Dr.

Lissa Rankin
GYÓGYULÁS
GYÓGYSZEREK NÉLKÜL

Bizonyíték az öngyógyítás
hatékonyságára

ÉDESVÍZ KIADÓ BUDAPEST

 Drága apukám,
david, az igazi dr. Rankin emlékére
 ELŐSZÓ

Dr. Lissa Rankin elgondolkoztató könyve azon az ősi tudáson alapul,

hogy hatalmunk van az egészségünk fölött. Korunk legkiválóbb
gyógyítóitól vette át a stafétabotot, olyanoktól, mint Bernie Siegel,
Dean Ornish, Deepak Chopra, Candace Pert, Jon Kabat-Zinn és az
előttük járó számtalan szellemi nagyság. Lissa az útkereső és újító
orvosok új generációjának szószólója, akik szívvel párosítják a
kérlelhetetlen tényeket. Azon a csöndes, nyugodt helyen, ahol a
tudomány a csodával találkozik, ez a könyv diadalt arat.
Írásaim középpontjában több mint egy évtizede test és elme
kapcsolata áll. Krónikus betegséggel (küszködő) viruló emberként a
létező legkegyetlenebb egészségügyi problémákra kerestem választ,
és amit találtam, gyökeresen felforgatta az életemet. Lissa könyve
pedig kifejezetten megerősíti az általam tanultakat.
A technológia és a tudomány nagy felfedezéseinek jóvoltából
rengeteget tudunk, olyan vívmányaink vannak, amelyről őseink nem
is álmodtak. Mégis általános a fokozódó feszültség és a szorongás
érzése. Sokan totál idegbajosak vagyunk. Aggódunk a pénzügyeink,
a kapcsolataink, a bizonytalan jövő miatt. Elszigeteltnek, ijedtnek,
magányosnak érezzük magunkat. Ezek az érzések egyebek mellett
tapintható zikai változásokat idéznek elő a testünkben.
Eddigi meggyőződésünkkel ellentétben a génjeink nem állandók.
Epigenetikai kutatások igazolták, hogy valójában változékonyak,
rugalmasak, és rendkívül érzékenyen reagálnak a környezetünkre.
És ami a legjobb az egészben: ha valaki genetikailag hajlamos X-re,
Z-re vagy Y-ra, az még nem jelenti azt, hogy azok a gének
ténylegesen meg is nyilvánulnak. Az olyan külső, életmódbeli
hatások, mint a táplálkozás, a környezet, a testmozgás, a pozitív
vagy negatív gondolkodás, valamint az érzelmek, zikailag is hatnak
a DNS-ünkre. Akkor hát mi az igazi családi örökség: a szívbaj és a
diabétesz vagy a fánk és a sült kolbász? Mi a helyzet a hálával és a
megbecsüléssel, a lenézéssel és az agresszivitással? Változtassuk meg
a gondolatainkat, és megváltoztatjuk a viselkedésünket.
Változtassuk meg a viselkedésünket, és megváltoztatjuk a
biokémiánkat.
Lissa szerint gondolataink megbetegíthetnek és meggyógyíthatnak
minket. Érzéseink és elképzeléseink átjárják valamennyi sejtünket.
Számít, hogyan beszélünk magunkról. Hat a jóllétünkre, hogy
szeretünk-e valakit, és kifejezzük-e szeretetünket. Már ez a gondolat
erőt ad. Reménnyel és kíváncsisággal tölt el. Lissa a legfrissebb
tudományos eredmények alapján azt állítja, hogy bármikor
hozzáférhetünk a regenerációs információk kincsestárához, mint egy
patikához, belső doktorunk pedig mindig pontosan tudja, mit írjon
fel számunkra.
Ennek a tudásnak a birtokában az egészséget választhatjuk.
Képzeljük el, milyen jó érzés, ha őszintén csodálhatjuk és
értékelhetjük magunkat úgy, ahogy vagyunk. Ha
megszabadulhatunk a fékektől, amelyek megakadályozzák, hogy
magunkhoz öleljük a kivételes szépséget, amelytől az emberi faj
fontos tagjai vagyunk. Álljunk meg egy percre. Képzeljük el. Lássuk
magunkat boldognak, épnek, vidámnak. Érezzük, hogy értékesek
vagyunk. Érezzük, hogy erősek vagyunk. Érezzük gyógyító erőnket.
 Gondolatainkban több az orvosság, mint korunk számtalan
káprázatos felfedezésében, és Lissa könyve ezzel az erővel
felvértezve új jólléti modellt teremt. Fantasztikus tanácsait követve
nem egyszerűen megváltoztatjuk, hanem megmentjük az életünket.
Amennyiben elfelejtettük volna, milyen rendkívüli emberek
vagyunk, ez a könyv eszünkbe juttatja. A magam részéről tudom,
hogy még csak a felszínét érintettem a testemben elraktározott
végtelen tudásnak.
Áldás kísérje önöket az egészséghez, a lelki gazdagsághoz és a
fenntartható boldogsághoz vezető útjukon.
Kris Carr
A New York Times listavezető szerzője, gyógyult rákbeteg és jólléti
aktivista
 BEVEZETÉS

„Nem létezik a lélektől független, pusztán testi betegség.”

SZÓKRATÉSZ

Mi van, ha azt állítom, hogy az egészség szempontjából a test van az

utolsó helyen… ha igazán életerősek akarunk lenni, más tényezők
sokkal fontosabbak? Mi van, ha az egészség nem a tápláló étrenden,
a napi testmozgáson, a megfelelő testsúlyon, a nyolc óra alváson, a
vitaminok beszedésén, a hormontermelés kiegyensúlyozásán és a
rendszeres orvosi ellenőrzésen múlik?
Ezek valóban fontos, sőt, életbevágó tényezők egészségünk
javításához. De mi van, ha akad valami ennél is fontosabb?
Mi van, ha módunkban áll meggyógyítani a testünket pusztán azzal,
hogy megváltoztatjuk a gondolkodásmódunkat és az érzéseinket?
Tudom, radikális ötletnek tűnik, különösen egy orvos szájából.
Higgyék el, én is éppen így hitetlenkedtem, amikor először
találkoztam olyan tudományos kutatással, amelyik azt sugallta, hogy
ez lehetséges. Az emberi test egészsége egész biztosan nem olyan
egyszerű, hogy egészségesre gondolkodjuk vagy betegre aggódjuk
magunkat – hitetlenkedtem.
Vagy mégis?
 Tizenkét éves hagyományos orvosi képzés és nyolcéves klinikai
gyakorlat után alaposan belém nevelődtek a bizonyítékon alapuló
orvoslás dogmatikus elvei, amelyeket néhány éve még úgy imádtam,
mint a szentírást. Csak abban voltam hajlandó megbízni, amit
randomizált, kontrollált klinikai vizsgálatnak vetettek alá. Ráadásul
az apám rendkívül hagyománytisztelő orvos volt, gúnyt űzött az
egész New Age-ből, és a lányaként ugyanolyan konok, szűk látókörű
és cinikus voltam, mint ő.
Az általam elsajátított orvostudomány nem támasztotta alá azt az
elgondolást, hogy a gondolataink és az érzéseink erejével
meggyógyulhatunk vagy megbetegedhetünk. Tény, hogy az
egyetemi tanáraim diagnosztizáltak olyan betegségeket, amelyek
híján voltak minden biokémiai bizonyítéknak, és csak a „páciens
fejében” léteztek, de azokat a pácienseket – égre meresztett
tekintettel és heves fejcsóválás közepette – azonnal és határozottan
átirányították a pszichiátriára.
Nem csoda, hogy a hagyományos orvosok többsége fenyegetésnek
érezte az elme gyógyító erejét. Elvégre egy évtizedet töltünk
azoknak a módszereknek az elsajátításával, amelyek birtokában
állítólag behatóan megismerjük mások testét. Szeretnénk azt hinni,
hogy nem volt elfecsérelt pénz és idő, amit az orvosi képzésbe
fektettünk. Szakmailag és érzelmileg rengeteget áldoztunk azért a
meggyőződésért, hogy ha valami zikailag elromlik, akkor az
embereknek a mi szakértelmünkhöz kell folyamodniuk. Orvosként
szeretnénk azt hinni, hogy jobban ismerjük a testüket, mint ők
maguk. Az egész egészségügyi intézményrendszer ezen az elven
alapul.
Az emberek többségének tökéletesen megfelel ez a modell. A
másik lehetőség – miszerint testünk meggyógyításában nagyobb
szerepünk van, mint képzeltük – visszapasszolja az egészség iránti
felelősséget a páciens térfelére, és ezt sokan túl nagy tehernek érzik.
Annyival könnyebb lemondani erről a hatalomról, és abban
reménykedni, hogy egy rátermettebb, okosabb, tapasztaltabb ember
majd „megjavít” minket!
És mi van, ha tévedés az egész? Mi van, ha annak a ténynek a
tagadásával, miszerint a testünk veleszületett képessége az
öngyógyítás, és az öngyógyító rendszert a tudat irányítja, alapjában
véve merényletet követünk el önmagunk ellen?
Orvosként tagadhatatlanul találkozunk olyan eseményekkel,
amelyekre nincs tudományos magyarázat. Még a vaskalapos
doktorok is ismernek olyan pácienseket, akik a tudományos logika
ellenére jobban lesznek, holott nem kellene. Ilyesmikkel
szembesülve nem tehetünk mást, mint hogy megkérdőjelezzük
mindazt, amit addig szerettünk a modern orvoslásban. Eltűnődünk,
nem működik-e valamilyen rejtélyes erő a színfalak mögött.
Az orvosok általában nem beszélnek ilyesmiről a betegekkel, de
összesúgnak a kórházak orvosi szobáiban és az előkelő, Borostyán
Ligás egyetemek konferenciatermeiben. Aki kíváncsi és oda gyel –
mint én –, olyan történeteket hallhat, hogy csak kapkodja a fejét.
Kering egy történet egy nőről, akinek a rákja eltűnt a sugárterápia
hatására. Csakhogy az orvosok később rájöttek, hogy a gép
elromlott. Valójában egyetlen halvány sugár sem érte, csak ő hitte
úgy. Na meg az orvosai.
Emlegetnek egy másik nőt, akin az infarktusa után bypass-műtétet
hajtottak végre, majd sokkos állapotba került, ez teljes körű
veseelégtelenséghez vezetett – amiről úgy gondolják, hogy kezelés
nélkül halálos kimenetelű. Amikor az orvosok dialízist javasoltak, az
asszony visszautasította a kezelést – nem akarta újabb műtétnek
kitenni magát. A veséje kilenc álló napig nem termelt vizeletet, de a
tízediken beindult a folyamat. Két héttel ezután minden kezelés
nélkül újra elkezdett gyógytornára járni, és a veseműködése épp
olyan jó volt, mint a műtét előtt.
És akkor ott van az a fér , aki az infarktusa után visszautasította a
szívműtétet, és „gyógyíthatatlan”, beszűkült koszorúerei megnyíltak
– az étrendbeli változások, a rendszeres mozgás, a jóga, a napi
meditáció és a csoportterápiás ülések hatására.
Egy másik betegnek, akit az intenzív osztályon ápoltak, mivel a
szervei fokozatosan leálltak negyedik stádiumban lévő lymphomája
(a nyirokszövet daganata) miatt, halálközeli élményben volt része,
eggyé vált a tiszta, feltétel nélküli szeretettel, és abban a pillanatban
tudta, ha úgy dönt, hogy nem lép át a másik oldalra, akkor szinte
azonnal eltűnik a rákja. Alig egy hónappal ezután mintát vettek a
nyirokmirigyeiből, és ráknak nyomát se találták.
Egy nő eltörte a nyakát. Miután kórházba vitték és
megröntgenezték, megerősítették, hogy a nyaka két helyen is eltört.
Ő visszautasította a műtétet, és orvosai heves tiltakozása ellenére
felkeresett egy spirituális gyógyítót. Egy hónappal később újra
kocogni járt – minden orvosi kezelés nélkül.
Beszélik, hogy az egyik kemoterápiás szerrel, az EPOH-val
kapcsolatos kutatási eljárás részlegesen pozitív eredményekkel járt,
azonban az egyik onkológusnak kiugró sikerei voltak. Miért?
Állítólag azért, mert a páciensek tájékoztatása közben felcserélte az
eljárás nevének betűit: EPOH helyett HOPE (REMÉNY) nevű
gyógyszert fecskendezett beléjük.
Népszerű blogot írok, és a remek nemzetközi olvasótábortól, akik
nagy és elkötelezett klánt alkotnak, állandóan ilyen dolgokat hallok.
Amikor mesélni kezdtem ezekről az igaznak mondott esetekről az
olvasóimnak, még több alig hihető történet érkezett a postaládámba.
Egy Lou Gehrig-szindrómás asszony felkereste a John of God nevű
gyógyítót, és a neurológusa hamarosan gyógyultnak nyilvánította.
Egy béna fér elzarándokolt a lourdes-i gyógyforrásokhoz, és a saját
lábán távozott. Egy negyedik stádiumban lévő petefészekrákos
asszony „egyszerűen tudta”, hogy nem fog meghalni, és úgy erőre
kapott a szerettei támogatásától, hogy tíz év elteltével még mindig
él. Egy elzárt koszorúerekkel diagnosztizált fér nak az infarktusa
után azt mondták, egy éven belül meghal, ha nem műtteti meg a
szívét. A műtét elutasítása után húsz évig élt, és 92 éves korában
hunyt el – nem szívbajban.
Ilyen történeteket hallva nem fojthattam el egy zavaró gondolatot:
Az nem lehet, hogy mindenki hazudik! De ha nem hazudnak, annak
csak az lehet a magyarázata, hogy létezik valami az általam tanult
hagyományos orvostudományon túl.
Gondolkodóba estem. Tudjuk, hogy néha előfordulnak spontán,
megmagyarázhatatlan javulások. Minden orvos látott ilyet. Ilyenkor
megvonjuk a vállunkat, és dolgozunk tovább – többnyire valami
tompa, halvány elégedetlenséggel kísérve, amiért nem találunk
logikus magyarázatot a javulásra.
Csakhogy a tudatom mélyén mindig foglalkoztatott, vajon
elképzelhető-e, hogy befolyásolni tudjuk ezt a folyamatot. Ha az
egyik emberrel megtörténik a „lehetetlen”, levonhatunk-e valami
tanulságot az esetéből? Van-e hasonlóság a szerencsés betegek
között? Fel lehetne-e erősíteni a spontán javulás esélyeit, amikor a
sztenderd orvosi eszköztárban nincs hatékony gyógymód? De főként,
mit tehet az orvos, hogy elősegítse ezt a folyamatot?
És nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy talán felelőtlen
doktor vagyok, és megszegem a szent hippokratészi eskümet, ha
legalább nem mérlegelem azt a lehetőséget, miszerint a páciensek
valamennyire irányíthatják a saját gyógyulásukat. Ha jó orvos
lennék, meg kellene nyitnom a gondolkodásomat az általam kezelt
betegek érdekében.
Csakhogy az orvosi pihenőkben összegyűjtött és az interneten
terjedő történetek önmagukban nem győztek meg. Tudósnak
képeztek, született szkeptikus vagyok, ezért világos, száraz
bizonyítékra volt szükségem, és amikor keresni kezdtem, gyorsan
meg is kaptam.
Mindent elkövettem, hogy kivizsgáljam a fülembe jutott
híreszteléseket. Bizonyítékokat kértem a történeteket mesélő
emberektől. Tudnának-e mikroszkópfelvételeket mutatni?
Beszélhetnék-e a radiológiai gépet kezelő műszerésszel?
Megnézhetném-e a zárójelentéseket?
Kiábrándító volt. Amikor igazoló orvosi jelentéseket vagy
vizsgálatokat kértem, a legtöbben mentegetőzni kezdtek: „Olyan
régen volt!” „Határozottan emlékszem a tanulmányra, de nincs
belőle példányom.” „Nyugdíjba ment az orvosom, ezért nem tudom
összehozni vele.” „Kidobtam a leleteimet.”
Még azokhoz az öngyógyításos esetekhez sem fértem hozzá,
amelyekre saját praxisom kezdetéről halványan emlékeztem. Nem
őriztem meg a jegyzeteimet. Nem emlékeztem a nevekre. Nem
tudtam, hogyan érjem el ezeket az embereket. Minduntalan
zsákutcába futottam.
De minél több kérdést tettem fel a neten, annál több történet
érkezett. Amikor orvos barátaim között kezdtem szimatolni, minden
kikérdezett orvosnak volt egy-két lélegzetelállító története
megmagyarázhatatlan, spontán remissziókról, betegekről, akik
„gyógyíthatatlan” betegségből épültek fel az őket „halálos betegnek”
minősítő szakemberek elképedésére. De nekik sem volt
bizonyítékuk.
Ezen a ponton szinte rögeszmémmé vált az egész.
Kíváncsiságomban még mélyebbre ástam. Több száz e-mail és több
tucat interjú után arra jutottam, hogy valóban történhetett valami
azoknál a betegeknél, akiknek az esetei közkinccsé lettek a
meta zikai könyvekben és a világhálón. Nagy kísértést jelent
elhessegetni azoknak a pácienseknek a gyakran nevetségesen hangzó
történeteit, akik azt állítják, hogy meggyógyították magukat, de egy
orvos, aki mások gyógyítására adta a fejét, nem hagyhatja gyelmen
kívül az ilyesmit. És minél jobban gyel, annál jobban
elgondolkozik azon, mi mindenre képes a test.
Ha félrevonják kritikus és ítélkező kollégáitól, az orvosok többsége
beismeri: a lelke mélyén úgy gondolja, hogy a gyógyulási
folyamatban van átjárás a misztikum és az élettan között, a kapocs
pedig a nagyhatalmú, erős tudat. De kevesen mondják ki hangosan,
félnek, hogy sarlatánnak nyilvánítják őket.
A test-elme kapcsolat létezését már évtizedek óta hirdetik az
egészségügy úttörői. Ennek ellenére mégsem sikerült utat törnie
magának a hagyományos orvostársadalomba. Fiatal orvosként jóval
azután vettem át az orvosi diplomámat, hogy olyan közismert
gyógyítók, mint Bernie Siegel, Christiane Northrup, Larry Dossey,
Rachel Naomi Remen és Deepak Chopra felhívták a gyelmet a test-
elme kapcsolatra, ezért joggal hihetnék, hogy ezek a tanok
beleépültek a tanulmányaimba. Holott orvosi tanulmányaim
befejezése után sokáig mit sem tudtam a munkásságukról.
Kutatásaim kezdetéig nem is olvastam a műveiket.
Miután végre megtettem, megsemmisültem. Hogyhogy nem
ismertem ezeket a széles látókörű, nyílt szívű orvosokat? És a
könyveik miért nem kötelező olvasmányok a medikusok és a
rezidensek számára?
Minél többet tudtam, annál elszántabb lettem, szenvedélyem
küldetéssé változott, ez táplálta többéves kutatói és írói munkámat.
Minden elérhető, test és elme kapcsolatával foglalkozó orvosi
könyvet elolvastam. A blogomban, a Twitteren és a Facebookon
közétettem, amit megtudtam, ezért még gyakrabban hallottam olyan
emberekről, akiknek a tapasztalatait orvosi csodának minősítik.
Meggyőződésem erősödött. A bizonyítékok gyarapodtak. De nem
számítottak „tudományosnak”. Tudományos bizonyítékra volt
szükségem, hogy nem halandzsa ez az egész.
Még tovább kutattam. Egyre többet tudtam meg arról, miképpen
befolyásolhatja a tudat a testet, és még nyitottabb akartam lenni.
Egyik felem elfogadta az egész test-elme elméletet, kialakult
ösztönös megérző képességem. De a másik felem vadul ellenkezett.
Ahhoz, hogy elhiggyem, amit megtudtam, rengeteget el kellett
engednem abból, amit nagyon konvencionális orvos apámtól és
egyetemi tanáraimtól tanultam.
Az első könyvek egyikétől, Anne Harrington harvardi
orvosprofesszor The Cure Within című művétől, amely a test-elme
gyógyítás történetéről szólt, zikailag is szédültem és émelyegtem. A
„rosszalkodó test” elnevezést használja, amelyen azt érti, hogy a test
alkalmanként nem úgy reagál, ahogyan „kellene”, és az ilyen
csodákat egyedül a tudat erejével lehet magyarázni.{1} Harrington
olyan, intézetben élő gyerekekről mesél példaként, akiknek minden
testi szükségletét kielégítették, mégis elmaradtak a testi és szellemi
fejlődésben, mert nem megfelelően szerették őket. Kétszáz vakságról
ír olyan kambodzsai nők között, akiket a vörös khmerek arra
kényszerítettek, hogy végignézzék szeretteik megkínzását és
lemészárlását. Az orvosi vizsgálat semmit nem talált az asszonyok
szemén, ám ők váltig állították, hogy „addig sírtak, amíg
elvesztették a látásukat”{2}.
Világos, hogy történt valami. Gyomrom remegése arra ösztönzött,
hogy ássak mélyebbre, és fellelkesített, amikor megértettem, mi
történik ilyenkor. Milyen bizonyítékaink vannak rá, hogy a tudat
ereje képes megváltoztatni a testet? Milyen lélektani erők
magyarázhatják az ilyen eseteket? És mit tehetnénk, hogy gyógyító
munkára fogjuk ezeket az erőket?
Ha válaszolni tudnék ezekre a kérdésekre, nemcsak azoknak az
észveszejtő történeteknek lenne értelme, amelyeket az emberektől
hallok, hanem a saját életemnek és gyógyítói szerepemnek is.
A test-elme kapcsolat kutatásának idején nem láttam tisztán
helyemet az orvosok világában. Húszéves gyógyító munka után
kiábrándultam a rossz egészségbiztosítási rendszerből, amely arra
kényszerített, hogy napi negyven beteget lássak el sietős, hét és fél
perces időközökben, amikor még a beszédre is alig volt idő,
nemhogy az ismerkedésre.
Majdnem felmondtam, amikor egy régi páciensem elmesélte, mi
történt, amikor el akarta mondani nekem régóta titkolt, kínos
betegségét. A férjével napokig gyakorolták, mit fog mondani, de
amikor eljött az igazság pillanata, én nem is engedtem el a rendelő
ajtajának a kilincsét. Azt mondta, kócos volt a hajam, és foltos a
köpenyem. Arra gyanakodott, hogy egész éjszakámat szülő nők
mellett töltöttem – ami alighanem így is történt. Tudta, hogy fáradt
lehetek, de imádkozott, hogy érintsem meg a karját, üljek le a
mellette álló székre, mutassak annyi gyengédséget és érdeklődést,
amitől biztonságban érzi magát, és beszélni tud a gondjáról.
 De, mondta, üres volt a tekintetem. Robot voltam, túl sok dolgom
volt ahhoz, hogy elengedjem a kilincset.
Amikor végigolvastam a levelét, elszorult a torkom, és majdnem
szétrobbant a mellkasom. Szívem mélyén tisztában voltam vele,
hogy nem az e éle gyógyítás miatt választottam ezt a szakmát. A
gyógyítást olyan hivatásnak éreztem, mint mások a papi szolgálatot,
nem recepteket akartam gyártani és zikális vizsgálatokat végezni,
mint egy gép – gyógyító akartam lenni. Meg akartam érinteni a
szíveket, fogni akartam a kezeket, vigaszt akartam nyújtani a
szenvedésben, elő akartam segíteni a felépülést, ha lehetséges, és ha
nem létezett gyógymód, enyhíteni akartam a magányt és a
kétségbeesést – ezek vonzottak az orvosi gyakorlathoz.
Ha ezt elveszítem, mindent elveszítek. Minden orvosként töltött
nap tovább nyirbálta az önbecsülésemet. Tudtam, milyen
gyógyításra vágyik a lelkem, mégsem bírtam visszaszerezni a
vágyott orvos-beteg kapcsolatot, és a betegirányító társaságok, a
gyógyszeripar, az orvosi műhibákkal foglalkozó jogászok, a
politikusok és más tényezők áldozatának éreztem magam, amelyek
azzal fenyegettek, hogy tovább mélyítik a szakadékot köztem és a
betegeim között.
Csalónak, szélhámosnak, olcsó, silány orvosutánzatnak éreztem
magam, és arról álmodtam, hogy megint idealista medikus vagyok.
De milyen választási lehetőségeim voltak? A családunkban én
kerestem egyedül, a zetésemből kellett fedeznem a saját
diákhitelemet, a férjem egyetemi hitelét, a lakáskölcsönt és újszülött
lányunk kollégiumi alapját. A felmondás szóba sem jöhetett.
És akkor meghalt a kutyám, egészséges, atal öcsémet az egyszerű
antibiotikum-kezelés ritka mellékhatásaként masszív
májelégtelenséggel diagnosztizálták, szeretett apám pedig
agydaganat következtében meghalt – mindez két hét alatt.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Menekülési terv és biztonsági háló nélkül otthagytam az
egészségügyet, és úgy gondoltam, sose nézek hátra. Eladtam a házat,
pénzzé tettem a nyugdíjszámlámat, vidékre költöztettem a
családomat, ahol egyszerű az élet, és hatalmas bakinak könyveltem
el az egész orvos-dolgot, úgy gondoltam, művész és író leszek.
Egy időre elveszítettem a kapcsolatot a küldetésemmel. Éveket
töltöttem blogok és könyvek írásával és a művészettel, de egyik se
volt olyan kényszerítő erejű, mint az a hivatástudat, amely az orvosi
egyetemre szólított. A lelkem legmélyén még mindig szolgálni
akartam. A festés és az írás túl magányosnak, sőt, önzőnek tűnt,
mintha szeretett, kreatív próbálkozásaimat a hivatásom rovására
űzném.
Hónapokig alig aludtam, és ha mégis, beteg páciensekről
álmodtam, arról, hogy az ágyuk szélén ülve hallgatom a
történeteiket, hogy nem nézem az órámat, és nincs az ajtókilincsen a
kezem. Könnyek között ébredtem, mint aki a lelke egy darabját
siratja.
2009-ben arról kezdtem írni a blogomban, hogy mit hiányoltam,
mit szerettem az orvoslásban, mi vonzott eredetileg az orvosi
hivatáshoz. Arról írtam, hogy spirituális gyakorlatnak tekintem a
gyógyítást, mint a jógát vagy a meditálást, amelyet sohasem lehet
tökéletesen elsajátítani. Arról írtam, hogy a tiszteletteljes orvos-
beteg kapcsolat szent, és mennyire vágyom utána. Arról írtam,
hogyan sebzett meg az orvoslás, és hogyan sebeztem meg én is
akaratlanul másokat.
 Betegek és gyógyítók sokasága kezdett e-mailezni és történeteket
mesélni, megjegyzéseket írni a blogomra, és valami megvilágosodott
bennem, valami, ami olyan volt, mintha lehetőséget kapnék a
szolgálatra. Az emberek, akiket magamhoz vonzottam, gyógyítani
kezdtek engem.
Körülbelül ebben az időben indultak meg a gyógyíthatatlan és
végzetes betegségből felépülő páciensek történetei a világ minden
tájáról. Eredendő ellenállásom dacára, hiszen nem akartam, hogy
újra beszippantson az orvostudomány világa, egyre jobban
érdekeltek a blogomon zajló beszélgetések.
Nem kerestem a visszautat. Amikor az univerzum jelzései a
gyógyító hivatás felé mutattak, évekig nemet intettem, és
elvágtattam az ellenkező égtáj felé.
De a hivatástudat fura dolog. Nem mi választjuk a hivatásunkat.
Az választ minket. És a munkánkat otthagyhatjuk ugyan, de nem
hagyhatjuk ott a hivatásunkat.
Egyik meglepetés a másikat érte, és mintha madarak által elszórt
morzsák nyomában járnék, váratlanul jelöletlen ösvények nyíltak
meg előttem Szent Grálom felé. Könyvek estek le a polcról.
Orvosokkal találkoztam, akik üzeneteket hoztak. Online közösségem
tagjai cikkeket küldtek. Filmszerű, spontán látomások tűntek fel a
tudatomban túrázás közben. Álmokat láttam. Tanítók hívtak fel.
Lassan ébredezni kezdtem az orvosi tanulmányaim és a
gyakorlóévek okozta altatásból, és a kábaság ködén át megláttam a
fényt. Egyik kérdés követte a másikat, és mielőtt észbe kaptam
volna, nyakig ültem az újságcikkekben, és megpróbáltam kihámozni
az igazságot arról, hogy mi történik a testben, amikor egészséges a
tudat, és miért leszünk rosszul, amikor beteg. Felismertem, hogy
nem kell laborvizsgálatokat rendelnem, gyógyszert írnom és
operálnom az orvosi szolgálathoz. Sokkal több emberrel tehetek jót,
ha kiderítem, hogyan segíthetem őket az öngyógyításban.
Ezután fejest ugrottam a modern orvostudomány evangéliumaiba,
a szakértők által ellenőrzött orvosi irodalomba, mint a New England
Journal of Medicine vagy a Journal of the American Medical
Association, ahol tudományos bizonyítékokat kerestem arra, hogy az
ember meggyógyíthatja magát. Felfedezéseim örökre
megváltoztatták az életemet, és reményeim szerint meg fogják
változtatni az önökét és a szeretteikét is.
Ez a könyv ennek a felfedezőútnak a krónikája, közzéteszem
benne a feltárt adatokat, amelyek megváltoztatták az orvosi
segítségről és annak elfogadásáról vallott véleményemet.
Megismerve ezeket az információkat tudtam, hogy soha többé nem
dughatom homokba a fejem.
Léteznek olyan tudományos adatok, amelyek alátámasztják a
köztudatban terjengő, csodának tűnő öngyógyító történeteket?
Meghiszem azt! Bizonyíték van rá, hogy elménk megváltoztatásával
gyökeresen megváltoztathatjuk a testünket. Ahogy arra is, hogy az
egészségtelen gondolatok megbetegítenek. És nem csak mentálisan.
Élettanilag. Hogyan lehetséges ez? Ne aggódjanak. Pontosan
elmagyarázom, hogyan lesz betegség az egészségtelen gondolatokból
és érzelmekből, és hogyan segítik a test felépülését az egészséges
gondolatok és érzelmek.
És még valami. Bizonyított tény, hogy az orvosok elősegíthetik az
ember gyógyulását, de nem annyira az előírt kezelések, hanem a
nekik tulajdonított hozzáértés miatt. Ahogy az is bizonyított tény,
hogy egyetlen váratlan tényező többet használ az egészségünknek,
mint ha lemondunk a cigarettáról; hogy valami, aminek köze sincs a
testi egészséghez, hét évvel hosszabbítja meg az életünket; hogy
egyetlen mulatságos eseménytől csökken az orvosi látogatás
szükségessége; hogy lelki hozzáállásunk pozitív változása tíz évet
tesz hozzá az életünkhöz; hogy egyetlen munkamódszer megnöveli a
halálozás esélyét; és hogy egy szórakoztató tevékenység, amelyről
sohasem gondolnánk az egészséges életre, látványosan csökkentheti
az infarktus, az agyvérzés és a mellrák kockázatát.
És ez csak néhány tudományosan bizonyított tény azok közül,
amelyeket megosztok ebben a könyvben, és amelyek alapjaiban
változtatták meg az orvoslásról vallott nézeteimet.
A könyv három részből áll. Az első részben kifejtem, hogy a tudat
– a pozitív meggyőződés és a helyesen megválasztott egészségügyi
szakemberek hatásos kombinációja révén – élettani változásokat tud
előidézni a testben. A második részben bemutatom, hogyan
változtatja meg testünk ziológiáját az elménk életre szóló
döntéseink, azaz kapcsolataink, szexuális életünk, munkánk,
pénzügyi választásaink, kreativitásunk, derű- vagy borúlátásunk,
boldogságunk, illetve szabadidőnk által. Megtanítok továbbá egy
bárhol alkalmazható értékes módszert, amellyel megmenthetik az
életüket.
Mindezek után kellően felkészültek lesznek a harmadik részre,
amelyben megismertetek egy általam kialakított, alapvetően új
jólléti modellt, majd végigvezetem olvasóimat az öngyógyítás hat
szakaszán. Mire a könyv végére érnek, elkészítik a diagnózisukat,
megírják a receptjeiket, és érthető, világos cselekvési tervet hoznak
létre, amellyel előkészítik testüket a csodára.
Ne feledjék, hogy az itt közzétett ötletek nemcsak beteg
embereknek szólnak, hanem a betegség megelőzésében érdekelt
egészségeseknek is. Nem szeretném, ha megvárnák, hogy
életveszélyes betegségekkel kiáltson önökre a testük. Inkább
elmondom, miként gyeljenek oda a testükből érkező suttogásra: ez
a tökéletes egészséghez vezető út lényege. Eltérít attól, ami
hajlamossá tesz a betegségre, és elvisz ahhoz, ami bizonyítottan jobb
egészségi állapotot és a hosszú életet eredményez.
Talán meglepődnek, esetleg meg is ijednek attól, amit itt
közreadok. De a testük érdekében kérem, olvasás közben ne
ítélkezzenek, nyissák meg a tudatukat, és készüljenek fel arra, hogy
megváltoztatják, amit a testükről és az egészségükről gondoltak.
Amit most megosztok önökkel, megkérdőjelezi megcsontosodott
hiedelmeiket, felforgatja kényelmi zónájukat, és olyan érzéseket
ébreszthet, hogy én találtam ki ezt az egészet. De esküszöm, nem így
van. Ebben a könyvben minden erőmmel azon vagyok, hogy
tudományos hivatkozásokkal támasszam alá minden, túlzásnak tűnő
állításomat.
Jól tudom, hogy megállapításaim meghökkentők, ezért kizárólag
azoknak írtam, akik olyan szkeptikusak, amilyen én voltam. A könyv
szerkezete arra szolgál, hogy úgy kövessék az érvelésemet, mint egy
orvoskollégákból álló esküdtszék. De nem elsősorban az orvosokat
akarom meggyőzni. Szeretném, ha gyelnének, ez tény, mert ha
megtennék, örökre megváltozna a modern orvostudomány képe.
Ezt a könyvet önöknek írtam – mindenkinek, aki valaha beteg
volt, mindenkinek, aki beteget szeretett, mindenkinek, aki meg
akarja előzni a betegséget. Önöknek kívánok segíteni, mert hő
vágyam, hogy véget vessek a szenvedésnek, és a segítségemmel
megsokszorozzák egy hosszú, tetterős, egészséges élet esélyeit.
Eredendően ez a küldetés irányított engem az orvosi pályára.
Csak azt kérem, olvasás közben maradjanak velem. Adjanak
esélyt, hogy a magaméhoz hasonlóan az önök látókörét is
kitágítsam. Hadd segítsek, hogy meggyógyítsák a gondolataikat
annak érdekében, hogy a testük is meggyógyulhasson. És engedjék
meg maguknak, hogy megszabaduljanak az egészségről és az
orvostudományról vallott ósdi nézeteiktől. Az orvostudomány jövője
tőlünk függ. Gyerünk, adják a kezüket! Vágjunk bele!
 1. FEJEZET:

