Gyászfeldolgozás A Középiskolai Hitoktatásban - 2018-19 Tavasz - HIDI - JZCAGK Másolata

DEBRECENI REFORMÁTUS HITTUDOMÁNYI EGYETEM
GYAKORLATI TEOLÓGIAI TANSZÉK
A037-L: Szakdolgozat
Gyászfeldolgozás a középiskolai hitoktatásban
Készítette: Hidi László

hittanár-nevelőtanár szakos, levelező tagozatos
hallgató
Témavezető: Dr. Bodó Sára

egyetemi docens
Laskod
– 2019 –
Tartalomjegyzék
Témamegjelölés................................................................................................................2
I. A halál...........................................................................................................................2
I.1. Biblikus értelmezés...............................................................................................3
1.1.1. A halál oka.....................................................................................................3
1.1.2. A halál fokozatai............................................................................................3
1.1.3. Az egyetlen reménység..................................................................................6
I.2. A halállal való szembesülés történeti áttekintése...............................................6
1.2.1. Változó helyzetkép.........................................................................................6
1.2.2. Philippe Ariès tradicionális terminológiája................................................8
1.2.3. A modernkor tabuizált halálképe..............................................................10
1.2.4. A posztmodern halálkép felé......................................................................13
1.2.5. Következtetések...........................................................................................14
I.3. A halál folyamata................................................................................................14
1.3.1. Elutasítás és izoláció....................................................................................15
I.1. A gyász fogalmi meghatározása......................Hiba! A könyvjelző nem létezik.
I. A gyász, mint folyamat............................................Hiba! A könyvjelző nem létezik.
I.1. A gyász fogalmi meghatározása.........................................................................18
1.1.a. Pszichoanalitikus megközelítés...................................................................18
1.1.b. Krízislélektani megközelítés.......................................................................19
I.2. A krízis folyamata............................................Hiba! A könyvjelző nem létezik.
I.3. A krízis teológiája...............................................................................................21
II. A középiskola, mint keret........................................................................................34
III. Folyamat biztos keretek között..............................................................................34
1
Témamegjelölés
A halállal való szembesülés és a gyász hosszú időn keresztül idegen volt számomra,
félelmetes valóságként éltem meg a temető világát. Ennek valószínűsíthető oka
gyermekkoromban keresendő, amikor egymást követően több közeli szeretettemet veszítettem
el. A családtagjaimat rendkívüli módon megviselték a történtek, melyben teljességgel
magukra maradtak segítség illetve bármiféle reménység nélkül, és engem is magamra
hagytak. Bár én is sok részvétnyilvánítást kaptam, semmilyen módon nem vehettem részt sem
a körülöttem zajló történésekben, amelyek engem is mélyen érintettek. Ennek eredménye az a
fajta beidegződés lett, hogy amennyire csak lehetséges távol kell tartanom magam mindentől,
ami a halállal és a gyásszal kapcsolatos, mivel ez az rajtunk könnyen eluralkodó időszak
megtörheti az embert. A környezetemben sehol sem láttam megoldást, ezért egészen mélyen
elnyomtam magamban a gyermekkorom rossz élményeit.
Az Úr Isten különös „humora”, hogy ennek ellenére vagy ezzel együtt jónak látta
elhívásomat a lelkipásztori szolgálatra, amelynek szerves részét képezi a halállal való
szembesülés és a gyász időszakában történő segítségnyújtás. Teológus hallgatóként az első
években még naív módon bíztam abban, hogy elkerülhetem ezt a területet, mivel még magam
is segítségre szorultam hosszú évek után is. Nem sokkal később a gyakorlati teológiában
történő elmélyülés során, a gyülekezet építésére és lelkigondozására történő felkészítésben
magam is épültem és gyógyultam. Ennek az volt az oka, hogy megértettem a hívő ember
halállal szembeni viszonyulását és rátaláltam a gyász időszakában történő segítségnyújtás
folyamatára, amelyet végre alkalmazhattam a lezáratlan élményeimre. Ekkor átértékeltem a
saját szerepemet leendő lelkipásztorként és tudatosult bennem, hogy Isten talán azzal akarja
begyógyítani gyerekkori sebeimet, hogy évekkel később azzá a támasszá válhatok a
gyászolók számára, amelyet én nem kaptam meg. Gyakorló lelkipásztorként, a gyülekezetek
pasztorálásában ma már az egyik legkedvesebb szolgálati területem a gyászolók számára
történő segítségnyújtás, amelyben reménységet hirdetek és kíséretet biztosítok a gyász
folyamatában. Leendő hittanárként azonban esélyt kaptam a középiskolás fiatalok számára
történő segítségnyújtásra is, akik a kisebb településeken meglévő gyülekezeteinkből még
hiányoznak.
Szakdolgozatom célja ennek a lehetőségnek a megragadása azáltal, hogy alapvető
felkészültséget szerzek a tanításhoz és kidolgozok egy lehetséges utat a hit által meghatározott
ismeretek átadásához. Munkám során mindenekelőtt a halállal szembeni viszonyulást
vizsgálom biblikus vonatkozásban, történi áttekintéssel és a szakmai eredmények
2
összefoglalása által. Ezt követően dolgozatom második jelentős részében a gyász
folyamatként történő értelmezéséhez igyekszem meghatározni a fogalmat és a folyamatot
egyaránt. Mivel nagyon összetett lélektani területet céloztam meg, szeretném megismerni a
befolyásoló tényezők sorát is, amelyek közül külön azt tanulmányozom, hogy a középiskola
biztosíthat-e bármilyen keretet a gyászfeldolgozáshoz. Reménység szerint mindez segíti a
kitűzött cél elérését.
A motivációt Dr. Bodó Sárától, a Tiszántúli Református Egyházkerület Pasztorációs
Intézetének vezetőjétől kaptam, akit a Debreceni Református Hittudományi Egyetem
Gyakorlati Teológiai Tanszékén végzett hivatásformáló munkájáért külön köszönet illet a
részemről.
I. A halál, mint tabu

A halál problémája az egyik legősibb, legegyetemesebb és a legnagyobb emberi kérdés.
Az ember halandó, ezért amíg él, kénytelen szembenézni az elmúlás tényével is. De ez még
nem zárja ki azt, hogy minél többet megtudjunk az életünk fölött ólálkodó hatalomról.
Sokan próbálják úgy tekinteni a halált, mint ami a természet, illetve minden élő rendje.
Ebben próbálnak megnyugvásra találni önmaguknak és mások számára is. A növény- és
állatvilágban uralkodó halál törvénye azonban kevés vigasz az embernek. Mert nekünk
tudatunk van: elméletileg el tudja gondolni térben a végtelent, időben pedig az
örökkévalóságot.1 Mégis a halállal szemben még a többi élőhöz viszonyítva is különösképpen
sebezhetőnek, kiszolgáltatottnak és mulandónak látszik. Ezenkívül az ember egyik
legmagasabb rendű képessége a szeretet, és a halálban nem csupán az élettől való
megfosztatás tudata nehéz, hanem legalább annyira riasztó a szeretet-kapcsolatok erőszakos
szétszakadása, a szeretettektől való elválás.2 Ez a helyzet szinte rákényszeríti az embert a
keresésre és a kérdezésre.
I.1. Biblikus értelmezés

1.1.1. A halál oka
„A bűn zsoldja a halál…” – olvashatjuk a Bibliában (Rm 6,23) a halál okát. A halál
tehát nem a természet rendje, nem tartozik hozzá Isten eredetileg „igen jó” (1Móz 1,31)
teremtéséhez. A halált „ellenségnek” nevezi a Biblia: az ember, az élet és a boldogság
ellensége (1Kor 15,26). A halál a bűnnel együtt jött be a világunkba (Rm 5,12): „egy ember
által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal,
1
VANKÓ, ZS. [SZERK.]: Mit mond a Biblia?, 71. o.
2
Uo.
3
hogy mindenki vétkezett.” Mivel a bűn a halál „csíráit” eleve magában hordja, minden bűnnel
fertőzött ember már eleve a halál hatalmában van, és végül „a bűn pedig kiteljesedve halált
nemz.” (Jak 1,15).
1.1.2. A halál fokozatai

A Szentírás emellett beszél a halál fokozatairól is.3 Mivel a bűneset óta minden ember
fertőzött a bűnnel – mint valamiféle halált hozó kár- és kórokozóval –, ezért minden ember
eleve el van jegyezve a halállal. Az ember predestinált módon születésétől fogva halott a
bűnei miatt (Ef 2,1), amely a halál első fokozatát jelenti.
Azután az életünk során az ember minden nappal egyre közelebb kerül a földi élete
befejeződéséhez, amit Isten a bűneset után is megad nekünk, hogy alkalmat adjon a bűnből
való megszabadulásra. „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és
nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.” (Zsolt 90,10)
Ez történhet természetes úton, az életerő fogyatkozásával, vagy hirtelen: betegség, baleset
vagy erőszakos cselekmény által. A halál második fokozatát első halálnak nevezzük,
mivelhogy emberi tapasztalat szerint mi csak ekkor ismerjük fel a halál megjelenését.
Ez a fajta halál a Biblia szerint a kapcsolatok szétesése, amikor felbomlik az az
összetétel, amely az emberi személyiséget, egyéniséget alkotja. Az ember lényét ugyanis a
következő alkotóelemik képezik: „Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából,
és az élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élőlény.” (1Móz 2,7)
TEST
(a Föld porából, azaz a Földön levő elemekből és anyagokból alkotva)
+
ÉLET LEHELETE
(az élet kizárólagosan Istentől jövő és a Lelke által fenntartott ajándéka)
=
ÉLŐLÉNY
(emberi személyiség, egyéniség)
Az első halálban az emberi élőlény számára elvész, vagy tőle visszavonatik az „élet
lehelete”. Ennek következtében az „élőlény” azonnal eltűnik, megszűnik létezni. A test pedig
3
4
felbomlik, porrá lesz: „por vagy, és vissza fogsz térni a porba!”, mondja az Úr a bűneset után
(1Móz 3,19). Az Istentől nyert „élet lehelete” nélkül az ember csupán por, holt anyag, mert
nem létezhet önmagában, Isten nélkül. A Biblia szerint tehát nincs a testtől különválasztható
és a halál után függetlenül tovább élő, halhatatlan lélek 4 A Szentírás gondolatvilága szerint a
halál lényege nem a test és lélek különválása, mint a görög filozófiai gondolkodásban,
különösen a platonizmus szerint, hanem annak az életerőnek az elveszítése, amelyet Isten egy
bizonyos meghatározott időtartamra adott az embernek.5 Sokan fő keresztény hittételnek
tekintik a lélek halhatatlanságát, vagyis a lélek azonnali tovább élését, illetve túlvilági életét a
halál után. A középkori keresztény egyházban lett uralkodóvá ez a nézet, és a XVI. századi
reformáció nyomán született protestáns egyházakban is nagyrészt megmaradt ez a felfogás,
főleg az egyháztagok tömegei szintjén. Teológiai szinten azonban mind a katolikus, mind a
protestáns egyházakban egyértelmű a megállapítás, hogy a lélek halhatatlanságának a
gondolata idegen, pogány forrásból jött be a kereszténységbe, főként egy ókori filozófiai
irányzat, az újplatonizmus közvetítésével, hellenista gondolkodás hatására. 6 Emellett a bibliai
emberkép az ember személyiségének elválaszthatatlan egységét mutatja. A bűn az egész
embert keríti hatalmába, nemcsak a testet, hanem a lelket is: ennek következménye, hogy a
halál is az egész emberre kiterjed, testre és lélekre egyaránt. Így van ez nemcsak az embernél,
hanem minden egyéb teremtménynél is. tehát a halálban az ember teljes léte megszűnik a saját
maga számára, de ez nem akadálya annak, hogy Isten azt számon tartsa. 7 Így bár emberileg
semmi sem marad a halálban az emberből, Isten „emlékezetében él” minden teremtménye, és
bármikor feltámaszthatja őket.8 Ez adja meg az egyetlen reménységet a halál előtt és után:
hogy bár nem a lélek képességeiből adódóan, mégis van lehetősége a léleknek a
halhatatlanságra, amely a húsvéti feltámadásból következik. Ebben az értelemben tehát nem a
lélek halhatatlan, hanem a Krisztusba oltott lélek halhatatlan, amely a halál harmadik
fokozatában is tovább él.
Az első halál ezért még nem lehet a személyiség végleges megsemmisülése a Biblia
szerint. Isten igazsága, erkölcsi világrendje azt kívánja, hogy minden ember elszámoljon az
élet ajándékával és a neki felkínált kegyelmi lehetőségekkel, akár jól, akár rosszul használta
4
5
Keresztyén bibliai lexikon
[https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-keresztyen-bibliai-lexikon-C97B2/h-C9DAA/halal-
C9DD5/] - 2019.04.27.
6
ZSENGELLÉR, J.: Test és lélek
[https://vigilia.hu/regihonlap/2004/4/zsengeller.htm#1] - 2019.04.29.
7
BODÓ, S.: Gyászidőben, 30. o.
8
5
fel ezeket. Az összes ember megítélése és az egész földi, emberi történelem kiértékelése pedig
csak az utolsó ítéletben történik meg Jézus Krisztus visszajövetelekor. A Szentírás tanítása
szerint „eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, és
kijönnek: akik a jót tették, az életre támadnak fel, akik pedig a rosszat cselekedték, az ítéletre
támadnak fel.” (Jn 5,28-29) Tehát akik az élet jogának örök elvesztésére ítéltetnek, azokat
sújtja a halál harmadik fokozata, amelyet a második halálnak nevezünk. A kárhozat halála a
végleges megsemmisülés, az örök halál.
Ezt álalános értelemben örökkévaló gyötrelemnek hiszik a középkorban kialakult
egyházi tanítás nyomán. A lélek halhatatlansága eszméjének következményeként jött létre ez
az elgondolás: ha ugyanis a lélek különválik a testtől a halál pillanatában, és mint halhatatlan
és elpusztíthatatlan valami létezik tovább, akkor valóban nemigen lehet mást elképzelni a
kárhozat büntetéseként.9 Ez a felfogás azonban Isten jellemére vet árnyékot és azon túl az
egész megváltási tervre is. Mert ilyen engesztelhetetlen bosszút vagy megtorlást alkalmazna a
szeretet Istene? A megváltottak öröme pedig egy ilyen borzalmas háttéren fog megvalósulni:
mintegy élvezni fogják az üdvösség javait egykori embertársaik, netán családtagjaik örökös
kínjainak a tudatában?10 A Biblia szerint a második halál az örök megsemmisülést jelenti, az
élet jogának elvétele egy világosan indokolt ítélethirdetés nyomán: „örök pusztulással
bűnhődnek az Úrtól…” (2Thessz 1,9). Ez súlyos, tragikus vég és igazságszolgáltató büntetés,
de mégis a lehetséges legirgalmasabb dolog, ami a gyógyulni nem akaró, bűneikben
megkeményedett emberekkel történhet.11
1.1.3. Az egyetlen reménység

Az egyetlen reménység a haláltól való szabadulásra nézve az, ha annak az okozójától, a
bűntől szabadulnak meg az emberek a megváltó Krisztus ígérete szerint: „aki hallja az én
igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy,
hanem átment a halálból az életbe” (Jn 5,24). Az utolsó ítélet felmentő ítéletéig a hívők sem
szabadulhatnak meg ugyan a haláltól, de Jézus visszajövetelekor „mint utolsó ellenség
töröltetik el a halál” (1Kor 15,26).
Az Ó- és Újszövetség egészében relativizálódik a halál fogalma, többrétegű tartalommal
telik meg: jelenti az ember fizikai halálát (lKor 11,30), a Krisztus nélkül élő ember halotti
állapotát a bűnben (Ef 2,lkk.), a Szentlélek által Krisztusban élő ember meghalását a bűnnek
(Róm 6,10), és jelenti a Krisztusban meghalást (Kol 2,20). 12 Az így kialakult halálszemlélet
9
I.m. 77. o.
10
Uo.
11
I.m. 78. o.
12
6
legdöntőbb jellemzője a reménység, amely egyszerre veszi komolyan a halál erejét, hatalmát,
fájdalmát és a halál fölött győztes Isten feltámasztást és teljes közösséget kínáló örömhírét.13
I.2. A halállal való szembesülés történeti áttekintése

