Professional Documents
Culture Documents
Ronil Caine - Fraktál
Ronil Caine - Fraktál
Burger István
Irodalmi szerkesztő:
Dr. Mund Katalin
Szerkesztő:
Korpa Ildikó
Borító:
Zelnik Péter Zénó
ISBN 978-963-551-036-8
ISSN 0238-3063
www.galaktika.hu
(dictionary.cambridge.org)
„A technológiánk, a gépeink az emberiség részei.
Mi csináltuk őket, hogy kiterjesszük önmagunkat,
és ez az, ami egyedi az emberi lényekben.”
(Ray Kurzweil)
Prológus
Felhasználónév: Jun1per
Jelszó: ************
A HÁZIORVOSI váróban két páciens ült még rajta kívül. Vellar azért
jött, hogy lekapcsoltassa a nanorobotokat a szervezetében.
Tizenkilenc évesen vette be a kapszulát, azóta keringenek benne a
kis gépek, amik figyelik minden belső folyamatát, hogy segítsék az
orvosok munkáját. Mivel jó géneket örökölt, elkerülték a betegségek,
viszont a paranoia egyre jobban erőt vett rajta. Végül arra a
következtetésre jutott, hogy nem jó, ha olyan eszközök vannak
benne, amik adatokat juttatnak el róla a külvilágnak. Még ha az egy
orvos is, sosem lehet tudni. Minden rendszer feltörhető.
Az orvosi nanorobotok első kapszulája ingyenes, az állam fizeti,
és ha nem történik nagy baj, akkor a legtöbb embert élete végéig
elkísérik a kis őrszemek. Csak úgy lehet tőlük megszabadulni, ha a
páciens kérelmezi a beavatkozást, az orvos pedig lekapcsolja
azokat. A nanorobotok ezután pár nap alatt a vizelettel kiürülnek a
szervezetből. Ha valaki újra szeretné igényelni őket, az pénzbe
kerül, méghozzá elég sokba. Vellart az anyagi része nem érdekelte,
csak hogy megszabaduljon tőlük. A házi orvosa általában felkeresi
az otthonában, de a lekapcsoláshoz be kellett jönnie a rendelőbe,
mert az orvosokat azonosító hardverkulcs nem mozdítható.
A várakozás túl hosszúra nyúlt, Vellar már minden híroldalt
átnézett a mobilján, és tucatszor elolvasta a rendelő falán lévő
feliratokat, amelyekre rálátott. „Kérjük, a rendelést kopogással ne
zavarják!” „A betegek behívása nem érkezési sorrendben történik.”
„Dr. Oscar Salim háziorvos. Rendelési idő…”
– Mr. Sebastian Vellar – mondta egy kellemes női hang a
hangszóróból, és ez a név jelent meg a kijelzőn is. Vellar benyitott a
rendelőbe.
– Jó napot, doktor úr – mondta.
– Önnek is, Mr. Vellar – mondta dr. Salim. – Kérem, foglaljon
helyet.
Vellar nem sokszor járt nála, de valahogy ezt az orvost mindig jó
kedélyűnek találta. Ilyen volt az arca, örökké vidámság bujkált a
vonásaiban. Vellar várta, hogy Salim megkérdezze, mi járatban, de
nem tette.
Dr. Salim küldött egy jelet a nanorobotoknak, mire azok minden
információt átküldtek a hordozójukról, Vellarról, amit csak a legutóbbi
lekérdezés óta elmentettek. Az orvos digitális kódja a
nanorobotokhoz teljesen egyedi, és a biometrikus védelemmel
ellátott mobilján kell megadnia egy másodlagos kódot hozzá. Így van
jogosultsága bárkinek a nanorobotjait pingelni, majd lehívni az
adatokat, és ezzel betekintést nyerni egy személy szervezetének
legmélyebb titkaiba. A nanorobotok ugyanis nemcsak az aktuális
egészségügyi állapotot monitorozták, hanem a szervezetben történt
változásokat is naplózták, így a megfelelő hívókódokkal megtudhatta
az orvos, hogy az illető mikor mit evett és ivott, hogyan zajlott az
anyagcseréje, mikor és mennyit aludt, hányszor volt orgazmusa, és
milyen betegségeket vagy fertőzéseket győzött le az
immunrendszere. Ezekből az adatokból az orvosi elemzőszoftver
megjósolta, hogy a közeljövőben milyen betegségekre fogékony az
illető, figyelembe véve az öröklött génhibákat és a világtrendeket is.
Az adatok böngészése közben Salim doktor halkan hümmögött.
– Nos, az algoritmus elemzése szerint – mondta Salim –, amely
figyelembe vette az örökölt hajlamait bizonyos típusú betegségekre,
az életvitelét és teljes kórtörténetét, valamint az összes hasonló
páciens minden betegségét, megállapítható, hogy önnek kezdődő
vastagbélrákja van.
Vellar figyelmesen hallgatta az orvost, aki a monitorjáról puskázott
adatokat a mondandójához.
– Emellett a gyomorsav-termelődése erősen ingadozik.
A koleszterinje és a vérnyomása is magasabb az ön számára
ideálisnál.
– Gondolom, ez nem jó – mondta Vellar, hűvös eleganciával
fogadva a rossz hírt.
– Ne aggódjon, nincs baj – mondta Salim. – A gyomorsavra tudok
adni gyógyszert, a többit pedig a nanorobotok elintézik. Mindjárt
feltöltöm rájuk a programot, aztán azok rendet tesznek a vérében és
a vastagbélben.
– Mennyi idő a teljes gyógyulás?
– Pár nap – mondta Salim, majd felemelte a mutatóujját –, viszont
változtatnia kell pár dolgon. Egészségesebb étrend, kevesebb étel,
valamint kevesebb alkohol.
– Csak borozni szoktam – mondta Vellar –, meg néha whiskey-zni,
de tényleg ritkán.
Salim a monitorra mutatott, amire Vellar nem látott rá, de tudta, mit
akar mondani az orvos.
– Mindent látok – mondta Salim –, itt van előttem, hogy mikor mit
evett és ivott. Vegyületekre lebontva, ha akarom.
– Ja igen, hogyne – mondta Vellar, és egy kicsit elgondolkodott
ezen. – Nem tudom megszokni, hogy nyitott könyv vagyok bárki
előtt, még ha az illető egy orvos is.
– Nyugodjon meg, a gondolataiba nem látok bele, ezek csak
egészségügyi adatok.
– Értem.
– Tudja, épp végzős voltam, mikor az első nanorobotokat
elkezdték szélesebb körben használni. Eleinte mindenki ódzkodott
tőlük, aztán hamar belátták, hogy a betegségek megelőzésére nincs
ennél hatékonyabb eszközünk. A szűrővizsgálatokra rendszeresen
el kell járni, amire senkinek nincs ideje, meg aztán az
egészségpontok is túlterheltek. Az okosórák és -karperecek sokat
segítettek az orvosoknak, de az igazi áttörést mégiscsak a
nanorobotok hozták meg. Ezek a betegségek, amik önben
kialakulnának, régen komoly halálozási oknak számítottak, mivel
későn fedezték fel őket, de most, hogy a nanorobotok a nap
huszonnégy órájában monitorozzák a szervezetét, csírájában
elfojthatunk mindent.
Vellar bólogatott egyetértése jeléül. A terve, hogy kikapcsoltatja a
miniatűr robotorvosokat a véráramában, füstbe ment.
Salim doktor az érintőképernyőn matatott egy kicsit, majd ismét
Vellar felé fordult.
– Szóval nincs baj, de hogy ne is legyen, egészségesebben kell
élnie.
Vellar sóhajtott egyet.
– Rendben. Menni fog.
– Remek – mondta Salim, és még egy kicsit nyomkodta a kijelzőt.