EGÉSZSÉGFELFOGÁSUNK
MEGRENDÍTŐ VALÓSÁGA

„Ami ma vagy, tegnapi gondolataidból fakad, mai

gondolataid formálják holnapi életedet: elménk alakítja az
életünket.”
DHAMMAPADA

Dr. Bruno Klopfer (akit a Rorschach-tintafoltteszt bevezetése tett

híressé) 1957-ben adta közzé dr. Philip West és páciense, Mr. Wright
történetét. Dr. West előrehaladott nyirokcsomó-szarkómával kezelte
Mr. Wrightot. Egyetlen kezelés sem járt sikerrel, vészesen múlt az
idő. Mr. Wright nyakát, mellkasát, hasát, hónalját és ágyékát
narancs nagyságú daganatok borították, lépe és mája
megnagyobbodott, és a rák hatására mindennap két liter tejszerű
folyadékkal telt meg a mellkasa, amelyet le kellett csapolni, hogy
lélegezni tudjon. Dr. West nem hitte, hogy egy hétnél tovább él.
Csakhogy Mr. Wright élni akart, minden reményét egy ígéretes, új
gyógyszerbe, a Krebiozenbe vetette. Kérlelte az orvosát, kezelje az új
gyógyszerrel, csakhogy az még a klinikai kipróbálás fázisában volt,
és csak olyan emberek kaphatták, akiknek legalább három hónapot
jósoltak.
 Mr. Wright azonban nem adta fel. Tudta, hogy a gyógyszer létezik,
és meg volt győződve, hogy csodát tenne, tehát addig nyaggatta az
orvosát, amíg dr. West vonakodva bár, de beleegyezett, és egy
pénteki napon beinjekciózta neki a Krebiozent, de a lelke mélyén
nem hitte, hogy Mr. Wright megéri a hétvégét.
Dr. West legnagyobb megdöbbenésére a következő hétfőn Mr.
Wright felkelt az ágyból. Dr. Klopfer elbeszélése szerint Mr. Wright
„daganatai úgy olvadtak, mint hógolyók a forró kályhán”, és
hamarosan felényire zsugorodtak. Az első Krebiozen-adagot követő
tizedik napon Mr. Wright szemmel láthatóan gyógyultan hagyta el a
kórházat.
Mr. Wright magán kívül volt örömében, két hónapig csodaszerként
áldotta a Krebiozent, amíg a szakirodalom arról nem kezdett
cikkezni, hogy a gyógyszer talán nem is olyan hatékony. Mr. Wright
elhitte, amit olvasott, mély depresszióba esett, és a rákja kiújult.
Dr. West ezúttal őszintén meg akarta menteni betegét, és némi
csala ntasághoz folyamodott. Azt mondta Mr. Wrightnak, hogy a
gyógyszer első szállítmányának egy része megromlott a szállítás
alatt, ezért vesztett a hatékonyságából, azonban sikerült egy új adag,
nagy töménységű, kivételesen tiszta Krebiozent szereznie, amelyet
be is adhat neki. (Természetesen szemenszedett hazugság volt az
egész.)
Ezután dr. West desztillált vizet injekciózott be páciensébe.
És ismét megtörtént a csoda. A daganatok összementek, a
mellkasból eltűnt a víz, és Mr. Wright két hónapig megint
nagyszerűen érezte magát.
De az Amerikai Orvosszövetség közbeszólt. Átfogó vizsgálat után
bejelentették, hogy a Krebiozen tökéletesen értéktelen. Mr. Wright
ezúttal teljesen elveszítette a kezelésbe vetett hitét. A rák azonnal
visszajött, s a beteg két nap múlva meghalt.{3}
Amikor elolvastam, azt gondoltam: Na persze. Ez az esetleírás
egyszerűen nem lehet igaz. Hogyan „olvadhatnak hógolyóként” a
rákos daganatok az injekcióban kapott víz hatására? Amennyiben az
esetleírás igaz, és egy ilyen egyszerű dologtól elmúlhat a rák, miért
nem rajzanak ki a kórtermekbe az onkológusok, hogy vízzel oltsák a
negyedik stádiumos rákbetegeket? Miért nem csinálják, ha nincs
vesztenivalójuk?
Valószínűtlennek tűnt az egész, ezért tovább keresgéltem.
Amennyiben egy ehhez hasonló történetben van némi igazság, akkor
valószínűleg említ ilyen eseteket a szakirodalom.
Súlyos émelygéstől és hányástól szenvedett az a beteg, akiről a
Journal of Clinical Investigation lapjain olvastam. Gépek mérték az
összehúzódásokat a gyomrában, és a kaotikus ismétlődések
megerősítették a diagnózist. Ezután új, nagyszerű, rendkívül erős
gyógyszert javasoltak neki, amely az orvosai ígérete szerint
feltétlenül meggyógyítja az émelygését.
Az émelygés néhány percen belül megszűnt, a műszerek normális
értékeket mértek. Csakhogy az orvosok hazudtak neki. A nagyszerű
új gyógyszer helyett ipekakuánával kezelték, amelyről azt kell tudni,
hogy nem elmulasztja, hanem előidézi a hányingert.
Amikor ez az émelygő páciens elhitte, hogy a gyomra elcsitul,
alábbhagyott a hányingere és abnormális gyomorgörcse, pedig az
ipekakuánának súlyosbítania kellett volna a tüneteket.{4}
Csak ültem, és vakartam a fejemet.

A színlelt műtét gyógyító ereje

Nem sokkal ezután rábukkantam egy cikkre a New England Journal
of Medicine oldalain, amely egy dr. Bruce Moseley nevű ortopéd
sebészt mutatott be. Moseley doktor a bénító térdfájdalomtól
szenvedő betegek operációjáról volt híres. Térdműtétjei
hatékonyságának bizonyítására ragyogóan ellenőrzött tanulmányt
tervezett.
Az egyik csoport betegein dr. Moseley végrehajtotta a híres
térdműtétet. A másik csoport betegein aprólékosan elvégzett
álműtéteket végeztek, a betegeket elkábították, ugyanazon a három
helyen ejtettek sebet, mint az igazi műtétnél, majd egy előre felvett
videót mutattak nekik a monitoron valaki más operációjáról. Még
vizet is fröcsköltek szét, hogy a lavage-eljárás hangját utánozzák.
Amint azt várták, az igazi operáción átesett betegek harmadánál
enyhült a fájdalom. Azonban a kutatók megdöbbenve vették
tudomásul, hogy az álműtéten átesett betegeknél ugyanez lett az
eredmény. Sőt, a kísérlet egyik szakaszában az álműtéten átesett
betegeknek lényegesen kevésbé fájt a térdük, mint a valóban
megoperált pácienseknek, alighanem azért, mert őket nem érte
műtéti trauma.{5}
És mit gondoltak a kutatás eredményéről dr. Moseley betegei?
Ahogy az álműtéten átesett egykori második világháborús veterán
megjegyezte: „Két éve volt a műtét, azóta nem zavar a térdem.
Éppen olyan, mint a másik.” {6}
Ez a tanulmány mellbe vágott.
Mr. Wright és az ipekakuánás hölgy története egyszerű esetleírás
volt, és mivel ezek közismerten elfogultak lehetnek, az orvosi
szakirodalomban nem számítanak megbízható hivatkozási alapnak.
Arra tanítottak, hogy csak a véletlenszerűen kiválasztott, azaz
randomizált, kettős-vak, placebóval ellenőrzött és a szakma
kiválóságai által lektorált orvosi lapokban közzétett klinikai
vizsgálatokat tekintsem hivatkozási alapnak.
Dr. Moseley randomizált, kettős-vak, placebóval ellenőrzött
klinikai vizsgálata – amelyet a világ egyik legtekintélyesebb orvosi
folyóiratában tettek közzé – bebizonyította, hogy betegek jelentős
hányadának a térdfájdalma kizárólag azért enyhült, mert azt hitték,
hogy átestek egy műtéten.
Ez volt az első begyűjtött bizonyítékom arra, hogy egy
meggyőződés – amely ugyebár a fejben keletkezik – igazi,
kézzelfogható tünetet szüntethet meg a testben. Dr. Moseley
tanulmányának hatására kutatni kezdtem a placebohatást, azt a
titokzatos, hatékony, megbízhatóan megismételhető kezelési
eredményt, amelyet akkor élnek át bizonyos betegek, amikor egy
klinikai kísérlet során álkezelésben részesülnek.

A hatékony placebo
A természettudósokhoz hasonlóan én is régóta ismertem a
placebohatást. A modern klinikai vizsgálatok rendszeresen
használják a színlelt gyógymódot, a cukorpirulát, a sóoldatos
injekciót és az álműtétet; ezek segítségégével határozzák meg, hogy
egy bizonyos hatóanyag, műtét vagy gyógymód valóban hatékony-e.
A placebo kifejezés a latinból származik, jelentése „tetszeni fogok”,
az orvosi szakzsargonban a hatóanyag nélküli kezelések jelölésére
szolgál, hagyományosan a neurotikus betegek megnyugtatására
használják.
Az orvosok évszázadokig kezelték a betegeiket anélkül, hogy
klinikai adatok igazolták volna, beválik-e a gyógyszer vagy sem.
Senki nem vitatta az orvos által előírt gyógymódot, és senki nem
készített tanulmányokat annak érdekében, hogy bebizonyítsa
valaminek a hatékonyságát. Az orvosok egyszerűen összekevertek
néhány erősítőt, kiporciózták a betegeiknek, és a betegek jobban
lettek, legalábbis általában. Felvágtak valakit, végrehajtották a
műtétet, és a tünetek vagy elmúltak, vagy nem.
Csak a 19. század legvégén bukkant fel a gondolat, hogy a klinikai
kísérletekben placebót használjanak. Majd a Journal of the American
Medical Association 1955-ben korszakalkotó cikket közölt dr. Henry
Beechertől „A hatékony placebo” címmel arról, hogy ha valaki
gyógyszereket ad a betegeknek, sokan meggyógyulnak közülük, de
ha valaki sós vizet vagy más, semleges alkotórészt ad nekik,
körülbelül egyharmaduk ugyancsak meggyógyul. Nemcsak
képzeletben, hanem igazi, ziológiai valóságában is, amit a testben
ki lehet mutatni.{7}
Ezzel a „placebohatás” a modern orvostudomány talpköve lett, és
megszülettek a modern klinikai vizsgálatok. A jó tudományos
kutatásokra ma az a teher hárul, hogy bebizonyítsák, a vizsgált
hatóanyag vagy műtéti eljárás gyógyhatása felülmúlja a placebo
gyógyító erejét. Amennyiben a gyógyszer vagy a műtét igazoltan
hatékonyabb a placebónál, „hatásosnak” minősül. Amennyiben nem,
akkor az FDA* valószínűleg nem hagyja jóvá a gyógyszert, a műtéti
eljárás kegyvesztetté válik, a gyógymódot hatástalannak nyilvánítják
és félreteszik – úgy jár, mint dr. Moseley operációja. Ha valaki olyan
gyógymódot javasol, amelyik nem hatásosabb a placebónál,
megsérti a bizonyítékokon alapuló orvostudomány elveit. Ez
különbözteti meg az igazi orvost a sarlatántól.
Vagyis erre tanítottak.
Gondolkodóba estem. Mi is pontosan a placebohatás? A
kutatásaim előtt fel se ötlött bennem, hogy megvizsgáljam.
Mindenki ismer olyan embereket, akik a klinikai vizsgálat során
jobban lesznek, pedig csak cukortablettát kapnak. De miért?
Akkor jöttem rá, micsoda aranybányára bukkantam, amikor a
tudat testre gyakorolt hatására keresgéltem a bizonyítékokat.
Amennyiben a klinikai kísérletek során az emberek bizonyos
százaléka pusztán attól jobban lesz, mert azt hiszi, hogy igazi
gyógyszert vagy műtéti eljárást kap, akkor a reakciót kizárólag a
tudatukváltja ki. Ettől a felismeréstől kissé megszédültem.

A pozitív meggyőződés bizonyítottan enyhítheti a

tüneteket
Visszatértem az orvosi folyóiratokhoz, és még több bizonyítékot
kerestem rá, miszerint elég, ha az elme azt hiszi, hogy a test
gyógyszert kapott, illetve műtéten esett át, és igazán, határozottan
enyhülnek a tünetei. Azt olvastam, hogy az asztmás betegek
csaknem felénél enyhíti a tüneteket egy álinhalátor vagy egy színlelt
akupunktúrás kezelés.{8} A fejfájós emberek közel 40 százaléka
megkönnyebbül, miután placebót kap.{9} A bélhurutos páciensek fele
jobban érzi magát placebokezelés után.{10} A fekélyes fájdalmak
miatt vizsgált betegek több mint felénél enyhült a fájdalom, ha
placebót adtak nekik.{11} A színlelt akupunktúra csaknem felére
csökkenti a hőhullámokat (az igazi csak a páciensek negyedén
segít). A meddő páciensek 40 százaléka teherbe esik, miközben
placebo „terhességi gyógyszert” szed.{12}
A fájdalomcsillapításban a placebo majdnem ugyanolyan
hatékony, mint a mor um.{13} Rengeteg tanulmány bizonyította,
hogy az antidepresszánsokkal kezelt betegek ujjongó reakcióit szinte
teljes mértékben a placebohatásnak lehet tulajdonítani.{14}
 De nem csak a tabletták és az injekciók tesznek csodát, ha
tünetmentesítésről van szó. Amint dr. Moseley térdműtétkísérletéből
kiderült, a színlelt műtétek még ennél is hatásosabbak lehetnek. A
belső mellkasi artéria lekötése a múltban a koszorúér-gyógymódok
rutinszerű eleme volt. Úgy gondolták, ha ebben az artériában
megszüntetik a véráramlást, akkor több vért terelnek a szívhez, ettől
enyhülnek az elégtelen koszorúér-keringés okozta tünetek.
Évtizedeken keresztül rengeteg ilyen műtétet végeztek a sebészek, és
majdnem valamennyi beteg azt tapasztalta, hogy enyhültek a
tünetei.
De csakugyan a belső mellkasi artéria elkötésére reagáltak? Vagy
arra a meggyőződésre, hogy a műtét segíteni fog?
A válasz kiderítésére szolgáló kutatás egyik tanulmánya olyan
páciensekkel hasonlította össze a belső mellkasi artériájuk lekötésén
átesett betegeket, akiknek a mellkasán végrehajtották a bemetszést,
de az artériájukat nem kötötték el.
És mi történt? A színlelt műtétnek alávetett betegek 71 százaléka
jobban lett, míg a valódi operáción átesett betegek csupán 67
százalékának javult az állapota.{15} A belső mellkasi artéria lekötése
ma már csak az orvostudomány történetében létezik.
Lenyűgöző mennyiségű adatot gyűjtöttem, és arra kellett
gondolnom, milyen lenyűgöző lehetne akkor, ha nem mozgattak
volna meg mindent a placebohatás kisebbítésére – még a klinikai
kísérletekben is. Talán még magasabbak lennének az arányok, ha a
kutatók pozitív jelenségnek, örvendetes dolognak tekintették volna a
placebót. Csakhogy a legtöbb kutatónak nem ez a fontos. Épp
ellenkezőleg, a klinikai kísérletek koordinátorai és az orvoskutatók
(akik általában a gyógyszergyárak alkalmazásában állnak) mindent
megtesznek, hogy kisebbítsék a placebohatás jelentőségét. Elvégre a
páciensek, akik a placebótól jobban lesznek, akadályozzák egy
gyógyszer piaci engedélyezését. A „túlzott placeboreakciókkal”
rendelkező páciensek kiszűrése érdekében sok randomizált, kettős-
vak, placebóval ellenőrzött gyógyszerkísérlet előtt úgynevezett
„kiszűrési” vizsgálatot végeznek. A résztvevők mindegyikének
hatástalan tablettát adnak, és aki kedvezően reagál rá, azt kizárják a
kísérletből.
Vagyis, ha az új gyógyszereket kutató tudósok többségét nem a
Nagy Gyógyszercég alkalmazná, a placeboreakciók még kiugróbbak
lennének a klinikai kísérletekben.

Mindenki reagál-e a placebóra?

Miközben a placebohatáson tűnődtem, arra gondoltam, vajon én
miként reagálnék a placebóra egy klinikai kísérletben. Elvégre orvos
vagyok. Magam is vettem részt klinikai kísérletekben. Okostojás
vagyok, azt hiszem, egyszerűen tudnám, hogy valódi kezelést kapok-
e. Ha arra gyanakodnék, hogy placebót kapok, nem lennék jobban,
nem igaz?
Gondolkozni kezdtem. Bizonyos fajta betegek fogékonyabbak
lehetnek a placebóra másoknál? Létezik-e olyan feljegyzés, amelyik
azt sugallja, hogy az emberek egy bizonyos típusa reagál a
placebóra? Léteznek-e olyan személyiségi vonások vagy
intelligenciamérők, amelyekből megjósolható, ki lesz jobban egy
cukortablettától? A magas intelligenciahányadossal rendelkező
emberek kevesebb fogékonyságot mutatnak-e a placebóra? Lehet,
hogy egyesek csupán hiszékenyebbek?
Mint kiderült, a tudósok már tanulmányozták a kérdést. A kutatók
eredetileg azt feltételezték, hogy azok reagálnak a placebóra,
akiknek alacsonyabb az IQ-juk, vagy „neurotikusabbak”. De arra a
felfedezésre jutottak, hogy megfelelő körülmények között majdnem
mindenkinél előidézhető a placeboreakció. Mindannyian hajlamosak
vagyunk rá, még az orvosok és a tudósok is. Sőt, bizonyos
tanulmányok arra utalnak, hogy a magasabb
intelligenciahányadossal rendelkezők még jobban reagálnak a
placebóra.
Amit jó hírnek könyveltem el, mert ha igaz, hogy az elme pozitív
meggyőződései meggyógyíthatják a testet, akkor mindenki egyenlő
eséllyel pro tálhat ebből a jelenségből. Nemcsak a hiszékeny
emberek képesek egészségessé hinni magukat, hanem az olyan
okostojások is, mint én.