A halál értelmezésének története megegyezik az emberiség történetével. Az egyes
korok, azon belül pedig az egyes vallások, kultúrák és emberek halálról alkotott képe teljes
egészében tükrözi az életről alkotott képet.14
1.2.1. Változó helyzetkép

A tanatológiai szakirodalom régóta foglalkozik a XX-XXI. század emberének
halálképével, halálhoz való viszonyulásával. A halál az emberi történelmet átszőve, kezdetek
óta érdekli tudatos vagy tudattalan szinten az embert, amelyben folytonosan fennálló kettőség
jellemez bennünket: egyszerre vonz és taszít a gondolata, beletörődve fogadjuk végességünket
és iszonyodunk tőle.15 A halál ábrázolásában is visszaköszön a kettősség: hol a „kaszás”
képében idézi rémálmaink mélységeit, hol csábító nőként jelenik meg, avagy a békét,
nyugalmat megtestesítő ígéretként, szimbólumok által igyekszik enyhíteni ellenérzéseinket.16
Ez a fajta ambivalencia átível a történelmi korokon: a halálhoz való viszonyulásunk kétféle
módja – a békés, bölcs elfogadás és az iszonyodó elutasítás – „archaikus alapmagatartás-
formának” is nevezhető.17 Ez az ambivalencia viszont az előző korokban nem jelentett
„életidegenséget”, hanem a halál természetes módon az élet részeként, azzal egységben
létezett az ember életében.
Ez a természetesen kezelt egység élet és halál között a századok során folyamatosan
megbomlott, amelynek hátterében összetett tényezők állnak. Például a történelmi események
sorában a világháború és a tömegpusztításoka halált értelmetlenné, irracionálissá tették. 18
Továbbá a média egyre növekvő térnyerése, az extrém és erőszakos halálesetek gyakran
naturalisztikus – vagy irracionálisan felerősített – bemutatása a filmekben és a tudósításokban,
a katasztrófák, tömegszerencsétlenségek „testközelbe” hozása a halál természetesebben való
kezelése helyett további elidegenítéshez vezetett, hamisan torzítva a halálról alkotott képet. 19
A társadalmi változások (rítusok átalakulása vagy teljes eltűnése), a családmodell változása, a
virtuális tér-és élet befolyása, és az orvostudomány fejlődése pedig csak tovább távolította az
embertől a „hétköznapi” halált. Évtizedekkel ezelőtt a haldokló otthon, családja körében
13
Uo.
14
POLCZ, A.: Ideje a meghalásnak, 9. o.
15
GEISZBÜHL-SZIMON, P.: Beszélgessünk-e a halálról?, Kharón Thanatológiai Szemle, 2016/3., 21. o.
16
Uo.
17
18
BÉKÉS, V.: Ki fél a haláltól?, Kharón Thanatológiai Szemle, 2000 ősze, 1. o.
19
TÓTHNÉ ZANA, Á.: A halálkép alakulása és változása Magyarországon…, 24. o.
7
búcsúzott az élettől, ahogy a születés is gyakran otthon zajlott. 20 A szekularizálódó
társadalomban az ember elveszíti az egzisztenciális szorongására, halálfélelmére a vallások
által évszázadokon át biztosított lelki támaszt, a természetes támogató közösségek
felbomlásával pedig a társas lelki támogatás, kommunikáció lehetőségének beszűkülése,
eltűnése járul hozzá a mai ember megváltozott, szorongással teli képéhez. 21 A különböző
történelmi koroknak és civilizációknak megvolt a halál- és gyászrítusa, pszichológiai
feldolgozásmódja: a mai modern, természettudományosán gondolkodó ember keresi az utat,
hogyan tudná elfogadni és feldolgozni a halál problémáját, megadni méltóságát és emberségét
a halálhoz vezető útnak, a halálélménynek.22
1.2.2. Philippe Ariès tradicionális terminológiája

Philippe Ariès a halálkép alakulásának négy jelentős korszakát elemezve kiemelte az
adott korra jellemző attitűdöt, és az ehhez kapcsolódó szokásrendszert, a kora-középkortól az
újkorig:
A „megszelídített halál” a kora középkortól a középkor végéig tartó időszak jellemzője.
A halállal kapcsolatos magatartásnak két lényeges jellemzője volt: a figyelmeztetés és a
nyilvánosság.23
Az emberek megérezték életük végét és tudatosan készültek rá. Az, aki figyelmeztetést
kapott a haláltól, tudta, mit kell tennie: lefeküdt és a betegágyában várta az elkerülhetetlent.
Ariés idézi egy francia parasztasszony történetét a középkorból, aki kolerában betegedett meg,
és néhány nap múlva hívatta a falusi papot. A pap eljött, és fel akarta adni neki az utolsó
kenetet, de ő azt mondta: „még nem, Atyám, majd szólok, ha eljön az ideje”. Két nap múlva
így szólt egy családtagjának: „menj, és mondd meg a papnak, hogy itt az idő”.24 Neki még –
az ars moriendi birtokában – megvolt az a képessége, hogy természetesen és elfogadóan
álljon a halálhoz, amelynek elemei a következők voltak:25
 a haldoklás néhány napra korlátozódott,
 egy szilárd közösségben, ahol mindenki ismerte egymást,
 az elmenő abban a hitben volt, hogy a halál spirituális átmenet.
20
21
22
23
ARIES, P.: A halál iránti attitűdjeink – a fejlődés főbb állomásai és értelmezése, Mérleg, 1977., 13 (4): 339-354
in: PILLING J. (SZERK.): A halál és haldoklás kultúrantropológiája, SOTE, Budapest 1999.
24
ARIES, P. [TRANS.: RANUM, M. P.]: Western Attitudes toward DEATH…, p. 6-7.
25
I.m. p. 8.
8
Az Ariès által említett példából arra következtethetünk, hogy jó halálnak feltehetően azt
tekintették, amire fel lehetett készülni, a haldoklás a bűnbocsánat, elmélkedés és a földi
dolgok elrendezésének ideje alatt (haragosokkal való kibékülés, anyagi ügyek rendezése,
végrendelkezés), vagyis amikor a búcsú rituáléját maga a haldokló irányította. A cselekmény
részleteit előre megszabta a szokás. Ami ebből a leglényegesebb volt, az éppen a szertartás
nyilvános jellege: az a jó halál, amely előre küldi figyelmeztetését, és amely nagy
nyilvánosság előtt megy végbe. A halál így nemcsak természetes, előrelátott esemény volt,
hanem nyilvános is, mint az élet része, annak egyik – lezáró – szakasza. A haldoklót a család,
a barátok és a szomszédok veszik körül; de a kivégzések is a közösség színe előtt zajlanak,
amely egyszerre a hatalom demonstrációja és szórakoztató látványosság.
A keresztények belenyugvással fogadták a „jó” halált, az élők nem féltek a halottaktól.
A 18. század végéig a halottakat a templomokban vagy a templomok mellett temették el a
város vagy a falu közepén. Innen aztán időnként összeszedtek annyi csontot, amennyit
lehetett, és a kolostorok folyosóin helyezték el azokat. Ezeket a folyosókat csonttárnak
nevezték, amely tulajdonképpen már a temető szinonimája volt. Maga a temető a templom
udvara és előcsarnoka, tehát nem csak temetkezőhely, hanem menedék, mely később
valóságos fórummá, köztérré alakult: az emberek itt találkoztak vásárkor és ünnepnapokon; itt
gyűltek össze, hogy meghallgassák a perbeszédeket, a prédikátorokat és a kikiáltókat; ide
jöttek a játékok vagy az együttlét öröméért.26
Az „önmagunk halála” a középkortól a 18. századig tartó időszak. A középkor vége

felé változás kezdődött: a halál egyre inkább különleges, személyes jelleget öltött. A halál az
a csúcspont lett, amelyben ki-ki személyes életének tudatára ébred: a halál pillanata mindenki
előtt fölfedi saját történetét, s visszamenőleg végleges értelmet is ad az életnek. Ebben a
korszakban az öntudat, az életszeretet és a halálérzés között kölcsönös függőségi kapcsolat
alakult ki (a halált gyakran a romlás külső jegyeivel ábrázolták). A halál itt már nem az ember
sorsának egy mozzanata volt, hanem az ember életének egy pillanata.27
Ez a változás a temetkezési szertartásokban is megnyilvánult. Elterjedt az a szokás,
amely szerint a testet elhelyezték a templomban a gyászmise idejére, és ettől kezdve az
oltárnál történő szertartás fontosságban és ünnepélyességben elhomályosította a sírba tétel
ceremóniáját. A holttestet, mely mindaddig fedetlen volt, szemfedővel takarták le, faládába
zárták, és egy többé-kevésbé terjedelmes építménnyel fedték be, melyet fáklyákkal es
26
I.m. p. 16.
27
9
gyertyákkal vettek körül (ez volt a ravatal). Az immár egyszemélyes vagy családi sírokat
(kriptákat) a települések centrumában álló templomok kertjében helyezték el.28
A „másik halála” korszakában, a 18. század végétől száműzték a templomokból a sok

helyet elfoglaló sírokat. A halottak az élők között, a városokban nem kaphattak többé helyet.
Egészségügyi meggondolásból utasították ki őket, de a tudományos ürügy mögött valójában
mélyebb és irracionálisabb iszonyodás rejlett.29
A halál egyre nagyobb félelmet keltett. Ez a félelem megbolygatta az ősi belenyugvás
felszínét, de csak közvetetten nyilvánult meg. Olyan mítosz alakult ki, amelyben a látható
halál veszi át a valóságos halál helyét. Az ember nem vallotta be, hogy fél a haláltól, de a
végrendelkezők gyakori és nyílt óvintézkedéseket tettek arra nézve, nehogy elevenen
temessék el őket. A 19. század eleji irodalom szívesen írt le olyan regényes eseteket, amelyek
mintegy az élet, a szerelem és a halál határán játszódtak le. A szerelmi és haldoklási jelenetek
sokszor pincék és sírkamrák mélyén játszódtak. Az élményben elragadtatás és iszonyat
keveredett, és mindez a romantika idején érte el tetőpontját. Ez lett a hatalmas gyász, a sötét
fátylak és fekete ruhák korszaka. De ez a rettegett halál már nem elsősorban saját magunk,
hanem a másik: a gyermek, a házastárs, a szülő halála volt.30
Mindenkinek joga lett a maga temetődarabkájához, amelyet örökre magáénak akart
tudni. A temetőket elkerítették, többnyire távol a templomoktól, de vallásos tisztelet övezte
őket. Az élők eljártak a temetőbe, áhítatos elmélkedéssel keresték fel halottaik sírját. A szép
halál, a másik halála, a tűrhetetlen elszakadásnak és következésképpen a másik földi
maradványainak kultusza a temetőben; nagyjából ezek váltak a halál mintájának főbb
összetevőivé.31
A „tiltott halál” kezdetétől, korunkban megnevezhetetlenné, szégyenletessé, tabuvá

változott a halál. Nem illő dolog beszélni róla. A haldoklóról a lesújtott családtagok
gondoskodnak, de ő maga elveszítette a kezdeményezés jogát, s a család és az orvos
cinkossága mögött nem ismeri fel valódi helyzetét. Észrevétlenül jut el a napokig, sőt
hónapokig meghosszabbított öntudatlanság állapotába. A kórház, az elszigeteltség helyettesíti
a hagyományos, túlzsúfolt halottas szobát. Egyedül halunk meg, magányosan és
eszméletlenül. Az életben maradtak pedig, akiket kimerített és elcsüggesztett a sokszor szinte
28
I.m. p. 46.
29
I.m. p. 55-56.
30
ARIES, P. [TRANS.: RANUM, M. P.]: Western Attitudes toward DEATH…, p. 68.
31
10
végeláthatatlan várakozás, nem mutathatják fájdalmukat, nem szabad „kiborulniuk”. A
társadalom megkívánja tőlük, hogy úgy viselkedjenek, mintha mi sem történt volna, hogy
semmiképpen ne idézzék föl a halál felzaklató képét.32
1.2.3. A modernkor tabuizált halálképe

A halál témáját cinkos hallgatás övezi. Paradox módon a nem természetes halálnemek
esetében, például gyilkosság, baleset, a téma publicitást kap. De nem minden halál egyforma
hatású: az erőszakos halál, a közúti baleset például áthághatja ezt a társadalmi tilalmat. Az
ilyen eseményt úgy szemlélik, mint valamilyen látványosságot, mint az egykori nyilvános
kivégzéseket, ezekről még beszélni is lehet. Egészen más az egyszerű, kórházi halál,
mindenki halála. Az ilyen halál tabu.
A haldokló tehát apránként még arról a jogáról is lemondott, hogy saját halálának ura
maradjon. Cserében a család gondoskodott róla, megkímélte az agónia testi, de főleg erkölcsi
és egzisztenciális szorongásaitól; arra is törekedett, hogy állapotának súlyosságát eltitkolja
előle. Ma már ez a szokás törvényerőre emelkedett, ráadásul a család a maga részéről
megszabadul a tehertől, hiszen a haldokló, bármi várjon is rá, a kórházi személyzet kezébe
kerül. A tiltott halál már korunk jól ismert halálképe, amelyben a hétköznapi, természetes
halál lassan tabuvá válik.
A halál napjaink embere számára is ugyanolyan, mint az elmúlt kb. fél évszázad során
volt. Rettenetes és rejtelmes dolog, amelyre nem jó gondolni sem, amely elől el kell bújni, el
kell zárkózni. Már az ötvenes évek szociálfilozófusai is hangsúlyozták, hogy a mai
társadalomban a halál különleges tabu-téma, olyan, mint a szexualitás volt a viktoriánus
korban.33 Az utolsó tabu, miután a nemiség tilalma már szertefoszlott. Ekkor, az ötvenes
években figyeltek fel arra, milyen rideg és elszemélytelenedett a modern temetés, mennyire
csak a külsőségek uralkodnak benne, milyen felszínes a gyász, és hogyan próbálják az
emberek önmagukat és szeretteiket távol tartani mindentől, ami a halállal kapcsolatos. A
kibontakozó orvosi szociológia is rácsodálkozott, hogy mind kevesebb ember hal már meg
otthonában, a kórház a „halasztó nagyüzem”, ám ott sincs igazi megoldás rá. A halál szinte
felkészületlenül éri az orvosokat és az ápolószemélyzetet, nincs rítusa, nincs lebonyolítási
folyamata, pedig a kórházban majd minden szervezett és gördülékeny. A haldokló közeléből
szinte menekül mindenki, a nagyvizit is elszalad, az orvosok csak néhány szóra és a
legszükségesebb beavatkozásokra szorítkoznak, a betegtársak közül mindenki a folyosón tölti
32
33
KÜBLER-ROSS, E. [FORD.: BLASSZAUER, B.]: A halál és a hozzá vezető út, 4. o.
11
az időt, aki csak mozogni képes. A hozzátartozók is gyorsan elmenekülnek, a vigasztaló
szavak gépiesek. Mikor már tényleg közel a halál, amikor már a beteg eszmélete elvész, az
ágy köré lepedőkből függönyt húznak. Amikor pedig a holttestet elviszik, az ápolónők kínos
gyorsasággal húzzák újra az ágyat, és takarítják el a nyomokat, a kórház élete megy tovább a
maga rendes kerékvágásában, az „üzemzavar” elmúlt, a „sikertelen eset”, a halott emlékére
mihamarabb a feledés borul.34
Ma is ez a halál a kórházban. Ma is kínos a kommunikáció a haldoklóval orvosnak,
hozzátartozónak és betegtársnak egyaránt. Ma is csak titokban és négyszemközt, félszavakban
esik szó a nemrég meghaltról a többi beteg között, egyébként mindenki részt vesz a hallgatás
csendes összeesküvésében. A halálról nem beszélünk, mintha ezzel el lehetne űzni fenyegető
árnyát. Ilyen értelemben még mindig tilalmas, tabu a halál. A modemnek nevezett szellemiség
viszonyulása ehhez a tabuizált valóságához pedig nem más, mint a halál: (1.) banalizálása,
trivializálása; (2.) profanizálása; (3.) deszakralizálása; (4.) misztifikálása, romanticizálása stb.
A transzcendencia elvesztése ilyen sablonokra kényszeríti az embert.35
Dank Magdolna és Martényi Ferenc tanulmányukban összefoglalják a haláltabu

