Scarlet Wilson

Szerelem karácsony idején

Minden jog fenntartva. Jelen kiadvány bármely részét tilos a
kiadó írásos engedélye nélkül módosítani, sokszorosítani,
bármilyen elektronikus vagy gépi formában és egyéb módon
közzétenni vagy terjeszteni, beleértve a fénymásolást,
felvételkészítést és mindenfajta információtároló vagy -
visszakereső rendszert; kivételt képez a kritikus, aki
kritikájában rövid szakaszokat idézhet belőle. Ez a kiadvány a
Harlequin Books S.A.-val létrejött megállapodás nyomán
jelenik meg. Jelen mű kitalált történet. A nevek, személyek,
helyszínek és események a szerző képzeletének termékei,
vagy ktív módon alkalmazza őket. Bármely hasonlóság élő
vagy halott személlyel, üzlettel, vállalattal, eseménnyel vagy
helyszínnel teljes mértékben a véletlen műve, és nem a szerző
szándékát tükrözi.

§ All rights reserved. Without limiting the generality of the

foregoing reservation of rights, no part of this publication
may be modi ed, reproduced, transmitted or communicated
in any form or by any means, electronic or mechanical,
including photocopy, recording or any information storage
and retrieval system, without the written permission of the
publisher, except for a reviewer, who may quote brief passages
in a review. This edition is published by arrangement with
Harlequin Books S.A. This is a work of ction. Names,
characters, places and incidents are either the product of the
author’s imagination or are used ctitiously, and any
resemblance to actual persons, living or dead, businesses,
companies, events or locales is entirely coincidental and not
intended by the author.
© Harlequin Books S. A., 2016 – Vinton Kiadó Kft., 2019
A JÚLIA 691. eredeti címe: Christmas in the Boss’s Castle
(Harlequin Mills & Boon, Romance)
Magyarra fordította: Szabó Júlia

Nyomtatásban megjelent: a JÚLIA 691. számában, 2019

Átdolgozott kiadás

ISBN 978-963-448-746-3

Kép: Shutterstock

A HARLEQUIN ® és ™ a Harlequin Enterprises Limited vagy a

konszern leányvállalatai tulajdonában álló védjegy, amelyet
mások licencia alapján használnak.
Magyarországon kiadja a Vinton Kiadó Kft., 2019

A kiadó és a szerkesztőség címe: 1118 Budapest, Szüret u.

15.
Felelős kiadó: dr. Bayer József
Főszerkesztő: Vaskó Beatrix
Telefon: +36-1-781-4351; e-mail-
cím:info@vintonkiado.hu

Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről

honlapunkon is tájékozódhat:
www.vintonkiado.hu

Az e-book formátumot előállította:

www.bookandwalk.hu
 1. FEJEZET

Grace leveregette a válláról a hópelyheket, miután a hátsó

bejáraton át belépett a londoni Chelsea városrészben lévő
Armstrong Hotelbe. Nem sokkal múlt reggel hat óra, az utcák
még sötétek voltak, a frissen hullott hóban csak Grace
lábnyomai látszottak.
Frank, a főportás nem sokkal utána érkezett. Szélesen
elvigyorodott, amikor látta, hogy a lány az ablakon keresztül a
behavazott utcákat csodálja.
–  Végre olyan az idő, amilyennek lennie kell – mormolta,
miközben ő is lerázta a havat a kabátjáról. Aztán rázendített a
régi angol karácsonyi dalra – It’s Beginning to Look a Lot Like
Christmas –, de észbe kapott, és hamar elhallgatott.
– Ó, maga túl atal, nyilván nem is emlékszik erre a számra.
Grace felhúzta a szemöldökét.
–  Tudhatná, Frank, hogy én minden karácsonyi dalt
ismerek, amit valaha lekottáztak.
Együtt sétáltak át az öltözőkhöz.
–  No és melyik verziót kedveli a legjobban? Johnny Mathis
előadását, Frank Sinatráét vagy Michael Bubléét?
Mindketten a dalt dudorászták, miközben a lány kontyba
fogta hosszú, barna haját és fehér, ropogósra keményített
kötényt kötött fekete kosztümje elé.
A karácsony volt a kedvenc ünnepe. Régi emlékeket idézett
fel benne, amikor még a nagymamájával élt egy parányi
lakásban, London egyik legszegényebb negyedében.
 Igen, szegények voltak, mint a templom egere, de ami az
anyagiak terén hiányzott, azt szeretettel pótolták.
A nagymamája nemrég halt meg, Grace-nek ez volt az első
karácsonya nélküle. Mégis úgy döntött, hogy nem adja át
magát a gyásznak. Ezt az idős hölgy sem akarta volna.
Frank óvatosan bújt bele sötétzöld-arany portásfelöltőjébe,
majd elkezdte begombolni.
–  Esküszöm, ez a zakó minden éjjel kicsit összemegy a
szekrényben.
Grace nevetve csukta be a szekrényét és fordult feléje, hogy
segítsen a fér nak a gombolásban. Közben egy pillanatra sem
hagyta abba az éneklést.
Nem sokkal később, még mindig együtt, megindultak a
hotel folyosóján, és Grace felsóhajtott.
–  Jó lenne, ha itt, az Armstrongban is látszana, hogy
mindjárt itt a karácsony. Nem is értem, miért nem dekorálták
ki a szállodát. London minden hotelének előcsarnokában
hatalmas karácsonyfák állnak, és minden helyiséget girlandok
meg fenyőkoszorúk díszítenek.
Elérték a recepcióhoz vezető lépcsőt.
– Hát nem furcsa? – magyarázta Grace. – Ez a hotel az egyik
legelegánsabb londoni szálloda, és még sincs itt semmi, ami a
karácsonyra emlékeztetne. Olyan rideg minden!
–  Igen, tudom. – Frank nagyot sóhajtva indult el a sötét
gránitból készült recepcióspult felé. Lassan mondta ki a két
szót, és közben a pillantása egy kis üvegtáblára esett, amin
fekete betűkkel ez állt:
Az  Armstrong Hotel boldog karácsonyt kíván valamennyi
kedves vendégének!
Ennyi. Ez volt a szálloda karácsonyi dekorációja.
Frank kinyitotta a pulton fekvő bőrmappát, és odaadta
Grace-nek a nevével ellátott borítékot.
–  Azért nem volt ez mindig így – bizonygatta. – Régen
karácsonykor pompázatos fénybe borult az egész szálloda. És
persze a dekoráció is nagyon exkluzív volt, mindenből a
legszebb, a legjobb. Kicsit talán túlzásba is vitték, de
karácsonykor szerintem ez sem baj.
Grace gépiesen kinyitotta a borítékot, melyben a mai
feladatai voltak, majd felnézett.
– Akkor most miért nem dekorálnak? Mi történt?
A fér tekintete elborult. Nem szólt semmit. Grace még csak
egy hónapja dolgozott itt, ellenben Frank régi bútordarab volt,
nyilván mindent tud. Csakhogy a jó szállodaportás elsősorban
a diszkréciójáról híres. Frank pedig remek portás volt, a
vezetőség és a törzsvendégek is becsülték, szerették.
– Koncepcióváltás – felelte kitérően.
Grace homloka ráncba szaladt. Rengeteg kérdése lett volna
még ezzel kapcsolatosan, de tudta, hiába is próbálkozna. Amit
Frank nem akar, azt úgysem fogja elmondani.
A lány a fér felé intett a feladatai listájával.
– Jó lenne, ha megengednék, hogy itt-ott némi változtatást
hajtsak végre. Érti… Ha széthinthetnék itt egy kis tündérport.
– Kitárt karokkal körbefordult az előcsarnokban. – Nem is
kellene sok, csak néhány fényfüzér, egy ízlésesen feldíszített
karácsonyfa a bejárat mellé, és persze a pultot is
feldobhatnánk girlandokkal, nem gondolja? A  bárba vezető
folyosón, abba a beugróba meg tehetnénk egy halom csillogó
papírba tekert ajándékcsomagocskát! Ó, mennyivel szebb,
melegebb és ünnepibb hatást keltene itt minden! – Lehunyta
a szemét, és elképzelte a karácsonyi fényben tündöklő
Armstrongot.
Frank csak nevetett.
– Nyugodtan álmodozz csak, kislány! Azt szabad.
A  lány kinyitotta a szemét, a pompázatos kép tovatűnt,
maradt a szürke egyhangúság.
– Ha a kezembe vehetném az ügyet, még az itteni illatok is
megváltoznának, én mondom magának. Fenyőillat lenne a
hotelben, és persze fahéj- meg áfonyaillat is. Nem beszélve a
karácsonyi kekszekről. És persze kizárólag igazi illatokról
beszélek, nem valami vacak, mesterséges aromákat
tartalmazó illatgyertyákról.
Az idős fér felvonta a szemöldökét.
–  Valahol a pincében kell lennie néhány kartondoboznak,
teli régi karácsonyi dekorációkkal. – Elgondolkodott, aztán
megrázta a fejét. – De kételkedem benne, hogy valaha is
használni fogjuk még őket. Szóval ha gondolod,
megkeresheted, és választhatsz magadnak belőle valamit
otthonra. Akkor legalább használja is valaki azokat a szép
holmikat.
Grace rámosolygott. Úgy látszik, Frank megtudta a többi
lánytól, hogy ő egyedül él. Nem szerette, ha sajnálják, de
tudta, Frank tényleg nem akarta megbántani.
Az  Armstrong különösen híres volt az első osztályú
személyzetéről, nem mintha bármi egyéb másodosztályú lett
volna benne. Mutatós berendezési tárgyak, méregdrága
ágynemű, ötcsillagos étterem… Egészen más környezet volt
ez, mint ahol Grace felnőtt.
A  lány úgy érezte, megfogta az isten lábát, amikor rátalált
arra a remek chelsea-i munkaközvetítőre, mely végül
elhelyezte itt, az Armstrongban. Évekig csak alkalmi
munkákat vállalt, hogy minél több időt tölthessen a
nagymamájával, akit végül a rák elragadott tőle. Grace-nek
mostantól csak önmagával kell törődnie. Szeretett az
ügynökségnek dolgozni, még akkor is, ha a szobaasszonyi
munka nem éppen álomfoglalkozásnak számít. A  zetség
azonban jó volt, és a társaság is. A kolléganői rövid idő alatt a
legjobb barátnői lettek.
Annak pedig, hogy az Armstrongban dolgozhatott,
megvoltak az előnyei. A  hotel London legelőkelőbb szállodái
közé tartozott, csak nagyon kevés vendég lakott itt tartósan.
Nagy cégek tartottak itt fenn egy-egy szobát fontos külföldi
ügyfeleknek, de jó néhány lakosztály mintha mindig üresen
állt volna. Persze időnként voltak azért prominens vendégek
is.
A  mai napra szóló feladatlistán azonban talált néhány
meglepő utasítást.
–  Takarítsam ki a Nottingdale lakosztályt? Azt, amelyik a
tetőtérben van? Hiszen ott nem lakott senki, mióta itt
dolgozom!
A  kolléganője, Tanya, aki most érkezett, belepillantott a
számítógépen rögzített foglalási rendbe.
– Igen, mától lefoglalták. Délután ötre várjuk a vendéget.
 – Ki szokott ott lakni?
Tanya elmosolyodott.
–  Pontosan nem tudom, kicsoda. A  rossz nyelvek szerint a
tulajdonos. Annak a szállodaláncnak a tulajdonosa, melynek
az Armstrong is tagja. Egy visszavonultan élő milliárdos.
Grace kíváncsian lépett közelebb.
– Tényleg? Ki az illető?
Tanya széttárta a karját.
– Ezt neked kellene jobban tudnod, hiszen régebb óta vagy
itt, mint én.
Grace a fejét rázta.
–  Még sosem voltam fenn. És semmit sem tudok a
tulajdonosról. – Rákacsintott Tanyára. – Ez izgi lesz, nem
gondolod?

Grace-nek jó napja volt. Gyorsan eltelt a délelőtt. Szobákat

takarított, és teljesítette bizonyos fontos vendégek extra
kívánságait. Például kipakolta egy két napra érkező
tengerentúli házaspár hét hatalmas bőröndjét.
A  nyolcvankilenc éves Mrs.  Alice Archernél, az egyik
kedvenc állandó lakójánál csaknem egy teljes órát töltött.
Az  idős hölgynek érzékeny volt a bőre, ezért különlegesen
nom ágyneműt igényelt, és Grace a kérésére szívesen
bekrémezte Alice hátát, majd segített neki felöltözni is.
Mrs. Archer gardróbszekrénye maga volt minden, divat iránt
csak kicsit is érdeklődő nő valóra vált álma. Tele volt a
negyvenes évekből való, tökéletes állapotban lévő
dizájnerruhákkal, sosem hordott hernyóselyem estélyikkel. Bő
szoknyák, karcsúsított kabátkák mindenhol. És minden egyes
öltözethez volt színben hozzá illő cipő és táska.
Alice Archer hetente kétszer fodrászt hívott, és nagyon
igényes volt, ami a sminkjét illeti. Grace minden reggel egy
csésze citromos teával ébresztette, és segített neki rendbe
hozni magát. A nagymamájával eltöltött időkre emlékeztették
ezek a reggelek, persze a nagymamája sosem élt ilyen
jólétben, mint Alice. De a nagy szívük, a humorérzékük és az
élénk eszük hasonlított.
Grace épp bekapcsolta a csatot az idős hölgy cipőjén,
miközben Alice kitöltötte magának a teát.
– Mi lesz a mai program? – kérdezte meg tőle Grace.
–  Csütörtök van, úgyhogy a Ritzben teázom, kedves –
paskolta meg a kezét Alice. – Egy régi munkatársammal
találkozom, aki annak idején a kezemet is megkérte, az ám!
–  Nocsak! Ez izgalmasan hangzik. És miért nem ment
hozzá?
Az idős hölgy elnevette magát.
–  Harryhez? Ugyan! Nagy széltoló volt valamikor, virágról
virágra szállt. Összetörte volna a szívemet, ezért úgy
döntöttem, inkább én töröm össze az övét.
Grace csak nézett, és nem szólt semmit. Alice könnyed
hangon beszélt, de volt valami a tekintetében, ami
gondolkodásra késztette a lányt. Talán csak nem bánta meg az
egykori döntését?
Remélhetőleg nem. Grace ettől függetlenül megértette
Alice-t. Ő maga sem tudott volna mit kezdeni egy nőcsábász
életművésszel. A  könnyű kalandok nem voltak neki valók,
ahhoz már túl sokszor csalódott rövid élete során. Az  anyja
elhagyta a születésekor – ennél rosszabbul aligha indulhat
egy ember élete. Aztán egy másik földrészre költözött, és új
családot alapított. Teljesen megfeledkezett a nem kívánt
kamaszkori terhességből született első lányáról.
Nem csoda, hogy Grace megesküdött: sosem fogja
odaajándékozni a szívét senkinek. Legfőképpen egy olyan
fér nak, aki nem becsüli és nem tiszteli. Ő mindent akart.
A fehér lovas hercegre vágyott, aki egyszer eljön érte, letérdel
elé, és örök szerelméről biztosítja. Teljes odaadást kívánt,
olyan partnert, akire minden tekintetben rábízhatja magát.
Ezért volt még mindig egyedül.
A szőnyegen térdelve felnézett az idős nőre.
–  Annyira azért nem törhette össze a szívét, ha most újra
találkozni akar magával.
Alice sóhajtott, és hátradőlt a fotelben.
–  Talán nincs már senki más, akivel találkozhatna. Lehet,
hogy mindenki meghalt körülötte, csak én maradtam.
Grace megszorította a hölgy öreg, csontos kezét.
– Lefogadom, alig várja, hogy láthassa magát.
Alice elmerengett, aztán megrázta magát, és visszatért az
emlékei közül a valóságba.
–  És magával mi újság? Adott már esélyt valamelyik
atalembernek azok közül, akik folyton ostromolják?
Grace elvörösödött. Ez volt az idős hölgy kedvenc témája.
Mintha életfeladatának tartotta volna, hogy megfelelő lovagot
találjon ifjú barátnőjének. De sajnos, azok a atalemberek,
akik mostanában felbukkantak Grace körül, kicsit sem voltak
megfelelőek.
 Lenny, a motoros rocker csak valami olcsó
szálláslehetőségre utazott. Alan, aki pedig bankban dolgozott,
olyan lett, mint egy nyolckarú polip, amint kettesben
maradtak. Ross épp csak most fejezte be a főiskolát, és
elsősorban azt szerette volna, ha a partnere kimossa a
szennyesét, és bevásárol. Nathan első látásra tökéletesnek
tűnt: jóképű volt, törekvő és nagyon kedves, udvarias, de
amikor először megcsókolták egymást, mindketten rájöttek,
hogy ebből sosem lesz semmi, mert nincs meg köztük a kémia.
Így aztán Grace tovább kereste álmai hercegét.
Kicsit elkeserítette, hogy neki még mindig nincs senkije,
annál is inkább, mert a barátnői az ügynökségnél mind
megtalálták már az igazit. Emma újra összejött Jackkel, az
eltitkolt férjével, aki hat év elteltével tért vissza az életébe.
Ashleigh egy imádni való görög úba, Lukasba szerelmesedett
bele, sőt még Clio, a főnökük is menyasszony volt már,
szilveszterre tervezte az esküvőjét Enriquével, a régi
szerelmével. Ráadásul két napja eltűnt az utolsó szingli
barátnője, Sophie is, egy olyan rendezvény után, ahol együtt
dolgoztak – ami szintén egy fér miatt történhetett.
Grace kezdte különcnek érezni magát.
Fejcsóválva egyenesedett fel.
– Sajnos még mindig nem találtam senkit, aki hozzám való
lenne. De mit szólna, ha mindketten fogadalmat tennénk a
jövő évre vonatkozóan, hogy mindenképpen megtaláljuk a
párunkat?
–  Jó ötlet – kuncogott Alice. – Látom, menni készül… Sok
dolga van?
 – Ó, igen, most már sietek, mert még ki kell takarítanom a
tetőtéri lakosztályt, a Nottingdale-t. Még sosem voltam ott,
de a verebek azt csiripelik, hogy a tulajdonos
magánlakosztálya. Tehát a tulaj hamarosan ideérkezik.
Alice némán meresztette rá világoskék szemét.
– Mi az? Ismeri? – csodálkozott a lány.
– Jó ideje lakom itt – hangzott a válasz. – Igen, azt hiszem,
elmondhatom, hogy ismerem az urat.
–  Nem mesélne egy kicsit róla? A  többiek olyan
titokzatosak. Mintha senki nem tudna róla semmit. Persze
lehet, hogy tudnak dolgokat, csak nem akarják elmondani.
Az idős asszony a fejét csóválta.
–  Nem, Grace. Tudja, kedvesem, vannak titkok, amiknek
titokban kell maradniuk. Különben is, valószínűleg
hamarosan maga is találkozik vele.
Grace biccentett, és elindult az ajtó felé.
–  Megértettem. És most elmegyek. Jó szórakozást ma
délután!
Halkan betette az ajtót maga mögött, majd a személyzeti
lifttel felment a legfelső szintre, hogy aztán a takarítókocsiját
maga után húzva meginduljon a tetőtéri lakosztály felé. Már a
folyosó is különbözött a szálloda többi folyosójától.
Mindenekelőtt a burkolat tekintetében: máshol mindenütt
puha szőnyeg volt, míg itt csempe, és a takarítókocsi kereke
baljóslatúan csikorgott is rajta.
Aztán ott a nagy fekete ajtó is, melyen ezüstszínű betűk
hirdették, hogy ez a Nottingdale lakosztály.
Grace nyelt egy nagyot, mert az ijedségtől hirtelen kiszáradt
a torka.
Nevetséges! Mitől fél? Hiszen nincs itt semmi ijesztő!
Gyorsan bedugta a zárba a kulcskártyáját.
–  Grace Ellis, szobaszolgálat – mondta váratlanul egy gépi
hang.
A  lány hátraugrott rémületében. Tudta persze, hogy a
belépőkártyája egyben azonosítókártya is, de az elmúlt egy
hónapban még egy zár sem szólította a nevén. Úgy látszik,
betört a hotelbe a legújabb technológia.
Habozva nyitotta ki az ajtót, és vett egy nagy levegőt,
mielőtt belépett volna. Előtte ott volt a legnagyobb ablak,
amit életében látott. És ezen keresztül eléje tárult egész
Chelsea, sőt a főváros más kerületei is. Megbabonázva lépett
közelebb. Innen aztán tényleg káprázatos a kilátás!
Megcsodálta a King’s Roadot, ahol exkluzív üzletek
sorakoztak, és a Sloane Square-t a György korabeli pompás
villákkal, aztán indult is a dolgára.
Nagy volt a csönd idefent, ez egy kicsit elbizonytalanította.
És úgy tűnt, mintha hosszú ideje nem lépett volna be ide
senki. A  fő hálószobában azonban mégis talált egy nagy,
fekete bőröndöt. Mintha valaki felugrott volna ide, de csupán
annyi időre, míg leteszi a csomagját.
Grace gyelmesen körülnézett. A  jókora franciaágyat csak
egy lepedő takarta, de a fényes, fekete szekrényben gyorsan
megtalálta az ágyneműt és a friss, acélszürke huzatokat.
Az  ajtaja érintésre pattant fel, és Grace-nek csak néhány
percébe telt, hogy megágyazzon.
Aztán kinyitotta a bőröndöt, és kipakolta a ruhákat a
szekrénybe. Fér holmi volt benne. Kézzel varrott, elegáns
cipő. Méretre szabott ingek. Hajszálcsíkos, gra tszürke zakó,
melynek volt valami a zsebében. Grace benyúlt, hogy
megnézze, mi az. Egy zsebkendőt húzott elő, amelybe valamit
belecsavartak. Egy kerámiából készült karácsonyi angyalkát.
Egy fehér és aranyszínű, törékeny kis díszt, amelyre valaki
nagyon vigyázott, ezért csavarta zsebkendőbe.
Akasztója is volt, Grace annál fogva emelte a magasba és
csodálta meg, amint csillog a délutáni nap fényében. Igazán
szépen mutatna egy karácsonyfán, gondolta. Hogy jut eszébe
bárkinek zsebre vágni egy ilyet?
A  lány dobogó szívvel hordozta körbe pillantását a szobán.
Lehet, hogy ez az üzletember a családja nélkül tölti az
ünnepeket, és azért hozta magával ezt a mütyürt, hogy az
otthonára és az ottani karácsonyokra emlékeztesse?
Eszébe jutott, mit mondott Frank a pincében lévő
karácsonyi dekorációról, és egy gondolat kezdett
körvonalazódni az agyában. Mi lenne, ha feldíszítené a
lakosztályt? Végül is már csak egy hét van karácsonyig.
Egyből jobb kedvre derült, ahogy arra gondolt: kellemes
meglepetést szerez valakinek, aki éppúgy egyedül lesz
karácsonykor, mint ő.
Fél óra kutakodás után meg is találta a pincében, amit
keresett. További két óra, és sikerült is a megfelelő hatást
elérnie a Nottingdale lakosztályban.
A nappaliban egy fényfüzérekkel ékesített fenyő állt, tetején
aranycsillaggal. A  fürdőszobai tükrökön és a
függönykarnisokon is helyet kaptak a fényfüzérek, de egyéb
díszeket is elhelyezett. Kis tálkákban karácsonyi fűszerek –
fahéj, szegfűszeg, csillagánizs, szárított narancshéj –
illatoztak.
Grace elégedetten végigsétált a lakosztályon, aztán
lehunyta a szemét, és vett egy mély levegőt. Aztán a
hálószoba felé vette az irányt, ahol a zakóban talált kis
angyalkát a párna közepére helyezte.
– Tökéletes! – suttogta áhítattal.
–  Hát maga meg mi az ördögöt csinál itt? – harsant ekkor
egy fér hang a háta mögött.

Finlay Armstrong fáradt volt. Hullafáradt, hisz napok óta nem

aludt. Ide-oda ingázott az Egyesült Államok, Anglia és Japán
között. És mint ez idő tájt mindig, most is folyamatosan
gyelmen kívül hagyta a szülei telefonhívásait.
Mikor fogják már fel végre, hogy karácsony környékén
szándékosan vállal ennyi munkát, hogy ne legyen ideje
búslakodni?!
A limuzinból, mely kijött elé a reptérre, már megrendelte a
nom vacsorát, remélhetőleg hamarosan leszállítják. Ő meg
jóllakik, és aztán ágyba bújik, hogy néhány órára végre
elfeledkezhessen erről az őrületről.
Arra azonban nem számított, hogy talál valakit a
lakosztályában. Valakit, aki ráadásul meg merészelte fogni
azt, ami számára a legszentebb a világon!
Elöntötte a düh.
Gyűlölte a karácsonyt. Minden idegszálával gyűlölte.
A  giccses üdvözlőkártyákat, a nyálas dalokat, a teljesen
felesleges ajándékok tömkelegét, a mindig ugyanolyan,
hagyományos vacsorát. Mert ezek a dolgok minden évben
felszakították a sebeit, hiszen emlékeztették mindarra, amit
elveszített. Arra, hogy Anna nélkül kell tovább élnie. Arra,
milyen üres és kilátástalan az élete.
Ez az angyalka volt az egyetlen dolog, ami megmaradt neki.
Anna kedvenc karácsonyfadísze. Kislány korában ő maga
készítette, és minden évben büszkén és boldogan akasztotta
fel a karácsonyfára.
Fin számára ez az angyalka volt egyedül igazi a
karácsonyban. De pont ezért olyan fájdalmat okozott neki a
látványa, hogy zsebkendőbe csavarva az egyik zakója zsebébe
dugta, és nem nézte meg azóta sem.
Felbőszítette a gondolat, hogy egy vadidegen az engedélye
nélkül hozzá mert érni az ő egyetlen kincséhez.
A  atal nő ijedten összerezzent, és hátrafordult. A  szeme
tágra nyílt a rémülettől.
–  Ó, elnézést, uram! Csak elő akartam készíteni önnek a
szobát…
Fin zavartan vonta össze a szemöldökét. Nem ismerte ezt a
lányt. Csinos arca volt, és hosszú, barna haja. A  bőrén
baloldalt egy kis folt éktelenkedett. Talán piszokfolt?
Érdekes egyenruha-szerűséget viselt: fekete kosztümöt
fehér köténnyel. Ja, és egy biztonsági azonosító igazolvány
tyegett a nyakában.
–  Ki maga? – kérdezte a fér , és amikor odalépett hozzá,
megfogta és leszakította a nyakából a biztonsági azonosítót. –
Mi a csuda az a Maids in  Chelsea? És hol a megszokott
személyzetem?
 –  A  Maids in  Chelsea egy ügynökség, amelynek dolgozom.
Az  ő megbízásukból vagyok itt, immár egy hónapja. Előtte
Knightsbridge-ben dolgoztam. Ebben a lakosztályban
azonban még nem voltam, most osztottak be ide először.
Gyorsan beszélt, szinte hadart. Nyilvánvalóan megijedt.
Finlay vádlón az angyalkára mutatott.
– És ez is a munkája része? Hogy zsebekben turkáljon? Hogy
mások életébe beleüsse az orrát? És hogy összefogdosson
tárgyakat, amikhez semmi köze?
Körülnézett, és hitetlenkedve megrázta a fejét. Aztán az
ablakhoz csörtetett, és úgy megrántotta a karnisról lelógó
fényfüzért, hogy az leszakadt.
– Mi a nyavalya ez? Hogy jutott eszébe felakasztgatni ezeket
az ócska és giccses holmikat? Ez az Armstrongban nem
szokás. Egyáltalán, honnan szedte őket?
Grace-nek végre megjött a hangja.
–  Ez se nem ócska, se nem giccses! – mentegetőzött. –
Az  üveggömbök dobozán még ott volt az áruk, egy tucat
ötszáz fontba került belőlük. Ez sem lehetett sokkal olcsóbb –
pillantott a fényfüzérre. – Remélem, nem fogja levonni az árát
a zetésemből. – Lassan kezdte visszanyerni a lélekjelenlétét
és az önbizalmát. – Tulajdonképpen ki maga?
–  Finlay Armstrong, ennek a szállodának és még egy sor
másiknak a tulajdonosa. Szóval az az ember, akitől a zetését
kapja. Kérdés, hogy meddig.
Grace felszegte az állát.
–  Most azt kellene mondanom, örülök, hogy
megismerhetem, Mr. Armstrong, de sajnos mindketten tudjuk,
hogy ez nem igaz.
A  fér majdnem elmosolyodott. De csak majdnem. A  lány
nagy, barna szemét nézte, mely valósággal megbabonázta.
Nemrég még más kívánsága sem volt, mint hogy egyen és
aludjon. De ez a atal nő egyszerre felkeltette az
érdeklődését. Tetszett neki a határozottsága, a zilált frizurája,
és még a kis koszfolt is az arcán.
Kellemes jelenség volt, meg kell adni. Szűk fekete blúza és
szoknyája szépen hangsúlyozta karcsú alakját, csakúgy mint a
szigorúan szorosra kötött fehér kötény.
Grace lehajolt, és felvette a földről a fényfüzér leesett
darabját.
– Sajnálom, ha nem tetszik a karácsonyi dekoráció. Melynek
különben minden darabja az öné. A pincében találtam ugyanis
a díszeket. – Nyelve hegyét óvatosan végigfuttatta az ajkán. –
Tudja, szerintem a szállodák eléggé személytelenek. És az
évnek ebben a szakában az emberek magányosnak érezhetik
magukat, legfőképpen, ha nincsenek együtt a családjukkal.
Szóval a vétkem csak annyi, hogy megpróbáltam egy kis
karácsonyi hangulatot csempészni ebbe a lakosztályba.
A  fér nak feltűnt, milyen fájdalmasan csengenek a szavai.
Grace nem őt próbálta meggyőzni, ó, nem! Tényleg komolyan
gondolta.
Csakhogy ő nem vágyott karácsonyi hangulatra. Éppen ezért
jött ide, ebbe a teljesen semleges szállodába, melyet pont
azért tartott meg egész évben ebben a semleges hangulatban.
Életében először egy kis megbánást érzett emiatt. Sajnálta
ezt a lányt, akinek szemlátomást szintén meg kellett küzdenie
a maga démonjaival. A  lányt, aki most összeszorította a
száját, és elkezdte leszedegetni a díszeket.
A  fér némán nézte, ahogy a kis karácsonyfát eltávolítja a
nappaliból. A  dekoráció többi részét a takarítókocsin lévő
szennyesgyűjtő zsákba tette.
–  Tulajdonképpen mi kifogása van a karácsony ellen? –
tette fel a kérdést hirtelen, Finlay-re pillantva.
A fér habozás nélkül válaszolt.
–  Az, hogy a feleségem meghalt – mondta. – És nélküle
elviselhetetlen gyötrelem számomra minden ünnep.
Senki nem tette még fel neki ezt a kérdést. Az  eltelt öt év
alatt egyszer sem.
Mindenki lábujjhegyen járkált körülötte, jóformán meg sem
merték szólítani, a szemébe sem mertek nézni. A  rokonok és
ismerősök már nem hívták őt esküvőkre, keresztelőkre. Nem
azért, mert megfeledkeztek róla, hanem mert tudták, hogy
úgysem menne el egyedül, és így próbáltak tekintettel lenni
rá.
Ma azonban megkapta a kérdést, és őszintén kirobbant
belőle a válasz.
–  Gyűlölöm a karácsonyt! Minden másodpercét, minden
egyes összetevőjét gyűlölöm. Nem akarok feldíszített fákat,
ajándékokat és boldog családokat látni. Nem akarok reggeltől
estig azzal szembesülni, ami az én életemből hiányzik! És
legfőképpen azt nem szeretném, ha valaki kitúrná a holmim
közül a legkedvesebb emlékemet, ami a feleségemtől maradt,
és a párnámra helyezné! Mégis mire való ez? Jobb lesz ettől
valami? Visszakapom az én Annámat? Ugye hogy nem! –
Bármennyire szerette volna, nem tudta lecsitítani az
indulatait, és a skót akcentusát sem tudta elfojtani. – Ezért
nem ünneplem a karácsonyt, és szeretném, ha erről nem
kellene vitát nyitnom soha többé.
Ránézett a lányra, aki tágra nyílt, könnyes szemmel, remegő
ajakkal bámult vissza rá.
–  Végtelenül sajnálom – suttogta elfúló hangon, és
oldalazva megindult az ajtó felé.
Finlay csak állt, nem mozdult. Mostanáig még a télikabátját
sem vette le.
Mi az ördögöt művelt?
 2. FEJEZET