A placebo általi gyógyulás vajon csak a fejünkben megy

végbe?
Kutatás közben nem tudtam, mire lyukadok ki. A begyűjtött
bizonyítékok igazán ígéretesek voltak. Ha a betegek – mindegyik,
nem csak a hiszékenyek – elhiszik, hogy jobban lesznek, jelentős
hányaduk klinikai javulást tapasztal.
Csakhogy ez nem elégítette ki teljesen a kíváncsiságomat.
Mondhattam volna, hogy ez az egész tünetenyhülés a fejünkben
játszódik le. Elvégre a fájdalom nem más, mint egy agyban
keletkező érzet. A depresszió elmeállapot. Még az olyan könnyebben
érzékelhető betegségeknél, mint az asztma vagy a bélhurut is
előfordulhat, hogy azt gondoljuk, könnyebben lélegzünk, vagy
kevesebb gasztroenterológiai tünetünk van. Az agyi érzékelés
megváltozhat, noha a test nem mutat mérhető élettani változásokat.
Talán csak hisszük, hogy igen, és ez elég a javuláshoz.
 Amennyiben a tudat valóban meggyógyíthatja a testet, kell lennie
valamilyen módszernek, amellyel igazolható, hogy a test nem csak
tüneti enyhüléssel, hanem mérhető élettani változásokkal válaszol.
Kutatásom következő szakaszában arra kerestem bizonyítékokat,
hogy mindez nem a fejben megy végbe, hogy a tudatos
meggyőződés ténylegesen megváltoztatja a test élettanát.
Lévén, hogy több százezer placebóval ellenőrzött kísérletet
publikáltak, kemény dió volt választ találni – főleg, mert azok a
tanulmányok, amelyekkel találkoztam, általában fejfájással,
hátfájással, depresszióval és csökkent nemi vággyal, azaz nehezen
mérhető tünetekkel foglalkoztak. Az ilyen jellegű tünetek enyhülése
szubjektív dolog. Nincs olyan objektív mérési módszer, amely
igazolná, hogy a páciensek igazat állítanak.
Végül mégis találtam rá bizonyítékot, hogy az esetek bizonyos
százalékában valódi élettani változásokat okoz a placebo. A placebo
beszedése után kopasz emberek fején kinő a haj, a vérnyomás
csökken, a szemölcs eltűnik, a fekély meggyógyul, a gyomorsav
mennyisége csökken, a bélhurut enyhül, a koleszterinszint leesik, az
állkapocs izma ellazul, a fogműtét utáni duzzanat eltűnik, a
Parkinson-kóros betegek agyi dopaminszintje megnő, a
fehérvérsejtek aktivitása nő.{16}
A felfedezések meggyőztek. A placebo nem csak az érzeteinket,
hanem az egész biokémiánkat megváltoztatja. Kezdett izgalmas
lenni a dolog.
A placebohatás biokémiai következményei gyökeresen
felforgathatják az egész betegségmodellt. De mielőtt lépést váltottam
volna, meg akartam vizsgálni, van-e más magyarázata, miért reagál
az ember teste enyhülő tünetekkel és mérhető élettani
változásokkal, ha placebóval kezelik. Valóban egyszerűen a pozitív
meggyőződés idézi-e elő ezeket a testi változásokat, vagy más
tényezők is befolyásolják a betegek eredményeit? Nyomozásom
következő szakaszában rábukkantam néhány elméletre.

Öt magyarázat a placebohatásra
Amikor klinikai kutatók a placebohatás kifejezést használják,
valójában egy eseménysorozatra utalnak. Klinikai környezetbe
helyeznek bizonyos embereket, kezelést adnak nekik, tudtukra
adják, hogy vagy vizsgálat alatt álló gyógyszert, vagy placebót
kapnak, és bizonyos ideig meg gyelés alatt tartják őket. Tisztázzuk
azt az öt magyarázatot, hogy tudjuk, miről beszélünk.
A legkézenfekvőbb magyarázat – s egyben ez az, amelyiket hinni
szeretnénk –, hogy a betegek azért tapasztalják a tüneteik
enyhülését és azért mutatnak élettani változásokat, mivel erre
számítanak. A betegek a tájékoztató beleegyezéskérés jóvoltából
tudják, hogy placebót is kaphatnak, de a placebocsoportban lévők
közül sokan akkor is igazinak hiszik a kezelést, amikor nem az,
vagyis arra számítanak, hogy jobban lesznek tőle. Más szóval azért
érzik jobban magukat, mert meg vannak győződve arról, hogy
jobban fogják érezni magukat.{17}
Csakhogy nem a pozitív meggyőződés az egyetlen, ami hozzájárul
a test reakciójához. Az emberek javulásának második magyarázata a
pozitív beidegződés. Valamennyien ismerjük Pavlov klasszikus
kutyakísérletét. Pavlov kutyájának nemcsak a csemegétől indult meg
a nyálelválasztása, hanem az azt kísérő csengőszótól is. A
placebohatás is majdnem ugyanígy működhet. Ha valaki megszokta,
hogy valódi gyógyszert kap egy fehér köpenyes embertől, és ennek
következtében jobban érzi magát, akkor attól is jobban érezheti
magát, ha egy fehér köpenyes cukortablettát ad neki.{18}
Amennyiben ez így van, egybevág azzal az elképzelésünkkel, hogy a
tudat meggyógyíthatja a testet, mivel a klasszikus kondicionálás
nyilvánvalóan a test-elme kapcsolaton alapul.
A harmadik magyarázat lényege, hogy a klinikai kísérletekben
részt vevő betegek érzelmi támogatást kapnak. A placebohatást
kutató harvardi Ted Kaptchuk professzor újságcikkeiben és
interjúiban gyakran megjegyzi, hogy egy tiszteletben álló szakember
gondoskodó gyelme ugyanannyit, sőt még többet számít a
placebohatásnál, mint a pozitív meggyőződés. A klinikai kísérlet
résztvevője gyelmet, támogatást, sőt, néha még gyógyító érintést is
kap egy szakembertől, akinek a fehér köpenye történetileg az
egészséget és a gyógyulást jelképezi. Mindenki azt akarja, hogy
lássák, hallják, sőt, szeressék, ami önmagában enyhítheti a
tüneteket, és pozitív lélektani változásokat idézhet elő – ismét csak a
test-elme kapcsolat révén.
A placebóra adott emberi reakció negyedik magyarázata, hogy bár
egyes vizsgálatoknál megpróbálják kiszűrni az olyan betegeket, akik
más módszerekkel gyógyítják magukat, a kísérletekben részt vevő
páciensek bizonyos százaléka titokban mégis más gyógymódot keres,
ami összezavarja az adatokat. Ha a placebocsoport egyik tagja
jobban lesz, elképzelhető, hogy egy alattomban beszedett másik
gyógyszer felelős a javulásáért.
Az ötödik és utolsó magyarázat szerint bizonyos betegek azért
lesznek jobban, mert a betegség magától elmúlik. Elvégre a test
öngyógyító organizmus, amely folyamatosan homeosztázisra,
biológiai állandóságra, egyensúlyra törekszik. Vagyis a betegek
bizonyos százaléka akkor is meggyógyulhat, ha kezelés és személyes
felügyelet nélkül bedugják őket egy sötét szobába. Bár vita van a
téma körül, egyes tudósok úgy gondolják, a spontán remisszió vagy
felépülés a placebohatás egyetlen magyarázata. Dr. Asbjørn
Hróbjartsson és dr. Peter Gøtzsche a New England Journal of
Medicine-ben megjelent cikkében („Is the Placebo Powerless?”) azt
állítja, mindaddig nem mutathatjuk ki tisztán a placebohatást, amíg
a kísérletek során nem lesz egy harmadik, kezelésben egyáltalán
nem részesülő csoport is, amelyiknek sem gyógyszert, sem
cukortablettát nem adnak.{19} Vizsgálódásaik során a kezelésben nem
részesülő csoportnál nem találtak jelentős bizonyítékot a
placebohatásra, amiből arra a következtetésre jutottak, hogy nem a
pozitív meggyőződés, nem is a gondoskodó gyelem, hanem a
betegség természetes lefolyása eredményezi a javulást.{20} Mások a
tervezés miatt bírálják ezt a tanulmányt, mondván, hogy a teljesen
eltérő betegségeket vizsgáló, merőben eltérő jellegű kísérletek
placebocsoportjainak összevetése olyan, mintha almákat
hasonlítgatnának narancsokhoz, és az így összegyűjtött adatok
értelmezése félrevezető lehet.{21}
Mindezek ellenére a spontán felépülés valóban összezavarhatja a
klinikai kísérleteket – ami placebo nélkül is megesik. De nem azt a
feltevést erősíti-e ez az adat, hogy a test öngyógyításra van
programozva? Ha még a kezelésmentes csoportok tagjai is jobban
lesznek idővel, nem azt bizonyítja-e ez, hogy a testünk meg tudja
gyógyítani magát? Ha a látszat kedvéért azt állítanánk, hogy nincs
placebohatás (a szakértők többsége szerint van), akkor is tudjuk,
hogy spontán felépülés létezik, talán gyakrabban, mint képzeljük,
mivel azok, akik nem klinikai kísérlet során gyógyítják meg
magukat, kiesnek az egészségügyi rendszer látóköréből.
Ezért le kell vonnunk a következtetést, miszerint talán nem
minden placebóval létrejött élettani változás csakis a pozitív
meggyőződés eredménye, de a placebohatás alátámasztja a test-elme
kapcsolatot és a test veleszületett öngyógyító képességét.

A placebohatás élettana
Tudjuk, hogy van placebohatás. De milyen élettani mechanizmusok
magyarázzák, hogy a gondolat, az érzés és a meggyőződés élettani
változásokat okoz?
A kutatók még vitatkoznak a válaszon, de számtalan elmélet
lehetséges. A felépülésre vonatkozó pozitív gondolatok serkentőleg
hatnak a természetes endor nokra, ami enyhíti a tüneteket,
csökkenti a fájdalmat, és javítja a hangulatot. A fordítottja is igaz:
amikor a placebóra pozitívan reagáló pácienseknek opiátblokkoló
naloxont adtak, amely leállította a természetes endor ntermelést, a
placebo hatékonysága azonnal megszűnt.{22}
Ha hiszünk abban, hogy jobban leszünk, és gondos kutatóorvosok
ápolnak, enyhül az élettani stressz, amely köztudottan hajlamossá
teszi a testet a betegségre, és megindul az élettani relaxáció, amely
elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a test öngyógyító
mechanizmusai helyesen működjenek. Ahogy dr. Walter Cannon
harvardi professzor először leírta, a test stresszreakciója vagy a
mások által „harcolj vagy menekülj” ösztönnek nevezett túlélési
mechanizmusa akkor kapcsol be, ha az agy fenyegetést észlel.
Amikor egy tudatban lévő gondolat vagy érzelem, például a félelem
elindítja ezt a hormonális vízesést, aktiválódik a hipotalamusz–
hipofízis–mellékvesekéreg tengely (HHM), felpumpálja a test
kortizol- és adrenalinszintjét, amivel túlterheli a szimpatikus
idegrendszert. A stresszhormonokkal teli test idővel zikai tüneteket
produkál, és előbb-utóbb hajlamossá válik a betegségre.
 De amint a 8. fejezetben részletesebben kifejtjük majd, a
stresszválasz nevű túlélési mechanizmus mellett, amelyet arra
terveztek, hogy vészhelyzetben a segítségünkre legyen, van a testnek
egy kiegyensúlyozó, lazító vagy relaxációs reakciója is. A relaxációs
reakció kiváltásakor a stresszhormonok szintje leesik, felszabadulnak
a velük ellentétes lazító hormonok, a paraszimpatikus idegrendszer
veszi át az irányítást, és a test homeosztázisba, avagy egyensúlyi
állapotba kerül.** Csakis ebben a nyugodt, laza állapotban képes
meggyógyítani magát. A stresszt csökkentő és a lazítási reakciót
kiváltó tényezők nemcsak a stresszreakció által okozott tüneteket
enyhítik, hanem azt is lehetővé teszik a testnek, hogy tegye, amit
tennie kell: gyógyítsa magát.
A pozitív meggyőződés és a gondos ápolás még az
immunrendszert is módosíthatja. A placebóval kezelt betegek
immunrendszere megerősödhet, ami a stresszreakció leállításából és
a lazítási reakció elindításából adódik. A placebók el is nyomhatják
az immunrendszert. Az egyik tanulmányban immunrendszert
elnyomó szert, szaharinos vízzel kevert ciklofoszfamidot adtak be
patkányoknak. Ezután eltávolították a hatóanyagot, és csak a
szaharinos vízzel (placebóval) itatták őket. És lássanak csodát: az
immunrendszerük akkor is gyenge maradt, amikor nem kapták a
gyógyszert, ami arra utal, hogy még a patkányok is mérhető
ziológiai immunválaszokkal reagálnak a pozitív meggyőződésre és
a gondos ápolásra.{23}
A pozitív meggyőződés és a gondos ápolás csökkentheti a test
akutfázis-reakcióját, azt a gyulladásos választ, amely fájdalomhoz,
duzzanathoz, lázhoz, levertséghez, apátiához és étvágytalansághoz
vezet.{24}
 Az agy prefrontális kérgének végrehajtó funkciói ugyancsak
kiválthatják a test-elme kapcsolatot. Az elméletet az bizonyítja, hogy
az Alzheimer-kóros betegeknél töredékesek a placeboválaszok.{25} Az
Alzheimer-kóros betegek többsége nem reagál a placebókra, ez azt a
nézetet támasztja alá, miszerint az agy meggyőződésekkel
kapcsolatos területe, amely náluk a neurológiai betegség
következtében károsodott, döntő szerepet játszhat abban, reagál-e az
ember a placebókra. Robert Trivers fejlődésbiológus állítása szerint
az agy élettani állapotára kihat, hogy milyen esemény
bekövetkezésére számít a közeljövőben. Trivers úgy véli, az
Alzheimer-kóros betegek azért nem élnek át placebohatást, mert
képtelenek elképzelni a jövőt, így az agyuk sem képes ziológiailag
készülni rá.
A placebóra való érzékenység összefüggésben van az agy
jutalmazási mechanizmusaival kapcsolatos területén, a nucleus
accumbensben található dopamin mennyiségével. A tudósok pénzt
adtak a kísérleti alanyoknak, majd megvizsgálták az agyukat, hogy
lássák, mennyi dopamin termelődik a nucleus accumbensükben.
Minél erősebben reagált a terület a pénzbeli jutalomra, annál
nagyobb a valószínűsége, hogy a páciens jobban lesz a placebótól.{26}
Történhet bárhogy, az biztos, hogy az elme és a test hormonokkal
és hírvivő részecskékkel, úgynevezett neurotranszmitterekkel (agyi
ingerületátvivő anyagokkal) kommunikál, amelyek az agyból
származnak, majd azt elhagyva jeleket adnak a test többi részének.
Így nem meglepő az sem, hogy testünk többi részében ziológiai
változásokat idéz elő, hogy mit gondolunk, és hogyan érezzük
magunkat.
Pedig mégis meglepő, ugye? Nem nagyon beszélünk róla, hatnak-e
testi egészségünkre a gondolataink és az érzéseink. Ha pedig hatnak,
miért nem vigyázunk jobban, hogy miket gondolunk? De
előreszaladtam. Könyvünk második részében többet foglalkozunk
azzal, miként őrizhetjük meg tudatunk és testünk egészségét.

Minden betegség egyformán reagál a placebóra?

A placebo megfejtésére irányuló kutatásom következő kérdése az
volt, vajon minden betegségre ugyanúgy hat-e a placebo. Minden
tünet és betegség reagál-e a placebóra, vagy csak bizonyos típusai?
Kiderítettem, hogy majdnem minden klinikai kísérletben van
placebohatás, de bizonyos egészségi állapotok fogékonyabbak a
placebóra másoknál. Úgy tűnik, az immunrendszerrel összefüggő
betegségek – mint az allergiák, az anyagcserezavarok, köztük a
diabétesz, a gyulladásos folyamatok, így a bélhurut, a pszichológiai
zavarok, mint a szorongás és a depresszió, az idegrendszeri zavarok,
mint a Parkinson-kór és az álmatlanság, a szívtünetek, mint a
szívkoszorúér-meszesedés, a légzőszervi panaszok, mint az asztma és
a köhögés – reagálnak rá igazán jól, viszont a fájdalomcsillapításban
messze a leghatékonyabb.
De működik-e a placebo a ráknál? Az infarktusnál? Az
agyvérzésnél? A májelégtelenségnél? A vesebajnál?
Kutatásaim során kevés adatot találtam ezekre a kérdésekre, talán
azért, mert a fenti betegségek kezelésénél etikátlan a placebóval
végzett klinikai kísérlet. Az ilyen életveszélyes betegségeknél
általában azokhoz a már létező legjobb eljárásokhoz viszonyítva
tanulmányozzák az új eljárásokat, amelyekről bebizonyosodott,
hogy legalább valamennyire hatékonyak. Ezért nehéz megállapítani,
mi reagál és mi nem reagál a placebóra.
 Kutatás közben egyre erősebben éreztem, hogy a placebohatás
csak a csúcsa egy hatalmas, víz alatti test-elme jéghegynek. Olyan
kérdések foglalkoztattak, amelyekre talán sohasem leszünk képesek
megadni a választ. Egyes páciensek például, akik a klinikai
kísérletekben tudják, hogy placebóval is kezelhetik őket, időnként
hihetetlen eredményeket produkálnak. De mi történne, ha
hazudnánk nekik? Mi lenne, ha etikátlan kísérletet végeznénk, és azt
mondanánk, hogy a piacon létező leghatékonyabb új gyógyszert
adjuk nekik – és utána placebóval kezelnénk őket? Az intézmények
természetesen sohasem engedélyeznének ilyen vizsgálatot, mégpedig
a tájékozott beleegyezés elve miatt, amely a beteg igazsághoz való
jogát védelmezi. De mi lenne, ha megtehetnénk? Szerintem
elájulnánk a meglepetéstől az eredmények láttán. Miért? Mert –
akárcsak Mr. Wright és az ő Krebiozenje esetében – valami hatalmas
dolog lendül mozgásba, amikor kételkedés nélkül hiszünk abban,
hogy jobban leszünk, és olyan orvosok állnak mellettünk, akik
osztják optimizmusunkat.***
Talán sosem tudjuk meg, de egyre jobban hittem, hogy a
placebohatás csak a kezdet. És gondolatban túlléptem rajta, hogy
feltegyem magamnak a nagyobb, jóval fontosabb kérdést, amelyet
mindenki kerülget, mégsem meri kimondani:
Igazán meggyógyíthatjuk-e magunkat?

A rejtélyes spontán remisszió titka

Válaszomra részben a Noetikai Tudományok Intézetének szünidei
koktélpartiján kaptam választ a kaliforniai Petalumában, miközben
boromat kortyolgatva az intézet elnökével, Marilyn Schlitzcel a
kutatásomról beszélgettem. Marilyn megnyugtató mosollyal egy
Spontán Remisszió Projekt elnevezésű online adatbázishoz
irányított, amelyet Caryle Hirshberg és Brendan O’Regan állított
össze. Az adatbázis 800 folyóirat 3500, jegyzetekkel ellátott
hivatkozását tartalmazza, amelyek különféle betegségek
megmagyarázhatatlan spontán javulását dokumentálják húsz
nyelven. De níciójuk szerint a spontán remisszió „egy betegség vagy
a rák teljes vagy részleges eltűnése minden orvosi kezelés nélkül,
vagy olyan orvosi kezelés mellett, amely alkalmatlan a betegség
tüneteinek vagy a tumornak az eltüntetésére”.{27}
A bibliográ ában megdöbbentő esetek találhatók. Egy HIV-pozitív
beteg HIV-negatív lett. Egy kezeletlen áttétes mellrákban szenvedő
nő mell-, tüdő- és combcsont-daganatai spontán módon feloszlottak.
Egy fér szívkoszorúereiből kezelés nélkül eltűntek a plakkok. Egy
fér agyi ütőértágulata eltűnt. Egy fér fejlövés miatt sérült agya
minden kezelés nélkül meggyógyult. Egy szívtágulatos
szívelégtelenséggel bajlódó nő felépült. Egy pajzsmirigybetegségben
szenvedő nő spontán gyógyulást tapasztalt.{28}
Fel gyeltem két hasonló című könyvre, amelyek a 60-as években
jelentek meg, az egyik Boyd The Spontaneous Regression of Cancer, a
másik Everson és Cole Spontaneous Regression of Cancer. Hatásukra
tömegesen megszaporodtak az ilyen esetekről szóló beszámolók az
orvosi szakirodalomban.
Miközben egyik spontán gyógyulásról beszámoló tanulmányt
olvastam a másik után, egyre hevesebben vert a szívem az
izgalomtól. Az esettanulmányok többnyire nem beszéltek arról,
hogyan történt a spontán javulás. A betegektől nem kérdezték meg,
hittek-e abban, hogy jobban lesznek, tettek-e valami számottevőt a
gyógyulásuk érdekében.
 Mégis bebizonyították nekem, hogy alig van olyan betegség,
amelyet „gyógyíthatatlannak” lehetne nevezni. Nekem a legtöbb
kórról, amelyből ezek a betegek spontán kigyógyultak, azt
tanították, hogy halálosak és kezelhetetlenek. Egyértelmű, hogy
rosszul tanították.
Szédült a fejem. Úgy remegett a gyomrom, hogy alig bírtam enni.
Még logikus ziológiai magyarázatom is volt az eseményekre. De
tudtam, hogy csak most kezdem megérteni a test-elme kapcsolat
bonyolultságát, és még mindig nem értem, miként lehetne munkára
fogni a tudat erejét annak érdekében, hogy segítsen az embereknek
a betegség megelőzésében és a gyógyításában. Tehát mélyebbre
ástam.
 2. FEJEZET:

BOMBABIZTOS MÓDSZEREK A
MEGBETEGEDÉSRE ÉS A GYÓGYULÁS
AKADÁLYOZÁSÁRA

„Sohase állíts vagy hangoztass az egészségedről olyasmit,

amiről nem szeretnéd, hogy igaz legyen.”
RALPH WALDO TRINE

Miután rengeteget tanultam a placebo jótékony hatásáról, kíváncsi

lettem, vajon az ellenkezője is igaz-e? Ha a gondos orvosi kezeléssel
párosított pozitív meggyőződés gyógyító hatású, akkor vajon árt-e a
testnek az érzéketlen orvos gorombaságával párosuló negatív
hiedelem?
Először azt akartam megvizsgálni, milyen befolyással van a
negatív meggyőződés a test élettanára. Van-e olyan erős az ember,
hogy betegre gondolkodja magát?
Mint kiderült, igen. San Diegó-i kutatók csaknem 30 000 kínai-
amerikai és 400 000 találomra kiválasztott fehér bőrű ember
halálozási körülményeit vizsgálták, és rájöttek, hogy nem a fehérek,
hanem a kínai-amerikaiak azok, akik az átlagosnál (mintegy öt
évvel) korábban halnak meg, amennyiben a betegségük és a
születési évük a kínai asztrológia szerint végzetesnek tartott
kombinációban van.
A kutatók megállapították, hogy minél szorosabban kötődnek
vallásukhoz ezek a kínai-amerikaiak, annál hamarabb halnak meg.
Megvizsgálták az adatokat, és arra a következtetésre jutottak, hogy a
várható élettartam csökkenését nem indokolják sem az örökletes
tényezők, sem az életmód, a viselkedés, az orvos szakértelme vagy
egyéb más változók.
Miért haltak meg atalabban ezek a kínai-amerikaiak? A kutatók
kimutatták, hogy nem a kínai génjeik, hanem a kínai hitük miatt.
Elhitték, hogy atalon fognak meghalni, mert a csillagok ezt
jósolták. És negatív hiedelmük rövidebb élettartamban nyilvánult
meg.{29}
Több tanulmány megállapította, hogy a negatív meggyőződés
kihat a testre. Az egyik vizsgálat szerint az orvostanhallgatók 79
százaléka azoknak a betegségeknek a tüneteit produkálja,
amelyekről tanul.{30} Paranoiások lesznek, azt hiszik, hogy
megbetegszenek, és így is lesz.
Személyes tapasztalatból tudom. Első éves medikus voltam,
rengeteget olvastam arról, miként kezdhet ámokfutást a test,
éjszakáztam, hogy bebi ázzam a több ezer különféle betegséget
kiváltó patológiás folyamat litániáját – a porfíriától a dengue-lázon
és az elégtelen csontfejlődésen keresztül a narkolepsziáig.
És akkor hirtelen úgy éreztem, mászik valami a bőröm alatt. Úgy
gondoltam, fonálféreg kúszik ott, bármikor áttörheti a bőrömet, és
kidughatja a fejét. Azt is észrevettem, hogy érzéketlen a lábfejem,
amikor reggel felébredek. Százszázalékosan meg voltam győződve
arról, hogy lepra. A tenyerem foltos mintázata kizárólag lepkehimlőt
jelezhetett. Az éjszakai izzadás pedig, amelytől teljesen átázott a
pizsamám, csakis egyetlen dologra, maláriára utalt.
Számtalan krónikus betegséget diagnosztizáltak nálam orvosi
tanulmányaim alatt, és erős a gyanúm, hogy az egészségemről
vallott negatív hiedelmeimnek közük lehetett ehhez, mint azt a 8.
fejezetben majd részletezem.
Nem én voltam az egyetlen orvostanhallgató, aki zikai tünetek
sorát észlelte magán. Az egyetemi rendelőben egyáltalán nem
lepődtek meg, amikor a vizsgaidőszakban bizarr panaszokkal és
öndiagnózisok seregével állítottunk be hozzájuk diáktársaimmal
együtt. A rendelőkben dolgozó orvosok és nővérek nemcsak ilyen és
ehhez hasonló tünetekről hallottak hosszú, orvostanhallgatók
gondozásával töltött éveik alatt, hanem, mint elmesélték, nevet is
adtak a szindrómának: „mediktitisznek”, vagyis orvostanhallgató-
kórnak nevezték.