– Meg is vagyunk. Átküldtem mindent a mobiljára, a nanorobotok
pedig megkezdték a kúrát. Egy hét múlva ránézek a folyamatokra,
de ahhoz nem kell bejönnie.
– Köszönöm, doktor úr! – mondta Vellar, és távozott.
Maradnak velem a nanorobotok – gondolta Vellar. Nem haragudott
magára, amiért ide jutott – mindig is tudta, hogy eljön majd ez a nap,
amikor rászól egy orvos. Lehet élvezni az ételeket és az italokat, de
csak módjával.
Itt az idő kicsit egészségesebben élned! – mondta magának,
amikor kisétált a rendelőből a napfényes San Franciscó-i tavaszba. –
Jövő héten Los Angelesbe repülünk, addigra már látható eredményt
szeretnék!
7
Luis Garzát a reptéren várta egy autó, ami elvitte a házhoz. Amikor
odaértek, a nyomozó látta, hogy a „ház” megnevezéssel Seabury
szerényen jellemezte az óriási zöldterülettel és a kovácsoltvas,
automata kapukkal rendelkező, hatalmas villát. Felsétált a feljárón,
ahol a verandán ott állt egy ötven körüli nő bézs, szép szabású
ruhájában, rövid, szőke hajjal és formás napszemüvegben, őt
figyelte, ahogy közeledik.
– Mrs. Seabury – mondta Garza.
– Örülök, hogy eljött, Garza nyomozó.
– Maga pont olyan csinos, mint amilyen kellemes a hangja a
telefonban – mondta Garza, remélve, hogy ezzel pozitív első
benyomást tehet a házigazdára.
– Ne erőltesse a bókokat, nyomozó – mondta Seabury, miközben
visszaindult a házba –, nem ezért hívtam ide. Kövessen, kérem!
A tágas hallban egy hatalmas, törtfehér ülőgarnitúra uralta a teret,
középen érintőképernyős asztallal. A kanapén két nő ült, az egyik a
harmincas évei végén járt, barna haja és arccsontjának finom ívei
olasz származását hirdették. Garza egyből felismerte. A másik nő
fiatalabb volt, huszonöt év körüli. Kékes haja és vagány öltözete
után Garza úgy vélte, ez a lány egy hekker lehet, vagy valami
alvilághoz köthető online tolvaj.
– Hölgyeim – mondta Seabury –, ő itt Luis Garza nyomozó a Los
Angeles-i rendőrségtől. Ő nyomoz Sebastian Vellar ügyében.
– Jó napot! – mondta Garza. A „hölgyeim”-et nem akarta
hozzátenni, így, hogy Seabury nő létére ellopta tőle a szót.
– Gisele Avigian – mondta az idősebbik nő, miközben felállt.
– Juno Moritz – köszönt a fiatal lány. Seabury a kanapéra
mutatott, jelezve, hogy szeretné, ha helyet foglalnának. Miután
mindenki leült, néhány érintéssel Vellar fotóját jelenítette meg az
asztalon.
– Ms. Avigian az egészségügyi nanotechnológia professzora –
mondta Seabury –, míg Moritz kisasszony amatőr rádiós és
programozó, akinek jelenlétéhez Ms. Avigian ragaszkodott, miután
tőle kapta a tippet, ami a kutatásait előremozdította. A Pillanat, Vellar
halála és a nanotechnológia metszéspontja lesz a kulcs, amellyel
megelőzhetjük egy nagyobb katasztrófa eljövetelét.
– Milyen katasztrófáról beszél? – kérdezte Garza.
– Arról, hogy az emberiség sorsa rossz kezekbe kerülhet.
Garza egy pillanatig komolyan arra számított, hogy Seabury
elneveti magát, mivel amit mondott, úgy hangzott, mint egy
szuperhősfilm ajánlószövege. De Seaburynek arcizma sem rezzent.
Tekintete elszánt és haragos volt. Garza látta rajta, hogy Seabury
szerint tényleg létezik egy ellenség, és meg akarja állítani.
– Miért ilyen biztos benne, hogy Vellart megölték? – kérdezte
Garza. – Semmilyen nyomot nem találtunk arra vonatkozóan, hogy
valaki más is járt volna a szobájában.
– Ha valaki – mondta Seabury –, akkor én jól ismertem Vellart. Az
asszisztenseként dolgoztam neki hat évig. Azt elismerem, hogy
minden ügyéről nem tudtam, minden ellenlábasát nem ismerhettem,
de egyet biztosan tudok: Vellar sosem dobta volna el magától az
életét. Önszántából nem.
– Hogy érti ezt? – kérdezte Garza. – Azt gondolja, hogy valaki
rávette erre? Vagy megzsarolták? Mert a szállodaszobában egyedül
volt, ez biztos.
– Őt nem lehetett megzsarolni – mondta Seabury. – Senki sem
merte volna, ahhoz túl nagy hatalommal bírt. Azt pedig mindketten
tudjuk, hogy az üzleti életben ilyen leszámolás nem létezik. Ezért
csak egy megoldás maradt, és már ki is mondta az előbb: valaki
rávette, hogy ezt tegye magával. Vagy maga nem így látja,
Mr. Garza?
Garza sóhajtott, közben gyorsan összevetette az elhangzottakat
azzal, amit már tudott, és az eddig kitalált elméleteivel is.
– Ön látta utoljára – mondta Garza. – Milyen állapotban volt?
– Hagyjuk a rutinkérdéseket, nyomozó – mondta Seabury –,
Vellarral minden rendben volt, ahogy előtte mindig is. Bárki is tette
ezt vele, azután csinálta, hogy egyedül maradt.
– Van ötlete, hogy mégis mit tettek vele? – kérdezte Garza.
– Nincs, de gondolom, majd ön kideríti.
Garza elhúzta a száját.
– Mi áll Vellar végrendeletében?
– Quentin La Guerta ügyvédnél van, San Franciscóban – mondta
Seabury, és néhány ujjmozdulattal el is küldte Garzának az
elérhetőségeit. – Semmi olyan nincs benne, amit már most ne tudna.
Egyszerű vagyon-, tulajdon- és jogosultságfelosztás.
– Vellar nem félt valamitől? – kérdezte Garza. – Nem utalt önnek a
halálára?
Seabury elmerengett, és Garza leolvasta az arcáról, hogy a nő
azon gondolkozik, hazudjon-e. Seabury tudta ezt, így az igazság
megosztása mellett döntött.
– A vacsoránál kissé nosztalgikus hangulatban volt – mondta –, és
felelevenítette, hogy a halála esetén mit kell tennem, de ennyi.
Máskor is előfordult már, nem tulajdonítottam neki most sem
különösebb jelentőséget.
Garza jegyzetelt a mobilja kijelzőjén, közben azon bosszankodott,
hogy ez a kirakósdarab csak az öngyilkosság lehetőségét erősíti. Az
emberek ritkán beszélnek a saját halálukról, hacsak nem tudják,
hogy közeledik.
– Az eset mindenképpen különös – mondta Garza –, sőt a
legfurcsább, amit eddig láttam. Az öncsonkítás létező dolog, bár
nem gyakori, és ahhoz, hogy valaki hatékony legyen, vagy gyorsan
kell csinálnia, vagy érzéstelenítőket kell használnia. Vellar esetében
az, amit az arcával művelt, eltarthatott akár tíz percig is. Ez olyan
fájdalommal jár, hogy képtelenség végigcsinálni tiszta fejjel. – Juno
undorodva elhúzta a száját, de Garza nem foglalkozott vele. Ha
tisztán akarják látni a helyzetet, tudniuk kell a részletekről. – Viszont
a boncolásnál nem találtak a vérében semmit, sem az izmokban,
sem az idegekben, sem a bőrében. Halál esetén a nanorobotok
egyfajta fekete dobozként működnek. Kinyerhető belőlük az elhunyt
utolsó egészségügyi állapota, illetve a halálakor végbement
változások naplója. De valahogyan nem jött jel a robotoktól, csak
egy értelmetlen kódsor. Azzal zárták le az ügyet, hogy
meghibásodtak.