kialakulásának okait:36
1. Szekularizálódás. Csökkent a vallás és a vallási intézmények szerepe. A vallási
intézmények közösségeikkel a halállal való szembesülést könnyíteni tudták, és lehetőséget
teremtettek a túlélők bűntudatának oldására.
2. Hospitalizálódás. A haldoklók többsége a II. világháború óta jellemzően kórházban
hal meg, a halál mechanikus, terminális „eseménnyé” válik. A haldoklás ideje a medicina
fejlődésével jelentősen megnyúlt, a korábban gyorsan halálhoz vezető betegségek a műtéti,
gyógyszeres beavatkozások eredményeként elhúzódó terminális állapottá váltak.
3. Izolálódás. A család, a kezelőszemélyzet és a betegtársak kerülik a haldoklót, aki
magára marad.
4. „Deperszonalizálódás”. Megszűntek a hagyományos rítusok, a halottkultuszok, így
a hozzátartozók számára nincs adaptáció. E jelenség elsősorban a túlélők számára jelent
hiányt: a kultuszok által elősegített gyászmunka elmarad.
5. Irracionalizálódás. A halál a korábbi kultúrákban a világrend részeként volt
értelmezhető, a tömeges áldozatokat szedő pestis és kolerajárványok kollektív büntetés-ként
34
Uo.
35
RIBÁR, J.: A halál teológiája, 7. o.
[http://epa.oszk.hu/02300/02357/00004/pdf/EPA02357_Credo_03_1997_1-2_026-034.pdf] - 2019.04.28.
36
DANK, M.; MARTÉNYI, F.: A daganatos betegek végigkövetése, in: HEGEDÜS, K.: Halálközelben II. A haldokló
és a család méltóságáért., Budapest, Magyar Hospice Alapítvány, 1995., 94. o.
12
jelentek meg a köztudatban. Az utóbbi évtizedek tömeges, erőszakos halálai: háborúk,
népirtások, kataklizmák a világrend hiányát jelentik.
6. Kommercializálódás. A halál, gyilkosság látványa mindennapossá vált a médiában.
7. Metaforizálódás. A halál bizonyos betegségek szinonimája lett, mint például az
AIDS és a rákbetegség, amelyek metafora jellege a tehetetlenséget is előfeltételezi: sem az
egyén, sem a társadalom nem képes ellene tenni. Ezen metaforikus gondolkodást erősítik
bizonyos demográfiai és epidemiológiai adatok is: ismert karcinogén hatások ellen a
társadalom nem védekezik (környezetszennyezés, káros táplálkozási szokások).
1.2.4. A posztmodern halálkép felé

Már változóban van ez a fajta halálkép is a fejlett világban. Jelenleg a modern vagy más
szóval a „tiltott” halál elemei még jelen vannak, de ugyanakkor egyre inkább feltűnnek a
posztmodernként jellemzett haldoklás- és halálkép jellemzői is, amelyek – többek között az
individualizálódással, a betegjogok fejlődésével, a hospice-filozófia terjedésével függenek
össze.37 Mindez kapcsolódik a hagyományok felélesztéséhez, illetve új rítusok kialakításához
is, mint például a halottellátás és halotti búcsúztatás modern formáinak kialakulása a
kórházakban. A halál individualizálódik, de – paradox módon – egyre több szakember kell a
meghaláshoz. A papokat és orvosokat tanácsadók és terapeuták váltják fel, akik úgy vélik,
hogy megfelelő tapasztalattal és szakértelemmel rendelkeznek ahhoz, hogy segítséget
nyújtsanak a betegnek azon a nehéz úton, ami a halálhoz vezet. De maguk a papok és orvosok
is tanulják azokat a tanácsadási technikákat, amelyeket a haldokló vagy gyászoló betegek
körében alkalmazhatnak. A medicina holisztikus felfogása kiterjeszti az orvosi és nővéri
szaktudás határait azzal, hogy magában foglalja az érzelmi és spirituális gondoskodást is. Az
orvoslás – és a paramedicinális szakmák képviselőinek, úgymint szociális munkások,
tanácsadók, terapeuták, kórházi lelkészek – kompetenciája immár a személyiség minden
részére kiterjed – a halál így tovább professzionalizálódik. 38 A posztmodern halálkép tehát az
individuumot állítja középpontba: a személyt, az élete végén levő, beteg embert, aki szenved,
és aki maga akarja a kezébe venni a saját sorsát.
Tony Walter összefoglaló tanulmányában a halál tradicionális, modern és posztmodern
típusait különbözteti meg és összegzi Ariès és követői nyomán:39
Tradicionális Modern Posztmodern

Autoritás tradíció professzionális személyes
37
HEGEDÜS, K.: Létezik-e jó halál?, in: Lege Artis Medicinæ, 2012, 22 (12), 703. o.
38
I.m. 704. o.
39
HEGEDÜS, K.: Létezik-e jó halál?, 11. o.
13
tapasztalat választás
Szaktekintély pap orvos én magam
Domináns tudomány teológia orvoslás pszichológia
érzelmek
Megküzdési mód imádság csend
kifejezése
Az utazó lélek test személyiség
együttélés a együttélés a
Testi összefüggés kontrollált halál
halállal haldoklóval
Társadalmi környezet közösség kórház család
1.2.5. Következtetések
„Félünk, mert idegenné vált számunkra, ugyanis nincs benne életünk-ben. Elrejtettük,
hogy ne is legyen dolgunk vele. Az emberek többsége úgy jut el a felnőttkorig, hogy halottat
még csak nem is lát. Ezért nem is csoda, ha a sors lecsap akár ránk, akár a környezetünkre,
pánikszerűen kezdünk el viselkedni. Nem tudjuk, hogy mit kezdjünk a fennálló hely-zettel,
készületlenül éljük a percek rémületét. Manapság már eltűntek i/ok a magatartási minták is,
amelyeket a régi idők bölcsessége annyi századon át csiszolt élesebbre. Ugyanakkor nem
félünk eléggé, mivel el- i ejtettük a szemünk elől a halál tényét.”40
Összefoglalva azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a modern kori tabusodás a
nyugati típusú társadalmakra jellemző és a felsorolt okok – a médiabefolyás, a tudományos
fejlődés, a hagyományok csökkenő szerepe, a szekularizáció, a természetes közösségek
széthullása stb. – egyidejű hatása felelős a kialakult állapotért, amely feszültség és
generalizált szorongás okozója lehet.41
I.3. A halál folyamata

A pásztori lélektan emberképe szerint az ember közösségi lény: életében és halálában
egyaránt társra utalt. Az ember teremtettségével ellenkezik az egyedüllét: amint nem
képzelhető el, hogy valaki teljesen egyedül képes lenne leélni az életét, úgy nem képzelhető el
az sem, hogy valaki így tudná befejezni. Egy ilyen élő kapcsolat segíthet a félelem kölcsönös
elviselésében és a szorongás leküzdésében, ahol az egymástól való búcsúvétel válik a közös
célkitűzéssé.42 Ehhez szükséges a halál folyamatában élő ember történő megértése. Elisabeth
Kübler-Ross, amerikai pszichiáternő szerint a haldoklók megértését segíti, ha az élet
40
LIMPÁR, I.: Társadalmunk halálhoz való viszonya, Kharón Thanatológiai Szemle, 2009/13 (1)., 1. o..
41
42
HÉZSER, G.: A pásztori pszichológia gyakorlati kézikönyve, 224. o.
14
befejeződését öt egymást követő, de egymástól élesen el nem választható szakaszban
képzeljük el.
1.3.1. Elutasítás és izoláció

A beteg első reakciója egy átmeneti sokkos állapot lehet, amelyből fokozatosan kilábal.
Amikor a kezdeti dermedtség érzése kezd megszűnni, és újból össze tudja magát szedni, az
első szokásos reagálás: „Nem, ez nem lehetek én.” Mivel tudatalattinkban mindannyian
halhatatlanok vagyunk, majdnem elképzelhetetlen, hogy nekünk is szembe kell néznünk a
halállal. Nagyrészt attól függően fogja a beteg fokozatosan feladni elutasító magatartását és
fog alkalmazni kevésbé radikális védekezőmechanizmusokat, hogy hogyan világosítják fel,
mennyi ideje van arra, hogy tudomásul vegye az elkerülhetetlent, és hogy hogyan készült fel
egész élete során a reménytelen helyzetekkel való megbirkózásra.43
1.3.2. Düh
Amikor az elutasító magatartás első stádiumát nem lehet tovább fenntartani, akkor azt a
haldoklóban felváltja a düh, az őrjöngés, az irigység és a harag érzése. A következő logikus
kérdés ez lesz: „Miért éppen én?” Ellentétben az elutasítás stádiumával, a dühvel igen nehéz
megbirkóznia a családnak és a kórházi személyzetnek. Ez ugyanis minden irányban
kisugárzik és kivetítődik a környezetre, időnként szinte véletlenszerűen is. Az orvosok
egyszerűen nem jók, nem tudják, milyen vizsgálatokat rendeljenek el és milyen diétát írjanak
elő. Túl sokáig tartják a betegeket a kórházban, vagy nem tisztelik speciális privilégiumokra
irányuló kívánságaikat Megengedik, hogy szánalmasan beteg szobatársakat tegyenek
szobáikba, amikor ők olyan sok pénzt fizetnek némi intimitásért és pihenésért stb. A nővérek
még többször céltáblái dühüknek. Bármit tesznek, az rossz. Abban a pillanatban, hogy
elhagyják a szobát, már csöng a jelző. Abban a percben felgyullad a lámpa, amikor elkezdik a
következő műszaknak átadni az osztályt. Amikor valóban felrázzák a párnát és kisimítják az
ágyat, akkor azért hibáztatják őket, mert sosem hagynak a betegnek békét. Amikor valójában
békét hagynak a betegeknek, akkor máris kigyullad a lámpa azzal az óhajjal, hogy
kényelmesebbre kell megvetni az ágyat. A látogató családtagokat csekély vidámsággal és
várakozással fogadják, ami a találkozást fájdalmas eseménnyé teszi. Ekkor vagy bánattal és
könnyekkel, bűntudattal és szégyennel reagálnak a látogatók, vagy pedig igyekeznek
csökkenteni látogatásuk számát, ami csak fokozza a beteg kellemetlen érzését és dühét. Pedig
43
15
„csupán” arra volna szükség, hogy több ember képzelje magát a beteg helyzetébe és
gondolkodjon el azon, hogy vajon honnan támad ez a düh.44
1.3.3. Alkudozás
A harmadik, az alkudozás stádiuma kevésbé ismert, de ez is segítségére van a betegnek,
bár csak rövid ideig. Ha a szomorú tényekkel nem voltunk képesek szembenézni az első
periódusban, és dühösek voltunk az emberekre és Istenre a második fázisban, talán sikerrel
járhatunk, ha valamiféle egyezséget kötünk, ami talán késlelteti az elkerülhetetlent: „Ha Isten
elhatározta, hogy elvisz bennünket erről a Földről, és ha dühös kéréseimre nem reagált,
akkor talán kedvezőbben ítél meg, ha szépen kérem.” Mint a gyermekek, akik először
követelnek szívességet: képtelenek elfogadni a „nem”-et, ezért dühössé válhatnak és
átmenetileg teljesen visszautasíthatnak, de utána ők is elgondolkodnak és egy másik
megközelítésben is mérlegelnek.45
Az alkudozás valójában kísérlet az időnyerésre; ebben benne kell, hogy legyen egy
felajánlott díj „a jó magaviseletért”, s ez felállít egy önként vállalt „határidőt” (például: még
egy előadás, a fia esküvője). Magában foglalja azt az ígéretet is, hogy a beteg nem kér többet
ezután, ha ezt az időhaladékot megadják neki. A legtöbb alkudozás az Istennel történik, és
rendszerint titokban tartják, vagy csak sorok közt tesznek említést róla, esetleg a lelkész privát
szobájában. Pszichológiailag ezeket az ígéreteket összefüggésbe lehet hozni a csendes
bűntudattal.46
1.3.4. Depresszió
Amikor a gyógyíthatatlan beteg már nem tudja többé tagadni betegségét, amikor arra
kényszerül, hogy most már alávesse magát a műtétnek vagy a hospitalizációnak, amikor egyre
több tünete van, vagy legyengül és lefogy, többé már nem tudja egy mosollyal elintézni a
dolgokat. Érzéketlenségét és sztoicizmusát, dühét és haragját hamarosan felváltja a nagy
veszteség érzése. A beteg most ott tart, hogy mindent és mindenkit elveszít, akit szeret. Ha
lehetővé teszik neki, hogy kifejezze bánatát, akkor sokkal könnyebben fogja megtalálni a
végső elfogadás állapotát, és hálás lesz azoknak, akik leülnek vele e depressziós állapot
idején, anélkül, hogy állandóan mondogatnák, ne legyen szomorú.47
44
45
I.m. 57. o.
46
I.m. 58. o.
47
I.m. 59. o.
16
1.3.5. Belenyugvás
Ha a betegnek elegendő ideje marad (vagyis nem következik be a hirtelen, váratlan
halál), és némi segítséget nyújtanak neki abban, hogy az előzőekben leírt stádiumokon
keresztülmehessen, akkor elér egy olyan stádiumba, amelyben már se nem depressziós, se
nem dühös a „sorsa” miatt. Képes lesz korábbi érzéseinek, az élők és az egészségesek iránti
irigységének és dühének kifejezésére azokkal szemben, akiknek nem kell ilyen hamar
szembenézniük halálukkal. Búsulni fog az oly sok fontos ember és hely küszöbönálló
elvesztése miatt, és elmélkedni fog a közelgő végen, bizonyos fokú csendes belenyugvással.
Fáradt lesz, és az esetek többségében egészen gyenge. Szintén szüksége lesz gyakori, rövid
ideig tartó szendergésre, ami eltér a depresszió idején jelentkező alvásszükséglettől. Ez nem a
helyzettel való szembenézés elkerülését célzó alvás, vagy a fájdalomtól, kellemetlenségektől
vagy viszketéstől való megszabadulás módja. Ez nem rezignált és reménytelen „feladás”,
olyan érzés, hogy „mi haszna az egésznek” vagy „én már nem tudok tovább harcolni”, bár
hallunk ilyent is (ők szintén utalnak a küzdelem végének kezdetére is, de ez nem a
belenyugvás jele). A belenyugvás szinte mentes az érzelmektől. Olyan, mintha a fájdalom
megszűnt volt, a küzdelemnek vége, és aztán jön az alkalom az „utolsó megpihenésre”, ahogy
ezt sokan megfogalmazzák. Ez szintén olyan időszak, amelynek során a családnak rendszerint
nagyobb szüksége van a segítségre, a megértésre és a támogatásra, mint magának a
betegnek.48
1.3.6. Következtetések
A hozzátartozók is átesnek ugyanezeken a fázisokon, amelyek során ugyanúgy van
visszaesés, fázisátugrás, hullámzás és fixálódás. Csakhogy rendszerint nem ugyanabban a
fázisban vannak, mint a beteg, sőt egymással sincsenek szinkronban. Ez megnehezíti mind a
betegnek a haldoklás történéseit, mind a családnak a hozzáállást. Ezért is nagyon fontos tudni
erről, mert ha fölismerjük egymás magatartását és tudjuk azt, hogy mi rejlik mögötte,
eljuthatunk a beteggel együtt a halál csöndes elfogadásáig. Ez az, amire törekednünk kell.
Ennek az útnak az ismerete segít abban, hogy tudjuk, mi történik a haldoklóban, bennünk és a
körülöttünk lévőkben. Hogy össze tudjuk hangolni azt, ami szükséges, hogy az ember
emberhez méltóan tudjon meghalni. Ha ismerjük, hogy mi történik a halál közelében, ha
tudunk segíteni másoknak meghalni, akkor saját halálfogadásunk is – ahogyan mi fogadjuk
48
I.m. 74. o.
17
majd a halált és ahogy gondolunk rá – megváltozik. Ez az útja a halál elfogadásának, és ha ezt
megjártuk, másként szemléljük, másként éljük az életet.49
II. A gyász, mint folyamat