Aki betegséget kiált, megbetegszik

Akár kínai-amerikaiak, akár orvostanhallgatók vagy egyszerűen
önmagunk vagyunk, tudományosan bizonyított tény, hogy aki a
betegségre összpontosítja a gyelmét, megbetegszik. Ha túl sokat
tudunk arról, mi minden romolhat el a testünkben, tényleg
árthatunk magunknak. Minél jobban oda gyelünk a test
defektjeinek végeláthatatlan lehetőségeire, annál valószínűbb, hogy
zikai tüneteink támadnak.
A tudósok nocebohatásnak hívják ezt a jelenséget. Míg a
placebohatás a pozitív gondolkodás, a remény és a gondoskodó
gyelem erejét bizonyítja, a nocebohatás a negatív meggyőződések
erejének bizonyítéka. Míg a placebót azért írták fel, hogy javítsa a
beteg állapotát, a nocebo terminust (latin jelentése „ártani fogok”)
azért vezették be, hogy elválasszák a placebo kellemes hatásait a
nemtörődöm kezelés káros hatásaitól.
Ha például egy klinikai kísérletben azt mondjuk a betegnek, hogy
fájdalomcsillapítót kap, jó esetben akkor is enyhül a fájdalma, ha
csak cukortablettát adunk neki. De ha felhívjuk a gyelmét, hogy a
kezelés émelygéssel és hányással jár, nagy valószínűséggel
öklendezni fog akkor is, ha nem igazi gyógyszert kapott.
Dr. Bernie Siegel Szeretet, gyógyítás, csodák című könyvében
megemlít egy új kemoterápiás szer bevezetésével kapcsolatos
kísérletet, ahol a kontrollcsoport betegeinek kizárólag sóoldatot
adtak, de azt mondták, kemoterápia is lehet, és 30 százalékuknak
kihullott a haja.{31} Egy másik tanulmányban kórházi betegek cukros
vizet kaptak azzal a megjegyzéssel, hogy hányni fognak tőle, és 80
százalékuknál így is történt.{32}
Egy másik tanulmányban olyan asztmásokat gyeltek meg,
akiknek az ártalmatlan sóoldatra azt mondták, ingerlő hatású
allergéneket tartalmaz. Nem egyszerűen ziháltak és fulladoztak,
hanem ténylegesen összehúzódtak a hörgőik. Akik súlyos asztmás
rohamot kaptak, ugyanattól az ártalmatlan oldattól jobban lettek,
miután azt állították, hogy használni fog nekik.{33}
Máshol azt hitték, antihisztamint kapnak, és a csoport
háromnegyede elálmosodott a placebo beszedése után.{34} Amikor
azt mondták nekik, hogy a fájdalomcsillapító hatású kéjgáz
fájdalmat okoz, fájdalmat éreztek.{35}
A Pavlovian Journal of Biological Science című folyóirat közölt egy
tanulmányt, amelyben 34 egyetemi hallgatóra drótokat szereltek,
rákötötték egy monitorra, és közölték velük, hogy elektromos
áramot vezetnek a fejükbe. A diákokat gyelmeztették, hogy
mellékhatásként megfájdulhat a fejük. Noha egyetlen volt
elektromosság sem érte őket, több mint kétharmaduk fejfájásról
számolt be.{36}
Még a halálról szőtt gondolatok is valóra válhatnak. Dr. Herbert
Benson harvardi professzor és a bostoni Mind/Body Medical
Institute elnöke szerint: „A sebészek tartanak azoktól az emberektől,
akik meg vannak győződve róla, hogy meghalnak. A tanulmányok
megemlítenek olyan műtétre váró betegeket, akik szinte kívánják a
saját halálukat, mert találkozni akarnak elhunyt szeretteikkel. Az
ilyen emberek közel 100 százaléka meg is hal.”{37}
A közelgő halálukra „váró” műtét előtti betegeket összevetették
egy másik csoporttal, akik csupán „szokatlanul nyugtalankodtak” az
esetleges halál miatt. Míg a nyugtalanok csapata meglehetősen jól
boldogult, azok, akik meg voltak győződve a halálukról, általában
meg is haltak. Akárcsak a nők, akik azt hitték, hogy hajlamosak a
szívbetegségekre, és négyszeresére nőtt a halálozási esélyük. És nem
azért, mert rosszabbul táplálkoztak, magasabb volt a
koleszterinszintjük, vagy több ilyen eset volt a családjuk
történetében. A két csoport között kizárólag a meggyőződésük
jelentette a különbséget.{38}
Egy lenyűgöző esettanulmány egy hasadt személyiségű
pszichiátriai beteget mutatott be. Az egyik személyisége nem volt
diabéteszes, normális volt a vércukorszintje. Ám abban a
pillanatban, amint az alteregójává változott, azt hitte, hogy
cukorbeteg, és a szó szoros értelmében az is lett. Vércukorszintje
megugrott, és orvosi szempontból valóban diabéteszes volt. Miután
visszaváltott a másik személyiségére, a vércukorszintje visszaesett a
normálisra.{39}
 Bennett Braun pszichiáter, a The Treatment of Multiple Personality
Disorder című mű szerzője több hasonló esetet ír le. Timmy például
következmények nélkül megissza a narancslevet. Csakhogy Timmy
csak egyike a beteg személyiségeinek, és az összes többi allergiás a
narancslére, a legkisebb kortyra is viszkető hólyagok lepik el a
bőrét. De ha Timmy az allergiás reakció kellős közepén visszatér, a
viszketés azonnal elmúlik, és a vizet tartalmazó hólyagok apadni
kezdenek.{40}
A nocebo betegséget, sőt, amennyiben a beteg arra számít, halált
is okozhat. A nocebohatást vizsgáló tudományos kutatások etikai
tekintetben kényesek, mivel elég nehéz az etikai bizottságokkal
olyan kísérleteket engedélyeztetni, amelyeket szándékosan úgy
terveztek, hogy a beteg rosszabbul legyen tőlük. Ebből kifolyólag
kevesebb adat támasztja alá a nocebo-, mint a placebohatás
létezését. Amit a nocebohatásról tudunk, azt főként a placebót
alkalmazó vizsgálatok melléktermékeként ismerjük.
Amikor a kettős-vak klinikai kísérletek résztvevőit egy igazi
gyógyszer mellékhatásairól tájékoztatják, körülbelül 25
százalékuknál abban az esetben is fellépnek, esetenként súlyosan, ha
cukortablettát kapnak.{41} A kizárólag placebóval kezelt alanyok
gyakran panaszkodnak kimerültségre, hányásra, izomgyengeségre,
megfázásra, fülzúgásra, ízérzékelési zavarra, emlékezetkihagyásra és
egyéb tünetekre, amelyek nem lehetnek a cukortabletta
következményei.
Érdekes, hogy a nocebóval kapcsolatos panaszok nem
véletlenszerűek: a gyógymód vagy az adott gyógyszer
mellékhatásaira való gyelmeztetés hatására keletkeznek. Már a
puszta állítás, hogy egy gyógyszeres kezelés (vagy cukortabletta)
kellemetlen tüneteket válthat ki, önbeteljesítő jóslat lehet. Ha
például egy placebóval kezelt betegnek azt sugalljuk, hogy
émelyeghet, valószínűleg hányingere lesz. Ha azt állítjuk, hogy
megfájdulhat a feje, valószínűleg úgy is lesz. Más szóval a
sugallatnak hatalmas ereje van.{42}
A nocebohatás alighanem a „vuduhalál” jelenségénél a
legnyilvánvalóbb: ha valakit megátkoznak, és azt mondják, hogy
meg fog halni, meghal.{43} A vuduhalál fogalma nem csak a törzsi
kultúrák varázslóira vonatkozik. Az irodalom tanúsítja, hogy azok a
betegek, akiket tévesen úgy tájékoztattak, hogy halálos betegek, és
csak néhány hónapjuk van hátra, az adott időkereten belül
meghaltak, bár a boncolás nem adott élettani magyarázatot idő
előtti halálukra.{44}
Dr. Sanford Cohen egy AIDS-es betegről ír, aki a szakértők
feltételezése szerint azért halt meg, mert meghallotta, hogy az anyja
a halálát akarja. A páciens, akinek az anyja aznap tudta meg, hogy a
a meleg és AIDS-fertőzött, hangosan imádkozott az intenzív szoba
előtt a a halálért, aki ilyen szégyent hozott rá. A fér egy órával
ezután az orvosok nagy meglepetésére meg is halt, noha az állapota
nem tűnt végzetesnek.{45}
Egyes vélemények szerint a menzesz előtti tünetegyüttesben (PMS)
szenvedők szintén egyfajta nocebohatás áldozatai. Azt hiszik, hogy a
menzeszük előtt tüneteket fognak tapasztalni, ezért így is lesz. Egy
kutatás PMS-ben szenvedő nőkkel foglalkozott, és kidolgoztak egy
tervet, hogy megtévesszék a kutatási alanyokat. Azt mondták nekik,
hogy egy egyébként hatástalan tabletta beszedésétől máskor jön meg
a menzeszük, mint szokott. Annak a nőnek például, aki a hónap
közepén szokott menstruálni, és előtte három napig kínozza a PMS,
azt mondták, ezúttal a hónap elején várhatja a periódusát.
 És mi történt? Bár a menzeszének az ideje a valóságban nem
változott, a hónap legelejére tevődtek át a tünetei, mert azt hitte,
hamarabb fog menstruálni.{46}
A nocebotünetek csoportosan és egyénileg is megnyilvánulhatnak.
Például a 2011-es cunamit követő japán nukleáris katasztrófa után
még az Egyesült Államokból is jeleztek sugárfertőzéses tüneteket
olyan emberek, akiket bizonyítottan nem érhetett a sugárzás.
Akárcsak a sertésin uenza esetében, amikor a média jóvoltából
minden televíziós csatornát, az újságokat és az internetet is
elárasztották a beszámolók, ezért olyanok is észlelték a tüneteket,
akik nem fertőződtek meg. Hasonló „járványokat” jelentenek
azokról a munkahelyekről, iskolákból és városokból, ahol
gázszivárgásról, különös szagokról, rovarcsípésekről ad hírt a média.
{47}

De mi játszódik le ilyenkor? Miért hullatjuk ki a hajunkat a

sóoldattól? Miért hányunk, ha cukros vizet kapunk? Mitől leszünk
cukorbetegek vagy allergiások a narancslére, ha személyiséget
cserélünk? Mi történik ilyenkor a fejben és a testben? Tovább ástam,
hogy választ találjak.
A tudósok úgy gondolják, hogy a nocebohatást elsősorban
ugyanannak a stresszválasznak az erősödése okozza, amit a placebo
enyhít. Ha a pácienst megátkozza a varázsló, a családtagja vagy egy
mai orvos, a rossz hír stresszreakciót okoz. Amikor a betegeknek
például azt mondták, hogy fájni fog valamijük (pedig csak
ártalmatlan anyagot kaptak), inger érte a HHM-tengelyüket, és
megemelkedett a kortizolszintjük. A fájdalmat és a HHM-tengely
túlzott ingerlését a Valium enyhítette, ami stresszmechanizmus
működésére utal.{48}
Néhányan azt feltételezik, hogy akit betegnek nyilvánítanak, az
elkeseredik, és egyáltalán nem törődik magával, az állapota tehát a
hiányos öngondoskodás következménye. Még depresszióba is eshet,
és ahogy azt a 7. fejezetben majd kifejtem, a depresszió és a rossz
egészségi állapot között világos a kapcsolat.

Nem vagyunk a génjeink áldozatai

Az epigenetikát, vagyis a „gének feletti irányítást” tanulmányozó
tudósok laboratóriumaiban erősítették meg azt az elképzelést, hogy
meggyőződéseink élettani változásokat idéznek elő a testünkben.
Akkor hát mi van a „gének felett”, ha epigenetikai irányításról
beszélünk?
Igen. Jól sejtették. A tudat. Mint kiderült, a DNS-ünket ugyan nem
változtathatjuk meg, de a tudatunk erejével megváltoztathatjuk a
megnyilvánulásait. A Watson és Crick által kifejtett hagyományos
genetikai determinizmus – ők fedezték fel a DNS dupla spirálvonalát
– azt a véleményt támogatja, hogy a testünkben mindent a gének
irányítanak, vagyis a génjeink jelentik a végzetünket. Ha ez igaz,
akkor szó szerint a génjeink áldozatai vagyunk. Szívbetegség,
mellrák, alkoholizmus, depresszió, magas koleszterinszint – akármi.
Ha a családban előfordult, lényegében annyi nekünk.
A genetikai determinizmus dogmájáról tanultakat könnyű
összefoglalni. A DNS-ünkkel születünk, amely RNS-ként
sokszorozódik, mielőtt fehérjévé alakul. Csakhogy az epigenetika
tudománya új elméletekre bukkant, amelyek kétségbevonják az
egész genetikai determinizmust.
A tudósok ma már úgy gondolják, hogy külső dolgokkal – mint
például a táplálkozás, a környezet, sőt, a gondolatok és az érzelmek
– befolyásolni lehet azokat a szabályzó fehérjéket, amelyek
meghatározzák, hogyan, sőt, mikor nyilvánul meg egy bizonyos
módon a DNS. Más szóval ez egyáltalán nem olyan végleges és
halálbiztos, mint gondoltuk.
Egyre több tudományág kutatja a gyógyulás vagy a megbetegedés
körül forgó gondolatok hatására fellépő élettani változásokat.
Csakhogy egészségről vallott nézeteink általában a
gyermekkorunkból származnak, abból az időből, amikor akaratunk
ellenére belénk plántálták az egészséggel kapcsolatos negatív
gondolatokat.
Az emberek többségét sajnos nem úgy nevelték, hogy pozitívan
gondoljon az egészségére. Gyerekkorunktól kezdve olyan
hiedelmeket programoznak a tudatunkba, amelyek kifejezetten
szabotálják az egészségre és a boldogságra irányuló
erőfeszítéseinket. A „könnyen megfázom”, „állandóan telezabálom
magam”, „valószínűleg nem élek sokáig”, „a rák ismétlődik a
családban” és az ehhez hasonló kijelentések hatására a tudat olyan
élettani mechanizmusokat indít el, amelyek valóban ártanak a
testnek.
Nem csak a testi egészségre vonatkozhatnak ezek a
beprogramozott gyermekkori hiedelmek. Mélyebb, szélesebb
önkorlátozó hiedelmeink is lehetnek („értéktelen vagyok”, „nem
vagyok elég okos”, „nem érdemlem meg, hogy sok pénzt keressek”,
„lúzer vagyok”, „senki sem fog szeretni”).

Epigenetika – kissé közelebbről

Mint kiderül, gondolataink megváltoztatásával ténylegesen
megváltoztathatjuk, miként kommunikál agyunk a testünk többi
részével, ezáltal változást idézhetünk elő szervezetünk
biokémiájában. És nem csak az agyunk képes ilyen fokú
rugalmasságra. A DNS-ünket ugyan nem változtathatjuk meg, de
mint azt dr. Bruce Lipton sejtbiológus és szerző állítja, azzal, hogy
megváltoztatjuk, mit hiszünk, meg tudjuk változtatni DNS-ünk
kifejeződését.{49}
Genetikai kódunk egy modellre hasonlít, amelyet millió különböző
módon lehet értelmezni. A Humán Genom Projekt előtt a biológusok
azt feltételezték, hogy legalább 120 000 génünk van, minden testben
előállított fehérjének egy. Elképedtek, amikor felfedezték, hogy
hozzávetőlegesen csak 25 000 génünk van, de számtalan különböző
módon tudják kifejezni magukat.
Sőt, ma már azt is tudjuk, hogy annak a 25 000 génnek
mindegyike legalább 30 000 módon nyilvánulhat meg a környezeti
jelek által befolyásolt szabályzó proteinek hatására (végezzék el a
szorzást!). A kutatások azt is kimutatták, hogy a környezeti tényezők
hatástalaníthatnak bizonyos genetikai mutációkat, amivel
hatékonyan megváltoztathatják a DNS kifejeződését. Ezeket a
megváltoztatott géneket azután továbbadhatják az utódoknak,
lehetővé téve, hogy az utód egészségesebb vonásokat mutasson
annak ellenére, hogy még mindig magában hordja a génmutációt.{50}
Az epigenetikai szabályozás tanulmányozása gyökeresen átalakítja
a gondolkozásunkat a génekről. Azt hittük, hogy egyes embereket
„jó génekkel” áldott meg a sors, míg másokat olyasmivel vert meg,
amit az orvostársadalom érzéketlenül „vacak protoplazmának”
nevez. Valójában csak kevés olyan betegség létezik, amelyet
egyetlen génmutáció okoz. A betegségek kevesebb mint 2
százalékáért okolható egyetlen hibás gén, ilyen a cisztás brózis, a
Huntington-kór és a béta-talasszémia. A rákosok és a szívbajosok
mindössze 5 százaléka tulajdoníthatja családi örökségnek a
betegségét.{51} A tudósok most kezdenek rájönni, hogy a génkészlet
jóval érzékenyebben reagál a sejt környezetére, mint ahogy a
genetikai determináció sejteti. Ez azt jelenti, hogy a kórlefolyások
nagy többségét a sejtet érő környezeti tényezők magyarázzák,
például a táplálkozás, a hormonális változások, sőt, a szerelem. Nem
kell a DNS-ünk áldozataivá lennünk.

A test mint Petri-csésze

Izgatott, amit Lipton könyvében olvastam, de többet akartam tudni,
ezért találkozót kértem tőle. Elmagyarázta, hogy sejtbiológusként
azokat a pluripotens őssejteket kutatta, amelyekből bármi lehet,
amikor felnőnek. Egy ilyen sejtet a Petri-csészébe helyezett, ahol sok
genetikailag azonos sejtté osztódott a sejtkultúrán. Lipton ezután
három Petri-csészére osztotta az így kapott sejteket, és három
különböző kultúraközegbe (környezetbe) helyezte őket. És rájött,
hogy a sejtre ható környezeten múlik, hogy izomsejt, zsírsejt vagy
csontsejt válik-e belőle. A sejtek genetikailag azonosak voltak, de
másképp fejezték ki magukat. A genetikailag megegyező DNS-ek
végeredményben gyökeresen eltérő sejtekként jelentek meg.
Mi irányította a sejtek sorsát? Nem a genetika: genetikailag
teljesen azonosak voltak. Az egyetlen különbség a környezet volt,
ahová a DNS-t helyezték. A sejt környezete azt is meghatározta,
hogy egészséges marad-e. A „jó” környezetbe (egészséges
tápközegbe) helyezett sejtek tökéletesen egészségesek voltak, míg
„rossz” környezetben (egészségtelen tápközegben) megbetegedtek.
Lipton azt mondta: „Ha allopata sejtdoktor lennék, a rossz
közegben lévő sejteket betegnek mondanám. Biztos, hogy gyógyszer
kell nekik. Csakhogy mégsem ez kell nekik. Amikor a beteg sejteket
kivesszük a rossz környezetből, és visszatesszük a jóba, maguktól –
gyógyszer nélkül – meggyógyulnak.”
Egy nap, miközben laboratóriumában a sejteket gyelte, Lipton
megvilágosodott. Rájött, hogy az emberi test semmiben sem
különbözik a laboratóriumban található sejtektől. Azt mondta: „Az
ember bőrrel takart Petri-csésze egy 50 billiós sejtközösséggel. Nem
számít, hogy ezek a sejtek a testünkben vagy a laboratóriumi
edényben vannak-e. A testünkben lévő sejtek tápközege a vér, ez
mossa és eteti őket. Ha megváltoztatjuk vérünk összetételét, az
ugyanolyan, mintha megváltoztatnánk a sejtek tápközegét. De mi
szabályozza a vér összetételét? Az agy a vegyész, ő alakítja át a
sejtjeinket körülvevő környezetet. Az agy neuropeptideket,
hormonokat, növekedési faktorokat és más vegyületeket szabadít fel,
ami olyan, mintha pipettával vegyületeket cseppentenénk a Petri-
csészébe, és megváltoztatnánk a sejtek tápközegét.”
Amikor feltettem a kérdést, hogy a meggyőződés
megváltoztathatja-e a sejtkörnyezetet, Lipton azt mondta: az agy
észlel, a tudat értelmez. Minden azon múlik, hogy az elme miként
értelmezi az élet bizonyos eseményeit. Például kinyitjuk a
szemünket, és meglátunk egy embert. (Ez az agy tárgyilagos
észlelése.) Majd a tudatunk rájön, hogy ezt az embert szeretjük. (Ez
a tudat értelmezése.) Ekkor az agy oxitocint, dopamint, endor nokat
és más pozitív vegyi anyagokat szabadít fel, amelyek a vér útján
egészséges tápközeget biztosítanak az egész test valamennyi
sejtjének.
Ezzel szemben, ha kinyitjuk a szemünket, és meglátunk egy
embert (észlelés), akit a tudatunk ijesztőnek értelmez, akkor az agy
stresszhormonokat és más félelemvegyületeket termel, amelyek
károsítják a sejteket. Lipton azt mondja: „Amikor tudatunk
betegséggel kapcsolatos félelem és veszély értelmezését felváltja a
pozitív meggyőződés, agyunk biokémiai úton reagál, a vér
megváltoztatja a sejtek tápközegét, ezért a sejtekben biológiai
változás megy végbe.”
Lipton magyarázatától nekem is aha-élményem támadt. Hirtelen
minden a helyére került. Állandóan az agy által kifröcskölt
hormonokhoz és hírvivő anyagokhoz kanyarodtunk vissza, amelyek
aszerint változnak, hogy a tudat valamit pozitívnak vagy negatívnak
értelmez, mint a placebo- vagy a nocebohatás esetében. Ha
reménykedők és pozitívak a gondolataink, az agy olyan vegyi
anyagokat termel, amelyektől a test a főként a paraszimpatikus
idegrendszer által irányított élettani nyugalom állapotába kerül.
Ebben a nyugalmi állapotban a szervezet természetes öngyógyító
mechanizmusai maguktól megjavítják, ami elromlott.
A negatív gondolatokat azonban veszélyként értékeljük. Az
agyműködést tekintve egy oroszlán rohan utánunk, tehát vagy
harcolni, vagy menekülni kell. Amikor a stresszreakciók működésbe
lépnek, a testet nem érdeklik az olyan hosszú távú kérdések, mint a
sejtmegújítás, az öngyógyítás vagy az öregedés hatásainak kivédése.
Túlságosan sok a dolga, azzal van elfoglalva, hogy felkészítsen
minket a menekülésre az oroszlán elől. Nincs értelme a kósza rákos
sejtek felemésztésére kényszeríteni az immunsejtjeinket, vagy friss,
új sejteket termelni egy olyan testben, amelyet hamarosan
megesznek.
Az ismétlődő stresszreakciót kiváltó negatív hiedelmek idővel
áldozatot szednek. A stresszhormonok megmérgezik a sejt
környezetét. Nem csoda, ha a test megbetegszik, és nehezen tudja
meggyógyítani magát.
 Számít, hogy mi történik az anyaméhben
A környezeti hatások még az anyaméhben is hatással lehetnek a
DNS kifejeződési módjára. A felnőtteket érintő kórok széles
spektrumát – köztük a csontritkulást és a depressziót – a méhen
belüli fejlődési hatásokkal hozzák kapcsolatba.{52} Ami ugyancsak
megkérdőjelezi a genetikai determinizmus eszméjét.
Life in the Womb című művében dr. Peter Nathanielsz azt állítja,
egyre sokasodik a bizonyíték, miszerint a későbbi mentális és zikai
teljesítmény tekintetében a méhen belüli viszonyok legalább olyan
fontosak, ha nem fontosabbak a tartós egészség szempontjából, mint
a génjeink. A szűk látókörű genetikai nézeteketgénmiópiának,
genetikai rövidlátásnak nevezi.{53}
A csecsemőkorban kapott szeretet babaagyunkat is átalakítja;
megváltoztatja az agyi receptorokat, amelyek meghatározzák,
hogyan reagál felnőtt testünk a stresszes helyzetekre, amelyek
viszont betegségként jelentkezhetnek a későbbiekben. A korai anya–
gyerek kötődés hiánya nemcsak a testünkre, hanem az egész
társadalomra kihat: fogékonnyá tesz a depresszióra, az erőszakra és
a droghasználatra, és veszélybe sodorja az emberi kultúra békéjét.{54}
Más szóval a szüleink attól a pillanattól kezdve befolyásolják az
egészségünket, amikor először villan meg a szemükben a vágy.
Temérdek krónikus betegség alakulhat ki azoknak a környezeti
ártalmaknak a következtében, amelyeket magzatkorunkban élünk át.
{55}

Tudat alatti programozás

A tudatalattinkban rejlő hiedelmeket is a szüleink alakítják.
Önkéntelenül és nagyon korán beépülnek a tudatalattinkba a
szüleinknél tapasztalt negatív meggyőződések, például az olyanok,
mint a „gyenge vagy”, „felnőttkorodra kövér leszel, és cukorbajos”.
Tudatalattink megtelik a szüleinktől, tanítóinktól, olyan emberektől
letöltött hiedelmekkel, akik a korai éveinket meghatározzák, és ezek
irányítják egész életünket, hacsak nem tanuljuk meg átprogramozni.
A programok általában hatéves korunkra íródnak meg, és csak
kevesen veszik a fáradságot, hogy megvizsgálják és átírják ezeket a
tudat alatti szoftvereket. Mivel gyerekkorunkban nem szólhatunk
bele, milyen programokat írnak agyunknak ebbe a csodálatos
részébe, nem véletlen, hogy az emberek többsége rengeteget
küszködik, amíg megváltoztatja azokat az önkorlátozó, ártalmas
hiedelmeket, amelyek nem csak az egészségében, hanem élete
minden vetületében kárt tesznek.
Időnk 95 százalékában akkor is a tudatalattink irányít, ha tudatos
felnőtt énünk csupa pozitív és reménykedő gondolat. A beidegződött
negatív hiedelmek adják ki a parancsot; azonnal lecsapnak, ha nem
a pozitív gondolatokra összpontosítunk. Akkor kaparintják meg az
irányítást, amikor alszunk, dolgozunk – amikor nem ismételgetjük
tudatosan a pozitív megerősítéseket. Ezek a hiedelmek azután egy
bizonyos nocebohatást aktiválnak, hiszen amikor a tudatalatti azt
hiszi, hogy megbetegszünk, a tudat fenyegetést észlel, és az agy
azonnal elindítja a stresszreakciót. És a következő tudatos
pillanatban megint szenvedő testtel menekülünk az oroszlán elől.
A tudatalatti ereje a válasz a kérdésre, miért ér ilyen keveset a
pozitív gondolkodás. Hány önsegítő könyvet olvastunk, hány
tréninget végeztünk el, hányszor tettünk újévi fogadalmat,
esküdöztünk, hogy megjavítjuk az életünket, és egy évvel később azt
kellett látnunk, hogy mi sem változott? Mivel a tudatos elme
időnknek csupán 5 százalékában működik, kevés módja van
legyőzni a tudatalatti hathatós befolyását. A tartós meggyőződés
átalakításhoz nem csak a tudat, hanem a tudatalatti szintjén is meg
kell változtatnunk a hiedelmeinket.

Vigyázzunk, hogyan programozzuk a gyerekeket!

