Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:
Dr. Mund Katalin

Szerkesztő:
Korpa Ildikó

Borító:
Zelnik Péter Zénó

ISBN 978-963-551-036-8
ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© Zelnik Péter Zénó, 2020

© Hungarian edition 2020, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor
Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design
E-Book: Odin Fantasy Bt.
A szerző döntése alapján a japán nevek az angol átírás szerint,
a kínai nevek a pinjin átírás szerint szerepelnek.
fraktál (főnév) – Bonyolult mintázat a matematikában, ami
egyszerű, ismétlődő formákból épül fel, amik minden egyes
ismétlődésnél kisebbek lesznek. Az, ahogy a fa törzse elágazik
kisebb és kisebb ágakra és gallyakra, egy hozzávetőleges
fraktálforma.

(dictionary.cambridge.org)
„A technológiánk, a gépeink az emberiség részei.
Mi csináltuk őket, hogy kiterjesszük önmagunkat,
és ez az, ami egyedi az emberi lényekben.”

(Ray Kurzweil)
 Prológus

SEBASTIAN VELLAR a hatalmas, minden képzeletet felülmúlóan

kényelmes franciaágyon ült, a város legjobb szállodájának
tizenötödik emeletén, és azon töprengett, hogy megcsonkítja magát.
Elhessegette a gondolatot, de az újra visszakúszott, mint egy aljas
növény, amit nem tudsz kiirtani a kertedből.
A szobában és az egész emeleten csend honolt, csak a nyitott
erkélyajtón át szűrődött be némi zaj lentről, az utcáról. Autók,
rollerek, emberek, kiskocsik, kutyák. Átlagos este Los Angelesben,
amiért Vellar nem rajongott. Az ő városa San Francisco, ott az
irodája, ott lett sikeres.
Vellar ránézett a tükörképére a szekrényajtón. Barna öltönye
elegánsan fénylett, drága nyakkendője és cipője tökéletes
harmóniában egészítették ki egymást. Ő maga kicsit
megpocakosodott az üzleti vacsorák miatt, de úgy vélte, azért még
jó bőrben van, és ami a legfontosabb, van stílusa. Mindig ügyelt rá,
hogy a megfelelő méretű és szabású öltönyt hordja, a hozzá illő
cipővel, övvel és óraszíjjal. Alapvető szabályok, mégis kevesen
ismerik őket.
Haja csak a homlokáról tűnt el, amitől fiatalabbnak tűnt volna a
koránál, ha nem rajzol túlhajszolt élete éles ráncokat a szeme mellé
és a szája két oldalára.
Böffentett egyet, és kellemes fűszeríz suhant át a nyelvén.
A tőkehal, amit alig negyven perce evett, és igencsak finomnak talált.
Lent, a szálloda éttermében vacsorázott asszisztensével, Carrie
Ryan-Seaburyvel, és pont olyan jót beszélgettek, mint mindig.
Mostanra már biztosan ő is odaért a panziójába. Vellar egy röpke
pillanatra arra gondolt, felhívja, és elmondja neki, hogy valami nem
stimmel.
Helyette inkább vett egy mély levegőt, és lassan kifújta. Minden
rendben – gondolta, de mégis, a vágy, hogy kárt tegyen magában,
egyre fokozódott benne, és mellette még más is: öngyilkosság.
Annyira egyszerű és szép lenne kimászni az erkélyre, és leugrani.
Minden olyan könnyen megoldódna. Rövid ideig lebegni a
semmiben, mint egy átjáróban az örök boldogság földjére. Mint egy
Reinigung, megtisztulás, mielőtt belépsz a túlvilági paradicsomba.
Aztán gyorsan véget érne, és már meg is érkezett. Nincs többé
nyomás, stressz, kockázat és felelősség. Nincsenek ellenségek,
célszemélyek, rosszakarók, irigyek és semmirekellők. Ledobhatná
végre magáról a világ minden terhét, ami a vállát nyomja. Csak le
kell ugrani, ennyi az egész!
Nem. Miért tennék ilyet? – kérdezte magától Vellar. – Ennek
semmi értelme. – Megrándult, majd kelletlenül felállt. – Miért is
álltam fel? Ja, igen…
Vellar felemelte az íróasztal melletti széket, és a sarkát belevágta
a tükörbe. Éles, tompa csörrenéssel ütött lyukat a közepén, abból
nyolc irányba ronda repedések futottak szét. Vellar tükörképe torz
részekre bomlott fel, amik szinkronban mozogtak, hiába váltak el
egymástól természetellenes módon.
– Mi a fene? – kérdezte hangosan. – Elég ebből!
Összeszorította a szemét, és öklével megdörzsölte a halántékát.
Mindig is józan gondolkodású, racionalista embernek látta magát, és
most mintha kezdene megőrülni, mint néhány korabeli üzletember,
akik vagy nem tudtak mit kezdeni a vagyonukkal, vagy egyszerűen
nem maradt céljuk az életben, és végül a halált választották
megoldásnak. Ez lehetetlen! – mondta magában. – Velem ilyen nem
történhet! Nem őrült meg, másképpen hogyan válhatott volna a világ
egyik leggazdagabb emberévé?
– A nevem Sebastian Vellar… – mondta maga elé egészen
halkan, de nem érezte sajátjának a szavakat. Mintha egy idegen
nevét mondta volna ki, azt is egy bálteremnyi helyiség túlsó végéből
suttogva. Homlokán apró gyöngyökben kezdtek csillogni az
izzadságcseppek.
– Carrie, valami baj van velem… – mondta magában pont úgy,
ahogy a telefonban tenné, ha felhívná Seaburyt. A férjével tölti az
estét, nem illene zavarni.
Vellar újra belevágta a széket a tükörbe, az pedig megadta magát,
és változatos méretű darabokban, csillogva omlott a barokk mintás
padlószőnyegre.
 – Ne! – mondta Vellar, miközben felvett egy arasznyi
üvegszilánkot. Remegve emelte a kezét a fejéhez, majd rányomta a
tükördarab élét a homlokára. Bőre könnyedén engedett, és Vellar
könnyes szemmel vágta végig a fejbőrét. Megdöbbentette, hogy
nem érzett fájdalmat, pedig egészen biztos, hogy érzőidegeket
vágott át. A mély sebből vér csurgott a szemébe, majd lefolyt az
álláig, és lecsöpögött a szőnyegre, a cipőjére, a zakójára.
Karórája halk csippanásokkal jelezte, hogy a pulzusa jelentősen
megugrott. Ettől Vellar egy pillanatra kizökkent. Újra megnézte
magát. A tükör megmaradt darabjaiban összetörve látta elcsúfított
arcát. Elejtette a szilánkot, ami ronda vérfoltot hagyva esett le a
drága szőnyegre.
– Mit tettem? – kérdezte. Hangja halk volt, szinte könyörgő. De
kihez fohászkodna? Senki más nem tartózkodott a szobában.
Óvatosan megtapogatta a seb szélét, mintha ellenőrizni akarná, kell-
e az ellátásához orvosi segítség.
Újra eluralkodott rajta a vágy, hogy folytassa, amit elkezdett.
Biztos volt benne, érezte, hitte, hogy ha tovább marcangolja a
szilánkkal az arcát, akkor sokkal jobban érzi majd magát.
Felvette a földről a tükördarabot, és a fürdő felé indult. Az ajtóban
megtorpant egy pillanatra, mert a helyiséget valamiért veszélyes
helynek tartotta. Agyának egy hátsó zugából be is villant a tudatába,
hogy miért. Az apja a fürdőszobában halt meg. Elcsúszott az egyik
reggeli zuhanyozása után. Még csak ötvenkét éves volt.
Szerencsétlenül esett, és beverte a fejét a csempéből rakott, beugró
polc élébe. Elvesztette az eszméletét, az agya pedig bevérzett. Meg
lehetett volna menteni, ha egyből mentőt hívnak, de senki sem
tartózkodott a házban. Az anyja akkor már egy otthonban feküdt
hatvanévesen, előrehaladott Alzheimer-kórral, ő pedig már évek óta
San Franciscóban élt, és csak a hétvégére tervezte, hogy
meglátogatja az apját Németországban. Két nappal később, egy
szombat reggel, amikor megérkezett a szülei házához és
becsengetett, csak a gyanúsan nagy csend válaszolt. Ilyenkor
általában már hallotta, ahogy az apja motoz odabent. Papucsot húz,
esetleg nekiütközik a cipősszekrénynek, morog magában,
megzörrennek a kulcsai, vagy éppen káromkodik, amiért nem találja
azokat. De aznap semmi ilyen hang nem szűrődött ki a házból.
Vellar megpróbálta a mobilján felhívni, de kikapcsolt (lemerült?)
szignált jelzett. Berúgta az ajtót, és szólongatni kezdte az apját.
Rögtön gondolt rá, hogy baj van – az ember egy idő után elkezd
felkészülni rá, hogy a szüleit elveszíti, hogy betegek lesznek, vagy
méltatlan állapotban talál rájuk. De nem ilyen korán! Van egyáltalán
olyan, hogy korán? És lehet-e erre teljesen felkészülni? Aligha.
Vellar megtalálta az apját. Megszürkülve feküdt a fürdőszoba
padlóján, üres szemei a mosdókagyló alját bámulták, mintha azt
vizsgálná, hol szivárog a víz olyan bosszantóan. Vér nem volt
körülötte.
Gyorsan összeállt a kép Vellar fejében: az apja kilépett a
zuhanyzóból, valamit rosszul csinált, elcsúszott, és vége. Ennyi az
élet, ilyen semmiségen múlik. Egy angyalhajszálon függeszkedik
mindenki sorsa. Vellar ekkor már felnőtt férfi volt, élete teljében,
mégis gyerekkori traumaként fészkelte be magát az emlék minden
sejtjébe. Veszélyes hely…
Vellar belépett a fürdőbe, hogy az ottani tükörben újra megnézze a
művét. A vére sűrűn összepöttyözte a hatalmas, fénylő járólapokat.
A tükör képes volt egészségügyi adatokat megjeleníteni a
helyiségben tartózkodó vendégről, de Vellar arcát nem tudta
értelmezni.
Ekkor Vellar újra késztetést érzett, hogy magába vágja a szilánkot.
Mély barázdát szántott arca jobb felére, egészen az álláig. Széles
seb nyílt, de a fájdalom ezúttal is elmaradt. Vellar folytatta, míg már
a felismerhetetlenségig megnyúzta a koponyáját. Egy darabig nézte
magát a tükörben, ahogy az arca maradványai véres cafatokban
lógnak az arccsontján. Az átvágott inak és idegek miatt lebénult
szája betegen feküdt rá az állára. Bal halántékán egy jókora
bőrdarab hajlott le az arcára, mint valami málló, vörös tapéta. A jobb
arcában látszódtak a fogai és a koponyája egy része. Bevérzett
szemekkel meredt magára, az érzelmek legkisebb jele nélkül.
Vellar eldobta a tükörszilánkot, és átsétált a nappalin. Véres
kezével elhúzta a függönyt, majd kinyitotta az erkélyajtót. Hűvös
szellő csapta meg, édes illatok, valahonnan egy kóbor
szivarfüstgomolyag, de azokat sem érezte. A város fényei hívogató
varázsországgá színezték az éjszakát, de Vellar oda sem nézett.
Véres arcában üres szemek ültek, kifejezés nélkül bámultak a
végtelenbe. Ha meghal, nem a fia talál rá, ez biztos.
Lassan felmászott a korlátra. Erősen kapaszkodott, hogy súlyos
testét megtartsa a vékony fémrúdon. Ha valaki látta volna, egy nagy
gyakorlatra készülő tornásznak is nézhette volna, aki minden
mozdulatával az egyensúlyát korrigálja, hogy aztán tökéletes
pozícióból indíthassa a tízpontos mozdulatsort. Fellépett az egyik
lábával, elengedte a kezével a korlátot, majd fellépett a másik
lábával is. Bőrcipője halkan megnyikordult a lakkozott fémen. Vellar
előretartotta mindkét kezét, mint a műugrók. Lassan
felegyenesedett, és mielőtt elvesztette volna az egyensúlyát,
levetette magát. Ekkor felordított. Keservesen, fájdalmasan kiáltott
bele az éjszakába, hogy beleremegtek a környékbeli épületek
ablakai, amíg bele nem csapódott a kövezetbe.
 1

ALIG HUSZONKÉT órával azelőtt, hogy az egész világ

összezavarodott néhány másodpercre, Sabi Hardiére vasárnap
reggeli szokásos futóedzéséről tért haza Párizs egyik legújabb
kertvárosi negyedében. Tisztességesen meghajtotta magát, a
lélegzete mégis akkor akadt csak el, amikor a háza lépcsőjén
megpillantotta azt az alakot. Háttal állt neki, de így is pontosan tudta,
hogy csak egyvalaki lehet. Ki várná a ház tulajdonosát a lépcsőn
háttal állva? A legtöbben leülnének, vagy fel-alá járkálnának, de a
bátyja meglepetést akart, még úgy is, hogy tudta, az első pillanatban
lebukik.
Fél éve nem találkoztak, és Ren munkája miatt sosem tudta senki,
merre jár, és mikor tér haza újra: néhány hónap vagy egy év múlva.
Ritkán telefonált, ritkán jelentkezhetett be, e-mailben elérni pedig
lehetetlen volt, ha – ahogy ő szokta mondani – „küldetésen” járt.
Sabi újra futásnak eredt, Ren pedig megfordult, és mosolygott
rövidre nyírt szakálla mögött. A két testvér összeölelkezett. Ren
ekkor döbbent rá, hogy jó fél éve nem ölelt meg senkit. Melengető
érzés volt, hogy valaki szeretettel magához szorította. Azt mondják,
az ölelés ugyanolyan építőeleme az egészséges életnek, mint a
zuhanyzás, a napfény vagy a C-vitamin.
Sabi nem szólalt meg, mert elcsuklott volna a hangja. Mindig
rettegett attól, hogy Ren egyszer csak nem jön többet, mert valami
szörnyűség történik vele, amíg távol van, titokzatos útjai egyikén.
Bátyja volt számára a gyerekkora, a példakép, a legjobb barát, a
védelmező. Huszonéves koruk óta irigyelte dús, szépen nyírt
szakállát, amitől nagyon menőnek gondolta. Neki sosem nőtt ilyen
sűrűre és egyenletesre, ezért folyton borotválta az arcát, amitől
viszont mindig kisfiús maradt, még harminchat éves korára is. Igaz,
vonásai is kerekebbek voltak, mint a bátyjáé, aki inkább apjukra
ütött, míg ő az anyai ágról örökölte génjeit.
 – Szia, öcskös! – mondta Ren. Hasonlóképpen szerette testvérét,
akit mindig megvédett mindenkitől, és segítette, amíg fiatal volt, és
még csak kereste az útját. Szüleik már egy évtizede elhunytak, és a
családból csak távoli rokonok maradtak, szoros kötődések nélkül. De
Sabihoz mindig lehetett jönni. Ren számára ő volt az a biztos pont,
ami sosem mozdul el az univerzumban.
– Jó, hogy máris megjöttél! – mondta Sabi. – Jól vagy?
– Minden oké. Hol a család?
– Veráéknál. Ebédre megyek utánuk. Remélem, velem jössz!
– Miért is ne? Vera istenien főz, és a gyerekeket is látni akarom.
Minden rendben?
– Persze. Gyere, menjünk be!
Sabi egy tizenkilenc fős kisvállalkozást vezetett, ami szoftvereket
tervezett nagyvállalatoknak, öt különböző országba. Az üzlet
arcpirítóan jól ment, de az is igaz, hogy Sabi ügyesen szerzett meg
nagy projekteket, és tehetséges csapatot verbuvált össze. Háza
kerülte a fényűzést, mégis többet ért sok híres villánál. Egyrészt a
kilátás, másrészt a beszerelt technológia miatt.
Amikor Sabi belépett, a falon bekapcsolt a tévé, és megjelenítette
a futásának eredményeit, havi és éves statisztikával együtt, valamint
a testének egészségügyi adatait, amelyeket a vérében keringő
nanorobotok küldtek meg a telefonjára, ami továbbította a virtuális
személyi asszisztensének, aki kitette a képernyőre.
– Imádom ezt a házat – mondta Ren, majd ledobta a táskáját, és
leült a széles kanapéra. – És büszke vagyok rád, hogy mindezt
elérted.
– Kösz – mondta Sabi. – Azért te sem panaszkodhatsz.
– Áh, tizedennyit sem keresek.
– Na jó, de te vagy a legmenőbb fejvadász a világon!
– Ne kezdd ezt megint! Nem vagyok fejvadász.
– Akkor mi vagy? G. I. G. N.-es?{1}
– Tudod, hogy nem mondhatom meg. Legyen elég annyi, hogy
egy…
– …különleges egység tagja vagy – mondta Sabi. – Őrület!
Teljesen lázba jött a témától, mint mindig. Bátyja jelene rezonált
kettejük múltjával, amikor együtt játszottak a játék katonákkal, amik
néha különleges egységek tagjai voltak.
 – Olyan vagy, mint James Bond? – kérdezte Sabi, de már inkább
csak azért, hogy bosszantsa a testvérét.
– Elég lesz – mondta Ren, és védekezőn maga elé emelte a
tenyerét.
– Ethan Hunt?
– Végre egy új név.
– De hogy még a testvérednek sem mondhatod el?! Hogy bírod
megállni?
– Ez a dolgom. A te dolgod, hogy programokat írj, az enyém meg
ez.
– Oké! Oké! – mondta Sabi, és megadóan feltette a kezét. –
Amikor gyerekek voltunk, lövöldöztünk, nem programoztunk.
Emlékszel?
– Hogyne! Aztán én úgy maradtam, te pedig felnőttél.
Sabi mosolygott, és annyiban hagyta a témát. Töltött magának
egy narancslevet, majd leült az ülőgarnitúra foteljébe. A tágas
nappaliba alacsony szögben szűrődött be a reggeli napfény. Kintről
csak a madarak csiripelése hallatszódott, semmi más. Az üvegfalak
és a kompozit üvegbútorok úgy szikráztak, mint egy mesebeli
kastély díszlete. Ren élvezte ezt a barátságos, békés és csendes
fénykoncertet.
– Mi van Corinne-nal? – kérdezte Sabi. – Miért nem jött veled?
Ren megsimogatta a tarkóját, majd a szakállát, közben elhúzta a
száját.
– Corinne… Nos, igen… Amikor hazaértem hozzá… hát szóval
bejelentette, hogy terhes.
– Ez komoly? – Sabi hátán bizsergés futott végig, mert egy
pillanatra úgy érezte, minden megváltozik a világukban: a bátyjának
gyereke lesz.
– Igen, valami Pierre nevű hapsitól.
– Basszus!
– Én csúnyábbat mondtam, azt hiszem. De lehet, hogy nem
mondtam semmit. Nem emlékszem. Eljöttem, és a saját lakásomban
aludtam.
– Sajnálom. Pedig rendes lány volt. Két éve tartott, nem?
– Két éve, igen. Tudhattam volna, már amikor egy szakítós
számra jöttünk össze.
 Sabi nevetett. Tudta, Ren csak elrejti, hogy nem fáj neki a dolog.
Soha nem mutatta ki előtte, ha fájt neki valami. Nem akart
gyengének látszani az öccse előtt. Sabi tudta ezt, és tisztelte érte
Rent, még ha ez azzal is járt, hogy ő sosem lehetett az erősebb, a
bátrabb.
– Na mindegy – mondta Ren. – Ennyi volt.
Ren tartott egy kis szünetet. Sabi megvárta, mert tudta, hogy
bátyja valamit még mondani akar.
– De, tudod – mondta Ren –, megérdemlem. El kell fogadnom,
hogy alkalmatlan vagyok a családalapításra. Nem hibáztatom
Corinne-t sem. Nem várhatom el, hogy napokat, heteket, hónapokat
várjon rám, mikor mennyi időre szólít el egy munka, amiről még csak
nem is beszélhetek, és az sem biztos, hogy épségben hazatérek.
Képtelen lettem volna megkérni a kezét. Mellettem élni bárkinek
büntetés.
– Nem gondoltál rá, hogy kiszállsz?
– Nem tudnék. Nem bíznám másra ezeket a feladatokat. Ahhoz túl
fontosak.
– Értem – mondta Sabi, és megitta a maradék üdítőjét, majd
letette a poharat a kávézóasztalra. – Ezúttal meddig maradsz?
– Amíg nem hívnak újra – mondta Ren, ugyanazt, mint mindig.
Sabi bólogatott, majd Ren vállára tette a kezét.
– Én itt vagyok neked mindig.
– Tudom, öcskös. Köszönöm. Ha te nem lennél, azt hiszem, nem
vigyáznék ennyire magamra.
 2

REN ÉS SABI Hardiére Párizsban születtek, harminckilenc és

harminchat évvel ezelőtt. Ren a családnevét Hardierre
egyszerűsítette, mivel sokat járt az Egyesült Államokba, és
egyébként is mindig mindenki így ejtette ki.
A két fiú apja egy akkumulátorgyárat vezetett, és kényelmes,
jómódú életet biztosított a családjának. A fiúk büszkén mesélték a
suliban, hogy az orosz automata holdjárók – amik akkor az első
bázist építették – akkumulátorait is az apjuk gyárában tervezték és
készítették.
Édesanyjuk megszállott Japán-kutatóként dolgozott, többnyire a
Távol-Keleten. Japán-mániája az egész életükre rátelepedett, de
többnyire jó hatással. A lakberendezéstől kezdve az étrenden át a
sintó életfelfogásig mindenhol jelen volt. Mindkét gyermeke japán
keresztnevet kapott: Ren és Saburo. Megtanultak alapszinten
japánul, és ismertek egy sor japán népi mondát.
Ren tizenhét éves múlt, amikor megtudta, hogy az anyja is
áldozatául esett annak a japán földrengésnek, ami abban az évben
megrázta a világot, négyszázhetvenöt halottat és földdel egyenlővé
tett városokat hagyva maga mögött.
Apjuknak, Joseph Hardiére-nek sok időbe telt, mire feldolgozta a
felesége halálát. Nagy szerelmükből szoros kapcsolat lett, még úgy
is, hogy Adele sokat dolgozott külföldön. Idővel aztán visszatalált
önmagához, és nem lett alkoholista, ahogy sokan várták volna.
Fanyar humorát mindkét fiú szerette, és gyakran idézték őt egymás
között. Egyik kedvenc mondása úgy szólt: „Lehet, hogy feledékeny
vagyok, de… feledékeny nem.” Ezt mindig elsütötte, ha valamire
nem emlékezett, hozzátéve, hogy öregszik.
Aztán viszonylag váratlanul, ötvenkét éves korában egy gyors
lefolyású, ritka betegség döntötte romba az egészségét. Olyan
későn diagnosztizálták, hogy a legmodernebb orvosi technológia
sem menthette már meg. Néhány hónap tolószékben vegetálás után
távozott az élők sorából, magára hagyva a két huszonéves Hardiére
fiút.
A testvérek a boldog gyerekkor és a felelőtlen kamaszkor után
szomorú és gondterhelt fiatalemberekként vágtak neki az életnek.
Ren veszélyes bűnözőket szeretett volna elfogni, így egyértelműen a
rendőrség kötelékeiben indult el a karrierje. Hétévnyi szolgálat után
egy különleges egységnél kötött ki, ahol meglelte azt a biztonságot,
amelyet a szülei halálával elveszített.
Sabi lassabban építette a karrierjét, mert hiába számított kiváló
programozónak már tiniként, félénk és önbizalom-hiányos fiatalként
nehezen adta el magát. Aztán, még junior fejlesztő korában
megismerkedett egy vele egyidős senior programozóval, jó barátok
lettek, sokat tanultak egymástól, és végül belevágtak egy közös
vállalkozásba. Ren támogatta őt, sokszor anyagilag is, míg aztán
Sabi harmincadik születésnapja után megjött a fordulat, miután egy
hatalmas cég éves szerződést kötött velük, és a biznisz beindult.
Sabi feleségül vett egy francia–német lányt, Adrianát, aki két
fiúgyermeket szült a családba: Michelt és Mariont. Ren, bár mindig
könnyebben ismerkedett, és sokkal több randit tudhatott maga
mögött, mint az öccse, mégsem nősült meg harminckilenc éves
korára sem. Minden idejét a munkájának szentelte. Amerikai
megbízója miatt fenntartott egy lakást San Franciscóban is, ahol
általában az eligazításokat tartották, de szívesen járt haza Párizsba,
ahová Sabi családja és emlékei fűzték.
Ren tetőtéri lakását a Saint-Germain bulváron vásárolta meg.
Mind az ötvennyolc négyzetméterét gondosan megtervezte és
berendezte. Különös gondot fordított a hangulatvilágításra, a
természetes anyagok és textúrák használatára. A falak színe és a
lakástextilek olyan harmóniában egészítették ki egymást, mintha egy
gyönyörűen komponált szimfóniát jelenítenének meg. Sokkal inkább
egy békés, kreatív alkotásra és szerelemre hangolt rejtekhelynek
érezte a látogató, mint egy agglegénylakásnak.

Ren és Sabi délben átmentek Adriana szüleihez ebédelni, és a

délutánt is ott töltötték. Ren élvezte a játékot a gyerekekkel, és
felmelegítette a szívét testvére életének teljessége és a
mindenhonnan áradó őszinte boldogság. Veronica kiváló menüt
készített, míg Franzi nagypapa ósdi VR-szemüvegén mutatott
gyerekkori videókat Adrianáról.
Sabi és Adriana – és természetesen a gyerekek is – ragaszkodtak
hozzá, hogy Ren náluk aludjon, legalább egy estét. Ő örömmel
belement.
Amikor a ház elcsendesedett, Sabi felhozta a pincéből a régi
játékkonzolt, amellyel húsz éve még együtt játszottak a bátyjával, és
azóta sem vették elő.
– A gyerekek még kicsik hozzá – mondta Sabi –, és valószínűleg
majd egy újabb kell nekik, de sosem fogok megválni tőle.
– Én játszom veled nyolcvanévesen is.
– Ahogy az orvostudomány fejlődik, fittebbek leszünk, mint most.
– Nem biztos, hogy akarom azt – mondta Ren.
– Még mindig nincsenek nanorobotjaid?
– Nincsenek. Tudom, hogy jó dolog, de valahogy még nem
szántam rá magam.
– Mi? Miért nem? Mi ez a hülyeség? Ez rólad szól, a te
egészségedről. Nem ismerek még egy embert, akinek ne lennének.
– Hát, majd egyszer.
– És nem csak az egészségügyről szól – mondta Sabi, bár tudta,
hogy Rent nem érdekli a téma, és nem szabad túlságosan
belemennie a részletekbe –, az emberek már nem használnak
jelszavakat, minden eszköz a nanorobotokon keresztül azonosít,
DNS alapján.
– Tudom, tudom – mondta Ren –, majd elmegyek, oké.
Rövidesen.
– Nem akarok azon aggódni, hogy mikor leszel beteg, úgy, mint
apa… – Sabi nem akarta felhozni, de kicsúszott a száján. Lehajtotta
a fejét, majd újra Renre nézett, és nyugodtabb hangon folytatta: –
Ha nanorobotok vannak a szervezetedben, semmi bajod nem lehet.
Mindent idejében észrevesznek és meggyógyítanak.
Ren már csak bólogatott, Sabi pedig egy nagy sóhajt követően
másra terelte a témát.
Két órát játszottak a régi kedvenc verekedős játékukkal, sörtől és
nosztalgiától mámoros állapotban. Utána kiültek a teraszra, és éjjel
egyig beszélgettek az utóbbi fél év történéseiről, politikáról, a régi
időkről és újdonságokról. Aztán aludni tértek.
Ren szerette a vendégszobát, de sosem kérte, hogy ott alhasson,
és csak akkor adta be a derekát, ha tényleg régen találkoztak.
A legjobban a saját ágyában szeretett aludni, ahogy mindenki.
 3

REN ARRA ÉBREDT, hogy Sabi gyerekei rohannak a folyosón a

konyha felé reggelizni, Adriana csitítja őket, de hiába. Michel egy
gyerekméretű LED-es maszkkal a fején kergette a testvérét,
miközben különféle arcokat jelenített meg a kijelzőjén a karperecén
keresztül. Volt Batman, zombi, ork és Chewbakka is, mire átért a
nappalin.
Ren élőben még nem látott ilyen maszkot, de azt tudta, hogy már
létezik. Az egész egy intelligens LED-kijelző, ami felveszi az arc
formáját. A katonai verziók szuperélethűek, de a lakossági változatok
is ijesztően jók már.
Együtt reggeliztek az étkezőben, amit a napsugarak keresztül-
kasul fényszalagokkal díszítettek fel, közben a tévén halk zene szólt,
majd a virtuális asszisztens felolvasta a vezető híreket. A gyerekek
szüntelenül beszéltek, főleg Michel. Marion inkább csak utánozta a
bátyját. Kérdezgették Rent az életéről, a barátnőiről, a munkájáról.
– Ren bácsi, te nem félsz semmitől?
– Semmitől – mondta Ren komoly arcot vágva, majd átváltott
rémültbe. – Na jó, Hókuszpóktól tartok egy kicsit. Ő olyan brrr…
A gyerekeknek tetszett, hogy a sokadik reneszánszát élő mesefilm
ügyefogyott, gonosz karakterére utalt.
– Olyan brrrr… – mondta újra Ren, a két kezét felemelte, és
karomszerűen behajlította az ujjait, közben igyekezett minél
viccesebb képet vágni. Nem hasonlított a csúf varázslóra, de a
kívánt hatást elérte vele. A két kisfiú dőlt a nevetéstől, még a falat is
kiesett a szájukból.
A hangszóróból kellemes női hang hallatszott. A nanorobotokról
beszélt, és olyan statisztikai adatokat sorolt fel, hogy mennyit
csökkent a használatukkal az egészségügy és a
társadalombiztosítás terheltsége.
– Anya, mik azok a manórobotok? – kérdezte Michel. A felnőttek
nevettek. Marion közben egy túl nagy kanál müzlit tolt be a szájába,
a tej lecsorgott a szája két szélén.
– Azok nanorobotok – mondta Adriana, és megsimogatta Michel
fejét. – Na-no. Azért hívják így őket, mert nagyon-nagyon picik.
– Kisebbek, mint egy bogár?
– Még annál is kisebbek – mondta Adriana, miközben megtörölte
Marion száját. – Egészen aprók. Nem is látni őket.
– És mit csinálnak?
– A nanorobotok sok mindent csinálnak, ami pici, de a
legfontosabbak az egészségügyi nanorobotok, amik olyanok, mint a
bacik, csak nem beteg leszel tőle, hanem makkegészséges.
Segítenek a doktor bácsinak kideríteni, hogy mi a bajod, és
meggyógyítanak.
– Bennem is vannak nanarobotok? – kérdezte Michel.
– Nanorobotok – mondta Adriana. Úgy tűnt, teljes nyugalommal
képes lenne az idők végezetéig kijavítani a fiát.
– Nanobobot – mondta Marion.
– Nem, Michel, bennetek nincsenek – mondta Adriana. – De
nagykorodban majd lesznek. Anyának és apának viszont vannak,
azért, hogy sokáig egészségesek legyünk.
Michel mintha egy kicsit elgondolkodott volna ezen, aztán tovább
ette a müzlijét. Marion nagy szemekkel hallgatta a beszélgetést.
– Vannak olyan nanorobotok is – mondta Sabi –, amik lebontják a
hulladékot. Olyanokkal takarították ki anno az óceánokat, amik tele
voltak szeméttel.
– Mit jelent az, hogy lebontják? – kérdezte Michel.
– Szétszedik a szemetet apró molekulákra, mint a legót.
A felnőttek végeztek az étkezéssel, Adriana leszedte az asztalt.
Michel és Marion még majszolták az utolsó falatokat, Sabi és Ren
pedig kávéztak.
– Marion – kérdezte Ren –, te emlékszel rám, amikor legutóbb
találkoztunk?
Marion megszeppent a kérdéstől, és gyorsan az anyjára nézett,
majd az apjára, és közben aprókat ingatta a fejét, beismerve, hogy
nem rémlik neki.
– Tetszik az ilyen kicsi gyerekekben – mondta Ren –, hogy csak a
mának élnek. Nem foglalkoznak a múlttal, sem a jövővel. Csak
esznek, alszanak, és élvezik az életet.
 – Nekünk is így kéne élnünk – mondta Sabi.
Reggeli után Ren úgy döntött, elkíséri Adrianát, Sabit és a
gyerekeket az óvodába, néhány utcányira, aminek persze a lurkók
rettentően örültek.
A városrész már nyüzsgött, a hétfő reggeli forgalom beindult.
A tiszta, hűvös levegő és a késő tavaszi napsütés tökéletesen
illusztrálták, milyen a május eleje Párizsban.
Akkor történt, amikor a behajtón sétáltak le, és épp elérték a
járdát. Egy pillanat volt az egész. Egyetlen, hosszan elhúzódó
szempillantásnyi idő.
Sabi hirtelen megszédült, és a pázsitra rogyott. Adriana
utánakapott, de nem tudta megtartani, közben ő maga is
megrándult, mintha valaki meglökte volna, de senki nem volt ott.
Marion felsikoltott, Ren pedig elrántotta egy biciklis elől Michelt.
A kerékpáros élesen kanyarodott feléjük a járdán, mintha
szándékosan akarta volna elütni őket, de a következő
másodpercben már az ellenkező irányba fordította a kormányt, és az
úttestre gurult, ahol egy autó el is ütötte. Bukósisakja a fél szélvédőt
pókhálósra törte, majd a biciklis egy nyögés kíséretében az aszfaltra
huppant.
Ren felkapta a fejét, de addigra vége is volt. Valami történt –
gondolta –, de nem csak velük, mindenkivel.
Az utcán mindenfelé álltak az emberek, vagy épp a földről
tápászkodtak fel. Több kisgyerek, köztük Marion és Michel is sírtak.
Néhány autó összekoccant, és történt pár gázolás, de Ren komoly
sérülteket nem látott. Jajgatás hallatszott, gyereksírás, aggodalmas
kérdezősködés, kutyaugatás. Ren mindig is bízott a kutyákban, mert
megérzik a bajt és kiszagolják a gonoszságot.
Sabi felállt a fűről, és a nadrágja miatt bosszankodott.
– Jól vagytok? – kérdezte Ren.
Adriana bólintott párat, de nem tűnt meggyőzőnek. Látszott rajta,
hogy összezavarodott, és az agya válaszokat vár a szokatlan
jelenségre. Magához ölelte a két gyereket, de legalább annyira
nyugtatta így saját magát, mint a rémült kisfiúkat.
– Mi a fene történt? – kérdezte Sabi, majd megdörzsölte a
halántékát, mintha viszketne a bőre. – Visszamegyek, átveszem a
nadrágom, ti csak menjetek!
 Ekkor Adriana, mintha merengésből eszmélt volna, ránézett a
férjére.
– Rendben… Jó. Megyünk. Igen. Gyertek, gyerekek!
És a világ továbbindult, mintha egy láthatatlan kéz levette volna az
ujját a lemezről, és az újra pörögni kezdett, lassan érve utol a
normális sebességét.
Az új hangok már noszogattak, kérdezősködtek, méltatlankodtak.
Az autósok káromkodtak, vitatkoztak egymással. A szülők a
gyerekeiket terelgették, a fiatalok nevetgéltek, akik pedig egyedül
közlekedtek, csendben és sietősen mentek tovább.
Ren azon gondolkodott, vajon mekkora területet érintett ez a
zavar. Mert valami megzavarta az embereket, ebben biztos volt.
Talán egy elektromos impulzus vagy egy mágneses hullám. De nem
mindenkit ért ugyanolyan mértékben. Fejében kavarogtak a
lehetséges magyarázatok, amíg az óvodáig értek. Amíg Adriana
bekísérte a két kis Hardiére-t, Ren kint várakozott, és nézte az
embereket. Minden újra olyannak látszott, amilyennek lennie kellett –
de azért, ha jobban odafigyelt, a legtöbb járókelő tekintetében bujkált
némi gyanakvó bizonytalanság.
– Valami történt, igaz? – kérdezte Adriana, mikor kijött a
földszintes, vidám színekre festett épületből. Arcán aggodalom
látszódott.
– Talán – mondta Ren. – Már nem vagyok benne biztos.
– Sabi elesett, de nem emlékszem rá, hogy láttam volna, miért.
Egy pillanatra elsötétült előttem a világ.
Ren biztos volt benne, hogy vele ilyen nem történt.
– Sabi csak letérdelt – mondta –, semmi több, biztos csak leesett
a vérnyomása, ahogy kilépett a házból.
– Ne terelj!
– Oké, valami történt, de nem tudom, mi. Nézzük meg a híreket!
Adriana lehajtotta a fejét és átkarolta magát. Ren attól tartott, a nő
menten elsírja magát, de végül csak sóhajtott egy nagyot.
– Jól van, majd bent megnézem. Vigyázz magadra!
– Köszönöm a vendéglátást!
– Ugyan! Jó volt látni téged!
Ren kisétált a közeli parkba, és leült egy padra. Elővette a
mobilját, és átfutotta a legnagyobb híroldalakat. Olyan döbbenet
ütötte szíven, hogy a szája elé kapta a kezét is. Minden vezető hír
arról a pillanatról szólt. Szerte a világon ugyanaz történt, időzónáktól
függetlenül ugyanabban a globális másodpercben.
Hogyan lehetséges ez? – kérdezte Ren magában. – Ez
természetfeletti…
Ahhoz képest, hogy a föld teljes lakosságát érintette, meglepően
kevés halálos áldozatot követelt az esemény. A legsúlyosabb baleset
egy repülőgéppel történt, aminek a pilótája landolás közben
önkéntelenül oldalra rántotta a gépet, és már nem tudta visszahozni.
Százharmincnégy utassal a kifutó mellé csapódtak.
Megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb kellemetlenség történt.
Gyalogosok léptek rosszul, biciklisek estek el, munkások zuhantak le
a magasból, nagy forgalmú autópályákon és kereszteződésekben
tömegkarambolok történtek, számtalan tűz ütött ki, és jó néhány
robbanás is előfordult.
Többnyire azok jártak rosszul, akiknek az élete éppen akkor egy
másik ember kezében volt. A jelenség mindenhol ugyanúgy zajlott:
az emberek számára egy-két másodperc kiesett, ezt egy
izomrándulás kísérte, amire mindenki másképpen reagált. Egyesek
csak önkéntelen mozdulatot tettek, másokat térdre kényszerített, és
volt, aki elájult tőle. A kiesett pillanatból további egy-két-három
másodperc alatt eszméltek az emberek. Ennél kevesebb idő is
bőségesen elég egy balesethez.
Sziklamászók estek le, ejtőernyőket felejtettek el időben kinyitni,
versenyautók sodródtak le a pályáikról, metrókocsik hagytak ki egy
megállót, majd vészfékeztek a sötét alagutakban, koncertek akadtak
meg, tűzijátékot lőttek rossz helyre, artisták törték össze magukat,
orvosok vétettek műhibákat. Többen azok közül, akik éppen egy
veszélyes mutatványra készültek házi videóikhoz, nyakukat szegték.
Néhány másodpercig tartott, ameddig az emberek elveszítették a
kontrollt saját maguk felett, és megtörténtek a végzetes tragédiák.
A világ halálozási statisztikájához ugyan nem sokat tett hozzá a
Pillanat, de mivel váratlan volt, szokatlan és érthetetlen, az egész
emberiséget megrázta.
Az egészségügyi ellátórendszer nem győzte kezelni a rengeteg
ápolásra szoruló embert. A traumatológiák, a műtők és az intenzív
osztályok órák alatt megteltek, az orvosok és ápolók háborús
hangulatban küzdöttek a sérültek életéért és a rend helyreállításáért.
Akadtak néhányan, akiknek viszont pont jól jött a zavar. Egy
terhessége harminchetedik hetében járó nő Japánban kilépett volna
a busz elé, de a járdán térdre esett a Pillanat idejére. Azt hitte,
megindult a szülés, ezért egyből a kórházba sietett, ahol
megállapították, hogy a köldökzsinór mindentől függetlenül a baba
nyakára tekeredett, ezért azonnali műtéttel megmentették az életét.
Egy brazil pár Kenyában éppen a szállodaszobájában
szeretkezett, amikor a Pillanat miatt kiesett nekik az a két
másodperc. Mivel mindketten pont akkor értek a csúcsra, az
egészből semmit nem vettek észre.
Ren nem emlékezett pontosan, mi történt vele abban a
pillanatban. Próbálta felidézni, de nem sikerült. Azt gyanította, hogy
vele nem is történt semmi. Arra gondolt, hogy a Pillanat esetleg nem
érintett mindenkit. Sabit mindenképp, és Adrianát is, de a
gyerekekben már nem volt biztos. Egy ismeretlen erőnek, amely
térdre kényszeríti az apjukat, súlyosabb hatást kellett volna
gyakorolnia a két kicsire, nem igaz? És ő maga miért lenne kivétel?
Miben más ő, mint Sabi?
Ren este a lakásában újra átnézte a friss híreket. Minden fórumon
özönlöttek a találgatások. A bulvároldalak összeesküvés-
elméletekről írtak, vagy elviccelték a dolgot. A rendőrségi
közlemények nyugalomra intettek mindenkit, míg a hiteles,
tudományos portálok adatokat elemeztek és következtetéseket
próbálgattak. Eddig annyit derítettek ki – pontosabban az egyetlen
dolog, amelyben ilyen rövid idő alatt konszenzus született –, hogy az
embereket – és csak az embereket – egy különös jelsorozat zavarta
meg, ami fentről érkezett, az égből, és végigcikázott az összes
elérhető hálózaton. Az első vizsgálatok szerint a gyerekeket nem
érintette, ami mindenki számára azt jelentette, hogy az esemény
mögött valamifajta intelligencia áll.
 4

VÉGRE, eljött a szabadnapom – gondolta Garza nyomozó, amikor a

Los Angeles-i lakásában felébredt. Kilenc órát aludt, amire hónapok
óta nem volt példa. – Végre nem sötétkék hajnali fényben
reggelizek, hanem vaníliasárga délelőtti napsugárban. És ami a
legjobb, ma van a költöztetés napja! – emlékeztette magát. – Ilsa
végre ideköltözik, most, hogy kapott munkát a városban. Új élet
kezdődik.
A válás óta, három éve egyedül lakott, a gyerekei még hétvégén
sem látogatták, csak ritkán jött össze velük egy közös program.
Sajnálta, hogy nem sikerült egyben tartania a családot, de az sem
lett volna jó, ha erőlteti, ami nem megy.
Garza felkelt az ágyból, és megnézte magát a hálószoba
tükrében.
– Íme egy negyvenhét éves, félvér nyomozó, aki nem lett sztár a
szakmájában, mint ahogyan gyerekként megálmodta – mondta a
nem létező nézőközönségnek. – Le van szarva! Jól érzem magam.
Garza Los Angelesben született, és amióta az eszét tudja,
detektív akart lenni. Később megtudta, hogy valójában nyomozónak
hívják őket. Apja egy mexikói bisztrót vezetett, édesanyja pedig
fodrászként dolgozott. Húga hozzáment egy San Diegó-i
életművészhez, akivel évek óta utaznak, és egyik napról a másikra
élnek, de állítólag boldogok. Őt pedig annyi jó tanáccsal engedték
neki az életnek a szülei, hogy „ha a bisztróban szorgalmasan
dolgozol, akkor egy nap átveheted az üzletet”. Garza viszont ezt
nem akarta.
Addig járt utána a dolgoknak, míg végül felvették egy magán-
előkészítőbe, majd onnan a rendőr-akadémiára. A munkáról kiderült,
hogy cseppet sem olyan kúl és akciódús, amilyennek a filmekből és
könyvekből tűnt, de Garza élvezte, amit csinált, és egész jónak
számított a szakmájában, de sztárnyomozó valóban nem lett, és
szemmel látható vagyona sem.
 Egy szál alsónadrágban viszont jobban látszódott, hogy
pocakosodik. – A fenébe, ezzel viszont kezdeni kell valamit! –
mondta magában, és megpaskolta a hasát, majd elindult a konyhába
kávét főzni, amikor hirtelen elsötétült előtte a világ. Az erő kiszaladt a
lábából, és érezte, hogy el fog ájulni. Valójában csak két másodperc
esett ki neki, de ezalatt fél térdre rogyott a szőnyegen, majd elterült
az oldalán. Nem ütötte meg magát, mégis óvatosan kelt fel. Először
csak felült, és körbenézett a szobában, mintha lehetne ott egy manó,
aki most rajta kacag, amiért megviccelte.
Mi a fészkes fene volt ez? – kérdezte magában. A vérnyomása
nem lehetett, az nem ilyen érzés, amikor leesik. Próbált
visszaemlékezni az élményre. Úgy érezte, mintha gyengeáram futott
volna végig az egész idegrendszerén, a bőre alatt. Mintha egy gép
belülről szkennelte volna végig őt. Kirázta a hideg, ahogy felidézte
azt az alig észrevehető bizsergést.
– A nevem Luis Garcia Garza – mondta maga elé halkan, de
egyből tudta, hogy nincs baj az elméjével. Gond nélkül elmondhatná
a jelvényének a számát vagy hogy itt született Los Angelesben, egy
mentőautóban. Felesleges, mert ez valami más volt, olyan
különleges dolog, amit még soha nem érzett, és nem is hallott
hasonlóról sem.
Egy kis díszasztalkába kapaszkodva felállt, majd folytatta az útját
a konyhába. Az apró helyiségben szűkösen fért el két szék és egy
asztal, a tűzhely és egy piciny konyhapult, amin a kávéfőző is állt.
Garza leült az egyik székre, és várta, hátha történik még valami.
Arra gondolt, hogy ez csak a kezdet volt, és egy rosszabb rohamra
készült. Idegrángásra, esetleg ájulásra, de nem történt semmi.
Megnézte a mobilján az egészségügyi applikációt, ami szerint
testének sejtjei végezték a dolgukat, mintha minden a legnagyobb
rendben lenne. Látása, szívverése éppoly normálisan működött, mint
amikor felébredt öt perccel azelőtt.
Garza sóhajtott egyet, és elengedte a dolgot, bár biztos volt
benne, hogy ezzel nincs vége, és ami történt, az elindított néhány
eseményt, amelyekben neki is része lesz.
 5

Felhasználónév: Jun1per
Jelszó: ************

Juno Moritz kifésülte az arcából hosszú haját, ami a frufruja felé

kékes színben játszott, de egyébként a fekete és a bordó
árnyalataiban fénylett, alatta pedig egészen színes szálak villantak
elő néha. Belépett a rendszerbe.
– Megjött anyuci – mondta a számítógépeinek, amik harmonikus
hálózatban szolgálták. A szoba levegőjében kellemes illat kavargott
– a számítógépek alkatrészein megpörkölődött pornak, a tegnapi
ázsiai füstölő maradékának és Juno parfümjének illata.
Juno sötétkék leggingset és bő fekete pólót viselt, amin egy
zombismiley vigyorgott. Huszonöt éves volt, de általában
fiatalabbnak nézték kislányos alakja miatt, de tinédzserkori
zárkózottságát sem tudta még teljesen elhagyni. Anyai nagyanyja
mindig azt mondogatta neki, hogy ha ilyen lesz, egyedül marad,
szégyenszemre, annak ellenére, hogy a házasság és a szülés
istennőjének a nevét kapta.
Juno egy toronyház harminchetedik emeletén lakott, hatvan
négyzetméteres apartmanjában, Chicago szívében. A szerény
berendezés is arról árulkodott, hogy a lakás egyetlen lakója itthon
töltött idejében többnyire a számítógépe előtt ül.
Juno telepített egy gerilla-radarrendszert a tetőre, amellyel
számtalan jelet képes volt befogni és monitorozni, amolyan
hobbiként. Figyelte a rendőrségi rádiót, a mentőket, a
katasztrófavédelmet, de két mobilszolgáltató adataira is rálátott. Az
összes rögzített rádiójelet szöveggé alakította egy saját tervezésű
szoftverrel, majd kulcsszavak, illetve azok gyakorisága mentén
elemzéseket készített. Ugyanezt csinálta az interneten is, nagy
mennyiségű adatokkal és szövegekkel. Ezekből az elemzésekből
néha kitűntek érdekességek, és előfordult már, hogy Juno kisebb
lavinákat indított el, ha a megfelelő helyre elküldte, amit talált.
Juno félállásban backend fejlesztőként dolgozott, a
szabadidejében pedig a hobbijának élt, amelyhez mindig kitalált
valami újat. Néha találkozott pár barátjával, vagy hamisított digitális
jegyekkel koncertekre lógott be zenét hallgatni. Kétnaponta elővette
a csellóját, és a saját szórakoztatására játszott rajta egy órát.
Többnyire sötét, súlyos gondolatokat ébresztő dallamokat.
A legjobban akkor érezte magát, ha a számítógépe előtt ült, és
programokat írt. Mindenre, amit kitalált, maga fejlesztett ki egy
megoldást, ami előbb-utóbb mindig jól működött. Már az operációs
rendszert is ő fejlesztette tovább egy nyílt forráskódú
alapprogramból és egy virtuális személyi asszisztensből. Annyira
intelligens lett, hogy Juno emberként kezelte és instruálta. Juno
hanggal is vezérelhette, de Honey-nak – ahogy Juno hívta – nem
volt beszédmodulja, így a válaszait a monitoron jelenítette meg.
Szia, Juno! – írta Honey.
Juno a hét négy munkanapjából kettőt otthonról dolgozott,
általában hétfőn, mint most is, és kedden. Ettől függetlenül korán
kelt, és nyolc óra előtt már a gépnél ült. Épp a rendőrségi
rádiófrekvencia adatait nézte át, amikor Honey jelezte, hogy az egyik
antenna talált valami rendkívülit.
– Mi az? – kérdezte Juno.
Egy különös jelet fogtunk be – írta Honey. Az egyik monitoron
megjelent egy sűrű hullámgörbe, amelynek az amplitúdója
intenzíven változott. Juno hunyorogva nézte. Ráközelített egy-egy
részletére, majd végigfuttatta a szemét a teljes jelen.
– Hm. Első ránézésre kósza zajnak tűnik. Mi ebben a különleges?
Eltért a háttérzajtól – írta Honey.
Juno lefuttatott rajta egy tisztítószoftvert. A hullám némileg
megváltozott, de még mindig értelmetlen zagyvaságnak tűnt.
– Honey, színkódold a görbéket és a csúcsokat! – A hullám színes
lett. – Ismétlődik?
Vannak ismétlődő részek – írta Honey.
– Látom. De maga az egész jel teljesen egyedi, csak apró
részletei azonosak. Pont, mint az emberi beszédben a hangok.
Úgy néz ki, mint egy Weierstrass-görbe – írta Honey.
 – Fraktálmintázat? – kérdezte Juno.
A végtelenségig önismétlő – írta Honey. – Semelyik pontjában sem
sima.
Juno hátradőlt a székében, de nem vette le a szemét a színes
hullámformáról. Kétségtelenül ez a legfurcsább jelsor, amit valaha
látott. Lefuttatott néhány kódfejtő applikációt és nyelvi
elemzőprogramot, de egyik sem hozott eredményt, ami azt
jelentette, hogy az ismert kódolási logikák egyikét sem alkalmazták,
valamint egyik földi nyelv ritmusa sem illett a jelsorra.
– Honey, honnan jött a jel?
Fentről.
– Mármint az égből? Műholdról? Vagy az űrből?
Fentről.
– Köszi, hogy mindent megteszel, hogy segíts. – Juno egészen
közel hajolt a kijelzőhöz, hogy jól lássa a színes hullámforma apró
részleteit. – De akkor is! Ez egy intelligens jelsor. Egyfajta beszéd
lehet. Talán egy üzenet.
Juno egész nap ezt a kis jelet elemezgette, és kipróbált rajta egy
csomó tesztet, majd a nap végén elküldte szerény eredményeit a
nagyobb kutatóközpontoknak, hátha fel tudják használni.
 6

A HÁZIORVOSI váróban két páciens ült még rajta kívül. Vellar azért
jött, hogy lekapcsoltassa a nanorobotokat a szervezetében.
Tizenkilenc évesen vette be a kapszulát, azóta keringenek benne a
kis gépek, amik figyelik minden belső folyamatát, hogy segítsék az
orvosok munkáját. Mivel jó géneket örökölt, elkerülték a betegségek,
viszont a paranoia egyre jobban erőt vett rajta. Végül arra a
következtetésre jutott, hogy nem jó, ha olyan eszközök vannak
benne, amik adatokat juttatnak el róla a külvilágnak. Még ha az egy
orvos is, sosem lehet tudni. Minden rendszer feltörhető.
Az orvosi nanorobotok első kapszulája ingyenes, az állam fizeti,
és ha nem történik nagy baj, akkor a legtöbb embert élete végéig
elkísérik a kis őrszemek. Csak úgy lehet tőlük megszabadulni, ha a
páciens kérelmezi a beavatkozást, az orvos pedig lekapcsolja
azokat. A nanorobotok ezután pár nap alatt a vizelettel kiürülnek a
szervezetből. Ha valaki újra szeretné igényelni őket, az pénzbe
kerül, méghozzá elég sokba. Vellart az anyagi része nem érdekelte,
csak hogy megszabaduljon tőlük. A házi orvosa általában felkeresi
az otthonában, de a lekapcsoláshoz be kellett jönnie a rendelőbe,
mert az orvosokat azonosító hardverkulcs nem mozdítható.
A várakozás túl hosszúra nyúlt, Vellar már minden híroldalt
átnézett a mobilján, és tucatszor elolvasta a rendelő falán lévő
feliratokat, amelyekre rálátott. „Kérjük, a rendelést kopogással ne
zavarják!” „A betegek behívása nem érkezési sorrendben történik.”
„Dr. Oscar Salim háziorvos. Rendelési idő…”
– Mr. Sebastian Vellar – mondta egy kellemes női hang a
hangszóróból, és ez a név jelent meg a kijelzőn is. Vellar benyitott a
rendelőbe.
– Jó napot, doktor úr – mondta.
– Önnek is, Mr. Vellar – mondta dr. Salim. – Kérem, foglaljon
helyet.
 Vellar nem sokszor járt nála, de valahogy ezt az orvost mindig jó
kedélyűnek találta. Ilyen volt az arca, örökké vidámság bujkált a
vonásaiban. Vellar várta, hogy Salim megkérdezze, mi járatban, de
nem tette.
Dr. Salim küldött egy jelet a nanorobotoknak, mire azok minden
információt átküldtek a hordozójukról, Vellarról, amit csak a legutóbbi
lekérdezés óta elmentettek. Az orvos digitális kódja a
nanorobotokhoz teljesen egyedi, és a biometrikus védelemmel
ellátott mobilján kell megadnia egy másodlagos kódot hozzá. Így van
jogosultsága bárkinek a nanorobotjait pingelni, majd lehívni az
adatokat, és ezzel betekintést nyerni egy személy szervezetének
legmélyebb titkaiba. A nanorobotok ugyanis nemcsak az aktuális
egészségügyi állapotot monitorozták, hanem a szervezetben történt
változásokat is naplózták, így a megfelelő hívókódokkal megtudhatta
az orvos, hogy az illető mikor mit evett és ivott, hogyan zajlott az
anyagcseréje, mikor és mennyit aludt, hányszor volt orgazmusa, és
milyen betegségeket vagy fertőzéseket győzött le az
immunrendszere. Ezekből az adatokból az orvosi elemzőszoftver
megjósolta, hogy a közeljövőben milyen betegségekre fogékony az
illető, figyelembe véve az öröklött génhibákat és a világtrendeket is.
Az adatok böngészése közben Salim doktor halkan hümmögött.
– Nos, az algoritmus elemzése szerint – mondta Salim –, amely
figyelembe vette az örökölt hajlamait bizonyos típusú betegségekre,
az életvitelét és teljes kórtörténetét, valamint az összes hasonló
páciens minden betegségét, megállapítható, hogy önnek kezdődő
vastagbélrákja van.
Vellar figyelmesen hallgatta az orvost, aki a monitorjáról puskázott
adatokat a mondandójához.
– Emellett a gyomorsav-termelődése erősen ingadozik.
A koleszterinje és a vérnyomása is magasabb az ön számára
ideálisnál.
– Gondolom, ez nem jó – mondta Vellar, hűvös eleganciával
fogadva a rossz hírt.
– Ne aggódjon, nincs baj – mondta Salim. – A gyomorsavra tudok
adni gyógyszert, a többit pedig a nanorobotok elintézik. Mindjárt
feltöltöm rájuk a programot, aztán azok rendet tesznek a vérében és
a vastagbélben.
 – Mennyi idő a teljes gyógyulás?
– Pár nap – mondta Salim, majd felemelte a mutatóujját –, viszont
változtatnia kell pár dolgon. Egészségesebb étrend, kevesebb étel,
valamint kevesebb alkohol.
– Csak borozni szoktam – mondta Vellar –, meg néha whiskey-zni,
de tényleg ritkán.
Salim a monitorra mutatott, amire Vellar nem látott rá, de tudta, mit
akar mondani az orvos.
– Mindent látok – mondta Salim –, itt van előttem, hogy mikor mit
evett és ivott. Vegyületekre lebontva, ha akarom.
– Ja igen, hogyne – mondta Vellar, és egy kicsit elgondolkodott
ezen. – Nem tudom megszokni, hogy nyitott könyv vagyok bárki
előtt, még ha az illető egy orvos is.
– Nyugodjon meg, a gondolataiba nem látok bele, ezek csak
egészségügyi adatok.
– Értem.
– Tudja, épp végzős voltam, mikor az első nanorobotokat
elkezdték szélesebb körben használni. Eleinte mindenki ódzkodott
tőlük, aztán hamar belátták, hogy a betegségek megelőzésére nincs
ennél hatékonyabb eszközünk. A szűrővizsgálatokra rendszeresen
el kell járni, amire senkinek nincs ideje, meg aztán az
egészségpontok is túlterheltek. Az okosórák és -karperecek sokat
segítettek az orvosoknak, de az igazi áttörést mégiscsak a
nanorobotok hozták meg. Ezek a betegségek, amik önben
kialakulnának, régen komoly halálozási oknak számítottak, mivel
későn fedezték fel őket, de most, hogy a nanorobotok a nap
huszonnégy órájában monitorozzák a szervezetét, csírájában
elfojthatunk mindent.
Vellar bólogatott egyetértése jeléül. A terve, hogy kikapcsoltatja a
miniatűr robotorvosokat a véráramában, füstbe ment.
Salim doktor az érintőképernyőn matatott egy kicsit, majd ismét
Vellar felé fordult.
– Szóval nincs baj, de hogy ne is legyen, egészségesebben kell
élnie.
Vellar sóhajtott egyet.
– Rendben. Menni fog.
 – Remek – mondta Salim, és még egy kicsit nyomkodta a kijelzőt.
– Meg is vagyunk. Átküldtem mindent a mobiljára, a nanorobotok
pedig megkezdték a kúrát. Egy hét múlva ránézek a folyamatokra,
de ahhoz nem kell bejönnie.
– Köszönöm, doktor úr! – mondta Vellar, és távozott.
Maradnak velem a nanorobotok – gondolta Vellar. Nem haragudott
magára, amiért ide jutott – mindig is tudta, hogy eljön majd ez a nap,
amikor rászól egy orvos. Lehet élvezni az ételeket és az italokat, de
csak módjával.
Itt az idő kicsit egészségesebben élned! – mondta magának,
amikor kisétált a rendelőből a napfényes San Franciscó-i tavaszba. –
Jövő héten Los Angelesbe repülünk, addigra már látható eredményt
szeretnék!
 7

JUNO, miután úgy érezte, mindent megtett, hogy megfejtse az

ismeretlen jelsor titkát, félretette azt, és visszatért az
adatbányászathoz.
Az internetet bújta, de nem közvetlenül a portálokat, hanem a
saját gyűjtéseit és elemzéseit. Több olyan adatelemző algoritmust is
írt már, amik helyette szörföltek a világhálón, és a legnagyobb
hatású országok, szervezetek, trendek helyzetét, erejét, valamint
jövőjét vizsgálták. Juno számítógépe az adatforgalommal együtt
kellően biztonságos volt ahhoz, hogy a kiberkopóknak ne tűnjön fel,
mekkora mennyiségű adatot elemez és tárol. Nem csinált éppen
semmi törvényelleneset, de attól még nem szeretett volna feltűnést
kelteni. Még a végén kap egy házkutatást, aztán esetleg
összefüggésbe hozzák a Belliston-üggyel.
Juno korábban néhány hekkerrel közösen megcsapolta a
bebörtönzött milliárdos, Javier Belliston vagyonát, ahogy mindenki
más is, aki tűzközelben volt. Egy ügyes programozó, aki Belliston
egyik cégében dolgozott, rájött, hogyan lehet eltüntetni a cégből
néhány tízmillió dollárnyi kriptovalutát, és verbuvált erre egy ötfős
csapatot. Jókor jó helyen, ügyesen csinálták, egyszeri akcióként.
Akkora jogi és adminisztrációs káosz övezte Belliston vagyonát,
hogy senki nem jött rá a lopásra, sőt, valószínűleg ez egy kisebb
összeg volt a teljes hiányhoz képest, amit mások mentettek ki a
holdingból. Bellistont senki nem sajnálta, miután kiderült, hogy
kulcsfiguraként vett részt egy nemzetközi gyermekkereskedelmi
hálózatban.
Juno vigyázott az akkor szerzett pénzre, és arra használta, hogy
kevesebbet kelljen dolgoznia, ne függjön senkitől, és minél több időt
szentelhessen a hobbijának.
Az algoritmusok szorgalmasan elemeztek, akkora
adatmennyiséget, amelyet Juno egyedül száz év alatt lenne képes
összefésülni. A kutatás pedig nem volt minden eredmény nélküli. Az
egész világ szépen fejlődik, főleg a fenntarthatósági mutatók javultak
sokat az elmúlt öt évben. Ez eddig normálisnak mondható, viszont
az egyik ország feltűnően lehagyta a többit: Kína.
Kína gazdasági mutatói öt évvel azelőtt meredeken emelkedni
kezdtek. Az azt megelőző öt évben viszont még komoly gondokkal
küszködött az ország: túlnépesedéssel, szegénységgel,
légszennyezéssel, adóssághalmozással, ivóvízhiánnyal, belső és
nemzetközi politikai konfliktusokkal. Meghamisított gazdasági
mutatók, téves termelési adatok, egyre romló gyártási minőség.
Mindenki csak egy picit csalt, de éves szinten óriási eltérések
születtek. Az ország az összeomlás szélére jutott, erre Juno
konkrétan emlékezett az akkori hírekből. A média Kína bedőlését,
láncreakciót, világválságot prognosztizált. Ez azonban elmaradt, és
Kínában valami megváltozott, de sehol senki nem írja le, hogy mi.
Mintha az ország csak egy gyomorrontásból lábalt volna ki, egyszer
csak újra szárnyalni kezdett, és úgy tűnik, hogy az idei évben ismét
a világ vezető hatalmává válik. Juno érezte, hogy itt valami nem
stimmel. Egy akkora ország, mint Kína, akkora slamasztikából nem
mászhat ki ennyi idő alatt. Ha mégis, akkor valaki megint csalt, de
nagyobbat, mint a történelemben előtte bárki.
Az ördög a részletekben rejlik, tartja a mondás. De melyikben?
Mert Kína elmúlt öt-nyolc évében bőven vannak részletek. A politikai
berendezkedés nem változott, a vezetők hozzáállása viszont igen,
méghozzá megdöbbentően nagyot. A világ összes országával
kiegyeztek, és megszűntek a belső feszültségeik. Feltehetőleg
politikai tisztogatás is zajlott, de erre nincs bizonyíték, leszámítva,
hogy néhány ember eltűnt a színről.
Ami viszont érdekes, hogy Kína látványosan finanszírozta az új
technológiákat, a megújuló energiaforrásokat, az infrastruktúra-
fejlesztést és a kutatásokat. Ehhez valótlanul nagy összegű
befektetői tőkét gyűjtött be a világ minden tájáról, és a befektetések
jó része megtérülni látszik. Kína öt év alatt az élvonalba került,
minden mutatóját behangolta a zöld tartományba, és számos régóta
fennálló problémát oldottak meg a tudósai. Például az
akkumulátorok újrahasznosítását, amelyet az elektromos autók
térnyerésének egyetlen akadályaként emlegettek régen.
 Az igaz, hogy a földi civilizáció történelmében még soha nem volt
ennyire békés öt egymást követő év, mint most. A technológiai
fejlődés és a nemzetközi összefogások is gördülékenyen haladtak.
A környezetszennyezés, a globális felmelegedés, az újrahasznosítás
és a helyben termelés minden problémája az utóbbi öt évben
oldódott meg. Nagy lendületet vett az elektromos autók és a tartós
háztartási cikkek térnyerése is, valamint a megújuló energia
használata. Ez egy világtrend – gondolta Juno –, de furcsa,
mennyire egybeesik Kína felemelkedésével.
Kínában vagy csoda történt, vagy valaki sakkban tartja a vezetést,
mint egy válságkezelő felügyelet. Juno ennél tovább nem tudott és
nem is akart menni. Őt csak az adatelemzés érdekelte, arra
sohasem számított, hogy ekkora fogást talál. A legérdekesebb az
egészben pedig az, hogy más ezt így nem mutatta még ki. Ez
hogyan lehetséges? A világ tele van adatelemzőkkel, gazdasági
szakértőkkel, politológusokkal és természetesen minden embernél
élesebb szemű és nagyobb számítási kapacitással bíró
algoritmusokkal. Juno mégsem talált még csak hasonló kimutatást
sem sehol. Mintha Kína nem érdekelne senkit, miközben
villámtempóban a világ vezető hatalma lett.
Az üzleti szférában többen is kifejezték aggályukat Kína miatt.
Attól tartottak, hogy túl sok pénz koncentrálódik egy helyen, és nem
látták biztosítottnak a gazdasági növekedést, mivel Kína gyártásban
betöltött szerepe a háromdimenziós nyomtatás térnyerése miatt
jelentősen lecsökkent. Az országok már mindent maguknak
gyártanak.
Juno kutatás közben többször belefutott Sebastian Vellar nevébe,
akit a világ egyik leggazdagabb embereként tartottak számon, és
sokan figyeltek a mondanivalójára, főleg mivel ritkán nyilatkozott.
Vellar többször is felhívta a gazdasági vezetők figyelmét Kína
erősödésére, de úgy tűnik, nem talált érdeklődő fülekre. Juno viszont
még ezekkel a nyilatkozatokkal együtt is úgy érezte, senki sem
ismeri pontosan Kína titkát.
Belső sugallata azt duruzsolta, hogy ennek utána kellene járnia.
Bár úgy tűnik, Kína a legjobb úton jár, amelyen egy ország csak
járhat, de ez lehet éppen álca is valami máshoz. Juno éppen azon
gondolkodott, melyik független hírügynökségnek küldje el az
eredményeit, amikor felugrott egy e-mail a monitora jobb alsó
sarkában. Az egyik kutatóközpont válaszolt a levelére, amelyben a
Pillanat anyagát küldte el nekik. A San Franciscó-i Biotechnológiai
Kutatóintézet nanotechnológiai kutatási részlegvezetője, Gisele
Avigian írt neki, arra kérve, menjen be hozzájuk. Juno szívverése
kihagyott, amikor meglátta a tudós nevét a feladó mezőben. Ez
hihetetlen – gondolta –, hogy egy ekkora szaktekintélytől levelet
kapjak.
Villámgyorsan megvette a repülőjegyet, utána pedig megírta a
választ:
„Tisztelt Gisele Avigian, rendben, holnapután be tudok menni.
Köszönettel, Juno Moritz.”
 8

SEHOL A VILÁGON nem született gyors megoldás a Pillanat

rejtélyére, viszont találgatásokból nem tudtak kifogyni. Egy űrben
bolyongó mágneses impulzus okozta a zavart? Esetleg egy
napkitörés? Valamilyen elektromágneses fegyver, amit egy
nagyhatalom tesztelt egy műholdról? A földhözragadt elméletek
csínytevésre, mobilhálózat-zavarra, egy titkos űrprogram rejtett
üzenetére gyanakodtak, míg az elrugaszkodott találgatók felvetették,
hogy talán interferencia jött létre a párhuzamos univerzumok között,
ami így csapódott le a mi világunkban. Szóba került a földön kívüli
intelligencia is, mint a kozmikus üzenet lehetséges küldője. De
felmerült a kormánykísérlet és az istenek eljövetele között
mindenféle opció.
Amennyire vissza tudták követni a jelet, úgy találták, hogy ha a
külső űrből jött, akkor roppant gyors és rövid üzenetként érkezett,
ismétlés nélkül, ami nem túl bölcs megoldás lenne egy intelligens
fajtól, amelyik galaxisok között szeretne hírt adni magáról.
A Pillanat két fontos dologra világított rá az emberiséggel
kapcsolatban. Az egyik, hogy még mindig rettentően sebezhetők
vagyunk, hiszen néhány elveszett másodperc több tízezer életbe
kerül, és megbénítja a fél világot hosszú percekre vagy helyenként
órákra.
A másik tanulság viszont, hogy mindenre figyelünk. Az emberiség
éberen őrködik az atmoszférája felett, amin semmi nem jut át úgy,
hogy valaki ne tudna róla. A titokzatos jelsort is több száz
professzionális és amatőr antenna befogta és elmentette, lehetővé
téve a későbbi vizsgálatát. A világhálón gyorsan és pontosan
megoszthatták egymással az eredményeiket a tudósok és kezdők
egyaránt.
A két tanulság ellentmondása pedig az, hogy hiába vagyunk
bármennyire is éberek, mindig sebezhetők leszünk.
 A megoldásra végül Gisele Avigian professzor asszony jött rá, aki
a legnézettebb online híradóban foglalta össze az eredményeket.
– A jel, ami fentről érkezett – mondta Avigian –, nem földön kívüli
üzenet, nem egy másik intelligens faj létezésének a bizonyítéka.
Igen, sajnos el kell keserítenem az ufórajongókat. Ez egy ismeretlen
kódolású, de emberek által írt jelsor. A megoldásra egy amatőr
rádiós elemzése vezetett rá minket, akinek ezúton is köszönöm a
hozzánk eljuttatott üzenetét.
Avigian visszafogott kivágású pulóverén és sötét farmerjén fehér
köpenyt viselt. Olasz felmenőire az akcentusából senki sem
következtetne, hiszen születésétől fogva az Egyesült Államokban élt.
Avigian, bár nem szerette a reflektorfényt, tudta, hogy jót tesz a
kutatásainak, ha minél többet szerepel, és minél nagyobb
követőbázist szerez magának. Számítása bejött, mert ügyesen
fordította le köznyelvre a tudományos eredményeit. Emellett gyakran
osztotta meg a véleményét mások felfedezéseiről, újdonságairól.
Harmincnyolc éves korára a világ egyik legismertebb sejtbiológusa
lett, aki nemcsak hitelesen, de érdekesen is tud nyilatkozni a
neurológiát és nanotechnológiát érintő kérdésekben.
Magánéletét sosem keverte össze a nyilvánossággal. Hét évig élt
házasságban egy orvossal, de három éve elváltak – ennyit lehetett
kideríteni a bulvároldalakról.
Tudós létére népszerű közszereplőnek számított, főleg azóta,
hogy tíz pontban hívta fel a világ figyelmét az egészségügyi
nanorobotokban rejlő kockázatokra. Az okoseszközök, a hordható
kütyük után a vérben keringő nanobotok és az implantátumok
térnyerése is Avigian legfőbb céltáblái lettek. Álláspontja szerint ezek
az eszközök hamisan keltik azt a látszatot, hogy segítenek rajtunk,
hogy a javunkat szolgálják és megkönnyítik a hosszú és egészséges
élethez vezető utunkat. Avigian, ahol csak tudta, azt hangoztatta,
hogy az egészségügyi eszközök és kütyük terjedése csak rabsághoz
vezet, és túl sok információt adnak ki a hordozójukról, ami
visszaélések sorát hozhatja magával. Régen a telefonszámainkat és
az e-mail belépési kódunkat szerezték meg illetéktelenek, de ma
már ellophatják az egészségügyi adatainkat és a biológiai
azonosítóinkat is. Noha erre nem volt még példa, azt sokan belátták,
hogy Avigiannak bármikor igaza lehet.
 Kedvenc mondása szerint „egészségesen élni halálosan
egyszerű”, amihez nincs szükségünk okoseszközökre. Azoktól csak
elkényelmesedünk, míg végül elválaszthatatlanul függünk majd
tőlük. Vannak, akik már most sem képesek applikációk nélkül
étrendet tervezni maguknak, vagy nekiállni a rendszeres
testmozgásnak. Rabjai lettek a valós idejű pulzusszámmérésnek, az
időzített mozgásnak, a személyre szabott étrendnek és a
tökéletesen behangolt alvásciklusnak.
– A jelsor – folytatta Avigian – bizonyos típusú szoftverekre volt
hatással, akárcsak egy automatikus frissítés a mobileszközökre. Azt
derítettük ki, hogy az egészségügyi okoseszközök szoftverei ezek
közé tartoznak. Ezért történt meg, hogy az ilyen eszközökkel
rendelkező embereket megzavarta a jel.
Avigian képét felváltotta egy leegyszerűsített animáció, ami
bemutatta a Pillanatot, hogyan érkezett fentről a jel, bele a
sematikus emberalakba. A fejében egy kis piros négyzet villogott,
ami az implantátumot jelentette. Közben Avigian folytatta a
nyilatkozatát:
– A különös az, hogy eddig úgy tudtuk, az orvosi szoftverek
titkosítása nem teszi lehetővé, hogy kívülről megzavarják őket, most
mégis ez történt. A beszámolók alapján a jel beérkezésének
pillanatában az áldozatok áramütésszerű, ájuláshoz hasonló, de
annál enyhébb élményekről számoltak be. Ilyen, egész testre kiható
izomrándulást csak a központi idegrendszer stimulálásával lehet
kiváltani. Viszont az általános egészségügyi nanorobotok a
véráramban vannak, a vér-agy gáton nem jutnak át. Agyi és központi
idegrendszeri kezeléshez külön, speciális burkolattal ellátott
nanobotokat szoktak befecskendezni, amiket a vér-agy gát átenged.
A grafika valótlanul gyorsan belezoomolt a kis emberke testébe,
egészen a kapillárisok szintjéig, ahol a robusztus vörösvértestek
mellett apró gömbrobotok úsztak.
– Azoknak a száma, akiknek az agyba vagy idegpályákra kötött
implantátuma van, elenyésző a tegnap érintett emberek számához
képest. Kollégáimmal arra a következtetésre jutottunk, hogy az
egészségügyi nanorobotok szoftverével valami nem stimmel, de
nem tudjuk ellenőrizni, mi az.
 – Ms. Avigian – kérdezte az egyik újságíró –, nem gondolja, hogy
ezúttal túl messzire megy? Ön híresen nagy ellenzője az
egészségügyi okoseszközöknek. Egyesek már most arról írnak,
hogy ön kihasználja ezt a jelentéktelen zavart az ellenkampányához.
– Valaki túl messzire ment – válaszolta Avigian –, de az nem én
vagyok.
– Professzor asszony – kérdezte egy másik online magazin
munkatársa –, mivel támasztja alá ezt az állítását, miközben tudjuk,
hogy az egészségügyi eszközökhöz csak az orvosok férnek hozzá?
– Minden adatlehívást – mondta Avigian –, ami egészségügyi
eszközökről történik, a WHO felhőjébe naplózza az adott orvos
hardverkulcsa. Ezeket ellenőrizték, és nem találtak semmi kirívót.
A jel megkerülte az orvosok belépési kódját és a hardverkulcsot, és
közvetlenül létesített kapcsolatot a szervezeten belüli eszközökkel.
Az orvosok jogosultsága megváltozott. Minden funkciót ugyanúgy
elérnek, kivéve egyet, a kikapcsolást. Ebből nekem világosan
következik, hogy ez egy emberek által elkövetett, célzott akció volt.
– Mi a következő, ön előtt álló feladat, Ms. Avigian?
– Folytatjuk a vizsgálatokat, és kiderítjük, hogyan férhetett hozzá a
jel az okoseszközökhöz. A másik nagy kérdés, ami előttünk áll, hogy
miként hoztak létre kapcsolatot távolról a vérben keringő
nanorobotok és a központi idegrendszer között.
A nyilatkozat után Avigian telefonja egyfolytában csöngött, és
mindenki részleteket akart tudni. Rövid idő után már nem fogadta a
hívásokat, csak amiről úgy ítélte meg, hogy hozzájárulhat a további
kutatás eredményességéhez.
Avigian visszatért az intézetbe. Csapata gratulált neki, bár többen
hangot adtak a véleményüknek, hogy túl korán beszélt az
eredményeiről.
– Kicsit felkavartam az állóvizet – mondta Avigian –, hátha előbújik
valami az iszapból. Irányt kellett adni a találgatásoknak, mert
mindenki elveszve érezte magát a káoszban.
– Továbbra is tartod a véleményed – kérdezte az egyik neurológus
–, hogy a jel hozzáfért a központi idegrendszerhez?
– A nanorobotok maguktól nem juthattak át a vér-agy gáton –
mondta egy másik tudós.
 – Ez inkább csak megérzés – mondta Avigian. Közben a
kávégéphez lépett, és megnyomta a tejeskávé ikonját, majd a kifolyó
alá tette fekete bögréjét, amelyen az állt: „A legfőbb jó a lehető
legtöbb ember lehető legnagyobb boldogsága” (Yuval Noah Harari).
A kávé lassan csorgott le, majd a gép tejhabot nyomott bele. Avigian
kézbe vette a bögréjét, és végignézett a beosztottjain. – Ezt nagyon
nehéz lesz bizonyítani, de ha igazam van, az a veszélyek egy
teljesen új dimenzióját nyitja meg az emberiség előtt.
 9

MIBEN MÁS Ő, mint Sabi? – ezt kérdezgette magától Ren Hardier.

Összekulcsolt kézzel ült a laptopja felett, a lakásának erkélyén.
Alatta a forgalmas Saint-Germain bulvár nyüzsgött a szokásos éves
tavaszi lendületében.
A Pillanat megzavarta a testvérét és a sógornőjét is, és persze
rengeteg embert világszerte, de őt magát nem.
Sabinak vannak nanorobotok a vérében – jutott eszébe Rennek –,
elvileg tehát egészségesebbnek kellene lennie nála. A vérnyomása
például biztosan nem eshetett le ennyire, főleg nem egyszerre
Adrianáéval.
Ren ezután talált rá Gisele Avigian beszámolójára. Tetszett neki a
tudós határozottsága, és hogy vele egyidős, mégis ilyen komoly
karriert futott be. Avigianból sugárzott, hogy szakmailag nincs
ellenfele. Nem egy felszínes szónok, hanem elismert szaktekintély.
Miután meghallgatta, hogy Avigian úgy véli, az egészségügyi
nanorobotokat érte támadás, Ren fejében is összeállt a kép.
Éppen a nanorobotok jelentik a különbséget Sabi és közte. Semmi
más. Ezért nem érzett ő maga semmit, ahogy a gyerekek sem. De
hát az orvosi nanorobotok a világ legbiztonságosabb gépei! Ren
végül inkább azt a verziót tartotta elfogadhatóbbnak, hogy valami
megzavarta az orvosi okoseszközöket, amit nem tudtak
megmagyarázni. Kozmikus sugárzás vagy a föld mágneses terének
egy interferenciája. Azt, hogy ezt emberek csinálták volna,
egyértelműen lehetetlennek tartotta.
Lecsukta a laptopját, és elment a közeli edzőterembe, hogy
átmozgassa az izomzatát. Sportolás után megvacsorázott egy
gyorsétkezdében, majd hazament, hogy pihenjen az este hátralévő
részében.
A filmben, amit választott, egy fiatal lány menekült az üldözői elől,
és a kikötőben próbált meg feljutni egy teherszállító hajóra, hogy
észrevétlenül hagyja el az országot.
 A kikötő látképe Ren eszébe juttatta első munkáját, amellyel a
jelenlegi munkaadója bízta meg. Ezek a bevetések ritkán kísértették.
Többnyire ki tudta kapcsolni fejben saját énjét, és csak a profi
végrehajtó, kém, ügynök, nyomozó, kommandós, problémamegoldó
maradt, mikor mire volt szüksége a munkaadójának. Öt éve dolgozik
a csapatban, ami egy tag kivételével állandó, ahogy a parancsnokuk,
Jacob Langley is.
Azt viszont nem tudta meg, ki a megbízójuk, de Ren gyanította,
hogy nem a kormány. A fizetése viszont kimagaslóan jó, amihez
természetesen magas elvárások is tartoztak, de Ren az egyik
legjobb a szakmában, még ha az egy titkos szakma is.
Nem tudta volna eldönteni, hogy ennyire szereti, amit csinál, vagy
csak nem tudna mást csinálni. Mindenesetre nem gondolt rá, hogy
kilép a csapatból, még ha ezért azt a súlyos árat is kellett fizetnie,
hogy magányos életet élt, bizonytalan időbeosztással. Előbb-utóbb
mindenki elpárolgott mellőle. Elsőre úgy tűnik, az emberek szeretik a
misztikumot, a titokzatosságot, de az igazság az, hogy valójában
rettegnek tőle. Mindenki a kiszámíthatóságot keresi, a biztos
pontokat, amikhez kötődni lehet. A nők a tiszta, érthető, egyszerű
dolgokat és személyiségeket szeretik. Aki nem ilyen, azt kerülik. Ren
pedig beleunt a hazudozásba, úgyhogy inkább nem árul el semmit a
munkájáról, de ez éppúgy felőrli a kapcsolatait, mintha füllentene
valami szépet.
Ren nem sok mindentől félt az életben, kivéve talán a
felismeréstől, amikor majd rájön, melyek voltak élete legszebb
napjai. Amikor rá kell döbbennie, hogy a legjobb élményei már
megtörténtek, és azoknál szebbek már nem jönnek. Ebben a
világban, ahol már nincsenek komoly betegségek, járványok,
éhínség és háború, az emberek egyetlen ellensége már csak az
elmúlás maradt.
Szinte minden órában eszébe jutott Corinne, és Ren haragudott
magára, amiért ismét elveszített egy értékes lányt a munkája miatt.
Pedig Corinne gyönyörű teremtés, és biztosan szép gyerekeik lettek
volna. Lesz is neki, csak Pierre-től.
Ren tudta, hogy képtelen a csapatból kilépni és megállapodni, így
viszont nem reménykedhet családalapításban. Mi lesz akkor vele
később? Ha már nem tud dolgozni? Langley-hez hasonlóan vezet
majd egy csapatot, vagy kiképzőtiszt lesz? Nem tudta elképzelni
magáról. Mi lesz a pénzével, ha nem költheti a gyerekeire? Majd
odaadja Sabi fiainak. Nincs rá szükségük, de biztosan elköltik valami
hasznosra. Ez a sors jutott neki, és ő nem futott el előle. Helytállt,
bármibe került is.
Már az első munkájával bizonyította, hogy a végsőkig képes
elmenni, és gyorsan reagál. Egy gyárakban utazó mágnás – aki nem
mellesleg mentelmi joggal rendelkező miniszter – rendre eltüntette a
termeléssel járó hulladékot. Rengeteg pénzt spórolt meg ezzel, és
kibújt több környezetvédelmi adó fizetése alól is. Az ellenőrző
szerveket lefizette, a rendőrség és a civil szervezetek hatáskörébe
pedig nem került be a kapcsolatai miatt. Jól csinálta, így évekig
zavartalanul működött a dolog.
Aztán odaküldték Rent, aki, mint egy kavics a fogaskerekek
között, több láncreakciót is elindított. Ha kellett, öltönyben, hamis
személyiséggel dolgozott, ha a helyzet úgy kívánta, fekete ruhában,
árnyékként lopakodott az éjszakában. Langley minden akció előtt
különleges felszereléssel látta el, ami megkönnyítette a munkát.
Ren követte a hulladék útját, és videóra vett mindent történést.
Egy kikötőben tíz darab negyvenlábas konténert talált, szeméttel
tele, amit ki akartak hajóztatni, hogy a nyílt óceánon szabaduljanak
meg tőle.
Ren elhelyezett egy lehallgatót a miniszter autójában. Csak
hónapok múlva derült ki, hogy az egyik társával ott beszélték meg a
hulladékon megspórolt pénz elosztását. Ezek mellett Ren talált egy
dolgozót, aki hajlandó volt tanúskodni a cég ellen. Valójában évek
óta várta az alkalmat, hogy kitálalhasson, de rettegett a miniszter
megtorlásától.
Az újságok felkapták a hírt, aztán a környezetvédelmi hatóságok is
vizsgálatokat indítottak. Jöttek az ellenőrzések, majd a
büntetőeljárások a videófelvételek alapján. A kártyavár összedőlt, de
soha senki nem tudta meg, ki indította el a lavinát. Ren megbízójánál
a névtelenség az egyik legfontosabb alapfeltétel. Ren nem bánta,
sosem vágyott hírnévre. Úgy vélte, az csak bajt hoz az emberre.
Titkos jótevőnek lenni egy láthatatlan szervezet csapatában sokkal
izgalmasabbnak tűnt, mint kiállni a reflektorfénybe, és
sztárnyomozóként vagy nemzetközi környezetvédelmi hatósági
ügynökként perekre járni.
Ren, amennyire tudott, elzárkózott a világ elől. Sem a
közösségimédia-oldalakon, sem egyéb nyilvános adatbázisban nem
szerepelt. A megbízója elvárta, hogy nehezen hozzáférhetők
legyenek a személyes adatai, és ne lehessen feltérképezni a
kapcsolati hálóját, különösen a Langley felé futó szálakat.
Ez a munka mindennél fontosabb lett Rennek, és semmi másra
nem vágyott, mint hogy megfeleljen megbízóinak, mert tudta, érezte,
hogy ha nekik dolgozik, akkor jót cselekszik.
 10

JUNO a Chicago–San Francisco járaton is internetezett. Minden

anyagot felkeresett a hozzáférhető online szakirodalomban, hogy az
egészségügyi okoseszközökről felfrissítse és bővítse az ismereteit.
A tudós, aki válaszolt a levelére, Gisele Avigian, a legismertebb
neurológus, és a nanorobotok, valamint az orvosi technológiai
újítások híres kritikusa. Mégsem találkozhat vele úgy, hogy semmit
nem tud erről a témáról.
Juno kissé tartott a csalódástól, hogy valójában nem is Avigian írt
neki, hanem csak egy asszisztense, és nemcsak őt hívják be,
hanem mindenkit, aki eredményeket küldött be, és végül egy
előadóteremben fog ülni száz másik amatőr elemzővel, akik sokkal
jobbak nála. Az ő komplexusaival ez rettentő kellemetlen menet
lenne.
Juno visszaterelte a figyelmét a weboldalakra.
Az első, mai értelemben vett okoseszközök húsz éve terjedtek el,
amikor először gyógyítottak nanorobotok használatával, illetve
beültették az első egészségőrző implantátumot a szervezet
monitorozása céljából. Az implantok ma már képesek bénult agyi
területeket helyettesíteni, előre jelezni a betegségeket, és közvetlen
kapcsolatot létesíteni külső eszközökkel, például végtagokkal,
virtuális személyi asszisztensekkel vagy okoskütyükkel.
Juno, amikor tiniként rájött, hogy a számítástechnika, azon belül a
szoftverek az élete, beültetett egy olyan implantátumot, amellyel
jeleket küldhet a számítógépének. Ezáltal képes a gondolataival
közvetlenül gépelni, és a kezeivel csak a szavakat választja ki betűk
helyett, illetve jóváhagyja az automatikus javításokat. Tízszer
gyorsabban képes így dolgozni, mint egy gyakorlott, de implant
nélküli, élvonalbeli programozó.
Az egészségügyi okoseszközök skálája roppant széles és
szerteágazó. A mobilapplikációval rendelkező pacemakertől kezdve
a hordható rehabilitációs mikrogépeken át a vérbe fecskendezhető
nanorobotokig minden ide tartozik.
A nanorobotok legfőbb előnye, hogy könnyedén eljutnak az emberi
test bármely pontjára, hogy ott problémákat oldjanak meg.
Elpusztítják a rákos sejteket, elhordják a lerakódásokat, segítik a
gyógyszerek hatóanyagainak beépülését, ízületi gyulladást,
érszűkületet szüntetnek meg, vagy épp csak fájdalmat csillapítanak,
esetleg információt közölnek egy adott szerv állapotáról.
Alaphelyzetben a véráramot és a vizeletet ellenőrzik a nap
huszonnégy órájában.
Az egészségügyi nanorobotok alkalmazását minden tizenhatodik
életévét betöltött állampolgár ingyenesen igényelheti az államtól.
A háziorvos adja a kapszulát, ami vízzel bevehető, mint a C-vitamin.
A bélben leoldódik a héj, és kiszabadul ötmillió nanorobot, amik
belépnek a véráramba. A nanobotok a felhasználó élete végéig a
szervezetében maradnak, és teljesítik az orvosok parancsait.
Használatukkal az összes ismert betegség legyőzhetővé vált, és a
műtéti beavatkozások száma is nyolcvan százalékkal csökkent.
A közvetlen, akár sejtszintű egészségi állapot monitorozása
mellett a nanorobotok képesek vitamin- és vegyületszinten tanácsot
adni étrendre, izomcsoportok szerinti mozgásra, és így tovább. Nem
csoda, hogy egy egész iparág épült a nanorobotok adatait elemző
applikációk fejlesztésére. Az egészségeséletmód-tanácsoktól a
jövőjóslásig mindenre létezik szoftver, de még a párválasztásban is
segítségül hívhatjuk biológiai térképünket. Ezeknek a programoknak
a megítélése vegyes, de főleg kételyekkel teli, viszont az orvosi
vívmányt és az egészségügy reformját senki sem vitatja el a
nanorobotoktól. Juno egy kivételt talált, pont Gisele Avigiant, bár ő
sem ellenzi, csak óvatosságra és kritikus személetre szólít fel,
valamint átlátható ellenőrzést és szakértőkkel közösen megalkotott
szabályzást javasol. Nála nagyobb hangadó a témában talán nincs
is, és ezzel egyből elnyerte Juno szimpátiáját.
A jövő az állandó kapcsolat lenne az agysejtekre kapcsolódó
nanorobotok és a számítógépek között. Ez megnyitná a lehetőséget
az emlékek lementésére, a mellékhatás nélküli, digitális
tudatmódosítók használatára és a komplex élmények közvetítésére,
közvetlenül az emberek fejébe. A koncert, a mozi élménye, de még a
szexuális életünk is egy teljesen új szintre lépne. Mintha lenne
nekem olyan – gondolta Juno.
Amikor az információk elkezdtek ismétlődni, Juno abbahagyta a
kutatást, és megkérte Honey-t, hogy készítsen egy kivonatot a
lényeges pontokból. A nap végére úgy érezte, bolond, akinek
nincsenek nanorobotok a vérében, beleértve saját magát is. Ahogy
jobban belegondolt, nem igazán tudta már, miért nem igényelte
azokat soha. Igaz, az orvosát sem látta sokat, mivel panasza sem
volt még. Másokat biztosan a szüleik figyelmeztetnek, hogy
„kislányom, eljött a tizenhatodik szülinapod, ideje hát, hogy megkapd
a nanorobotjaid (mintha csak az első saját autó volna), hogy soha
többé ne legyél beteg”, de Junónak ez kimaradt. Biztos van –
gondolta –, akiket el is kísérnek a szülei, sőt utána van egy közös
ebéd is, mint a keresztelők után: a nanoünnep. „Üdvözlünk a
nanósok között!” feliratú tortával – vagy valami ilyesmi. Juno
mosolygott, ahogy elképzelte a vidám, reklámfilmbe illő családot,
ahogy a nanorobotok beadását a szemük fénye addigi életének
legfontosabb napjaként kezeli, majd visszaterelte a gondolatait a
kutatáshoz.
Avigiannal kapcsolatban még egy érdekes dolgot talált.
Majdhogynem egyedül volt azon a véleményen, hogy a Pillanat és a
nanorobotok között kapcsolat áll fenn. Ha ez beigazolódik, akkor az
felvet néhány aggasztó kérdést. Az orvosokon kívül más is hozzáfér
az egészségügyi nanorobotokhoz? Ha igen, mi a célja? Pusztítás,
zsarolás vagy csak erőfitogtatás? Aztán azt a lehetőséget sem
vetheti el teljesen, hogy Gisele Avigian csak rémeket lát, ő maga
pedig éppen készül rossz lóra tenni.
 11