A halál utáni életfolytatás szerves része a gyász, amelynek alapos ismerete
elengedhetetlen a feldolgozás útján.
II.1. A gyász fogalmi meghatározása

A gyász fogalmának megközelítésében többféle lehetőség kínálkozik, amelyek
ismertetéséhez Dr. Bodó Sára koncepcióját veszem alapul.50
II.1.1. Pszichoanalitikus megközelítés

Sigmund Freud, a pszichoanalitikus szemléleti kutatás úttörője szerint a „gyász
valamely szeretett személy, vagy a helyébe lépő absztrakció – haza, szabadság, eszmény stb. –
elvesztésére adott reakció”51. Ezzel együtt jelentkezik egyfajta fájdalmas lehangoltság, a
külvilág iránti érdeklődés felfüggesztése – amennyiben az nem a gyász tárgyára emlékeztet –,
a szeretetre való képesség elvesztése, teljesítménygátlás – a gyászoló elfordul minden olyan
tevékenységtől, amely nem áll kapcsolatban a veszteséggel –, végül pedig tébolyult büntetési
várakozásokká fokozódik.52 Tehát a pszichoanalízis a gyászban csupán a szeretet tárgyárnak
elvesztésére adott reakciót látja, amelyet egy belső pszichodinamikus történésként ír le. Ez
közel áll ahhoz a napjainkban is elterjedt felfogáshoz, miszerint a gyászoló egy passzív
résztvevője a veszteség feldolgozásának: egy magába roskadt, szinte mozdulatlanná dermedt
ember, aki a legszükségesebb tennivalókat is csak nehezen tudja elvégezni. De már Freud
elméleteiben is megjelent annak a lehetősége, hogy a gyászoló aktívan részt vegyen a
veszteség feldolgozásában, amikor bevezette a gyászmunka kifejezést. Ez már számol a
gyászoló tudatos küzdelmével, melyben a szeretett személyhez kötődő tárgymegszállási
energia fáradságos visszavonásán és áthelyezésén dolgozik, amely csak lassan, sok belső
munka árán történhet meg, mígnem a folyamat az elhunyt reprezentálását eredményezi.53
II.1.2. Krízislélektani megközelítés

A krízislélektani szemlélet szerint a gyász krízis. Erik Eriksson pszichoszociális
fejlődés-elmélete szerint az ember nyolc életfázison esik át, amelyek közül mindegyik szakasz
49
50
BODÓ, S.: Gyászidőben, 68-82. o.
51
FREUD, S. [FORD.: BERÉNYI, G.]: Gyász és melankólia, in: Ösztönök és ösztönsorsok, 131. o.
52
i.m. 132. o.
53
18
egy-egy fejlődési krízist hordoz magában, s ezek egytől-egyig meghatározzák az identitás
fejlődését.54 Ezen elmélet alapján Erich Lindemann összekapcsolta a veszteség és a krízis
állapotát, amikor felfigyelt arra, hogy egy érzelmileg fontos személy elvesztése krízishez
vezethet.55 Amikor egy 1942-es bostoni tűzesetben csaknem 500 ember meghalt, alkalma nyílt
megfigyelni a hozzátartozók gyászreakciót és elmélete többszörös megerősítést nyert. Ezek
után a gyász legjellemzőbb vonásainak a szomatikus distresszt, a halott emlékképébe való
belefeledkezést, a bűntudatot, az ellenséges reakciókat és a viselkedésminták elvesztését
nevezi.56 De a ma is használatos kríziselmélet és krízisintervenciós gyakorlat alapelveit Gerald
Caplan fektette le 1964-ben, amely szerint krízisállapot akkor jön létre, ha:57
1. a személy érzelmileg veszélyes helyzettel találkozik, vagy kénytelen
szembenézni, és a korábban már megtanult, rá jellemző problémamegoldó
repertoárt nem tudja jól alkalmazni,
2. a veszély ténye és fenyegető közelsége mindennél fontosabb pszichológiai
ténnyé válik,
3. a veszélyt sem elkerülni, sem megfelelően kezelni nem tudja.
Caplan szerint az ember a gyász lefolyásában először azt a tehetetlenséget éli át, hogy a
megszokott küzdési stratégiái (copingjai) nem működnek, amelyek tulajdonképpen a
pszichoanalízis elhárító mechanizmusainak pozitív átfogalmazásai a veszélyes helyzetek
legyőzésére. Ennek megfelelően a gyászreakciót egy ún. copingkrízisnek tartja, amelyben a
gyászoló szembekerül azzal a kérdéssel, hogy milyen megküzdési lehetőségek állnak
rendelkezésére a veszteség feldolgozásában.58
A krízislélektani személetmód egyértelművé teszi, hogy már nemcsak a belső
pszichodinamikai folyamatok mutatják a gyász jelenlétét, mivel a krízis nem vonatkoztatható
csupán egy belső folyamatra, hanem lefolyásában és kimenetelében is fontos szerepet játszik a
gyászoló szociális-kapcsolati háttere is, amely fenyegetettség alatt áll és újrarendeződést
igényel.59
54
[https://hu.wikipedia.org/wiki/Eriksoni_pszichoszoci%C3%A1lis_fejl%C5%91d%C3%A9selm%C3%A9let] -
2019.04.27.
55
56
LINDEMANN, E. [FORD.: RÉVÉSZ, R.]: Az akut gyász tünettana és kezelése, 3 . o.
[https://kharon.hu/docu/1998-99-tel_erich-akut.pdf] - 2019.04.27.
57
BAKÓ, T.: Verem mélyén, 26. o.
58
59
I.m. 74. o.
19
II.1.3. A krízis folyamata
A krízis az egyéni alkalmazkodóképesség határának elérését, ill. annak átlépését jelenti,
amelyhez Caplan szerint egy négy szakaszból álló folyamat vezet:60
1. A fellépő veszélyre, a krízis-helyzetre az egyén először úgy reagál, ahogyan azt
addigi hasonló szituációkban tette: tradicionális-individuális problémamegoldási
mechanizmusával a feszültség feloldására törekszik. Ha kísérletei sikertelenek
maradnak, akkor növekszik a feszültség és az elbizonytalanodás.
2. A krízisbe jutott ember önmaga számára beismeri, hogy kísérletei, hagyományos
megoldó mechanizmusai az adott esetben hatástalannak bizonyulnak. Ez a
felismerés viszont csak még tovább növeli a feszültséget és az
elbizonytalanodást.
3. Az egyre nehezebbé váló élethelyzet fokozatos növekedése külső és belső
erőforrásokat mobilizál: a krízisbe jutott ember megkísérli helyzetét újra
elemezni, és új – számára szokatlan –megoldási kísérleteket keres. Ha ezek sem
vezetnek eredményre, akkor az újabb sikertelenség rezignációhoz vezethet, a
krízisbe jutott ember pedig magát helyzetének kiszolgáltatva érzi és passzívvá
válik. Miután kialakul a krízis teljes képe, a lelki egyensúly elérhetetlenné válik.
4. Paradox módon, az egyén külsőleg nyugodtnak látszhat, amely az elfojtásra utal.
Az „úgy tenni, mintha minden rendben lenne” magatartásmód egy végső,
kétségbeesett kísérlet a teljes összeomlás megelőzésére, a létfontosságú
egyensúly fenntartására. Ha ez a látszatmegoldás is csődöt mond, a krízisbe
jutott ember teljesen elveszíti önmaga felett a kontroll lehetőségét, miután már
csak szakszerű segítség által győzheti le a krízishelyzetet.
II.1.4. A krízis formái

A krízisformák minimális ismerete megkönnyítheti a segítséget nyújtó eligazodását és
ezáltal növelheti a biztonságérzetét.
Az embert biológiai, pszichikai és szociális valósága határozza meg, amelyek
mindegyikében felléphetnek krízisek:61
I. Biológiailag meghatározott krízisek

1) szomato-pszichikai krízis
2) fejlődési krízis
60
HÉZSER, G.: A pásztori pszichológia gyakorlati kézikönyve, 120-121. o.
61
HÉZSER, G.: A pásztori pszichológia gyakorlati kézikönyve, 124. o.
20
II. Pszichikailag meghatározott krízisek
1) pszicho-szomatikus krízis
2) pszicho-szociális krízis
III. Szociálisan meghatározott krízisek
1) szociál-pszichiátriai krízis
2) szocio-pszichikai krízis
Dr. Hézser Gábor terminológiája szerint a gyász a pszichikailag meghatározott krízisek

közé sorolható, azon belül pedig pszicho-szociális krízisként értelmezhető, mivel annak
kiváltó oka az ember környezetében rejlik. A lelkipásztori-gyülekezeti gyakorlat hatalmas
munkaterülete ez, mivel az egyház a kazuáliák által az ember egész életén át képes elkísérni.
Így kerül sorozatosan kapcsolatba olyan krízisbe jutott egyháztagokkal, akiknek
élethelyzetében radikális változás következett be.62 Ezt eredményezheti például hozzátartozók
halála, gyermekek születése, házasságkötés és válás, fiatalok távozása a szülői házból stb.,
amelyek mindegyikét bizonyos gyászjelenség követ.
II.1.5. A krízis teológiai aspektusa

A krízis tehát teológiailag is releváns jelenség, amelynek okai:63
1. Az ember folyamatosan keresi létezése értelmét, de közben állandóan ki van
téve annak a veszélynek, hogy elveszítse az élete értelmét. Mivel minden, ami az
embert egzisztenciálisan érinti, a teológia témája is kell, hogy legyen, a krízis
teológiai téma.
2. A krízishez vezető folyamat alkotóelemei a coram Deo elképzelt emberi
egzisztencia struktúráját jelzik. A teológia ezt a létformát a legátfogóbban a
megigazulástanban írja le.
3. A kereszt teológiája alapvető segítséget nyújt a krízis értelmének
megtalálásához, ugyanis a klinikai kórképen túl vizsgálja a betegség, a félelem
és a halál értelmének kérdését is.
4. A krízisbe jutott ember számára hatékony segítséget nyújthatnak a vallási
szimbólumok és rítusok.
5. A lelkigondozói krízis-intervenció a teológiai antropológia megvalósulása.
6. A krízis jelensége nemcsak a teológiai vizsgálódás tárgya, hanem a teológia, a
vallás, a gyülekezet, az egyház maga is folyamatosan a krízis tárgya.
62
I.m. 127. o.
63
HÉZSER, G.: A pásztori pszichológia gyakorlati kézikönyve, 115-116. o.
21
Mindezek mellett a krízist a teológia hatáskörébe sorolja az is, hogy a krízis a
keresztyén ember életéhez is hozzátartozik. Bár napjainkban is sokan azt gondolják, hogy a
keresztyén embernek alapvetően nincsenek krízisei, mert állandó belső békessége van,
emellett pedig mindent elvisel, mindent eltűr, mindent remél. A krízis eredeti értelmében egy
meghatározó, döntési helyzetet jelent, amelynek az a veszélye, hogy a végkimenetele egyaránt
lehet jó és rossz is. A halál a keresztyén hit számára is betörés az élet folyamatába,64 amely
olyan mélyen, egzisztenciális szinten érinti az embert, hogy a keresztyén gyászolót is az élet
titkára irányuló kérdésekkel veszi körül. Fordulópont, amely a hívő embert is döntő helyzet
elé állítja: mit hisz életről és halálról. 65 Ezért tehát a gyász hitkrízis, amelynek három
lehetséges végkimenetele van:
1. Az összetört hit. A hit egyfajta hajótörést szenved a hitpróbában (1Tim 1,19), ha
kiderül, hogy a tárgya saját vágyunk volt csupán, és nem tudunk őszintén szembenézni ezzel.
Van, aki képtelen beismerni, hogy ha bármilyen jó szándék vezette is, de félreértette Isten
vezetését, akaratát. Ragaszkodik saját igazához, megharagszik Istenre, és hátat fordít neki.
Feladja a hitet és a hitben járást, Jézus követését.66
2. A megfeneklett hit. Vannak, akik nem szakítanak ilyen látványosan az Istennel,
hanem látszólag hívők maradnak. Eljárnak a gyülekezetbe, keresztény életet élnek, csak
megfeneklett az Istennel való kapcsolatuk. Nem kockáztatnak többé. Időnként saját
kudarcaink által tanít, visz előre Isten. Őszintén hittük, hogy Isten hívott, vezetett, de egy idő
után be kell ismernünk, hogy utunkat erősen befolyásoltak saját vágyaink és motivációink. Az
őszinte szembenézés mindig fájdalmas, de Isten friss jelenlétével, szavával, vezetésével
jutalmazza azt. A küzdelmek, gyötrelmek és emberi erőlködés után felszabadító érzés ezt
megtapasztalni. Szembenézni a hibákkal – az erősek erénye. Mert elméletben tudjuk, hogy
senki sem tökéletes, de egy konkrét helyzetben csak kevesen ismerik be, hogy tévedtek.
Emberek vagyunk, akik több-kevesebb sikerrel igyekeznek jól hallani a Mindenható hangját.
És minden őszintén beismert tévedésünk erősebbé, érettebbé, kipróbáltabbá tesz. Ilyen a
tanulás útja.67
3. Az érett, erős hit. A hitkrízis az Isten követésének, a hitben járásnak elkerülhetetlen
része. Naomi sem tudta, hogyan tovább, amikor hazaindult Móáb földjéről. Ruth sem tudta,
hogyan alakul majd a jövője, amikor meglátogatta Bóázt. Ábrahámnak sem lehetett egyszerű
elhívottként, a „népek atyjaként” gyermektelenül várni újabb hosszú éveket. Józsefet is
64
65
Uo.
66
RÉVÉSZ, SZ.: A krízis mint lehetőség, Szolgatárs, 2018. 27. évf. 3. sz., 32. o.
67
I.m. 33. o.
22
kísérthette a feladás gondolata, amikor épp becsületessége és tisztessége juttatta a börtönbe.
Dávidnak is lehettek kérdései Isten felé, mikor már – elvileg felkentként – sokadjára kellett
Saul elől menekülnie. Pedig ők voltak Izrael hősei. Hol és mikor váltak azzá? Talán épp
azokban a kétségekkel teli pillanatokban, amikor nem adták fel.68
II.2. A gyászolás történetének meghatározó mozzanatai