Sokunkba már gyermekkorban elültették a betegségre számító
gondolatokat. Ritkán hallottuk a szüleinktől, hogy a tudatunk ereje
meggyógyíthatja és megbetegítheti a testünket. Inkább arra
programoztak, hogy a testünkhöz semmi közünk sincs, hogy alig
vagy egyáltalán nem tehetünk semmit, hogy jobban legyünk.
A gyerekek többsége annyit tud, hogy ha beteg lesz, orvoshoz kell
menni, ő majd meggyógyít. Ritkán mond ilyesmit a szülő a térdét
lehorzsoló gyerekének: „Semmi gond, édesem. Majd összeszedi
magát a térded, és meggyógyul.” Dehogy! Rohanunk a kenőcsért és
a sebtapaszért. Semmi bajom a kenőccsel és a sebtapasszal, de azt a
tévhitet plántálja a gyerekbe, hogy testünk nem a vele született
öngyógyító mechanizmusoktól, hanem a kívülről érkező
gyógymódoktól függ. Mire felnövünk, már meggyőződéssel valljuk,
hogy nincs erőnk egészségi állapotunk irányítására, pedig valójában
hihetetlenül erősek vagyunk.
Én is ennek a programozásnak az áldozata voltam. Gyerekként
nem az édes, hanem a sós ételek voltak a gyengéim. Imádtam a
leveseket, a chipset, a sajtot, a fűszeres dolgokat, és az anyám
állandóan azt hajtogatta, ha sok sósat eszem, felnőttkoromban
magas lesz a vérnyomásom. A családunkban senkinek nem volt
magas a vérnyomása. Sőt, anyunak és apunak szokatlanul alacsony
volt. A tudatalattimba azonban azt programozták be, hogy azt
hittem, ha felnövök, hipertóniás leszek. Ezért nem is volt
meglepetés, amikor sovány és huszonéves, egyébként teljesen
egészséges nőként, akinek a családjában sohasem fordult elő magas
vérnyomás, hipertenziót diagnosztizáltak nálam.
Csak évekkel később, a pozitív és negatív meggyőződés erejének
tanulmányozása közben jöttem rá, mit okoztak tudat alatti
hiedelmeim. Talán véletlen egybeesés? Meg volt írva, hogy magas
lesz a vérnyomásom? Lehet. Senki nem tudhatja biztosan. De azért
elgondolkoztató…
Képzeljék el, ha a szülők a befolyásolható, atal tudatalattiba azt a
meggyőződést ültetnék el, hogy öngyógyító szupererőink vannak,
amelyekkel leküzdhetjük a betegséget, és megteremthetjük az
egészséget – ahelyett hogy minden rosszullétünk alkalmával
teletömnének gyógyszerrel, és orvoshoz szaladnának velünk, aki
szurit ad, ami arra tanít, hogy a betegséget kezelni kell. Képzeljék el,
milyen kirobbanóan egészséges lenne a tudatalattink.
Ettől a felfedezéstől megváltozott lányom, Siena nevelése. Mielőtt
ezekről tudtam volna, úgy három-négy éves koráig Matt, a férjem
játszani szokott vele, ha rosszul érezte magát vagy megsérült. A
karjába kapta, és a mentőautó hangját utánozva szaladgált körbe-
körbe a szobában, azt kiabálva: „Gyorsan! Hívja valaki a mentőket!
El kell vinni Sienát a gyerekgyárba, hogy új lábat vegyünk neki
(vagy szájat, vagy orrot)!” Nagyokat nevetett, és leragasztottuk a
sebét egy sebtapasszal, vagy elvittük az orvoshoz. Csakhogy azt a
háttérüzenetet programoztuk a tudatalattijába, hogy ha jobban akar
lenni, el kell mennie a gyerekgyárba. Egy ilyen programmal nehezen
hinné el felnőttkorában, hogy a teste meggyógyíthatja magát.
Az öngyógyító folyamatok tanulmányozása előtt Mattel fogalmunk
sem volt arról, hogy akaratlanul befolyásoljuk Siena egészségét és
jóllétét. Az én anyám se kívánt mást a gyerekeinek soha, mint
egészséget és boldogságot. Többnyire egyszerűen nem vesszük észre,
mit programozunk a gyerekeinkbe, és ennek milyen következményei
lesznek a hátralévő életükben.
Matt és én ma már másként beszélünk a betegségről, a
sebesülésről és a gyógyulásról Sienával. Amikor hasfájósan ébred,
emlékeztetjük rá, hogy hatalmában áll meggyógyítani magát, majd
többnyire placebóval kezeljük – szopogatós tablettát vagy egy tic
tacot adunk –, alkalmanként megfázás elleni vagy homeopátiás
szert. Amikor megkapja a tablettát, ezt mondjuk neki: „Ez egy kis
segítség, hogy meggyógyítsd magad.”
Ezek után egészen új stílusban kezdett beszélni a betegségről és a
sérülésekről. Ha elesett és lenyúzta a térdét, azonnal felugrott, és azt
mondta: „Ne félj anyu. A térdem tudja, hogyan gyógyítsa meg
magát.”
A férjem és én nem tagadjuk meg az orvosi ellátást a
gyermekünktől, ha szüksége van rá – egyáltalán nem erről van szó.
Ha Sienánál ne adj’ isten súlyos betegséget diagnosztizálnának,
lóhalálában rohannánk az orvoshoz. De észrevettük, hogy a kötelező
ellenőrzéseken túl szinte sosincs szüksége orvosra. Ráadásul
mostanában sokkal hamarabb visszaveri az óvodából hazahurcolt
nátha- és in uenzavírusokat. Idősebb korában talán megkönnyíti
neki ez a gyerekkori tudat alatti programozás, hogy legyőzze tudata
minden ellenállását az öngyógyítás folyamatával szemben.
És önök? Mi van, ha a szüleik egyáltalán nem arra programozták a
tudatalattijukat, hogy higgyenek az öngyógyításban? Mi van, ha el
akarják hinni, hogy a tudatuk meggyógyíthatja a testüket, de
egyszerűen nem megy? Ne essenek kétségbe, ha reményvesztettnek
és csüggedtnek érzik magukat. Jó hírem van: a rossz egészségi
állapothoz vezető, nocebohatást kiváltó negatív meggyőződéseket át
lehet programozni. (A negatív tudat alatti hiedelmek pozitívra
változtatásáról bővebben lásd a 10. fejezetet.)

Orvosi rontás
Ha a tudatalatti szintjén megváltoztatjuk a hiedelmeinket,
optimalizáljuk az emberi testet alkotó sejtközösség kulturális
közegét, s vele azt a módot, ahogyan DNS-ünk kifejeződik. Nem
vagyunk génjeink áldozatai. Mi irányítjuk a sorsunkat.
A bizonyítékul szolgáló adatok rendkívül meggyőzőek voltak, és a
lelkem mélyén egyre felelőtlenebbnek éreztem magam, amiért nem
tudtam róluk már előbb. A hippokratészi esküt citálva megígértem,
hogy „nem ártok”. Bűntudatom támadt, mert akaratlanul is
árthattam a betegeimnek – akár azzal, hogy nem tudatosítottam
bennük, hogy a meggyőződéseiknek zikai megnyilvánulása lehet,
akár azzal, hogy rájuk vetítettem saját, öntudatlanul kárt okozó
hiedelmeimet.
Amikor valakiről kinyilatkoztatjuk, hogy: „Az ön állapotában tíz
emberből kilenc hat hónapon belül meghal”, vagy „Húsz százalék az
esélye, hogy még öt évig él”, miben különbözünk egyes primitív
népcsoportok vuduvarázslóitól? Megátkozzuk őket, félelmi reakciót
keltünk az agyukban, stresszreakciók kiváltására kényszerítjük a
tudatukat akkor, amikor a testnek leginkább nyugalomra lenne
szüksége?
Amikor „gyógyíthatatlannak” bélyegezzük vagy olyan „krónikus
betegséggel” címkézzük fel a betegeinket, mint a szklerózis
multiplex, a Crohn-betegség vagy a magas vérnyomás, és azt
mondjuk nekik, hogy egész életükben ezzel kell küszködniük,
valójában nem ártunk-e nekik? Milyen biztosítékunk van arra, hogy
nem ők lesznek azok, akiknek az esettanulmánya bekerül a Spontán
Remisszió Projektbe, miután kigyógyulnak az úgynevezett
gyógyíthatatlan kórból?
Dr. Andrew Weil Gyógyulás önerőből című könyvében kifejti, hogy
az orvosok öntudatlanul is „orvosi rontást” végezhetnek. Amikor
kinyilatkoztatjuk, hogy a páciensnek „krónikus”, „gyógyíthatatlan”
vagy „halálos” betegsége van, negatív meggyőződést programozunk
a tudatalattijába, és stresszválaszokat aktiválunk, amelyek többet
ártanak, mint használnak. Azzal, hogy negatív előrejelzést adunk a
betegnek, és megfosztjuk a gyógyulás lehetőségének reményétől,
végső soron azt bizonyítjuk, hogy helyes volt a betegünknek adott
gyatra diagnózis. Nem lenne-e jobb, ha reményt kínálnánk, és arra
ösztönöznénk a tudatot, hogy a test öngyógyító mechanizmusait
segítő, egészséget teremtő vegyületeket bocsásson ki?
Gyászos hír volt, amikor édesapámnál melanomát diagnosztizáltak
máj- és agyi áttétekkel. Orvosként mind a ketten ismertük a
statisztikákat: apu állapotában az emberek kevesebb mint 5
százaléka maradt életben öt évig, a többségük három és hat
hónapon belül meghalt.
Ha a mai tudásommal visszanézek, őszintén azt kívánom, bár ne
ismertük volna a számokat, amikor kiderült, hogy apunak daganat
van az agyában. Elég volt egyetlen pillantás, hogy szétzúzza a
reményt – mindkettőnk számára. Egy percig sem összpontosítottunk
arra az 5 százalékra, amelyik életben maradt. És ki a
megmondhatója, hogy apu nem lett volna közöttük? Csak arra a 95
százalékra tudtunk gondolni, amelyik meghalt – mégpedig nagyon
gyorsan.
Abból, amit megtudtam, rájöttem, hogy az e éle számokat közlő
orvosok valójában akaratlanul is ártanak a betegeiknek. Nem
láthatjuk a jövőt. Nem jósolhatjuk meg, melyik betegünk győzi le a
valószínűséget, és melyikük adja meg magát gyorsan. Tiszták a
szándékaink. A becsületesség vezérel, elkötelezett hívei vagyunk a
páciens önrendelkezési jogának, és szeretnénk felkészíteni a
legrosszabbra, hogy ne tévelyegjen a tagadás állapotában. De ha a
páciens éppen abba a tíz százalékba tartozik, aki túléli, használunk-e
neki, ha olyasmire gyelmeztetjük, ami talán sohasem következik
be? Ér-e annyit a teljes igazság, hogy kizárjuk a reményt, és
megingassuk a hitet? Tényleg az-e a fő, hogy a betegünk „reálisan”
lássa a prognózist?
Nem arra utalok, hogy térjünk vissza a „Ne törje rajta a csinos
fejecskéjét asszonyom”-féle ódivatú, lekezelő modellhez. Az orvosok
a 20. század elején eltitkolták a beteg egészségi állapotát a páciens
előtt, arra hivatkozva, hogy a nagyi „egyszerűen belehalna, ha
megtudná”.
Marhaság! A becsületesség és az együttműködés az orvos-beteg
kapcsolat talpköve, nem szabad játszani vele. Alapelvem a
tájékoztatás, a felkészítés és a teljes őszinteség. De vitatom az
információ közlésének módjait. Nem lenne-e jobb mindenkinek –
gyógyítóknak és betegeknek egyaránt –, ha változtatnánk a
gondolkodásmódunkon és a kommunikációnkon, hogy megnöveljük
a test esélyeit az egészségre?
Orvosként a következő dologra jöttem rá: valahol a remény, az
optimizmus, a gondos ápolás és a felkészített beteggel való tökéletes
partnerség metszéspontjában található a gyógyulás receptje.
 3. FEJEZET:

A SORSFORDÍTÓ GYÓGYULÁSI
TÉNYEZŐ

„A beteggondozás titka a gondoskodás a betegről.”

FRANCIS PEABODY

Emlékszem a napra, amikor anyám felhívott, és erős hasfájás- ra

panaszkodott. Apa halála óta gázoktól és hasmenési rohamoktól
szenvedett, de ez a hasfájás új volt. Anyu riadtnak tűnt.
Megnyugtattam, már amennyire ez 3000 mérföldes távolságból
lehetséges.
Gondolatban lefuttattam a di erenciáldiagnózist. Talán az
epehólyag? Vérző fekély? Hasnyálmirigy-gyulladás? A
vakbélgyulladás ritka esete? Kizáródó sérv? Re ux?
Elárasztottam a kötelező kérdésekkel: Van láza? Hányt? Mikor volt
utoljára széklete? Távoznak a gázok? Éhesnek érzi magát?
A válaszokból arra következtettem, hogy nem sebészeti
vészhelyzet, amit meg is mondtam neki, ennek ellenére arra kértem,
hívja fel a háziorvosát. Néhány perccel később visszahívott.
Fellapozta a számát, és az orvosa arra kérte, azonnal menjen be a
rendelőbe.
Hosszú volt az út a rendelőig – majdnem egy óra. Az út felénél
felhívott, megkérdeztem tőle, hogy van. A fájdalom enyhült. Tizenöt
perc múlva majdnem odaért a rendelőhöz, amikor megint hívott, és
azt mondta:
– Elhiszed, hogy ez az átkozott fájdalom majdnem teljesen elmúlt?
Mire megérkezett, a fájdalom egészen megszűnt.
Anya a telefonban azt mondta:
–  Esküszöm, mindig ez van. Szeretném, ha az orvosi rendelőben
erősek lennének a tüneteim, hogy lássák, mennyire odavagyok, és
segítsenek megállapítani, mi bajom van, de a tüneteim többnyire
megszűnnek, mire behívnak.
Bingó.
Anyám orvosa sohasem jött rá, mitől vannak a fájdalmai, de a
beszélgetésünk alapján kidolgoztam egy elméletet. Anyám bízik az
orvosokban. Hisz abban, hogy meg tudják gyógyítani. Sokszor
előfordult, hogy vacakul érezte magát, de a vizsgálat után jobban
lett. A tudatában szilárdan tartja magát az a meggyőződés, hogy az
orvosok segíteni fognak rajta. És mivel gondosan megválogatja
egészsége őreit, őszintén szereti a doktorait, ezért úgy érzi, ők is
viszontszeretik.
De mi van akkor, ha az orvosnál tapasztalt zikai javulás
elsődlegesen a tudatából származik, az hat a testére? Mi van, ha
anya tudata ellazulást, reményt, optimizmust és gyógyulásba vetett
hitet jelez, amikor felhívja az orvost, és időpontot kap tőle? Az agyát
elönti a megkönnyebbülés. Gondolatai leállítják a fájdalom első jelei
óta jelentkező stresszreakciókat, az orvossal való találkozás
ellazulási reakciót hív elő, a test megpihen, és életbe lépnek a
veleszületett öngyógyító mechanizmusok. A test hipp-hopp megoldja
a problémát, és láss csodát! Megszűnnek a tünetek.
A rendelőhöz vezető út aratja le a babérokat, pedig az igazi hős a
tudat.
 Ezzel természetesen nem kisebbítem az orvosok jelentőségét.
Amikor a férjem egy fűrészpadon levágta két ujját, és orvosa, dr.
Jonathan Jones a legfejlettebb mikrosebészeti eljárás segítségével
visszavarrta, totális imádat üzemmódba kerültünk. Ez a zseniális
fér a szabadnapjáról jött be, mikroszkóp alatt varrt és illesztett
vissza minden artériát, ideget és csontot Matt ujjaiban, hogy a
férjem, aki író és művész, használni tudja még a kezét. Olyan hálás
voltam orvos kollégámnak, hogy saját kézzel festettem neki egy
képet, ezzel tisztelegtem tudása, szeretete, elkötelezettsége és
elhivatottsága előtt, amit a férjem esetében mutatott.
De bármennyire hálás vagyok dr. Jonesnak, Mattnek is része volt a
felépülésben. Matt a kezdetektől meg volt győződve arról, hogy az
ujjait visszavarrják, és ugyanolyan jól fognak működni, mint mielőtt
levágta őket. Tökéletesen hitt a modern orvostudományban, a
baleset után tágra nyílt szemmel rám nézett, és azt mondta: „Minden
rendben lesz.” Nem érzett fájdalmat, talán mert a teste tele volt
fájdalomcsillapító endor nokkal, és miután feltárcsáztam a 911-et és
a mentősök megérkeztek, jobban lett. Semmi másra nem tudok
gondolni, mint arra, hogy az agya gyógyító hormonokat és más
egészségfokozó vegyületeket állított elő, amelyek segítették a
felépülését, és megkönnyítették dr. Jones munkáját – de az igazság
az, hogy valakinek csak vissza kellett varrnia azokat az ujjakat. Nem
akartak maguktól visszanőni.
Amikor az orvosok megmentenek, főleg, ha az életünket vagy a
végtagjainkat veszélyeztető traumákkal vagy betegségekkel nézünk
szembe, hajlamosak vagyunk piedesztálra emelni őket, és nekik
tulajdonítani az érdemet. És igen, egyes orvosok különösen
tehetségesek, tetteik valóban felgyorsítják a gyógyító folyamatot,
ezért a test elvégezheti az öngyógyítás munkáját. De akkor is a test
önhelyreállító mechanizmusainak kell bevégezniük a munkát, ha az
orvos kivág egy daganatot, antibiotikumot ír fel vagy helyrerak egy
törött csontot. Matt testének még mindig össze kellett forrasztania
azokat az összeillesztett csontokat, és meg kellett gyógyítania a
vágásokat az artérián és az idegein. Amit dr. Jones tett lehetővé
számára.
Tisztázni szeretném: amikor a test önjavító képességéről beszélek,
nem azt állítom, hogy sutba kellene dobnunk a modern orvos-
tudomány vívmányait. Testünknek hitem szerint gyelemre méltó
tehetsége van az öngyógyításra, ugyanakkor abban is hiszek, hogy
nem kellene rá hárítanunk a munka nehezét, mert ha mindent vele
végeztetünk, egyszerűen felmondja a szolgálatot.
Anyámnak valószínűleg nem volt szüksége az orvos érintésére
ahhoz, hogy elmúljon a hasfájása, de Mattnek egyértelműen
szüksége volt dr. Jonesra. Néha rákényszerülünk a modern
orvostudomány módszereire, néha meg nem. A következőt azonban
kijelenthetem: bármelyik forgatókönyvet fogadjuk is el,
létfontosságú, hogy megtaláljuk az embert, aki a gyógyuláshoz
vezető úton támogat minket, és ezt tudományos adatok támasztják
alá.

Az orvos mint gyógyszer

A páciensek azért lesznek jobban, legalábbis részben, mert hisznek a
modern orvostudomány hatalmában, és enyhülésre számítanak az
olyan orvosok és egészségügyi dolgozók láttán, akikben bíznak.
Anyám és Matt nincs egyedül az orvosok iránt érzett határtalan
hitével és bizalmával. Sokan élnek át ehhez hasonló feltételes
reakciókat az orvosnál. A betegek megszokták, hogy orvoshoz
járnak, és ennek következtében jobban lesznek, tehát a tudat még a
terápiás légyott előtt csodát tesz, akár közvetlen beavatkozás nélkül
is.
De mit mutatnak a tudományos adatok?
Visszatértem az orvosi lapokhoz, és megtudtam, hogy a
gondoskodó gyógyító kapcsolat felelhet azoknak a pozitív
reakcióknak a többségéért, amelyeket a placebóval kezelt betegek
tapasztalnak. A tudósok abból indulnak ki, hogy önmagában, orvosi
közreműködés nélkül nem lenne elég a placebo – ahhoz, hogy
valóban hatékony legyen, olyasvalakinek kell átnyújtania, akiben a
páciens feltétlenül hisz.
Ted Kaptchuk, egy harvardi, a placebót és a terápiás kapcsolatot
kutató program igazgatója egy rádióinterjúban a következőket
mondta: „A cukortabletta nem csinál semmit. A gyógyítás
kontextusa csinál valamit. A gyógyítás rítusa. A részvétel a gyógyító
kapcsolatban… A placebotabletta csodálatos eszköz, a sóoldat-
injekció csodálatos eszköz, de ahhoz, hogy megismerjük a hátteret,
különítsük el az orvostudományban megszokott gyógymódoktól és
eljárásoktól, és tanulmányozzuk a gondoskodás aktusát. Azt hiszem,
ezt vizsgáljuk, amikor a placebohatást tanulmányozzuk.”{56}
Amikor Kaptchukot, a kínai orvostudományban jártas
akupunktúrás orvost megkérdezték, tudós létére miért támogatja az
akupunktúrát, amikor a randomizált, ellenőrzött klinikai kísérletek
többsége szerint csupán placebohatása van, azt mondta: „Mert
átkozottul jó gyógyító vagyok. Ez a kőkemény igazság. Ha segítségre
van szükséged, és hozzám jössz, jobban leszel. Emberek ezrei
lesznek jobban. Mert végső soron nem is a tűkről van szó. Hanem az
emberről.”{57}
 Kaptchuk megérzéseit támasztja alá az a New England Journal of
Medicine-ben megjelent cikk is, amelynek ő volt a társszerzője, és
asztmásokkal foglalkozott. A légszomjjal küszködőket egy albuterol-
inhalátorral (sztenderd asztmagyógyszer), egy hamis inhalátorral
(placebo), színlelt akupunktúrával (szintén placebo) vagy egyáltalán
nem kezelték. Minden kezelésben részesült beteg egyformán jobban
érezte magát – körülbelül 50 százalékos javulást érzékeltek az
albuterollal, a hamis inhalátorral és a színlelt akupunktúrával kezelt
betegek, azoknak a 21 százalékos javulásával szemben, akik nem
kaptak semmit.
Csakhogy más tanulmányokkal ellentétben, amelyek a tünetek
enyhülésével összefüggő élettani funkciókra összpontosítanak,
amikor ennek a tanulmánynak a kutatói megmérték az asztmások
tüdőfunkcióját, az élettani reakció nem állt összhangban a páciensek
szubjektív tapasztalatával. A színlelt akupunktúrával, a hamis
inhalátorral, valamint az egyáltalán nem kezelt betegek egyaránt
javuló tüdőfunkciót észleltek (7 százalék), de korántsem annyira,
mint azok, akik albuterolt kaptak (20 százalék).{58}
Mitől érezték magukat jobban ezek az asztmások, amikor a testük
nem mutatott olyan élettani változást, amely megmagyarázná a
klinikai javulást? Lehet, hogy a kísérletben részt vevő betegek
nemcsak az albuterol, a színlelt akupunktúra vagy a hamis inhalátor
miatt érezték jobban magukat, hanem azért is, mert valaki oda gyelt
rájuk. Mi van akkor, ha a betegeket nem egyedül a gyógyszer,
hanem az orvos gondoskodása is gyógyította? Talán azért lettek
egyformán jobban az ellátott csoportok, mert egyforma gyelemben
részesültek, és mert ez talán még a kapott gyógyszernél és a
kezelésnél is fontosabb.
 Az asztma nem olyan, mint a rák. Amikor egy életveszélyes
betegséggel harcol az ember, nem a tünetek enyhülésére, hanem a
betegség remissziójára vár. Elmúlt-e, vagy sem? De mi van, ha a
tünetek enyhülése és a betegség remissziója kapcsolatban áll a
terápiás élménnyel, az élmény tudatos értelmezésével, a
stresszreakció okozta károkkal és az ellazulási reakció gyógyító
erejével? Úgy gondoltam, rendkívül erős a közöttük lévő kapcsolat,
de ismét bizonyítékot akartam.

A gondos ápolás jelentőségének bizonyítéka

Amikor idáig értem a kutatásban, erős volt a gyanúm, hogy a
placebohatás túlnyomórészt a gondos ápolás számlájára írható. És
titokban arra gyanakodtam, hogy a szerető ápolás hiánya – főleg az
orvosi rontásra való tekintettel – nocebohatást idéz elő. De vajon
mekkora ez a hatás, és van-e rá bizonyíték, hogy az egészségügyi
dolgozók viselkedése és meggyőződése kihat a beteg egészségi
kilátásaira?
A Harvard Orvosi Egyetemen dr. Lawrence Egbert vezetett egy
kutatást, amelynek az eredményeit a New England Journal of
Medicine című folyóirat közölte. Véletlenszerűen két csoportra
osztotta a műtétre váró betegeket. Az egyik csoport vidám, optimista
altatóorvossal találkozott, aki megnyugtatta a pácienseket, hogy a
műtétjük egyszerű, nem éreznek majd semmi fájdalmat, és minden
tökéletes lesz. A többi szerencsétlen páciens (szegények!)
aneszteziológusait arra utasították, hogy viselkedjenek mogorván,
sietősen és közömbösen. (Érdekes, ugyanazok az aneszteziológusok
voltak, csak más modorban.) Azoknak, akik az optimista
altatóorvosokat kapták, csak fele annyi fájdalomcsillapítóra volt
szükségük, és 2,6 nappal hamarabb elbocsátották őket.{59}
Az orvos optimizmusa szintén nem mindegy. Dr. K. B. Thomas egy
odavetett megjegyzésből kiindulva – „Dr. Smith azért olyan sikeres,
mert mindig olyan pozitív” – 1987-ben kutatást indított, hogy
megvizsgálja, milyen hatással van az orvos pozitív megközelítése a
beteg kilátásaira. Kutatásában, amelyet a Southamptoni Egyetemen
folytatott le, és a British Medical Journal lapjain publikált, 200 saját
betegét értékelte, akiknek a vizsgálat során nem volt semmilyen
szembetűnő rendellenességük. A betegeket véletlenszerűen négy
csoportba osztotta aszerint, hogy „pozitív hangnemű” konzultációt
kaptak kezeléssel vagy anélkül, illetve „nem pozitív hangnemű”
megbeszélésen vettek részt kezeléssel vagy anélkül. A pozitív
megbeszélés résztvevőinek 64 százaléka lett jobban a negatív
konzultáción résztvevők 39 százalékával szemben. A kutatás
megállapította, hogy az olyan szavak, amelyek arra utalnak, hogy a
beteg „néhány napon belül jobban lesz”, vagy a kapott kezelés
„biztos használni fog”, siettetik a gyógyulását. Ezzel szemben az
olyan negatív kijelentések, mint a „nem vagyok benne biztos, hogy a
kezelés hatásos lesz”, hosszabb felépülési időhöz vezettek.{60}
Thomas levonta a következtetést: „Az orvos önmagában nagyon erős
terápiás tényező; ő a placebo, a hatása minden konzultáción
érezhető kisebb-nagyobb mértékben.”{61}
Az optimizmus és a biztató szó kulcsfontosságú, de legalább ilyen
fontos a bizalom. Nocebohatás léphet fel akkor is, ha a páciens nem
bízik az orvos személyében és az általa alkalmazott gyógyító
eljárásban.{62} Dolgoztam egy San Diegó-i közkórházban, ahol a
betegek többsége szomáliai menekült volt. Olyan kultúrából
származtak, ahol a gyógyítás merőben másként zajlik, a betegek
többsége mélységes bizalmatlanságot táplált az amerikai orvosokkal
és az általuk alkalmazott kezeléssel szemben. Ebben a
betegpopulációban még a terhességi vitaminhoz hasonlóan
hétköznapi, látszólag ártalmatlan kezelésnek is több mellékhatását
gyeltem meg, mint az amerikai betegeknél. Bármilyen keményen
dolgoztam is, hogy elnyerjem a bizalmukat, véleményem szerint
azért jelentkeztek náluk ezek a mellékhatások, mert néhányan
őszintén azt hitték, meg akarjuk mérgezni őket.
Az is számít, hogy az orvos mit hisz. Egy Lancet-ben közölt kutatás
az endor nok szerepét vizsgálta a placebók fájdalomcsillapító
hatásában, és a kutatók rájöttek, hogy a kettős-vak eljárás ellenére
az orvosok igenis befolyásolták, miként reagálnak a betegek a
fentanil, a naloxon vagy a placeboinjekciókra.{63} Amikor az orvos
nem hisz benne, hogy egy bizonyos eljárás működik, akkor a
kezelésnek is gyengébb a hatása.
A Nemzeti Pszichiátriai Intézet által indított kutatás 250
randomizált depressziós pácienst osztott be négy, 16 hetes
kezelésnek alávetett csoportba: interperszonális terápiára, kognitív
viselkedésterápiára, imipramin antidepresszánsra és placebóra. A fő
projekt egyik alpontjaként egy csoport azt vizsgálta Georgetownban,
hogy a projektben részt vevő orvosok miként foglalkoznak a
betegekkel, és a videofelvételek alapján megkérdezték az
előrejelzőktől, mondják meg, ki lesz jobban, és ki nem.
Meglepő, de az előrejelzők attól függetlenül, hogy ki milyen
kezelést kapott, kizárólag az orvos-beteg kapcsolat alapján
megmondták a választ. Nemcsak arról volt szó, létrejön-e az orvos és
a beteg között valamilyen érzelmi kapcsolat. Mint kiderült, az is
létfontosságú volt, hogyan vélekedik az orvos a beteg kórjóslatáról.
Ha az orvos azt hitte, hogy a betege jobban lesz, hajlamosabb volt
így is tenni, azzal az esettel szemben, amikor nem sugározta ezt a
fajta optimizmust.{64} Az orvos meggyőződéséről szóló felfedezések
sok más kutatásban is felbukkantak már, nem csak a mentális
egészség területén.
Nem meglepő, hogy sok múlik az orvos személyiségén. A Harvard
Orvosi Egyetem egyik kutatása, amelyet a British Medical Journal
közölt, kimutatta, hogy a placebohatás eredményessége 44-ről 62
százalékra nőtt, ha az orvos „melegen, gyelmesen és magabiztosan”
bánt a beteggel. A várólistán lévő betegek harmadik csoportjában,
akik egyáltalán nem kaptak orvosi ellátást, csak 28 százalékos volt a
javulás.{65}
A pozitív meggyőződéssel párosult megfelelő támogatás hatására
érthetetlen gyógyulás is bekövetkezhet. Az 1950-es évek elején dr.
Albert Mason egy tizenéves út kezelt a londoni Queen Victoria
Kórházban. A beteg egész testét megvastagodott, repedezett bőr
borította. Úgy gondolták, szemölcsök okozzák, és mivel a hipnózist a
szemölcs elleni kezelés hatékony módszerének tartották, dr. Mason
is őszintén hitte, hogy még egy ilyen előrehaladott állapotban is
hatékony lesz.{66}
Dr. Mason meggyőződéssel hitte, hogy a tudat beindítja a
szemölcsök öngyógyulását, ezért munkához látott. Az első ülés
alkalmával dr. Mason csupán a karjára összpontosított,
transzállapotba vitte a út, és arra utasította, hogy rózsaszínnek és
egészségesnek lássa a karját. Az ismétlődő kezelések nyomán a bőr –
az orvos kollégáinak nagy megdöbbenésére és elképedésére –
csaknem normális lett. De dr. Mason nem lepődött meg. Hitte, hogy
a tudat kigyógyíthatja a testet, legalábbis a szemölcsökből.
Amikor a sebész, aki sikertelen bőrátültetésekkel próbálta
meggyógyítani a út, meglátta, csodálkozva méregette betegét,
ugyanis hibát vétett. A beteget félrediagnosztizálták. Nem
szemölcsei voltak, hanem egy veleszületett pikkelyesedésnek,
ichthyosisnak nevezett súlyos, egyes esetekben halálos genetikai
betegségben szenvedett.
Bár soha nem bizonyította senki, hogy a tudat meggyógyíthatja a
veleszületett ichthyosist, mind dr. Mason, mind pedig a ú hitte,
hogy a hipnózis segíteni fog. És úgy is lett.
Híre ment a dolognak, és más pikkelyesedésben szenvedő betegek
is elhívták dr. Masont, aki megpróbált segíteni rajtuk. Csakhogy dr.
Masonnek a későbbiekben nem sikerült hasonló eredménnyel
megismételni az esetet. A saját hitetlenségének tulajdonította a
kudarcot. Azt elhitte, hogy a hipnózis meggyógyítja a szemölcsöket,
de abban már kételkedett, hogy egy súlyosabb genetikai állapotban
is sikeres lehet, hiába alkalmazta egyszer már sikerrel.