DUAN LEI visszafogottan ünnepelte, hogy megválasztották Kína

miniszterelnökévé. Mielőtt távozott a partiról, amit a kampánystábja
szervezett, még egyszer megköszönte mindenkinek a támogatást és
a kitartást, majd azzal a mondattal búcsúzott, hogy „Egy csodás,
Kína nagyságához és múltjához méltó időszak következik!”.
Hazafelé az autóban a feleségével felelevenítették azokat az
eseményeket, amelyek érthetetlen módon nem okoztak komoly
problémát sem a kampányban, sem a választáskor, pedig Lei
többször is úgy érezte, elbuknak, és minden erőfeszítésük kárba
vész. A leginkább mások idejét sajnálta volna. Azokét, akik hittek
benne, mögé álltak, de végül magával rántja őket a vereségbe. De
nem így történt. Győztek, ami a csodával határos, euforikus élmény
volt számára.
A sofőr leparkolt a bejárat előtt, a testőrök autója pedig megállt
mögöttük. Lei és a felesége bementek a hatalmas házba, az őrök
kint maradtak. Odabent a széles előszobából tágas nappali nyílt. Lei
egyből észrevette, hogy négy idegen férfi ül a kanapéján.
Ösztönösen maga mögé tolta a feleségét, és az őrökért akart
kiáltani, de ekkor az egyik férfi felállt és felé indult, Lei pedig
felismerte. Már többször látta, sokat hallott róla, de személyesen
még nem találkoztak. Daniel Yu volt az, amolyan tanácsadó, aki
mindenkivel jóban van, és mindenki csak pozitívan beszél róla. Yu
fekete inget és zakót viselt, hozzá elegáns cipőt. Nem tűnt
politikusnak. Lei első benyomása sokkal inkább az volt, hogy egy
gengszter.
Aztán még egy dolog eszébe jutott róla, hogy a nevét Junak ejti ő
is és mindenki, holott eredetileg Jü lenne, Daniel Yu azonban egy
világlátott, nemzetközi szakértőnek tartja magát, ezért az angolos
kiejtést preferálta.
– Lei xiānshēng{2}! – köszöntötte Yu, és széles mosollyal nyújtotta
a kezét Leinek.
 – Yu – mondta Lei. – Mégis mit keres a házamban?
– Elnézését kérem – mondta Yu. Kedvessége és hanglejtése profi
diplomatát és tárgyalópartnert sejtetett. – Eddig még nem volt
alkalmam bemutatkozni önnek. Ígérem, mindent meg fogok
magyarázni, miniszterelnök úr! Azért vagyok itt, mert haladéktalanul
beszélnünk kell.
Lei gyanakodott. Az egész helyzet szürreálisnak tűnt a számára.
Ilyen késő este kell beszélniük? A választás napján? Meg akarják
zsarolni? Vagy eltávolítani? És ha Yu akar vele beszélni, minek a
másik három ember, akiket sosem látott? A miniszterelnök úr
megszólítás túlzott hízelgésnek tűnt. És egyáltalán, ki ez a Yu?
– Semmi akadálya annak, hogy beszéljünk – mondta Lei –, de
tegyük át holnapra. Ha ennyire fontos, reggel kilenckor elsőként
fogadom önt.
– Kedves öntől, Lei xiānshēng. Meg is felelne, ha az ügy nem
lenne ennél sokkalta sürgetőbb. Kínának a világban elfoglalt
pozíciójáról van szó. Remélem, egyetért velem, hogy ez mindkettőnk
idejénél fontosabb. Ugyanakkor biztosíthatom, hogy egy óra alatt
végzünk.
Lei elgondolkodott. Érezte, hogy ha kihátrál a beszélgetésből,
rögtön a megválasztása estéjén szerez egy ellenséget, de legalábbis
ez az este örök szálka marad a szemében. Ha csak egy óra az
egész, ám legyen!
– Fen, kérlek, menj fel – mondta Lei a feleségének –, mindjárt
megyek én is.
Lei egy kézmozdulattal előreengedte a nappaliba Yut, közben a
karóráján jelezte a biztonsági főnöknek, hogy jöjjenek a nappaliba.
Az őrök egy kivételével bejöttek az épületbe, és megálltak a nappali
fontos pontjain. Lei biztosította őket, hogy minden rendben. Yu egyik
kísérője elővett egy tabletet, majd nyomkodni kezdte a kijelzőjét.
Yu kényelmesen elhelyezkedett a fotelben, ahol eddig Leire várt,
majd belekezdett.
– Lei xiānshēng, amint azt ön is tudja, ma Kína a világ legnagyobb
és legerősebb országa. Mindketten azt szeretnénk, ha ez így is
maradna, de csak én tudom ezt száz százalékig biztosítani.
Lei arcáról elpárolgott minden szívélyesség. Ránézett Yu
embereire, hogy fenyegetőbbek-e, mint mikor leültek, de nem látta
jelét veszélynek. Felvette a szemkontaktust a biztonsági főnökével,
de ő is nyugodtnak tűnt. Túlságosan is.
– Mégis miről beszél?
– Arról, Lei xiānshēng, hogy Kínának és a világnak egy erőskezű
vezetőre van szüksége, akit nem kötnek a nemzetközi konvenciók,
aki felette áll minden olyan akadálynak, amely gátolja a világ
fejlődését, vagy útjában áll a békének és a szabadságnak.
Yu szélesen széttárta karjait.
– Ez volnék én.
Lei nem bírt megszólalni, annyira megdöbbentették Yu szavai.
Csak azon gondolkozott, hogy mégis ki ez az ember.
– Minden, amit Kína elért az elmúlt öt évben, azt nekünk
köszönheti. Nekem és a csapatomnak. És minden jó, ami a világban
történt, szintén a mi művünk.
– Ez nem lehet…
– Pedig lehet – mondta Yu, és Lei látta a szemében, hogy valóban
hisz abban, amit mond. – Méghozzá úgy, hogy én tudom, mi a jó a
világnak, a vezetők pedig meghozzák azokat a döntéseket, amiket
én szeretnék. Mindenki a jó ügyért dolgozik. Az eredmény pedig
magáért beszél.
Lei érezte, hogy a hátán izzadságcseppek gyöngyöznek, a szája
pedig kiszáradt, pedig nem is beszélt sokat. Csapdát sejtett, amibe
gyanútlanul besétált, és most valamilyen alku vagy szolgasors vár
rá. Ismét a biztonsági főnökre tekintett, de ő rá sem nézett. Kizárt,
hogy nem hallotta, amit Yu mondott, pedig súlyos dolgok voltak, neki
mégsem rebbent a szeme sem. Mi a fene folyik itt? Mindenki benne
van?
– Kína gazdasági stabilitása és növekedése soha nem látott
szintet ért el. A globális felmelegedést megállítottuk, háborús
konfliktus és járvány öt éve nem volt sehol a földön. Lassan
felszámoljuk az éhezést a világ minden pontján, és újrahasznosítunk
minden szemetet, amit megtermelünk. Elérhetővé tettünk minden
technológiát, ami a világ megmentéséhez és a fejlődéshez
szükséges. Ezeket nagy cégek és politikai érdekek tartották vissza
korábban, de ha én kértem, mindenki azt tette, ami a helyes, és nem
azt, ami számára a legjobb. Így jutottunk el idáig, és ezen az úton
kell továbbmennünk. Ön pedig, Lei, mint Kína miniszterelnöke,
komoly szerepet kapott ebben a rendszerben azzal, hogy a
segítségünkkel megnyerte a választást.
– A világ minden pontján? – kérdezte Lei. – Ez világtrend. Minden
ország komoly eredményeket ért el ezeken a területeken.
– Csak maszatoltak, amíg én nem segítettem nekik. Megmutattam
a helyes irányt, és nem engedtem, hogy eltérjenek attól.
Gondoskodtam róla, hogy ami fontos a bolygónak, azt kiemelt
feladatként kezeljék.
– Hogyan lenne képes minderre? – kérdezte Lei. Próbált
elszántnak tűnni, de megremegett a hangja.
Yu láthatóan örült a kérdésnek.
– Bárkit rá tudok venni a világon, hogy azt tegye, amit én kérek –
mondta, majd egy kicsit közelebb hajolt Leihez, és a tenyerével egy
gyors vízszintes mozdulatot tett a levegőben. – Bárkit. Bárhol.
– Maga egy terrorista, Yu? Mit akar? Pénzt?
– Lei xiānshēng, ugyan már! A terrorizmus idejétmúlt eszköz.
Ahogy a fegyverek és az erőszak is. A pénz pedig nem számít
többé. Annyi van belőle, amennyire szükségünk van. Nincs
jelentősége. Ami itt számít, az a hatalom, ami rossz kezekben volt,
elaprózódva a világban, kitéve a népek, az alapítványok és az
érdekvédelmi szervezetek kételyeinek és befolyásolt véleményének,
de legfőképp a minden irányból gáncsolni akaró vétójogoknak. Senki
nem tudott elérni semmit, mert kötötték őt, az országát, a cégét a
nemzetközi egyezmények, a politikai érdekek, a multinacionális
vállalatok befolyása és a számtalan civil szervezet kotnyeleskedése.
Ez oda vezetett, hogy végveszélybe sodortuk a földet. Ment az
egymásra mutogatás. Mindenki a másiktól várta, hogy tegyen
valamit, miközben rendelkezett a technológiával, ami a megoldást
jelentette volna. A vezetők a pénzt és a hatalmat helyezték előtérbe
a bolygó és az emberi faj érdekei helyett. Aztán jöttünk mi, és
mindenki fölé helyezkedtünk. Keményen odacsaptunk a globális
rendszernek, és mindenki kénytelen volt együttműködni. És lám,
eljött a szép világ.
– Mit akarnak tőlem? – kérdezte Lei, de Yu felemelte a kezét,
jelezve, hogy csendet kér, mert még nem fejezte be.
– A legtöbben megértették a céljainkat, és most a megváltó
szerepében tetszelegnek. Engem ez nem zavar, végül is
megdolgoztak érte. Mások az ár ellen úsznak, őket eltesszük az
útból. Nincs senki, aki a fejlődést gátolhatná.
Yu két tenyerét felfelé tartva Lei felé nyújtotta a kezét.
– És itt jön a képbe ön, miniszterelnök úr. Azt szeretném, ha
továbbvinné, amit az elődje elkezdett. A teljes átállást a megújuló
energiákra, a vertikális farmok telepítését, az okosvárosok
kialakítását, az infrastruktúra fejlesztését, az ingyenes oktatás és
orvosi ellátás rendszerét és természetesen a hasonló célú
nemzetközi megállapodások megszervezését. Ha velünk tart, olyan
korlátlan forrásokhoz kap hozzáférést, amelyekről nem is álmodott.
Az, hogy Kína a világ vezető hatalma, csak egy imázskép. A valódi
vagyona és ereje ennél sokkal, de sokkal nagyobb, ezt azonban
csak mi tudjuk, a nagyvilág nem.
Lei döbbenten nézett Yura. Bár alapvetően modern embernek
tartotta magát, és ezek a célok nem álltak messze tőle, a tervei
között szerepelt, hogy a rokonaival együtt komoly pénzeket keres
majd olyan gyárak létesítésével, amik nem teljesen felelnének meg a
környezeti előírásoknak, máskülönben nem lehetne annyi pénzt
elsikkasztani a beruházásokból. A költségvetés felosztását illetően a
Yu által felsorolt tételek kevésbé voltak fontosak a számára, még
akkor is, ha egyébként ezek népszerű intézkedések lennének a nép
szemében.
– Nézze, Yu, ön is tudja, hogy a miniszterelnök egy személyben
nem dönthet ilyen horderejű ügyekben. Megteszem majd, amit
tudok, de attól tartok, túl sokat kér tőlem. És ha most megbocsát…
– Miniszterelnök úr – mondta Yu, közben lehajtotta a fejét, mint aki
nem örül, hogy valamit meg kell ismételnie –, fontos, hogy tisztán
lássa a helyzetet. A világpolitikát és a világgazdaságot mi irányítjuk.
Bárhol bárkire nyomást tudunk gyakorolni. Az, hogy számíthatunk
önre, kevés lesz. Pontosan azt kell tennie, amit mi kérünk, különben
nem maradhat miniszterelnök.
– Én nyertem meg a választást – mondta Lei. – Nem figyelték a
híreket?
– Tudjuk, hogy ön nyert, mert mi intéztük így – mondta Yu. –
Határozottan azt szeretném, ha ön lenne az ország vezetője.
– Kik maguk? – kérdezte Lei. Minden igyekezete ellenére sem
tudott fenyegetőnek hangzani, de még határozottnak sem. – Engem
a kínai hadsereg védelmez. Egy mozdulattal eltörlöm magukat a föld
színéről.
– Hadd mutassak valamit – mondta Yu, és az egyik társára nézett.
– Qin?
Qin bólintott, nyomogatta egy darabig a tabletjét, majd ismét
biccentett Yunak. Hosszú kódsort épített fel előre megírt panelekből,
de a lényege ez volt:
Vedd elő a szolgálati fegyvered, és biztosítsd ki!
Lei őrei elővették és kibiztosították a pisztolyokat. Tekintetük
továbbra is a távolba révedt.
– Mi a fene folyik itt? – kérdezte Lei.
– Mint látja, a testőrsége nem is annyira védi magát – mondta Yu.
– Képes vagyok egy szoftveren keresztül parancsolni nekik. Most
ráveszem őket, hogy végezzenek magukkal.
A Qin nevű férfi megérintette a tablet egy pontját.
Azt látod, hogy az őrök végeznek magukkal.
– Ne! – kiáltott Lei, de az őrök a fejükhöz emelték a pisztolyaikat,
és fejbe lőtték magukat. Hatalmas dörrenéssorozat rázta meg a
helyiséget. Lei felugrott a fotelből, és a szája elé kapta a kezét.
Az őrök elterültek, és Lei egyedül maradt Yuval és a három
emberével. Lei az előszobát kémlelte, mikor jelenik meg a felesége
zokogva, aggódva, de nem látta őt.
Látod, hogy az őrök holtan hevernek a padlón.
– A felesége – mondta Yu – nem jön le, mert azt a parancsot
küldtük neki, hogy maradjon az emeleten. Megmondtam, bárkit rá
tudunk venni bármire. De ennél többre is képesek vagyunk.
Figyeljen jól!
A tabletes férfi ismét begépelt egy parancsot.
Lei körbenézett az őrök holttestén, majd Yu csapatán.
Összezavarodott, és semmire sem vágyott jobban, mint hogy véget
érjen ez a szürreális este. Ekkor érezte a hátán az első érintést.
Odakapott a kezével, de semmit nem talált. Újra egy bökés a
lapockájánál. Valami mászik a hátán. Méghozzá valami nagy,
aminek sok lába van.
Próbált hátranyúlni a karjaival, de semmit nem tapintott ki, amit
megragadhatott vagy lesöpörhetett volna. A valami közben feljebb
mászott, és a bal vállán átlépett a mellkasára. Egy hatalmas pók volt
az, vastag, szőrös lábai belevájtak a zakójába, és nyolc ponton
kapaszkodtak erősen. A tor helyén viszont Fen, a felesége feje
nézett rá, tíz szeme az arcán és a homlokán ült mélyen a bőrében.
Száját széles vigyorra húzta szét, megmutatva hegyes, zöldessárga
ragadozófogait, amik között a legutóbbi lakoma bőrcafatjai csüngtek.
Lei próbálta megütni a szörnyet, de nem találta el, a keze átsuhant
rajta, mintha csak egy vetített kép lett volna. Pedig ott kellett lennie,
érezte a súlyát, a lehelete bűzét, a póklábak szúrását. Lei a falhoz
hátrált és elsírta magát, majd Yura nézett esdeklően, aki teljes
nyugalomban ült a kanapén, és nézte, ahogy Kína miniszterelnöke
egy nem létező rémmel küzd. Lei abbahagyta a sírást és a
hadonászást is. A lény eltűnt a válláról.
– Maga csinálta – mondta Lei.
– Úgy van. Nem volt ott semmi, csak elhitettük magával, hogy ott
van. Mindegy, mi a valóság, ön csak azt látja, amiről az agya azt
gondolja, hogy látja.
Lei az őrökre nézett, akik a helyükön álltak. Nem voltak halottak,
ahogy az előbb látta. Lei leroskadt a fotelra. Kezei úgy remegtek,
hogy majdnem rájuk ült, de végül inkább csak összefonta maga előtt
a karját. Yu mesélni kezdett, hogy megnyugtassa:
– Eleinte csak a fontos embereket kezdtük irányítani, és azokat,
akik továbbépítették a rendszerünket, úgy, hogy nem is tudtak erről.
Aztán szép lassan megerősödtünk, és jöhetett a világméretű kontroll.
Tíz év munkája van ebben, de nézze meg, hova jutottunk. A világ
sosem volt ennyire szép, békés és virágzó.
Lei hallotta a szavakat, de nem igazán fogta fel őket. Rémültnek,
magányosnak és sarokba szorított, elveszett embernek érezte
magát, akire épp most kötik rá a zsinórokat, hogy élete végéig egy
marionettshow-ban táncoljon majd erőltetetten mosolyogva.
– Bárkit? Bármire? – kérdezte végül.
– Igen. Perutól Japánig, a falu bolondjától az Egyesült Államok
elnökéig, mindenkiben ott vannak a nanorobotok, és a mi
szoftverünk fut rajtuk.
– Rendben van. Meggyőzött. Mondja, mit kell tennem, és én
megteszem.
Yu felállt, az emberei követték.
 – Üdvözlöm a csapatban, Lei xiānshēng – mondta mosolyogva,
miközben széttárta a karját –, egy új világ önzetlen harcosai között.
Lei letörten ült a fotelban. Nem érezte magát sem erősnek, sem
méltónak ahhoz, hogy Kína vezetője legyen. Ebben a pillanatban
még férfinak sem érezte magát. Megerőszakolták az elméjét,
kijátszották az érzékeit, rávették a saját gondolatait, hogy becsapják
őt. Hát van ennél rettenetesebb?
– Nagy terveim vannak önnel – mondta Yu. – Jövő héten lesz egy
parti a házamban. Mindenképpen el kell jönnie. Ígérem, remekül
fogja érezni magát, és mostantól mi ketten csak jó dolgokat
csinálunk. Ugye számíthatok önre?
Lei egy aprót bólintott. Yu tisztelettel meghajolt, majd a kíséretével
együtt elhagyta a házat.
 12

LUIS GARZA nyomozó egy kávézó teraszán üldögélt, és az

embereket nézte, ahogy változatos ruhákban sétáltak az utcán.
Néhányan siettek, mások a mobiljukba merülve bóklásztak. Akadt,
aki várt valakire, mások idegesen telefonáltak vagy betértek egy
üzletbe, miután a kirakatban meggyőzte őket egy ajánlat.
Garzának néha eszébe jutott az a nap, amikor otthonában térdre
kényszerítette egy különös hullám a testében. Nagyon kellett
azonban koncentrálnia, hogy elő tudja hívni az emléket, mert az
folyton elillant, mint egy édes, lenge álom, amelyre szeretnénk
emlékezni, de ébredés után már nehéz.
Azon a napon mindenkivel ugyanaz történt – mondogatta Garza
magában –, az egész világot érintette. Vagy csak álmodta volna?
Néha biztosra vette, hogy megtörtént, máskor elbizonytalanodott,
hogy talán csak egy álmot élt meg a szokásosnál valóságosabban.
Látott a neten olyan videókat, biztonsági felvételeket, amiken
nagylátószögű kamerák rögzítették a zsúfolt utcaképet, ahol minden
ember térde borult, mintha egy isten szállt volna alá a földre, akinek
tiszteletüket nyilvánítják ki és a kegyelmét kérik.
A nyomozó az üres kávéscsészéjét forgatta a porcelán
csészealjban, és homlokát ráncolva próbálta kideríteni, melyik
gondolata igaz, és melyik nem.
Ha megtörtént az a pillanat, akkor miért nem emlékszik rá jobban?
– tette fel a kérdést magának. – Miért maradtak abba a
nyomozások? Miért hallgattak el a találgatások? Még a videók is
eltűntek a netről, mintha az emberek meggondolták volna magukat,
és már nem éreznék fontosnak és érdekesnek az eseményt.
Garza nem jött rá a megoldásra. Nem jöhetett rá, de addig a
következtetésig eljutott, hogy ha a Pillanat megtörtént, akkor az csak
az első esemény volt, a második a felejtés, amely ugyanúgy
mindenkit érint.
 13

DANIEL YU Sanghajban született, ott volt gyerek, tinédzser, majd

egyetemista is. Ott vesztette el a szüzességét, és ott lett először
szerelmes is – és ez a kettő nem egy évben történt, és nem
ugyanazzal a lánnyal.
Szabadidejében tizenéves kora óta foglalkozott különféle
programnyelvekkel, digitális rendszerekkel, kiterjesztett valósággal,
mesterséges intelligenciával és elemző algoritmusokkal.
Szülei egyszerű emberekként éltek, és Yut mindig szeretetben
nevelték a jóra. A család számára fontos volt mások segítése. Yu
anyja ápolónőként dolgozott egy idősotthonban, gyakran
hangoztatva, hogy az ő munkáját veszik el utoljára a robotok, mert
az emberi szó és kedvesség nem utánozható, márpedig az
időseknek erre van szükségük, és persze finom teára. Apja egy
állami rendezvények szervezésével foglalkozó alapítványt vezetett,
és a sanghaji fesztiválok és nemzeti ünnepek lebonyolítását végezte
a csapatával. Yu egyedüli és kései gyermekként született, így mire ő
befutott, szülei már nyugdíjasokként éltek Sanghaj peremén, egy kis
farmon.
Yu ötletei, kreatív megoldásai a húszas évei végére már vagyonos
emberré tették, egy személyben fejlesztette ki a Nexong nevű
zeneválogató alkalmazást, ami futótűzként terjedt el a világban,
dollármilliókat hozva Yu cégének.
Az igazi nagy dobás viszont akkor jött el, amikor néhány társával
együtt megalkottak egy új programnyelvet, a Silentet, és ezzel egy
időben találtak egy biztonsági rést az egészségügyi
nanorobotokban. Később kiderült, hogy ezt több hekker és
kiberbiztonsági szakértő is felfedezte, de Yuék gyorsan reagáltak, és
mire a javítás elkészült, ők már benne voltak a rendszerben.
A fiatal csapat mint megannyi startup indult neki a nagy
feladatnak, tele reményekkel, világmegváltó ötletekkel. A tagok közül
csak ketten töltötték be a harmincötöt, mire készen állt a terv, hogy
kézbe vegyék a világ sorsát. Megalkották a rendszert, ami a világ
összes nanorobotjához hozzáférést biztosít, és képes közvetlenül az
emberek agyába elektromos impulzusokat küldeni – ezáltal
befolyásolni, mit látnak, éreznek vagy gondolnak. Yu ekkor még csak
huszonnyolc éves volt, de végül az ő javaslatára nevezték el a
rendszert Fraktálnak.
A lehetőségek és a társai miatt Pekingbe költözött, ahol egy
ultramodern, hatszintes irodaházat vásároltak meg. Oda költöztették
be a cégüket, és rohamtempóban vették fel az embereket. Olyan
fiatalokat kerestek, akik értenek a digitális technológia legújabb
megoldásaihoz, és elkötelezettek a jövő és a fenntartható fejlődés
védelme mellett.
Yu jó szónok volt, és zseniálisan szervezte a munkát, míg társai
inkább a háttérfeladatokkal foglalkoztak. Hamar kiderült, hogy a
legjobb, ha Yura bízzák az irányítást, és mindenki más egyfajta
tulajdonosi tanácsként, csak stratégiai kérdésekbe avatkozik be.
A központi irodaépület Peking belvárosában állt, kétszáz
férőhelyes parkolóval. A bejáratnál arcfelismerő rendszer ellenőrizte
a belépőket, és két őr vigyázott a földszintre. Az épületben körben
helyezkedtek el a tágas, egyterű irodák, középen pedig hatemeletnyi
hall töltötte ki a teret, tetején napfénytetővel, közepén lent a
recepcióval és a közösségi térrel. A lépcsők és a folyosók kreatív
módon futottak a tér oldalán, minden emeleten máshogyan,
látszólag kaotikusan, de aki több napot eltöltött már az épületben,
tudta, hogy a közlekedés végtelenül egyszerű, és az irányok, átjárók
gondos tervezés alapján, funkcionalista megközelítéssel készültek.
Kő és szőnyeg váltotta egymást a padlókon, a falak pedig
nagyrészt üvegből készültek, valamint fémből és fából. A tereket jól
átláthatóan alakították ki, és kevés helyen törték meg főoszlopok
vagy nagyobb falak.
Minden emelet egy tágas körfolyosó volt, szabálytalan sokszög
alapterülettel, amik a hatemeletnyi hallt fonták körbe. Az emeletek
külső falai a padlótól a plafonig üvegablakokból álltak, így az egész
épületet keresztül-kasul átjárta a napfény reggeltől estig. A belső
térelválasztók is jórészt üvegből készültek, néhány főfalat és
tartóoszlopot kivéve. Ezek köré dekorbútorokat helyeztek el,
pihenősarkokat alakítottak ki. Minden emeleten más korszak és
dizájn uralkodott, a Ming-kortól napjainkig, egyedi hangulatot adva
minden szintnek.
A földszinten tárgyalók, előadótermek, egy étkező és egy kávézó
kaptak helyet. Az emeleteken dolgoztak a programozók, a
projektvezetők, az operátorok és az adminok. A legfelső szint
különbözött a többitől. Az előtérben, ahová a lépcső és a lift érkezett,
Wong, a biztonsági főnök asztala állt. Innen nyílt egy ajtó Yu ötven
négyzetméteres lakásába, amit akkor használt, ha nem tudott vagy
nem akart hazamenni. Két ajtó a toaletteké volt, egy dupla szárnyú
ajtó pedig a központi irányítóteremé. Felette egy idézet, kínai
írásjelekkel: „Amint fent, úgy alant, amint kicsiben, úgy nagyban” –
Hermész Triszmegisztosz.
Az épület tetején hatalmas parabolaantennák és különféle
jelerősítők, jeladók sorakoztak, hogy minden körülmények között
hibátlan lehessen a kapcsolattartás a világ bármely pontjával.
Az irányítóterem közepén egy tárgyalóasztal állt, Yu itt töltötte a
legtöbb időt. Innen rálátott az egyik falon lévő háromméteres hajlított
monitorra és a munkaállomásoknál ülő vezető adminokra is. Ez a
terem fogta össze a Fraktál irányítását, több száz ember munkáját,
több milliárd ember életét. A bejárattal szemközti falon végig ablak
futott, kilátással Peking forgalmas utcáira és egy hatalmas, mindig
nyüzsgő kereszteződésre. Az ablakfal előtt állt az az irányítópult, ami
az egész Fraktál-rendszer lelkének számított. Kétméternyi,
érintéssel működő digitális felület, amellyel az összes egészségügyi
nanorobot elérhető. Minden más munkaállomás kapott valamennyi
korlátozást a hozzáférésben, de ezzel a pulttal Yu mindent
megtehetett. A pult szélén egyetlen, fizikailag is létező gomb akadt
csak, ez egy vészleállító parancsot aktivált, ami az összes futó
programot befagyasztotta. Arra az esetre építették be, ha
kicsúsznának a dolgok a kezeik közül, vagy elindítanának egy
láncreakciót, amit azonnal meg kell állítani.
A terem bal oldalán állt a három vezető admin munkaállomása. Ők
voltak Yu közvetlen beosztottjai, akik a kulcsfontosságú parancsokat
hajtották végre, és a legnagyobb embereket figyelték. Három vezető
admin, akiknek a kezében összefutottak a szálak: Sung, egy
mindössze huszonkét éves, kínai programozólány, Marakar, az indiai
zseni és Qin, aki Yu évfolyamtársa volt az egyetemen. Mivel ő
töltötte a legtöbb időt Yuval, sokan úgy tekintettek rá, mintha a
helyettese lenne.
A három vezetőt Yu mindenbe beavatta, és ők élvezték a munkát.
Egy számítógép mellől irányíthatták a világgazdaságot, a
környezetvédelmet, az innovációt, a politikai életet, és szemmel
tartották az egész világot. Mintha egy valós idejű, hatalmas világban
játszanának, ahol ők az istenek. A gyilkosság egyiküknek sem
okozott gondot, bár ritkán kaptak ilyen megbízást. Egy kódsor
elküldése könnyű feladat, és többet nem tudtak az ügyről, sem az
áldozatról. Marakar ennél többre is hajlandó volt. Ő komplex
programokat készített a nanorobotok számára, amelyek kegyetlenül
meg tudták keseríteni az áldozatok életét vagy utolsó perceit.
A durva munkákat Yu mindig rá bízta, így biztos lehetett benne, hogy
garantált lesz a hatás. Marakar írta azt a hallucinációt is, amelyet Lei
miniszterelnök látott a házában.
Yu néha magához vette az irányítást, és egyedül intézkedett. Nem
volt rá oka, de szerette csinálni, és amikor valaminek látszódott az
eredménye, az felfoghatatlan örömmel töltötte el. Amikor
megszüntették a szervezett bűnözést vagy egyszerűen kiirtották az
emberekből a pedofíliát, bizsergetően jó érzés kerítette hatalmába,
amelynek részese akart lenni. Ő akarta kiadni a végső parancsot,
rajta kellett lennie a kezének az irányítópulton, mikor ilyen jelentős
dolgok történtek.
A vezető adminok vakon bíztak Yuban. Zseninek tartották, akinek
mindig megvan a nyomós indoka, hogy mit miért tesz, és kik azok,
akiknek menniük kell, mert nem passzolnak a rendszerbe, és
akadályozzák az emberiség felvirágzását. Ritkán ültek a helyükön
mind a hárman egyszerre, általában egy-két vezető admin elég volt
a napi feladatok ellátására.
A rendszert Yu virtuális személyi asszisztense, Iko fogta össze.
Rajta keresztül áramlott a belső kommunikáció. Mindenki tudott vele
beszélni az épületben, és azt úgy vették, mintha személyesen Yuval
beszéltek volna. Ha Iko nem tudott válaszolni valamire, továbbította
a kérdést Yunak, de általában megoldott mindent, vagy delegálta a
feladatot a vezető adminoknak, akik elég széles döntési jogkörrel
rendelkeztek.
Iko algoritmusa fedezte fel Sebastian Vellart is. Feltűnt neki, hogy
több szálon is eljutott Vellarhoz, amikor Kína és Yu ellenségeit
kutatta. Vellar egy picit kitűnt a többiek közül, annak ellenére, hogy a
nanorobotjai semmilyen információt nem szállítottak a központnak.
Iko külön online nyomozásokat végzett a világban, embereket
követett és adatokat gyűjtött. Ha valaki gyanús lett neki, jelezte
Yunak. Vellar környezetében időnként elhangzottak érdekes
kulcsszavak, és maga Vellar többször bírálta Kína növekedését.
A mélyebbre ható kutakodás során Iko minden hozzáférhető adatot,
képet és videót átnézett. Megvizsgálta Vellar üzletfeleit, ügyvédjeit,
az asszisztensét, és végül arra a következtetésre jutott, hogy Vellar
valamit csinál titokban, ami rendkívülinek mondható.
A világban számtalan furcsa esemény történik. Emberek tűnnek el
vagy változtatják meg a véleményüket egyik napról a másikra,
hekkertámadásokat hajtanak végre, cégek vásárolják fel egymást,
érdekeltségek cserélnek gazdát. Iko több olyan esetet is talált, ami
illett Vellarhoz, és bár közvetlenül nem bizonyította semmi, gyanúsan
sok volt az egybeesés Vellar egyéb tevékenységei és néhány ilyen
különös esemény között. Ezeket egy ember soha nem tárta volna
fel, mert térben és időben távol estek egymástól, és roppant
adatmennyiséget kellett összefésülni, de egy algoritmusnak nem
okozott gondot.
Yu a világ előtt egy politikai tanácsadó szerepében jelent meg.
Háttérember, aki fontos a kínai felső vezetésnek, de nem kiemelkedő
szereplő. Vellar tudott Yuról. Iko egy beszélgetés felvételét is
megszerezte, amelyen Vellar egy kínai üzleti partnere véleményét
kérte ki Yuról. Ezek önmagukban még nem jelentenének problémát,
de a többi információmorzsával együtt már megütötte Iko
ingerküszöbét. Egy gazdag és befolyásos San Franciscó-i
üzletember, aki nyíltan gyanakszik Kínára, de közben titkolózik, és
különösen nehezen manipulálható a nanorobotjain keresztül.
Mindennek a tetejébe gyakoriak nála a holt időszakok. Olyan órák,
amikor megszűnik a kapcsolat a nanorobotok és a Fraktál között.
Mintha árnyékolná a jelet, de nemcsak a műholdasat, hanem a wifit
is. Vajon miért, és mit csinál olyankor? Egy átlagemberre nem
jellemző az ilyen viselkedés. Ez azért jelentett problémát Yunak,
mert ilyenkor a nanorobotokon futó általános parancsok sem
érvényesülnek, mint például, hogy nem kell Kínával foglalkozni. Yut
napról napra jobban zavarta, hogy ilyen gyakori árnyékolással
Vellarnak bőséges idő állt rendelkezésre, hogy tiszta fejjel
átgondoljon és megtervezzen egy nyomozást vagy egy merényletet
ellene és a Fraktál ellen.
Iko megbízott egy hekkert is, hogy törje fel Vellar telefonját.
A kémprogram telepítését Vellar jóváhagyta egy e-mail
megnyitásával, amire Iko is rásegített neki a nanorobotokon
keresztül.
A kínai titkosszolgálat kémet is küldött Vellarra, de ő sem jutott
sokra. Vellar senkit sem engedett közel magához.
Iko megvizsgálta a kínai titkosszolgálati jelentéseket, és átnézett
több millió órányi videófelvételt a köztéri kamerák adatbázisában.
Egyetlen embert talált, aki valószínűsíthetően a kínai kormány után
kémkedett, és Yu után is nyomozott. Iko nem tudta visszakövetni az
információ útját, de bizonyos kulcsszavak feltűntek Vellar
környezetében. Ez bizonyítéknak kevés, és lehet egy szörnyű
véletlen is, de Iko programja a „jobb félni, mint megijedni” elven
működött, ezért minden gyanús személyt megjegyzett, követni
kezdett és jelentett. Az összes potenciálisan veszélyt jelentő egyén
között Vellar gyorsan az élre került, pedig minden kétséget kizáró
bizonyítékuk közvetlenül Vellar elméjéből nem volt.
Yu nem szerette, ha valamit nem tudott kontrollálni. A Fraktál arról
szólt, hogy mindent egy kézben, egy épületben, egy csapat
irányítása alatt kell tartani, mert csak így biztosítható az emberiség
jövője. Senki sem maradhat a rendszeren kívül. Mindenkit, aki
ellenük dolgozik, fel kell kutatni, aztán integrálni a Fraktálba vagy
likvidálni. Vellar sem lehet kivétel, és Yu egyre jobban tartott tőle,
mert érezte, hogy Vellar jól csinálja, amit csinál.

Yu emberei hozzáfértek a világ rendőrségi, vállalati és privát

adatbázisaihoz. Ha valakiről infó vagy videófelvétel kellett, rávették
az adatok felett rendelkező személyt, hogy küldje el nekik.
 Ha Yunak gondja akadt, akkor az összes erőszakszervezettől
tudott segítséget kérni. Igaz, ennek komoly korlátjai voltak, mivel a
képzett állományt nem ugráltathatta kénye-kedve szerint több okból
sem. Egyrészt ezek fegyelmezett emberek, akiket nehéz
befolyásolni. A többségük jólelkű, ezért gyakran megtörtént, hogy
elbizonytalanodtak, végrehajtsanak-e bizonyos utasításokat,
amelyeket a nanorobotokon keresztül kaptak, és utólag is sokuk
érezte rosszul magát, amiért nem helyesen cselekedett. De ha a
diszpécser kiküldte őket egy címre, hogy valakit vigyenek be, az
működött. A könnyebben befolyásolható személyekről
természetesen városokra lebontott adatbázis létezett. Abból
dolgoztak, ha elkerülhetetlenné vált a rendőrség beavatkozása.
Yu azonban jobban szerette a piszkos munkát gengszterekre
bízni. Miután felszámolta a szervezett bűnözést, a munka nélkül
maradt verőlegényeket és bérgyilkosokat saját céljaira kezdte
használni. Rájött, hogy a lelkiismeretes személyeknek kétségei
támadnak, amikor ölniük kell. Egy rendőrt rá lehet venni pár dologra,
de hogy gátlástalanul végezzen bárkivel, akire Yu rámutat, az csak
nehezen megy. Jellemtől függ, de a többség előbb-utóbb elakad és
összezavarodik.
A rendőrökkel ellentétben a maffiózók lelkiismerete könnyedén
megbirkózik azzal, ha valakit péppé kellett verni. Az ő agyuk eleve
úgy van bekötve, hogy folyamatosan túlélnek, ezért a gyilkosság és
az erőszak számukra – parancsra vagy önvédelemből – napi rutin.
Yu jól tartotta őket, így örömmel dolgoztak neki, Wong és az
adminok pedig a nanorobotokon keresztül parancsolhattak nekik.
Az irodaház kétszáz dolgozója azzal töltötte az idejét, hogy a világ
problémáival foglalkozott, embereket terelgetett vagy a rendszer
fejlesztésén munkálkodott. Rengeteg volt a tennivaló, és számtalan
problémába ütköztek, amelyeket meg kellett oldaniuk. Az olyan
projektek futottak a középső négy emeleten, mint az éhínség
felszámolása, a szállítmányozás visszaszorítása a helyi termelés
fejlesztésével, a biztonságosabb és hosszabb életű termékek
gyártása, az általános minőségjavítás minden használati cikk
esetében, és így tovább. Illetve Yu fő irányvonalai szerint ellenőrizték
a többi irodában dolgozó csapatok munkáját. Bizonyos nagyobb
horderejű projekteket kiszerveztek külön épületekbe, és csak az
irányítás maradt a központban.
A projektmenedzserek és csapataik felkutatták egy akadályozó
tényező elhárításához szükséges feltételeket, majd megteremtették
azokat. Megkeresték a kulcsembereket, a döntéshozókat, és
befolyásolták őket, hogy a megfelelő döntést hozzák, és a lehető
leggyorsabb pályára állítsák rá az adott ügyet.
Ha pénz kellett, befolyásoltak befektetőket is, ha engedély kellett,
akkor állami szerveket. Ha valahol tüntettek egy fontos projekt ellen,
a tüntetőket is leállították. A cél minden eszközt szentesített, a
lényeg az volt, hogy hosszú távon a föld és az emberek jól járjanak.
A projektvezetők és az alattuk dolgozó operátorok csak olvasási
jogokkal rendelkeztek a nanorobotokhoz, beavatkozni nem tudtak.
Amikor összeállítottak egy befolyásolási tervet, az felkerült Ikóhoz, ő
pedig jóváhagyta, ha az egyezett a Yu vagy valamelyik vezető admin
által elfogadott projekttervvel. Yut csak akkor vonták be, ha egy
elnök, egy csúcsvezető vagy egy kiemelkedően fontos személy
került a képbe, aki akadályozta a projektet. Iko döntéshozási
rendszere annyira gyors volt, hogy egy projektvezető úgy érezhette,
közvetlenül instruálja a nanorobotokat, közbülső lépcső nélkül.
A legtöbb projekt magától is megvalósult, elég volt csak beindítani
a gépezetet. Például ahhoz, hogy egy autógyár kizárólag elektromos
okosautókat gyártson, elegendő csak a vezetők fejében ismételgetni,
hogy ez a jövő, és ha nem ezt teszik, lemaradnak, majd gyorsan
felajánlani számukra egy nagyobb állami támogatást és garantált
piaci részesedést. Két év alatt átálltak.
Természetesen nem befolyásoltak minden embert folyamatosan.
A rendszer hagyta, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. A föld
lakosságának nagy része sosem kapott közvetlen parancsot a
Fraktáltól, élték az életüket, követték a vezetőiket, és kisebb-
nagyobb mértékben hozzátettek a világ fejlődéséhez. Ha valahol
valamilyen rendkívüli beavatkozás történt, vagy felhajtás kerekedett
egy projekt vagy egy gyilkosság miatt, akkor küldtek csak üzeneteket
nagyobb tömegeknek, hogy minden rendben, nyugalom, csináld
tovább a dolgod, szép lassan minden egyre jobb lesz. Az emberek
pedig hittek ezeknek a belső sugallatoknak, és nem foglalkoztak
többet az üggyel.
 Azok, akik Yunak dolgoztak, teljes mértékben elfogadták az új
világrendet, és benne Yut látták az igazságos vezetőnek. Hittek
benne, hogy amit tesznek, az a legjobb az emberiségnek, és soha
nem kérdőjelezték meg a rendszer etikusságát, törvényességét és
Yu döntéseit.

Sung, a vezető admincsapat női tagja egy éve érkezett a céghez. Az

összhang egyből megvolt a tagok között, és Sung elhivatottsága is
megfelelt az elvárásoknak.
Yu akkor küldte el az egyik admint, amikor kiderült, hogy saját
személyes céljaira használja a rendszert, amit az ő tudta nélkül
senkinek sem szabadott. Egyébként sem engedte, mert, mint szokta
mondani, nem erre hozták létre. Rövid ideig csak két adminnal
dolgoztak, aztán Iko felhívta Yu figyelmét az egyik alsó szinten
dolgozó programozólányra, akit tehetségesnek talált. Yu tesztelte
egy darabig, aztán felajánlotta neki a pozíciót. Sung távoli és
túlságosan ambiciózusnak tűnő tervei hirtelen az orra előtt álltak, és
ő megragadta a lehetőséget.
– Daniel – mondta Iko.
– Igen? – kérdezte Yu.
– Sung nǚshì{3} megérkezett. Ma van az első napja, és most
kellene körbevezetned.
– Jövök – mondta Yu, és kisétált a lifthez. Sung csinos és fiatal
volt, programtervező mérnökként végzett egy állami egyetemen.
Korábban sokat beszélgettek Yuval a világ jövőjéről, és meggyőzte a
főnökét, hogy mindenben egyetért vele, és mindig is ilyen helyen
akart dolgozni, de nem hitte volna, hogy létezik. Yunak nem volt oka
kételkedni, belelátott a lány fejébe. Sung őszintén hitt Yu terveiben,
és semmi másra nem vágyott, minthogy tudását hazája és a világ
szolgálatába állítsa.
Sung és Yu tiszteletteljesen meghajoltak egymás előtt, majd Yu a
lépcső felé mutatott.
– Sétáljunk egyet, megmutatom az épületet.
Bár Sung egy évet dolgozott már náluk, a földszint és a második
emelet kivételével nem járt máshol. Yu elmondta, melyik részleg mit
csinál, és hogyan kapcsolódik az ő munkájuk Sungéhoz.
– Egy idő után szeretném, ha hozzád tartozna az egész ötös szint
– mondta Yu. – Ők foglalkoznak a hármas ütemmel, a tudat
kiterjesztésével, az emlékek és a tudás lementésének
lehetőségeivel.
Az étteremnél Yu megjegyezte, hogy szerinte a rizsgombóc az
egész városban itt a legfinomabb, és Sung egyetértett vele. Mikor
minden emeletet bejártak, visszamentek a legfelső szintre, és leültek
az irányítóteremben lévő ülőgarnitúrára. Yu a Fraktálról mesélt
Sungnak. Az eddigi beszélgetései során csak felületesen érintették a
témát, és inkább az elvekről volt szó köztük. Sung érdeklődve figyelt.
– A rendszert, amellyel dolgozunk, a Fraktált nagyjából már
ismered, de a legtöbbet munka közben fogod megtanulni róla. Annak
idején, amikor az egészet elkezdtük, még nem volt neve, de a
rendszernek vannak sajátosságai. Amikor a nanorobotokat
megcímezzük, ahhoz, hogy valamit elérjünk, az adott parancsot
ismételgetni kell – nagyjából úgy, ahogy az ember magában is
mondogatja, hogy ezt vagy azt csinálja meg. Ahhoz, hogy eljussunk
egyik pontból a másikba, az agynak folyamatosan parancsokat kell
küldenie az izmoknak, hogy mozogjanak. Ez nem tudatos, de attól
még folyamatos. A mi parancsaink is így működnek. Ismételgetjük
őket, amíg az illető végre nem hajtja. Ha kell, tudatosan, ha kell,
tudat alatt, ez a feladattól függ.
– Miért pont Fraktál lett a neve? – kérdezte Sung.
– Amikor egy ilyen jelet először nagyítottam fel, hogy
megvizsgáljam, úgy nézett ki, mint egy Weierstrass-hullámgörbe,
ami a végtelenségig nagyítható, mégsem lesz soha sima egyetlen
pontja sem. Ezen elgondolkodtam, és rájöttem, hogy a rendszer,
amit építettünk, tulajdonképpen olyan, mint egy fraktál. Egy pontból
indul ki, mint a fa törzse, majd elágazik ezerfelé, ahogy az ágak,
aztán millió, majd milliárd további ágacskára. A csomópontokból fut
szét több irányba. Ha megnézed a rendszer lecsupaszított kapcsolati
hálóját, úgy néz ki, mint az agyban a neuronok hálózata vagy az
univerzum csillagtérképe. Ahogy a Fraktál csatlakozik egy elméhez,
az olyan, mintha tovább bontanád a rendszert még kisebb részekre,
és a legkisebb egység is hasonló a nagy egészhez. Az egész
világegyetem és benne minden fraktálszerkezetű. Végtelen és
teljességében soha meg nem érthető. Minden egy, és a legkisebb
egységből is levezethető az egész mindenség.
Sung nevetett. Tetszett neki Yu stílusa, lehengerelte ez a
határozottság és zsenialitás, ami áradt a férfiból.
Yu körbemutatott az irányítótermen. A fényes pultok és a hatalmas
kijelzők valóban látványosak is voltak, nem csak meggyőzők.
– Innen vezéreljük a legfontosabb projekteket. A nanorobotok
terjesztése mellett párhuzamosan több projektet is elindítottunk,
amikor már megszereztük a fontos embereket. Kína
megerősítésével kezdtük, aztán a korlátlan ingyenenergia
következett, majd a környezetvédelem és így tovább. Elültettük a
gondolatot mindenkiben, aki számított, hogy a kínai állampapír jó
befektetés. Rengeteg pénzünk lett, amit állami támogatásokként
nagyrészt átmentettük egy világsegélyező alapba, a China World
Aidbe. Onnan finanszíroztunk minden külföldi fejlesztést –
természetesen nem egyedül, hanem más országokkal közösen –, de
szükségünk volt egy likvid, szabadon használható keretre. Na meg
aztán a mi rendszerünk fenntartását is biztosítani kell valamiből.
– Tetszik, hogy itt senki sem él fényűzően – mondta Sung –, vagy
rosszul látom?
– Jól látod – mondta Yu. – Mindenki szép fizetést kap, de az ész
nélküli költekezést és a vagyon halmozását ellenzem. Nekem is
nagy házam van, de az egy aktívház. Több energiát termel, mint
amennyit felhasznál.
– Kik vannak itt régebb óta?
– Qinnel már találkoztál, ő hat éve csatlakozott. Eleinte a társaim
is velem dolgoztak, de szép lassan visszavonultak. Sem kitartás,
sem elhivatottság nem volt bennük, és hamar túlnőtt rajtuk a feladat.
Ők most a háttérből felügyelik a munkámat. Teljes egészében rám
és a csapatomra bízták az irányítást, amelynek most már te is a
tagja vagy.
Sung mosolygott. Két éve, amikor még az egyetemi vizsgáit
letette, nem gondolta volna, hogy ilyen álommunkahelyen kezdheti a
pályafutását. Arra pedig végképp nem számított, hogy egy év múlva
előléptetik, méghozzá a legmagasabb pozícióba. Bár, ha jobban
belegondolt, a szorgalma, amellyel egész életéhez hozzáállt, valahol
előre biztosította ezt. Aki szorgalmas, az előbb-utóbb célba ér. Nem
lehet másképp.
– Marakar Indiából jött hozzánk – folytatta Yu. – India legjobb
programozója, BCI-implantja is van. Úgy programoz, mint egy gép,
viszont emberileg nehéz eset egy kicsit. Egy hekkercsapatot
vezetett, hasonló célokkal. Felajánlottam neki, hogy dolgozzon itt,
mert így többet tehet a világért, mint egy üldözött, anonim
rezesbandában.
– És nem próbált meg soha senki ellenetek fordulni?
– Dehogynem – mondta Yu –, de nem kell aggódnod,
biztonságban vagy. Az épületre őrök vigyáznak, és ott van a Fraktál
is, amelyben külön program őrzi a nyugalmunkat. Ha bárki a világon
csak gondolni mer arra, hogy engem vagy az embereimet bántsa,
azonnal jelez nekünk a rendszer, mi pedig leszereljük az illetőt,
mielőtt megtervezné, mit is akar csinálni.
Yu felállt a kanapéról.
– Megmutatom az asztalod – mondta. Sung követte. Csak egy
admin volt szolgálatban, Qin. Csendben ült, észre sem vette, hogy
ketten is beléptek a terembe, annyira elmerült a feladataiban.
– A beosztást Iko intézi – mondta Yu –, ha gondod akadna, neki
elmondhatod, tudni fogok róla, ha fontos. Természetesen minden
egészségügyi szolgáltatás ingyenes a számodra. A nanorobotjaidon
keresztül vigyázunk rád.
– Köszönöm.
– Ismerkedj kicsit a kezelőfelülettel, ha kérdésed van, Iko segít,
csak tedd fel a fülest, és beszélgess vele. Itt van Qin is – bár ahogy
látom, csak fizikailag.
– Rendben – mondta Sung.
– Üdv a csapatban! – mondta Yu, és magára hagyta a lányt, aki
izgatottan fedezte fel a munkaállomását. Az első gondolata az volt,
hogy húsz évet repült előre az időben, és erre ő még nem áll
készen. Azóta újra eltelt egy év, és Sung teljes értékű vezető
adminként dolgozott Yu irányítása alatt.
 14

MIUTÁN JUNO bejelentkezett a recepción, leült a kutatóintézet

halljában lévő kávézóban, és rendelt egy tejeskávét. A szédítően
hatalmas hall oldalában még étterem is üzemelt, ahová a környező
irodákból is sokan átjártak ebédelni és beszélgetni. Juno úgy érezte,
csupa okos emberrel van körülvéve, és nagyon kilóg közülük.
Elővette a tabletjét, és úgy tett, mintha dolgozna, akár egy errefelé
tanuló egyetemista.
Gisele Avigian professzor negyedórát váratta csak, és a rá
jellemző lendülettel érkezett meg, mint akinek nincs vesztegetni való
ideje. Hosszú, barna haja kiengedve omlott a vállára.
– Szia, Juno – mondta, és kedvesen mosolygott, majd a kezét
nyújtotta a lánynak. Juno habozott. Nem merte letegezni a
köztiszteletben álló tudóst, aki tíz évvel idősebb nála, de végül
Avigian fiatalos attitűdje miatt meggyőzte magát, hogy nem lesz
tiszteletlen, ha baráti hangot üt meg vele.
– Szia – mondta.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta Avigian, és leült az asztalhoz.
– Nagyon érdekes dolgokat írtál az elemzésedben. Mivel
foglalkozol?
– Programozó vagyok, de szeretem az adatelemzést is, és a
különféle jeleket. Optikai, rádió, kódolás, dekódolás, ilyesmik.
– Az én szakterületem a nanotechnológia, azon belül is
mostanában az orvosi okoseszközök és a nanorobotok érdekelnek.
Az, hogy mi most találkoztunk, egy metszéspont.
Juno tekintete nem árulta el, hogy nem érti ezt, de nem is szólalt
meg.
– Arra gondolok – mondta Avigian –, hogy a jel és a Pillanat
ezekről szólnak. – Avigian magára mutatott – Nanotechnológia –,
majd Junóra – és programozás. De még nem jöttem rá, hogyan
kapcsolódnak össze.
 Odagördült hozzájuk egy pincérrobot, és megkérdezte, mit hozhat
nekik.
– Egy zöld teát kérek szépen mézzel – mondta Avigian.
– Én semmit, köszönöm – mondta Juno, és bár a robot nem fogta
fel, kicsit megemelte a bögréjét, jelezve, hogy már van itala.
– Azt nyilatkoztad – mondta Juno, miközben visszafordult
Avigianhoz –, hogy a zavar, amit a jel okozott a szoftverekben,
kihatott a szervezetre. A jel rávehette az okoseszközöket, hogy
sugározzanak ki egy annyira erős impulzust, ami a véráramból elérte
az idegrendszert?
– A nanorobotok mindenkiben máshol vannak. Alapjáraton a
véráramban keringenek és figyelik az egész testet, de ha valakinek
valahol problémája van, akkor a kis robotkák odanavigálnak és
gyógyítanak. Ha ez egy idegpálya, akkor külön orvosi parancs kell
nekik, maguktól nem mennek a közelébe. De a kérdésed jó.
Impulzusokat képesek leadni, de hogy nagyobb távolságra
mindegyik mindenkiben egyszerre? – Avigian lassan megrázta fejét.
– Penso di no!
– Lehet, hogy ez is csak egy hekkertámadás volt. Kipróbálták,
meg tudják-e csinálni, és sikerült nekik.
– Ez lenne a jobbik eset. De félek, nem ússzuk meg ilyen
könnyen.
A pincérrobot visszatért, óvatosan leemelte a tálcájáról a teát,
majd Avigian elé tette. Nem olyan elegánsan, mint egy ember pincér,
de tisztességesen teljesítette a feladatot. Avigian odaérintette a
karkötőjét a robot oldalán a fizetés ikonhoz, ezzel rendezte a
számlát. A robot halkan továbbgurult.
– A jelről mit tudtál még meg? – kérdezte Avigian.
– Elküldtem néhány ismerősömnek, de senki sem jutott közelebb,
ami számomra azt jelenti, hogy igazán kemény dió. A legjobb
titkosítás, amit láttak.
– Ki használhat ilyet? A kormány?
– Ilyet csak a legnagyobbak használnak. Kormányok és a nagy
cégek, akik meg bírják fizetni a technológiát, ami arányos a
védelmezett adatok értékével.
Avigian lassan kevergette a teáját, közben belenyomta a mézet.
Juno már végzett a kávéjával, és a maradék habot kanalazta a
bögre aljáról. Körülöttük folyamatosan nyüzsögtek az emberek, ami
feszélyezte Junót. Sokkal jobban szerette a csendes helyeket, ahol
kevesebb ember tartózkodik a közelében.
– Tudod, mit találtam a napokban? – kérdezte Juno, és egy kicsit
közelebb hajolt Avigianhoz. – Kína.
– Megtaláltad Kínát?
– Nem, hanem azt, hogy Kína hihetetlen ütemben fejlődik. Neked
nem tűnt fel?
– Hogy jön ez ide?
– Nem tudom, hogy kapcsolódik-e ide, mindenesetre érdekes,
hogy egy ország tízszer gyorsabban növekszik gazdaságilag, mint
bármelyik másik, és erről alig írnak a híroldalak.
– Hogy érted, hogy nem írnak erről? Írnak Kínáról.
– Írnak, de csak általánosságban. Nincs egyetlen átfogó cikk sem
arról, hogy Kína mindenkit megelőzött, és hogy vajon hogyan
csinálta.
– Ez tényleg különös, de továbbra sem látom, hogyan kapcsolódik
ez a Pillanathoz.
– Két fura dolog történt, az egyik egy öt-tíz éves periódus alatt, a
másik egy másodperc alatt. Érdekes párosítás lenne.
– Arra gondolsz, hogy Kína fejlődésének része lehet egy olyan
technológia is, ami képes a Pillanat megvalósítására?
– Nem erre gondoltam, de így, ahogy most mondod, nem tűnik
rossz ötletnek.
– A gazdasághoz nem értek, a politikát pedig mindig is kerültem,
mert előbb-utóbb bajt hoz az emberre.
– És mi van – kérdezte Juno –, ha tényleg egy egészen új
technológiával állunk szemben, ami eddig még nem létezett, így ki
sem tudjuk találni, mi az?
– Ne is mondj ilyeneket! – mondta Avigian. – A rémálmom, hogy a
technológia elmegy mellettem. Néha nagyon össze tudnak folyni a
dolgok. – Avigian belekortyolt a teába. Juno fáradtnak látta, ami nem
tetszett neki. – Nehéz követni ezt a rengeteg újdonságot. Néha
tényleg nem tudom, mi értelmük van. A hordható kütyük, az
implantátumok, az okoseszközök a környezetünkben, az AR, a VR
és persze a nanotechnológia. De nem is ez a félelmetes, hanem az
ezek közötti kapcsolati háló. Szerintem már nincs is élő ember, aki
átlátja ezt. Néha úgy érzem, hiába tanultam és dolgoztam ennyit,
nyúlfarknyit sem értek a világból.
– Sokan felnéznek rád – mondta Juno –, és inkább hisznek neked,
mint a feltétel nélkül okosnak kikiáltott orvosoknak és politikusoknak.
– Kösz, ez kedves, de sajnos egyáltalán nem biztos, hogy ebben
az ügyben mi bármit is tehetünk. Akik pedig tehetnének, nem értik,
mi a baj.
– Segítek, amiben tudok, de csak egy egyszerű lány vagyok, aki
elbújt a világ elől, és hobbiból programozgat.
– Mégis gyorsabban reagáltál, mint bárki más.
– Azért nem ejtettek a fejemre.
– Jól van, Juno Moritz, akkor derítsünk ki pár dolgot! Gyere,
menjünk fel a laborba! Mutatni szeretnék valamit.
Panorámalifttel mentek az intézet második emeletére, Avigian
kutatólaboratóriumába. A tágas teremben két fiatal kutató dolgozott.
Juno körbenézett, de csak a mikroszkópokat ismerte fel, a többi
eszközt nem. A legtöbbjük nem volt nagyobb egy kávéfőzőnél –
elvégre a nanotechnológia az apró dolgokról szól. Az egyik falon
hatalmas kijelző feszült a falra. Az asztalok között rengeteg egyéb
tárgy törte meg a rendet. Első ránézésre kaotikusnak tűnt a terem,
de Juno úgy gondolta, Avigian átlátja, és mindenről tudja, hol van, és
mire jó.
– Nézz bele ebbe – mutatott Avigian az egyik
elektronmikroszkópra. Juno becsukta a bal szemét, és a jobbal
belenézett az okulárba. – Ez egy egészségügyi nanorobot. A mérete
nyolcszáz nanométer. Viszonyításként egy vörösvérsejt hétezer
nanométer, egy papírlap vastagsága pedig kábé százezer
nanométer. Szóval ezek a fickók elég picik.
– Honnan van?
– Mi még az egyik gyártótól, a Ziutól igényeltük őket a
kutatásainkhoz. A nemzetközi egyezmény lényege, hogy
mindenkinek joga van az egészséghez, és a nanorobotoknak óvniuk
kell azt. A legújabb generációs wifin és Bluetoothon lehet velük
kommunikálni, parancsot adni, adatokat lehívni, de ennyi. Úgy
alkották meg őket, hogy ellenálljanak mindennek. Sem
elektromágneses impulzus, sem kémiai vegyület, sem sugár vagy
lézer nem tesz kárt bennük anélkül, hogy a szervezet egészségét ne
kockáztatnánk. Kétféle orvosi nanorobot van jelenleg, ezek,
amelyeket itt is látsz, egy életen át a szervezetben maradnak, és
monitorozzák a gazdatestet, valamint apróbb, lokális problémákat
oldanak meg. Képesek mondjuk kémiai anyagokat eljuttatni
gyulladásokhoz, amit a szervezet is megcsinálna magától, de a
nanobotok rásegítenek, így a gyógyulás gyorsabb. Csonttörésnél is
odamennek, és szó szerint összerakják a csontot, segítenek a
forradásban, de képesek rákos sejteket lebontani, mielőtt daganattá
fejlődnének. A másik típus az egyszeri programmal rendelkező
nanobotok. Ezeket komolyabb betegségeknél adják be külön
injekcióval vagy kapszulával, és egyetlen feladatot hajtanak végre.
Olyanok, mint a mesterséges riboszómák. Bemennek, elvégzik a
dolgukat, majd leállnak és kiürülnek a szervezetből. Ha egy speciális
gyógyszert kell nagyon pontosan pozicionálni, akkor ezek a kis
harcosok viszik be, mert az állandóan bent lévők értelemszerűen
nem tölthetők már fel hatóanyaggal.
– Ez elég ciki – mondta Juno –, de nem tudom, mik azok a
riboszómák. Rémlik, de a sejtbiológia nem az erősségem.
Avigian elnézőnek tűnt. Juno remélte, hogy sokan vannak így
ezzel, és nem ő az egyetlen, aki nem emlékszik a tanulmányaiból,
mi a különbség a riboszóma és mondjuk a kromoszóma között.
– A riboszómák sejtszervecskék programozott feladattal, azok
készítik az új fehérjéket a sejteken belül. Olyanok, mint egy
természetes nanorobot. Mindenkiben benne vannak. A mesterséges
nanorobotok hasonló elven működnek, de jóval nagyobbak egy
riboszómánál. A lényeg, hogy a természet már régen megalkotta a
nanorobotokat.
Juno elgondolkodott kicsit, kereste a lehetőségeket, majd újabb
kérdést tett fel.
– Az orvosok kapcsolatba lépnek a robotokkal, nem igaz?
– De igen, és ők adhatnak olyan parancsot, hogy a robotok
álljanak le, bár én nem olvastam még sehol, hogy ezt bárki is kérte
volna.
– És hogyan mozognak a robotok a szervezeten belül?
– Képzeld, régen még mágneses terek váltogatásával mozgatták
őket egy MRI-gép segítségével. – Avigian az elektronmikroszkóp
alatt heverő példányra mutatott. – Ezeknek viszont már saját
motorjuk van, amellyel könnyen elnavigálnak a szervezeten belül.
Nem veszélyezteti őket az érfalra kitapadás sem, erre szolgálnak
azok a kis csillók, amelyeket a szélükön látsz. Egy életen át
ellenállnak az agresszív biofluidikai kémiai környezetnek, miközben
az anyaguk biokompatibilis, a szervezet nem löki ki magából.
Többféle módon képesek energiához jutni, például a vérben áramló
elektrolitokból, vagy felfalnak elhalt sejteket, de magának a
véráramlásnak az energiáját is képesek szüretelni.
– De a rajtuk futó szoftver nem ilyen ellenálló – mondta Juno –, és
ha arra küld valaki parancsot, akkor azt képesek továbbítani az
idegrendszernek.
– Ez nem ilyen egyszerű. Ezek a nanobotok nem képesek átjutni a
vér-agy gáton, és hozzáférni a neuronokhoz. Ahhoz speciális
bevonattal rendelkező típust kell bejuttatni. Most viszont, úgy tűnik,
valahogyan mégis átjutottak, másképpen nem lehettek képesek a
központi idegrendszert stimulálni, pedig a tapasztalt tünetekhez erre
volt szükség.
Juno újra megnézte a nanorobotot, és lenyűgözőnek találta,
milyen kis csodára képes már a tudomány.
– Van egy BCI-implantom – mondta Juno –, ami elektromos
impulzusokat olvas le az agyamból, és a számítógépemnek
továbbítja. Így rettentő gyorsan tudok dolgozni.
– Csak ezért csináltattad?
– A munkám a hobbim, és az idő néha fontos tényező.
– Az idő mindig a legfontosabb tényező – mondta Avigian.
– A nanorobotok is képesek ilyenre? – kérdezte Juno.
– Bizonyos szinten igen – mondta Avigian –, hiszen mindenféle
infót ki kell adniuk az orvosoknak. Olvasnak elektromos
impulzusokat.
– Ha átjutottak a neuronokhoz, akkor az agyban is, nem?
– Értem már, mire akarsz kilyukadni, de nem olvassák a
gondolatokat. Legalábbis nem tudok erről. Cikkek persze vannak a
neten, de a tudományos alapok és a kutatás általában hiányzik
mögülük. Sokan hisznek benne, hogy lehetséges, és egy nap
sikerülhet is, de az még úgy… ötven vagy száz év.
– Jól van, csak egy ötlet volt – mondta Juno, de azért felmerült
benne, hogy Avigian sem biztos, hogy annyira naprakész, mint hiszi.
– Hogyan tovább?
– Arra gondoltam, hogy készítünk egy olyan nanorobotot, ami azt
az egyszeri feladatot kapja, hogy kutassa fel a társait, és
kapcsolódjon rájuk. Közvetlenül átadhat nekik egy vírust, amit aztán
továbbküld minden társának, majd wifin keresztül a többi
nanorobotnak. A vírus lényege a kommunikáció blokkolása lenne, de
csak miután lemásolta és továbbküldte magát. Ha sikerülne, akkor
úgy terjedne el a hálózaton, mint egy valódi járvány, csak sokkal
gyorsabban. Kiiktathatnánk az összes nanorobotot néhány óra alatt.
– Jól hangzik, de biztosan van védelmi rendszerük.
– A központjuknak igen, de a nanorobotoknak nincs saját tűzfaluk,
csak az orvosi azonosítót kérik. Kérünk egyet egy háziorvostól, és
kész.
– Ez annyira elvetemült ötlet, hogy akár még működhet is.
– Az a kérdésem, hogy meg tudnád-e csinálni hozzá a programot.
– Szerintem igen. A vírushoz segítség kell, de van ismerősöm rá.
– Akkor üdv a csapatban – mondta Avigian, majd körbenézett, és
Junóra mosolygott. – Már ketten vagyunk.
– Gisele… – mondta Juno. Avigian látta rajta, hogy félénken
próbál valami kényelmetlent kérdezni. Nem bátorította, csak
türelmesen várt. – Miért én? Úgy értem, ez komoly feladat, és
valószínűleg meg is tudom csinálni, de biztosan találsz nálam jobb
fejlesztőt is…
– Ne légy kishitű, Juno, az még soha nem vitte előre a világot.
Azért veled szeretnék dolgozni, és nem mással, mert benned van
érdeklődés. Elküldted, amire jutottál, még ha kevés is volt, de mégis
foglalkoztál a dologgal. Az érdeklődés magjából nő ki az
elhivatottság fája. Nekem elhivatott társ kell, nem egy rutinból
dolgozó profi. Olyannal állunk szemben, amit még nem láttunk
előtte. Hát a mi csapatunk is legyen olyan, amilyet még nem látott
senki.
Amikor Avigian lefelé kísérte Junót, már úgy beszélgettek, mintha
régóta ismernék egymást, és Junónak jólesett ez a közvetlenség.
Kezdett úgy tekinteni Avigianra, mint egy idősebb testvérre. Nem
ismerte régóta, de egész életében hiányzott neki egy nővér vagy egy
húg.
 – Baromi jó ez a színváltós haj – mondta Avigian. Juno
megköszönte, és kezével fellibbentette a haját, hogy a külső sötét
hajszálak alatt felvillanjanak a sárga, pink és neonzöld tincsek is.
– Magamnak csinálom. Több óra munka minden hónapban, hogy
így nézzen ki.
– Én már ehhez öreg vagyok – mondta Avigian –, nekem megfelel
ez a kócos-hullámos barna is. Kicsit MILF-es, nem?
Juno csak nevetett, nem válaszolt. Amikor kiléptek a liftből,
Avigian felé fordult séta közben:
– Kérdezhetek valamit?
– Persze, nyugodtan – mondta Avigian.
– Benned miért nincsenek nanorobotok? Nem könnyítenék meg
az egészséged megőrzését?
– Vigyázok én az egészségemre amúgy is. A nanorobotokkal csak
elkényelmesedik az ember, és már túl sok hozzájuk az applikáció,
amelyek rossz irányba viszik el az egészet. Az emberek elhiszik,
hogy egészségesek, mert a telefonjuk azt mondja nekik, közben
teljesen rossz étrendeket követnek, és semmit nem mozognak.
Egészségesen élni halálosan egyszerű, mégis mindenki túlbonyolítja
okoseszközökkel, gyógyszerekkel, tanácsadókkal, étrend-
kiegészítőkkel, meg egy csomó ilyen felesleges dologgal.
– Igen, ezt hallottam már tőled, csak érdekelt, miért gondolod így.
– Akinek bármihez segítség kell, azt nem is akarja igazán. Szóval
ha igazán akarsz valamit, akkor megcsinálod, és kész, nem kell
senkinek és semminek a támogatása hozzá. Én ezt tanultam meg az
életben. Egészséges akarsz lenni? Akkor légy az! Ehhez nem kell
drága kondibérlet, fogyasztószerek, gépek és fizetős applikációk.
Csak egy kis odafigyelés kell fejben.
– Én is próbálok egészségesen élni, de tudom, hogy nem
csinálom elég jól, viszont mindig is úgy éreztem, hogy a
nanorobotokkal sem lenne jobb a helyzet.
– Szerintem jól gondolod. Alapvetően elég, ha figyelsz magadra,
és a tested elárulja, mire van szükséged, és mire nem.
– Mi a te trükköd? Hogy tartod magad ilyen jó formában?
– Attól tartok, csalódást kell okoznom, a módszereim rettentő
maradiak.
– Húsmentes napok és teljes kiőrlésű kenyér?
 – Nem. Kevés alvás, sok gyümölcs, gyakori kirándulás, jóga, egy
macska és sok szex.
 15

DANIEL YU az irodájában fogadta az állambiztonsági minisztérium

vezetőjét, Rongot, aki egyben a kémelhárítás és a titkosszolgálat
vezetője is volt. Yu magához hívatta, miután aggasztó hírek érkeztek
egy régóta megfigyelt személyről.
– Sebastian Vellarral kapcsolatban hogy állunk? – kérdezte Yu.
– Sajnos továbbra sem látjuk át a rendszerét maradéktalanul –
mondta Rong. – Rettentő óvatos. Úgy sejtjük, hogy hekkerek és
ügynökök dolgoznak neki. Közvetlen bizonyítékunk nincs, mert Vellar
az árnyékolt helyiségein kívül soha nem gondol rájuk, és úgy tűnik,
nem is beszél róluk senkinek. Legalábbis a közvetlen asszisztense,
Carrie Ryan-Seabury nem tud semmit, bár hekkerekre az ő
elméjében is találtunk utalásokat, amit szokatlannak nevezhetünk
egy negyvenhét éves üzletasszonytól.
– Ikótól tudom, hogy több akció is köthető Vellarhoz, miközben egy
jótékony milliárdos szerepében tetszeleg.
– Sokat adakozik, támogatja az oktatást, a környezetvédelmet,
több kutatást, és nem csak látszatból. Emellett van egy másik élete,
amikor az emberei beavatkoznak bizonyos folyamatokba. Ezek, úgy
tűnnek, jó ügyeket szolgálnak, hasonló elvek mentén, mint amit ön is
képvisel. Vellar amolyan titkos szuperhős, a világ védelmezője
inkognitóban.
– Azért ne avasd szentté itt, az orrom előtt – mondta Yu. – Vellar
mostanra rájöhetett, hogy létezik egy irányító rendszer, és hogy Kína
a forrás. Ha így van, akkor ez a ti hibátok!
– Vigyázunk az országra – mondta Rong –, de Vellar emberei nem
szúrnak szemet, és nincs kapcsolatuk a lehallgatott hálózatokkal.
Teljesen függetlenek. Apró szúnyogok csak.
– Mégis többre jutottak, mint bárki más.
– A nemzetközi szervezeteket ellenőrzésünk alatt tartjuk. Vellarék
civilek, őket nehezebb megtalálni.
 – Igen, az összes orosz, amerikai, brit és német ügynök ott van a
térképemen. Azt is tudom, mikor kávéznak, mikor szarnak, de Vellar
emberei áttetsző lidércek, láthatatlan szuperügynökök. A fene essen
beléjük! Hogyan lehetséges ez?
– Paranoiás – mondta Rong. Yu a szemét forgatta. – Mintha
tudná, hogy figyeljük, vagy csak zseniálisan óvatos és előrelátó.
Árnyékolja a kommunikációját az embereivel, és ez a módszer
ellenünk is működik. Ha nincs műholdkapcsolat vagy wifi, akkor mi
sem látjuk.
– Mindig is gyanakodott – mondta Yu –, és a gyanúját pont azzal
tartottuk fenn, hogy próbáltuk befolyásolni. Árnyékolt helyen tudja,
hogy másképpen gondolkodik, mint amikor kint van a szabadban,
ahol van térerő. Egy átlagember ezt észre sem veszi, de ő
rendszeresen váltogatta a két állapotot, és feltűnhetett neki a
különbség, amikor a nanorobotok aktívak, és amikor nem. Emellett
ott van még az a néhány tudós, akiknek szintén nincsenek
nanorobotjai, és lelkesen nyilatkoznak arról, hogy nem
biztonságosak ezek az eszközök. Avigian és hasonlók. Ha Vellar
mindenre figyel – és biztos vagyok benne, hogy igen –, akkor
összerakhatta a képet.
Yun látszódott, hogy ideges, nem is próbálta elrejteni. Elméjében
egyre növekedett a félelem egy számára láthatatlan ellenségtől, akit
Vellar készül rászabadítani. Túl nagy a tét, a Fraktál nem kerülhet
veszélybe.
Yu átsétált az irányítóteremhez, és a szolgálatban lévő vezető
admin, Qin mellé lépett. Rong követte.
– Vellart ki tudnánk iktatni, igaz? – kérdezte Yu.
– Igen – mondta Qin, és a kijelző egy részére mutatott –, itt
vannak az adatai és a pozíciója. De az a helyzet, hogy nagyon
nehéz őt befolyásolni. Eddig egyik akciónk sem sikerült, amikor rá
akartuk venni, hogy pénzt adjon Kínának, vagy támogasson valamit
a kedvünkért. Vellar kimagaslóan intelligens, és teljes rend van a
fejében. Tudatos és határozott, ezért nehéz hosszú távon
rákényszeríteni bármire. Ráadásul a rengeteg árnyékolt időszakban
minden parancsunk elveszíti a hatását.
– De a rövid impulzusok működnek?
– Természetesen. Azok mindenkinél működnek.
 Csend telepedett az irodára. Rong és Yu is érezték a súlyát
annak, hogy Vellarra kimondani a halálos ítéletet súlyos
következményekkel járhat. Rong próbálta elterelni a témát:
– Mégis hogyan megy ez? – kérdezte. – Mások irányítása.
Yu Rongra pillantott, mint aki az árulás jeleit keresi. Rong a
markában van, és hűséges partnernek tartja, de óvatosságból nem
avatta be eddig a részletekbe. Annak idején könnyen maga mellé
állította, ahogy mindenki mást is a politikában és az üzleti életben.
Sakkban tartja valamennyiüket, és nem érdekük szervezkedni
ellene.
Végül úgy döntött, Rong megérdemel némi háttérinfót.
– Egyszerű – mondta Yu. – Innen a központból jeleket küldünk a
nanorobotoknak, amelyek elhelyezik azokat a neuronokon, a
gazdaszemély így azokat a saját agyának a parancsaiként értelmezi
és végrehajtja.
– Mik a határai a parancsolgatásnak?
– Nem lehet rávenni az agyat, hogy állítson le létfontosságú
szerveket. Ez a parancs egyszerűen túl van a tudat határain, amit
még befolyásolni lehet. A tudatos cselekvésre is nehéz hatni, mert
túl sok az információ az emberek fejében, és túl gyorsan váltják
egymást a gondolatok és az érzékelések jelei. Nem irányíthatunk
valakit bábuként, de ha rövid, egyszerű parancsokat sokáig
ismételgetünk, akkor az működik. Átmegy egy bonyolult programsor,
de a lényeg például annyi, hogy „ugorj”. Ezt elküldjük, amennyiszer
csak kell, és az illető előbb-utóbb ugrik. Ehhez viszont rengeteg
energia kell, ami miatt a nanorobotok és az agysejtek is gyorsan
elfáradnak. Ezért ez a folyamat tíz percnél tovább nem tarthat.
Sokkal hatékonyabban kivitelezhető a hosszú távú befolyásolás. El
lehet ültetni alapvető hozzáállásokat, amelyeket a tudat magáévá
tesz. Ez akár hónapok alatt is történhet. Mondjuk az őrök dolga itt,
az épületben az, hogy védjenek engem. Ezt nem kell nekik
ismételgetni, ez amolyan életcél számukra. De hasonlóan működik a
döntéshozóknál a fenntarthatóságra való odafigyelés. Az is egy
hozzáállás, nem parancs.
– És a lehallgatás?
– Ugyanez visszafelé – mondta Yu. – A neuronokról vesszük le a
jeleket, amelyeket dekódolunk, majd kulcsszavak és érzelmi töltetek
mentén elemzünk. Tulajdonképpen előbb tudjuk, mire gondol valaki,
mint ő maga tudatosan.
– Hihetetlen.
– De sajnos vannak kemény diók, mint például Vellar. Ő egy
anomália. Mintha kijátszaná a rendszert, ami lehetetlen. Valahogy
uralja a gondolatait. Nem engedi, hogy belelássunk a fejébe. Úgy
tűnik, bizonyos dolgokra csak akkor gondol, amikor a nanorobotok
árnyékolva vannak. Azok viszont csak egészségügyi adatokat
tudnak menteni, mivel a tartós memóriatárjuk olyan, mint egy űrlap,
amelybe értékeket írnak be. Minden mást csak valós időben
képesek továbbítani. A következő generáció tud menteni is, de az
még egy év, mire elkezdjük terjeszteni, Vellar pedig épp meg akar
szabadulni attól is, ami benne van már.
– Ilyen szintű agykontrollt én csak szerzeteseknél láttam – mondta
Rong.
Yu karba tette a kezét és lehajtotta a fejét. Gyakran gondolkodott
így, de főleg akkor, ha valami éppen nem tetszett neki, vagy
elégedetlen volt. Alkalmazottai ilyenkor a legrosszabbra készültek.
Yu felemelte a fejét, előbb a monitorra nézett, majd Rongra.
– Az egész világ a markunkban van – mondta –, kivéve egyetlen
embert, pont azt, aki utánunk szaglászik, és talán többet tud, mint
amennyit sejtünk.
– Ne aggódjon, Yu xiānshēng, csak idő kérdése, és elkapjuk őket.
– Szerintem meg öljük meg Vellart – mondta Yu. – Ő a fej, ha
levágjuk, a csápok már csak összevissza vergődnek. A rendszer
szétesik.
– Vellart sokan szeretik – mondta Rong –, még többen ismerik.
Híres filantróp, kevés kritikussal. Ha megöljük, elindíthatunk egy
lavinát.
– Majd résen leszünk. Csináltunk már hasonlót.
– Én nem venném ki a játékból, amíg nem láttunk bele a fejébe.
– Mi a legrosszabb forgatókönyv, Rong? – kérdezte Yu. Rong
sokáig fontolgatta a választ, mert tudta, hogy ezen az élete is
múlhat.
– Vellar rájöhetett, hogy a változások egybeesnek az ön színre
lépésével. Az emberei kívül esnek a Fraktál hatáskörén, nem látjuk
őket, de még azt sem tudjuk, hányan vannak. Fenntarthat
hekkercsapatot, megbízhat zsoldosokat és kémeket, akik itt lehetnek
Kínában. Bármeddig tudja finanszírozni a nyomozást. A legrosszabb,
amit el tudok képzelni, hogy kijátsszák a rendszert, és kárt tesznek a
Fraktálban.
– Annyit mondj csak meg, eljuthatnak hozzánk? – kérdezte Yu
olyan hangsúllyal, hogy Rong érezze, csak egy jó válasz létezik, ami
befolyásolja majd a karrierjét.
– Nem, Yu xiānshēng – mondta Rong. – Hozzánk semmiképpen
nem juthatnak el. Attól még, hogy nincsenek bennük nanorobotok,
előbb-utóbb elkapjuk őket. És mi is nyomozunk utánuk, komoly
erőfölénnyel.
Yu újra végiggondolta az egészet. Ha Vellar meghal, akkor a
rendszer, amit épített, szétesik, ez biztos, és ez megnyugtató érzés
lenne a számára, még akkor is, ha valójában túlgondolta az egészet,
és Vellar csak egy üzletember, aki érdekből néha megfenyeget
másokat és kémked a konkurencia után. Bizonyos szempontból
valóban hasonló célok mentén dolgoznak Vellarral, de ettől még ő
gondolhatja úgy, hogy az emberiség befolyásolása rossz dolog, és
hogy a hatalom nem lehet kevesek kezében, még akkor sem, ha
belátja, hogy amit csinálnak, az jó.
Ha viszont életben hagyja, folyton azon kell majd aggódnia, vajon
melyik fázisban tart éppen a merénylet a Fraktál ellen. Iko és Rong
csapata is eredményeket érhetnek el, de a várakozás keserves lesz
a számára, a tét pedig túlságosan nagy.
– Döntöttem. Mr. Vellar ugorjon ki az ablakon. Legyen a büntetése
kellően brutális, de tűnjön öngyilkosságnak.
Rong egyetértése jeléül bólintott, függetlenül attól, hogy nem
érezte helyesnek a döntést. Qin adatokat olvasott fel a kijelzőről:
– Holnap egy szállodában éjszakázik, ahol várhatóan egyedül
lesz.
– Tökéletes. Írd meg neki, hogy mi a dolga – mondta Yu. Qin
pedig nekilátott az adatok bevitelének.
 16

SEBASTIAN VELLAR ASSZISZTENSÉVEL, Carrie Ryan-

Seaburyvel vacsorázott a szállodában, ahol szobát vett ki. Vellar
elegáns öltönyt viselt, Seabury pedig sötétszürke nadrágkosztümöt.
Formás alakja meghazudtolta a korát, és rövid, szőke haja jól
kiemelte határozott arcvonásait. Vellar viszont nem tagadhatott volna
le egyet sem ötvenhét évéből. Haja már csak a feje tetejétől
hátrafelé maradt, az is több ősz hajszállal, mint barnával. Sűrű
szemöldöke is ezüstös fekete lett.
Az étterem egyharmada telt meg vendégekkel, akik halkan
beszélgettek. A terem túlsó végéből kellemes zongoraszó
hallatszódott. Olyan lágyan töltötte be a levegőt, mint egy drága
parfüm, és Vellar nem tudta eldönteni, hogy élőben játszik valaki,
csak nem látja, vagy felvételről megy. Amikor leültek, éppen a Don’t
Cry lassított dallamait lehetett felismerni a végtelenek tűnő
egyvelegből.
Az asztalokon vágott vadrózsacsokor illatozott. Minden mindennel
összhangban volt, ami még Vellarnak is feltűnt, pedig sok jó
szállodában járt már. Vellar élvezte ezt a harmóniát és asszisztense
társaságát.
Seabury ügyintézőként dolgozott Vellarnak. Segített neki egyben
tartani a birodalmat és az időbeosztását. Seabury elegáns,
középkorú nő volt, olyan tiszta és határozott tekintettel, ami a
legtöbb férfit zavarba ejtette. Huszonegy éve élt együtt a legbátrabb
jelentkezővel, és egy tizenkét éves fiút neveltek közösen.
Vellar nőügyeivel nem foglalkozott, a munkáját viszont élvezte.
Sajátjaként szerette, védte és építette Vellar cégeit, amelyek közül
több ügyvezetőként jegyezte őt. Aki csak ismerte Seaburyt, úgy
tisztelte, mintha maga Vellar lenne személyesen. Seabury pedig egy
célt tűzött ki maga elé, hogy mindent jól csinál majd, pont úgy, ahogy
a főnöke is tenné.
– Christie Malberg megelőzött a Forbes-listán – mondta Seabury.
 – Egy drágakő-dinasztiával nem tudok versenyezni – mondta
Vellar. – Az öreg Malberg még szóba állt velem, egyszer egy közös
jótékonykodási eseményen le is fotóztak minket együtt. A gyerekei
már egy másik generáció. Semmit nem tisztelnek, csak a pénzt. Ez
van. Kár, hogy rajta vagyok azon a listán.
– Bocs, nem akartalak felzaklatni.
– Nem érdekes. De tudod, hogy nem érdekel a vagyon. Az csak
egy…
– …egy eszköz – mondta Seabury, befejezve Vellar mondatát.
Épp elégszer hallotta ezt már tőle. – Tudom.
Vellar mosolyogva bólintott. Egy ember van a földön, aki be tudja
fejezni helyette a mondatait: Carrie Ryan-Seabury.
– Belliston viszont egy ideje nincs rajta.
– Szomorú történet – mondta Vellar, és a fejét ingatta. – Nem
értem, miért válik bárki ilyenné.
– Benne volt a kezed a lebuktatásában?
– Abban éppen nem. Magát csinálta ki azzal, hogy azt hitte, már
senki sem árthat neki, és a pénze majd megvédi mindentől. Túl
messzire ment.
Seabury őszinte sajnálatot látott főnöke arcán, és tudta, hogy a
Belliston-áldozatok iránti együttérzés miatt. Vellartól többször hallotta
már, hogy a gyerekeket minden felnőtt dologból ki kellene hagyni,
úgy lenne nekik a legjobb, ezáltal a világnak is. Egészséges
következő generációra van szükség. Méghozzá nagyobb, mint eddig
bármikor.
Seabury néha rácsodálkozott, hogy Vellar milyen együtt érző tud
lenni, és hogy ennek ellenére miért él egyedül, és miért nem alapított
családot soha. Bár azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy valójában
van családja, csak elrejtette a világ elől. De éppen az sem kizárt,
hogy kevés kalandjából az egyikbe becsúszott egy gyerek, akiről
vagy tud, vagy nem. Vellarból mindegyiket kinézte.
– Mit csinálsz a hétvégén? – kérdezte Vellar.
– Steven utánam jött – mondta Seabury. – Pár napot eltöltünk még
Los Angelesben.
– A fiad?
– Édesanyámnál van. Ők meg állatkertbe mennek majd.
– Az állatkert jó hely, ott mindig tanul valamit az ember.
 – Nem is te lennél, ha nem azok a helyek tetszenének, ahol
okosodni lehet.
– Szeretek új dolgokat megismerni – Vellar széttárta a kezét –,
csak nem baj?
– Nem, de néha pihenni is kell.
– Most is épp pihenek, és ma este még jobban pihenni fogok.
Talán megnézek egy filmet.
– Az is dokumentumfilm lesz.
Vellar mosolygott, és megadóan feltette a kezét.
– Jól van, jól van – mondta. – Megértettem.
Seabury is mosolygott, és megvonta a vállát, miközben felhúzta a
szemöldökét. Azt üzente, „csak magadnak köszönheted”.
A zongoraszó elhallgatott. Vellar ekkor jött rá, hogy végig élőben
játszott egy nő, csak nem látott rá. A hangszerhez közel álló
asztaloktól szolid tapsot kapott a zongorista, aztán belekezdett egy
következő húszperces egyvelegbe. A Hello Dolly egy lassú,
melankolikus változatával indított.
– Tudod, mi lesz a legveszélyesebb dolog a jövőben? – kérdezte
Vellar rövid hallgatás után. Seaburyt nem lepte meg a kérdés,
megszokta, hogy Vellar a legváratlanabb pillanatokban tudta felvetni
a legsúlyosabb vagy legfurcsább témákat.
– A gondolatrendőrség – mondta Seabury.
– Majdnem. A gondolatolvasás. Óriási kihívás lesz a gondolataink
megóvása az illetéktelenektől.
– De ha nem járulok hozzá, hogy a fejembe lásson valaki, akkor
csak nem tudnak olvasni a fejemben!
– Drága Carrie – mondta Vellar, de ennél jobban nem utalt a nő
naivitására. – Kétféle módon lehet olvasni a gondolatainkban.
Egyiket sem lesz könnyű kivédeni. Az egyik egy indirekt módszer.
Egy kellően okos algoritmus, amelyik mindent tud rólad a leveleidből,
a közösségi médiában töltött idődről, hogy melyik zenét hányszor
hallgattad meg, hogy kikkel barátkozol, merre jártál, azt is tudhatja,
amiről azt gondolod, senki sem tudja rólad, mert kikövetkezteti a
hasonló korú és érdeklődésű emberek szokásai alapján. Pont úgy,
ahogy jelenleg erre bizonyos szinten egy korodbeli, veled azonos
módon gondolkodó és ugyanabban a környezetben élő ember is
képes.
 Seabury megpörgette a vizet az öblös pohárban, majd ivott egy
kortyot. Érdeklődve hallgatta főnöke eszmefuttatását.
– Szóval ha egy algoritmus elég okos, akkor eljuthat ugyanazokra
a következtetésekre, mint te, és például kitalálja ugyanazt a jelszót,
amit te is kitalálsz magadnak. Vagy tudni fogja, hogy egy adott
helyzetben hogyan gondolkodsz, egy bizonyos időszakban mire
vágysz. Mindig előtted jár egy lépéssel, és még csak nem is tudsz
majd róla.
– Ez nem is gondolatolvasás – mondta Seabury.
– Nem direkt, az igaz – mondta Vellar –, ez inkább párhuzamos
gondolkodás, de a végeredmény ugyanaz. Egy gép tudja, amit te is
tudsz, mert megtanulta, hogy úgy következtessen, mint te.
– És mi a másik módszer?
– A nanotechnológia – mondta Vellar. A pincér közben kihozta a
főételeket. Vellar tőkehalat kapott zöldségkörettel, Seabury grillezett
camembert sajtot garnélás salátaágyon.
– Jó étvágyat – mondta Seabury, leterítette az asztalkendőt az
ölébe, majd nekilátott a vacsorának.
– Jó étvágyat – mondta Vellar, de evés előtt még be akarta fejezni,
amit elkezdett. – Szóval az implantátumok és a nanorobotok még
nem elég fejlettek, de egy-két generáció múlva képesek lehetnek
elektromos impulzusokat olvasni a neuronokon.
Vellar elmerengett egy kicsit.
– De az sem kizárt, hogy már most is tudják ezt – mondta. – Miért
is ne? Ez sok mindent megmagyarázna.
– Remélem, nem lesz igazad – mondta Seabury –, mert ez inkább
félelmetes jövő, mint biztonságos.
– Nagy rajongója vagyok Gisele Avigian munkásságának –
mondta Vellar. – Ismered?
Seabury nemet szeretett volna mondani, de épp egy falat sajt volt
a szájában, ezért csak a fejével jelezte, hogy nem ismeri Avigiant.
Miután lenyelte a falatot, hozzátette:
– Kellene?
– Nanotechnológiában nagyon ott van, és nemcsak érdekesek az
előadásai, hanem érthetők is. Van fent egy csomó videója a neten,
majd keress rá. Tényleg érdemes. Amiket a Pillanatról mondott,
komolyan elgondolkoztatott.
 – A Pillanatra azóta sem született elfogadható magyarázat, igaz?
– Nem, de vannak sejtéseim. Avigian eredményei sem bőségesek,
de amire jutott, az tetszett. Na mindegy.
Vellar is az ölébe tette a kendőt, majd hozzálátott a halhoz.
– Fenséges – mondta.
– Hogy van a gyomrod? – kérdezte Seabury.
– Jól. Szedem a savszabályzót, és ennyi.
– Vérnyomás és koleszterinszint?
– Elég nagyok már, tudnak magukra vigyázni.
– Ez nem vicces.
– Jól van, amikor legutóbb voltam az orvosnál, mindent rendben
talált. A nanorobotjaim vigyáznak rám. Azt mondta, a gyomorsav is
rendbe jön. Ne aggódj, ha meghalok is, mindenre van kész tervem.
– Ne mondj ilyeneket! Nélküled nem menne minden ilyen
olajozottan.
– Tudod, sokszor gondolok arra, hogy azok az emberek, akik sok
jót tesznek a világgal, vajon miért mennek el korábban.
Seabury nem válaszolt, csak megvonta a vállát, és élvezettel
fogyasztotta a sajtot.
– Mintha a világnak a velejárója lenne a gonoszság – mondta
Vellar –, és aki felborítja az egyensúlyt a jóság felé, azt az
emberiség kiveti magából.
– Jézusra gondolsz?
– Ő is jó példa, de sokan voltak hasonlóan jó emberek. És ma is
vannak ilyenek, és mindnek vannak ellenségei.
– Milyen filozofikus hangulatban vagy ma este – mondta Seabury.
– Azt hiszem, ez velejárója a kornak.
– Ha most elkezdesz életbölcsességeket sorolni, én jelenetet
rendezek.
Vellar szerette Seaburyben, hogy bátran mert beszélni vele, nem
olyan távolságtartóan, mint a többi vezetője, akik vagy féltek tőle – ki
tudja, miért –, vagy bálványozták. De Seabury félig-meddig a barátja
is. A jelenetrendezés annyira távol állt ettől a nőtől, hogy ez a
kijelentése mosolyt csalt Vellar arcára.
– Nem, azt azért nem – mondta Vellar. Egy darabig hallgatott,
közben citromot csepegtetett a tőkehal élénk rózsaszín húsára. –
Ugye nem felejtetted el, mit kell tenned, ha velem történne valami?
 – Sebastian, megijesztesz.
– Csak kérdezem, nyugi, nem tervezem, hogy feldobom a talpam.
De a FI relén is meg kell nyomni időnként a teszt gombot.
Seabury vonásai megenyhültek, de nem nyugodott meg teljesen,
és tudta, hogy éjjel azon fog rágódni, miért jött szóba hirtelen a
főnöke halála.
– Nem felejtettem el – mondta.
– Jól van. Köszönöm.
Seaburynek lejátszódott a fejében, mit beszéltek Vellarral azon a
titkos helyen, ahol a főnöke szerint senki sem hallhatta őket. A halála
esetén ki kell nyitni egy trezort, abban benne van minden, amit
tudniuk kell a továbbiakról. A trezor tartalmát két-három hetente
frissíti, így nagyjából naprakészek benne az információk és a
tennivalók. „Rajtam kívül csak te férsz hozzá” – visszhangzott Vellar
hangja az emlékfilmben.
– Ha egészséges vagy, és még csak ötvenhét – mondta Seabury,
közben keresztbe tette a tányéron a villáját és a kését –, akkor miért
töröd ilyeneken a fejed?
– Túl nagy a felelősség rajtam. Több ezer ember számít rám a
jövőben is. Akkor is, ha már nem leszek. Muszáj biztonsági hálót
feszítenem a cégek alá. No meg vannak szálak, amelyeket
tisztességesen el kell majd varrni.
– Számíthatsz rám – mondta Seabury –, ameddig csak kell.
– Tudom, és köszönöm. Ha annak idején nem találkozunk, ma
nem tartanék itt.
Seabury mosolygott, élvezte a dicséretet.
– Ha annak idején nem találkozunk, nem lennél fele ilyen
egészséges sem.
– Az is igaz – mondta Vellar, és megemelte a vizespoharát, mintha
drága pezsgő volna.
Vacsora után a szálloda halljában búcsúztak el.
– Carrie, köszönök mindent. Szép hétvégét nektek! – mondta
Vellar, és gyengéden megérintette Seabury vállát. Ez volt a
legintimebb fizikai kapcsolat köztük, amit még Vellar megengedett
magának. Seabury szerette, ha a főnöke így ért hozzá. Azt
jelentette, hogy elégedett és jó kedve van. Többre sosem vágyott.
Egyszerűen élvezték a közös munkát, és tisztelték egymást, mint
főnököt és beosztottat. Vellar a vezető, a milliárdos birodalom
irányítója. Seabury pedig a jobbkeze, a mindentudó és rendszerető
asszisztens.
– Köszönöm – mondta Seabury. – Hosszú nap volt.
– Igen, de végül eljutottunk oda, ahová szerettünk volna.
– Örülök, ha így látod.
– Végre kimozdítottuk a holtpontról az okosvárosprojektünket.
– Hatékonyak voltunk.
– Igen – mondta Vellar, és elmerengett egy pillanatra, mint akinek
különös megérzése támadt. – Nos, akkor jó éjt, Carrie!
– Jó éjt!
Seabury elhagyta a szállodát, és áttaxizott a panzióba, ahol a férje
várta. Vellar felment a szobájába, kitette a mobilját és a kulcskártyát
az asztalra, majd járkált egy kicsit. Szeretett a puha padlószőnyegen
cipőben sétálni, volt benne valami megnyugtató.
A szobája három helyiségből állt, egy előtérből – ahol az íróasztal
és egy ülőgarnitúra állt, és ahonnan az erkélyajtó nyílt –, valamint
egy hálóból és egy fürdőszobából. A tapéta és a szőnyeg is elegáns
mintájú, minőségi anyagokból készült, kellemes hangulatot árasztott.
Vellar leült a kanapéra, és feltette a lábát. Jólesett a vacsora után
vízszintesben lennie. Ekkor tűnt fel neki, hogy a tapéta díszcsíkja
pont olyan, mint a földszinti étteremben, csak más színben.
Vellarnak a világ minden táján akadt valamilyen érdekeltsége, de a
központi irodát, a Vellar Ingatlankezelő és Befektetési Vállalat
székhelyét San Franciscóban nyitotta meg, a Dahlia irodaház felső
három emeletén. Ez az iroda volt a cégcsoport zászlóshajója,
ahonnan mindent irányítottak. Vellar azért választotta San
Franciscót, mert sok menő tech cég is ott ütött tanyát, és a város
mindig is a nyugati part finanszírozási és befektetési
csomópontjaként működött. Emellett a város változatos kínálatú és
kiváló minőségű étkezdékből sem szenvedett hiányt. Vellar pedig
szerette a finom ebédeket és vacsorákat.
Mindig kiváló érzékkel fektette be a pénzét startup cégekbe és
ingatlanfejlesztésekbe. Ezeken a területeken pedig gyorsan
sokszorozódik az ember vagyona, ha kellő odafigyeléssel és
intuícióval foglalkozik velük.
 A teljes vagyona pontos értékét nem tudta volna megmondani, de
valahol százmilliárd dollár körül lehetett, legalábbis a Forbes így
tippelte. A nagy része természetesen lekötve állt valamilyen
beruházásban vagy ingatlanban. Vellarnak nem kellett átlátnia az
egészet, mivel mindenhol megbízható és lojális embereket
alkalmazott, hogy a kisebb cégeket és a projekteket vigyék előre.
A gazdag emberek szórakozásai nem érdekelték, és arra sem
vágyott, hogy minél több pénzét elkölthesse drága dolgokra.
Számtalanszor hívták különféle klubokba, rendezvényekre, amelyek
a féktelen költekezésről és egymás vállának veregetéséről szólt
volna, de ezeket kihagyta. A felső tízezer nem is igazán fogadta őt
be végül, bár akik üzletemberként ismerték, sokra tartották.
Jótékonysági rendezvényekre és találkozókra viszont szívesen
elment, ahol több vagyonos filantróppal is rendszeresen találkozott,
és jó viszonyt ápolt velük.
Vellar egész életében azon gondolkodott, hogyan lehetne igazán
jó dolgokat tenni a világért. Azért, hogy a problémák ne csak
megoldódjanak, hanem minden jobb irányba menjen. Az
adományozás nemes gesztus, de azzal, hogy egy alapítvány
megetet pár ezer éhezőt, nem oldódik meg semmi, azon kívül, hogy
nem lesznek éhesek egy darabig. Vellar nagyobban gondolkodott.
Farmok építésén, fenntartható erőművek létesítésén,
szemétgyűjtésen és -feldolgozáson, oktatáson. Az érdekeit pedig
pénzzel érvényesítette. Ha úgy nem ment, akkor bevetette a
hekkercsoportot, ami neki dolgozott, vagy a saját ügynökeit, akik a
világ bármely pontján bevethetők voltak. Jól képzett kémek, akik
ügyesen vegyülnek el, és nem riadnak vissza semmilyen feladattól
vagy megoldástól. A nagyobb jó érdekében néha be kellett vetni
keményebb eszközöket is.