– A nanorobotok nem szoktak meghibásodni – mondta Avigian –,
legalábbis nem mind az ötmillió egyszerre.
– Én is így tudom – mondta Garza –, de mégsem sikerült
továbblépni ezen a vonalon. Adat nincs, az áldozat tiszta,
kamerafelvétel és tanú nincs, Vellar mégis meghalt, méghozzá úgy,
ahogy ember egyedül nem képes. – Garza széttárta a kezét. –
Ennyi. Teljes kudarc a nyomozás.
Hallgattak egy rövid ideig. Felkavarták őket Vellar halálának
misztikus körülményei. Garza úgy gondolta, Seaburynek konkrét
ötlete van a megoldásra. Rezzenéstelen arccal hallgatta, ahogy a
főnöke halálát leírta neki. Garza úgy döntött, kivárja, míg Seabury
magától előhozakodik a saját elméletével, és nem húzza az időt
kérdésekkel.
– Ms. Avigian – mondta Seabury –, kérem, ossza meg velünk,
mire jutott a csapatával.
Avigian először zavartan nézett, mint aki nem számított rá, hogy
beszélnie kell, de rutinja egy pillanattal később átvette az irányítást,
és belekezdett:
– A jel, ami pár hete megzavarta az embereket, a nanorobotokat
használta közvetítőnek, hogy elektromos impulzust juttasson
mindenki központi idegrendszerébe. – Közben a tabletjén
megnyitotta a témába vágó fájlokat. – A Pillanat az egész világot
érintette, de nem minden embert egyformán, és csak a tizenhat éven
felülieket.
Avigian a tabletjéről megosztott pár képet az asztallal, így
mindenki látta, miről beszél pontosan.
– A helyzet az – mondta Avigian –, hogy sokkal több embert
érintett a jel miatti zavar, mint amennyi ember a hivatalos adatok
szerint nanorobotokkal rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy vagy
tévedtünk, és nem ez volt a jel útja, vagy a WHO adatai nem
stimmelnek, és sokkal több egészségügyi okoseszköz van
használatban.
– Gyanítom, hogy az utóbbi – mondta Garza.
– Igen – mondta Avigian. – Készítettünk egy felmérést, és kiderült,
hogy az implantátumok és a hordható eszközök számai stimmelnek,
de a nanorobotoké nem. Az eddig ismert ötvenhárom százalékos
arány helyett a tizenhat éven felüliek kilencvenkilenc százalékában
van egészségügyi nanorobot, ami hatalmas eltérés, és nem jöttünk
rá, honnan származik ez a többlet.
Seabury nem tudott megszólalni a döbbenettől. Gyakorlatilag az
összes, földön élő felnőtt emberben van egy adag nanorobot, amely
figyeli a szervezete minden rezdülését. Ez az emberiség egy új
korszakát jelenti, amelyről eddig úgy hitte, épp csak elkezdődik, de
valójában már javában benne járnak a közepében. Lehetséges
volna, hogy mindenkit sakkban tartanak, úgy, ahogy őt?
– De ez csak az egyik megdöbbentő adat – mondta Avigian. –
A másik sokkal aggasztóbb, miszerint a Pillanat arról szólt, hogy
valaki ezeket a nanorobotokat egyszerre érte el az egész földön,
összehangolva az időzónákkal.
– Ez képtelenség… – mondta Garza, de megbánta, mert ha igaz,
amit a tudós állít, akkor ő most úgy néz ki, mint aki a múlt századból
jött. De végül is így is érezte magát.
– Ilyen méretű lefedettségben – mondta Juno – csak műholdon
keresztül lehetséges szétszórni egy jelet, de még az is kevés.
A wifihálózatokra is szükség van hozzá. Az ismerőseim
megvizsgálták a műholdrendszereket, és nincs köztük olyan, amelyik
képes erre, legalábbis a regisztráltak között. Magánműholdak még
lehetnek fent, de ezek horribilis összegekbe kerülnek. Ráadásul
magánember vagy -cég ilyet nem tud észrevétlenül megépíteni. De
egy gazdaságilag erős ország képes lehet rá. – Juno összenézett
Avigiannal.
– Nekem a Pillanat idején kiesett egy másodperc az életemből –
mondta Garza. – Fél térdre kellett ereszkednem. Van ötletük arra
vonatkozóan, hogy mégis mit műveltek a nanorobotok bennem?
– Valószínűleg semmit – mondta Juno. – Az eddigi információk
alapján nekem úgy tűnik, hogy a Pillanat egy rendszerfrissítés volt.
Vagy valamilyen teszt. De az is lehet, hogy zavar keletkezett a
rendszerükben.
Seabury felkapta a fejét, hogy Garza vérében is keringenek
nanorobotok. Ezek szerint az ő fejébe is képesek belemászni? Vajon
ő is lát rémeket? Azzal nyugtatta magát, hogy mégiscsak egy
nyomozó, vele nem mernek kikezdeni, illetve Garza csak egy
öngyilkosság ügyében végzi a munkáját, nem a Pillanat után
kutakodik, így nincs okuk tartani tőle.
– A nanorobotokat úgy tervezik – mondta Avigian –, hogy csak
validált orvosi szoftverek férjenek hozzájuk, a hordozó személy
jóváhagyásával. Kívülről lehetetlen rájuk csatlakozni.
– Ahhoz – mondta Juno –, hogy az összes nanorobothoz
egyszerre hozzáférjen valaki, kell egy közös szoftver, ami beengedi
a rendszerbe ezt a jelet. Ez csak úgy lehetséges, ha a
programjukban gyárilag volt egy backdoor, vagyis egy biztonsági rés
a szoftveren, amin keresztül megszerezhető a nanorobotok feletti
felügyelet.
– Csakhogy a nanorobotokat több cég gyártja – mondta Avigian –,
különféle szabadalommal, szigorú ellenőrzéssel. Nem lehet rajtuk
más, csak az egészségügyi rendszer. Valószínűtlen, hogy minden
cég benne van ebben, és kijátszották a minőség-ellenőrzést és a
teszteket, csak hogy valakinek az utasítására elrejtsenek egy hátsó
ajtót a nanorobotok szoftverében, amit ki tudja, mire akarnak
használni. Ezek az emberek maguk is hordozók, a saját egészségük
érdekében van bennük nanorobot. Miért mennének bele ilyenbe?
Nincs az a pénz.
– Még ha mindez igaz is – mondta Garza –, egy ilyen akcióhoz
legalább egy évtized kell. Talán egy generáció. Hogyhogy soha
egyetlen ponton nem bukott le ez a projekt? És ki áll az egész
mögött? Kinek kellenek az emberek egészségügyi adatai, mikor a
statisztikák egyébként is elérhetők?
– Nem statisztika kell nekik – mondta Seabury –, és nem is
egészségügyi adatok. Az a céljuk, hogy belemásszanak az emberek
fejébe, és rávegyék őket, hogy azt tegyék és gondolják, ami az ő
céljaiknak megfelel.
Mind a hárman elszörnyedve hallgatták Seaburyt, és bár szerették
volna, ha ezt soha senki nem mondja ki, el kellett ismerniük, hogy ez
a logikus következtetés. Végül Juno törte meg a feszült csendet.
– A számítógép és az agy közötti kapcsolatot sokan kutatják –
mondta –, sokféle céllal. Ha nincsenek anyagi és törvényi korlátok,
akkor beláthatatlan, meddig juthattak el a fejlesztésben.