A gyógyítás rítusa
Bármennyire hatásos, a cukortabletta csak cukortabletta. Nem
varázslat. Míg bizonyos eljárások – köztük a férjem kézműtétje – úgy
gyógyítják a testet, amire önmagában nem lenne képes, mások
pusztán a tudat óriási erejével fokozzák a testi egészséget, és a
gondos egészségügyi dolgozók támogatásán múlik minden.
Bizonyos kutatások – mint K. B. Thomasé – egyenesen azt
sugallják, hogy maga az orvos a placebo, hogy egyedül és
önmagában az orvos által játszott szerep váltja ki az öngyógyító
re exet.{67} A placebohatásról Ted Kaptchuk magyarázata szerint azt
kell tudnunk, hogy a placebo jelentéktelenné teszi az eddig
gyógyítónak vélt eljárásokat – az antibiotikumokat, a térdműtéteket,
az antidepresszánsokat, a fájdalomcsillapítókat, a mellkasműtétet –,
és olyan terápiává nemesíti az orvoslást, amelynek egyre kevesebb
köze van a műtétekhez vagy a tablettákhoz. A biokémia csapdája
nélkül olyan lesz az orvoslás, amilyen a Matt ujjműtétjéhez hasonló,
rendkívül hatékony eljárások előtt volt – gyógyító rituálé az orvosi
kezelésnek tulajdonított céllal és egy elkötelezett ember
gondoskodásával, aki segíteni próbál, hogy jobban legyünk.
Mivel modern társadalmunkban annyi jelentéssel ruháztuk fel a
nyugati orvos szerepét, egy gondoskodó doktor támogatása nagyobb
súllyal eshet latba egy lelkipásztor, terapeuta, akupunktúrás
gyógyító vagy más, szerető, gyógyító jelenlét hasonló hőfokú
segítségénél. Más kultúrákra, ahol a sámán, a kínai doktor vagy a
füvesasszony a leghatékonyabb gyógyító, ugyanez nem mindig igaz.
Egyszer interjút készítettem egy orvosnővel – nevezzük dr. M-nek
–, aki azt mondta: „Tudom, hogy a legértékesebb dolog a szeretet,
amit a betegeimnek adhatok.” Elmesélte egyik betege történetét, aki
teste 90 százalékában súlyos idegfájdalmat érzett. A páciens több
tucat orvosnál és több alternatív gyógyítónál járt – eredménytelenül.
Ekkor kereste fel dr. M-et, aki halolajat és B-vitaminokat írt fel neki.
Dr. M. beismerte, hogy a kiegészítőket főleg placebónak szánta, mert
a klinikai adatok nem támasztották alá a hatékonyságukat
idegfájdalom esetén. Emellett órákon át hallgatta a beteget, és
gondoskodó gyelmet kínált neki.
A páciens nem sokkal ezután teljesen belehabarodott egy
atalemberbe, és hamarosan kijelentette dr. M-nek, hogy eltűnt a
fájdalom. A halolajnak és a B-vitaminnak tulajdonított mindent,
csodaszernek nevezve őket.
De dr. M. azt mondta nekem: „Tudtam, hogy nem a vitaminok
voltak. Azt hiszem, ennek a atalembernek a szerelme – és az én
törődésem – gyógyította meg.”
 A gondoskodó gyelem működési mechanizmusa
Miként javíthatja a beteg egészségét az egészségügyi szakember
gondoskodó gyelme és pozitív meggyőződése? Minden a betegséget
előidéző stresszreakcióra és az öngyógyítást elősegítő relaxációs
válaszra vezethető vissza. Annál a betegnél, aki jóakaratot feltételez
az orvosáról, érzi, hogy gondoskodnak róla, bíznak benne, bátorítják
és ápolják, leáll a stresszreakció. Ellazul, mire megindul a relaxációs
válasz. A beteg állapota szinte azonnal javulni kezd.
Képzeljék el, hogy rákot diagnosztizálnak önöknél. A rák szó
hallatára abban a pillanatban eszeveszett vágtába kezd a „harcolj
vagy menekülj” reakció. A mellékvese kortizolt pumpál. A
szimpatikus idegrendszer felélénkül. A tudat akkor is halálos
fenyegetésként értelmezi a rák szót, ha a halálos veszély a diagnózis
idején általában nem áll fenn. Egy ilyen ziológiai stresszállapotban
a testnek alig van eszköze a betegség ellen. Túlságosan lefoglalja a
harc vagy a menekülés előkészítése.
És akkor bejön az onkológus, aki kedves, gondoskodó és biztató.
Megfogja a kezüket, átöleli önöket, ha sírnak, és megnyugtatja, hogy
több ezer embert kezelt ugyanilyen rákkal, és a legtöbbjük jól van.
Nyugodt szavakkal és gyengéd jelenlétével elmagyarázza, hogy
történjen bármi, nem lesznek egyedül, mindig önök mellett áll, és
tőle telhetően mindent megtesz, hogy segítsen. Elkészül a kezelési
terv, és megad egy számot, amelyet felhívhatnak, ha további
kérdéseik vannak. Még egyszer átöleli önöket, vagy gyengéden
megveregeti a hátukat. Máris jobban érzik magukat még akkor is, ha
óriási műtét és több hónap kemoterápia van kilátásban.
Miért? Mert az elme megnyugodott. Enyhült a félelem. Leállt a
stresszreakció. A test ellazult. Az orvos meggyőzte betege tudatát,
hogy minden rendben lesz, de legalábbis mindent megtesz azért,
hogy megpróbálja beváltani az ígéretét. Ebben az ellazult állapotban
a test már hozzáláthat ahhoz, amit a legjobban tud: erőfeszítéseket
tehet a gyógyulás érdekében.

A gondoskodó törődés hiánya káros lehet

Ilyen pozitív élettani hatásokat válthatnak ki a megnyugtató, biztató
orvosok, akik azt gondolják, hogy minden rendben lesz. De tudjuk,
mire vezet, ha az orvosok akaratlanul rosszul alkalmazzák
szuperhatalmukat. Hiába a jó szándék, ha az egészségügyi
szakemberek nem kezelik gondoskodó törődéssel és gyengédséggel a
betegeket; néha még azt is megengedik maguknak, hogy annyira
elfoglaltak, hajszoltak és kimerültek legyenek, amivel egész
egyszerűen ártanak a pácienseiknek.
Egyik barátom a következőket írta egy orvosi vizsgálat
után:

Lissa, ha ez az orvos kirabolna, amikor elmegyek az

épületből, nem ismerném fel. Azt hiszem, egyszer se nézett
rám. A betegfelvételt végző nővér és a vizsgáló orvos is
ELFORDULT tőlem, és beletemetkezett a számítógépébe, csak
kérdezgetett, és a klaviatúrát kattogtatta. A gép kiadta az új
receptemet, amelyet meg sem beszélt velem. Ha egy
számítógépes program elég, hogy áttekintse jelenlegi és
krónikus betegségeimet, és újraírja a receptjeimet, akkor –
kérdem én – miért kellett egy órát töltenem a váróteremben
azzal, hogy valakinek a hátát bámulom? Ó, és ne felejtsük el:
a nővér rossz kódot ütött a komputerbe, mert az orvos úgy
gondolta, MELLvizsgálatra van szükségem ahelyett, hogy
meghallgatta volna az asztmás MELLKASOMAT. Majdnem
 azt mondtam neki: „Miről beszél, uram? Vagy rossz
információt kapott, vagy rossz helyen jár.” Sóhaj. Őrült
dühös vagyok. Sose jövök ide még egyszer.

Gyakran kapok e éle visszajelzést az online közösségemtől. A sok

túlterhelt, kimerült, nem megbecsült egészségügyi szakember
mellett a betegek egy orvosi vizit után feszültebbnek érzik magukat,
mint azelőtt. Ha valakinek két órát kell üldögélnie egy zsúfolt
váróteremben csak azért, hogy hét és fél percet töltsön egy kimerült
orvossal, miközben az kikapcsol, elfelejti a nevét, hozzá se ér,
azután egy zavarba ejtő diagnózissal ráijeszt, akkor biztosan beindul
a stresszreakciója.
Senki nem akarja, hogy így legyen. Az egészségügyi szakemberek
általában annyi áldozatot hoznak a betegeikért, hogy elfelejtik,
miért csinálják, amire rátették az életüket. Úgy gondolják, az
áldozat önmagában is bizonyítja, hogy törődnek a betegeikkel. De az
áldozat nem elég. Itt az idő, hogy visszahozzuk az egészségügybe a
gondoskodást. Ahhoz, hogy maximalizálhassuk gyógyító hatásunkat,
nekünk, orvosoknak és a többi egészségügyi szakembernek fel kell
idéznünk, miért tesszük, amit teszünk. Különösen, amikor rosszra
fordulnak a dolgok.

Hogyan közöljünk rossz híreket?

Dr. Clifton Meador 1974-ben közölte betegével, a garatrákban
szenvedő Sam Londe-dal, hogy betegsége halálos. Sam, miután dr.
Meador bejelentette a halálos ítéletét, gyorsan, a diagnózis után
néhány héttel meghalt.
Csakhogy a boncolási eredmény meglepte az orvosokat. Nagyon
kevés rákos sejtet találtak – korántsem annyit, hogy megölje. Dr.
Meador azt nyilatkozta a Discovery Health Channelnek: „Rákosan
halt meg, de nem rákban.” Miben halt meg? Talán rettenetesen
megijedt a rossz hírtől, és a stresszreakció óriási pusztítást végzett a
testében. Azért halt meg, mert azt mondták, és elhitte, hogy meg fog
halni. Negatív gondolatai valódi élettani változásokat okoztak.
Dr. Meadort évtizedekkel Sam Londe halála után is kísértette az
eset. Azt mondta: „Azt hittem, rákos. Azt hitte, rákos. Mindenki azt
gondolta körülötte, hogy rákos… lehet, hogy elvettem tőle a
reményt?”{68}
Nem rendkívüli dolog, azt hiszem. Az orvosok természetesen
sohasem akarnak ártani a betegeknek. Legtöbbjüket őszinte szándék
vezérli. Semmi mást nem akarunk, csak azt, hogy elősegítsük a
betegeink gyógyulását. De gyakran hallom, ahogy a jó orvosok újra
meg újra előadják a „rossz hír” jelenetet. Általában valahogy így:

1. AJTÓ

Sajnálom, de a rákja inoperábilis, és nem egyetlen szervet

érint, mint gondoltuk. Pontosabban ott van a gyomrában, a
végbelében, a nyirokmirigyeiben és a hashártyáján. Még nem
végeztük el a vizsgálatokat, de alighanem megtaláljuk a
tüdejében, a csontjaiban és az agyában is.

Ha úgy gondolja, kaphat kemoterápiát, de csak enyhülést

hozhat, gyógyulást nem. Nagyon sajnálom, hogy ezt kell
közölnöm, és természetesen mindent megteszünk, hogy
enyhítsük a tüneteit. De jó lenne, ha rendbe tenné a dolgait.
Ha még nem újította meg a végrendeletét, tegye meg, mert a
maga rákjával 20 betegből 1 éri meg az öt évet, a legtöbb
három-hat hónapon belül meghal.
 Rettenetesen sajnálom, hogy ezt kellett közölnöm, és
természetesen beszélhetünk még róla, ha az altatás hatása
elmúlik, és valamivel éberebb lesz.

Ha ilyen stílusban közlik a rossz híreket, azzal csak stresszreakciót

váltanak ki, ami megnehezíti a beteg teste számára a helyreállítás
munkáját, és ritkán, de közvetlen ok nélküli halálát is okozhatja.
Van olyan, hogy az ember halálosan megijed.
Új módszert javaslok a rossz hírek közlésére. Vegyük az 1. ajtó
mögötti beteget – azt, akinek áttétes rákja van, és a túlélési esélye
egy a húszhoz. Adjunk neki időt, amíg magához tér. Ápoljuk a
meg gyelőben. Mondjuk a családnak, hogy miután teljesen felébred,
családi megbeszélést tartunk, majd folytassuk le inkább a következő
beszélgetést:

2. AJTÓ

Jó és rossz híreim is vannak, ezért először a rosszaktól

szabadulunk meg. A rák sajnos nem csak egyetlen szervre
korlátozódik, mint reméltük. (Tartsunk egy kis szünetet, amíg
megemészti.)

Úgy látszik, továbbterjedt a gyomrára, a végbelére, a

nyirokmirigyeire és a hashártyájára. El kell végeznünk
néhány vizsgálatot, hogy kiderítsük, van-e még rákos sejt
valahol, de nagyon gyorsan a kezünkben lehet ez az
információ, és akkor eldöntjük, hogyan tovább. Szeretném,
ha tudná, hogy nem lesz egyedül. (Újabb szünet.)

Tudom, hogy ez most sok önnek, de hadd mondjam el a jó

hírt is. A jó hírem az, hogy az emberek bizonyos százaléka
 ugyanezzel a diagnózissal életben marad, és azt is
megjósolhatjuk, kik azok. A test úgy van megalkotva, hogy
betegség esetén meggyógyítsa magát, és bizonyított tény, hogy
azoknál nagyobb a gyógyulás esélye, akik gondozzák a
testüket, eszüket, lelküket, remélnek és hisznek a javulás
képességében. A testének az a fontos, hogy valamennyien
optimisták maradjunk, ennek következtében a tudata és a
teste olyan nyugodt maradhasson, amennyire csak lehet,
mivel csakis ebben az ellazult állapotban küzdheti le a rákot.

Szeretném, ha tudná, hogy meggyőződésem szerint

kigyógyulhat ebből a betegségből, én itt leszek, és minden
lépését támogatom ezen az úton. Holnap majd beszélünk a
kezelési lehetőségekről, és arról, merre induljunk el, de
pihenjen egy kicsit, és beszéljék ki mindezt a családjával. Vár
egy másik műtét, de akar még kérdezni valamit tőlem?
(Szünet, hallgatás.)

Holnap reggel újra beszélünk, de ha addig sürgős kérdése

van, nyugodtan hívjon fel. Itt a számom, amennyiben
szüksége lenne rám. Tudom, hogy nem ilyen hírekre várt ma,
de kérem, ne adja fel a reményt. Hiszek a csodákban, és ön is
ilyen csoda lehet.

Képzeljék, mennyire másképp éreznék magukat egy ilyen

beszélgetés után! Az első orvostól alighanem feszültek,
bizonytalanok és nyugtalanok lennének. A 2. ajtó mögötti orvostól
azonban támaszt, reményt és tájékoztatatást kaptak, ettől a testük és
a tudatuk ellazul.
 Meggyőződésem szerint nekünk, egészségügyi szakembereknek
kell mérlegelnünk, mivel erősíthetjük betegeink pozitív
meggyőződését, és mivel tarthatjuk távol tőlük a negatívakat. Ezzel
korlátozzuk a stresszreakciót, és kiváltjuk a relaxációs reakciót – így
a test elkerülheti a további károkat, és lehetőséget kap a
gyógyulásra. Az e éle szeretet- és szolgálatbeli tevékenységnek talán
erősebb hatása lenne, mint a gyógyszereknek és az operációknak.
Talán tovább tart, ha úgy közöljük a rossz hírt, hogy elindítsa a
gyógyulást, de az eredmény elképesztő lehet.

Orvos, gyógyítsd tenmagad!

Ha mi, egészségügyi szakemberek rászánnánk magunkat a
gondoskodó ápolásra, eszményi környezetet teremtenénk
betegeinknek az öngyógyításhoz. Sajnos túl gyakran esünk abba a
hibába, hogy kiégve próbáljuk ellátni a segítségünkre szoruló
embereket. Orvosként arra tanítottak, hogy mások szolgálatának
áldozzuk fel saját szükségleteinket. Alig alszunk, rosszul
táplálkozunk, nem ápoljuk a kapcsolatainkat, elhanyagoljuk az
egészségünket, saját védelmünkben bezárjuk a szívünket – végül
zikailag, érzelmileg és szellemileg is betegek leszünk. Abban a
pillanatban, amikor az orvos vagy más egészségügyi szakember kiég,
kiszárad a kút, nincs igazi gyógyulás. Mivel teljesen kimerülünk,
áldozatnak érezzük magunkat, az intrikust játsszuk, és a betegek
isszák meg a levét, hogy nincs energiánk.
Ha lenne egy varázspálcám, amellyel változtathatnék valamit a
rendszerben, azt az eszement elképzelést választanám, hogy csak a
saját egészségünk feláldozásával lehetünk jó egészségügyi
szakemberek. Ha nincs miből adnunk, képtelenek vagyunk tökéletes
támaszt nyújtani, akkorára tárni a szívünket, amekkorára lehet, és
nem bírunk úgy gyógyítani, ahogy tudunk. Bárcsak az orvos lenne
az öngondozás példaképe, hogy a példáján tanulhassanak a betegek!
Radikálisan megváltozna az egész rendszer. Ha először magukat
gyógyítanák meg a gyógyítók, és a teljes egészség állapotában
szolgálnának és szeretnének, eredményesebben gyógyíthatnák a
világot.

AZ ORVOSI EREDMÉNYESSÉG 15
PONTJA
1. Figyelj!
2. Tárd ki a szíved!
3. Tarts szemkontaktust!
4. Vedd le a kezed a kilincsről, és ülj le!
5. Légy jelen!
6. Alkalmazd a gyógyító érintést!
7. Kínálj partnerséget a betegednek!
8. Ne ítélkezz!
9. Taníts, de ne oktass ki!
10. Válogasd meg a szavaidat, és maradj optimista!
11. Bízz a beteged megérzéseiben!
12. Tiszteld a betegedet kezelő többi orvost!
13. Nyugtasd meg a betegedet, hogy nincs egyedül!
14. Segíts a feszültség oldásában, jelenléted enyhítse a
stresszt!
15. Nyújts reményt, mert akármilyen komor a diagnózis,
bármikor felléphet spontán remisszió!

 
 Az öngyógyítás nehéz munka, és senkinek nem lenne szabad
magára maradnia vele. Orvosként felírhatjuk ugyan az életmentő
kezelést, de ha nem gyógyítjuk meg magunkat, nincs bennünk
annyi, hogy extra adag szeretettel fűszerezzük gyógyításunkat, akkor
akadályozzuk betegeink teljes és tartós gyógyulását.
Norman Cousins, az Anatomy of an Illness szerzője jól tudja ezt.
Cousinsnál spondylitis ankylopoeticát, degeneratív
kollagénbetegséget diagnosztizáltak (Bechterew-szindrómának is
hívják), és az volt a meggyőződése, meg tudná fékezni a betegségét,
ha hazaengednék a kórházból, és nagy dózis C-vitaminnal, valamint
sok nevetéssel kezelnék naponta ahelyett, hogy gyulladásgátló
tablettákat, fájdalomcsillapítókat és nyugtatókat adnak neki.
Szerencsére az orvosa, akivel kölcsönös megbecsülésen alapuló,
működő partneri viszonyt alakítottak ki, támogatta a döntésében.
Az Anatomy of an Illnessben Cousins ezt írta: „Azt hiszem, orvosom
azzal járult hozzá leginkább betegségem megfékezéséhez, sőt, talán
a legyőzéséhez, hogy a vállalkozás egész ideje alatt a partnerének
tekintett.”

Placebohatás a kiegészítő és az alternatív gyógyászatban

A gondos ápolás a magyarázata, miért tapasztal gyelemre méltó
javulást a kiegészítő és alternatív gyógymódok – akupunktúra, kínai
gyógyászat, homeopátia, energiagyógyítás, kranioszakrális terápia,
kiropraktika stb. – során a betegek többsége. A bizonyítékon alapuló
orvostudományi elvek alapján sokszor mégis „hatástalannak”
tűntetik fel ezeket a kezeléseket – vagyis hatékonyság tekintetében a
placebókhoz sorolják őket. Ezeknek a gyógymódoknak a többsége
véleményem szerint azért nem állja ki a placebóval ellenőrzött
kísérletek próbáját, mert például a gondoskodó ápolással kombinált
színlelt akupunktúra ugyanolyan hatásos, mint a gondoskodó
ápolással kombinált valódi. Egyformán hatásosak, mert – mint
Kaptchuk korábban megállapította – nem a „tűkről” van szó.
Mindkettő ellazít, és csökkenti a testben lévő stresszt. Ami jó dolog,
és az alternatív gyógyítóknak ettől még nem kell védelmi állásba
vonulniuk!
Mi van akkor, ha a nyugati orvostudomány által nyújtott
kezelések nagy többsége ugyanígy működik? Sok esetben – főként a
„krónikus” betegségek kezelésénél – az általunk nyújtott
gondoskodás és biztatás talán ugyanolyan értékes a test számára,
mint a pirulák és az injekciók.
Kérem, értsék meg, nem akarok azon vitatkozni, hogy az
alternatív gyógyító eljárások „hatásosak”-e vagy sem. Amennyiben a
betegségük titokzatosan köddé vált egy homeopátiás szer bevétele
után, vagy energiagyógyítóként szemtanúi voltak betegeik spontán
remissziójának, nem kételkedem az ilyen kezelések
eredményességében. Sőt, teljes mértékben hiszem, hogy
megmagyarázhatatlan dolgok történnek felkészült szakemberek keze
alatt azokban a gyógyítási ágazatokban, amelyek tudományos
elismerésre várnak.
Ahelyett, hogy elvetném az ilyen gyógymódokat, szeretném
kijelenteni, hogy az alternatív gyógyító ágazatok nem annyira a
gyógyítás gyakorlata, inkább a módszerbe vetett pozitív
meggyőződés, az eljárást végző személy gondoskodó gyelme és a
kezelés által kiváltott ellazulási reakció hathatós kombinációjának
köszönhetően működnek. Ezek a gyógyító ágazatok talán valóban
rendkívül hatásosak – de talán más módon, mint képzeljük.
 Ezzel arra utalok, hogy minden, az egészséget és a gyógyulást
elősegítő beavatkozás – akár hagyományos gyógyszeres ellátás és
sebészet, akár alternatív terápia – elsősorban a tudat erejével hat.
Bizonyított tény, hogy a hagyományos gyógymódok egy része
ugyanannyit ér, mint a placebo, másokról beigazolódott, hogytöbbet
érnek annál. Ez arra mutat, hogy egyes hagyományos gyógymódok
valóban többet használnak, mint a pozitív meggyőződés és a gondos
ápolás. Úgy tűnik azonban, hogy az alternatív kezelések
többségének, esetleg mindegyikének a hatása a pozitív
meggyőződés, a gondos ápolás és az általuk kiváltott élettani reakció
következménye.

Mi hat: a kezelés vagy az ellazulási reakció?