Vellar bement a tágas hálóba, és leült a franciaágy szélére, a

méregzöld, növénymintás ágytakaróra. Oldalt a fal mentén
háromajtós ruhásszekrény állt, minden ajtón tükörrel. Vellar
megnézte magát.
 – Szépen le fogok fogyni egy kicsit! – mondta magának. – És
kevesebbet iszom ezentúl. Eljött az ideje, ez van.
Vágd össze az arcod!
– Mi? – Vellar körbenézett a szobában, mert megesküdött volna,
hogy valaki szólt hozzá. Nem, mégsem, ezek az ő gondolatai.
Legalábbis úgy tűnt.
A Vellar fejében lévő nanorobotoknak özönlöttek a parancsok a
szálloda ingyenes wifijén keresztül. A bonyolult kódsorok és
parancsblokkok elektromos impulzusokká alakultak a nanobotokban,
amelyek rálőtték azokat az agyi idegpályákra. A folyamat gyorsan
végbement, és Vellar tudatában a végén annyi jelent meg, mint saját
maga ötlete: Fogj egy éles tárgyat, és vágd az arcodba!
Nem – mondta magában Vellar. – Miért tennék ilyet?
Vellar két tenyere közé fogta a fejét, és összeszorította a szemeit,
bár maga sem tudta volna megmondani, mit várt ettől. Érezte, hogy
ezt ő akarja. Lehetetlen, hogy valaki más parancsoljon neki. Igen, ez
az ő ötlete, senki másé. Meg is teszi.
Nyúzd meg a fejed, utána pedig ugorj le az erkélyről!
Vellar értetlenül meredt a tükörképére. Árnyékolni kellene! –
gondolta. – Itt vannak a fejemben! Tudtam, hogy ez lesz! – Aztán
újra megnyugodott, amikor eloszlott a kételye, és ez a rettenetes
gondolat a fejében egy nagyszerű ötletnek tűnt.
Gyerünk! Fogd a széket, és törd össze a tükröt!
Fájdalomérzékelés kikapcsol.
Vellar felkapta a széket, és belevágta a tükörbe. Egy kicsit
megzavarodott, mintha arra várt volna, hogy valaki bekopogjon a
zajra – mint az apja a földszintről, amikor még kisgyerekkorában az
ágyról ugrált a szőnyegre, azt játszva, hogy egy kommandó
tagjaként ejtőernyővel indul bevetésre az őserdőbe.
– Mi a fene? – kérdezte, ahogy a művét szemlélte. Eldöntötte,
hogy elhagyja a szobát, és segítséget keres. – Elég ebből! – De nem
bírt elindulni. Maradni akart.
Kimondta a nevét is, hátha azzal sikerül visszanyernie az uralmat
saját elméje felett, de nem volt benne biztos, hogy jó nevet mondott,
aztán mégis, aztán megint elúszott a név valami parttalan, szirupos
tengerbe. A második csapással darabokra törte az egyik tükröt.
Gyerünk! Csináljuk! Felvett egy jókora szilánkot, és elkezdte
összevágni az arcát. Ez az!
Nem lepte meg, hogy az egész egy cseppet sem fájt, sőt
kellemesen bizsergette, ahogy a szilánk belehasított az izmokba,
mint egy pokolbéli arcmasszázs. Vellar élvezte, amit csinált, de
aztán egy pillanatra bevillant neki egy józan gondolat is, hogy valami
mégsem stimmel ezzel az egésszel.
Nem! Nem! Nem! – ismételgette magában, de saját belső hangja
idegennek hatott, mintha egy harmadik fél, egy kisgyerek próbálna
beleszólni a nagyok dolgába.
Menj a fürdőszobába, és ott folytasd, akkor látod is.
Vellar a fürdőszoba felé indult. Az ajtóban megállt egy
másodpercre, majd belépett, és a tükör előtt tovább vagdosta magát.
Helyenként egészen a csontig lehántotta homlokáról a bőrt. Vellar
kéjesen vigyorgott a tükörképére, és rettenetesen tetszett neki a
látvány. Pont így képzelte el!
Nézd, milyen jó lett! Most pedig menj az erkélyre, és ugorj le!
Minden megoldódik.
Vellar átsétált a fürdőszobából a nappalin át az erkélyre,
felmászott a párkányra, és levetette magát.
Fájdalomérzékelés bekapcsol.
 17

AMIKOR LUIS GARZA megérkezett a helyszínre, a járőrök egy

letakart holttest mellett várták. A bűnügyi helyszínelők mostanra
végeztek a nyomok rögzítésével és a tárgyi bizonyítékok
begyűjtésével.
A környék változatos színű LED-lámpái filmszerűvé tették a
helyszínt, mintha egy jól megkomponált thriller díszlete lett volna az
utca, ahol az első épület mögött már nincs is tovább, csak a
filmstúdió egy következő csarnoka.
Ahogy Garza nyomozó közeledett a helyszín felé, nosztalgikus
hangulat fogta el. Talán a fények miatt jutottak az eszébe gyerekkora
legszebb detektívregényei, amelyek miatt ő is nyomozó lett. Az
enyhe szellő meglibbentette a zakóját, de egyúttal a holttestről is
felemelte kissé a fekete fóliát, amit hanyagul terítettek rá a járőrök.
Filmszerű az egész, igen – gondolta Garza. – Csakhogy a holttest,
amelynek egy ártalmatlan bábunak kellene lennie, túl valóságos. Túl
részletes. És ez a szag… a belsőségek összekavarodott, orrfacsaró
bűze…
– Jó reggelt! Mit tudunk? – kérdezte a járőröket.
– Egy fickó kiugrott a tizenötödikről, és itt ért véget a röppályája –
mondta az egyik, és a fekete nejlontakaró felé biccentett.
Garza vonakodva nézett be a fólia alá. Egyik kezével megfogta a
nyakában lógó jelvényét, hogy ne himbálózzon, ahogy lehajolt.
Látott már magasról lezuhant, összetört testet, de most mégsem
azt kapta, amire számított. A férfi nemcsak összetört, de az állától
felfelé hiányzott az arcának a nagy része is. Látszott rajta, hogy
erőszakosan nyúzta meg valaki.
– Huh – mondta Garza.
– Elég durva – mondta a másik járőr. Közben leparkolt melléjük
egy másik nyomozó autója, de a sofőr még nem szállt ki. A sötétben
ült, és a telefonját nyomkodta. Két másik rendőr befejezte a
kordonszalag kihelyezését, ami három bámészkodót választott el a
helyszíntől.
– Tanúk? – kérdezte Garza.
– Andrews beszélt a szállodásokkal. Andrews, gyere, kérlek!
– Garza nyomozó vagyok. Mit mondtak a szállodában?
– Nem láttak semmit – mondta Andrews, közben megvonta a
vállát.
– Senki nem ment be vagy ki az áldozat szobájából?
– Senki. Egyedül volt végig.
– Ellenőriztétek a szálloda kameráit?
– Még nem – mondta Andrews.
– Majd én megnézem – mondta Garza. Megdörzsölte a szemeit,
minta ezzel próbálna időt nyerni, amíg a racionális, elfogadható
magyarázat megérkezik. De nem jött. Mindenki értetlenül állt az eset
előtt. A tanult, komoly szakemberek, akik a területük specialistái, úgy
vették őt körbe, mint akik írni és olvasni szeretnének megtanulni.
– De ugye te sem hiszed, hogy ezt magának csinálta? – kérdezte
Garza, és a fekete nejlontakaró felé bökött a mutatóujjával, de
tekintete végig Andrewson maradt.
– Nem, nem hiszem – mondta Andrews. – De ennyit tudtam meg,
amikor kihallgattam az alkalmazottakat. – Andrews széttárta a karját.
– Hacsak a gyilkos nem bujkált napok óta Vellar szobájában az ágy
alatt, akkor biztosra mondhatom, hogy tegnap éjjel egyedül volt. De
hogy pontosan mi történt, azt elképzelni sem tudom. Sajnálom.
– Köszönöm – mondta Garza. Próbált bátorító hangnemet
megütni, és megveregette Andrews vállát. Ekkor bújt át a
kordonszalag alatt Eddy Goodwick nyomozó. Goodwick és Garza
sokszor dolgoztak együtt, egy részleghez tartoztak, de nem voltak
állandó társak, és nem is igazán illettek össze. Kollégákként
elfogadták egymást, de azt leszámítva a szimpátia szikrája is
hiányzott közöttük.
– Jó reggelt! Mi a helyzet?
– Szia! Nézd meg! – mondta Garza. – Ilyet még nem láttál!
Goodwick összeráncolta a szemöldökét, leguggolt, felemelte a
takarót a holttestről, majd gyorsan visszaejtette.
– Te jó ég! Ezzel meg mi történt?
– Úgy tűnik, levágta a saját arcát, és kiugrott a tizenötödikről.
 – Komoly gondjai lehettek.
– Ennyire komoly gondjai senkinek nincsenek – mondta Garza. –
Még neked sem, Goodwick.
– Néha nekem is kedvem támad leugrani a tizenötödikről.
– Jó, de az arcodat nem hagynád fent.
– Nem hiszem, bár akkor már mindegy.
– Ne szórakozz! Itt meghalt egy ember.
– Nem is akárki! – mondta az egyik helyszínelő, és egy
nejlonzacskóban átnyújtotta az áldozat tárcáját Garzának.
A személyi azonosító kártyáját kivették, hogy a fólián keresztül is
látható legyen. Garza átfutotta a tekintetével.
– Sebastian Vellar – mondta.
– Vellar, Vellar. Honnan ismerős nekem ez a név? – kérdezte
Goodwick.
– Az egyik üzleti oldal szerint a világ tíz leggazdagabbja között van
– mondta Garza. – Multinacionális cégei és ingatlankereskedelmi
hálózata van. Németországban született, de San Franciscóban élt.
– Honnan tudsz ennyit róla? – kérdezte Goodwick.
– Ez minden, ami eszembe jutott – mondta Garza. – A hírekből
rémlik. Tudod, azok az apró fekete foltok, amiket néhányan el tudnak
olvasni.
– Mit keresett itt? Azt nem tudod?
– Biztos üzleti úton járt erre – mondta Andrews. Élvezte, hogy
detektívekkel beszélgethet, mintha ő is benne lenne a
nyomozásban.
– Nem az a lényeg, ő nyilván folyton utazott – mondta Garza. –
A kérdés az, hogy ki akarta megölni, és hogyan csinálta.
– Miért ne lehetne öngyilkos? – kérdezte Goodwick.
– Ilyen öngyilkosságot még nem láttam – mondta Garza. – Sőt
ilyenre még csak nem is képes egy ember, hacsak nem érzésteleníti
el az arcidegeit, ami elég értelmetlen és valótlanul nehéz feladat
még egy orvosnak is. Próbáld ki este!
– Lehet, hogy valami drogot tolt – mondta Goodwick –, amitől már
nem érzékelte a fájdalmat.
– Ez a boncolásnál kiderül – mondta Garza. – Viszont, ha tényleg
öngyilkos lett, miért egy üzleti úton csinálta? Miért nem otthon? Nem
szokatlan ez?
 – Az egész, úgy, ahogy van, nem normális eset – mondta
Goodwick. Nagyon szeretett volna rágyújtani, de tudta, hogy be kell
menniük a szállodába megnézni a szobát is. Felnézett az épületre, a
tizenötödiken nyitva állt az egyik erkélyajtó. – Jó magas.
– Goodwick – mondta Garza –, figyelsz te rám? Ez
öngyilkosságnak több mint szokatlan.
– Én már nem lepődöm meg semmin.
– Azért ne add fel a reményt! – mondta Garza, és amikor
Goodwick elfordult, legyintett egyet.
Garza besétált a szálloda halljába, majd a recepcióspulthoz lépett.
Megmutatta a jelvényét, és megkérdezte a szolgálatot teljesítő férfit,
miként lehetne megnézni az egy nappal korábbi biztonsági
felvételeket. A férfi telefonált egyet, majd pár perc türelmet kért.
Hamarosan egy zömök, izmos, de intelligens tekintetű, öltönyös
ember lépett oda Garzához.
– Jó reggelt, uram! – mondta, és futólag megnézte a Garza
nyakában lógó jelvényt.
– Luis Garza nyomozó vagyok – mondta Garza, és kezet fogott
vele.
– Kevin Romer, a biztonsági főnök.
– A tegnapi haláleset miatt vagyok itt, és szeretném megnézni a
biztonsági felvételeket.
– Hogyne – mondta Romer. – Erre, legyen szíves!
Bementek Romer irodájába, ahol a férfi gyorsan kikereste a
felvételt a számítógépe érintőképernyőjén.
– Mettől meddig nézzem? – kérdezte.
– Tegnap hajnaltól mostanáig.
– És mit keressek?
– Mindenkit, aki megfordult a szállodában ez idő alatt.
A személyzetet is beleértve – mondta Garza. Romer felnézett rá,
aztán vissza a kijelzőre.
– Rendben – mondta Romer, majd néhány képernyőérintés után
elindította a gyűjtést. Először felismertette a felvételen az összes
arcot, utána párosította azokat a szálloda adatbázisával, így
meglettek a vendégek és azok, akik csak bejöttek az épületbe.
Meglett Vellar és Seabury is. Romer a teljes listát és az összes
felvételt, amelyen Vellar szerepelt, átküldte Garza telefonjára
Bluetoothon.
Garza megköszönte a biztonsági főnöknek a segítséget, majd
távozott. A szálloda előtt megmutatta a társainak a telefonján
Seabury fotóját, amit a kameraképből mentett ki. Kiváló minőségű
képet láttak, mellette a belépési és távozási időpontokkal, valamint a
különböző helyiségekben eltöltött időintervallumokkal.
– Ő ki? – kérdezte. Goodwick megnézte a képet, amelyen egy
ötven körüli, csinos nő vacsorázott a még jó bőrben lévő Vellarral.
– Fogalmam sincs – mondta Goodwick.
– Úgy tűnik, mégsem volt teljesen egyedül – mondta Garza, majd
felküldte a képet a rendőrségi felhőbe, hogy azonosítsák be az
alakokat.
Ezután Garza, Goodwick, két bűnügyi technikus és további két
rendőrtiszt felmentek a szállodaszobába. Vellar ajtaja nyitva volt, és
egy rendőr állt előtte. A mobilját nyomkodta, de amikor észrevette a
nyomozókat, gyorsan zsebre vágta.
– Jó reggelt, nyomozók!
– Jó reggelt – mondta Goodwick és Garza egyszerre, de
aszinkronban.
A technikusok gyorsan megállapították, hogy Vellarén kívül nincs
más ujjlenyomat a kilincsen, ami a napokban került volna rá.
A szobában a nyomokat már rögzítették, és a két nyomozó
biztonsággal beléphetett a helyiségbe. Goodwick körbenézett,
miközben az orrát megcsapta egy keserédes szag, ami az egész
szobában terjengett. Vellar elhagyott darabjainak a szaga. Emberi
hús- és vérszag, amit annyiszor érzett már tetthelyeken, és képtelen
volt megszokni.
– Itt nem volt dulakodás – mondta Goodwick annak ellenére, hogy
a törött tükör, a vérfoltok és a feldőlt szék nyugtalanító képet
mutattak.
Garza egyetértése jeléül a fejét rázta. Itt bizony nem történt
verekedés, bár Garza úgy képzelte, Vellar magával azért
viaskodhatott. Nem tudta elképzelni, hogy ezt az egészet egy
lendülettel végigcsinálja valaki. Ilyen erős elhatározás nem létezik.
Garzát nem zavarta a szag. Mexikóban a nagyanyja mindig leölt
egy csirkét vagy egy disznót, ha látogatóba mentek hozzá. Az pont
ugyanilyen szag, csak még erősebb. Ő maga soha nem akarta
bántani az állatokat, amiért a testvérei csúfolták is, de valahogy
számára egy dolog megenni őket, és egy másik kioltani az életüket.
Bélyegezhetik képmutatónak, ő akkor is meghagyta másnak ezt a
feladatot, és az ételeknek csak az élvezeti részével foglalkozott.
Hogyan tudok kajára gondolni, amikor egy brutális tett helyszínén
vagyok? – kérdezte magától.
Garza benézett minden helyiségbe, és kezdte összerakni
magában a történetet, Vellar utolsó estéjét.
– A székkel törte össze a tükröt – mondta –, és egy szilánkkal
vágta össze magát. Itt kezdte – mutatott a hatalmas franciaágy mellé
–, aztán átment a fürdőbe, ott több a vér, és ott a hiányzó szilánk is.
Onnan ment az erkélyre. A véres lábnyomok egyértelműek, és a
vérfolt is a függönyön, ahol megfogta, hogy elhúzza.
Garza elnagyoltan utánozta Vellar feltételezett mozdulatait.
Goodwick kezével az állát dörzsölte, ahogy Garzát figyelte. Ha
szöveg nélkül nézné, olyan lenne, mint egy béna kortárs
balettelőadás.
– Aztán megfogta a korlátot – folytatta Garza. – Ott, ahol véres.
Közben az erkélyre is bőven csöpögött le vér. Felhúzta magát,
fellépett a korlátra, ami nem túl széles, de néhány másodpercig lehet
rajta egyensúlyozni. – Garza kitárta a karjait, és imitálta, hogy
meginog. – Aztán leugrott.
Goodwick megborzongott, ahogy elképzelte a jelenetet.
– De hogyan lehetett erre képes egyedül? – kérdezte.
– Fogalmam sincs – mondta Garza.
– Ez mind az ő vére – mondta az egyik bűnügyi technikus. –
Vellaré.
– Mondjátok, hogy járt itt még valaki! – mondta Garza, bár azt a
forgatókönyvet sem tudta volna könnyebben elfogadni, hogy egy
ismeretlen tettes levágta a milliárdos arcát, majd kidobta a
tizenötödikről.
– Itt biztosan nem – mondta a technikus. – Egyedül volt.
 18

AVIGIAN A KÖVETKEZŐ hetekben folytatta a vizsgálatait a

nanorobotokról, de nem jutott előbbre. A Pillanat egyre távolabbi és
halványabb esemény lett, egyre többen kételkedtek benne, hogy
egyáltalán megtörtént, pedig megszámlálhatatlan írás, fotó és videó
keringett az interneten, és valahogy mégsem érdekelt már senkit
sem igazán.
Avigian szerint elmúlt a varázsa, és már csak a tudósokat izgatta a
válaszok keresése. Valószínűleg ha egy ufó zuhanna le
Manhattanben, aztán nem történne vele semmi, pár hét múlva az
sem érdekelne senkit. Főleg, ha közben még jön egy jó kis leárazás
a plázában.
Az orvosi nanorobotok hibátlanul működtek, mintha mi sem történt
volna. Leszámítva, hogy azokat véglegesen leállítani már nem
tudták az orvosok.
Avigian leginkább egy hasonló eseményre várt. A Pillanat sok
ember életébe került, és nem lenne jó, ha megismétlődne, de valami
mégiscsak történhetne, ami segíthetne előrelépni. Egy kisebb zavar
vagy új beszámolók lokális jelenségekről, esetleg orvosoktól. De
semmi használható hír nem jött. Lassan Avigian is visszatért a napi
rutinjához, és azokra a feladataira koncentrált, amelyekkel pénzt
keresett.
Egyik hétvégén áthívta a barátnőit beszélgetni, amit nem gyakran
csinált. Avigian egész délután az estére készült. Különféle
mártogatós szószokat kevert ki, takarított, törölgetett, miközben
aktuális popslágereket streamelt a tévéje. Néha táncolt kicsit,
máskor énekelt is, ha tudta a szöveget. Ha meg nem, hát dúdolt,
vagy hasonló szavakat helyettesített be. A tágas társasházi lakásba
vastag sávokban sütött be a késő délutáni nap, és mindenhol a
takarítórobot rongyának citrusos illata bujkált.
A négyfős kemény magból Dina Scacchi és Robin Bonifield jöttek
el. A csapat negyedik tagja épp az utolsó trimeszterben tartott
második gyermekével, így nem vállalta az estét.
Miután a vendégek szokásuk szerint megdicsérték a lakást,
Avigian bort töltött mindenkinek, majd leültek a kanapéra. Avigian
gondoskodott a háttérzenéről, az illatos füstölőről és a
hangulatvilágításról. A nappali egy autentikus közel-keleti kávézó
hangulatával is felvehette volna a versenyt.
– Gisele, megint túl sokat dolgoztál? – kérdezte Dina Avigiantól.
– Biztos – mondta Avigian –, de nem jutottam semmire. Az az
átkozott Pillanat nem hagy nyugodni.
– Érdekes, hogy alig emlékszem már rá – mondta Robin.
– Az egyik kolléganőmet elütötte egy autó aznap – mondta Dina –,
azóta kómában van. Biciklizett a járdán, a SUV pedig felhajtott oda,
mert a sofőr elvesztette egy másodpercre az eszméletét, a padka
megdobta a kocsit, és már nem bírta kikerülni a nőt.
– Igen, ezt mesélted már chaten – mondta Avigian. – Szörnyű.
– Remélem, rendbe jön majd – mondta Robin.
– Ne beszéljünk munkáról – mondta Dina –, se szomorú dolgokról.
– Te hoztad fel mindkettőt! – mondta Avigian.
– Nem baj, akkor sem – mondta Dina.
– Mesélj valami vidámat! – mondta Avigian. – Van valami pasizós
sztorid?
Dina sejtelmesen mosolygott. Ő volt a társaság leghangosabb
tagja, az örök szingli, akitől egyik férfi sincs biztonságban.
– Múlt szombaton elmentem az iLove-ba.
– Ne! – mondta Avigian, és a kezébe temette az arcát.
– De.
– Annyira tudtam, hogy el fogsz menni!
– Jézusom, nem akarom hallani – mondta Robin.
– Most mi van? – kérdezte Dina. – Nyitottnak kell lenni az új
dolgokra. Ez az első nyilvánosház az Egyesült Államok
történelmében, ahol robotférfival szexelhetsz. Naná, hogy ki kell
próbálni!
– Kérlek, ne folytasd – mondta Robin, és a szája elé kapta a kezét
–, menten kijön a padlizsánkrém.
– És milyen volt? – kérdezte Avigian, bár ő úgy gondolta, sosem
menne be ilyen helyre, mert minden, ami nem természetes, távol állt
tőle, de a kíváncsisága nem hagyta nyugodni.
 – Hát, érdekes – mondta Dina. – Voltak jó pillanatok, és vannak
elképesztő új élmények is benne, de persze azért nem olyan, mint
egy igazi férfival.
– De milyenek? Beszélnek, meg minden? Sétálnak is?
– Nem, azt nem. Annyira nem emberiek, igazából csak néhány
pózt tudnak, a lényeg inkább az, hogy csendben vannak, és te azt
csinálsz velük, amit akarsz. Bármire kéred őket, lassan, de
megcsinálják, és ha már benne vagy egy pózban, akkor elég jól
mozognak.
– Őrület – mondta Avigian.
– Utána kaptam egy masszázst is, az is jó volt. Egész más.
Valahogy precízebb.
– Rosszul vagyok – mondta Robin, de a többiek tudták, hogy csak
színészkedik, és játssza a konzervatív feleséget. – Minek fizetsz
ilyenekért, amikor bármelyik férfit megkaphatod ingyen?
– Van, hogy összejön, de többnyire nem – mondta Dina. – Valami
baj mindegyikkel van. Az egyik sokra tartja magát, de nincs mögötte
semmi, a másik meg beszélni sem mer, a harmadikkal minden
szuper, de nős, és csak a sokadik szeretője vagyok. Ha többet
szeretnék, az a baj, ha kevesebbet, akkor meg az. Néha persze
minden klappol, de legyünk őszinték, ez ritka, mint
nyugdíjasotthonban a császármetszés.
Ezen jót nevettek. Robin az utolsó pillanatban nyelte le a fél korty
borát, ezzel elkerülve, hogy az orrán jöjjön ki.
– De hülye vagy – mondta Robin, miután biztossá vált, hogy nem
fullad meg.
– És veled mi a helyzet, Gisele? – kérdezte Dina.
– Velem? Mostanában nem sok. Cristoffal néha még összejárunk,
de csak szexelni meg lazítani. Filmet nézünk, füvezünk, de semmi
több. Ő sem erőlteti, tudja, hogy lelépnék. Ez így jó. Várom az igazit.
– Milyen az igazi? – kérdezte Robin.
– Nem is tudom. Normális? Van olyan pasi? Na mindegy. Legyen
férfias. Görnyedt hát, zéró izomzat kizárva. Nem kell, hogy testépítő
legyen, de azért nyomokban hasonlítson a görög szobrokhoz. Az a
férfi, aki külsőleg elhagyja magát, az az ágyban is puhány lesz.
Dina bólogatással helyeselt, és megemelte a poharát. Robin
inkább, úgy tűnt, elgondolkodott ezen. Avigian folytatta:
 – A szakáll is pluszpont. Szeretem a szakállat, ha nem túl hosszú.
Az sem baj, ha kopasz, de legyen egy kis szakálla. Na persze nem
kör – Avigian két mutatóujjával hanyag mozdulattal rajzolt a szája elé
egy karikát –, az béna, hanem olyan rendes szakáll.
– Ennyi? – kérdezte Robin. – Alig vannak igényeid, és mégsem
találsz magadnak férjet? – Robin és Dina nevettek. Avigian nem, de
nem is sértődött meg ezen.
– Folytatom – mondta. – Szóval, legyen gyengéd, ha kell, de ő
legyen az úr a háznál, mármint legyen határozott, értitek.
– Foglalkozása?
– Hm. Biztosító és bankár ne legyen, azok furák. Inkább valami
izgalmasabb, mondjuk sportedző vagy producer.
– Vagy titkos ügynök – mondta Robin, és mindkét kezét maga előtt
remegtette, mintha az erdőben megülő hajnali ködöt imitálná, aminél
misztikusabb aligha létezik.
– Akár – mondta Avigian. – Egyébként nem vágyom férjre, csak
egy társra. Gyereket sem szeretnék. Úgy értem, jó lenne, de tudom,
hogy nem lenne elég időm rá. Nem akarnék rossz anya lenni, akkor
inkább semmilyen nem leszek.
– Ha belépne az életedbe a nagy ő, meggondolnád magad –
mondta Dina. – Ha a szakállas hősöd beugrana az ágyadba, egyből
szaporodni akarnál.
Avigian nevetett.
– Te jössz, Robin! – mondta Dina. – Álomférfi?
– Köszönöm, de én remekül megvagyok Iannel.
– Tíz éve?
– Tizennégy.
Avigian felkelt, behozta a szószokat és hozzá mindenféle
finomságot. Réparudakat, zellerszárat, édesburgonya-hasábokat,
amiket mártogatni lehetett.
– Jó étvágyat! – mondta Avigian. Ekkor megrezdült a karpántja.
Rápillantva látta, hogy egy idegen számról keresik.
– Bocs, telefonálok egyet – mondta, és felállt az asztaltól. Bement
a hálóba, behajtotta az ajtót, majd visszahívta a számot.
– Gisele Avigian vagyok, volt egy nem fogadott hívásom…
– Carrie Ryan-Seabury vagyok. Üdvözlöm. Szeretném meghívni
önt egy szakértői csoportba, amit a Pillanat mögött álló
fenyegetettség elhárítására hoztunk létre.
A Pillanat mögött közvetlen fenyegetettség lenne? – gondolta
Avigian. Ez a nő konkrétumként beszél arról, amit ő csak sejtett, és
ki sem mert mondani hangosan.
– A munkánk anyagi támogatását – folytatta Seabury – Sebastian
Vellar biztosítja. Feltétlenül számítunk önre.
Avigian nem gondolkodott sokat. Akárki is ez a nő, képben van a
történtekkel, és egy próbát megér a találkozó. Vellar nevét hallotta
már, ha ő odaáll valami mellé, akkor ott a pénz nem lesz akadály,
ami gördülékennyé teheti az ő kutatásait is. Lehet, hogy gyorsabban
és többre jutnak egy magánakcióval, mint a lassú és bürokratikus
állami szervekkel közösen.
– Rendben van – mondta Avigian végül. – Hová menjek?
 19

SABURO HARDIÉRE és Ren Hardier szombat estére beszélték

meg, hogy elmennek vacsorázni kettesben. A testvéreknek – ha jó
testvérek – szükségük van rá, hogy időnként csak maguk legyenek.
Olyan történetek kötik össze őket, amelyeket senki más nem ismer.
Ha két ember együtt nő fel, és sülve-főve együtt játszanak,
kamaszodnak, majd találkoznak az élet kisebb-nagyobb
problémáival, akkor kialakul az egyedi nyelvrendszerük, amely a
közös szavakból és emlékekből, a számtalan együtt hallott
dalszövegből, filmek maradandó mondataiból, közös ismerősök
szavajárásából, kedves és utált emberek és rokonok parodizált
frázisaiból tevődik össze, amit harmadik fél nem érthet teljesen. Ki
tudhatja, hogy egy félmondat mitől olyan vicces? Csakis ők ketten,
mert számukra minden szónak, mondatnak két jelentése van, és ha
jókor mondják jó kontextusban, akkor a másik érti mindkettőt.
Párizs egyik kevésbé felkapott, de az őslakosok által kedvelt
éttermébe ültek be, ahol minden fogás a gyerekkorukat idézte. Az
egyik desszert neve konkrétan Marge-szelet volt az étlapon, mintha
csak a nagymamájukról nevezték volna el, bár ő pont ilyet nem
készített.
– Emlékszel – kérdezte Sabi –, amikor kábé hatéves voltam, és
beöltöztettél rocksztárnak?
– Igen – mondta Ren –, rád adtam a saját ruháimat, amik lógtak
rajtad, meg mindenféle láncokat és egy napszemüveget.
– Valahol még fotó is van róla.
– Nagyon menő kisgyerek voltál, a kis barna szemeiddel.
Sabi nevetett, majd megitta a maradék sört a korsója aljából.
– Néha talán túl sokat szívattalak – mondta Ren. Sabi megvonta a
vállát. – Nem biztos, hogy mindig jó bátyád voltam.
– Nem kívánnék jobbat, ha lehetne sem.
Rennek jólestek Sabi szavai. Néha, amikor elkalandoztak a
gondolatai, eszébe jutott, hányszor bántotta az öccsét, néha
szavakkal, néha fizikailag. Nem sok ilyen eset volt, de azért
megesett. A testvérek néha összevesznek, de vajon tényleg így
kellett lennie?
– Olyan ez – mondta Sabi –, mint bármilyen kapcsolat. Néha
voltak nehéz időszakok meg veszekedések, főleg
kamaszkorunkban. A gyerekek ilyenek. De itt vagyunk egy menő
párizsi étteremben, felnőttként, együtt. Ezt azért nem sok testvér
mondhatja el magáról.
– Igazad van.
– Kitartottunk egymás mellett.
– Igen.
Újabb kört rendeltek, majd még több történetet elevenítettek fel a
gyerekkorukból. Voltak regénybe illő nyarak, emlékezetes kalandok,
szép lányok, nagy bulik és tiltott helyek.
– Gondolkodtál azon a napon – kérdezte Ren –, amikor az a
különös zavar támadt mindenhol?
– Nem igazán – mondta Sabi. – Ha nem hozod fel, eszembe sem
jutott volna már.
– Komolyan? Pedig elég fura volt. Azt hittem, elájulsz ott, a
házatok előtt.
– Ugyan – mondta Sabi –, valami front lehetett, vagy a föld
mágneses zavara.
– Én mást olvastam. Bár igazából nem sokat írtak róla. Alig akadt
pár tudós, akit érdekelt a téma. Hát nem különös? Pedig aznap egy
csomó ember meghalt világszerte.
– Nem is tudtam.
Ren enyhén hunyorogva nézett az öccsére, mintha azt kutatná az
arcán, miért viccel vele, amikor komoly dologról van szó.
– Érdekes, hogy ezt mondod – mondta Ren. – Nekem élénken él
az emlékezetemben az a nap. Az egész jelenet, ahogy kiléptünk a
házból, és pár másodpercre mintha megállt volna az idő, mintha
kihagyott volna a streaming, és a közvetítés ugrott volna egyet.
Kiesett néhány szekundum, de mintha ez nem zavarna senkit.
– Rémlik valami, de szerintem ennek nincs ekkora jelentősége.
– Láttam a neten egy tudósnőt nyilatkozni. Azt mondta, az orvosi
nanorobotok érintettek az esetben. Neked van ilyen, nekem pedig
nincs.
 – Pedig neked is kellene, hogy legyen. Persze csak ha sokáig
szeretnél élni, és főleg egészségesen.
– De nem fura, hogy benned van, és nem emlékszel úgy arra a
napra, bennem pedig nincs, és én meg tisztán látok magam előtt
minden mozzanatot?
– Nem tudom, Ren – mondta Sabi. – Mit mondana Jézus?
– Ne szórakozz! Ez komoly dolog.
– Túlreagálod. Nem emlékezhetek mindenre úgy, ahogy te.
Ren érezte, hogy felesleges tovább erőltetnie a témát, mert az a
nap mindkettőjüknek mást jelent. Számára trauma, de Sabinak
olyan, mint az összes többi hétköznap. Alig emlékszik rá.
– És jól nézett ki? – kérdezte Sabi.
– Kicsoda?
– Hát a tudósnő. Nekem bejön a fehér köpeny.
– Igen, elég jól. Barna haj, olyan természetesen hullámos.
– Fehér köpeny?
– Nem, az nem, de csinos volt.
– Neked egy tudósnő kellene! – mondta Sabi. Ren már hallotta a
hangján, hogy a negyedik sör után elkezdte lekerekíteni a mondatok
végét.
– Gondolod?
– Vagy egy színésznő, aki pont olyan összevissza utazgat és
forgat, mint te.
– Hát az akár még működhet is. Kivéve, ha pont ellentétesen
dolgozunk – mondta Ren, és a két kézfejét keresztbe tette maga
előtt –, mert akkor nem látnánk egymást soha.
– A tudósnők is jók, mert azok is elfoglaltak, és nem szólnak be,
ha nem vagy otthon hónapokig, mert leköti őket a laboratórium
varázsa.
– Majd rászűrök a tudósnőkre a társkereső appban.
– Tessék! Megoldottam életed nagy problémáját!
– Örök hálám, bro! De csak ha visszajöttem.
 20

MIUTÁN ÖSSZEPAKOLT három napra elég váltóruhát, Gisele

Avigian leült a laptopjához, és kutatni kezdett a neten Sebastian
Vellar után. Az olvasott hírek aggasztották. Vellar a napokban
öngyilkos lett, és senki sem érti, miért. Az asszisztense pedig felhívja
őt, egy nanobiológust, hogy segítsen a Pillanat utáni nyomozásban.
Még a rendőrség sem kereste meg ilyen kéréssel.
Avigian egy darabig hallgatta a tavaszi esőt, ahogy puhán dobolt a
párkányon. A hangja mindig megnyugtatta, de most sokkal
nagyobbnak érezte a problémát, mint amin egy kis eső segíthetne.
Amikor egy ekkora ember meghal – gondolkozott Avigian –, az
asszisztensének nincs jobb dolga, mint a Pillanat után kutakodni egy
tudóssal? Ez vicc. Hacsak… – Avigian hátradőlt az ágyon, és fejjel
lefelé nézte az ablakon futkározó vízcseppeket. – Hacsak a két eset
nem függ össze. A Pillanat és Vellar halála. De mégis hogyan? Az
egyik egy globális zavar volt, a másik egy öngyilkosság. Eszébe
jutott, hogy a kis Juno is hasonló ötletet vetett fel, hogy egy nagyobb
esemény, Kína felemelkedésének tíz éve összekapcsolódhat a
Pillanattal. Ha így van, akkor valamilyen módon Vellarnak köze lehet
Kínához is, hogy bezárulhasson a kör.
Avigian belátta, hogy itt most nem jut tovább, de talán Seabury
segíthet neki kimozdulni a holtpontról.
Összeszedte a kutatási anyagát a Pillanatról, majd a
nanorobotokról szóló legfrissebb jegyzeteit, összemásolta egy
mappába, aztán átcsúsztatta a tabletjére. Felkészülten szeretett
volna megérkezni egy ilyen fontos megbeszélésre.
Ugyanakkor erőt vett rajta a félelem, hiszen még mindig van esély
rá, hogy a legrosszabb rémálmai válnak valóra a nanorobotokkal
kapcsolatban.
 21

QIN HAT ÉVE csatlakozott Yuhoz, miután véletlenül összefutottak

egy bevásárlóközpontban. Annak idején pár évig egy évfolyamba
jártak, és jó barátságot kötöttek, amely aztán lassan elsikkadt,
amikor külön városokba költöztek.
Az osztálytalálkozók már régóta kimentek a divatból, a közösségi
médiában pedig nincs súlya a távolsági kapcsolatoknak, így aztán
évekig nem beszéltek.
Amikor újra összehozta őket a sors, mintha ugyanott vették volna
fel a fonalat, ahol annak idején abbahagyták. Mindketten emlékeztek
az összes beszélgetésükre, a vicceikre és a terveikre. Yu megbízott
Qinben, és miután szép lassan rávezette arra, mit is csinál,
megkérte, hogy csatlakozzon, ha már ilyen remek programtervezővé
képezte magát.
Sok hónapnyi találkozó és beszélgetés után Yu felvette maga
mellé Qint vezető adminnak, és kiképezte a Fraktál-rendszerből.
Qint lenyűgözte a hálózat mérete, a programok precizitása és a
mindennél nagyobb szabású tervek. Minden programozó arra
vágyik, hogy egyszer egy nagy projekt részese legyen, egy fontos
fogaskerék valami hatalmas gépezetben, amelynek az életre
hívásához az ő munkája is kell. A Fraktál ilyen volt: gigantikus, a
benne rejlő lehetőségek pedig végtelennek tűntek. Minél mélyebbre
ástak, annál több új elágazást találtak, mint egy Mandelbrot-
halmazban.
– Létrehoztam ezt a céget, a Fractal Technologiest, ami ugyanúgy
működik, mint bármelyik másik IT-vállalat – mondta Yu, és az egyik
falon világító méteres logóra mutatott. A háromszög belseje kisebb
háromszögekre bomlott, és bár a grafikán ez már nem látszott, de
azok a háromszögek is még apróbbakra, és így tovább a
végtelenségig. Klasszikus fraktálalakzat – gondolta Qin. Ugyanezt
látta Yu névjegyén és az épület homlokzatán is.
 – Mellette van egy alapítványunk – folytatta Yu –, a China World
Aid, ami a fejlesztéseket finanszírozza, és egyben egy globális
alapkezelő és befektetési hálózat is. Kis túlzással a világ összes
pénze felett képesek vagyunk rendelkezni. Sok projektet mi
finanszírozunk, van, amit a kínai állam közvetlenül, és
természetesen a helyi tőkét is aktivizáljuk. Aki önszántából nem
segít, azt rávesszük. Így vagy úgy, de beszállnak pénzzel vagy
szaktudással.
– És mi van az ellenérdekeltekkel? A lobbistákkal?
Yu megvonta a vállát.
– Semmi. Amikor elindítunk egy projektet, akkor minden
érintettnek azt duruzsoljuk a fejébe, hogy ez jó lesz, és támogatnod
kell. Működik. Amikor a helyi médiát szondáztatjuk, az emberek
maximálisan mellette vannak a változásoknak.
– Az ilyen befolyásoláshoz sok idő kell, nem? – kérdezte Qin. –
Vagy egyből csinálják, amit kértek?
– Ahhoz, hogy hosszú távon megváltoztassuk valakinek a
hozzáállását, személyre szabott programsorok kellenek. Ezeket
nagyvonalakban mi tervezzük meg, aztán az algoritmus kielemzi az
egyén gondolkodásmódját, és hozzáigazítja a parancsokat a
célszemélyhez. A legjobb időpont a meggyőzésre az elalvás előtti
néhány perc. Ilyenkor az illető már ellazul, egyfajta meditatív
állapotba kerül, de még nem aludt el. Az agy ilyenkor egyébként is
sok ötletet dob fel, amelyeket az egyén már nem képes teljesen
reálisan kezelni, és minden sokkal könnyebbnek tűnik számára. Ha
ilyenkor futtatjuk a programokat, a befolyás ereje sokszorosa annak,
amit egy intenzívebb, nappali időszakban érnénk el. A program
lefutása néha izomrándulással jár, és az illető felriad, ahelyett, hogy
elaludna. Ez nem gond – Yu a mutatóujjával egy kört írt le a
levegőben –, de ilyenkor kezdeni kell elölről. Általában sikerül
megtalálni az egyensúlyt, és egészen az elalvás pillanatáig gond
nélkül megy a dolog. Az időzítés is automatikus, a Fraktál figyeli,
hogy a célszemélyek mikor kerülnek alkalmas állapotba, és akkor
indítja a programot. Mi pedig a napi jelentésben látjuk, hol tart egy
projekt. Nyolcvan százalékban megy minden magától, mint a
karikacsapás, de néha bele kell nyúlni a folyamatokba.
 – Volt már, ami rosszul sült el? – kérdezte Qin. Yunak tetszett a
kíváncsisága. Akiben sok kérdés fogalmazódik meg, az általában
sokra viszi. Feltéve, ha meg is keresi a válaszokat.
– Párszor előfordult, hogy egy változtatással elindítottunk egy nem
várt láncreakciót, de ezeket könnyen és gyorsan tudjuk kezelni.
– És ha nagy baj történne?
– Nem igazán tudok elképzelni ilyet – mondta Yu, és megállt egy
kicsit –, tényleg mindenre gondoltunk. De a központi irányítópulton
van egy gomb erre az esetre is. Egy fizikai gomb, ami kiküldi az
összes nanorobotnak azt a parancsot, hogy „állj meg”. Ez a
nanorobotokat és a hordozóikat is megállítja egy pillanatra. Ez elég
idő arra, hogy az emberek felismerjék, valami nem stimmel. Röpke
zavar, ami gondolkozásra, óvatosságra készteti őket, de mégsem
kezdenek gyanakodni egy külső befolyásoló tényezőre.
– A terjesztéshez nem lett volna gyorsabb kötelezővé tenni a
nanorobotoltást? – kérdezte Qin. – Bárkit meggyőzhettetek volna
arról, hogy rendeljék el. Még a propaganda is könnyen ment volna.
– Próbálkoztunk vele, de sajnos túl nagy az ellenállás a
nanorobotokkal szemben. Hiába hálóztunk be politikusokat, egy
szakértői csoportnál elakadt az ügy, amikor őket presszionáltuk,
akkor az emberjogisok léptek közbe, és így tovább. Ilyen átfogó
manipulációt roppant nehéz végigvinni, ha a szabad döntés ellen
dolgozunk. Nem is vagyunk hozzá elegen, és túl sok munkát jelent.
Nem ér annyit. Lassú víz partot mos elven haladunk, és végül is már
kilencvenkilenc százaléknál járunk. Jobb is így, mert az emberek
nehezebben jönnek rá, hogy a nanorobotokkal probléma van.
Mindenki abban a tudatban él, hogy az agyba nem jutnak fel, közben
pedig dehogynem. Az egyik társam fejlesztette ki azt a műveletet,
amely során a nanorobotok aminosavakat és cukrokat tapasztanak
magukhoz, így a vér-agy gát tápanyagként ismeri fel őket, és
átengedi mindet. A gyógyszeripar régóta alkalmazta a trükköt, de ők
már a gyártásnál bevonják a termékeiket. A nanorobotoknak ez a
generációja viszont erre önállóan képes.
– Álruhát öltenek?
– Tulajdonképpen igen.
Qin nem győzött álmélkodni a rendszer kifinomult felépítésén.
Eszébe jutott, amikor egy hónappal korábban először járt az
épületben, és megegyeztek Yuval. Nem voltak nanorobotok a
szervezetében, Yu nem tudta teljesen leellenőrizni őt, mégis a teljes
bizalmát élvezte. Régi ismerősök, nem is lett volna oka gyanakodni.
Viszont az állás egyik feltételeként meg kellett kapnia a nanorobot-
kapszulát, és Qin gondolkodás nélkül elfogadta. Azon a napon,
amikor bevette, úgy érezte, mintha nyomkövetőt ültetnének bele,
vagy egyszerűen láncra vernék. Később ez az érzés elmúlt, és
megértette, milyen jól járt. Őt soha nem bánthatja már senki, nem
betegszik meg többé, hosszú élete lesz, jó fizetéssel. Cserébe csak
csinálnia kell, amit szeret, és mindezt az egész bolygó jóléte
érdekében. Ha ez nem álomállás, akkor mi az?
Qin egy elégedett mosollyal űzte ki fejéből a gondolatait, majd
feltette a következő kérdését:
– Mik a további terveid?
Yu továbbindult, és zsebre tette a kezét. Qin követte.
– El akarom törölni az oktatást és a pénzt – mondta Yu. Akkoriban
még két emelet kihasználatlanul állt, de mára berendezték őket, és
folyamatosan érkeztek az új dolgozók.
– És hogyan? – kérdezte Qin. Nem kételkedett, kíváncsisága
őszinte volt.
– A jelenleg használt nanorobotok csak alapparancsok átadására
és egyszerű információk kinyerésére alkalmasak. Már teszteljük
a következő utáni generációt, ami ennek a többszörösére képes.
Azokkal már fel lehet tölteni egy tudatot egy felhőbe, vagy tudást
lehet átadni az agynak. Kell még pár év, mire lecserélhetjük a
jelenlegi rendszert, de ez az egyik nagy tervem a jövőre nézve.
Yu kicsit túlbecsülte a fejlesztési részlegét, és az azóta eltelt hat
év alatt nem sikerült hibátlan terméket előállítani. A nanorobotokat
fejlesztő csapat vezetője viszont épp a napokban kért egy találkozót
Yutól, hogy legfrissebb eredményeiket prezentálhassák.
– És a pénz? – kérdezte Qin, ahogy sétáltak felfelé a lépcsőn,
hogy megnézzék a harmadik szintet.
– Nincs szükség rá – mondta Yu. – Sokkal drasztikusabb
automatizálást szeretnék a világban. Dolgozzanak a gépek! Ha jól
csináljuk, senkinek nem kell majd munkába járnia. Korlátlan energiát
tudunk előállítani, ha kiaknázzuk a lehetőségeinket. És ha van
energia, akkor minden van. Élelmiszer, ivóvíz, lakások, fejlődés.
Minden bérelhető lesz, ingyen. Ami nem kell, leadod, ami kell,
elviszed. Lényegében ennyi.
– Ez óriási lépésnek tűnik.
– Fájdalmas lesz, de az emberek gyorsan túlteszik magukat rajta,
és onnantól egy sokkal szebb és érettebb korszak jön majd el. – Yu
megvonta a vállát. – Már régen megcsinálhattuk volna, de a
gazdasági érdekek miatt nem áramlott az információ, a cégek és a
laborok nem adták össze a tudásaikat. Így aztán nemhogy előre nem
haladtunk, de végveszélybe sodortuk volna a földet is. Ha mi nem
lépünk közbe, akkor a végén lett volna egy lakhatatlanná szemetelt
és kizsákmányolt bolygó, amelyen az utolsó városban a
leggazdagabb tíz százalék szórja a pénzt ruhákra meg fiatalító
szerekre.
Qin elgondolkodott, majd el is mosolyodott.
– Hát igen – mondta –, ezt másképp nem lehet.
Yu bólintott.
– Négy éve csinálom, de már előtte is aktívan készültem erre.
Szeretnék többet foglalkozni a kutatás-fejlesztéssel, és egy lépéssel
eltávolodnék a napi operatív feladatoktól. Rengeteg a megoldandó
probléma és a megvalósításra váró tervünk. Hamarosan elég lesz
napi négy órát aludnunk egy új fejlesztésnek köszönhetően.
A nanorobotok segítenek az elalvásban, és közben serkentik a
regenerálódást. Négy óra alvás kilenccel fog felérni. Nem lesz többé
fájdalom sem. Ha valaki megsérül, a nanobotok leállítják a
fájdalomérzést az adott területen. Aztán ott van még a szervezet
energiája. Nanorobotokkal, közvetlenül az agyból tudjuk
finomhangolni a szervezet energiafelhasználását. Így tovább leszünk
képesek jobb teljesítményt nyújtani.
– Ez úgy hangzik, mintha már-már istenekké válnánk.
– A cél mindenképpen egy magasabb szintű emberiség
létrehozása, amelyben mindenki hasznos és dolgozik a jövőért. Nem
lesz többé munkanélküliség, felesleges állások és érdekellentétek.
Mindeközben mindenki jobban fog élni, egészségesebbek leszünk,
erősebbek, tovább élünk majd, minden nyelvet megértünk, és
minden érzékszervünk feljavul. Tudom, utópisztikusnak hangzik, ezt
jó párszor megkaptam már, de én láttam, mire képes a technológia,
ha semmi sem szab határt neki, és csak idő kérdése, hogy mindezt
az emberiség szolgálatába állítsuk.
– Ránk nincs hatással a Fraktál? Bennünk is vannak nanorobotok.
– A mi rendszerünk független. A te nanobotjaidhoz csak te és én
férünk hozzá, és ez az összes vezető adminra igaz. A többiek egy
rendszeren vannak, akárcsak az egész világ, de a területi vagy
egyéni célzás fontos paraméter, így biztonságban vannak, mert ilyen
akciókat Pekingben csak mi csinálhatunk, a többi emelet nem.
– És a te nanobotjaid?
– Azokhoz csakis én férek hozzá, még az orvosok sem. Iko is csak
üzenni tud azon keresztül, máshoz nincs jogosultsága. – Yu
mosolygott, büszkén és ravaszul, mint aki mindenki eszén túljárt.
– Mi lesz az én feladatom? – kérdezte Qin.
– Az én munkámat veszed át a Fraktálban. Az lesz a dolgod, hogy
a rendszer elemzései alapján a helyes irányba tereld a világot.
A három vezető admin egyenrangú, de mégis szeretném, ha te a
helyettesemként több feladatot vállalnál.
– Örömmel – mondta Qin, és szemében őszinteség csillogott. –
Nem lesz gond. – Qin nyomatékként össze is préselte kissé a száját.
Ennek az egyezségnek már hat éve, és Yunak azóta nem sikerült
az a hátrébb lépés úgy, ahogy szerette volna. Túlságosan nagy a
feladat és a felelősség ahhoz, hogy másra bízza, még ha az a valaki
Qin is.
Pedig Qin ez idő alatt tökéletesen kiismerte a rendszert és a
fontosabb szereplőket. Már saját módszerei is voltak, miként vegyen
rá embereket bizonyos cselekvésekre vagy döntésekre. Ő vezette
be a parancsok kultúránkként különböző finomhangolását, így egy
adott gondolat sokkal simulékonyabb lett az adott személyek
elméjében, mintha csak úgy, egységes üzeneteket küldenének ki.
Qin volt az, aki elkezdte összehozni a kollégákat, hogy csapattá
formálódjanak. Yu mindent megengedett nekik, amíg a rendszert
nem fenyegette veszély. Így aztán munkaidő után páran néha bent
maradtak az irodaházban, és olyan VR-játékokkal játszottak
hálózatban, amelyeknek már nanorobot-kapcsolata is volt. Ilyen a
piacon még nem létezett. Qin megegyezett egy kínai céggel, hogy
támogatják a fejlesztéseket, készítsenek ilyen játékot, ők meg
bolondok lettek volna nem elfogadni a piaci kockázatok nélküli
nyereséget. A játék gyönyörű lett. Egy fantáziavilágban játszódott,
ahol mindenki saját karaktert épített, és hol magányosan, hol
másokkal együtt barangoltak az óriási, varázslatos világban.
Küldetéseket teljesítettek, falvakat építettek, gonosz erőkkel
küzdöttek meg, csatákat vezényeltek, és természetesen fejlesztették
a virtuális énjüket. A lenyűgöző vizuális élményhez a nanorobotok
illatokat, tapintást, hőérzetet, sőt megérzéseket adtak hozzá. De a
sérüléseket és a fáradtságot is érezték a játékosok, mintha valóban
megélték volna karaktereik viszontagságait. A játék semmihez nem
fogható élményt nyújtott, és csak az övék volt.
Qin és Yu közösen beépítettek egy féket a függőség ellen, a
játékélmény után egy órával az emlékek némileg megfakulnak, és a
vágy, hogy folytassák, enyhül. Ha ez nem lenne, már mindenki a
virtuális világokban élne, ahol rövid távon szomjan halnának.
Yu hagyta, hogy a Fraktál-rendszert összekapcsolják a játékkal,
de szigorúan munkaidőn kívül, és az ügyeletes nem játszhatott.
Valakinek mindig őrködnie kellett a világ felett.

– Qin! – mondta Yu, amikor értesült Vellar haláláról.

– Igen, Daniel? – kérdezte Qin, és alázatosan a főnökéhez lépett.
– Vellar miért vagdosta össze magát a szállodában?
– Te kérted, hogy a halála legyen kellően brutális – mondta Qin.
– Azt kértem, hogy ugorjon ki az ablakon.
– Gondoltam, jobb lesz a történet, ha egy kicsit rejtélyesebb és
véresebb. Ha csak kiugrik, az emberek még azt hiszik, hogy valóban
öngyilkos lett, és nekünk semmi közünk hozzá. Így viszont mindenki
számára világos, hogy mi vettük rá az egészre.
– Nem azt mondom, hogy nem volt jó, de feleslegesen nem
akartam megkavarni az embereket. Nézd meg – Yu a mobilján
mutatta a híreket Qinnek –, nyomozás indult, és médiavisszhang
van. Az emberek találgatnak. Pont ez az, amit nem akartam.
– El fog ülni – mondta Qin –, majd rásegítünk.
– Ajánlom is, hogy elsimíts mindent!
 22

SEABURY REGGEL nem érte el telefonon Vellart, de először nem

aggódott. Amikor beült az autójába, a rádióban harmadik hírként
mondták be a főnöke halálát. Félrehúzódott, és könnyes szemmel,
remegő kézzel próbálta hívni Vellart újra és újra, de a telefont senki
nem vette fel – közben valahol a rendőrség egyik bizonyítékos
rekeszében rezgett egy simítózáras nejlonzacskóban Vellar
okosórájával együtt.
Seabury megnézte a hitelesnek tartott internetes híroldalakat is,
és már több helyen megtalálta a hírt, hogy „Sebastian Vellart, a
milliárdos üzletembert holtan találták egy Los Angeles-i szálloda
előtt”. „A találgatások öngyilkosságról szóltak, amit a rendőrség még
nem erősített meg.” „Luis Garza, a nyomozás vezetője nem árult el
több részletet.”
Seabury újból telefonált Vellarnak, de hiába, majd újra és újra,
mígnem kiesett a kezéből a telefon, és hangos zokogással ráborult a
kormányra.
Sok időbe telt, mire elmúlt a reszketése, és a sírás ismét engedte
józanul gondolkodni. Hogy történhetett ez? Miért történt? Miért
Vellar? Miért mindig a jó emberek? Tegnap szóba jött a halála. Vajon
véletlen volt, vagy előre eltervezte, hogy végez magával? Mi lesz
most?
Tudta, hogy el kell mennie a trezorhoz, de előtte a férjét, Stevent
hívta fel azzal, hogy azonnal találkozzanak, majd hozzátette, hogy
Vellar meghalt. Ahogy ezt kimondta, ismét rátört a sírás, és ő hagyta.
Fájt neki, de osztozni akart Vellar fájdalmában, segíteni neki,
megmenteni.
Odahajtott Steven munkahelyéhez, ahol negyven percet
beszélgettek. Férje meghallgatta, megvigasztalta és erőt adott neki,
ahogy egy házastárshoz illik, húsz együtt töltött év után. Megölelték
egymást, majd Seabury azzal köszönt el, hogy nagyon fontos
dolgokat kell elintéznie, de meg fogja tudni csinálni.
 – Tudom – mondta Steven. – Nem ismerek nálad erősebb nőt a
világon.
Seabury úgy érezte, nem teljesen önmaga, és csak nagyjából
tudta, hogy éppen mit csinál, sokkal inkább csak sodródott az
eseményekkel.
Pár órát még céltalanul bóklászott a városban. Kiült a tópartra,
ahol végre elég erőt érzett magában ahhoz, hogy végigolvasson
néhány cikket a főnöke haláláról.
Sebastian Vellar mint a világ egyik leggazdagabb embere gyakran
szerepelt hírműsorokban, talkshow-k vendégeként vagy gazdasági
elemzőként. Váratlan halála sokkolta a pénzügyi szakmát, és a
Vellar érdekeltségébe tartozó cégek részvényei azonnal
mélyrepülésbe kezdtek. Az igazgatótanácsok közös
sajtónyilatkozata valamelyest lenyugtatta a kedélyeket, és a napi
zárásra stabilizálódtak az árfolyamok. Vellar két legnagyobb
holdingja a rákövetkező hétre külön sajtótájékoztatót hívott össze,
ahol a jövőbeni terveiket jelentik majd be. – Ügyes – gondolta
Seabury. – Egy pozitív jövőkép megvédi az értékpapírokat a további
eséstől. Mint egy vészforgatókönyv.
„Sebastian Vellar Németországban született jómódú családban –
írták a híroldalak, de ezt Seabury tudta. – Tizenéves kora óta
érdekelték a pénzügyek, a befektetések, az ingatlanok.
Huszonévesen már több céget is alapított, majd pár évvel később
áttette a székhelyét San Franciscóba. Innentől a karrierje és a
vagyonának a mérete meredeken emelkedő pályára állt.”
Gyakran idézték tőle híres mondását, hogy „mire végiggondolod a
lehetőségeid, azok már el is múltak”. Vellart vakmerő befektetőnek
ismerték, de valahogy utólag mindig beigazolódott, hogy sokkal
inkább volt jól megfontolt és zseniálisan intuitív, mint
szerencselovag.
Mr. Vellar megítélése vegyesnek mondható. Egyesek úgy vélték,
csak egy ügyeskedő gazdasági bevándorló, mások zseniális
üzletembernek tartották, és előadásokra hívták cégekhez,
egyetemekre. Akadtak, akik csalónak, szélhámosnak gondolták,
szerintük ekkora vagyont nem harácsolhatott össze becsületes
munkával. Aztán ott volt a nagy többség, akik csak egy gazdag
emberként ismerték a sok közül, vagy még úgy sem.
 Seabury tisztában volt azzal, hogy nem tud mindent Vellarról.
A főnöke bizonyos dolgokat nem árult el neki, de talán soha
senkinek. Mégis bízott benne. Seabury meggyőzte magát, hogy
Vellar jó ember volt, akinek megérte odaadóan dolgozni.
Hazament a parkból, hogy lezuhanyozzon. Nem segített rajta
igazán, éppen csak annyi lelkierőt érzett magában, hogy elmenjen a
trezorhoz. A címet és a kódot egy régi fénykép hátuljára írta fel, hogy
ne kelljen megjegyeznie. Ez Vellar mániája volt, hogy az igazán
fontos dolgokat nem szabad fejben tartani, mert előbb-utóbb valaki
kiolvassa onnan.
A privát széfszolgáltatással foglalkozó cég bejáratánál az
arcfelismerő rendszer azonosította és beengedte a recepcióig. Ott a
fényképről bemásolta a kódot az érintőképernyőre. Mr. Darby, a cég
vezetője személyesen jött le, hogy a fiókhoz kísérje Seaburyt.
Egyszer már találkoztak Vellar San Franciscó-i irodájában, amikor
éppen a trezor bérleti szerződését írták alá.
– Sajnálom, ami Mr. Vellarral történt – mondta Mr. Darby. Magas,
szikár férfi volt, rettentő drága öltönyben, amit elegáns parfümillat
lengett körbe. – Kérem, fogadja őszinte részvétemet.
– Köszönöm.
Mr. Darby átvezette Seaburyt két biztonsági ajtón, utána levitte a
mínusz második szintre, ahol a lifttel szemben egy hatalmas rács
állt, mögötte a trezorokkal. A férfi kinyitotta a rácsot, majd belépett a
kiválóan megvilágított helyiségbe. Sötétzöld acélfiókok álltak sorban
a fal mentén, a padlótól egészen fejmagasságig. Középre csak egy
kerek asztalt helyeztek, más bútor nem volt a helyiségben.
– Ez volna az, Mrs. Seabury – mutatott a cégvezető az egyik
fiókra. – Most magára hagyom. Ha végzett, kifelé minden ajtó
magától nyílik.
– Köszönöm, Mr. Darby.
Seabury kihúzta a fiókot, kinyitotta a tetejét, majd a tartalmát
kipakolta az asztalra. Rengeteg irat, adathordozó és jegyzetköteg
hevert előtte. Elkezdte keresni a legfontosabbat, és hamar meg is
találta, az állt a hófehér borítékon, hogy „Carrie”.
Seaburyre ismét rátört a remegés, a tekintete fátyolos lett. Nem
állt készen egy búcsúlevélre Vellartól, és a teher, amely a vállára
került, túl soknak tűnt. Ma már tizenhét nem fogadott hívása volt
Vellar cégvezetőitől, üzlettársaitól és ügyvédjeitől. Válaszokat
várnak, és ha ő nem találja meg azokat itt, ebben a pincében, akkor
káosz lesz, amit ő a saját bukásaként él majd meg.
Sokáig tartotta a borítékot a kezében, mielőtt kinyitotta. Ujjairól az
izzadság már nyomot hagyott a papíron. Aztán felnyitotta. Kivette a
levelet, vett egy mély levegőt, és olvasni kezdte.
„Drága Carrie – írta Vellar –, nem lehet szavakba önteni, mennyire
fontos voltál nekem, és képtelenség megköszönni, amit tőled
kaptam. Hálás vagyok, amiért nekem dolgoztál, amiért engem
választottál, és amiért kitartottál mellettem minden különcségem és
nemritkán nehéz természetem ellenére.
Valahogyan mindig is éreztem, hogy korán kell távoznom.
Egyszerűen az egész életem valószerűtlenül jól alakult, és tudtam,
hogy ennek egyszer meg kell majd fizetnem az árát. Vagy egy
betegséggel, vagy egy balesettel, vagy egy merénylettel.
Szüleim szorgalmas emberek voltak, és engem is arra neveltek,
hogy kitartóan dolgozzak az álmaimért. Végül olyan emberré lettem,
aki rosszul érzi magát, ha akár csak egy órája is hasznos tettek
nélkül telik el. Aztán mindent elértem, amit lehetett ebben a világban.
Jókor, jó helyen, a megfelelő tudással és hozzáállással érkeztem az
útelágazásokhoz és a lehetőségekhez. Szerencsésnek érzem
magam, de sokat is tettem a sikerért. A pénz önmagában sosem
érdekelt, csak az építkezés, a lehetőségek kiaknázása és az
emberiség hibáinak kijavítása, hogy mielőbb élhetőbb és fejlettebb
jövőbe léphessünk.
Most vége, de szeretném, ha nem csüggednél. Sokkal több
adatott nekem, mint amennyi egy embernek a földön járna.
Kivételesnek érzem magam, amiért hálás vagyok a sorsnak. És
ezért szerettem volna visszaadni valamit a világnak, az embereknek.
Sokat tettem azért, hogy a világot jobbá tegyem, egy részéről tudsz,
és vannak dolgok, amelyekről nem, de kérlek, hidd el, hogy mindig a
jóság vezérelt, sosem a haszonszerzés.
Még egyszer utoljára szükségem van rád. Fontos számomra, hogy
a halálom után is a helyes mederben maradjanak a dolgaim, mert
túlmutatnak rajtam.
Az iratok között találsz egy végrendeletet. Azt vidd el La
Guertának, az ügyvédemnek, ő intéz mindent.
 Találsz leveleket a cégvezetőknek címezve, kérlek, juttasd el
nekik.
Vannak leírások arról, hogy bizonyos befektetésekkel mi a teendő,
és néhány futó projektemmel kapcsolatos információ, ami segít
neked eligazodni az eddig ismeretlen területeken.
És van még egy fontos ügy. Találsz egy barna borítékot is, azt el
kell vinned a rajta található címre. A címet ne jegyezd meg, csak
menj oda. A bank a halálommal engedélyezi számodra, hogy
hozzáférj a telefonoddal az egyik privát számlámhoz. Ezt a pénzt
arra használd, hogy elintézd ezt az utolsó ügyet.
Végül még egy dologról szeretnék írni neked. Tudod, hogy mindig
is paranoiás voltam. Nem dédelgettem illúziókat, tudtam, hogy
lehallgatnak a telefonon és a virtuális asszisztensen keresztül. Látják
a leveleimet, a keresési előzményeimet. Amit csak akarnak. Bár
bíztam abban, hogy ezzel nem él vissza senki, tudtam, hogy egyszer
lesz valaki, aki kihasználja majd a modern technológia adta
lehetőségeket, hogy mások fölé emelkedjen. Ilyen az emberi
természet, uralkodni akar a többieken, ez az egyik
alaptulajdonságunk, amit az állati időkből megtartottunk. Az utóbbi
években viszont már attól kezdtem félni, hogy a gondolataimat, a
szervezetemet is lehallgatják. A DNS-em sincs biztonságban. Ha
nem így van, akkor vagy túlreagáltam, vagy túl korán féltem ettől. Ha
viszont igazam van, akkor jól tettem, hogy az igazán kényes ügyeket
mindig olyan helyen beszéltem meg másokkal, ahol a telefon süket
és nincs internet. A legfontosabb információkat leírtam, nem
jegyeztem meg, nem is gondoltam rájuk, nehogy valaki hozzájusson
a fejemből. Ne legyél olyan, mint én, de azért légy óvatos a
kedvemért!
Ha mindennel megvagy, kérlek, menj el egy hosszabb
szabadságra, és ne gondolj semmire. Lazíts, és gondold át, mit
szeretnél csinálni még az életben, majd csináld azt.
Drága Carrie, köszönök mindent, és még többet. SV”
Az asztalhoz nem tettek széket, pedig Seabury szeretett volna
csak úgy összeroskadni valahol, így jobb híján az asztalra
támaszkodva fújta ki magát, majd letörölte a könnyeit. Végignézett a
mappákon és borítékokon, aztán betette őket a táskájába. Kifelé
menet két dolgot ígért meg magának és kicsit Vellarnak is. Mindent
megcsinál, amit főnöke a halála után kért tőle, és kideríti, ki ölte
meg, merthogy nem lett öngyilkos, az biztos.
 23

GARZA NYOMOZÓ rutinból csinálta végig a kihallgatásokat. Nem

látta értelmét, de túl kellett esnie rajta. A Vellarral szomszédos
szobában – a tizenöt-nulla-ötösben – egy fiatal pár aludt aznap este,
hallották, amikor összetört a tükör, de nem zavarta őket. Esetlenek
voltak, ha ők követték volna el a gyilkosságot, biztosan hagynak
nyomot.
A nyomelemzők átvizsgálták a szomszéd szobákat, de semmi
Vellarhoz köthető nyomot nem találtak. A tizenöt-nulla-négyesben
pedig minden nyom egyértelmű volt: Vellar vére, bőre, haja, a
takarítószemélyzet hajszála, az előző lakók régi hagyatékai itt-ott,
amelyek túlélték a takarítók alapos munkáját.
Garzára rátört az éhség, de egyből el is illant, ahogy eszébe jutott
Vellar összetört teste. Az a szétvagdosott, torz arc, amelyben semmi
emberi nem maradt. Csak feküdt a járdán, mint egy háborús film
kelléke, ami megmutatja, milyen borzalmas dolgokra képes az
ember.
A nulla-hármas szobában egy nagyothalló idős házaspár lakott,
akiket még reggel sikerült kikérdezni, de nem is láttak – és micsoda
meglepetés –, nem is hallottak semmit. Garza abban sem volt biztos,
hogy azt tudják, ők hol vannak. Egyébként ajándékúton, amit még
karácsonyra kaptak, de egyáltalán nem biztos, hogy kellett már nekik
ez a kirándulás.
A szemközti szoba üresen állt aznap éjjel, mivel a nő, aki kivette
volna, lekéste a gépét a dallasi reptéren. A többi szobában lakó
vendéget a rendőrök délelőtt hallgatták ki, de senki nem hallott
semmit, és csak egy ember akadt, aki fényképről emlékezett Vellarra
a szálloda étterméből. Még mondta is a barátjának, hogy „az a fickó
állítólag a világ egyik leggazdagabb embere”.
Vellar csak egy napra foglalt szobát, és a kis, sötétszürke gurulós
táskájából jóformán ki sem pakolt. Nem találtak nála semmi
érdekeset vagy gyanúsat. A cuccait nem túrta át senki, nem loptak el
tőle még egy reklámtollat sem. Ha gyilkosság történt, akkor a
tettesnek nem volt más célja, mint kiradírozni a milliárdos
üzletembert a térképről.
A tizenötödik emeleten egyetlen kamera figyelte a vendégeket,
amit a lift előtti térben helyeztek el. A szög nem volt a legjobb, de a
két folyosó részben látszódott rajta, Vellar ajtaja már nem. Ami a
biztonsági főnöktől kapott felvételeken látszódott, az megerősítette a
nyomokat és a tanúvallomásokat. Az emelet csendes volt egész
este, csak azok szerepelnek a képeken, akik ezen a folyosón vettek
ki szobát. Vellar vagy öngyilkos lett, ahogy ember nem lenne képes,
vagy úgy ölte meg valaki, ahogy nem lehetséges.
Benyitott Goodwick. Kerek, széles mosolyú képe így, az ajtón
behajolva egészen komikusan hatott.
– Ebéd?
Garza felnézett. A nappali fény csak az irodán keresztül szűrődve
jutott be a kis kihallgatóhelyiségbe. Újra hallotta a kinti hangokat, és
rájött, mennyi dolga van még aznap. Egyáltalán nem szeretett volna
Goodwickkel ebédelni, de nem jutott eszébe jobb és gyorsabb
megoldás, hogy a gyomra korgását csillapítsa.
– Mehetünk.
Ebéd után Luis Garza nyomozó egy kanapén ült, a központi
rendőrőrs pihenőszobájában, és a tabletjén nézte át a Vellar-aktát.
Továbbra is gyilkosságnak tartotta.
Az őrsre rengeteg hívás érkezett Vellar halála miatt. Újságírók,
üzletemberek próbáltak információhoz jutni. Ki visszafogottabban, ki
agresszívebben. Igaz, hogy megölték? Hagyott búcsúlevelet, mielőtt
leugrott? Az üzleti ügyei miatt bántak el vele? Mi lesz a vagyonával?
– Mégis honnan tudná a rendőrség diszpécsere, hogy mi lesz Vellar
vagyonával?
Az újságírók hangzatos sztorit szerettek volna, de azt nem
találtak. Egy közismert ember halála vezető hír, de önmagában nem
igazán izgalmas. Vadászkutya módjára szimatoltak a sorok között,
hátha akad egy információmorzsa, amit fel lehet fújni jó nagyra, hogy
sok legyen a kattintás. Egy új Belliston-ügyet akartak.
Garza utánanézett a neten Vellar életének. Talált jót és rosszat is.
Egy német punkzenekar még a dalszövegébe is beleírta egy másik
milliárdossal együtt, amikor a gazdagokról énekeltek: „Malberg,
Vellar, sok pénz kevés kézben, a többieket hátrahagyjuk, kevés étel
sok kézben.”
Garza nem tudta egyértelműen eldönteni, hogy Vellar jó vagy
rossz ember volt-e, mert sokat segítette az elmaradott régiók
fejlődését, de rengeteget szidták is, hogy nem együttműködő, és a
saját törvényei szerint játszik. Csalással, adóelkerüléssel,
manipulációval viszont soha nem vádolták meg. Hivatalos nyoma
nincs annak, hogy akár csak egyszer is tilosban parkolt volna. De
akkor miért utálják mégis ennyien? Irigység? Ellenérdek? Talán.
Mindenesetre nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél.
A törvényszéki orvosszakértő megállapította, hogy Vellar vérében
nem volt drog, sem alkohol, sem érzéstelenítő, csupán
gyomorsavszabályzó gyógyszer, vérnyomáscsökkentő és
nanorobotok.
Garza hallott már hihetetlen öngyilkosságokról, de ez mindegyiken
túltenne, ha bebizonyosodna, hogy Vellar egyedül csinálta.
Egyszer egy férfi úgy ölte meg magát, hogy kétszer belefejelt egy
körfűrészbe. Egy másik magára gyújtotta az erdőt, mielőtt fejbe lőtte
magát. Nem gyakori, de megesik, hogy valaki brutális eszközökhöz
nyúl, vagy két módszert is bevet, hogy biztosra menjen, de az
öngyilkosság előtti öncsonkítás gyakorlatilag nem létező műfaj.
Garza legalábbis nem talált Vellaréhoz hasonló feljegyzést a
rendőrségi adatbázisban.
A biztonsági kamera képén beazonosították Carrie-Ryan
Seaburyt, Vellar asszisztensét, aki nagy valószínűséggel az utolsó
ember, aki élve látta Vellart. Még nem sikerült elérnie, de más
forrásból megtudta, hogy Vellar aznap több tárgyaláson, egy
gyárlátogatáson és egy ingatlanbejáráson vett részt. Egyik ismerőse
azt mondta, hogy Vellar ritkán keresi a nők társaságát. Egyszerűen
nem az a típus.
Vellar Seaburyvel vacsorázott a szállodában, majd – a
recepciósok szerint – egyedül ment fel a szobájába. Seabury alibije
sziklaszilárd, hiszen egy négy kilométerrel távolabbi panzióban
bejelentkezett aznap este, ott is van róla kamerafelvétel, és legalább
öt ember tanúsítja, hogy ott tartózkodott.
Garza letette a tabletet, és kinézett az ablakon. Teljesen kizárta a
körülötte zajongó kollégáit, akik beszélgettek, zenét hallgattak vagy
asztali focit játszottak. Távolabb, a pihenőszobán kívül pedig
nyüzsögve dolgoztak.
Ha gyilkosság történt, akkor ki akarhatta Vellar ilyen csúnya
halálát? – gondolkodott Garza. – Ilyet a legdurvább kartellek
csinálnak Közép- és Dél-Amerikában, de Los Angelesben tíz éve
nem történt leszámolás. Ja, bocs, és nincs nyom. Egy árva jel sem,
ami arra utalna, hogy más is járt a szobában. Pedig elég sok vér
maradt a szőnyegen és a tükrön. De a szállodai takarítószemélyzet
reggeli látogatásán kívül senki sem járt még csak a közelében sem a
szobának. Lehetetlen – gondolta Garza, de sokat tapasztalt
rendőrszíve azt súgta, hogy mégis valaki más akarata érvényesült
aznap, és nem Vellaré.
Vellar birodalmát százmilliárd dollárra becsülték, tizenkét országot
érintettek az üzletei, és negyvenhét vállalat kapcsolódott a nevéhez
tulajdonosként. A lényeg – gondolta Garza –, hogy ha voltak is
ellenfelei, vagy olyanok, akik a halálát kívánták, akkor lelőtték volna,
és kész. A másik oldal viszont, hogy ha Vellar meg akart halni, miért
nem hagyott búcsúüzenetet. Az még megérthető, ha elege lett és ki
akart szállni, de hogy felelőtlenül elengedi, amit felépített, pontos
utasítások és örökösök nélkül, sehogy sem illett hozzá.
Végrendeletet biztosan írt, ami miatt még fel kell hívnia Vellar
ügyvédjeit, hogy kiderítse, kinél van.
Vellar magának való agglegényként élt. Család és élettárs nélkül
kijelenthető, hogy akik közel álltak hozzá, azok az üzlettársai és a
beosztottjai, az egyetlen dolog, amihez érzelmileg kötődött, az pedig
a birodalma. Nehéz lenne elfogadni, hogy mindezt egyetlen szó vagy
előjel nélkül önszántából itt hagyta.
Ekkor megrezdült a mobilja, és ismeretlen számot írt ki a kijelzőre.
– Garza – mondta, miután felvette.
– Garza nyomozó – ismételte egy kellemes női hang –, Carrie
Ryan-Seabury vagyok, Mr. Vellar asszisztense. Szeretnék beszélni
önnel, ha nem bánja. Kérem, jöjjön el Mr. Vellar Linda Mar-i házába,
Pacificában.
– Éppen az ő halála ügyében nyomozok…
– Tudom, Garza nyomozó, éppen ezért szeretném, ha eljönne.
– Nézze, először is tanúvallomást kellene…
 – Elküldtem a mobiljára a beszállókártyáját és a címet. Reggel
indul egy gép. Ha tényleg szeretné kideríteni, mi történt Mr. Vellarral,
jöjjön el.
– Várjon…
– Akkor holnap. Vigyázzon magára, Garza nyomozó!
Garza a kijelzőt nézte, a kapcsolat megszakadt. Seabury – idézte
fel magában a nevet. Mindenképpen találkozni akart vele, de mi ez a
titokzatosság?
Megnézte az üzeneteit, és megtalálta a repülőjegyét. Seabury
nem viccelt, tényleg találkozni akar. Ő pedig elfogadja a meghívást,
mert ki tudhatna többet Vellarról, mint a személyi asszisztense?
Felhívta Ilsát, hogy el kell utaznia, és egy éjszakát nem alszik
otthon. A beszélgetés jó hangulatban zajlott, és a barátnője megértő
volt, Garzában mégis kísérteties déjà vu támadt, hogy ezt a
beszélgetést már lefolytatta korábban az exfeleségével is.
 24

SEABURY HÍVOTT egy taxit, felmutatta a sofőrnek a barna

borítékot, majd megkérte, vigye a rajta található címre. A sofőr
elhúzta a száját, de aztán bólintott.
A taxi egy ház előtt állt meg, San Franciscótól délre, Redwood
Cityben. Seabury becsengetett. Komor tekintetű, két méter magas
férfi nyitott ajtót. Sűrű, fekete haja alatt a homlokán két apró vágás
keresztezte egymást. Rövid ujjú inge engedni látta gazdagon tetovált
alkarját.
– Miben segíthetek? – kérdezte a férfi.
– Jó napot! – mondta Seabury. – Ez a magáé.
A férfi biztosan megdöbbent – gondolta Seabury –, de ennek
semmilyen jelét nem engedte kiülni az arcára. Határozott tekintettel
nézett rá, majd a borítékra. Éles arcvonásai erőszakos múltra
utaltak. Seabury lesütötte a szemét, már így is túl sokat jegyzett meg
a találkozóból.
– Köszönöm – mondta a férfi, majd átvette a borítékot, és
becsukta az ajtót.
Seabury beült a taxiba, és visszavitette magát San Franciscóba.

Ren Hardier a Saint-Germain bulvár egyik frissen nyílt kávézójában

ült, és a laptopján rendezgette a dolgait. Átnézte a befektetéseit,
befizette a kötelező költségeit, törölte a régi e-mailjeit, mappákba
rendezte ömlesztve tárolt állományait. Chatelt néhány régi
barátjával. Közben a fülhallgatóján halkan duruzsolt a jazzhop, a
rock, a hiphop és a chillhouse. A zenéket a Nexong nevű alkalmazás
válogatta neki, ami nemcsak stílus szerint, hanem minden korábban
hallgatott zene alapján választja ki a következő dalt, súlyozva a
kedvencek és a sokat hallgatott zenék szerint. Hardier áldotta a
készítők nevét, mert végre valaki megértette, hogy senki nem akar
egy stílusú zenét hallgatni órákon át, viszont teljesen random sem
ugrálhat a lejátszási lista a világ összes zenéje között.
Odakint a tavasz teljes pompájában tündökölt. Az ablakokban és
az apró erkélyeken virágok versenyeztek színek széles
kavalkádjában. A járókelők jókedvűen, télikabátokból szabadulva
zsongták be Párizs utcáit. Előkerültek az utcazenészek, a mopedek,
a rollerek és a segwayek, más lett a zaj, változatosabb, mint amilyen
télen szokott lenni, harsányabb, ahogy a ruhák és a kirakatok is.
Megrezdült a mobilja, és nekikoccant üres kávéscsészéjének.
Hardier megnézte a kijelzőt: titkosított üzenete érkezett. Feloldotta a
telefont, majd az üzenetet is a szokásos kóddal. A parancsnoka írt,
Jacob Langley tábornok: „Randevú” – ennyi állt az üzenetben.
Hardiernek ez azt jelentette, hogy behívták. Találkozó és eligazítás a
szokásos helyen. A feladó ezen a csatornán csak Langley tábornok
lehetett. Ha hívja, mennie kell. Hardier keresett egy repülőjáratot
Párizs és San Francisco között, lefoglalta a jegyét, majd visszaírt,
hogy mikorra ér oda: „36 ó”.
Megsimogatta rövidre nyírt szakállát az arcán és az állán,
összecsukta a laptopot, a pultnál kifizette szerény számláját, aztán
hazaindult. Ha reggel mennie kell, ideje pakolni, és pihenni sem
ártana.
Este, miután végzett a csomagolással és a vacsorával, kinyitott
egy doboz Kronenbourgot, és leült a kanapéra gondolkodni.
Ismét egy megbízatás, és ki tudja, mennyi időre, milyen
veszélyekkel. Az osztagparancsnok mindig elmondja nekik, miért
fontos az adott akció sikere, és a háttérben mindig nemes érdekek
állnak.
Egyszer egy bank csődbe is ment, amikor ismeretlenek
kiszivárogtatták a Hardier és akkori társa által ellopott
dokumentumokat. Az egyik bankvezető az otthonában őrizte azokat
a listákat, amelyek feketepénzek ki- és befizetéseit tartalmazta.
Harminc cég, köztük két ismert multinacionális vállalat bukott le így,
a bankvezető pedig fejbe lőtte magát, megmenekülve a felelősségre
vonástól és minden földi gondjától.
A terv egyszerű volt. Kifigyelték, mikor nincs otthon a főnök a
monacói házában. Egyszerűen besétáltak, megfúrták a széfet, majd
elhozták a dokumentumokat.
 A ház riasztó- és kamerarendszerét egy másik csapat iktatta ki
úgy, hogy rögzítették az igazgató hangját feltört telefonjának
mikrofonján keresztül, aztán egy szoftver segítségével lemodellezték
azt a mondatot, hogy „Siri, kapcsold ki a riasztórendszert” és azt,
hogy „Siri, kapcsold ki a kamerarendszert”, majd ezeket lejátszották
az okosotthonkonzolnak, az pedig megtette, amire fiktív tulajdonosa
kérte.
Hardier sejtette, hogy nem egy egyszerű zsoldoscsapat tagja.
A rendszer, amelynek részei, minden bizonnyal sokkal nagyobb
ennél. Rajtuk, ügynökökön kívül hekkerek, jogászok és beépített
vagy lefizetett hírszerzők is dolgozhatnak ugyanannak a
megbízónak, aki lehet egy ember vagy egy csoport is. De az biztos,
hogy az egész illegális, és árnyékban tevékenykednek, miközben
mégis jó ügyért küzdenek.
Aztán Sabira gondolt, Adrianára és a két kisfiúra. Testvérének
szép családja van, és ő vigyázni fog rájuk, ahogy csak tud.
A csöppségek mintha a saját gyermekei lennének. Amikor csak
eszébe jutott Sabi és családja, szerencsésnek érezte magát. Nem
sok embernek adatik meg, hogy ilyen klassz öccse legyen.
Miután végzett a sörrel, ivott egy pohár vizet, fogat mosott,
megtornáztatta a végtagjait és a derekát, majd aludni tért. Nehéz
napok várnak rá.
 25

SEABURY EGY nappal korábban érkezett a villába, ami San

Franciscótól délre, Pacificában, Linda Mar dombos-erdős részén állt.
Vellar többször is hangoztatta, hogy ez a kedvenc hétvégi háza.
A hófehér, kétszintes épület egy apró birtok végében állt, gondosan
ápolt kerttel övezve. Kétfős személyzet tartotta karban az egészet,
akik főállásban dolgoztak itt. Ha vendég jött, még főztek is.
Seabury azt mondta a férjének, szüksége van egy estére egyedül,
hogy nyugodtan gondolkodhasson Vellar végrendeletén és a rá váró
feladatokon.
Késő délután érkezett, amikor a két karbantartó már hazament.
A lemenő nap fényében az épület még barátságosan ragyogott, de
Seabury tudta, hogy a sötétben nem lesz olyan kellemes a magány
és a csend.
Ő maga csak kétszer járt itt, egyszer egy Vellar által szervezett
partin, egyszer a férjével, amikor kölcsönkérték az ingatlant egy
hétvégére. Vellar gyakran autózott le ide, hogy gondolkozzon.
Seabury nem csalódott, a házban és a környékén pedáns rend és
tisztaság várta. Készített magának egy könnyű vacsorát, majd
felment az emeletre, és a tabletjén dolgozott egy pohár bor
társaságában.
Átnézte a cégvezetők jelentéseit, a részvényárfolyamokat, a
humán erőforrással kapcsolatos kérdéseket, megválaszolta Vellar és
a saját e-mail-fiókjában összegyűlt leveleket, és megköszönte a
rengeteg részvétnyilvánítást.
Meghozott néhány fontos döntést, két vezetővel még mobilon is
egyeztetett a kései óra ellenére.
Végül is élvezte az egyedüllétet és a nyugalmat. Átérezte, miért
szerette Vellar ezt a villát. Akkor nem gondolt erre, mikor a férjével
utazott le ide, de így egyedül, a történtek után mindent másképpen
látott. Az épületet nem ismerte teljesen, csak a földszintet és az
emeleti helyiségeket, Vellar szobájában sosem járt, ahogy a
pincében és a padláson sem. Eszébe jutott főnöke óvatossága. Ha ő
itt gondolkozott a fontos dolgokról, akkor az épületet biztosan
leárnyékolta, hogy senki ne férhessen hozzá a belső hálózatokhoz.
Seabury egyrészt bízott ebben, másrészt viszont nem tudta elhinni,
sem felfogni, hogy ennek az eldugott üdülőfalunak a szélén mégis
hogyan férhetne hozzá bárki is a gondolataihoz.
Ahogy a végére ért az égető feladatoknak, úgy érezte, képes lesz
helytállni. A felső vezetők és tulajdonostársak is megnyugtatták,
hogy mindenben támogatják őt.
Vellar óriási veszteség – gondolta Seabury –, nemcsak a
cégeinek, hanem neki és a világnak is. Akik ezt tették vele, nem
ismerhették őt. Vagy éppen ezért végeztek vele? Mert túl jó ember
volt, aki kibillentette a jóság és gonoszság mérlegét az
egyensúlyából? Akárki felel is a haláláért, megfizet érte. Összeállít
egy csapatot, ha kell, száz emberből, és felkutatják a titokzatos
elkövetőt.
A földszintről halk zörrenés hallatszódott, majd egy tompa
puffanás. Valami eldőlhetett. Seabury az ajtó felé fordult, a hang
irányába, kezében a borospoharat kis híján összeroppantotta az
ijedtségtől. Valaki van a házban – mondta magában. Eddig nem is
gondolt arra, hogy érte is eljöhetnek. Aztán megnyugtatta magát,
hogy ő kimaradt Vellar titkos életéből, semmilyen hasznos információ
nincs a birtokában.
Felkelt és kiment az emeleti folyosóra. Először csak fülelt, aztán
lábujjhegyen a lépcsőházhoz sietett.
Óvatosan lenézett az emeletről. A lépcsőn egy emberszabású lény
lépkedett felfelé nagy lendülettel. Hosszú karjait húzta a földön.
Fekete arcából sötét nyelv lógott oldalra, mintha lihegne. Fejéből két
csavart szarv meredt előre, a tövei véreztek, mintha beledöfték volna
a koponyájába. Egyből észrevette őt, és ezt egy széles vigyorral
nyugtázta. Gyorsan kattogó hangot adott ki, mintha nevetne, ettől
Seaburyt kirázta a hideg, önkéntelenül remegett minden végtagja, és
elejtette a poharat. Az üveg nem tört el, csak megrepedt, a bort
viszont vérként itta be a szőnyeg.
Túl gyorsan jön – gondolta Seabury –, nem tudok elmenekülni
előle. – A látványtól egyébként is kiszaladt az erő a lábából.
 – Édes istenem… – mondta maga elé. – Mi a franc ez? –
Visszarohant a szobájába, és magára zárta az ajtót, bár egyből
ráeszmélt, hogy ha a lény a biztonsági bejárati ajtón át tudott jönni, a
laminált farost ajtó sem jelenthet neki akadályt. A telefonjáért nyúlt
és feloldotta. Egy másodpercig tétovázott, hogy megpróbáljon-e még
valami akadályt tolni az ajtó útjába, vagy inkább telefonáljon. Mire
segítség jön, túl sok idő telik el… Az ágyra dobta a telefont, és
megragadta az egyik szekrényt. Teljes erejével a falnak feszült, de
csak félig tudta az ajtó elé tolni. Ekkor csapódott az ajtónak a rém.
Seabury rá nem jellemző hangszínnel sikított fel ijedtében.
A mobiljához lépett, tárcsázta a vészhelyzet-bejelentő számot,
kihangosította, majd fegyvert keresett.
– 911, miben segíthetek? – mondta az operátor.
Seabury egy szekrényt nézett át, hátha talál valami használhatót,
közben hangosan kiabált a mobilja irányába.
– A nevem Carrie Ryan-Seabury, egy férfi tört be a házamba…
Majdnem azt mondta, hogy rém, de azzal csak feleslegesen
elhúzná a beszélgetést. Mindegy, miért, csak jöjjenek!
A rém abbahagyta az ajtó döngetését. Seabury automatikusan
suttogásra váltott, és közelebb hajolt a mobilhoz.
– Kérem, siessenek! Segítsenek! – Bediktálta a címet, a
diszpécser pedig biztosította, hogy küldenek egy járőrt, majd azt
tanácsolta, hogy addig zárkózzon be valamelyik helyiségbe, mert a
legtöbb esetben a betolakodó csak értéket visz el, a lakókat nem
bántja.
Seabury az ágy mellé roskadt, és elsírta magát a félelemtől, hogy
újra látni fogja azt a lényt, amelyik a lépcsőn lépdelt felfelé, hogy
elkapja őt. Amikor fel akart állni, megszédült egy pillanatra, majd egy
hang szólalt meg a fejében.
Információra van szükségünk. Mit hagyott hátra Sebastian Vellar?
Seabury körbefordult, keresve, hogy ki szólt hozzá, de rajta kívül
senki sem volt a szobában.
Mire készül Vellar? Mi áll a végrendeletében?
Nem tudom, csak azt, ami rám tartozik.
Sem a kérdés, sem a válasz nem konkrét mondatokként jelentek
meg Seabury fejében, hanem gondolatokként, gyorsan suhanó
szókapcsolatokként. A választ sem tudatosan adta, csupán eszébe
jutottak a kérdésre rezonáló emlékfoszlányai.
– Mi a fene ez? – kérdezte magától hangosan.
Ha nem gondolsz rá, hogy mi Vellar terve, csúnya dolgok
történhetnek veled.
– Mi folyik itt? Ki maga? – kérdezte Seabury, közben a fejét fogta,
és újból eleredtek a könnyei, majd hosszú, kanyargós útvonalon
siklottak le az állára. Tényleg azt kérdezte egy hangtól a fejében,
hogy ki maga? És ha senki sincs itt? Lehet, hogy egy másik
személyiségével beszélget…
Carrie! – mondta a hang élesen és világosan, és Seabury biztosan
tudta, hogy ez nem az ő gondolata.
Nem tudom, mi volt Vellar terve – gondolta Seabury. – Senkinek
nem árulta el. Csak annyit tudtam mindig, amennyi rám tartozott.
És kik azok a hekkerek? Gondolj a hekkerekre!
Vellar hekkercsapata. Van egy csoport, ami neki dolgozik.
Kiberkémkedés, szabotázs, adatlopás, ilyenek. Sosem találkoztam
velük. Nem tudom, hol vannak.
– Édes istenem, segíts!
És mi az a trezor? Valamilyen trezorra gondoltál!
Seabury minden erejét összeszedte, hogy kiürítse a fejét. Nem
szabad semmire sem gondolnia, mert ők látják. Hát mégis képesek
rá? Vellarnak igaza volt! Vajon a rém az, ami képes a fejébe látni?
Nem tudta elképzelni. Viszont akaratlanul is bevillantak neki dolgok
az elmúlt időszakból. A trezor szóra eszébe jutott az alagsori
helyiség és Mr. Darby, ahogy öltönyben áll a fiókok előtt. Még a
parfümje illatát is fel tudta idézni.
Mi van a trezorban?
Vellar végrendelete, és feladatok, amikről nem tudok semmit.
Titkosított mindent. Lezárt borítékban kell kiosztanom, felírt címekre.
Úgy tervezte meg az egészet, hogy ne tudjak rá gondolni.
Seabury az arcát dörzsölte, mintha kimasszírozhatná a fejéből a
hangokat, akár egy migrént, de az idegen nem tágított. Ott volt a
tudatában, mintha a saját belső hangját hallgatná, ami egy másik
énként beszélget vele.
Gondolj arra, hogyan lépsz kapcsolatba a hekkerekkel!
 E-mailben – gondolta Seabury, és önkéntelenül is bevillant a cím,
amire írni szokott.
Nem nyomozhatsz tovább ebben az ügyben!
Nem fogok – gondolta.
– Nem fogok… – mondta hangosan is, és újra eleredtek a
könnyei.
Egyedül vagy, ne felejtsd el.
Egyedül vagyok… – ismételte a különös hangot a fejében
Seabury. Tömény, fullasztó csend ült a szobára, éppúgy mint az
elméjére.
Elmentek – gondolta. Egyszerre értette a rémségre és a hangra a
fejében. Leült az ágyra, de ekkor megzörrent az ablak. Nem, csak
képzelte. Szélcsend van kint. De az ablak kinyílt, és egy hosszú,
sötét kar nyúlt be rajta. Áthajlott a párkányon, és fogást keresett a
padlón. Göcsörtös, fekete ujjai végén hegyes karmok álltak ki, és
belevájtak a szőnyegbe.
– Ez nem lehet… – mondta Seabury. Orrát megcsapta a hűvösebb
kinti levegő, majd valami rettenetesen bűzös szag, amit sosem érzett
még korábban.
Egy másik, kígyószerű kar az ablakpárkányon támaszkodott meg,
kaparászó hanggal találva meg a biztos fogást. Aztán megjelent a
fej. Elnyúlt formájú, szemek nélküli arc, szélesen vigyorgó szájjal,
amelyben fogak helyett mintha sörték sorakoztak volna, akár egy
sziláscet szájában. A rém a maga torzszülött módján mégiscsak
mosolygott, mintha erre a pillanatra várt volna egész életében.
– Khhharrie… – hörögte, majd bemászott a szobába, és leguggolt
a sarokba. Két lába szintén többméteres volt. Úgy ült az ablak előtt,
mint egy különös pók, és egyre csak vigyorgott. Máshogy nézett ki,
mint ami a lépcsőn jött felfelé, rémisztőbben.
Seabury nem bírt mozdulni, bármennyire is szeretett volna
elrohanni. Nem bírta levenni a szemét a szörnyről, ami lassan felé
kezdett kúszni. Esetlenül mozgott, de elszántan. Hosszú végtagjaival
csak két lépés volt az ágy, és máris ott állt Seabury felett, sörteszerű
fogakkal teli szájával pár centire az arcától.
– Kérem… – nyögte Seabury. Nem tudok semmit – gondolta
hozzá.
 A rém ekkor eltűnt. Seabury zokogva csúszott a padlóra, és
összekuporodva várta, hogy valahogyan vége legyen az egésznek,
akár az életét is adta volna érte. Ahogy alábbhagyott a sírása, felült
és körbenézett a szobában. Csend és béke vette körül. Akármit látott
is itt, eltűnt. A legszörnyűbb az egészben az, hogy Vellarnak igaza
volt: egyes emberek képesek belemászni mások fejébe. Tennie
kellene valamit, mert lehet, hogy senki más nem képes már rá.
Félálomban merengett, amikor megszólalt a bejárati ajtó csengője,
és Seabury felsikoltott. Megjött a rendőrség.
 26