– Ha jól értem – mondta Garza –, akkor van rá reális esély, hogy
valaki az egészségügyi nanorobotokon keresztül parancsot küldjön
egy ember agyába, az pedig végrehajtsa?
– Ez nem egy lehetőség – mondta Seabury –, hanem már a jelen.
– És nem lehet valahogy kivenni ezeket a gépeket?
– Az orvosok rendelkeznek engedéllyel, hogy kikapcsolják őket
egy kóddal – mondta Avigian.
– Ez a funkció már nem elérhető – mondta Seabury. – Gondolom,
a Pillanat óta.
– Biztos ebben?
– Teljesen.
– Bennem nincsenek nanorobotok – mondta Juno –, de van egy
BCI-implant a fejemben. – Egyikük sem kérdezte meg, mi az a BCI-
implant, mert köztudott volt, hogy ez a brain-computer interface chip,
ami az agyból jövő jeleket képes átadni számítógépeknek. –
A Pillanat idején nem tapasztaltam semmit, csak a hírekből tudtam,
mi történt.
– Az implantok tulajdonképpen csak transzmitterek – mondta
Avigian –, nincs kapacitásuk ilyen komplex feladatok végrehajtására.
A nanorobotok viszont sokkal intelligensebbek már, és ahogy az
előbb említetted, a fejlesztések sokkal előbbre járhatnak, mint amiről
mi tudunk.
Garza idegesen pattant fel a helyéről, és járkálni kezdett.
– Bennem viszont vannak nanorobotok, és szeretném deaktiválni
őket – mondta. – Nem tetszik, ami mostanában történik. A Pillanat
idején azt hittem, szívrohamom van, pedig egészségesen élek.
Olyan érzésem volt, mintha áramütés ért volna.
– Igen, a legtöbben hasonló élményekről számoltak be – mondta
Avigian.
– És ezt miért itt tudom meg, egy eldugott villában? Miért nem
hívott fel az orvosom? Miért nem szól erről a híradó?
Garza összefonta maga előtt a karját, majd leengedte, és képtelen
volt visszaülni. Olyan problémával találta szembe magát, amelyre
nem tudott gyors megoldást találni, és ez kizökkentette.
Megdörzsölte a karját, szinte érezte, ahogy a bőre alatt nyüzsögnek
a kis robotok.
– Nyugodjon meg! – mondta Avigian. – Meg fogjuk oldani.
– Lehet, hogy blokkolják a kommunikációt – mondta Juno. –
Egyszerűen nem engedik az agynak, hogy bizonyos gondolatok
mentén információt továbbítson. Ezért nem gondol rá senki, hogy
valami nincs rendjén.
– Ha már a fejekbe bejutottak, ez sem tűnik lehetetlennek –
mondta Avigian.
– Ez megmagyarázná azt is – mondta Juno –, miért nem derült ki,
hogy már a gyártásnál gond van. Elhallgattatták azokat, akik az
ellenőrzést végezték volna.
– Ehhez akkor is világméretű szervezés kell – mondta Garza.
– És Kína is illik a képbe – mondta Avigian.
– Kína? – kérdezte Garza. – Hogy jön ide Kína?
– Kína az utóbbi, nagyjából öt-nyolc évben jelentősen
megerősödött – mondta Juno. – Hatalmas vagyont halmozott fel,
miközben a gyártásban való vezető szerepét elveszítette a
háromdimenziós nyomtatás térnyerése miatt. A lényeg, hogy erről
senki sehol nem írt elemzést, mintha az embereket nem érdekelné.
– Tehát kínaiak állnak az egész mögött – mondta Garza, de
érezte, hogy nem jár elég gyorsan az agya. Csak a kis dögökre
tudott gondolni a szervezetében, ahogy tekergőző férgekként
mozognak benne. Ekkor jött rá, hogy valójában még azt sem tudja,
hogyan néznek ki ezek a gépek.
– Ilyet nem állítottam – mondta Juno –, de érdekes, hogy Kínáról
éppúgy nem cikkeznek, ahogy a Pillanatról sem.
Seabury nyugodtan hallgatta a három vendég beszélgetését.
Tekintete Garza, Juno és Avigian között ingázott. Néha a tabletjén
jegyzetelt, vagy megnézett valamit.
– Magának nincs? – kérdezte Garza Avigiantól. – Nanorobotja.
– Nem, nekem nincs.
– Nem fél a betegségektől, vagy nem bízik a technológiában?
– Egészségesen élek, és a DNS-em szerint kicsi az esélyem
bármilyen váratlan betegségre. De nem a technológiában nem
bízom, hanem az emberekben.
– Mit gondol erről az egészről? – kérdezte Seabury. – A Pillanatról.
– Sok furcsa hírt olvastam az elmúlt években – mondta Avigian. –
Nekem úgy tűnik, van egy remekül kiépített, okos egészségügyi
rendszerünk, ami kiterjed az egész világra – Garzára nézett csillogó
barna szemével, és szomorúan elhúzta a száját –, de valaki
belepiszkált.
– És most mi legyen? – kérdezte Garza. – Szóljunk a
szövetségieknek? Utazzunk Kínába, és keressük meg a titokzatos
elkövetőket?
– Javaslom, aludjunk egyet az elhangzottakra – mondta Seabury
–, és holnap találjuk ki, mit fogunk csinálni. Mi az, amit egyáltalán
tehetünk?
Seabury felajánlotta, hogy éjszakára maradjanak mindannyian a
villában. Akadt elég vendégszoba, így a vendégek elfogadták az
ajánlatot.
Avigian indult az emeletre utoljára a vendégek közül, de Seabury
a lépcső alján gyengéden megfogta a karját.
– Gisele – mondta neki halkan, hogy a többiek ne hallhassák meg.
Avigian visszafordult.
– Igen?
– Nagyobb a baj, mint sejtjük. Engem már megtámadtak a
bennem lévő nanorobotokon keresztül. Bele tudnak mászni a
fejembe, és már rémeket is látok. Mindenre képesek.
Avigian aggódva hallgatta Seaburyt, és nem tudta, mit mondhatna.
Ez az egész túl nagy falat három nőnek és egy középkategóriás
nyomozónak.
– Magának kell folytatnia a nyomozást Junóval – mondta Seabury.
– Ha nem szállok ki, megölnek, mint Vellart. Előbb-utóbb Garzát is
ráveszik, hogy leálljon.
– Carrie – mondta Avigian –, nem hiszem, hogy képesek vagyunk
erre. Én nem vagyok nyomozó, sem az a hősnőtípus…
– Nincs más – mondta Seabury. – Már mindenkit elérnek. Maga is
tudja, kilencvenkilenc százalék a lefedettség. De Vellarnak még
vannak emberei, megpróbálom összehozni velük, hogy
segíthessenek egymásnak, de sajnos nem mindenkihez van
kapcsolatom.
Avigian lehajtotta a fejét. Seabury látta rajta, hogy elkeseredett.
– Vellar tisztelte magát, Gisele – mondta Seabury –, követte a
munkásságát, ezt említette nekem. Jó lett volna, ha találkoznak,
együtt sokat tehettek volna a világért.
– Én kutató vagyok…
– Maga erős nő, Gisele – mondta Seabury. – Én hiszek magában.
Meg kell tennie mindent, amit tud. Én a háttérből támogatom.
Avigian félpercnyi feszült hallgatás után azt mondta:
– Rendben. Próbáljuk meg!
HARDIER NÉGY, Winston négy és fél órát tudott aludni. Hardier egy
rémálomból riadt fel. Yu állt vele szemben, de ő képtelen volt
megmozdulni. Tudta, hogy mindennél fontosabb lenne elkapnia ezt
az embert, mégsem képes rá. Próbált felé nyúlni, közelebb lépni, de
mintha valami sűrű, zselés anyagba merült volna, amiben
képtelenség mozogni. Sokszor álmodott már hasonlót, amikor
cselekednie kellett volna az álomvilágban, de nem tudott mozogni,
vagy csak nagyon lassan, mintha természetfeletti erő tartaná fogva
az izmait. Hardier akkorát rándult ébredésnél, hogy belerúgott a
furgon oldalába, de Winston nem ébredt fel rá.