Grace képtelen volt visszatartani a könnyeit, amikor kilépett a

folyosóra. A  kövér cseppek patakokban ömlöttek végig az
arcán. Remegve kapkodott levegő után, és a lifthez futott,
ahol azonban hiába kereste a névre szóló kulcskártyáját.
Az ugyanis Finlay Armstrongnál volt.
A  lánynak eszébe sem jutott, hogy visszamenjen érte.
Kutatva körülnézett, és felfedezte a lépcsőházba vezető
vészkijáratot. Ki innen, minél előbb!
De nem lefelé indult, hanem fel, a tetőtéri teraszra, mely
csupán pár lépcsőfoknyi magasságban volt. Jót fog tenni egy
kis friss levegő.
Ahogy kilépett, vett pár mély lélegzetet, de gyorsan rájött,
hogy alábecsülte a hideget. Vékonyka kosztümje nem volt
megfelelő öltözék a decemberi fagyban.
A  gondolatai azonban továbbra is egyre Finlay Armstrong
körül keringtek, a fér körül, akit most ismert meg, és akinek
annyi szomorúság volt az arcán.
És ő tette ilyen szomorúvá a meggondolatlan akciójával!
Újabb és újabb könnyek jöttek, az áradat nem akart elállni.
Eszébe villant ugyanis, hogy a fér megfenyegette, miszerint
kirúgatja.
Karácsony van, ő meg elveszíti az állását. Mi a csudából fog
lakbért zetni? Mintha nem lenne épp elég kemény számára
ez az időszak a nagymamája miatt…
Miért is nyúlt ahhoz az átkozott angyalkához? És egyáltalán,
miért díszítette fel a lakosztályt? És ha már feldíszítette:
miért kellett ráadásul felelősségre vonnia a munkaadóját?
Grace előtt még most is ott volt a fér tekintete. Az  a
szomorúság és fájdalom, ami belőle áradt. Beleborzongott,
ahogy erre gondolt. Szegény ördög, elveszítette a feleségét, és
ezért képtelen elviselni a karácsonyt…
Tapasztalatból tudta, milyen nehéz az ünnep, ha az
embernek elhunytak a szerettei. Neki is minduntalan könnybe
lábadt a szeme az adventi időszakban, valahányszor
megcsapta az orrát a nagyanyja kedvenc illata, vagy meglátott
az üzletben egy csomag karácsonyi kekszet, amit az idős hölgy
nagyon szeretett. Vagy ha olyan lmek mentek a tévében,
amiket korábban együtt néztek meg.
Pedig egy nagyszülő halála nyomába sem ér egy házastárs
elvesztésének. Már csak azért sem, mert a nagyijának hosszú
és teljes élete volt. Finlay Armstrong felesége azonban
biztosan atal volt még a halálra. Nem csoda, hogy a fér így
kiborult miatta.
Remegett, annyira fázott, és az arcára hópelyhek hullottak,
de kitartott a tetőn. Lepillantott az esti Londonra. Páratlan
kilátás nyílt innen, hiszen a hotel volt a környék legmagasabb
épülete, s a magasból úgy nézett ki a város, mint egy téli
képeslap. Hólepte háztetők, az ablakokból áradó meleg, sárgás
fény. Az utcákon emberek nyüzsögtek, akik azonban csak apró
guráknak tűntek innen. És akik nyilván mind igen izgatottak
voltak a közeledő ünnepek miatt.
Erre megint eltörött a mécses. Grace is boldogan várta a
karácsonyt, de ez az öröm most elillant. Nemcsak családja
nincs, de mától állása sem… Hogy ünnepeljen így? Ráadásul
alighanem épp most szed össze egy tüdőgyulladást.

Finlay-t megdöbbentette a saját viselkedése. Te jó ég, mit

művelt? Máskor nem szokott ilyen indulatos lenni. Mi a csuda
ütött belé?
Nem akart már korán vacsorázni és ágyba bújni.
Kirobogott a folyosóra a lány után, de Grace nem volt sehol.
A lift ott állt, de azt biztosan nem használhatta a lány, hiszen
a kártyáját nála hagyta. Tehát csak a lépcsőn távozhatott.
Visszasietett a lakosztályba, és felhívta a recepciót. A portás
azonnal jelentkezett.
– Mit tehetek önért, Mr. Armstrong?
– Frank! Mi az a Maids in Chelsea?
A  portást kissé mintha meghökkentette volna a kérdés, de
pár másodperc múlva már élénken magyarázta, hogy ez egy
munkaerő-közvetítő iroda.
–  Körülbelül négy hónapja vagyunk kapcsolatban velük,
Mr. Armstrong. Egy ismerős szállodatulajdonos ajánlotta őket,
mostanáig nem volt a lányokra semmi panasz. Remekül
dolgoznak, megbízhatóak. Grace Ellis különösen, ő
Mrs.  Archer nagy kedvence, mindig behívatja magához,
amikor szolgálatban van.
–  Egyáltalán, miért volt rá szükség, hogy egy munkaerő-
közvetítő segítségét kérjük? – csodálkozott Finlay. – Nincs
elég saját alkalmazottunk?
Rendszerint a szálloda igazgatója, Rob Speirs tájékoztatta
Finlay-t az aktuális problémákról, de a menedzser most éppen
kórházban feküdt, vakbélműtéten esett át. Ezért is kellett
Finlay-nek ilyen hirtelen Londonba utaznia.
–  Sajnálatos módon lopások történtek a hotelben, és meg
kellett szabadulnunk néhány munkatárstól. Kiderült, hogy
nem olyan egyszerű egyik napról a másikra szakképzett
személyzetet szerezni.
– Ki ajánlotta a Maids in Chelsea-t?
– Ailsa Hillier. Nagyon jó hírű ügynökség, és mind ez idáig
nálunk sem volt még semmi panasz rájuk. – A  portás
elhallgatott, majd habozva hozzátette: – Mr. Armstrong, van
itt valami az ön számára. Mrs. Archertől. Azt mondta, adjam
át önnek.
– Mi az?
– Egy karácsonyi ajándék.
Hirtelen nagy lett a csönd a vonalban. Finlay nyelt egy
nagyot. Természetesen több karácsonyi ajándékot is kapott az
elmúlt években. A  szüleitől, a húgától… De hogy még
Mrs. Archer is ajándékkal bombázza… Ez valami egészen új.
A portás megköszörülte a torkát.
– Segíthetek még valamiben, Mr. Armstrong?
Finlay mindig is kedvelte Franket. Tetszett neki, hogy a
portás mindig mindent tud. Például azt is, miért volt szükség
munkaerő-közvetítő ügynökség alkalmazására, és hogy az
illető céget egy másik szállodalánc vezetője ajánlotta nekik.
– Majd lemegyek az ajándékért – ígérte Finlay, aztán végre
feltette a kérdést, ami miatt letelefonált a portára: – Látta
mostanában Grace Ellist?
– Grace-t? Miért? Mi a baj vele? – Frank hangjából őszinte
aggodalom csendült ki.
 – Semmi. Csak tudni szeretném, látta-e.
– Nem, uram. Az elmúlt egy órában biztosan nem.
Finlay megköszönte a tájékoztatást, és bontotta a vonalat.
Ha a lány nem lefelé ment a lépcsőn, akkor csakis felfelé
mehetett, a tetőre.
Kisietett hát a lépcsőházba, és kettesével szedve a
lépcsőfokokat, felszaladt a tetőre. Meg is találta Grace-t,
egészen hátul, a tető szélén. Lefelé bámult a városra, a fér
csak remélni tudta, hogy nem azért, mert le akar ugrani.
Lassan közelebb ment a lányhoz, és ahogy odaért mellé, már
látta, hogy reszket. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a
vállát.
– Grace… Mit csinál itt? Meg fog fázni kabát nélkül.
A  lány nem fordult meg, csak összefonta magán a karját.
Finlay erre megkerülte, és elébe állt. Látta, hogy a frizurája
most még ziláltabb, és hogy az arca vörös a sírástól.
Szégyellte, hogy ő a felelős ezekért a könnyekért.
Hogy viselkedhetett így? Hiszen Anna halála óta már eltelt
öt év, ennél azért már előrébb kellene tartania a
gyászmunkában. De úgy látszik, a karácsony visszavetette.
Nyilván felbőszítette, hogy az egész világ ünnepel, míg neki
csak a veszteség és a gyász jutott osztályrészül.
Szerencsére még rajta volt a kabátja. Kigombolta, levetette,
és Grace vállára terítette.
A  lány még mindig nem szólt, csak nézett rá. Az  a nagy,
barna őzikeszeme… Finlay a kezdet kezdetén hagyta, hogy ez
az ártatlan tekintet elvarázsolja – és aztán meggondolatlan és
megbocsáthatatlan tettre vetemedett.
 Hogy lehet rá ilyen hatással ez a lány? Hiszen rendszerint
nagyon sikeresen tudja elfojtani az érzéseit.
–  Szeretnék bocsánatot kérni – mondta halk, reszelős
hangon. – Nem lett volna szabad kiabálnom magával.
Grace pislogott párat, majd lesütötte a szemét.
–  Nekem pedig nem lett volna szabad feldíszítenem a
lakosztályt. Sajnálom…
– Nem, Grace – ingatta a fejét a fér . – Maga alapvetően jót
akart. Örömet akart nekem szerezni. Ami igazán kedves
magától.
A  fér fura gombócot érzett a torkában. Elég régen fordult
elő utoljára, hogy valaki ennyi energiát tett abba, hogy
meglepje.
Grace az ajkába harapott.
–  Meggondolatlan voltam. Elfelejtettem, hogy nem
mindenki szereti úgy a karácsonyt, mint én. – A szemét ismét
elöntötték a könnyek. – Azért jött, hogy kirúgjon?
– Jaj, nem, dehogy! – Ez Finlay-nek eszébe sem jutott.
–  De hát azt hittem… Odafent mintha valami olyasmit
mondott volna, hogy…
–  Felejtse el, mit mondtam. Úgy viselkedtem, mint egy
idióta. Tudja, halálosan fáradt vagyok, három napja nem
aludtam. Persze ez nem mentség a viselkedésemre, legfeljebb
csak magyarázat.
–  Őszinte részvétem a felesége miatt – mondta halkan
Grace.
Finlay nagyon sokszor hallotta már ezeket a szavakat. De
többnyire csak gépies volt a részvétnyilvánítás. Grace azonban
– noha nem is ismerte Annát – őszintén és szívből beszélt.
Mintha tudta volna, mit jelent az igazi gyász. Az  igazi
fájdalom.
Finlay vett egy nagy levegőt, és csak nézte a lányt, akinek a
szeme sarkában ekkor megjelent egy újabb könnycsepp. És a
fér önkéntelenül is kinyújtotta a kezét, hogy letörölje azt a
könnyet.
–  Ne! – suttogta, és közelebb lépett. – Rémesen érzem
magam, hogy megríkattam. Tudja, a karácsony emlékeket
ébreszt bennem, és valamiért előhozza a legszörnyűbb
tulajdonságaimat. Ezért hajlamos vagyok megfeledkezni róla,
hogy nem mindenki érez így ez iránt az ünnep iránt. Hát ez a
magyarázata, hogy az Armstrong Hotel nem szokott
karácsonyi díszbe borulni. Tudom, hogy ez sokakat bánt.
Rob Speirs, az igazgató már többször is jelezte neki, hogy a
vendégek hiányolják a szállodában a máshol megszokott
külsőségeket. Hogy ez a spártai egyszerűség rosszat tesz az
üzletnek.
– Valóban?
Finlay elmosolyodott.
–  Mi lenne, ha ezt odabent beszélnénk meg? Rettenetesen
hideg van, és csak az egyikünk visel meleg télikabátot.
Menjünk be! – Udvariasan kitárta a lány előtt a vasajtót. –
Megihatnánk együtt egy forró csokoládét, maga pedig
mesélhetne nekem az ügynökségről, amelynek dolgozik.
Mellesleg a verebek azt csiripelik, hogy magának komoly
rajongói vannak ebben a szállodában. Gondolok itt
Mrs. Archerre.
 Grace bólintott.
– Igen, de az előbb mintha valami olyasmit mondott volna,
hogy három napja nem aludt. Nem kell feltétlenül most
beszélgetnünk. Haza is mehetek, úgyis vége a műszakomnak.
–  Nem, most nem engedem elmenni. Van néhány dolog,
amit muszáj megbeszélnünk.
– Tényleg? – csodálkozott a lány.
– Tényleg. Megiszik velem egy forró csokit?
– Csak ha pillecukor és tejszínhab is lesz hozzá.
Finlay elnevette magát, és hosszú évek óta először nagyot
dobbant a szíve. Sőt, majd kiugrott a helyéről!

Grace-nek sejtelme sem volt róla, mit gondoljon Finlay

Armstrongról. A fér úgy festett, akár egy lmsztár, édes skót
akcentusa volt, és egyszerre nagyon kedvesen kezdett beszélni
vele.
Jólesett belebújni a kabátjába, mely puha volt, és jó illatú.
Grace-nek hamarosan nagyon melege lett alatta, és ennek
bizonyára nem csak a kitűnő gyapjúszövet volt az oka. Amikor
Finlay óvatosan letörölte azt a könnycseppet az arcáról, egy
pillanatra beleszédült az izgalomba és a boldogságba.
Időközben elérték a liftet, és lementek vele a földszinti
előcsarnokba. Ott Finlay elhaladt a recepcióspult előtt,
odaintett Franknek, majd az egyik kis szalonba terelte Grace-
t, de előbb még odaintett egy pincérnőt, és megrendelte a
kakaót.
Ahogy leültek, a lány meglepetten látta, hogy a
szomorúságon és a keserűségen túl valami eleven, valami
derűs kifejezés is csillan a fér szemében.
 – Azért választottam szürke-fekete bútorokat a szállodába,
mert semlegeset szerettem volna, olyat, ami időtlenül szép. És
szerintem ez a két szín ilyen.
–  Már amennyiben színnek lehet nevezni a szürkét és a
feketét – jegyezte meg viccesen Grace.
A  pincérnő egy perccel később már hozta a két csésze
gőzölgő kakaót, s a tálcán volt egy-egy tálkára való pillecukor
és tejszínhab is. Édes illat kezdett terjengeni a kis szalonban.
Finlay tejszínhabot halmozott a csészéjébe, majd
belekortyolt a forró italba, és elragadtatott hümmögés
kíséretében néhány másodpercre lehunyta a szemét.
– Úgy sejtem, önnek nem tetszik ez a stílus – nézett aztán a
lányra.
Grace gyorsan bekapott egy darabka pillecukrot.
– Ó, nem akarok én erre a berendezésre rosszat mondani –
rázta a fejét. – Tíz év alatt sem keresek annyit, hogy ezt a
szalont így be tudjam bútorozni.
Hosszú csend támadt, aztán a fér megkérdezte:
– Szeretne többet keresni?
Grace úgy meglepődött, hogy félrenyelte a kakaót, és
köhögni kezdett. Aztán a következő pillanatban azt látta, hogy
Finlay Armstrong teli szájjal nevet. Még akkor is nevetett,
amikor előrehajolt, hogy megveregesse az ő hátát.
–  Bocsánat, nem akartam kinevetni – mentegetőzött
fejcsóválva.
–  Nem történt semmi – zihálta Grace, és amikor felnézett,
megállapította, hogy a fér nak megváltozott a testtartása és a
tekintete is. Nem tűnt már sebezhetőnek, sőt. Erősnek,
öntudatosnak és határozottnak látszott. Annak, aki volt.
Sikeres és dúsgazdag üzletembernek.
Grace-nek időközben melege lett a kabátban, így egy
szomszédos székre tette, megigazította a blúzát, és sebtében
megpróbálta rendbe hozni a frizuráját. Finlay mosolyogva
nézte.
–  Ugyan, hagyja csak, így is remekül néz ki. Foglalkozzunk
valami sokkal fontosabbal. Például hogy kapna tőlem egy
másfajta feladatot, mint amit mostanában végzett.
– Ezt hogy érti? – Grace kihúzta magát ültében.
A fér körbemutatott a teremben.
–  Nem maga az egyetlen, akinek hiányzik a karácsonyi
hangulat a szállodában. Rob Speirs, az igazgató már többször
említette, hogy bizonyos vendégek panaszkodnak emiatt.
Szóval talán ideje lenne átgondolnom ezeket a dolgokat.
Grace kérdőn oldalt hajtotta a fejét.
–  Azt akarja, hogy felhozassam a pincéből az ott lévő sok-
sok dekorációt?
– Isten ments, hogy ócskaságokkal rakja tele a szállodámat!
Szerezzen be új holmikat. Persze csak miután kitalált egy
koncepciót. Szeretném, ha nem csak úgy összevissza
díszítene, hanem az egésznek lenne vezérmotívuma. Lengje
be a helyet karácsonyi hangulat, de anélkül, hogy elveszne a
szálloda elegáns, exkluzív jellege.
A lány szeme kigyúlt az örömtől.
–  Természetesen rendesen meg zetem a fáradozásait.
A  beszerzésekhez pedig a rendelkezésére bocsátok egy céges
bankkártyát, amellyel korlátlanul költhet.
 A lány a fejét rázta.
– Tudja, hányadika van?
–  Tizenhatodika vagy tizenhetedike – vont vállat Finlay. –
Sajnos, az időeltolódás miatt egy kicsit össze vagyok
zavarodva.
–  A  legtöbb intézmény már ősz elején kidolgozta a
koncepcióját a dekorációra vonatkozólag, és hónapokkal
ezelőtt megrendelték a díszítőelemeket. Bő egy hónappal
ezelőtt pedig a díszítést is elvégezték.
– Ami, lássuk be, nevetséges. Mindig is utáltam, hogy már
ősszel karácsonyi lázban ég az egész város.
–  Ahogy a karácsonyt is utálta, legalábbis nekem ezt
mondta fél órával ezelőtt. Miért változtatta meg a
véleményét?
Grace lélegzet-visszafojtva várta a választ, de a fér nem
felelt rögtön. A tenyerébe hajtotta a fejét, és hallgatott.
A lány kivárt, de amikor Finlay megint felnézett, már sehol
sem volt a magabiztos, határozott üzletember. Megint a
sebzett szívű, súlyos traumát átélt fér ült előtte, ugyanaz, aki
nemrég, a tetőn bocsánatot kért tőle. Akit teljesen összetört a
felesége elvesztése miatti gyász.
–  Mert itt az ideje – felelte nagy sokára nyomatékkal, és a
válla előreesett, mintha komoly súly nehezedne rá.
Grace pedig elfelejtette az illemet, elfelejtette, mit
parancsol a józan ész, és ösztönösen a fér kezére tette a
kezét. Nem tudta, mit mondjon, mindenesetre biztatóan
megszorította az ujjait, és a pillantását kereste.
Finlay ekkor összerezzent, és miközben felemelte a fejét,
elhúzódott.
– Ez tisztán üzleti ajánlat – hangsúlyozta. – Elfogadja?
–  Természetesen – bólogatott derűsen a lány. – De
gyelmeztetem: lehet, hogy az elképzeléseim nem esnek majd
egybe az ön elvárásaival. Ugyanis én imádom a színeket!
Finlay megadóan biccentett.
–  Franknél hagyom a hitelkártyát, a recepción – ígérte. –
Szüksége lesz még valamire?
–  Egy telefonra és egy számítógépre. Azonkívül egy kis
irodahelyiségre, ha van.
Finlay felállt.
– Majd megoldjuk, hogy legyen – mondta, és kezet nyújtott.
A  lány szintén felugrott a helyéről, és megrázta a jobbját. –
Grace Ellis – szólította meg, és a lány szíve felujjongott,
amikor meghallotta a fér szájából a nevét. – Isten hozta az
Armstrong Hotelben!
 3. FEJEZET

– Mi történt magával, kedvesem? – csodálkozott Alice.

Grace elgondolkodva bámult ki az ablakon, és csak utána
fordult az idős hölgy felé.
– Semmi. Csak egy kicsit fáradt vagyok.
– Ismerem ezt az álmodozó arckifejezést – kuncogott Alice.
– Csak a maga arcán eddig még nem láttam.
– Fogalmam sincs, miről beszél – felelte a lány, aki folytatta
az ágyazást.
Pedig az öreg hölgynek nagyon is igaza volt. Ha őszinte
akart lenni önmagához, be kellett vallania, hogy nem az új
munka, hanem a főnöke okozott álmatlanságot neki.
A  titokzatos Finlay Armstrong. Az  acélkék szempár, az
imádni való skót akcentus. És az a megnevezhetetlen valami,
ami a nagyon vonzó fér akból sugárzik.
Nyilván nem Grace az egyetlen, akit rabul ejtett az
üzletember. Szerte a világon több tucat vagy akár több száz
olyan nő is lehet, akik odavannak érte. De vajon választott
már közülük valakit? Volt-e kapcsolata a felesége halála óta?
Valószínűleg igen.
Grace nem is akart erre gondolni. Inkább felidézte a
pillanatot, amikor a fér letörölte azt a könnycseppet a szeme
sarkából…
Alice Archer odalépett hozzá, és megérintette a karját.
– Grace, kedvesem!
– Bocsánat, kicsit elkalandoztam.
 –  Azt látom. No és mégis, merre járt? – vonta fel a
szemöldökét csodálkozva az idős asszony.
Grace előhúzott pár papírlapot a fehér köténye zsebéből.
– Nekem kell megtervezni, hogyan díszítsük fel karácsonyra
a szállodát. Fél éjszaka nem aludtam, egyre ezen agyaltam.
Alice kinyújtotta a kezét a tervek után, és alaposan
megszemlélt minden egyes lapot.
– Biztos vagyok benne, hogy bármit választ is, az gyönyörű
lesz. Ha valaki, maga aztán képes lesz ünnepi hangulatot
varázsolni a szállodába.
Ingatag léptekkel az egyik antik fotelhez ment, és miközben
leült, vágott egy grimaszt.
–  Fáj valamije? – kérdezte aggodalmasan Grace, mert úgy
látta, Alice-nek a tekintete is fáradtabb és meggyötörtebb a
szokásosnál.
–  Nincs semmi baj, kedvesem. Csak az öregség – ingatta a
fejét az idős asszony. – Most pedig kérem szépen a citromos
teámat.
– Máris készítem. – A lány gyorsan szeletekre vágott egy fél
citromot, aztán kitöltötte a teát.
–  Nincs szüksége segítségre, hogy dönteni tudjon? –
érdeklődött Alice.
– Segíteni akar? Boldogan hallgatom. Különben is rám fér a
társaság ilyenkor, karácsonytájt.
–  Nem magamról beszélek, hanem egy bizonyos
atalemberről, akinek nagyon jót tenne a karácsonyi
hangulat.
Grace elkomorodott. Rögtön tudta, kire céloz idős barátnője.
 –  Nem hinném, hogy illendő volna ilyesmire kérni –
tiltakozott. – Meg aztán biztosan nincs is ideje ilyesmire.
Alice hosszan, áthatóan nézte, mire a lány zavarba jött.
Az  volt az érzése, hogy az öreg hölgy a veséjébe lát, és
pontosan tudja, hogy nem a munka miatt forgolódott ébren
fél éjszaka.
– Hát nem ő kérte meg, hogy díszítse fel a hotelt?
– De igen.
–  Ezek szerint eljutott oda, hogy újra a kezébe vegye az
életét.
Ez logikusan hangzott, de Alice még nem végzett.
– Itt az ideje, hogy a szálloda steril falai közé beköltözzön a
karácsonyi csoda, gyermekem. És maga pont a megfelelő
ember, hogy ezt a csodát véghez vigye.

Egy órával később Grace az öltözőben állt, és szigorú, fekete

blúzát egy kényelmesebb, élénk rózsaszín felsőre cserélte.
Aztán kivette a csatot a hajából, és barna fürtjei közé túrt.
Idegesen arra gondolt, talán nem ártana egy kis rúzst is
feltennie.
Benyúlt a táskájába, és előhalászta a sminkfelszerelését,
hogy rendbe hozza magát egy kicsit, végezetül pedig kivette
már felakasztott köténye zsebéből a dekorációs terveket.
Aztán belebújt egy karcsúsított, fekete blézerbe – az
egyetlen blézerébe –, amelyik eddig egyértelműen szerencsét
hozott neki. Hiszen ezt viselte akkor is, amikor Clio cégéhez
felvételizett, és az ügynökségnek dolgozni valóságos
főnyeremény volt számára.
Már csak a cipője és a karika fülbevalója hiányzott. Amikor a
magas sarkúba belelépett, kicsit megingott, és jót nevetett a
saját ügyetlenségén. A  sikkes öltözék egészen biztosan nem
lesz elég, hogy hatást gyakoroljon a munkaadójára. Ahhoz
tartás kell, és kisugárzás.
Kihúzta magát, és büszkén felszegte az állát. Így ni!
Az  önbizalmát ily módon megacélozva fogta a terveit, és
elindult, hogy a nagyfőnökkel találkozzon.