YU ÉRKEZETT utoljára a vacsorára, amit társai szerveztek, Luo

társasházának tetején. A teraszon csodás parkot alakítottak ki, ami
közrefogta a kövezett kerthelyiséget, ahol a hatalmas tömörfa
étkezőasztal állt. A sűrű, egyenletes pázsit, a formásra nyírt fák, a
fényfüzérek és a pattintott járólapok igazi mediterrán hangulatot
adtak a terasznak. Mintha nem is Kínában, hanem egy olasz
kisváros tavernájában találkoztak volna.
A hosszúkás asztalnál öten ültek, amikor Yu csatlakozott a
társasághoz. Egy üveg bort tett le az asztalra, amit ajándékba
hozott. Európai import, a legjobbak közül. Az asztal roskadozott a
sok előétel alatt. A kétfős személyzet hozta-vitte a tálakat.
Yu volt a csapat második legfiatalabb tagja. Az asztalnál ülők
alkották meg a rendszert, amellyel dolgozott. Ők hatan együtt hozták
létre a Fraktált.
– Hogy mennek a dolgok? – kérdezte Luo, a legidősebb férfi, aki
korábban kiberbiztonsági tanácsadóként dolgozott az államnak. Az
indulásnál még ő irányította a projektet.
– Minden a terv szerint – mondta Yu.
– Mármint a te terved szerint – mondta Sun, aki az embereivel a
műholdrendszert alkotta meg, amelyen keresztül a föld minden
zugába képesek eljuttatni a Fraktál jeleit.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Yu, majd a pálcikájával elvett az
egyik tálról egy garnélarákos rizsgombócot, és bekapta. Luo máris
felemelte a kezét, hogy mindenkit megnyugtasson. Őt komoly
tisztelet övezte országszerte és a csapaton belül is.
– Yu – mondta Luo –, nem tetszik nekünk, hogy kisajátítod a
Fraktált magadnak. Olyan akciókat viszel véghez, amik nem részei a
tervünknek.
Yu hátradőlt, miközben még rágcsálta a garnélafalatkát.
– Együtt kezdtük ezt az egészet – mondta Luo –, és az volt a
célunk, hogy jó irányba vigyük a világ dolgait. Továbbra is úgy
gondoljuk, hogy te vagy a legjobb közülünk, és az irányításnak nálad
kell lennie, de nem mehetsz túl messzire. Ez nem szólhat a
hatalomról, csakis a nyáj terelgetéséről.
– Nem játszhatsz istent! – mondta Sun. Yu rápillantott Sunra, majd
vissza Luóra. Nem adta jelét annak, hogy kizökkentették volna a
nyugalmából.
– Ti már nem látjátok át ezt – mondta Yu. – Ellenségeink lettek,
akik nyomoznak utánunk. Én csak óvom a rendszert.
Yu komótosan kinyitotta a bort, amit hozott, és kérdés nélkül töltött
mindenkinek.
– Sebastian Vellar meggyilkolása is a védelem része? – kérdezte
Huang, aki a nanorobotok továbbfejlesztését vezette, és a gyárak
termelése felett vette át az irányítást, hogy mindenki ugyanolyan
nanorobotokat gyártson. Ő fedezte fel annak idején a biztonsági rést,
amelyből az egész ötlet kipattant.
– Természetesen – mondta Yu.
– Vellar halála nagy port kavart – mondta Luo. – Túl nagy a
felhajtás, és mindenki azon dolgozik, hogy kiderítse, mi történt.
– Kézben tartom a dolgokat – mondta Yu, és belekortyolt a
borába. Első osztályú fehérbor volt. – Hamarosan elül majd a balhé,
és senki sem jut semmire.
– Még hogy kézben tartod! – mondta Sun, és legyintett egyet. Yu
erős vágyat érzett, hogy belépjen a fejébe, és megkérje, ugorjon le a
tetőről.
– Daniel – mondta Luo –, szeretnénk, ha visszatérnénk az eredeti
tervhez, és nem halna meg több ártatlan ember.
– Vellar komoly veszélyt jelentett ránk – mondta Yu.
– Nem dönthetsz egyedül emberek életéről – mondta Sun.
– Én irányítom az egész rendszert – mondta Yu, és hangjában
még mindig nem volt jele indulatnak. – Nem hívhatom össze a
tanácsot minden egyes döntésem előtt.
– Túl sok lett az áldozat – mondta Huang. – Ezt abba kell hagyni.
– Daniel – mondta Luo –, lassítanunk kell. A világ nem képes ilyen
gyorsan megváltozni. Nem ölhetünk meg mindenkit, aki nem
alkalmazkodik elég gyorsan.
– Tudtuk, hogy lesznek áldozatok – mondta Yu.
– De nem ennyi! – mondta Sun.
 – Amikor elkezdtük – mondta Luo –, még azt sem tudtuk biztosan,
sikerül-e, működhet-e, hogy nanotechnológiával megváltoztassuk az
emberiség világszemléletét. Az volt az álmunk, hogy apró
gondolatonként mindenkit okosabb fogyasztásra, takarékosságra,
környezettudatosságra veszünk rá. Segítünk, hogy mindenki jó
döntéseket hozzon, és fenntarthatóvá tegyük az életet a földön, mert
nincs más út, hogy megvédjük az emberiséget önmagától.
– De te – mondta Sun, és az ujját rázta –, Daniel, te túl messzire
mentél. Teljes kontrollt akarsz. Politikusokat zsarolsz. Félelmet
keltesz. Ez nem fér bele!
– Ami a miniszterelnök házában történt, az sem vet ránk jó fényt –
mondta Huang. – Lei panaszkodott Ho elnöknek, ő pedig személyes
jó barátunk. Sokan rettegnek, és össze vannak zavarodva. Nem ez a
célunk, Daniel!
– Rettegjenek csak – mondta Yu. – Új világ van. Nincs idő
megsimogatni mindenki lelkét. Fontos, hogy elsőre megértsék, hol
van a helyük a rendszerben. Leijel egyébként azóta kiváló a
viszonyom.
– Daniel – mondta Luo –, te nem ilyen voltál régen. Tíz évvel
ezelőtt, amikor bevettelek a csapatba, tudtam, hogy tehetséges
rendszermérnök és programozó vagy, a legjobb az országban, aki
képes megírni a vezérlőszoftvert egy világméretű rendszerhez. Azt is
tudtam, hogy jólelkű vagy, és segíteni akarsz az embereken, de még
nem tudtad, mit tehetnél, sem azt, hogy a tudásod és kitartásod hol
kamatoztathatod a legjobban. Így volt?
Yu nem válaszolt, de nem is vette le a szemét Luo tekintetéről.
– De most már egy másik ember vagy – mondta Luo. –
Hataloméhes és féktelen, ami nem tetszik nekünk.
– Mit akartok, mi legyen? – kérdezte Yu. – Állítsuk le a projektet?
– Nem – mondta Luo –, abból káosz lenne. De vissza kell venned
a tempóból, és nem ölhetünk meg több embert.
Yu végignézett a társaságon. Luo a bölcs, aki megvalósította az
álmát, és élvezi a vagyonos öregkorát. Sun egy seggfej, de
tehetséges mérnök, aki bármekkora méretű rendszert képes fejben
átlátni, de most még sincs fogalma az összképről. Huangot mindig is
kedvelte, és talán rajta kívül ő tette a legtöbbet a projekt sikeréért, de
túl puhány és naiv ehhez. Leong, a neurológus, mikrobiológus,
bioinformatikus, hobbiépítész, magának való figura, összesen ha
három mondatot beszélt vele az elmúlt négy évben. Végül Ruben, a
rendszerinformatikus és -mérnök, Luo alázatos ölebe. Mindig
visszahozza a labdát, és nem gondolja túl a dolgokat. Ő és Leong
még nem szóltak hozzá a témához, de valószínűleg osztják Luo
véleményét, mint mindig. Ruben építette az irányító központot és
fésülte össze a rendszer elemeit, de kivette a részét a titkosítás több
fázisából is. Leong legfőbb érdeme, hogy megoldotta, miként
jussanak át a nanorobotok a vér-agy gáton, és lépjenek kapcsolatba
az agysejtekkel. Csendes zseni, de most mégsem elég okos, hogy
Yu pártjára álljon. Yu bólintott.
– Rendben van.
Luo ülve meghajolt kissé Yu felé. Sun meglepődött. A többiek
követték Luo példáját.
– Elnézést kérek a túlkapásokért – mondta Yu. – Mindig csak a
céljaink elérése vezérelt, de valóban néha túlléptem a
megállapodásaink határait. Visszatérünk a gyökerekhez, ahogy
óhajtjátok.
– Köszönöm, Daniel – mondta Luo. – Teljes bizalmamat élvezed.
– Erre igyunk! – mondta Huang, és felemelte a poharát.
– Igyunk! – mondta Yu és Leong is egyszerre.
Felemelték a borospoharakat, és koccintottak a gazdagon rakott
asztal felett. Kivéve Sun, ő nem emelte meg, és nem nézett Yura.
A borhoz sem nyúlt, csak vizet ivott.
– Együnk, mert kihűl az étel – mondta Luo.
A vacsora végére elfogyott a bor, és Luo újat hozatott.
A beszélgetés kedélyesen telt, sűrűn dicsérték magukat az
eredményeikért, és a jövőről vitatkoztak. Még Sun is megenyhült,
bár eldöntötte, hogy továbbra is figyelni fogja Yu minden lépését.
Olyanok voltak, mint hat egyetemi jó barát, akik egy sikeres
zenekart alapítottak egyikük apjának garázsában. Kiváló
csapatmunkát végeztek, amire kevés példa akadt a történelem
folyamán, és most kezükben tartották a felnőtt lakosság
kilencvenkilenc százalékának a sorsát.
Leong elsétált az asztaltól, amíg a feleségével beszélt telefonon.
Yu is elővette a mobilját, és párszor megnyomta a kijelzőjét.
 – Hadd mondjak el még valamit – mondta Yu. A többiek figyeltek.
– A Fraktál-program sokkal többre hivatott, mint azt terveztük.
A lehetőségek korlátlanok, és nem hagyom, hogy ez kárba vesszen.
– Daniel, miről beszélsz? – kérdezte Luo.
– Arról, hogy egy új korszak jön az emberiség életében. Amiben
én leszek a jó pásztor, az emberiség a nyáj, és ti… – telefonjával a
kezében körbemutatott az asztaltársaságon – …ti pedig nem
vagytok benne.
– Te mocskos szemétláda! – mondta Sun, és fel akart állni, hogy
Yunak essen, de nem bírt megmozdulni. Elkerekedett szemmel
nézett magára, mintha egy idegen testet talált volna a sajátja helyén.
– Mi a fene…?
– Maradj nyugton – mondta Yu, és tovább nyomkodta a telefonját.
A többiek is rájöttek, hogy nem tudnak mozogni. Nem értették, mivel
mindannyiuknak olyan nanorobotjaik voltak, amelyekhez csak saját
maguk férnek hozzá. Egyedi kódolású, zárt rendszer, ami csak
önmagát képes azonosítani, semmilyen más eszközzel nem
kompatibilis.
– A bor – mondta Luo, és az üres üvegre pillantott.
– Bizony – mondta Yu –, a borba nanorobotokat tettünk, de nem
csak abba, amelyiket én hoztam, a tiédbe is, és a vízbe is. Az új
generáció tagjai most bent vannak a szervezetetekben. Egy csoport
jelenleg blokkolja a hármas és négyes csigolya közti kommunikációt,
ezért nyaktól lefelé lebénultatok.
– Nem ölhetsz meg minket! – mondta Huang. – Együtt csináltunk
mindent.
– Igen, és ezért hálás vagyok nektek. Tudod, Huang, amíg ti
élveztétek az életet, költöttétek a pénzt, és pózoltatok a híres
mérnökök szerepében, addig én felállítottam egy új csapatot,
megbízható, szorgalmas és lojális emberekből. Mindent tudnak,
amire szükségük van. A rendszer az én kezemben van. Rátok már
nincs szüksége a világnak.
– Dögölj meg, Yu! – mondta Sun, de inkább elkeseredettnek tűnt,
mint mérgesnek. Forgatta a fejét, hátha érkezik valahonnan
segítség. A személyzet eltűnt. Látta, hogy Leong a földön fekszik, és
még mindig a feleségével beszél.
 – Sun – mondta Yu. – Tudok róla, hogy titokban rávettél nőket,
hogy feküdjenek le veled. Arra használtad a nanorobotokat, hogy
lebénítsd, majd megerőszakold őket. Nálam ez nem fér bele.
– Buddha száj, kígyó szív – mondta Luo, és nem szólt többet.
Közben azon gondolkozott, hogy ha Yuba is kerültek újabb
nanorobotok, miért nem hat rá is a program, de aztán rájött, hogy ez
könnyen kikerülhető. A legvalószínűbb, hogy a Yuban lévő
nanorobotok felkészültek a fogadásra, és likvidálták az új
jövevényeket, vagy klónozták rájuk a saját szoftverüket, átállítva
azokat a saját oldalukra. Bármelyik módszer működhet.
– Most pedig – mondta Yu – megmondom a nanorobotoknak,
hogy a szívetek egy rákos daganat, amit meg kell gyógyítani. Ők
pedig nekiesnek eltakarítani azt a testetekből. – Felállt az asztaltól,
Leonghoz sétált, majd leguggolt hozzá. Felvette a mobilját a földről,
és kikapcsolta.
– Mit mondtál neki? – kérdezte Yu. Leong tudta, hogy Yu úgyis
hozzáfér a beszélgetés felvételéhez a szolgáltatón keresztül. Ha
elárulta volna Yut, azzal csak a felesége halálos ítéletét írta volna
alá.
– Semmit – mondta Leong. – Csak elbúcsúztam tőle.
– Jó fiú.
Yu a kijárat felé sétált.
– Ég veletek!
De már nem válaszoltak. A szívüket előbb a keserű csalódás,
majd a nanorobotok marcangolták. Sejtről sejtre.
 27

SEBASTIAN VELLAR halálhíre bejárta a világot. Természetesen

nem ismerték annyian, mint egy rocksztárt, de legalább a gazdasági
rovatban minden országban írtak róla. A média elfogadta, hogy
öngyilkos lett, és kész, nem vitatták, egyébként is csak a hírérték és
a felhajtás érdekelte őket. A részvényesek aggódva figyelték, milyen
hatással lesz az árfolyamokra a tragédia, de a piac többnyire jól
reagált, és a Vellar érdekeltségébe tartozó vállalatokat profik
vezették, akik tudták, mit kell tenniük a válsághelyzet elkerüléséért.
A helyi rendőrség, a szövetségi nyomozók és a német hatóságok
(mégiscsak egy német kettős állampolgár hunyt el) azonban
komolyan vizsgálódni kezdtek. Azok, akik ismerték a végzetes este
apróbb részleteit is, nem fogadták el, hogy Vellar ilyet tett magával,
és valamilyen gazdasági érdeket, esetleg bosszút sejtettek a
háttérben.
Az első vizsgálatok nem tudtak használható listát felmutatni a
lehetséges ellenségekről.
A Los Angeles-i rendőrség Garza nyomozót bízta meg az ügy
kivizsgálásával, további két nyomozó támogatásával. Mellette az FBI
is ráállított két ügynököt, és – miután Avigian aggasztó
szakvéleményt fogalmazott meg – a kémelhárítás is beszállt két
emberrel. Többekben felmerült annak a lehetősége, hogy valakik
esetleg visszaéltek az orvosi okoseszközökkel, de az első ötletek
nem jutottak tovább annál, mint hogy ismeretlenek a közelből
zavarták meg a Vellar szervezetében lévő nanorobotokat.
Lefuttattak minden létező tesztet egy reprezentatív mintán, de
százszázalékosan hibamentesen sikerült az összes. Megállapították,
hogy a nanobotoknak semmi bajuk.
Az FBI két ügynöke ellátogatott a szállodába, amelynek az
erkélyéről Vellar leugrott. Egyikük elvetemült ötlete az volt, hogy
valakik távolról elektromos impulzust küldhettek Vellarra, ami a
nanorobotokat megzavarva fájdalmat váltottak ki a fejében, amitől ő
megőrült. Először próbálhatott megszabadulni a kínoktól, majd,
amikor nem sikerült, a halálba menekült.
A szövetségi nyomozók ellenőrizték a környék összes biztonsági
felvételét, amatőr videóját, a telefonhívásokat, a hőkamerák képeit, a
műholdfelvételeket, kihallgattak hetven embert, de semmit nem
találtak. Ha úgy történt, ahogy gondolták, az elkövetők nem hagytak
nyomot.
Az FBI nyomozói és a Los Angeles-i rendőrök is felismerték, hogy
az áldozat vérében keringő apró orvosi robotok kulcsszerepet
játszhattak az eseményekben, mivel egyedül ezek jelentettek
kapcsolatot Vellar és a szobán kívüli világ között. Vellar mobilját
gyorsan leellenőrizték, de semmi érdekeset nem találtak rajta, még
csak a szállodai hálózatra sem kapcsolódott rá, és nem is hívott
senkit. Nem futott rajta kémprogram vagy gyanús applikáció, és a
naplófájlok sem mentettek el semmi rendellenes eseményt.
A kapcsolatok között akadtak ismert személyek, igazi nagymenők a
világ minden tájáról, politikusok, milliárdosok, de egyik sem illett a
képbe, és az FBI mindenkit ismert a listáról.
A CIA a Nemzetbiztonsági Ügynökség segítségét kérte, amelynek
az emberei már kezdetektől fogva dolgoztak a Pillanat idején észlelt
jel vizsgálatán. Bár megfejteni nem tudták, ők is arra a
következtetésre jutottak, hogy valaki feltehetően egy kódolt üzenetet
küldött az orvosi okoseszközöknek, miközben ilyen nem történhetne
meg.
Ekkor indult be Yu gépezete, és világszinten elkezdte azt az
üzenetet küldözgetni minden embernek, akinek a fejében valaha is
megfordult Vellar neve, hogy a milliárdos egyszerűen öngyilkos lett,
és nem kell vele foglalkozni többet, valamint hogy a Pillanat csak
egyszerű, átmeneti zavar volt, nem több, és már beszélni sem
érdemes róla.
A civilek, a nyomozók, az ügynökök és az Egyesült Államok
elnöke is egyre biztosabb volt benne, hogy minden rendben,
biztonságban van az ország, és Vellar valójában nem is volt annyira
fontos ember. Szomorú, hogy ezt az utat választotta, de van ilyen.
Mindenki megnyugodott, és sorra zárták le a nyomozásokat.
A Pillanat és Vellar halála eltűntek a süllyesztőben.
 Az a néhány nyomozó, akiben nem voltak nanorobotok, gyorsan
felkerült Iko térképére, és a Fraktál operátorai rövid úton
megszervezték a fertőzésüket. Egyiküknek az orvosa bejelentette,
hogy beteg, és csak a nanorobotok menthetik meg az életét. Bevette
a kapszulát. A másikat egy nő csábította el, aki szexuális aktus
során adta át neki a befolyásoláshoz szükséges mennyiséget. Szép
lassan mindent elértek, és nem maradt senki, akit még érdekelt
volna, mi történt a Pillanat alatt, és hogyan halt meg Sebastian
Vellar.
Ryan-Seaburyt és Luis Garzát külön csoportba tették a
rendszerben. Tudták, hogy szervezkednek, de mielőtt elkezdték
volna kiölni belőlük az érdeklődést, fel akarták térképezni Vellar
hálózatát. Garza agya hasznos információkat szállított a központnak
arról, hol tart a Vellar öngyilkosságával kapcsolatos nyomozás. Ők
ketten amolyan két lábon járó lehallgatókészülékként funkcionáltak a
legfontosabb kulcsszavak és események kellős közepében.
 28

SEABURY ELMENT a háziorvosához, és megkérte, kapcsolja ki a

nanorobotjait. Az orvos azt a választ adta, hogy ez a funkció már
nem elérhető többé, de ez teljesen normális, és aggodalomra semmi
ok. Seabury elsápadt a hírtől. Ezek szerint élete végéig benne
maradnak a nanorobotok, és bármikor megtörténhet újra, hogy
látomásai lesznek vagy információt szednek ki a fejéből.
Gondolkodni próbált, mihez kezdjen. Amit Vellar kért, megtette, az,
hogy találkozik néhány emberrel főnöke halála ügyében, nem
jelenthet gondot – de fontos, hogy innentől azok vigyék tovább a
nyomozást, akiknek a szervezetében nincsenek nanorobotok.
Seabury úgy gondolta, ha az ő fejébe bele is látnak, azt nem
tudhatják, amiről mások beszélnek. Neki csak annyi a dolga, hogy
elindítja ezt a három embert a helyes úton, pénzzel és háttér-
információval támogatja őket, aztán reménykedik, hogy sikerrel
járnak.
Kora délután már jobb színben látta a világot. A Fraktál
alapprogramjai megnyugtatták. Kezdett a pozitív dolgokra
koncentrálni, és a cégbirodalomnál rá váró feladatokon gondolkozott.
Kis híján elfelejtette, hogy találkozót szervezett.
Elegáns nadrágkosztümöt vett fel, kiadta az utasításokat a ház
személyzetének, majd tabletje segítségével próbálta összeszedni a
gondolatait Vellar halálával kapcsolatban, hogy meghatározhassa a
megbeszélés célját.

Luis Garzát a reptéren várta egy autó, ami elvitte a házhoz. Amikor
odaértek, a nyomozó látta, hogy a „ház” megnevezéssel Seabury
szerényen jellemezte az óriási zöldterülettel és a kovácsoltvas,
automata kapukkal rendelkező, hatalmas villát. Felsétált a feljárón,
ahol a verandán ott állt egy ötven körüli nő bézs, szép szabású
ruhájában, rövid, szőke hajjal és formás napszemüvegben, őt
figyelte, ahogy közeledik.
– Mrs. Seabury – mondta Garza.
– Örülök, hogy eljött, Garza nyomozó.
– Maga pont olyan csinos, mint amilyen kellemes a hangja a
telefonban – mondta Garza, remélve, hogy ezzel pozitív első
benyomást tehet a házigazdára.
– Ne erőltesse a bókokat, nyomozó – mondta Seabury, miközben
visszaindult a házba –, nem ezért hívtam ide. Kövessen, kérem!
A tágas hallban egy hatalmas, törtfehér ülőgarnitúra uralta a teret,
középen érintőképernyős asztallal. A kanapén két nő ült, az egyik a
harmincas évei végén járt, barna haja és arccsontjának finom ívei
olasz származását hirdették. Garza egyből felismerte. A másik nő
fiatalabb volt, huszonöt év körüli. Kékes haja és vagány öltözete
után Garza úgy vélte, ez a lány egy hekker lehet, vagy valami
alvilághoz köthető online tolvaj.
– Hölgyeim – mondta Seabury –, ő itt Luis Garza nyomozó a Los
Angeles-i rendőrségtől. Ő nyomoz Sebastian Vellar ügyében.
– Jó napot! – mondta Garza. A „hölgyeim”-et nem akarta
hozzátenni, így, hogy Seabury nő létére ellopta tőle a szót.
– Gisele Avigian – mondta az idősebbik nő, miközben felállt.
– Juno Moritz – köszönt a fiatal lány. Seabury a kanapéra
mutatott, jelezve, hogy szeretné, ha helyet foglalnának. Miután
mindenki leült, néhány érintéssel Vellar fotóját jelenítette meg az
asztalon.
– Ms. Avigian az egészségügyi nanotechnológia professzora –
mondta Seabury –, míg Moritz kisasszony amatőr rádiós és
programozó, akinek jelenlétéhez Ms. Avigian ragaszkodott, miután
tőle kapta a tippet, ami a kutatásait előremozdította. A Pillanat, Vellar
halála és a nanotechnológia metszéspontja lesz a kulcs, amellyel
megelőzhetjük egy nagyobb katasztrófa eljövetelét.
– Milyen katasztrófáról beszél? – kérdezte Garza.
– Arról, hogy az emberiség sorsa rossz kezekbe kerülhet.
Garza egy pillanatig komolyan arra számított, hogy Seabury
elneveti magát, mivel amit mondott, úgy hangzott, mint egy
szuperhősfilm ajánlószövege. De Seaburynek arcizma sem rezzent.
Tekintete elszánt és haragos volt. Garza látta rajta, hogy Seabury
szerint tényleg létezik egy ellenség, és meg akarja állítani.
– Miért ilyen biztos benne, hogy Vellart megölték? – kérdezte
Garza. – Semmilyen nyomot nem találtunk arra vonatkozóan, hogy
valaki más is járt volna a szobájában.
– Ha valaki – mondta Seabury –, akkor én jól ismertem Vellart. Az
asszisztenseként dolgoztam neki hat évig. Azt elismerem, hogy
minden ügyéről nem tudtam, minden ellenlábasát nem ismerhettem,
de egyet biztosan tudok: Vellar sosem dobta volna el magától az
életét. Önszántából nem.
– Hogy érti ezt? – kérdezte Garza. – Azt gondolja, hogy valaki
rávette erre? Vagy megzsarolták? Mert a szállodaszobában egyedül
volt, ez biztos.
– Őt nem lehetett megzsarolni – mondta Seabury. – Senki sem
merte volna, ahhoz túl nagy hatalommal bírt. Azt pedig mindketten
tudjuk, hogy az üzleti életben ilyen leszámolás nem létezik. Ezért
csak egy megoldás maradt, és már ki is mondta az előbb: valaki
rávette, hogy ezt tegye magával. Vagy maga nem így látja,
Mr. Garza?
Garza sóhajtott, közben gyorsan összevetette az elhangzottakat
azzal, amit már tudott, és az eddig kitalált elméleteivel is.
– Ön látta utoljára – mondta Garza. – Milyen állapotban volt?
– Hagyjuk a rutinkérdéseket, nyomozó – mondta Seabury –,
Vellarral minden rendben volt, ahogy előtte mindig is. Bárki is tette
ezt vele, azután csinálta, hogy egyedül maradt.
– Van ötlete, hogy mégis mit tettek vele? – kérdezte Garza.
– Nincs, de gondolom, majd ön kideríti.
Garza elhúzta a száját.
– Mi áll Vellar végrendeletében?
– Quentin La Guerta ügyvédnél van, San Franciscóban – mondta
Seabury, és néhány ujjmozdulattal el is küldte Garzának az
elérhetőségeit. – Semmi olyan nincs benne, amit már most ne tudna.
Egyszerű vagyon-, tulajdon- és jogosultságfelosztás.
– Vellar nem félt valamitől? – kérdezte Garza. – Nem utalt önnek a
halálára?
Seabury elmerengett, és Garza leolvasta az arcáról, hogy a nő
azon gondolkozik, hazudjon-e. Seabury tudta ezt, így az igazság
megosztása mellett döntött.
– A vacsoránál kissé nosztalgikus hangulatban volt – mondta –, és
felelevenítette, hogy a halála esetén mit kell tennem, de ennyi.
Máskor is előfordult már, nem tulajdonítottam neki most sem
különösebb jelentőséget.
Garza jegyzetelt a mobilja kijelzőjén, közben azon bosszankodott,
hogy ez a kirakósdarab csak az öngyilkosság lehetőségét erősíti. Az
emberek ritkán beszélnek a saját halálukról, hacsak nem tudják,
hogy közeledik.
– Az eset mindenképpen különös – mondta Garza –, sőt a
legfurcsább, amit eddig láttam. Az öncsonkítás létező dolog, bár
nem gyakori, és ahhoz, hogy valaki hatékony legyen, vagy gyorsan
kell csinálnia, vagy érzéstelenítőket kell használnia. Vellar esetében
az, amit az arcával művelt, eltarthatott akár tíz percig is. Ez olyan
fájdalommal jár, hogy képtelenség végigcsinálni tiszta fejjel. – Juno
undorodva elhúzta a száját, de Garza nem foglalkozott vele. Ha
tisztán akarják látni a helyzetet, tudniuk kell a részletekről. – Viszont
a boncolásnál nem találtak a vérében semmit, sem az izmokban,
sem az idegekben, sem a bőrében. Halál esetén a nanorobotok
egyfajta fekete dobozként működnek. Kinyerhető belőlük az elhunyt
utolsó egészségügyi állapota, illetve a halálakor végbement
változások naplója. De valahogyan nem jött jel a robotoktól, csak
egy értelmetlen kódsor. Azzal zárták le az ügyet, hogy
meghibásodtak.
– A nanorobotok nem szoktak meghibásodni – mondta Avigian –,
legalábbis nem mind az ötmillió egyszerre.
– Én is így tudom – mondta Garza –, de mégsem sikerült
továbblépni ezen a vonalon. Adat nincs, az áldozat tiszta,
kamerafelvétel és tanú nincs, Vellar mégis meghalt, méghozzá úgy,
ahogy ember egyedül nem képes. – Garza széttárta a kezét. –
Ennyi. Teljes kudarc a nyomozás.
Hallgattak egy rövid ideig. Felkavarták őket Vellar halálának
misztikus körülményei. Garza úgy gondolta, Seaburynek konkrét
ötlete van a megoldásra. Rezzenéstelen arccal hallgatta, ahogy a
főnöke halálát leírta neki. Garza úgy döntött, kivárja, míg Seabury
magától előhozakodik a saját elméletével, és nem húzza az időt
kérdésekkel.
 – Ms. Avigian – mondta Seabury –, kérem, ossza meg velünk,
mire jutott a csapatával.
Avigian először zavartan nézett, mint aki nem számított rá, hogy
beszélnie kell, de rutinja egy pillanattal később átvette az irányítást,
és belekezdett:
– A jel, ami pár hete megzavarta az embereket, a nanorobotokat
használta közvetítőnek, hogy elektromos impulzust juttasson
mindenki központi idegrendszerébe. – Közben a tabletjén
megnyitotta a témába vágó fájlokat. – A Pillanat az egész világot
érintette, de nem minden embert egyformán, és csak a tizenhat éven
felülieket.
Avigian a tabletjéről megosztott pár képet az asztallal, így
mindenki látta, miről beszél pontosan.
– A helyzet az – mondta Avigian –, hogy sokkal több embert
érintett a jel miatti zavar, mint amennyi ember a hivatalos adatok
szerint nanorobotokkal rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy vagy
tévedtünk, és nem ez volt a jel útja, vagy a WHO adatai nem
stimmelnek, és sokkal több egészségügyi okoseszköz van
használatban.
– Gyanítom, hogy az utóbbi – mondta Garza.
– Igen – mondta Avigian. – Készítettünk egy felmérést, és kiderült,
hogy az implantátumok és a hordható eszközök számai stimmelnek,
de a nanorobotoké nem. Az eddig ismert ötvenhárom százalékos
arány helyett a tizenhat éven felüliek kilencvenkilenc százalékában
van egészségügyi nanorobot, ami hatalmas eltérés, és nem jöttünk
rá, honnan származik ez a többlet.
Seabury nem tudott megszólalni a döbbenettől. Gyakorlatilag az
összes, földön élő felnőtt emberben van egy adag nanorobot, amely
figyeli a szervezete minden rezdülését. Ez az emberiség egy új
korszakát jelenti, amelyről eddig úgy hitte, épp csak elkezdődik, de
valójában már javában benne járnak a közepében. Lehetséges
volna, hogy mindenkit sakkban tartanak, úgy, ahogy őt?
– De ez csak az egyik megdöbbentő adat – mondta Avigian. –
A másik sokkal aggasztóbb, miszerint a Pillanat arról szólt, hogy
valaki ezeket a nanorobotokat egyszerre érte el az egész földön,
összehangolva az időzónákkal.
 – Ez képtelenség… – mondta Garza, de megbánta, mert ha igaz,
amit a tudós állít, akkor ő most úgy néz ki, mint aki a múlt századból
jött. De végül is így is érezte magát.
– Ilyen méretű lefedettségben – mondta Juno – csak műholdon
keresztül lehetséges szétszórni egy jelet, de még az is kevés.
A wifihálózatokra is szükség van hozzá. Az ismerőseim
megvizsgálták a műholdrendszereket, és nincs köztük olyan, amelyik
képes erre, legalábbis a regisztráltak között. Magánműholdak még
lehetnek fent, de ezek horribilis összegekbe kerülnek. Ráadásul
magánember vagy -cég ilyet nem tud észrevétlenül megépíteni. De
egy gazdaságilag erős ország képes lehet rá. – Juno összenézett
Avigiannal.
– Nekem a Pillanat idején kiesett egy másodperc az életemből –
mondta Garza. – Fél térdre kellett ereszkednem. Van ötletük arra
vonatkozóan, hogy mégis mit műveltek a nanorobotok bennem?
– Valószínűleg semmit – mondta Juno. – Az eddigi információk
alapján nekem úgy tűnik, hogy a Pillanat egy rendszerfrissítés volt.
Vagy valamilyen teszt. De az is lehet, hogy zavar keletkezett a
rendszerükben.
Seabury felkapta a fejét, hogy Garza vérében is keringenek
nanorobotok. Ezek szerint az ő fejébe is képesek belemászni? Vajon
ő is lát rémeket? Azzal nyugtatta magát, hogy mégiscsak egy
nyomozó, vele nem mernek kikezdeni, illetve Garza csak egy
öngyilkosság ügyében végzi a munkáját, nem a Pillanat után
kutakodik, így nincs okuk tartani tőle.
– A nanorobotokat úgy tervezik – mondta Avigian –, hogy csak
validált orvosi szoftverek férjenek hozzájuk, a hordozó személy
jóváhagyásával. Kívülről lehetetlen rájuk csatlakozni.
– Ahhoz – mondta Juno –, hogy az összes nanorobothoz
egyszerre hozzáférjen valaki, kell egy közös szoftver, ami beengedi
a rendszerbe ezt a jelet. Ez csak úgy lehetséges, ha a
programjukban gyárilag volt egy backdoor, vagyis egy biztonsági rés
a szoftveren, amin keresztül megszerezhető a nanorobotok feletti
felügyelet.
– Csakhogy a nanorobotokat több cég gyártja – mondta Avigian –,
különféle szabadalommal, szigorú ellenőrzéssel. Nem lehet rajtuk
más, csak az egészségügyi rendszer. Valószínűtlen, hogy minden
cég benne van ebben, és kijátszották a minőség-ellenőrzést és a
teszteket, csak hogy valakinek az utasítására elrejtsenek egy hátsó
ajtót a nanorobotok szoftverében, amit ki tudja, mire akarnak
használni. Ezek az emberek maguk is hordozók, a saját egészségük
érdekében van bennük nanorobot. Miért mennének bele ilyenbe?
Nincs az a pénz.
– Még ha mindez igaz is – mondta Garza –, egy ilyen akcióhoz
legalább egy évtized kell. Talán egy generáció. Hogyhogy soha
egyetlen ponton nem bukott le ez a projekt? És ki áll az egész
mögött? Kinek kellenek az emberek egészségügyi adatai, mikor a
statisztikák egyébként is elérhetők?
– Nem statisztika kell nekik – mondta Seabury –, és nem is
egészségügyi adatok. Az a céljuk, hogy belemásszanak az emberek
fejébe, és rávegyék őket, hogy azt tegyék és gondolják, ami az ő
céljaiknak megfelel.
Mind a hárman elszörnyedve hallgatták Seaburyt, és bár szerették
volna, ha ezt soha senki nem mondja ki, el kellett ismerniük, hogy ez
a logikus következtetés. Végül Juno törte meg a feszült csendet.
– A számítógép és az agy közötti kapcsolatot sokan kutatják –
mondta –, sokféle céllal. Ha nincsenek anyagi és törvényi korlátok,
akkor beláthatatlan, meddig juthattak el a fejlesztésben.
– Ha jól értem – mondta Garza –, akkor van rá reális esély, hogy
valaki az egészségügyi nanorobotokon keresztül parancsot küldjön
egy ember agyába, az pedig végrehajtsa?
– Ez nem egy lehetőség – mondta Seabury –, hanem már a jelen.
– És nem lehet valahogy kivenni ezeket a gépeket?
– Az orvosok rendelkeznek engedéllyel, hogy kikapcsolják őket
egy kóddal – mondta Avigian.
– Ez a funkció már nem elérhető – mondta Seabury. – Gondolom,
a Pillanat óta.
– Biztos ebben?
– Teljesen.
– Bennem nincsenek nanorobotok – mondta Juno –, de van egy
BCI-implant a fejemben. – Egyikük sem kérdezte meg, mi az a BCI-
implant, mert köztudott volt, hogy ez a brain-computer interface chip,
ami az agyból jövő jeleket képes átadni számítógépeknek. –
A Pillanat idején nem tapasztaltam semmit, csak a hírekből tudtam,
mi történt.
– Az implantok tulajdonképpen csak transzmitterek – mondta
Avigian –, nincs kapacitásuk ilyen komplex feladatok végrehajtására.
A nanorobotok viszont sokkal intelligensebbek már, és ahogy az
előbb említetted, a fejlesztések sokkal előbbre járhatnak, mint amiről
mi tudunk.
Garza idegesen pattant fel a helyéről, és járkálni kezdett.
– Bennem viszont vannak nanorobotok, és szeretném deaktiválni
őket – mondta. – Nem tetszik, ami mostanában történik. A Pillanat
idején azt hittem, szívrohamom van, pedig egészségesen élek.
Olyan érzésem volt, mintha áramütés ért volna.
– Igen, a legtöbben hasonló élményekről számoltak be – mondta
Avigian.
– És ezt miért itt tudom meg, egy eldugott villában? Miért nem
hívott fel az orvosom? Miért nem szól erről a híradó?
Garza összefonta maga előtt a karját, majd leengedte, és képtelen
volt visszaülni. Olyan problémával találta szembe magát, amelyre
nem tudott gyors megoldást találni, és ez kizökkentette.
Megdörzsölte a karját, szinte érezte, ahogy a bőre alatt nyüzsögnek
a kis robotok.
– Nyugodjon meg! – mondta Avigian. – Meg fogjuk oldani.
– Lehet, hogy blokkolják a kommunikációt – mondta Juno. –
Egyszerűen nem engedik az agynak, hogy bizonyos gondolatok
mentén információt továbbítson. Ezért nem gondol rá senki, hogy
valami nincs rendjén.
– Ha már a fejekbe bejutottak, ez sem tűnik lehetetlennek –
mondta Avigian.
– Ez megmagyarázná azt is – mondta Juno –, miért nem derült ki,
hogy már a gyártásnál gond van. Elhallgattatták azokat, akik az
ellenőrzést végezték volna.
– Ehhez akkor is világméretű szervezés kell – mondta Garza.
– És Kína is illik a képbe – mondta Avigian.
– Kína? – kérdezte Garza. – Hogy jön ide Kína?
– Kína az utóbbi, nagyjából öt-nyolc évben jelentősen
megerősödött – mondta Juno. – Hatalmas vagyont halmozott fel,
miközben a gyártásban való vezető szerepét elveszítette a
háromdimenziós nyomtatás térnyerése miatt. A lényeg, hogy erről
senki sehol nem írt elemzést, mintha az embereket nem érdekelné.
– Tehát kínaiak állnak az egész mögött – mondta Garza, de
érezte, hogy nem jár elég gyorsan az agya. Csak a kis dögökre
tudott gondolni a szervezetében, ahogy tekergőző férgekként
mozognak benne. Ekkor jött rá, hogy valójában még azt sem tudja,
hogyan néznek ki ezek a gépek.
– Ilyet nem állítottam – mondta Juno –, de érdekes, hogy Kínáról
éppúgy nem cikkeznek, ahogy a Pillanatról sem.
Seabury nyugodtan hallgatta a három vendég beszélgetését.
Tekintete Garza, Juno és Avigian között ingázott. Néha a tabletjén
jegyzetelt, vagy megnézett valamit.
– Magának nincs? – kérdezte Garza Avigiantól. – Nanorobotja.
– Nem, nekem nincs.
– Nem fél a betegségektől, vagy nem bízik a technológiában?
– Egészségesen élek, és a DNS-em szerint kicsi az esélyem
bármilyen váratlan betegségre. De nem a technológiában nem
bízom, hanem az emberekben.
– Mit gondol erről az egészről? – kérdezte Seabury. – A Pillanatról.
– Sok furcsa hírt olvastam az elmúlt években – mondta Avigian. –
Nekem úgy tűnik, van egy remekül kiépített, okos egészségügyi
rendszerünk, ami kiterjed az egész világra – Garzára nézett csillogó
barna szemével, és szomorúan elhúzta a száját –, de valaki
belepiszkált.
– És most mi legyen? – kérdezte Garza. – Szóljunk a
szövetségieknek? Utazzunk Kínába, és keressük meg a titokzatos
elkövetőket?
– Javaslom, aludjunk egyet az elhangzottakra – mondta Seabury
–, és holnap találjuk ki, mit fogunk csinálni. Mi az, amit egyáltalán
tehetünk?
Seabury felajánlotta, hogy éjszakára maradjanak mindannyian a
villában. Akadt elég vendégszoba, így a vendégek elfogadták az
ajánlatot.
Avigian indult az emeletre utoljára a vendégek közül, de Seabury
a lépcső alján gyengéden megfogta a karját.
– Gisele – mondta neki halkan, hogy a többiek ne hallhassák meg.
Avigian visszafordult.
 – Igen?
– Nagyobb a baj, mint sejtjük. Engem már megtámadtak a
bennem lévő nanorobotokon keresztül. Bele tudnak mászni a
fejembe, és már rémeket is látok. Mindenre képesek.
Avigian aggódva hallgatta Seaburyt, és nem tudta, mit mondhatna.
Ez az egész túl nagy falat három nőnek és egy középkategóriás
nyomozónak.
– Magának kell folytatnia a nyomozást Junóval – mondta Seabury.
– Ha nem szállok ki, megölnek, mint Vellart. Előbb-utóbb Garzát is
ráveszik, hogy leálljon.
– Carrie – mondta Avigian –, nem hiszem, hogy képesek vagyunk
erre. Én nem vagyok nyomozó, sem az a hősnőtípus…
– Nincs más – mondta Seabury. – Már mindenkit elérnek. Maga is
tudja, kilencvenkilenc százalék a lefedettség. De Vellarnak még
vannak emberei, megpróbálom összehozni velük, hogy
segíthessenek egymásnak, de sajnos nem mindenkihez van
kapcsolatom.
Avigian lehajtotta a fejét. Seabury látta rajta, hogy elkeseredett.
– Vellar tisztelte magát, Gisele – mondta Seabury –, követte a
munkásságát, ezt említette nekem. Jó lett volna, ha találkoznak,
együtt sokat tehettek volna a világért.
– Én kutató vagyok…
– Maga erős nő, Gisele – mondta Seabury. – Én hiszek magában.
Meg kell tennie mindent, amit tud. Én a háttérből támogatom.
Avigian félpercnyi feszült hallgatás után azt mondta:
– Rendben. Próbáljuk meg!

Garza a szobájában utánanézett Avigian életrajzának. A nőnek egy

rövid házassága volt, ezt leszámítva nincs infó a magánéletéről.
Harmincnyolc éves, dolgozott a Ziu biotechnológiai vállalatnál és a
DARPA-nál is, ahol az energiahullámok emberi szervezetre, elmére,
idegrendszerre való hatásait kutatta. Jelenleg a San Franciscó-i
Biotechnológiai Intézet kutatója, ahol ötfős csapattal vizsgálódik a
nanotechnológia különféle területein. Úgy jellemezte magát, mint az
ellenőr, aki folyamatosan az egészségügyi okoseszközök
nanotechnológiai ágát figyeli, hogy a gyártók és szakorvosok
állításai igazak-e.
A fotókon Avigian pont olyan csinos, határozott nő benyomását
keltette, mint élőben.
Garza sokáig forgolódott nyugtalanul. A vérében keringő
nanorobotokra gondolt. Nagynak képzelte őket, amik szabad
szemmel is jól láthatók. Gonosz robotoknak, amik árthatnak neki.
Sokszor az eszébe jutott a járdán heverő, összetört Vellar is, és
minduntalan próbálta kitalálni, mire gondolhatott a milliárdos, mielőtt
végzett magával. A számtalan lehetséges válasz úgy ömlött Garza
elméjébe, mint egy program adatai, amelyek ellentmondásba
keveredtek, és feloldhatatlan ciklusban keringenek az
örökkévalóságig keresve a megoldást, ami nem is létezik. Vellart
rávették, hogy ezt tegye magával? Ezt képtelen elfogadni, holott
eddig mintha ezt a megoldást kereste volna. Végül elaludt, és mély
álomban pihente ki magát hajnali ötig.
 29

REN HARDIER még a párizsi reptérről felhívta öccsét, hogy

elmondja neki, ismét el kell mennie. Sosem estek jól ezek a hívások
egyiküknek sem, de minden búcsú keserűségében benne van a
viszontlátás édes örömének a lehetősége is.
– Úgy néz ki, nem lesz hosszú munka – mondta Ren –, és még az
is elképzelhető, hogy ez az utolsó.
– Azt nem hiszem – mondta Sabi. – Bár nem tudom, mit csinálsz,
azt azért igen, hogy szereted, és ez a fontos.
– Talán igazad van.
– Jól van, bátyó, vigyázz magadra! – mondta Sabi. – És örülök,
hogy láttalak.
– Én is. Büszke vagyok rád! Vigyázz a kicsikre!
Tizenhat órával később és kilencezer kilométerrel arrébb Ren
Hardier pontosan érkezett az eligazításra. A San Franciscó-i
reptérről bérelt autóval ment a szokásos találkozóhelyre. Egyik társa,
Kai Winston már ott volt.
Az eldugott raktárépület vasbeton szerkezete és idejétmúlt, vastag
fémvázas tetőszerkezete megfelelő védelmet nyújtott a lehallgatások
ellen. Se térerő, se wifi, se optikai jelek nem jutottak be. Mindezek
mellett az akció részleteit mindig írásban adták át egymásnak,
beszélni csak általános dolgokról, háttérinfókról szoktak, amelyek
önmagukban még nem tűnhetnek gyanúsnak senkinek.
Jacob Langley tábornok már várta. Langley apja a Karib-
szigetekről származik, míg édesanyja kanadai. Langley kétméteres
magassága miatt könnyen kivívta mások tiszteletét. Mindkét alkarját
tetoválások borították, arcát bal szemöldöke felett egy apró, x
formájú sebhely tette még jellegzetesebbé.
Apjától a gének mellett elszántságot és fegyelmet örökölt, míg
anyjától gyakorlatilag semmit sem.
Hardier öt éve dolgozott együtt Langley tábornokkal, aki a
csapatot irányította. Nem hivatásos katonaként dolgozott, de
korábban hivatásos lehetett. Mindenesetre profi stratégaként minden
akciót precízen megtervezett, de ő maga már nem vett részt bennük.
A négyfős csapatban Hardier ismert mindenkit, de Winstonnal még
nem dolgozott közösen. A tagok nem változtak az évek alatt, de azt
egyikük sem sejtette, ki a megbízójuk. Langley adta a parancsokat,
és ő igazította el az ügynököket, de hogy a tábornok kinek az
utasításait követte, nem tudták. Már az is furcsa volt, ahogyan annak
idején kiképezték őket. Nagyobb hangsúlyt fektettek az álcázásra, a
manipulációra, a lopakodásra, a kémkedésre, mint a fizikai
erőszakra, az erőnlétre és a lőgyakorlatra. Sokkal inkább voltak
James Bondok, mint John Rambók. Sabi biztosan boldog lenne, ha
ezt tudná – gondolta Hardier.
Bár mindig is úgy találta, a „híres titkos ügynök” kifejezés egy
paradoxon. Ha James Bond a leghíresebb titkos ügynök, akkor nem
ő a legrosszabb is egyben?
A tagok magukra mint ügynökökre gondoltak, és nem voltak
hivatalos rangjelzéseik, sem jelentési kötelezettségük. Az
eligazításokon soha nem találkoztak senkivel egymáson és Langley
tábornokon kívül.
A küldetések céljai és helyszínei mindig változtak. Egy évben
általában két-három alkalommal hívták be őket, és nem mindig
egyszerre. Langley a háttér-információk megadásakor mindig szánt
időt arra, hogy ismertesse, miért kell végrehajtani az akciót, és hogy
miért tesznek ezzel jót a világnak. Langley-nek és a megbízójuknak
fontos volt, hogy a csapat ne zsoldosokból és ne fejvadászokból
álljon, hanem lelkiismeretes emberekből, akik értik és megértik, hogy
amit tesznek, az valóban fontos, és megéri a kockázatot és a
veszteséget.
– Sajnos nincs jó hírem – mondta Langley. – Egy különleges
munkára utaznak Kínába, ami az utolsó közös projektünk lesz.
– Ugye viccel?
– Attól tartok, nem. Ennyi volt. Viszont ez az utolsó munka nagyon
fontos lesz.
– Készen állunk mindenre!
– Tudom, Hardier – mondta Langley, és megveregette a vállát. –
Maga a legjobb ügynököm, és egyben az egyik legtisztább lelkű
ember, akit ismerek. Maga pedig – fordult Winstonhoz – a
legkeményebb. Efelől nincsenek kétségeim.
– Köszönöm! – mondta Winston, aki valóban keménykötésű, profi
kém és ügynök volt. Izmos, magas, szálkás férfi, olyan rövid hajjal,
mint a sűrű borostája. Arcán látszódott, hogy mozgalmas életet élt,
és nem tanácsos szórakozni vele.
Winston Új-Zélandon született, de az Egyesült Királyságban járt
egyetemre, aztán egy nő miatt San Franciscóba költözött. Ott
rendőrként dolgozott, majd épp a szakításuk hetében kinevezték
(pontosabban áthelyezték agresszivitása miatt) egy különleges
elfogóegység tagjának. Képességei miatt hamar kitűnt társai közül,
végül egy ajánlást követő ajánlás után Langley tábornokhoz került.
Langley jó véleménnyel volt róla, elhivatottnak és kitartónak tartotta
Winstont, született végrehajtónak, aki, ha kell, kegyetlen, ha kell,
óvatos, bár néha önfejű. Egyszer már majdnem kitették a csapatból,
amiért az egyik akciót elszúrta, de Langley ragaszkodott hozzá, hogy
kapjon még egy esélyt, mert szerinte Winston tényleg nehezen
pótolható. Hardier is kiváló emberük, de Winstonnal ellentétben neki
vannak érzelmei, ami ebben a szakmában nem előny.
– A meló annyira titkos, hogy én sem tudhatok róla semmit –
mondta Langley. – Ezt a borítékot kell átadnom kifejezetten
maguknak.
– Csak ketten megyünk? – kérdezte Hardier.
– Igen, de ne kérdezzék, miért – mondta Langley, és átadta a
borítékot Hardiernek. – Annyit kérek még, hogy mostantól senkivel
ne beszéljenek, amíg az akció véget nem ér. A borítékot a San
Francisco–Peking járaton bontsák ki! A beszállókártyáikat átküldtem
a telefonjaikra a titkosított chaten.
Hardier és Winston összenézett. Nem tetszett nekik ez a
titkolózás, főleg, hogy úgy tűnt, még a tábornokot sem tájékoztatták
a részletekről. Az egyetlen embert, aki eddig összekötötte őket a
megbízójukkal. Aki gyermekeiként szerette a csapattagokat, de most
mintha kényszerből el kellene hagynia őket. Hardier még soha nem
látta Langley-t ennyire elgyötörtnek és fáradtnak. Mi a fene
történhetett?
– Rendben – mondta Winston. – Megcsináljuk!
 – Tudom – mondta Langley. – A küldetés után a csapatot
feloszlatjuk. A többieknek már szóltam. A tiszteletdíjukat
természetesen meg fogják kapni. Többet nem találkozunk. Örülök,
hogy önökkel dolgozhattam.
Kezet fogtak, és a két ügynök távozott. Három óra múlva már a
San Franciscó-i reptéren vártak a beszállásra. A hosszú úton végre
lesz alkalmuk beszélgetni. Nem árt megismerni kicsit a társat, akivel
közös küldetésre mentek, és adott esetben az életed függhet tőle.
Körülöttük nyüzsgött a reptér. Rengeteg ember sietett, sétált,
nézelődött, és mintha mindegyik különböző nemzetiségű lett volna.
– Új-Zéland? – kérdezte Hardier.
– Igen – mondta Winston –, ott születtem. Az apám angol,
kalandvágyból ment a szigetre, aztán ott maradt egy kivi nő
kedvéért.
– Kivi?
– Kiviknek hívják az új-zélandiakat.
– Mintha nem lett volna elég a gyümölcs és a madár ennek a
szónak.
Winston vállat vont. Nem nevetett, ahhoz túl sokszor hallotta már
ezt a poént vagy valamelyik verzióját. Kiitta a papírpohárból a
maradék kávéját, majd a szemeteshez lépett és kidobta.
– És beszéled a kivit? – kérdezte Hardier.
– Az ősi nyelvet maorinak hívják – mondta Winston. – Pár dologra
emlékszem, főleg arra, ami anyám szavajárása volt mindig is.
Egyébként mindenki helyi angolt beszél. Néha érted, néha nem.
– Na, mondj valamit! – mondta Hardier.
– Hm. Az, hogy kia ora, azt jelenti, légy jól – mondta Winston. – Ez
egy köszönési forma.
– Jól hangzik – mondta Hardier.
– És te? – kérdezte Winston. – Honnan fújt ide a szél?
– Párizsban születtem, és ott élek, de van egy lakásom itt, San
Franciscóban is. Ingázom. Munka itt, család ott.
– Gyerekek?
– Nem. Az öcsém családja. Sajátom nincs még.
– Nekem három gyerekem van három különböző nőtől, és egyikük
sem a feleségem – Winston megvonta a vállát. – Ne nézz ilyen
meglepetten, én sem így terveztem. Az élet néha komédiát is
rendez.
– És tartod a kapcsolatot velük?
– Az egyik nő szeret, a másik kettő nem. De amelyik szeret, az
pont nem a legjobb. Igyekszem mindenkinek segíteni, de nehéz, ha
nincs fogadókészség. Csak pénz kellene nekik, és hogy húzzak a
francba. A gyerekekből a legidősebb kilenc, ő nem tart az apjának,
de megtűr, ha havonta egyszer elviszem valahova. A középső egy
kislány. Hatéves, tündérbogár. Ő szeret, de az anyja nem. Mindjárt
megérted, hogy miért nem. A harmadik gyermek is hatéves, na, az ő
anyja velem lenne, de én nem bírom elviselni pár óránál tovább. Jó,
mi?
Előttük végre megindult a sor, megkezdődött a beszállás. Úgy
tűnt, többségében ázsiaiak utaznak majd a gépen.
– Tizenhat évesen mentem el az Egyesült Királyságba szerencsét
próbálni. Pár év szarakodás után megtaláltam a helyem. Elvégeztem
pár tanfolyamot, és mindenféle munkát elvállaltam, aztán jött a
rendőrtiszti, amolyan hirtelen felindulásból. Az apám is tizenhat volt,
amikor elhagyta a királyságot, és Új-Zélandra ment, én meg
megtettem ugyanezt az utat fordítva. Vicces, mi? Ahogy a
történelem ismétli önmagát.
– Igen, ez tényleg nem mindennapi sztori – mondta Hardier. Egy
takarítórobot légies könnyedséggel siklott át az emberek között,
majd a hátára szerelt tartályba ürítette a kuka tartalmát, benne
Winston poharával. Aztán hangtalanul továbbgurult a terminál más
részeire.
– Amíg a harmadik nő miatt San Franciscóban éltem, befejeztem a
rendőrtisztit, járőr lettem, később egy elfogóegység tagja, és már
majdnem nyomozó, amikor Langley megkeresett egy ajánlattal.
Elfogadtam, és most itt vagyok. Gondolom, veled is ugyanez a
helyzet.
– Nagyjából igen – mondta Hardier, és megmutatta a mobilján a
beszállókártyáját az ajtónálló robotnak, ami csak egy szkennerrel és
érzékelőkkel felszerelt monitor volt.
– Merci beaucoup, Monsieur Hardier – mondta a robot. – Bon
voyage!
 – Köszönöm – mondta Hardier, bár nem tudta, hogy ezek az
egyszerű gépek értik-e vagy értékelik-e, ha valaki köszönetet mond
nekik. Mindenesetre jó ómen, ha az embernek az anyanyelvén
kívánnak jó utat.
– Az anyám Japán-kutatóként dolgozott, tőle kaptam a Ren
keresztnevet.
– Elsőre azt hittem, ez egy francia név becézése, mint a Renoir. –
Winston jót nevetett a saját viccén, és hogy túlzottan elnyelte a név
végén az r hangot, szinte már h-nak hangzott. Hardier is mosolygott
rajta a szakálla alatt.
– Nem, ez így egy japán keresztnév. Anyám nagyon szerette
Japánt, a fél életét ott töltötte, a másik felét Párizsban. Rengeteg
dolgot hozott Keletről, az egész házunk egy múzeum volt.
– Akkor ebben hasonlítasz rá – mondta Winston. – Az ingázásban.
Hardier mosolygott. Erre eddig nem is gondolt. A felszállás alatt
csendben figyelték, ahogy a gép felemelkedik a kifutópályán. Amikor
elérték a biztonságos repülési magasságot, folytatták a beszélgetést.
– Évente két-három munkát csinálok Langley-nek – mondta
Hardier –, vagy aki mögötte áll. Te?
– Engem eddig ötször bíztak meg, de a legutóbbi nem sikerült túl
jól, azóta hanyagoltak, de Langley mondta, hogy hívnak még, és így
is lett.
– Miben vagy a legjobb?
– A rendőrségen kungfuztam – mondta Winston –, és persze volt
utcai harc meg a szokásos rendőri fogások. A lövészet is kiváló.
Késdobálásban nem vagyok mester.
– Jó pár évig tanultam közelharcot: a muaj thai, a krav maga és a
rendőri alapkiképzés nekem is megvolt. Megtanultam lőni a főbb
fegyverekkel. Pár évet kendóztam is, de az annyira nem az én
világom. Nem szeretem az erőszakot, csak önvédelem miatt
tanultam ezeket. A gyors és tiszta akciók híve vagyok. Odamész,
csendben elhozod, amit kell, és kész.
– Alapvetően én is – mondta Winston –, de ha gáz van, akkor oda
kell tudni csapni.
– Azzal sincs probléma, de feleslegesen nem bántottam soha
senkit.
 A repülőgép ezer kilométer per órával repült, tízezer méter
magasan, egy kilenc és félezer kilométer hosszú út elején, amelyről
a két ügynök szokatlanul keveset tudott. Egyelőre annyit, hogy a
végállomás Peking.
 30

QIN GONDOSKODOTT RÓLA, hogy Sebastian Vellar halálhíre, és

az, hogy mit művelt magával élete utolsó perceiben, eljusson a
fontos emberek fülébe, és tudjanak arról is, hogy mindenki így jár,
aki ellenszegül az új világrendnek. Nem direkt mondta nekik, de
előbb-utóbb mindenkihez eljutott valamilyen csatornán az üzenet.
Így, hogy a sztori inkább legendaként keringett, mintsem hitelesen
alátámasztott történetként, elérte a hatását anélkül, hogy bárkit
megfélemlített volna.
Yu úgy érezte, Vellar halálával minden terhét ledobta magáról, és
az utolsó akadály is elhárult, hogy a csapata a világ egyedüli
irányítójává váljon. Bár ez óriási feladat, alapvetően elég néhány
kulcsemberre és kiemelkedően fontos eseményre koncentrálni, a
többi pedig megoldódik magától.
Például az importot a tizedére csökkentették azáltal, hogy a
háromdimenziós nyomtatásnak teret engedtek valamennyi
országban. Ehhez nem kellett egyesével rávenni az embereket az
ilyen nyomtatók építésére, és a nagy forgalmazókat, hogy
használják a kínai gyártás helyett. Elegendőnek bizonyult a
döntéshozókat befolyásolni, hogy átalakítsák az adózást és az állami
támogatásokat úgy, hogy azok kedvezzenek az új technológiának.
A többi szereplő csak a haszon felé megy, mint a birkák a legelőn,
ahogy a frissebb füvet keresik. Aztán amikor rájöttek, hogy hosszú
távon mind jól járnak, futótűzként elterjedtek a megoldások
kontinensszerte, és a fejlődés üteme is látványosan felgyorsult. Ma
pedig már nincs olyan dolog a világon, amit ne lehetne néhány száz
kilométeren belül legyártani kiváló minőségben, egy-két napon belül.
Amit Kína elvesztett a gyártáson és az exporton, azt megkapta
befektetések formájában. A világ összes állama öntötte a pénzt az
országba, amely felett tulajdonképpen Yu és csapata
rendelkezhetett. A befektetőcégek emberei hallgattak a belső
sugallataikra, amiket Yuék adtak nekik. Aki nagyon ellenkezett, azt
eltették az útból, vagy becsapták a tudatát.
Egyszer egy európai pénzügyminiszter ellenezte a kínai
állampapír-vásárlást nagy tételben. Azzal érvelt, hogy túl sok a
befektető, félő, hogy a lufi kidurran, és csődbe megy az ország. Yu
csapata egy egyszerű programmal megbénította a férfi látását.
Elhitte magáról, hogy megvakult, és lemondott. Utódja
engedékenyebb volt, és amikor a pénz megérkezett, orvosi csoda
történt, és a volt pénzügyminiszter visszakapta szeme világát.
Pár embert keményebben kellett megdolgozni, és olyan is
előfordult, hogy csak a gyilkosság jelentett megoldást. A szervezett
bűnözés visszaszorítása, az olajipar megreformálása vagy a
környezetszennyezés felszámolása sok ember életébe került Yu
előtt is, de komoly és tartós eredményeket csak Yu akciói értek el.
Néhány látványos fertőzés a szennyezett víztől, rokonok hullái a
legnagyobb szeméttelepeken, veszélyes hulladék a lakóhelyük
közelében, és máris felnyílt a döntéshozók szeme.
Akadtak olyanok, akik megpróbáltak Yuék ellen fordulni, de túl sok
volt a besúgó, akik nem is tudtak róla, hogy a nanorobotokon
keresztül, kulcsszavak mentén hallgatják le őket. A rendszer jelzett,
hogy ki és hol használta a legfontosabb szavakat és milyen
gyakorisággal. Onnantól a szervezkedőket szoros megfigyelés alá
vették az algoritmusok, és ha túl messzire mentek, Yuék lecsaptak.
Néha csak rendőrök vitték el a főszervezőket, a kulcsembereket,
akik később új nanorobotokat és egy alapos fejmosást kaptak, ami
után többnyire belesimultak a rendszerbe. Másokat bérgyilkosok
vadásztak le.
Akiknek viszont voltak nanorobotok a szervezetében, azokat
egyszerűen távolról rendszabályozták meg. Ellenük fordították a
saját érzékszerveiket. Olyan rémséges dolgokat láttak és tettek,
hogy végül a halálba is menekültek volna, de Yu nem engedte őket
meghalni. Kaptak még egy esélyt és mellé világos szabályokat.
A körítés általában ugyanaz volt mindenkinél, és ezt a legtöbben
elfogadták. Yu szerint az emberiség végveszélybe sodorta magát, de
jött ő, és megmentette a világot a pusztulástól. Rávette a
döntéshozókat az együttműködésre, és együtt felépítettek egy szebb
világot, amelyben egyre kevesebb az erőszak és a
környezetszennyezés, és egyre több a jólét és a fenntartható
technológia.
Egy kivétel akadt csak, Sebastian Vellar, aki rejtőzködő kis
csapatával rájött, hogy valaki Kínában nagy hatással van a világ
dolgaira. Nagyobbal, mint ők. Vellar biztosan a legjobb
szakembereket állította maga mellé: kémeket, hekkereket, tudósokat
és a legújabb technológiákat. A világ védelmére csak így indulhat
harcba valaki, ő már csak tudja.
Vellar azonban túl messzire ment, ezért ki kellett iktatni. A csapata
vezető nélkül gyorsan széthullik majd. A kiskatonák mentik az
életüket, nehogy a főnökük szörnyű sorsára jussanak. Yu nem volt
boldog, a megkönnyebbülés ellenére sem. Úgy nevelték, hogy az
ellenséggel szemtől szemben kell megküzdeni, ő azonban hátba
támadta Vellart. Aljas módon, esélyt sem adva végezte ki. Túl nagy
volt a tét, nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy macska-
egér játékot játszik egy gazdag és befolyásos emberrel, aki
magánkommandót és hekkercsapatot tart fenn, ráadásul eltökélt
védelmezője a világnak. Nem. Csak akkor alhat nyugodtan, ha Vellar
halott.

Yu háza Peking peremén, egy huszonhatezer hektáros birtokon állt.

A három épület együtt több ezer négyzetmétert adott ki, a
garázsokban huszonöt autó fért el, és saját klubbal, élményszobával,
fürdővel, leszállópályával rendelkezett.
Ha rajta lenne a világ ranglistáin, akkor Yu ingatlana a valaha volt
legdrágább és legmodernebbek között lenne, az első háromban.
Részben állami pénzekből, részben egyfajta rabszolgamunkával
építette fel.
Gyakran tartott partikat a politikai felső vezetésnek, üzleti
partnereknek, nemzetközi kulcsembereknek, akik élvezték az ott-
tartózkodást, minden kívánságuk teljesült, és örömmel dolgoztak Yu
parancsainak megfelelően. Többnyire nem béklyóként élték meg,
hanem mint a világ legelitebb klubjához való tartozást isteni
iránymutatással.
 Olyan volt, mintha a fáraó barátai lennének, és nem egy diktátor
csicskái. Yu is ezt a benyomást igyekezett kelteni mindenkiben, még
saját magában is. Hogy ő a jóságos megmentője a világnak, az
irányítója a vezetők csapatának, akiket partnereinek tekintett, nem a
beosztottjainak.
A világ legnagyobb vállalatvezetőinek és az országok első
embereinek fele járt már Yu birtokán, és élvezte a határokat nem
ismerő vendéglátást. Yu ilyenkor mindenkit biztosított afelől, hogy a
diszkréció teljes körű, és minden támogatását élvezik, amíg az ő
játékszabályai szerint játszanak. Korlátlan anyagi támogatásra
számíthatnak, ha a fenntarthatóságon és a felzárkóztatáson
dolgoznak.
Közülük sokan ismerték Vellart is, de a titkos életéről senki sem
tudott semmit. Vellar szuperhőshöz hasonló kettős életet élt, és
annyira jól csinálta, hogy még Yunak is kis híján egy évtizedbe telt,
mire rájött, ki is valójában. Párszor őszintén megfordult a fejében,
hogy felajánlja neki, álljon be a sorba, de tudta, Vellar inkább a halált
választja, mint a szabadság bármilyen szintű megcsonkítását.
Többször próbálták megfélemlíteni, de Vellar mintha nem hallgatott
volna a saját elméjére sem, illetve mintha tudta volna, mi igaz és mi
nem, függetlenül attól, milyen gondolatokat ültettek el a fejében.
Vellar olyan szinten uralta saját gondolatait, hogy úgy tűnt, képes
felülkerekedni a nanorobotok befolyásán, leszámítva a világos,
egyszerű parancsokat, amelyek megkerülik a tudatosságot, és
egyből a szomatikus idegrendszert instruálják.
A megkönnyebbülés őszinte és valós érzésként tört rá Yura,
amikor tudatosult benne, hogy Vellar nincs többé. Ikóval többször
elismételtette a hírt, mire tényleg elhitte, hogy igaz.
Yu kedvenc helyisége a birtokán az élményszoba volt. Ez egy
különleges színházteremhez hasonlított, ahol éppen filmet vagy
koncertet is lehetett nézni egy kényelmes fotelekből álló, negyvenfős
nézőtérről, de Yu legjobban az úgynevezett lélekkoncerteket
szerette. Ilyenkor csak egyedül ült a teremben, hangulatfényekben, a
nanorobotjait összekötötte a vezérlő számítógéppel, majd elindította
a programot. Az algoritmus Yu minden adatát figyelembe véve egy
olyan zeneművet írt neki, vizuális látvánnyal együtt, amelyre éppen
akkor a legjobban vágyott. A színek, a formák, a fények, a történet, a
karakterek és a zene tökéletes összhangban peregtek le Yu előtt,
minden érzékszervére hatottak, egy olyan komplex élménnyé forrtak
egybe, ami csak az övé volt, és számára maga a tökély. Yu olyan
katarzist élt át minden alkalommal, hogy napokba telt feldolgoznia.
Ahogy Gotthold Lessing fogalmazta meg, a katarzis megtisztulás,
amikor egyensúlyba kerül a szánalom és a félelem, ami az ember
lelkét nyomja. Yu életét is ez a két érzés keserítette meg, és ahol
lehet, a megváltást kereste. Az élményszoba volt az egyik
legfontosabb menedéke. Amikor a fotelben ült, és átélte a művet,
amit róla és neki írt az algoritmus, minden porcikájában érezte a
zenét, minden sejtjével átélte a látványt, mintha az egész mű ő
maga lenne, kifordítva, átrendezve, felnagyítva, kiszínezve.
A nanorobotok megemelték a szerotoninszintjét, és elektromos
impulzusokkal tették az élményt többdimenzióssá. Természetfeletti
illatok és ízek kapcsolódtak a látványhoz és a zenéhez. Yu az ujjain
érezte a melódia mindennél lágyabb felületét, ahogy
kézmozdulataival karmesterként követte és vezényelte a művet,
pedig csak először hallotta. De a program reagált a mozdulataira,
ahogy minden rezdülésére is. Agyának minden sejtje falta az
impulzusokat, szívét remegésig simogatták az illatok és a soha nem
tapintott, fantasztikus felületű dallamok. A csodálatos zenében
minden benne volt, ami Yu személyiségét alkotta. A szép
gyermekkora, a szorgos fiatalévei, a keserű szakításai, a felhőtlen
szerelmes évei, a tervei, az álmai, a fájdalmai, a sikerei, a félelmei,
minden jó és minden rossz egyetlen harmincperces műben
összeolvasztva.
Ilyenkor soha senki nem zavarhatta őt. Teljes nyugalmat és
elszigeteltséget igényelt a koncert. A csúcsponton már túl volt a
zene, Yu könnyes szemmel, ellazulva hallgatta az utolsó egypercnyi
levezetést. Egész teste bizsergett, mintha orgazmusa lett volna, és
az élmény csak ahhoz hasonlítható. A modern technológia
maximuma.
Valaki benyitott, és kigyúltak a fények. Yu kihúzta magát a
fotelban, és a jövevényre meredt, közben a szeméből törölgette a
könnyeit.
– Daniel! – mondta Marakar. Yu látta rajta, hogy zaklatott, mégsem
tudott elképzelni semmilyen olyan körülményt, ami ne várhatott volna
még pár percet, hogy közöljék vele. – Találtunk valamit!
– Marakar – mondta Yu, és leállította a koncertet. A szíve vadul
vert, a feje zsongott a csodálatos hangokkal összekeveredett
adrenalintól. – Nem kérek sokat, de ebben a teremben soha ne
zavarjatok meg. Az olyan, mintha kirántanád valaki karjából az
infúziót, mikor az életéért küzdenek az orvosok.
– Sajnálom…
– Ne sajnáld, baszd meg, hanem soha többé ne csinálj ilyet, mert
ráveszlek, hogy élve felfald a húgodat!
Marakar lesütötte a szemét, és várt egy percet, hogy főnöke
kidühöngje magát.
– Kérlek, bocsáss meg – mondta Marakar, és többször meghajolt
–, de Vellarról van szó…
– Mi? – kérdezte Yu, és egyszeriben minden haragja elszállt,
elsöpörte az aggodalom. Ha ez a fickó most azt mondja, hogy a vén
kurafi még életben van, akkor itt helyben ráküld egy parancsot a
nanorobotjaira, hogy végezzen magával. A rossz hír hozóját az
ókorban lefejezték, és nincs kőbe vésve, hogy ez a szokás valaha is
megszűnt volna.
– Vellar asszisztense – mondta Marakar –, Carrie Ryan-Seabury
kapcsolatba lépett egy Jacob Langley nevű férfivel, miután elment a
trezorba. Követtük őt a köztéri kamerákkal, és figyeltük a gondolatait,
de semmit nem tudott a címről, sem arról, hogy kivel találkozik, és
miért.
Yu teljesen kijózanodott, a koncertélmény gyorsan távoli emlékké
fakult.
– Folytasd! – mondta Marakarnak, és elindult a konyha felé, hogy
igyon egy frissítőt.
– Taxi vitte a címre, de ott nem volt kamera a közelben. Viszont
megtaláltuk a taxist, és az ő fejéből kiszedtük a címet. Seabury egy
Jacob Langley nevű veteránnal találkozott, és átadott neki egy
borítékot. Langley-ben is vannak nanorobotok, de ő sem tud többet,
csak hogy el kell indítania valamilyen protokollt.
Yu töltött magának egy pohár almalevet, de amikor a szájához
emelte, rájött, hogy az kevés lesz. Letette, és átsétált a bárpulthoz.
– Mit tudunk Langley-ről? – kérdezte, miközben öntött magának
egy pohár japán whiskey-t, és csukott szemmel belekortyolt.
 – Jacob Langley egy unalmas veteránnak tűnik, aki visszavonultan
él, és kiképzési tanácsadóként tevékenykedik a hadseregnél. De
most átnéztük az emlékeit, amennyire tudtuk, és szoros megfigyelés
alá vettük. Szinte biztos, hogy ő vezette Vellar titkos csapatát. Vellar
halott, de az emberei még aktívak, és Vellar vésztervét hajtják végre.
– Milyen vészterv? – kérdezte Yu. – Nem tudhatta, hogy meg
akarjuk ölni.
Yu lehúzta a whiskey-t, és ismét lehunyta a szemét, mintha arra
várna, hogy az ital feltölti energiával.
– Úgy tűnik, mégis sejtette, mert két ügynököt küldött Kínába. És
ami a legkülönösebb, hogy nem látjuk őket. Nincsenek
nanorobotjaik.
Yu hatalmasat rúgott az egyik bárszékbe, ami végigcsúszott a
konyhán, és összetört egy hatalmas kaspót, amelyben megremegett
a könnyezőpálma.
– Ez meg hogy lehet? – kérdezte, és lecsapta a poharat a pultra.
– Nem tudjuk mi sem. Vellar ezek szerint mindenre felkészült. Arra
is, amiről nem is tudta, hogy létezik. Nem tudhatott a nanorobotokról,
de arra gondolhatott, hogy minél kevésbé lenyomozható emberekkel
dolgozzon. És az egészségügyi nanorobotok alapjáraton is sok
digitális nyomot hagynak reptereken, orvosoknál, meg úgy általában
a mobiladat-forgalomban.
– Ezt nem akarom elhinni – mondta Yu, és körbenézett a
szobában, hogy mit törhetne még össze, de végül úgy döntött, elég
lesz a rombolásból. Vett egy mély levegőt, és kifújta, mint aki
meditációhoz készül.
– Langley, gondolom, nem árulja el, hol van a két ügynök –
mondta.
– Próbáltuk kiszedni belőle, de ő sem tudja. Egy lezárt borítékban
adta át nekik a címet, de Kína és Peking elhangzott a
beszélgetésben.
– És azt sem tudja, kik ők?
– Túl sok a név a fejében, még nem tudtuk kiszűrni, kikkel
találkozhatott legutóbb.
– Találjátok meg a két amerikait, és öljétek meg vagy oltsátok be
őket, bánom is én, de állítsátok meg mindkettőt!
– Mi legyen Langley-vel?
 – Küldd át a kódjait – mondta Yu –, személyesen veszem
kezelésbe.
 31

GISELE AVIGIAN nem bírt elaludni. Az ő elméje sokkal

rendezettebben kutatta a lehetőségeket, mint Garzáé. Végigjátszott
több lehetséges forgatókönyvet a közelmúltról éppúgy, mint az
eljövendő napokról, hónapokról, évekről.
Szobájából még lefekvés előtt videótelefonon felhívta régi
kollégáját és egyetemi évfolyamtársát, aki szintén elismert
professzora a nanotechnológiának, de Avigianhoz képest a másik
oldalon áll. Mindent bevetett, hogy növelje a nanorobotok iránti
rokonszenvet.
Bob Tomanek professzor harmincnyolc évesen erősen őszült,
viszont nem kopaszodott, és valahányszor találkoztak Avigiannal,
mindig megkérte a kezét, eddig sikertelenül.
– Bob, hogyhogy nem vizsgáltad a Pillanat és a nanorobotok
kapcsolatát? – kérdezte Avigian.
– Gisele, de jól nézel ki! Mint mindig, persze. Rég beszéltünk…
– Kösz, Bob, de ez most elég sürgős.
– A Pillanat, igen. Már vártam, hogy hívj miatta.
– Vizsgáltátok, vagy sem?
– Vizsgáltuk. Vizsgáltuk.
– És miért nem írtál róla? A blogodon sincs bejegyzés, de máshol
sem találtam tőled semmit. Mikor jelenik meg?
– Az a helyzet, Gisele, hogy nem adtam le cikket róla. Nem írtam
róla.
– Mi? Hogyhogy?
– Nem is tudom, be vagyok… be voltam havazva, és valahogy
nem éreztem fontosnak.
– Nem érezted…? – Avigian elharapta a kérdés végét, mert nem
akarta megismételni Bobot, az olyan lenne, mintha a szájából
kellene átvenni a szavakat a sajátjába. – A föld teljes lakosságának
nyolcvan százaléka megzavarodik két teljes másodpercre, és te azt
mondod, hogy ez nem érdekes?
 – Most, hogy így mondod, valóban nagy dolog volt, de akkor…
– Bob, nem ismerek rád! Mindig elsők között írtál minden új
dologról vagy különös felfedezésről. Ezért követik a blogodat
kétszázötvenezren.
– Igazad van, Gisele, nem tudom, mi történt velem. Akkor úgy
gondoltam, ezzel nem kell foglalkoznom.
– A nanorobotok csinálták, igaz?
– Valószínűleg – mondta Bob –, illetve, hát, csak az lehetett.
– Bob, kérlek, szedd össze, amid van, és küldd el nekem. Mi is
dolgozunk az ügyön, és több mindenre rájöttünk, de sokat segítenél,
ha megosztanád, amire jutottatok.
– Rendben. Persze. Átküldöm.
– Köszönöm.
Avigian nem szólt, aggasztotta Bob hallgatása.
– Bob, minden rendben? – kérdezte. – Olyan fura vagy.
– Persze, minden rendben – mondta Bob, de a mosolya nem volt
teljesen őszinte. Avigian előhozta az emlékeit, amelyeket a Fraktál
elnyomott, és ettől összezavarodott. – Remekül vagyok.
– Akkor jó. Vigyázz magadra!
Miután elköszöntek, Avigian leroskadt a fotelbe, és elgondolkodott
azon, amit Bob Tomanek mondott neki. Valami nem stimmelt vele,
lehet, hogy őt is befolyásolták. Vagy, ha mégis a kormány áll az
egész mögött, akkor egyszerűen megfenyegették, hogy hallgasson.
Mindkettő megmagyarázná, miért volt olyan kicsi a Pillanat
visszhangja. Viszont őt még nem keresték meg, és nem is férnek
hozzá a gondolataihoz, ezért fellángolt benne a tettvágy és a
felelősségérzet, hogy utánajárjon, mi folyik a háttérben.
Azok az árnyékemberek, akik az események mögött állnak,
okosak. Mérnökök, szoftverkészítők, neurológusok. Mi lehet a végső
céljuk? Megfigyelés és lehallgatás a nanorobotokon keresztül?
Totális diktatúra, amelyben nem fizikai elnyomással és kamerákon
keresztüli megfigyeléssel érik el a beletörődést, hanem a gondolatok
manipulálásával?
Ez bármennyire is futurisztikusan hangzik, egy kellően fejlett
nanorobot-generációval még akár el is képzelhető. Egy hónapja még
azt mondta volna, hogy ez science fiction, de az elmúlt időszak
eseményei, és amit Seabury mondott, megingatták szakmai
meggyőződéseit.
Kell hogy legyen egy központ, ahonnan az egész rendszert
vezénylik. Ott lesz a gyenge pontjuk is. A nanorobotok ellen küzdeni
végtelen és értelmetlen harc lenne, és arra sincs mód, hogy a
rendőrséget vagy a hadsereget meggyőzzék a veszélyről. Biztos,
hogy őket az elsők között fertőzték meg nanobotokkal. Ha vannak is
még a világban pár tíz millióan nanorobot nélkül, kevés lesz köztük,
akikből szövetségese válhatna. A szomorú igazság az, hogy
nagyjából Junóval ketten maradtak. Esetleg Vellar rejtőzködő
ügynökei vagy a hekkerek még segíthetnek, de Avigian számára a
csapat nem tűnt sem egységesnek, sem ütőképesnek.
Avigian elővette a tabletjét, és lejegyzetelte, mire jutottak,
elvégzett néhány számítást, majd elküldte Junónak, hátha ez az
okos kislány kitalál valamit, amire ő nem gondolt.
Juno kényelmetlenül forgolódott az ágyában, és csak arra vágyott,
hogy elhagyhassa a villát. Nem sokszor aludt idegen helyen,
ráadásul úgy érezte, csak sodródik az eseményekkel, és csupán a
véletlenek játéka folytán került ide, a tudása pedig hiányzik ahhoz,
hogy érdemben előremozdítsa a dolgokat. Hogyan segíthet ő
megtalálni Vellar láthatatlan gyilkosát? Hogyan jöhet rá arra, miként
lett ilyen erős Kína? A Pillanatról már nem is beszélve. Bánta a
napot, amikor befogta a jelet, bár azt nem, hogy elküldte Avigiannak.
Megszerette a nőt, és remélte, hogy a barátságuk hosszú életű lesz.
Végre valaki, akihez jólesik kötődni egy kicsit – gondolta Juno.
Fáradtsága végül legyőzte, és ő aludt a legtöbbet. Közben Avigian
üzenete befutott a tabletjére.
 32

A PARTIRA, amit Yu rendezett, minden meghívott eljött, ez nem is

lehetett kérdéses. Megjelent a kínai állami vezetés összes fontos
embere, valamint az ország legfontosabb kulcsfigurái,
médiatulajdonosok, alapkezelő cégek, bankok és biztosítók elnökei.
Mindenki egyedül érkezett, mivel hivatalosan ez egy üzleti
vacsoraként szerepelt a programjukban. A valóság viszont az volt,
hogy a szolid esti étkezés után féktelen bulizás következett, ahol
mindent Yu fizetett, és garantálta a teljes diszkréciót. Hittek neki,
mivel tudták, mire képes. Nincs szüksége arra, hogy kompromittáló
felvételekkel zsarolja meg őket. Így hát ki jobban, ki kevésbé, de a
nagykutyák elengedték magukat, ahogy máshol sosem merték.
Yu elolvasta még egyszer a hírt a telefonján, hogy egy külvárosi
lakóépület legfelső szintje teljesen kiégett. Az áldozatok között volt a
legfelső emeleten lévő penthouse tulajdonosa is, Li Jun Luo, az
ismert milliomos, az állam egykori kiberbiztonsági tanácsadója, több
szoftvercég tulajdonosa is. A tűzben csodával határos módon csak
öt férfi maradványait találták meg, a ház többi lakója időben ki tudott
menekülni. (Többen azt nyilatkozták, hogy egy különös belső
sugallatra ébredtek fel álmukból, és tudták, hogy tűz van a tetőn,
holott ennek az alsóbb szinteken akkor még nem látták jelét.)
A tragédia körülményeit a tűzoltóság és a rendőrség még vizsgálja,
de az első hírek az egyik lakó gondatlanságáról szólnak. A cikk
végén megemlítették, hogy Pekingben másfél éve nem volt lakástűz
az okoseszközök és az olcsó, mindenhol megjelenő érzékelők teljes
térhódításának köszönhetően. Yu széles mosollyal az arcán
csatlakozott a vendégekhez.
A megszámlálhatatlanul sokféle ital, koktél és egzotikus üdítő
mellett minden valamirevaló partidrog is szabadon hozzáférhetővé
vált a vendégek számára. Sőt, egyre nagyobb népszerűségnek
örvendett Qin nanorobotokra írt digitális drogja, ami az alkohol, az
LSD és a kokain legjobb hatásait egyesíti, miközben bármikor
kikapcsolható, és semmilyen utóhatása nincs. A használó a saját
mobilján tudja vezérelni a tripet.
Razziától vagy lebukástól nem kellett tartaniuk. Yu mindenkit
biztosított, hogy ha bárki illetéktelen arra merne gondolni, hogy
aznap este a birtok közelébe megy, szörnyű hasmenésre vagy
álmosságra, esetleg hallucinációkra számíthat. Büszkélkedett is
vele, hogy ezt ráadásul a rendszer automatikusan képes előidézni,
pusztán kulcsszavak, nanorobotkoordináták és összefüggések
alapján.
Akadt néhány vendég, aki mindezek ellenére sem szeretett volna
a partin maradni, de Yu meggyőzte őket, hogy használják a
mozitermet vagy az élményszobát, ússzanak a medencében, vagy
csak nézzék az élő műsort a hallban. Végül mindenki hajnalig a
házban maradt.
Az estét Yu beszéde nyitotta meg. Bár már több hasonló bulit
szervezett, még sosem beszélt a rendszerről és a terveiről. Yu
fekete vászonnadrágot, fekete pólót és zakót viselt, mint általában
mindig. Tíz darab nyolcfős körasztalnál ültek a vendégei.
A felszolgálók serege a falak mentén várakozott, és lesték a
jelenlévők minden rezdülését. Yu az állami vezetés, Ho elnök és Lei
miniszterelnök asztalánál ült. Bár az elnöki pozíciót még
megtartották, gyakorlati hatalommal nem rendelkezett a tulajdonosa,
mindent a miniszterelnök irányított. Yu hét évvel ezelőtt alakította át
a kormányt az igényeinek megfelelően. Az előző miniszterelnökkel
remekül kijöttek, de Leit rugalmasabbnak és jobban formálható
személyiségnek tartotta, így elérkezettnek látta az időt a cserére.
Nem volt különösebben nehéz feladat úgy manipulálni a
politikusokat és a népet, hogy elfogadják Leit új vezetőjüknek.
Amikor a terem elcsendesült, Yu felállt, felemelte a poharát, a
többiek pedig követték a mozdulatát.
– Jó estét! Köszönöm, hogy eljöttek – mondta Yu, és felvillantotta
legbarátságosabb mosolyát. – Büszke vagyok önökre, a föld
legerősebb országának a vezetőire. A világ urai vagyunk mi itt a
teremben, és ezt együtt értük el. Gratulálok!
Erőteljes taps zúgott végig a termen, többen éljeneztek. Szerették
Yut, és ha tartottak is tőle, amit ő véghez vitt, azt mindannyian csak
csodálták.
 – Mára minden akadály elhárult, hogy a Fraktál rendszert a világ
szolgálatába állítsuk. Tízévnyi munkám van ebben nekem és a
csapatomnak, de nem kisebb érdem az önöké, amiért támogatták a
törekvéseinket.
Az algoritmusok ez idő alatt is szorgalmasan dolgoztak, és
szkennelték mindenkinek az elméjét, a telefonját, az e-mailjeit, a
közösségimédia-üzeneteit. Ha bárki csak érintőlegesen is Yu elleni
merényletben gondolkodna, a rendszer azonnal feldobná a nevét, és
blokkolná a szervezetét.
– Az eddigi sikereinket a legtöbben itt a teremben már ismerik.
Megtisztítottuk a nagyvárosaink levegőjét, felszámoltuk a szervezett
bűnözést, a korrupciót, a szegénységet, és rengeteg tőkét
vonzottunk az országba. Ezek óriási feladatok, amelyeket csakis a
Fraktállal tudtunk megvalósítani.
Yu tartott egy rövid szünetet, hogy a szavai súlyát mindenki
átérezze.
– A Fraktál lehetőséget adott a kezünkbe, hogy drasztikus
változásokat vigyünk véghez, globális hatáskörrel. Így tisztítottuk
meg az óceánokat, lendítettük fel az orvosi kutatásokat,
csökkentettük minden országban a károsanyag-kibocsátást nulla
közeli értékre, és láttunk el minden rászoruló régiót energiával,
élelemmel és internettel. Megszüntettük a háborúkat, de a vallások
kibékítése még folyamatban van.
Yu végignézett a vendégeken, és elégedetten látta rajtuk, hogy
nemcsak figyelnek, de tetszik is nekik, amit mond, mi több, saját
eredményeikként örülnek az elhangzottaknak.
– Még sok a feladat, de a célok világosan látszanak.
A technológiai fejlődést fel kell gyorsítanunk, ennek semmi sem
állhat az útjába. A környezetet, a földet meg kell védenünk saját
magunktól is. A szemetelés többé nem létező szó. A technológia és
a szemléletmód, a civilek és a politikai vezetők hozzáállása együtt
képes megszüntetni egy fogalmat és hosszú távon kezelni egy
fontos problémát. Az éhezés sem gond többé. Mindenhova tudunk
élelmet juttatni, amíg fel nem épülnek a vertikális farmok, erre
rengeteg pénzt adtunk, és a folyamat remekül halad. Külön
csapatunk foglalkozik a diszkrimináció és a fajgyűlölet
felszámolásával. Szépen lassan minden ember elfogadja majd, hogy
egyenlők vagyunk. Ezzel együtt az oktatás fejlesztése is fontos, és
ezzel el is érkeztem a jövőkép felvázolásához. Amit most elmondok,
még kísérleti stádiumban van: a Fraktál alkalmas arra is, hogy idővel
elméleti tudást tudjunk feltölteni az agyba. Szeretnénk mindenkit egy
szintre hozni a világon, legalábbis ami az általános műveltséget és
az alapvető civilizációs normákat illeti. Nem akarunk egyéniség
nélküli robotokat csinálni a következő generációból, de ahhoz, hogy
a rossz dolgok megszűnjenek a világban, szükséges néhány
alapvető attitűd finomhangolása, amelyre a szülők és a környezet
nem mindig képes. Ez lesz a második ütem.
Yu beszéde alatt a pincérek hangtalanul mozogtak az asztalok
között, ahogy a hajnali köd a völgyben, és leszedték az üres
poharakat, a kávéscsészéket, a teásbögréket, és kiszolgálták az italt
kérőket. A terembe már beszökött a vacsora mennyei illata, de a
résztvevők figyelmét semmi nem vonta el Yuról.
– A harmadik pedig – mondta Yu – a tudatok kiterjesztése.
Egyetlen közös felhőbe töltjük fel minden ember tudását, amit
mindenki elér majd a nanorobotokon keresztül. Olyan lesz, mint az
internet, de ezerszer izgalmasabb. Senki sem visz a sírba
semmilyen tapasztalatot, emléket, élményt vagy megoldást. Minden
megőrizhető és átadható lesz a többieknek. A titkok persze titkok
maradnak, de a tudást elérhetővé tesszük. – Yu hatásosan és
fokozatosan emelte a hangját. – Reményeim szerint addigra az
embereknek már csak nagyon keveset kell dolgozniuk. Mindent
automatizálunk, a robotok dolgoznak majd helyettünk. Nekünk pedig
nem lesz más dolgunk, mint tovább fejlődni, őrizni a tudást, még
jobb gépeket építeni, még pontosabb algoritmusokat írni, megérteni
mindent, összekapcsolódni egymással, és élvezni az életet,
tökéletes boldogságban.
Ismét kitört a taps, erősebben, mint először, és ha valaki kívülről
hallgatta volna, a nyolcvan embert kétszáznak tippelte volna a
tapsvihar alapján. Yu mosolyogva nézett végig az embereken, akiket
a barátainak tartott. Elégedett volt, mert – bár a módszerei
diktatorikusak és néha kegyetlenek – sikerült megértetni velük a
lényeget.
– Kevesek kezében lesz a világ irányítása – mondta Yu –, de csak
így valósítható meg a fenntartható fejlődés és a bolygó teljes
lakosságának biztonsága és boldogsága. A mi csapatunk lesz az
eszköz az önök kezében, amivel a nagyszerű Kína megmenti és egy
szép jövőbe vezeti az emberiséget. Egészségükre! Érezzék jól
magukat nálam, és jó étvágyat kívánok a vacsorához!
Mindenki felemelte a poharát, többen különféle pohárköszöntő
szavakat kiabáltak be, majd a koccintások csilingelése söpört végig
a termen. A pincérek elkezdték behordani a tálakat. A vendégek
egymás között Yut dicsérték. Akadt, aki megdöbbenésének adott
hangot, mivel még nem hallott Yu terveinek elméleti alapjairól sem.
Aki már járt nála korábban, azt mondta, nem szokott ilyen nagy ívű
beszédet tartani, úgyhogy biztosan történt egy-két változás.
– Yu xiānshēng – szólította meg a hongkongi nagykövet, aki a
desszert közben vette a bátorságot, és odaült Yu asztalához, amikor
megüresedett egy hely. – Köszönöm a meghívást! Kiváló volt a
vacsora. Igazán első osztályú.
– Örülök, hogy eljött, Tiang xiānshēng – mondta Yu. – Mi újság
Hongkongban?
– Szeretnék beszélni önnel pár szót Ruan Goh kutatásairól.
Régóta ismerem Goh-t, és nagyszerű tudósnak tartom. Az
eredményei pedig…
– Ne is folytassa! Goh kutatásai ellenkeznek az elveimmel.
– De a nanorobotrajokban hatalmas lehetőségek rejlenek az ön
számára is.
– Potenciális veszély nanotechnológiai fegyverek gyártására. Ezt
nem engedhetem. Az összekapcsolódó nanorobotrajok veszélyes
irányba mutatnak, ezért állítottuk le őket. És jó lenne, ha nem is
feszegetné a türelmem határait.
– Igenis, Yu xiānshēng – mondta a nagykövet, majd meghajolt és
eloldalgott.
A vacsora után a vendégek szétszóródtak. Egyesek a hölgyek
társaságát keresték, sőt később még táncoltak is, mások Yuval
váltottak néhány mondatot a saját területüket érintő tennivalókról.
Volt, aki a medencét választotta, mások a szivarszobát vagy a
karaoketermet. A hatalmas épület minden helyiségében felszolgálók
lesték a kívánságaikat, minden teremben kellemes illatok és
varázslatos hangulatvilágítás tette kellemesebbé az ott-
tartózkodásukat. Néhány eszkortlány körbejárt a termeken, és
beszélgettek a vendégekkel, masszázst vagy privát táncot ajánlottak
fel nekik. Aki pedig többet szeretett volna, többet is kaphatott.
A legnagyobb élmény mégis a nanorobotokhoz kapcsolódott. Ez
volt Yu partijának legnagyobb különlegessége. Aki akarta, a
nanorobotokon keresztül felturbózhatta az élményeit, bármit is
csinált éppen. Népszerű volt a víz alatti hallucinációk, az élő műsor
élményének feljavítása és a szexuális élvezetek fokozása. Yu
szerette volna ezt a lehetőséget is elterjeszteni a világban, hogy a
kémiai drogokat egyszer és mindenkorra kiirtsa.
A vendégsereg hajnalig szórakozott, és sűrűn veregették Yu vállát,
az emberét, akit a világ megmentőjének tartottak, és egy stabil jövőt
biztosító, igazságos vezetőnek.
 33

AZ ÉTKEZŐBEN három személyre terített meg a kétfős személyzet.