Kilesett az ablakon. Még éppen nem hajnalodott, de a nap már ott
ólálkodott a horizont alatt, mintha a végszóra várna, hogy színpadra
léphessen. Hardier beült a sarokba, és az indulásra várt. Arca még
mindig enyhén lüktetett a Routól kapott ütéstől.
Amikor Winston is felébredt, ellenőrizték a felszerelést. A fülükbe
apró adóvevőt tettek, amellyel hallották egymást, de Amon üzeneteit
is, amiket egy mobilapplikáció olvasott fel nekik. Ugyanígy az ő
beszélgetésük is chatüzenetté alakult, amelyet a hekkercsoport
tudott követni. A kommunikációhoz Amon küldött egy weboldalt, ami
kellő titkosítást biztosított, és nem jelent meg a mobilszolgáltató
adatforgalmában. Miután ellenőrizték a kapcsolatot, sok sikert kívánt
a két ügynöknek.
Winstonnak négy nem fogadott hívása volt egy új-zélandi számról,
de nem merte visszahívni, hátha csapda, és azzal kiadná a
pozíciójukat, vagy kémprogramot telepítene a telefonjára, amivel
még Amonékat is veszélybe sodorná.
Az exoszkeletonok töltöttsége negyven százalékon állt, ami bőven
kitartott volna még két-három napig is, maximális terhelés esetén.
A draget Winston vette magához. Egy testhezálló táskába tette,
ami teljesen rásimult a hátára.
– Vigyázz rá! – mondta Hardier. – El ne felejtsd, hogy ott van!
Ettek két-két energiaszeletet, felpakolták magukra az akcióhoz
fontos eszközöket, a többit hátrahagyták. Óvatosan feltették a
maszkokat, kiválasztottak két új, teljesen átlagos ázsiai arcot hozzá,
majd elindultak az irodaépület felé.
A telephely főbejáratán a kapu nyitva állt, a felemelt sorompó
átengedett mindenkit, mindkét irányba. Az őr kedvesen intett a jól
öltözött embereknek, ha odaköszöntek neki. Túl sok volt a dolgozó
és a vendég ahhoz, hogy mindenkit megállítson és ellenőrizzen. Arra
ott volt az épület bejáratánál álló két őr, akik viszont már odafigyeltek
a belépő személyekre, és itt szkennelt be mindenkit az arcfelismerő
rendszer is. Azonosítani csak azokat tudta, akik már jártak korábban
az épületben, vagy ott dolgoztak, de mindenkit megjegyzett, és
jelezte, ha idegen érkezett. Az ajtó sem nyílt ki, ha ismeretlen
személy állt előtte. Ilyenkor az őrök engedték be a vendégeket, és
kísérték őket a recepcióhoz, ahol bejelentkezhettek, és kaptak egy
kártyát az épületen belüli szabad mozgáshoz.
Hardier biztos volt benne, hogy nem jutnak be, és már látta is
maga előtt, ahogy a nagydarab biztonsági őrök a földre teperik őket.
Winstont egy kicsit később, mert ő kétségtelenül elvetemültebb.
Lassan sétáltak az épület felé. Tudták, hogy kívülről nem látszódik
sem az exoszkeleton, sem a rádiókapcsolatuk, sem a fegyvereik,
sem a valódi arcuk. Mégis – minden rutinjuk ellenére – mindketten
rettenetesen féltek, pedig már egészen közel jártak az épület
bejáratához, és még senkinek a figyelmét nem keltették fel. Álcájuk
tökéletesen működött, de nem hitték el.
Pedig az idő megnyugtatóan kellemes meleg volt, bár érződött,
hogy közeledik a nyári forróság. A pázsit az egész telephelyen
zöldellt, a fák lombkoronája pedig filmbe illően frissnek tűnt. Az egyik
virágágyásban egy kertész dolgozott a távolban, mellettük egy fiatal,
húsz év körüli kínai férfi sétált el, headsettel telefonálva. A másik
oldalról egy nő előzte meg őket, formás lábait szaporán szedve
sietett előre, kezében egy tablettel.
Hardier felnézett az épületre. A „Fractal Technologies” felirat felett
egy hatalmas háromszög alakú logó állt, aminek a belseje kisebb
háromszögekre oszlott fel. A központ üvegablakain visszaverődött az
éles júniusi napfény és a sötét árnyalatú égbolt vad kékje. Hardier
elismerte, hogy a helyszín csodálatos, egyszerre modern és
természetes. Winstonban közben egyre erősödött a vágy, hogy
elmeneküljön, amíg még nem késő, mert itt bizony csapdába
sétálnak.
Már csak pár méter maradt a szkennerig, ami alaposan
megvizsgálja majd őket. Winston elővette a mobilját, és mindkettejük
maszkján arcot váltott.
WINSTON LÁTTA, hogy Hardier elesik, de nem állt meg, mert tudta,
hogy mindkettőjük élete rajta múlik. Villámgyorsan ott termett a
legközelebbi őrnél, és a bordái közé döfte a kést, majd kihúzta, és
újra beleszúrta egy másik helyre. Annyira gyorsan csinálta, hogy a
maffiózó fel sem fogta, hogy két szúrás volt. Winston továbbugrott a
fegyvereshez, amelyik lelőtte Hardiert. Átszúrta a karját, és
elfordította a kést, mire az elejtette a pisztolyát. Winston kihúzta a
pengét, és további nyolc helyen szúrta meg a támadójukat. Nem
finomkodott, Hardiert bosszulta meg, bár azt nem tudta, meghalt-e.
Viszont túl sok időt vesztegetett egy emberre, és a következő őr már
eltorzult arccal rohant felé, mikor odafordult. Az egyik kezében egy
injekciós tűt tartott. Úgy fogta, mintha kés lenne, amivel döfni készül.
Amikor összetalálkoztak, Winston ellépett oldalra, elkapta a férfit, és
abba az irányba hajította, amerre szaladt, hogy a saját lendülete is
hozzáadódjon a dobás erejéhez. A gengszter három méterrel arrébb
csapódott egy üvegajtóba, keresztülzuhant rajta, aztán fejjel egy
íróasztal sarkának vágódott, és elterült. Az injekció a földre esett, a
tű pedig eltört rajta.
Hardier közben feltápászkodott a földről, és a bal combján
elszorította a kimeneti sebet, átbújtatva a kötést az exoszkeleton
alatt. Úgy tűnt, a lövedék csak a húson ment át. Leakasztott egy
fájdalomcsillapítót az övéről, és a cakkos szélű sebhely mellé
nyomta. A fájdalom másodpercek alatt megszűnt, az exoszkeleton
pedig levette a terhelést a lábáról, így szabadon mozoghatott azzal a
tudattal, hogy ha az akció egyszer véget ér, és kimegy a gyógyszer
hatása, rettenetesen fáj majd a sérülése, sőt akár maradandó
bénulása is lehet. Ez azonban most nem számított. Tovább kellett
mennie. Felvette a kését, majd két nagyobb lépéssel nekivetődött a
hozzá legközelebb álló őrnek, és egy jól irányzott szúrás közben
leteperte. A másik két férfi közben Winstonnak rontott, és ledöntötték
a lábáról. Egyikük ütötte a fejét, a másik rúgta, ahol érte. Winston
többször megvágta őket, de végül kirúgták a kést a kezéből.
Lefogták, és az egyikük egy injekciós tűt vett elő, hogy az ügynökbe
szúrja.