Finlay fura, motoszkálásra emlékeztető zajt hallott az ajtó

elől. Nyújtózott egyet az íróasztalnál, és megkérdezte:
– Van ott valaki?
Semmi válasz.
–  Ejha, a jelek szerint elszaporodtak az egerek a
szállodában, ki kell hívnom a rágcsálóirtókat – folytatta a fér
félhangosan.
–  Nem, nem egy egér, én vagyok az – dugta be a fejét az
ajtón az ijedt Grace.
A fér felujjongott magában, amikor meglátta. Hogy minek
örült, azt nem tudta volna megmondani.
–  Elnézést a zavarásért, Mr.  Armstrong – mentegetőzött a
lány, miközben óvatosan, oldalazva beljebb lépett az irodába.
A fér az egyik látogatószékre mutatott az íróasztal előtt.
–  Ha így szólít, mindig azt hiszem, hogy az apám áll a
hátam mögött. Nem tegeződhetnénk?
A  lány idegesen elmosolyodott, és biccentett, de nem szólt
semmit, Finlay pedig továbbra sem vette le róla a szemét.
Sok fekete kosztümös hölggyel találkozott már élete során,
de egy sem volt olyan, mint Grace. Egyik sem viselt ugyanis
élénk rózsaszínű blúzt hozzá, és fekete-rózsaszín mintás,
hetyke kis selyemkendő sem volt a nyakukban. A  blúz színe
visszaköszönt a lány ajkán: ugyanazt az árnyalatú rúzst
viselte, amely remekül állt neki. Kibontott haja csillogó
fürtökben omlott alá, olyan volt, mint egy samponreklám.
Finlay egyszerűen nem tudta levenni róla a szemét.
Grace leült a látogatószékre, de előtte még odatett valamit a
fér asztalára.
– Elsősorban azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogyan kell
használni ezt.
Finlay csodálkozva meredt a céges bankkártyára.
– Hogy érted?
Grace keresztbe vetette a lábát, aminek következtében
felcsúszott kissé a szoknyája. A  fér szeme önkéntelenül is
rátapadt, de gyorsan feleszmélt, és próbált inkább Grace
szemébe nézni. Ami szintén nem volt egyszerű, mert ez az
őzikeszempár megbabonázta.
–  Úgy, hogy valószínűleg alá kell írnom, ha használom, de
nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán aláírhatok-e, hisz
nincs meghatalmazásom. És a kártya PIN-kódját sem tudom.
– Nem használtál még céges hitelkártyát?
Grace elfogódottan megrázta a fejét.
–  Elnézést, erre nem gondoltam. El kellett volna
magyaráznom a használatát, ahelyett hogy csak odaadtam
Franknek. – A fér előrehajolt, és sebesen jegyzetelni kezdett
egy papírra. – Tessék. Leírtam mindent, amit tudnod kell.
Grace előrehajolt, és Finlay orrát nom parfümillat csapta
meg. Gyorsan megrázta a fejét.
– Vannak már ötleteid a szállodára vonatkozólag?
 A  lány bólintott, és kirakott eléje az asztalra néhány
papirost.
–  Tudom, milyen fontos számodra a minőség – kezdte,
kicsit még izgatottan a bizalmas tegeződés miatt. – És sajnos
annyira késésben vagyunk, hogy jelen esetben a kiváló
minőség horribilis árakat jelent, hiszen alkudni csak akkor
lehet, ha még nincs szezon. Ilyenkor egyenesen a gyártóval
tárgyalhatunk, és rengeteg a lehetőségünk. Így, karácsony
előtt egy héttel nem tehetünk mást, mint hogy bevásárolunk
egy viszonteladónál. Három különböző árkategóriában
állítottam össze a terveket, válassz közülük, én pedig aszerint
cselekszem.
A fér unottan legyintett.
–  A  pénz nem számít. Csak a minőség, Grace. Csak a
minőség.
A  lány arcáról lehervadt a mosoly, és Finlay, nagy
meglepetésére, azt látta, hogy nem örül. Vajon miért? Minden
belsőépítész és dekoratőr ölni tudna egy ilyen megbízásért,
amikor nincs pénzügyi határ, korlátok nélkül megvalósíthatja
az álmait.
– Mi a baj? – kérdezte a lánytól.
– Ó, semmi – jött a válasz, aztán Grace még gyűrögette egy
darabig a papírjait. Finlay előrehajolt, és kivette a lapokat a
lány kezéből.
–  Lássuk csak… Te jó ég, hány lap ez? …Tíz, tizenegy,
tizenkettő… Te rengeteget dolgoztál ezzel, Grace.
–  Először olyan tervet készítettem, ami az én vágyaimat
tükrözi. Aztán eszembe jutott, hogy talán túl sok lesz neked
ez a csillogás, túl nagy a karácsonyfa, szóval újra és újra
átdolgoztam, egyszerűsítettem.
Finlay egyszerűen nem hitt a fülének. Hiszen csak tegnap
délután adta ki a lánynak a megbízást.
– Hány órába telt, mire ezt összehoztad?
– Pontosan nem tudom. Elég sokáig fenn voltam az éjjel.
Nyilván alig aludt… A fér mosolyogva megcsóválta a fejét,
felállt, és megkerülte az asztalt.
–  És most, hogy tudod, korlátlan pénzösszegek állnak a
rendelkezésedre, kihez fordulsz? Hová mész bevásárolni?
A rendelkezésedre bocsátok egy kocsit…
– Ó, nem szükséges, majd megyek metróval.
– De hogy fogod hazahozni a megvásárolt holmikat?
–  Arra gondoltam, hogy házhoz szállítást kérek. De persze
igazad van, néhány dolgot akár most rögtön is hazahozhatnék
magammal. Szóval mégis jó ötlet a kocsi.
– És hová vigyen a sofőr?
–  Először a Selfridgesbe, aztán a Fortnum  &  Masonbe, és
végül a Harrodsba.
– Gondolod, hogy ez egy napon belül menni fog?
–  Ó, még fél napon belül is. Úgy látom, Finlay, hogy még
soha életedben nem találkoztál hivatásos karácsonyi
bevásárlóval.
Ekkor mondta ki először a fér nevét, és nagyon izgalmasan
hangzott a szájából.
Finlay megrázta a fejét.
– Nem, még soha.
–  Tényleg? Megkérdezhetem, hány éves vagy? – szaladt
ráncba Grace homloka.
– Harminchat.
–  Ajaj! – A  lány a szájához kapott, mintha el sem tudná
hinni. – És mondd csak, találkoztál gyerekkorodban igazi
dinoszauruszokkal?
Finlay először meghökkent, aztán elnevette magát.
Az  emberek többsége úgy bánt vele, mint a hímes tojással.
Óvatosan, nehogy megsértsék az érzéseit. Grace ellenben úgy
beszélt vele, mint bárki mással. Évődött és kötekedett. Olyan
üdítően őszinte volt! Olyan igazi!
– Hát ennyire öregnek találsz?
– Mi tagadás…
–  Pedig te sem vagy már tinédzser. Persze jó géneket
örököltél, meg biztosan jó a szemránckrém is, amit
használsz… – A  fér nem bírta tovább, megint felnevetett.
Visszaadta Grace-nek a hitelkártyát. – Menj, és szórakozz jól
bevásárlás közben. Már nagyon kíváncsi vagyok, mit fogsz
kihozni a szállodából.

Egy órával később Finlay már egyáltalán nem mosolygott.

Épp ellenkezőleg, nagyon úgy festett, mintha fel akarna
robbanni a dühtől.
Grace egészen kicsikére összehúzta magát, amikor meglátta,
hogy a fér feléje közeledik. Három szigorú tekintetű
biztonsági őr vette körül. Így jár az, aki elfelejti a hitelkártya
biztonsági kódját.
– Mi a gond? – kérdezte Finlay, amikor odaért hozzájuk.
–  Vettem három nagy méretű karácsonyfát, egyet az
előcsarnokba, egyet a bárba, egyet az étterembe. Illetve csak
akartam venni, mert amikor idejöttem zetni, rájöttem, hogy
a papíromon semmi sem látszik. – Megmutatta a gyűrött és
összekoszolódott papírost, amin teljesen elmosódtak a ráírt
számok. – Légy szíves, mondd meg ezeknek az uraknak, hogy
tényleg neked dolgozom, és a szálloda megbízásából
vásárolok.
Finlay a biztonsági őrök mellett várakozó hölgyhöz fordult,
bemutatkozott, és megkérdezte, miben segíthet.
Míg ő mindent elintézett, Grace szeretett volna a föld alá
süllyedni szégyenében. És nem elég ez a szégyen, még a
bevásárló körútjával is elakadt. Máris jókora késésben volt.
–  Ha most megadom neked a kártya kódját, képes leszel
megjegyezni és használni? – fordult feléje Finlay.
Az üzlet alkalmazottja megköszörülte a torkát.
–  Mr.  Armstrong, a kártyáját egy napra zároltuk. Ez azt
jelenti, hogy az elkövetkező huszonnégy órában nem elég a
vásárláshoz a PIN-kód, hanem a különböző biztonsági
kérdésekre is helyes választ kell adni.
Grace nyelt egy nagyot.
–  Ez azt jelenti, hogy mára vége a vásárlásnak? – kérdezte
cérnahangon.
Finlay az órájára pillantott.
–  Mennyi időre van még szükséged, hogy mindent
beszerezz?
A lány a listáját nézte.
– Hát… legalább két órára.
A fér a szemét forgatta. Nem örült a hírnek, de kénytelen
volt beadni a derekát.
 – Akkor nincs más megoldás, veled megyek. Mihamarabb be
kell szereznünk a dekorációt. Gyere! A kocsi odakint vár.
Az üveg forgóajtó elé érve Grace megborzongott.
– Mi az? Hol a kabátod? – csodálkozott Finlay.
–  Annyira megörültem, amikor útnak indulhattam
bevásárolni, hogy teljesen megfeledkeztem róla. De nem
számít. Az idő nagy részét úgyis fedett helyen töltöm.
Az  autóban nem volt alkalmuk beszélgetni, mert Finlay
végig telefonált. Grace meg lopva gyelte. Mélyen beszívta az
arcvize illatát, lopva megérintette a kabátja szövetét. És
persze nézte, ahogy beszélgetés közben mozog az ajka.
Elmerült a hangja zenéjében…
Aztán a fér egyszer csak zsebre dugta a telefont, és
megszólította a sofőrt:
– Mennyi idő még?
– Körülbelül tíz perc.
Grace elhatározta, hogy beszélgetéssel próbálja áthidalni a
hátralévő perceket.
–  Amikor az irodádban beszélgettünk, említetted
édesapádat. Meglátogatod az ünnepek alatt?
A fér sokáig hallgatott, Grace már azt hitte, válaszolni sem
fog, de aztán mégis megrázta a fejét.
–  Nem. A  szüleim Skóciában vannak. A  húgom az első
gyermekét várja, a világért sem mozdulnának el mellőle.
Némi keserűség csengett a hangjában. Grace szeretett volna
mondani valamit, de a fér a következő pillanatban hozzáért a
kezéhez, és témát váltott.
– Te jó ég, hiszen te jéghideg vagy! – Két tenyerébe fogta a
lány kezét, hogy megmelengesse. – Remélem, nem fáztál
meg.
A  kocsi hamarosan megállt London legszebb és
legexkluzívabb áruháza, a Fortnum & Mason előtt.
A lány olyan izgatott volt, hogy meg sem várta, hogy a sofőr
ajtót nyisson neki. Amint a jármű megállt, kiugrott belőle, és
izgatottan integetett Finlay-nek is.
– Gyere már, ne legyél olyan lassú, mint egy csiga! Sietnünk
kell, mert még rengeteg dolgunk van.
Eltökélten vágott át az áruház földszintjén, de amikor
hátranézett, rájött, hogy Finlay elég lassan, tétován követi.
Talán mert képtelen betelni ezzel a részegítő látvánnyal. Itt
aztán mindent a karácsony uralt, minden polcot, minden
sarkot, minden négyzetcentimétert. Még a hangszórókból is
karácsonyi zene szólt, mire Grace öntudatlanul dudorászni
kezdett.
Finlay nem hitte, hogy egyáltalán észrevette volna.
Álmélkodva gyelte a lányt. A  húga kiskora óta nem
találkozott senkivel, aki ennyire odalett volna a karácsonyért,
mint Grace Ellis.
Gyorsan elhessegette a komor gondolatokat, melyek épp
kezdtek volna eluralkodni rajta. Nem, ebből elég! Gyászolt
épp eleget. Természetesen továbbra is fájni fog a veszteség, de
most már tényleg ideje továbblépni. Semmi szükség rá, hogy
táplálja és egyre csak növelje a fájdalmát.
Együtt vágtak át az élénk forgalmú földszinten.
–  Imádom az itteni karácsonyi részleget! – lelkendezett a
lány. – Óriási a választék.
 A  liftben olyan közel álltak egymáshoz, hogy Finlay nem
tudta hová tenni a kezét. Így aztán bocsánatkérő mosollyal
Grace vállára helyezte.
–  Értettél egy szót is abból, amit mostanáig mondtam? –
nevetett a lány, és Finlay úgy nézett rá, mintha álmából
ocsúdna.
– Egyetlenegyet sem – vallotta be.
–  Mindjárt gondoltam. Ez esetben már csak egy ígéretet
várok tőled. Nevezetesen, hogy nem fogsz az árra
panaszkodni.
A fér a szemét forgatta.
– Tulajdonképpen mit veszünk itt?
–  Hiszen már mondtam vagy ezerszer: füzéreket, adventi
koszorúkat és karácsonyfadíszeket az előcsarnokba, a bárba és
az étterembe. A folyosókról és a liftekről már nem is beszélve.
A  felvonó zökkent egyet, mire Grace a kijelzőre pillantva
megjegyezte:
–  Itt kiszállunk! – És határozottan elnyomakodott Finlay
mellett, méghozzá úgy, hogy érezhetően a fér ágyékának
nyomta a fenekét.
Finlay nyelt párat. A  csinos, atal nő közvetlen közelsége
komoly hatással volt rá. Grace ellenben mintha észre sem
vette volna, hogy egymáshoz értek. Lelkesen belevetette
magát a karácsonyi dekorációt válogató tömegbe. Pár
másodperc alatt bevásárlókocsit szerzett, amit Finlay
gondjaira bízott, és amibe aztán sorra rakta be a leg nomabb
és legelegánsabb üvegdíszek dobozait. Végül a kassza felé
vette az irányt.
 –  Kicsivel korábban megrendeltem egy csomó koszorút és
girlandot, amit állítólag félretettek nekem – mondta a
pénztárosnőnek.
–  Ó, igen – bólogatott az asszony. – Az  elülső raktárban
készítettük össze a csomagot. Akarja megnézni, mielőtt
ki zeti?
Finlay őszinte elismeréssel gyelte Grace-t, aki rendkívül
talpraesetten tárgyalt és intézkedett. Mintha nem is ugyanaz
az érzékeny és sebezhető kislány lett volna, aki után a tetőre
ment. Nem, ez a Grace nagyon is tudta, mit csinál.
Most éppen sikkantott egyet örömében.
–  Hallgasd csak! Ez a kedvenc számom, a Last Christmas.
Énekeljünk!
– Az a kedvenc számod? Tényleg? Nem valami vidám dal.
Grace azonban oda sem gyelt, máris dudorászni kezdett, és
láthatóan csöppet sem zavarta, hányan látják vagy hallják
közben. Az  arca kipirult, a szeme csillogott. Finlay
megbűvölten nézte. Ha nem vigyáz, ez a lány még megfertőzi
a karácsonyimádatával!
– Van ott még pár klassz holmi! – mondta izgatottan Grace.
– De jobb, ha te itt maradsz, nem akarom, hogy tönkretedd a
meglepetést. Nézelődj nyugodtan, mindjárt jövök!
A fér nagyon nézett. Miféle meglepetésről lehet szó?
Mászkálni kezdett a polcok között, és miközben az adventi
koszorúkat gyelte, belévágott, hogy hosszú percek óta nem
gondolt Annára. És egy csapásra rátört a lelkifurdalás. Nem
úgy lenne rendjén való, hogy mindig a szeretett felesége
járjon a fejében?
 Az  elmúlt hónapokban egyre gyakrabban fordult elő, hogy
megfeledkezett a gyászáról. Mintha oszlani kezdett volna az
ötéves köd. A  karácsonyi időszak azonban mindig nehezebb
volt. Ilyenkor sokkal kevésbé tudott elvonatkoztatni a múlttól,
és előretekinteni.
Egy kislány csaknem fellökte, de ügyet sem vetett rá, hanem
továbbszaladt a sarokban álló pompás hintalóhoz.
–  Molly! Gyere vissza, kérlek, mennünk kell! Te is tudod,
hogy csak egy pillanatra ugrottunk be!
Finlay a nőre pillantott, aki rászólt a gyerekre. Kimerültnek
tűnt, a ruhája pedig kopottasnak, de a fér nem erre gyelt
fel, hanem a kiejtésére. Vaskos skót akcentusa volt.
Önkéntelenül is kezet nyújtott neki.
–  Üdvözlöm, a nevem Finlay Armstrong. Skócia melyik
részéről származik?
Az  asszonyt meglepte a kérdés, de miután felocsúdott első
döbbenetéből, elfogadta a feléje nyújtott jobbot.
– Üdv! Karen vagyok, és Ayrshire-ből jöttem.
– És mióta él Londonban?
– Három éve. Itt találtam munkát.
A  fér a kislány felé intett, aki még mindig a hintalovat
csodálta a sarokban.
– A gyereknek nagyon tetszik a hintaló.
– Igen, tudom. – Karen vágott egy grimaszt. – Kiskoromban
én is mindig ilyenre vágytam. Álmodozni csak szabad.
Finlay-nek támadt egy ötlete. Időtlen idők óta nem
jótékonykodott. Mi lenne, ha szerezne ennek a gyereknek egy
kis örömet?
 –  Mit szólna hozzá, ha Molly idén karácsonyra
megkaphatná azt, amire a legjobban vágyik? Tudja, én egy
nagy cégnek dolgozom, és az üzletpolitikánkhoz
hozzátartoznak a jótékonysági akciók. – Kihúzott a zsebéből
egy kártyát. – Ne aggódjon, nincs ebben semmi csalás vagy
ámítás! Adja oda ezt a pénztárosnőnek, és közölje vele,
mikorra kéri a szállítást.
Karen habozni látszott.
– De én nem szeretek adósa lenni senkinek.
–  Értem. Tudja mit? Tekintse úgy, mint egy skót hon társ
gesztusát, akinek ugyanúgy hiányzik a szülőföldje, mint
magának.
A nő szeme megtelt könnyel.
– Hát az… az más. Nagyon köszönöm.
–  Nincs mit. Ne felejtsen el szólni a kasszánál! A  többit
majd én intézem.
–  Nem is tudom, mit mondjak… Még egyszer köszönöm –
hálálkodott Karen. – És boldog karácsonyt!
– Viszont kívánom! – Azzal a fér vetett még egy pillantást
a kis Mollyra, majd távozott. Az idejét sem tudta, mikor kívánt
neki valaki utoljára boldog karácsonyt. Legalább öt éve senki.
Öt hosszú, rettenetes éve…
Hogyan történhetett ez meg? Hogyan iktathatta ki az
életéből ilyen hosszú időre az embereket?
Ebben a pillanatban meglátta Grace-t, aki egy eladó
társaságában jött feléje, és fülig ért a szája. Ő aztán tényleg
rajongott a karácsonyért. És nekem is jót fog tenni, ha nem
dugom továbbra is homokba a fejem, hanem élek egy kicsit,
gondolta Finlay. Persze felkavaró volt újra érezni, és fejest
ugrani az emlékekbe – de így, csak így lehet továbblépni.
– Elnézést, hogy megzavarom a beszélgetésüket – szólította
meg az eladót. – De szeretnék hozzátenni valamit a
megvásárolandók listájához. Nevezetesen azt ott. – És a
hintaló felé intett. – Az a sötét kabátos hölgy a kasszánál önt
várja, hogy megadhassa a szállítási címet. Volna kedves
segíteni neki?
–  Természetesen – biccentett az eladó, majd miután
odabiccentett Grace-nek, elsietett.
A fér nak lassan kezdett elege lenni a tolongásból.
– Menjünk most már, jó? – kérte Grace-től.
– Persze, már úgyis végeztem.
Bár erős volt a forgalom, gyorsan odaértek a Harrodsba. Már
sötétedett, de volt épp elég bámészkodnivaló útközben,
hiszen így sokkal látványosabbak voltak a feldíszített és
kivilágított kirakatok.
–  Mielőtt berohannál a karácsonyi részlegre, van egy kis
elintéznivalónk – érintette meg a lány karját Finlay.
– Talán a családodnak akarsz ajándékot venni?
– Nem, azon már rég túl vagyok. Valami olyasmiről van szó,
amit már az előző áruházban meg kellett volna vennem.
Kiszálltak, és a különleges vevőknek fenntartott oldalsó
bejárathoz mentek. Egy arany-fekete egyenruhás hölgy nyitott
ajtót.
–  Mr.  Armstrong! Üdvözlöm önöket a Harrodsban! Erre
parancsoljanak!
Nem sokkal később már a nőiruha-osztályon voltak.
 –  Itt valami tévedés lesz! – tiltakozott Grace. – Nekünk
karácsonyi dekorációt kell vennünk.
– Igen, de előbb veszünk egy kabátot. Látja a hölgy blúzát?
– mutatta az eladónak Grace felsőjét a fér . – Van valamijük
ebben az árnyalatban? Ja, és kellene egy pár fekete kesztyű is.
– Kinek vásárolsz? – tudakolta elképedve Grace.
– Kinek, kinek! Természetesen neked!
– Hogyhogy?
–  Úgy, hogy nincs se kabátod, se kesztyűd. Csak nem
űzhetlek át fél Londonon meleg ruha nélkül! Rettenetesen
fázhatsz. Én meg hülyén érzem magam melletted
télikabátban.
– Hát akkor vedd le. Itt bent meleg van – javasolta a lány.
–  Viszont ha kimegyünk, hideg lesz. Kérlek, ne vitatkozz
tovább. Kabátot veszünk, és kész! Elegem van belőle, hogy
reszketsz, és a karodat dörzsölgeted.
Közben megjelent az eladónő, aki három, pontosan
ugyanolyan élénk rózsaszín kabátot hozott magával, mint
amilyen Grace blúza volt.
– Ezek hogy tetszenek?
– Nagyon szépek! Grace, légy szíves, próbáld fel őket!
A lány a fejét rázta.
– Nem akarom, hogy bármit vegyél nekem.
–  Nem én veszek, hanem az Armstrong Hotel. Tekintsd
céges egyenruhának.
Grace hamar megtalálta álmai kabátját. Áhítattal simított
végig a fekete szaténnal szegett nom anyagon, aztán
belebújt, és begombolta. A  kabát úgy állt rajta, mintha
ráöntötték volna, és remekül hangsúlyozta sötétbarna haját.
Közben egy másik eladó egy tálcára való fekete kesztyűt
hozott.
–  Ó, te jó ég! Hogy választhatnék közülük? Hiszen teljesen
egyformák! – csapta össze a kezét a lány.
–  Szívesen segítek választani, ha gondolja, kisasszony –
ajánlotta az eladó. – Ez itt csak csuklóig ér, és nem túl nom
az anyaga. Ez ellenben kasmírral bélelt, az ott selyem, a másik
kettő pedig gyapjú…
Grace még mindig eléggé tanácstalan volt, így Finlay sietett
a segítségére.
– Az ott gyönyörű, a leg nomabb bőr. Azt próbáld fel! Jó a
méret?
– Igen, tökéletes.
–  Akkor kész vagyunk. Ezeket számlázzák le, kérem, mi
pedig átsétálunk a karácsonyi részlegükre.
– De hát… – próbált akadékoskodni Grace.
–  Csak semmi de. A  kabát egyszerűen tökéletes, ahogy a
kesztyű is. Ne nyissunk erről vitát, kérlek!
Grace zavartan húzta le a kesztyűt és bújt ki a kabátból,
majd mindkettőt átadta az eladóknak.
– Még soha senkitől nem kaptam ilyen gyönyörű ajándékot
– mondta halkan. – Nagyon köszönöm.
– Szívesen.
– Most pedig igyekezzünk, mert még rengeteg dolgunk van.
Ez igaz volt, ugyanis óriási területet kellett átnézniük. Bár
Grace Ellis pro bevásárló volt. Úgy cikázott a polcsorok
között, kikerülve az időseket, a gyerekeseket és a bizonytalan
bámészkodókat, hogy Finlay alig tudta szemmel követni. Egy
idő után feltűnt neki, hogy Grace kizárólag egyféle színű
díszeket és füzéreket gyűjt a kosarába.
–  Hidd el, nagyszerűen fog kinézni – bizonygatta a lány,
amikor Finlay rákérdezett erre. – Meglátod, varázslatos lesz!
Közben futólag a fér karját is megfogta, és az érintés
kellemet melegséggel töltötte el Finlay-t. Grace pedig úgy
tűnt számára, mint egy tündér valami karácsonyi lmből, aki
egyetlen kézmozdulattal csodát tud tenni.
Időközben három teljes kosár megtelt karácsonyi dekorációs
elemekkel. Néhány hógömb is volt köztük, Finlay utoljára
gyerekkorában látott ilyeneket. Követve a fér pillantását,
Grace felvette az egyiket, mely egy kis falut ábrázolt, és
megrázta. A műhó szép egyenletesen hullott vissza a parányi
háztetőkre.
–  A  hógömböket mindenki szereti – állította. – Részei a
varázslatnak.
Hát persze, hiszen ez az egész kiruccanás a szállodáról
szól… Bár az, ahogyan a lány néha ránézett, jóleső
bizsergéssel töltötte el Finlay-t. És ilyenkor az az érzése
támadt, hogy Grace nem csak a munkájáról beszél.
A lány megrángatta a kabátja ujját.
– Finlay, szükségem van rád!
–  Miért? – Alighogy visszakérdezett, a fér összerezzent,
olyan gorombának hatott a kérdés. De az volt az igazság, hogy
sejtelme sem volt, mit is keres itt.
Öt éven át süket és vak volt, mintha nem is ebben a világban
élt volna. Az  azt megelőző időszakban pedig hónapokig a
beteg feleségét ápolta, és közben ígéretes gyógymódok után
kutatott. De hiába, mert egy hideg novemberi napon végül
mégiscsak el kellett temetnie Annát.
A  felesége sokkal jobban viselte a betegségét. Persze a
diagnózis őt is mellbe vágta, és utána is kétségbeesett párszor,
amikor kiderült, hogy hiába az új terápia, az sem használ. De
aztán belenyugodott a megváltoztathatatlanba. És úgy
döntött, otthon fog meghalni. A férje mellett.
Senkinek nem lenne szabad átélnie, hogy az az ember, akit a
legjobban szeret, egyre sorvad és szenved mellette. És napról
napra egyre rosszabbul van. Finlay természetesen tisztában
volt vele, hogy emberek ezrei élik ezt meg mindennap, de más
az elmélet, és más a valóság. Amikor az ember a saját bőrén
tapasztalja meg a dolgokat.
Grace csak állt előtte, és csodálkozva nézett rá.
– Mi a baj?
–  Semmi. Tényleg semmi – vágta rá a fér . – Kell még
valamit vennünk?
–  Már sorban állunk egy ideje a kasszánál – emlékeztette
Grace. – És mindjárt sorra kerülünk, szóval nemsokára
zetned kell.
Fizetni. Hát persze. Az  menni fog, mert nem kell hozzá
gondolkodni.
Finlay a pultra tette a bankkártyáját, miközben két eladó
egy kézikocsira pakolta azt a rengeteg mindent, amit ők
összeszedtek. Kivéve a kabátot és a kesztyűt, mert azokat
Grace rögtön felvette.
– Még egyszer köszönöm! – hálálkodott.
 – Igazán nincs mit.
Mikor kiléptek az utcára, megint hó borított mindent.
A  szállodához vezető út csendben telt. Finlay úgy indult
neki ennek a délutánnak, hogy esélyt ad az ünnepi
érzéseknek, a karácsony örömének. De alábecsülte a múlt
erejét. Megpróbált mindent, de nem sikerült legyőznie a
lelkifurdalást.
Amint elérték a szállodát, azonnal kiszállt.
–  Hamarosan videókonferenciám kezdődik – vetette oda
Grace-nek.
– Jó, persze, menj csak – biztatta a lány.
– Hogy mi? – Finlay szemlátomást meglepődött.
–  Különben is azt szeretném, ha csak akkor látnád a nagy
művet, ha már teljesen kész. Szóval foglald el magad
nyugodtan, majd szólok, ha már van mit megnézni. Frank és
néhány kolléganőm a Maids in Chelsea-től majd segítenek.
Úgy tűnt, a lány ismét elemében van. Kizárólag a feladatára
összpontosított, azt akarta, hogy minden tökéletes legyen.
Miután elbúcsúztak, Finlay az irodájához sietett, anélkül
hogy bárkit üdvözölt vagy egyáltalán észrevett volna. Hiába,
mióta Grace-t ismerte, még inkább holdkóros lett, mint előtte
volt.

Végre elkészült!
Grace búzán izzadságfoltok éktelenkedtek, a fekete
szoknyáját pedig ezüstös csillámpor borította. Finom
selyemharisnyája kilyukadt, pedig annyi esze azért volt, hogy
a magas sarkúját kényelmes balerinacipőre cserélje.
Barátnője, Emma nagyot sóhajtva vette szemügyre a
hatalmas karácsonyfát.
–  Ha előre megmondod, mit forgatsz a fejedben, amikor
segítséget kértél tőlünk…
Sophie drámaian emelte égnek a tekintetét.
–  Az  igazmondás nem erős oldala a mi Grace-ünknek –
jegyezte meg kötekedőn.
Ashleigh közben összefonta a karját a melle előtt, és
nekidőlt a falnak.
–  Csodásan néz ki. Megérte a fáradságot – állapította meg
elégedetten.
Grace azonban még mindig nem fért a bőrébe. Nyugtalanul
pillantgatott ide-oda.
–  Gondolod? Nem kellene kicsit feljebb tenni azokat az
égőket? És ez a rengeteg szín… Nem sok egy kicsit a jóból?
A lányok mosolyogva néztek össze.
–  Megyek, idehozom, és megkérdezem tőle, hogy tetszik-e
neki – folytatta idegesen Grace.
–  Csigavér! – tette a kezét a vállára Sophie. – Egészen
biztosan odáig lesz.
–  És remélem, busásan megjutalmaz a teljesítményedért –
tódította Ashleigh. – Mert ha nem tenné, az azt jelentené,
hogy csúnyán kihasználja a kedvességedet és a
segítőkészségedet.
Emma csípőre tette a kezét.
–  Tulajdonképpen ki ez az ember? Alig meséltél valamit
róla.
Grace habozott. Nem tudta, mit mondjon, ezért inkább
kitért a kérdés elől.
 –  Köszönöm szépen, hogy eljöttetek. Különösen neked,
hiszen már nem is dolgozol a Maids in Chelsea-nél.
Emma azonban túl okos volt ahhoz, hogy egy ilyen trükkel
félre lehessen vezetni. Megcsóválta a fejét, és Grace szemébe
nézett.
–  Szólok Jacknek, hogy nézzen utána ennek a Finlay
Armstrongnak.
–  Inkább ne! – riadt meg a lány. – És még egyszer nagyon
köszönöm a segítségeteket! Örökre hálás leszek érte.
– Alighanem ez volt a végszó, lányok! – nevetett Ashleigh. –
Itt az ideje, hogy lelépjünk.
Nagy ölelkezés következett, ahogy elbúcsúztak a
barátnőjüktől, aztán a három atal nő távozott.
Grace egy darabig azon töprengett, mitévő legyen. Várjon,
míg a fér magától is idejön? Vagy szóljon neki? Végül az
utóbbi mellett döntött. Habozva közeledett Finlay
dolgozószobájához, és közben fülelt, nem telefonál-e a fér .
De nem hallott bentről semmi zajt, holott az ajtó résnyire
nyitva állt.
Halkan bekopogott, és belesett a résen. Finlay az ablaknál
állt, és kifelé bámult az esti Londonra. Innen is remek kilátás
nyílt a városra. Nem olyan pompás persze, mint a tetőtéri
lakosztályból, de azért nagyon szép volt ez is.
A fér meg sem rezdült. Nagyon elmerült a gondolataiban.
Grace erre hangosabban kopogott, mire Finlay összerezzent
és megfordult.
–  Grace! – Az  ajka mosolyra húzódott. – Hát te meg mit
csináltál a hajaddal?
 A lány a fejéhez kapott. Teljesen megfeledkezett róla, hogy
feltűzte a haját a feje tetejére, és most zilált frizurájával olyan
volt, mint egy popsztár a nyolcvanas évekből. A  lyukas
hasisnyája és a csillámporos szoknyája pedig csak ráerősített
erre.
–  Keményen dolgoztam, kénytelen voltam feltűzni –
mentegetőzött. – De már minden kész, nem akarod
megnézni? Kíváncsi vagyok, hogy tetszik.
–  Hát még én! – bólintott a fér , majd elnevette magát. –
Látom, izgulsz.
–  Nem is igaz. Biztos vagyok benne, hogy odaleszel érte –
füllentette Grace. – Na, gyere már, ne álljunk itt egész este!
Vagy azt akarod, hogy túlórákat számoljak fel?
Azzal a fér keze után nyúlt.
–  Gyerünk, hunyd le a szemed! És csak akkor nyisd ki,
amikor szólok!
Igazából nem hitte volna, hogy Finlay engedelmeskedni fog,
de a fér készségesen megfogta a kezét, és összeszorította a
szemhéját.
– Mehetünk.
Grace-nek szüksége volt egy másodpercre, míg el tudott
indulni, mert letaglózta az érintés. Az egész testét elöntötte a
forróság, és még inkább elbizonytalanodott.
Aztán megindult a folyosó felé, eleinte túlságosan gyors
léptekkel, majd sikerült a fér tempójához igazodnia, nehogy
Finlay megbotoljon.
A  recepciónál ülő Magda felvonta a szemöldökét, amikor
elhaladtak előtte, de nem szólt semmit.
 Már ott voltak, ahol lenniük kellett. Az előcsarnokban, ahol
a vendégek az első benyomásaikat szerzik a szállodáról.
Grace a fér felé fordult, és úgy igazította, hogy a lehető
legimpozánsabb látványban legyen része.
Aztán megveregette a vállát – azt a széles, izmos vállát –, és
így szólt:
– Most már kinyithatod a szemed.