Seabury egy csésze kávéval állt az asztal mellett. Garza érkezett
meg elsőnek a vendégek közül. Galléros pólót viselt, rajta
sportzakót, ami csak félig takarta el barna bőrszíjas pisztolytáskáját.
Elismerése jeléül a nyomozó egyszerre biggyesztette le a száját
és húzta fel a szemöldökét, mikor meglátta a csodásan terített
asztalt, rajta a finomságokkal.
– Jó reggelt, Mrs. Seabury.
– Önnek is, nyomozó. Hogy aludt?
– Ahhoz képest, mennyi gondolat nyomaszt, egész jól.
Garza jobban szemügyre vette az asztalt. Valódi házi vaj, frissen
sült kenyér különféle magvakkal, sonkák és sajtok, zöldségek.
A kenyérillat mindenkinek a gyerekkorát juttatja eszébe – gondolta
Garza. – Legalábbis így kellene lennie. Akár egy ötcsillagos
szállodában, még eper is volt a felvágottas tálon. Külön, melegített
tányéron rántotta és apró virsli. Az asztal felett, a konyha felől pedig
frissen őrölt kávé szívet melengető illata lopakodott ki.
Seabury nem értette, miért vette fel a nyomozó a pisztolytáskáját,
benne a szolgálati fegyverével, de végül elfogadta, hogy nem akarta
sem a szobában hagyni, sem csak úgy letenni a ház valamelyik
pontján, még ha ez kényelmetlen is neki, és kellemetlen a
többieknek. Na meg azok után, ami történt vele első este – amikor a
rém meglátogatta –, nem is bánta, ha egy felfegyverzett rendőr van
a közelében.
Garza töltött magának egy csésze kávét, majd a teraszajtóhoz
sétált, hogy megnézze a birtokot reggeli fényben is. A rét, amelyre a
terasz nézett, csodálatosan festett az alacsonyan beeső, hűvös
napsugarakban. Gyönyörűen vágott pázsit, öreg tölgyek és nyírek,
néhol egy-két virágba borult gyümölcsfa. Madarak röppentek fel az
egyik lombból, hogy eltűnjenek egy másikban, közben élénk hangon,
csicseregve fontoskodtak.
 Garza elmerengett a gyerekkorán, amikor a nyarakat távol a
várostól töltötte, és minden reggel különleges volt. Tudta, hogy ha
kimenne, harmatos lenne a fű, és csípős a levegő, mégis meleg a
napfény, a madarak éneke pedig ismerős, mintha anyanyelvének a
része lenne. Tudta, milyen illatok szállnának felé: virágtól édes,
párától friss.
– Szép, igaz? – kérdezte Seabury.
– Igen – mondta Garza. – Különös módon nosztalgikus, pedig
először járok itt.
Megérkezett Juno és Avigian is. Frissnek látszottak, Juno még egy
visszafogott sminket is feltett, színes haját lófarokba gumizta össze.
Pedig biztos nem aludtak jól – gondolta Garza.
Köszöntek egymásnak, majd, amikor már mindannyian leültek,
Seabury odalépett az asztalhoz, és letette a csészéjét.
– Vellarnak több különc projektje is volt – mondta. – Idővel
rájönnek maguktól is, de addig higgyék el nekem, hogy csak jó
dolgokat tett, akkor is, ha nem tisztességes vagy törvényes
módszereket alkalmazott. Minden részletet én sem tudok, de tegnap
este kaptam egy levelet azoktól a hekkerektől, akik Vellarnak
dolgoztak. Azt írták, kielemezték a jelet, és lehetetlen dekódolni.
Viszont felismertek mintázatokat benne, és további jeleket sikerült
befogniuk. Eszerint nemcsak műholdon, hanem lokális hálózatokon
és az új generációs wifin keresztül is tartják a kapcsolatot a
nanorobotokkal. Mobilja mindenkinek van, azon pedig van wifi és
mobilhálózat is. Szerintük elég, ha az egyiknek van egy pici térereje,
akkor a jel már átjut a nanorobotokba. Továbbá sikerült
visszakövetni, de csak nagyjából tudták a helyet meghatározni. Azt
állítják, a jel forrása Kína.
– Kína – ismételte Juno, de csak maga elé suttogva.
Garzában ekkor érte el a hatását a kávé, és érezte, hogy végre
teljesen felébredt.
– Volt Vellarnak ellensége Kínában? – kérdezte, miközben
padlizsánkrémet kent egy szelet barna rozskenyérre.
– Igen – mondta Seabury –, de nem tudom, ki. Kína az a terület
volt, amit Vellar saját maga tartott kézben, még előttem is titkolózott.
– Mit nem mondott még el Vellarról? – kérdezte Garza. Avigianra
pillantott, támogatást keresve, de a nő arca kifejezéstelen maradt.
Közben elegáns tartással, apró falatokban tüntette el a rántottáját.
– Mindent elmondtam – mondta Seabury. – Sok olyan dolga volt,
amiről nem tudtam, gondolom, a saját érdekemben.
– Azt mondta, Vellar jó dolgokat tett, de nem mindig tisztességes
eszközökkel. Ezt hogyan értsem? Embereket ölt a
környezetvédelemért?
– Vellar nagy hatalmú ember volt, komoly befolyással, óriási
vagyonnal. Ezt pedig arra használta, hogy egy jobb jövő felé terelje a
világot. Környezetvédelem, fenntartható fejlődés, élelmezés,
infrastruktúra-fejlesztés, kutatás igen, de emberölésről nem tudok.
– Egy szent milliárdos – mondta Garza, kicsit több szarkazmussal,
mint szerette volna.
– Nem volt szent – mondta Seabury –, de jóságos igen, és többet
tett ezért a bolygóért, mint bárki, aki hirtelen eszükbe jut.
Csenddel adóztak Vellar emlékének. Elhitték, amit Seabury
mondott, de egyikük sem látta tisztán, mit kellene tenniük. Garza
fejében egy titokzatos kínai csoport öltött körvonalat, akiknek az
útjában állt Vellar, és egy számítógéppel olyan jelet tudnak küldeni
az emberek fejébe, hogy azok végeznek magukkal.
Ugyanakkor azt a lehetőséget is végig kellett gondolnia, hogy
Seabury esetleg rosszul tudja a dolgokat, és Vellar valójában egy
gátlástalan manipulátorként erőszakkal és hekkerekkel érte el, amit
éppen akart, és így gyűjtötte össze hatalmas vagyonát.
Ettől függetlenül továbbra sem hitt az öngyilkosságában, és azt
remélte, létezik egy kézzelfogható tettes, akit elkaphat. Most attól
tartott, hogy ez a feladat túlnő rajta, és rettegett, hogy tétlenül kell
majd néznie a közeljövő eseményeit.
– Térjünk vissza arra – mondta Seabury –, amit már tudunk.
Szóval, valakik leterítették az egész emberiséget nanorobotokkal,
méghozzá jórészt az emberek tudta nélkül. Olyan verzióval, amibe
elrejtettek egy hátsó ajtót, így teljes hozzáférésük lett a szoftverhez,
amit felül is írtak. Jó eséllyel ez volt a Pillanat. Az implantok nem
érintettek. A központ Kínában van.
– Este még utánanéztem – mondta Juno, és lenyelte a falatot a
szájában –, valójában öt laboratóriumnak van engedélye
egészségügyi nanorobotok gyártására – Juno kitette a fali tévére a
listát –, a Nanobot R&D China, a NanoTech Future, ami szintén
kínai, a Ziu Nanotechnologies itt, az Államokban, az orosz Zivoytek
és az indiai RanNan. Úgy néz ki, hogy az oroszok és a Ziu nem a
tömeggyártásban utaznak, hanem kutatás-fejlesztésben, és speciális
területekre gyártanak. Maradt két kínai cég és az indiaiak. Ez a
három labor láthatta el a világot azokkal a nanorobotokkal, amikkel
most szemben állunk.
– Ms. Avigian – mondta Garza –, ön dolgozott a Ziunak, nem?
– Én a biotechnológiai cégnek dolgoztam, nem a
nanotechnológiainak. Egy cégcsoport, de két külön vállalat.
– A lényeg – mondta Juno –, hogy ha minden emberbe több millió
nanorobotot szeretnénk beadni, akkor nagyjából negyvenbilliárd
darabra lenne szükségünk. Ennyit csakis exponenciális gyártással
lehetséges létrehozni.
– Junónak igaza van – mondta Avigian. – Ha a nanorobotok
képesek újabb nanorobotokat gyártani, akkor a gyártási idő a
töredéke lesz. – Villájával a kezében egy felfelé ívelő parabolagörbét
rajzolt a levegőbe. – Az ismert egészségügyi nanorobotok nem
képesek ilyenre, de most már biztos vagyok benne, hogy ez egy
ismeretlen, új generáció.
– De akkor is van egy gyártási idő, nem? – kérdezte Seabury.
– A nanorobotokat – mondta Avigian – nem egészen úgy gyártják,
mint mondjuk az autókat. Sokkal inkább úgy készülnek, mint a
vírusok. Elég, ha megvannak az alapanyagok, és összeáll magától,
csak itt a DNS helyett egy alapszoftver vezérli mindezt.
– Mennyi az a negyvenbilliárd? – kérdezte Garza. – Ez méretben
is rengeteg lehet.
Juno a tabletjén számolt, közben felpillantott Seaburyre, és látta
rajta, hogy feszülten várja a választ, mert ezek a számok az ő
felfogóképességét is meghaladták. Junónak nem kellett hatalmas
számokat begépelnie, csak rágondolt a szorzásra, és a tablet
kijelzője máris mutatta az eredményt.
– Négyszer tíz a tizenhatodikon darab nanorobot, amik egyenként
nyolcszáz nanométer méretűek. Ezek összesen nagyjából negyven
litert tesznek ki.
– Csak? – kérdezte Garza.
– Ennyi kell a teljes tizenhat éven felüli lakosságnak. Fejenként
ötmillió nanorobot – mondta Avigian, megerősítve, hogy Juno
számítása helyes. Szeretett volna megvizsgálni egy ilyen
nanorobotot közelről, de tudta, hogy ezeket képtelenség megtalálni.
Mintha egy konkrét sejtet keresne az emberi szervezet
harminchétbillió sejtje között. Ez nehezebb feladat, mint egy
bizonyos percet megtalálni a föld teljes történetében.
– Nekem tetszik az elmélet – mondta Seabury. – Önmásoló
nanorobotok, amik befolyásolják az embereket. – Elvett egy szem
epret az egyik tálról, majd leharapta a felét.
– Ez kezd egy világméretű összeesküvés-elméletté nőni – mondta
Avigian –, amit nem szeretnék. Azokkal az a baj, hogy sosem
igazak.
Garza kicsit elmerengett, majd felriadt, mintha álomból ébredt
volna.
– Arra nem gondoltak – kérdezte –, hogy esetleg az egész egy
nagy tévedés?
– Hogy érti ezt? – kérdezte Avigian.
– Hogy itt gondolkodunk, meg keressük az ellenséget, miközben
lehet, hogy nem is történt semmi.
– És Vellar? – kérdezte Avigian.
– Vellar talán mégis magával végzett. A Pillanat pedig csupán
eltévedt kozmikus sugárzás volt, ami megzavarta az elektromos
kütyüket.
– Nem értem önt, Garza nyomozó – mondta Avigian –, eddig nem
ez volt a véleménye.
– Csak azt mondom, hogy azzal a lehetőséggel is számolnunk
kell, hogy nem létező ellenséget üldözünk.
– Nézze – mondta Avigian –, sok bizonyítékunk van, hogy tudatos
esemény történt. A jelet ember alkotta, csak éppen túl modern a
számunkra. A Pillanat nem az elektromos kütyüket zavarta meg,
hanem kifejezetten és csakis az egészségügyi nanorobotokat, amik
emberek milliárdjainak vérében keringenek.
– Örülök, Mr. Garza, hogy egy másik lehetőséget képvisel –
mondta Seabury –, de az a helyzet, hogy a két verzió közül az
elvetemültebb a valószínűbb. Úgy fest, egy kínai terrorcsoporttal
állunk szemben, ami képes rávenni embereket, hogy végezzenek
magukkal. Ezzel a módszerrel sakkban tarthatják a világ vezetőit, a
döntéshozókat, a gyártást ellenőrzőket, a bűnözőket. Mindenkit.
Világuralomra törhetnek, és senki nincs, aki ezt megakadályozza.
– És mi mégis mit tehetünk? – kérdezte Garza – Ha csak
belépünk Kína területére, tudni fogják. Rólam biztosan, de még ha
Avigiant nem látják közvetlenül, az én elmémből kiszedhetik az infót
róla is.
– Azért ne adja fel könnyen, nyomozó! – mondta Seabury, de
Garza mintha lemondóan csóválta volna a fejét. – Én harc nélkül
nem adom az elmém senkinek.
 34

DANIEL YU leparkolta elektromos sportkocsiját az irodaépület

mélygarázsában. Napsárga és tengertürkiz színekben játszott a
fényezése. Saját parkolóhelyén vezeték nélkül töltötte magát az
autója. Yut lift vitte fel a hatodik emeletre. Az előtérben odaköszönt
Wongnak, a biztonsági főnöknek. Ahogy belépett a terembe, Iko, a
virtuális személyi asszisztense megjelent a hatalmas fali kijelzőn. Yu
köszönt neki.
– Daniel, mit tehetek érted? – kérdezte Iko. Csinos arcú,
rózsaszínes szőke hajú digitális lány mosolygott Yura. Iko nem csak
a céges ügyeket intézte Yunak, kapcsolatban állt az autójával és a
házával is.
– Kérem a napi statisztikát – mondta Yu, miközben odasétált az
ablakhoz. – És húzd fel a redőnyt!
Az automata rendszer megindult, és halk zümmögéssel felhúzta a
sötétítőt, így megnyílt a lélegzetelállító kilátás Pekingre.
– A rendszer hiba nélkül futott az éjjel – mondta Iko. – Mutatom a
listát, hogy kiknél hangzottak el a megfigyelt kulcsszavaink.
Yu átfutotta a neveket. Az első három helyen tudta, kik állnak.
– A top háromról mesélj nekem bővebben!
– Carrie Ryan-Seabury, Luis Garcia Garza, Juno Moritz és Gisele
Avigian egy helyen vannak, és Vellar halála, valamint a Pillanat után
nyomoznak.
– Szép kis csapat! Avigiant ismerem, de ki az a Moritz?
– Juno Moritz ismeretlen a számunkra. Programozó és amatőr
rádiós. Nem tudni, hogyan került a képbe. Vellarhoz egyáltalán nem
kötődik. Tulajdonképpen egy senki.
– Nanobotok?
– Avigiannak és Moritznak nincsenek – mondta Iko.
– Miért nincsenek?
– Avigian ugyebár ellenzi, Juno Moritz pedig elszigetelten él, róla
semmit nem tudunk, Avigian vitte magával. Elkerülték a fertőzéseket
is, az ő régiójukban nem csináltunk agresszív terjesztést.
– De Garza megvan?
– Igen, ő megvan.
– Tedd ki Garza adatait Marakar monitorára!
Yu odasétált a vezető adminhoz.
– Marakar! Lenne egy feladat a számodra!
– Mondhatod.
– Iko küldött neked egy adatlapot.
– Luis Garza. Kiiktassam?
– Nem kell, de el kellene intéznie a két nőt, aki vele van. Seabury
életben maradhat.
– Nem lesz probléma.
– Akkor láss neki!
– Különleges kérés?
– Nincs – mondta Yu.
– Meglesz.

Qin a nap nagy részét a pihenőszobában töltötte. Ölében a

tabletjével, egy VR-szemüveggel és egy kontrollkesztyűvel a
fejlesztőszoftver térbeli változatában rakosgatta össze a
programpaneleket. Olyan impulzusláncolatokat készített, amelyekkel
a nanorobotok az emberek tudtára tudják adni, hogy nincs
menekvés. Ő készítette Lei pókját is, és most is hasonlón dolgozott,
de ebben a célszemély magát látja majd valóságtól eltérően.
Egyfajta hallucináció lesz, amelyben az alany szörnyű torznak látja a
saját arcát és a testét. Az élmény annyira intenzív lesz, hogy az
illetőben szemernyi kétség sem marad, hogy ha tovább folytatja,
amit csinál, vagy nem működik együtt, akkor további hasonlóan
szörnyű borzalmak várnak rá.
Qin készített már jó pár öngyilkosságprogramot is. Egyik-másik
látványos, a többi balesetnek tűnő. Ezek egy központi mappából
könnyen elérhetők a többi admin számára is, és alkalmazhatták
bárkire a világon.
A kész programokat egy virtuális modellen tesztelte, amelyben
minden úgy működött, mintha egy valódi emberen alkalmazná. Ha
átment a teszten, akkor jött az éles próba. Ezt általában
önkénteseken végezték, akik ezért pluszpénzt vagy egyéb juttatást
kaptak a cégtől. A halált természetesen kikapcsolták a
programsorban, de a borzalmakat át kellett élni. Az éles próbát
viszont laboratóriumi körülmények között végezték, jól megvilágított,
barátságos környezetben, így a hatás csak a töredéke volt a
valódinak. A lényeg mindig a mechanizmus, hogy azt a hatást váltja-
e ki a program, amit szeretnének. Ha Qin rakta össze, akkor mindig
működött.
 35

REGGELI UTÁN mind a négyen átültek a kanapéra, és ott folytatták

a kávézást. Közben a személyzet egyik tagja, egy magas, vékony
férfi csendben lepakolta az étkezőasztalt, betette a tányérokat és az
evőeszközöket a mosogatógépbe, de nem indította el a programot,
hogy ne zavarja a beszélgetést. Amikor végzett, felment az
emeletre.
– Azon gondolkodtam – mondta Avigian –, hogy Vellar miért volt
olyan kegyetlen magával azon az estén.
– Ha engem kérdez – mondta Seabury –, szerintem ő már sejtette,
hogy nagy a baj. Aznap este együtt vacsoráztunk, és éppen a
gondolatolvasásról beszélt. Ő… – Seaburynek bevillant Vellar jó
kedélyű mosolya, ahogy a szálloda éttermében látta utoljára, és
erősen küzdenie kellett, hogy ne sírja el magát ismét, de a hangja
mégis megremegett. – Ő tudta, hogy nem kell sok hozzá, és
bejutnak az emberek fejébe. Ezért rettentő óvatosan intézett
mindent. Egyes protokolljai, amiket kitalált számunkra, paranoiásnak
tűntek, de így utólag inkább zseniálisnak mondanám. Akik rávették,
hogy ezt tegye magával, tudhatták, hogy nincs sok idejük, mert
Vellar a nyomukban van. A brutalitás pedig a többieknek szólt, akik
ezek ellen a titokzatos kiberterroristák ellen akarnak nyomozni.
– Én arra jutottam az este – mondta Avigian –, hogy ez egy új
generációs nanorobot lesz, amiről én sem tudtam eddig. Ez
megmagyarázna több dolgot is, például azt, hogyan képesek olvasni
az emberek elméjében vagy éppen elültetni benne gondolatokat. Ez
bonyolult feladat, de a megoldása csak idő kérdése volt. Sok kutató
foglalkozott ezzel már évtizedek óta. A Pillanat pedig lehetett egy
szoftverfrissítés vagy az egész rendszer élesítése. De még ha
mindezt el is fogadjuk, amit Vellar művelt, az egy rettentő komplikált
feladat. Képzeljék csak el, egészen apró elektromos impulzusonként
kell a megfelelő neuoronokat bombázni ahhoz, hogy Vellar csak
akaratlanul felemelje a karját. És akkor még ott van a szabad akarat
is, azt hogyan iktatják ki? Ha én nem akarok megtenni valamit, akkor
nem teszem meg.
– Ha már egyszer megvan a parancs és a neuronhálózat –
mondta Juno –, akkor működhet a dolog. Mondjuk, ha folyamatosan
ismételnek egy parancsot, akkor a saját akarat elveszik közte. Ez
nem tűnik nehéz feladatnak, viszont hatásos lehet.
– Ehhez több száz fős csapat kell – mondta Seabury.
– És a legmodernebb technológia – mondta Juno.
– Nem sok ország jöhet szóba – mondta Seabury –, de az
eddigiek alapján minden út Kínába vezet.
Garza elmerengett. Seabury észrevette, és kezdte zavarni, hogy a
nyomozónak nem sok hasznát vették eddig.
– Jól van – mondta Seabury. – Beszéljünk arról, mit tudunk tenni.
Az idő nem nekünk dolgozik, mivel az egész világ kell nekik, és
akiket még nem oltottak be, azokra vadászni fognak. Végül pedig
szép lassan mindenki elfelejt mindent. – Seaburynek megint eszébe
jutott, hogy mennyire igaza volt Vellarnak. – Én megpróbálok
utánajárni, voltak-e gyanúsítottjai Vellarnak Kínában, akiket esetleg
figyeltetett. Sokszor csinált ilyet. Kémekkel tartotta szemmel azokat,
akik nagy befolyással rendelkeztek, de nem jó irányba vitték a
dolgokat. Próbáljanak meg szerezni egy ilyen új generációs
nanorobotot. Szeretném, ha Gisele és Juno megvizsgálnának egyet.
Mr. Garza, mint rendőr, esetleg hozhatna egyet egy háziorvostól, aki
ezeket be szokta adni.
– Nem is tudom – mondta Garza –, ehhez engedély kell, ráadásul
ha mindenkit befolyásolnak, még engedéllyel sem biztos, hogy
sikerül szerezni.
– Legyen kreatív – mondta Seabury –, itt most elég nagy a tét.
Garza bólintott.
– Gisele – folytatta Seabury –, a gyáraktól nem tud szerezni
rendes mintadarabot? Mégiscsak van kapcsolatuk, nem?
– Van – mondta Avigian –, de ezek szerint nem jó, hiszen nekünk
eddig mást küldtek. De megpróbálom.
– Rendben – mondta Seabury, majd ismét a nyomozóhoz fordult.
– Mr. Garza, örülnék, ha utánanézne a rendőrségi adatbázisban,
hátha talál egy szálat, ami Kínába vezet.
– Vellar hekkereivel nem tudnék beszélni? – kérdezte Juno.
 – Személyesen nem hiszem, de írok nekik, hogy keressék meg,
és akkor tudnak közösen gondolkodni a továbbiakon.
– Átküldök egy kódot, ők érteni fogják, mit jelent, és hol találnak
meg azon keresztül – mondta Juno. Seabury telefonja szolid
csilingeléssel jelezte, hogy az üzenet megérkezett. Juno négy ujjával
a füle mögé tűrte oldalsó tincseit, Seabury pedig épp a telefonjáért
nyúlt, amikor Garza az asztalra csapott. A hangos csattanásra
mindhárom nő összerezzent, Avigianból még egy rövid, fojtott sikoly
is kiszökött. Seabury is önkéntelenül elrántotta a kezét a telefonnal
együtt. A csapástól az üveg asztallapon egy vékony repedés szaladt
végig hosszában.
– Luis, a frászt… – kezdte Avigian, de elakadt a szava. Garza
elővette szolgálati pisztolyát, villámgyorsan kibiztosította, majd
Avigianra fogta, és lőtt.
Juno épp leengedte a kezét, de magát is meglepte, mennyire
gyorsan és ösztönösen reagált. Garza karjára ütött, és sikerült
annyira odébb tolnia, hogy a lövedék két centire elkerülte Avigian
homlokát. A Glock hangja így is hatalmas robbanásként töltötte be a
helyiséget, mindenkinek zúgott tőle a füle.
– Luis! Mit művelsz?! – üvöltött Juno. Próbálta megmarkolni a férfi
karját, de gyenge volt hozzá. Garza könnyedén fellökte, és újra
Avigiant vette célba, aki közben már átlátta, mi történik, és mindkét
kávésbögrét a nyomozóhoz vágta. Garza homloka felrepedt, amikor
az egyik széttört rajta.
– Vellar… – suttogta Seabury, és elhátrált a nappali sarkába.
Kemény nő volt, de soha nem verekedett. Egyszerűen nem tudta
rávenni magát, hogy segítsen a többieknek. Magához szorította a
mobilját, és döbbenten nézte a történteket. A szemébe könnyek
gyűltek a tehetetlenség érzésétől és a rémülettől.
Avigian a férfira vetette magát, és ütötte, ahogy bírta. Nem volt
különösebben erős, de harciasnak tartotta magát. A középiskolában
hírhedt volt a focipályán egyensúlyérzékének köszönhetően, ami
miatt nehezen tudták fellökni.
– Luis, én vagyok az! Gisele Avigian! – Az elkeseredett kiabálás
Garza számára érthetetlen idegen nyelvként hangzott. Avigiannal a
hátán átbotorkált a nappali ebédlőrészébe, amit csak egy pult
választott el a konyhától. Nem tudta Avigianra emelni a pisztolyt,
mert a nő egyik kezével ügyesen eltartotta magától a fegyvert.
Viszont egy kézzel ütni sem tudott rendesen, miközben Avigian már
a torkát karmolta, mintha az ütőerét próbálná kiásni a húsból.
Garza látta, hogy Juno felkelt a földről, és fegyvert keres, amivel
támadhatna. A nyomozó eldobta a pisztolyt, hogy két kézzel
ragadhassa meg Avigian karcsú derekát, majd egyetlen dobással
áthajította a nőt a konyhapulton. Konyhai eszközök csörömpölése és
egy tompa puffanás hallatszott a pult mögül, majd Avigian fájdalmas,
fojtott nyögése.
Garza megfordult, de már késő volt, Juno egy állólámpát lendített
felé, és a fémtalpával fejbe csapta őt. Garza az egyik konyhaszékre
esett, ami darabokra tört a kilencvenkilós test tehetetlen
becsapódásától. A férfi lassan a fejéhez nyúlt, és fekve maradt a
tányérok és fadarabok szilánkjain.
– Mi a fene folyik itt? – ordította Juno. – Luis, mi bajod van?
A férfi nem válaszolt, de közben Avigian feltápászkodott a
konyhában. Több helyen felszakadt a fején a bőre, kócos barna haja
a szemébe lógott. Remegő kézzel fésülte hátra látóteréből a vértől
összetapadt tincseket.
– Az történik vele, ami Vellarral – mondta, miközben a vállát
masszírozta. Bal arca kipirult az ütődéstől, amikor a padlóra esett. –
A nanorobotjai… Benne vannak a fejében…
Garza lassan feltérdelt, és a pisztolyáért vetette magát. Avigian
előbb ért oda, és elrúgta a fegyvert, ami becsúszott a hűtőszekrény
alá. Garza felállt, és ismét megragadta Avigiant, de ekkor Juno újra
lesújtott, ezúttal a férfi hátára, aki a fájdalomtól felkiáltva visszaesett
a térdére. Valahogy erőt vett magán, gyorsan felállt, majd megütötte
Avigiant. A nő elsodort egy széket, és ismét a padlóra került.
Seabury elhagyta a nappalit, menekült, mert látta, hogy a két nő
vesztésre áll, és tudta, hogy ő lesz a következő. Garza nem ura sem
a testének, sem a gondolatainak. Ráveszik, mint egy bábut, hogy
végezzen mindannyiukkal. Futás közben Seabury hívta a
rendőrséget.
Junónak nem maradt elég ideje ismét meglendíteni a lámpát,
Garza már ott termett előtte. Rövid hajára foltokban vér tapadt,
homlokából pedig vastag csíkokban folyt le az arcán, bele a szájába,
aztán le a nyakára, mint egy emberevő törzs harci festése.
Könnyedén kitépte a lámpát a lány kezéből, és elhajította a nappali
felé, majd megragadta Junót és a falhoz tolta. Mögötte képek törtek
össze és estek le. Garza kétszer arcon ütötte, amitől Juno kis híján
elájult, látását elhomályosították a felfoghatatlanul gyorsan cikázó
csillagok és fénypászmák. Garza Juno nyaka köré fonta az ujjait, és
szorítani kezdte, amitől a lány jobban érezte magát. A fejében az
ütésektől keletkezett káosz parttalan lebegésbe siklott át. Nem is
hallotta magát, ahogy félelmetes, hörgő hangon tiltakozott a
levegőhiány ellen.
Garza mindezek alatt, valahol mélyen az elméjében néhány
pillanatra volt csak önmaga, de a cselekedeteire nem tudott hatni.
Tudta, hogy ő is ott van belül, létezik az énje, de mintha csak utas
lenne a saját testében, amit más irányít, akár egy konzoljáték
szereplőjét. Nem értette, miként lehetséges ez, és bele kellett
törődnie, hogy amíg ez az állapot fennmarad, nem is fog rájönni.
Mintha saját agyának egy részéből egyszerűen kizárták volna.
Bármire is gondolt, bármit akart is csinálni, valaki megelőzte őt a
parancsok kiadásában.
Avigian lába alatt megzördültek a szilánkok. Garza odakapta a
fejét, de a nő olyan lendülettel érkezett, hogy a nyomozónak már
nem maradt ideje cselekedni. Avigian egy rövid, erőteljes kiáltással,
teljes testével Garzának vetődött, mint egy rögbijátékos, és
ledöntötte a lábáról. A nyomozó és Avigian tehetetlenül zuhantak
bele a nappaliban álló kávézóasztalba. Az asztal üveglapja
szétrobbant alattuk, Garza karjába, lábába és jobb arcába hegyes
üvegdarabok fúródtak, de láthatóan nem zavarták. Ledobta magáról
Avigiant, majd ráfordult és halántékon ütötte. A nő a törött asztal
egyik fémlábával támadt Garzára, és az orrára csapott. Halk
roppanást követően a férfi orrnyerge és orrlyuka egyszerre kezdett
vérezni. Avigian azonban úgy látta, a nyomozó nem érez fájdalmat.
Közben Juno légzése és látása többnyire helyreállt, legalábbis
ismét tudatában volt, hogy támadnia kell, különben végük. A hűtőhöz
ment, és benyúlt alá. Második próbálkozásra kipiszkálta a pisztolyt.
Soha életében nem fogott fegyvert a kezében, de még csak közelről
sem látott hasonlót sem. Csupán azokból az akciófilmekből
derengett számára valami, amiket korábban nézett meg egyik-másik
barátja kedvéért.
 Garza elvette Avigiantól az asztal lábát, és eldobta. Felkelt, és
jobb cipője talpával teljes erejéből taposni kezdte a nőt. A fejét, a
testét, ahol csak érte. Az egyik rúgás eltörte Avigian karját, majd
felrepedt a szája, és letört két foga. A nő köhögve és nyögve próbált
hasra fordulni vagy odébb kúszni, de elhagyta az ereje. Aztán
eldördült egy lövés, és a rúgások abbamaradtak. A nappali ablaka
hangos csörömpöléssel összezuhant. Garza Juno felé fordult, aki az
étkezőben állt vállszéles terpeszben, a pisztoly teljesen kifordulva
meredt a plafon felé a kezében, ő pedig elkeseredetten igyekezett
ismét a markolatot fogni. Arccsontja felett felrepedt a bőre, és
vékony csíkban száradt meg alatta a vére. Ismét célra tartotta a
fegyvert.
A pisztoly csöve remegett és imbolygott, hol Garzára mutatott, hol
húsz centivel mellé. Az első lövést elvétette, de a másodikat nem
hibázhatja el – gondolta Juno. Koncentrált, ahogy bírt, de a pisztoly
túl nehéz volt neki.
Garza tekintete teljesen eltorzult a dühtől. Juno tudta, hogy a
nyomozó nem áll le, amíg nem végzi el a feladatát. A következő
pillanatban máris a lány felé indult, aki ekkor újra meghúzta a
ravaszt, a pisztoly elsült, és a lövedék keresztülvitte Garza bal vállát.
A férfi megpördült a levegőben, és az étkezőszék romjaira zuhant.
Juno megkönnyebbült, de a keze még jobban remegett, és érezte,
hogy a pisztoly kicsúszik izzadt kezéből.
Garza már fel is állt, bal karja viharban letört faágként lógott az
oldalán. Juno elkeseredett zokogásban tört ki, miközben ismét lőtt,
de elvétette, és Garza odaért hozzá. A férfi elkapta a fegyvert, majd
hasba rúgta Junót, aki egészen a hűtőig csúszott vissza a
kövezeten.
Ekkor lépett be a nappaliba a személyzet egyik tagja, aki
korábban a reggelinél is segédkezett. Garzával hosszasan
farkasszemet néztek, majd, amikor a nyomozó ráfogta a fegyvert, a
férfi elrohant. Garza nem lőtt utána, pedig megtehette volna. Nem
érdekelte, hogy van-e szemtanú, vagy nincs.
Avigian ezalatt néhány métert kúszott a kijárat felé. Egyik szeme
úgy bedagadt, hogy már nem látott vele. Szájából és több helyen
felrepedt bőréből folyt a vére a szőnyegre. Törött karját élettelenül
húzta maga mellett. Garza Junóra nézett, aki eltűnt a konyhakőről,
de hallatszott, hogy még a konyhában bujkál.
Garza Avigianhoz lépett, és háromszor belelőtt a testébe. A nő
hang nélkül vált mozdulatlanná, de közben a szobát egy kiáltás
töltötte be. Juno harci üvöltéssel rontott ki a konyhából, és egy
húsvágó kést döfött Garza hátába. A férfi lerázta magáról a lányt, de
Juno gyorsan újra támadt. Kihúzta a kést, majd újra lesújtott, ezúttal
a nyomozó csuklyás izmába vágta bele a vöröslő acélpengét. Garza
artikulálatlanul ordított, karjából kiszaladt az erő, és elejtette a
pisztolyt. Meglendítette a másik karját, de az ütés lecsúszott Juno
válláról. A lány újra lesújtott, és Garza hasát vágta meg, utána a
nyakát. A férfi fél térdre ereszkedett, és próbálta elszorítani a sebet,
de mintha nem lett volna teljesen tisztában azzal, mit is kellene
tennie. Garza ereje fogyott, és amikor Juno hozzáfért a mellkasához,
gondolkodás nélkül szíven döfte a férfit. Garza egy halk és fojtott
hörgéssel esett a kanapéra, a lendülettől hátradöntötte azt, és
leborult a parkettára.
Juno sokktól bénultan állt a nappali közepén, és lassan
körbenézett, mintha további támadásoktól tartana. Keze és szája
remegett – a huszonöt fok ellenére –, alvadt vére pedig húzta az
arcbőrét. A konyhát és az étkezőt szilánkok borították, a nappali
padlóján Garza holtteste hevert, akit ő ölt meg, bár fogalma sem volt,
hogyan. A kávézóasztal összetört, mellette pár méterre Avigian
feküdt.
– Gisele… – Juno a nő mellé térdelt, és gyengéden megrázta.
Nem reagált. A lány megnézte a pulzusát, és elsírta magát. Avigian
meghalt. A két ember, akivel együtt dolgozott, halott, miközben alig
jutottak közelebb a megoldáshoz… Mihez kezd most? Mit tehetne?
Junót a távoli szirénák hangja hideg zuhanyként térítette
magához. Újra gondolkodni kezdett. Garza nem akarhatta megölni
őket, mégis rájuk támadt. Akik most úton vannak ide, éppúgy
veszélyesek lehetnek, mint a nyomozó. Juno felkelt, felrohant a
szobájába a táskájáért, beletette a tabletjét, majd a hátsó bejáraton
elhagyta a villát, és eltűnt a fák között, mire az első rendőrautó
leparkolt a felhajtón.
 36

LANGLEY TÁBORNOK parancsainak megfelelően Hardier a

repülőjáraton bontotta fel a borítékot. Egyetlen rövid levelet talált
benne:
„Ha minden jól alakult, akkor Ren Hardier és Kai Winston olvassák
ezt a levelet, a két legmegbízhatóbb emberem. Számítok rátok,
ahogy eddig is. Ha leszálltatok Pekingben, menjetek el a lap alján
található címre, és keressétek meg a ládát. A bejárati ajtó kódja
kilenc-kettő-egy-egy. Minden, amit tudnotok kell az akcióról, a
ládában lesz. Sok sikert, és köszönöm. Sebastian Vellar, a
megbízótok.”
Winston lefotózta a címet, majd útvonalat terveztetett a
térképapplikációval.
– Vellar? – kérdezte Winston. Úgy suttogott, hogy nem lehetett
biztos benne, a mellette ülő Hardier is meghallotta. – Az a Vellar?
Hardier bólintott, majd a mutatóujját a szája elé téve jelezve, hogy
ezt ne most és ne itt beszéljék meg, de a társa látta rajta, hogy őt is
meglepte ez a név.
Winston hátradőlt, és kifújta a levegőt.
– Mennyit tudsz Kínáról? – kérdezte.
– A világ legerősebb országa – mondta Hardier. – Sosem jártam
még ott.
– Mit gondolsz, miért csak mi ketten megyünk?
– Nem tudom, de nagy disznóságot sejtek az egész mögött.
– Gondolod, hogy Langley-ben nem bízhatunk?
– Nem hiszem, hogy ez lenne az ábra, szerintem csak azért
hagyták ki, hogy megvédjék. Hozzá biztosan könnyebben eljutnak,
mint hozzánk.
– Lehet, de nekem sehogy sem tetszik ez az egész.
– Hat-hét óra, és mindent megtudunk.
A légiutas-kísérők felszolgálták a vacsorát, és végigkérdezték az
utasokat, mit kérnek inni. Hardier elfogadott egy bourbont, és jobban
is érezte magát tőle. Winston csak üdítőt ivott, és egy kávét. Cukor
nélkül kérte, mégis kavargatta egy kicsit. Megnyugtatta a mozdulat.
– Mihez kezdesz, ha tényleg nincs több megbízás? – kérdezte
közben.
– Nem tudom, sosem gondoltam rá, hogy ennek egyszer vége
lesz.
– Nekem van egy műhelyem – mondta Winston –, fából készítek
egyedi bútorokat és tárgyakat. Különlegeseket. Nem is hinnéd,
mekkora igény van erre.
– De elhiszem.
– Hiába gyártanak le nyomtatással bármit, a saját kezűleg
készített tárgyak mindig értékesebbek lesznek. A nyomtatók túl
pontosak, az emberi alkotásban viszont mindig van valamennyi
tökéletlenség, amitől szerethetőbb lesz. Gondolom, azért, mert
mindannyian tökéletlenek vagyunk.
Hardier mosolygott. Lehet, hogy Winstonnal jó barátok lennének,
ha más körülmények között találkoznak, vagy csak összejönnének
néha sörözni. Langley szerint a barátság nem tesz jót a
munkájuknak. A bajtársiasság tartsa össze őket, ne a szeretet –
mondta mindig.
– Jól hangzik – mondta Hardier. – Egyszer majd meglátogatlak.
– És veled mi a helyzet?
– Én ezenkívül semmihez nem értek. De van elég pénzem,
úgyhogy nem kell dolgoznom egyből, kitanulhatok egy szakmát,
vagy elmehetek biztonsági őrnek.
– Az igen – mondta Winston. – Látlak is magam előtt
hatvanévesen, nagy pocakkal, ahogy éjjelente őrzöd egy kisváros
helyi múzeumát. Olyan hosszú elemlámpával, mint a filmekben. És
bajuszod lesz. A bajusz kötelező.
Hardier nevetett.
– Nem-nem, a szakáll marad – mondta Hardier, és megsimogatta
rövid, formásra nyírt arcszőrzetét.
– A kisváros neve meg valami fura francia név lesz: Zsöpárdón
vagy Pötipárí.
Hardier őszintén felnevetett.
– Na, hát az új-zélandi földrajzi nevek sem kevésbé viccesek.
Vakar Vakar-hegység, Kakamuki-sziget, meg ilyenek.
 Winston először döbbenten nézett rá, majd elnevette magát.
– Nem is igaz.
A légiutas-kísérők elvitték a poharakat, az utasok pedig
elcsendesedtek, filmet néztek, aludtak vagy olvastak. Hardiernek
ekkor tűnt fel, hogy nem hallott még babasírást a gépen, pedig ő
mindig kifogja a csecsemővel utazókat.
– Visszatérve a jövőre, még csak harminckilenc vagyok, előttem
az élet. De mindenekelőtt több időt akarok tölteni az öcsém
családjával, és szeretnék végre egy normális kapcsolatot, amiből
nem kell hónapokra eltűnnöm.
– Úgy legyen! – mondta Winston, és sóhajtott. – Csak éljük túl ezt
a kirándulást.
– Én úgy tervezem.
Az út utolsó harmadában Winston aludni próbált, miközben
Hardier Vellarról, aztán Pekingről olvasott az interneten. Megtudta,
hogy a kínai fővárosban is május a tavasz vége, ahogy Párizsban.
Ilyenkor a legkellemesebb az időjárás, utána jön a forró június. Az
égbolt többnyire tiszta, és a hőmérséklet húsz-huszonöt Celsius-fok
körül szokott lenni.
A turistacsalogató oldalak nem sok hasznos infót adtak. Peking
háromezer éves város – remek, de mit keresnek ők ott, és mi vár
rájuk? Arra nem volt válasz.
Hardiernek néha elkalandoztak a gondolatai. Eszébe jutott
Corinne, ahogy utoljára látta, a lakása ajtajában, bő pulcsiban,
aminek a sötétszürke színe csak még jobban kiemelte a lány bájos,
angyali arcát. „Terhes vagyok, Ren – mondta. – És nem tőled.
Sajnálom.” Igen, Corinne, én is sajnálom. De megérdemlem.

Hardiernek éppen rémálma volt, amikor a gép megkezdte a

landolást. Szem elől tévesztette az öccsét egy sűrű ködbe
burkolódzó erdőben, ahol a fák olyan magasra nőttek, hogy a
törzsük beleveszett a szürkésfehér semmibe, és nem látszódott a
lombkoronájuk. Sabi az álomban különös módon csak hatéves volt…
Ding! – megszólalt az öveket bekapcsolni jelzés. Majd kínaiul és
angolul is bemondták, hogy a pilóta megkezdte a landolást a pekingi
nemzetközi repülőtéren.
Hardier és Winston átlagos európai turistákként léptek ki a reptér
főkapuján. Kellemes, huszonöt Celsius-fokos hőmérséklet fogadta
őket, enyhe szellővel. Peking levegője üdítően tiszta volt, a repülő
szűrt és légkondicionált, nyomokban oxigént is tartalmazó akármije
után. Ebben sokat javult a város, de a tömeg nem lett kisebb.
Döbbenetes mennyiségű ember és jármű mozgott az
épületkomplexum környékén.
– Azt mondják, Pekinget májusban a legjobb meglátogatni –
mondta Winston.
– Az idő határozottan kellemes – mondta Hardier –, de nem várost
nézni jöttünk.
– Ha végeztünk a melóval, lehet, hogy körbenézek.
– Inkább arról beszéljünk, mire számíthatunk itt.
– Jól van – mondta Winston –, csak próbálom egy kicsit jól érezni
magam. Mindenhol arcfelismerés van a városban. A legtöbb helyen
már így is fizetnek. Nincs kézfogás és hátba veregetés. Minden
automatizált, rengeteg a robot.
– Az arcfelismerés gond lehet.
– Egyelőre nem tudják, kik vagyunk, és miért jöttünk ide. Nem
tudhatják. Addig nem is keresnek minket.
Hardier és Winston bérelt autóval mentek a Vellar által megadott
címre. Winston vezetett, Hardier továbbra is az internetet bújta.
Winston nézte az elsuhanó épületeket, nem bírta levenni a szemét
róluk, annyira futurisztikusak és újak voltak. Mindenhol rend, logika,
funkcionalitás és tisztaság. Automata robotok takarították a
felületeket, minden mobil, okosszemüveg, -óra és -karperec
kapcsolódott a város minden eleméhez: a közlekedési lámpákhoz,
az autókhoz, a beléptető rendszerekhez, a boltok kasszáihoz, a
tömegközlekedési járművekhez. San Francisco – ahol lakott – az
Egyesült Államok egyik legmodernebb városa volt, és mégis, Peking
olyan elképesztően fejlettnek tűnt, mintha ők ötven évvel ezelőttről, a
múltból jöttek volna.
Az autó, amelyben ültek, minden közlekedési adatot megjelenített
nekik, és úgy navigálta őket, hogy az mindenkinek a legoptimálisabb
legyen. Minden gyalogosról tudta a jármű, hol jár, és potenciálisan
leléphet-e eléjük. A Dolgok Internete, mint egy hatalmas
természetfeletti szellem, vigyázott mindenre és mindenkire.
– Mit tudsz Vellarról? – kérdezte Hardier.
– Nem sokat. Gazdag self-made vállalkozó volt – mondta Winston.
– Igen, de a gazdag nem kifejezés. Észbontóan sok pénze volt,
hatalmas birodalma, ingatlanok, cégek, tulajdonrészek. Mindenhol
ott volt, ahol profitot lehetett termelni. Sokat jótékonykodott, de ezek
szerint mást is csinált. Például általunk.
– Mindig is azt hittem – mondta Winston –, hogy több megbízónak
dolgozunk, vagyis mindig másnak, köztük például a kormánynak is,
mondjuk az FBI egy titkos részlegének, amiről az állampolgárok nem
tudhatnak, viszont néha nekik is muszáj átlépniük a hatáskörüket.
Bár, ha a kormánynak dolgoznánk, durvább megbízásokat kaptunk
volna, azt gondolom.
– Én még nem öltem embert – mondta Hardier. – Eddig főleg
kémkedtem. De azért volt néhány bunyó is.
– Nekem akadt azért pár keményebb munkám. De mióta ebben a
csapatban vagyok, engem sem kértek fel gyilkosságra. Langley
mindig elmondta, mit miért csinálunk, ezért nem voltak kétségeim,
hogy helyesen cselekszem, és felkészített rá, hogy néha
elkerülhetetlen az emberáldozat.
– Tiszta sor. Ha meg kellene ölnöm valakit, megtenném, ez nem
kérdés. De eddig így alakult, és azért örülök neki.
Winston hol az utat figyelte, hol a térképet a műszerfal széles
kijelzőjén. Közben kiértek a külvárosba. A lakóházak és az
irodakomplexumok helyett egyre több lett a raktár- és a gyárépület.
A napsütés már a nyári erejét fitogtatta, minden élénken csillogott, az
épületek kontúrjai pengeélesen feszültek a meleg, párás levegőnek.
A távolban hatalmas, automata építőrobotok dolgoztak egy új
toronyház összeállításán.
A két ügynök autója egy régi ipartelep egyik épületénél parkolt le.
A környéken nem volt nagy forgalom. Távolabb láttak néhány
kezeslábas munkásruhában beszélgető embert, és autók zaja is
hallatszódott, de ezt leszámítva csend volt. Kiváló hely elrejteni
valamit hosszú időre – gondolta Winston. Rengeteg raktár, gyár,
nyomda között, egy teljesen átlagos, könnyűszerkezetes épületben.
 A bejáratot egy hevederzár védte, ami négyjegyű PIN-kóddal nyílt.
Hardier beütötte a megfelelő számokat, mire a zár kinyílt. Vállal
kellett belökni a megvetemedett ajtót. Állott, de nem kellemetlen
levegő fogadta őket.
A földszinten teljesen vegyes tárgyak álltak sűrűn egymás mellett,
a többségüket sötétzöld és fekete fólia takarta. Mindegyik alá
benéztek, és találtak egy terepjárót, rengeteg bútort, különféle
műtárgyakat, apróbb tárgyakat rejtő kartondobozokat, ruhákat,
ékszereket, asztalokat, székeket, de ládát nem.
– Úgy néz ki – mondta Winston –, mintha egy hagyaték lenne.
– Lehet – mondta Hardier –, hogy Vellar felvásárolta, aztán itt
maradt.
– Akár.
– Megyek, megnézem az emeletet.
Az emelet csak egy nagyobb galéria volt, ahová egy vaslépcső
vezetett fel. Itt további dobozok hevertek, amikben régi iratokat
találtak. Hardier találomra megnézett párat, de jelentéktelen, régi
számláknak és szállítóleveleknek tűntek. Aztán két doboz alatt végül
meglátta a ládát.
– Ez lesz az – mondta úgy, hogy Winston is hallja, aki már rohant
is hozzá. Léptei alatt döngött a lépcső, ahogy kettesével szedte a
fokokat felfelé.
Hardier kihúzta a ládát a galéria közepére, leverték róla a lakatot,
majd kinyitották. A két ügynök összenézett, amikor meglátták a
tartalmát. Hardier nem bírt megszólalni, Winston is csak annyit
mondott:
– Azt a kurva!
 37

JUNO ADDIG FUTOTT, amíg égni nem kezdett a vádlija és

zsibbadni a combja. Soha nem járt korábban Kaliforniában, nem
ismerte a városokat. Az emberek megnézték, ahogy elsietett
mellettük, ezért próbált lassítani és minél kisebb feltűnést kelteni.
Végül befordult egy szűk utcába, ahol nem járt senki, majd
lekuporodott egy poros városi terepjáró hátsó lökhárítója mellé, és
elsírta magát.
Avigiant látta maga előtt. Az erős, határozott, szépséges tudóst,
az aktivistát, akit alig ismert, de felnézett rá. Aki ragaszkodott hozzá,
hogy ő, Juno Moritz – egy senki – vele tartson ide. Az egyetlen
embert, aki látott benne valamit.
Juno úgy érezte, soha nem volt fontos senkinek. Édesanyja korán
belehalt az alkoholizmus szövődményeibe. Csak rettentő kemény
harcok árán tudta az italozást szüneteltetni a terhesség idejére, ezért
Juno születése megkönnyebbülés volt számára, mintha visszakapta
volna önmagát. Víz helyett újra rum, szoptatás helyett tápszer.
Juno apja még a születése előtt lelépett a felelősség elől.
Barátnőjének terhessége számára kudarc volt, egy zsákutca,
ahonnan menekülni kell, mielőtt bezáródnak a falak. Kevés pénzéből
csak egy várossal tudott odébb költözni tőlük, de még így is
mindenki tudta, hogy soha többé nem találkoznak.
Junót végül anyai nagyanyja tartotta el, de nevelésnek senki sem
nevezné, amit hozzátett a lány életéhez. Nem hagyott ki egyetlen
alkalmat sem, hogy tudatosítsa Junóban, ő csak egy púp a hátán,
akinek sokba kerül az etetése. Egyik reggel aztán, hetvenhét
évesen, nem ébredt fel többé, és Juno egyedül maradt a
nagyvilágban. Megörökölte nagyanyja házát, amit egyből el is adott,
majd beköltözött Chicago belvárosába.
Juno ekkor már rendelkezett némi rutinnal a számítógépes
rendszerek és a programozás terén. Autodidakta módon tanult a
netről és középiskolai évfolyamtársaitól. Megtalálta a módját, hogy
úgy jusson pénzhez, hogy közben független maradjon. Fenntartotta
a lakását, és kifizette a BCI-implantátum-beültetést, hogy
mindenkinél jobb és gyorsabb legyen, ha online vagy digitális
sebességről van szó.
Juno magányosan és zárkózottan élt egy olcsó, tetőtéri odúban.
Huszonhárom éves koráig küzdött a testtömegével és a
depresszióval. Aztán egyszer összefutott a házban lakó Walter
bácsival, egy idős angol úrral, akinek a felmenői még a brexit idején
hagyták el a királyságot. Walter bácsi jó emberismerőként és komoly
pszichológusi tapasztalatokkal látta Junón, hogy eltévedt a világban,
és beszélgetni kezdett vele. Hetente találkoztak, aztán havonta, és
két év alatt Juno zárkózott helyett introvertált lett, zavarodott helyett
kiegyensúlyozott, túlsúlyos helyett kerekdeden karcsú. Aztán Walter
bácsi is meghalt, de Juno ezt már nem tragédiaként élte meg,
hanem az élet rendjeként. Elfogadta magát és az életét, és rájött,
hogy igenis van helye a világban, még ha ez egy talpalatnyi hely is.
Az internet lett az élete, az amatőr hekkerkedés, a
programnyelvek és a jelek töltötték ki a család és a barátok helyét.
Kétszer volt szerelmes, de egyik történet sem alakult jól. Vagy
nem látták meg benne a biztos társat, vagy eleve nem is azt
keresték.
Most pedig itt ült egy idegen város eldugott utcájában, egy koszos
autónak dőlve. Az utakon elektromos járművek búgtak el,
valahonnan a sikátor mélyéről orrfacsaró bűz kúszott kifelé. Juno
pulcsija véres volt a küzdelemtől, de azt sem tudta, kinek a vérétől.
Szemei felduzzadtak a sírástól, csak úgy látta az autókat, mintha
eső permetezte ablakon át nézné őket.
Az egyetlen ember, aki számított rá – és akit talán a barátnőjének
nevezhetett –, meghalt, mert nem tudta megvédeni. A nyomozó,
akivel megoldhatta volna ezt az ügyet, megőrült. A vendéglátójuk, a
gazdag hapsi titkárnője lelépett. Neki pedig ötlete sincs, mihez
kezdjen most.
Kevés önbizalma és lelki stabilitása darabokra tört, és a szilánkjai,
úgy érezte, nem lefelé, hanem fölfelé estek. Megfordult vele a világ,
és újra rátört a zokogás. Gyászolta Avigiant és a saját életét, ami
egyébként sem alakult sehogy, de most végleg falba ütközött.
 Testhezálló hátitáskájából elővette a tabletjét, és megnézte a
pozícióját a térképen. Honey-val több útvonalat terveztetett hazáig,
de aztán rájött, hogy nem mehet haza, mert ott kereshetik. De kik?
És egyáltalán mi történik itt? Miért kattannak meg az emberek?
Az orvosi nanorobotokon keresztül képesek rávenni egy felnőtt
férfit, hogy végezzen magával vagy bántson másokat. – Juno
gondolatai kezdtek kitisztulni. – Mr. Vellar tartott attól, hogy
belelátnak a fejébe, de ha erre mind képesek, akkor a
gondolatolvasás sem elképzelhetetlen. Ő egyelőre védve van, ezért
akarták őt és Avigiant Garzán keresztül megölni, mert közvetlenül
nem férhettek hozzájuk. Viszont ezek szerint a föld lakosságának a
nyolcvan százaléka, a tizenhat év feletti lakosság kilencvenkilenc
százaléka potenciálisan rátámadhat, ahogy Garza nyomozó. A jó hír
viszont, hogy jelenleg senki sem tudja, hol van. Ha nem ad jelt
magáról, nehezen találják meg.
A rendőrök persze megtalálják majd az ujjlenyomatait a pisztolyon
és a házban is, de napokba telhet, mire eljutnak hozzá, de végül
biztosan elkapják.
Ekkor a tablet kijelzőjén felugrott egy chatablak. Soha nem látta
azelőtt, ezért felgyorsult a szívverése. Már meg is találták! Valaki
bejutott a gépébe. Aztán megjelent az üzenet.
– Juno Moritz, veszélyben vagy. Elküldtünk egy útvonalat. Kövesd
és megvédünk. Sajnáljuk, ami Gisele-lel történt.
Juno nem válaszolhatott, mert a chatablak eltűnt. A lány kereste a
gépen, de sehol nem találta. Az útvonal viszont benne volt a
térképapplikációban.
Juno a következő lépésen gondolkodott. Ha meg akarnának ölni –
merengett –, akkor azt úgy tennék, ahogy Luis támadt ránk.
Csapdának ez a módszer túl kifinomult. Igen, de a fentről küldött jel
és a mögötte álló technológia roppan magas szintű szakértelmet
sejtet.
De mégis – gondolta –, ha nem tudják, hol vagyok, és nincsenek
nanorobotjaim, akkor nem tudnak megöletni sem. Ha be tudnak lépni
a tabletembe, akkor mindent tudnak rólam. Így már korábban is
megkereshettek volna. Valószínűbb, hogy ezek Mr. Vellar emberei.
A hekkerek, akiket Seabury említett. Lehet, hogy írt nekik rólam.
 A fenébe, ez sehogy sem jó! – mondta magának. Felállt a földről,
levette a pulóverét, és a szemetesbe dobta, egy nagyobb fekete
zsák alá rejtve. Amennyire tudott, megfésülködött a tablet kameráját
használva tükörnek, majd követni kezdte a kék útvonalat a virtuális
térképen.
Online vásárolt buszjegyet, majd elsétált az óceánpartig, ahonnan
a San Franciscóba tartó járat indult. Indulásig maradt még ideje,
ezért lesétált a homokfövenyre, és nézte a hullámzó vizet. Egy
maréknyi vízzel megmosta a sebeit. A só csípte, de nem érdekelte.
Ha rákérdeznek, majd azt mondja, a pasija verte meg, ez a világon
mindenhol hihető történet, amelyen nem lepődnek meg az emberek.
A parton családok játszottak, az apukák sárkányokat eregettek, a
tinik labdát dobáltak a kutyáiknak, a párok andalogtak, távolabb kite-
osok ugráltak ki a hullámok mögül színes ernyőikbe kapaszkodva.
Sütött a nap, és a part tele volt élettel, Juno mégsem érezte magát
még soha ennyire magányosnak.
A sofőr nélküli automata járat délben indult neki San Franciscóba
tartó útjának. Juno tudta tölteni menet közben a tabletjét, és próbálta
rendszerezni, amit eddig megtudott. Főleg az Avigian által küldött
anyagok tűntek értékesnek, azokat több felhőbe is elmentette. Bízott
benne, hogy azokhoz a kínaiak nem férnek hozzá. Délután fél
kettőre érkezett meg a San Franciscó-i pályaudvar mellé.
Juno innen egy órát gyalogolt, mire elért egy régi szálloda melletti
sikátorba, ahova már a város zajai is alig szűrődtek be. Egy szuterén
ajtaja előtt érte el a tervezett útvonal végét. Bekopogott, de nem jött
válasz. Még egyszer kopogott, de nem nyitottak ajtót. Juno érezte,
hogy a lábai elgyengülnek. Leroskadt a földre, és a kezébe temette
az arcát. Haja jótékony anyóként ölelte át a fejét, és takarta el
látóterében a gonosz világot. A lány kimerült, és mindennél jobban
szeretett volna otthon lenni apró lakásában, de úgy érezte, Chicago
ebben a pillanatban fényévnyi távolságra van.
Ekkor megzörrent az ajtó, és nyikorogva kinyílt. Egy fiatal, rövid
hajú lány hajolt ki rajta, körbenézett, majd ráköszönt:
– Szia, Juno! – mondta, aztán kezével intett, hogy menjen vele.
Karján virágmintás tetoválás látszódott, rengeteg karkötője lágyan
zörgött a csuklóján. – Gyere be!
 Juno nem köszönt, valahogy nem állt rá a nyelve, de felállt és
engedett a meghívásnak. A lány túl kedves volt vele, mintha
gyerekkori barátok lennének, pedig sosem látta korábban, és a
nevét sem…
– Az én nevem Rosie. Ha kételkednél, elárulom, hogy jó helyen
jársz.
Juno nem kételkedett, de a félelem, amely napok óta benne
bujkált, nem enyhült meg.
Az alagsori folyosón csendben sétáltak, majd Rosie megállt egy
jellegtelen kinézetű ajtó előtt, amin a „pénzügyi és könyvelési
archívum” felirat állt. Juno úgy vélte, ez kiváló álca. Ide önszántából
biztosan senki nem akarna belépni.
Az ajtó melletti falon átlagos, régimódi pinpad állt, Rosie ezen egy
négy számjegyű kódot ütött be, közben halkan meg-megzörrentek
csuklóján a karkötők. Aztán már ki is tárult az ajtó.
– A látszat csal – mondta Rosie –, ez egy nagyon jól védett
helyiség.
Az ajtó mögött egyetlen, főoszlopokkal megtört nagy terem
fogadta őket. Sötétbarna padlószőnyeg futott faltól falig, fekete
asztalok álltak sorban, mindegyiken óriási monitorok, előttük
billentyűzetekkel. A falakon hatalmas képek tájakról, emberekről,
különféle kultúrák életéből való jelenetekről. A színesre festett
oszlopok, betekerve fényfüzérrel, amik lassan változtatták a
színüket. Oldalt, a falak mentén asztali foci, kanapék, fotelek,
konyhasarok, étkezőasztal, darts és VR-konzol sorakoztak. Juno
nem hitt a szemének. Egy modern open office-ba csöppent, ami
vidám és fiatalos, miközben az ott dolgozók valószínűleg rejtőzködő
digitális betyárok.
– Nem egy klisés hekkerbarlang, mi? – kérdezte Rosie.
– Mégis mi ez a hely?
– Huppanj le abba a fotelbe, ott, Amon elmond mindent.
Juno engedelmesen leült, ahová Rosie mutatta. A fotellal
szemközti kanapén egy fiatal fiú ült sötétbarna nadrágban, fehér
ingben és sötétkék mellényben. Tisztára, mint egy shōjo manga
főszereplője – gondolta Juno. – Az egyetem alfahímje. – Majdnem
elnevette magát, de sikerült még a mosolygást is elfojtania.
 – Szia, Juno, örülök, hogy elfogadtad a meghívásunkat – mondta
Amon.
– Kérsz valamit inni? Enni? – kérdezte Rosie.
– Talán később, köszönöm – mondta Juno.
– Mielőtt továbbmennénk, el kell kérnünk a telefonod – mondta
Amon. – Kapsz egy másikat, de a tiédtől meg kell szabadulnunk.
Elővigyázatosság.
Juno körbenézett a társaságon, és látta, hogy nem viccelnek.
Vonakodva átadta a mobilját az egyik fiúnak, aki odalépett érte.
– Nyugi, nem veszik el semmi adat – mondta a fiú, amikor átvette
a készüléket.
– Vágjunk is bele! – mondta Amon. – Mi egy különleges csoport
vagyunk azzal a feladattal, hogy a digitális világban, online intézzünk
el dolgokat a megbízónknak, Sebastian Vellarnak. Ő nagyon-nagyon
gazdag volt, a pénzét pedig arra használta, hogy titokban
beavatkozzon a világ dolgaiba. Nem látványosan, de annál
hatásosabban, és mindig észrevétlenül. Engem mindenki Amonnak
hív, ezt már tudod, ő ugyebár Rosie, ők pedig River és Codi.
Szerény, de ütőképes csapat. Régen többen voltunk, de… nos, így
alakult.
– És van valami menő csapatnevetek – kérdezte Juno –, mint a
DarkMatter vagy a Shadow Brokers?
Amon és a többiek összenéztek.
– Ezen még nem gondolkodtam – mondta Amon, és széttárta a
karját. – Nem, nincs nevünk.
Juno lesütötte a szemét, aztán nevetett, ahogy a többiek is. Kicsit
megkönnyebbült, hogy némileg biztonságba került.
– Én Juno Moritz vagyok, de gondolom, ez nem újdonság. Van
egyáltalán olyan, amit nem tudtok rólam?
– Nem tudunk rólad sokat – mondta Codi. Pufók arca olyannak
tűnt, mintha mindig mosolyogna egy kicsit, és ettől egészen
kisfiúsnak tűnt, holott biztosan harminc körül járt, ahogy a többiek is.
– Azt igen, hogy Jun1per néven vagy jelen a legtöbb, részben
nyilvános oldalon, és tudjuk, hogy Avigian professzorral
kapcsolatban álltál a Pillanat óta. És még azt is tudjuk, ami a házban
történt. – Codi lesütötte a szemét. Sajnálta, hogy emlékeztette Junót
a történtekre.
 Juno összerezzent, ahogy végigszaladt a hátán a hideg, de
gyorsan sikerült elhessegetnie az emlékképet, ahogy Garza a falhoz
vágja Avigiant.
– Bevallom, összezavarodtam… – mondta Juno. Rosie odalépett
hozzá, és átkarolta a vállát. Csuklóján az ékszerek barátságosan
zörögtek. – Ami történt…
– Semmi baj – mondta Rosie. – Minden rendben lesz, itt
biztonságban vagy, amíg vége nem lesz. Addig maradhatsz,
ameddig csak akarsz.
– Vellar sok feladatot adott nekünk, és ezért jól fizetett bennünket
– folytatta Amon. – Sokszor loptunk pénzt olyanoktól, akik illegálisan
szerezték a vagyonukat, vagy feltörtünk rendszereket, amik útjában
álltak bizonyos projekteknek. Leggyakrabban kémkedtünk, hogy
Vellar előre tudhassa, ha valaki rossz dologra készül, például tőzsdei
manipulációra vagy csalásra. Ezen a szinten elhiheted, hogy a
csalás dollármilliókat jelentett. Ilyen volt, amikor egy kormány teljes
digitális lehallgatásra készült az országa felett, de mi lebuktattuk. De
csináltunk doxing- és defacementakciókat is. Vellar hitt a jövőben,
és, hogy az emberiség képes egy magasabb szintre emelkedni.
Technológiailag és erkölcsileg. Komoly károkat okozott az önző
embereknek és azoknak, akik nem támogatták kellőképpen a
törekvéseit – mint az elmaradott országok felzárkóztatása, az
oktatás fejlesztése, a szabad információáramlás, a kutatások,
fejlesztések, az ingyen energia.
Juno csendben hallgatta Amont, közben azon gondolkozott, hogy
biztosan várnak tőle valamit, ha ide navigálták. De hát mit tehetne ő?
Hiszen még az ellenséget sem ismerik! Kicsinek és jelentéktelennek
érezte magát, és szeretett volna inkább egyedül lenni.
– Mit keresek én itt? – kérdezte, és a kezébe temette az arcát.
A külső hajtincsei előreomlottak, és feltűntek alatta a színesek.
Mindenki megcsodálta a látványt.
Amon figyelmen kívül hagyta a kérdést. Közben Codi egy bögre
tejeskávét nyomott Juno kezébe. A lány halkan megköszönte.
– Ha valaki gyanús dolgot csinált, Vellar nyomoztatott utána.
Politikusok, tudósok, kémek voltak a célkeresztjében. Hihetetlen
méretű adatbázist épített fel. Ha valami nem tetszett neki,
beavatkozott. Minket és a hasonló csapatait a legmodernebb
technikával szerelt fel, így nem létezett olyan probléma, amit ne
tudtunk volna megoldani. De mindent, amit tett, mindig a jó ügyért
tette.
Amon várt egy kicsit, amíg Juno ivott a kávéból, és újból teljesen
figyelt.
– Vellar tehát sok embert tartott megfigyelés alatt, és mind közül a
legérdekesebb figurának Daniel Yut tartotta. Sok éve gyűjtötte az
infókat, hogy a világban hogyan alakulnak a dolgok, és Daniel Yu
feltűnése a porondon egybeesik Kína rohamos gazdasági
növekedésével. Yu háttérember, de attól még Vellar úgy gondolta, ő
irányít mindent, ráadásul egy különleges fegyver vagy digitális
eszköz lehet a kezében, amellyel manipulálja az embereket, mivel,
úgy tűnik, bárkit meggyőz az igazáról, és könnyedén érvényesíti az
akaratát országon belül éppúgy, mint a nemzetközi politikai életben.
Természetesen nem ő tárgyal külföldön, de a szálak túl sokszor
vezethetők vissza hozzá és az elképzeléseihez, még ha erről kevés
infónk is van.
– Kína erősödése nekem is feltűnt – mondta Juno. – Végeztem
kutatásokat róla, és nem is az volt a legérdekesebb, mekkora
gazdasági és politikai hatalommá nőtte ki magát, hanem az, hogy ez
mintha senkinek nem tűnt volna fel, vagyis nincs róla egy árva
tanulmány vagy oknyomozó cikk sem a neten, sem máshol.
– Ez hasonlít arra, amit mi vizsgáltunk Kínában – mondta Amon. –
Yu mintha képes lenne nagy tömegeket befolyásolni propaganda
nélkül. Gyorsan és hatékonyan. Ehhez világrengető technológia kell,
mást nem tudunk elképzelni.
– Hogy lehet, hogy Vellar meghalt, de ti még… aktívak vagytok? –
kérdezte Juno.
– Vellar gépezete túlnőtt rajta, térben és időben is. Ő egy
különleges ember volt, ezt tudnod kell. Hetente frissítette titokban a
halála utáni protokollt, amit most mindannyian követünk. A legutolsó
kérése az volt, hogy kerítsük be Yut, és járjunk a végére, tényleg az-
e, akinek gondolta őt.
– Vellar paranoiás volt egy kicsit, nem? – kérdezte Juno, bár tudta,
hogy ez ingoványos terep. Esetleg megsérthet valakit, aki közel állt
hozzá.
 – Nem – mondta Amon –, csak a végletekig óvatos. Ismerte a
legújabb technológiákat, és tudta, hogy csak idő kérdése a totális
lehallgatás, a biometrikus adatok lopása, sőt még a gondolatolvasás
megvalósulása is. Amikor a másik életében dolgozott, azt olyan
helyen tette, ahol nem volt sem internet, sem semmilyen hálózati
hozzáférés. A vezető beosztású emberei nem tudhattak egymásról,
sem az akciókról. Lezárt borítékokat vittünk egymásnak, felírt
címekre. Nem jegyeztük meg, hol jártunk és kivel találkoztunk.
A rendszer működött, bár nem tudjuk pontosan, mennyit számítottak
ezek az óvintézkedések, de az tény, hogy eddig senki sem tudott
Vellar rendszeréről. Vellar sejtette, hogy figyelik, sok szervezetnek
szúrta a szemét, bár bizonyítékuk nem volt. Végül mégis elkapták.
Nem tudjuk, hogyan, de valószínű, hogy valaki azok közül, akik a
célkeresztjében voltak. Hosszú a lista, de Yu áll az élén.
– Akkor Vellar szerinted sem lett öngyilkos? – kérdezte Juno.
– Biztos vagyok benne, hogy megölték – mondta Amon. –
Rávették, hogy ezt tegye magával. Ő nem csinált volna ilyet. Kizárt.
– A nanorobotokon keresztül irányították – mondta Juno. – És
Garza nyomozót is így manipulálták, hogy támadjon meg minket.
– Igen, mi is így gondoljuk – mondta Amon. – Elmondanád, mire
jutott Gisele Avigian?
– Gisele rájött, hogy az egészségügyi nanorobotokat használják
az elme manipulálására, viszont az implantátumok nem érintettek.
– Nekem is olyan van – mondta Amon.
– Nekem is – mondta Juno, és összenéztek a fiúval. Végre valaki,
akivel legalább egy közös pontja van. Ez ismét biztonságérzettel
töltötte el a lányt.
– Avigian szerint – mondta Juno – egy továbbfejlesztett nanorobot-
generációval állunk szemben, ami képes hozzáférni az
idegrendszerhez és az agyhoz, azon belül a gondolatokhoz. Az
érzékszerveket rettentően könnyű becsapni egy apró elektromos
impulzussal. Egy ilyen eszközzel már bárki zsarolhatóvá válik, de
látva, ami Mr. Vellarral és Garza nyomozóval történt, valószínű, hogy
komplex parancsokat is képesek adni az agynak, amit az egyén nem
tud felülbírálni tudatosan.
– Valahogy éreztem – mondta Amon –, de ezt azért mégsem
gondoltam volna.
 – A gyártási kapacitást az egész bolygó lefedéséhez
exponenciálisan növelték – mondta Juno.
– Mi addig jutottunk el – mondta Amon –, hogy a háttérszervezet
központja Kína, a vezetőjük pedig szinte biztos, hogy Daniel Yu, de
legalábbis ő az egyik kulcsfigura. A rendszerük pedig globális
méretű, akár minden országban lehet egy irodájuk.
– Yu egyébként rettentő népszerű Kínában – mondta Codi. –
Ahhoz képest, hogy hivatalosan csak egy politikai tanácsadó és
szoftverfejlesztő vállalkozó.
River közben átadott egy új mobilt Junónak.
– Tessék – mondta –, minden ugyanaz, csak nem tudják
lenyomozni.
– Köszönöm – mondta Juno.
River a többiek felé fordult. Látszott rajta, hogy erősen
gondolkodik, és valamit szeretne elmondani, de mintha túl bonyolult
lenne ahhoz, hogy szavakba öntse. Egyébként sem tartozott a
beszédes emberek közé, az ő kényelmi zónája a digitális oldalon
volt.
– Fokozatosan csinálták – mondta River –, először a gyártók és az
ellenőrök kaptak ilyen nanorobotokat, aztán a minőségellenőrök,
sorban mindenki, aki lebuktathatta volna őket. Aztán a döntéshozók
– River Junóra mutatott –, az újságírók. Utána jöhettek a
kémelhárítók, az erőszakszervezetek, aztán mindenki más. És akibe
egyszer bekerült… – River széttárta a karját.
– …az már velük volt – mondta Juno.
– Nem foglalkoztak többet az egésszel, sem Kínával – mondta
Amon.
– És a szoftvert ki írta hozzá? – kérdezte Codi. – Ez embertelenül
nagy munka.
– Ne légy naiv – mondta Rosie. – Ha bárkit befolyásolnak, akkor a
világ legmenőbb programozói dolgozhatnak nekik.
– Hát engem még nem hívtak – mondta Codi.
– Nekem ez még így nem áll össze – mondta Amon –, annak
ellenére sem, hogy Vellar elmélete is ez volt. Még ha le is gyártották
a nanorobotokat, a felnőtt lakosság kilencvenkilenc százalékának a
fele nem került be a statisztikába. Az a négymilliárd ember hogyan
kapta meg a nanorobotokat?
 – Ha a kínaiak kifejlesztettek egy olyan nanorobot-generációt –
mondta River –, ami képes lemásolni magát, és esetleg emberről
emberre terjedni, a világ teljes lefedése pár év alatt megtörténhetett.
A gyárak minőség-ellenőrzését kijátszották, a szabványokat
módosították, és megírták a szoftvert egy világméretű, billiárdos
elemszámból álló hálózat valós idejű működtetéséhez.
– Ha meg tudták kerülni az ellenőrzéseket – mondta Juno –, akkor
terjeszthették bárhogyan. Gyógyszerrel, droggal, vízzel,
élelmiszerrel. Ha egy emberbe ötmillió nanorobot kerül, az még
mindig nem látható szabad szemmel, bármibe elrejthető.
– Nekem ez sok – mondta Rosie. Juno hallgatott, bár teljes
mértékben együtt érzett vele. Rosie végigsimította rövid haját
karkötői zizegő koncertjének kíséretében.
– Ha minden az ellenőrzésük alatt van, akkor nem lehetetlen –
mondta Amon.
– Bennetek vannak nanorobotok? – kérdezte Juno.
– Igen. Mindenkiben – mondta Amon. Juno összerezzent, és
önkéntelenül is Garzára gondolt, ahogy eltorzult arccal rugdossa a
földön fekvő Avigiant. Eddig is tudta, hogy nem önszántából tette, de
most mégis tisztább lett az összkép. Megerősítést nyertek a
feltételezések.
– Ez a helyiség árnyékolt – mondta Amon. – Egy szálloda alatt
vagyunk, ahol nincs internetkapcsolat, kivéve ezt a helyiséget, ami
egy zárt rendszer, a létező legerősebb tűzfallal. A falak mindenhol
vasbetonból vannak, így nincs kommunikáció az épületben, kivéve a
vezetékes telefont. A szálloda tulajdonosa Vellar egyik cége. Van
egy lift, amivel fel tudunk menni a szobákhoz. Te is kapsz egyet, és
persze ruhákat is. A szálloda működik, de nem a vendégek tartják
fenn. Talán nem a legjobb hely a világon, de jelenleg az egyik
legbiztonságosabb.
– Köszönöm – mondta Juno, és ivott a kávéból. A melegség
jólesően bizsergette minden porcikáját.
– Mit mondott még Avigian? – kérdezte Rosie.
– A nanorobotokban semmi sem tesz kárt, ami ne roncsolná az
emberi szervezetet is. Képtelenség megtalálni és levadászni őket.
Avigian terve az volt, hogy készítünk egy olyan verziót belőle, ami
megfertőzi a többit, és leállítja a kommunikációt, de ebből már nem
lesz semmi. – Juno elgondolkodott. – Ha képesek fertőzni, akár
tőletek is elkaphatom? – kérdezte.
– Nem tudunk semmit a másolásról és a fertőzésről – mondta
Rosie –, de amíg nem smárolunk, nem lesz baj.
Juno mosolygott, majd ismét Amonra pillantott. Megkedvelte a fiút,
a határozottságát, a pozitív kisugárzását és a lendületet, amivel
dolgozott.
– A probléma nem a mi biztonságunk – mondta Amon –, hanem
hogy miként állítsuk meg azokat, akikről nem tudjuk, kicsodák, és jó
eséllyel az első sarkon megtalálnak minket, ha innen kilépünk.
Rendesen megráncigáltuk az oroszlán bajuszát. Junót már biztosan
keresik, ahogy minket is. Ne legyünk naivak, biztos, hogy
észrevették, hogy valaki megpróbálta feltörni a rendszerüket. De
egyelőre nem tudják, kik vagyunk, és hol rejtőzködünk. De figyelik a
jeleket, és ha előbújunk, akkor végünk.
– Carrie Seabury mondta, hogy keressetek meg, igaz? – kérdezte
Juno.
– Igen – mondta Amon. – Ő volt Vellar asszisztense, és jelenleg
tőle kapjuk az anyagi támogatást.
– Szerinted segíthet nekünk? – kérdezte Juno.
– Seabury sajnos nem sokat tud – mondta Amon. – Vellar nem
avatta be mindenbe. És mivel nincs teljesen biztonságban, az ő
érdekében is kihagynám ebből.
– Mit fogunk csinálni? Mit tehetek én? – kérdezte Juno.
– Amikor Vellar meghalt, Seabury mindenkinek elküldte Vellar
végakaratát, hogy kinek mit kell tennie. Mi is megkaptuk a
sajátunkat. Két titkos ügynök elindult Kínába, de még nem
jelentkeztek be nálunk. Vellar tudta, hogy valami bűzlik, de nem volt
elég ideje befejezni a nyomozást, ami évek óta tartott. Addig eljutott,
hogy fontos a titkosítás, és hogy minél kevesebb ember tudjon az
egészről. Rájött, hogyan lehet megakadályozni, hogy információkat
szedjenek ki a fejéből, de sajnos a halálát nem tudta megelőzni.
Amon körbemutatott a termen.
– Lefuttattam egy tesztet, és két embert elküldtem, a többiekben
megbízom. Vellar üzenete az volt, hogy várjunk, amíg a két ügynök
be nem jelentkezik, utána minden eszközzel segítsük őket. Meg kell
próbálnunk feltörni a kínaiak rendszerét, vagy bizonyítékot lopunk,
vagy tönkretesszük az egészet egy vírussal.
– Mit tudtok erről a Yuról? – kérdezte Juno.
– Háttérember – mondta Amon –, de úgy tűnik, mindenhova
bejárása van, a japán császártól kezdve az amerikai elnökig.
Mégsem tud róla senki semmit.
– De épp ez teszi őt érdekessé – mondta Rosie. – Úgy gondoljuk,
és Vellar is erre a következtetésre jutott, hogy minden drót Yu felé
vezet, pont, mint egy ügyes bábjátékos esetében. Ha nem ő az
emberünk, akkor is sok mindent megtudhatunk tőle. Ha viszont ő áll
a nanorobotok feltörése mögött, akkor meg kell állítanunk, mert ez a
hatalom túl veszélyes egy ilyen kegyetlen ember kezében, és idővel
csak egyre nehezebben lesz megközelíthető. Vellar szerint Yu egy
terrorista, aki az egész világot a markában tartja. Akiket nem tud
megtörni, azokat megöli.
– Méghozzá válogatott kegyetlenséggel – mondta Amon. – Ha egy
pici alkalma nyílik rá, minket sem kímél majd.
 38

AZON A REGGELEN, amikor a két ügynök megérkezett Pekingbe,

Daniel Yu a város nyugati negyedében kezdte a napot, ahol a cége
egyik kutatólaboratóriuma állt. Tizennégy épületet birtokolt a Fractal
Technologies vállalat, amelyek mind a Fraktál-rendszer egy-egy
területéért feleltek. A központi irányítás egy épületben volt, és Yu
kezében, de a világon rengeteg projekt futott, amelyeket idővel külön
irodákba kellett kiszervezniük.
Az egyik ilyen alközpont például a világ ivóvízellátásáért felelt, és
az operátorok azon dolgoztak, hogy az érintett személyeket és
vállalatokat egy irányba tereljék, és a föld ivóvízkészletét
stabilizálják, majd megfelelően osszák el.
Egy másik iroda a hulladékgazdálkodást és a környezetvédelmet
felügyelte azzal a céllal, hogy minél kevesebb szemét legyen a
világban, és azt minél hatékonyabban kezeljék. Az ő irányításukkal
tisztították meg az óceánokat is.
A kutatóközpontban, ahová Yu beparkolt, a Fraktál egyik
következő ütemét készítették elő, a nanorobotokon keresztüli
tudásfeltöltést. Yu terve szerint a jövőben minden ember
rendelkezne a szükséges tudással és hozzáállással ahhoz, hogy ne
legyen szükség többet pénzre, gazdaságra, importra és exportra,
tulajdonra és munkára. Ha mindenki tud mindent, és mindenkinek
mindene megvan, akkor az összes többi feleslegessé válik. Egy
feladat marad csak, fenntartani és fejleszteni a rendszert, amelyből
mindenki ki tudja és ki is akarja majd venni a részét.
Yu lifttel ment fel a harmadikra, ahol a tesztre várták a tudósai.
A felvonó tükrében megigazította fekete zakóját, és futólag
megnézte a pontos időt a karperecén.
– Yu xiānshēng – köszöntötte a központ vezetője, a Japánból
szerződtetett Hirano professzor, aki gyerekkora óta tanulta a
mandarint. Sűrű haja teljesen megőszült, fehér inget és szürke
mellényt viselt sötét farmerral. Yu embereinek a többsége tegezte őt,
de Hirano csapata kivétel volt, nem tudatosan, így alakult, viszont a
professzor szakmai tudását és korát Yu is tisztelte.
– Hirano san – mondta Yu, és meghajoltak egymás felé.
A professzor háromfős kísérete szintén.
– Erre legyen szíves – mondta Hirano, és az egyik terem felé
mutatott, amelynek széles ajtajai nyitva álltak. Bent a teremben egy
Steinway D-274-es zongora állt. Lakkozott fekete felületén
tükröződtek a mennyezet LED-es csíklámpái.
A zongora mellett egy fehér pólós kínai férfi ült. A terem többi
részében munkaállomások sorakoztak, rajtuk széles monitorok,
mögöttük operátorokkal.
Hirano a bejárattól jobbra lévő kanapé felé mutatott.
– Foglaljon helyet, Yu xiānshēng – mondta, és maga is leült az
egyik fotelra. Yu kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, karját a
háttámlára tette fel. Megnézte, jött-e új üzenete vagy valami fontos
hír, majd egy mozdulattal a zakója ujja alá rázta a karperecét.
– Milyen koncert lesz? – kérdezte. Hirano mosolyogva fogadta a
poént, majd jelzett a többieknek, hogy kezdhetik.
– A kísérleti alany, Tao – mondta Hirano –, soha életében nem
tanult zongorázni, sőt, semmilyen hangszeren nem tanult játszani.
A zenei képzettsége zéró.
Yu bólintott.
– Mostanra viszont sikerült komoly eredményeket elérnünk a
tudásfeltöltés terén. Nézzük is! Tao, kérlek, játssz valamit!
– Rendben – mondta a férfi, és a zongorához fordult. Yu azon
gondolkozott, milyen idejétmúlt dolog egyetlen hangszert hallgatni,
amikor olyan komplex szórakozás is elérhető, mint az ő
élményszobája.
Tao játszani kezdett. Yut kirázta a hideg az ütemtelen, disszonáns
hangok halmazától. Szándékosan sem lehetne borzalmasabban
zongorázni.
– Jó, jó! – mondta Hirano. – Várj egy kicsit! – Tao abbahagyta.
Az adminok feltöltötték a zongorázás mesterszintű tudását Tao
nanorobotjain keresztül az elméjébe. Tao szervezetében és agyában
kilencedik generációs nanorobotok dolgoztak, amik sokkal
komplexebb képet láttak az agyról, és megvolt az a képességük,
hogy bonyolult tudásanyagot adjanak át a neuronoknak, méghozzá
úgy, hogy azok azt saját emlékként raktározzák el a megfelelő
helyekre. Tao szemmel láthatóan összerezzent, mintha végigfutott
volna a hátán a hideg.
– Folytathatod – mondta Hirano.
Tao újra zongorázni kezdett, és megint csak improvizált, de ezúttal
varázslatos harmóniában ütötte le a billentyűket, és a pedálokat is jól
használta. Nem játszott nehéz dallamot, mert az ujjaiból és az
izmaiból továbbra is hiányzott a sok ezer órányi gyakorlás, de azt
pontosan tudta, mely billentyűket kell leütnie ahhoz, hogy szépen
szóljon a játéka. Arca felderült, és látszott rajta, hogy élvezi, amit
csinál. Nem tűnt meglepettnek, új tudása természetesnek tűnt a
számára. Fejben néha megelőzte a kezeit, és pár hangot nem tudott
pontosan leütni, de az összhangzás így is csodálatos volt.
– Fantasztikus – mondta Yu.
– A gond az – mondta Hirano, miközben Tao félreütötte az egyik
hangot, amely így hamis lett, és úgy emelkedett ki a zenéből, mint
egy szálka az ember talpából –, hogy a tudás csak rövid ideig marad
meg.
Tao játéka lassan szétesett, ahogy agya elkezdte elfelejteni,
hogyan kell zongorázni. Egyre több lett a hamis hang, és egyre
ütemtelenebb a játék. A harmóniákat megfertőzték a kellemetlen,
idegen billentyűleütések, aztán a zenéből ugyanaz a disszonáns
káosz lett, amivel Tao elkezdte a tesztet.
– És nem igazán értjük, miért – mondta Hirano. – Elég lesz!
Köszönöm, Tao.
A zongora kínlódása abbamaradt, az utolsó két hang öt
másodperc alatt csengett le teljesen.
– Életemben nem láttam hasonlót sem – mondta Yu –, szép
munka, professzor.
– Köszönöm – mondta Hirano –, de sajnos ez még kevés.
– Pedig jónak tűnik az irány – mondta Yu.
– Lehet, hogy a tudáshoz még ennél is komplexebb feltöltés kell.
Szükség van hozzá az izomzat és az ízületek hangolására is.
Garyék az alsó szinten már dolgoznak azon, hogyan lehetne
szinkronban kondicionálni az egész szervezetet a zongoratudáshoz.
Jövő hó végére ígértek eredményt, akkor nekifutunk újra.
– Rendben, Hirano san – mondta Yu. – Várom a fejleményeket.
 Amikor Yu kihajtott az épületből, megcsörrent a mobilja. Marakar
hívta a központból. Yu önvezetésre kapcsolta az autót, és egy
ujjmozdulattal a műszerfal kijelzőjén fogadta a hívást.
– Itt vagyok – mondta Yu.
– Szia – mondta Marakar. – Mikor érsz be? Híreim vannak.
– Úton vagyok. Negyedóra. Ha fontos, mondd!
– Garza meghalt, de az akció nem sikerült.
– Hogyhogy?
– Avigiant megölte, de Juno Moritz életben van.
– Ki az a Juno? – kérdezte Yu, bár rémlett neki a név.
– A lány, aki Avigiannal volt, amikor Garza nyomozó megölte. De
neki sikerült elmenekülnie.
– Ja, hogy ő! – mondta Yu, és azon gondolkozott, ez miért hír,
hiszen az a lány egy jelentéktelen amatőr rádiós. – Mit tudhat?
– Elvileg mindent, amit Avigian és Seabury, hiszen együtt voltak a
házban.
Yuban hatalmasat fordult a világ, amikor Marakar kimondta, hogy
„mindent”. Így már nem is annyira jelentéktelen a lány.
– Mondd, hogy tudjátok, hol van!
– Avigian mobiljából kiszedtük a számát – mondta Marakar –, és a
szolgáltatótól lehívtuk az utolsó ismert pozícióját. San Franciscóban
van. Egy mellékutcában tűnt el. Árnyékolt helyen lehet, mert nem
találjuk a telefonját.
– Fogadjunk, hogy ő is Vellarnak dolgozott – mondta Yu, és
érezte, hogy emelkedik a vérnyomása.
– Nem találtunk kapcsolatot, bár nem sok helyen tudtunk kutatni.
Ezek eleve rejtőzködő emberek. Avigiannal viszont már korábban is
találkozott, szóval inkább hozzá kapcsolódik. Pontosabban a
tudósnőn keresztül Seaburyhez és úgy Vellarhoz.
– Igen, értem – mondta Yu. – Odaküldünk egy csapatot, hogy
nézzenek körül. Tudom is, kiket. Ha megvan a lány, beoltják
nanobotokkal, és kész. Nem kell erőszak.
– Mi legyen Seaburyvel?
– Szoros megfigyelés alatt tartjuk. Adtunk neki egy esélyt, lássuk,
tud-e élni vele.
Amint a telefonhívás befejeződött, az autó kellemes hangon
jelezte, hogy a következő útszakaszon csak kézi vezérléssel lehet
autózni. Yu megfogta a kormányt, és az önvezető kikapcsolt.
Amikor Yu megérkezett a központba, leparkolt a saját
parkolóhelyén. Legalább harminc embernek köszönt, mire felért az
irányítóterembe. Amint belépett az ajtón, Qin felpattant a helyéről, és
elé sietett, hogy jelentsen.
– Sziasztok – köszönt Yu. Mindhárom admin bent volt a helyén.
Qin, Sung és Marakar kórusban köszönt vissza neki.
– Itt vannak a külföldiek, akik az elmúlt héten léptek be az
országba – mondta Qin, és a tabletjén mutatta Yunak a
végeláthatatlan hosszú listát. – Kína mind a hetven repterének
adatai, majdnem hárommillió ember.
– Mit kezdjek ezzel? – kérdezte Yu. Qin zavartan nézett a listára,
majd a főnökére.
– A rendszerünk bárkit megtalál – mondta Qin –, de csak ha
vannak benne nanorobotok.
– Nem érdekel – mondta Yu. – Be van kamerázva az egész város,
mindenhez hozzáfértek, csak kérni kell a megfelelő emberektől.
Parancsoltok a rendőrségnek, de akár az utca emberét is
rávehetitek, hogy segítsen. Találjátok meg Vellar két ügynökét,
mielőtt becsengetnek hozzánk!
Qin a többiekhez fordult.
– A következőt fogjuk tenni – mondta. – Folyamatosan figyeltetjük
a szoftverrel Peking összes kameraképét, és ha csak félvér arcot
talál rajta, naplózzuk. Figyeljük a nanorobotokból jövő infókat is, ha
bármit észreveszünk, ami utalhat rájuk, naplózzuk. Ha valaki csak
rágondol Vellarra, tudnunk kell róla. Minden adatot összegzünk, és
elemzéseket futtatunk rajtuk. Előbb-utóbb kirajzolódik egy rövid lista
a lehetséges személyekről, vagy hibáznak, és akkor lebuktatják
magukat. Közben egy másik algoritmust is ráengedünk a nevekre,
ami elkezdi kizárni azokat, akiket csak lehet. A mobiltelefonok
mikrofonjain is fusson az elemzés! Hallgassatok le mindenkit!
A három vezető admin üzenetekben delegálták a programozóknak
és az operátoroknak a részfeladatokat, ők maguk pedig az irányítói
és végrehajtói munkát végezték. Bizonyos parancsokhoz csak nekik
lesz jogosultságuk, de a többieknek muszáj a kezük alá dolgozni a
többi részlegen, mert túl sok a tennivaló.
 Az alsóbb szinteken a beosztottak dolgozni kezdtek a friss, magas
prioritású feladaton. Ujjaik szélsebesen táncoltak a billentyűzeteken.
Volt, aki VR-szemüveggel lépett be egy zárt rendszerbe, és a
levegőben illesztette egymáshoz a kódpaneleket, amiket csak ő
látott. Az adatok el is kezdtek szállingózni, és az algoritmusok úgy
szaglászták át azokat, mint egy vadállat az őszi avart. Az emberi agy
számára felfoghatatlan mennyiségű információ futott át a szűrőkön,
és a beállított paraméterek mentén elrendeződtek,
összekapcsolódtak, átalakultak. Hangok szöveggé, videók képekké,
arcok leírásokká, lopott gondolatok kulcsszavakká. Fél óra telt el,
mire eredmény született.
– Talált valamit – mondta Sung. – Két külföldi egy ipartelepre
hajtott be. A portás még sosem látta őket korábban arrafelé.
A nanorobotjai találták meg az infót és küldték el nekünk. Ez
kiemelkedik a többi külföldi tevékenységéből. A térképen nem látjuk
a két férfit, tehát nincs bennük nanobot. Ez újabb egyezés. Egy
bérelt szürke Toyotával érkeztek.
– Kamerakép? – kérdezte Qin.
– Nézem. Ezt a kamerát a Bangongshi Bingwei cég kezeli. Itt a
tulaj neve. Megkeresem a nanorobotjait. – Sung keze villámgyorsan
járt a billentyűzeten és kiterjesztettvalóság-felületeken, amiket csak
ő látott és a szemével irányított okosszemüvegén keresztül. – Meg is
van. Most megkérem, hogy gondoljon arra, aki szolgálatban van. Hu
Zhang. Keresem a nanorobotjait. Megvan. Küldtem neki egy
parancsot, hogy ossza meg velem a videókat, amiket a rendszerük
készített az adott időpontban.
– Na, mire várunk? – kérdezte Qin.
– Nem engedelmeskedik.
– Hogyhogy?
– A vécén ül.
Qin a szemét forgatta.
– Nem érünk rá!
– Adjunk neki pár percet.
Qin kiment, főzött magának egy kávét, és mire visszaért, a videók
is megérkeztek.
– Itt van – mondta Sung –, amikor bementek az épületbe.
Ugyanezt a két arcot felismertük a reptéren és még egy tucat helyen
az ipartelep felé vezető úton.
– Kik ők?
– Az amerikai adatok lassabban jönnek, és fordítási gondok is
vannak.
Yu utasított két embert, hogy menjenek ki a címre. Rou és Haoran
korábban a Triád tagjai voltak, a maffia bérgyilkosai. Amikor Yu
felszámolta a szervezett bűnözést, saját hadseregének a tagjai
lettek. Aki nem került börtönbe vagy koporsóba, az most Yunak
dolgozott. Öltönyös gonosztevők, nanorobottal kapcsolódva a
Fraktálhoz és Yuhoz.
– Rou és Haoran már indulnak is – mondta Yu.
– Az egyikük egy Kai Winston nevű férfi – mondta Sung. – Új-
Zélandon született, korábban rendőrként dolgozott, de hat éve
leszerelt, és asztalosként tengeti az életét.
– Mit keres itt? – kérdezte Qin. – És miért nincsenek benne
nanorobotok?
– Azt sajnos nem tudom megmondani. Ennyit látunk róla.
– Viszont – mondta Marakar – egyezést találtunk a Langley
fejében lévő nevekkel. Tehát Langley ismeri a fickót.
Yu elégedetten elmosolyodott.
– És a másik?
– Ren Hardier a neve – mondta Marakar –, egy senki. Párizsban
született, és ott is él, de van egy lakása San Franciscóban is.
– Vellar városában.
– Igen. Hamarosan pontosabb infónk is lesz az adóhatóságtól és a
banktól, hogy honnan van pénze és mennyi.
– Minek a becézése a Ren? – kérdezte Qin. Marakar az adatokat
böngészte.
– Hm… Ez nem becézés, hanem egy japán keresztnév.
– Egy francia gyereknek japán keresztnevet adtak a szülei?
– Úgy tűnik.
– Langley ismerte Ren Hardiert is? – kérdezte Yu. Marakar
hümmögött egy kicsit, és a kijelzőjét nyomkodta.
– Igen – mondta –, van egyezés.
– Ők azok – mondta Qin.
– Szép munka! – mondta Yu.
 – Van egy testvére – mondta Sung, és átküldte a képet, amit a
közösségi médián talált. A fotón Sabi játszott Marionnal, és a
háttérben, nem is teljesen élesen, de ott volt Ren is, és az algoritmus
felismerte, amikor összevetette a Kínában készült köztéri kamera
képével. – Saburo Hardiére.
– Milyen név ez is? – kérdezte Qin.
Sung megvonta a vállát:
– Japán.
Qin a szemét forgatta.
– Nanorobotok?
– Nézem – mondta Sung, és már gépelte is a parancsokat a
szoftvernek. – Bumm! Neki vannak. Meg is találtam. Minden infó itt
van róla.
Sung monitora listázta Sabi Hardiére egészségügyi adatainak
történetét tizenhat éves korától kezdve. Mellette megjelent a teljes
életrajza és az összes elérhető fénykép időrendben, majd az iskolái,
munkahelyei, regisztrációi, jelszavak, házasságkötésének adatai,
költözései. Minden.
– Végre valami – mondta Qin. – Mit tud a testvéréről?
Sung küldött egy kérést a nanorobotoknak, vegyék rá Sabi agyát,
hogy emlékeket hívjon elő a múltból. Ő ezt úgy élte meg, hogy
spontán rátört egy nosztalgikus emlékáradat a gyerekkoráról, a
szüleiről, de főleg Renről. A nanorobotok mindent továbbítottak
Kínába, amiből Sabi semmit nem vett észre.
Az adatok nem olyan tisztán érkeztek, mintha Sabi mondta volna
el nekik, sokkal inkább egy kaotikus adathalmazként jelentek meg,
amiből időbe telt kihámozni az érthető és hasznos adatokat. De erre
is létezett több elemző- és fordítószoftverük.
– Saburo Hardiére is Párizsban született – mondta Sung. – Az
anyja Japán-kutató volt.
– A testvérre szűrj! – mondta Yu.
– Oké. Szereti a bátyját, felnéz rá valamiért. Hős a szemében,
mint egy titkos ügynök.
– A bátyja titkos ügynök? – kérdezte Qin.
– Nem, a bátyjának nincs konkrét meghatározása a fejében, csak
hogy hős, és egy csomó egyéb jelző: titkos ügynök, kém,
kommandós, CIA, FBI, ilyenek.
 Qin Yura nézett, aki háttal állt nekik, és a nagy kijelzőn követte a
gyorsan változó adatokat. Egyik karját keresztbe vetette maga előtt,
a másikkal rákönyökölt, és így simogatta az állát gondolkozás
közben.
– Megadtam Haoranéknak, hogy óvatosan nézzenek körül –
mondta Yu. – Ha lehet, csak kémkedjenek. Meglátjuk.
Yu elővette a telefonját, és felvette a kapcsolatot Jacob Langley
tábornok nanorobotjaival. Langley fejében is megtalálta azokat az
adatokat a két ügynökről, amiket Qinék kutattak fel. Vellarról is akadt
némi infó, bár keveset találkoztak, jó néhány üzenetváltást sikerült
kinyernie. Yu biztos volt benne, hogy Vellar célzottan rá vadászott,
de elképzelni sem tudta, hogyan talált rá. Nem volt elég óvatos? –
kérdezte magában. – Dehogynem. Vellar viszont évek óta figyelheti,
és elég idő állt a rendelkezésére, hogy összerakja a képet.
Yu azt a feladatot adta Langley-nek, hogy mindenképpen mentse
ki a két ügynököt Kínából, mert nem Daniel Yu a célszemély, és az
akciót le kell fújniuk.
 39