Hardier otthagyta az emberét, és Winston segítségére sietett. Úgy
ugrott neki az egyik őrnek, hogy közben a másikat is fejbe rúgta.
Amelyiket elkapta, azt olyan erővel rántotta le a saját térdére, hogy
eltörte a nyakcsigolyáját. Még Hardiert is kirázta a hideg a reccsenés
hangjától. A férfi, amelyik a rúgástól esett el, elejtette a tűt, de az ép
maradt a szőnyegen. Winston felkelt és megfogott egy műanyag
pihenőszéket, majd a földön fekvő gengszter mögé sétált, hogy
kieressze a harcban felgyülemlett dühét. Meglendítette a széket, de
akkor különös dolog történt…
A földön fekvő gengszter testébe hirtelen olyan hatalmas
mennyiségű adrenalin áramlott, hogy beleborzongott. Szíve hevesen
zakatolni kezdett, közben elmúlt minden fájdalma, és még egy –
számára megmagyarázhatatlan – dolog történt. Látta azt, amit a
társai látnak. Inkább megérzésként jelent meg az elméjében, ahogy
Qin kiolvasta a nanorobotokból, mit látnak a többiek, és elküldte az
információt mindegyiküknek, így a földről felálló őr tudta, Winston
mire készül.
…a gengszter hátranyúlt, és úgy kapta el a széket, hogy még oda
sem nézett. Winston megdöbbent, az őr pedig kihasználta az
alkalmat, és bevitt neki egy jobb horgot. Az ügynök megtántorodott,
és elengedte a támlát, ami már lendült is felé.
A műanyag szék kettéhasadt, ahogy nekicsapódott. Winston
odébb gurult a földön, de egyből talpra állt. Nekiszaladt az őrnek, és
ledöntötte a lábáról. Satuba fogta az egyik lábát és a nyakát, majd
elkezdte szorítani, mintha MMA-meccsen birkóznának. A gengszter
teljes erőből küzdött, de az exoszkeleton fémváza és Winston ereje
együtt présként nyomták egyre összébb. Aztán több dolog karcosan
roppant, és az ügynök elengedte az élettelen testet. Lihegve állt fel a
földről, és rettenetesen fáradtnak érezte magát.
Az a férfi, amelyik átesett az üvegajtón, időközben feltápászkodott,
és egy hatalmas, véraláfutásos horpadással a homlokán Winstonnak
rontott. Egyáltalán nem viselte meg a sérülése, mintha nem vett
volna tudomást róla. Dühösen, agresszívan támadta meg az
ügynököt, mintha személyes bosszú vezérelné. Nekifutásból rúgott
Winston hátába, aki ismét a földre került.
Hardier odaugrott, elkapta a férfit – aki pedig közel járhatott a száz
kilóhoz –, egy rövid ideig cipelte, végül átdobta a korláton, le a
földszintre. A gengszter szerencsésen érkezett, és csak a lábai
törtek el. De bármennyire is dolgozott benne a fájdalomcsillapító és
az adrenalin, számára véget ért a harc.
Négy rendőr rohant el mellette, és futólépésben elindultak felfelé a
lépcsőkön. Elektromos Taser pisztolyokat tartottak a kezükben. Egy
pillanatra Hardier megkönnyebbült, hogy erősítést kapnak, de aztán
rájött, hogy itt mindenki Daniel Yu oldalán áll, és csak magukra
számíthatnak.
– Az ötödiken nem látunk őröket, de az irodában vannak páran –
írta Amon, a digitális női hang pedig felolvasta az üzenetet a két
ügynöknek.
– Hogyan látjátok őket? – kérdezte Hardier.
– Bejuttattunk egy kémprogramot – írta Amon –, így látjuk a
mobilokat, az okosórákat és az okosszemüvegeket.
– Kösz, Amon – mondta Hardier. A négy rendőrről tehát azért nem
jött infó, mert ők nem voltak kapcsolatban a dolgozók telefonjaival,
ezért Amonék nem tudtak róluk.
Hardier végignézett magukon. Mindketten sokat kaptak már, és
kifogytak a fegyverekből. Winston zihálva állt fel a földről, és a kését
kereste, de sehol nem látta a romok között. Több helyen vérzett a
feje, és fájtak a testén a horzsolások, ütések pontjai. Hardiernek
lüktetett a lába, de próbált nem figyelni rá. Közben nyugtázta, hogy a
pisztolya üresen, de a helyén van.
– Te is láttad, eh? – kérdezte Winston.
– Igen, nem emberiek. Valahogyan felturbózták őket.
– Totál kivagyok – mondta Winston, és vérrel kevert nyálat köpött
a szőnyegre, közben a térdére támaszkodva próbálta lenyugtatni a
légzését. – Tu meke – tette hozzá, de csak magának.
– Gyerünk, Kivi, szedd össze magad! – mondta Hardier.
53
ronilcaine.com
facebook.com/ronilcaine
instagram.com/ronilcaine
Tartalom
Prológus
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
Köszönetnyilvánítás
Ronil Caine
2020
Evie Wyld – Ha minden madár énekel
Arkagyij és Borisz Sztrugackij – Nehéz istennek lenni
Kir Bulicsov – Az utolsó háború
Jezsi Tumanovszkij, Roman Kulikov – S.T.A.L.K.E.R. – Kiket a
Zóna egybekötött…
Anna Cima: Tokióban ébredek
Petes Gábor: Új-Hunnia 2039 – Ősök útján
José Antonio Cotrina: Samhein aratása – Vörös Hold ciklus 1.
Lana Bastašić: Kapd el a nyulat!
Arthur C. Clarke: 3001 Végső Űrodisszeia
Johanna Sinisalo: Iron Sky – Támad a Hold!
Jodi Taylor: Múlt vagy soha
Kristín Marja Baldursdóttir: A sirályok kacagása
Szergej Lukjanyenko: A szabadság íze – Összegyűjtött novellák 1.
Michael Walden: Cosmos Redshift Seven – Csillagikrek
Lene Kaaberbøl: A sárkány hívása – Igazlátó krónikák 1.
Daniel Pinchbeck, Sophia Rokhlin: Ayahuasca – A Lélek Indája
Theodora Goss: Az alkimista lányának különleges esete
Sara Stridsberg: A szeretet gravitációja
Daina Opolskaitė: Napok piramisai
Ronil Caine: Fraktál
Burger István: Drágakő Enciklopédia
Magyary Gyula: Emelt szintű informatika érettségi 2. – Python
lépésről lépésre
Audrey Alwett: Charly és a lélekrabló – Varázs Charly 1.
Jezsi Tumanovszkij, Roman Kulikov: S.T.A.L.K.E.R. – Szurony
2019
Jasmin B. Frelih: FÉL/BE
Alekszej Kalugin: S.T.A.L.K.E.R. Végzetes Álmok
Yoon Ha Lee: Vezércsel
Emmi Itäranta: A tiltott álmok városa
Magyary Gyula: Emelt szintű informatika érettségi – Programozás
C++ és C# nyelven
Nenad Joldeszki: Mindenkinek a maga tava
Tanja Stupar-Trifunović: Órák anyám szobájában
Luka Bekavac: Titkosírás
Bianca Bellová: Tó
Jodi Taylor: Semmi Lány
Johanna Sinisalo: A Nap Magja
Zsoldos Péter: Utolsó kísértés
Szélesi Sándor: Az ellopott troll
Kir Bulicsov: Projekt 18
Urbánszki László: Sápadtak
Halldóra Kristín Thoroddsen: Ablak
Szergej Lukjanyenko: kváZi
Lukács Gabriella: Dévényi Tibi bácsi
Mund Katalin (szerk.): A jádekoponyák szigete
Aleister Crowley: Holdgyermek
Jobbágy Tibor (szerk.): SF. Galaxis 2.