Az elmúlt néhány órában Finlay sokat töprengett azon, vajon

nem volt-e túlságosan merész. Nem vár-e túl sokat magától.
Most pedig kinyitotta a szemét, és hosszú ideig képtelen
volt bármit is mondani.
A  szállodája teljesen átalakult. Soha nem gondolta volna,
hogy ennyit tesz a karácsonyi dekoráció. Az  előcsarnok, ahol
eddig a szürke és a fekete szín uralkodott, most ezüstben és
lilában pompázott.
Igen, lilában! És csodásan festett minden. Könnyed volt,
elegáns és egyedi.
A  fér lassan megkerülte az óriási karácsonyfát, melyen
fehér, ezüst és lila díszek csillogtak. Grace némán várakozott,
de látszott rajta, hogy nagyon feszült.
– Milyennek találod? – kérdezte fojtott hangon, és érződött,
hogy mindjárt elsírja magát. – Tetszik?
Finlay azonban még nem állt készen a válaszra. Először túl
kellett tennie magát az első döbbeneten.
Hogy a karácsony beköltözött a szállodájába. Jött, látott és
győzött. Rányomta a bélyegét egyszer s mindenkorra.
A  bemutatót a tompított fények tették teljessé, aminek
hatására még varázslatosabbnak tűnt az összkép.
 – Finlay? – próbálkozott újra a rémült Grace.
–  Szerintem a Mikulás rossz színt választott. A  lila mellett
kellett volna döntenie a piros helyett – mondta a fér .
Grace arcán tétova mosoly jelent meg.
– Szóval tetszik?
–  Az  nem kifejezés! Egyszerűen le vagyok nyűgözve. És
nemcsak a terved zseniális, hanem a kivitelezés is csillagos
ötös. Nem is értem, hogy tudtad ezt ilyen rövid idő alatt tető
alá hozni. Pont olyan, amilyennek szerettem volna… Vagy
még annál is sokkal jobb!
Grace boldogan hallgatta, aztán lassan elkomorodott.
–  Szeretném, ha ezzel új időszak kezdődne számodra –
mondta csendesen. – Valami más, valami jobb. Amikor nem a
fájdalom az úr…
A szavai sokáig visszhangoztak a fér szívében. Úgy érezte,
mintha ezer éve ismerné Grace-t, pedig nevetségesen keveset
tudott róla. A  lány mégis veszedelmes érzéseket ébresztett
benne. Olyanokat, amelyekről már évekkel ezelőtt azt hitte,
soha többé nem lesz hozzájuk szerencséje.
Képletesen szólva, mostanáig egy zárt szobában élt.
Eltökélte, hogy soha senkinek nem fogja kinyitni az ajtót,
mert nem látta más módját, hogy a fájdalom ellen
védekezzen.
Most meg ott állt a nyitott ajtóban, és nem értette, miért
zárkózott be eddig. Hirtelen egyáltalán nem volt olyan
fenyegető a világ, sőt. Finlay valódi érdeklődéssel nézett
körül. És valódi érdeklődéssel fordult e felé a gyönyörű nő
felé, akinek a nyitott ajtót köszönhette.
 Megfogta Grace kezét, és megszorította.
–  Ezért sokkal többel tartozom, mint egy kabát és egy
kesztyű – jegyezte meg tréfásan.
–  Ez nem igaz. Semmivel sem tartozol. Bár meg kell
mondjam, az a kabát tényleg meseszép. A  legkevésbé sem
praktikus, viszont teljesen beleszerettem. Kizárólag
különleges alkalmakkor fogom viselni.
–  Minden nő megérdemli, hogy néha hercegnőnek
érezhesse magát – felelte Finlay, és mélyen a szemébe nézett.
– Gyere velem a céges karácsonyi bálra!
– Tessék? – lepődött meg Grace.
– A szálloda minden évben karácsonyi ünnepséget rendez a
dolgozóknak. Öt éve egyen sem voltam, de most szeretnék
elmenni. – Félszegen vállat vont. – Nem ígérem, hogy
végigtáncolom az éjszakát, vagy hogy én leszek a
legszórakoztatóbb beszélgetőpartner a világon. De jó zene
lesz, nom vacsora, és pezsgő minden mennyiségben. Szóval
ha szeretnél egy estére hercegnő lenni, akkor tarts velem!
Grace kissé összezavarodott.
– Már hallottam a céges karácsonyi buliról, de… Mit fognak
szólni a többiek, ha együtt megyünk?
– Kit érdekel! – legyintett Finlay.
– Engem.
–  Figyelj, Grace, mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy
ezzel csak meg akarom köszönni neked, amit a szállodáért
tettél. Mivelhogy pontosan ez az igazság.
A lány hosszan bámulta a karácsonyfát, aztán bólintott.
–  Hát jó. Ha szerinted ebből nem lehet baj, akkor szívesen
elmegyek veled.
 4. FEJEZET

Alice Archer képes volt messziről kiszimatolni a bajt.

– Mi van magával, Grace? Először csak beszél-beszél, szinte
lelőni sem lehet, aztán meg síri képpel, némán bámul ki az
ablakon.
–  Síri képpel? – ismételte csodálkozva a lány, miközben a
helyére tette az öreg hölgy egyik blézerét.
– Egy bizonyos fér jár a fejében, ugye? – somolygott Alice.
Grace elvörösödött.
– Sejtelmem sincs, kire céloz.
Az idős asszony témát váltott.
–  Gyönyörű lett a dekoráció – dicsérte meg Grace-t, majd
hátradőlt a széken, és felsóhajtott. – Nem hittem volna, hogy
a karácsony egyszer még visszatér az Armstrongba. De
magának sikerült visszaédesgetnie az ünnep szellemét a
komor falak közé. És ki hitte volna, milyen remekül illik ide a
lila?
Elgondolkodva a kezébe vette a hógömböt, melyet Grace
hozott fel a szobájába, és miután megrázta, hosszan nézte,
hogy hullik a műhó a parányi tájra.
– Jó érzés látni, ahogy a dolgok változnak.
–  Megkért, hogy menjek el vele a céges karácsonyi bálra –
csúszott ki Grace száján. Át sem gondolta, szabad-e ilyeneket
elmondania egy vendégnek, csak kimondta.
–  Hogy mi? – Alice egyből felegyenesedett a fotelben, és
Grace már meg is bánta a szószátyárságát. – Finlay meghívta
magát? Nem hittem volna róla, hogy bálozós típus.
– Én sem – ismerte el a lány. Előző éjjel megint nem sokat
aludt, pedig zikailag nagyon kimerítette a rengeteg munka,
amit elvégzett. De az agya folyamatosan zakatolt, nem hagyta
nyugodni.
Fogalma sem volt, mire vélje Finlay meghívását. Hiszen
mégiscsak a halott feleségét gyászolja. Meg aztán, ha úgy
vesszük, a főnöke. Vagy legalábbis ügyfél.
Más kérdés, hogy Grace a tetőn egyáltalán nem érezte
annak. Sokkal inkább az volt az érzése, hogy közeli, személyes
kapcsolat van közöttük. És valahányszor a fér hozzáért vagy
ránézett, lángba borult a teste. Vagy csak képzelődik?
Hiszen mit tudja ő, mit érez? Már nem is emlékezett rá,
mikor randizott utoljára.
Különben meg azt sem tudta, igazi randinak számít-e ez
egyáltalán.
–  Azt mondta, ezzel szeretné megköszönni az áldozatos
munkámat.
– És maga elhiszi?
–  Miért ne hinném, ha egyszer ezt mondta? – csattant fel
Grace, és a hangja természetellenesen magasan csengett.
Alice ismét hátradőlt a foteljében.
– Még sosem hallottam olyat, hogy meghívta volna bárhová
a személyzet egy tagját.
–  Eddig még nem is díszítette fel a szállodáját senki –
mutatott rá Grace, aki nem akarta hiú ábrándokba ringatni
magát. – Megmondta előre, hogy nem táncol, és valószínűleg
nem is marad sokáig, de úgy vélte, már csak a nom ételek és
italok miatt is érdemes elmenni.
Alice elmosolyodott.
–  No és ha nem maradnak sokáig, akkor vajon mit
csinálnak?
–  Hazamegyünk – vágta rá a lány, bár az agya leghátsó
zugában azért ott motoszkált, hogy mi lesz, ha Finlay el akarja
vinni valahová.
– Tudja már, mit fog felvenni?
– Ó, te jó ég! – Grace ijedtében a szája elé kapta a kezét. –
Erre nem is gondoltam.
A  gondolatai kizárólag Finlay körül keringtek, egyre az ő
hangját hallotta, az ő acélkék szemét látta maga előtt.
Nem volt egyetlen olyan alkalmi öltözéke sem, amely ide
megfelelő lett volna. Esetleg a kis fekete ruháját vehetné fel,
vagy a szűk, fekete nadrágját a csillogóan áttetsző karcsúsított
blúzzal… De egyik szerelés sem méltó egy karácsonyi bálhoz!
–  Bízza rám a dolgot – nyugtatta meg Alice. – Nekem
rengeteg estélyi ruhám van, köztük olyanok, amiket még ki
sem csomagoltam a bőröndből. Bármelyiket szívesen
kölcsönadom.
– Komolyan?
–  Hát persze. Én vagyok a Télanyó és a Jótündér egy
személyben, nem tudta? – Alice vidáman rákacsintott. –
Jöjjön fel a parti napján, és válasszon bátran!

Finlay azt sem tudta, mihez kapjon, annyi dolga volt. Vagy
háromszáz e-mail várt rá, hogy elolvassa, és az íróasztalán is
hevert egy nagy kupac bontatlan levél meg egy halom
aláírásra és átnézésre váró irat.
 Néhány szállodájában munkaerőgondok merültek fel, Ailsa
Hillier pedig írásban érdeklődött, mennyire elégedett a Maids
in Chelsea ügynökséggel.
Noha szigorúan véve vetélytársak voltak, Finlay kifejezetten
kedvelte Ailsát, aki néhány évvel ezelőtt a nővérét veszítette
el rákban. Anna halála után aztán a nő nagyon kedves
kondoleáló levelet írt Finlay-nek, és felajánlotta, hogy
szívesen segít neki bármiben, ha akarja. A  fér a mai napig
nem felejtette el a kedvességét.
A telefonjáért nyúlt, és tárcsázta Ailsa számát.
– Hallom, lilába borult a szállodád – szólt bele a kagylóba a
nő.
– Na és? A lila gyönyörű szín, nem?
Egy pillanatra csend lett a vonalban.
– Örülök, hogy jól vagy, Finlay – mondta ekkor lágyan Ailsa.
– Itt volt az ideje… Mellesleg igazán kölcsönadhatnád a
dekoratőrödet.
– Miért, te nem vagy elégedett a tieddel?
–  Hát, nem igazán. Nálunk minden fehér és arany. Ami
persze szép, de olyan unalmas. Szóval szeretném, ha jövőre
átküldenéd hozzám a lakberendezőt, aki nálad dolgozott.
Hogy is hívják? Ennyivel igazán tartozol nekem. Ne feledd, én
ajánlottam nektek a Maids in Chelsea-t!
–  És milyen jól tetted, hogy ajánlottad! Aranyat ért a
javaslatod. Feltett szándékom volt jövőre új alkalmazottakat
felvenni, de van egy csomó ügyfelünk, akik rajonganak a
chelsea-s lányokért.
–  Nos, igen. Az  ő embereik nem olcsók, de cserébe
képzettek, ügyesek és udvariasak. Emellett nagyon igyekvőek
és szerények. Tegnap például egy olyan lánnyal beszéltem, aki
marketinget hallgatott az egyetemen, és olyan is akad köztük,
akinek több országból is van munkatapasztalata. Márpedig én
nagyon értékelem az ilyesmit.
Finlay is értékelte, ami azt illeti. És messzemenőkig
egyetértett Ailsával. Grace is milyen eszes és szorgos, mégis
szerény! Pedig micsoda teljesítmény volt ilyen rövid idő alatt
karácsonyi fénybe borítani a szállodát!
– Még mindig nem mondtad a lány nevét, aki az előcsarnok
díszítését megszervezte.
A fér csendesen felnevetett.
–  Grace-nek hívják. Grace Ellisnek. De őt nem kaphatod
meg, Ailsa. Mert ő az enyém.
Miután befejezte a beszélgetést, kiment az előcsarnokba.
– Frank, nem tudja, Grace merre van?
A portás a bal oldalon lévő lépcsőre bökött.
– Lement a pincébe. Azt mondja, eszébe jutott még valami.
A  fér nem habozott, azonnal elindult abba az irányba.
A  pincében meglepetés érte, mert a raktárban nem várt
rendben sorakoztak a feliratozott kartondobozok. Csak az
egyik sarokban uralkodott káosz, ott, ahol Grace keresgélt
valamit.
– Hahó! Mit csinálsz?
–  De jó, hogy itt vagy! – Grace kihátrált a sötét sarokból a
kartondobozok közül, és egyenesen nekiment a fér nak.
Aztán zavartan megfordult.
Ma kék blúz volt rajta, amely nem állt olyan jól neki, mint a
rózsaszín, de tekintve, hogy a hajlongás és nyúlkálás közben
kigombolódott a legfelső két gombja, vonzó látványt nyújtott
benne.
Finlay nem is tudta megállni, hogy oda ne sandítson a
dekoltázsára.
– Mit keresel? – tudakolta.
Amikor Grace végignézett magán, és rájött, mi történt, fülig
elvörösödött. Aztán gyorsan megigazította a blúzát.
– Amikor tegnap este hazamentem, rájöttem, hogy a hotel
feldíszítésekor teljesen megfeledkeztem a homlokzatról. És
eszembe jutott, hogy Frank mesélt nekem bizonyos kültéri
fényfüzérekről, amelyek állítólag szintén itt hevernek valahol
a pincében. Azért jöttem le, hogy megkeressem őket.
– Gondolod, hogy még működőképesek?
–  Egy próbát mindenesetre megér – vont vállat Grace. –
Először kipróbálom őket, aztán útnak indulok, és beszerzek
pár lila égőt.
Ejha! Ez a lány tényleg mindenre gondol! Finlay elismerően
biccentett.
– Kérdezhetek tőled valamit, Grace?
– Persze. – A lány megbotlott a földre lógó fényfüzérben, és
ijedtében kinyújtotta a karját Finlay felé, és nekitámaszkodott
a mellkasának.
– Ó, ne haragudj, nem akartam!
A  fér lenézett magára, és látta, hogy egy poros kéznyom
éktelenkedik az ingén.
–  Ugyan, nem tesz semmit… Van már valami terved ma
délre? Hová mész ebédelni?
 – Nem, miért?
– Mert szeretnélek meghívni valahová.
–  Így? – Grace végignézett magán. – Ebben a szerelésben
már aligha mehetek el innen. De talán kölcsön tudok kérni
egy ruhát valamelyik lánytól…
–  Próbáld meg. És találkozzunk negyedóra múlva az
előcsarnokban.
– Finlay?
– Tessék.
– Kiválaszthatom, hová menjünk?
– Természetesen – biccentett somolyogva a fér , aki nagyon
kíváncsi volt, hol akar ebédelni Grace.
– Akkor negyedóra múlva az előcsarnokban!

Grace szerencsére kapott egy kölcsönruhát a bárban dolgozó

lánytól, és miközben átöltözött, azon morfondírozott, vajon
mit akar megbeszélni vele az ebédnél Finlay. Még mindig a
szállodai dekoráció lesz a téma?
A lila izzókat, mint kiderült, néhány órán belül leszállítják,
úgyhogy ha talál valakit, aki a füzéreket felszereli, még aznap
teljes lesz a szálloda karácsonyi díszkivilágítása.
Finlay a forgóajtónál várta, amikor felbukkant az
előcsarnokban, Grace pedig próbált nem gyelni az őket
megbámuló hotelalkalmazottakra.
Gyorsan a fejébe húzta fekete gyapjúsapkáját, ami sajnos
nem illett sem az új kabátjához, sem a kesztyűjéhez, de
pillanatnyilag nem engedhetett meg magának új sapkát.
Finlay kedvesen rámosolygott.
– Hová megyünk?
 – Az attól függ, mit szeretnél enni.
– Bármit megeszem, nem vagyok válogatós.
Időközben kimentek az épületből, és elindultak az utcán.
– Nem gond, ha metróval megyünk?
– Hogyhogy? Elmegyünk a kerületből?
– Általában nem Chelsea-ben eszem – felelte Grace.
A fér készségesen követte a metróba, ahol egyébként még
nem járt.
–  Hamisítatlan angol ételeket ennél, vagy inkább
habkönnyű töltött croissant-t?
– Egy helyen lehet kapni mindkettőt?
– Nem, ez két különböző hely, az egyik egy pub, a másik egy
kávézó. Melyikhez volna nagyobb kedved?
– Legyen a croissant.
Grace komolyan bólintott, aztán elmosolyodott.
–  De gyelmeztetlek: fennáll a veszélye, hogy a végén
sárgulni fogsz az irigységtől.
– Hogyhogy?
A lány lábujjhegyre állt, és a fülébe suttogott:
–  Mert ott vagy százszor jobb a kávé, mint a te
szállodádban.
– Az nem lehet!
– De bizony. Majd meglátod!

Grace valósággal szökdécselt örömében, ahogy feljöttek a

metróból, és a kávézó felé vették az irányt. Odabenn mennyei
illatáradat fogadta őket: frissen őrölt kávébab és a frissen sült
ostya illata… Nem beszélve a csokis muf n meg az almás pite
meg valami őrjítően vaníliás sütemény illatáról.
 Itt aztán pillanatok alatt összefutott a szájában a nyál még
annak is, aki nem volt éhes. Finlay el is határozta, hogy jól
megjegyzi ezt a címet.
Leültek egy kis asztalhoz, és rendeltek. Miután a pincérnő
távozott, Grace játékosan az ujja köré tekerte az egyik
hajtincsét.
–  Még nem mondtam neked, de máris megrendeltem a lila
égőket a homlokzati fényfüzérekbe. És néhány fehéret is.
Gondoltam, nem árt, ha a járókelők némi ízelítőt kapnak már
odakint, mi várja őket belül.
A fér lassan bólintott.
–  Ma felhívott egy konkurens szállodalánc igazgatója, és
rólad kérdezett.
– Rólam? – A lány szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
–  Tudni akarta a nevét annak a dizájnernek, akit
foglalkoztatok, mert hallotta hírét, hogy átalakult a
szállodám.
Grace rákönyökölt az asztalra.
–  De én nem vagyok dizájner, csak a Maids in  Chelsea
munkatársa.
– Na látod, ez az. Erről akartam beszélni veled.
– Hogyhogy?
Finlay benyúlt a zsebébe, és egy csekket vett elő.
– Szeretnélek rendesen meg zetni a szolgálataidért.
Grace elsápadt, amikor meglátta a csekkre írt számot.
– Nem, ezt nem fogadhatom el.
–  Muszáj minden ügyletet az ügynökségeden keresztül
bonyolítanunk? Igazából ennek nem sok értelme, hiszen ezzel
a feladattal én bíztalak meg, nem ők, szóval ehhez a pénzhez
a Maids in Chelsea-nek semmi köze.
–  Akkor sem fogadhatok el ekkora összeget. – Grace keze
láthatóan remegett.
Aha, akkor nem is a pénzzel van baj, csak az összeg
nagyságával.
– Ennél többet is kaphatnál.
– Isten ments!
–  Grace, tájékozódtam egy kicsit, és ez egy lakberendező
szokásos díja egy ilyen munkára. Szóval nem kell
szerénykedned.
A  pincérnő közben meghozta az ételt. Mindketten két,
sonkával-sajttal töltött croissant-t rendeltek, hozzá salátát, és
végezetül kávét.
– Desszertként a rebarbarás pitét ajánlom – javasolta a lány.
– Az valami mennyei.
A fér nevetett.
– Ha ezt is megeszem, és még pitét is kérek, valószínűleg le
kell pihennem ebéd után.
Aztán összehajtotta a csekket, amire Grace ügyet sem
vetett, és egy óvatlan pillanatban betette a lány táskájába.
Nem akart tovább vitatkozni az anyagiakról.
– Tulajdonképpen merre laksz? – kérdezte meg a lánytól.
– Miért kérded?
– Mert érdekel. Szeretnék többet tudni rólad – vonta meg a
vállát Finlay.
Grace egyáltalán nem volt biztos benne, hogy szeretné, ha a
fér sokat tudna róla.
 – Walthamstow-ban élek – felelte tompán.
– Gyerekkorod óta?
– Aha.
– És mióta dolgozol a Maids in Chelsea-nek?
–  Még csak néhány hónapja. De ez a valaha volt legjobb
munkahelyem. Clio, a főnöknőm olyan, mintha a barátom
lenne, a többiek meg… Olyanok vagyunk, mint egy nagy
család.
Család. Különös szó, ha az ember a kollégáiról beszél.
– Előtte hol dolgoztál? – faggatta tovább a fér .
–  Inkább azt kérdezd, hol nem – kuncogott Grace. – Sok
mindennel próbálkoztam. Végeztem irodai munkát több
cégnél, dolgoztam könyvtárban, adtam el szépítőszereket egy
drogériában. De ez utóbbit egy családi probléma miatt abba
kellett hagynom. Aztán jött a Maids in Chelsea.
– Családi probléma? Hogyhogy? Csak nincsenek gyerekeid?
–  Jaj, dehogy! – nevetett Grace. – A  gyerekhez előbb férj
kellene, nem gondolod?
– Ezek szerint még nem találtad meg az igazit?
Grace a fejét csóválta.
–  Nem is nagyon volt időm rá, hogy keressem. Párszor
randiztam persze, de mindig közbejött valami, igazi, tartós
kapcsolatra nem volt időm. – Hogy pontosan miért, azt Grace
nem kötötte Finlay orrára. Gyorsan témát váltott inkább. – Te,
gondolom, Skóciában nőttél fel.
– Nem is értem, hogy jöttél rá – somolygott a fér .
– Viszont biztosan nem Sean Connery az apukád.
–  Esélye sem lett volna anyámnál. A  szüleim szomszédok
voltak, és már a gimi óta együtt vannak.
– Az szép. Még mindig Skóciában élnek?
– Sosem költöznének el onnan.
– És te? Te miért jöttél el?
– Üzleti ügyek miatt – hangzott a kurta válasz, pedig ennél
azért sokkal többről volt szó. Finlay most már szívesen témát
váltott volna, és kapóra jött neki, hogy épp ebben a
pillanatban kóstolta meg a kávét. – Ejha! – biccentett
elismerően az első korty után.
– Látod, én megmondtam – ragyogott Grace.
A  fér pedig beleszimatolt a csészébe, és készséggel
elismerte, hogy ilyen nom kávét még soha nem ivott. Pedig
kávé ügyben nagy sznob volt.
Élvezettel ivott még egy kortyot.
– Tudnom kell, pontosan mi van benne – dünnyögte.
–  Egyáltalán nem biztos, hogy elárulják – csóválta a fejét
Grace. – Látod, nemhiába imádom ezt a helyet. A nagyimmal
gyakran jártunk ide.
Hirtelen elhallgatott, és a fér megérezte, hogy ez a téma
fájdalmas a számára.
– A karácsony különösen kedves időszak a számodra, ugye?
– kérdezte gyorsan, gyelemelterelés gyanánt.
– Igen. Mindig is az volt. – Grace átnyúlt az asztal fölött, és
noman megérintette a kezét. – Sajnálom. Tudom, hogy te
utálod ezt az ünnepet.
Finlay vett egy nagy levegőt. Grace kedvessége és szépsége
teljesen összezavarta. És az is, milyen nyíltan beszélt az
érzéseiről. Sokat tanulhatott volna ettől a lánytól.
 És még valami. Grace nem az a fajta volt, akinek hazudni
tudna. Vagy akár csak füllenteni. Nem. Úgy érezte, ha
valakinek, neki igazat kell mondania.
–  Nem arról van szó, hogy utálom a karácsonyt. Sokkal
inkább…
– De hát te magad mondtad, hogy gyűlölöd.
–  Igaz. Tényleg azt mondtam – biccentett a fér . – De ez
csak az elmúlt öt évre igaz, vagyis nem volt mindig így.
Gyerekkoromban csodás karácsonyaim voltak. A  szüleink
mindig óriási feneket kerítettek ennek az ünnepnek,
körülöttem és a húgom körül forgott minden.
–  Mi mindig kettesben ünnepeltünk a nagymamámmal –
mesélte Grace. – Anyám… Szóval nagyon atalon szült
engem, apámat pedig soha nem ismertem. A  nagymamám
nevelt fel.
– Édesanyád nem is volt jelen az életedben?
– Hát, nem nagyon. – Grace szomorúan megrázta a fejét. –
Azóta már Ausztráliában él, és új családja van. Született két
féltestvérem. – Némán lebámult a tányérjára.
– Nem is tartjátok a kapcsolatot?
–  De igen, csak… Szóval nem túl szoros ez a kapcsolat.
Sajnos. Elég sajátos a viszonyunk.
– Ezt hogy érted? – tudakolta gyöngéden a fér .
Grace felnézett, és rántott egyet a vállán.
–  Huszonnyolc éves, felnőtt nő vagyok. Elég fura lenne, ha
haragot táplálnék az anyám iránt, aki tizenhét évesen nem
akarta vállalni a felelősséget egy kisbabáért. Végül is jó volt
nekem a nagyival. És hogy visszatérjek az eredeti témánkra,
gyönyörű karácsonyaink voltak.
Nagy, barna szemébe visszatért a csillogás.
–  Már hetekkel az ünnep előtt elkezdtünk
karácsonyfadíszeket készíteni. A kedvenceink a fehérre festett
fenyőtobozok voltak. Rengeteg süteményt sütöttünk… Ja, és
közben régi, fekete-fehér lmeket néztünk.
A  hangjából sóvárgás csendült ki, nyilvánvaló volt, hogy
nagyon hiányoznak neki ezek a dolgok.
– Imádom a karácsonyt – folytatta Grace, és kipillantott az
ablakon. – Különösen szeretem, ha esik a hó. Ettől még szebb
a varázslat. Szeretem, ha besötétedik, és a háztetőket vastag,
fehér takaró lepi be. Olyankor önkéntelenül is az eget lesem,
nem közeledik-e valahol a Mikulás szánja.
– Nem vagy kissé túlkoros ahhoz, hogy higgy a Mikulásban?
– tréfálkozott a fér .
Grace erre félretette az evőeszközöket.
–  Finlay Armstrong! – kezdte szigorúan. – Csak nem azt
akarod mondani, hogy szerinted nincs Télapó?
Finlay egészen kicsire húzta össze magát.
– Jaj, dehogyis merek én ilyen kijelentéseket tenni!
A lány játékosan megfenyegette a mutatóujjával, de közben
üzenet érkezését jelezve pittyent egyet a telefonja. Grace
rápillantott a kijelzőre.
–  Szerencséd van – állapította meg. – Nincs idő a
fejmosásra, mert megérkeztek a színes égők a kültéri
fényfüzérekbe.
Azzal felpattant a helyéről, és megragadta az új kabátját.
– Gyerünk! Varázsoljuk el kívülről is a szállodádat!
 Erre a javaslatra pedig egyszerűen nem lehetett nemet
mondani.
 5. FEJEZET

–  Megtaláltam magának a tökéletes ruhát – jelentette be

Mrs. Archer. – Meglátja, kedvesem, imádni fogja!
–  Gondolja? – Grace alig gyelt az idős hölgyre.
Mostanában meglehetősen szétszórttá vált, és ennek egyes-
egyedül Finlay Armstrong volt az oka.
Miután kicserélték a kiégett izzókat, és felszerelték a kültéri
fényfüzéreket, sokáig álltak az utcán a látványt csodálva.
– Igazad volt, ez tényleg fantasztikus – ismerte el lelkesen a
fér , és örömében magához szorította.
Ez a zárkózott, magának való ember, aki mostanáig bujkált
az érzései és az emberek elől, valósággal kivirágzott. Nem
tűnt olyan feszültnek, gyakrabban mosolygott, kereste az
alkalmat, hogy beszélhessen, hogy együtt ebédelhessen,
együtt kávézhasson Grace-szel.
A  lányt pedig alaposan összezavarta mindez. A  végén már
aludni is alig tudott, egyre azon töprengett, mi ez az egész
kettejük között, és mi lesz ennek a vége. Tényleg komoly
kapcsolat van kialakulóban, vagy lehet, hogy csak ő érti félre a
jeleket, és valójában nem is történik semmi?
– Ta-tam! – Mrs. Archer kiáltása hozta vissza a valóságba.
Az  idős hölgy kinyitotta a gardróbja ajtaját, és az előre
odakészített estélyire mutatott, mely csak úgy szikrázott a
sápadt téli nap fényében is.
Egy ezüstszínű, fűzős szaténestélyi volt, melynek vállrészét
csillogó ékkövek díszítették. Mellette elegáns szőrmestóla
lógott.
Grace először meg sem merte érinteni a gyönyörű darabot.
Meghatotta, hogy az idős hölgy nem felejtette el az ígéretét,
és ruhát keresett számára. Mert neki Finlay nagylelkű csekkje
ellenére sem lett volna pénze arra, hogy igazi báli ruhát
vásároljon magának.
–  Csoda szép – suttogta áhítattal, és végigsimított a nom
kelmén.
– És a színe remekül fog állni magának – bizonygatta Alice.
– Már akkor tudtam, hogy ezt kell felvennie, amikor először
említette a bált.
–  Egészen különleges ez a ruha – állapította meg a lány. –
Biztosan különleges alkalomkor viselte.
–  Ó, igen, emlékezetes alkalommal volt rajtam. Egy
szilveszteri bálon, amikor az én Robinom megkérte a kezemet.
Grace megrettenve húzta vissza a kezét.
– Ó, akkor nem fogadhatom el! Mi lesz, ha elszakítom vagy
összepiszkolom? Nem mernék többet a szeme elé kerülni…
–  Butaság! – zárta le a vitát határozott kézmozdulattal az
öreg hölgy. – A ruhák arra valók, hogy viseljük őket, és kész.
Ez az öltözék pedig kifejezetten szerencsét hozott nekem. Itt
az ideje, hogy magának is legyen egy kis szerencséje,
kedvesem! – És Grace-re kacsintott.