A gyászolási szokásokat mindig meghatározta az a mód, ahogyan a tovább élők
eltemették halottaikat.69 A halállal való szembesülés történeti áttekintése során (ld. 1.2.) pedig
kiderült, hogy a posztmodern halálkép felé tartó ember tabuizálta az elmúlás szinte minden
elemét, amely alól sajnos a gyász sem kivétel. Mivel korunk kiközösítette a halált, a gyásznak
is egyre kevesebb létjogosultsága van az emberi közösségekben. De nem volt ez mindig így.
Míg a görög-római időkben a temetés és a halottkultusz – ezzel együtt pedig a gyász – a
család alkalma volt, a keresztyén egyházban egyre nagyobb szerepet kapott a gyülekezet, mint
vigasztaló közösség.70 Az egyház imádságok és zsoltárok éneklése közben kísérte a sírhoz az
elhunytat, ezzel létrehozva egyfajta keresztyén tradíciót. Az óegyházban még jól ismerték
azokat a rítusokat és szokásokat, amelyek segítették a krízisen való továbbjutást. A korabeli
keresztyén ember gyászának ékes példája Augustinus, aki a Vallomások c. művében leírja
anyjának, Monicanak a halálát és a saját gyászát, amelyet rendkívüli érzékkel elemez Dr.
Bodó Sára: „Testvérével együtt jelen volt anyja halálakor, ő fogta le Monica szemét. Döbbent
megrendültségében elkezdett sírni, de azonnal önuralmat parancsolt magára, mert nem
tartotta illendőnek, hogy könnyes kesergéssel és panasszal övezze a holttestet. Tudta és
megvallotta, hogy anyja nem reménység nélkül halt meg, de érezte azt is, hogy a
„szeretetteljes együttélés váratlan szakadása” sebet ütött a szívén. A szokásnak megfelelően a
holttest mellett zsoltárokat kezdtek el énekelni, és sokan egybegyűltek. Augustinus továbbra is
uralkodott magán, a barátai még meg is jegyezték, hogy nincs érzéke a fájdalom iránt.
Közben csak ő tudta, milyen zaklatott szívvel fordult Istenhez, hogy gyógyítsa be „végre” a
fájdalom sebét, de Isten ezt nem cselekedte meg. Még az is eszébe jutott, hogy önmagán
segítsen. Elment egy fürdőbe, mert eszébe jutott, hogy annak a görög elnevezése azt jelenti: a
szomorúságot elijeszteni, vagyis a lélekből a bánatot elűzni. De ez sem segített, „szívéből nem
izzadt ki a fájdalom keserve”. Újra és újra Istenhez imádkozott, míg végül őelőtte kezdett el
sírni. Szabadjára engedte könnyeit, egyaránt sírt anyja és önmaga miatt. Lassan-lassan
68
Uo.
69
70
23
ebben találta meg nyugalmát, és így kezdett el anyjáért is imádkozni. Hálát adott jó
cselekedeteiért, könyörgött bűnei bocsánatáért. Ezzel anyja utolsó kívánságát is teljesítette,
aki azt kérte tőle, hogy emlékezzenek meg róla ott, ahol naponta szolgált.”71
A középkorban a meghalás és a gyász teljesen ritualizálódott. 72 A gyászra nézve talán
épp a rítus lehetett ennek a kornak az egyik legnagyobb ajándéka, és az egyik legnagyobb
veszélye is. Ugyanis a rítusok segíthetnek kifejezni egy sajátos életszituációban levő ember
helyzetét, státuszátmenetének jelentőségét. Kontrollt adnak, fegyelmeznek, közösségbe
kapcsolnak, szimbólumaikkal többszintes értelmezési lehetőséget biztosítanak. A rítusokkal
kísért haldoklásban az ember nem bizonytalan, nem elveszett, ismeri az eljárásokat, igyekszik
azoknak megfelelni, és ebben a környezete segít neki.73 A rítusnak azonban veszélye is van.
Ha mögötte nincs ott a rítust gyakorlók által érzett vagy értett jelentéstartalom, ha a rítus
kényszere pótolja a realitás belátását, akkor a rítus nem segítség, hanem formális pótlék. A
gyászoló ember valójában csak annyiban kaphatott személyes gyászában támaszt,
amennyiben részt vett az egyházi rítusokban.74 A középkor világa ezután a halállal
kapcsolatban is nagyon sokszínű világ lett: megjelent benne a meghalás elfogadott és
megszokott természetessége, és ugyanakkor a saját halálfélelem megjelenített irtózata. Ennek
megfelelően a gyászolás is nagy változásokon ment keresztül, alkalmazkodva a kor éppen
aktuális szemléletéhez.75
A reformáció korának a megszorításai azt célozták meg a halál közelébe jutott haldokló
vagy gyászoló ember hitvallásos legyen, aki tud Jézus Krisztus megváltásáról és bizalommal
tekint a feltámadás reménységére.76 Nem az volt a fontos, hogy mindenáron új rítusok
szülessenek, hanem hogy az ember élete és halála teljesen az evangélium tekintélye alá
kerüljön. Ezzel együtt a reformáció nem tagadta meg a gyászhoz való jogot, sőt azt tanította,
hogy a gyülekezet tagjai a keresztyén szeretetet gyakorolják, amikor tisztességesen eltemetik
egy hitbeli társukat. A gyászolók vigasztalásában is az evangéliumi tanítás és az ősegyházi
gyakorlat volt a mérce, amely elsősorban a halálhoz való kapcsolat megváltoztatásával,
Krisztus halál feletti győzelmére való utalással akart a gyászolóknak segítséget nyújtani.77
Míg a vallásos ember számára az egyház által kialakított gyászszokások biztosították a
halott emlékezetét és a veszteség feldolgozását, az újkori felvilágosodás és az azóta tartó
71
I.m. 53-54. o.
72
I.m. 54. o.
73
I.m. 56. o.
74
I.m. 57. o.
75
I.m. 60. o.
76
I.m. 62. o.
77
I.m. 63. o.
24
szekularizáció folyamatosan kiszorította a halált és a gyászt a mindennapok világából, mivel
kiragadta az embert a hit alapvető reménysége alól. 78 A haldoklók és a gyászolók egyaránt
elbizonytalanodtak ennek következtében, amely napjainkban is egyre súlyosabb méreteket ölt.
A gyászolás formái már nem illenek bele a mai, fiatalságot, erőt és egészséget menedzselő
együttélésbe, a csak az életet tekintő szemléletbe. A gyászolók ezért sokszor kénytelenek úgy
tenni, mintha nem történt volna semmi, és magukra maradnak veszteségküzdelmükkel.79
Az utóbbi években és évtizedekben nemcsak a halál újrafelfedezése és az ahhoz való
viszonyulás megváltozása (ld. 1.2.4.) következett be, hanem a gyászolók felé is egyre
nagyobb figyelem fordult. Megtörtént a gyász újraértelmezése, annak érdekében, hogy az
ember visszakapja képességét a veszteség feldolgozásához.
A korai gyászelméletek, mint Freud és Lindemann elmélete, voltak azok, amelyek
lerakták az alapokat és elsőként foglalkoztak a gyász témájával. Hamarosan megjelentek és
népszerűvé váltak azok a teóriák, amelyek folyamatában tekintették a gyászt és szakaszokra is
bontották azt. Napjainkban a gyász szakaszokra osztása helyett elmozdulás történt a modellek
irányába, amelyek arra törekszenek, hogy alkalmazkodjanak a gyászélmény
sokszínűségéhez.80 Mindkét esetben azonos a törekvés, amellyel gyász folyamatában élő
embernek kíván segítséget nyújtani a gyász hitkrízis-folyamatként történő értelmezése.
II.3. A gyász folyamata

A gyász „folyamata” egyértelműsítésre szorul: a fogalom a veszteség feldolgozásáig
tartó időszakot takarja. A feldolgozás azt eredményezi, hogy átvesszük az uralmat a történtek
ránk való hatása fölött, ahelyett, hogy hagynánk ezeket a negatív hatásokat eluralkodni
életünkön. A feldolgozás azt jelenti, hogy újra megtaláljuk életünk értelmét, anélkül, hogy
félnénk az újabb csalódástól. A feldolgozás az jelenti, hogy visszakapjuk kellemes
emlékeinket anélkül, hogy lelkiismeret-furdalás vagy bűntudat árnyékolná be őket. A
feldolgozás lehetőséget ad, hogy kifejezzük szomorúságunkat és fájdalmunkat, környezetünk
reakcióitól függetlenül. A feldolgozás lehetővé teszi, hogy megbocsássunk azoknak is, akik a
gyászról való tudatlanságukban esetleg csak növelték fájdalmunkat megjegyzéseikkel. A
feldolgozás azt jelenti, hogy egy szép napon belátjuk: normális és egészséges dolog a
veszteségekről beszélni. De a legfontosabb a gyászfeldolgozásban, hogy egy olyan eszközt ad
az ember kezébe, amit már kisgyermekként meg kellett volna kapni. A gyászfeldolgozás
78
Uo.
79
I.m. 66. o.
80
CSIKÓS, Á.; MENYHÉRT, M.; RADVÁNYI, I.; BUSA, CS.: A gyász új perspektívái, Orv. Hetil., 2015, 156(39),
1569. o. [http://real.mtak.hu/38492/1/650.2015.30236.pdf] - 2019.04.29.
25
eszközét rögtön használni lehet, ha bármilyen veszteség ér és ezzel a birtokunkban nem kell
tartani az eljövendő veszteségektől sem.81
A gyász feldolgozása egy jelentős érzelmi veszteség után nem könnyű dolog. Ahhoz,
hogy végre tudjuk hajtani, szükséges a feldolgozási folyamat ismerete. A krízis kérdése az,
hogy miért történt a veszteség, a hit kérdése az, hogy hol van ennek helye Isten rendjében? S
miközben a gyász a hit krízisévé is válik, a küzdelem eredménye mégiscsak az lehet, hogy a
keresztyén ember halottját és önmagát is Isten végzésében fogadja el újra.82
Az utóbbi évtizedekben számos elmélet született a gyász folyamatának pontos leírására,
amelyek ismertetéséhez Dr. Bodó Sára nyomán haladva beszélhetünk lineáris modellekről és
rendszerszemléletű megközelítésről: míg a lineáris szemlélet elsősorban az egyes gyászolóra
és a személyben lejátszódó belső folyamatokra figyel, a rendszerszemléletű megközelítés azt
a kontextust helyezi középpontba, amelyben megtörténik a gyász.83 A kétféle szemléletmód
nem zárja ki, sőt sokkal inkább kiegészíti egymást.
II.3.1. Lineáris modellek, Verena Kast fázisbeosztásai

A lineáris szemlélet a gyászt elsősorban individuális jelenségként írja le, amelyik abból
indul lei, hogy a gyász egyike a legmélyebb emberi képességeknek. Gyászolni csak az egyes
individuum tud, aki személyes kapcsolatban volt egy másik személlyel. Ezért a veszteség
élménye életének a legmélyebb rétegeit érinti, szembesítve őt érzelmi, gondolati és
kapcsolatai világával.84 A gyász tüneteinek leírása elkerülhetetlenül magával hozta azt
próbálkozást, hogy a gyászfolyamat elemzői megkülönböztessék a folyamat egyes fázisait. Az
erre épülő modellek (ld.: 1. sz. melléklet) közösek abban a törekvésükben, hogy világosan
megkülönböztethető és kronologikusan (többé-kevésbé) egymást követő gyászfázisokat
mutassanak be.85 A szakirodalomban fellelhető elméletek közül Verena Kast fázisbeosztásait
ismertetem.
1. Az elutasítás stádiuma. A halálhírt követő első fázist az érzéketlenség jellemzi.

Fontos a gyászoló számára, hogy érezze: szabad olyan bénultnak, olyan érzéketlennek lennie,
mint amilyen, és senki nem veti a szemére, ha pillanatnyilag nem hullat könnyeket. Hiszen ez
az érzéketlenség távolról sem érzelmi kiszikesedésből fakad, hanem épphogy érzelmi
megrázkódtatásból. A gyászoló az erős érzelemtől „dermed meg”. Az érzéketlenség, amely a
81
JOHN, W. J.; RUSSEL, F. [FORD.: HERKE DAHLGREN, A.]: Gyógyulás a gyászból, 27-28. o.
82
83
I.m. 118. o.
84
Uo.
85
I.m. 83. o.
26
veszteség hárításával jár együtt, aligha értelmezhető pusztán a nyomasztó értesülés
elfojtásaként. Tekinthető úgy is, hogy a gyászolót hatalmába kerítette a túl erős érzelem, nem
képes megbirkózni vele. A különböző érzelmi kitöréseket, amelyek a gyászfolyamat folyamán
jelentkeznek, ezen első, heves érzelem kibontakozásának tekinthetjük. A gyászolónak
megkönnyebbülést jelent, ha a segítők nem erőszakolják rá saját érzelmeiket, és hagyják őt
akkor zokogni, amikor az kikívánkozik belőle.
A segítőknek ebben az időszakban lehetőség szerint le kell venniük a gyászoló válláról
a mindennapi élettel kapcsolatos teendőket, és segédkezniük kell a halálesettel összefüggő
ügyek lebonyolításában is. Fontos érzékeltetnünk ilyenkor vele, hogy nincs egyedül,
ugyanakkor nem járunk el helyesen, ha kiskorúként kezeljük vagy védőbura alá helyezzük. A
gyászolóval foglalkozva mindig számolnunk kell azzal, hogy egyfelől emberi melegségre
vágyik, másfelől viszont önállóan kell tovább élnie, barátokkal, szomszédokkal körülvéve stb.
Meg kell találnunk az optimális arányt közelség és távolságtartás között.86
2. A felszakadó érzelmek stádiuma. Az érzéketlenség fázisát a felszakadó érzelmek

stádiuma követi: a harag, a bánat és az öröm, valamint a mély levertség váltakozásának ideje
ez. A gyászolón elhatalmasodik a szorongás és a zaklatottság, amelyet gyakori dühkitörések
kísérnek. Mindez kétirányú jelenség, amely részben az elhunytra, részben magára a
gyászolóra mutat. A motiváció többnyire az, hogy a gyászoló úgy érzi, meg kell találnia a
vétkest, aki felelőssé tehető a halál bekövetkeztéért. A közvetlen düh azonban inkább az
elhunytnak szól, aki elhagyta őt, és akkor hagyta cserben, amikor a legnagyobb szüksége lett
volna rá. De szólhat ez a düh önmagának is, mint olyannak, aki nehezen vallja be a halállal
szembeni tehetetlenségét.87 Sok esetben ez vezet a bűntudat felébredéséhez. A gyászoló dühös
saját magára is, mert úgy érzi, nem tett meg mindent, amit pedig megtehetett volna. A gyász
kezdeti szakaszában általában idealizálódik az elhunyt személye, előtérbe kerülnek a jó és
pozitív tulajdonságai. De minél inkább idealizálódik az elhunyt személye, a gyászoló annál
erősebb bűntudatot érezhet. Miközben az elhunytat eszményien jónak, szinte tökéletesnek
látja, önmagát annál kevesebbnek és tehetetlenebbnek.88
A segítőnek fontos tudnia: szükséges, hogy a gyászoló érzelmei szabad utat kapjanak.
Ha beszélgetünk az elhunytról, nagyobb a valószínűsége az ilyen indulatok kitörésének, mint
ha a gyászoló figyelmét el akarnánk „terelni”. A gyászoló egyébkémt is aligha engedi, hogy
gondolatait eltereljük az őt ért veszteségről. Annak sincs sok értelme, hogy a gyászoló
86
KAST, V. [FORD.: MÉREI, V.]: A gyász…, 65-66. o.
87
I.m. 68. o.
88
I.m. 69. o.
27
bűntudatával szemben próbáljunk meg érvelni. A gyászolónak segíteni akarók jobban teszik,
ha a bűntudatot egyszerűen tudomásul veszik anélkül, hogy fokoznák vagy mérsékelnék. Egy
későbbi stádiumban a kapcsolat problematikája, amelyből maga a bűntudat eredeztethető,
mindenféleképpen földolgozásra vár. A gyászfolyamathoz éppúgy hozzátartozik a közösen
megtett út fölött érzett öröm, mint ahogy hozzátartoznak a problémák és nézeteltérések is,
amelyeket szintén nem szabad meg nem történtnek tekintenünk. Legalább annyira helytelen
egy kapcsolatnak csupán a konfliktusokkal terhelt oldalára visszatekintenünk, mint kizárólag
a harmonikus emlékeket felidéznünk. A felszakadó érzelmek stádiumában a gyászolóval
foglalkozónak mindenképpen számítania kell arra, hogy annak haragja és dühe őrá is kivetül,
kiváltképp ha valamely a múltban vagy a jelenben bekövetkezett eseménnyel kapcsolatban
más nézetet vall. Ebben az időszakban lényeges, hogy egyszerűen csak megosszuk a
gyászolóval saját élményeit, vagyis meghallgassuk és valóban odafigyeljünk rá, főként pedig,
hogy ne a mi gyászélményeinkkel traktáljuk. A valóban sikeres gyászfolyamathoz nincs más
út, mint ennek a föl-le hullámzó érzelmi zűrzavarnak az elviselése, azaz a kitartás.89
3. A keresés és az elválás stádiuma. Az előző stádiumban megjelenő a düh és bűntudat

már a keresést szolgálja: ameddig valaki miatt bosszankodni tudunk, addig az illető
valamilyen módon még létezik. A keresés nem csupán a halál elfojtása, hanem kísérlet is: a
gyászoló mindazt, amit az elhunyt az ő számára jelentett, beleágyazza újonnan kialakuló
életstruktúrájába. A figyelem általában olyan helyekre, tevékenységi formákra stb. irányul,
amelyeket az elhunyt kedvelt. Mindez odáig terjedhet, hogy a gyászoló átveszi az elhunyt
életstílusát, jóllehet az egyáltalán nem illik hozzá. Ilyenkor a keresésben egyrészt a korábbi
szokások átmentését, a változásokkal szemben megmutatkozó ellenállást kell látnunk.
Másfelől pedig a keresést az eltávozott személlyel való állandó foglalkozás motiválja. Az
ilyen kereső magatartás a gyászolót egyre jobban felkészíti a veszteség elfogadására, arra,
hogy életét az elhunyt nélkül kell folytatnia, ugyanakkor arra is, hogy ne hagyjon mindent
egyszerűen semmivé foszlani, hanem hogy tapasztalja: a kapcsolat intenzitása, a megélt
kapcsolat olyasvalami, ami az élethez tartozik. A keresés nem szándékosan megy végbe. A
gyászfolyamat akkor zárul sikerrel, ha a megtalálást ismét a kényszerű elszakadás és elválás
mozzanata követi, és amikor a gyászoló képes már el is fogadni ezt az elválást. A keresés-
mcgtalálás-elszakadás váltakozása teszi eredményessé ezt a fázist.90
89
I.m. 71. o.
90
I.m. 72-73. o.
28
A keresés és az elszakadás stádiumában lévő gyászolókkal foglalkozva fontos, hogy ne
unszoljuk őket az „értelmetlen” keresés feladására, vagyis a végérvényes veszteség
elfogadására. A gyászoló számára létkérdés, hogy történeteit, fantáziaképeit újra és újra
elmesélhesse, hiszen ez tartja életben érzelmeit.
4. Az önmagunkhoz és a világhoz fűződő új viszony kialakulásának stádiuma.