Anna Onichimowska: Középen
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Újonc a világűrben
Vagyim Panov: A prófécia
Dennis E. Taylor: MI vagyunk az Istenek
Jodi Taylor: Ösvény az időben
Liz Flanagan: Sárkánylány
Indrek Hargla: Melchior és a piritai fojtogató
Raquel Martínez-Gómez – Az Unikornis árnya
Sara Mannheimer – A cselekvés nulla foka
Alekszej Kalugin: S.T.A.L.K.E.R. – Kihalt Mezők
Barnóczky Ákos – Természetes intelligencia
Arthur C. Clarke – 2061 Harmadik űrodisszeia
Ana-Maria Negrilă – Jégcsászár
Szergej Lukjanyenko, Vitalij Kaplan – Hajdani Őrség
Nataša Kramberger – Szeder-égbolt
J. G. Ballard – Helló, Amerika!
Urbánszki László – Újvérűek
Carlos Chernov – Végtelen vetítés
Petra Hůlová – Mostoha sors
2018
Dave Hutchinson: Embercsempészek
Daniel Godfrey: Új Pompeji
Robert Kroese: Tudatzavar
Jagadics Péter, Rajos Sándor, Simon László, Szabó Károly: A
magyar katonai elhárítás története 1918-2018
Jeff Carlson: Fagyott égbolt 2
Jasper Fforde: Monokróm
Tal M. Klein: Portál
Zsoldos Péter: Ellenpont
Christian Saint Luke: A kolbász, a bojler és a frigyláda
Vaszilij Orehov: STALKER – Hadműveleti Zóna
Arthur C. Clarke: 2010. Második űrodisszeia
Jodi Taylor: Visszhangok szimfóniája
Szergej Lukjanyenko: Konkurensek
Walter Tevis: Sokszavú Poszáta
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Végállomás: Amalthea
Michael Walden: Eshtar – Harmadik könyv
Kir Bulicsov: Túlélők
Zsoldos Péter: Portré négy ülésben
Claudia Fugazza: Do as I do – kutyakiképzés
Federico Baccomo: Anna éppen hazudik
J.G. Ballard: Toronyház
Alekszej Kalugin: S.T.A.L.K.E.R. – Ház a Mocsárban
Keith Roberts: Gőzkorszak
Janusz A. Zajdel: Alsó határérték
Jodi Taylor: Második esély
Ronil Caine: Rémteremtő
Zsoldos Péter: A holtak nem vetnek árnyékot
Thomas Pierce: Holtvágány
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Világvége a szomszédban
Rob Reid: A nulladik év
Jobbágy Tibor (szerk.): SF Galaxis
Kir Bulicsov: A kozmosz vándorai
James Lovegrove: Zeusz kora
Valerio Evangelisti: Rettegj, inkvizítor!
David Eagleman: Így múlik el… 40 egyperces a túlvilágról
2017
Kasztovszky Béla: Álomutazás
Vaszilij Orehov: STALKER – Katasztrófa sújtotta terület
Zsoldos Péter: A Viking visszatér
Jeff Carlson: Fagyott égbolt
Dennis E. Taylor: MI, Bob
Zsoldos Péter: Távoli tűz I.
Zsoldos Péter: Távoli tűz II.
A. és B. Sztrugackij: Fiú a pokolból
Dave Howard: A Leymann-transzfer
Arkagyij Suspanov, Szergej Lukjanyenko: VarázsŐrség
Robert Charles Wilson: Affinitások
Zsoldos Péter: A feladat
Vladimír Páral: Rómeó és Júlia 2300
Ondřej Štindl: InterZóna
Christopher Priest: Kifordított világ
Vaszilij Orehov: STALKER – Tűzvonal
D.J.Molles: Amerika lángokban 1 – Tisztogatás
Jodi Taylor: Egyik átkozott dolog a másik után
2016
Németh Attila (szerk.): GFK 300.
Jezsi Tumanovszkij: S.T.A.L.K.E.R. – Agyar
China Miéville: Vastanács
Petr Stančík: Múmiamalom
Lovas Lajos: Törzsszövetség
A. & B. Sztrugackij: Hazatérés – Delelő, 22. század
Michael Walden: Eshtar – Második könyv
Joe Haldeman: Örök szabadság
Fedina Lídia: Virokalipszis – Nem várt mellékhatás
Jack McDevitt: Feltámad a múlt
Szergej Lukjanyenko: Egyesült Őrség
Michael Walden: Eshtar
Molnár Csaba: A széttört idő legendája
Ronil Caine: Lilian
Vékony Krisztián: Sors-algoritmus
Ford Madox Ford, Joseph Conrad: Az örökösök
Kubinyi Enikő, Miklósi Ádám: Csányi Vilmos kutyaakadémiája
Jo Walton: Mások között
Indrek Hargla: Melchior és a hóhér lánya
2015
Jean Ray: Kárhozott istenek
Arthur C. Clarke: 2001. Űrodisszeia
James Lovegrove: Ré kora
Emmi Itäranta: A teamesternő könyve
Sztugackij: Fogadó a Halott Alpinistához
Jack McDevitt: Űrhajótöröttek
Cory Doctorow: Homeland
Arthur C. Clarke: 2001 elveszett világai
Vlagyimir Vasziljev: S.T.A.L.K.E.R. – A duplikátor gyermekei
Christian Charrière: Iscambe erdeje
Valerio Evangelisti: Égj, Inkvizítor!
Ondřej Neff: Sötétség
John Brunner: Zanzibár
Robert Charles Wilson: Darwinia
Vlagyimir Vasziljev: IdőŐrség
Robert A. Heinlein: Kettős csillag
Robert J. Sawyer: Halál a vörös bolygón
Jack McDevitt: Ősi partok
Martin H. Greenberg: Az Alapítvány barátai – Antológia Asimov
tiszteletére
Stanley G. Weinbaum: Bolygóközi odüsszeia
Indrek Hargla: Melchior és a Kerekeskút utca lidérce
Mund Katalin: A kutyaetológia kulisszatitkai
Isaac Asimov: A Fekete Özvegyek Klubja
Akif Pirincci: Francis
2014
Stephen Baxter: Antijég
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: A kárhozott város
Arthur C. Clarke – Michael Kube-McDowell: Tűzszünet 1. –
Ravasz
Arthur C. Clarke – Michael Kube-McDowell: Tűzszünet 2. – Béklyó
Szergej Lukjanyenko: Igék Földje – A vas birodalma
Robert J. Sawyer: Kifürkészhetetlen
Isaac Asimov: A Halhatatlanság halála
Robert A. Heinlein: Ajtó a Nyárba
Jack McDevitt: Emlékmű a csillagokban
Robert Charles Wilson: Misztérium
Valerio Evangelisti: Eymerich 2 – Örökké élj, inkvizítor!
Vlagyimir Vasziljev: S.T.A.L.K.E.R. – Halálos zóna
David Brin: Existence 1. – A létezés csapdája
Marina és Szergej Gyacsenko: Andrej és a Föld zarándokai
David Brin: Existence 2. – A létezés titka
Charles MacLean: Néma csend
Isaac Asimov: Azazel
Szergej Lukjanyenko, Vitalij Kaplan: Más Őrség
Joe Haldeman: Örök béke
Nury Vittachi: A feng shui detektív
Jack London: Ezer halál
George B. Marwell: Világok útvesztője
2013
Diana Wynne Jones: A Merlin-összeesküvés
Adam Wisniewski-Snerg: A lator evangéliuma
Brian W. Aldiss: Szuperállam
Arthur C. Clarke: Földfény
Charles MacLean: Paranoia
A. és B. Sztrugackij: Stalker – Piknik az árokparton
Valerio Evangelisti: Eymerich 1 – Indulj, inkvizítor!