Grace a tükörbe pillantott, és nem ismert magára. Miután

Sophie kisminkelte, úgy festett, mint egy igazi lmcsillag.
Most először húzták ki tussal a szemét, és ettől egészen
hipnotikus lett a pillantása. Mintha nem is ugyanaz a lány lett
volna… Elképesztő!
 A  nyakában ezüstlánc csillogott, melyet a nagymamájától
kapott a huszonegyedik születésnapjára, a fülében hozzá illő
karika, melyet Emmától kapott kölcsön.
Grace ma igazi hercegnőnek érezte magát. Nem zavarták a
kölcsönholmik, ma az övé volt a ruha is, a fülbevaló is, és
semmi más nem számít.
A bált a szálloda dísztermében tartották. Mire Grace odaért,
már játszott a zenekar. Dobogó szívvel lépett be a tágas
helyiségbe, és összedörgölte reszkető kezét. Mint kiderült,
nem volt egyedül az idegességével: Finlay ott járkált fel-alá az
ajtó közelében. Ahogy meglátta, Grace-nek eszébe jutottak a
barátnői kérdései. Mert a lányok folyamatosan a kérdéseikkel
bombázták:
Pontosan mi van köztetek?
Ez akkor most egy igazi randi?
És mondd csak, mit érzel iránta?
Szerelmes vagy belé?
Miután a lányok eltűntek, Grace még sokáig töprengett a
kérdéseiken. Főleg az utolsóra szerette volna tudni a választ.
–  Végre megjöttél! – kiáltotta Finlay. – Már nagyon
vártalak… És milyen gyönyörű vagy!
– Mintha meglepne a dolog.
– Jaj, nem, erről szó sincs. Eddig is gyönyörű voltál, csak…
Ez a ruha lélegzetelállító. Úgy festesz benne, mint egy sztár.
És a szemed… Mit csináltál vele?
–  Kifestettem, mi mást? Hallottál már a nők smink nevű
játékszeréről? Ezzel vezetjük félre a fér akat. – Grace tréfásan
oldalba bökte. – Mellesleg te sem nézel ki rosszul. Ez az
öltöny egy vagyonba kerülhetett.
–  Mi tagadás… – A  fér rávigyorgott, majd hirtelen
elkomolyodott. – Köszönöm, hogy hajlandó voltál elkísérni,
Grace. Tudod, évekig nem vettem részt ezen a rendezvényen.
– És akkor idén hogyhogy mégis el akartál jönni? – kérdezte
a lány kacéran.
–  Mert úgy éreztem, eljött az ideje – felelte nyomatékosan
Finlay, és Grace szíve nagyot dobbant. – Most pedig,
Miss  Ellis, nyújtsa a karját, és engedje meg, hogy
körbevezessem!
A buli remekül sikerült. Grace a kollégák többségét ismerte,
és mindenkivel váltott néhány kedves szót. Az egyik sarokban
büfét állítottak fel, mindenféle hideg és meleg ételekkel.
Mellette édességes pult terpeszkedett, melyhez csokiszökőkút
is tartozott. Végezetül volt még egy pult, ahol friss
hamburgert készítettek.
– Na, hogy tetszik? – kérdezte Finlay. – Ugye megmondtam,
hogy már az étel miatt is érdemes eljönni? És akkor a bár
kínálatát még nem is láttad!
A  bárpulthoz mentek, ahol a fér koktélt rendelt
mindkettőjüknek: martinit mentalikőrrel.
–  Hol szerezted ezt a csodálatos ruhát? – tudakolta aztán
Grace-től.
–  Csak nem hitted, hogy a munkahelyi egyenruhámban
jövök? – élcelődött a lány.
– Nem, természetesen nem. De azért ilyen csodaruhára sem
számítottam. Kapcsolatban állsz a jó tündérrel?
A  bármixer letette eléjük a koktélokat, Grace belekortyolt,
és elismerően odabiccentett a atalembernek.
–  Kölcsönbe kaptam – vallotta be. – Úgyhogy nagyon kell
vigyáznom rá.
Finlay közelebb hajolt. Sokkal közelebb a feltétlenül
szükségesnél.
– Kitől kaptad? Egy divattervezőtől?
– Alice Archertől. Tudod, itt lakik a hotelben, és…
–  Tudom, kicsoda Alice Archer. Te jó ég, ez tényleg az ő
ruhája? Sosem hittem volna… Elbűvölő! És úgy áll rajtad,
mintha rád öntötték volna.
Grace érezte, hogy máris sistereg köztük a levegő. És ezúttal
abban is biztos volt, hogy nem képzelődik.

Finlay minden porcikája tűzben égett, és egyszerűen képtelen

volt levenni a szemét Grace-ről. Igéző szeméről, piros ajkáról,
melyet időnként megnedvesített a nyelve hegyével.
Anna halála óta természetesen előfordult néhányszor, hogy
női társaságban múlatta az idejét, de a szíve eddig még
egyszer sem került veszélybe. Most azonban igen.
Minden percben Grace-szel akart lenni. Tudni akarta, mit
gondol, mi van vele. Gyakorlatilag az első találkozásuktól
kezdve.
Annával ugyanígy volt. Az  első randi után tudta, hogy ő a
nagy Ő.
Hogy az idegeit lenyugtassa, egy mozdulattal felhajtotta a
pohara tartalmat, és újabb italt rendelt.
–  Táncolunk? – kérdezte Grace-től, amikor megszólalt a
Last Christmas, s a lány szélesen elmosolyodott.
– Boldogan.
 A  kezét nyújtotta, Finlay pedig kivezette a terem közepére.
A táncparketten nagy feltűnést keltettek, főleg akkor, amikor
a következő szám, egy lassú dal elkezdődött, és ők ketten
szorosan összekapaszkodtak. Nem szorosabban, mint más
párok, mégis mivel az alkalmazottak többsége még nem látta
senkivel táncolni a főnököt, sokan összesúgtak a hátuk
mögött.
Grace óvatosan hátrált egy lépést, aztán hogy ne legyen
feltűnő a váltás, forgott egyet. Finlay megértette a szándékát,
és amikor újra ringani kezdtek, már nem húzta annyira
magához.
Felfogta, hogy Grace ügyelni akar az illemre, hiszen ezekkel
az emberekkel dolgozik együtt, nem veszítheti el a
tiszteletüket.
Alig várta a tánc végét. Nyomasztotta már a zárt tér, a
tömeg és legfőképpen a kíváncsi pillantások, a sugdolózás.
Amint a lassú szám véget ért, elhagyták a parkettet, és nem
sokkal később Finlay észrevétlenül megindult egy oldalsó
kijárat felé. Elege volt abból, hogy osztozzon Grace-en! Csak
magának akarta a lányt.
– Mi az, hová megyünk? – tudakolta Grace kíváncsian.
A fér kikérte a kabátját meg partnere stóláját a ruhatárban,
majd busás borravalót tett a pultra.
–  Miért megyünk el? – faggatta tovább a lány egészen
halkan, miután kiléptek a hideg éjszakába.
Finlay vett egy nagy levegőt, de fogalma sem volt, mit
mondhatna erre. Hiszen maga sem tudta a választ a
kérdésekre, csakhogy ezt bajosan vallhatta be.
 –  Mert mennem kell – válaszolta, és futólag megsimította
Grace arcát. Alig egy másodpercig tartott az érintés, mégis
elég volt, hogy felszítsa a vágyát, és hogy emiatt az agyában
megszólaljon a vészcsengő.
De még mielőtt elhúzhatta volna a karját, Grace megragadta
a kezét.
– Miért, Finlay? Miért kell elmenned?
A  fér t megrohanták az érzések, és ez megrémítette.
A fér ak többségéhez hasonlóan nem volt hozzászokva, hogy
megnyissa a szívét.
Egyszer megtette, még Annának. És mostanáig biztos volt
benne, hogy többé nem csinál ilyet. Nem akart senkihez közel
kerülni, mert semmi garancia nincs rá, hogy nem fog
megismétlődni a múlt. És még egyszer nem tudta volna
elviselni azt a fájdalmat.
Grace azonban arra kényszerítette, hogy átértékeljen
mindent. Finlay elfelejtette a kötelező óvatosságot, amint a
gyönyörű, ártatlan őzikeszemébe nézett. Tele volt ez a
szempár kimondatlan kérdésekkel, amikre nem tudta a
választ.
– Mert már nem bírok tovább várni!
Azzal odahúzta magához Grace-t úgy, hogy összesimuljon a
testük. Egy röpke pillanatig merőn nézte, mintha az
ellenállás, a tiltakozás jeleit keresné, de nem látott semmit.
Aztán mohón az ajkára szorította a száját.
Grace csókja édes volt a koktéltól és az előtte elfogyasztott
csokoládétól. Pont ilyennek képzelte. Fél kezével a hajába
túrt, a másikkal átölelve tartotta. Érezte, ahogy a lány ellazul
a karjában.
Anna halála óta nem csókolt meg így senkit. Ilyen
szomjasan, ilyen szenvedélyesen. Végül Grace volt az, aki
megálljt parancsolt, aki elhúzódott, és Finlay vállának
támasztotta a homlokát. Sokáig álltak így, szorosan
összeölelkezve. Finlay-nek megfordult a fejében, hogy
bocsánatot kér, de sokkal szívesebben kérdezte volna meg,
nem akar-e a lány feljönni vele a tetőtéri lakosztályba.
– Köszönöm, hogy elkísértél ma este – mondta végül.
– Szívesen. – Grace hangja reszketett.
–  Szeretnél kocsival hazamenni? Mert akkor szólok a
sofőrömnek…
Grace megadóan bólintott. Semmi értelme nem lett volna
egyedül visszamenni a partira.
– Igen, az nagyon jó lenne.
A fér telefonált, majd hosszú percekig álltak és várakoztak,
míg csak a szálloda előtt meg nem állt a nagy fekete limuzin.
– Köszönöm a szép estét, Finlay – búcsúzott Grace.
–  Én is neked – jött a suta válasz. A  fér nak fogalma sem
volt róla, Grace hogyan érez iránta, és ezért nem tudta azt
sem, hogyan viselkedjék.
Csak egyetlen dologban lehetett biztos: abban, hogy egész
éjjel nem alszik majd.
 6. FEJEZET

Grace különös ürességet érzett.

Hogy valamivel eltöltse az időt, barátnői sms-eit nézegette.
A lányok mind arra célozgattak, vajon mi történhetett a partin
Grace és Finlay között. És hogy biztosan ez volt Grace
életének legjobb, legizgalmasabb éjszakája.
Ami egyébként majdnem így is volt. De csak majdnem.
Amint hazaért a csendes és sötét lakásába, rátört a
szomorúság. Valaha melegség és szeretet töltötte meg ezt a
helyet, ma azonban… Nem várta itt más, csak a magány.
A  keserűség könnyei végigcsorogtak az arcán, még mielőtt
elért volna az ágyig. A  nyakába tette a nagyija puha, kötött
sálját, de most még az sem nyújtott elegendő vigaszt, ha arra
gondolt, hogy az anyja a világ másik végén most éppen az
étkezőasztalnál ül a férjével és a két másik gyerekével.
Nem mintha hibáztatta volna az anyját azért, hogy
tizenévesen nem szentelte az életét az ő nevelésének. Nem az
bántotta, hogy a nagyanyjára hagyta őt. Hanem hogy a világ
túlfelére menekült, csak hogy ne kelljen vele lennie. Ez még
most is fájt.
Grace ebből okulva jó előre elhatározta, hogy soha többé
nem éri be a második hellyel. Épp elég sokáig érezte magát
másodrendűnek. Csak olyan fér mellett kötelezi el magát,
akinek az életében ő a legfontosabb.
A csók az imént egyszerűen csodálatos volt, és érezte azt is,
hogy Finlay erősen vonzódik hozzá. Ugyanakkor nem vett
volna mérget rá, hogy ez a dolog ma este csak róla szólt.
Fázni kezdett, ahogy erre gondolt, a jeges hideg mintha
beköltözött volna a csontjaiba. Abban reménykedett, ha
karácsonyra feldíszíti a lakást, az segíteni fog a magány érzése
ellen, de tévedett. Semmi sem enyhíthette az egyedüllét
fájdalmát. Továbbra is sajgott a seb, amit a nagyanyja halála
ejtett a szívén.
Az  anyjától egy személytelen ajándékot kapott és egy
üdvözlőkártyát, mint minden évben. A  kép az új családja, a
férje és a ai körében ábrázolta. Arra emlékeztette Grace-t,
hogy nem része az asszony életének. Sosem volt az. Ő csak
egy nem kívánt gyerek, aki számára nincs happy end.

Grace még másnap reggel is bánatos volt. Metróval bement a

belvárosba, és szomorúságát csak fokozta a nyilvánvaló
karácsonyi hangulat. December huszonnegyedike volt.
Mindenütt boldog és izgatott családokat, szerelmesen
összesimuló párokat látott, akik egyre a magányára
emlékeztették.
Igen, ő ma este is egyedül fog hazatérni a sötét és üres
lakásába, és egy szál magában tölti a szeretet ünnepét.
A  barátnőinek nem beszélt erről, nem akarta megzavarni a
karácsonyukat. Hiszen ők már megtalálták a párjukat, és olyan
boldogok!
A metró megállt, Grace pedig valahogy felvonszolta magát a
lépcsőn, és elindult a munkahelye felé.
Hát nem szörnyű, hogy nincs senkije?
Pedig ez a nap a családé és a barátoké kellene hogy legyen.
A  szeretetről, az örömről, a nevetésről és a nom ételekről
kellene szólnia. Meg a holnapi napnak is. Ehhez képest ő
senkihez sem fog szólni egy szót sem, egyedül főzőcskézik,
aztán meg a tévét bámulja.
Ennél még az is jobb lenne, ha dolgozna valahol, legalább
addig sem keseregne a nyomorúságos élete miatt.
Előhúzta a telefonját, és felhívta Cliót, a főnökét.
–  Szia, csak egy kérdés erejéig zavarlak, Clio. Mondd csak,
nincs valami munkád a számomra holnapra?
Szinte hallani lehetett, hogy a nő fejében hogy kattognak a
fogaskerekek.
– Mi a baj, Grace?
–  Semmi, csak… – A  lány vett egy nagy levegőt, hogy ne
remegjen a hangja. A  szemét elfutó könnyek ellen úgysem
tehetett semmit. – Nem akarok egyedül lenni otthon. Tudod,
az ünnepek a legnehezebbek.
–  Persze, hiányzik a nagymamád. Hiszen értem én… De
biztos, hogy dolgozni szeretnél karácsony első napján?
– Egészen biztos.
A vonal túloldaláról papírok zizegése hangzott, mintha Clio
iratok között lapozott volna.
– Jó hírem van, maradhatsz az Armstrongban. Kérték, hogy
a lehető legtöbb embert küldjem az ünnepekre, mert kevesen
vannak. Oda be tudlak írni, ha akarod.
–  Szuper, igazán köszönöm. – Grace-nek máris nagy kő
esett le a szívéről. – És Clio… Engedd meg, hogy gratuláljak az
eljegyzésedhez. Legyetek nagyon boldogok Enriquével!
Aztán bontotta a vonalat, és nagyot sóhajtott. Tényleg
minden jót kívánt a főnökasszonyának. Ha valaki, Clio aztán
tényleg megérdemli, hogy megtalálja a boldogságot.
Grace a hotelbe érve villámgyorsan átöltözött, és munkához
látott. A  karácsonyi zene, melyet ő választott ki, a szálloda
minden szegletét betöltötte.
A  személyzet majd minden tagjának arcán letörölhetetlen
mosoly ült, sokan még dudorásztak vagy fütyörésztek is.
Grace elkapott pár kíváncsi és fürkésző pillantást: a
munkatársai a jelek szerint kíváncsiak voltak, hogy alakult az
estéje az Armstrong tulajdonosával.
A  feladatainak a listája hosszúra nyúlt, ugyanis ilyenkor,
karácsonytájt sokan voltak szabadságon a személyzet tagjai
közül. Grace azonban egyáltalán nem bánta, hogy ez a
helyzet. Így legalább lefoglalhatta magát, és nem maradt ideje
butaságokon gondolkozni.
Rengeteg vendég jelentkezett ki is, be is. És amikor rájött,
miért, Grace szíve elszorult: mert az emberek többsége
ilyenkor rokonokat és barátokat látogatott meg.
Mire ledolgozta a nyolcórás műszakját, teljesen kimerült, a
megjelenése sem volt olyan rendezett, mint a nap legelején.
Már készült bemenni az öltözőbe, amikor egy négygyerekes
kolléganője megkérte, hogy csináljon meg helyette valamit,
mert neki most már rohannia kellene haza.
–  Persze, szívesen. – Grace kinyújtotta a kezét a papiros
után, melyet a nő feléje nyújtott.
– Köszönöm szépen. Ez igazán nagyon kedves tőled. Boldog
karácsonyt, Grace! – Azzal Sally viharosan megölelte, és már
ott sem volt.
Kitakarítani a Nottingdale lakosztályt, ez állt a papíron, és
ahogy olvasta, Grace-nek görcsbe rándult a gyomra. Pillantása
a fér irodájának ajtajára rebbent, Finlay nyilván ott
tartózkodott. Ha siet, talán végez, mielőtt a fér felmenne a
szállására.
Milyen különös helyzet! Menekül előle, holott tegnap még
olyan jól érezte magát vele. És úgy tűnt, mintha ő is jelentene
valamit Finlay számára. Az  a csók… Olyan volt, mintha az
elmúlt egy hét minden tüze és lobogása egyesült volna
egyetlen szempillantásban. Valóságos tűzijáték lett az
eredmény, de sajnos a csillogó tünemény gyorsan véget ért.
A  Nottingdale lakosztály már nem volt olyan kopár, mint
első alkalommal, amikor bejött ide. Az  asztalon egy hógömb
állt, sőt mellette Grace egy ajándékcsomagot is talált.
Ezüstpapírba göngyölve, piros szalaggal átkötve, ahogy illik.
Azonnal felismerte a mellékelt kártyán lévő írást, és
elmosolyodott. Alice Archer küldött ajándékot Finlay-nek.
Milyen kedves tőle!
Grace sietve végigtakarította a lakosztályt: a fürdőszobát, a
hálót és a nappalit. Egy órán belül elkészült, és épp azt
tervezgette, hogy hazaérve azonnal ágyba bújik, amikor nyílt
az ajtó.

–  Grace! – Ő volt az utolsó, akire Finlay ezen az órán

számított. Hiszen szenteste volt, és a lány imádta a
karácsonyt. – Hát te meg mit keresel itt?
Csak egy másodperccel később vette észre a takarítókocsit,
de továbbra sem értette a dolgot. Miért dolgozik még ilyenkor
is valaki, aki a karácsony nagy rajongója?
–  Finlay… – Grace ijedten rezzent össze. A  szállodai
egyenruháját viselte, de a fér még mindig a tegnap esti
ezüstruhát látta maga előtt. A  kép valósággal beleégett az
agyába.
A  tegnapi csók óta nem beszéltek, nem találkoztak, nem
csoda, ha most nagyon feszült volt a hangulat.
Finlay-nek fogalma sem volt, hogyan viselkedjék. A szemét
le sem hunyta előző éjjel, bár nem is várt mást. Az  agya
egyszerűen képtelen volt feldolgozni a történteket. Nem
voltak olyan sémái, amiket ráhúzhatott volna a
cselekedeteire, az érzéseire.
Mert Grace nem valami jelentéktelen nőcske volt, akivel
csupán az élete egy-két felszínes pillanatát osztotta meg. De
vajon mégis mit jelent ez kettejük kapcsolatára nézve?
Hallotta, hogy a lány nagyot sóhajtva kipillant az ablakon,
majd látta, ahogy megindul a takarítókocsi felé.
Ez nem lesz egyszerű beszélgetés, gondolta a fér .
–  Boldog karácsonyt, Finlay! – mondta a lány, miután
visszarakott a kocsijára pár takarítóeszközt.
– Neked is boldog karácsonyt, Grace! – Finlay meglepődött,
mert észrevette, hogy a mondat minden egyes szavát
komolyan gondolja, holott mostanáig csak üres frázis volt a
számára ez a jókívánság. Tényleg azt szerette volna, ha Grace
megtalálja a boldogságot.
Hirtelen ezer gondolat rohanta meg.
Újra maga előtt látta Grace-t a tetőn. Ahogy a szeméből
kigördül az a könnycsepp. Látta, ahogy felpróbálja a rózsaszín
kabátot. Ahogy a létrán állva, felcsúszott szoknyával
becsavarja a színes izzót a fényfüzérbe. Ahogy tapsol
örömében, mert kigyúltak az égők a karácsonyfán. Ahogy
forró csokit iszik, és kacag közben…
Aztán megint érezni vélte az ajka ízét és puhaságát.
A  testét, ahogy az övéhez simul. A  szaténruha hűvösét a
tenyere alatt…
A  múlt héten boldogabb volt, mint az elmúlt öt évben
bármikor. És ezt kizárólag Grace-nek köszönhette.
Kinyújtotta a kezét, és futólag megérintette a karját.
–  Örülök, hogy találkoztunk. Jó pihenést kívánok holnapra
– mondta gyöngéden, de maga sem értette, miért, valahogy
hamisan csengtek a szavak. Mintha valójában valami egész
mást szeretett volna mondani.
– Nem pihenek. Dolgozom holnap is – felelte egyszerűen a
lány.
Finlay zavartan hunyorgott.
– Mi az, hogy dolgozol? Miért? Hiszen karácsony lesz! Nem
a szeretteiddel kellene ilyenkor együtt lenned?
Amint kiszökött a száján a mondat, rájött, hogy nagy
butaságot mondott, mert a lány felzokogott.
–  Mi az, Grace? Mi történt? – esett kétségbe Finlay. –
Mondd el, mi bánt!
Grace a kezét tördelte.
– Semmi, csak… nincsenek már szeretteim, nincs családom.
A  nagymamám néhány hónapja halt meg, én meg itt
maradtam egyedül. Otthon nem vár rám senki. – Bánatosan
nézett a fér ra. – Azt hittem, sikerülni fog, tényleg azt
hittem, hogy ha dolgozom, ha lefoglalom magam, nem lesz
időm keseregni. – Lemondóan rázta a fejét. – De ez az egész
sokkal nehezebb, mint gondoltam. Bárhová megyek, bármerre
nézek, mindenütt boldog embereket, ragyogó arcú családokat
látok. És akkor ott van Mrs.  Archer is, aki tényleg egy
tünemény, de folyamatosan a nagyimra emlékeztet.
A  szokásai, bizonyos arckifejezései, a hangja… És
bármennyire szeretem, emiatt nagyon nehéz vele lennem. –
Ismét megcsóválta a fejét. – Akárhogy is, azt akarom, hogy
ennek az egész karácsonyi őrületnek vége legyen.
Finlay egész teste libabőrös lett, ahogy hallgatta. Nagyon is
megértette a lányt, hiszen ismerte ezeket az érzéseket.
A  magányt. Azt, hogy minden boldog ember látványa a saját
nyomorát juttatta az eszébe. A  torokszorító fájdalmat, mely
mindig akkor csapott le rá, amikor a legkevésbé várta.
Grace vállára tette a kezét.
–  Nem kell itt lenned. Nem kell dolgoznod karácsonykor.
Majd kicseréljük a műszakodat, jó? Nem kell végignézned,
ahogy a boldog családok az étteremben ünnepelnek. Maradj
otthon, és bújj be az ágyba. Egyél valami nom csokit.
Számára legalábbis ez tűnt a legmegfelelőbb orvosságnak.
A  megszokott környezetben maradni. Távol mindentől és
mindenkitől.
Grace azonban láthatóan meghökkent.
–  Jaj, nem, dehogy! Eszemben sincs egyedül maradni.
Gondolod, hogy olyan szórakoztató otthon egész nap
egyedül? Ha nincs kihez szólnom? Ha csak magamra kell
főznöm?
Grace annyira indulatba jött, miközben beszélt, hogy már
minden porcikája remegett.
 Finlay nem is értette, hogy nem vette mindjárt észre,
mennyire magányos a lány. Hogy mennyire hasonló
problémákkal küzd, mint ő.
Persze Grace igyekezett erősnek és vidámnak mutatkozni
előtte, de hát neki kellett volna a legjobban tudnia, hogy a
szenvedők gyakran emelnek falat maguk köré, hogy elrejtsék a
valós érzéseiket.
Grace viselkedése teljesen félrevezette. Pedig ez csak az álca
volt, ami a külvilágnak szólt.
Nem volt ínyére, hogy ilyen szomorúnak látja a lányt,
egészen másféle életet kívánt neki.
De vajon mi lenne, ha…?
Támadt egy ötlete. Karácsony másnapján úgyis a
családjához készült, Skóciába, vagyis ez az utolsó alkalom,
hogy Grace-szel találkozhat.
–  Mondd csak – kezdte halkan, elgondolkozva –, mit
szeretnél karácsonyra?
Hiszen neki van pénze bőven, bármilyen kívánságot
teljesíthet. És bármit megtett volna, hogy Grace könnyeit
letörölje.
–  Szeretnék egy boldog, önfeledt ünnepet – vallotta be a
lány. – Hóeséssel, kandallóval és akkora sült pulykával, ami
alig fér a sütőbe. Hatalmas karácsonyfát, amit órákig lehet
díszíteni. Ahogy a nagyival is csináltuk mindig… Szeretnék
hatalmas adag kekszet sütni, aminek az illata betölti az egész
házat. És mindenekelőtt nem akarok egyedül lenni.
Finlay elérzékenyült. A  lány egyetlen szóval sem említette
az ajándékokat, amiket kapni szeretne. Nem vágyott
ékszerekre vagy drága parfümre. Egyáltalán nem izgatták a
pénzért megvásárolható dolgok. Mindössze társaságra
vágyott, emberekre, akikkel kellemesen eltöltheti az ünnepet.
Kibámult az ablakon, és a keze lecsúszott Grace válláról.
A lány ugyanarra fordult, a londoni havas háztetők felé.
–  Úgy szeretnék egyszer igazi havat látni! – sóhajtotta. –
Olyan magas havat, amiben haladni sem lehet. Bele akarok
feküdni, és hóangyalt akarok csinálni. Hóembert építeni.
Hócsatázni… Úgy, hogy közben körülöttem minden hófehér.
A  hangja elgondolkodóvá vált, mintha valahol nagyon
messze járna gondolatban. És szomorúság csendült ki belőle.
–  Aztán pedig visszamennék a fenyő- és süteményillatú
házba, ahol a kandallóban pattogó tűznél megszárítanám a
cipőmet, és megmelengetném a kezemet. – Szomorkásan
elmosolyodott.
Finlay pontosan tudta, hol teljesülhetne a kívánsága. Hol
van annyi hó, és hol pattog tűz a kandallóban.
Ha valaki, Grace aztán tényleg megérdemli, hogy az álma
valóra váljon! Hiszen életet lehelt a szállodájába és belé
magába is. Felforralta a vérét, felpezsdítette a szellemét,
megnevettette. Bebizonyította neki, hogy a jövőnek nem kell
feltétlenül szürkének és vigasztalannak lennie.
Megtehetné… És meg is fogja tenni! Olyanná teszi Grace
karácsonyát, amilyet a lány megérdemel.
– Csomagolj össze!
– Tessék? – A lány szeme tágra nyílt az elképedéstől.
–  Hazaviszlek, hogy összeszedhesd a holmidat. Aztán
elutazunk együtt valahová, ahol megkapod mindazt, amire
vágysz. A  nagy havat, a kandallóban ropogó tüzet, mindent.
Addig csinálhatjuk a hóangyalt, amíg teljesen át nem ázik a
ruhánk. – Rákacsintott a lányra. – Lehet, hogy még
megbánod, hogy ezt a programot javasoltad.
Grace csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
– Hogyhogy magaddal viszel? Hiszen szenteste van, délután
öt óra. Bizonyára van programod, nem érsz rá engem
szállítgatni.
–  De igen, ráérek. – Finlay kivette egy kisbőröndöt a
szekrényből. – Csak karácsony másnapján terveztem elutazni
a szüleimhez. De ma és holnap szabad vagyok. A helikopterem
indulásra kész, szóval akár azonnal mehetünk.
– Hová? – A lány még mindig nem tért egészen magához.
– Skóciába.
 7. FEJEZET