Amint a keresés és az elszakadás váltakozása eljutott abba a stádiumba, hogy már nem köti le
a gyászoló minden gondolatát, teljes képzeletvilágát, kezdetét veheti az önmagához és a
világhoz való új viszony kialakításának időszaka. Ennek előfeltétele, hogy az elhunyt „belső
alakká” váljon. Megnyilvánulhat ez egyrészt abban a formában, hogy a gyászoló
élményvilágában mintegy belső kísérőként jelenik meg, akinek azonban változnia is szabad.
Másrészt megjelenhet abban a formában is, hogy a gyászoló átérzi: sok minden, ami korábban
magában a kapcsolatban létezett, most már az ő saját lehetőségeinek körét gazdagítja. 91 Az
önmagunkhoz és a világhoz fűződő új viszony kialakítását az jellemzi, hogy a veszteség
elfogadása megtörtént, amelynek csupán az idő szabhat kereteket. Számos olyan életminta
elveszti érvényességét, amely az eltávozott személlyel való együttélés révén vált sajátunkká,
helyükbe új életminták lépnek, ami persze távolról sem jelenti azt, hogy a gyászoló
mindenestül elfelejtené az elhunytat.
Az elhunyt belső alakká, belső kísérővé változtatása mindamellett kockázatos: különös,
patológiás következményekkel járhat, mégpedig akkor, ha a maga személyiségével a gyászoló
egyszerűen „belebújik az elhunyt bőrébe”; azt teszi, amit ő tenne, azt gondolja, amit ő
gondolna, elkötelezi magát ott, ahol feltételezi, hogy az elhunyt is ezt tette volna, eközben
pedig valójában már nem is érzékeli saját lehetőségeit és vágyait. Ezekben az esetekben az
elhunyt szinte második személyiségként telepszik rá a gyászolóra; nem csoda, hogy az
képtelen új viszonyt kialakítani önmagával és a világgal.92
Segítőként számolnunk kell a gyászmunka már meghaladott szakaszaiba való, akár
többszöri visszaeséssel. Ez a gyászoló önmaga iránt megfogalmazódó kételyeivel függ össze,
pontosan akkor, amikor az önmagához és a világhoz való új viszonyának kialakulását kísérő
eufória némiképp lecsendesült. Magát az átalakulást persze, annak teljes időtartama alatt, a
gyászolónak kell elviselnie; a többiek teherbírásának is megvan a maga határa.93
91
I.m. 76. o.
92
Uo.
93
I.m. 77. o.
29
II.3.2. Rendszerszemléletű megközelítés
Az élet olyan csoportösszefüggésekben történik, mint család, iskola, munkahely,
egyház. nagy hangsúlyt helyez a gyászoló környezetének aktív szerepére és befolyásoló
94
hatására Ez a szemléletmód a rendszer azon sajátosságaiból indul ki, hogy az egymással
kölcsönhatásban és kapcsolatban lévő elemek együttesét jelenti. Bármilyen csoport, így az
iskolai osztályközösség is lehet rendszer, amelynek tagjai egymással kölcsönhatásban
(cirkularitásban) állnak, és kölcsönös viszonyaikat szabályok (vagyis interakciós modellek)
szerint igyekeznek meghatározni.95 A rendszerszemléletű megközelítés a gyászban is az
emberközti kapcsolatok dinamikájának a megértésére törekszik. Hiszen az elhunyt személy és
a gyászoló is egyaránt tagja egy átfogó szociális rendszernek, amelynek azonban a halál miatt
megrendült az egyensúlya. Egyetlen haláleset sem történik egy adott szociális rendszertől
függetlenül (még akkor sem, ha az elhunytnak nem volt családja). Ezért a gyászt sem lehet
csak izoláltan, belső pszichodinamikai történésként értelmezni, hiszen a gyászoló is benne él
egy adott rendszerhierarchiában, így a gyász egyrészt annak a szociális rendszernek a
minőségétől, adottságaitól függ, amelyben gyászolnak, másrészt, a már említett cirkularitás
értelmében a gyász is visszahat kihívásként a szociális rendszerre.96
A gyász lineáris és rendszerszemléletű vizsgálatának az összekapcsolása, valamint
egymásra utaltsága rávetíthető az iskolai osztályközösségre, amelyben egyaránt foglalkozni
kell magával a gyászolóval és az őt körülvevő társakkal. Morgenthaler, berni gyakorlati
teológus alapján97
94
I.m. 119. o.
95
96
I.m. 120. o.
97
MORGENTHALER, CHRISTOPH: Systemische Seelsorgp. Impulse dér Familien und Systemtherapie für die
kirchliche Praxis., Stuttgart, Berlin, Köln, 2000(2). Kohlhammer, 235. o. in: BODÓ, S.: Gyászidőben, 120. o.
30
A gyász rendszerszemléletű megközelítése az osztályközösség vonatkozásában
elutasítás felszakadó érzelmek keresés és elválás új viszonyulások
Egyén
megküzdési kísérlet
az egyensúly a meglévő
Osztály felbomlása az szabályokkal és az osztályrendszer új egyensúly az
osztály eszközökkel öntevékeny osztály
rendszerében újraszerveződése rendszerében
Az ábra szerint az individuális gyászreakciók hatnak a rendszer folyamataira, s a
gyászrendszer kölcsönösen befolyásolja a személyes gyászt. Ez a hipotézis okozta eddigi
kutatásomat, és ez vezet tovább a gyászfeldolgozás egy lehetséges útjának kialakításához a
középiskolai hitoktatásban.
II.3.3. Meghatározó tényezők

A gyász folyamatának a megélése nagy egyéni különbségeket mutat, amelyek a
következő tényezőkből adódhatnak:
1. A halál módja. A szerettüket betegségben elvesztők egészen más kérdésekkel kell,
hogy szembenézzenek, mint a balesetben elhunytak hozzátartozói, és különösen nehéz
gyászfolyamat várhat azokra, akik hozzátartozójukat öngyilkosság vagy gyilkosság
következtében veszítették el. A halál váratlansága az egyik legkritikusabb meghatározója a
gyászfolyamatnak, hiszen ebben az esetben nincs mód a felkészülésre, a kapcsolat
korrekciójára, sem a búcsúra.98
2. A halál helyszíne. Nemcsak a halál módja, hanem annak helyszíne is befolyásolja a
gyász folyamatát. A fejlett országokban az emberek 70-80 százaléka kórházban hal meg, az
otthoni környezet lelki és eszközi lehetőségeinek megteremtése egyre ritkábban vállalt
feladat. Ennek többek közt az is oka, hogy a mai családokban, a nők munkába állásával
„gondozói szerepkörük” ellátására kevesebb energia és idő jut. A praktikus okokon túl talán
az otthoni halál túlságosan valóságos és ezért gyakran elviselhetetlen volta is jelentős szerepet
játszik az intézményre hárításban. Ezért a valóban megterhelő együttléttel járó búcsú helyett
az ember gyakran lemond a gyászt nagyban segítő közelségről.99
3. Az elhunyt élethelyzete, életkora. A magzat halála különösen nehéz, hiszen a
gyermek és édesanyja között szimbiotikus kapcsolat van, amelyet ambivalens érzelmek
övezhetnek, ezért erős lehet a bűntudat érzése az anyában, aki nem is élheti át anyai érzéseit
igazán. A gyermek halála esetén a szülő a jövőre vonatkozó elképzeléseit is elveszíti, és
többszörösen felmerül a halál értelmetlenségének érzése. A fiatal felnőttek halála esetén az
98
KÁRPÁTY, Á.: A gyász szociológiája, 14. o.
99
31
élet meg nem élt lehetőségei, ki nem használt potenciáljai miatti bánat is hozzáadódik a
gyászhoz. Különösen nehéz azoknak az idős gyászoló szülőknek a helyzete, akik felnőtt
gyermeküket, egyben egyetlen támaszukat veszítették el.100 Időskorban elhunyt esetében pedig
sokkal inkább az élettel való beteljesedésként értelmezik a halálesetet.
4. A gyászoló és az elhunyt közötti kapcsolat jellege. egyrészt beszélhetünk itt a
kapcsolat konfliktusairól, és a sokszor kóros gyászfolyamatot indukáló ambivalens
kapcsolatokról, ahol nincs már mód a konfliktusok feloldására. Másrészt a kapcsolat
jellegéhez tartozik még az elhunyt és a gyászoló közötti rokoni, illetve ismeretségi fok, amely
különleges színezetet ad a gyászfolyamatnak.101
5. A gyászoló alapszemélyisége. Elkülöníthető egymástól az instrumentális és az
intuitív gyászoló típusa. Az intuitív gyászolók intenzíven élik meg érzéseiket, amelyeket
sírással és panaszkodással fejeznek ki. Sikeres megküzdési stratégiájuk az érzelmek átélése és
kinyilvánítása. Az instrumentális gyászolók esetében az érzések kevésbé dominálnak,
jellemzőbb a gondolatok intenzív megtapasztalása, talán ezért is vonakodnak beszélni az
érzéseikről.102 Összességében elmondható, hogy a gyászoló személyiségének
differenciáltsága, érettsége, megküzdési képességei kifejezetten meghatározzák a
gyászfolyamatot.
6. A gyászoló neme. A gyász átélése és kifejezése több szempontból is eltérő lehet nők
és a férfiak között. Vannak, akik helyesebbnek látják elkülöníteni a férfiak kognitív,
magányos, kontrollra és cselekvésre törekvő gyászát a nők szociális és érzelemközpontú
gyászától. Mások azonban inkább személyiségjegyekben látják a különbséget. 103 A társadalmi
nem fogalmának alakulása kiemeli, hogy egy olyan tényezőről beszélünk, mely születésünktől
fogva az egyik legerőteljesebb szabályozó és meghatározó elve életünknek és
fejlődésünknek.104 A legtöbb férfi keresztülmegy a bizonytalanság gondokkal teli szakaszain,
de amíg megvan az a bizonyossága, hogy a dolgok végül rendbe fognak jönni, addig a
férfiasság érzete megmarad. A nőiességnek csakúgy, mint a férfiasságnak, sokkal több köze
van ahhoz, hogy egy nő hogyan viszonyul önmagához és a környezetéhez, mint bármi
máshoz. Egy asszonytól gyakran elvárt, hogy kisebb szerepet játsszon számára a teljesítmény
100
VIZINGER, E.: Gyász és autogén tréning, Kharón Thanatológiai Szemle, 2010/1., 4. o.
101
102
PROSSER-DODDS, L.: The relationship between grief and personality…, p. 2.
103
VERSALLE, A.; MCDOWELL, W.: The attitudes of men and women. Concerning gender differences in grief., p.
63-65.
104
ÉDES, T; KEREKES, ZS.: Gyászolni az élőt, Kharón Thanatológiai Szemle, 2011/4, 12. o.
32
ahhoz, hogy teljesnek érezze magát. Figyelme nem annyira a külvilág alakítására, mint inkább
a kapcsolatrendszerekbe való belépésre irányul.105
7. A gyászoló életkora. a csecsemők féléves koruk körül tudják megélni a szülő
távollétének, gondoskodásának hiányát, amire a tiltakozás, kétségbeesés és elfogadás
reakcióit adják. Az óvodáskorú gyermekek már foglalkoznak a halállal, tudnak arról, hogy a
halál fájdalommal is járhat, és ez félelmet vált ki belőlük, a gyászra adott reakciójuk
legtöbbször viselkedésbeli változás, gyakori a regresszió. A serdülők gyásza a felnőttekéhez
hasonló, azonban nagy veszélyt jelent ebben az életkorban a deviáns magatartás gyakoribbá
válása a gyász következményeként. Az idősek gyászának jellegzetessége, hogy gyakori az
érzelmek felszakadásának elhúzódó folyamata, és a gyászfolyamatot lezáró, önmagához és a
világhoz új viszonyt kialakító stádium sokszor nem jelenik meg.106
8. A gyászoló előzetes veszteségei. A sorozatos veszteségek megnehezítik a gyász
feldolgozását. Itt azonban nem feltétlenül kell konkrét halálesetre gondolnunk, hiszen a
veszteségnek számos formája van, és a gyászolókkal való foglalkozás során fontos azt is
tudnunk, hogy a gyászoló elveszítette-e állását, egészségét, szakadtak-e meg számára fontos
kapcsolatok, hiszen ezek mind nehezíthetik az aktuális feldolgozási folyamatot.107
9. A gyászoló pszichés helyzete. Fontos befolyásoló tényezője lehet a
gyászfolyamatnak, hogy a gyászoló szenved-e depresszióban, pszichiátriai kezelés alatt áll-e,
fennáll-e szuicídum veszélye, szükség van-e krízisintervencióra.
10. A gyászoló kulturális környezete. Nagyban meghatározza a gyászoló
érzelemkinyilvánításait, hogy milyen közegben megy végbe a feldolgozási folyamat: annak
nemzetiségi, etnikai és vallási összetétele milyen szertartásokban vesz részt, mit gondol a
halott további sorsáról.108
11. A gyászoló vallásossága. A különböző vallásos szertartások, a halállal kapcsolatos
magyarázatok jelentős erőforrások lehetnek a halállal való megküzdésben. Különösen nagy a
vallásosság jelentőssége a halálfélelem szempontjából. A halál ismeretlenségétől való
félelemnek köszönhetően a transzcendens létezés tényében kételkedők jobban félnek a
haláltól, mint az ateisták és a szilárdan hívők. A vallásosság különös jelentőséget kap az
ember életében egy súlyos veszteség átélése vagy fenyegetettség idején. Ha hite szerint képes
meglátni, megtalálni a szenvedés, a küzdelem értelmét akár a személyes imádságban, akár a
105
Uo.
106
107
108
PROSSER-DODDS, L.: The relationship between grief and personality…, p. 33.
33
vallásos közösség támogatása révén, az komolyan támogatja a veszteség okozta megküzdés
folyamatát és sikerét.109
12. A gyászoló szocializációja és kapcsolatrendszerének minősége. A család, a
média, az oktatási intézmények által közvetített halállal és gyásszal kapcsolatos vélekedések
nagyban befolyásolják az ember halálképét, növelik vagy fokozzák halálfélelmét, ezzel
hosszú távon megalapozzák a gyásszal való megküzdésének lehetőségeit. 110 Azonban a
szociális támasz, mint minden nehéz helyzetben, a gyász során is meghatározónak bizonyul a
megküzdés szempontjából. A társas támasz egyaránt jelenthet tanácsadást, konkrét segítséget,
megnyugtatást, meghallgatást, amelyekre természetesen a megfelelő időben és formában a
gyászolóknak szüksége is van.111
A gyászfolyamatot befolyásoló tényezők természetesen kölcsönösen hatnak egymásra
is, nehezítve a gyászt vagy erőt nyújtva a gyászolónak.
III. A középiskola, mint keret