MIUTÁN LEVITTÉK a ládát a földszintre, mellétettek két széket és

egy asztalt. Winston kiemelte a laptopot a ládából, és felnyitotta.
Rákötötte a powerbankjét, mire a webkamera LED-je villogni
kezdett. A monitoron megjelent egy szöveg: Helló, Ren!
– Ez te vagy! – mondta Winston, és Hardier felé fordította a
monitort, hogy belenézhessen a kamerába. A szoftver felismerte az
arcát.
Helló, Kai – írta a kijelző, majd beszkennelte Winston arcát is.
Megjelent egy hosszú, üres mező, felette egy „jelszó” felirattal.
Alatta a következő leírást találták: „A belépéshez a jelszó a
testvéreitek születési évszámai összeadva a tiétekkel, minden kettes
számjegy után be kell írni Winston kutyája nevének második betűjét
és a megbízótok vezetéknevének utolsó betűjét, minden hatos
számjegy után Hardier édesanyja nevének magánhangzóit. A kód
minden negyedik karaktere nagybetű, ha pedig számjegy, akkor
csillag kell elé.”
Winston és Hardier összerakták a kódot és begépelték. Elsőre
sikerült, és a laptop operációs rendszere megnyílt előttük. Nem sok
mindent találtak rajta, de azok beszédes ikonok voltak. Kiemelt
helyen egy videófájl fogadta őket „játssz-le” néven.
– Kezdjük a videóval! – mondta Hardier.
Winston elindította. Megjelent a szoftver kerete, benne Sebastian
Vellar, amint a felvétel elindítása után visszaül a székébe. Egyedül
vette fel – gondolta Hardier –, hogy ne tudjon róla más.
– Sziasztok! – mondta Vellar a videóban. – Ha minden jól ment,
akkor ezt most Ren Hardier és Kai Winston nézi. Sajnos jó esély van
rá, hogy én már nem élek, de remélem, erre nem kerül sor. Biztosan
tudjátok, ki vagyok, és bár nem találkoztunk személyesen, közvetve
mindketten nekem dolgoztok. Az osztag, amelynek a tagjai vagytok,
az én titkos csapatom. Azért tartom fenn, hogy a világ különböző
pontjain beavatkozhassak a dolgok menetébe. Egész életemben
azon dolgoztam, hogy minden erőmmel a jó irányba tereljem a
világot. Fontos embereket győztem meg, ha lehetett – ha nem,
előfordult, hogy megfenyegettem őket. Sajnos néhány embert el
kellett tenni láb alól, de a cél mindig egy volt: megakadályozni, hogy
nagyobb baj történjen az emberiséggel és a földdel. Sok munkám
van abban, hogy teret nyertek a hosszú élettartamú okoseszközök
és a könnyen újrahasznosítható ruházati cikkek, hogy lendületet
kapott a függőleges farmok telepítése, és hogy a gyógyszerek ára
drasztikusan csökkent. És amikor azt mondom, hogy az én
érdemem, akkor az a tiétek is. Minden akció, amit végrehajtottatok,
előrevitte az emberiséget, fenntarthatóvá tettük a fejlődést, és
biztonságosabbá a jövőt.
Vellar tartott egy kis szünetet, hagyott időt az elhangzottak
megemésztésére. A két férfi rezzenéstelen arccal figyelte a videót.
Egy napja még egyikük sem gondolta volna, hogy a csapatuknak
egy magányos milliárdos a tulajdonosa, és hogy Langley tábornok
nem valódi katona, hanem egy privát egység vezetője. A fejükben
ettől nem változott semmi, továbbra is Langley parancsait követik,
hacsak Vellar felül nem írja azokat.
Vellar arcáról eltűnt a büszkeség, és komorrá vált, mintha egy
viharfelhő árnyékolta volna be a gondolatait.
– Viszont most – folytatta Vellar – minden korábbinál nagyobb
fenyegetéssel kerültünk szembe. A célszemély, akihez el kell
jutnotok, egy Daniel Yu nevű árnyékember. Az a feltételezésem,
hogy Yu komoly befolyással rendelkezik a kínai kormány felett, sőt
azt sem tartom kizártnak, hogy egy terrorszervezet feje, amely
nemcsak a kínai kormány felett áll, de a világ vezető hatalmait is
befolyása alá vonta valahogyan.
– Világuralom, eh? – kérdezte Winston, hangjában cinizmus
pendült meg.
– Azt gondolom – mondta Vellar –, hogy Kína felemelkedése az
utóbbi öt-tíz évben összefügg Daniel Yu színre lépésével és
tevékenységével. A gazdasági mutatói az egekben. A világon
mindenki kínai állampapírba fektet, ami nonszensz, és senki még
csak nem is említi meg, hogy ez gyanús lenne, vagy abnormális.
Kína a világ legnagyobb hatalma lett. A ti feladatotok lesz kideríteni,
ki is valójában Daniel Yu, és mit csinál pontosan. Már évek óta
figyelem, és úgy sejtem – de nem sikerült bizonyítanom –, hogy Yu
és csapata valahogy hozzáférnek az emberek egészségügyi
okoseszközeihez, amelyeken keresztül képesek lehallgatni, esetleg
megzavarni vagy zsarolni bárkit. Azt tudjátok, hogy a nanorobotok
monitorozzák és gyógyítják az emberi szervezetet. Elképzelhető,
hogy Yuék hamisítják az adatokat, esetleg blokkolják az orvosi
kommunikációt ezekkel a gépekkel, hogy így zsarolják meg a
vezetőket és a politikusokat. Mindenki Kína barátja lett az utóbbi
években, és szerintem emögött Yu manipulatív tevékenysége áll.
Sajnos a kémeim és nyomozóim munkája eddig jutott. Több száz
embert figyeltünk meg az elmúlt húsz évben. Yu először öt évvel
ezelőtt került a látóterünkbe. Látszólag egy jelentéktelen
háttérember, személye mégis összekapcsolható több igazán nagy
történéssel az elmúlt évekből. Valahogy minden szál, ami Kínához
vezet, előbb-utóbb Yunál köt ki. Nem tudom, hogy amit sejtek, igaz-
e. Nem tudom, Yu hány embert ér el így, de valami bűzlik körülötte,
és nektek kell utánajárnotok, mi. Az adatlapjaitok alapján bennetek
nincsenek nanorobotok, sem orvosi implantátumok, ezért
választottalak ki titeket erre az akcióra.
Vellar sóhajtott egy nagyot, aztán folytatta:
– Winston, tudom, hogy voltak köztünk gondok, ha nem is
közvetlenül, személyesen, de most mindennél nagyobb szükségem
van rád. Nem leszek hálátlan. A pénzetek már az ügyvédnél van.
Számítok rátok! El kell mennetek Yuhoz, és meg kell őt állítanotok,
amennyiben tényleg az, akinek gondolom. A laptopon keresztül
eléritek a nekem dolgozó hekkercsoportot. Náluk is végeztünk egy
szűrést, így akik ott vannak, megbízhatók. Cseréljetek infót, és ők
segíteni fognak titeket, remélem, már többet tudnak, mint amennyit
én a felvétel idején. Ők adták azt a tárcsa formájú eszközt, amit
dragnek hívnak, de én is összekészítettem pár eszközt, ami a
hasznotokra lehet.
Vellar ismét rövid szünetet tartott, mintha azon gondolkodna, mit
felejtett ki a beszédből.
– Még valami. Yu egy rettentő óvatos figura, és azt a látszatot
kelti, hogy Kína a világ megmentője és a fejlődés zászlóvivője. Igaz,
hogy a világ sokkal nagyobbat lépett a fenntartható jövő felé, mióta
Yu a színre lépett, de ez csak a felszín. Szerintem ez is Yu munkája,
és a valódi terveit nem ismerjük. Ami biztos, hogy hatalmas
befolyása van, és óriási pénzek felett dönt. Félek, hogy a hatalma
máris akkorára nőtt, hogy nem tudjuk megállítani.
Vellar arca ismét derűsebb lett.
– Nézzétek át a ládát, van benne erő, álca, fegyver és gyógyszer,
minden, amire szükségetek lehet. Ezt a videót hetente frissítettem,
attól függően, hogyan változtak a dolgok. A felszerelés hónapok óta
Kínában van már, és a legnagyobb óvatossággal helyeztettem el
nektek. Úgy terveztem, ezt az akciót mindenképpen elindítom, de
még vártam az alkalomra. Most viszont lépnünk kell, mert valami
történt velem. Bízom bennetek, fiúk. Legyetek óvatosak! Derítsétek
ki, hogy valóban Yu áll-e a történések mögött, és ha igen, akkor
hogyan csinálja. Ha pedig veszélyesnek ítélitek, állítsátok meg,
mielőtt túl késő lesz! Járjatok sikerrel!
Vellar közelebb ment a kamerához. Méretes pocakján feszülő inge
betöltötte a képernyőt, ahogy kikapcsolta a felvételt. A videófájl
visszaugrott az elejére, és egy ikonnal kínálta fel az ismétlés
lehetőségét. Winston hagyta, hogy a kijelző automatikusan
elsötétüljön, majd Hardierre nézett.
– Hát ez nem egy szokványos bevetés lesz, eh?
– Nem egészen… – mondta Hardier. – Na, akkor összegezzünk.
Winston bólintott, majd mindketten odaálltak a ládához, hogy
átnézzék a tartalmát.
– Van egy műholdkapcsolatos laptopunk – mondta Hardier –,
közvetlen chatprogrammal valamilyen hekkercsoporthoz.
– Van két exoszkeletonnal erősített ruhánk – folytatta Winston –,
meg éles lőfegyvereink, amiket kalibrálni kell, de utána csak mi
használhatjuk őket.
– És van egy tárcsa formájú eszköz, a drag, amiről nem tudjuk,
micsoda.
– Igen. Valamint egy csomó jüanunk, egy apró kémdrónunk és két
katonai LED-es maszkunk, két kés, két füles és négy adag
adrenalinnal kevert fájdalomcsillapító.
– Nem rossz – mondta Hardier –, Vellar ezúttal is kitett magáért.
Winston bólintott, majd a laptopra mutatott.
– Beszéljünk a hekkerekkel!
– Jól van – mondta Hardier, és megnyitotta a chatprogramot.
 Hardier jobb ötlet híján annyit gépelt be:
– Helló.
Egy rövid szünet után meg is érkezett a válasz:
– Helló. Hardier? Winston?
– Mindketten – írta Hardier. Tudják a nevüket, mintha csak egy jól
lepróbált színdarab következő jelenetére léptek volna tovább.
Briliáns ez az előrelátás Vellar részéről, ugyanakkor félelmetes is
egyszerre – gondolta Hardier.
– A nevem Amon, Vellar online csapatának a vezetője vagyok.
Miben segíthetünk?
Hardier elgondolkodott azon, hogy ez akár egy csapda is lehetne,
ha időközben valaki átvette a csapat rendszere felett az irányítást.
Lehet, hogy Yu embereivel beszélget, és ha most kiadja magát,
akkor végük, és az egész akció kudarcba fullad – márpedig ha
Vellarnak igaza volt, akkor ők az utolsók, akik még tehetnek valamit.
Ellenőrizni viszont nem tudja őket, így vakon kénytelen megbízni
Vellarban, hogy mindent jól csinált, és végül nem maradnak segítség
nélkül.
– Vellar ügynökei vagyunk – mondta Hardier. – Már itt vagyunk
Pekingben. Kaptunk felszerelést és eligazítást, de a célszemély
pontos helyére még szükségünk lenne.
– Időközben sikerült megtalálnunk a jel forrását. Peking
belvárosában van egy irodaépület, aminek a tetején egy süllyesztett
parabolaantenna van. Átküldjük a műholdképet és a koordinátákat.
– Mit lehet tudni az épületről?
– Több kémprogramot is bejuttattunk a Yu környezetében
tevékenykedő emberek mobiljára. A mozgásuk alapján leszűrtük a
lehetséges helyszíneket néhány címre, amiket megvizsgálva
egyértelmű lett, hogy a belvárosban van a központ, de az épületen
belülre még nem jutottunk be. Nagyon jól védett, ami számunkra azt
jelenti, hogy jól okoskodtunk. Az épületet fizikailag bűnözők védik,
akiket Yu a börtönből hozott ki. Elvetemült emberek, és sokan
vannak. A hatszintes épületben a központ helye valószínűleg a felső
emeleten lesz.
– A jelet nem tudtátok dekódolni?
– Nem, még nem – írta Amon.
– És azt tudjuk, mit csinál a jel?
 – Nagyon úgy fest a dolog, hogy ezekkel a jelekkel a kínaiak a
világ nanorobotjait címzik meg, és így képesek emberek fejéből
információt kiszedni, valamint rávenni bárkit, hogy az akaratával
ellentétesen cselekedjen.
Winston és Hardier döbbenten nézett egymásra. Winstonnak
elkeseredés csillogott a szemében, hiszen, ha ez igaz, jelentősen
kisebb az esélyük, mint eddig hitték, és már az sem volt sok.
– Egyes számítások szerint – írta Amon – a tizenhat éven felüliek
kilencvenkilenc százaléka megkapta az orvosától vagy fertőzéssel a
nanorobotokat.
– Hogy mivel?
– Azokat hívjuk fertőzöttnek, akiket hivatalosan nem oltottak be, de
a Pillanat idején mégis érintettek voltak. Nekik más úton kellett
megkapniuk a nanorobotokat, ezért maradtak ki a regisztrációból.
A Pillanat – gondolta Hardier. – Sabi és Adriana is.
– Bennetek nincsenek, különben Vellar nem választott volna ki
erre az akcióra, és mostanra már elkaptak volna titeket.
– Nem, bennünk nincs ilyen jelenlegi tudásunk szerint – írta
Hardier, és Winstonra nézett, aki bólogatott. – Van nálunk egy
tárcsa. Az mire jó?
– Az egy drag. Jelellenőr eszköz. A közelében futó jeleket
ellenőrzi, de képes szerkeszteni is. Iskoláknál szokták ilyennel
figyelni az adatforgalmat, hogy dílereket és ámokfutókat
buktassanak le. Ha be tudjátok juttatni az épületbe, akkor
elképzelhető, hogy bele tudunk nyúlni a kódokba, mielőtt azok
kimennek. Esetleg visszafelé is tudunk vele kommunikálni az ottani
szerverrel, és ráküldhetünk egy kémprogramot.
– Rendben, bejuttatjuk – írta Hardier. – Yuról mit tudtok?
– Kevés anyag van róla, ugyanakkor népszerű közszereplő, annak
ellenére, hogy háttérember. Jóban van mindenkivel Kínában, aki
számít. A kémek, akik nyomoztak utána, nem sokszor látták. Autóval
megy mindenhova, és lehetetlen kitalálni, mikor melyiket használja,
mert folyton cserélgeti őket, és mindegyiknek sötétített az ablaka.
Nyilvános helyen sosem látni, ha igen, akkor csak zártkörű
rendezvényeken.
– Egyszerre népszerű és láthatatlan?
 – Bárkit is környékeztünk meg, vagy hallgattak le Vellar korábbi
kémei, Yut mindig pozitív figuraként emlegették. Viszont amikor le
akarták fotózni, az nehezebbnek tűnt, mint a pápát elcsípni.
– Azt tudjuk, hogy néz ki?
– Küldünk egy fotót, amit Vellar egyik kéme készített egy éve.
Nem a legjobb minőség, de a semminél több.
– Mikor van bent a központban, és mikor megy haza?
– Általában az irodájában van, és csak késő este távozik. Azt
tudnotok kell, hogy ezek egyéves infók, azóta minden
megváltozhatott.
– Milyen a dolgozók napi ritmusa?
– Átlagos irodának mondhatjuk. Reggel nyolctól kilencig beér
mindenki, és öt-hat óra körül mennek haza. Sokan túlóráznak, de
nagyjából hétre mindig üres az egész épület. Yu és néhány ember a
hatodikon néha bent marad éjjel is, és valószínű, hogy Yu párszor ott
is alszik.
– Mikor lenne a legjobb behatolni szerinted? – kérdezte Winston.
Nem gépelt olyan gyorsan, mint Hardier.
– Munkaidőben Yu biztosan bent van, azon kívül bizonytalan. Ha
az akció sikertelen, Yu eltűnik, és soha nem találjuk meg újra.
– De ha a rendszert tönkretesszük? Az elég lehet.
– Nem ismerjük a rendszerét. Túl keveset tudunk róla – írta Amon.
– Ez a központ lehet, hogy csak egy a sok közül. Létezhet másolat,
futhat felhőben az egész, és bárhonnan újrakezdheti. Nem tudjuk.
Ha kicsúszik a kezünk közül, telepíthet egy másik bázist, és ha
óvatosabban működteti, nem lesz, aki megállítsa.
– Köszönjük.
– Jelentkezünk, ha fejlemény van.
– Mi is.
– Sok sikert!
– Még egy kérdés. Mi lett a kémekkel, akik ezeket az infókat
összeszedték?
– Úgy tudom, épségben visszatértek. Ők nem olyanok, mint ti,
csak a rejtőzködéshez és az információszerzéshez értenek. Itt már
nem segíthetnek.
– Rendben. Még egyszer kösz mindent.
 Hardier becsukta a laptopot, és kézbe vette a draget. Sosem
hallott róla, de tetszett neki, amit Amon mondott. Vagy inkább a
halvány reménysugár nyugtatta meg, hogy ha ők el is buknak, valaki
áll mögöttük, aki még talán tehet valamit.
Winston Yu fényképét nézte, és próbálta elképzelni, milyen lehet a
férfi az életben. Milyen magas lehet? Milyen gesztusai vannak? Tud-
e verekedni vagy lőni? Azonkívül, hogy biztosan zseniális szervező
és tervező, nem sokat nézett ki belőle.
– Milyen kutya? – kérdezte Hardier.
– Tessék? – kérdezte Winston. Úgy nézett a társára, mint aki nem
ismeri fel.
– Milyen kutyád van?
– Öö… Labrador, fekete, kan.
– Szép lehet.
– Gyönyörű kutya – mondta Winston, és egy darabig még
Hardierre nézett, hátha kérdez még, de nem tette. Winston
visszafordult Yu fotójához, bámulta még egy kicsit, majd eltette a
belső zsebébe.
– És most? – kérdezte. Hardier Winston mellkasa felé mutatott.
– Megyünk – mondta –, és beszélünk Daniel Yuval. Pakoljunk
össze!
 40

CARRIE RYAN-SEABURY a kiérkező rendőröknek elmesélte, mit

keresett a halott főnöke házában Gisele Avigian és Garza nyomozó.
Azt mondta, azért hívta meg őket, hogy közösen beszélgessenek
Vellar halálának körülményeiről, hátha választ találnak arra, miért lett
öngyilkos. Junót nem említette, hogy időt nyerjen neki. Elmondta, mi
történt, de eljátszotta, hogy csak homályosan emlékszik, és a sokk
miatt mindenkinek jobb lenne, ha később kérdeznék ki a részletekről.
Az egész délután ráment, mire a rendőrök és a takarítók mindent
rendbe tettek, de amikor Seabury végül egyedül maradt a házban,
még látott itt-ott apró vérfoltokat, amik elkerülték a tisztítást végzők
figyelmét. Seabury képtelen volt a nappaliban vagy a konyhában
maradni, még mindig remegett a sokktól. Életében nem látott még
csak verekedést sem, nemhogy ilyen brutális támadást.
Felment az emeletre, kinyitott egy üveg bort, majd leült egy
fotelba. Lassan ingatta a poharat, hogy a bor lágyan keringjen
benne, közben azon gondolkodott, mihez kezdjen. Vellar halott,
Avigian szintén, ahogy a nyomozó is, Juno pedig eltűnt. Mindent
Vellar utasításainak megfelelően csinált, mégis tétlennek és
tehetetlennek érezte magát.
Tudta, hogy Vellar nem avatta be mindenbe, ezért haragudott rá,
mert úgy érezte, emiatt nem tudja kideríteni, ki ölte meg. Próbálta
összerakni a történteket, de képtelen volt tisztán gondolkodni. Túl
sok dolog történt az elmúlt időszakban, és őt nem ezért alkalmazta
Vellar. Ez a feladat túlnőtt rajta.
Valaki módszeresen végez mindenkivel – gondolta Seabury –, aki
Vellarhoz kapcsolódik. Vagyis nem egészen. Azokat ölték meg, akik
a Pillanat megoldásán dolgoztak, és a nyomába eredtek volna a
titokzatos csoportnak Kínában. Ők pedig ezt nem szeretnék.
Ezek szerint Vellar, Avigian, Juno és Garza jó nyomon jártak, és a
nanorobotok valóban veszélyt jelentenek a világra. Ő viszont már
semmit sem tehet, különben borzalmas halál vár rá.
 Annyira elmerült a gondolataiban, hogy fel sem tűnt neki, hogy
még bele sem ivott a borba.
Rettegett, hogy újra eljönnek érte, és másodszor már nem engedik
el. Reszketve ült a szobában, várta, mikor csapja be megint minden
érzékszerve, és látja meg a rémet, tekergőző nyelvével és üres
sötétségszemeivel, ahogy bemászik az ablakon, hogy az őrületbe
kergesse.
 41

CODI ODAHÍVTA magához Amont, és a monitorán mutatta neki,

milyen üzeneteket kapnak.
– Levélbombák jönnek a világ minden pontjáról – mondta Codi. –
Tudják a címeinket.
– Próbálnak betörni – mondta Amon.
– Igen, de nem tudhatják, hol vagyunk. Gondolod, hogy Seabury
adta ki nekik?
– Valóban ő az egyetlen élő ember, akinek kontaktja van hozzánk,
de ő szándékosan nem adna ki minket. Lehet, hogy kiszedték belőle.
Vellar teljes hálózatát fel akarják számolni.
– És Juno? – kérdezte Codi. Halkabban beszélt, és közelebb is
hajolt Amonhoz.
Amon elnézett abba az irányba, ahol Rosie és Juno épp a virtuális
próbafülkében választottak ruhákat Junónak. Nem figyeltek rájuk.
– Nem lehet kém – mondta Amon –, az kizárt. Nanorobotok nélkül
nem tartozhat közéjük, és mi hívtuk ide, nem ő talált ránk. Eddig
eléggé véletlenszerűen sodródott az eseményekkel, és innen ő nem
tud kiküldeni semmit.
– Ez igaz, és megmondom őszintén, hogy én is bízom benne.
– Na ugye! River átnézte Juno tabletjét, és semmit nem talált.
– Jól van – mondta Codi –, meggyőztél, pedig nem is kellett
meggyőzni semmiről.
– Maradjunk abban, hogy bízunk benne, és mostantól a csapat
tagja.
– Nekem oké.
– Szerintem sokat tehet ezért az ügyért. – Amon kihúzta magát, és
normális hangerőre váltott vissza. – Visszatérve a levelekre, mit
akarnak?
– Főleg kémprogramok, adatokat lopnának, GPS-koordinátákat
például.
– A tűzfal bírja?
 – A végtelenségig.
– Párat kiszolgálhatnál hamis adatokkal.
– A szoftver már csinálja.
Rosie közben nyomtatott pár ruhadarabot Junónak, majd
felkísérte, hogy megmutassa a szobáját. Juno teljesen kimerült, és
szeretett volna átöltözni egy forró zuhany után, de végül nem pihent
le, hanem visszatért közéjük. Új pólója és farmerja remekül állt rajta,
és attól, hogy kissé kihúzta magát, vonalai sokkal nőiesebbek lettek,
mozgása pedig kecsesebb.
Amon fel-alá járkált a teremben. Képtelen volt elfogadni, hogy nem
tudják feltörni a kódot, ami a nanorobotokat vezérli. Ez lehetetlen,
hiszen nekik a világon elérhető legjobb technológiájuk van.
Valószínűleg az ellenségnek is, de akkor is! Vellar nem sajnálta a
pénzt, hogy ez a csapat legalább egy lépéssel járjon mindenki előtt,
ha nem százzal.
Egész nap dolgoztak, Juno éppolyan lendülettel, mint a többiek.
A nap végére teljes értékű tagnak érezte magát, és hitt benne, hogy
az élet még tartogathat számára szép napokat. Mielőtt elengedte
volna a csapatot, Amon összehívta őket a kanapénál.
– Vegyük át még egyszer, mit tudunk! – mondta Amon. A kérésre
Rosie válaszolt elsőként:
– Kínából jön a jel, meg sem próbálták elterelni. Nagyon bíznak a
kódjukban, biztosak benne, hogy feltörhetetlen a rendszerük. És
ebben valószínűleg igazuk is van.
– Tovább!
– Van egy műholdrendszerük – mondta River –, a becsléseink
szerint ezer egységből álló hálózat, ami lefedi a bolygó egészét, és
közel fénysebességgel továbbítja a jeleket, egyszerre mindenhova.
Ez lehetővé teszi, hogy valós időben, minimális késéssel
kommunikáljanak ezermilliárdos nagyságrendű nanorobottal. De ez
még nem minden. A nanorobotok egymással is képesek
kommunikálni, használják a meglévő rendszereket, a GPS-t, a
legújabb generációs wifihálózatokat, a mobilszolgáltatók rendszereit,
a rádióadókat. Mindent, csak hogy folyamatosan kapcsolatban
legyenek, és minden üzenet biztosan és a lehető leggyorsabban
átmenjen.
 Amon elismerően bólintott. Némileg megnyugtatta, hogy nem
minden eredmény nélküli a munkájuk.
– És a parancselemzés? Codi?
Codi a big data szakértőjeként csatlakozott a csapathoz. A nagy
mennyiségű adatok kezelésében kevés nála jobb szakember akadt a
földön. Az adatelemzés előtt backend fejlesztéssel foglalkozott.
Középiskolában már annyira penge volt a kódolásban, hogy az
évfolyamtársai már csak Mr. Code-nak hívták, később maradt rajta
jelenlegi beceneve. A parancselemzést egy Codi által írt algoritmus
végezte. A lényege abban állt, hogy a világon elérhető emberek
cselekvéseit figyelte kamerákon, közösségi oldalakon,
mobilhálózatokon és interneten keresztül, majd ezeket összevetette
a nanorobotok és a műholdak közti kommunikációban megjelenő
jelekkel, és mintázatokat keresett. Az egyik lehetséges cél az, hogy
bizonyos cselekvési mechanizmusokhoz bizonyos jeleket
társítsanak, ezáltal megfejtve a parancsok kódjait.
– Igazából ez Juno érdeme – mondta Codi, és egy kézmozdulattal
átadta a szót a lánynak.
– Codi algoritmusát használtam – mondta Juno –, és
megvizsgáltam a jeleket, amiket találtunk. Sajnos a nyilvános
hozzáférések eléggé korlátozottak, de akadt pár érdekesség. Az
öngyilkosság sok esetben egy megoldás lehet arra, ha valakit ki
akarnak iktatni, ahogy ezt Vellarral is tették. Annyi esetet néztem
meg, amennyit csak lehetett. Sok öngyilkosság történik a világban,
de a legtöbbször bűnözők, csalók, sáros emberek az elkövetők. Azt
feltételezem, hogy alapvetően jóra akarják használni a rendszert,
mert az átlagembert nem engedik, hogy végezzen magával, a
bűnözőket pedig akár ők is rávehetik erre. Így viszont minden
öngyilkosság tervezett lesz – Codi közben a többiek felé fordította a
monitort, ami egy színes, cakkozott szélű téglalapot jelenített meg.
Úgy nézett ki, mint egy hétköznapi fehér zaj hullámgörbéje –, és ez a
jelsor mindig feltűnik az öngyilkosok környezetében, wifin,
ultrarövidhullámon, mobilhálózaton. Úgy vélem, ez lehet a parancs
arra, hogy valaki végezzen magával.
– Szép munka – mondta Amon, és összemosolyogtak Rosie-val.
Juno örült, hogy elégedettek vele.
 – Még valamit mutatok – mondta Juno, és kikereste a gépen az
ábrát, amit készített. – Ez itt a rendszer, amivel szemben állunk. –
Juno teljes képernyőre rakta Yu rendszerének a képét. Egy
kontinensek nélküli földtérkép volt az, csak a kapcsolati hálót
mutatta, amelyben a rendszerre csatlakozott emberek és az őket
összekötő vonalak látszódtak. Juno vörössel színezte meg a
grafikát, hogy a fekete háttérrel kontrasztos képet kapjanak. Az
egész úgy nézett ki, mint egy emberi agy neurontérképe. Ahol a
térképen Kína volt korábban, onnan indultak ki a sűrű szálak a
műholdakra és a városokra, ahonnan ezerágú csillagformában
futottak szét minden irányba még kisebb csomópontokba, onnan
tovább az egyénekig, akiknek az ideghálózata tovább ágaztatta a
kommunikációt hasonló mintázatot követve.
– Olyan, mint egy fraktál – mondta Rosie.
– Igen – mondta Juno –, mint egy élőlény idegrendszere.
– Annyi a csomópont és az elágazás – mondta Juno –, hogy
szabotázsakciókkal képtelenség tönkretenni. Egyének és gócpontok
ellen értelmetlen küzdeni.
Egy darabig még nézték az ábrát, Juno pedig a nagy egészből
belezoomolt a kis részletekbe, de az összkép mintha nem is
változott volna. A csendet Amon törte meg.
– Jól van – mondta –, a két ügynöknek nem sok esélye van Yu
védelme ellen. Komoly eredményeket nem érhetnek el, azt nekünk
kellene. – Amon tartott egy kis szünetet, és meglepetten tapasztalta,
hogy lélegzet-visszafojtva hallgatja mindenki. – Az ügynököknél van
egy standalone drag, ami képes a környezetében érzékelni minden
jelet, és azok csatornáira elhelyezni kódokat. Ezt mindenki ismeri.
Azzal a példával szoktam bemutatni, hogy ha lenne egy ilyen a
teremben, akkor azon keresztül lehallgathatnék minden telefont, és
láthatnám az adatforgalmat az összes itt lévő számítógépen,
laptopon, tableten és mobilon. Sőt bele is tudnék nyúlni a kódokba
bizonyos szinten. Mondjuk hozzáírhatok egy sort az e-mailedhez,
anélkül hogy a telefonodat ténylegesen feltörném.
– Honnan van ilyenünk?
– Vellar felsőbb katonai kapcsolataitól kaptuk. A hollandok
fejlesztették ki, a neve is az „overdragen” szóból jön. Leginkább
börtönökben és iskolákban használják, hogy ellenőrizzék a
kommunikációt. Jól van, szóval ha az ügynökök be tudják juttatni a
draget a központba, ahonnan a jeleket küldik, akkor talán van
esélyünk belenyúlni a parancsokba, mielőtt azokat dekódolnák,
esetleg ráereszthetünk egy vírust a rendszerre.
– És ha elveszik tőlük?
– Annak önmagában nincs jelentősége. A drag egy lapos tárcsa,
olyan, mint egy mobil jeltovábbító. Nem tűnik veszélyes tárgynak. Jó
eséllyel lesz elég időnk az adatok csapolására, mire megszakad a
kapcsolat.
– Tehát, ha jól értem… – mondta River. Hangjából hiányzott már
az a lelkesedés, amit egy perccel korábban Amon a hallgatóságon
látott. – A legjobb esetben a két ügynököt megölik majd, és csak
annyit érnek el, hogy bejuttatnak egy eszközt, amivel hozzájutunk
egy csipetnyi kódolt adathoz, amivel, ha olyan, mint a műholdról
érkező jel, akkor semmire nem megyünk, mert ezer év alatt sem
feltörhető. Még a mi gépeinkkel sem.
River összenézett Junóval. A lány kedvetlenül elhúzta a száját.
River nem tudta eldönteni, hogy egyetért vele, és ő is elkeseredett,
vagy pedig nem kedveli őt.
– Nagyjából ez a helyzet – mondta Amon –, de ez egy eléggé
pesszimista forgatókönyv. Jól is alakulhatnak a dolgok. Yu tudhat a
két ügynökről, de alapvetően Vellar halálával biztos, hogy csökkent
az ébersége. Peking az ő városa, valószínűleg mindenki a markában
van. Mindent figyel, de ha a két ügynök ezeket az automata
rendszereket kijátssza, Yu közvetlen védelme talán már nem annyira
erős. Ránk pedig biztosan nem számít.
– Mivel fogjuk segíteni az ügynököket? – kérdezte River.
– Ha bejuttatják a draget, akkor minden a központban áramló jelet
látni fogunk, és képesek leszünk módosítani vagy kiegészíteni.
A nanorobotoknak szóló üzenetek talán még nincsenek kódolva, de
esetleg más üzenetekkel is jutunk majd valamire, mondjuk a belső
parancsokkal. Egy ilyen rendszerhez hatalmas csapat kell, ha
megzavarjuk vagy felülírjuk a belső kommunikációt, káoszt
idézhetünk elő, vagy akár számunkra kedvezően alakíthatjuk a
dolgok menetét.
– De nem bízol ebben? – kérdezte Rosie.
 Amon el tudott képzelni olyan helyzetet, amikor túl nagy a tét
ahhoz, hogy finomkodjanak, és esetleg emberáldozatokat is
vállalniuk kell. Felkészült arra is, hogy ezt a terhet majd neki kell
felvállalnia a többiek helyett.
– Vellarban feltétel nélkül bízom – mondta Amon. – Ő mindig
tudta, mit csinált, és sokkal nagyobb képkivágásban nézte a világ
dolgait, mint bárki más.
 42

MEGCSÖRRENT HARDIER mobilja. Langley tábornok hívta

titkosított appon keresztül.
– Itt vagyok.
– Hardier, adja meg a pozícióját.
– Sajnálom, de nem tehetem. Felsőbb utasítás.
– Én vagyok a felettesük.
– Már nem. Sajnos lehetséges, hogy a célszemély hozzáfér az ön
gondolataihoz, és így akaratlanul is elárulná nekik a hollétünket.
– Ez nevetséges, Hardier, az akció lefújva. Vellar halott, nincs, aki
finanszírozza a további tevékenységünket. A csapatot fel kell
oszlatni.
– Értem uram, így lesz, de ezt a küldetést még befejezzük.
– Negatív. Térjenek vissza az Egyesült Államokba! Nem Daniel Yu
az emberünk. Ő a kínai kormány egyik jelentéktelen tanácsadója, az
akció nem lehet sikeres, viszont óriási nemzetközi botrányt
okozhatnak vele.
– Langley parancsnok, minden tisztelettel, de Vellar az ön
felettese, és a tőle kapott parancs az öné felett áll. Egyetért?
– A fenébe Vellarral, ő meghalt. Én csak meg akarom védeni a
seggüket attól, hogy belemenjenek egy öngyilkos milliárdos
felelőtlen játékába.
– Már benne vagyunk – mondta Hardier –, és végigvisszük,
bármibe kerül is. – Azzal letette.
– Szép volt – mondta Winston.
– Én bírtam a tábornokot – mondta Hardier. – De ez nem ő volt,
hanem valaki más, csak az ő testében és hangján. Langley nem
kérné be a pozíciónkat egy titkos akció közepén, arról nem is
beszélve, hogy nem tudhatta, hogy Yu után megyünk, mivel azt mi is
a videóból tudjuk. Ha pedig tudta, miért beszél róla telefonon? Így
vagy úgy, de Langley-t el kell felejtenünk, amíg a végére nem járunk
ennek az egésznek.
 – Én hiszek Vellarnak – mondta Winston. – Vagyis inkább
megbízom a döntéseiben. – Hardier biccentett egyetértése jeléül.
Miután letették a telefont, Jacob Langley tábornok kényelmesen
elhelyezkedett a fürdőkádban, és a vadászpuskájával fejbe lőtte
magát, ahogy Yu kérte tőle.
Hardier és Winston felvették a ruhákat, amik egyben
exoszkeletonok voltak. Megsokszorozták az ember erejét és
gyorsaságát, mindezt egy testhezálló alsóneműként, amiben
mindenhol vékony merevítőszálak és drótok futottak, mint egy extra
izomzat. Követték a viselőjük izomzatának mozgását, és azzal
egyszerre lettek a huzaljai merevek vagy rugalmasak. Amikor
rávették az utcai ruhájukat, a szerkezet nem látszódott. Kalibrálták a
lőfegyvereket, így azokat már csak ők használhatták. Betették a
pisztolytokokba, majd Winston táskájába a drag és a jüan mellé.
Egyelőre nem vették fel a maszkokat, úgy gondolták, egy darabig
autóval is tudnak észrevétlenül utazni.
Ekkor kinyílt mögöttük a bejárati ajtó, és két férfi lépett be a
raktárba. Öltönyt viseltek, de nem egyenszabásút.
– Nimen liang ge zai zhe zuo shénme? – kérdezte az egyikük, egy
magas, sportos kínai férfi, Rou. A másik, Haoran nagyjából fél fejjel
volt alacsonyabb, mint Hardier, de látszott rajta, hogy ő is
keménykötésű. Rou maffiózókorában hírhedt volt arról, hogy élve az
autója után kötötte azokat, akiket vezetői holtan akartak látni.
Haoran korábban túl sokat drogozott, és kiszámíthatatlan
viselkedése miatt nem szerették. Előfordult, hogy egy ártatlan
megjegyzést is személyes sértésnek vett, és a mobiljával betörte
valakinek a fejét, és az sem érdekelte, ha az illető két fejjel
magasodott fölé.
– Csendben intézzük el őket – mondta Hardier Winstonnak,
amilyen halkan csak tudta.
– Jó napot! Beszélnek angolul? – fordult a gengszterek felé
Hardier, és kedvesen mosolygott. Széttárta a karját, mutatva, hogy
nincs nála semmi.
Yu az irodájában figyelte a monitoron a két kínai adatait.
Homályos, vázlatos képeket arról, amit látnak, valamint a
gondolataik és a beszédük szöveges átiratát. A két ügynököt nem
hallotta, de abból, amit az emberei agya leképezett a beszédükből,
tudott következtetni arra, hogy mi történt és miről beszéltek. Mintha
egy szaggatott némafilmet nézne rosszul megírt felirattal. Érthető és
követhető a történet, de erősen koncentrálni kell.
– Mit csináltok itt? – kérdezte Haoran angolul, borzalmas
akcentussal. Mindkét ügynök észrevétlenül aktiválta az
exoszkeletonokat.
– A miénk ez a raktár – mondta Hardier. – Kereskedők vagyunk.
Yu kiadta a parancsot, hogy öljék meg a két férfit. Haoran és Rou
tudták, hogy a nanorobotjaik kapcsolatban állnak Yuval, és azon
keresztül figyelik és instruálják őket. Ez nem zavarta egyiküket sem,
hiszen a főnökük szolgálaton kívül elhalmozta őket minden földi
jóval. A parancs most belső sugallatként érkezett. Egyszerre
mindketten biztosak lettek abban, hogy Yu azt akarja, nyírják ki ezt a
két külföldit.
Hardier helyből két métert ugrott, és tenyere élével torkon csapta
Haorant. Winston sprintelni kezdett a nagydarab férfihoz, mire az
fegyvert rántott. Winston elkapta a pisztolyt, és kicsavarta a kezéből.
Nem sült el, mert Rou még nem biztosította ki.
Hardier lendületet vett, és mellkason rúgta a kisebbet, az pedig
bezuhant egy székrakásba, összevissza törve a lábakat és a
támlákat.
Az exoszkeletonoknak hála a két betolakodónál sokkal
gyorsabban mozogtak és könnyebben céloztak. Az ütéseik és
rúgásaik erejét csak addig növelhették, amíg magukban nem tettek
kárt, mert az erő, amit beletettek, visszahatott a saját ízületeikre,
izmaikra, amit a külső váz nem tudott teljes mértékben tompítani.
Rou közben az alkarjával eltalálta Winston fejét, aki elterült a
padlón. Hardier felkapott egy vasrudat, és teljes erőből,
exoszkeletonnal támogatva fejbe verte Rout. A kínai koponyája
reccsenve roppant meg, fejbőre felszakadt, és dőlni kezdett a vére.
Elterült a padlón, és remegve ott is maradt.
Haoran közben elővette a saját pisztolyát, de addigra Winston már
ott állt felette, és öklével kétszer arcon ütötte a férfit, majd elvette
tőle a lőfegyvert. Megfordította a kínait, és átfogta a nyakát, hogy
megfojtsa.
Yu káromkodott egyet, amikor látta, hogy mindkét embere padlóra
került. Újabb parancsokat küldött a nanorobotoknak: állítsák el a
vérzést Rou fejében, kapcsolják ki a fájdalomérzékelést,
szabadítsanak fel adrenalint és fenciklidint. Haoran esetében csak
az utolsó két dologra volt szükség.
Amikor megérkezett az adrenalinlöket, Haoran szeme kitágult, és
hatalmas erővel csapott hátra Winstonra, így lazult valamennyit a
fojtás. Winston látása vibrált az ütéstől, mégis igyekezett újra
megszorítani Haoran nyakát, de a férfi kibújt a kezei közül.
Hardier lépett oda segíteni, de ekkor Rou felkelt a földről. Mindkét
ügynök odanézett, mert nem hittek a szemüknek. A hatalmas kínai
dühös tekintettel indult meg feléjük, a fején egy hosszú sebből folyt a
vér az arcába, ahol a koponyája ökölnyi helyen behorpadt. Hardier
újból megragadta és meglendítette a fémrudat, de Rou ezúttal
védekezett. Alkarjával elterelte az ütés erejét, majd úgy arcon csapta
Hardiert, hogy a földre zuhant.
Haoran előrántott egy kést a nadrágszára alól, és Winstonra
rontott. Ő megkerülte az egyik letakart halmot, hogy távolságot
nyerjen, amikor nekiütközött egy vele egymagas, toronyszerű
tárgynak. Megzörrentek a rugók benne, Winston innen tudta, hogy a
fólia alatt egy antik állóóra van. Felkapta a húszkilós órát, és
Haoranhoz vágta. A régi fatest apró darabokra tört, és a levegőben
szálltak a szilánkok meg az óra alkatrészei. Haoran elesett, de a
kését nem ejtette el.
Hardier két rúgást kapott Routól, mire sikerült odébb másznia a
kínaitól. Minden mozdulatát szúró fájdalom kísérte az oldalában, a
feje még zsongott az előbbi ütéstől, a szájában pedig vér gyűlt
össze. Kiköpte, majd felállt, és a közeledő Rouba rúgott. Az
exoszkeleton felerősítette ugyan a rúgást, de ez Hardier izmaira is
visszahatott. Olyan érzés volt, mintha megrándult volna a térde. Rou
összegörnyedt, de nem esett el.
Hardier egy pillanatig gondolkodott rajta, hogy a pisztolyért
menjen, vagy a vascsőért, de úgy döntött, a csendesebb utat
választja. A vállán odagördült a csőhöz, és hatalmasat lendített rajta.
Egy teljes félkört írt le a levegőben, mire a padlótól Rou válláig ért.
Ott aztán több csontot is összetört vele, mire a kínai a hátára fordult,
de nem ordított fel. Hardier újra lecsapott, ezúttal ismét a fejre.
Rounak eltűnt az egyik szeme, és nem mozdult többet. Hardier ismét
lendített, de nem sújtott le. Várta, hogy a férfi magához tér-e még.
Elnézett oldalra, és látta, hogy Winston időközben megszerezte a
kést Haorantól, és belevágta a nyakába. A férfi vergődött egy
darabig, de aztán ahogy folyt el a vére, úgy gyengült le, majd végleg
kiterült.
– Ezek aztán kemény fickók, eh?
Hardiernek le kellett ülnie, hogy elviselje a fájdalmat az oldalában.
– Biztos… – mondta, de ismét ki kellett köpnie egy adag vért. –
Biztos kaptak valami drogot, mert ilyen bunyósokat én még nem
láttam.
– Lehet.
Rou ismét megmozdult, és átfordult a hasára. Winston odalépett
hozzá, hogy elvágja a torkát, de a kínai hirtelen kicsapott oldalra, és
Winston mindkét lábát elütötte, mire ő a hátára zuhant. Fájdalmas
nyögéssel szaladt ki belőle minden levegője.
– Nem végeztél valami jó munkát – mondta Winston.
Rou felállt, megmaradt szemével Hardiert kereste, aki már újra
talpon volt, felkapta a széket, amin ült, majd széttörte a kínai hátán.
Rou megtántorodott, de aztán újra támadt. Winstonba rúgott, utána
Hardierbe. Úgy kapálózott, mint egy meghibásodott szortírozórobot.
Hardier a vascsövet kereste, de Rou véletlenül elrúgta az ellenkező
irányba.
Winston próbált felállni, de Rou ismét bevitt neki egy ütést. Hardier
elvette társától a kést, majd egy hatalmas ugrással a kínai
mellkasánál termett, és belevágta a pengét.
Döbbenten látta, hogy a férfi semmilyen fájdalmat nem érez, és
könnyedén félredobta magáról Hardiert, aki a terepjáró oldalának
csapódott, betörve annak két oldalsó ablakát, aztán a padlóra esett.
Biztonsági üvegszilánkok peregtek rá, és a raktárt borító finom por.
Csengett a füle, és távolinak hallotta Rou artikulálatlan ordibálását.
Ezalatt Winston fél térdre emelkedett, és oldalról elrúgta a
nagydarab férfi lábát. Rou leült, Winston pedig kirántotta a kést
belőle, majd újra visszadöfte. Ez már a szívét érte, és hiába minden
drog, Rou keringése leállt. Egy hatalmas levegővétel kíséretében
hanyatt esett, és végleg elernyedtek a karjai. Megmaradt szeme a
plafonra meredt, de tekintete már élettelen volt.
Winston kihúzott egy másik széket, és leült rá. Hardier a földön
maradt, és ott várta meg, amíg enyhülnek a fájdalmai.
 Megöltem egy embert – mondta magában, közben Rou holttestét
nézte. Mozdulatlanul feküdt, és már nem lehetett visszacsinálni.
Nincs undo, mint a programokban. Ha egyszer távozik az élet a
testből, ez az elektromos, semmivel tetten nem érhető szellem,
akkor nincs tovább. Lekapcsolódik a lámpa, és örökre vége.
Lehet ezt a súlyos tényt a mennyországgal vagy a reinkarnáció
hitével szépíteni, enyhíteni, vagy millió más úton elviselhetőbbé
tenni, de az igazság az, hogy a halál örök, magányos és
visszafordíthatatlan. Ennek az embernek a haláláért pedig ő a
felelős – gondolta.
Erre képezték ki, és korábban is látta már, amikor valaki
elvesztette az életét. Ez a velejárója az erőszakszervezeteknek.
Hardier nem tartotta magát sem fizikailag, sem lelkileg puhánynak,
most mégis megviselte a dolog nyers valósága. Egyre csak azt
latolgatta, miként lehetett volna életben hagyni a kínait, és csak
ártalmatlanná tenni.
– Ne agyalj rajta! – mondta Winston. Hangja remegett az
adrenalintól, és lihegett a kimerültségtől. Kezet nyújtott Hardiernek,
hogy felsegítse. – Az első engem is megviselt, de majd túlleszel
rajta. Nem jó dolog a halál, és ha választanom kellett, eddig mindig
az életet választottam, és bejött.
Hardier megfogta Winston kezét, és talpra állt. Közben már azon
gondolkozott, hogy ha ezek ketten ennyire kemények voltak, mihez
kezdenek tíz vagy száz hasonló őrrel Yu központjában.
– Ha eljutunk Yuhoz – mondta Winston –, ott nem lehetünk ilyen
gyengédek.
Hardier halk nevetést hallatott, de lehetett éppen fájdalmas
nyögés is, Winston nem tudta eldönteni.
– Ne aggódj! – mondta Hardier. – Nem fogom majd vissza
magam.
Hardier végigtapogatta az oldalát, hogy van-e bordatörése, de úgy
tűnt, megúszta, és az exoszkeleton is ép maradt. Szája szegletében
is megalvadt már a vére, bár az arca még duzzadtan vöröslött az
ütéstől.
– Jó szarul nézel ki – mondta Winston.
– Te sem vagy éppen partiképes – mondta Hardier, miközben
lerogyott egy másik székre.
 – Sietnünk kellene, mert hamarosan többen jönnek – mondta
Winston, és az asztalhoz ment, hogy összepakoljon.
– Még egy percet adj!
– Nincs időnk, cimbora!
Winston a vállára vette a hátizsákot, majd segítettek egymásnak
felvenni a LED-maszkokat. A maszk némileg felvette az arcuk
formáját, enyhén gyurmaszerű anyaga lehetővé tette, hogy
hozzáigazítsák a saját vonalaikhoz. Belülről átlátszó, kívülről kijelző,
amin bármi megjeleníthető. Mikro-légáteresztő rendszere szabad
légzést biztosított, és a száj kivágása hibátlan beszédet engedett.
Hardier rövid szakálla sem okozott gondot, a maszk szépen
lenyomta. Hardier kényelmetlennek érezte, de legalább nem állt el
az arcától látványosan.
Mikor kész lettek az igazgatással, a maszk úgy simult az arcukra,
mint egy fólia, pár perc után nem is érezték, hogy rajtuk van. Vellar
ezúttal sem adta alább a legjobb technológiánál. Winston a
telefonjáról kiválasztott két átlagos kínai arcot, és rátöltötte a képet a
maszkokra.
– Na, milyen? – kérdezte Winston.
– Ha nem jön senki egy méternél közelebb, nem lesz gond.
– Pedig reméltem, hogy ezzel végre felszedek egy ázsiai lányt.
Összeütötték az öklüket, majd beszálltak a bérelt autójukba, és
kihajtottak a telepről.
Útközben összegezték, hogy mit tudnak. Winston vezetett, Hardier
pedig mellette ülve Yu fotóját nézte. Szerette volna pontosan
megjegyezni az arcát, hogy ezer közül is felismerje, ha találkozik
vele.
– Ez a Daniel Yu nevű forma csinált egy programot – mondta
Hardier –, amivel hozzáfér az orvosi nanorobotokhoz, és így tartja
markában a fontos vezetőket.
– Vellar rájött erre, amiért Yu kinyírta.
– Nem egyszerűen megölte, hanem példát statuált.
– Mondjuk – mondta Winston, és megvonta a vállát.
– Vellar annyira sok anyagot gyűjtött Yuról, hogy még a halála előtt
megszervezte ezt az akciót.
– Van egy kiberdivíziója is, Amon vezetésével.
 – Viszont úgy tűnik, nélkülünk semmire nem mennek, hiszen sem
betörni nem tudnak a központba, sem dekódolni az onnan jövő jelet.
– Winston az elsuhanó épületeket nézte. Megint rácsodálkozott,
mennyire modern ez a város. Látott már fényképeket Pekingről, de a
valóságban egészen más volt. Hogyan fejlődhetett ennyivel többet,
mint más városok? Vajon minden embert képesek befolyásolni?
Minden egyes lakost? Több száz millió vagy milliárdnyi embert?
Lehetséges volna? Ha igen, hát nem csodálatos, ahová eljutottak?
Bárki látná ezt a várost, egyből itt akarna élni.
– Oké – folytatta Hardier. – Mit tud Yu rendszere?
– Irányítani bárkit, akiben nanorobotok vannak. Azt hiszem.
– Ez a két rosszcsont, akik megtámadtak minket, mintha nem
éreztek volna fájdalmat.
– Igen, de a mozgásuk és a reakcióik természetesek voltak. Nem
gondolnám, hogy bábként irányították őket, inkább kisebb
parancsokat adhattak nekik, vagy csak megzsarolták őket, hogy ha
nem ölnek meg minket, ők halnak meg.
– Még valami – mondta Hardier. – Vellar és Amon egyemberes
munkának állítják be Yu tevékenységét. Pedig éppúgy elképzelhető,
hogy több százan vannak, és sok központjuk van.
– Mi lenne, ha otthon kapnánk el Yut, eh?
– Az a baj, hogy akkor semmit nem tudunk meg az irányításról.
Vellar azt kérte, derítsük ki, hogyan csinálta. Ehhez pedig be kell
jutnunk az irodaházba.
– És ha éjjel mennénk be?
– Erre biztosan számítanak. Ha lezárják az egész épületet, nincs
esélyünk.
– Ez igaz, viszont akkor nappal egy kis szerencsével bejuthatunk.
Elvegyülünk.
– Talán. Ha sok dolgozójuk van, akkor a káosz a segítségünkre
lehet.
– És Yu nem akarhatja, hogy minden alkalmazottja előtt vérfürdő
legyen, úgyhogy törekedni fog a békés megoldásra.
– Ez működhet! El kell hitetnünk Yuval, hogy minden mehet
tovább a tervei szerint, ha nem bánt minket.
– Ebben már nem hiszek annyira – mondta Winston. – Yu ennél
felkészültebb, és ha meg is lepjük, gyorsan reagál majd.
 – Meglátjuk – mondta Hardier, miközben maga mögé mutatott,
ahol a hátsó ülésen Winston táskája utazott. – Aztán ott van még a
drag, amit ha sikerül bevinnünk hatótávon belülre, akkor Amonék
rácsatlakozhatnak a rendszerre.
– Túl sok nekem a bizonytalan tényező – mondta Winston.
– Ha esetleg minden jól sikerülne, amint bejutunk, Amonék a
dragen keresztül leállítják a rendszert, mi pedig szépen kisétálunk.
Egyetlen hangos szó nélkül megoldható az egész világ problémája.
Aztán majd Amon egyezkedik Yuval, hogy mi legyen a továbbiakban.
– Na, ez már tetszik.
– Ezután már csak le kell vadászni Yut, amit megtehetünk bárhol.
– Ha viszont ez nem sikerül, vagy lebukunk, akkor elkeseredett
harc következik a túlélésért, aminek a végén mindenképpen
veszítünk, mivel Yunak korlátlan számú embere van, köztük
valószínűleg a rendőrség és a teljes kínai hadsereg is, de akár az
összes civil is. Semmi esélyünk.
Hardier erre már nem válaszolt. Nem akarta elképzelni, ahogy
mindkettőjüket elkapják és meglincselik.
Húsz percet autóztak, majd beálltak egy mélygarázsba, hogy az
autó GPS-jelét ne mérhessék be, ha még eddig nem tették volna. De
úgy sejtették, Yu sem gondolhat mindenre. Mégsem nyomozó, és
nincs gyakorlata a hajtóvadászatban. A rendőrséget sakkban
tarthatja, de egy átfogó akciót megszervezni nem könnyű, és a
kellemetlenségeket neki is kerülnie kell. Ha elégedetlenek vele,
hiába minden technológia, előbb-utóbb eltávolítják a helyéről.
Hardier gyorsan megírta Amonnak a legfontosabb
tapasztalataikat, a terveiket, valamint hogy mikor és hol számítanak
majd rájuk. Megemlítette, hogy megtámadták őket, és hogy a két
férfi mennyire agresszív volt, és úgy tűnt, nem éreznek fájdalmat
sem.
A gyaloglás a nyárias meleg ellenére is könnyedén ment, hála az
exoszkeletonok támogatásának. Levették a terhet az izmaikról, így
olyan érzés volt a menetelés, mintha egy lejtős, könnyített futópadon
sétálnának.
Kerülték a forgalmasabb utcákat, már amennyire ez lehetséges
Pekingben, de a trükk, úgy tűnt, bevált, és nem találják őket.
 Hardier egész úton a tervüket próbálta fejben összerakni. El
kellene kapniuk Yut, lehetőleg úgy, hogy a hadseregével ne
találkozzanak össze. A feladat ahhoz hasonlított, mintha egy ország
vezetője ellen kellene merényletet elkövetniük. Sokan védik, nagyon
óvatos, és ritkán tiszta célpont.
Yu tudja, hogy itt vagyunk – gondolta Hardier –, valószínűleg azt
is, hogy Vellarnak dolgozunk. Vadászni fog ránk, és nem válogat
majd az eszközökben. Bármennyi embert a halálba küld, ha kell,
hogy minket likvidáljon.
Nincs sok idejük, és Hardier pontosan tudta, hogy ha nem
készülnek fel eléggé egy akcióra, akkor az nem lehet sikeres. Már
most fáradtak, és az ellenfelek roppant erősek.
Ki kell találniuk, hogyan jutnak be a központba és kerülnek Yu
közelébe, de erre legfeljebb egy napjuk van, mielőtt újra a nyomukra
akadnak. Peking tele van kamerákkal, mindenhol van térerő.
A mobilokon keresztül is megtalálhatják őket, de a kamerák vagy
mikrofonok adatai alapján is. Túl könnyű hibázniuk, és nincs tiszta
képük arról, mi ellen is indulnak.
 43

YU AZ ASZTALRA CSAPOTT, amikor Sung a második rossz hírt

közölte vele, hogy az ügynökökre küldött két embere meghalt. Arról
sajnos nem tudtak pontosabbat, hogy Winston és Hardier milyen
sérüléseket szenvedtek, és merre lehetnek.
Az első rossz hír nem volt olyan vészes, Qin jelentette, hogy a
Seaburytől lopott kóddal nem sikerült megtalálni Vellar hekkereit, de
legalább tudták, hogy valakik még ügyködnek ellenük. Biztosan
megpróbálnak betörni a rendszerbe, akkor majd elkapják őket. Yu
elrendelte Iko és a biztonsági rendszer frissítését, és minden e-mail,
telefonhívás, rádiójel és adatforgalom fokozott ellenőrzését.
Qin felvetette, hogy esetleg nézzenek utána, Vellar ügynökei nem
béreltek-e autót a reptéren, mert azt gyorsan megtalálnák, de Yu
leszavazta.
– Ne fáradj vele – mondta –, ha így is volt, már biztosan elrejtették
az autót. Valahol itt vannak a városban, harmincmillió másik ember
között, de mivel nem ázsiaiak, ezért úgy emelkednek ki a tömegből,
mint a China Zun felhőkarcoló. Tudom, hogy ma Peking a világ
harmadik legnépesebb városa, de mégis meg kell találnotok…
Yu egy pillanatra megállt. Támadt egy ötlete.
– Sung!
– Igen? – Sung Yura pillantott. A tekintetében mindig bujkált egy
kis pajkosság, legalábbis Yu annak gondolta, de lehetett a
személyiségének egy félreérthető jellemzője is az a pici mosoly a
vékony szája sarkában.
– Jelöld ki az összes nanorobotot Pekingben és száz kilométeres
körzetében!
– Megvan.
– Küldd el nekik a két ügynök fotóját, és add ki a parancsot, hogy
ha látják ezt a két embert, gondoljanak Yanguang Niangniangra. Ők
lesznek a szemeim.
 Sung összerakta a parancsot és kiküldte. Hirtelenjében
mindenkinek Peking és környékén – Winstont és Hardiert kivéve –
bevillant a fejébe két arckép, amit sosem láttak korábban, és az
érzés, hogy hamarosan megpillantják őket. Aztán a gondolat a tartós
memóriába siklott át, és nem gondoltak rá többet, de az egyik férfi
arcát meglátva egyből előjönne az emlék, és önkéntelenül is az
istennő neve ugrana be nekik, aki a szemük fényét óvja.
Ekkor megjelent a monitoron Iko, és kedvesen közölte Yuval, hogy
vendég jött hozzá.
– Daniel, megérkezett a miniszterelnök úr.
– Köszönöm, Iko, engedd be!
Duan Lei elegáns öltönyben, kedélyesen lépett be a terembe.
– Duan! – mondta Yu, és kedvesen mosolyogva fogadta a
miniszterelnököt.
– Daniel – mondta Lei. Kezdeti haragja már elmúlt Yu iránt, de
azért kényelmetlenül érezte magát a gondolattól, hogy van egy
ember, aki bármikor bármit megtehet vele büntetlenül. Ilyen hatalom
senkinek nem való – gondolta Lei. Ugyanakkor Yu céljai tiszták és
világosak, amelyekkel teljes mértékben egyetértett, és végül is
sokkal több pénze lett, mint valaha is remélte volna. Ha jobban
belegondol, a politika mindig is egy mocskos dolog volt, korrupt és
öncélú. Most sem más, de legalább közben jót cselekszenek.
Amikor Yu találkozott valakivel, mindig aktiválta a kapcsolatot az
illető nanorobotjaival, és folyamatosan monitorozta a gondolatait. Ha
valaki merényletet tervezett volna ellene, abban a pillanatban
lebukott volna, amint ez eszébe jut. Emellett természetesen a
bejáratnál mindenkit átvizsgáltak az őrök, így veszélyes tárgy nem
juthatott fel az emeletekre. Ezért aztán Yu nyugodt és őszintén
kedves tudott lenni a vendégeivel.
– Jól mennek a dolgaink – mondta Yu.
– Igen, én is elégedett vagyok.
– Népszerű vagy, az emberek szeretnek. Jó érzés, nem?
– De igen – mondta Lei, és Yu először látta élőben mosolyogni a
miniszterelnököt.
– Jól érezted magad a partin?
– Remekül. Igaz volt a hír, hogy a te bulijaid grandiózusak –
mondta Lei, és fülig ért a szája az emlékektől. Jutott számára több
nő is, akiket nanorobotokon keresztül fűtöttek fel és hangoltak rá
egyedi igényeire.
Yu és Lei leültek az iroda sarkában álló kanapéra.
A miniszterelnök kényelmesebbnek érezte, mint a sajátját, pedig az
is világszínvonalú bútordarab volt. Egy fiatal lány üdítőt hozott nekik,
és letett az asztalra egy tálka galagonyaszirmot.
– Azért jöttem – mondta Lei –, mert sokat gondolkodtam erről az
egészről, és komoly aggodalmaim támadtak.
– Aggodalmaid? – kérdezte Yu. – Ne legyenek aggodalmaid!
Tudod, hogy mindent megoldunk.
– Valóban? – kérdezte Lei. – Éppen erről akarok beszélni. Egy
kézben tartod a rendszert, ez így túl kockázatos. Ha valami történik
veled, összeomolhat… az egész.
– Ugyan, Duan, nincs mitől tartanod – mondta Yu, elvett egy
szirmot, hátradőlt, majd keresztbe tette a lábát. – Fiatal vagyok,
egészséges, és rengetegen vigyáznak rám. – Yu leharapta a snack
felét, és jóízűen ropogtatta.
– Ez igaz, de mi van, ha mégis? Akkor a világ ismét káoszba
fordul. Szétszéled a nyáj, amit olyan szépen a helyes irányba
tereltél. Amit alkottál, túl értékes ahhoz, hogy egyetlen emberen
múljon.
– Mit szeretnél, Duan? – kérdezte Yu. – Hozzáférést? Társulni?
– Nem, dehogy – mondta Lei. – Ne érts félre, én a világ jövője
miatt aggódom. Kína jövője miatt. Ha elapadnak a nemzetközi
források, vagy megszakadnak az új diplomáciai kapcsolatok, akkor
baj lesz. A vezető gazdasági szerepünket elvesztettük, mindenki
magának termel. A befektetőkből élünk. Több fejlesztésben is élen
járunk, de nagyban függ az egész a Fraktáltól.
– Túlreagálod, barátom – mondta Yu, és széttárta a kezét. – Ez
már mindig így marad. Meg fogom találni az utódomat, ha egyáltalán
szükség lesz rá. Lehet, hogy addigra automatizáljuk a rendszert, és
a Fraktál magától felügyel majd mindent.
– Én bízom benned, Daniel. Zsenialitásod megkérdőjelezhetetlen,
de a tét óriási. A világ jövője van a kezedben. Ez nem játék.
– Pontosan tudom, mekkora a tét – mondta Yu –, ezért nem bízom
másra.
 Lei elhallgatott. Csalódottnak tűnt, de Yut ez nem érdekelte. Nem
idegesítette fel a felvetés, de őszintén alaptalannak érezte a
miniszterelnök aggodalmait. Neki nem eshet baja. Mindenki tudja,
hogy vigyázniuk kell rá. A rendőrség, a katonaság, a titkosszolgálat,
de még a maffiózók is mind azért élnek, hogy őrá vigyázzanak.
Azonkívül a csapata mindent lát. Totális megfigyelés alatt tartják a
világot. Ellenőrzik a beszélgetéseket, a gondolatokat, a mobilokat,
minden adatforgalmat a föld déli csücskétől az északiig. A bolygó
hálózati lefedettsége gyakorlatilag száz százalék tengerszint felett.
Senki nem bújhat el. Csak idő kérdése, és mindenki megfertőződik
nanorobotokkal. Vellart is lenyomozták és elkapták, pedig ő aztán
tényleg ügyesen rejtőzködött.
– Azért gondold át, amit mondtam.
Lei felállt, meghajolt, és elhagyta az irodát. Yu nem fáradt azzal,
hogy kikísérje. Egy darabig még ücsörgött a kanapén, és megevett
még egy galagonyaszirmot. Gondolatai már máshol jártak. Aztán
felkelt, átsétált az irányítóterembe, és odaállt Iko monitora elé.
– Iko!
– Igen, Daniel.
– Szólj Wongnak, hogy sokszorozza meg az épület védelmét, és
legyenek résen a kapuknál, hátha van olyan ostoba a két ügynök,
hogy idejönnek. A házamnál is háromszorozza meg a védelmet. Te
pedig élesíts minden rendszert.
– Rendben, szólok neki – mondta Iko.
– Szóljatok a rendőrségen is, hogy álljanak készültségben, mert
terrorveszélyt észleltünk a városban. Igazoltassanak minden
külföldit, fokozott ellenőrzést szeretnék.
Yu főzött egy teát magának, és átgondolta, mi lehet a két ügynök
terve, és vajon mennyit tudhatnak. Vellar többre rájött, mint elsőre
sejtette, és hiába ölte meg, a nyavalyás előre elkészítette a tervét az
ő levadászására.
Tudta, hogy én állok az egész mögött – mondta magában. – Évek
óta kémkedhetett utánam, és nem vettem észre. Rong ezért
mindenképpen felelős, mivel az ő feladata lett volna a kémelhárítás.
– Qin!
– Igen?
 – Meg kell ölnöd Rongot! Csendben. Balesetnek tűnjön, visszhang
nélkül!
– Meglesz.
A gyilkosság Qin számára gyerekjáték volt. Egy programot írt vagy
rakott össze panelekből, és lefuttatta. Még egy drónpilótánál is
távolabbról cselekedett. A lelkiismeretét megnyugtatta Yu iránti
feltétlen bizalma. Ha valakinek mennie kellett, annak biztosan
kikezdhetetlen oka volt.

Marakar közben átnézte Juno utolsó ismert pozíciójának a

környékét. Hálózatokat, térfigyelő kamerákat, műholdképeket
keresett. Egy utcával arrébb talált egy kamerát, aminek a felvétele is
megvolt még. Bekérte a képet az üzemeltetőtől, aki azt válaszolta,
nem adhatja ki. Így, hogy már tudta a nevét, gyorsan meglettek a
nanorobotjai is. Aztán megérkezett az e-mail is a felvételekkel.
Az egyiken jól látszódott Juno, amint elsétál az utcán, de ennél
több nem derült ki róla. Ha megszabadult a mobiljától, akkor a
világon bárhol lehet, de Marakar úgy gondolta, valahol a közelben
bujkálhat, és azt, hogy a mobilját lenyomozhatják, Juno egyszerűen
nem gondolta át. Elvégre sokkos állapotban lehetett az után, amit
Vellar házában átélt.
Az utcát, ahol az utolsó jelet fogták, egy szálloda, egy bisztró, egy
bankfiók és egy virágüzlet zárták közre. Ez utóbbi három felett
lakóingatlanok voltak. Juno bármelyikben lehet, de akár a
szállodában is.
Yu azt mondta, fontos az ügy, úgyhogy nem lehet finomkodni.
Marakar kijelölte a környék gengsztereit, priuszos kemény legényeit,
utcai harcosait, majd egy sugallatot küldött nekik, hogy ha
megtalálnak egy lányt a városban, azzal sok pénzt kereshetnek. Az
ötven megcímzett személyből nyolcan vállalták a feladatot, és
elindultak, hogy átkutassák a kis utca környékét.
Marakar küldött nekik egy fotót Junóról, amit a reptéri biztonsági
kamerából nyert ki. Akkor készült, mikor a lány San Franciscóba
repült. Marakarnak ehhez nem kellett trükköznie, az összes reptér
tudta, hogy ha ők kérnek felvételt, kiadhatják. Engedélyük volt rá, bár
senki sem értette, hogyan, nem firtatták. Felsőbb utasítás.
Marakar sejtette, hogy a lányt Vellar hekkerei bújtatják. San
Franciscóban működnek, és már csak róluk nem tudták, hol vannak
pontosan.
A lányt feltehetően néhány hekker bújtatja – írta Marakar a
gengsztereknek –, de nem lesznek különösebben felfegyverkezve.
Ezután a nyolc ember nanorobotjait betette egy poolba, és ettől
kezdve egyszerre tudta őket címezni. Bemutatta őket egymásnak,
így mikor az utcában találkoztak, barátokként köszöntötték egymást,
holott előtte sosem látták egymást, de ennek nem voltak tudatában.
Amit kellett, azt tudták a másikról valahonnan. Marakar
megerősítette bennük a hitet, hogy el kell kapniuk a lányt, mert utána
sok pénzük lesz. Együtt kell működniük, és minden eszköz
megengedett. A gengszterek azt is érezték, a rendőrök közben nem
kaphatják el őket, mert az őrangyaluk vigyáz rájuk.
 44

ESTE NYOLCRA kiürült a Fractal Technologies irodaház. Az utolsó

túlórázók is hazamentek. Éjszakára csak Sung maradt ügyelni.
Wong is elment már, de két őr a földszinten maradt, és az
automata védelmi rendszerrel közösen őrizték az épületet. Yu sokáig
ült a hatalmas monitor előtt és nézte a Fraktál dashboardját, azt az
oldalt, ami egyetlen hatalmas infografikában foglalta össze a
rendszerbe kötött nanorobotok adatait. Yu váltogatta a nézeteket, hol
egyéni adatokat látott, hol városokat, ahol a sok millió pont a
nanorobot-hordozókat jelölte, aztán a világtérképet, szintén
milliárdnyi apró pöttyel, a nagyobb városoknál sűrűbben, mintha az
úthálózatot másolnák. Úgy nézett ki, mint egy térkép egy
világjárvány terjedéséről, amely győzött az emberiség felett. Szinte
teljes fertőzöttséget értek el a tizenhat éven felüliek körében, de még
az alatt is jelentős azoknak a száma, akikben már ott vannak az új
nanorobotok. Alig maradhatott hetvenmillió felnőtt, aki eddig
megúszta, de a számuk rohamosan csökkent.
Yu nem figyelt folyamatosan a kijelzőre, gondolatai egyfolytában
elkalandoztak. A két ügynökre és Vellarra gondolt. Milyen tervet
szőhettek ellene, ha azt sem tudják, kicsoda? Nem tudhatják, hisz ők
nem látnak bele mások fejébe. Vellar kémei vajon meddig juthattak
el, ha egyszer sem buktak le? A rendszer nem riasztott, hogy valakik
szaglásznak utána. Biztosan jó munkát végeztek, de az ilyen szintű
óvatosság azzal is jár, hogy esetleg nem tudnak meg
kulcsfontosságú részleteket.
Sung a munkaállomásánál ült, feltűzött hajjal, mangószínű
blúzban. Beállította az éjszakai üzemmódot, majd a
keresőalgoritmus finomításával foglalkozott, amivel a gyanús,
esetleg ellenálló elemeket kutatták fel a világban.
Az éjszakai ügyelet nem volt különösebben megerőltető. Az
őrködést az algoritmusok végezték, adminra csak azért volt szükség,
hogy gond esetén gyorsan lépjenek és riadót fújjanak. Ilyen
esemény lenne, ha valaki megpróbálna éjjel bejutni az
irányítóterembe, de ez még csak eszébe sem jut senkinek.
A nanorobotok képesek voltak segíteni az alvást és a
regenerálódást. A cég fejlesztési részlege egy éve fejezte be azt a
programot, ami lehetővé tette, hogy az ott dolgozók négy óra alatt
úgy kipihenjék magukat, mintha nyolc órát aludtak volna. Ezenkívül
Sung úgy ihatott kávét, hogy a koffeint apránként adagoltatja a
nanorobotokkal a hosszabb hatás kedvéért, és végső esetben
felszabadíttathatott adrenalint is az álmosság ellen. Reggel aztán
hazamegy, alszik négy-öt órát, és szabad az egész napja.
Yu arra számított, hogy a két ügynök nem fog leállni, amíg el nem
jutnak hozzá, vagy ő meg nem állítja őket. Ha Vellarnak dolgoznak,
akkor ő biztosan nem éri be kevesebbel, mint végletekig elszánt
harcosokkal.
Próbálta kitalálni, hogyan gondolkodhatnak az ügynökök. Lehet,
hogy megpróbálják a házában elfogni. Ez nem is lenne nehéz, de
nem hihetik, hogy az az akció véget vetne a Fraktálnak. Ha okosak,
akkor ott csapdát sejtenek, vagy nem kizárólag az a céljuk, hogy őt
elkapják, hanem az egész rendszert szeretnék megismerni és
megállítani. Vellar ezt tenné.
Tegyük fel, hogy tudnak az irodaházról – gondolta Yu, bár
elképzelése sem volt, hogyan lenne képes bárki is visszakövetni a
jeleket. Ha éjjel törnének be, megint csak fennállna a lehetősége,
hogy semmivel sem kerülnek közelebb az igazsághoz. Akár fel is
robbanthatják az egészet, akkor sem lehetnek biztosak benne, hogy
elértek valamit. Nem. Ki kell deríteniük, mi történik a háttérben
valójában, és csak azután dönthetnek arról, mi a megoldás. Ez a
gondolatmenet vallana leginkább Vellarra. Ebben az esetben
viszont, bármennyire is képtelenség, olyan időpontot választanak
majd, amikor aktív munka folyik a központban, és ő maga is ott van.
Yu átváltotta a kijelző képét Vellar legutolsó ismert adatlapjára.
A férfi nem festett túl jól, ezért visszatekerte az időpontot a vacsora
utáni percekre. Egészséges, ötvenhét éves férfi, aki végigdolgozta
az életét, még azt az időt is, amit mások családdal, barátnőkkel,
pihenéssel töltenek. Sokra is vitte, ezt el kell ismerni. Nem ilyen
halált érdemelt, de tudnia kellett volna, hogy túl messzire ment. És
lám, mennyire igazam volt – gondolta Yu –, két ügynök már az
országban van, és készülnek valamire. De az is biztos, hogy
Vellarnak van még egy másik csapata is, amelyre még nem lát rá.
Yu egy kézmozdulattal alaphelyzetbe állította a kijelzőt, majd
elindult a lakása felé, hogy aludjon egy kicsit. Már a kijáratnál járt,
amikor meghallotta, hogy Sung felkelt a helyéről. Megfordult, és a
lány már ott állt előtte, nagy barna szemeivel nézett rá. Mangószínű
blúzának felső három gombja időközben kigombolódott. Tekintete
meglepte és megbabonázta Yut. Sung hozzábújt a férfihoz, majd
megcsókolta. Yu hagyta, mert már ő is gondolt erre, bár sosem
kezdeményezett volna. Most mégis jólesett neki a gyengéd érintés.
Sung úgy is kitalálta, mire gondol, hogy nem fért hozzá a
nanorobotjaihoz.
Yu ölbe kapta a lányt, és a kanapéhoz vitte. Sunggal az ölében
leült, majd vetkőztetni kezdte. Gyorsan és hevesen szeretkeztek,
aztán – még mindig ülve – csendben, összebújva pihentek egy
kicsit, és élvezték egymás testének lüktető melegét.
Sung régóta vágyott erre az együttlétre, de Yut nem tudta volna
szeretni. Bármennyire is kívánta a szerelmet, úgy érezte, soha nem
tudna megbízni a férfiban, aki belelát mindenki fejébe. Titkok nélkül
olyan egy kapcsolat, mint a legjobb étel fűszerek nélkül.
– Egy dolog nem fér a fejembe – mondta Sung.
– Mi lenne az? – kérdezte Yu.
– Hogyan tudtátok lefedni az egész bolygót nanorobotokkal?
Minden emberbe több ezer nanorobotot gyártani hatalmas
mennyiség.
Yu sóhajtott, és végigsimította a lány oldalát és combját.
– Szerintem nincs még egy lány a világon, akinek szex után ilyen
kérdés fogalmazódik meg a fejében.
Yunak tetszett, ahogy Sung megvonta a vállát.
– A gyártás exponenciálisan nő, a teljes mennyiség ötvenöt
lépésben elkészült volna laboratóriumi körülmények között. Mivel
folyamatosan terjesztettük is a nanorobotokat, több idő kellett.
A jelenlegi kábé nyolcmilliárd fertőzöttet öt év alatt értük el.
Egyébként egy felnőttbe ötmillió nanorobot kerül egy kapszulával. –
Yu elfáradt az egész napos hajtásban, mégis hamar belejött a
mesélésbe. A Fraktál jelentette számára az élete értelmét, ezért ha
arról kellett beszélnie, ha végre valakinek beszélhetett róla, mindig
gyorsan fellelkesült. Azt sem tagadhatta volna, hogy jólesett neki
elhúzni a Sunggal töltött időt. – Az emberek meg is fertőzték
egymást. Főleg nemi úton, de véren keresztül is. Ha egy-két
nanorobot átjutott egy másik szervezetbe, az már általában elég volt
ahhoz, hogy az illető helyét ismerjük, és felvegyük egy listára, majd
később megfertőzzük vagy elnavigáljuk a háziorvosához egy
kapszuláért. Ahol nagyobb elmaradást tapasztaltunk, ott
koncentráltabban fertőztünk, például ivóvízen keresztül vagy egy
átfogó ingyenes egészségügyi ellenőrzéssel, de olyan is megesett,
hogy járványt szimuláltunk, és az emberek a védőoltással kapták
meg a nanorobotokat. Jól működött partidrog formájában is,
tömegrendezvényeken ezrével fertőztünk vele.
– Kár, hogy ebben még nem vehettem részt.
– Izgalmas időszak volt, az biztos – mondta Yu, és úgy meredt a
távolba néhány pillanatra, mint akit kellemes, nosztalgikus emlékek
árasztottak el ifjú éveiből. – Először a gyárakat és a minőség-
ellenőrzést vontuk felügyelet és befolyás alá, aztán jöttek az orvosok
és a döntéshozók. Meg kellett akadályoznunk, hogy idő előtt
felfedezzenek minket. Aztán már mindegy volt. Ha valaki túlságosan
kitartóan kutakodott, elkaszáltuk. Publikációkat tartottunk vissza,
lelkesedéseket törtünk le, szervezkedéseket bomlasztottunk fel.
Csak a legvégső esetben öltünk meg valakit, de mindenáron védtük
a Fraktált.
– És mi volt a Pillanat?
– Akkor hangoltuk össze a rendszert – mondta Yu. – Mindenkit
egy adott időpontban pingeltünk és szkenneltünk, összehangoltuk a
rendszer óráját, és frissítettük az adatbázist. Azóta tudunk minden
embernek egy adott időpontban jelet küldeni, időzónától függetlenül.
– Fantasztikus vagy, és a Fraktál is az – mondta Sung, majd
felkelt Yu öléből, és felöltözött. Csodálta a férfit, ugyanakkor egy
percre sem tudta elfelejteni, hogy Yu a Fraktállal mindent megtehet
vele. Lehet, hogy a szexre is ő vette rá, és még csak nem is tudja,
hogy nem a saját akaratát követi.
Sung szeretni akarta Yut, de a férfi bármennyire is próbálkozott,
nem tudott elszakadni a rendszerétől, rátelepedett, indáival
behálózta, és nem engedte el. Bárki, aki közel kerül hozzá,
hasonlóan csapdába esik, és sosem lehet szabadon boldog mellette.
 – Mi lesz most? – kérdezte Yu. Sung még egyszer gyengéden
megsimogatta a férfi arcát.
– Szeretlek – mondta a lány –, de félek tőled.
Sung visszaült a gépéhez. Yu egy darabig még a bejáratnál állt.
A lányt és az éjszakai fényben derengő irányítótermet nézte, majd
átment a lakrészébe, és egy rövid tusolást követően lefeküdt az
ágyába. Azon gondolkodott, amit Sung mondott. Majdnem azt
válaszolta neki, hogy nem kell tőle tartania, de megértette, hogy a
lány nem tőle fél, hanem a Fraktáltól, attól, hogy minden gondolatát
láthatja, és befolyásolni is képes őt.
Hiába gondolja úgy, hogy sosem használná a rendszert Sung
ellen, ebben a lány nem lehet biztos, és ez megmérgezi a
kapcsolatukat. Senki sem fog közel kerülni hozzá, amíg a Fraktál a
kezében van. Ez az ő áldozata, amelyet meg kell hoznia a világ
jövőjéért. Sosem lehet szerelmes, a boldogság számára csak a siker
lehet, semmi több.
Aztán elaludt. Sung, Iko és a Fraktál algoritmusai majd vigyáznak
az álmára. Az éjszakától nem félt, de reggel bármi megtörténhet.
 45

ESTE JUNO a szobájában feküdt, és zenét hallgatott új mobilján.

Lágy elektronikus számok szóltak a fülhallgatójában, messzire repítő
dallamokkal és angyali énekbetétekkel. Juno próbált kikapcsolódni
és nem gondolni a rájuk váró feladatra.
Nem járt sikerrel. A dallamok mögött a gondolatai folyamatosan
visszatértek az elmúlt hetek eseményeihez. Avigian kedvessége,
akár egy jó testvér. Aztán a tragédia, a nyomozó tombolása. Juno az
életéért küzdött, meghalhatott volna, de valahogyan mégis túlélte.
Avigian viszont nem. Junót kirázta a hideg.
Próbált másra koncentrálni, de mindig visszatértek a gondolatai
ugyanoda. Gyerekkorában, egykeként gyakran tett kalandos
felfedezőtúrákat a házukhoz közeli erdőben vagy a városban. Nem
félt semmitől, mindent meg akart tapasztalni, érinteni és érteni.
Azon gondolkozott, hogy vajon akkor is ilyen őrült volt-e a világ, és
csak ő nem érzékelte, vagy azóta tényleg minden gyorsabb és
veszettebb lett. A szülei generációja a környezetszennyezéssel és a
globális felmelegedéssel küzdött, az övé pedig az okoseszközök
végeláthatatlan áradatával áll szemben. Az egyén védelme, a
személyes adatok feletti őrködés minden korábbinál fontosabb
feladat lett. Mindenki hálózatokhoz kapcsolódik, függenek tőlük,
hajszolják a visszajelzéseket és az újdonságokat. Mi lesz, ha
egyszer majd elmosódik a határ a valódi elme és annak digitális
másolata között? – kérdezte Juno magában. – Ha már nem tudom,
hogy vajon biztosan én vagyok-e még az, és ez biztosan az én
testem-e… Hiszen tudni, hogy létezik, roppant egyszerű dolog, de
látta Garza esetét, hogy ez a tudat mégis mennyire törékeny. Ha a
nyomozó halálának okozói minden nanorobot-hordozót rá tudnak
venni bármire, akkor azok, akik ezt megállíthatják, nagyon kevesen
és feltehetően egyre kevesebben vannak.
Kopogtak? Juno kivette a fülest, és hallgatózott a sötétben.
Egyedül a mobilja képernyője világította meg halványan a szobáját.
Csend. Aztán kopogás.
Juno leállította a zenét, felkelt, és kinyitotta az ajtót. Csak akkor
jutott eszébe, hogy óvatlan volt, hiszen bárki állhatott volna a
szobája előtt. Aztán azzal nyugtatta magát, hogy nem is lett volna
miért aggódnia, a szálloda biztonságos. Legalábbis ezt mondták
neki, és ő elhitte.
– Szia, Amon – mondta Juno –, hogyhogy még nem alszol?
– Meg akartam kérdezni, jól vagy-e – mondta Amon. A napközbeni
ruháját egy kényelmesebbre cserélte, és Juno érezte rajta a tusfürdő
illatát. – Hosszú napod volt, és mi sem kíméltünk.
– Köszönöm, minden rendben. De nem nagyon tudok elaludni.
– Az mostanában nekem sem megy annyira.
– Gyere be nyugodtan – mondta Juno, és kitárta a szoba ajtaját.
Magát is meglepte, milyen bizalommal van Amon és a csapata iránt,
de valahogy az első pillanattól fogva érezte rajtuk a jóságot. Minden,
amit mondtak, logikusan és hitelesen hangzott. A szemükben pedig
barátságos fény csillogott. Juno örült a társaságnak, remélte, hogy
egy beszélgetés eltereli mindkettőjük gondolatait.
– Jelentkeztek az ügynökök? – kérdezte Juno.
– Igen, beszéltem velük. Készen állnak, és minden rendben.
– Kell ügyeletet tartanom? Mert szívesen lemegyek.
– Nem kell, köszi, megoldjuk. Egyikünk mindig lent lesz, és figyeli
a kínai adatokat és a chatet, hátha az ügynökök megtudnak valamit,
vagy segítség kell nekik.
Juno aprót bólintott, és azon gondolkodott, mit szeretne tudni
Amonékról.
– Te hogyan kerültél a csapathoz? – kérdezte, miközben felült az
ágyra, és felkapcsolta az olvasólámpát. Amon felült az apró szoba
picike íróasztalára. Lába éppen csak nem ért az ágyhoz.
– Az hosszú történet. Vellar szeretett volna hekkereket felbérelni
bizonyos feladatokra. Én ismertem őt, és tudtam, hol kell keresni
megbízható embereket erre a munkára. Így aztán összehoztam neki
a csapatot.
– És soha nem mozdultok ki a szállodából?
– De, korábban kijártunk, akár hónapokra is. Lazán csináltuk,
projektorientáltan. Ha nem volt épp feladatunk, mentünk és élveztük
az életet. Vellar a Pillanat után elrendelt egy tisztogatást. Pár
embertől megváltunk, mi pedig óvatosabbak lettünk. A halála óta
pedig valóban nem mozdultunk ki.
– Meglehet, hogy ezzel megmentetted az életeteket.
– Lehet, viszont nem élhetünk így örökké – mondta Amon. – Azt
nem tudom, hogy keresnek-e minket, de ha igen, akkor azt
algoritmussal teszik, vagyis soha nem fáradnak el.
Juno végtelenül hálás volt a sorsnak, amiért úgy alakította az
életét, hogy nem kerültek nanorobotok a vérébe, sem szándékosan,
sem fertőzéssel. Így akár észrevétlenül eltűnhet innen, ha a dolgok
rosszabbra fordulnának. Igaz, akkor megint egyedül maradna, és
még ennyi lehetősége sem lenne, hogy csináljon valami hasznosat,
mint most. Amíg viszont itt van, érdemes összebarátkoznia ezzel a
kis csapattal.
– Miket csináltatok? – kérdezte Juno. – Ti vagytok a digitális Robin
Hood?
– Nem egészen – mondta Amon. – Az időnk nagy részében nagy
mennyiségű adatot elemeztünk Vellarnak, többek között feketén
vásárolt vagy a dark webről beszerzett adatbázisokat fésültünk át.
Nyomoztunk emberek után, feltörtük a mobiljaikat vagy az
okosóráikat, profilokat építettünk róluk, követtük a mozgásaikat a
mobiljuk vagy az autójuk alapján. Vellar egyeseket megzsarolt az
adatokkal, másokat feljelentett. Így buktattunk le pedofilokat,
szervkereskedőket, madártolvajokat, és megelőztünk egy csomó
balhét. Amire az állami szervek nem figyeltek, arra figyeltünk mi, és
névtelenül jelentettük, amit kellett. Vellar mindenkiről mindent tudni
akart, hogy sakkban tarthassa azokat, akik nem az ő elképzelései
szerint játszanak. Hitt a technológiai fejlődésben, és hogy az
emberiség képes összefogni, majd lerombolni az idejétmúlt gátakat,
amelyek egy szebb jövő útjában állnak. Idealista volt, egy kicsit talán
naiv is, de jó ember.
– Szépen beszélsz róla – mondta Juno.
– Egy ilyen ember mellett dolgozni nem is munka – mondta Amon.
– Hiszek benne, hogy minden, amit tettünk, azt helyesen tettük, és
nem ártottunk senkinek, aki nem szolgált rá. Az önbíráskodás távol
állt Vellartól, de aki útjába állt a fejlődésnek, vagy a saját érdekeit
másoké elé helyezte, azt félreállította.
 – Mesélj el egy konkrét esetet! – mondta Juno, miközben elnyúlt
az ágyon, mint aki filmet készül nézni. Amon hátradőlt, és a falnak
támaszkodott.
– Az egyik kedvencem annak a nőnek az esete volt, aki
kulcsszerepet játszott egy nemzetközi csalási ügyben. Jelentéktelen
civilnek tűnt, közben az orosz oligarcháktól kezdve a német
bankokig minden szál nála futott össze, és két társával együtt több
millió dolláros vagyont kezelt. Hatvan európai befektető céget és
kétszáz magánszemélyt érintett az ügy, de még az orosz
államkasszát is. Ügyesek voltak, szerintem soha nem kapták volna
el őket, ha mi nem szivárogtatunk ki mindent. Ötszáz oldalnyi
anyagot szedtünk össze róluk, amit elküldtünk több nyomozói
szervnek és a médiának. Rákaptak, és a lavina megindult. Öröm volt
nézni, ahogy az egész kártyavár összedől. Letartóztattak kilenc
embert, és a milliókkal megrövidített bűnözők és politikusok soha
nem kapták vissza a pénzüket.
– Élvezed, amit csinálsz, igaz?
– Nem tagadom – mondta Amon, és megvonta a vállát –, nem
unalmas a munkám, és Vellar rendesen megfizetett minket.
Változatosak a feladatok, és lehetünk proaktívak is. Sok célszemélyt
mi találtunk Vellarnak, például azt az ügyvédet, aki több gyárnak a
károsanyag-kibocsátását elrejtette a hatóságok elől. Ezzel sokat
keresett, de amikor kiderült a bűne, elkoboztak tőle minden centet.
– Ti vagytok a Bosszúállók? – kérdezte Juno, és mosolygott. –
Csak jelmez nélkül?
– Végül is találó a hasonlat. – Amon felvett egy díszpárnát, és
maga elé tartotta. Heroikus pózba vágta magát, mint egy titán
szobra. – Én vagyok Amerika Kapitány! – mondta, majd eldobta a
párnát, mintha harci pajzs volna. A párna finoman landolt Juno hasa
előtt. A lány nevetett.
– És a többiek?
– Rosie a Fekete Özvegy, azt hiszem. Szerintem komoly veszélyt
jelent a pasikra, de nem turkálok senki magánéletében. Társak
vagyunk, nem barátok. Ez fontos.
– És akkor ki leszek én? – kérdezte Juno. – Nincs több női
karakter.
– Dehogynem, például a Skarlát Boszorkány.
 – Tényleg! És ő illik hozzám?
– Szerintem abszolút. Te olyan boszorkányos vagy.
Juno majdnem azt mondta Amonnak, hogy nem is ismeri, de
belátta, hogy a jelző telibe talált. Visszadobta a párnát, amely
lepattant a fiúról, és az ágy mellett állapodott meg. Összenéztek,
aztán lesütötték a szemüket. Épp csak találkoztak, de az összhang
mindkettejük szívét megmelengette.
– Köszönöm, hogy befogadtatok – mondta Juno. – Tényleg el
voltam keseredve. Fogalmam sincs, mihez kezdtem volna
nélkületek.
– Szerintem erősebb vagy, mint amilyennek mutatod magad. És
eszméletlen tehetséges a programozásban. Mintha nem is kódokkal
dolgoznál, hanem élőlényekként kezelnéd a programokat.
Beszélgetsz velük.
– Fura, hogy ezt mondod, mert erre már én is gondoltam, de még
soha senkitől nem hallottam.
– Látom rajtad, hogy élvezed, amikor dolgozol. Erre születtél, ez
nem kérdés. Bárkinél jobb vagy, akit ismerek.
– Nem tudom, lesz-e erőm végigcsinálni. Túl nagy a tét.
– Itt leszek veled, ne aggódj.
– Nem akarom, hogy több ember meghaljon… – mondta Juno, és
visszatartotta a könnyeit. Eszébe jutott Avigian, ha egyáltalán kiment
a fejéből valamikor is. – Ahogy a többiek ott a házban…
– Én sem szeretném, de nem csak rajtunk múlik.
– Tudom.
– Csak csináld, amiben jó vagy, én pedig fedezlek.
– Köszönöm. Megteszek mindent.
– Én köszönöm – mondta Amon, és ismét összenéztek, majd
egymásra mosolyogtak. – Na jól van, ideje mennem. Korán kell
kelnünk. A két ügynök, Vasember és Hulk reggel terveznek bemenni
Yu irodaházába. Készen kell állnunk.
– Rendben – mondta Juno. Örült, hogy Amon meglátogatta, de
ekkor döbbent rá, mennyire rettenetesen fáradt. Szeretett volna
végre egyedül lenni és aludni egyet. Kikísérte a fiút, és gondolkodott
rajta, hogy megöleli, de végül nem érezte úgy, hogy Amon is azt
szeretné. Talán később, egy másik helyzetben.
 – Jó éjt! – mondta Amon, és a saját szobája felé indult. Kedves
lány – gondolta –, még akár lehet is valami közöttük. Bár a Skarlát
Boszorkány végül nem Amerika Kapitánnyal jött össze. De az is
lehet, hogy valójában Vellar Amerika Kapitány, és akkor ő lehetne
Vízió.
Juno becsukta az ajtót, és nekidőlt. Amon szép fiú, és tetszik a
magabiztossága – mondta magában. – Mi van? Hiszen még az igazi
nevét sem tudom…
A lány lefeküdt, és próbálta kiűzni a fejéből a gondolatokat, hogy
végre alhasson, de agya makacsul túlórázott. Hogy került ő ide? Egy
szálloda alagsorába, egy csapat hekker közé, akik egy halott
milliárdosnak dolgoznak, titkos akciókkal befolyásolják a világot, és
keresztbe tesznek a rossz embereknek. És Daniel Yu? Juno
számára a férfi galaktikus távolságokban volt. Egy fényképet látott
ugyan róla, de attól még éppúgy lehetne egy űrlény is két galaxissal
arrébb. Megfoghatatlan, elérhetetlen és érthetetlen. Hogyan
működteti ezt az egészet? Több lépéssel jár mindenki előtt, és nem
kötik meg a kezét nemzetközi egyezmények és törvények.
De itt többről van szó. Az egész világot az ellenőrzése alá akarja
vonni. Mindenki azt csinálja, amit Kína szeretne, pontosabban ez a
kis csoport, amit Yu vezet.
Ebben az új világban pedig tilos a Pillanatra gondolni, Vellar halála
és a kínaiak után nyomozni. De biztosan ugyanígy tilos egy csomó
minden más is, ami nem illeszkedik a nagy tervükbe.
Egy maroknyi ember maradt csak, akiben még nincs nanorobot,
vagy aki képes elrejtőzni a jel elől, de csak idő kérdése, és mindenki
felkerül a térképükre.
Juno eddig azt hitte, szerencsétlenül keveredett bele ebbe az
egészbe, de rájött, hogy pont így került a legbiztonságosabb helyre.
Garza nem engedte volna el őt sem élve, ez nem kérdés, és be
kellett látnia, hogy Amonnal is ez lenne a helyzet, ha a kínaiak
hozzáférnének a nanorobotjaihoz, teljesen kizárva a fejéből saját
énjét. Pont olyan elmebeteg módon törne az életére, ahogy a
nyomozó tette.
Juno megborzongott. Ez a kínai csoport egy globális, totális
diktatúrát épít modern technológiával, amit jólétnek és fejlődésnek
álcáznak.
 Ha ez mind igaz, akkor Yu veszélyesebb, mint bárki a
világtörténelemben. Mindenkit a markában tart, és a jókat a
rosszaktól csak néhány szemmel nem látható aprócska robot választ
el. Ha bejutna az ő tudatába is néhány ilyen, a rendszer részévé
válna, és nem lenne visszaút. Nem tenne fel többet kérdéseket,
hanem boldog tudatlanságban élne egy szép új világban.
Viszont lenniük kell még hozzá hasonló, nanorobot nélküli
embereknek a világban, akikkel összefoghatna. Avigian
kilencvenkilenc százalékos lefedettségről beszélt, ami azt jelenti,
hogy a föld lakosságából még tízmillió… nem, hetvenmillió ember
nanorobotmentes. Igen, de mi van, ha ők pont a szigeteken élnek,
vagy olyan helyeken, ahol egyébként is kimaradnak a
világpolitikából? Lehetnek ők az idősek vagy a betegek, és akkor
máris más a kép. Egész biztos vannak még páran, akik eljutottak
ugyanerre a következtetésre, és akciót szerveznek Yu ellen, de
valószínűbbnek tűnt, hogy ez a hekkercsapat maradt az utolsó
remény, hogy ebből a béklyóból kiszabadítsa az emberiséget.
Hajnalban, amikor Juno a legmélyebb álomban pihent, két autó
útban volt a szálloda felé, benne négy-négy férfival. Egy színes hajú,
fiatal lányt kerestek a környéken. A neve Juno Moritz.
Lassan haladtak, mert el kellett még menniük egy címre néhány
injekciós tűért, amikbe nanorobotokat kevertek.
Kizárólag bénítófegyvereket hoztak, sokkolót és elektromos botot,
gyorskötözőt és ragasztószalagot. Ha megtalálják Junót, beoltják
nanorobotokkal. A többit a megbízójuk intézi.
 46

RONG EGY SZÍNHÁZI előadásról tartott haza szolgálati autójával.