Grace kezéből teljesen kicsúszott az irányítás, úgy érezte,

mintha összecsaptak volna a feje fölött a hullámok.
Finlay ragaszkodott hozzá, hogy otthagyja a takarítókocsiját
a lakosztály közepén, aztán kivezette a folyosóra, és míg
odaértek a lifthez, telefonon máris szervezni kezdte az
utazásukat.
Lifttel lementek a földszintre, a konyhába, ahol a fér egy
nagy élelmiszercsomagot kért a séftől.
– Minden legyen benne, ami a holnapi ünnepi ebédhez kell
– mondta Alecnek, aki láthatóan nem volt nagyon boldog a
pluszfeladattól az egyébként is roppant forgalmas szentestén.
De aztán odaintette az egyik kuktát.
– Ridley, hozd csak ide a hűtőkamrából azt a két hűtőládát!
Miután a hűtőládák előkerültek, már ment minden, mint a
karikacsapás. A  személyzet sürgött-forgott, pillanatok alatt
megtöltötték a ládákat. Volt ott minden: bélszín, sonka,
pástétomok, sajttálak, gyümölcs, saláták és még sok minden
más.
– Milyen bort szeretnél? Vagy jobb lenne pezsgő? – kérdezte
a lányt Finlay, de Grace csak a vállát vonogatta.
Végül a fér maga választott.
– Hová utaznak? – érdeklődött Alec.
–  Skóciába – súgta oda neki a lány, mert többet maga sem
tudott.
De a séfnek elég is volt ennyi. Máris a helyetteséhez fordult,
és utasította, hogy csomagoljon a levesekből is, a
szarvasgombás, kakukkfüves zellerkrémlevesből és a
fokhagymás, sült szalonnás sütőtöklevesből.
–  Ó, ez remekül hangzik – vigyorgott Finlay. – De a
desszertről se feledkezzetek meg!
– Isten ments! Természetesen lesz édesség is. És leírom, mit
kell csinálni a pulykával, amit szintén elcsomagolunk. – Alec
gyorsan rkantott néhány sort egy darab papírra.
Finlay elégedetten zsebre tette.
– Köszönöm. Kérem, pakoljanak mindent a kocsiba, egy friss
bagett-tel egyetemben. Grace, szerinted kellene még valami?
A  lány a fejét rázta. Te jó ég, tényleg beleegyezett, hogy
Skóciába repüljön Finlay Armstronggal? Valahogy nem
emlékezett rá, hogy igent mondott volna a fér javaslatára.
A  rosszkedve mindenesetre tovatűnt, és minden porcikája
bizsergett az izgalomtól.
– Akkor indulhatunk?
Nem sokkal később már Grace lakása felé tartottak a nagy
fekete limuzinnal, hogy elhozzák a lány holmiját.
Ez a városrész nem is emlékeztetett a jómódúak lakta
elegáns Chelsea kerületre, Grace kicsit szégyellte is, hogy
ilyen szerény körülmények között él. Szerencsére a fér épp
telefonált, amikor megálltak.
–  Pár perc és jövök – jelentette ki a lány, majd kipattant a
kocsiból, és becsapta az ajtót.
– Várj! – szólt utána Finlay, miután leengedte az ablakot.
– Igen?
– Csomagolj jó meleg holmikat! – kacsintott rá a fér .
 – Meglesz.
Grace villámgyorsan összepakolt, és mindent elrendezett a
lakásban annak tudatában, hogy pár napig nem jön haza.
Aztán mielőtt becsukta volna az ajtót maga mögött,
visszanézett a sötét folyosóra.
Eszébe jutott, hogy ma reggel még vörösre sírta a szemét,
annyira elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy egyedül
kell töltenie a szentestét. És lám, hogy megváltozott a
helyzet!
Grace-nek egyszerűen sejtelme sem volt róla, mi vár rá.
–  Szeretlek, nagyi! – suttogta bele a sötétségbe. – Boldog
karácsonyt!
És becsukta az ajtót maga mögött.
Biztos lehetett benne, hogy ez lesz a legszokatlanabb
karácsony, amelyben valaha része volt.

Grace meglepetten felkiáltott, és ösztönösen hátralépett,

amikor a helikopter rotorjai forogni kezdtek.
Finlay átölelte a derekát.
– Ne félj, nincs semmi baj. Csak egy kicsit hangos. Menjünk!
Néhány perccel később a gépmadár magasan a londoni
háztetők fölé emelkedett. Miután Grace a repülés érzéséhez
hozzászokott, be nem állt a szája.
–  Milyen gyorsan repülünk? Meg kell állnunk valahol
Skóciáig? Mikor fogunk megérkezni? És egyáltalán, hová
megyünk? Úgy értem, Skócián belül hová?
A fér csak nevetett a kérdésáradat hallatán.
–  Összesen háromszáznyolcvan mérföldet teszünk meg, és
igen, kénytelenek leszünk leszállni tankolni közben. Most
pedig dőlj hátra szépen, és élvezd az utazást.
A lány kíváncsian bámult ki az ablakon az éjszakába.
–  Hol fogunk megszállni? A  családodnál? Ha nincsenek
készen a karácsonyi előkészületekkel, szívesen segítek…
Finlay vett egy nagy levegőt. Nagy lelkesedésében ezen nem
is gondolkodott. A  szülei csak holnaputánra várták, és nem
telefonált oda, hogy korábban érkezik. Most pedig már tíz óra
is elmúlt, szóval már nem is akart zavarni. Arról nem
beszélve, hogy a szüleinél pillanatnyilag egy vendégszoba volt
használatban, és ott jelenleg az állapotos húga lakott.
De akkor hol fognak aludni?
Nyelt egy nagyot. Nem értette, hogy lehetett ilyen
meggondolatlan. Lázasan töprengett, hová mehetnének.
A szülei háza ugyan vidéken volt, ám akadt a környéken több
városka is. És ha jól emlékezett, számos szálloda.
Gyorsan elővette az okostelefonját.
–  Még nem foglaltam szállást – vallotta be. – De biztosan
találunk megfelelő hotelt.
– Hotelt? – nézett nagyot a lány.
– Igen, miért?
–  Tényleg szállodába akarsz menni? – Grace kifejezetten
csalódottnak tűnt, és értetlenkedve bökött az
élelmiszercsomagokra. – Akkor ezeket minek hoztuk
magunkkal? Hiszen egy szállodában nyilván ehetünk is. –
A  homloka ráncba szaladt. – És miért vagy olyan biztos
benne, hogy kapunk szállást? Szenteste van, könnyen lehet,
hogy minden szoba foglalt.
Ebben Finlay kénytelen volt igazat adni neki.
 – Adj egy percet! – dünnyögte, aztán bősz telefonálgatásba
kezdett. Majd a pilótához fordult.
–  Azon a vidéken nagyon erős a hóesés – vetette ellen a
pilóta. – A hotel túl félreeső helyen van, és a leszállóhely sem
használható ilyen ítéletidőben. – Lassan megcsóválta a fejét.
– Szóval szerintem ez nem jó ötlet, Mr. Armstrong.
Finlay ekkor tanácstalanul Grace-hez fordult.
–  A  szüleim csak karácsony másnapján várnak, és nem
akarom váratlanul lerohanni őket. A  szálloda, ahová menni
szerettem volna, a jelenlegi időjárási viszonyok között nem
közelíthető meg.
–  És akkor most mi lesz? – A  lány szeme tágra nyílt az
ijedségtől.
–  Ne izgulj, azért van még egy hely, ahová mehetünk. –
Finlay-nek az jutott eszébe, hogy valószínűleg már eleve erre
a helyre készült, azért is csomagoltatott annyi élelmiszert.
– És az hol van?
A  fér nem felelt rögtön, hanem kibámult az ablakon.
Igazából fogalma sem volt, milyen állapotok várják őket az út
végén.
Néhány évvel ezelőtt, amikor már biztos volt benne, hogy
képtelen lesz visszaköltözni a kastélyba, elbocsátotta a
személyzetet. Az  édesanyjáék – az elejtett megjegyzéseikből
ítélve – időnként el-elnéztek oda azóta is, gondoskodtak róla,
hogy minden rendben legyen. De hogy ebben a farkasordító
hidegben ott tudják-e tölteni az éjszakát, az meglehetősen
kétséges volt.
Grace odahajolt hozzá, és megfogta a karját.
 – Finlay, hová megyünk? Hol fogunk megszállni?
– Drumegan Castle-ben. Az otthonomban.
– Tessék? – A lány meglepetten hőkölt hátra. – Neked saját
várad van?
Finlay régóta nem beszélt erről senkivel. Amikor
megvásárolta, roppant büszke volt a szerzeményére. De Anna
betegsége és halála gyorsan felülírta az örömét.
–  Én inkább úgy mondanám, hogy egy kisebb kastélyom –
helyesbített. – De már nagyon rég nem jártam ott.
– Miért nem? – Grace elszégyellte magát, amint kicsúszott a
száján a kérdés. Hiszen valójában tudta a választ. A szájához
kapott. – Ne haragudj – suttogta.
– Jó ideje már, hogy teljesen üres – folytatta zavartalanul a
fér . – Szóval sejtelmem sincs, mi vár ott minket. Elsősorban
nyilván iszonyú hideg, és nem tudom, egyáltalán működik-e a
fűtés. Meg hogy van-e folyó víz. – Hirtelen rájött, milyen
ostobaság ez az utazás. – Nem is értem, hogy jutott egyáltalán
eszembe ez az egész… – mormolta.
Grace megszorította a kezét.
–  Ha neked kellemetlen, nem kell odamennünk – mondta
csillapítóan, aztán az ajkába harapott. – Másrészről viszont öt
év hosszú idő. Talán mégsem butaság visszatérned oda. Már
csak azért sem, hogy eldöntsd, meg akarod-e tartani a
kastélyt, vagy sem. És ha már odamész, szerintem nem baj,
hogy nem leszel teljesen egyedül.
Finlay-re komoly hatással voltak az őszinte, egyenes szavak.
Jólesett neki, hogy Grace támogatja, hogy segíteni szeretne
neki, és fütyül a fűtés, az elektromosság vagy éppen a
melegvíz-szolgáltatás esetleges hiányosságaira.
Minden nőismerőse hisztériás rohamot kapott volna a
gondolatra, hogy egy jéghideg, elhagyatott kastélyban kell
töltenie az éjszakát, a lánynak ellenben a szeme se rebbent. És
Finlay lassan maga is megnyugodott. A  feszültsége oldódni
kezdett, sőt lassan elfogta valami csendes, várakozásteljes
öröm.
Hosszú ideig nagyon szerette Drumegan Castle-t. Az  égbe
nyúló szürke falakat, a környező vad tájat. Az impozáns épület
egy dombon állt, ahonnan remek kilátás nyílt a környékre, és
Finlay sokáig nagyon szerette ezt a helyet.
Aztán ez is megváltozott. Anna halála után el sem tudta
képzelni, hogy egyedül visszatérjen ide, kinyissa az ajtót, és
hagyja, hogy rázúduljanak az emlékek. Grace társaságában
sokkal erősebbnek és ellenállóbbnak érezte magát.
–  Igen, valószínűleg igazad van – ismerte el. – De tudod,
mesélhettél volna korábban a nagymamádról.
– Nem tehettem. Azok után, amit a feleségedről mondtál…
Úgy éreztem, az én bánatom nem is fogható a tiedhez. Hiszen
Anna olyan atal volt… A  kettőnk gyászát nem is lehet
összehasonlítani.
A fér gyengéden megfogta Grace kezét.
–  Ez nem igaz. Mindketten elveszítettünk valakit, akit
szerettünk. Ez a lényeg, nem? Ráadásul neked ez az első
karácsonyod a nagymamád halála óta. Hidd el, ha valaki,
akkor én meg tudom érteni, min mész keresztül. Én még
mindig rettenetesen elveszettnek érzem magam az évnek
ebben a szakában, amikor mások olyan nyilvánvalóan
boldogok.
Azzal közelebb húzta magához a lányt, aki a vállára hajtotta
a fejét.

–  Még öt perc – mondta a pilóta, és Grace felkapta a fejét.

A jelek szerint sikerült elszundítania a fér vállán.
– Hol fogunk leszállni? – kérdezte az alattuk lévő sötétséget
fürkészve.
–  Van egy leszállóhely, ahogy közeledünk, automatikusan
bekapcsolnak a fényei – nyugtatta meg Finlay, és csakugyan,
egy másodperccel később fel is tűnt alattuk egy fehér fénnyel
megvilágított, sima terület. – Generátor adja az áramot a
re ektoroknak.
Grace kíváncsian az üveghez nyomta az orrát.
– Sehol nem látom az épületet. Tartok tőle, hogy nincs is itt
kastély, csak egy kis kunyhó az erdőben, fűtés és áram nélkül.
–  A  vizet kifelejtetted – emlékeztette Finlay, mire Grace
felnevetett.
– Pedig a meleg víz elég fontos ilyenkor.
A fér vágott egy grimaszt.
–  Hidd el, ha meglátod a kastélyt, azért fogsz fohászkodni,
bárcsak egy kunyhóban kellene laknunk.
Miután landoltak, azonnal kiszálltak, és megborzongtak,
amikor az arcukba vágott a jeges szél.
–  Azta…! – szisszent fel Grace. – És én még azt hittem,
hogy Londonban hideg van.
Finlay a pilóta segítségével kipakolta a csomagokat.
–  Megmondtam, hogy a legmelegebb holmikat csomagold
be!
 Miután mindent kirakodtak, a helikopter ismét a magasba
emelkedett, Finlay pedig egy rejtett kapcsoló segítségével
kinyitotta egy közeli garázs ajtaját, melyben ott állt egy kis
terepjáró.
– Ez is a tiéd? – kérdezte Grace.
–  Persze. Remélem, gond nélkül beindul. Elvileg a szüleim
évente egyszer-kétszer eljönnek ide, és apám ilyenkor meg
szokta nézni a kocsit is.
A  fér gyorsan bepakolt mindent az autóba, majd
elfordította az indítókulcsot. A  terepjáró motorja a harmadik
próbálkozásra beindult. Finlay hagyta járni egy kicsit, s
közben elfordított néhány kapcsolót a garázs falán. Hirtelen
re ektorok gyúltak, és a semmiből egyszerre felragyogott a
kastély: a feljáró, a magas külső falak és az elragadó
tornyocskák.
Grace csak ámult.
– Ez mind a tiéd?
– Miért, mit vártál?
– Nem is tudom. – A lány reszkető kézzel bekötötte magát.
– De ezt egészen biztosan nem. És ez a rengeteg hó!
Finlay nem felelt, csendben küzdött a rátörő szomorúsággal.
Nem Anna miatt, hiszen ő különben is folyton ott járt a
fejében. Hanem mert fájt neki, hogy olyan rég nem volt itt.
Drumegan Castle egykor nagyon kedves volt a szívének,
büszke volt rá… Hogy tudta így elhanyagolni?
Hogy felejthette el? Hogy felejthetett el mindent?
Nagyot sóhajtva ült a volán mögé és hajtott ki a garázsból.
– Hány szoba van a kastélyban? – tudakolta a lány.
 –  Több szárny is van, és mindegyikben hat hálószoba –
magyarázta Finlay. – Azonkívül van két nagy konyha, egy
kisebb mosogatókonyha, egy bálterem, öt szalon, három
étkező és pár dolgozószoba is. A  legtöbb hálószobához
fürdőszoba is tartozik, de persze vannak részei az épületnek,
amiket még nem sikerült felújítani. Ide tartoznak például a
személyzeti hálók.
–  Ó, értem, engem oda akarsz száműzni – tréfálkozott a
lány. – Ahol nemcsak ágynemű és függöny, de még ágy sincs.
Csak hideg.
–  Ahelyett hogy butaságokat beszélsz, inkább imádkozz,
hogy elinduljon a központi fűtés – feddte meg Grace-t a fér .
A dzsip átvágott a magas havon, és Finlay csak közvetlenül a
szürke lépcsősor előtt állította le, mely egyenesen a masszív
tölgyfa ajtóhoz vezetett. Grace le volt nyűgözve.
– Mindjárt behozom a csomagokat – ígérte a fér , miközben
kinyitotta az ajtót. – De előbb adj egy percet, ki kell
kapcsolnom a riasztót.
A  lány fáradtan bólintott, és megállapította, hogy az
előcsarnoknak üvegből van a teteje, aminek következtében
odabentről is látni lehet a csillagos eget.
–  Ilyesmit még sosem láttam – suttogta, és hátrahajtott
fejjel körbefordult. – Alig várom, hogy az egész épületet
megnézhessem.
Aztán hirtelen hátranézett a fér ra.
–  Ó, de ostoba vagyok, nem is kérdeztem meg, hogy érzed
magad…
Lám, Grace-t most is jobban érdekli mások hogyléte a
sajátjáénál! Finlay megállapította, hogy Anna nagyon szerette
volna Grace Ellist.
– Kösz, megvagyok – felelte kurtán. – Gyere, körbevezetlek.
Csak abban a szárnyban kapcsolom be a fűtést és a meleg
vizet, ahol mi leszünk. Szerencsére áramunk már biztosan
van.
Beléptek a nagy szalonba, ahol a fér nekiállt leszedegetni a
porvédő takarót a leterített ülőbútorokról.
Grace tüsszentett egy nagyot.
–  Elnézést – mentegetőzött a fér . – Az  elmúlt évek során
nyilván rengeteg por összegyűlt itt.
–  Nem tesz semmit. – Grace odalépett hozzá, és noman
megérintette az arcát. – Ahhoz képest, hogy öt éve nem lakott
itt senki, egész jó a helyzet. Mintha valakinek közben is
gondja lett volna a házra.
– Édesanyámnak – dörmögte Finlay.
–  Igen, meglátszik. Ne aggódj a por miatt, pár perc, és
kitakarítok. Elvégre ebben én vagyok a szakértő. Te csak
maradj itt, és gyeld, milyen hatással van rád a ház. Figyelj az
érzéseidre!
Azzal Grace nekifogott a takarításnak. Percek alatt rendbe
hozta a szalont, egy hálót és a legközelebbi konyhát, majd
bekapcsolta a hűtőt, és kipakolta az élelmiszereket, amiket
magukkal hoztak.
Finlay ezt az egészet csak ködösen érzékelte. Túlságosan
lefoglalták az emlékei és a felismerés, hogy már nem fél többé
a háztól. Valóban itt laktak Annával, de egy másik
épületszárnyban. És nem riasztotta a gondolat, hogy itt kell
aludnia.
– Nem akarsz tüzet rakni a kandallóban? – tudakolta Grace,
és a fér hálás volt az értelmes feladatért, amivel lefoglalhatta
magát. – Annál hamarabb felmelegedne a szalon. És nem
ártana a hálószobaajtót is kinyitni, hogy ott is mihamarabb
meleg legyen.
–  Máris intézkedem – ígérte a fér , és a szíve nagyot
dobbant.
Grace volt az első nő, akit Anna halála óta idehozott, s a
várakozásával ellentétben egy percre sem bánta meg, hogy így
cselekedett. Grace tökéletesen illett ide, és számára is
megkönnyítette az ittlétet.
–  Azt mondtad, van meleg víz, ugye? – kérdezte a lány. –
Mert ha igen, én megyek zuhanyozni. A közös hálószoba miatt
pedig ne aggódj! Akkora az az ágy, hogy egészen biztosan nem
fogjuk zavarni egymást. Te jó ég, hoztunk magunkkal
egyáltalán teát? Jót tenne egy csésze nom kamillatea.
– Máris megnézem – biccentett a fér , és már indult is. Még
mindig úgy érezte magát kicsit, mint egy robot. Mindent
gépiesen csinált, mintha álmában cselekedne. Ugyanakkor
végtelenül hálás volt Grace-nek, amiért lehetővé tette
számára, hogy a saját tempójában fedezze fel újra a házat.
Szerencsére hullafáradt volt, ezért egész jól tudta uralni az
érzéseit. Például azokat, melyek elöntötték a gondolatra, hogy
Grace meztelenül áll a zuhany alatt.
Mikor belépett a hálóba, a lány már az ágyon ült, meleg
anelpizsamában, a fején törölközőből csavart turbánnal.
Nem volt ez különösebben szexi öltözék, Finlay mégis annak
találta. Élt a gyanúperrel, hogy Grace-t még egy
krumpliszsákban is vonzónak találná.
Letette a tálcát az éjjeliszekrényre, mire a lány mosolyogva
kitöltött magának egy csésze forró kamillateát.
–  Ügyes vagy – kacsintott rá. – Nem is tudtam, hogy Alec
ehhez is írt használati utasítást.
Finlay vigyorogva vonult be a holmijával a még párás, meleg
fürdőbe, hogy maga is megtisztálkodjon. Grace otthagyta neki
a samponját meg az eperillatú tusfürdőjét a kád szélén, és a
fér azon kezdett morfondírozni, vajon tényleg nem lesz-e baj
az egy ágyban alvásból. Nem mintha Anna halála óta nem lett
volna kapcsolata más nőkkel, de azok mind jelentéktelen, futó
kalandok voltak csupán.
Grace viszont más volt. Ő nemcsak testileg vonzotta, de a
szívét is megérintette. Az  a múltkori csók is… Teljesen
megfeledkezett magáról, amint összesimultak, elsüllyedt
körülöttük minden.
De majdcsak megoldja valahogy. Elvégre nem tizenhat éves,
hanem felelősségteljes, felnőtt fér . És az elsődleges célja,
hogy szép karácsonnyal ajándékozza meg Grace-t. Ezért jöttek
ide.
Megtörölközött, felvett egy tiszta alsót, és kilépett a hálóba,
ahol meglepően meleg volt már. A  központi fűtés és a
kandalló együttes erővel sikeresen felfűtötte a két helyiséget.
Grace az ágyban feküdt a sötétben, és nem mozdult, csak az
egyenletes lélegzetvétele hallatszott.
Mélyen aludt, sötét fürtjei festőien szétterültek a fehér
párnán. Ahogy nézte, Finlay-t elöntötte a forróság. A  lány
 anelpizsamája nem volt nyakig begombolva, így beleshetett
egy kicsit a dekoltázsába, ami ugyancsak érzéki élmény volt.
Nagyon békés látványt nyújtott álmában, ugyanakkor
roppant elgyötörtnek tűnt, így Finlay ellenállt a kísértésnek,
hogy megcirógassa az arcát. A  világért sem szerette volna
felébreszteni.
Óvatosan befeküdt az ágyba, és magára húzta a takarót.
Miközben az alvó Grace-t gyelte, akinek arcát megvilágította
a kandalló ide is átsejlő fénye, kellemesen ellazultak az izmai.
Hálás volt a sorsnak, hogy a lány itt van most vele,
ugyanakkor nagyon félt is attól, mi lesz ebből.
–  Boldog karácsonyt, Grace! – suttogta, aztán a következő
másodpercben már el is nyomta az álom.
 8. FEJEZET

Grace kinyitotta a szemét, és szüksége volt pár pillanatra,

mire összerakta magában, hol is van. Az  ágyat nagyon
kényelmesnek találta, és bár a szobában elég hideg volt, a
takaró alatt nem fázott.
Mikor sikerült visszaemlékeznie a tegnap estére, kicsit
kínosan érezte magát. Elaludt, mire Finlay kijött a
fürdőszobából! Pedig úgy szeretett volna ébren maradni! De a
meleg gyógytea és a duruzsoló kandalló álomba ringatta.
Maga mellől, a szomszédos párna felől egyenletes
szuszogást hallott, és amikor odapillantott, megállapította,
hogy Finlay meztelen felsőtesttel alszik. A  fér lenyűgöző
látványt nyújtott, és nem csak az izmos karja meg a
kidolgozott mellkasa miatt. Hanem mert az arcáról eltűnt a
feszültség minden jele. Az  aggodalom ráncai elsimultak.
Határozott állán máris ütközött a borosta, ami
kimondhatatlanul jól állt neki.
Grace-nek egyszerre nagyon melege lett a
anelpizsamájában. Elsősorban azért, mert eltöprengett rajta,
hogy vajon visel-e valamit Finlay a takaró alatt.
Éppen csendesen ki akart mászni az ágyból, amikor
egyszerre megszólalt a telefonja, élesen, kellemetlenül.
Finlay szeme felpattant, és nyújtózott egy nagyot. Közben
mintegy véletlenül megérintette Grace haját.
A lány rábámult.
– Jó reggelt! – köszönt rekedtes hangon Finlay.
 –  Jó reggelt! – biccentett Grace, belenyugodva, hogy már
biztosan nem fog észrevétlenül kimászni az ágyból.
A telefonja közben folyamatosan csengett.
–  Vagy talán inkább boldog karácsonyt kellett volna
kívánnom?
A  szavai melegséggel töltötték el Grace-t. Sosem gondolta
volna, hogy egyszer Finlay Armstrong mellett ébred az
ágyban, és ez a csodás fér kíván neki boldog karácsonyt.
A  legszívesebben megcsípte volna magát, hogy
megállapíthassa, nem álmodik-e.
– Neked is boldog karácsonyt – felelte mosolyogva.
Finlay megint nyújtózott egyet, és közben ledobta magáról a
takarót. Grace nem tudta nem megcsodálni izmos hasát.
Akkor is őt nézte lopva, mikor a fér kimászott az ágyból, és
felöltözött.
–  A  fűtés nem hagyott minket cserben – állapította meg
Finlay. – A  kandallóval együtt talán kicsit még sok is lett a
jóból. De talán majd ma sikerül megtalálnunk az arany
középutat.
Grace is kikászálódott a takaró alól, és ahogy az ablakon
kitekintett, halk, meglepett kiáltást hallatott. Semmi más nem
volt, ameddig csak a szem ellátott, csak hó.
– Ezt akartad, nem? – kérdezte a háta mögül Finlay. – Sok-
sok havat.
A lány bólintott, és feléje fordult.
–  Igen, tényleg erre vágytam… Mit gondolsz, mennyire
leszünk vizesek, ha hóangyalt csinálunk? Illetve először
mégiscsak inkább a házat díszíteném fel…
 –  Először reggelizünk – szögezte le a fér . – Aztán
betesszük a húst a sütőbe, hogy mire holtfáradtan elvégzünk
minden munkát, az ebéd is elkészüljön. Képzeld, eszembe
jutott, hol vannak a karácsonyi dekorációk. Persze nem
ígérem, hogy minden használható állapotban van.
– Nem számít – vonogatta a vállát Grace. – Csak szeretnék
egy kis ünnepi hangulatot teremteni, mielőtt leülünk a
karácsonyi ebédhez.
–  Biztos vagy benne? Nem kellene takarítónőt hívni előbb,
aki tisztességesen kitakarít? Nem akarom, hogy mindent te
csinálj.
– A kastélyban úgy általában kitakaríttathatsz valakivel, de
azokat a szobákat, amelyeket mi használunk, nagyon szívesen
megcsinálom.
Grace ismét bebizonyította a fér nak, hogy nem egy
Borsószem hercegkisasszony, hanem igenis megfogja a munka
végét.
Bár valószínűleg könnyebb is lesz így számára a mai nap,
hiszen ha lefoglalja magát, talán meg tud feledkezni arról,
hogy már nincs senkije. Hogy az anyja, bár él és virul, nem
akar kapcsolatot vele. Bár másrészről az anyjának
köszönhette, hogy olyan szoros és mély kapocs fűzte a
nagyanyjához. És ez hosszú évekig mindenért kárpótolta.
Grace az anyja árulása miatt alapvetően bizalmatlan volt,
nehezen lehetett közel kerülni hozzá. A Maids in Chelsea-beli
kolléganői voltak a barátnői, csak velük sikerült szoros
kapcsolatot kiépítenie. Ami a fér akat illeti, még siralmasabb
volt a helyzet.
 És ezt nem foghatta csak a nagymamája betegségére vagy
arra, hogy az anyagi gondjai miatt mindig sokat kellett
dolgoznia. Nincs kizárva, hogy ő volt a fő ok. Illetve a
túlságosan magas elvárásai.
Meg az, hogy a fér akban még kevésbé bízott. Egyszerűen
nem tudta elhinni, hogy elég értékes ahhoz, hogy végül ne
hagyják el. Inkább visszafogta magát, elfojtotta az érzéseit. Ily
módon legalább sikerült kézben tartania az életét.
De most… most minden szabályt felrúgott, amikor idejött
Finlay-vel. Minden egyes perc, amit együtt töltöttek,
szorosabbra fűzte a kapcsolatukat. Egyre jobban megismerte a
fér t, feltárult előtte egy olyan oldala, amelyik nemcsak hogy
nagyon tetszett neki, hanem amit csodált – és amiről nem
szívesen mondott volna le a továbbiakban.
Talán kicsit bele is szeretett Finlay-be, annak ellenére, hogy
pontosan tudta: ők ketten két külön világban élnek. És annak
ellenére, hogy az ilyen érzésekkel végképp nem tudott mit
kezdeni.
Együtt bámultak ki az ablakon, és Finlay közben megfogta a
kezét.
A karja egészen átmelegedett, és ezernyi gondolat kavargott
az agyában. Ó, annyi mindent szívesen megbeszélt volna a
fér val!
–  Te is felöltözhetnél – mondta neki Finlay. – Rengeteg
dolgunk van.
Azzal elhagyta a hálószobát.
Grace összefonta a karját a melle előtt, és tovább bámulta az
érintetlen havat. Ez a karácsony egész más lesz, mint minden
eddigi.
A telefonja megpittyent, mire eszébe jutott az iménti hívás,
és előkereste a készüléket a táskájából. Sophie-tól kapott sms-
t.