A gyerek számára a család után az iskola a második legfontosabb szocializációs közeg,
ezért a feldolgozási folyamatnak keretet adó intézmény szerepét is be kell töltse. Állami vagy
állami fenntartástól függően heti egy vagy több tanórával számolhatunk, amelyen a hittanár
lehetőséget kap a gyászfeldolgozás segítésére, a szükséges ismeretek átadása és a pásztori
jelenlét által.
III.1. Egy középiskolai osztály

Az iskolai osztály igen heterogén csoport, amelynek meghatározó funkciói vannak a
társas kapcsolatok alakulásában. Ez a közösség formálja az évek során felnőtté a gyereket.
Sokszínűségének köszönhetően a diák problémamentesen tud kapcsolódni az osztály bizonyos
alcsoportjaihoz, majd később megleli a helyét a teljes osztályban. A csoport mint közvetlen
társulási forma lehetőséget ad az összetartozás, valamint a személyes kiteljesedés igényeinek
a kielégítésére.112 A prepubertás-, majd pubertáskorban a gyerekek egyre inkább eltávolodnak
a felnőttektől, és saját kortársaikkal alkotnak közösséget az azonos problémák, érdeklődési
körök, szórakozási és tanulási kultúra alapján. A középiskolai évek végéhez közeledve az
évfolyam már egy összekovácsolódott csapatot mutat, melynek tagjai az iskolára nemcsak
109
KÖBLI, T.: Úton a gyászban, Embertárs, 2013/4., 320. o.
110
111
FORGÁCS, A.: Társas támasz a gyászban, in.: KISS, E. CS; SZ. MAKÓ, H. [SZERK.]: Gyász, krízis trauma és a
megküzdés lélektana, 382. o.
112
HERCZEGH, J.: Az iskolai életvilág
[http://folyoiratok.ofi.hu/uj-pedagogiai-szemle/az-iskolai-eletvilag] - 2019.04.29.
34
mint a tudás forrására tekintenek, amely a társadalomban betöltendő pozíció elérésének
szükséges feltétele, hanem az osztályból és az iskola teljes diákságából nyerhető kapcsolati
tőkére is hangsúlyt fektetnek. Az együtt töltött idő mennyisége, valamint az életkori
megfelelés miatt az osztályon belüli barátságok gyakoribbak az iskolán belül kötött
barátságoknál. A kortárscsoportnak komoly személyiségformáló hatása van: megerősíti a
diákok alakuló és formálódó énképét, és a társas befolyás hatására tágul a látókörük.113
A középiskolai osztály kapcsolatrendszerének leírása szükségszerűen alátámasztja a
feltevésemet, mely szerint a személyes gyászreakciók elkerülhetetlenül hatnak az
osztályközösség folyamataira, s az osztályközösség kölcsönösen befolyásolja a személyes
gyászt.
III.2. Egy középiskolás gyászoló

A késő kamaszkorban (15-18 év) a gondolkodás tovább érik, a szociális érzékenység
fokozódik. A kora serdülők töretlen optimizmusa helyett általában jóval reálisabb hozzáállás
alakul ki, mely segít felismerni a betegség okozta tünetek jelentését, a közeledő halál
elkerülhetetlenségét. Mindez jelentős mértékű elővételezett gyászt eredményezhet, a
viselkedés ennek megfelelő megváltozásával. Ez azt jelenti, hogy a fiatal már a beteg szülő
életében elkezd gyászolni, előre vetítve a majd bekövetkező tragikus eseményt. Maga a gyász
folyamata is megváltozik, annak rövid periódusokban történő megnyilvánulása helyett a
felnőttekéhez sok vonatkozásban hasonló, intenzív és időben elhúzódó gyász jelenik meg.114
Az én-központúságot fokozódó empátia, a másik ember helyébe való beleélési képesség
váltja fel, fokozottabb felelősségérzettel, a családi feladatok természetesebb átvállalásával.
Érzelmeiket általában képesek nyíltabban megélni, illetve beszélni róluk, de annak
megválasztása, hogy kivel osztják meg belső világukat, még átgondoltabb, mint korábban. A
csoport nyújtotta támasz igénye lassan megszűnik, átadja helyét a mély baráti kapcsolatoknak.
Ha a gyermeknek ellenkező nemű barátja, barátnője van, általában ő jelenti számára a
legerősebb érzelmi segítséget. Nem ritka az sem, hogy a fiatal már a beteg szülő életében
tudatosan sorstársakat keres, akikkel problémáit meg tudja beszélni, akik hasonló
tapasztalatokat éltek át, mint ő.115
Súlyos magatartászavarok viszonylag ritkák. A fiúknál alkoholizálás előfordul, de a
helyzet átbeszélése általában elegendő, hogy ez ne jelentsen valódi devianciát. Az iskolai
113
HERCZEGH, J.: Az iskolai életvilág
[http://folyoiratok.ofi.hu/uj-pedagogiai-szemle/az-iskolai-eletvilag] - 2019.04.29.
114
SIMKÓ, CS.: Hogyan segítsünk gyermekünknek elfogadni az elfogadhatatlant?..., Kharón Thanatológiai
Szemle, 2009/4., 29. o.
115
PERCHY, M. K.: Helping Teens Work Through Grief, p. 110.
35
teljesítmények általában csak kis mértékben romlanak, inkább a beteg szülő kedvében járás
gyanánt az igyekezet jellemző. A jövő miatti aggodalom elég általános, beleértve a
továbbtanulási esélyek reális mérlegelését a majdani csonka családban. Szorongásukon,
ingerlékenységükön ugyanakkor általában erős kontrollal uralkodnak. A problémák felnőtt
módjára történő kezelése mellett a szülők esetleges korlátozó, túlzottan aggályos viselkedését,
vagy a családi feladatok özönét rosszul tolerálhatják.116
A kórházi látogatások rendszeresek, sokan tevőlegesen részt vesznek a beteg
ellátásában. A közelgő halált általában felismerik, de erről azért célszerű őket külön is
tájékoztatni, hogy az esetleges hárítások miatt a búcsúra mindenképpen lehetőséget kapjanak.
A temetési folyamatban lehetőleg aktívan, tevőlegesen vegyenek részt, beleértve akár a
koporsó kiválasztását, a gyászjelentés megfogalmazását, a búcsúztató vázlatának elkészítését
stb. Használati vagy dísztárgyaknak esetleg búcsúlevélnek a koporsóba helyezése ebben a
korban már nem jellemző. Ugyancsak nem mondható gyakorinak, hogy az elhunyt szülő
használati tárgyait viseljék. A gyász folyamán az azonosulási igény kisebb, gyászukban
sokkal inkább elvont módon a személyes kapcsolat hiánya, vesztesége jelenik meg.117
A kezdeti sokk bénultságát, egy látszólag összeszedettebb, kevesebb érzelmet felszínre
engedő, kontrolláltabb érzelmi időszak követhet, hogy aztán a temetést követő hetekben egy –
a felnőttekéhez hasonló – nehezen befolyásolható érzelmi kavalkád legyen jellemző, a
teljesítőképesség jelentős romlásával, érzelmi instabilitással. Gyakori a mély szomorúság,
sírás, düh, keserűség, nyomott hangulat és a reménytelenség érzése.118
A gyász idején is előfordulhat a már korábban jelzett alkoholizálás, a szülővel folytatott
viták, az önállósodási igény fokozódásaként a korábbinál hosszabb kimaradás otthonról stb. A
sír látogatására általában igényük van, de leginkább egyedül. Az idő múlásával a racionalitás
többnyire újra erősödik, a szociális izoláció enyhül. A halál utáni 1-2 évben a serdülők java
része főiskolára, egyetemre megy. Az új környezet érzelmileg kevésbé megterhelt, ami
valamilyen mértékű oldódást eredményez. A gyászoló szülő, illetve az esetleges kisebb
testvérek otthon hagyása ugyanakkor lelkiismeret-furdalást okozhat.119
A vallásos fiatalokra ekkor már általában nem annyira a lázadás jellemző, hitük valódi
vigaszt nyújthat, még akkor is, ha nem tudnak minden kérdésre megnyugtató választ adni.
116
Szemle, 2009/4., 29. o.
117
Uo.
118
RIMÁNYI, Z.: Gyász az iskolában. A veszteség- és tehetetlenségérzés kezelése az osztályban.
[https://folyoiratok.ofi.hu/uj-kozneveles/gyasz-az-iskolaban] - 2019.04.30.
119
Szemle, 2009/4., 30. o.
36
IV. Tabuizált folyamat biztos keretek között
A kutatás során szerzett ismeretek összegzésére szolgál a cím, amely egy módszert
foglal magában. A hétköznapok során kevés esélyt kapunk a gyászfeldolgozás elsajátítására a
középiskolai keretek között, ahol a diákok leterheltségükből adódóan könnyedén kizárhatják a
gyász által befolyásolt otthoni életünk valóságát. De évről-évre visszatérő lehetőségként
kínálkozik a Halottak Napja, vagy közismertebb nevén a Mindenszentek Ünnepe. Református
hagyományunk, amely a biblián tájékozódó halálértelmezést is magába foglalja, ebben az
időszakban a november 1-jéhez legközelebb eső vasárnapot jeles napként tartja számon, mint
a Gyászolók Vasárnapja. Hitgyakorlatunk szerint a halottakkal már nem foglalkozhatunk,
azonban a hátramaradott élőkért még tehetünk egyet s mást. Ebből adódóan segíthetjük a
középiskolai keretek között élő gyászoló fiatalt és az őt körülvevő osztályközösséget is, hogy
gyászolóként megismerjék a feldolgozás módját egy alternatív megoldás alkalmazásával a
halállal szembeni viszonyulás formálása valamint a gyászfázisok elsajátítása által.
IV.1. A halállal szembeni viszonyulás formálása

Hitoktatóként szerzett tapasztalataimból kiindulva az osztályközösségben kitűzött cél
elérése már az első 10 percben eldől. Amennyiben sikerül a tanulók figyelmét felkelteni és
megtartani, az ismeretek átadása már nem csupán a tanár vágya lesz. A diákokat ki kell
éheztetni egy válaszra egy jó kérdésfelvetéssel. Ahhoz, hogy a halállal szembeni
viszonyulásukat formálni tudjam, segítségül hívok egy mesét, amely a sok fiatal életére hatást
gyakorló Harry Potter történetből származik.
„Volt egyszer három fivér, akik útra keltek, s egy este szürkületkor egy elhagyott,
kanyargós ösvényre értek. A testvérek útját végül egy folyó keresztezte, amin nem volt gázló, s
túl sebes folyású volt ahhoz, hogy biztonságban átúszhassanak a túlsó partjára. A három
testvér azonban járatos volt a mágiában, így hát csak intettek varázspálcájukkal, s máris híd
ívelt át a veszélyes víz fölött. Már a híd közepén jártak, mikor egy csuklyás alak állta útjukat.
S a Halál megszólította őket. Bosszantotta, hogy hoppon maradt, mert megszokta már, hogy
az arra tévedő utazók mind a folyóba vesznek. Hanem a Halál agyafúrt volt: megdicsérte a
három testvér ügyes varázslatát, és azt mondta, jutalmat érdemelnek, amiért sikerült
túljárniuk az eszén.
A legidősebb testvér, aki harcias férfi volt, egy minden létezőnél erősebb varázspálcát
kért: olyat, amelyik minden párbajban győzelemre segíti tulajdonosát, olyat, amelyik méltó a
varázslóhoz, aki legyőzte a halált. A Halál odalépett egy folyóparti bodzafához, pálcát
37
készített egy lelógó ágából, és átadta azt a legidősebb testvérnek. A középső testvér rátarti
ember lévén meg akarta alázni a Halált, s azt kérte, legyen hatalma visszahívni holtukból az
embereket. A Halál felemelt egy követ a folyópartról, átadta a középső testvérnek, és azt
mondta, a kő visszahozza a holtakat. Ezután a Halál a legifjabb testvértől is megkérdezte,
milyen jutalmat kíván. Ő volt a legszerényebb a három közül, s a legbölcsebb is, mert nem
bízott a Halálban. Ahhoz kért hát segítséget, hogy mikor továbbáll onnan, a Halál ne
követhesse őt. És a Halál, mit volt mit tennie, átadta neki saját láthatatlanná tévő köpenyét. A
Halál ezután félreállt, s a három testvér folytatta útját. Ámuló szavakkal emlékeztek meg
kalandjukról, s versengve csodálták a Halál adományait.
Idő múltával azután a testvérek elváltak, s ki-ki a maga útján ment tovább. A legidősebb
fivér egyheti vándorlás után elért egy messzi faluba, s ott felkereste régi haragosát, egy másik
varázslót. Párbajra hívta ki őt, s a bodzapálca birtokában könnyű diadalt aratott fölötte.
Halott ellenfelét hátrahagyva a legidősebb fivér betért egy fogadóba, s ott nagy hangon
eldicsekedett a legyőzhetetlen pálcával, amit magától a Haláltól csikart ki. Aznap éjjel egy
másik varázsló odalopózott a borgőzös álomba merült hencegő ágyához. A tolvaj elvette a
pálcát, s hogy ne végezzen félmunkát, elmetszette a legidősebb fivér torkát. Így jutott az első
testvér a Halál kezére.
Ez idő alatt a középső fivér megtért otthonába, ahol egyedül lakott. Ott elővette a
holtakat ébresztő követ, és háromszor megforgatta a kezében. Nagy ámulatára és szíve
örömére nyomban megjelent előtte a leány, aki mátkája volt, amíg el nem ragadta a korai
halál. Ám a leány bús volt, és hideg; mintha fátyol mögül tekintett volna szerető párjára. Bár
visszatért, szenvedett ezen a világon, nem találta már helyét az élők között. A középső fivérnek
végül eszét vette a reménytelen vágy, s kioltotta saját életét, hogy a sírban egyesüljön
mátkájával. Így jutott a középső testvér a Halál kezére.
A Halál sok-sok éven át kutatott a legifjabb fivér után, de nem bukkant nyomára. A
harmadik testvér aggastyánkort ért meg. Egy napon aztán levetette a láthatatlanná tévő
köpenyt, és a fiának adta. Régi barátként üdvözölte akkor a Halált, örömmel tartott vele, s a
Halál tisztelettel vezette ki őt az árnyékvilágból.”120
A három fivér története rendkívül jól kifejezi korunk tabuizált halálszemléletét. Ma is
mindent megpróbálnak az emberek a halállal szemben. A legidősebb testvérhez hasonlóan
vannak, akik harciasan küzdenek a végsőkig, hogy legyőzzék a halált. A középső testvérhez
hasonlóan vannak, akik rátarti módon hatalomra vágynak a halál fölött. Végül pedig a
120
ROWLING, J.K [FORD.: TÓTH, T. B.]: Harry Potter és a Halál ereklyéi, 407-410. o.
Kisfilm formájában: [https://www.youtube.com/watch?v=_2cqoqpiBwk] - 2019.04.30.
38
legkisebb testvérhez hasonlóan vannak, akik csupán szeretnék elkerülni a korai halált a maguk
szerénységével. A halállal szembesülve a legtöbb ember arra vágyik, hogy bármilyen módon,
de biztosan túlélje azt, mert földhözragadt életet folytatnak. Ezzel szemben – különösen a
fiatalok számára – föl kell mutatni a halál folyamatában történő szemléletét, amely az Istenbe
vetett hittel kiegészítve nem megszakítja az ember életét, hanem örökkévaló magaslatokba
emeli. Így kialakulhat az emberben az a fajta viszonyulás, amely mindenekelőtt számol a
halállal, és arra nem ellenségként, hanem barátként tekint Pál apostolhoz hasonlóan: „nekem
az élet Krisztus, és a meghalás nyereség” (Fil 1,21).
IV.2. A gyász folyamatában történő segítségnyújtás