A bizonyítékok azt sugallják, hogy az igazi akupunktúra nem
hatásosabb a színleltnél. Néhány akupunktúrás kísérlet bizonyítottan
eredményesebb volt a színleltnél,{69} de a túlnyomó többség nem.
Amikor a betegek véletlenszerű csoportjai valódi (az akupunktúrás
iskolák tanítása szerint tűket helyeznek el az energetikai meridiánok
mentén) vagy színlelt akupunktúrás kezelést kaptak (tetszés szerint
helyezték el a tűket, vagy épp csak megbökték a bőrt, nem szúrták
be egészen), a valódi kezelésben részesülő betegek többsége jobban
lett. Akárcsak az áleljárásnak alávetett betegek.{70} Bár sokan azt
hiszik, hogy minden a tűk megfelelő elhelyezésén múlik, mi van, ha
több múlik az akupunktőrön, mint az akupunktúrás technikán?
Valószínűleg ugyanez vonatkozik a reikire, az energiagyógyászat
japán válfajára is, amelynek során a testre vagy a test fölé helyezik a
kezet, hogy az „elakadt” helyeken megindítsák az életerő-energia
áramlását. Egy, a Sonoma Állami Egyetemen végzett és az Oncology
Nursing Forumban közzétett kísérletben kemoterápián részt vevő
betegeket vizsgáltak, és úgy találták, hogy akik reikikezelésben
részesültek, több pozitív egészségügyi változást tapasztaltak, mint
azok, akiket hagyományosan kezeltek. Viszont a hamis reikikezelés
ugyanolyan eredményes volt, mint a valódi.{71} Ez sem lepett meg.
Magam is gyakorló reikiterapeuta voltam, és tanúsítom, hogy a reiki
mélységesen ellazít, főleg akkor, ha egy valóban együtt érző ember
adja. De a hamis reiki ugyanilyen. Nem csoda, ha az emberek
élvezik!
A kísérletek azt sugallják, hogy az alternatív gyógymódnak
számító homeopátia, amely azon az elven alapul, hogy egy anyag,
amely egy egészséges embert beteggé tenne, nagyon kicsi, már-már
placebónak számító dózisokban (bár erről ellentmondóak az adatok)
ugyanazt a kórt egy betegben meggyógyítja.**** A hollandiai Limburg
Egyetemen 107 homeopátiás eset metaanalízisét végezték el,
amelynek eredményét a British Medical Journal lapjain tették közzé.
A kísérlet klinikailag bizonyított eredményességi trendet mutatott,
és a placebónál valamivel hatásosabb homeopátia további
tanulmányozását javasolta.{72} Azonban az adatok még nagyobb,
még körültekintőbben megtervezett metaanalízise, amelyet a
Lancetben publikáltak, 110 homeopátiás és 110 hagyományos
gyógyszerrel kezelt esetet vizsgált elfogultság után szimatolva. A
kutatást Svájcban, a Berni Egyetemen folytatták le, a homeopátia
ebben az esetben nem, vagy alig valamivel bizonyult
eredményesebbnek a placebónál.{73} Meglátásom szerint talán nem is
a homeopátás szerek gyógyítanak, hanem a homeopata.
A bírálók kétségbe vonták a homeopátás metaanalízishez hasonló
kutatások eredményeit, ami arra késztette a Lancetet, hogy
bejelentse „a homeopátia végét” és „az igazság diadalát”.{74} De
szeretném felhívni a gyelmet, hogy a bírálók éppen arra hozták fel
példaként ezt a cikket, hogy miként ferdíti el a hagyományos
orvoslás az adatokat az alternatív gyógyítás diszkriminálására.{75}
Amennyiben a tényeken alapuló orvoslás talaján értékeljük azokat a
gyógymódokat, amelyek nem igazán alkalmasak az e éle elemzésre,
nyitottnak kell lennünk az olyan gyógyító módszerek eredményeire,
amelyeket csak érintőlegesen ismerünk. Az e éle adatokkal
szembeni negatív előítélet tudománytalan; egyedül az táplálja, hogy
nincs rájuk biokémiai magyarázatunk.
Ne feledjék, ezeknek a tanulmányoknak a többsége távolról sem
tökéletes. Többnyire a végrehajtásban bújik meg a hiba, mert
nehezen megoldható, hogy mind a beteg, mind pedig a meg gyelője
„vak” legyen. Igaz, hogy bizonyos hamis akupunktúrás vizsgálatok
„áltűi” még az eljárást végző szakembert is meg tudták téveszteni,
de mások csak a beteget ejtik át. Ami tovább bonyolítja a dolgot.
Kutatások bizonyítják, hogy amikor az orvos tudja, milyen kezelést
kap a beteg, a nem verbális csatornákon akaratlanul is a tudomására
hozza, ezért szokták a klasszikus orvosi kísérleteket „kettős-vakon”
elvégezni, ahol sem a kutató, sem a páciens nem tudja, placebót
használ-e vagy sem. Ez az oka, hogy az alternatív eljárásokat
vizsgáló klinikai kísérletek többsége elfogult.

A kezelés igazi célja

De ne hagyjuk, hogy a rossz adatok kizökkentsenek. Bár a
tudósoknak nincs élettani magyarázatuk az alternatív gyógymódok
hatásmechanizmusára, de valóban kell-e ez, ha már van biokémiai
magyarázatunk az ilyen kezelésekre? Tudjuk, hogy a vizsgálóasztal,
a gondos szakember, a gyógyításra összpontosító, megnyugtató
környezet leállíthatja azokat a stresszreakciókat, amelyeket napi
szinten magunkban cipelünk, különösen, amikor betegek vagyunk.
Azt is tudjuk, hogy az ellazulási reakciók pozitív hormonális
változásokat idéznek elő, amelyek visszaadják a test természetes
egyensúlyi állapotát, ez viszont beindíthatja a test öngyógyító
mechanizmusait. Kell ennél több?
A hagyományos orvostudományban mindent „sarlatánságnak”
nevezünk, ami nem nyújt többet a placebónál. De nem veszítettük-e
szem elől az igazi célt? Javaslom, vizsgáljuk felül a gyógymódok
hatékonyságával kapcsolatos értékelési irányelveket. Mit számít,
hogy kezelés vagy placebo, ha egyszer jobban lesz a beteg? Nem a
tünetek enyhülése és a betegség meggyógyítása-e a végső cél? Nem
mindegy, hogyan érjük el célunkat?
Tudom, hogy forradalmi nézeteket vallok. De nem én vagyok az
egyetlen, aki ilyen elveket fontolgat.
A British Medical Journal egyik szerkesztőségi állásfoglalásában dr.
David Spiegel professzor a Yale Egyetemről megdorgálta a
szkeptikusokat, akik azt mondják, ha az alternatív terápiák jótékony
hatásának többségét a placebohatás okozza, akkor sarlatánságnak
kell nyilvánítani őket. A következő kérdést tette fel: „Lehetséges-e,
hogy az alternatív gyógyító közösség történetileg olyasmit sejtett
meg a betegség élményéből és a rituális orvos-beteg
együttműködésből, amire az orvostársadalom többi részének ideje
lenne oda gyelnie?”{76}

Placebohatás a pszichoterápiában
Nem csak az alternatív gyógymódok pozitív hatásának túlnyomó
része következik inkább a pozitív meggyőződésből, a gondos
ápolásból és az általuk kiváltott relaxációs (ellazulási)
válaszreakcióból mint magából a kezelésből. Tanulmányok
igazolják, hogy a pszichoterápia is így hat a páciensre. Valós adatok
támasztják alá a feltételezést, miszerint akik pszichoterápián
vesznek részt, jobban boldogulnak.{77} De valóban a pszichoterápia
az oka? Nem inkább a páciens pozitív meggyőződésének és a gondos
terapeuta törődésének a kombinációja váltja ki a relaxációs
válaszokat? Nem lehet, hogy ellazult állapotban jobban gyógyul a
test és a tudat?
A Vanderbilt Egyetemen végrehajtott korszakos jelentőségű
kísérletben, amely az Archives of General Psychiatry lapjain jelent
meg, kiemelkedő tudású pszichoterapeuták kezeltek 15 szorongástól
és depressziótól szenvedő egyetemistát, miközben az összehasonlító
kontrollcsoporttal nem terapeuták, hanem az egyetem tanárai
foglalkoztak. A gyakorlatlan professzorok által kezelt betegek
ugyanannyi javulást mutattak, mint azok, akiket a hivatásos
terapeuták gondoztak.{78}
Dr. Arthur Kleinman orvos-antropológus meggyőződése az, hogy a
pszichoterápia placebohatásnak tulajdonított sikerei nem kisebbítik
az érdemeit. Inkább hízelgőnek tartja. „Meglehet, hogy a
pszichoterápia a placeboválaszok felerősítésének az egyik
módszere… de ha így van, ne kárhoztassuk, hanem tapsoljuk meg,
amiért egy olyan hasznos gyógyító eljárást alkalmaz, amelyet a
közegészségügyi ellátás nem aknáz ki kellőképpen.”{79}

A hittel gyógyulás és a placebohatás

A hittel gyógyulás területéről ugyan kevesebb a klinikai adat, de
feltehetően hasonló dinamika érvényesül a hitgyógyítóknál is.
Gondolkozzanak. Messze földről áramlanak az emberek valakihez,
akiről azt hiszik, hogy meggyógyítja őket. Most adják hozzá azokat a
gyógyulásra váró embereket, akik zarándoklatra mennek, és akik
ugyanebben a pozitív meggyőződésben osztoznak. Tegyék hozzá a
hitüket erősítő szertartásokat és szokásokat – a szerető ölelést, a
kézrátételt, a meditációt, a gyógyfüveket, a szenteltvizet –, és
megkapják a relaxációs reakció és az öngyógyítás receptjét, aminek
a tudósok a „mega placebohatás” nevet adták.{80}
Vizsgáljuk meg ennek a mega placebohatásnak az egyik példáját, a
lourdes-i gyógyító vizet. Lourdes tökéletes lehetőséget kínál az
öngyógyításra. Az emberek zarándokúton járnak, és általában
kimerülten érkeznek, ami azt jelenti, hogy mentálisan a felfokozott
fogékonyság állapotában vannak. A lourdes-i kegyhelyen a
gyógyulás szent jelképeinek és a gyógyító szertartások lehetőségének
sokasága várja őket a rengeteg zarándokkal együtt, akik ugyancsak
megtették az utat. Akik odamennek, azokat gyakran megfertőzi a
ragályos érzelem és a kollektív remény. A hit, miszerint a gyógyító
víz kikúrálja a betegséget, már önmagában is elég lehet ahhoz, hogy
kiváltsa a test öngyógyításához szükséges relaxációs válaszokat.
A katolikus egyház is tudatában van ennek, és keményen dolgozik,
hogy kizárja a „hisztériának” tulajdonítható gyógyulásokat. Be
akarja bizonyítani, hogy a gyógyulások Istentől valók, nem a tudat
erejének köszönhető öngyógyítás eredményei. Az egyház orvosokat
alkalmaz annak bizonyítására, hogy egy spontán gyógyulás valóban
„isteni jelnek” számít-e. Csupán 68 eset felelt meg a szigorú
feltételeknek 1858 óta.
Vittorio Michelit 1962-ben vették fel a veronai kórházba, bal
csípőjén nagy, rákos daganattal. Tíz hónapon belül szinte teljesen
szétfoszlott a csípője, a csont lágyszövettömegben lebegett. Utolsó
mentsvárként Lourdes-ba utazott, ahol többször megfürdött. Minden
egyes alkalommal úgy érezte, forróság járja át a testét. A következő
hónapban visszanyerte életerejét, és amikor az orvosok ismét
megröntgenezték, jóval kisebb volt a tumor mérete. Az orvosok
olyan izgatottak lettek, hogy felépülésének minden egyes lépését
dokumentálták. Kis idő múlva Micheli daganata eltűnt, és a csont
regenerálódni kezdett. Két hónapon belül újra járt.{81}
Az utolsó előtti Lourdes-ban feljegyzett eset, Anna Santaniello
csodája akkor következett be, amikor akut reumatoid arthritise után
súlyos szívbetegség támadta meg. Komoly légszomja és Bouillaud-
szindrómája volt, amelynek következtében alig tudott beszélni, és
nem bírt járni. Ezekívül heves asztmás rohamok gyötörték, az
oxigénhiánytól elkékült az arca és az ajka, emellett dagadt a lába.
Miután az önkéntesek belemerítették a vízbe, megszűntek a tünetei,
és egy orvos gyógyultnak nyilvánította.
Az utolsó hivatalos csoda 2011-ben az 56 éves Serge François volt.
Egy porckorongsérv-komplikáció következtében szinte alig tudta
mozgatni a bal lábát, de 2002-ben elzarándokolt a szent helyhez, és
villámgyorsan javult a mozgékonysága. Még most, tíz évvel a
történtek után is jól van.
Norman Cousins azt írta az Anatomy of an Illness című művében:
„A nagy vallások irodalma bővelkedik a csodás gyógyulásokról
szóló, kérkedő beszámolókban... mindegyikük a beteg azon
képességéről tanúskodik, amely kellően motiválva és ösztönözve
tevőlegesen hozzájárul a betegség és a rokkantság rendkívüli
gyógyulásához.”

A gyógyítás szíve
Egészségügyi dolgozóként szent lehetőség van a kezünkben.
Hatalmunkban áll, hogy ellazulási reakciót váltsunk ki a
betegeinkből, így a gyógyszereken és a műtéteken kívül másként is
részesei lehetünk a gyógyulási folyamatnak. Ha nem erősítjük fel a
betegeink öngyógyító mechanizmusait, akkor véleményem szerint
rengeteget ártunk nekik – és magunknak. De ha bedobjuk magunkat,
és megtesszük, ami tőlünk telik, a gyógyulási folyamatban játszott
szerepünk lehet a különbség a beteg élete és halála között.
Gyakran tréfálkozom azzal, hogy a szakterületem a szeretet némi
orvostudománnyal megspékelve. A technológiai vívmányok
általában annyira eltávolítanak bennünket a betegektől, hogy a
folyamatban éppen a szeretet kallódik el. Az orvos valaha házhoz
ment, elüldögélt a betegágy mellett, és megérintette a pácienseket.
Ma 13 percnyi időt kínálunk nekik egy steril, fehér szobában,
miközben laboratóriumi tesztek veszik át a beteg előtörténetének a
helyét, és röntgenleleteket nézegetünk a tapintásos vizsgálat helyett.
Oda gyelés, szerető érintés, gondoskodó törődés és gyógyító
szándék nélkül mit adunk a betegeknek a puszta technológián kívül?
Ha egészségügyi krízishelyzetbe kerülnek, kövessenek el mindent,
hogy gondos ápolásban legyen részük. Nem elég, ha felkutatják a
legjobb sebészt vagy a leghíresebb egyetemi professzort, akinek a
betegségük a szakterülete. Igaz, jól jön egy specialista, de ha
maximalizálni akarják testük gyógyulási esélyeit, érezniük kell, hogy
az orvosuk őszintén törődik önökkel. Kezelés közben talán több
emberre is szükségük lesz. Egy egész csapat kell, aki hisz, aki
különféle módszereket kínál az eszköztárából, és segít, hogy
felkészítsék testüket a csodára. A csapat összeállításánál fontos
szempont, hogy a tagok együttműködjenek.
 Susan Fox akupunktőr az együttműködő orvosok csapatát
„gyógyító kerekasztalnak” nevezi. A gyógyító kerekasztal
lényegében együttműködési módszer, amelyben valamennyi, a beteg
gondozásában érintett egészségügyi szakember azonos értékű
játékos, és fontos a véleménye. A gyógyító kerekasztalnál nem az
orvosnak, hanem a betegnek van a legnagyobb tekintélye. Az
orvosokat meghívhatják ugyan a kerekasztalhoz, de ez a meghívás
nem jogosítja fel őket arra, hogy parancsolgassanak, kétségbe vonják
mások javaslatait, lenézzék a többieket, de legkevésbé azt, hogy
semmibe vegyék a páciens kívánságait.
Megértem, ha egy orvos vészhelyzetben parancsokat osztogat a
sürgősségin, ám ez nem vonatkozik azokra, akik krónikus betegekkel
foglalkoznak. Hallottam egyszer, amint egy köztiszteletben álló (bár
elismerem, fáradt) orvos így szólt a kiváló nővérhez: „Játsszunk egy
kicsit. Én leszek az orvos, maga a nővér. Én adom az utasításokat,
maga pedig betartja őket.” Az e éle dinamika nem használ se az
egészségügyi szakembereknek, se a betegeknek.
Olyat is hallottam, hogy az orvos kigúnyolja az alternatív vagy
homeopátiás kezelést kereső betegeket, amivel tiszteletlenséget
követ el mind a beteggel, mind az alternatív szakemberekkel
szemben. Mélységesen bántanak az e éle ellenségeskedések, mert
egészségügyi rendszerünk rendellenes működéséről tanúskodnak. Ez
a diktatorikus, leereszkedő, hierarchikus felfogás sokkal harciasabb
annál, mint amilyennek az egészségügyi rendszernek véleményem
szerint lennie kellene. Míg az orvosok az első vonalban valóban úgy
érezhetik, hogy háborúban állnak a betegséggel, a kórházakban és a
rendelőkben visszaköszönő harcias kommunikáció nem segíti elő az
emberek gyógyulását. Inkább stresszválaszokat kelt. Az egészségügy
sokkal jobban működik, ha a csapatok – az egót, a versengést és a
felesleges hatalmi játszmákat félretéve – elsősorban a beteget
szolgáló, elkötelezett egységként tevékenykednek.
Online közösségemben egészségügyi forradalmárokat verbuválok:
olyan egészségügyi szakembereket és betegeket, akik elköteleződtek
amellett, hogy visszahozzák a törődést az egészségügybe. Ha most
fejcsóválva azon tűnődnek, hol vannak a többiek, ne csüggedjenek.
Itt vagyunk, katalizátorok egyre szervezettebb és hangosabb csapata,
tudjuk, hogy meg kell gyógyítanunk az orvoslás szívét, és
elkötelezetten dolgozunk a változásért. Tartsanak ki. Nagyobb
szükségünk van önökre, mint bármikor.
Ahogy dr. Larry Dossey, a test-elme gyógyítás úttörője írta nekem:
„Valóban párhuzamos egészségügyi világot alkotunk a hagyományos
egészségügy mellett. Fontos, amit a hagyományos világ tud, meg is
becsüljük, de ezenkívül a spiritualitásra, a tartalomra, a célra, a
tudatosságra, a részvétre, a szeretetre összpontosítunk… és tudod,
mit? Mi nyerjük meg a versenyt. Csak idő kérdése. De olyan gyorsan
kell táncolni, ahogy csak tudunk, mert az idő nem nekünk dolgozik.
Valóban vészhelyzet van. Tehát isten hozott a bálban!”
Itt az idő. Felkészültek?
 4. FEJEZET:

AZ EGÉSZSÉG ÁTÉRTELMEZÉSE

„A legtöbben állandó, módszeres kettősségbe kényszerülünk.

Az egészségünk is megszenvedi, ha például nap mint nap az
ellenkezőjét mondjuk annak, amit érzünk, ha megalázkodunk
azelőtt, amit nem szeretünk, és örvendezünk annak, ami csak
bajt hozhat ránk. Idegrendszerünk nem mese, hanem anyagi
testünk része, a lelkünk a térben és bennünk él, mint fog a
szájban. Nem lehet állandóan, büntetlenül megerőszakolni.”
BORISZ PASZTERNAK: ZSIVAGO DOKTOR

A placebo és nocebo témakörében végzett kutatásom után úgy

éreztem, hitelt érdemlően kijelenthetem, hogy a test önjavításra van
tervezve, és a pozitív meggyőződés, a gondos ápolás, valamint az
általuk kiváltott ellazulási re exválasz előkészíti a terepet az
öngyógyításhoz. De tényleg elég-e hozzá a pozitív meggyőződés és a
gondos ápolás, hogy az esetek jelentős hányadában meggyógyuljon
a test? Feltámadt bennem a gyanú, hogy nem ilyen egyszerű a
dolog.
Mi van azzal az asszonnyal, aki hisz a javulásban, és csodás orvost
talál hozzá, de a fér , akivel él, megcsalja és megalázza? Mi van
azzal a beteggel, aki napi tizenkét órát robotol egy lealacsonyító
munkakörben, és a zetéséért kiárusítja a becsületét? És mi van
azzal, aki dohányzik, iszik, tésztát és pepperonis pizzát eszik, mégis
száz évig él, mert annyira tele van az élete szeretettel, elevenséggel
és célokkal, hogy nem akar hátat fordítani neki? Egyre erősödött a
gyanúm, hogy az optimális egészség sokkal több annál, mint
képzeljük.
Vegyük például az egészségmániásokat. Amikor az egészséges
viselkedés során mindent „helyesen” csinálnak az emberek –
biozöldségeket esznek, kerülik a húst, a tejtermékeket, a glutént és a
készételeket, naponta mozognak, rendesen alszanak, nincsenek
káros szenvedélyeik és orvoshoz járnak, hogy optimalizálják testük
biokémiáját satöbbi –, azt várnánk, hogy hosszú és gazdag életet
élnek, és idős korukban, álmukban éri őket a halál, igaz? Akkor
miért van az, hogy sok egészségmániás betegebb, mint azok, akik
bezabálnak a grillpartikon, vedelik a sört, öt órát alszanak
éjszakánként, és a heverőn elnyúlva tévéznek?
Le kellett vonnom a következtetést: ha az egészségmániások
ugyanúgy megbetegszenek, mint tunya társaik, akkor hiba
csúszhatott az egészséges életmód tényezőinek meghatározásába. Az
egészséges élet nagyrészt valóban az e éle egészséges szokásokon
múlik. Én is az egészségmániásokhoz sorolom magam. Zöld levet
iszom, vitaminokat szedek, túrázom, naponta jógázom, sokat
alszom, orvoshoz járok, és mindent elkövetek, hogy elkerüljem az
ártalmas toxinokat.
Mégis arra jutottam, hogy a betegség zikai, biokémiai birodalma
– az a része, amelyet laboratóriumi tesztekkel, röntgenfelvételekkel,
Petri-csészékben és mikroszkópok alatt lehet diagnosztizálni,
tanulmányozni és magyarázni, továbbá a mozgás, a toxinok
mellőzése és a funkcionális orvoslás pozitív hatásai – csak az egyik
része az egyenletnek. Figyelem, nagy része, de nem minden! A
betegekkel kapcsolatos tapasztalataim alapján (és személyes
élményeim során, amelyeket a 9. fejezetben fejtek ki részletesen) azt
kellett hinnem, annak, hogy a páciensek megbetegszenek vagy
egészségesek maradnak, hogy meggyógyítják magukat vagy betegek
maradnak, talán sokkal több köze van minden máshoz, mint ahhoz,
hogy „egészségesen” élnek-e, vagy sem.

Betanulási gyakorlat
Sejtelmeim, miszerint mitől lesz jobban a test, és mitől lesz igazán
beteg, akkoriban kezdtek alakot ölteni, amikor Marin megye egyik
integratív orvosi praxisában dolgoztam. Hagyományos orvosi
gyakorlatom feladása után egy nagyszerű orvosokból és
egészségügyi szakemberekből álló csoporthoz csatlakoztam, akik
arra vállalkoztak, hogy az egészségük javításán fáradozó
pácienseknek segítsenek. Kimondhatatlanul hálás voltam, amikor
egy teljes órát kaptam új betegeimhez, és a régi munkámmal
ellentétben arra is lehetőségem volt, hogy utánajárjak,
tulajdonképpen miért betegedtek meg, és mitől gyógyultak meg.
Új praxisomban lenyűgöztek az új pácienseim. Náluk
egészségtudatosabb emberekkel még életemben nem volt
szerencsém találkozni. A központot felkeresők többsége naponta itta
a zöld levet, vegán koszton élt, személyes trénerekkel edzett,
minden éjjel nyolc órát aludt, reggelente marokszámra ette a
vitaminokat és a táplálékkiegészítőket, egy vagyont költött
alternatív és kiegészítő gyógyítókra, és vallásos áhítattal, pontosan
betartotta az orvosok tanácsait. Ragyogó bőrükkel és tökéletes
testükkel az egészség koronái voltak, pórusaikból valósággal áradt
az életerő.
 De néhányan betegebbek voltak, mint valaha. Elképedtem! Azok
alapján, amit az orvosi egyetemen tanultam, ezeknek az embereknek
tökéletesen egészségesnek kellett volna lenniük. Akkor miért
szenvedtek annyian az „egészséges” páciensek közül?
Segíteni akartam rajtuk, ezért tesztek sorozatát futtattam le,
köztük olyan különleges vizsgálatokét is, amelyeket egy
hagyományos orvos általában nem rendel meg, és időnként találtam
valami meglepőt, amelynek kezelése után a beteg tünetei
tökéletesen megszűntek. Ezek a betegek csodalénynek hittek.
Például egyetlen pofonegyszerű hormonpótlás megváltoztatta az
életüket.
Csakhogy az ilyen típusú pácienseknél – akik egészségesen éltek,
mégis ezernyi tünetet tapasztaltak – ritkán találtam valamit,
általában csak vonogatni tudtam a vállamat. Képtelen voltam rálelni
betegeim erőtlenségének biokémiai magyarázatára. Gyógyítói
kudarcként éltem meg, de a szívem mélyén tudtam, hogy nem az én
hibám. Nem feledkeztem meg a létfontosságú tesztekről,s a
megfelelő szakorvosokhoz küldtem őket. Másban rejlett a válasz.
Még mindig hiányzott a gyógyító kirakós hatalmas darabja. Csak
arra nem tudtam rájönni, mi az.
Ekkorra már igazán fúrta az oldalamat a kíváncsiság, meg akartam
fejteni a rejtélyt, mitől voltak ezek az „egészséges” páciensek
ennyire betegek. Ezért ahelyett, hogy kizárólag az egészséggel
kapcsolatos szokásaikról, a kórtörténetükről vagy más hagyományos
témáról kérdezgettem volna őket, az életükről kezdtem beszélgetni
velük. Mivel egy fényűző teljes órát tölthettünk együtt, csak ültem
és gyeltem. És amit elmeséltek, gyökeresen megváltoztatta az
egészségről vallott nézeteimet.
 Ez adta meg a lökést, hogy lecseréljem a betegfelvételi lapomat.
Ahelyett, hogy a betegek és a családjuk kórtörténetére, a
gyógyszereikre, a szerhasználatukra korlátoztam volna kérdéseimet,
ahogy az orvosi egyetemen tanították, kiegészítettem egy hosszú
kérdéssorral a páciens életvitelével kapcsolatban. És a kérdéseimre
adott válaszok elképesztettek.

Egy forradalmian új betegfelvétel

Beleástam magam a betegeim magánéletébe – olyan kérdéseket
tettem fel, amelyek az orvosok többségének eszébe se jutnak. Van-e
valami akadálya, hogy teljes és életerős önmaga legyen? Ha igen, mi
az? Mit szeret, mit ünnepel magában? Mi hiányzik az életéből? Mit
tart nagyra? Van-e szerelmi kapcsolata? Ha igen, boldog-e? Ha nem,
szeretne-e az lenni?
Elégedett a munkahelyén? Úgy érzi, összhangban van az
életcéljával? Partnerrel él-e, vagy egyedül, elégedett-e a szexuális
életével? Van-e módszere a kreatív önkifejezésre? Ha igen, mi az?
Ha nincs, elfojtja-e valami a kreativitását, érzi-e, hogy felszínre akar
törni? Anyagilag egészségesnek érzi-e magát, vagy a pénz
feszültséget okoz az életében?
Ha a jó tündér megváltoztatna valamit az életében, mit kívánna?
Milyen szabályok szerint él, és melyiket szeretné megszegni?
Azt vettem észre, hogy pácienseim válaszai sokszor jobban
elárulták, mitől lehetnek betegek, mint bármely laborteszt,
kórelőzmény vagy röntgenvizsgálat. Az eddigi gyakorlattal szemben,
amikor nem a megfelelő kérdéseket tettem fel, ezúttal kristálytiszta
lett a diagnózis.
 Sejteni kezdtem, hogy ezek a páciensek nem a rossz gének, a
helytelen egészségügyi szokások vagy a balszerencse miatt betegek,
hanem mert émelyítően magányosak, vagy nyomorultul érzik
magukat egy rossz kapcsolatban, feszültek a munkájuk, rettegnek a
pénzügyeik miatt, esetleg mélységesen levertek. Amikor a felvételi
lapomon azt kérdeztem: „Mit hiányol az életéből?”, a legtöbben
hosszú listával válaszoltak. És amikor személyesen tettem fel
ugyanezt a kérdést, a többségük sírva fakadt. Történt valami,
aminek semmi köze nem volt sem a zöldségekhez, sem a mozgáshoz,
sem a vitaminokhoz.
A másik oldalon viszont másféle betegeim is akadtak. Vacakul
táplálkoztak, alig mozogtak, elfelejtették bevenni a
táplálékkiegészítőiket, és szemmel láthatóan kiváló egészségnek
örvendtek. Amikor elolvastam a felvételi lapjukat, kiderült, hogy az
életük tele van szeretettel, vidámsággal, értelmes munkával, anyagi
jóléttel, kreatív önkifejezéssel, szexuális örömmel, lelki kapcsolattal
és sok egyébbel, ami a beteg egészségmániásokéból hiányzott.
Vagyis lényegében boldogok voltak. Talán nem vigyáztak túlságosan
a testükre, de a testük egészséggel reagált.
Ekkoriban kezdtem feltenni betegeimnek a két sarkalatos kérdést:
„Ön szerint mi áll a betegsége a hátterében?”, és ami ennél is
fontosabb: „Mire van a testének szüksége a gyógyuláshoz?”
Amikor először dobtam be ezeket a kérdéseket, olyan válaszokra
számítottam, hogy a betegségüket hormonhiány vagy az
egészségtelen táplálkozás okozza. Azt hittem, az általuk
megálmodott gyógymódokról fognak beszélni. Például: „Úgy
gondolom, a kranioszakrális terápiát választom a zikoterápia
mellé”, vagy: „Nem várom meg azt a koleszteringyógyszert, inkább
megpróbálok változtatni az étrendemen.”
 A betegek időnként a hagyományos gyógyítás módosításáról
beszéltek, amelyet érzéseik szerint végre kellene hajtani –
„szükségem lenne antidepresszánsra” vagy „az antibiotikum csodát
tenne” vagy „le kell fogynom tíz kilót” és „egyensúlyba kell hozni a
hormonszintemet”.
De amikor megkérdeztem: „Ön szerint mi áll a betegsége
hátterében”, többnyire ilyesmiket válaszoltak: „A kimerülésig adok.”
„Nyomorúságosan érzem magam a házasságomban.” „Szívből
gyűlölöm a munkámat.” „Több egyedüllétre van szükségem.”
„Éjszakánként sírok a magányosságtól.” „Nem tudom, mi az
életcélom.” „Már nem érzem Istent.” „Úgy gyűlölöm magam, hogy
nem bírok a tükörbe nézni.” „Nem fogadom el az igazságot.” „Nem
bírom megbocsátani magamnak, amit tettem.” „Hazugságban élek,
és csalónak érem magam.”
És amikor azt kérdeztem a pácienseimtől: „Mire van a testének
szüksége a gyógyuláshoz?”, megdöbbentettek a válaszaikkal: „Fel
kellene mondanom.” „Ideje bevallani az igazságot a szüleimnek.” „El
kell válnom a páromtól.” „Be kell fejeznem a regényemet.”
„Bébiszittert kell felvennem.” „Olyan egyedül vagyok, több barátot
kell szereznem.” „Meg kell mondanom a férjemnek, hogy viszonyom
van.” „Meg kell bocsátanom magamnak.” „Szeretnem kell
magamat.” „Nem szabad ilyen pesszimistának lennem.”
Fú…
Míg sok betegem egyszerűen nem készült fel, hogy megtegye, amit
ösztöne a teste szükségleteiről sugallt neki, a legbátrabbak
hallgattak a halk belső hangra, és gyökeres változtatásokat hajtottak
végre. Egyesek felmondták a munkájukat. Mások felszámolták a
házasságukat. Voltak, akik más városba költöztek. Vagy valóra
váltották régen elfelejtett álmaikat.
 Ezek a betegek bámulatos eredményeket értek el. Néha egész
seregnyi betegségük szűnt meg viszonylag rövid idő alatt. Az orvosi
gyógymódok hosszú, sikertelen évei után gyógyítani kezdték
magukat. Csak bámultam.