Egyedül ült hátul, és a sofőrje vezetett. Az utasteret elválasztó
hangszigetelt ablak zárva volt. Valójában Rong nem is emlékezett az
előadásra, pedig egy igen kiváló, kétszereplős crosstalkestre vett
jegyet, ami általában pörgős és vicces, de ő egész idő alatt a Yuval
folytatott utolsó beszélgetésén gondolkozott. Óvatosan, mert tudta,
hogy a Fraktál figyeli.
Amikor hazaért, lement a pincébe, ahol már korábban készített
egy ketrecet, ami árnyékolta az összes rádióhullámos jelet. Oda járt
le szabadon gondolkodni.
Rong eldöntötte, hogy megöleti Yut, mert nem bízik benne, és
valakinek meg kell állítania, mielőtt túl messzire megy.
El kell tenni láb alól – gondolta. Az egyik titkos ügynöke, Johnny
Bao, becenevén Láng, szabadidejében többször vállalt már ilyen
munkákat, mi több, Rong volt az, aki annak idején biztatta, hogy
használja ki a képességeit, és keressen vele pluszpénzt. Rong
komoly tekintélyt szerzett magának a Triádnál, amikor Lángot
beajánlotta. Falazott neki, cserébe Láng tartozott neki egy munkával.
A maffiát azóta Yu felszámolta, de Rong tudta, hogy Láng még vállal
megbízásokat.
Ennél jobban nem is válthatnám be a vócsert – gondolta Rong.
Leírta egy papírlapra a feladatot, és egy másikra Láng címét.
Kiürítette a fejét, majd elhagyta a pincét.
Online rendelt egy futárt, miközben rádiót hallgatott, és minden
figyelmével a műsorra koncentrált, hogy ne legyen emléke a
rendelésről.
A kiérkező futárnak átadta a címet és a levelet. Amikor Láng
megkapta, összeráncolta a szemöldökét a szokatlan megbízástól, de
úgy érezte, az érte járó összeg megérte a kockázatot. Rong úgy
tudta, Lángnak nincsenek nanorobotjai, de azért óvatosságból azt
javasolta neki, hogy rádiójelektől árnyékolt helyen olvassa el az
üzenetet, és ott is tervezze meg az akciót. Láng kiváló
mesterlövészként nem érezte nehéznek a feladatot. Egy kilométerről
is képes volt leszedni egy mozgó célpontot, és úgy gondolta, Yut
mégsem védik úgy, mint egy elnököt. Összepakolta az akcióhoz
szükséges felszerelést, és elindult.
Rong elégedetten dőlt hátra a kanapén, de közben
beleborzongott, hogy ez a megbízás mekkora súllyal bírt, és vajon
mit indított el vele. Megnyugtatta magát, hogy nem hozott
meggondolatlan döntést, ahogy egész életében soha.
A férfi levetkőzött, és a fürdőszobába ment, hogy egy kád forró
vízben lazítson, amíg az élettársa megérkezik.
Rong sima, szőrtelen testét hosszasan nézegette a tükörben, és
azon gondolkozott, hová tűntek azok a feszes izmok, amik
harmincas éveiben még olyan gyönyörűen domborodtak rajta.
Szálkás, fürge és keménykötésű ügynök volt akkor, a legjobb a
szakmában, de aztán kiöregedett, és bár sokra vitte, hiányzott neki a
bevetés.
Amikor a kád megtelt vízzel, belefeküdt, lehunyta a szemét, és
egy hatalmas sóhajtással ellazította minden porcikáját.
Vérében a nanorobotok ekkor indultak el, hogy a Qintől kapott
parancsaikat lefuttassák és végrehajtsák. Valamennyien
összegyűltek a szívnél, és elkezdték felhalmozni a vérből
összehalászott anyagokat a koszorúerekben. Építettek egy
érszűkületet. Gyorsan dolgoztak, és rengetegen voltak. Több robot
azon dolgozott, hogy az erek falát összébb húzzák. Rong vére
hatalmas erővel lüktetett mellettük, minden szívdobbanásnál
cunamiként zúdult át hetven milliliternyi a keresztmetszeten.
A nanorobotok azonban elkapták a ritmust: amikor jött a vér,
kapaszkodtak, amikor megállt, dolgoztak. Mindössze tíz perc alatt
annyira leszűkítették a koszorúerek keresztmetszetét, hogy Rong
végtagjai zsibbadni kezdtek. Ő azt gondolta, biztos a víztől lazult el
ennyire, és még élvezte is. Megnyitotta a forró csapot, hogy
felmelegítse a fürdővizét, ekkor azonban hirtelen görcsbe rándult a
szíve. Rong odakapott, de csak a mellkasát markolhatta meg, pedig
ha tehette volna, a szívét szorítja az öklébe, olyan rettenetes
fájdalom szúrt bele. Szívrohama volt, erre rájött, de nem értette,
miért, mikor egyik kockázati tényező sem volt jellemző rá, ezt évente
ellenőrizte. De nem tudta végiggondolni az okokat, mert a szíve
leállt, a vére nem áramlott tovább, így oxigén sem jutott az agyába,
és elájult. Ernyedten zuhant vissza a kádba, és elmerült a vízben,
amely lassan feltöltötte a tüdejét és a gyomrát is, és lehúzta a kád
aljára.
 47

HARDIER ÉS WINSTON egy mikrobuszban éjszakáztak, amit Amon

talált nekik. A mellékutcában parkoló autó a helyszíni fotók és
térképek alapján hónapok óta nem mozdult el a helyéről. Amon
belépett a jármű fedélzeti számítógépébe, kinyitotta a zárat, ezután
nullázta a biometrikus azonosítás adatbázisát.
Hardierék csak két sarokra voltak Yu főhadiszállásától. Úgy
döntöttek, reggel hatolnak be az épületbe, mert ez után a hosszú
nap után pihenniük kellett. Azonkívül lehet, hogy ilyen későn Yu
sincs már bent.
Megették az energiával és vitaminnal dúsított
csokoládészeletüket, amit még a reptéren vettek, majd kiküldték a
drónt, hogy felderítsék az épületet.
– Mire utalt Vellar – kérdezte Hardier –, amikor azt mondta, hogy
voltak köztetek gondok?
Winston majdnem rávágta, hogy fogalma sincs, mire gondolhatott,
de rájött, nem tudna hitelesen hazudni, és a társa átlátna rajta. Miért
mondana ilyet Vellar élete utolsó üzenetében, ha nem volna
jelentősége?
– A legutóbbi akciót elszúrtam – mondta Winston –, és Vellar ki
akart rakni a csapatból. Persze akkor még nem tudtam, hogy ő a
megbízó. Langley viszont adott még egy esélyt. Amit kellett,
végrehajtottuk, de nem ment minden flottul. Van ilyen.
Hardier Winstonra pillantott. A szemét szerette volna látni, hogy
eldönthesse, mennyire igaz, amit állít. A társa azonban a drón
kijelzőjét figyelte, arcát kékes fény világította meg, és gondterheltnek
látszott, mint akit valami kellemetlen emlék kísért a múltból.
A Vellartól kapott drón egy verébméretű, apró gépezet volt. Halkan
zümmögve röppent fel az épületek fölé, majd elszállt Yu
főhadiszállásához. A biztonsági kamerák és érzékelők ilyen apró
tárgyat nem tudtak betolakodóként azonosítani. A drón kamerája
viszont kiválóan látott a sötétben, és tökéletes élőképet közvetített
Winston mobiljára.
– Mi történt? – kérdezte Hardier.
– Ne firtasd! – mondta Winston. Hangja nyugodt és kedves volt,
de érződött rajta, hogy szeretne gyorsan szabadulni a
beszélgetésből. Tisztelte Hardiert, a bajtársának tartotta, és nem
akart hazudni neki, de az igazságot sem szerette volna elmondani.
Nem volt rá büszke, attól félt, még a végén rányomja a bélyegét a
közös akciójukra.
– Kai – mondta Hardier –, nekem elmondhatod, nem fogok
ítélkezni.
Winston lehajtotta a fejét. Elméjében ismétlődve látta annak a
rettenetes napnak a kulcseseményeit, mintha átkozott animált
gifeket nézne, amik addig indulnak újra és újra, míg az ember be
nem zárja a böngészőt.
– Arra készülünk – mondta Hardier –, hogy kihúzzuk a gyufát a
világ legbefolyásosabb emberénél. Szeretném tudni, hogy
számíthatok-e rád.
Winston nem válaszolt, bár tudta, hogy ezzel nem javít a
helyzetén. Az egyetlen kiút innen az őszinteség lenne. De nem bírt
megszólalni. Lassan közelebb reptette a drónt az épülethez, és a
kameraképet figyelte.
Hála a belső terek éjszakai világításának és a rengeteg
üvegablaknak, egész pontos képet tudtak összeállítani az épület
belső kialakításáról. A fényvisszaverő ablakok nappal tükröződtek
volna, de este átláthatóbbak voltak. A bejáratnál látták az
arcfelismerő rendszert és a kamerákat. A tető szintén tele volt
tűzdelve érzékelőkkel. Hardier és Winston egyetértett, hogy az
épületbe képtelenség észrevétlenül bejutni.
A késői órához képest túl nagy volt a mozgás az irodaházban. Yu
valószínűleg megemelte az őrök számát. Hardier elküldte a drón
képeit Amonnak is, hogy átfuttassa azokat néhány elemzésen.
Winston körberepülte a drónnal az irodaházat, amennyire tudta.
Az apró kis szerkezet halkan zümmögve, nagy rovarként szállt a
házak között. Amikor elég információt gyűjtött, visszatért a
furgonhoz.
 – Volt egy bevetésem… – kezdte Winston, miközben gondosan
elcsomagolta a drónt, bár tudta, hogy már nem lesz rá szükségük,
és hátrahagyják. – Egy orosz oligarchához kellett bejutnunk ketten,
és megszereznünk egy merevlemez tartalmát. A férfi az orosz
kormány támogatásával hekkereket pénzelt, akik nemzetközi
akciókat hajtottak végre. Hálózatokat bénítottak meg, adatokat
loptak vagy hamisítottak meg, és digitális vírusokat meg
kémprogramokat terjesztettek. A megbízónk… – Winston egy
pillanatra elgondolkodott, hiszen most már tudta, ki az, sőt,
sejtéseivel ellentétben, minden megbízója ugyanaz a személy volt. –
…Vellar, nekik akart menni, de kézzelfogható anyag kellett.
Megkaptuk az infót, hova kell mennünk, és mit kell keresnünk. Az
akkori társamat Tommy Marshallnak hívták.
– Nem ismertem – mondta Hardier. – Azt hittem, csak négyen
vagyunk.
– Nem tudtál mindenről, de ne aggódj, én sem – mondta Winston,
majd folytatta a történetét. – Tommy kemény ír gyerek volt, az biztos,
úgy hat évvel lehetett fiatalabb nálam. Az első munkája volt
Vellarnak. Eljutottunk az oroszhoz, kaptunk infót, mikor hogyan
mozog, de azért figyeltük pár napig. Amikor eljött az alkalom,
bementünk a házába. Befelé simán ment minden, meglett a
merevlemez is. Ellenőriztük, rajta volt minden. Nem hoztuk el,
felküldtük felhőbe a tartalmát. Mindent úgy hagytunk, ahogy volt – ha
kifelé nem lett volna gondunk, rá sem jönnek, hogy ott jártunk. De
Tommy rossz felé indult, mintha eltévedt volna abban az óriási
villában. Felborított egy kis asztalt, és összetört valami tálat. Az
oligarcha persze tartott a házában néhány nehézfiút akkor is, amikor
nem tartózkodott otthon. Az oroszok elkezdték átkutatni az épületet,
mi meg hiába próbáltunk kiosonni, felfedeztek. Öten voltak, hatalmas
emberek. Az egyiknél balta volt. Egy kibaszott balta, amivel öles
tuskókat szoktak hasítani, a másiknál vadászkés, a harmadik egy
baseballütőt szorongatott. A maradék kettőnél pisztoly. Nem volt
esélyünk. Nálunk is volt lőfegyver, de tudtuk, ha tűzharcba kerülünk,
beragadhatunk az épületbe, és ha erősítés jön, sosem jutunk ki. Én
már közelebb voltam a hátsó ajtóhoz, amin át bementünk. Tommy
távolabb, úgy félúton az őrség és a kijárat között.
 Hardier csendben hallgatta. Winston hangja kissé elmélyült, ahogy
a szomorúsága és a bűntudata rátelepedett. Megrázta a fejét, mielőtt
elmerengett volna, és folytatta.
– Fegyvert rántottam – mondta Winston –, hogy fedezzem őt, de
az oroszok is lőni kezdtek. Inkább összevissza, mint célzottan, de
sikerült megijeszteniük. Kirohantam az épületből, ők meg elkapták
Tommyt. Hallottam, hogy ordít, és azt a puffanó, nyekkenő hangot,
amikor leteperték. Segítenem kellett volna, de nem bírtam
visszaindulni. Olyan volt a ház, mint egy elvarázsolt kastély, ahová
elsőre sem akartál bemenni, de miután tudod, milyen iszonyatos
borzalmak várnak odabent, semmiképpen nem térnél vissza.
– Berezeltél öt orosz verőlegénytől? – kérdezte Hardier. – Te?
– Nem tudom, Ren, akkor valahogy így volt, pedig Tommyt és
engem is kemény fából faragtak, de már az elejétől fogva neccesnek
éreztük a melót. Teljesen idegen terepen dolgoztunk, innen-onnan
összelapátolt információk alapján. Az adatokat megszereztük, nem
volt értelme kockáztatni. Le kellett lépnünk, de Tommy elszúrta.
Haragudtam rá, amiért felfedeztek minket. Eljöhettünk volna
csendben és észrevétlen, de ő elszúrta. Én pedig…
Winston magába roskadt. Hiába próbálta szépíteni, nem ment
neki. Beismernie még csak sikerült, de megbocsátani nem tudott
magának.
– Én pedig cserben hagytam őt – mondta végül.
– Basszus, Kai. – Hardier majdnem kimondta, mit gondol a
bajtársiasságról és a cserbenhagyásról, de visszafogta magát. Ez
nem a megfelelő alkalom. Viszont ezek után hogyan bízzon meg
Winstonban? Vállvetve kell harcolniuk, és ha a társa megint berezel
vagy lelép, akkor nemcsak az ő élete, de az egész akció sikere
veszélybe kerülhet. És ha Vellar sejtései igazak, akkor ők ketten az
utolsók, akik még megállíthatják Yut, mielőtt a rendszere és a
hatalma kiteljesedik.
Hardiernek hirtelen és akaratlanul az jutott eszébe, mi történhetett
ezután Tommyval. Biztosan megölték, de előtte mit szedhettek ki
belőle? A megbízóját nem ismerte, Langley neve semmit nem mond
senkinek, a társáé szintén. Hogy mi volt az akció célja, azt
elárulhatta nekik, de ebből még mindig nem tudhatták meg, ki
dolgozott ellenük. Vellar óvatossága talán túlzásnak tűnt elsőre –
gondolta Hardier –, de végül is minden, ami történt vele és a
világgal, őt igazolta.
– Langley közölte, hogy a megbízó kitesz a csapatból – mondta
Winston. – Nála csak egyszer lehet hibázni. A tábornok viszont
kedvelt engem, és kiállt értem. Kaptam még egy esélyt, de Langley
azt mondta, ha még egyszer gond lesz, személyesen tekeri ki a
nyakam.
– Elhiszem – mondta Hardier –, hogy nem volt más választásod…
Hardier megvárta, amíg Winston a szemébe néz. A szűk térben
csak a felszereléseik LED-kijelzői és a szélvédőn keresztül
beszűrődő halvány fény világította meg őket, de Winston szeme így
is csillogott. Hardier a társa vállára tette a kezét.
– …de tudnom kell, számíthatok-e rád.
– Igen – mondta Winston. – Nem lesz gond.
Hardier megszorította a vállát, majd elengedte. Winston érezte,
hogy némileg megkönnyebbült attól, hogy kiöntötte a lelkét.
A titkoknak tömege van, ezért jó minél kevesebbet magunkkal
cipelni.
– Jól van. Megcsináljuk! – mondta Hardier, és bár maga sem hitte,
hogy élve megússzák, a sikerben ettől függetlenül bízott. A cél
megállítani Yut, nem a túlélés. Mindennél jobban szerette volna
felhívni Sabit indulás előtt, de az olyan lett volna, mintha kiállna egy
térre, és fellőne egy jelzőrakétát, hogy minél gyorsabban
rátaláljanak. Yu biztosan minden nyelven, valós időben, kulcsszavak
mentén figyeli a telefonos hálózatot. De még az is lehet, hogy már a
hangját is felismerné, így virágnyelven sem beszélgethetne a
testvérével. Pedig jó lenne erőt meríteni a hangjából. És elbúcsúzni.
Winston átpörgette a felvételeket, amiket a drón rögzített.
– Modern irodaház, belül körfolyosós, körben irodák, tárgyalók,
közösségi terek. – Közben egy szoftver a szemcsés éjszakai
képekből hevenyészett háromdimenziós modellt renderelt az
épületről. Félkésznek tűnt, a papírvékonynak ábrázolt falak
helyenként pontfelhővé estek szét, de az összképen látszódott a
lényeg. – A legfelső szinten lehet a központ, de ez egyáltalán nem
biztos.
– A földszint túl könnyen megközelíthető – mondta Hardier –, nagy
a mozgás, így logikus lenne a legfontosabb termet legfelülre tenni,
de majd meglátjuk.
– Az emeleteket több lépcső is összeköti, van benne logika, de
elsőre véletlenszerűnek tűnik. Egy liftakna van az épületben, ahol
két felvonó működik. Nagyjából minden emeletre három-négy út
vezet fel. Vannak zárt lépcsőházak is, de a körfolyosóból is ágaznak
el lépcsősorok, amik összekötik a szinteket.
– Szóval minden irányból ránk támadhatnak?
– Mint Escher Relativitásában.
– Nem hangzik jól. Van még valami?
Winston nézte a felvételeket, belezoomolt, megforgatta a modellt,
majd megrázta a fejét.
– Ennyi. Ebből kell főznünk.
Hardier kinyitotta a laptopot, és megnézte, mire jutottak Amonék.
Új üzenetet látott a chatablakban.
– Két őrt azonosítottunk a képeken – írta Amon –, a többiek nem
látszódnak eléggé. Mindketten a Triád tagjai. Maffiózók.
– Mit keresnek Yu irodájában? – kérdezte Hardier.
– Talán újabban őrzést is vállalnak – írta Amon –, vagy Yu
rákényszerítette őket, hogy neki dolgozzanak.
– Lehet, hogy Yu dolgozik a maffiának – mondta Winston.
– Oké – mondta Hardier –, korán reggel bemegyünk, remélhetőleg
akkor lesz bent a legkevesebb dolgozó. Yut pedig, ha igazán
keményen dolgozik, ott találjuk, ha meg mégsem, megyünk a
házához.
– Sok sikert, fiúk! Figyeljük a draget, ha van jel, azonnal nekiesünk
a rendszernek.
– Rendben, Amon. Kösz mindent!
Ahogy a város elcsendesedett Hardier körül, erőt vett rajta a
félelem. Hatalmas a túlerő, és nincs igazi tervük. Csak bíznak
abban, hogy meg lehet oldani az ügyet békés úton, csendesen a
háttérből, de valójában a halálba készülnek Winstonnal. Sokáig
álmatlanul forgolódott a fekhelyén, aztán nagy nehezen, pár órára
elaludt.
Néhány órával korábban Láng, a kínai titkosszolgálat ügynöke
civilben fellopakodott Peking egyik plázájának tetejére. A tetőn
kiépített parkolónak akadt egy lezárt része, amely a geotermikus
fűtési blokk teteje volt. Itt senki nem járt, és a tetőrészt lekerítő
vasbeton kerítés kiváló takarást biztosított a látogatók elől, ha az
ember lehasalt.
Láng megkereste azt a pontot, ahonnan tökéletesen rálátott a
kétsaroknyira lévő épület hatodik szintjére, Yu irodájára. A távolság
kétszáznyolcvankét méter és huszonhat centiméter volt a JS 7.62-S
mesterlövészpuska távcsövének digitális kijelzője szerint. Nem
amatőr lőtáv, de megoldható, legalábbis Láng bízott magában.
A puskáját nyolcszáz méterre hitelesítették, így ebből a távolságból
az üvegfal nem befolyásoló tényező. Miután betárazta a fegyvert,
kényelmesen elhelyezkedett, és várta a tiszta célpontot. Egész nap
figyelte a mozgást az irodaépületben. Többször látta Yut is, de
megfelelő alkalom nem kínálkozott.
Egyszer Yu végigsétált az ablak előtt, és Láng ujja megremegett a
ravaszon, de végül nem húzta meg. Úgy ítélte meg, hogy a célpont
mozgása túl gyors, és bár jó eséllyel eltalálta volna, inkább tovább
várt egy stabilabb és tisztább helyzetre. Láng apránként csipegette a
magával hozott elemózsiát, és kitartóan figyelte az épületet, rejtve
mindenki elől.
Eljött az este, és Yu még mindig életben volt. Láng hálózsákba
bújt, és a tetőn várta meg a reggelt. Több napra készült, de ha kell,
visszatér újra. Addig figyeli az épületet, amíg nem lesz tiszta
célpontja, és akkor meghúzza a ravaszt, a lövedék átsüvít az
épületek között, nagy robajjal betöri az üvegablakot, és belecsapódik
Yu testébe, aki összeesik, mint egy leégett szalmabála. Pár nap,
mire Rong ellenőrzi a sikert, aztán érkezhet az utalás.
Elalvás előtt Láng az elmúlt napokon gondolkodott. Egy hete még
úgy tervezte, elutazik valahova pihenni, most meg itt hasal egy
parkolóház tetején. Igaz, nem kevés pénzért.
Tudta, ki az a Yu, de nem különösebben érdekelte. Számára egy
öltönyös fontos ember a sok közül. Ő világéletében más
országokban dolgozott, és csak hetekre jött haza. Épp annyi brit vér
folyt az ereiben, mint kínai, és kiválóan beszélt angolul, emiatt a
titkosszolgálat szerette őt külföldön bevetni. Ő pedig nem bánta,
mert élvezte az utazást. Lassan erőt vett rajta az álom, és ahogy
átsiklott a valóságból, még néhány emlék bevillant neki a múlt hétről.
Jó volt az ebéd szombaton ott a… egészséges vagyok… mondta az
orvos… végre beadták nekem is az orvosi nanorobotokat…
 48

AMIKOR REGGEL Juno lement az alagsorba, Amon, Rosie és Codi

már javában dolgoztak. Codi hajnali kettőkor váltotta Rivert az
ügyeletben, azóta ült a monitor előtt.
– Kérsz egy kávét? – kérdezte Rosie Junótól, miután köszöntek
egymásnak.
– Az jólesne, köszönöm – mondta a lány, majd Amonhoz fordult: –
Az ügynökökkel minden okés?
– Igen – mondta Amon. Juno úgy látta, a fiú pár óránál többet nem
alhatott. – El tudtak rejtőzni. Találtam nekik egy elhagyott kisbuszt,
amit ki is tudtam nyitni. Egy éjszakára megteszi.
– Hogy nyitottad ki?
– Beléptem a fedélzeti számítógépébe egy appon keresztül, ami
már rajta volt, de tele biztonsági réssel. A régebbi autók még
bármilyen appot elfogadtak, a tulajdonosok meg sok mindent
telepítettek meggondolatlanul, mert azt hitték, a kényelmüket
szolgálja. Valójában ajtókat nyitottak ki a világ számára.
Juno mosolygott, de közben erőt vett rajta a pánik. A világ
megmentése sosem szerepelt a tervei között, és az előző esti
gondolatai is nyomasztották: egyedül maradtak a kínai
terrorszervezettel szemben, ami bármelyik járókelőt rájuk uszíthatja.
A délelőtt lassan telt. Amíg Pekingben éjszaka volt, nem sokat
tehettek San Franciscóból. Csak reménykedtek, hogy a két
ügynökön nem ütnek rajta hajnalig. Amikor Hardier és Winston
reggel elindul, náluk délután lesz.
Ebéd után Juno leült a kanapéra, és maga elé meredt. Amon
észrevette ezt, és odalépett hozzá.
– Minden rendben, Juno?
– Nem igazán – mondta a lány remegő hangon.
– Tudok segíteni?
– Ez az egész túl sok nekem. Egyszerűen sok, és kész…
– Ha ez megnyugtat, én is félek, de ki kell tartanunk.
 – Hé – mondta Rosie –, ha ez a Yu egy férfi, akkor biztos, hogy
tőlünk, nőktől fél a legjobban.
Juno mosolygott. Tetszett neki, hogy nőnek és nem lánynak
nevezte valaki. Némileg meg is enyhült, de érezte, hogy szüksége
lesz még egy kis magányra, mielőtt belevágnak az aznapi munkába.
– Ha nem haragszotok, most egy kicsit még egyedül lennék.
Amon habozott. Több okból is örült volna, ha együtt maradnak,
amíg véget nem ér az akció. Rosie-ra pillantott, aki egy gyors
grimasszal egyértelművé tette, mi a helyes válasz.
– Rendben – mondta Amon ráébredve, hogy mégsem
korlátozhatja Junót –, de amint tudsz, gyere vissza, mert szükségünk
van rád.
– Max egy óra – mondta a lány. Letette a kávésbögrét, és
visszaindult a szobájába.
 49

HARDIER NÉGY, Winston négy és fél órát tudott aludni. Hardier egy
rémálomból riadt fel. Yu állt vele szemben, de ő képtelen volt
megmozdulni. Tudta, hogy mindennél fontosabb lenne elkapnia ezt
az embert, mégsem képes rá. Próbált felé nyúlni, közelebb lépni, de
mintha valami sűrű, zselés anyagba merült volna, amiben
képtelenség mozogni. Sokszor álmodott már hasonlót, amikor
cselekednie kellett volna az álomvilágban, de nem tudott mozogni,
vagy csak nagyon lassan, mintha természetfeletti erő tartaná fogva
az izmait. Hardier akkorát rándult ébredésnél, hogy belerúgott a
furgon oldalába, de Winston nem ébredt fel rá.
Kilesett az ablakon. Még éppen nem hajnalodott, de a nap már ott
ólálkodott a horizont alatt, mintha a végszóra várna, hogy színpadra
léphessen. Hardier beült a sarokba, és az indulásra várt. Arca még
mindig enyhén lüktetett a Routól kapott ütéstől.
Amikor Winston is felébredt, ellenőrizték a felszerelést. A fülükbe
apró adóvevőt tettek, amellyel hallották egymást, de Amon üzeneteit
is, amiket egy mobilapplikáció olvasott fel nekik. Ugyanígy az ő
beszélgetésük is chatüzenetté alakult, amelyet a hekkercsoport
tudott követni. A kommunikációhoz Amon küldött egy weboldalt, ami
kellő titkosítást biztosított, és nem jelent meg a mobilszolgáltató
adatforgalmában. Miután ellenőrizték a kapcsolatot, sok sikert kívánt
a két ügynöknek.
Winstonnak négy nem fogadott hívása volt egy új-zélandi számról,
de nem merte visszahívni, hátha csapda, és azzal kiadná a
pozíciójukat, vagy kémprogramot telepítene a telefonjára, amivel
még Amonékat is veszélybe sodorná.
Az exoszkeletonok töltöttsége negyven százalékon állt, ami bőven
kitartott volna még két-három napig is, maximális terhelés esetén.
A draget Winston vette magához. Egy testhezálló táskába tette,
ami teljesen rásimult a hátára.
– Vigyázz rá! – mondta Hardier. – El ne felejtsd, hogy ott van!
 Ettek két-két energiaszeletet, felpakolták magukra az akcióhoz
fontos eszközöket, a többit hátrahagyták. Óvatosan feltették a
maszkokat, kiválasztottak két új, teljesen átlagos ázsiai arcot hozzá,
majd elindultak az irodaépület felé.
A telephely főbejáratán a kapu nyitva állt, a felemelt sorompó
átengedett mindenkit, mindkét irányba. Az őr kedvesen intett a jól
öltözött embereknek, ha odaköszöntek neki. Túl sok volt a dolgozó
és a vendég ahhoz, hogy mindenkit megállítson és ellenőrizzen. Arra
ott volt az épület bejáratánál álló két őr, akik viszont már odafigyeltek
a belépő személyekre, és itt szkennelt be mindenkit az arcfelismerő
rendszer is. Azonosítani csak azokat tudta, akik már jártak korábban
az épületben, vagy ott dolgoztak, de mindenkit megjegyzett, és
jelezte, ha idegen érkezett. Az ajtó sem nyílt ki, ha ismeretlen
személy állt előtte. Ilyenkor az őrök engedték be a vendégeket, és
kísérték őket a recepcióhoz, ahol bejelentkezhettek, és kaptak egy
kártyát az épületen belüli szabad mozgáshoz.
Hardier biztos volt benne, hogy nem jutnak be, és már látta is
maga előtt, ahogy a nagydarab biztonsági őrök a földre teperik őket.
Winstont egy kicsit később, mert ő kétségtelenül elvetemültebb.
Lassan sétáltak az épület felé. Tudták, hogy kívülről nem látszódik
sem az exoszkeleton, sem a rádiókapcsolatuk, sem a fegyvereik,
sem a valódi arcuk. Mégis – minden rutinjuk ellenére – mindketten
rettenetesen féltek, pedig már egészen közel jártak az épület
bejáratához, és még senkinek a figyelmét nem keltették fel. Álcájuk
tökéletesen működött, de nem hitték el.
Pedig az idő megnyugtatóan kellemes meleg volt, bár érződött,
hogy közeledik a nyári forróság. A pázsit az egész telephelyen
zöldellt, a fák lombkoronája pedig filmbe illően frissnek tűnt. Az egyik
virágágyásban egy kertész dolgozott a távolban, mellettük egy fiatal,
húsz év körüli kínai férfi sétált el, headsettel telefonálva. A másik
oldalról egy nő előzte meg őket, formás lábait szaporán szedve
sietett előre, kezében egy tablettel.
Hardier felnézett az épületre. A „Fractal Technologies” felirat felett
egy hatalmas háromszög alakú logó állt, aminek a belseje kisebb
háromszögekre oszlott fel. A központ üvegablakain visszaverődött az
éles júniusi napfény és a sötét árnyalatú égbolt vad kékje. Hardier
elismerte, hogy a helyszín csodálatos, egyszerre modern és
természetes. Winstonban közben egyre erősödött a vágy, hogy
elmeneküljön, amíg még nem késő, mert itt bizony csapdába
sétálnak.
Már csak pár méter maradt a szkennerig, ami alaposan
megvizsgálja majd őket. Winston elővette a mobilját, és mindkettejük
maszkján arcot váltott.

Yu korán kelt, és egy erős kávéval kezdte a napot. A kávéfőzőt a

karperecével indította el, és mire kidörzsölte az álmot a szeméből,
és átsétált a konyhasarokba, a forró ital már készen várta.
Kávézás közben elgondolkodott azon, miért nem jelzett még Iko,
hogy megtalálták Vellar két ügynökét. Kizárt, hogy minden kamerát
elkerültek, ha errefelé jönnek. A mobiljukról nem is beszélve. Ha van
nekik, úgy tűnik, nem használják, vagy ügyesen titkosítják.
Aztán elkalandozott egy kicsit, hogy hátha baleset érte őket, és
már rég halottak, vagy esetleg megijedtek és visszafordultak. Talán
Jacob Langley-nek sikerült hatnia rájuk, bár egyetlen percig sem
gondolta, hogy ez az ötlet működhet.
Kávé után lezuhanyozott, és felöltözött a szokásos fekete póló,
fekete zakó kombinációba, hozzá sötét farmert és elegáns sportcipőt
vett. Átsétált az irányítóterembe, ahol Qin és Marakar a helyükön
ültek. Az előtérben köszönt Wongnak és az őrnek, aki a lépcső
tetejéről figyelte az alsó szinteket.
Sung hajnalban hazament, amikor lejárt a műszakja. Yunak
eszébe jutott a tegnap esti kalandja a lánnyal, és mosolygott rajta.
Bármennyire is jó volt, tudta, hogy Sung jobban fél tőle, mint
amennyire szereti, ezért soha nem alkothatnak egy párt.
Amikor Yu belépett a terembe, megjelent Iko a monitoron.
– Jó reggelt, Daniel – mondta kedvesen mosolyogva, mint mindig.
– Lei miniszterelnök visszajött, és belépett az épületbe. Vele van Ho
elnök is.
Yu egy rövid bólintással köszönte meg az információkat. Arcán
ezután az aggodalom jelei tűntek fel, és ahogy a felhő takarja el a
napot, úgy komorult el a tekintete. A kávésbögréje kicsusszant a
kezéből, mintha még azt is elfelejtette volna, hogy tartania kell, majd
széttört a padlón, a krémbarna folyadék pedig csavarodott
csillagalakban fröccsent szét. Yu a monitor felé fordult.
– Riadóztass! – üvöltött Ikóra, mert rájött, hogy Leinek nincs oka
visszatérni ilyen hamar, Ho elnök pedig nem látogatna az épületbe
előzetes bejelentés nélkül. – Mindenkinek! Elkapni Leit és Hót!
– Daniel – mondta Iko –, ők Kína két első embere, nem
tartóztathatjuk fel őket csak úgy!
– Ah, te buta program – mondta Yu, és kirohant az előtérbe.
– Daniel… – mondta Iko.
– Iko kikapcsol – mondta Yu, és a monitor elsötétült. Az
asszisztens aludni tért. – Riadó, Wong! – kiabálta. – Valakik
bejutottak az épületbe Leinek és Ho elnöknek álcázva.
Tartóztassátok fel és ellenőrizzétek le őket! Szólj mindenkinek!
Tudjátok a dolgotokat! Ahogy megbeszéltük!
– Indulunk! – mondta Wong, és már küldte is az üzenetet minden
őr mobiljára.
A Lei miniszterelnöknek és Ho elnöknek látszó férfiak, amint
beléptek az épületbe, elkapták a két őrt az előtérben. Leteperték
őket a földre, majd a saját gyorskötözőikkel összefogták a kezüket.
Hardierék levették a maszkokat, és aktiválták az
exoszkeletonokat. Vérükben az adrenalin olyan hirtelen ugrott meg,
hogy a lélegzetük is elakadt egy pillanatra. A két őr pisztolya
azonosításhoz kötötte a használatot, így azokat ott hagyták.
– Bent vagyunk – mondta Hardier Amonnak. A szoftver átalakította
szöveges üzenetté, és elküldte a chaten keresztül a San Franciscó-i
rejtekhelyre.
– Vettem – jött a válasz Amontól, amit a program felolvasott
Hardiernek. Kellemes női hangon, mert nem állította át, és most már
nem is lesz ideje rá.
A dolgozók és a földszinten tartózkodó személyzet rémülten futott
az épület hátsó része felé, ahol a vészkijáraton igyekeztek távozni.
Akik meglátták a két betolakodót, a Fraktál parancsainak
megfelelően megálltak egy pillanatra, és elgondolkodtak azon,
honnan ismerős nekik a két férfi. Nem jöttek rá, viszont valami
különös oknál fogva az arcukról beugrott nekik Yanguang
Niangniang istennő képe. A nanorobotok el is küldték a központi
szoftvernek ezt az információt, amely jelzett Yunak, hogy többen
felismerték a két ügynököt, és hozzátette a pontos helyzetüket.
Wong minden őrt leküldött a földszintre. Öltönyös gyilkosok, volt
gengszterek, verőemberek, behajtók és fejvadászok rohantak le a
lépcsőkön és a lifteken, hogy a fejükben lévő két alakot
megkeressék és elkapják, vagy ha másképp nem megy, megöljék
őket. De ennél többről volt szó. Yu nem csak elültette a fejükben a
saját védelmére vonatkozó utasításokat, a gengszterek számára ez
életcél volt. Hittek Yuban, és úgy követték őt, mint egy vallási
vezetőt.
A földszinti hallba megérkezett az őrök első hulláma, hat ember.
Winston és Hardier szemkápráztató sebességgel rontott nekik.
Fejben felállítottak egy sorrendet, hogyan tudják a
leghatékonyabban, a legkisebb kockázattal harcképtelenné tenni
mindegyiket.
Hardier még távolról többször keresztüllőtte annak az őrnek a
mellkasát, amelyik gépkarabélyt tartott a kezében. Túlságosan
veszélyes fegyver volt ahhoz, hogy elsüljön itt. Közben a másik
kezével elkapta az injekciós tűvel támadó gengszter felkarját, így
tartva távol magától a tűt. Hardier az állához emelte a pisztolyt, és
alulról átlőtte a férfi fejét. A harmadiknak sikerült lőnie, de az ügynök
számított rá, és időben felugrott a levegőbe. A lövedék alatta zúgott
el, majd Hardier még a leérkezés előtt kétszer mellkason lőtte a
támadóját.
A gengszterek próbáltak egyszerre támadni, és bekeríteni
Winstont, de az ügynöknek már kész terve volt az ellentámadásra.
A legközelebbi férfit csak megrúgta, de úgy, hogy az elsodorta a
mögötte jövőt is. A harmadikat, aki oldalról érkezett egy lépcsőn,
célba vette és többször rálőtt. Nem látta pontosan, hol találta el, de a
férfi összeesett. Ezután belelőtt a földön fekvőbe is, majd azt,
amelyik már kezdett feltápászkodni, megragadta, és az üvegfalon át
kihajította az épület előtti gyepre. Látszott rajta, hogy összetört, és
orvosi segítség nélkül nem kel már fel aznap.
Hardier felugrott a lépcső feléig, majd onnan az első emelet
korlátjáig rugaszkodott el. Elkapta a krómozott rudat, és gyorsan
átmászott rajta. Ezzel megzavarta a lefelé igyekvő újabb őröket, akik
kettéváltak. Két ember továbbment a lépcsőn lefelé, de kettő
visszafordult, hogy rátámadjanak. Egyikük jókora darab, szúrós
tekintetű déli férfi volt, kezében egy katana karddal. A másik egy
Glockot szorongatott a jobb markában és egy injekciós tűt a bal
kezében. Hardier a nagydarabot keresztülrúgta a korláton, mielőtt az
meglendíthette volna a pengét. A fémkapaszkodó meghajlott, az
üveg pedig milliárd szilánkra robbant szét. A férfi fájdalomtól eltorzult
arccal zuhant a szilánkok között a földszinti kőre, ahol a karja,
amelyre érkezett, huszonnégy helyen tört el. Kardja csilingelve
csúszott messzire a kövezeten. Az injekciós tűt tartó gengszter végül
a pisztolyt választotta, de mire eldöntötte, Hardier már ott termett
mellette. Megragadta a férfit, ügyelve a tűre, és messzire hajította a
társa után, aztán még a levegőben belelőtt kettőt.
Winston nem várta meg, míg a két őr leér hozzá, megindult
feléjük, és a pisztolyát maga előtt tartva rájuk lőtt. Yu emberei
óvatlanok voltak, képzetlenek, és kapkodtak. Az egyiket eltalálta, de
a másik behúzódott sebesült társa mögé. Amikor Winston odaért, a
meglőtt gengszter már halott volt, a másik pedig nem értette, az
ügynök hogyan került el olyan gyorsan. Túl közel állt hozzá, hogy
rálőjön, ezért a pisztoly markolatával próbálta megütni. Winston
könyökkel védte az ütést, majd a másik tenyerével állcsúcson csapta
az őrt. Az a fegyverét elejtve elterült. Winston lábon lőtte a férfit,
majd hátrahagyta.
A dolgozók, a projektmenedzserek és az operátorok az oszlopok
és asztalok között bujkáltak, majd menekültek, amint lehetőségük
nyílt rá. Egyikük sem akart hősködni, hiába tudták, hogy Yu
büntetése mindennél rosszabb lehet, amiért cserben hagyják őt.
Winston felsietett az első szintre Hardierhez. Ekkor kinyílt a lift, és
három újabb gengszter lépett ki belőle, de, ahogy a két ügynök tüzet
nyitott, mind a hárman vissza is zuhantak a kabinba. Egymáson
hevertek holtan, a liftajtó pedig elkeseredetten próbált becsukódni,
de a kilógó lábak miatt erre nem volt esélye.
Az ügynökök a második szintre könnyen feljutottak, de ehhez
szinte körbe kellett menniük, megkerülve az egész központi hallt.
Gyorsan haladtak, nagyokat lépve, de közben ellenőriztek minden
fedezéket, nem vár-e rájuk valaki lesben.
A következő lépcsőhöz igyekeztek. Winston megtorpant, és
Hardier vállára tette a kezét, hogy megállítsa.
 Mindketten észrevették, hogy hirtelen csend lett. A dolgozók
kiabálása és lábdobogása messziről hallatszódott, az őrök
trappolása viszont elhalt. Az újabb csoport már okosabban támad –
gondolta Hardier.
Winston óvatosan kilesett. Hárman egyből tüzet nyitottak rá, de a
negyedik emeleten is megjelent két alak, aki célba vette őket. Két tűz
közé kerültek. Winston átvetette magát a korláton, és leugrott a
földszintre. Két emeletet zuhant, de talpra érkezett, és az
exoszkeleton le tudta tompítani az esést, ami azért így sem esett jól
neki. Érezte, hogy az egyik térde megroppant. Rohannia kellett,
hogy fedezékbe érjen, mielőtt becélozzák. Néhány lövedék elzúgott
mellette, és csörömpölve törte fel a járólapokat. Winston bevetette
magát az üres étkezőbe, felborítva két asztalt és a mellettük lévő
székeket. Hardier nem ment utána.
– Ren, megvagy? – kérdezte Winston a rádión.
– Meg. Te?
– Igen. A földszinti étkezőben vagyok – mondta Winston.
Miközben felállt és azon gondolkodott, merre mehetne, négy őr
rontott be a konyhába.
– Találtam fedezéket. Bevárlak – mondta Hardier. – Gyere fel!
– Igyekszem – mondta Winston, és a támadói felé vetette magát.
Winston ellökte a pisztolyt tartó őr karját, mielőtt elsütötte volna a
fegyverét, aztán fejbe lőtte a férfit. Közben a másik támadónak
elkapta a nyakát, és pajzsként maga előtt tolta. A másik kettő nem
lőtt rá, de remegve várták az alkalmat. Winston felemelte a férfit, és
bedobta az ételkiadó pult mögé, majd utánaugrott. Ekkor már tüzet
nyitottak rá, de addigra fedezékben volt, viszont a pisztolyát elejtette
érkezéskor. A pult előtti üvegtábla és néhány konyhai eszköz
darabokra tört, és a szilánkok Winstonra záporoztak.
Az ügynök közben elkapta a mellette fekvő gengsztert, és
kitekerte a nyakát. Komoly erőfeszítésébe került, mert az
exoszkeleton csak a csuklójáig tartott, így ezt a mozdulatot saját
erejével kellett véghez vinnie, és nem volt túl nagy gyakorlata benne.
Utána hátrakúszott a konyhába, át a lengőajtón, ahol a konyhagépek
és a középen álló nagy munkaasztal jobb fedezéknek tűnt.
Fertőtlenítő és étolaj szaga keveredett a helyiségben. A konyha túlsó
végéből halk sustorgás szűrődött be, ahol a személyzet rejtőzködött.
 Winston hallotta, hogy a két őr követi. Felkapott egy húsbárdot, és
a lengőajtóhoz sietett, ügyelve rá, hogy az ablakokon át ne lássák
meg. Sejtése bevált: az őrök óvatlanul rontottak be a konyhába, és
Winston meglepte őket. Azt várták, hogy elrejtőzött, de ehelyett ott
állt előttük. Teljes erőből meglendítette a bárdot, és belevágta az elöl
érkező maffiózó fejébe. A penge kiváló minőségű acélból készült, és
hibátlan élezést kaphatott a közelmúltban. Winston eltúlozta a
szükséges erőt, így a bárd leszeletelt egy darabot a gengszter
fejéből. Könnyedén, mintha szülinapi torta lenne. Mindketten
meglepődtek, de Winston gyorsan reagált, és oldalra lökte a férfit,
hogy hozzáférjen a mögötte érkező társához.
Vízszintesen meglendítette a bárdot, és a felkarján találta el a
férfit. Zakója sokat felfogott a vágásból, de a penge így is félig
levágta a karját. Felordított, és közben Winstonra lőtt, de célzás
nélkül, így a lövedék szikrázva elcikázott a konyhagépek felé.
Winston elengedte a bárdot, megragadta a férfit, és visszatolta az
étkezőbe, majd áthajította a pulton. Az őr rengeteg tálcát és a pult
üveglapjának egy megmaradt darabját is magával sodorta, végül egy
dupla étkezőasztalra érkezett, és összetörte azt is. Pisztolya zörögve
elcsúszott az asztallábak között.
Próbált felkelni és a kését a lábszáráról elővenni, de Winston
addigra odaért. Oldalról lendítette az öklét az ügynök feje felé, de
Winston könyökkel védte az ütést, majd elkapta és újra felemelte a
férfit. Kipenderítette a konyhából vissza az előtérbe, viszont nem az
ajtón, hanem az üvegfalon át. A gengszter a biztonsági üveg
ellenére is összevágta magát, két métert csúszott a kövön a
közösségi tér elé, mire megállt. Zakója elszakadt, inge kitűrődött és
mocskos volt, haja kócos, arcán pedig folyt a vére, de végre elő
tudta venni a kését, és kezdett feltápászkodni, amikor…
Hardier ezalatt bevetődött egy irodába, és ott bújt meg az egyik
íróasztal mögött. Innen lőtt rá a negyediken álló két őrre, akik
gyorsan fedezékbe vonultak. Tárat cserélt, majd óvatosan előbújt, és
a lépcsőn kúszva ismét kilesett a következő emeletre. Mielőtt
észrevették, sikerült célba vennie egy gengsztert. Miután kilőtte, a
másik kettő újra tüzet nyitott, de addigra ő is visszahúzódott.
Folyamatosan ellenőrizte a negyedik szintet is, de onnan senki sem
mert kinézni.
 Hol a gengszterek lőttek a harmadikon, hol Hardier, aztán
mindenki fedezékbe húzódott. A lövedékek jókora darabokat
robbantottak ki a falakból, és kétméteres üvegtáblákat, antik
fadekorációkat zúztak össze. Aztán Hardier eltalált még egy őrt. Ezt
addig folytatták, míg szép lassan az összes gengszter meg nem halt
a harmadik szinten. Hardier ekkor végre felmehetett az emeletre.
A két férfi a negyedikről már egy távolabbi, keresztbe épített lépcsőn
jött lefelé. Hardier célra tartott, de a fegyvere nem sült el, a tár
kiürült. Felkapott egy díszvázát a sarokból, és eldobta a két őr felé.
Bár nagyot dobott, könnyedén kitértek a váza útjából, viszont az
ügynök nyert annyi időt, hogy odarohanjon hozzájuk.
Két méterrel előttük felugrott, és egyiküket irdatlan erővel térdelte
mellkason, míg a másiknak elkapta a kezét, és lerántotta magával a
földre. A megrúgott őrnek akkorát rándult a nyaka, hogy nem bírt
felkelni. Hardier ráfordult a másik férfira, és kicsavarta a kezéből a
pisztolyt, majd a tenyere élével ádámcsutkán csapta. Ezzel egy
időben a gengszter is rúgott egyet Hardier felé, ami betalált, és az
ügynök a padlóra zuhant.
Az őr a saját torkát markolászva, rekedt, nyöszörgő hangokat
adva igyekezett a fegyveréért. Hardier gyorsan talpra ugrott, és
utánaszaladt. Mire az célra emelte a pisztolyt, odaért, és vállal
nekifeszült. Kissé fel is emelte a férfit, majd nekivágta a korlátnak.
A korlát üvegfala megrepedt, de a fémrésze kitartott, a gengszter
pedig átfordult rajta. Három emeletet zuhant pörögve a levegőben.
Zakója, mint egy beakadt ejtőernyő, lebegett körülötte hasztalan.
…amikor a társa fentről ráesett és letaglózta. Fejjel ütköztek, és
egyikük sem élte túl.
Winston felrohant, hármasával szedte a lépcsőket. A harmadikon
találkoztak Hardierrel. Winston felvett egy azonosító nélküli pisztolyt,
amiben fél tár volt még. Hardier egy másik fegyverből csak a tárat
szedte ki, és áttette a sajátjába. Úgy tűnt, az őrök egy részének
saját, azonosítással működő fegyvere volt, míg néhányuknak
egyszerű pisztolya. Többüknél kést is láttak, kardot és injekciós
tűket.
Tudták, hogy a negyediken újabb csapat várja őket. Hallatszott,
ahogy az őrök egymással beszélnek, és próbálnak egy használható
tervet rögtönözni, hogy ki hova álljon, és mit csináljon majd, amikor a
két ügynök feltűnik.
Hardier és Winston két külön lépcsőn érkeztek, két irányból, amire
nem számítottak az őrök, és bár gyorsan reagáltak, nem elég
szervezetten. Tüzet nyitottak, és a fegyverropogás megrázta az
épület hatalmas üvegablakait, vékonyabb belső falait. Szilánkok,
törmelékek záporoztak mindenfelé, ahogy a lövedékek becsapódtak
a falakba, a korlátokba, az üvegablakokba és az ajtókba, és azokon
túl monitorokba, kijelzőkbe, munkaállomáson hagyott bögrékbe,
vázákba. A levegőben égett por szaga terjengett.
Hardierék viszonozták a tüzet, és a gengszterek hullottak,
jajveszékelve vágódtak el a padlón. Amikor mindenkinek kifogyott a
tár a fegyveréből, már csak hat őr maradt talpon a tizenháromból.
Hardier és Winston elővették a késeiket, és nekik rontottak.
Exoszkeletonnal erősítve, döbbenetes sprintet vágtak le az őrökig,
de egyiküknek mégis maradt egy tölténye, és sikerült rájuk lőnie.
Nem célzott jól, de szerencséje volt. Eltalálta Hardiert, aki
megperdülve elvágódott a szilánkokkal borított padlón.
 50

AMON, Codi és Rosie teljes készültségben ültek a gépeik előtt,

figyelve a jeleket és az üzeneteket. Egész reggel nem érkezett
semmi, és Amon már kezdett a következő lépésen gondolkodni. Ha
nem marad más megoldás, személyesen megy el Yuhoz és tekeri ki
a nyakát, ha ez kell ahhoz, hogy megállítsák.
– Bent vagyunk – jött az üzenet Hardiertől. Hangját a mobilja
programja alakította szöveggé, és úgy jelent meg a képernyőn,
mintha begépelte volna.
– Bent vannak! – mondta Amon a többieknek.
– Amon! – mondta Codi, miközben le sem vette a szemét a
monitoráról.
– Mi az? – kérdezte Amon, és odasietett a fiú mellé. Gyorsan
átfutotta az adatokat.
– A drag is bent van az épületben, és már látunk néhány adatot –
mondta Codi.
– Mit? – kérdezte Amon.
– Pár belső levelezést, néhány e-mail-címet és telefonszámokat.
– Az ott dolgozóké – mondta Rosie a terem másik végéből.
– Jól van – mondta Amon –, menjetek rá az e-mail-címekre,
küldjetek rájuk néhány kémprogramot, ha tudjátok, terheljétek túl a
szervert.
– Rendben. Amon, te a telefonszámokat csekkold, én nézem az e-
mail-címeket.
Codi létrehozott több Daniel Yu-s e-mail-fiókot, majd az elfogott
címekre kiküldött néhány üzenetet „S. O. S. teendők”, „Cégünket
kibertámadás érte”, „Vészterv lépett érvénybe”, „Jövő hétfői
munkarend”, „Év végi prémium” és egyéb kreatív, kevésbé gyanús
tárgysorral, természetesen kínai fordításban.
Ahogy páran rákattintottak, Codi kémprogramja feltöltődött a
hálózatra, és most már nemcsak a dragen, hanem közvetlenül az
optikai internetkábelen keresztül is volt kapcsolatuk a céggel.
A levelezőrendszerből kinyerték az összes e-mail-címet, és a
felhasználófiókok elkezdtek egymásnak üzeneteket küldeni.
A kémprogram pillanatok alatt átmásolta magát minden egyes gépre
és eszközre, a levelek száma exponenciálisan nőtt. Ilyenkor
általában a szerver túlterhelés miatt leáll. De most nem történt
semmi.
– Mi a fene? – kérdezte Codi.
Igaz, hogy Yu alvó módba tette Ikót, de a rendszer a háttérben
még futott, és vigyázott a Fraktálra meg az épületre. Egy általa
integrált algoritmus kiszűrte a túlterheléses támadási kísérletet, és
törölte a leveleket, mielőtt megérkeztek volna a szerverre.
A kémprogramokat nem találta meg, de bizonyos hozzáféréseket
azonnal blokkolt.
– Mi az? – kérdezte Amon.
– A túlterheléses támadás nem sikerült – mondta Codi –, de
rengeteg levelezést töltöttem le, a címlista is teljes. De a rendszer,
amivel a nanobotokat buzerálják, nincs sehol.
– A levelezésben mik vannak?
Codi lefuttatott egy kulcsszavas elemzést, ami megnézte a több
száz gigabájtnyi levelezésben, mik voltak a leggyakoribb szavak,
illetve kigyűjtötte azokat az üzeneteket, amikben a számukra
érdekesebb kifejezések szerepeltek. Codinak több százezer e-mail
helyett csak a jelentést kellett átfutnia.
– Vannak parancsok, utasítások, egyeztetések, beszélnek
nanobotokról, és úgy tűnik, a rendszert Fraktálnak hívják.
– Ez is valami – mondta Amon. – Bizonyítéknak jók lesznek
később.
– Yu cégének a neve is Fractal Technologies – mondta Rosie.
– Ugye csak ugratsz? – kérdezte Codi.
– A legkevésbé sem.
– Amon, te mire jutottál? – kérdezte Codi.
Amon kifordította a monitorát. Egy térképen látszódott az összes,
Yunak dolgozó ember, pontosabban az okostelefonjaik pozíciója.
– Valaki bekapta a „meztelen fotó a kolléganőről” trükköt – mondta
Amon –, így látjuk a mobilokat.
– Mindig az jön be! – mondta Codi, és összecsapta a tenyerét.
– Elküldjük Hardieréknek, és ha lehet, valós időben frissítsétek.
 – Hol van River? – kérdezte Rosie. Most tűnt fel nekik, hogy a fiú
hiányzik.
– Nem tudom – mondta Amon –, ma még nem láttam, igaz, ő
olyan hat körül ment aludni. De Juno is jöhetne már.

River nem hallotta meg az ébresztő dallamot, mert alvás közben

véletlenül betakarta a mobilját. Amikor végre felkelt, szörnyű érzése
támadt, mintha cserben hagyta volna a többieket. Éjjel dolgozott,
hajnalban pedig nem bírt elaludni, folyton az akcióra és a két
ügynökre gondolt. Egyszerre szeretett volna ott lenni velük, és lelőni
a rosszfiúkat, de sajnálta is őket, amiért ilyen borzalmasan veszélyes
akciót kell végrehajtaniuk.
Gyorsan felöltözött, fogat mosott, majd elhagyta a szobáját, és a
lift felé igyekezett. Túlaludta magát, amitől épp olyan kótyagos volt a
feje, mintha csak néhány órára dőlt volna le a tegnapi, ritka hosszú
nap után. A felvonónál két férfi állt. Egyikük rövid hajú volt, a
másikuk kopasz, mindkettő izmos és magas, egy fejjel tornyosultak
River fölé. Igyekezett nem tudomást venni róluk, és sietve elsétált
mellettük, de megszólították. Amikor River ránézett a kopaszra,
meglátta az arcán húzódó sebhelyet, ami úgy nézett ki, mint egy az
állkapcsa felett mászó százlábú. Borostája hiányzott azon a részen.
– Ne haragudj – mondta a férfi –, bocs, hogy így leszólítalak, de
keresünk valakit, aki ebben a szállodában szállt meg. – Kedvessége
minden vészharangot megkongatott a fiúban.
– Sziasztok – mondta River, és erősen koncentrált, hogy a hangja
nyugodt maradjon. Előítélet ide vagy oda, biztos volt benne, hogy
ezek ketten sárosak vagy akár gyilkosok is lehetnek. Vajon
felfedezték őket, és Amonért jöttek? Vagy valaki más
szállóvendégnek akadtak gondjai egy rossz társasággal? River
bármennyire is szeretett volna hinni az utóbbiban, az elsőre tippelt. –
Én is csak ma reggel jöttem, nem ismerem a lakókat. A recepción
nem…
– Ismered ezt a lányt? – kérdezte a rövid hajú férfi, és a mobilján
egy fotót tolt River arcába. Juno volt a képen.
 – Nem – mondta River, és érezte, hogy a két szempár minden
pórusát figyeli fentről. A következő pillanatban egy sokkoló vágódott
a bordái közé, és River egy fájdalmas nyekkenés kíséretében
elvágódott a padlószőnyegen.
Juno éppen akkor sétált lefelé, hogy visszatérjen Amonékhoz,
amikor a lépcsőfordulóból észrevette Rivert, ahogy a földön
vergődik, és próbál magzatpózba összehúzódni. A lány sarkon
fordult, és halkan lesietett a lépcsőn. Felfedezték őket! Baj van! – a
szavak mint egy vészjelzés villogtak a fejében, vörös fénnyel borítva
be törékeny belső világát. Biztosan tudta, hogy nem vették észre, de
csak idő kérdése, és felfedezik az alagsori rejtekhelyet. Ha már az
épületbe bejutottak, biztosan átfésülik az egészet. De hogyan
találtak rájuk?
A két férfi megragadta Rivert, és a szobája felé húzták. Vállal
belökték az ajtót, a mágneszár reccsenve engedett, és a zár kifordult
az ajtóból. Bevonszolták a remegő fiút, és ledobták a padlóra.
A kopasz behajtotta az ajtót, majd River fölé tornyosult.
– Hol van a lány? – kérdezte. Hangja még halkan is félelmetesen
érdesen zengett. River csak nyögni tudott, közben a könnye és a
nyála keveredve csorgott le a szőnyegre.
A másik férfi elővett egy jeltovábbítót, kitette az ablakba, ezzel
teljes internetlefedettséget biztosított majdnem az egész épületben.
Ha Amonék alagsori terme nem lett volna külön árnyékolva, akkor
Marakar monitorán most megjelentek volna a nanorobotjaik.
– Nem kell elmondanod, elég, ha gondolsz rá! – mondta Rivernek.
A fiú agya lassan kitisztult, és kezdte felfogni, mekkora veszélyben
van. Riasztania kellene a többieket, de képtelen volt megmozdulni.
A kopasz leguggolt hozzá, és gyorskötözővel összefogta a csuklóját
a háta mögött. Jó munkát végzett, River nem bírta mozgatni a kezét,
ha mégis erőltette, a műanyag belevágott a bőrébe.
– Nem ismerem azt a lányt – mondta River. – Nem értem, mit
akartok…
– Meglátjuk – mondta a kopasz. A másik férfi is odaguggolt hozzá,
lefotózta River arcát, majd nyomkodni kezdte a mobilja képernyőjét.
A fotó Kínába száguldott jeltovábbítókon, optikai kábeleken és
műholdon keresztül. Pár másodpercbe telt, míg megjelent Marakar
gépén. Egy algoritmus megvizsgálta a fotót. Összevetette az
adatbázisában és az interneten elérhető több ezer milliárd
fényképpel. Meglett River személyének digitális lenyomata, majd a
tb-száma, és ezzel együtt a nanorobotjainak az orvosi hívókódja.
Marakar küldött egy pinget, és a nanorobotok válaszoltak. Létrejött a
kapcsolat.
Marakar írt egy üzenetet River fogvatartójának: Kérdezd meg,
mire emlékszik Junóról! Aztán hogy hol vannak a hekkerek! Hol van
Vellar csapata?
Ha ténylegesen feltették ezeket a kérdéseket, a választ sokkal
hamarabb megtalálták, mintha vakon kellett volna kutatni az
elméjében emlékek után.
A férfi Riverhez fordult, és újra megmutatta neki Juno fotóját.
– Mire emlékszel erről a lányról? – kérdezte.
Rivernek beugrott pár emlék, hiába próbálta elnyomni azokat. Két
kép villant be: ahogy Juno először lép be a terembe, és amikor
összenéztek, és a lány lehangoltan elhúzta a száját, mintha nem
értené a pesszimizmusát. A két képet a nanorobotok rögzítették, és
elküldték Marakarnak.
Marakar mosolyogva nézte az enyhén elmosódott, de jól kivehető
képeket a lányról.
– Megvagy!
 51

YU A KÖZPONTI irányítóteremben állt, és a kijelzőt nézte. Mellette

Qin és Marakar dolgozott a munkaállomásaikon, megállás nélkül járt
a kezük az érintőpanelen. Egymásra pakolták a programrészleteket,
kijelölték a célszemélyeket, elküldték az utasításokat a
nanorobotoknak.
– Iko – mondta Yu. Iko visszatért az alvó állapotból, és avatárja
megjelent a képernyőn. Kedvesen mosolygott Yura. – Hol van a
vendégünk?
– Úton – mondta Iko. – Fél óra, és megérkezik.
– Sürgesd meg őket!
Qin és Marakar folyamatosan figyelték az összes őrt és a pekingi
rendőrséget, hogy nem érkezett-e hozzájuk bejelentés. Alapvetően
mindenkinek elküldték azt a gondolatot, hogy az irodaépületben
minden rendben van, és ha elhangzik a cím, azt tekintsék
komolytalan hívásnak. A dolgozóknak is tilos volt beszélniük az
épületről és a munkájukról.
Valaki mégis bejelentést tett a lövöldözésről. Ezt Qin megtudta,
mert az algoritmus kihalászta a hatalmas adathalmazból, és fontos
információként jelölte meg. Qin megkereste a diszpécsert, töröltette
vele a bejegyzést, és megerősítette benne, hogy nem történt
semmilyen bejelentés.
– Hogy a fenébe jutottak el idáig? – kérdezte Yu. – Hiszen mindent
látunk, és minden adatbázishoz hozzáférünk.
Az adminok nem válaszoltak, mivel nem létezett jó válasz. Valahol
hibáztak, de fogalmuk sem volt, hol.
Yu felkutatta az összes elérhető gengsztert, kijelölte őket, és
megparancsolta nekik, hogy menjenek az irodaépületbe, és kapják
el a két ügynököt. Huszonöt maffiózót sikerült mozgósítania, akik
azonnal autóba ültek, és száguldottak az irodaházhoz. Közülük
nyolcan perceken belül megérkeznek, a többieknek sem kellett
negyedóránál több. Mindannyian dühösek voltak, és tudták, hogy
ennek a két ügynök az oka. El akarták kapni őket bármi áron, csak
ez lebegett a szemük előtt.
Yu talált négy járőrt a közelben, kétutcányira, akiket szintén
ráugrasztott Winstonra és Hardierre, ők is elindultak feléjük.
– Ez a két átkozott japán ronin mégis mit képzel magáról? –
mondta Yu.
– Tulajdonképpen – mondta Marakar – az egyik francia, a másik
pedig új-zélandi.
Yu úgy nézett az adminra, hogy Qin attól tartott, Marakar mindjárt
spontán tüzet fog.
– Igen? Okos vagy? – kérdezte Yu. Marakar lesütötte a szemét. –
Nem érdekel, ha mély Afrikából jött zsidó és muszlim szülők
gyermekei is, állítsátok meg őket! Nem nehéz, csak oltsák be
mindkettőt! Marakar, te meg foglalkozz azzal a June nevű lánnyal. –
Marakarnak a nyelve hegyén volt, hogy kijavítsa Yut, hogy a lány
neve Juno, de végül visszafogta magát. És jól tette.
– Mi lesz, ha feljutnak ide? – kérdezte Qin.
– Ha sikerül nekik – mondta Yu, és Qinre mutatott –, az azért lesz,
mert mi úgy akarjuk.
Daniel – szólalt meg Iko a belső csatornán, Yu nanorobotjain
keresztül, hangja csak egy gondolatként jelent meg a fejében. Ehhez
csak vészhelyzet vagy kiemelten fontos információ átadása esetén
volt joga. Yu össze is rezzent, mert egyből tudta, hogy valami nincs
rendben. – Rong egy bérgyilkost küldött rád. A neve Johnny Bao,
becenevén Láng, és a pláza parkolójának a tetején van. Egy JS
7.62-S mesterlövészpuska van nála. A kínai titkosszolgálat embere.
Vannak nanorobotjai.
Rong – gondolta Yu. – Tudtam, hogy nem bízhatok benne! Ezért
faggatózott annyit. Iko, teljes átvilágítást kérek a kínai
titkosszolgálatnál! Akiben nem bízhatunk, azokat rúgasd ki a
vezetőikkel! Ha szükséges, vonj be egy admint!
Mi legyen Lánggal? – kérdezte Iko. Pontosabban ezt már Yu
magától kérdezte, Iko sugallatára.
Rá tudjuk venni, hogy célozzon az ügynökökre? – gondolta Yu.
Ez nehéz folyamat lenne – mondta Iko. – Láng parancsot teljesít,
nagyon eltökélt, nehéz befolyásolni. Én túl kockázatosnak ítélem.
 Értem. Köszönöm, hogy szóltál. Kérlek, írj neki, hogy ugorjon le a
tetőről.
 52

WINSTON LÁTTA, hogy Hardier elesik, de nem állt meg, mert tudta,
hogy mindkettőjük élete rajta múlik. Villámgyorsan ott termett a
legközelebbi őrnél, és a bordái közé döfte a kést, majd kihúzta, és
újra beleszúrta egy másik helyre. Annyira gyorsan csinálta, hogy a
maffiózó fel sem fogta, hogy két szúrás volt. Winston továbbugrott a
fegyvereshez, amelyik lelőtte Hardiert. Átszúrta a karját, és
elfordította a kést, mire az elejtette a pisztolyát. Winston kihúzta a
pengét, és további nyolc helyen szúrta meg a támadójukat. Nem
finomkodott, Hardiert bosszulta meg, bár azt nem tudta, meghalt-e.
Viszont túl sok időt vesztegetett egy emberre, és a következő őr már
eltorzult arccal rohant felé, mikor odafordult. Az egyik kezében egy
injekciós tűt tartott. Úgy fogta, mintha kés lenne, amivel döfni készül.
Amikor összetalálkoztak, Winston ellépett oldalra, elkapta a férfit, és
abba az irányba hajította, amerre szaladt, hogy a saját lendülete is
hozzáadódjon a dobás erejéhez. A gengszter három méterrel arrébb
csapódott egy üvegajtóba, keresztülzuhant rajta, aztán fejjel egy
íróasztal sarkának vágódott, és elterült. Az injekció a földre esett, a
tű pedig eltört rajta.
Hardier közben feltápászkodott a földről, és a bal combján
elszorította a kimeneti sebet, átbújtatva a kötést az exoszkeleton
alatt. Úgy tűnt, a lövedék csak a húson ment át. Leakasztott egy
fájdalomcsillapítót az övéről, és a cakkos szélű sebhely mellé
nyomta. A fájdalom másodpercek alatt megszűnt, az exoszkeleton
pedig levette a terhelést a lábáról, így szabadon mozoghatott azzal a
tudattal, hogy ha az akció egyszer véget ér, és kimegy a gyógyszer
hatása, rettenetesen fáj majd a sérülése, sőt akár maradandó
bénulása is lehet. Ez azonban most nem számított. Tovább kellett
mennie. Felvette a kését, majd két nagyobb lépéssel nekivetődött a
hozzá legközelebb álló őrnek, és egy jól irányzott szúrás közben
leteperte. A másik két férfi közben Winstonnak rontott, és ledöntötték
a lábáról. Egyikük ütötte a fejét, a másik rúgta, ahol érte. Winston
többször megvágta őket, de végül kirúgták a kést a kezéből.
Lefogták, és az egyikük egy injekciós tűt vett elő, hogy az ügynökbe
szúrja.
Hardier otthagyta az emberét, és Winston segítségére sietett. Úgy
ugrott neki az egyik őrnek, hogy közben a másikat is fejbe rúgta.
Amelyiket elkapta, azt olyan erővel rántotta le a saját térdére, hogy
eltörte a nyakcsigolyáját. Még Hardiert is kirázta a hideg a reccsenés
hangjától. A férfi, amelyik a rúgástól esett el, elejtette a tűt, de az ép
maradt a szőnyegen. Winston felkelt és megfogott egy műanyag
pihenőszéket, majd a földön fekvő gengszter mögé sétált, hogy
kieressze a harcban felgyülemlett dühét. Meglendítette a széket, de
akkor különös dolog történt…
A földön fekvő gengszter testébe hirtelen olyan hatalmas
mennyiségű adrenalin áramlott, hogy beleborzongott. Szíve hevesen
zakatolni kezdett, közben elmúlt minden fájdalma, és még egy –
számára megmagyarázhatatlan – dolog történt. Látta azt, amit a
társai látnak. Inkább megérzésként jelent meg az elméjében, ahogy
Qin kiolvasta a nanorobotokból, mit látnak a többiek, és elküldte az
információt mindegyiküknek, így a földről felálló őr tudta, Winston
mire készül.
…a gengszter hátranyúlt, és úgy kapta el a széket, hogy még oda
sem nézett. Winston megdöbbent, az őr pedig kihasználta az
alkalmat, és bevitt neki egy jobb horgot. Az ügynök megtántorodott,
és elengedte a támlát, ami már lendült is felé.
A műanyag szék kettéhasadt, ahogy nekicsapódott. Winston
odébb gurult a földön, de egyből talpra állt. Nekiszaladt az őrnek, és
ledöntötte a lábáról. Satuba fogta az egyik lábát és a nyakát, majd
elkezdte szorítani, mintha MMA-meccsen birkóznának. A gengszter
teljes erőből küzdött, de az exoszkeleton fémváza és Winston ereje
együtt présként nyomták egyre összébb. Aztán több dolog karcosan
roppant, és az ügynök elengedte az élettelen testet. Lihegve állt fel a
földről, és rettenetesen fáradtnak érezte magát.
Az a férfi, amelyik átesett az üvegajtón, időközben feltápászkodott,
és egy hatalmas, véraláfutásos horpadással a homlokán Winstonnak
rontott. Egyáltalán nem viselte meg a sérülése, mintha nem vett
volna tudomást róla. Dühösen, agresszívan támadta meg az
ügynököt, mintha személyes bosszú vezérelné. Nekifutásból rúgott
Winston hátába, aki ismét a földre került.
Hardier odaugrott, elkapta a férfit – aki pedig közel járhatott a száz
kilóhoz –, egy rövid ideig cipelte, végül átdobta a korláton, le a
földszintre. A gengszter szerencsésen érkezett, és csak a lábai
törtek el. De bármennyire is dolgozott benne a fájdalomcsillapító és
az adrenalin, számára véget ért a harc.
Négy rendőr rohant el mellette, és futólépésben elindultak felfelé a
lépcsőkön. Elektromos Taser pisztolyokat tartottak a kezükben. Egy
pillanatra Hardier megkönnyebbült, hogy erősítést kapnak, de aztán
rájött, hogy itt mindenki Daniel Yu oldalán áll, és csak magukra
számíthatnak.
– Az ötödiken nem látunk őröket, de az irodában vannak páran –
írta Amon, a digitális női hang pedig felolvasta az üzenetet a két
ügynöknek.
– Hogyan látjátok őket? – kérdezte Hardier.
– Bejuttattunk egy kémprogramot – írta Amon –, így látjuk a
mobilokat, az okosórákat és az okosszemüvegeket.
– Kösz, Amon – mondta Hardier. A négy rendőrről tehát azért nem
jött infó, mert ők nem voltak kapcsolatban a dolgozók telefonjaival,
ezért Amonék nem tudtak róluk.
Hardier végignézett magukon. Mindketten sokat kaptak már, és
kifogytak a fegyverekből. Winston zihálva állt fel a földről, és a kését
kereste, de sehol nem látta a romok között. Több helyen vérzett a
feje, és fájtak a testén a horzsolások, ütések pontjai. Hardiernek
lüktetett a lába, de próbált nem figyelni rá. Közben nyugtázta, hogy a
pisztolya üresen, de a helyén van.
– Te is láttad, eh? – kérdezte Winston.
– Igen, nem emberiek. Valahogyan felturbózták őket.
– Totál kivagyok – mondta Winston, és vérrel kevert nyálat köpött
a szőnyegre, közben a térdére támaszkodva próbálta lenyugtatni a
légzését. – Tu meke – tette hozzá, de csak magának.
– Gyerünk, Kivi, szedd össze magad! – mondta Hardier.
 53

LÁNG HALÁNTÉKÁN izzadság folyt le, legalább annyira a meleg

miatt, mint a koncentrálástól. Feszült figyelemmel követte az
eseményeket az épületben. Nem tudta, ki az a két őrült, akik
megtámadták az épületet, és épp küzdenek az őrökkel, de nem is
érdekelte különösebben. Az ő célpontja Yu, és csak arra kell
vigyáznia, hogy előbb lője le, minthogy ez a két nindzsa feljut hozzá,
bár erre – a távcsövön keresztül látott túlerőt elnézve – nem sok
esélyt látott.
Megkereste a vezérlőtermet, és megtalálta Yut. Végre tiszta
célpont kínálkozott. Láng finoman a ravaszra tette a mutatóujját, vett
egy mély lélegzetet, és teljesen kizárta a külvilágot. Nem hallotta a
mögötte parkoló autókat, a város reggeli zajait, sem a távoli
lövöldözés hangjait. Csak ő létezett és a célpont. Eggyé vált a
fegyverrel, így már csak a puska volt, és a célpont. Apró lépések,
amelyekkel mindig felkészült a tüzelésre. De ekkor váratlanul az a
gondolata támadt, hogy nem akarja megölni Daniel Yut, hiába ez a
feladata.
Képtelen megtenni. De miért? Láng kiengedett, kiesett a ritmusból,
és ahogy kifújta a levegőt, visszatértek a zajok, és sokkal
élesebbnek és zavaróbbnak találta mindet. Mintha LSD-t szedett
volna, amitől kiélesednek az érzékszervei. Úgy vélte, még azt is
hallja, hogy az utcán valaki épp kacsával kéri a jiangbinget.
Le kell lőnöm, ez a küldetésem – mondta magának, újra a
távcsőbe nézve megkereste Yut, és becélozta. Ezúttal sem bírta
meghúzni a ravaszt. Érezte, hogy a puska markolata síkossá vált az
izzadságtól, és a szemébe is belefolyt egy csepp.
Mi a frász? – kérdezte magától. Megdörzsölte az arcát, megtörölte
a kezét a nadrágja szárába, és újra a távcsőre tapadt.
Ekkor olyan erővel tört rá az öngyilkossági vágy, hogy reszketni
kezdett. Utálta a világot és saját magát, amiért kudarcot vallott. Nem
teljesítette a küldetését, és most kitűnő volt az alkalom, hogy
leugorjon a tetőről. Úgy gondolta, sőt biztosan tudta, hogy minden
lépés ide vezetett. Ez a végzete, hogy most véget vessen az
életének.
Letette a puskát, négykézlábra emelkedett, majd lenézett az
utcára. Igen – gondolta –, jó lesz.
Az öngyilkosság vágya mint egy jelzőrakéta szántotta végig az
elméjét, de mellette halvány szentjánosbogarakként más gondolatok
is pislákoltak. Egész életében rendszerezetten élt, szabálykövető és
tiszta gondolkodású emberként. Mióta állami rendőr lett, majd az
állambiztonságiak ügynöke, soha nem szegett parancsot. Amire
megkérték, megtette. Most arra kérte Rong, hogy ölje meg Yut. Ki
kell iktatnia, ez a parancs.
Láng érezte, hogy nem sok ideje van, felkapta a puskát, a vállához
szorította, majd belenézett a távcsőbe. Egy emelettel lejjebb
pásztázott, így feljebb emelte a célkeresztet, és ismét megtalálta
Yut. Nem nézte meg, merre járhat a két támadó. Talán már nem is
élnek. A lényeg, hogy a célszemély ott van, még mindig ugyanott áll,
pedig Láng úgy érezte, fél órája bénázik a lövéssel. Képtelen volt
teljesen kitisztítani a fejét, és kisöpörni minden zavaró gondolatot az
elméjéből. Régen ez könnyedén ment, de most mintha valaki más is
lenne odabent. Kezdek megőrülni – gondolta. – Mint a filmekben,
ülök egy fehérre meszelt üres szobában, összekuporodva, és
ütemesen verem a fejem a falba, hogy a hajam is kikopik azon az
oldalon az évek alatt. Inkább az öngyilkosság!
Az épület felől halk dörrenések hallatszottak, mintha a másik
oldalon még egy ablak is kitört volna. A sötétített üvegeken át is
látszódtak néha torkolattüzek. Komoly balhé lehet odabent –
gondolta Láng.
Érezte, hogy nem tud pontosan lőni, pedig muszáj lesz. Rong
adott egy parancsot, az öngyilkosság ráér. Láng arca forró volt, és
tudta, hogy térdelőállásban könnyen felfedezik, mégsem mozdult
meg, csak a célra koncentrált. Még sikerülhet – gondolta, majd újra
rátört a vágy, hogy mindent örökre befejezzen. Ezúttal engedett a
kísértésnek. Bízott magában, és ha ezt érzi helyesnek, akkor ideje
megtenni.
Meghúzta a ravaszt, majd lefordult a párkányról, és csendben
zuhant a járda felé. A talaj túl gyorsan közeledett, így nem maradt
ideje más gondolatra, mint hogy „minden rendben lesz”. Még hallotta
a távolban, ahogy a lövedék berobbantja az emeleti ablakot, aztán
egy hatalmas roppanással csend lett, sötét és parttalan békesség.
 54

– JÓL VAGY? – kérdezte Winston, és Hardier lábára mutatott, ahol a

nadrágja átázott a vértől.
– Egyelőre nem érzem. De te sem nézel ki túl jól – mondta
Hardier. Winston nem látta magát kívülről, de érezte, hogy húzódik a
homloka, ahol felszakadt a bőre, mikor megrugdosták a földön.
A hátát ért ütést és rúgást az exoszkeleton nagyrészt felfogta, de a
zúzódásai így is lüktettek, mintha külön kis élőlények lennének, amik
el akarják hagyni a gazdatestet.
Winston egyre kevésbé hitt benne, hogy élve kijutnak az épületből.
Fent még sokan várják őket, és lent is megérkezett az első csapat,
akár még százan is jöhetnek, amikor ők még mindig bent vannak.
Olyan lesz a harc, mint egy zombiapokalipszis, ahol ők ketten vég
nélkül mészárolják majd az agymosott embereket, akiket Yu
rendszere küld rájuk. Közben az erejük és a muníciójuk egyre csak
fogy, ahogy a lelkesedésük is. A küzdelem vége pedig csak az lehet,
hogy előbb-utóbb elkapják őket, és végeznek velük.
Winston szívesen otthagyta volna ezt a poklot, ha tehette volna,
de a helyzet úgy állt, hogy lefelé éppen akkora sereg várta, ha nem
nagyobb, mint felfelé. Csapdába esett állatnak érezte magát, akivel
az elfogója most készül kegyetlen játékokat játszani.
– Már rendőrök is jönnek – mondta Hardier. Winston felocsúdott a
merengésből.
– Mi legyen velük? – kérdezte.
– Ha ránk támadnak, meg kell védenünk magunkat. Próbáljuk
életben tartani őket, de nem mindenáron.
Winston bólogatott, és letörölte a homlokáról a vérrel kevert
izzadságot.
– Gyerünk tovább! – mondta, és elindult a lépcső felé.
Az ötödiken valóban nem voltak őrök. Néhány dolgozót láttak csak
az íróasztalok között bujkálni. A megmaradt hat maffiózó a legfelső
szintre, Yu irodája elé húzódtak vissza, és ott várták az erősítést.
Wong, a biztonsági főnök nem volt köztük.
– Kai – mondta Hardier a társának –, ha feljutunk…
– Tudom, mit akarsz mondani – mondta Winston.
– Akárhogy is lesz, a küldetés az első, és csak azután jövünk mi.
Hallották maguk mögött a rendőröket. Előttük pedig már csak egy
lépcsősor maradt a hatodik emeletig. Ismét két tűz közé kerültek.
– Mi a terv?
– Bevárjuk a rendőröket, és szerzünk fegyvert. Ők csak négyen
vannak, és jó eséllyel nem azzal kezdik, hogy ránk lőnek. Ha
gyorsak vagyunk, elkapjuk őket, mielőtt felfognák, mekkora veszélyt
jelentünk rájuk.
– Nem jó terv – mondta Winston –, de nincs jobb ötletem.
Ekkor megérkezett a négy egyenruhás férfi, és rájuk fogták a
Taser pisztolyokat. Az ügynökök fürgén szökkentek oda a
rendőrökhöz. Hardier elkapta a legközelebbi sokkolófegyvert,
kicsavarta a tulajdonosa kezéből, majd úgy megrántotta a férfi karját,
hogy kiugrott a válla, ezután elhajította, át az emeleten, bele egy
antik, rózsafa díszkomódba, amelynek az élein sárkányfaragások
futottak végig. A bútorba hatalmas lyukat tört a férfi teste, és így a
teteje is leszakadt. A rendőr a vállát fogva vergődött és jajveszékelt.
Winston oldalra ütötte a hozzá közelebbi rendőr karját, mire az
elsütötte a Tasert. Az elektródák négy métert repültek, csavaros
zsinórt húzva maguk mögött, aztán ártalmatlanul a szőnyegre
zuhantak. Winston talppal hasba rúgta a rendőrt, majd egy
fordulásból a mellette álló társát is leterítette úgy, hogy tenyere
élével a trapézizmára sújtott. A negyedik férfi is rájuk lőtt a Taserrel,
de mintha bizonytalan lett volna, melyiküket is akarja eltalálni, így ő
is célt tévesztett. Hardier a rendőrre rontott, de ő gyorsan ellépett
előle, majd fordulásból tarkón rúgta az ügynököt. Ezután elővette
éles lőfegyverét, és hátba lőtte Hardiert. Az ügynök a lendülettől és a
találattól a falig bukdácsolt, végül egy üveg kávézóasztalba zuhant.
A rajta lévő díszváza és az üveglap szilánkjai szétrepültek
mindenfelé, a fa tartószerkezet szintén darabokra tört. Hardier
elterült a romok között.
Winston kiragadta a rendőr kezéből a fegyvert, de közben ő is
kapott egy oldalrúgást a mellkasába. Hátraesett, közben apró pontok
villództak a szeme előtt, ahogy a nyári por a napfényben. A levegő
kiszaladt a tüdejéből, és a pisztolyt is elejtette. A másik két rendőr is
magához tért, de Winston is gyorsan talpra állt, minden kínzó
fájdalma ellenére, és teljes erőből nekifutott a rendőröknek. Felugrott
és a legközelebbi egyenruhás mellkasára érkezett a térdével,
letaglózva őt. Felkapta az egyik élesített Tasert, és belelőtte az
elektródákat a másik rendőrbe. A férfi rángatózva összegörnyedt a
földön.
Már csak a harcművész maradt, aki ismét rúgott egyet, és Winston
kezéből eltűnt a pisztoly. Az ügynök megragadta a rendőrt, a falhoz
vágta, mint egy rongybabát, majd újból felemelte, és lehajította a
lépcsősoron. A férfi félig eszméletét vesztve bukdácsolt le a fokokon,
és Winston elégedetten látta, hogy nem ölte meg, viszont biztosan
harcképtelenné tette.
Winston megbilincselte a három félholt rendőrt, majd odament
Hardierhez, aki időközben felült, és a vért törölgette a homlokáról.
– Élsz még? – kérdezte Winston.
– Megnéznéd a hátam? – Hardier kissé oldalt fordult, hogy
megkönnyítse a társa dolgát.
– Mázlid van, öregem, a lövedék az exoszkeletont érte. Viszont a
gépednek annyi.
– Igen, sejtettem – mondta Hardier, miközben a vállát tornáztatta.
Az exoszkeleton úgy érezte, mintha hirtelen nehezékeket tettek
volna az izmaira, noha az eszköznek alig volt saját tömege.
– Kicsit összevágott az üveg, meg a fadarabok – mondta Winston,
és a karjánál fogva felsegítette a társát, majd lesöpört a válláról
néhány szálkát és szilánkot.
– Nem vészes – mondta Hardier, miközben nagy nehezen felállt.
Meglőtt lába egyre jobban zsibbadt, a nadrágja átázott a vértől.
Végtagjaiban lüktetett a fájdalom, ahogy újra kizárólag a saját
erejéből kellett mozgatnia azokat. Beadta magának a másik
fájdalomcsillapítót is, és bár jobban lett tőle, úgy gondolta, minden
eddiginél rosszabbul áll a szénájuk. Exoszkeleton nélkül lassú és
gyenge lesz ahhoz, hogy több őrt is elkapjon. Winston nem csinálhat
mindent egyedül. Érzett még magában erőt, de tudta, hogy nagy
dolgokra már nem lesz képes. Ha odaér az erősítés, mindennek
vége.
 Közben Iko azonosította Amonék kémprogramját, és a teljes
hálózatról kiirtotta. A hekkerek nem látták többé az emberek
helyzetét.
– Amon, hányan vannak a hatodikon? – kérdezte Hardier.
– Tízen a legutolsó infóm szerint – írta Amon –, de már nem látjuk
őket. Eltűntek.
– Az meg hogy lehet?
– Karanténba zárták a kémprogramunkat.
– Magunkra maradtunk?
– Azt azért nem. Megteszünk mindent, amit tudunk.
A rendőrök fegyvereit biometrikus azonosító védte, de az
ügynökök a tárakat még tudták használni. Betárazták a pisztolyaikat,
majd elindultak felfelé a lépcsőn.
Ott már nem volt hova rejtőzni, csak egy út vezetett fel, és a lift.
A lépcső fedezékéből nyitottak tüzet az őrökre, akik azonnal
visszalőttek. Az előteret hurrikánként töltötték meg a lövedékek, a
szilánkok és a törmelék.
Közben egy öltönyös férfi lopakodott a lépcsőn Winston mögé,
megragadta, majd lependerítette a lépcsőn. Az ügynök beverte a
fejét, a vállát és a térdét, mire megállt az ötödiken. A férfi is egy volt
Yu emberei közül. Winston úgy gondolta, az erősítés még nem ért
oda, ez az egy elbújhatott, hogy hátba támadhassa őket.
Az őr ott termett mellette, és hatalmasat talpalt Winston hátába.
Az exoszkeleton egyik eleme reccsent egyet. A férfi kitapogatta az
ügynök hátitáskája alatt a szerkezetet, és megcsavarta, majd még
egyszer. Winston igyekezett talpra állni, de az őr visszanyomta a
földre.
Egy halk zizzenés hallatszódott, és Winston érezte, ahogy az
exoszkeleton kikapcsolt. Saját testének súlya hirtelen ránehezedett a
karjaira, mintha homokzsákokat pakoltak volna a hátára. Winston
elterült. A férfi felnevetett, és mondott valamit kínaiul.
Winston eldöntötte, hogy nem így fog meghalni. Lehet, hogy
aznap, és ott, abban az épületben, de nem ilyen kiszolgáltatott
állapotban, és nem egy kis ficsúr kezei által. Megfeszítette izmait, és
akkorát rúgott az őr térdére, hogy az oldalirányban kimozdult a
helyéről. Amikor az öltönyös a földre került, Winston rávetette magát,
és addig ütötte a fejét, amíg az őr eszméletét vesztette.
 Winston próbált felállni, de csak négykézlábra tudott. Vér csorgott
a szemébe, sajogtak a végtagjai. Beadta magának az egyik
fájdalomcsillapítót, és várta a hatását. Amikor a kellemes zsibbadás
szétáradt a testében, felállt, és megkapaszkodott a korlátban. Ereje
gyorsan visszatért, ahogy a fájdalom megszűnt. Megragadta az ájult
őrt, és odahúzta a korláthoz, hogy ledobja az emeletről. Próbálta
felemelni, de nem sikerült. Hiába húzta a férfi karját, nem bírt vele,
pedig nem lehetett több hetven kilónál. Be kellett látnia, hogy
elfáradt. Otthagyta az őrt, aki félig az üvegkorlátnak dőlve feküdt,
mintha csak aludna egy túl jól sikerült céges karácsony után.
Winston felvette a földről a pisztolyt, és a korlátba kapaszkodva
elindult felfelé. Az exoszkeleton nem működött többé, de nem
jelentett annyi pluszsúlyt, hogy megérje levetkőzni miatta.
Eközben Hardiernek sikerült eltalálnia két őrt, egyúttal feljutott az
emeletre, és elbújt Wong íróasztala mögé. Az őrök a mosdóba és Yu
irodájának ajtaja mögé rejtőztek, onnan tüzeltek vissza.
Hárman próbálták bekeríteni Hardiert. Úgy tűnt, felkészültek az
életüket adni azért, hogy elkapják. Hardier még egy őrt kilőtt, aki
hátraesett a mosdó kövezetére, de két gengszter elérte őt. Az
egyikük ütni kezdte, és a pisztolyát igyekezett elvenni, a másik pedig
megszúrta a derekánál. Exoszkeletonnal könnyedén lefejtette volna
magáról a támadója kezét, de így emberfeletti erőfeszítésbe telt,
mire kiszabadult, és teljes erőből állcsúcson csapta a maffiózót, aki,
mielőtt padlót ért, még az asztal élét is lefejelte.
A másik őrnek megmarkolta a vállát, és átdobta maga felett.
Hatalmas dörrenéssel csapódott a liftajtónak, ami behorpadt. Fényes
felületén az emelet meghajlott képe tükröződött.
Winston ekkor ért a lépcső tetejére, és gyorsan a központi terem
ajtajához rohant, az ajtókeret takarásába. Amikor az őr kihajolt
mögüle, hogy ismét Hardierre lőjön, elkapta a karját, és kirántotta a
kezéből a fegyvert, majd kirángatta az őrt is. Ütötte, ahogy bírta,
aztán hátracsavarta az egyik karját és eltörte. Mikor az őr a földre
került, belelőtt kettőt. A többiek eltűntek. Behúzódtak az
irányítóterembe.
Hardier a lift előtt fekvő őrhöz lépett, és tíz centi hosszan felvágta
a hasfalát. Így életben marad, ha nem mozdul onnan. Korábban
sosem tett volna ilyet, de már nem maradt sem ideje, sem ereje
finomkodni. Ha egy kicsi esélyt is ad neki, hogy újra támadjon,
kockára teszi vele az akció sikerét.
Winston a másik, földön fekvő férfihoz lépett, és átlőtte az egyik
térdét. A gengszter eddig is félájultan feküdt, így az újabb
fájdalomhullámra csak egy nyögéssel reagált, és átfordult a másik
oldalára.
Hardier megtapogatta a derekát, de nem találta a késszúrás
helyét, és vérezni sem vérzett. Lassan indultak el az iroda felé.
A duplaszárnyú ajtó felett kínai karaktereket véstek egy aranyszínű
fémlemezre. Winston elgondolkodott rajta, vajon mit jelenthet a
felirat. Talán azt, hogy „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”.
Az automata ajtó közeledésükre kinyílt, amit nem tudtak mire
vélni. Óvatosan, fegyverüket maguk elé tartva beléptek. Szemben, a
terem túlsó végében ott állt Daniel Yu hátratett kézzel.

– Valami nem stimmel – mondta Hardier.