Merre vagy? Elmentem hozzád, de nem találtalak otthon.

Grace gyorsan megírta a válasz-sms-t, amiről pontosan

tudta, hogy nagy felbolydulást fog kelteni a barátnői között.

A főnökömmel, Skóciában. Majd mosolyogva hozzápötyögte:

Találkozunk szilveszterkor a Snow ake bálon.

Aztán lenémította a készüléket, és becsúsztatta a táskájába.

Tisztában volt vele, hogy a nap folyamán millió üzenetet fog
kapni, de most valami egészen mással akart foglalkozni.

Grace mintha nem ismerte volna a pihenő szót. Szüntelenül

sürgött-forgott, egy pillanatra meg nem állt a házban. Finlay-
nek nem volt más választása, mint hogy elővegye Alec
útmutatóját, hogy annak alapján elkészítse az ebédet.
Sikerült is megfelelő sütőedényt találnia, a sütő begyújtása
sem okozott gondot, a pecsenye locsolgatása már annál
inkább. Pedig már nagyon várta, hogy elhagyhassa a konyhát.
Grace mosolyogva dugta be a fejét az ajtón.
– Hogy áll a madár? – tudakolta.
Utána mintha valami mást is akart volna mondani, de végül
mégsem szólt semmit. Csak nézte a fér t, aki megbabonázva
bámult vissza rá. Levegőt venni is alig mert. Grace olyan
gyönyörű volt, olyan kívánatos, hogy legszívesebben megint
megcsókolta volna a rózsás ajkát, és ujjaival a selymes hajába
túr.
Grace arca festetlen volt, púderrózsaszín pulcsit és szűk,
testre simuló farmernadrágot viselt. És fantasztikusan nézett
ki. Boldog volt, és nyugodt. Finlay még a béke és a nyugalom
auráját is látni vélte körülötte. Milyen jól tette, hogy elhozta
ide Grace-t! Mindkettejüknek így a legjobb.
–  Mivel úgy látom, nem számíthatok válaszra, felteszem a
kérdést másképpen – folytatta derűsen a lány. – Hogy megy a
főzés?
– Jobban, mint gondoltam.
– Nos, a díszítés viszont rosszabbul megy, mint gondoltam.
Mindenekelőtt azért, mert bár díszeket találtam ládaszám, de
nincs karácsonyfánk.
–  Régen mindig kimentünk az erdőnkbe, és kivágtunk egy
fát – magyarázta Finlay. – Szóval ha fát akarsz, akkor irány az
erdő.

–  Kicsit csalódott vagyok – ismerte el Grace, amikor tetőtől

talpig beöltözve a fér mellett botladozott a magas hóban.
–  Hogyhogy? – lepődött meg Finlay. – Talán csak nem
kevesled a havat? Ami azt illeti, én még sokallom is egy kicsit.
–  Nem erről van szó. Hanem hogy azt hittem, kisétálsz,
kivágod az első, utadba kerülő fát, és az erős válladon
beviszed a kastélyba.
–  Ó, tényleg? – Finlay harsányan felnevetett. – Azt hitted,
ilyen egyszerű? Bár igazából tényleg nem kell
túlbonyolítanunk. – Egy kicsiny, növendék fenyőre mutatott a
közelben. – Az  is fa, ha nem tévedek. Azt is kivághatom, ha
nem akarsz továbbjönni. Na, hogy tetszik?
 A  lány feléje fordult. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy
Finlay-nek csak egy kicsit kellett volna lehajtania a fejét, hogy
megcsókolhassa. Közben megint eleredt a hó, és ahogy
felvetette a fejét, Grace homlokán meg az orrán gyülekezni
kezdtek a hópelyhek.
–  Mondd csak, Finlay Armstrong, tisztában vagy vele,
milyen fontos számomra a karácsony?
– De még mennyire. Igazából ez volt az, ami először feltűnt
rajtad.
–  Tényleg? – Grace pislogni kezdett, mert pár hópihe a
pilláin landolt, Finlay pedig, mintha csak ez lenne a
legtermészetesebb dolog a világon, átölelte a derekát, és
közelebb húzta magához.
Grace keze a mellkasán nyugodott.
– Tényleg. És ha úgy akarod, kiválaszthatod a fánkat magad.
Addig megyünk, míg meg nem találjuk a szerinted tökéleteset.
Azt fogom kivágni neked, amit mondasz.
– Csodásan hangzik.
Finlay tettvágytól fűtve húzta ki magát. Ha valaki néhány
héttel ezelőtt azt mondja neki, hogy karácsony szent napján
itt fog állni a kastélyához tartozó erdőben egy nővel, hogy
saját kezűleg vágja ki kettejük karácsonyfáját, orvoshoz küldte
volna az illetőt.
És most mégis itt volt Grace-szel, és hosszú évek óta először
boldognak érezte magát. Annyira igazi volt ez az egész,
annyira valóságos. A  környezet is, a lány is, kettejük
kapcsolata is.
–  Egyre vastagabb a hótakaró, úgyhogy siessünk, Finlay!
Válasszuk ki azt a fát! Ne felejtsd el, hogy még nem
hóangyaloztunk, szóval hátravan még egy randink a hóban.
Randi a hóban.
Finlay pontosan tudta, mire gondol a lány, ahogy azzal is
tisztában volt, hogy ez egy teljesen ártatlan megjegyzés.
Mégis gőzerővel beindult a képzelete. És az is eszébe jutott,
hogy már jó néhány randijuk volt. Habár ezt akkor ők jobbára
nem is tudták.
Grace eltökélten masírozott előre, és egyszer csak lelkesen
felsikoltott. A  fér utánaszaladt, és végül egy kis tisztáson
találta meg, ahol tapsikolt, és amennyire a nagy hó engedte,
ugrált is örömében.
–  Ez lesz az! – jelentette ki magabiztosan. – Ez a mi fánk!
Egyszerűen tökéletes, nem? Csodásan fog festeni a
nappaliban.
Igaza volt, Finlay-nek el kellett ismernie, hogy a fa
gyönyörű.
–  Először is lerázzuk róla a havat – mondta, majd
amennyire tudta, megrázta a törzset. A  lehulló hó
mindkettejüket sűrű felhőbe burkolta.
Grace zihálva, kacagva hátrált, majd mint egy darab fa,
eldőlt a hóban.
– Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan Finlay, miközben fölé
hajolt.
–  Egyszerűen tökéletesen – felelte Grace, és közben
álmodozva nézte az eget. Aztán kinyújtotta a karját a fér
után, mintha azt várná, hogy felsegítse, de valójában egészen
más tervei voltak: amikor Finlay megfogta a kezét, és
megpróbálta talpra állítani, orvul lerántotta maga mellé.
Finlay arccal előre beleesett a mély hóba, a nevetéstől
pukkadozó Grace mellé. Hamarosan csatlakozott hozzá, és a
kacagásától visszhangzott az egész erdő.
Aztán valahogy egy nagy marék hó került a szájába, aminek
következtében a nevetésből köhögés lett.
De aztán egyszer csak elhallgatott, és ránézett a lányra.
– Megígértél nekem valamit – mondta komolyan Grace.
Finlay elfordult, és felnézett az égre.
– Mégis mire gondolsz?
A lány megérintette az arcát.
– Természetesen a hóangyalra. Most pedig szavadon foglak.
Olyan erős hatással volt rá, hogy Finlay komolyan
elcsodálkozott rajta, hogyhogy nem olvadt még meg az összes
hó körülöttük. Mindenesetre rajta nem múlt a dolog. Oldalt
fordult, és mohón a lány ajkára tapasztotta a száját.
Grace haja szétterült a havon, mint tegnap a fehér párnán,
és Finlay-t jóformán megőrjítette ez a gondolat. Tegnap pont
elég erőfeszítésébe telt visszafognia magát.
A  lány arca hideg volt, de az ajka forró és nedves. Finlay
gyorsan lehúzta a kesztyűjét, és egyik kezébe fogta az arcát,
míg a másikkal szorosan magához ölelte Grace-t. Egyáltalán
nem zavarta a hó, a hideg. A bensőjében lángolt a szenvedély
tüze, szóval ő aztán nyugodtan elheverészett volna itt
akármeddig.
És a jelek szerint hasonlóképpen volt ezzel Grace is. Olyan
szenvedélyesen viszonozta a csókot, mintha másra sem várt
volna egész nap. Semmi kétség, ugyanúgy érzett, ahogy
Finlay.
Ezért aztán meg is lepődött, amikor a lány elhúzódott tőle.
–  Teljesen átázott a ruhám – vallotta be. – Lassan ideje
megcsinálni a hóangyalt.
Finlay nevetve bólintott. Ő is tudta, hogy nem
heverészhetnek és csókolózhatnak itt tavaszig.
– Ott csináljuk! Arra még sok a szűz hó, nem jártuk össze.
A  fér feltápászkodott, és Grace-t is felhúzta magával. De
alig mentek pár lépést, és a lány megragadta Finlay karját.
– Nézd! Magyal!
– Igen, tényleg.
–  Vágnál belőle néhány ágat? Nagyon szépen fel lehetne
vele díszíteni a házat.
A  lány lelkesedése mindenkit megfertőzött. Finlay-nek az
jutott eszébe, hogy ha Grace palackozni tudná ezt a
tulajdonságát, rövid időn belül multimilliomos lenne belőle.
–  Először csináljunk hóangyalt, utána jöhet a fenyő és a
magyalágak!
– Rendben. – Grace már didergett.
– Meg ne fázz itt nekem – aggodalmaskodott a fér .
–  Ha nem akarod, hogy megfázzak, akkor siessünk.
Csináljuk már azt a hóangyalt! Itt és most!
– Parancs, értettem. – Finlay kitárta a karját, és hátradőlt a
puha hóba.
Grace egy másodpercen belül követte a példáját. Egy
pillanatra mindketten mozdulatlanok maradtak, és nézték a
felhőtlenül kék eget meg a hófehérbe burkolódzó tájat, melyet
a közelben a dombtetőn trónoló nagy, szürke várkastély uralt.
 –  Olyan szép itt – sóhajtotta Grace, és Finlay egy csapásra
megfeledkezett a hidegről. A kastélyt nézte, az időtlen falakat,
melyek több száz éve dacoltak már az időjárás
viszontagságaival. A  falakat, melyek akkor is itt fognak
magasodni, amikor neki már a csontjai is elporladtak.
– Igen, tényleg az – helyeselt.
Lassan kezdett összeállni a kép. Az épületnek, melyet éppen
néz, szüksége van valakire, aki gondját viseli, csak akkor
maradhat meg az utókornak. A falakat ki kell javítani. A tetőn
pótolni kell a hiányzó zsindelyeket. És még egy csomó más
tennivaló is lenne, de Finlay készen állt a feladatra.
Annyi mindent tehet azért, hogy a világ szebb és jobb
legyen! Csak azon múlik minden, hajlandó-e elhatározni
magát.
A hideg kezdett áthatolni a farmerjén, majd egy idő után a
kabátján is.
– Na, mi lesz? Belevágunk? – kérdezte a lánytól.
–  Bele bizony – felelte Grace, és egyszerre kezdték el
mozgatni a kezüket és a lábukat.
Grace közben rázendített egy karácsonyi dalra, amihez egy
idő után Finlay is csatlakozott. Úgy érezte magát, mint aki
súlyos tehertől szabadult, és ezt kizárólag a lánynak
köszönhette.
A dal végeztével még egy percig némán feküdtek a hóban.
– Köszönöm szépen – mondta halkan a fér .
– Mit? – csodálkozott Grace.
– Ezt itt mind. – Finlay körbeintett. – Segítettél visszajönni
ide. És lassan kezdem úgy érezni, hogy nekem ez a sorsom.
Hogy itt legyek.
Grace a hasára fordult a hóban, és ránézett.
– Valószínűleg tényleg így van. Egyszerűen itt volt az ideje,
hogy visszatérj.
– Igen, talán igazad van.
A lány nehézkesen feltápászkodott.
– Én is szeretnék köszönetet mondani neked.
– Miért?
–  Hogy megszépítettél egy rémesen induló ünnepet. Hogy
idehoztál, erre a csodás helyre, ahol rengeteg hó és egy
kastély várt minket. Mi mást kívánhatna még az ember lánya?
– Óvatosan leveregette a havat a ruháiról. – De azért nem
szeretnék tüdőgyulladást kapni.
Finlay is felállt, és megrázta magát.
–  Teljesen igazad van. A  fát kivágni nem nagy mesterség.
Aztán levágjuk a magyalágakat, és mehetünk is vissza.

Grace és Finlay együtt tértek vissza a kastélyba, majd első

dolguk volt, hogy forró zuhanyt vettek, és átöltöztek. Grace
felvette az egyetlen szép ruhát, amit magával hozott, egy
itterekkel díszített kis feketét. Karácsonyra otthon is mindig
kicsípte magát, és csak remélni tudta, hogy Finlay díjazza a
fáradozását.
A  haját, mely még nedves volt a zuhanytól, rózsaszín
szalaggal fogta össze.
Mikor lement a konyhába, Finlay éppen a pulykával
hadakozott. Gondosan locsolgatta a pecsenyelével, és mint a
pro k, a húshőmérővel ellenőrizte, megfelelő-e a sütési
hőmérséklet.
 – A köretet ne bonyolítsuk túl – javasolta Grace.
– Mire gondolsz?
–  Betehetnénk a kiolajozott tepsibe némi előfőzött,
felkarikázott burgonyát, meg még egy-két fajta zöldséget,
amit találunk, és megszórjuk sóval meg rozmaringgal –
magyarázta a lány.
– Gondolod, hogy jó lesz?
–  Sokszor a legegyszerűbb ételek a legjobbak. Különben is,
az időt, amit a köretkészítésen megspórolunk, a fa
feldíszítésére fordíthatjuk.
–  És ha minden kötél szakad, és mégsem sikerül az étel,
akkor sem halunk éhen, mert ott a két nom leves meg a
hideg élelem – mutatott rá jókedvűen Finlay. – Szóval nem
sok veszítenivalónk van.
Grace feltett egy fazék vizet, melyben a magukkal hozott
karácsonyi pudingot szerette volna felmelegíteni.
– Nem lesz semmi baj – bizonygatta.
Időközben már a nappaliban volt az összes karácsonyfadísz
és egyéb dekoráció, amit csak a házban találtak. A  frissen
kivágott fát Finlay nyomban beállította a tartóba, amint
hazaértek, szóval erre már nem volt gondjuk. Mindössze annyi
feladatuk maradt, hogy a fenyőt feldíszítsék.
Míg a nappaliban tevékenykedtek, Grace arra gondolt, hogy
valami megváltozott köztük. Mintha a fér tartózkodóbb lett
volna irányában. És sokkal aggodalmasabbnak tűnt.
Ehhez képest ő könnyebbnek érezte a szívét. Az  ismerős
tevékenység, az ismerős illatok kellemes emlékeket
ébresztettek benne. A  nagyijával mindig nagy főzőcskét
rendeztek ilyenkor, ezért jólesett beszívni a sülő hús, a
rozmaring és a vanília illatát.
Persze rossz volt, hogy a nagymamája nem lehetett itt vele,
hogy nélküle kell megünnepelnie a szeretet ünnepét. Grace
lopva kitörölt egy csepp könnyet a szeme sarkából.
Elhatározta, hogy csak azért sem fog sírni. Csak azért is
élvezni fog minden egyes percet, amit itt tölthet.
Egyedül a kastély ura iránt táplált érzései aggasztották. Az a
csók az imént a hóban…
Ilyen félreeső helyen nem sok mindennel terelheti el a
gyelmét. Itt csak ketten vannak, Finlay és ő. Meg az egymás
iránti érzéseik, amiket Grace egyre kevésbé tudott gyelmen
kívül hagyni.
Kíváncsian beletúrt az egyik, díszeket tartalmazó
kartondobozba, és közben megcsendült bent egy kis
csengettyű. Erről eszébe jutottak a régi lmek, amiket a
nagyijával nézett ilyenkor, karácsony napján, de furcsamód a
gondolattól nem elszomorodott, hanem megtelt a szíve
melegséggel.
– Szeretlek, nagyi – suttogta alig hallhatóan.
Kivett egy aranyosan csillogó girlandot, és a nyakába
akasztotta. Aztán bekapcsolta a rádiót, és az ismert
karácsonyi dal, a Let it Snow dallamai töltötték be a helyiséget.
– Ezek nem tudják, mit beszélnek – jegyezte meg tréfásan,
Finlay-re pillantva. – Szerintem már egyáltalán nem hiányzik,
hogy még több hó hulljon.
–  Szerintem sem – dünnyögte oda sem gyelve a fér egy
nagy doboz karácsonyfadíszt bámulva.
 –  Figyelj – kezdte tapintatosan Grace. – Ha nem akarod,
nem kell ezt csinálnunk. Ne díszítsünk fát, ha te ettől
rosszabbul érzed magad.
– De igen, meg kell tennem! – rázta a fejét makacsul Finlay.
– Meg kell tennünk.
Grace odacsúsztatott neki egy dobozt, hogy maga
választhassa ki a használni kívánt díszeket. A karton tartalmát
gondos kezek egyenként selyempapírba csomagolták. Finlay
mindent kicsomagolt és sorba rakott a kis asztalon. Grace
közben az arcát gyelte. Lerítt a fér ról, mennyi emlék köti
ezekhez az apró tárgyakhoz.
A kezét Finlay vállára tette.
–  Hidd el, megértelek. Ha otthon lennék, és a saját
díszeimet válogatnám, én is pontosan így éreznék, ahogy
most te. Nekünk is rengeteg régi díszünk volt, köztük olyanok,
amiket ketten készítettünk a nagyival.
A fér hálásan pillantott rá. Fájdalom csillogott a szemében,
de egy kis megkönnyebbülés is.
Díszítés közben néha megszólalt:
– Ó, igen, ez Németországból való… Ezt meg New Yorkban
vettük.
Grace torka elszorult, ha arra gondolt, hogy ezeket a
tárgyakat egytől egyig mind a feleségével vásárolta. Pedig
Grace azt szerette volna, ha őt öleli, és nem gondol senki
másra. Nem akart pótlék lenni valaki helyett.
Ideges lett, amikor eszébe jutott, hogy elhozott valamit a
szállodából. De hogy adja oda a fér nak? Lehet, hogy mégsem
volt olyan jó ötlet?
 Belepillantott a dobozba.
–  Nahát, semmit sem találtam, ami lila lenne – állapította
meg tréfálkozva.
Mögöttük pattogott a tűz a kandallóban, és mindenütt a
pulyka isteni illata terjengett. De Grace legjobban a
karácsonyi pudingnak örült. Tényleg tökéletes lesz itt a
karácsony!
Finlay eltűnt néhány másodpercre, és nem sokkal később
egy lila fényfüzérrel a kezében tért vissza.
– Nahát! Ezt a szállodából hoztad? – csodálkozott Grace.
A fér bólintott.
– Magam sem tudom, miért dobtam be a táskámba. Hiszen a
legelején nem is tudtam, hogy végül itt kötünk ki. De annyira
tetszettek ezek az égősorok, hogy egyet mindenképpen
magammal akartam hozni.
–  Ami azt illeti, én is hoztam valamit – ismerte el Grace,
majd kiszaladt a szobából, és eltűnt a folyosón.

Finlay szája teljesen kiszáradt. Nem kellett kicsomagolnia a

parányi díszt a selyempapírból ahhoz, hogy rájöjjön, mi van a
kezében.
Grace a kerámiaangyalkát hozta el, a lakosztályából.
A  lány, miután a kezébe nyomta az angyalkát, csak állt és
várt.
–  Arra gondoltam, hogy ez fontos számodra, és talán
szeretnéd, ha itt lenne veled – magyarázta habozva.
Finlay-t magát is meglepte, de ahogy az angyalt nézte, nem
gyászt vagy fájdalmat érzett. Nem, inkább olyan érzés volt,
mintha a kezében tartotta volna Grace szívét.
 A  lány gondolt rá. Magával hozta azt a tárgyat, ami a
legközelebb állt Finlay-hez, csak hogy megvigasztalja őt.
Holott Grace talán nála is jobban rászorult a vigasztalásra.
Ebben a pillanatban ez még világosabb volt előtte, mint
eddig bármikor. Talán sosem látta még ilyen sebezhetőnek a
lányt, mint most.
Ujja hegyével gyöngéden megcirógatta Grace arcát, és
egyszerre elöntötte a belső békesség.
Érezte, hogy Anna is itt van velük. Szinte látta, ahogy
rámosolyog. Annak idején megígérte neki, hogy élni fogja
tovább az életét. Hogy keresi és megtalálja majd az új
szerelmet.
De erre mostanáig gondolni sem akart. El sem tudta
képzelni, hogy létezik a világon bárki, aki Annához fogható.
És aztán megismerte Grace-t. Grace-t, aki leírhatatlanuk
édes volt ebben a testre simuló, fekete ruhában.
Megfogta a lány kezét, és együtt mentek oda a
karácsonyfához, hogy az angyalt és a fényfüzért felakasszák.
Olyan természetesnek tűnt ez a gesztus!
Ahogy az is, amikor kioldotta a szalagot Grace hajából.
–  Mindig összekötöd – jegyezte meg. – Pedig sokkal szebb
vagy kibontott hajjal. Legfőképpen, ha a fürtjeid szétterülnek
a párnán.
A  lány nagy, kifejező szeme megtelt könnyel. De ezek a
meghatottság könnyei voltak, nem a szomorúságéi.
–  Mi legyen? – kérdezte rekedtes hangon. – Mára
előkészítsek egy második hálószobát?
–  Nem hinném, hogy szükség lesz rá. – Finlay a kandalló
felé intett. – Mit szólnál hozzá, ha ott, a tűz mellett
rendeznénk egy karácsonyi pikniket?
– A szőnyegen?
– Leteríthetünk még egy takarót is.
– Pezsgőt is bontunk?
– Az csak természetes.
Grace nevetve fonta karját a fér nyaka köré, aztán szájon
csókolta.
– Te hozd az ételt, én gondoskodom az italokról, jó?
Finlay legszívesebben el sem engedte volna, olyan jó érzés
volt összesimulni a lánnyal.
– Milyen gyorsan leszel kész?
– Sokkal gyorsabban, mint te, arra mérget vehetsz.
– Azt majd meglátjuk… És Grace!
– Tessék!
– Ma estére nyugodtan elfelejtheted a anelpizsamát. Nem
lesz szükséged rá.
 9. FEJEZET

Amikor Grace felébredt, érezte, hogy szokatlanul kemény a

hely, ahol fekszik, ugyanakkor Finlay erős karja és a testéből
áradó melegség kellemes biztonságérzetet adott neki. A feje a
fér vállán nyugodott, és hallotta minden egyes szívverését.
Jólesően felsóhajtott, és amikor Finlay önkéntelenül is
hasonló hangot hallatott, elnevette magát.
–  Mit szólnál egy kis kiránduláshoz karácsony második
napján? – suttogta a fülébe a fér .
– Pontosan milyen kirándulásról beszélsz?
Finlay megköszörülte a torkát.
–  Megígértem a szüleimnek és a húgomnak, hogy ma
meglátogatom őket, de azt hiszem, ezt már említettem neked.
Elkísérnél?
Grace a fér felé fordult, hogy a szemébe nézhessen.
– Be akarsz mutatni a családodnak?
Az éjszaka egyszerűen csodálatos volt. Egy valóra vált álom.
Grace még soha az életben nem érzett ilyen közelséget
senkivel. Úgy tűnt számára, mintha hosszas bolyongást
követően először érkezett volna haza.
Ugyanakkor nem lehetett biztos benne, hogy Finlay
hasonlóképpen érez. Ezért is örült annyira a
családlátogatásnak. Akárkit mégsem szokott bemutatni az
ember a szüleinek.
–  Nagyon szívesen elkísérlek, szeretném megismerni a
családodat. Kérdés, hogy ők szeretnék-e, ha hazavinnél.
 – Ó, ettől ne félj! Anyám rögtön saját papucsot fog kijelölni
neked. – A fér szájon csókolta. – Szóval aggodalomra semmi
ok. Imádni fognak.
Könnyű volt viszonozni a fér csókját, még akkor is, ha
Grace titkon azért aggódott egy kicsit amiatt, mit fognak
hozzá szólni Finlay rokonai.

Finlay édesanyjának arckifejezése mindent pénzt megért,

amikor ajtót nyitott, és a a mellett meglátta Grace-t.
– Anya, bemutatom Grace Ellist – ölelte át a lány derekát,
hogy bátorítsa egy kicsit. – A szállodában ismerkedtünk meg,
és magammal hoztam a kastélyba.
Most döbbent csak meg igazán Finlay édesanyja!
– Fraser! – kiáltotta. – Fraser! Aileen! Gyertek gyorsan!
Finlay lelki szemei előtt megjelent a kép, ahogy az apja
feltápászkodik a fotelből a neje éles kiáltása hallatán.
– A kastélyban voltatok? – tudakolta az asszony. – Tényleg?
De miért? Egyenesen ide is jöhettetek volna.
Finlay egy Hát nem megmondtam? pillantást vetett Grace-re,
és elmosolyodott.
– Azt mondtam, hogy ma jövök, és nem akartam korábban
zavarni – felelte, majd az anyja mellett belépett a lakásba.
Az  édesapja ebben a pillanatban lépett ki a nappaliból, és
nagyon igyekezett, hogy ne tűnjön meglepettnek. Először
Finlay-t, aztán Grace-t üdvözölte, és a lánynak a fülébe súgta:
–  Vigyázz Aileennel, a lányommal! Várandós, és rendkívül
kíváncsi. Készülj fel rá, hogy ezer kérdése lesz hozzád.

Jól sikerült a nap. Bár Aileen tényleg kíváncsi volt, de nem a

tolakodó, hanem a kedves fajtából, és Grace a többiek részéről
is egyértelműen érezte a szeretetet. Igen, Armstrongék igazi
összetartó, szerető család voltak, és láthatóan mindenki örült,
hogy Finlay végre hazavitt egy lányt. Anna azért néha szóba
került a vendégség során, de ettől nem érezte magát senki
kellemetlenül, és nem is szomorodott el. Finlay sem.
Amikor Grace délután segített a háziasszonynak bevinni a
teát, a konyhában Fran a lányra kacsintott.
–  Előkészítettem számotokra Finlay szobáját. Örülnék, ha
nem mennétek vissza a kastélyba, hanem itt maradnátok. Már
csak azért is, mert akkor mindketten megkóstolhatnátok a
nom portóinkat.
Grace örült neki, hogy ilyen szívesen látják. Megköszönte
hát a meghívást, és közölte, hogy rajta nem múlik a dolog, ő
szívesen maradna.
Finlay édesanyja erre megragadta a tálcát, amin a portói és
a poharak voltak, aztán a könyökével noman oldalba bökte a
teáskannát és kuglófot cipelő Grace-t.
– Akkor indulás! Közöljük a ammal, hogyan döntöttünk! …
Megbeszéltük Grace-szel, hogy itt alszotok, a régi szobádban
– jelentette ki az asszony a szalonba érve. – Erre igyunk!
–  Biztos, hogy maradni akarsz? – súgta oda a lánynak
Finlay, miközben átölelte a vállát.
–  De még mennyire! Már alig várom, hogy láthassam a
szobádat.