Élő reménység nélkül nem beszélhetünk eredményes gyászfolyamatról sem, ezért
szükséges a gyászfeldolgozás kezdetén a halálkép formálása. Ezt követően veheti kezdetét a
támogató környezet kialakítása, amely egyrészt magában foglalja az osztály felkészítését a
gyászoló társ befogadására (reakcióinak, érzékenységének tolerálására), másrészt jelenti a
gyászoló fiatal felkészítését is a társai között történő életfolytatásra.
A haláleset közlésekor a gyász első stádiumába, az elutasítás állapotába kerül a

gyászoló, amellyel hatást gyakorol a társaira is, felbomlasztva az addigra meglévő egyensúlyt.
Míg egyikük képtelenek felfogni, elhinni, tudomásul venni a halál tényét, a többiek
képtelenek bármit is kezdeni társuk megváltozott helyzetével. Ilyenkor nem szabad őket
magukra hagyni, még akkor sem, ha nekünk is nehéz beszélni. A gyász elindulásának fontos
feltétele ugyanis, hogy minél részletesebben ismerjék a kialakult szituációt, és arra irányuló
kérdéseket tehessenek fel a kezdeti sokk csillapításához. Ez segíti a történtek tudomásul
vételét és az érintettek átlépését a folyamat második stádiumába.
A gyász második szakaszában, az érzelmek felszakadásakor nehezen kontrollálható,

elkerülhetetlen érzelmek sora jelenik meg az osztályközösségben. A gyászoló bánata,
fájdalma, bűntudata, dühe, keserűsége és reménytelensége rátelepszik azokra, akik őt körül
veszik. Megküzdési kísérletként csupán a meglévő szabályokat és eszközöket alkalmazhatják
azok, akikre váratlanul hatást gyakorol egy addig ismeretlen tényező. A fázis kezdeti
útkeresései eleinte egyaránt nehezítik az egyén és a rendszer helyzetét is, mígnem idővel és
kitartással kialakulnak új szabályok és eszközök, amelyek segítik a gyász folyamatát.
Elengedhetetlen, hogy a diákok ebben a szakaszban sem maradjanak egyedül, ugyanis itt
fokozódik a segítő iránti szükség, aki beszélgetésvezetésével képes előmozdítani az érzések
39
megélését és elfogadását. De soha ne tegyük kötelezővé az ilyen beszélgetéseken való
részvételt, soha ne minősítsünk érzelmeket és soha ne ítélkezzünk ezekkel kapcsolatban. A
második stádiumban külön odafigyelést igényel a diákok teljesítményének bár átmeneti,
mégis fokozatos romlása. Ennek oka, hogy a krízisbe került ember képtelen a megszokott
koncentrálásra, erős szorongás lehet úrrá rajta, viharos érzelmei szétzilálhatják kognitív
funkcióit, vagy egyszerűen szomorúsága, reménytelenségérzése teszi lehetetlenné, hogy jól
teljesítsen. Fontos szerepe van a nehézségek leküzdésében annak, ha a pedagógusok
megértőek és türelmesek a teljesítményromlással vagy a megváltozott viselkedéssel szemben.
Ugyanakkor azt is fel kell mutatni a gyászoló közösség előtt, hogy az élet megy tovább, ezért
a gyászmunka előrehaladtával vissza kell állni a tanulók teljesítményszintjének is.
A keresés fázisa alig nyomon követhető az iskolai közegben, mivel a gyászoló és az

elhunyt legtöbb közös élménye az otthonhoz kötődik. Azonban az elválás stádiuma
egyértelművé válik a gyászoló elmagányosodásával. Ennek oka, hogy az osztályrendszerben
meglévő viszonyulásokban nem találja a társakat megváltozott élethelyzetének
feldolgozásához. Az elhunyt hiánya általában pótolhatatlan veszteségélményként van jelen,
amelyet a társak nem enyhíthetnek egészen addig, amíg újra nem szerveződik az
osztályrendszer és nem jön létre az elválást segítő támogató közösség. A segítőnek ehhez föl
kell ébreszteni a gyászoló társaiban is az elválás tapasztalatait, hogy mindannyian azonosulni
tudjanak a megváltozott élethelyzetbe kerülő személy küzdelmével. Az együttérzés, valamint
az összetartás által az elválás folyamatában a gyászoló és társai egymásra találnak, amely az
egyént és a rendszert is átsegíti a gyászfolyamat utolsó fázisába.
A halállal való szembesülés megrendíti a világról és benne magunkról alkotott

képünket, a gyász pedig az a folyamat, amelyben újjáépítjük mindezt. A gyász célja új önkép
és világkép kialakítása, amely az iskolai közegben a gyászoló új viszonyulásainak
megvalósítását és az osztály rendszerében történő új egyensúly létrejöttét eredményezi. Egy
ilyen folyamat hatására megerősödő osztályközösség tapasztalatot szerez a krízisek
feldolgozásához, amely végig kísérheti őket egész további életükben. Pedagógusként pedig
akkor végezzük a legnagyobb munkát, ha tanítói-nevelői jelenlétünkkel segítjük a ránk
bízottak életre történő felkészítését.
40
V. Következtetések
A dolgozatom végére egyértelművé vált, hogy alapos ismereteken nyugvó, nagy
felkészültséget igényel a halállal történő szembesülés és a gyász feldolgozása. Személyes
tapasztalatból tudom, hogy ennek hiánya milyen sérüléseket okozhat az emberben. Ellenben,
ha már középiskolás koromban használhattam volna, amit csak később értettem meg, az azóta
bekövetkezett krízisek is másként érintettek volna. Az életem példázza, hogy mindez
tanulható, csupán szükséges valaki, aki képes megtanítani. Hiszem, hogy Isten hívásának
engedve, kutatásom által magam is ilyen tanítóvá válhatok. Az erre irányuló szükség
kétségtelen. Bármennyire is önállóságra törekvő társadalomban élünk, korunk emberének
nagy szüksége van a segítségre, főként az igazán nagy kríziseket jelentő helyzetekben. Az
életvégi kérdésekre történő felkészítést pedig nem lehet elég korán kezdeni.
Fontos, hogy az erre irányuló munkában mindenekelőtt egy reális, korhű képünk legyen
a halállal szembeni viszonyulásról, amely meghatározza az eseti alapállásunkat. A hontalanná
vált halált újra közel kell hoznunk a mindennapi életünkhöz, hogy mindannyian
megbarátkozhassunk az elkerülhetetlen valósággal. De mindez még kevés, mert amíg nincs
élő reménység, addig a halál legyőzhetetlen ellenség. Azonban hittel kiegészítve ezt a
halálképet, egy legyőzött hatalom vár ránk, amely „barátként” átsegít a földi élet
mulandóságából az örökkévalóságba. Ez a fajta reményteljes viszonyulás alapjaiban határozza
meg a gyászról alkotott képet is, amely szintén formálást igényel napjainkban. Míg a legtöbb
ember iszonyatos valóságként tekint a rá váró gyászra, a folyamat utolsó stádiuma mégis
minden esetben gyógyulást ígér. A gyászolni nem akaró ember számára szükséges a gyász
visszaépítése az élet minden színterére, hogy bármilyen veszteség idején bízhassunk a tovább
lépés ígéretében. De mindez még kevés, mert amíg nincs élő reménység, addig a gyász
személytelen ígéret csupán. Azonban hittel kiegészítve ezt a gyászképet, egy Vigasztaló Isten
vár ránk, akinek a legnagyobb kilátástalanság idején is terve van velünk: mégpedig jólétet és
nem romlást tervez, és reményteljes jövőt szán mindannyiunknak (Jer 29,11). Ez a fajta
reményteljes jövőkép az, amely átsegítheti az embert a gyász minden stádiumán.
Az a tanító, aki mindezt személyes tapasztalataiból ismeri, hitelesen képes át is adni
bizonyosságát a rá bízottaknak. Amennyiben ehhez van indíttatás, már csak az utat kell
megtalálni a gyászolókhoz, amelyen járva segíteni lehet őket a feldolgozáshoz szükséges
ismeretek elsajátításában és a kialakult helyzet hitkrízisként történő értelmezésében.
Támogató kíséretünkkel kiegészítve, Isten eszközként használhat bennünket gyógyító
41
munkájában, amelynél nagyobb megtiszteltetés nem érheti az embert. Kívánom, hogy ebben
legyen része mindazoknak, akik hozzám hasonló motivációval indulnak gyászolók közé.
42
1. sz. melléklet121
GYÁSZFÁZISOK
Lindemann Averill Bowlby Tatelbaum

(1944) (1968) (1976) (1980)
Sokk
Megrázkódtatás, sokk Sokk Döbbenet
Tiltakozás
Sóvárgás, keresés Tárgyvesztés Szenvedés és
Kétségbeesés
Szétesés, felbomlás tudatosítása összeomlás
Újraszerveződés, Utóhatások és életünk
Felépülés Gyógyulás
megnyugvás újjászervezése
Spiegel Brown és Stoudemire Martocchio Horowitz
(1981) (1983) (1985) (1993)
Lesújtottság és
Sokk Sokk Sokk
hitetlenség
Tiltakozás és
Kontrolláltság Elmélyülés az Elutasítás
elvágyódás
elhunyttal való
Összeomlás,
Regresszió kapcsolatban Elárasztás
kétségbeesés
A gyásszal való
Átdolgozás
azonosulás
Adaptáció Újraszerveződés
Újraszerveződés és
Lezárás
helyreállás
Parkes Kast Polcz Pilling
(1994) (2000) (2001) (2001)
Szembesülés a halállal Anticipációs gyász
Dermedtség és Elutasítás, elzárkózás és a veszteséggel
Sokk
tompultság a tudomásvételtől
Összeszedettség Kontrolláltság
Sóvárgás, vágyakozás Az érzelmek feltörése Sóvárgás, keresés
Talajvesztettség
Tudatosulás
(szétesés, regresszió,
Szétesettség, Keresés, megtalálás és káosz)
kétségbeesés az elválás stádiuma Számadás, Elfogadás
számbavétel, a
kapcsolat átdolgozása
Önmagunkhoz és a Útkeresés, adaptáció, Adaptáció
Újraszerveződés és
világhoz fűződő új alkalmazkodás az új
visszatérés
viszony kialakítása életformához
121
KÁRPÁTY, Á.: A gyász szociológiája, 56. o
43
Irodalomjegyzék
Keresztyén bibliai lexikon

[https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-keresztyen-bibliai-lexikon-C97B2/h-C9DAA/halal-
C9DD5/] - 2019.04.27.
ZSENGELLÉR, J.: Test és lélek
[https://vigilia.hu/regihonlap/2004/4/zsengeller.htm#1] - 2019.04.29.
RIBÁR, J.: A halál teológiája, 7. o.

[http://epa.oszk.hu/02300/02357/00004/pdf/EPA02357_Credo_03_1997_1-2_026-034.pdf] - 2019.04.28.
DANK, M.; MARTÉNYI, F.: A daganatos betegek végigkövetése, in: HEGEDÜS, K.: Halálközelben II. A haldokló
és a család méltóságáért., Budapest, Magyar Hospice Alapítvány, 1995., 94. o.
BÉKÉS, V.: Ki fél a haláltól?, Kharón Thanatológiai Szemle, 2000 ősze, 1. o.


GEISZBÜHL-SZIMON, P.: Beszélgessünk-e a halálról?, Kharón Thanatológiai Szemle, 2016/3., 21. o.
JOHN, W. JAMES; RUSSEL, FRIEDMAN [FORD.: HERKE DAHLGREN, ANDREA.]: Gyógyulás a

gyászból, Budapest, Zafír Press, 2011, 190 o.
VERSALLE, A.; MCDOWELL, W.: The attitudes of men and women. Concerning gender differences in grief.,
Baywood Publishing, 2005, OMEGA, Vol. 50(1) p. 53-67.
PERCHY, M. K.: Helping Teens Work Through Grief, New York, Brunner-Routledge, 2004, p.
110.
ROWLING, JOANNE KATHLEEN [FORD.: TÓTH, TAMÁS BOLDIZSÁR]: Harry Potter és a Halál ereklyéi, Budapest,
Animus Kiadó, 2008, 756 o.
ARIES, PHILIPPE [TRANS.: RANUM, M. PATRICIA]: Western Attitudes toward DEATH: From the Middle Ages to
the Present, London, MARION BOYARS, 1974. 111 p.
44

Gyászfeldolgozás A Középiskolai Hitoktatásban - 2018-19 Tavasz - HIDI - JZCAGK Másolata

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Gyászfeldolgozás A Középiskolai Hitoktatásban - 2018-19 Tavasz - HIDI - JZCAGK Másolata

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

DEBRECENI REFORMÁTUS HITTUDOMÁNYI EGYETEM

GYAKORLATI TEOLÓGIAI TANSZÉK

Készítette: Hidi László

Témavezető: Dr. Bodó Sára

I. A halál, mint tabu

I.1. Biblikus értelmezés

1.1.2. A halál fokozatai

1.1.3. Az egyetlen reménység

I.2. A halállal való szembesülés történeti áttekintése

1.2.1. Változó helyzetkép

1.2.2. Philippe Ariès tradicionális terminológiája

Az „önmagunk halála” a középkortól a 18. századig tartó időszak. A középkor vége

A „másik halála” korszakában, a 18. század végétől száműzték a templomokból a sok

A „tiltott halál” kezdetétől, korunkban megnevezhetetlenné, szégyenletessé, tabuvá

1.2.3. A modernkor tabuizált halálképe

Dank Magdolna és Martényi Ferenc tanulmányukban összefoglalják a haláltabu

1.2.4. A posztmodern halálkép felé

Tradicionális Modern Posztmodern

I.3. A halál folyamata

1.3.1. Elutasítás és izoláció

II. A gyász, mint folyamat

II.1. A gyász fogalmi meghatározása

II.1.1. Pszichoanalitikus megközelítés

II.1.2. Krízislélektani megközelítés

II.1.4. A krízis formái

I. Biológiailag meghatározott krízisek

Dr. Hézser Gábor terminológiája szerint a gyász a pszichikailag meghatározott krízisek

II.1.5. A krízis teológiai aspektusa

II.2. A gyászolás történetének meghatározó mozzanatai

II.3. A gyász folyamata

II.3.1. Lineáris modellek, Verena Kast fázisbeosztásai

1. Az elutasítás stádiuma. A halálhírt követő első fázist az érzéketlenség jellemzi.

2. A felszakadó érzelmek stádiuma. Az érzéketlenség fázisát a felszakadó érzelmek

3. A keresés és az elválás stádiuma. Az előző stádiumban megjelenő a düh és bűntudat

4. Az önmagunkhoz és a világhoz fűződő új viszony kialakulásának stádiuma.

II.3.3. Meghatározó tényezők

III. A középiskola, mint keret

III.1. Egy középiskolai osztály

III.2. Egy középiskolás gyászoló

IV.1. A halállal szembeni viszonyulás formálása

IV.2. A gyász folyamatában történő segítségnyújtás

A haláleset közlésekor a gyász első stádiumába, az elutasítás állapotába kerül a

A gyász második szakaszában, az érzelmek felszakadásakor nehezen kontrollálható,

A keresés fázisa alig nyomon követhető az iskolai közegben, mivel a gyászoló és az

A halállal való szembesülés megrendíti a világról és benne magunkról alkotott

Lindemann Averill Bowlby Tatelbaum

Keresztyén bibliai lexikon

KÜBLER-ROSS, E. [FORD.: BLASSZAUER, B.]: A halál és a hozzá vezető út, 4. o.

RIBÁR, J.: A halál teológiája, 7. o.

BÉKÉS, V.: Ki fél a haláltól?, Kharón Thanatológiai Szemle, 2000 ősze, 1. o.

POLCZ, A.: Ideje a meghalásnak, 9. o.

JOHN, W. JAMES; RUSSEL, FRIEDMAN [FORD.: HERKE DAHLGREN, ANDREA.]: Gyógyulás a

You might also like