– Igen – mondta Winston.
– Amon – mondta Hardier egészen halkan –, az irányítóteremben
vagyunk.
– Vettem – válaszolta Amon.
Ekkor Winston hátába vágódott a Taser elektródája, és
összeesett, ahogy az ötvenezer volt feszültség blokkolta a
mozgatóidegeit. A földre roskadt, görcsösen rángatózott, aztán nem
mozdult, csak nyögdécselt. Látta, hogy ki támadta hátba. A ficsúr
vigyorgott a bejáratnál, aki tönkretette az exoszkeletonját is. Bár
csúnya sérülései voltak, életben maradt, és felhozta az egyik Tasert.
Mögötte a duplaszárnyú ajtó lassan bezáródott, mint egy
rovaremésztő növény csapdája.
Hardier a szeme sarkából látta, mi történik, de nem vette le a
szemét és fegyvere csövét Yuról. Még mindig nem értette teljes
mértékben, mi is történik itt, de annyit sikerült összeraknia, hogy
valahogyan ez a fickó korábban belemászott mások fejébe, köztük
Vellaréba is, és rávette őket, hogy embertelen dolgokat műveljenek
magukkal vagy másokkal.
 A teremben semmilyen illat és por nem volt, amitől Hardiernek
olyan érzése támadt, mintha egy laboratóriumban állna. Minden
steril, alig vannak kábelek, nincs, ami melegedjen, nincs, aminek
szaga lehetne. Lenyűgözte a modernség, ami körbevette őket.
A kijelzők, a munkaállomások, a fények, minden olyan volt, mintha
száz évvel előreugrottak volna a jövőbe. Hardier azonban a
fegyverre koncentrált, és igyekezett csak Yut látni maga előtt.
Biztosan tudta, hogy ha Yu akár egy métert is odébb ugrana, akkor
is pontosan eltalálná.
Yu közelebb lépett. Túl nyugodt – gondolta Hardier. – Mitől ilyen
magabiztos?
– Daniel Yu – mondta Hardier –, vége van.
Az életben maradt gengszterek, akik a munkaállomások mögé
húzódtak, most fegyvert fogtak Hardierre. Winston a
padlószőnyegen feküdt és csak nyögdécselt, miközben önkéntelenül
folyt a nyála. Hardier a periferikus látóterében két további férfit látott
a monitorok mögött. Yu adminisztrátorai lehetnek – gondolta. Nem
tűntek veszélyesnek.
Qin és Marakar nyugtalanul ültek a helyükön, és Yut figyelték.
Várták, mi fog történni.
– Szóljon nekik, hogy tegyék le a fegyvert, vagy maga meghal –
mondta Hardier. Farkasszemet néztek Yuval, aki meglepően
egyszerűnek tűnt a számára. Fekete nadrág és cipő, fekete póló és
zakó volt rajta. Hardier egy harcosra számított, kemény és
veszedelmes emberre, de Yu egy teljesen átlagos üzletembernek
nézett ki, aki a légynek sem tudna ártani. Viszont látszott rajta, hogy
a fejében nagy tudás lehet, a szemei élénken csillogtak, és a
pillantása megfontolt embert takart.
Yu lepillantott a monitorára, majd vissza Hardierre.
– Ren Hardier, igaz? – kérdezte Yu, majd az ügynök mögé
mutatott. – És Kai Winston.
– Le a fegyvert! – mondta Hardier, és ezúttal megemelte a
hangját.
Yu ismét lepillantott a monitorra, aztán vissza a franciára.
Megérintette a pultját három helyen. Hardier eldöntötte, hogy lőni
fog. Tudta, hogy Winston egyetértene a döntésével. Itt már nincs
miről tárgyalni, Yu az emberük, és nem tudják élve elfogni, viszont
kiiktathatják. Utána őt is megölik, de talán Winstonnak még lesz
ereje elkapni a megmaradt két őrt is. Akkor ennyi volt – mondta
magának, és elhatározta, hogy lőni fog… de nem bírta meghúzni a
ravaszt. Kiverte a víz, a homlokáról a szemébe csorgott a verejték,
és csípte a szemét. Újra próbálta, de nem ment.
Mi a fene történik itt? – kérdezte magától. – Gyerünk már! Ennyire
nem lehetek fáradt.
Ekkor egy különös gondolat fogalmazódott meg a fejében: Dobd el
a fegyvert!
Hardier a padlóra ejtette a pisztolyt.
– Ne! – mondta közben. Aztán csak állt ott, mint egy diák a
vizsgabizottság előtt. Karjai ernyedten lógtak a teste mellett, és
egyre csak Yu szemébe nézett, mintha megbabonázta volna valami
mágiával.
Két gengszter jött be a terembe, és lehámozták Winstonról a
táskáját. Nem néztek bele, csak kihajították a bejárathoz, majd
összekötötték az ügynök kezét gyorskötözővel, elrakták a fegyverét,
és kivették a füléből az adóvevőt. Aztán Hardierhez léptek, és az ő
pisztolyát is eltették a fülessel együtt. Winston mellett maradtak, és
erősen lefogták, mivel a Taser zsibbasztó hatása már elmúlóban
volt.
– Jó – mondta Yu. – Szeretném, ha tudnátok, hogy azért, amit
műveltetek itt, csúnya büntetést találtam ki nektek.
 55

– AZ ÜGYNÖKÖK nem válaszolnak – mondta Amon, és rácsapott

az asztalra. – Mi a fene történt?
– Elkapták őket? – kérdezte Rosie.
– Nem tudom… – mondta Amon, és a monitorára mutatott, ahol a
chatprogram futott. – Az utolsó üzenet annyi, hogy bejutottak az
irányítóterembe, de valami nem stimmelt. Ren fegyvert fogott Yura,
de aztán megszakadt a kapcsolat. Lehet, hogy csapdába estek.
Amon idegesen beletúrt a hajába, és járkálni kezdett. Az esélyük,
amit az ügynökök jelentettek, kezdett semmivé párologni. Rosie és
Codi odahajoltak a monitorhoz, és elolvasták az utolsó üzeneteket.
Ekkor rontott be Juno, és kis híján hasra esett a lendülettől, amikor
belépett az ajtón, de amilyen gyorsan tudta, már be is csukta maga
mögött, mintha valami üldözné, amit ki akar zárni a teremből.
– Itt vannak! – mondta. Hangja elcsuklott a légszomja miatt, és
remegett az idegességtől. – Elkapták Rivert.
– Istenem! – mondta Rosie, és egy halk, zörrenő hang kíséretében
a szája elé kapta a kezét.
– Kik? – kérdezte Codi.
– Nem tudom – mondta Juno –, rosszarcú emberek.
Amon nem kérdezett semmit, ő már számított erre. Tudta, hogy
Junót követni fogják, és csak idő kérdése, hogy megtalálják, de
bízott benne, hogy előbb jutnak eredményre, minthogy a csapat
ideér, online ugyanis nem tudtak betörni hozzájuk a kínaiak.
– Semmi pánik – mondta Amon. – Juno, ülj a gépedhez, és figyeld
a draget! Rosie, Codi, vissza a munkához. Van még egy kis időnk,
használjuk ki!
– Segítenünk kellene Rivernek – mondta Codi, de inkább csak
kötelességtudatból, mert azt ő sem gondolta komolyan, hogy kimegy
a teremből gyilkosokra vadászni. Amon nem válaszolt, közben Juno
leült a monitora elé, és egyből felderült az arca.
 – Látom a jelet! – kiáltotta. – A Fraktálét. Az ügynökök az
irányítóhelyiségben vannak.
– Mutasd! – mondta Amon, miközben a lány monitorához futott.
Rosie és Codi is köréjük álltak.
– Ezek ugyanazok a jelek, amik a nanorobotokhoz mennek –
mondta Juno. Annyira megbabonázta, amit látott, hogy egyszeriben
minden félelme és remegése megszűnt. – Nagyon hasonlítanak.
Ezek itt – mutatott a monitor egy másik részére – beszédhullámok,
az ott pedig a mobilnetes adatforgalom.
– Dekódolás nélkül nem tudunk belenyúlni! – mondta Amon,
közben visszafogta magát, nehogy újra az asztalra csapjon
mérgében.
– Már fut a kódfejtő – mondta Codi –, de nem sok esély van a
dekódolásra. Eddig sem sikerült.
– Hozzá tudunk adni a jelhez? – kérdezte Juno.
– Igen – mondta Amon –, de csak ha ugyanaz a kódolás,
különben hibaként értelmezi és átugorja.
– De csak egyetlen jelről tudjuk biztosan, mit jelent – mondta Codi
–, és csak ahhoz van szekvenciánk.
– Az öngyilkosság – mondta Juno. Rosie a szája elé kapta a
kezét. Ékszerei a csuklóján ezúttal csak halkan zizzentek meg.
– Igen – mondta Amon.
– De akkor mindenki végez magával – mondta Rosie.
– Az lenne a fontos, hogy csak a helyiségre korlátozódjon a jelünk
– mondta Juno. – Így megállíthatnánk Yut.
– A két ügynöknek nincsenek nanorobotjai – mondta Amon. – Túl
fogják élni.
– Várjunk még, hátha megoldják a helyzetet? – kérdezte Juno.
– Túl kockázatos – mondta Amon. – Bármelyik pillanatban
elveszíthetjük a draget, és azt sem tudjuk, mi történik ott. Talán soha
nem lesz még egy esélyünk.
– Oké, keressétek a megoldást arra, hogy a jelet csak az
irányítótermen belül aktiváljuk! – mondta Amon, és mindenki
visszaült a számítógépéhez.
– Juno, te készítsd elő a parancssort, és ha úgy adódik, küldd el a
dragen keresztül a Fraktálnak.
– Amon…
 – Drasztikusan lecsökkent a kifelé jövő jelek mennyisége, viszont
az épületen belül megszaporodtak. Mintha leálltak volna a
munkaállomások, de a Fraktál házon belül még aktív. Ki kell
használnunk az alkalmat – mondta Amon, és egy másik monitorra
mutatott, ahol egy analitikai szoftver futott. – Sok időnk biztosan
nincs. A kontroll egész biztosan még Yu kezében van. Ha az
ügynökök még élnek, akkor ideje segíteni nekik.
Juno behunyta a szemét, és bólintott.

Ezalatt a két férfi tovább faggatta Rivert, és további kettő érkezett a

szobába. Négy társuk a kocsiban várakozott. A recepciósok kezdtek
gyanakodni, és üzenetet küldtek Amonnak.
– Ismeri a lányt – írt Marakar a férfinak, aki River felett állt. –
Ismeri Junót. Folytasd!
– Jól van, IT-s gyerek – mondta a férfi Rivernek. – Hol vannak a
többiek? A hekkerek? Vellar csapata?
Rivernek újra beugrott a terem képe, de most Juno nélkül és teljes
egészében, majd Amon arca, aztán Rosie-é és Codié.
– Kérem, ne! – mondta, de a kopasz erre rátérdelt a vállára, és
rákiáltott:
– Gondolj rájuk!
És River agya megtette. Féltésből, bajtársiasságból, de arra
gondolt, hogy menekülniük kell. A szálloda alagsorából…
– Lent vannak a szálloda alatt – írta Marakar. – Kérdezd meg a
belépésről!
– Hogy lehet bejutni oda? – kérdezte a férfi.
Az ajtó egyszerű biztonsági ajtó négyjegyű PIN-kóddal – gondolta
River. Amon elmondta Junónak is, pedig alig ismeri…
– Mi a PIN-kód?
– Egy-nyolc-kilenc-egy – gondolta River, majd gyorsan további
számokra gondolt. – Nem. Egy-kilenc-kilenc-hat. Nem. Egy-egy-
kilenc-nyolc…
– Egy-nyolc-kilenc-egy – írta Marakar. Először mindig a helyes
válasz ugrik be nekik, és csak utána hazudnak – gondolta, és
elégedetten mosolygott.
 River elsírta magát tehetetlenségében. Mindig is tudta, hogy
számítógép nélkül semmit nem ér, de most kegyetlen hirtelenséggel
szembesült ezzel a fájdalmas ténnyel. Ez a néhány ember bármit
megtehet vele, és az életét semmivel sem tudja megváltani.
– Kérem, engedjenek el – mondta River. – Nem tudom, kit
keresnek.
– Ezen már túl vagyunk – mondta a férfi, és a telefonján mutatta
megbízója üzeneteit, River gondolatainak szöveges átiratát. A fiú
úgy megdöbbent, hogy a zokogást is abbahagyta.
– Tényleg képesek rá… – mondta, de a körülötte állók meg sem
hallották.
A többiek veszélyben vannak – gondolta –, és nem tehetek értük
semmit.
– Mi legyen a fiúval? – kérdezte a férfi Marakartól.
– Mit javasolsz? Kiugorhat az ablakon? – írta Marakar.
– Aligha, itt csak bukóra nyithatók az ablakok, és amúgy is csak a
harmadikon vagyunk. Összeverjük?
– Jól van – írta Marakar. – Csináljátok!
A férfi elővett egy kis hangfalkonzolt, letette a komódra, majd
beleállította a mobilját. Elindított egy félelmetesen sötét és gonosz
zenét rajta, aminek torzított hangjai és erőteljes ütemei végleg
elnyomták River siránkozását és szipogását. Ezután intett a
többieknek, akik vele együtt körbeállták a zokogó fiút.
 56

– REN – MONDTA YU. – Gondolom, rájöttél, hogy nanorobotokat

juttattunk a szervezetedbe. Pár millió darab hatodik generációs kínai
nanorobotot, amik már az agyadban vannak, és rákapcsolódtak a
neuronjaidra. Képesek elektromos impulzusokat átadni az
agysejtjeidnek, amik azokat a saját gondolataidként értelmezik, még
a tudatos döntésed előtt. Az én parancsom tehát előrébb való a te
akaratodnál.
Hardier úgy állt és figyelt, mintha semmit sem szeretett volna
jobban, de valójában egy ismétlődő programsor folyamatosan azt az
utasítást adta a testének, hogy maradjon a helyén. Hardier ebből
semmit nem érzékelt, egyszerűen csak nem akart elmozdulni arról a
pontról. Beszélni sem akart, pedig a fejében közben összevissza
cikáztak a kérdések és a tervek, hogyan másszon ki ebből a
helyzetből. A sebeiben lüktetett a fájdalom, a lába pedig lángolt a lőtt
seb környékén, de nem érdekelte, teljes figyelmével Yura
koncentrált.
Winston még mindig a földön feküdt, és azon tűnődött, hogyan
került oda, és mi történhet éppen a társával. A Taser okozta
zsibbadás elmúlt, de az izmai elfáradtak, és túlságosan sok mindene
fájt, még úgy is, hogy a fájdalomcsillapító keményen dolgozott a
szervezetében.
Winston látta, hogy a monitorok mögött ülő két férfi úgy nézte az
eseményeket, mintha tudnák, hogy mindennek így kell történnie.
Semmi nem zökkentette ki őket. A kínai néha mintha dolgozott volna
a monitoron, a másik, aki indiai lehetett, a telefonját nyomkodta,
mintha valakivel chatelt volna.
Winston Yura pillantott, amikor ő rámutatott.
– Őt nem oltottátok be, igaz? – kérdezte, és körbenézett
megmaradt gengszterein. Páran nemet intettek a fejükkel. – Van
még valakinél injekciós tű?
Nem érkezett válasz, de néhányan megtapogatták a zsebeiket.
 – Jól van – mondta Yu, és komoly erőfeszítésébe került, hogy
higgadt maradjon. – Iko, keress valakit az épületben, aki képes
felhozni a raktárból egy kapszulát vagy egy tűt, hogy beolthassuk
Mr. Winstont is. Nehogy kimaradjon a jóból.
– Igen, Daniel – mondta Iko avatárja az egyik fali kijelzőn.
Yu lassan összeérintette a tenyerét maga előtt, mint aki imádkozni
készül, közben újra Hardierre nézett, és úgy tűnt, tetszett neki,
ahogy a francia elkeseredett küzdelmet vív a saját tudatával.
– Vellar küldött titeket, igaz? – kérdezte Yu, és a monitorára
pillantva látta is a választ. – Persze, hogy ő. Még halálában is
engem üldöz a vén szarházi. Nem baj, lassan elfogytok. Langley
tábornok fejbe lőtte magát, tudtátok? Még búcsúlevelet is írattunk
vele, amelyben elátkozta a napot, amikor Vellart megismerte, és a
világ legnagyobb manipulátorának nevezte őt. Leírta, hogy végez
magával, mert nem bírja el a terhet, ami a lelkiismeretét nyomja
Vellar mocskos ügyletei és a végrehajtott gyilkosságok miatt.
Ez hazugság – mondta Hardier magában, de még a belső hangját
sem érezte teljesen a sajátjának. Úgy visszhangzott, mintha egy
folyosó végéről kiabált volna magának. Kívülről annyi látszódott
ebből, hogy a bal szeme sarka megremegett egy tizedmásodpercre.
– Én is tudom – folytatta Yu –, hogy Vellar egy jobb világért
küzdött. De nem lehetett jobb a világ, amíg mindenki azt csinált, amit
akart. A korlátlan szabadság a legfőbb jó, amit elértünk hosszú
evolúciónk alatt, egyben a legnagyobb ellenségünk is lett. Az
embereket korlátok közé kell szorítani, terelgetni kell őket, mint egy
értékes nyájat. Ha szabadon kószálnak, lelegelnek mindent, mint a
birkák, és nem látják meg a veszélyeket maguk körül, csak amikor
már késő. A világ vezetői csak rövid távon képesek gondolkodni, a
politika pedig átszövi a világot, mint egy elburjánzott rákos daganat.
Összefonódik, elér mindenhova, élősködik az emberiségen, azt az
illúziót keltve, hogy rendet tartanak, békét és jólétet hoznak. Pedig
éppen az ellenkezője zajlott. De mostantól másképp lesz.
A nanorobotjaink a világon mindenhová elértek. Reprodukálódnak és
fertőznek. Mindenkiben ott lesznek egy éven belül. Mi pedig képesek
vagyunk befolyásolni akárkit a földön. Én vagyok az, aki a szebb
jövőért harcol, és nem Vellar. Fel sem fogta, mire készülök, de
azonnal el akarta pusztítani.
 Yu végignézett a monitorán, és megnyugtatóan olvasta ki az
adatokból, hogy Hardier figyel rá. Mögötte a társa a földön fekve
mocorgott, de Yut ez láthatóan nem zavarta.
– Egy sor világméretű intézkedést hoztunk össze, ami megóvja a
bolygót a pusztulástól. Az elmúlt öt évben a vezető hatalmak
stabilizálódtak, a károsanyag-kibocsátás a tizedére csökkent, a
hulladékkezelés fejlesztésére fordított összegek
megszázszorozódtak, és már látszanak az eredmények. Az
óceánokat robotseregek tisztították meg, és a világ nagy
szeméthegyei is eltűntek. A rendszerünk régóta aktív, és hatalmasat
fordítottunk a világon. Nemsokára mindenki hozzánk tartozik majd.
Mind egyek vagyunk. Megszűntek a háborúk. A mi segítségünkkel
minden ország elnöke, minden hadúr és vallási vezető a béke
mellett döntött. Nem a saját döntésük volt, de úgy élték meg, és
mindegyikük azt érezte, egyedül maradt az összes többi ellen.
Yu elégedetten mesélt Hardiernek, aki a béklyó alatt is érezte,
hogy a kínai inkább saját magának foglalja össze beérett munkáját,
minthogy egy halálra ítélt ügynököt világosítson fel.
A munkaállomásoknál ülő két ember valószínűleg a legfontosabb
beosztottjai, és Yu hozzájuk is szól. Egyrészt most megtudnak
mindent, másrészt látják, milyen sorsa jutnak az ellenszegülők.
Hardiert szomorúság töltötte el, amiért tehetetlenül végzi be a sorsát,
akár a bábu egy autó töréstesztjén.
– De nehogy azt hidd, hogy beleszólunk mindenki életébe –
mondta Yu. –Mindent hagyunk menni a maga útján, csupán néhány
olyan dolgot építettünk be az emberek tudatába, ami ahhoz kell,
hogy stabil és kiszámítható jövőnk legyen. Ilyen például az, hogy ne
szemeteljetek, ne bántsátok egymást, ne vezessetek ittasan, ne
erőszakoljatok meg senkit. Egyszerű dolgok, amelyeket eddig nem
tartottatok be, de most már mindenkibe beleégett ez a hozzáállás, a
személyiségük része. Vellar nyitott szemmel járt, mégsem látta
ezeket a változásokat. Csodálatosan szép világot hoztunk el,
amelyre mindenki vágyott, amelyet mindenki meg akart valósítani.
És tessék, itt van! Megcsináltam!
– Ez rabság – mondta Winston.
– Te az elején nem figyeltél, igaz? – kérdezte Yu. – A szabadság a
legfőbb gátja annak, hogy az embereket összefogjuk. Amíg mindenki
azt csinált, amit akart, csak araszoltunk előre. A politika nem kínált
megoldást, mert a szabadság nélküli politika diktatúra. Így maradt a
közvetlen irányítás. – Yu maga elé mutatott. – Sok milliárd ember
irányítása innen, ebből az épületből.
– Ez…
– Túl nagy hatalom? – mondta Yu, befejezve Winston
próbálkozását, hogy kérdezzen. – Talán igazatok van, de tudjátok,
valamit tenni akartam. De nem úgy, mint ti, hogy egyesével
szomorítjátok meg a befolyásos, önző emberek életét. Mindig is
nagyban gondolkoztam. Az egészségügyi nanorobotok használata
még gyerekcipőben járt, de mi láttuk benne a lehetőségeket.
Yu megnyomott pár területet a monitoron.
– Na de térjünk vissza Vellarra. Elég csúnya véget ért szegény
ördög, ami legyen lecke mindenkinek, aki a vesztünkre tör. Vellar azt
hitte, mi vagyunk a rosszak, de valójában mi vagyunk a jók. A világ
soha nem volt olyan jó hely, mint ma. Vellar olyanok ellen harcolt,
akik kívül estek a Fraktál hatáskörén, de ha egy picit türelmesebb
lett volna, láthatta volna a világot, amelyet ő is megálmodott, anélkül,
hogy a kisujját is mozdította volna. Rengeteg pénzt és energiát,
emberéletet és időt áldozott egy olyan küzdelemre, amit mi már
régen megnyertünk. – Yu Winstonra mutatott, majd áthúzta az ujját
Hardierre. – Ha ma ti nyertetek volna, és mi eltűnnénk a színről,
senki sem lépne a helyünkre, és a világ lassan visszasüllyedne abba
a céltalan, kapzsi, rövidlátó, kaotikus összevisszaságba, amiben
mindig is dagonyázott. Ezért aztán büntetés jár nektek. Nem volt
bennetek nanorobot, ezért nem láttuk, hol vagytok, de tudtunk az
érkezésetekről, és Langley tábornok mindent elmondott rólatok. Na
jó, nem mondta el, csak gondolt rá, de hát, ugye, az is elég.
Wong jött be a terembe, és egy gengszterrel közösen behoztak
egy férfit. Hardier nem látta, kit, csak hallotta a lépéseket.
– Megjött végre a vendégünk – mondta Yu, és tenyerét felfelé
tartva Hardier mögé mutatott. A férfit közelebb hozták, majd Wong
egy gyakorlott mozdulattal a földre kényszerítette az illetőt. Hardier
ekkor látta meg, ki az.
– Meghívtuk hozzánk az öcsédet, Ren! – mondta Yu. Ren
tekintete találkozott Sabiéval, aki zavartan nézett rá, mint aki egy
álomból riadt fel, vagy inkább szeretne felriadni végre.
 – Ren, mi folyik itt? – kérdezte Sabi. Ren sosem hallotta még ilyen
elkeseredett hangon beszélni, és ettől összeszorult a szíve.
Wong befogta Sabi fülét, hogy a beszélgetés többi részét ne
hallhassa. Sabi nem küzdött, várta, hogy túl legyenek ezen a
nyilvánvaló félreértésen. Hitt benne, hogy ártatlansága mindentől
megvédi majd.
– Amikor megtudtuk, hogy jössz – folytatta Yu –, azt kezdtük el
duruzsolni Saburo san fejében, hogy Pekingbe kell jönnie, mert te
bajban vagy, és csak ő segíthet neked. Egy megérzésként élte meg
ezt, és hallgatott rá. Nem is szólt senkinek arról, hogy idejön. Féltem,
hogy lekési a bulit, de végszóra befutott. – Yu széttárta a kezét, így
hangsúlyozva, mennyire egyszerű is volt az egész.
Winston behunyta a szemét, azt remélve, így elviselhetőbb lesz a
kudarc. Tehetetlenül feküdt a földön, sajgó testtel, véres fejjel,
megkötözve, mint egy vágásra ítélt, sebesült bika.
– Kai – mondta Yu. Winston odafordult, és szenvtelenül nézett a
szemébe. – Rólad kevés anyagot találtunk, de édesanyád meglett
Új-Zélandon. Mivel nincsenek nanorobotok a szervezetében, nem
tudtuk elhozni, és azért nem akartam odaküldeni egy embert, hogy
beoltsa, úgyhogy megkértem a legközelebbi embert, a szomszéd
Sira bácsit, akiben csak úgy hemzsegnek a nanobotok, hogy
segítsen neki belobbantani a gázlángot a sütőben. – Winston szeme
elkerekedett, majd gyorsan megtelt könnyekkel. – Semmi nem
maradt a szülői házból, sajnálom. Te viszont életben maradsz, és
azzal a tudattal kell együtt élned, hogy az anyád halála a te lelkeden
szárad. A gyerekeiddel pedig majd okosan használd ki az időt, mert
tizenhat éves korukban elfelejtik, ki vagy. Minden emléket kitörlünk a
fejükből rólad, amint megkapják a nanorobotjaikat. Ha pedig kedved
támadna tovább ugrálni, akkor be is tudok keményíteni. Így most
kvittek vagyunk.
Winston elfojtotta magában a gyászt és a vágyat, hogy
szitkozódjon. Inkább erőt merített a szörnyűségekből, hogy ha
elérkezik az idő, ha csak egy hajszálnyi alkalma is lesz rá, képes
legyen kitépni Yu szívét a testéből.
– Monsieur Ren Hardier viszont nem marad életben, de előtte még
kell egy utolsó emléket adnia a testvérének, hogy a büntetése teljes
legyen. Azt szeretném – mondta Yu, és Sabira mutatott –, ha olyat
tennél, amit sosem tennél meg. Verd össze a testvéredet!
Hardier szeme elkerekedett. Nem! – gondolta. – Ez még a halálnál
is rosszabb.
Valahogy ki kell szabadulnia a fogságból, de közben semmi mást
nem akart, mint egy helyben állni.
Talán ha erősen koncentrálnék – gondolta Hardier –, ha egyfajta
meditatív állapotba kerülnék, kizárhatnám az agyam egy részét, és
mintegy alvajáróként támadhatnék Yura.
Régen volt egy barátnője, aki elvitte egy meditációs táborba. Egy
hétig a hegyekben ültek csendben, és hallgatták a csuhás mestert,
miként kell lélegezni és koncentrálni, lazítani, és mélyebbre menni
magukban. Hardier próbálta felidézni, amit akkor tanult, de képtelen
volt eléggé koncentrálni. Az agy nem így működik, ezt be kellett
látnia. Az agy elektromos impulzusok milliárdjain keresztül épít fel
gondolatokat, fordít le érzékeléseket, alakít át képeket, és párosít
össze emlékekkel, tapasztalatokkal. Nincs olyan terület, amelyet ki
lehetne zárni, minden agysejtre szükség van. Az érzékelés és a
parancsok egyszerűek és világosak. A nanorobotok nem az agyat
manipulálják, hanem az érzékelés és a parancsok szupersztrádáin
kalózkodnak az üzenetekkel. Hardier eldönti, hogy megmozdul, de
az ő parancsa nem ér célba, mert időközben egy nanorobot felülírja
azt. Mindig és folyamatosan. Ez olyan béklyó, amelyet nem lehet
ledobni, mert Hardier tudata számára nem is létezik.
Yu biccentett Qinnek, aki elküldte a parancsokat Ren
nanorobotjainak, ő pedig megindult az öccse felé. Wong elengedte
Sabit, és hátrébb lépett egyet.
Ren közben végig arra gondolt, hogy ezt képtelen megtenni. Soha
nem ütné meg a testvérét. Szereti az öccsét.
– Ren – mondta Sabi –, mi folyik itt? Kik ezek?
Yu egy ujjmozdulattal beállította, hogy Sabi érzékszervei
felerősödjenek. Ren odalépett a testvéréhez, aki reflexből
védekezésre emelte a karját, de Ren elcsapta egyik tenyerével, majd
ököllel az arcába ütött. Sabi feje hátrabicsaklott, és egész testével
elvágódott a padlón. Értetlenül és csalódottan nézett a bátyjára.
– Ren? – kérdezte, és egy könnycsepp folyt le az arcán.
– Úristen! – mondta Hardier, ezúttal hangosan. – Mit tettem?
 Előtörtek benne a gyerekkori emlékei. Sabi és Ren volt a két
furcsa nevű fiú a környéken. Mindenkivel jóban voltak. Erősek,
sportosak. Fára másztak, bejárták a fél várost biciklivel és
elektromos rollerrel. Ugráltak a tavakba, eveztek a folyókon, buliztak,
hajtották a lányokat, mindig kiálltak egymásért, és kérdés nélkül
hittek a másik szavában.
Ren odatérdelt az öccse fölé, és újból megütötte. Sabi szeme alatt
feldagadt a bőr, és sötétvörösre színeződött. Qin a nanorobotokon
keresztül enyhítette a fizikai fájdalmat, nehogy Sabi idő előtt
elájuljon.
– Ren… – mondta Sabi. – Ne csináld ezt!
Winston fátyolos szemekkel nézte a társát, aki elvesztette az
uralmat a teste felett. Neki sem hagytak semmi esélyt a cselekvésre.
Két őr tartotta fogva, nem bírt mozdulni, szorításuk pedig semmit
sem engedett, amióta megragadták.
Nem akarom – gondolta Ren, és könnycseppek siklottak le az
arcán.
Mennyire szereti megölelni Sabit. Minden ölelés egy hazatérés. Az
egyetlen olyan támasz, amin nem fog az idő. A testvéred kicsit te is
vagy, az egyetlen családtagod, aki a gyerekkorodtól az öregségig
veled van.
A harmadik ütésre Sabi homloka felrepedt. A következőnél betört
az orra, és vér csorgott a szájába.
Ne haragudj! – gondolta Ren, de nem bírta kimondani. Látta, hogy
Sabi értetlenül nézi őt, mintha arra várna, hogy végre felismerje.
A csalódottság öccse szemében jobban fájt Hardiernek, mint
bármelyik sérülése a testében.
Aztán újból lesújtott, aztán még egyszer és megint.
 57

– MEGVAN! – mondta Juno. – Megtaláltam!

– Mutasd! – mondta Amon.
– A hullámgörbeszakaszokhoz hozzátársítottam különféle
karaktereket – mondta Juno. – Így az egészet szövegként tudtam
elemeztetni a szoftverrel.
Juno monitorán az egyik ablakot változatos jelek töltötték be,
mintha valaki véletlenszerű ASCII-karaktereket gépelt volna be. De
Juno látta benne a rendszert.
– Ez a sor jelenti a helyszínt – mondta, és magát is meglepte a
lendület, ami elragadta. Ha van olyan, hogy szakmai csúcs, akkor ő
odaért. – Minden jelsor koordinátákkal indul, ez logikus is, hiszen
minden üzenetnek kell egy címzett. Megnéztem a mintázatokat, és
találtam egyezéseket, illetve váltásokat. Amolyan ritmusváltást,
amikor új blokk kezdődik. Ez a rész itt a koordináta. Minden
jelsorban ugyanott van, és bár változik, a váltások mindig
ugyanolyanok.
Juno szélsebesen gépelte a sorokat, amik szavanként ugrottak
össze.
– Juno, te bámulatos vagy – mondta Amon, mert látta, hogy a lány
miről beszél, és teljesen hihetőnek tűnt. Ha hibáznak, nincs több
esélyük, de ha Junónak igaza van, talán lehet egy utolsó dobásuk.
– Mit gondoltok? – kérdezte Juno.
Codi egészen közel hajolt a monitorhoz, és a jeleket vizsgálta.
– Jónak tűnik – mondta.
– Igen – mondta Amon.
– Van itt még valami – mondta Juno. – A jelsorokból nekem úgy
tűnik, többen lettek a teremben. Ez inkább megérzés, de lassan
kezdem látni a mintákat benne. Özönlenek a parancsok, viszont a
címzés az elején állandó. Tehát mindent egy helyre küldenek,
valószínűleg az épületen belülre.
 – És mi van, ha az ügynököket időközben megfertőzték
nanobotokkal? – kérdezte Codi.
Amonnak eszébe jutott, hogy a rosszfiúk már keresik őket az
épületben. Eddig nem törtek rájuk, és talán nem is fognak, bár River
hiánya aggasztotta. Az idő eddig sem állt a pártjukon, de a helyzet
tovább romolhatott. Amon visszaterelte a gondolatait az előttük álló
feladatokhoz.
– Ha elkapták őket – mondta –, a beoltás okos lépés lenne a
kínaiaktól, hiszen így egyrészt maguk mellé állítják őket, másrészt
megtudhatják, mi van a fejükben.
– És megölni sem kell őket – mondta Rosie.
– Ha így van, akkor sem várhatunk – mondta Amon. – Nem lesz
több lehetőségünk.
– Ezek csak következtetések – mondta Codi. – Az egész túl
bizonytalan.
– Az ügynökök mindenképpen elbuknak – mondta Amon. – Ketten
vannak egy egész hadsereg ellen. Lehet, hogy bejutottak, de nem
hiszem, hogy nyerésre állnak, és fogalmunk sincs, mit értek el eddig.
– Küldjük ki az öngyilkosságparancsot? – kérdezte Rosie. – És ha
benéztétek, és az egész emberiség végez magával?
Juno elszörnyedt a lehetőségtől, ugyanakkor még soha életében
nem bízott annyira az eredményeiben, mint most.
– Juno ezt nem döntheti el – mondta Amon. – Viszont ha nem
próbáljuk meg, akkor is mindenki elveszik.
– Ha elküldjük a parancsot – mondta Codi –, van rá esély, hogy
mindenki végez magával a teremben. Yu is, de ha az ügynököket
megfertőzték, akkor ők is.
– Ha nem küldjük ki, akkor pedig mindent felteszünk a két ügynök
sikerére – mondta Amon. – Csak abból tudjuk majd meg biztosan,
hogy elbuktak, ha megszűnik a kapcsolatunk a draggel. Akkor
viszont már késő lesz cselekedni.
– És ha elkezdenénk random jeleket küldeni? – kérdezte Codi. –
Rengeteget rögzítettünk. Megadjuk a koordinátát, és összezavarjuk
őket.
Senki nem válaszolt, és Codi is érezte, hogy az ötlete nem áll
szilárd lábakon a megvalósításhoz. Ebből az akcióból bármi kisülhet,
de kicsi rá az esély, hogy végül előnyük származik belőle.
 – A francba! – üvöltötte Amon. Neki kellett meghoznia a döntést,
és kockára tennie mindenki életét. Vellar parancsa az, hogy állítsák
meg Yut. Ez a fontos. És a teljes földi népesség szabadsága. –
Juno, meg tudod csinálni?
A lány a monitorra pillantott, majd vissza Amonra.
– Igen. Tudok címezni a teremre egy parancsot, azt hiszem. De te
is tudod, mennyi a bizonytalan tényező.
– Küldd el az öngyilkosságot! – mondta Amon, és lehunyta a
szemét. Juno beállította a parancsot: címzésblokk, elválasztóblokk,
parancsblokk, lezáróblokk, mintha egy ütemet dúdolna a fejében –
aztán habozott. Jónak gondolta a kódsort, bár vakon szerkesztette.
Nem ezzel volt baja. Tudta, hogy a tette sok ember életébe kerülhet,
és túl nagynak tűnt a felelősség ahhoz, hogy ő nyomja meg a küldés
gombot.

Amonék rejtekhelye előtt nyolc férfi várakozott. Közülük ketten már

ültek korábban gyilkosságért, ketten pedig ülhettek volna. A csapat
többi tagja tettlegességért, nemi erőszakért, vandalizmusért,
szabadságban való korlátozásért, kábítószerrel való visszaélésért,
illegális fegyvertartásért kerülhetett volna a törvény elé, de eddig
megúsztak mindent.
A csapat élén az a kopasz férfi állt, aki Marakarral tartotta a
kapcsolatot. Az admin jelentést várt tőle, neki pedig gyorsan kellett
cselekednie.
Egy-nyolc-kilenc-egy – beütötte a kódot az alagsori „pénzügyi és
könyvelési archívum” feliratú ajtó melletti kis panelen, és az ajtó
kinyílt.
 58

WINSTON HALLOTTA meg először a lépcsők felől beszűrődő

dobogást. Megjött az erősítés. Még több gengszter érkezett, ki tudja,
mennyi. Vége! – gondolta. – Veszítettünk.
– Megjött a kínai alvilág színe-java – mondta Yu.
Megérintette a monitort, mire Hardier abbahagyta a földön fekvő
öccse rugdosását. Sabi még mindig magánál volt, halkan
nyögdécselt. Ren felegyenesedett, és hol elkeseredve, hol
szenvtelenül bámulta a művét, ahogy Sabi véres feje oldalra billenve
hevert a padlón. Véraláfutások és horzsolások borították a homlokát,
az arcát és az állkapcsát, ami bal oldalon meg is tört. Orra
behorpadt, kissé balra dőlve állt, feldagadva és sötétlilára
színeződve. Jobb karja három helyett öt helyen hajlott meg, légzése
pedig alig látszódott a mellkasán.
– Ennyi elég lesz – mondta Yu –, nem akarjuk megölni. Saburo
san majd hazamehet ezzel az emlékkel a fejében. Ez a te
büntetésed, Ren, és nem lesz alkalmad kimagyarázni, mert a
következő program, amit az agyad kap, vegetatív állapotba taszít
téged. Egy intézetben fogod leélni az életed, félig lebénulva, egy
három hónapos csecsemő szellemi szintjén.
A dobogás egyre erősödött, sok embert sejtetett. Aztán kitárult a
dupla ajtó, és megjelent a gengszterek egy újabb csapata,
gépkarabélyokkal, pisztolyokkal, késekkel. Tetovált ujjuk a ravaszra
feszült, a tekintetükben dühös elszántság lángolt.
Néhány ezer kilométerrel távolabb Amon félretolta Junót a gurulós
székével együtt, majd újra becsukta a szemét.
– Ez az én feladatom – mondta, és megnyomta az entert.
Az elküldött programsor az interneten keresztül, az optikai kábelen
át, pár másodperc alatt eljutott a drag memóriájába, ami pedig
vezeték nélkül hozzácsatolta a parancsot a központi gépről kimenő
wifijelekhez. A parancs minden nanorobotot megcímzett a teremben,
azok pedig továbbították a tulajdonosaiknak, mit kell tenniük.
 Winston döbbenten nézte, ahogy nyolc férfi berontott a terembe,
de mégsem támadtak rájuk. Ketten egyből az ablakokra lőttek, majd
keresztülvetették magukat a szétrobbanó üvegen. Az elöl érkező
gengszter a saját halántékához nyomta a pisztolyt, és átlőtte a
koponyáját.
A Winstont tartó két őr egyszerre kapta elő a fegyverét, az egyikük
az állához szorította a pisztoly csövét, a másikuk a saját
mellkasához, gyors egymásutánban végeztek magukkal, majd
elterültek a padlón.
Winston értette, mi történik, de azt nem, miért. Viszont sietnie
kellett. Próbált felállni a földről, de visszazuhant. A fájdalom egyre
erőteljesebb hullámokban tört rá. Úgy érezte, mintha minden csontja
törött lenne, és a bőrét is lenyúzták volna. A mozdulatok annyira
égették az idegeit, hogy még a könnye is kicsordult az erőlködéstől.
Beadta a második fájdalomcsillapítót magának, így végül sikerült
átbillennie a holtponton és talpra állnia. Ebben a helyzetben már le
tudta tépni a kötözőt a kezéről, megvolt rá a módszere. Görnyedten
megindult előre, majd nagy nehezen futásnak eredt.
Qin is azonnal felfogta, mi folyik a teremben, és még azt is
sejtette, hogy ez a rendszerük feltörésével próbálkozó hekkerek
műve. Az admin látta, hogy minden emberük öngyilkos lesz, és ezt a
folyamatot már nem lehet megállítani. Ekkor valami elpattant benne,
és a tettvágyat, a Yuhoz, a Fraktálhoz és a fantasztikus
jövőképekhez való kötődést felváltotta az élni akarás nyers ösztöne,
és futásnak eredt. Paradox módon az öngyilkosságra buzdító
parancs kiadása alatt Qin mindennél jobban szeretett volna életben
maradni.
Az egyik rendőr elejtette a fegyverét, majd teljes erőből belefejelt a
falba, aztán még egyszer. Tompa reccsenéssel tört be a feje, de nem
hagyta abba, amíg minden élet ki nem szállt belőle.
Qin eldőlő testek között, vérgőztől és halálkiáltástól ragadós
levegőn vágta át magát a kijárathoz. Vissza sem nézett, de tudta,
hogy Yu látja őt, és fájdalmasan csalódik benne. Nem érdekelte.
A pánik úrrá lett rajta, és sokkos állapotban rohant a kocsija felé.
Marakar nem menekült el. Arra számított, Qin árulása után ő lesz
Yu első embere, amint vége ennek a káosznak, és erre jobban
vágyott, mint arra, hogy biztonságban tudja magát. Különös módon
nem érzett félelmet. A két ügynök már a halálán van, az őrök épp
magukkal végeznek, rá nem veszélyesek. Yu is jól van, és a Fraktál
is fut. Minden rendben lesz. Felkelt a helyéről, és Yu mellé oldalgott.
Az osztagból két gengszter a terem két ellentétes pontján kést
rántott. Egyikük sebészi pontossággal vágta el a nyaki ütőereit, majd
eldobta a pengét, és próbálta elszorítani a sebet, mintha azonnal
megbánta volna a tettét, de az ereje gyorsan fogyott, ahogy vérének
nagy része másodpercek alatt kizúdult a padlóra. A másik szíven
szúrta magát, majd egy jókora sóhajjal eldőlt a padlón, egyszerre a
Winstont őrző két férfival.
Ren Hardier is eldöntötte, hogy öngyilkos lesz. Úgy érezte, meg
kell tennie. Ez gyors megoldásnak tűnt hirtelen minden gondjára. Azt
gondolta, azonnal cselekednie kell, különben minden még rosszabb
lesz. Mindig is úgy vélte, ha egyszer véget kellene vetnie az
életének, pisztollyal csinálná, nagy gondot fordítva a célzásra, hogy
a lövés biztosan halálos legyen, és ne egy tolószékben kössön ki fél
aggyal. Éppen észrevette a földön az egyik őr pisztolyát, amikor
hátulról nekivágódott Winston kilencven kilója, és ledöntötte a
lábáról.
A kilencedik maffiózó maga ellen fordította a gépkarabélyt, és hat
lövedéket eresztett a mellkasába és a nyakába, mielőtt az ujja
lecsúszott a ravaszról.
Qin éppen elérte a lépcső tetejét, amikor az utolsóként érkező
gengszter is eldobta a fűrészelt csövű puskáját, és még az ajtóban
kioldott egy éles gránátot, amit aztán kabalaként a mellkasához
szorított. Hatalmas, fényes robbanás rázta meg a helyiséget.
A maffiózó teste szétnyílt, és úgy terült el a padlón, hogy a feje a
lába mellé került.
Wong és az a gengszter, akivel Sabit hozták be, szintén halottak
voltak. Wong megfojtotta magát a nyakkendőjével, a másik pedig két
kezébe fogta a fejét, és akkorát rántott rajta, hogy eltörte a csigolyáit
a tarkóján. Ha Winston nem látja a saját szemével, nem hiszi el,
hogy erre bárki is képes. Az öngyilkosság mindenkinek mást jelent.
Hardier keményen küzdött, hogy kiszabaduljon Winston
szorításából, és véget vethessen az életének, de a társa minden
megmaradt erejével igyekezett a földön tartani, hogy ne tehessen
kárt magában.
 Sabi a tudatosság és az ájulás sivár vidéke felett lebegett, két
világ határán. A teste lebénult a fájdalomtól, és bár ő is az
öngyilkosságról álmodott, képtelen volt megmozdulni.
Yu nem lett öngyilkos. Döbbenten figyelte az eseményeket, ahogy
tizenkét ember szinte egyszerre végzett magával. Yu szemszögéből
a terem úgy nézett ki, mint egy szürrealista álomkép, amelyben
mindenki mást csinál, de ugyanazzal a céllal. A férfi képtelen volt
valóságként megélni a látottakat, ezért földbe gyökerezett lábbakkal,
megbabonázva meredt maga elé, aztán lassan Winston felé fordult.
Amikor a tekintetük találkozott, Yu felriadt a kábulatból. Marakar ott
állt mellette.
– Lődd le őket! – mondta Yu az adminnak. Marakar soha nem
fogott lőfegyvert, de tudta, hogy ha nem cselekszik gyorsan, az
életéből percek vannak hátra. Rosszul tudta.
A Yu mögötti ablak hangos csattanással robbant darabokra, és a
rajta beszáguldó lövedék keresztülszakította Marakar mellkasát.
A férfi összeesett, ahogy abban a másodpercben minden élet
kiszökött a testéből. Elterült, mint egy rongybaba. A lövedék, miután
átszáguldott Marakar testén, az egyik halott gengszterbe csapódott a
terem közepén.
Yu összerezzent, a kezét pedig automatikusan a feje védelmére
emelte. Aztán elkerekedett szemekkel nézte, ahogy Marakar eltűnt
mellőle, mintha egy sakkfigurát vett volna le valaki a tábláról.
Yu fedezékbe akart húzódni, amikor Iko szólt neki, hogy Láng
leugrott a tetőről. Yu káromkodott, miközben újabb parancsokat
keresett a Fraktálban.
Ezalatt Winston otthagyta Hardiert, összeszorított fogakkal talpra
állt, és Yu felé indult. Reménykedett benne, hogy a társa életben
marad, amíg Yut elkapja.
Winston megkerülte a hatalmas irányítópultot, közben Yu
kiválasztotta az új parancsot. Hardier öngyilkossági szándéka
közben alábbhagyott, majd – amikor megjött az új parancs – eltűnt a
fejéből.
Vegyél fel egy pisztolyt!
Hardier egy pisztolyért vetődött, és kicsavarta a halott őr kezéből.
A holttest ujjai merevek voltak, de Hardier könnyedén elvette a
fegyvert. Egy pillanatra még megfordult a fejében, hogy maga ellen
fordítja, de ez a gondolat olyan gyorsan illant el, ahogyan jött.
Lődd le Winstont! Bántotta Sabit.
Igen – gondolta Ren. – Winstont le kell lőnöm. Ártott a
testvéremnek. Ezt akarom. Ezt kell tennem.
Winstonnak eszébe jutott az édesanyja, ahogy a régi ház
ajtajában áll, visszafogott nyári ruhájában, bentről árad a készülő
ebéd finom illata, ő pedig megérkezik, hazatér, és melegség tölti el a
szívét.
Winston rávetette magát Yura, aki az utolsó pillanatig parancsokat
küldött a rendszerbe. Yu a padlóra került, Winston pedig őrá. Yuból
kiszökött a levegő, és fájdalmasan felordított.
Hardier lőtt, és a lövedék elsüvített Winston háta mellett. Winston,
amilyen gyorsan csak bírt, felkelt és az irányítópulthoz lépett.
Lehúzta a fejét, hogy nehezebb célpont legyen a társának. Hardier
két lépésre volt attól, hogy megkerülve a pultot célba vehesse
Winstont. Meglőtt lábát maga mögött húzta, és egész testében
remegett a fáradtságtól és a fájdalomtól. Winston mégis biztosra
vette, hogy ha célba veszi őt, el is találja.
Winstonnak másodpercei maradtak, hogy valahogy megállítsa
Hardiert. Átnézte a pultot. Rengeteg virtuális gomb borította.
Grafikus felületek és direkt kódolásra való helyek. A feliratok egy
része angolul szerepelt a kijelzőn, de még így sem értett belőlük
semmit. A programnyelv és a pult elemeinek elnevezése jelenthetett
mást is a számára, mint a tervezőknek. A kínai feliratokat a
mobiljával lefordíthatta volna, ha lett volna rá ideje. Winston végül
talált egy gombot, amit biztonsági kulcs védett, hogy ne lehessen
véletlenül lenyomni. Az volt az egyetlen, ami nem az óriás
érintőképernyőn helyezkedett el. Kérlek – gondolta Winston –,
történjen valami jó!
Hardier célra emelte a pisztolyt. Winston elfordította a kulcsot, és
rácsapott a gombra, amitől azt várta, véget vet az egész
rémálomnak. Még oldalra pillantott, Hardierre, akinek személytelen
elszántság csillogott a szemében, szinte dühösnek tűnt. Winston
elfogadta, hogy meghal, és lehunyta a szemét. Hardier pedig az
agyában megfogalmazódott parancsot, hogy lője le Winstont,
továbbadta a karjának, majd a mutatóujjának, és meghúzta a
ravaszt.
 59

AZ EGÉSZ világ megállt egy pillanatra, amikor a kínai központból

minden nanorobot megkapta az „állj” parancsot. Minden ember, aki
csatlakozott a rendszerhez, abbahagyta, amit éppen csinált, és
maga elé nézett, mintha elgondolkodott volna. Yu arra tervezte a
gombot, hogy vészhelyzet esetén minden aktív tevékenység vagy
utasítás leállítható legyen, hogy elkerülhesse a káoszt, ha a dolgok
kicsúsznának a kezéből, vagy elindítana egy előre nem látott
láncreakciót.
Yu a padlón fekve hallotta, amikor az ügynök elfordította a kulcsot,
és lenyomta a gombot – csak ezeknek volt hangja a pulton. Az
oldalán fekve kinézett az ablakon. A belváros képe fotóként tárult a
szeme elé. Hamisan mozdulatlan panoráma, ami mégsem egy
pillanatfelvétel, és ettől olyan álomszerű lett, hogy Yu beleszédült a
látványba. Az emberek álltak a járdákon, az autók az utakon, a
biciklisek letámasztották a lábukat, egyedül a villogó reklámok és a
madarak nem álltak meg. Meg a kutyák, ők a pórázukat megfeszítve
vonyítottak körbe-körbe a döbbenettől.
Pár másodperc elteltével aztán megindult az élet. Egyesek
határozottan haladtak tovább, mások tétován várták, hogy eszükbe
jusson, mit is akartak csinálni éppen. Dudálás, csilingelés,
csengetés, ugatás, kiabálás koncertje kezdődött, amit Yu csak
elfojtva hallott a betört ablakon át, hat emelet magasban.
Az elmúlt néhány óra álomszerűnek tűnt a számára. Olyan sok
minden történt, és bár számított minderre, a maga valóságában
mégsem volt képes feldolgozni teljesen. Ráadásul még nem volt
vége, és tudta, hogy cselekednie kell.
Winston kinyitotta a szemét. Ugyanott állt, akárcsak Hardier, a
társa tekintete azonban megváltozott. Békésnek és céltalannak tűnt,
nem olyan agresszívnak, mint pár másodperccel korábban. Újra
önmaga lett – gondolta Winston –, alaphelyzetbe állt a
nanorobotrendszer. Yu parancsai nem érvényesek többé.
 Hardier az utolsó pillanatban pár milliméterrel képes volt arrébb
mozdítani a pisztoly csövét, így a lövedék elkerülte Winston fejét.
Nem emlékezett rá, miért akarta bántani, de örült, hogy végül
meggondolta magát. Egy másodperc törtrésze telt csak el a Winston
megölésére szólító parancs és a saját gondolata között, hogy húzza
el a pisztolyt.
Amikor Winston rájött erre, leroskadt az egyik forgószékre, hogy
kifújja magát. Olyan gyorsan vette a levegőt, hogy azt hitte, végül
ebbe hal bele. Nem is bánta volna, mivel a fájdalom több testrészén
lángoló vasrúdként szúrt bele a húsába.
Yu a padlóról figyelte a két férfit. Látta, hogy Hardier olyan
zavarodottan áll a teremben, mint a járókelők az utcán. Yu
körbenézett, és néhány méterrel távolabb megpillantotta a padlón az
egyik őr fegyverét, aki hatalmas erővel és lendülettel tekerte ki a
saját nyakát, mikor a nanorobotjai öngyilkosságra szólították fel.
A feje teljesen hátrafordult a nyakán, úgy feküdt a földön, nyitott
szemmel és lógó nyelvvel. Mellette a pisztolya csőre töltve és
kibiztosítva hevert. Yu, olyan halkan, amennyire csak tudott, felé
kúszott. Nem akarta, hogy Hardier előbb vegye észre, minthogy ő
kézbe veszi a pisztolyt.
Yu centikre volt a fegyvertől, amikor valaki megragadta a lábát.
Hátrafordulva Winstont látta, ahogy két kézzel markolja a bokáját. Yu
kínaiul káromkodott:
– Tā mā de – mondta, majd lerúgta magáról Winston kezét.
Ezalatt Hardier tudata teljesen kitisztult, Yuhoz lépett, és ráfogta a
pisztolyt.
– Ne mozdulj! – mondta. Yu megértette, hogy vége van, és ekkor
rettentő fáradtság tört rá. Elterült, és megadóan felemelte a kezét.
Hardier gyorskötözővel hátrafogta Yu kezét, és elrúgta a közeléből
a fegyvert. Winston Yuhoz lépett, és hatalmasat rúgott az oldalába.
– Szerencséd, hogy itt a francia – mondta Winston –, különben
kicsontoználak egy életlen késsel.
Hardier Sabihoz sietett, és letérdelt mellé. Tudta, hogy Winston
dühe nagyobb az övénél, és ha bosszút akar állni Yun, nem fogja
megakadályozni. De örült neki, hogy végül nem tette.
 60

AMIKOR az egész világ menete néhány másodperce elakadt,

Amonék is megálltak. Az ajtó nyitva állt, és három férfi már belépett
a terembe. Amon épp odafordult, ahogy Rosie is. Codi még nem.
A rosszarcúaknál volt a kis jeltovábbító, ami behozta a jeleket a
külvilágból, és szétszórta a szobában. Mindenki, akinek nanorobotjai
voltak, éppúgy megállt két másodpercre, mint a kínaiak és minden
más nemzet minden tagja az egész földön.
Kivéve Junót. Ő úgy nézte a termet, mintha egy festményt
szemlélne. Amon arcán látszódott, hogy felismerte a bajt. Előbb,
mint a többiek, de még így is túl későn. A rejtekhelyük csapda lett,
ahonnan nem volt másik kiút.
Rosie épp egy mély levegővétel közben merevedett ki, mint egy
fénykép. Tekintete inkább hitetlennek tűnt, mint akit egy bűvész vert
át valami kártyatrükkel. Nem lehet – gondolhatta –, és mégis. Ránk
találtak, végünk van!
Az a pár pillanat elmúlt, és mindenki ott folytatta a mozdulatot,
ahol abbahagyta. Yu emberei viszont már nem voltak olyan
határozottak. Elveszett a kapcsolat, és már nem zúgott a fejükben a
parancs, miért is vannak itt, és mit kell tenniük. A gondolat, hogy be
kell törniük ide, és elvinni egy Juno nevű lányt, akit egy fotón láttak,
még megvolt a fejükben, de az okát már nem találták. Miért vinnék
el? Kit érdekel az a lány?
A vezér próbált írni Marakarnak, de nem jött válasz. Végignézett a
termen, és nem veszélyes hekkereket, csak négy fiatalt látott, akik
valószínűleg ott bújnak el a szüleik elől füvezni és piálni, sőt, mivel
idősebbek, talán szexelni is. Összezavarodott, ahogy a társai is.
– Kifelé! – mondta a többieknek, és kisétáltak a teremből.
Amonék hallották, hogy odakint tanakodnak, mihez kezdjenek, de
aztán pár perccel később a szálloda épületét is elhagyták.
– Mi a fene volt ez? – kérdezte Rosie és Amon egyszerre.
 – Megint az történt – mondta Juno –, ami a Pillanat idején. De
nekem nem, csak azoknak, akikben nanorobotok vannak.
– Ezt mi csináltuk? – kérdezte Rosie. Arcán még mindig döbbenet
ült.
– Nem hiszem – mondta Amon. – Más történhetett. Lehet, hogy az
ügynökök végül sikerrel jártak.
– Kik voltak ezek? – kérdezte Codi.
– Fogalmam sincs – mondta Amon –, de ha ez a pillanatnyi zavar
nem jön közbe, azt hiszem, csúnya végünk lett volna.
Juno sem értette, mi történt, de érezte, hogy Amonnak igaza van.
 61

A ROHAMOSZTAGOSOK a Fractal Technologies irodaépülete előtt

tébláboltak. Kivezényelték őket, de pontos parancsok nélkül. Akinek
priusza volt, vagy ismert bűnözőnek számított a rendőrség előtt,
ahogy tudta, elhagyta a helyszínt. A dolgozók zavartan keresték a
válaszokat, vagy szintén leléptek.
Egyre több fényhíd villogott az épület körül. A kiérkező rendőrök
és mentőorvosok nanorobotjai már alaphelyzetbe álltak, ezért
ugyanúgy tették a dolgukat, mint a Fraktál előtti időkben. A mentősök
ellátták a sérülteket, a nyomozók pedig próbáltak rájönni, mi
történhetett, és miként került egy épületbe a Triád rengeteg tagja,
négy rendőrjárőr, három külföldi férfi és az ismert politikai tanácsadó
és IT-guru, Daniel Yu.
Ren Hardier, Sabi Hardiére és Kai Winston vallomása nem győzte
meg a hatóságokat, még úgy sem, hogy csak bűnözőket öltek meg.
A négy rendőr csak könnyebb sérüléseket szenvedett, míg a tetőtéri
irodában a gengszterek magukkal végeztek. A helyszínelők és a
törvényszéki szakvélemények alátámasztották a vallomásukat, de
még így sem állt túl fényesen a jövőjük. Sabit néhány nap kórházi
kezelés után elengedték, de Hardier és Winston önbíráskodás és
gyilkosság vádjával életfogytiglani börtön elé nézett.
Amon tájékoztatta a történtekről Carrie-Ryan Seaburyt, aki minden
szálat megmozgatott, és végül közös erővel sikerült bebizonyítaniuk,
hogy az embereket manipulálták, a két férfi pedig hős, és nem
gyilkos. Végül félévnyi tárgyalás és lobbizás után elérték, hogy
óvadék ellenében kiadják őket az Egyesült Államok hatóságának.
Ugyanennyi idő kellett ahhoz is, hogy az irodaépületet átvizsgálják a
nyomozók, a szoftvereket pedig a szakértők. Amikor megértették, mi
történt, létrejött egy nemzetközi nyomozócsoport, hogy az egész
világot behálózó Fraktál-ügyet lezárják.
A San Franciscó-i reptéren Seabury és Quentin La Guerta, Vellar
ügyvédje fogadták Hardiert és Winstont. Elkísérték a két férfit a
rendőrségre, majd megvárták, míg némi adminisztrációs munka után
szabadon bocsátják mindkettőjüket.
Seabury a saját autóján fuvarozta haza Winstont. Hardier is velük
tartott.
– Biztosítalak benneteket – mondta Seabury útközben –, hogy
meg fogjátok kapni a szokásos díjazásotokat, egy nagyobb
bónusszal támogatva.
– Köszönjük – mondta Hardier.
– És mi lesz most? – kérdezte Winston.
– Még dolgozom Vellar teljes birodalmának a feltérképezésén.
A legtöbb projektjét én viszem tovább. Rengeteg a munka, de
Vellarnak mindenre volt terve. Néha úgy érzem, még mindig él, mert
olyan lépéseket gondolt végig, amiknek még az előzményei is a
halála után történtek meg. – Seabury hitetlenül ingatta a fejét.
– Langley valóban meghalt? – kérdezte Hardier.
– Igen – mondta Seabury, és adott egy percet, hogy a két ügynök
csendben gyászolhassa a tábornokot.
– Vellar titkos dolgairól Amon részben tájékoztatott – mondta
Seabury. – Még nem döntöttem el, mit számolunk majd fel, és mi az,
amit továbbviszünk.
– Ha folytatod, amit Vellar csinált – mondta Hardier –, rám
számíthatsz.
– És rám is – mondta Winston.
Seabury az utat figyelte, és félig mosolyra húzta a száját.

Seabury leparkolta az autót Winston háza előtt. Senki nem várta, és

a férfinak ötlete sem volt, melyik családja merre lehet, de eldöntötte,
hogy utánajár, és valamiképpen rendbe rakja a dolgait. Kezet rázott
Hardierrel. El kellett ismernie, hogy megkedvelte a franciát.
– Köszönök mindent – mondta Winston.
– Én is, Kivi – mondta Hardier. – Kia ora.
– Kia ora.
Ezután Seabury visszavitte a reptérre Hardiert, aki a legközelebbi
géppel Párizsba repült, hogy végre hosszabb időre meglátogathassa
a testvérét és a családját. Bőven volt mit mesélnie nekik, és még
több, amit jóvá kellett tennie. Még további fél évig bottal járt, mire
teljesen felépült a lábát ért sérülésből.
 62

YU TETTEIT nem sikerült rábizonyítani a digitális rendszeren

keresztül. A férfi úgy alkotta meg a Fraktált, hogy lehetetlen legyen
visszakövetni, mikor mi történt. Ő maga volt a rendszer magja, a
Fraktál pedig csak egy eszköz a kezében.
Amonék bebizonyították ugyan, hogy az embereket manipulálták
az épületben, és hogy Hardierék nem felelősek a gyilkosságokért,
viszont azt ők sem tudták minden kétséget kizáróan alátámasztani,
hogy Yu vagy az emberei parancsokat adtak ki. A számítógépekből
semmi erre vonatkozó információt nem tudtak kinyerni a nyomozók
sem.
Az irreálisan magas nemzetközi befektetések sem szúrták senki
szemét. Túlságosan mélyen az emberek lelkébe ivódott, hogy a
jelenlegi világkép teljesen normális.
A kínai és amerikai nyomozók és a rendőrség egésze nem tudta
összerakni a részleteket úgy, hogy egy hihető történet kerekedjen
belőle, de az igazság az, hogy nem is annyira akarták. Mindenki úgy
állt az ügyhöz, hogy ha Yu benne van, akkor az nem lehet komoly.
Tisztelték őt, bár nem mindenki tudta szavakba önteni, miért, de óvni
szerették volna mindentől, legfőképpen a börtöntől. Ez egy mélyen
beléjük ültetett gondolatként határozta meg őket és tetteiket.
A gondolatok, érzések, hozzáállások és célok, amelyeket Yu a
Fraktálon keresztül évekig sulykolt az emberekbe, a rendszer után is
dolgoztak bennük. Yu szerint generációváltás kell – abból is lehet,
hogy kettő –, mire ezek kikopnak az emberekből. De az is
elképzelhető, hogy az emberiség végérvényesen új irányba fordult,
és innentől már mindenki másképpen gondolkodik majd a bolygó és
az emberi faj szempontjából fontos dolgokról.
Így végül mindenkit, köztük Yut is, felmentették. Az ügyet lezáró
bíró őszintén nem értette, mire volt ez a nagy felhajtás, és minek
kellett az ő idejét olyan nagyszerű ember bemocskolási kísérletére
pazarolni, mint amilyen Daniel Yu.
 Yu emberei szétszéledtek. A Fraktál nélkül nem dolgozhattak
tovább. Hirano professzor kimentette kutatási eredményeit, és
visszatért Japánba, hogy ott folytassa a munkáját.
Yu egyedül maradt, mert akik neki dolgoztak, elrejtőztek a
nyilvánosság és a nyomozók elől. Szeretett volna bosszút állni
Quinen, amiért cserben hagyta, de megszűnt a hozzáférése a
rendszerhez, így semmit nem tehetett.
Sunggal soha nem látták egymást újra. Amonék viszont
megtalálták az admint, aki végül elárulta nekik, hogyan lehet a Silent
programnyelvet használni, és feltörni a Fraktált. Cserébe
büntetlenséget ígértek neki.
Codi gyorsan kiismerte magát a rendszerben – muszáj is volt neki,
mert a kínaiak el akarták tüntetni az egészet. De a szerverek még jó
ideig futottak, amíg tartottak a vizsgálatok és a feltörési kísérletek.
Ikót a kínai rendőrség kikapcsolta, nem is sejtve, mennyit segítettek
ezzel Amonéknak. Szabad volt a pálya.
Amikor Amon és Codi beléptek a Fraktálba, gyorsan megtalálták
Qin nanorobotjait. Ő nem kapott ajánlatot a büntetlenségre, helyette
feltöltöttek a nanorobotjaira egy hurkolt programot, amit ő maga írt
korábban, Codinak csak ki kellett választania, és hozzáírni a
nanobotok címét. Eszerint huszonhárom óránként megjelent Qin
látóterében egy rém, ami mindig változtatta a külsejét aszerint, hogy
Qin mit tartott éppen akkor ijesztőnek.
Amon ezalatt megkereste a nyomozót, aki Garza halála ügyében
kutatott Juno után, mivel a lány DNS-ét megtalálták a helyszínen, az
ujjlenyomatát pedig a Garzával végző pisztolyon. Amon a
nanorobotokon keresztül elérte, hogy lezárják az ügyet, és
elfelejtsék a Juno utáni kutatást.
A Fraktál egy egyszerűsített változatát átmentették egy saját
szerverre, így az tovább futhatott, miután Yu rendszerét végleg
leállították. Ezzel nem fértek hozzá a műholdakhoz, sem az
emberekhez, kivéve Qin, Sung és Yu nanorobotjaihoz. Wifi kellett
hozzá, így ritkán jött össze a kapcsolat, de ha megvolt, akkor
ellenőrizhették a három kulcsembert.
Yu hazatért a birtokára, próbálta feldolgozni a kudarcot, majd a
rendszer újraépítését tervezgette. Beismerte magának, hogy
túlságosan is bízott a Fraktálban, a saját képességeiben, és
alábecsülte Vellart.
Azok közül, akiket Yu korábban bevett a köreibe, a többség hálás
volt neki, és nem fordítottak neki hátat. Így aztán a férfi megtalálta
tanácsadói helyét a sok magas rangú vezető és dúsgazdag
befektető között.
A bolygó lassan talált magára Yu korszaka után. A Fraktál
kiiktatása egy újabb gazdasági válságot hozott, amely évekre
megakasztotta a fejlődés ütemét. Yu mesterséges, kézzel vezérelt
gazdasági folyamatainak leállása és Kína kulcsszerepének
megszüntetése láncreakciót indított el. A rengeteg befektető ország,
vállalat és magánszemély pénze egyik napról a másikra beragadt,
és a fedezet egyszerűen nem létezett, mivel Yu abból finanszírozta a
felzárkóztatásokat, fejlesztéseket és környezetvédelmi akciókat.
Évekbe telt, mire kibogozták, hogy a China World Aidtől indult a
láncreakció. Yu cégeit évekig nem ellenőrizte hivatalos szerv, a
könyvelést úgy hamisították, ahogyan akarták. A tulajdonosi háló
ködös és bonyolult felépítése miatt sok fejtörést okozott a gazdasági
szakembereknek.
A recesszió elkerülhetetlen volt, de ahogy már annyiszor a
történelem folyamán, az emberiség túltette magát rajta.
Yu és a Fraktál története egy összeesküvés-elmélet lett a sok
közül, de talán akadt néhány ember, aki meglátta a történet mögötti
lényeget, és beállt azok közé, akik valóban egy fenntartható jövő felé
szeretnék terelni az emberiséget, ahol a fejlődés és a technológia
uralkodik a pénz és a hatalom helyett.
Yu központját végül szétszedték, és a nanorobotok backdoorját
kijavították. Mindenkinek be kellett mennie a körzeti orvosához, aki
frissítette a szoftvert a nanobotokon.
Egyedül Yu, Sung és Qin voltak kivételek, mivel az ő nanorobotjaik
zárt hálózaton működtek, amit Yu felügyelt. Mivel a Fraktál már
Amonék kezében volt, Sung szem előtt maradt, és Qin sem
veszítette el hallucinált béklyóját.
Yu nanorobotjai megszűntek működni, és sem orvos, sem senki
nem férhetett többé hozzá. Legalábbis ő ezt hitte.
Yu, hallasz?
 Yu felemelte a fejét, mert egyből rájött, mi történik. Valaki belépett
a nanobotjai programjába, és impulzusokat küldtek a neuronjainak,
amit ő beszédként fogott fel.
Tudom, hogy igen, a reakcióid itt vannak előttem. Ne aggódj, nem
bántalak, és te sem magadat. A számítógépeden talált adatokból
tudjuk, hogy neked is vannak nanorobotjaid, csak külön
rendszerben, nem a Fraktálban. Viszont én most bejutottam, és itt
vagyok a fejedben. A nevem Amon.
A hekker, aki Vellarnak dolgozott – gondolta Yu.
Amit tettél, hősies volt, és hidd el, bizonyos szinten egyet is
értettem a törekvéseiddel. Az irányítás azonban mégsem lehet
egyetlen ember kezében, ezt be kell látnod.
Yu megpróbált felállni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Csak ült
az ágyon, és hallgatta egy idegen hangját, aki úgy lépett be a fejébe,
mintha csak egy zár nélküli ajtón kellett volna átmennie.
Maradj nyugton! Nem tart sokáig. Megcsináltad és megúsztad,
ezzel még együtt tudnék élni. De amit Vellarral, az apámmal
műveltél, azt nem tudom megbocsátani. Hiába keresnél, hivatalosan
nem létezem. Ahogy eddig sem találtál meg, ezután sem fogsz.
Életben hagylak, de mindig itt leszek veled, és figyelem minden
lépésed. Gondoskodok róla, hogy semmi örömöd ne legyen az
életben többé. Minden tervedet meghiúsítom, ami egy kicsit is
boldoggá tehetne téged. Ez lesz a büntetésed.
És most gondolj a bankszámlád belépési kódjára. Ideje
adakoznod!
 63

GISELE AVIGIAN temetésén több száz fő vett részt, köztük

doktorok, kutatók, professzorok, tanárok és a tudósnő követői. Juno
is ott volt, és könnyes szemmel búcsúztatta rövid ismertségben
megszeretett barátnőjét.
Juno sokat tett azért, hogy Avigian neve méltó helyre kerüljön az
orvosi nanorobotok történetében. Az egész egészségügyi rendszert
felülvizsgálták, és végül sikerült biztonságossá tenni, hogy a jövőben
ne történhessen hasonló eset, ami Avigian munkásságát dicsérte.
Rosie kilépett Amon csapatából, és új életet kezdett New Yorkban.
Induláskor levett a csuklójáról egy láncot, amit apró csillagok
díszítettek, és Junónak adta emlékbe, majd mindenkit megölelt.
Codit nagyon megviselte River halála, de együtt maradt Amonnal,
és magasabb szintre emelték a digitális bűnüldözést Seabury
irányítása alatt. Amon sosem vágyott arra, hogy cégeket vezessen,
ezt rábízta a nála rátermettebbekre. Maradt a digitális-virtuális
igazságosztásnál.
Juno összejött Amonnal, de megállapodtak, hogy nem dolgoznak
együtt. A lány szintén új életet kezdett. Komolyabban vette
adottságait, hogy őrt álljon a világ felett, de ő egy nagyvállalatnál
helyezkedett el inkább, hogy végre emberek között legyen. A világ
első számú kiberbiztonsági cégéhez sikerült bejutnia.
Az elmúlt időszak eseményei után jó néhány dolgon változtatott:
többet sétált a természetben, sokat mozdult ki Amonnal, mindennap
evett gyümölcsöt, és beszerzett egy macskát, amit elnevezett
Gisele-nek.
 Köszönetnyilvánítás

Szeretnék köszönetet mondani annak a néhány kedves embernek,

akik segítettek, hogy ez a regény minél jobb lehessen.
Elsősorban a Metropolis Media stábjának, különösen Mund
Katalinnak, aki elolvasta a kéziratot, és lehetővé tette a kiadást,
valamint Burger Istvánnak, akivel tartalmas vitát folytattunk a
fraktálokról, mielőtt a regény elnyerte végső formáját.
Köszönöm Édesanyámnak, hogy olyan vagyok, amilyen.
Édesapámnak a rengeteg jó tanácsot, és hogy többször elolvasta az
első kéziratokat. A feleségemnek, hogy elfogad ilyen álmodozó
munkamániásnak. A testvéreimnek, hogy mindig ott vannak nekem.
A barátaimnak, hogy folyton kritikusak velem.
Köszönöm Csipes Andrásnak és Kodaj Dánielnek, hogy kiadás
előtt elolvasták a kéziratot, és segítettek, hogy a történet még jobb
legyen.
Köszönöm Korpa Ildikónak a türelmét és áldozatos szerkesztői
munkáját, amiképpen a kéziratból igazi könyvet faragtunk.
Kiemelt köszönet illeti még dr. Vonderviszt Ferencet, a Pannon
Egyetem Bio-nanotechnológiai és Műszaki Kémiai Kutatóintézet
egyetemi tanárát, valamint Bársony Istvánt, a Műszaki Fizikai és
Anyagtudományi Intézet akadémikusát, amiért szakmai tanácsaikkal
hozzájárultak ahhoz, hogy a regényben szereplő technológiai
újítások minél valóságosabbak és érdekesebbek lehessenek.
A történet megírásához számos nanotechnológiai és mikro-
bioelektronikai tanulmányt és tudományos cikket elolvastam, ezek
közül kettőt emelnék ki, amelyekből sokat merítettem, hogy
megalkossam a regénybeli nanorobotokat és a Fraktál-rendszert:
Adriano Cavalcanti, Bijan Shirinzadeh, Mingjun Zhang and Luiz C.
Kretly (2008) Nanorobot Hardware Architecture for Medical Defense
https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC3675524/ (2020. 04.
27.)
 Adriano Cavalcanti, Tad Hogg, Bijan Shirinzadeh, Hwee C. Liaw
(2006) Nanorobot Communication Techniques: A Comprehensive
Tutorial http://www.nanorobotdesign.com/papers/communication.pdf
(2020. 04. 27.)

Végül pedig köszönöm neked, kedves olvasóm, hogy megvetted a

könyvet. Kövess az interneten, mert izgalmas történetek jönnek
még:

ronilcaine.com
facebook.com/ronilcaine
instagram.com/ronilcaine
 Tartalom
Prológus
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
Köszönetnyilvánítás
 Ronil Caine

Ronil Caine 1981-ben született

magyar novella- és regényíró. Elsősorban hard SF és thriller
zsánerekben alkot, de nem áll távol tőle az akció, a krimi és a horror
sem. Munkáit legfőképpen Stephen King, Michael Crichton és az SF-
klasszikusok írásai inspirálják. Történetei feszesek és fordulatosak,
alapjait a legnépszerűbb témák újragondolása, felfrissítése adja,
mint a klónozás, az időutazás, a technikai vívmányok, valamint a
világűr és az elme rejtélyei. Ez a harmadik regénye, a Lilian 2016-
ban, a Rémteremtő pedig 2018-ban jelent meg.
Hivatalos weboldalán (ronilcaine.com) több novellája ingyenesen
elolvasható.
A tudomány összes területe érdekel – interjú Ronil
Caine-nel

SZERZŐ: KOSTOVA 2016-02-17

A Galaktika Start Könyvek sorozat első köteteinek megjelenése

okán minden szerzővel interjút készítünk, hogy jobban
megismerhessétek őket, és ízelítőt kaphassatok regényeik
témájáról. Eddig Michael Waldennel, Vékony Krisztiánnal és Molnár
Csabával beszélgettünk, a soron következő, negyedik szerzőnk
pedig Ronil Caine.
Mit lehet tudni Ronil Caine-ről? Kérlek mutasd be magad!
Magyarországon születettem. Novellákat és regényeket írok science
fiction és thriller műfajban dráma, akció, néha horror-elemekkel. Első
regényem Lilian címmel idén áprilisban jelenik meg a Galaktikánál.
Hogyan kerültél kapcsolatba az irodalommal és később a
Galaktikával?
Szeretek olvasni és elszántan keresem a jól megírt, izgalmas
történeteket. Jó pár éve magam is elkezdtem írogatni saját sztorikat,
amikről úgy éreztem hiányoznak a piacról, legalábbis én nem
találtam őket. Eleinte novellákat írtam, aztán az egyik kinőtte magát
regénnyé. Tavaly fejeztem be, és úgy gondoltam, elküldöm pár
kiadónak, hátha. A Galaktika pedig visszajelzett, hogy érdekelné
őket.
Mikorra datálható az SF-fel való kapcsolatod, mikor gondoltál
először arra, hogy írj is, ne csak olvass?
Az izgalmas történeteket űrlényekről, szörnyekről, időutazásokról
mindig is szerettem. Emlékszem, egész kicsi koromban el tudtam
sorolni a kilenc bolygó nevét, amikor a kortársaim még azt sem
tudták, hogy hányadik a Föld. Gyerekként inkább rajzoltam és a
képregényeket bújtam, aztán inkább a filmek, rajzfilmek és a
regények érdekeltek, Az elsüllyedt világok, Az idő urai, az Egyszer
volt… sorozatok, a Ragadozó, az Alien, Stephen King és Michael
Crichton. Az írás sem volt új dolog számomra, de 2013 körül
kezdtem komolyabban beleásni magam a témába. Ekkor születtek
az első valamire való novelláim, majd tavaly a Lilian regény.
Mi inspirálta a regényt, mi fordította érdeklődésed a klónozás
témája felé?
Minden érdekel, ami a technológiai fejlődéshez, jövőkutatáshoz
kapcsolódik, így a klónozásban rejlő lehetőségek is. Sok ilyen hírt
olvasok, amik nagyon inspirálóak egy SF-írónak. Az én regényem a
klónozásban rejlő egyik lehetőséggel játszik el a sok közül.
Hasonló témájú filmek között van-e kedvenced?
A Hatodik napon és a Sziget tetszettek, abból a szempontból, hogy
valós igényekre épülnek, melyekre a klónozás ad megoldást. Az
abszolút kedvenc a témában a Hold, mert az egy sötétebb,
belsőségesebb oldalról közelíti meg a sztorit. És hát a Gattaca. Az
alapmű.
Kíváncsi vagyok rá, hogy esetleg láttad-e a Humans c. sorozatot
és ha igen, hatott-e rád írás közben?
Sorozatokat idő hiányában nem nézek, de az Orphan Blacket
ismerem, az egész jó. Hatni nem hatott. Fura, de amik a legnagyobb
hatással voltak rám, azok nem klónozós történetek.
Támogatnád a valóságban az emberi klónkísérleteket? Mi
szólhat mellette és mi ellene?
A klónozás és genetika nagyon sokrétű tudományágak, és az egyes
eredmények rengeteg mindenre használhatók. A gyógyítást és
betegségmegelőzést támogatnám. Bár a genetikai szintű
betegségmegelőzés már a Gattaca irányába mutat. De embereket
nem másolnék semmilyen célból, az erkölcsileg sehogy sem
magyarázható meg.
Ha lehetséges lenne, szeretnél önmagadból egy másolatot,
illetve találkoznál-e a klónoddal?
Néha jól jönne, mert gyakran kevés a 24 óra egy napra, de ha lehet
inkább nem, köszönöm.
Mi érdekel még a klónozáson kívül?
A tudomány szinte összes területe érdekel. Mindenhol találni valami
érdekeset, amiből kinőhet egy izgalmas novella vagy regény. A
világűr, az idegen életformák, a vírusok, a virtuális valóság, a
robotok csupa inspiráló terület, és hiába írtak már ezekről, sok az
újdonság, gyorsan fejlődik minden. De például az Érme című
novellám nem is SF, inkább misztikus kaland. Ez hamarosan
letölthetővé válik a Facebook-oldalamon.
Milyen terveid vannak a közeljövőre?
Most a Lilian promóciója a legfontosabb, szeretném, ha minél többen
elolvasnák. Közben néha muszáj megírni pár novellát is, ha
kikívánkozik egy-egy ötlet.
Tehát elképzelhető, hogy lesz folytatás?
Vannak ötletek a fejemben a Lilian folytatására – és ezzel nem
spoilereztem el semmit –, de ez attól is függ, lesz-e rá igény az
olvasók részéről. Jelenleg a második regényemen dolgozom, ami
szintén SF lesz, de egészen más témával. Annyit elárulhatok, hogy
aLilianhez hasonlóan fontos szerepet kapnak majd benne az
emlékek. Most viszont nagyon várom, hogyan fogadják az olvasók a
Liliant
Képmelléklet
 KIADÓNK KÖTETEI

2020
Evie Wyld – Ha minden madár énekel
Arkagyij és Borisz Sztrugackij – Nehéz istennek lenni
Kir Bulicsov – Az utolsó háború
Jezsi Tumanovszkij, Roman Kulikov – S.T.A.L.K.E.R. – Kiket a
Zóna egybekötött…
Anna Cima: Tokióban ébredek
Petes Gábor: Új-Hunnia 2039 – Ősök útján
José Antonio Cotrina: Samhein aratása – Vörös Hold ciklus 1.
Lana Bastašić: Kapd el a nyulat!
Arthur C. Clarke: 3001 Végső Űrodisszeia
Johanna Sinisalo: Iron Sky – Támad a Hold!
Jodi Taylor: Múlt vagy soha
Kristín Marja Baldursdóttir: A sirályok kacagása
Szergej Lukjanyenko: A szabadság íze – Összegyűjtött novellák 1.
Michael Walden: Cosmos Redshift Seven – Csillagikrek
Lene Kaaberbøl: A sárkány hívása – Igazlátó krónikák 1.
Daniel Pinchbeck, Sophia Rokhlin: Ayahuasca – A Lélek Indája
Theodora Goss: Az alkimista lányának különleges esete
Sara Stridsberg: A szeretet gravitációja
Daina Opolskaitė: Napok piramisai
Ronil Caine: Fraktál
Burger István: Drágakő Enciklopédia
Magyary Gyula: Emelt szintű informatika érettségi 2. – Python
lépésről lépésre
Audrey Alwett: Charly és a lélekrabló – Varázs Charly 1.
Jezsi Tumanovszkij, Roman Kulikov: S.T.A.L.K.E.R. – Szurony

2019
Jasmin B. Frelih: FÉL/BE
Alekszej Kalugin: S.T.A.L.K.E.R. Végzetes Álmok
Yoon Ha Lee: Vezércsel
Emmi Itäranta: A tiltott álmok városa
Magyary Gyula: Emelt szintű informatika érettségi – Programozás
C++ és C# nyelven
Nenad Joldeszki: Mindenkinek a maga tava
Tanja Stupar-Trifunović: Órák anyám szobájában
Luka Bekavac: Titkosírás
Bianca Bellová: Tó
Jodi Taylor: Semmi Lány
Johanna Sinisalo: A Nap Magja
Zsoldos Péter: Utolsó kísértés
Szélesi Sándor: Az ellopott troll
Kir Bulicsov: Projekt 18
Urbánszki László: Sápadtak
Halldóra Kristín Thoroddsen: Ablak
Szergej Lukjanyenko: kváZi
Lukács Gabriella: Dévényi Tibi bácsi
Mund Katalin (szerk.): A jádekoponyák szigete
Aleister Crowley: Holdgyermek
Jobbágy Tibor (szerk.): SF. Galaxis 2.
Anna Onichimowska: Középen
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Újonc a világűrben
Vagyim Panov: A prófécia
Dennis E. Taylor: MI vagyunk az Istenek
Jodi Taylor: Ösvény az időben
Liz Flanagan: Sárkánylány
Indrek Hargla: Melchior és a piritai fojtogató
Raquel Martínez-Gómez – Az Unikornis árnya
Sara Mannheimer – A cselekvés nulla foka
Alekszej Kalugin: S.T.A.L.K.E.R. – Kihalt Mezők
Barnóczky Ákos – Természetes intelligencia
Arthur C. Clarke – 2061 Harmadik űrodisszeia
Ana-Maria Negrilă – Jégcsászár
Szergej Lukjanyenko, Vitalij Kaplan – Hajdani Őrség
Nataša Kramberger – Szeder-égbolt
J. G. Ballard – Helló, Amerika!
 Urbánszki László – Újvérűek
Carlos Chernov – Végtelen vetítés
Petra Hůlová – Mostoha sors

2018
Dave Hutchinson: Embercsempészek
Daniel Godfrey: Új Pompeji
Robert Kroese: Tudatzavar
Jagadics Péter, Rajos Sándor, Simon László, Szabó Károly: A
magyar katonai elhárítás története 1918-2018
Jeff Carlson: Fagyott égbolt 2
Jasper Fforde: Monokróm
Tal M. Klein: Portál
Zsoldos Péter: Ellenpont
Christian Saint Luke: A kolbász, a bojler és a frigyláda
Vaszilij Orehov: STALKER – Hadműveleti Zóna
Arthur C. Clarke: 2010. Második űrodisszeia
Jodi Taylor: Visszhangok szimfóniája
Szergej Lukjanyenko: Konkurensek
Walter Tevis: Sokszavú Poszáta
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Végállomás: Amalthea
Michael Walden: Eshtar – Harmadik könyv
Kir Bulicsov: Túlélők
Zsoldos Péter: Portré négy ülésben
Claudia Fugazza: Do as I do – kutyakiképzés
Federico Baccomo: Anna éppen hazudik
J.G. Ballard: Toronyház
Alekszej Kalugin: S.T.A.L.K.E.R. – Ház a Mocsárban
Keith Roberts: Gőzkorszak
Janusz A. Zajdel: Alsó határérték
Jodi Taylor: Második esély
Ronil Caine: Rémteremtő
Zsoldos Péter: A holtak nem vetnek árnyékot
Thomas Pierce: Holtvágány
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Világvége a szomszédban
Rob Reid: A nulladik év
 Jobbágy Tibor (szerk.): SF Galaxis
Kir Bulicsov: A kozmosz vándorai
James Lovegrove: Zeusz kora
Valerio Evangelisti: Rettegj, inkvizítor!
David Eagleman: Így múlik el… 40 egyperces a túlvilágról

2017
Kasztovszky Béla: Álomutazás
Vaszilij Orehov: STALKER – Katasztrófa sújtotta terület
Zsoldos Péter: A Viking visszatér
Jeff Carlson: Fagyott égbolt
Dennis E. Taylor: MI, Bob
Zsoldos Péter: Távoli tűz I.
Zsoldos Péter: Távoli tűz II.
A. és B. Sztrugackij: Fiú a pokolból
Dave Howard: A Leymann-transzfer
Arkagyij Suspanov, Szergej Lukjanyenko: VarázsŐrség
Robert Charles Wilson: Affinitások
Zsoldos Péter: A feladat
Vladimír Páral: Rómeó és Júlia 2300
Ondřej Štindl: InterZóna
Christopher Priest: Kifordított világ
Vaszilij Orehov: STALKER – Tűzvonal
D.J.Molles: Amerika lángokban 1 – Tisztogatás
Jodi Taylor: Egyik átkozott dolog a másik után

2016
Németh Attila (szerk.): GFK 300.
Jezsi Tumanovszkij: S.T.A.L.K.E.R. – Agyar
China Miéville: Vastanács
Petr Stančík: Múmiamalom
Lovas Lajos: Törzsszövetség
A. & B. Sztrugackij: Hazatérés – Delelő, 22. század
Michael Walden: Eshtar – Második könyv
Joe Haldeman: Örök szabadság
 Fedina Lídia: Virokalipszis – Nem várt mellékhatás
Jack McDevitt: Feltámad a múlt
Szergej Lukjanyenko: Egyesült Őrség
Michael Walden: Eshtar
Molnár Csaba: A széttört idő legendája
Ronil Caine: Lilian
Vékony Krisztián: Sors-algoritmus
Ford Madox Ford, Joseph Conrad: Az örökösök
Kubinyi Enikő, Miklósi Ádám: Csányi Vilmos kutyaakadémiája
Jo Walton: Mások között
Indrek Hargla: Melchior és a hóhér lánya

2015
Jean Ray: Kárhozott istenek
Arthur C. Clarke: 2001. Űrodisszeia
James Lovegrove: Ré kora
Emmi Itäranta: A teamesternő könyve
Sztugackij: Fogadó a Halott Alpinistához
Jack McDevitt: Űrhajótöröttek
Cory Doctorow: Homeland
Arthur C. Clarke: 2001 elveszett világai
Vlagyimir Vasziljev: S.T.A.L.K.E.R. – A duplikátor gyermekei
Christian Charrière: Iscambe erdeje
Valerio Evangelisti: Égj, Inkvizítor!
Ondřej Neff: Sötétség
John Brunner: Zanzibár
Robert Charles Wilson: Darwinia
Vlagyimir Vasziljev: IdőŐrség
Robert A. Heinlein: Kettős csillag
Robert J. Sawyer: Halál a vörös bolygón
Jack McDevitt: Ősi partok
Martin H. Greenberg: Az Alapítvány barátai – Antológia Asimov
tiszteletére
Stanley G. Weinbaum: Bolygóközi odüsszeia
Indrek Hargla: Melchior és a Kerekeskút utca lidérce
Mund Katalin: A kutyaetológia kulisszatitkai
 Isaac Asimov: A Fekete Özvegyek Klubja
Akif Pirincci: Francis

2014
Stephen Baxter: Antijég
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: A kárhozott város
Arthur C. Clarke – Michael Kube-McDowell: Tűzszünet 1. –
Ravasz
Arthur C. Clarke – Michael Kube-McDowell: Tűzszünet 2. – Béklyó
Szergej Lukjanyenko: Igék Földje – A vas birodalma
Robert J. Sawyer: Kifürkészhetetlen
Isaac Asimov: A Halhatatlanság halála
Robert A. Heinlein: Ajtó a Nyárba
Jack McDevitt: Emlékmű a csillagokban
Robert Charles Wilson: Misztérium
Valerio Evangelisti: Eymerich 2 – Örökké élj, inkvizítor!
Vlagyimir Vasziljev: S.T.A.L.K.E.R. – Halálos zóna
David Brin: Existence 1. – A létezés csapdája
Marina és Szergej Gyacsenko: Andrej és a Föld zarándokai
David Brin: Existence 2. – A létezés titka
Charles MacLean: Néma csend
Isaac Asimov: Azazel
Szergej Lukjanyenko, Vitalij Kaplan: Más Őrség
Joe Haldeman: Örök béke
Nury Vittachi: A feng shui detektív
Jack London: Ezer halál
George B. Marwell: Világok útvesztője

2013
Diana Wynne Jones: A Merlin-összeesküvés
Adam Wisniewski-Snerg: A lator evangéliuma
Brian W. Aldiss: Szuperállam
Arthur C. Clarke: Földfény
Charles MacLean: Paranoia
A. és B. Sztrugackij: Stalker – Piknik az árokparton
 Valerio Evangelisti: Eymerich 1 – Indulj, inkvizítor!
Clive Barker: Abarat – Abszolút éjfél
Robert J. Sawyer: WWW 2 – Vigyázók
A. és B. Sztrugackij: Mese a trojkáról
Robert Charles Wilson: Bázis – A Blind Lake-rejtély
Robert J. Sawyer: WWW 3 – Végzet
Szergej Lukjanyenko: Igék földje – A vas prófétája
Jack McDevitt: Tűzmadár
Harry Harrison: Vissza az Édenbe
Robert A. Heinlein: Csillagközi Invázió – Starship Troopers
Richard Adams: Gazdátlanok
Indrek Hargla: Melchior, a patikárius
Mircea Eliade: Dionüszosz kertjében
Marina és Szergej Gyacsenko: Arszen és a játék hatalma
Jacqueline Harpman: Orlanda
G. K. Chesterton: A vándorló kocsma

2012
Stephen Baxter: Időhajók
Arthur C. Clarke – Gentry Lee: Bölcső
A. és B. Sztrugackij: A hétfő szombaton kezdődik
Joe Haldeman: Örök háború
Jack McDevitt: Echo
Szergej Lukjanyenko: Őrök Világa
Robert Charles Wilson: Kronolitok
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: A bíborszínű felhők bolygója
Joan Slonczewski: Agypestis
Szergej Lukjanyenko: Új Őrség
Connie Willis: Ítélet könyve
Robert J. Sawyer: WWW 1 – Világtalan
Árnyak és Rémek – Ray Bradbury emlékére

2011
Neal Stephenson: Gyémántkor I-II.
Tim Powers: Ismeretlen vizeken
Arthur C. Clarke: A Mars titka
Robert J. Sawyer: Lélekhullám
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Válaszd az életet!
Diana Wynne Jones: A trónörökös
Jack McDevitt: Az ördög szeme
Szergej Lukjanyenko: Világok őre
Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Régmúlt napok fénye
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Nyugtalanság
Robert Charles Wilson: Örvény
Neil Gaiman – Al Sarrantonio: 27 képtelen történet
Whitley Strieber: Éhség
Andreas Eschbach: Összeomlás
Kersti Kivirüüt: Okkultisták klubja
Björnstjerne Björnson: Álmodó falvak
Miguel Ángel Asturias: Az a félvér nőszemély
Luigi Pirandello: A kitaszított
Sinclair Lewis: Babbitt I.
Sinclair Lewis: Babbitt II.
Selma Lagerlöf: A császár
François Mauriac: Ami elveszett
Harold Pinter: Törpék
John Galsworthy: A sötét virág
Wladyslaw Reymont: Népítélet
Óe Kenzaburó: Futballlázadás
Grazia Deledda: Szerelemből gyilkolt
Nadine Gordimer: Az őrző
Henryk Sienkiewicz: Kereszteslovagok I.
Henryk Sienkiewicz: Kereszteslovagok II.
Henryk Sienkiewicz: Kereszteslovagok III.
Camilo José Cela: Méhkas
André Gide: A nők iskolája
Saul Bellow: Henderson, az esőkirály
Verner von Heidenstam: Endümion
Mihail Solohov: Doni mesék
2010
Vernor Vinge: A szivárvány tövében
Robert J. Sawyer: FlashForward – A jövő emlékei
Arthur C. Clarke: Mélység
Damien Broderick: Lenni vagy nem lenni
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Bogár a hangyabolyban
Cory Doctorow: Kis testvér
Frederik Pohl: A hícsík birodalma
Jack McDevitt: Elveszett kolónia
Arthur C. Clarke – Frederik Pohl: Végső bizonyítás
Szergej Lukjanyenko: Ugrás az ismeretlenbe
Nourse – Burroughs: Pengefutár – Az igazi Blade Runner
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Menekülési kísérlet
Arthur C. Clarke: Szigetek az égben
Robert Silverberg: Valentine, Napkirály
Robert A. Heinlein: A Hold börtönében
Harry Harrison: Fagyos Éden
Lovas Lajos: N
Kim Stanley Robinson: Árral szemben
Jane Yolen: Csipkerózsa
Nicholas Christopher: Bestiárium
Összeesküvések könyve – Paranoid történelem
William Gibson: Nyomtalanul
Sir Winston Churchill: Savrola
Rudyard Kipling: Fekete és fehér – Indiai történetek
Anatole France: A pingvinek szigete
Isaac Bashevis Singer: A sátán Gorajban
William Butler Yeats: Vörös Hanrahan legendája
Heinrich Böll: Katharina Blum elveszett tisztessége

2009
Szélesi Sándor: A beavatás szertartása
Robert Charles Wilson: Bioszféra
David Brin: Dettó
Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Elsőszülöttek
Antal József: Justitia
 Kétszázadik
Robert Silverberg: Lord Valentine kastélya
Jack McDevitt: Polaris
Szergej Lukjanyenko: Ugrás az űrbe
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Lakott sziget
John Wyndham: Szemünk fényei
Andreas Eschbach: Hajszőnyegszövők
Clive Barker: Abarat – Varázsórák, véres éjek
Guy Gavriel Kay: Ysabel
Harry Harrison: Édentől nyugatra
Vlagyimir Vasziljev: Káosz-Őrség
Rudyard Kipling: Kívánságok háza
Jean-Claude Dunyach – Ayerdhal: Haldokló csillagok I-II.
Ken Macleod: Sötét fény
Robert Silverberg: Majipoor krónikái
László Zoltán: Nulla pont
Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei
Elizabeth Moon: A sötét sebessége
William Gibson: Árnyvilág
Bram Stoker: A fehér féreg fészke
Whitley Strieber: 2012
Rafael Marín: Sherlock Holmes és az Einstein-gyár
Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a Teremtés
növendékei

2008
Wolfgang Jeschke: A Cusanus-játszma I-II.
Arthur C. Clarke: A gyermekkor vége
Frederik Pohl: A hícsík nyomában – Utazás az Átjáró körül
Arthur C. Clarke: A város és a csillagok
Clive Barker: Abarat
Szergej Lukjanyenko: Alkonyi Őrség
Jonathan Lethem: Amerikai amnézia
China Miéville: Armada I-II.
Mary Shelley: Az utolsó ember I-II.
Elisabetta Vernier: ClipArt
 Joan Slonczewski: Elízium lánya
Nemere István: Elveszettek
M. John Harrison: Fény
Jean-Claude Dunyach: Halott csillagok
Harry Harrison: Helyet! Helyet!
Brandon Hackett: Isten gépei
Ken Macleod: Kozmonauták vára
Jack McDevitt: Született stratéga
Robert Charles Wilson: Tengely
Szergej Lukjanyenko: Utolsó őrség

2007
László Zoltán: A Keringés
Joan Slonczewski: Ajtó az óceánba
Szergej Lukjanyenko: Éjszakai Őrség
Kasztovszky Béla: GRIN
Szergej Lukjanyenko: Nappali Őrség
Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Napvihar
Robert Charles Wilson: Pörgés
Robert Ferrigno: Ima egy bérgyilkosért

2006
William Gibson: A holnap tegnapja
Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Az idő szeme
Joan Slonczewski: Génszimfónia
Neal Stephenson: Snow Crash
Bakos Zoltán: A helyes asszonytartás

2005
William Gibson-Bruce Sterling: A Gépezet
Groupe d’Intervention de la Gendarmerie Nationale, a franciák nemzeti katonai és
rendőrségi terrorellenes egysége
xiānshēng (ejtsd: szien sen): az urak elegáns megszólítása Kínában
nǚshì (ejtsd: nyü sü): a nők elegáns megszólítása Kínában
 Tartalom
IMPRESSZUM
Prológus
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
Köszönetnyilvánítás
Tartalom
Ronil Caine
A tudomány összes területe érdekel - interjú Ronil Caine-nel
Képmelléklet
KIADÓNK KÖTETEI