Finlay korán reggel magától felébredt, és azon töprengett,

mennyi változás köszöntött be az életébe az elmúlt néhány
hét során.
 Először is megengedte, hogy karácsonyi díszbe boruljon a
szállodája – első ízben Anna halála óta. Ugyancsak első ízben
fordult elő, hogy valakit elvitt a kastélyba. Hogy valakit
megcsókolt, és ugyanazt érezte, amit egy igazi csóknál érezni
kell. Öt év óta először nemcsak letudni akarta a karácsonyt,
hanem őszintén kiélvezte az ünnepet.
És végezetül újdonság volt az is, hogy elhozott a családjához
bemutatni egy lányt.
Számára is nyilvánvaló volt, mennyire örülnek a szülei
Grace-nek. Kigyúlt a tekintetük, valahányszor csak ránéztek,
az arcukon pedig megkönnyebbülés tükröződött.
Hallotta a szomszédos párnáról Grace halk, egyenletes
lélegzetét, és hirtelen elfogta a lelkifurdalás. Vajon mi lesz, ha
visszatérnek Londonba? Az álomvilágból a valóságba. Hiszen
ő folyton úton van… Lesz ideje vajon egy tartós kapcsolatra?
Megborzongott, mert sejtette a választ.
Elhozta ezt a lányt Drumegan Castle-be. Hagyta, hogy
feldíszítse a házat, hóangyalt csinált vele, és végül együtt
töltöttek két éjszakát.
Anna csak nagyon ritkán jutott eszébe. Pedig rá kellene
gondolnia minden szabad percében. Annára, nem pedig
Grace-re…
Órák teltek el, mire Grace kinyitotta a szemét.
–  Jó reggelt! – suttogta szexi, rekedtes hangon, aminek
hallatán Finlay vágya egyből felhorgadt, de nem akart újabb
szarvashibát elkövetni. Gyorsan ledobta magáról a takarót, és
kiugrott az ágyból.
–  Jó reggelt! – felelte tompán. – Van egy kis munkám.
Elnézést, amiért egyedül hagylak, de biztos vagyok benne,
hogy anyám reggelivel vár a konyhában.
Miközben beszélt, már bele is bújt a szürke pólójába, majd
magára rántott egy farmernadrágot.
Grace döbbenten ült az ágyban. Összezavarodott, és egy
kicsit meg is bántódott, de jól leplezte.
– Persze, nem gond. Jól elleszek édesanyáddal.
Finlay tudta, érezte, hogy nem szép dolog most magára
hagynia a lányt, de egyszerűen képtelen volt udvarias és
semmitmondó társalgást folytatni. Időre volt szüksége,
tisztába kellett jönnie önmagával. Kapóra jött neki, hogy a
munkájára hivatkozhatott. A családja még hálás is volt, amiért
átengedte nekik egy kicsit Grace-t. Legalább jobban
megismerhetik.
Az  anyja kis híján megfojtotta az ölelésével, amikor
elbúcsúztak.
– Örülök, hogy itt voltatok – súgta a fülébe. – Grace igazán
nagyon kedves lány. Hozd el újra, lehetőleg minél hamarabb.
Miközben Grace-szel Drumegan Castle felé tartottak, Finlay
fülében szakadatlanul ott visszhangoztak ezek a szavak. És
hirtelen úgy érezte, hogy elsiette ezt az egészet. Hogy még
nem áll erre készen. Hogyan is bízhatna meg egyszerre az
érzéseiben, amikor öt teljes évig nem érzett az égvilágon
semmit?
Nem volt más választása, visszavonulót kellett fújnia. Minél
hamarabb.
–  Azt hiszem, ideje tiszta vizet önteni a pohárba, Grace.
Nagyon szép volt ez a két nap, de… Ez, amiben most vagyunk,
ez egy tündérmese, nem a valóság. Remélem, nem bántalak
meg nagyon, de már úgy érzem, hiba volt idehoznom téged.
Igazából csak az volt a célom, hogy megvigasztaljalak, meg
aztán nekem sem nagyon akaródzott egyedül idejönni.
Remélem, nem keltettem benned hamis reményeket.
A helyzet ugyanis az, hogy még nem állok készen egy komoly
kapcsolatra. Nem tudom neked megadni azt, amire vágysz.
Amit megérdemelsz. Mert igenis megérdemled, hogy olyan
társad legyen, aki téged és csak téged szeret. Akinek minden
vágya, hogy családot alapítson veled. Sajnos én erre
alkalmatlan vagyok.

Már eleve rosszul indult a nap, de Grace számára most

változott igazán rémálommá. Csak ült, és hallgatta a fér t,
nem tudta, mit mondhatna erre.
Később dühös volt magára a szótlanságáért. Mégis miről
beszélt Finlay? Elég közel voltak ahhoz, hogy lefeküdjenek, de
ahhoz nincsenek elég közel, hogy tartósan együtt
maradjanak?
Már a helikopterben ültek, és úton voltak Londonba. Grace
dermedten ült az ülésben. Még mindig nem tért egészen
magához a döbbenetből. Miután együtt töltöttek egy olyan
karácsonyt, amit sosem fog elfelejteni, a fér visszakozott.
Száznyolcvan fokos fordulatot vett. Legalább megvárta volna,
míg visszatérnek Londonba… Akkor Grace elbújhatott volna a
lakásában, és jól kibőgi magát. De így ülhetett Finlay mellett,
és szenvedhetett ettől a kellemetlen feszültségtől, amit a fér
teremtett.
Finlay rémesen festett. Sápadt volt, és görcsös. Egyáltalán
nem hasonlított arra a magabiztos, hűvös üzletemberre,
akinek megismerte. Kicsoda Finlay egyáltalán? Hány arca
van? És ő vajon pontosan melyikbe szeretett bele?
Grace-nek nagyon fájt a szíve. A  szíve, amit Finlay
Armstrong lassan, de biztosan megszerzett magának. Kezdve
azzal, hogy felment utána a szálloda tetejére. Majd végezetül
megajándékozta egy álomszép karácsonnyal.
Annyira gyöngéd volt, annyira gyelmes, annyira őszinte!
Minden tökéletesen alakult, kívánni sem lehetett volna
szebbet és jobbat. És most mégis ez történt…
Vajon mit csinált rosszul? Grace idegesen futtatta végig az
ajkán a nyelve hegyét.
Rengeteg minden történt az elmúlt napokban. És nem csak
közte meg Finlay között. Grace úgy érezte, megtalálta a
hivatását, hiszen rájött, mennyire élvezi a dekorációt, a
lakberendezést. Ráadásul mindenki azt mondta, hogy
tehetséges is ezen a területen. Mindenképpen kezdeni akart
valamit ezzel a tapasztalattal. Szeretett volna ebbe az irányba
továbbmenni. Ugyanakkor Finlay-ről sem akart lemondani.
Lopva a fér ra pillantott, és közben önkéntelenül felszegte
az állát. A  nagymamájától tanult valami fontosat. Azt, hogy
megérdemli a szeretetet és a boldogságot. Kevesebbel nem fog
megelégedni.
Nagyon erős akarat kellett hozzá, hogy ne fogja meg a fér
kezét. Vett egy mély levegőt.
– Nehéz lehetett számodra ez a karácsony – kezdte. – Már
önmagában az, hogy visszatérj a kastélyba. Elképzelni sem
tudom, mennyi emléket idézett fel benned ez az utazás. De
azért egy kérdést szeretnék feltenni, ha megengeded. –
Kihívón nézett a fér szemébe. – Már öt év telt el azóta,
Finlay. Öt hosszú éve hátat fordítottál a szerelemnek. Mennyi
időre van még szükséged? Gondolod, hogy egyszer eljön az
idő, hogy ismét képes leszel szeretni?
Finlay lesütötte a szemét, nem mert ránézni.
–  Különlegesen szép volt ez az időszak, Grace, de hogy a
kérdésedre visszatérjek: nem, én most egyáltalán nem
keresem a szerelmet. Lehet, hogy soha többé nem is fogom.
Grace halk, zokogásszerű hangot hallatott, pedig csak
kifújta a levegőt. Nagyon szeretett volna sírni. Vagy inkább
dühösen kiabálni, és ököllel ütni a fér mellkasát, míg észhez
nem tér…
Lehet, hogy mindent félreértett? Csak képzelte volna, hogy
felkeltette Finlay-t Csipkerózsika-álmából? Ha igen,
rettenetesen fájdalmas volt ez a tévedés!
Finlay Armstrong volt messze a legvonzóbb fér , akivel
valaha találkozott. És az első, akihez tényleg sikerült lélekben
közel kerülnie. De könyörögni még neki sem fog. Elvégre neki
is van büszkesége!
Grace tehát kihúzta magát, és megint a fér ra emelte a
tekintetét.
Finlay-nek igaza volt. Tényleg többet érdemel, mint amit ő
nyújthat neki. Hiszen teljes szívéből szereti, megérdemli hát,
hogy az érzéseit viszonozzák. Az  nem élet, hogy az ember
csak vár, vár, és azért fohászkodik, hogy a másik
viszontszeresse.
A  könnyeivel küszködött, de az ajkába harapott, és
megtiltotta magának a sírást.
– Köszönöm ezt a két napot, Finlay. Szép volt, jó volt, de azt
hiszem, szerencsésebb, ha mostantól éli ki-ki a maga életét.

Finlay nagyon maga alatt volt. Túlesett már néhány

depressziós időszakon a felesége halálát követően, de ez most
rosszabb volt minden eddiginél.
Hát nem elég, hogy Annát elveszítette? Még Grace-től is
megfosztotta a sors?
Grace mindjárt a hazaérkezésük utáni napon úgy masírozott
be a szállodába, mintha mi sem történt volna, és
egyetlenegyszer sem nézett rá. Mintha észre sem vette volna.
De a legrosszabb az volt, ha olyankor pillantotta meg,
amikor a lány nem sejtette, hogy gyeli. Mert olyankor az arca
megtört volt, a testtartása görnyedt, és időről időre lopva
megtörölte a szemét.
És ezt ő, Finlay tette vele!
Reggel, amikor felébredt, elviselhetetlenül üresnek találta
az ágyát. Már nem értette, miért visszakozott, miért adta ki
Grace útját. Csak nem megijedt attól, hogy kialakulhat
közöttük valami igazán komoly?
Az  irodája sarkában megcsillant valami. Az  ezüstpapírba
csomagolt ajándék, amit még Mrs.  Archertől kapott, de nem
volt alkalma kinyitni.
Felállt, és odalépett az asztalkához, melyen a kis csomag
állt. A csomagolásban egy fekete dobozka volt, melyben fekete
párnán egy ezüstszív hevert a következő vésett felirattal:

Az  emlékek fontosak. De nem szabad elfelejtenünk, hogy

mindennap újakat szerezhetünk.

A  szív egy piros szalagon lógott, és Finlay máris tudta, hová

fogja akasztani a szívecskét. A karácsonyfára, Anna angyalkája
mellé.

Grace épp hazafelé tartott a munkából, amikor fura

tumultust vett észre az ajtaja előtt. Mi történhetett? Mi ez a
hangzavar? Most aztán nem vágyott semmi kavarodásra,
egyszerűen haza akart menni, bebújni az ágyba, és
elszürcsölni egy csésze forró teát.
Amikor közelebb ért, felismerte a barátnőit.
– Emma! Sophie! Ashleigh! Hát ti meg mit kerestek itt?
A  lányok izgatottan ugrottak Grace nyakába, és felváltva
megölelgették.
–  Lemaradtál a karácsonyi ajándékainkról, úgyhogy
elhoztuk neked! – tartott egy ajándékcsomagot a magasba
Emma.
Ashleigh is az orra elé tartott egy csomagot, és közben az
ujján megcsillant az eljegyzési gyűrűje.
–  Menjünk be! – javasolta. – Mert nem csak az ajándékok
miatt jöttünk ám! Hanem hogy tőled hallhassuk a híreket.
– Mi is van pontosan a főnököddel? – tudakolta Sophie, aki
egy nagy tál nom, belga bonbont hozott.
Grace eddig bírta, tudta, hogy nincs tovább. Épp elég nehéz
volt egész nap visszafojtania a könnyeit, most egyszerre
felzokogott.
– Grace, az ég szerelmére, mi a baj?
Valaki kivette a kezéből a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.
Valaki más betolta a lakásba. Két perccel később már kabát
nélkül ült a nappalijában a kanapén, kezében egy pohár nom
fehérborral, ölében Sophie bonbonos táljával.
Grace kis híján újra sírva fakadt, annyira meghatódott a
barátnői kedvességén. Soha nem volt még nagyobb szüksége a
támogatásukra, mint most.
Egy szűk órával később a lányok mindent tudtak. És el
voltak képedve.
– Miért nem mondtad, hogy egyedül érzed magad? – ölelte
át a vállát Emma. – Velünk is tölthetted volna az ünnepeket.
Grace a fejét rázta.
– Nem akartam elrontani a karácsonyotokat.
Sophie megvetően fújt egyet.
– És a te karácsonyod? Azt meg jól tönkretette ez a pasas!
– Nem tehet róla, hogy beleszerettem – sóhajtotta Grace. –
Végtére is tudtam róla, hogy még mindig a halott feleségét
gyászolja. Lehetett volna annyi eszem, hogy nem bolondulok
bele.
Ashleigh előrehajolt, és megfogta a lány kezét.
–  Az  ember nem irányíthatja az érzéseit. Finlay elhívott a
céges bálra, megcsókolt, magával vitt Skóciába, lefeküdt
veled, és még a családjának is bemutatott. Nem csoda, ha
reménykedni kezdtél.
–  Akkor sem kényszeríthetem, hogy viszonozza az
érzéseimet.
– Ez az alak egy idióta – döntötte el Sophie, és felemelte a
borospoharát. – De történjék bármi, mi itt vagyunk neked.
Valamennyien. Mi vagyunk a te családod.
 Erre Grace ismét elsírta magát, de ezúttal
meghatottságában és örömében. A  könnyein át a lányokra
mosolygott.
–  Köszönöm, ez igazán jólesik. És már tudom, mit kell
tennem. Nincs szükségem senkire, aki irányítani akarja az
életemet. Vannak saját terveim, és olyan társ kell, aki támogat
a megvalósításukban. Ha Finlay erre nem hajlandó, akkor nem
ő a megfelelő partner a számomra. – Épp pohárköszöntőt
akart mondani, amikor hirtelen eszébe jutott valami. –
Ashleigh azt mondta – fordult Sophie-hoz –, hogy egy helyes
olasz úval találkozgatsz. Halljuk, mi újság?
Grace-nek minden téma kapóra jött, ami eltereli a gyelmet
a saját bajáról.

Finlay egyszerűen nem bírta tovább. Egy pillanatig sem. Négy

nap szenvedés pont négy nappal volt hosszabb a kelleténél.
Elég volt csak ránéznie Grace-re, hogy tudja, ez nem mehet
így tovább. A  lány a liftre várt a takarítókocsijával, hogy
felmehessen az emeleti szobákba.
Eltökélten odalépett hozzá, és megfogta a könyökét.
– Gyere velem!
– Hogy mi? – Grace riadtan hőkölt hátra.
– Beszélni akarok veled!
–  Ó, tényleg? – Grace összefonta a karját a melle előtt. –
Azt hittem, már mindent megbeszéltünk.
Finlay elkeseredetten a hajába túrt.
– Utálom, hogy így kell látnom téged.
– Hogyan?
– Nem tudom nézni, ahogy szenvedsz. Ráadásul mindez az
én bűnöm.
–  Látod, legalább ebben az egy dologban egyetértünk –
hangzott az epés válasz. – De nem vagyok már kislány,
úgyhogy túl fogom élni.
A  fér közelebb lépett, és egyszerre megcsapta Grace
parfümjének illata. Eszébe jutott a közös karácsony. A skóciai
utazás.
– Mi lenne, ha a jövőben is találkoznánk? Úgy értem, persze
rengeteget utazom, de azért időről időre összefuthatnánk
Londonban. Együtt vacsorázhatnánk, megihatnánk együtt egy
italt…
Grace láthatóan elsápadt.
– Ez valami rossz vicc?
Erre a reakcióra a fér nem számított.
– Hogy érted?
–  Hogy értem? – sikoltotta Grace, olyan hangosan, hogy
Finlay összerezzent. – Na, ide gyelj, Finlay Armstrong! Nem
érdekelnek a szerelmi háromszögek, legfőképpen az olyanok
nem, ahol egy halott a vetélytársam! Nem akarok egy másik
nő árnyékában élni! Ennél többet érdemlek. Szóval ne
merészeld a kisujjadat felkínálni nekem, Finlay, mert az nem
elég. Mindent vagy semmit, ez a mottóm!
A hangja elcsuklott, mire befejezte, a keze remegett.
A  fér némán meredt rá. Majd megszakadt a szíve, mert
látta a végtelen szomorúságot megcsillanni Grace barna
szemében.
– Soha többé nem jövök ide dolgozni – szögezte le hidegen
a lány. – Nem akarok lépten-nyomon összefutni veled. Majd
szólok Cliónak, hogy másik munkát kérek.
–  Hogy mi? – Finlay komolyan megdöbbent. Ha valamit
nem akart, akkor ezt biztosan nem.
–  Ég veled, Finlay! – köszönt el Grace, majd beszállt a
megérkező liftbe a takarítókocsival együtt. – És minden jót.
Holnap az asztalodon lesz a felmondásom.
 10. FEJEZET

Finlay majdnem az egész éjszakát a tetőteraszon töltötte. Már

reggel volt, amikor Frank, a portás rátalált.
–  Mr.  Armstrong! Maga meg mit keres itt? A  végén még
megfagy itt nekem! Jöjjön csak be gyorsan!
Finlay engedte, hogy az öreg odakísérje a lépcsőhöz.
Eredetileg nem akart ilyen hosszú időt kint tölteni, csak
gondolkodni ment ki egy kicsit, egyik kezében Anna
angyalkájával, a másikban az ezüstszívvel, amit
Mrs. Archertől kapott.
A  lakosztályba érve Frank felkapcsolta a fűtést, és meleg
reggelit rendelt a szobaszerviztől.
–  Fél óra múlva feljövök, hogy megnézzem, hogy van –
jelentette ki. – Addig vegyen fel valami kényelmes holmit.
Finlay testébe apránként visszatért a meleg, ahogy a nappali
karácsonyi díszeit bámulta. Annyi hibát elkövetett… És
egyelőre sejtelme sem volt róla, hogy tehetné jóvá őket. Azt
sem tudta, mihez kezdjen az életével.
Fáradtan lehunyta a szemét. Az lett volna a legjobb, ha meg
nem történtté tehetett volna néhány dolgot.
Anna halálakor hosszú ideig úgy érezte, belőle is meghalt
egy rész. Ami természetesen nem igaz. De egyszerűen nem
volt ereje ahhoz, hogy a gyászával szembenézzen.
A  menekülés egyik módja volt, hogy belevetette magát a
munkába. Éjjel-nappal dolgozott, így aztán volt mentsége,
miért nem él társasági életet. A  munka lett a menedéke,
ugyanakkor a büntetése is.
Szép lassan elsorvadtak a barátságai. És még csak nem is
bánta, elvégre nem akarta, hogy a barátai szánakozzanak
rajta. Egyszerűbb volt elfordulni a külvilágtól, ahelyett hogy
nap mint nap kénytelen legyen elviselni, ahogy az emberek
tükröt tartanak eléje. De a legnehezebb felismerés még
hátravolt: hogy nem csak a barátai életéből iratkozott ki, de a
családját is elhanyagolta. A szüleit, a húgát…
A testvére két éve ment férjhez, és ő semmilyen módon nem
vett részt az örömében. Még az esküvőről is megszökött, hogy
valami éjszakai bárban leigya magát a sárga földig. Közben
persze Annára gondolt. Aileen időközben már kisbabát várt,
de Finlay ebből is kimaradt. Nem örült együtt a húgával, nem
beszélgetett vele a rá váró változásokról.
Te jó ég, milyen ember lett belőle?
Ebben a pillanatban megérkezett a szobaszerviz. A  pincér
betolta a zsúrkocsit, Finlay pedig elcsodálkozott a kínálaton.
Frank sonkás tojást és palacsintát rendelt neki, kávé helyett
pedig forró csokoládét tejszínhabbal és pillecukorral. Vajon
honnan tudta…?
Ivott egy nagy kortyot a jó meleg italból, és szinte
ugyanabban a pillanatban életre kelt. Mohón vetette rá magát
a nom falatokra. Miután végzett, kinyitotta a laptopját, és
egy darabig keresgélt a neten. Párat telefonált is, végül az
édesanyja számát tárcsázta.
–  Anya? Igen, én vagyok. Szia… Köszönöm, jól… Illetve
annyira nem jól, de azért megvagyok. Figyelj, egy szívességet
szeretnék kérni tőled. Rendbe akarom hozatni a kastélyt. És
egy pro takarítócég is kellene… Január elején el is
kezdhetnék a munkát.
Úgy érezte magát, mintha oszladozni kezdtek volna a nagy,
fekete fellegek a feje fölött. És nem maradt más, csak a
vakítóan kék égbolt.
Az  édesanyja egyetértését fejezte ki, sőt mondott mást is.
Finlay a szokásával ellentétben nem szakította félbe, hanem
végighallgatta. És az asszony utolsó szavai könnyeket csaltak
a szemébe.
Épp amikor befejezte a beszélgetést, akkor érkezett vissza
Frank, aki örült, amikor az üres tányérokat megpillantotta.
–  Na, látja! Fogadjunk, hogy máris sokkal jobban érzi
magát. Mindenesetre már jobban néz ki.
Finlay feltápászkodott. Le akart zuhanyozni és át akart
öltözni, hiszen rengeteg tennivalója volt még. Frank azonban
csak állt, mintha nem akaródzna neki elmenni.
– Van még valami? – pillantott rá Finlay.
– Vendége van, uram. Eredetileg csak üzenetet akart önnek
hagyni a dolgozószobájában, de rábeszéltem, hogy feljöjjön,
és találkozzanak személyesen.
Finlay komolyan elcsodálkozott. Csak amikor Frank
szigorúan odasúgta neki, hogy még véletlenül se ríkassa meg
a hölgyet, jött rá, ki is lehet a látogató.
– Grace! – kiáltott fel, még mielőtt a lány belépett volna az
ajtón. A kezében egy borítékot tartott.
–  Csak a felmondásomat akartam beadni – magyarázta. –
De Frank azt mondta, beszélni akarsz velem.
Finlay csak nézte a lányt, egyszerűen képtelen volt betelni a
látvánnyal. Grace fekete gyapjúkabátot viselt, alatta piros
szoknyát, az ajkán ugyanolyan árnyalatú piros rúzst. Kezén az
új, fekete bőrkesztyűje. És olyan eltökéltség, magabiztosság
sugárzott róla, amilyen eddig még sosem.
–  Gyönyörű vagy – nyögte Finlay, mert ez volt az, ami
először az eszébe jutott. – Ami pedig a felmondásodat illeti,
azt nem fogadom el.
–  Nem nagyon van más választásod. – A  lány homloka
ráncba szaladt. – Nem kényszeríthetsz rá, hogy itt dolgozzam.
Már kértem másik beosztást Cliótól. És eldöntöttem, hogy
jelentkezem az egyetemre, mert lakberendezést és
belsőépítészetet szeretnék tanulni. Az  élet megy tovább. Te
úgy döntöttél, nem akarsz engem, ez szíved joga. Én viszont
nem fogok itt tétlenül ácsorogni és végignézni, ahogy
tönkreteszed magad. – Olyan indulatba jött, hogy az arcán
vörös foltok jelentek meg.
A  fér mosolyogva odalépett hozzá, és a vállára tette a
kezét.
–  Grace, ez egyszerűen fantasztikus! Örülök, hogy tovább
akarsz tanulni, és hiszem, hogy remek lakberendező leszel.
Sőt talán máris az vagy, mert határozottan van tehetséged
ehhez a munkához. De ahhoz, hogy a terveidet megvalósítsd,
nem kell elhagynod a szállodát.
Grace értetlenül bámult rá.
– De igen, el kell mennem. Nem maradhatok a közeledben,
Finlay. Nem bírnám elviselni…
–  Akkor sem, ha szeretlek? És bocsánatot kérek, amiért
olyan ostobán viselkedtem? – Finlay tartott egy rövid
szünetet, és vett egy nagy levegőt. – Grace, ráébresztettél
valami nagyon fontos dologra. Hogy nemcsak a régi
otthonomat hanyagoltam el, hanem a családomat, az egész
életemet. És ez nem mehet így tovább.
– Ez pontosan mit jelent?
A fér megfogta és megszorította a kezét.
– Kész vagyok feledni a múltat, és előretekinteni, a jövőbe.
Csak egy kis idő kellett, hogy rájöjjek, mennyire fontos ez.
Nagyon sajnálom, ha fájdalmat okoztam neked. Egészen
elfelejtettem, hogyan kell bánni a nővel, akit szeretek…
Megfeledkeztem a játékszabályokról. De egyvalamit biztosan
tudok. Mióta téged ismerlek, mintha új élet kezdődött volna a
számomra. Mintha felébredtem volna egy ötéves kómából,
egyszerre újra kitárult előttem a világ. Persze Annát sosem
fogom elfelejteni, de gondolom, ezt te sem bánod. Tudod,
szörnyű lelkifurdalásom volt, mert amíg együtt voltunk
karácsonykor, alig-alig jutott eszembe. Ugyanis veled volt tele
a fejem, a szívem, Grace. A  te kedves arcoddal, a te
mosolyoddal… Aztán egyszer csak az jutott eszembe, hogy
talán nem is vagyok méltó hozzád. Nem vagyok méltó a
szerelmedre.
Grace idegesen megnyalta az ajkát.
–  Mi ez az egész, Finlay? Hogy jutottál hirtelen ilyen nagy
felismerésre?
–  Annyira azért nem volt hirtelen – somolygott a fér . –
A tegnap éjszakát a tetőn töltöttem, és gondolkodtam.
A lány habozni látszott.
–  De ugye tudod, hogy én továbbra sem elégszem meg
félmegoldásokkal, Finlay? A laza kapcsolatok nem érdekelnek.
A  feleséged meghalt, én azonban élek, és nem vagyok
hajlandó osztozkodni. Sem élőkkel, sem holtakkal.
Az arcáról lerítt, hogy ezt halálosan komolyan gondolja, és
Finlay szíve elszorult a gondolatra, mennyi fájdalmat okozott
már ennek a lánynak.
–  Szeretlek, Grace Ellis – mondta lágyan. – És nagyon
sajnálom, amit a hazaúton mondtam neked. Ahogy a
tegnapiakat is sajnálom… Egyetlen dolog biztos: nem akarlak
elveszíteni.
A  lány szeme könnybe lábadt. Nyelt egy nagyot, hogy
egyáltalán meg tudjon szólalni.
– Nem is tudom, mit mondjak, Finlay. Tényleg nem tudom.
Annyira megbántottál…
–  Tudom, és remélem, meg tudsz bocsátani nekem. Azt
sajnos nem ígérhetem meg, hogy ilyesmi nem fog többé
előfordulni. Viszont abban biztos lehetsz, hogy hátralévő
életem minden egyes napján igyekszem bebizonyítani neked,
mennyire szeretlek, és milyen sokat jelentesz nekem. Adsz
még egy esélyt, Grace? Megpróbáljuk újra?
A  lány nem felelt rögtön, hanem elfordult és kinézett az
ablakon.
– Mennyi ideig voltál kinn a tetőn? – kérdezte.
– Tessék? – lepődött meg Finlay.
– Mennyi ideig voltál a tetőn?
–  Nem tudom biztosan. Eredetileg azért mentem ki, hogy
kicsit kiszellőztessem a fejem, aztán ott ragadtam. Végül
Frank talált rám és rángatott be ma reggel.
 – Nem fagytál meg?
– Szerencsére nem. Miután bejöttem, felhívtam anyámat, és
megkértem rá, hogy felügyelje a kastély felújítási és takarítási
munkálatait. Meg is ígérte, de csak azzal a feltétellel, ha a
legközelebbi hazalátogatásomkor is magammal viszlek.
A lány meglepetten pillantott rá.
– Édesanyád azt szeretné, ha együtt maradnánk?
– Nem. Azt szeretné, ha elvennélek feleségül – mosolyodott
el Finlay. – De előbb még el kellene nyernem a bocsánatodat.
Grace alig hitt a fülének.
– Ez most komoly? Fel akarod újítani a kastélyt?
–  Bizony! Januárban akarom elkezdeni. És amint minden
helyiség használható, felkérek egy tehetséges lakberendezőt,
hogy segítsen újrabútorozni a házat. – A fér kérdőn vonta fel
a szemöldökét. – Nem ismersz véletlenül valakit?
–  Egészen véletlenül eszembe jutott valaki – ment bele a
játékba Grace. – Az  a atal és tehetséges hölgy, aki a
szállodádat feldíszítette. Bár azt hallottam, hogy újabban
nagyon drágán dolgozik.
–  Van még valami, amit meg kell tennem, hogy hivatalos
legyen ez az egész. – Finlay a kezét nyújtotta. – Gyere velem,
légy szíves!
A lány nem sokáig habozott, elfogadta a jobbját, aztán kéz a
kézben lementek a lifttel a földszinti előcsarnokba.
Az  év utolsó napja volt, és a szállodában csak úgy
nyüzsögtek a vendégek. Finlay-t azonban hidegen hagyta a
tumultus, nem törődött senkivel. Eltökélten átvágott az
előcsarnokon, és közben egy másodpercre sem engedte el
Grace kezét. Végül a nagy karácsonyfa előtt állt meg.
– Nem is olyan régen találtál egy angyalkát a zsebemben, és
a párnámra tetted. Aztán Skóciába is elhoztad nekem
ugyanezt az angyalkát, mert tudtad, milyen fontos emlék. –
Finlay kihúzta az apró karácsonyfadíszt a zsebéből, és vele
együtt a másikat is, az ezüstszívecskét. – Ezt a másik díszt a
közös barátnőnktől kaptam – magyarázta. – Egy idős
hölgytől, akinek a kisujjában több érzés van, mint bennem
összesen.
Azzal felakasztotta a szívet a karácsonyfára.
– Ezt még azelőtt adta nekem Mrs. Archer, hogy elutaztunk
volna. Mert ő már akkor érezte, hogy van valami a levegőben.
Grace kíváncsian hajolt közelebb, hogy a belegravírozott
szöveget elolvashassa.
– Mit szólnál hozzá, ha együtt kezdenénk neki az új emlékek
gyűjtésének? – kérdezte a fér . – És nemcsak itt, hanem
Drumegan Castle-ben is.
Grace mosolyogva ölelte át a nyakát.
– Azt hiszem, rá tudsz beszélni.
– Van valami tipped, hogyan kezdjem?
–  Ó, igen, hogyne! – A  lány odahajolt, és valamit a fülébe
súgott, mire Finlay vigyorogva felkapta és körbeforgatta. –
Ejnye, Grace Ellis! Ne felejtsd el, hogy nyilvános helyen
vagyunk! Ugyanakkor van egy ötletem, mivel kezdjük. Ezen
talán a jelenlévők sem botránkoznak meg nagyon.
Azzal Grace ajkára tapasztotta a száját, és megcsókolta. Újra
és újra, mintha soha nem akarná őt elengedni.

VÉGE