Clive Barker: Abarat – Abszolút éjfél
Robert J. Sawyer: WWW 2 – Vigyázók
A. és B. Sztrugackij: Mese a trojkáról
Robert Charles Wilson: Bázis – A Blind Lake-rejtély
Robert J. Sawyer: WWW 3 – Végzet
Szergej Lukjanyenko: Igék földje – A vas prófétája
Jack McDevitt: Tűzmadár
Harry Harrison: Vissza az Édenbe
Robert A. Heinlein: Csillagközi Invázió – Starship Troopers
Richard Adams: Gazdátlanok
Indrek Hargla: Melchior, a patikárius
Mircea Eliade: Dionüszosz kertjében
Marina és Szergej Gyacsenko: Arszen és a játék hatalma
Jacqueline Harpman: Orlanda
G. K. Chesterton: A vándorló kocsma
2012
Stephen Baxter: Időhajók
Arthur C. Clarke – Gentry Lee: Bölcső
A. és B. Sztrugackij: A hétfő szombaton kezdődik
Joe Haldeman: Örök háború
Jack McDevitt: Echo
Szergej Lukjanyenko: Őrök Világa
Robert Charles Wilson: Kronolitok
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: A bíborszínű felhők bolygója
Joan Slonczewski: Agypestis
Szergej Lukjanyenko: Új Őrség
Connie Willis: Ítélet könyve
Robert J. Sawyer: WWW 1 – Világtalan
Árnyak és Rémek – Ray Bradbury emlékére
2011
Neal Stephenson: Gyémántkor I-II.
Tim Powers: Ismeretlen vizeken
Arthur C. Clarke: A Mars titka
Robert J. Sawyer: Lélekhullám
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Válaszd az életet!
Diana Wynne Jones: A trónörökös
Jack McDevitt: Az ördög szeme
Szergej Lukjanyenko: Világok őre
Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Régmúlt napok fénye
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Nyugtalanság
Robert Charles Wilson: Örvény
Neil Gaiman – Al Sarrantonio: 27 képtelen történet
Whitley Strieber: Éhség
Andreas Eschbach: Összeomlás
Kersti Kivirüüt: Okkultisták klubja
Björnstjerne Björnson: Álmodó falvak
Miguel Ángel Asturias: Az a félvér nőszemély
Luigi Pirandello: A kitaszított
Sinclair Lewis: Babbitt I.
Sinclair Lewis: Babbitt II.
Selma Lagerlöf: A császár
François Mauriac: Ami elveszett
Harold Pinter: Törpék
John Galsworthy: A sötét virág
Wladyslaw Reymont: Népítélet
Óe Kenzaburó: Futballlázadás
Grazia Deledda: Szerelemből gyilkolt
Nadine Gordimer: Az őrző
Henryk Sienkiewicz: Kereszteslovagok I.
Henryk Sienkiewicz: Kereszteslovagok II.
Henryk Sienkiewicz: Kereszteslovagok III.
Camilo José Cela: Méhkas
André Gide: A nők iskolája
Saul Bellow: Henderson, az esőkirály
Verner von Heidenstam: Endümion
Mihail Solohov: Doni mesék
2010
Vernor Vinge: A szivárvány tövében
Robert J. Sawyer: FlashForward – A jövő emlékei
Arthur C. Clarke: Mélység
Damien Broderick: Lenni vagy nem lenni
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Bogár a hangyabolyban
Cory Doctorow: Kis testvér
Frederik Pohl: A hícsík birodalma
Jack McDevitt: Elveszett kolónia
Arthur C. Clarke – Frederik Pohl: Végső bizonyítás
Szergej Lukjanyenko: Ugrás az ismeretlenbe
Nourse – Burroughs: Pengefutár – Az igazi Blade Runner
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Menekülési kísérlet
Arthur C. Clarke: Szigetek az égben
Robert Silverberg: Valentine, Napkirály
Robert A. Heinlein: A Hold börtönében
Harry Harrison: Fagyos Éden
Lovas Lajos: N
Kim Stanley Robinson: Árral szemben
Jane Yolen: Csipkerózsa
Nicholas Christopher: Bestiárium
Összeesküvések könyve – Paranoid történelem
William Gibson: Nyomtalanul
Sir Winston Churchill: Savrola
Rudyard Kipling: Fekete és fehér – Indiai történetek
Anatole France: A pingvinek szigete
Isaac Bashevis Singer: A sátán Gorajban
William Butler Yeats: Vörös Hanrahan legendája
Heinrich Böll: Katharina Blum elveszett tisztessége
2009
Szélesi Sándor: A beavatás szertartása
Robert Charles Wilson: Bioszféra
David Brin: Dettó
Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Elsőszülöttek
Antal József: Justitia
Kétszázadik
Robert Silverberg: Lord Valentine kastélya
Jack McDevitt: Polaris
Szergej Lukjanyenko: Ugrás az űrbe
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Lakott sziget
John Wyndham: Szemünk fényei
Andreas Eschbach: Hajszőnyegszövők
Clive Barker: Abarat – Varázsórák, véres éjek
Guy Gavriel Kay: Ysabel
Harry Harrison: Édentől nyugatra
Vlagyimir Vasziljev: Káosz-Őrség
Rudyard Kipling: Kívánságok háza
Jean-Claude Dunyach – Ayerdhal: Haldokló csillagok I-II.
Ken Macleod: Sötét fény
Robert Silverberg: Majipoor krónikái
László Zoltán: Nulla pont
Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei
Elizabeth Moon: A sötét sebessége
William Gibson: Árnyvilág
Bram Stoker: A fehér féreg fészke
Whitley Strieber: 2012
Rafael Marín: Sherlock Holmes és az Einstein-gyár
Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a Teremtés
növendékei
2008
Wolfgang Jeschke: A Cusanus-játszma I-II.
Arthur C. Clarke: A gyermekkor vége
Frederik Pohl: A hícsík nyomában – Utazás az Átjáró körül
Arthur C. Clarke: A város és a csillagok
Clive Barker: Abarat
Szergej Lukjanyenko: Alkonyi Őrség
Jonathan Lethem: Amerikai amnézia
China Miéville: Armada I-II.
Mary Shelley: Az utolsó ember I-II.
Elisabetta Vernier: ClipArt
Joan Slonczewski: Elízium lánya
Nemere István: Elveszettek
M. John Harrison: Fény
Jean-Claude Dunyach: Halott csillagok
Harry Harrison: Helyet! Helyet!
Brandon Hackett: Isten gépei
Ken Macleod: Kozmonauták vára
Jack McDevitt: Született stratéga
Robert Charles Wilson: Tengely
Szergej Lukjanyenko: Utolsó őrség
2007
László Zoltán: A Keringés
Joan Slonczewski: Ajtó az óceánba
Szergej Lukjanyenko: Éjszakai Őrség
Kasztovszky Béla: GRIN
Szergej Lukjanyenko: Nappali Őrség
Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Napvihar
Robert Charles Wilson: Pörgés
Robert Ferrigno: Ima egy bérgyilkosért
2006
William Gibson: A holnap tegnapja
Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Az idő szeme
Joan Slonczewski: Génszimfónia
Neal Stephenson: Snow Crash
Bakos Zoltán: A helyes asszonytartás
2005
William Gibson-Bruce Sterling: A Gépezet
Groupe d’Intervention de la Gendarmerie Nationale, a franciák nemzeti katonai és
rendőrségi terrorellenes egysége
xiānshēng (ejtsd: szien sen): az urak elegáns megszólítása Kínában
nǚshì (ejtsd: nyü sü): a nők elegáns megszólítása Kínában
Tartalom
IMPRESSZUM
Prológus
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
Köszönetnyilvánítás
Tartalom
Ronil Caine
A tudomány összes területe érdekel - interjú Ronil Caine-nel
Képmelléklet
KIADÓNK KÖTETEI