Egy öngyógyítás története

Marla átlagos Marin megyei polgár volt. Vegetáriánus koszton élt,
túrázott és jógázott, triatlonversenyekre járt, tucatjával ette a
természetgyógyásza által javasolt kiegészítőket, kerülte az alkoholt,
nem dohányzott, nem használt illegális drogokat. Mégis zsúfolásig
megtelt az orvosi kartonja, és négy különféle krónikus betegségben
szenvedett.
Marla a barátaitól hallotta, hogy nem a hagyományos módon
praktizálok, tehát időpontot kért, hátha én kiderítem, miért beteg,
amikor minden erejével azon van, hogy jobban legyen. Az életét
kutató új betegfelvételi lapot olvasva láttam, hogy Marla vacakul
van. Fizikailag és lelkileg megnyomorító házasságban élt, és két éve
nem feküdt le a férjével. Úgy érezte, megrekedt a kreativitása, mert
a férje nem támogatta a művészet iránti szenvedélyét, és annyira
lefoglalta a munka és a felkészülés a versenyekre, hogy nem maradt
ideje festeni. Ráadásul az is kimerítette, hogy vele egy házban élő
idős, beteg anyjáról gondoskodott.
A lapját elolvasva tudtam, hogy Marla teste addig nem lesz
egészséges, amíg rendbe nem hozza élete egyéb területeit. A tudatát
megtöltő negatív érzelmek és a testében viharzó stresszhormonok
mellett nincs az a zöldség, táplálékkiegészítő, edzésterv vagy
gyógyszer, amely képes lenne a testére ható krónikus stresszreakciók
ellensúlyozására.
 Miután közöltem vele, mit gondolok testi bajai valódi okáról,
feltettem neki a nagy kérdést: „Mire van szüksége a gyógyuláshoz?”
– El kell költöznöm Santa Fébe.
– Miért éppen Santa Fébe? – kérdeztem.
Marla azt mondta:
–  Van egy nyaralóm Santa Fében, és amikor ott vagyok, minden
tünetem elmúlik.
Talán volt a dolognak biokémiai magyarázata. Talán érzékeny volt
valamire a Mill Valley-i házban. Talán allergiás volt valamilyen
növényre, amely a Babérvölgyben megtermett, Santa Fében pedig
nem. Talán az időjárás, az étel vagy valamilyen környezeti tényező a
magyarázata ennek a drámai különbségnek. De kételkedtem benne,
tehát arra biztattam Marlát, hallgasson a teste és a megérzése
bölcsességére.
Egy évvel később felhívott, és elmondta, hogy Santa Fébe
költözött. A gyökeres változás érdekében eladta a cégét, és segített
az édesanyjának berendezkedni abban a csodálatos nyugdíjas
közösségben, amelyet Santa Fe mellett talált, és ahol minden
hétvégén meglátogatta. A válókeresetet is beadta. És ahogy Santa
Fébe ért, beiratkozott a képzőművészeti iskolába. Azóta beleszeretett
egy fér be, rengeteg új művészbarátja akadt, boldogan túrázott,
kerékpározott és síelt a Santa Fe környéki hegyekben.
De ami ennél is fontosabb, a költözést követő három hónap alatt,
szinte varázsütésre, minden tünete megszűnt.

Miként hat az életmódunk a testünkre?

Marla betegségeit nem orvosság, táplálékkiegészítő vagy műtét
gyógyította meg, hanem az, hogy miután alábbhagyott az életében a
stressz, teste-lelke megnyugodott, követte az álmát, szerelmes lett,
egészségteremtő hormonok árasztották el a testét, és megszabadult
az ártalmas stresszhormonoktól. Ezek a változások mérhető élettani
átalakulást idéztek elő a testében.
És nem csak Marlának. Betegek tucatjainál láttam ilyen
átváltozást. Végre ráébredtem, milyen súlyos károkat okoz a
páciensnek, hogy az egészségügy csaknem kizárólag a betegek
testének biokémiájára koncentrál, és rendszerint gyelmen kívül
hagyja mentális egészsége állapotát.
Marin megyei betegeimnél szerzett tapasztalataim ösztönözték az
optimális egészséggel és a hosszú élettel foglalkozó anyaggyűjtésem
következő szakaszát. Azzal a szenvedéllyel, amellyel a tudat
gyógyító erejének bizonyítékai után kutattam a könyvtárakban,
megint belevetettem magam a szakirodalomba. Arra voltam
kíváncsi, hogy az egyetemen tanult, hagyományosan egészséges
magatartáson túl befolyásolhatja-e még a testi egészséget az
egészséges tudat.
Elméletemet – miszerint az életmódbeli döntések élettani
változásokat okoznak a testben – kiterjesztettem az emberekre,
akikkel magán- és szakmai életünkben kapcsolatba kerülünk, arra,
hogy tudunk-e alkotni, vannak-e spirituális kapcsolataink, milyen a
pénzhez való viszonyunk, és boldogok vagyunk-e. Azoknál az
embereknél, akik boldog, egészséges döntéseket hoznak – például
szerető, támogató élettársat találnak, szoros kapcsolatban vannak a
barátaikkal és a családjukkal, olyan munkát végeznek, amit
szeretnek, csupa öröm az életük –, megerősödik az ellazulási
reakció, ez közömbösíti a stresszreakciókat, és meghozza az
egészséget.
 Azt a maga bizonytalan, „mégis mit tehetnék ellene” módján
mindenki tudja, hogy a stressz ártalmas. De kezdeti kutatásaimmal
felvértezve már ismertem a tudat által érzékelt stressz és a
lerobbanó test közötti kapcsolatot. Láttam, hogy az érzelmi stressz
kiváltó okai – a magány, a munkahelyi frusztráció, egy régi
összetűzés miatti harag, a pénzügyi gond és a félelem – betegséget
okozhatnak.
Vajon voltak-e olyan tudósok, akik ezt a kapcsolatot
tanulmányozták? Létezik-e bizonyíték, amely alátámasztaná az
elképzelést, miszerint a jó kapcsolatok jó egészséget szülnek, és a
munkahelyi stressz megbetegít?
Magamra vállaltam a küldetést, hogy bebizonyítom: életünk
minden egyes aspektusának a minősége hat a tudatunkra, így a
testünkre is. Felvetettem, hogy a teljes élethez, a betegség
megelőzéséhez vagy a gyógyulás esélyeinek maximalizálásához a
következőkre lenne szükség:

•  Egészséges kapcsolatok, ezen belül erős családi, baráti,

szerelmi és munkahelyi kötelékek.

•  Egészséges, értelmes napi munka, akár munkahelyen, akár

otthon dolgozunk.

•  Egészséges, teljes önkifejezést megvalósító alkotó élet,

amelytől dalol a lelkünk.

• Egészséges spirituális élet, amellyel kapcsolatot teremtünk az

élet szentségével.
 •  Egészséges szexuális élet, ahol teret kap erotikus énünk és
fantáziánk.

•  Egészséges, anyagi stressztől mentes pénzügyi helyzet,

amellyel kielégíthetjük testi szükségleteinket.

• Egészséges környezet toxinok, természeti katasztrófák és más,

egészségtelen, testi egészségünket fenyegető tényezők nélkül.

•  Egészséges mentális és érzelmi élet, amelynek jellemzője az

optimizmus és a boldogság, nincs benne félelem, szorongás,
depresszió és mentális betegség.

•  Egészséges, a test zikai egészségét elősegítő életmód: jó

táplálkozás, rendszeres testmozgás, elegendő alvás és az
egészségtelen függőségek elutasítása.
A tudományos bizonyítékok igazolták elméletem helyességét.
Életünk valamennyi aspektusa – kapcsolataink, munkánk,
alkotóerőnk szabad áramlása, spirituális életünk, szexuális életünk
és így tovább – képes rá, hogy feszültséget okozzon vagy nyugalmat
teremtsen. Egy egészséges kapcsolat nyugalmat ad, azaz ellazulási
reakciót hoz létre a testben. Egy egészségtelen beindítja a
stresszreakciót. Az egészséges spirituális élet pozitív érzelmeket,
például örömöt, reményt és egységérzetet kelt, és bekapcsolja a
relaxációs re exet. Az egészségtelen spirituális élet azonban, ha
spirituális közösségünk elítélésétől, egy bosszúálló Isten büntetésétől
vagy olyan negatív következményektől rettegünk, mint a pokol, a
stresszreakciót indítja be.
 Nem elég, ha kizárólag a testre összpontosítunk, és gyelmen
kívül hagyjuk a tudat egészségét. Hiábavaló időtöltés a lélek
egészségének erősítése nélkül a test egészségét erősíteni. Addig nem
gyógyulunk meg igazán, amíg nem fogadjuk el, hogy testünk
interperszonális, spirituális, szakmai, szexuális, anyagi, környezeti,
mentális és érzelmi egészségünket tükrözi. A tudományos adatok
arra utalnak, hogy az egészséges tudat – legalábbis bizonyos
esetekben – ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb, mint a testi
egészség. Nem a testen múlik, hogyan élünk. A test azt tükrözi
vissza, ahogyan élünk: élettapasztalataink összegének a tükörképe.
Vegyük például azt a beteget, aki medencetáji fájdalmakra
panaszkodik, de a fájdalom csak akkor jelenik meg, ha goromba,
erőszakos főnöke bejön az irodába. Elmegy a nőgyógyászhoz, aki
endometriózist állapít meg, műtét javasol, és továbbküldi egy
urológushoz. Felkeresi az urológust, aki minikamerát vezet a
húgyhólyagjába, és kijelenti, hogy kötőszöveti gyulladása van, de
azt javasolja, a biztonság kedvéért menjen el egy
gasztroenterológushoz. A gasztroenterológus azután béltükrözést ír
elő, és ráijeszt az irritábilisbél-szindróma diagnózisával.
Csakhogy soha senki nem gyel arra a tényre, hogy a tünetei
kizárólag akkor jelentkeznek, amikor a főnöke az irodában van.
Senki nem említi, hogy a munkahelyi feszültség vagy a főnökével
való áldatlan kapcsolat zikai tünete lehet, mert ismétlődő
stresszreakciót kelt a testében. A gyógyszerek és a műtét helyett
talán új munkahelyre van szüksége, hogy meggyógyíthassa negatív
gondolatait, és megengedje, hogy a teste meggyógyítsa magát.

Beteg vagy jól van

Ha a testi egészség előfeltétele a tudat egészsége, minek
nevezhetnénk ezt a fajta egészséget? A közegészségügynek még
szava sincs az ilyen kiterjesztett egészségfogalom jelölésére. Az
„egészséges” általános jelentésébe nem tartozik bele, hogy
elégedettek vagyunk a munkánkkal, boldog a házasságunk, vagy
szerető emberek között élünk.
Az orvosi egyetemen azt tanították, hogy kétféle ember létezik: aki
beteg, és aki jól van. Mindenki tudja, kik a betegek. Valami nem
stimmel az orvosi vizsgálatukon. A labortesztjük vagy a
röntgenfelvételük eltér a normálistól, ezért kórosnak vagy betegnek
nyilvánítják őket. Gyógyszereket kapnak, és ha az orvosaik sikeresen
megmentik őket a kórházi kezeléstől – vagy ami még rosszabb, a
haláltól –, megkönnyebbülten fellélegzünk.
Ha egy fokkal továbblépünk, és olyan életmódbeli változásokra is
rávehetjük őket, mint egy új étrend vagy a lemondás a
dohányzásról, és ezektől a változásoktól kevésbé vannak rosszul,
akkor megveregetjük a vállunkat, mert jól végeztük a dolgunkat.
A jól lévő embereknél ezzel szemben minden szabályszerűen
működik, normálisak a labortesztjeik és a röntgeneredményeik, és
többnyire nem betegek. Ha mégis megbetegszenek, gyógyszerekkel,
étrendi változásokkal, mozgással, fogyással tartjuk kordában a bajt –
mindent bevetünk, hogy „jól” is maradjanak.
Egészségügyi szakemberként azt akarjuk, hogy a jól lévők ne
betegedjenek meg, amit az egészségmegőrzés tudatosítása
szerencsére valós céllá változtatott. Az egészséges magatartást,
például a helyes táplálkozást, a rendszeres testmozgást, a lemondást
a dohányzásról, a helyes testsúlyt, a védőoltásokat és a rákszűrést
ismertető egészségügyi felvilágosítás sokat tett a népesség egészsége
érdekében.
 Mindezek és a szélsebesen fejlődő orvosi technológia, valamint a
betegségmegelőző tényezők mind szélesebb körű ismerete ellenére
egyre több az elhízott, magas vérnyomással és cukorbetegséggel
küszködő ember; szívrohamoktól, agyvérzéstől és különféle rákoktól
szenvednek, vagy eltompítják őket a szorongásra, depresszióra és
bipoláris személyiségzavarra kapott gyógyszerek.
És akkor még ott vannak valahol a betegség és a jóllét határán
lavírozók. Technikailag nem betegek, de nem is érzik egészen jól
magukat. A vérképük normális értékeket mutat, életjeleik stabilak.
Az orvosi vizsgálatokon egészségesnek nyilvánítják őket. Mégsem
érzik életerősnek magukat. Mintha valami új járvány dühöngene
odakint.
Az ilyen kórban szenvedő betegek azzal érkeznek az orvoshoz,
hogy fáradtnak érzik magukat. Levertek és szoronganak.
Éjszakánként forgolódnak. Csökken a libidójuk. Meghíznak.
Függőségekkel ütik ki magukat. És olyan homályos zikai tünetekre
panaszkodnak, mint az izomfájdalom, a hát- és derékfájás, a
gyomor- és bélrendszeri zavarok, a fejfájás, a mellkasi nyomás és a
szédülés.
Az ettől a járványtól megfertőzött emberek szörnyű kórságra
gyanakszanak, azzal érkeznek az orvoshoz, hogy valami baj van. Az
orvosok lefuttatnak jó néhány vizsgálatot, és végül kijelentik, hogy a
páciens „jól” van. Azt az egyet kivéve, hogy egyáltalán nem érzi jól
magát.
Mivel az ilyen betegek tüneteire nincs biokémiai magyarázat,
hajlamosak vagyunk antidepresszánsokkal és egyéb széles
hatósugarú szerekkel kezelni őket, amelyek nem a dolgok gyökerére
hatnak, ezért a páciens ritkán könnyebbül meg. Tehát elmegy egy
másik orvoshoz, aki újrakezdi az egész procedúrát, mert szemmel
láthatóan baj van. És jól látja. Baj van, de nem az, amire gondol.
A technikailag egészséges, de magukat rosszul érző páciensek
többnyire a folyamatosan ismétlődő stresszreakció élettani
következményeitől szenvednek, ami fokozatosan rongálja a testet.
Ha nem enyhül az állandó stressz, valóban megbetegszenek.
Csakhogy az egészségügyi intézményrendszer számára mindez
ismeretlen. Azt sejtetik, hogy ezek a tünetek „a fejünkben” vannak.
Tulajdonképpen igazuk is van. A fejből indulnak, azután
megjelennek a testben.

Az érzelem biológiája
Akkor pontosan hogyan lesz egy gondolatnak vagy egy érzésnek
zikai nyoma a testben?
Egy gondolattal vagy egy érzéssel kezdődik – mondjuk, a
félelemmel. Egy orvos azt mondja, csak három hónapunk van hátra.
Vagy valaki beolt valamivel, és gyelmeztet rá, hogy kellemetlen
mellékhatásai lehetnek. De talán nem ilyen sötét a helyzet. Talán
attól félünk, hogy elhagy a feleségünk, felmond a főnökünk, nem
tudjuk ki zetni a számlákat, nem teljesülnek az álmaink, mindenki
visszautasít, mert szörnyűek vagyunk.
A gondolat ereje hatalmas. Az előagyban lakozó tudatos elménk
tudja, hogy félünk. Csakhogy hüllőagyunk (az amygdala) – az
agytörzs közelében található terület, amely körülöleli a köztiagyat (a
hipotalamuszt) – nem tud különbséget tenni a félelem gondolata és a
valódi, életveszélyes fenyegetés között. Hüllőagyunk azt hiszi, meg
fogunk halni, ez stresszreakcióhoz vezet, ami szabadjára engedi az
egész „harcolj vagy menekülj” mechanimust, aktiválja a HHM-
tengelyt, bekapcsolja a szimpatikus idegrendszert, leállítja az
immunrendszert, mindent előkészít, hogy elrohanhassunk a veszély
elől.
A stresszreakció kellős közepén testünk önfenntartó és önjavító
funkciói hatalmas fékcsikorgás közepette leállnak. A történelem
során rendkívül ritkán volt szükségünk ezekre a reakciókra. Az
egészséges testnek többnyire az élettani nyugalom ellazult
állapotában kellene pihennie. Az őskorban egy boldog törzs
tagjaként legfeljebb hébe-hóba menekülnénk a barlangi medve elől.
Többnyire bogyókat gyűjtenénk, üldögélnénk a tábortűz körül, és
kicsi ősgyerekeket csinálnánk.
Barlanglakó elődeink természetesen nem éltek túl sokáig a
naponta leselkedő valós és állandó veszélyek miatt, amelyektől
minket megvédenek a modern fényűzés tényezői, köztük a megfelelő
hajlék és az élelem. Mindennapjaink stresszkeltő ingerei – a magány,
a boldogtalan kapcsolatok, a munkahelyi stressz, az anyagi stressz, a
szorongás és a depresszió – olyan előagyi gondolatokat és
érzelmeket szülnek, amelyek folyamatos stresszválaszok
kibocsátására ingerlik a hipotalamuszt. Az elme tudja, hogy ezek
csak érzések, de a hüllőagy azt hiszi, megtámadtak minket.
A félelem, a szorongás, a kudarc, a neheztelés és a többi negatív
érzés működésbe hozza a HHM-tengelyt.{82} Akár valódi veszélyben
forog a testünk, akár nem, az agyunk szerint igen, tehát aktiválódik
a hipotalamuszunk, és egy kortikotropint felszabadító faktort bocsát
az idegrendszerbe, amely ingerelni kezdi az agyalapi mirigyet. Ezzel
prolaktin, növekedési hormon és adrenokortikop hormon
elválasztására készteti, amelynek stimuláló hatására a mellékvese
kortizolt termel, amelynek az a dolga, hogy fenntartsa testünk belső
egyensúlyát, amikor az agyunk fenyegetést jelez.
 Az aktivizálódott hipotalamusz a szimpatikus idegrendszert (a
„harcolj vagy menekülj” re exet) is bekapcsolja, mire a mellékvese
adrenalint és noradrenalint választ ki, ezek megemelik a
pulzusszámot és a vérnyomást, ami további élettani re exválaszokat
eredményez. Ezeknek a hormonoknak a megjelenése számtalan
különféle anyagcsere-változást okoz az egész testben.
A gyomor-bél traktushoz, a kézhez, a lábhoz vezető ereink
összehúzódnak, míg a szívhez, a nagy izomcsoportokhoz és az
agyhoz vezető véredényeink kitágulnak, azokhoz a szervekhez
terelve a vért, amelyek vészhelyzetben a menekülésünket segítik. A
pupillánk is kitágul, hogy több fényt fogadjon be. Anyagcserénk
felgyorsul, lebontja a zsírraktárakat, és glükózt lök a vérbe, amivel
nagy adag energiához juttat bennünket. Légzésszámunk is megnő,
hörgőink kitágulnak, több oxigén kering a szervezetünkben, izmaink
megfeszülnek, felkészülnek, hogy elugorjanak az érzékelt veszély
elől.
A gyomorsavtermelés fokozódik, az emésztőenzimek mennyisége
csökken, ez gyakran a nyelőcső izmainak görcséhez, hasmenéshez
vagy székrekedéshez vezet. A kortizol elnyomja az
immunrendszerünket, amire azért van szükség, hogy a támadásban
szerzett sebeket kísérő gyulladás kisebb legyen. Szaporodás kizárva
– veszély esetén nagy luxus a szex!
Testünk lényegében nem alszik, nem emészt, nem szaporodik,
hanem a rohanásra, a légzésre, a gondolkodásra, az oxigén- és
energiaellátásra összpontosít a biztonságunk érdekében. Ha zikai
veszély fenyeget, a változások segítenek, hogy szembeszálljunk vele,
vagy elmeneküljünk előle. Ha a tudatunkban létezik a fenyegetés, a
hüllőagy nem érzékeli a különbséget, ekkor is elindítja az ismétlődő
stresszreakciókat. A természet élettani válaszai végül többet ártanak,
mint használnak.
Aminek az lesz következménye, hogy a test nem tud ellazulni,
nem tudja megjavítani magát, ezért elkerülhetetlenül megbetegszik,
hiszen nem tartják karban az önjavító mechanizmusok. A szervek
elromlanak. A naponta újratermelődő rákos sejteket nem semmisíti
meg az immunrendszer, tehát szabadon osztódnak. Az emberi test
krónikus elhasználódása áldozatot követel, és végül megbetegszünk.
De nem kell így lennie. A test tudja, hogyan lazulhat el a
kiegyensúlyozó relaxációs válasz segítségével, amelyet Herbert
Benson írt le először (lásd 8. fejezet). Ha a tudatos előagy pozitívan
gondolkozik, és szeretetet, kapcsolatot, meghittséget, örömöt,
reményt érez, a hipotalamusz nem vált ki több stresszreakciót.
Amikor optimisták vagyunk, és reménykedünk, úgy érezzük, hogy
szeretnek és támogatnak minket, szakmai és kreatív életünk rendben
van, spitiruális életünk gazdag, és van szexuális partnerünk, a
stresszválasz helyét a relaxációs válasz foglalja el.
A szimpatikus idegrendszer kikapcsol. A kortizol- és az
adrenalinszint leesik. A paraszimpatikus idegrendszer veszi át az
irányítást. Az immunrendszer ismét beindul. És a test hozzálát a
természetes önjavító munkához, a betegség megelőzéséhez, és
gyógyítgatni kezdi már meglévő betegségeit. A „jól” lévő
emberekben megakadályozhatja, a beteg emberekben kezelheti is a
betegséget.
Íme! A gondolataink öngyógyításhoz vezettek. A tudat
meggyógyította a testet, és ez nem a éle New Age-es, meta zikai
duma. Merő biológia.
Szilárdan hiszem, hogy pozitív meggyőződéssel és gondos
ápolással kikapcsolhatjuk a stresszreakciót, előidézhetjük a
relaxációs választ, testünk visszatérhet az élettani nyugalom
természetes állapotába, hogy azt tegye, amihez a legjobban ért:
gyógyítsa magát. Tudatunk a kapcsolataink révén gyógyíthatja meg
legtökéletesebben a testünket. Mindenki tudja, hogy a szerelem
gyógyszer, de tudták-e, hogy nemcsak a lelket, hanem a testet is
gyógyítja? Ezzel szemben a magány, a harag és a neheztelés méreg a
testnek. A kapcsolat, a meghittség és a családdal, a barátokkal való
összetartozás érzése bele van programozva a DNS-ünkbe, és ha
kielégítjük ezek iránti vágyainkat, a testünk jobb egészséggel reagál.
Aki megtalálja a törzsét, érzi, hogy szeretik, olyan emberekkel veszi
körül magát, akik olyannak fogadják el, amilyen, optimalizálja teste
öngyógyító képességét, és felkészíti a csodákra.
 5. FEJEZET:

 A MAGÁNY MEGMÉRGEZI A TESTET

„Óriási szükségünk van egy másik lélekre, akihez

odasimulhatunk.”
SYLVIA PLATH

Amikor azt fontolgatjuk, „egészségesek” vagyunk-e, alighanem

ösztönösen az étrendünkre, a mozgásprogramunkra, a vita-
minjainkra, a káros szokásainkra, a génjeinkre és arra gondolunk,
vajon betartjuk-e az orvosunk tanácsait. De eszünkbe jut-e, hogy
számíthatunk-e egy szerető közösség feltétlen támogatására?
Aligha. Pedig nem ártana.
Mint kiderült, a magány jobban megbetegít, mint a dohányzás; a
támogató közösség pedig növeli a várható élettartamot. Nem
hisznek nekem? Menjünk vissza az időben 1961-be, a pennsylvaniai
Roseto városába, ahol olasz bevándorlók egy csoportja az Újvilágba
ékelődve újjáteremtette az óhazát.
Mint névadója, a dél-olasz hegyek között található Roseto
Valfortore, a pennsylvaniai Roseto is egy erdős hegygerinchez simul
– csakhogy a Poconos-hegységben, ahol az Újvilágban szerencsét
próbáló olasz bevándorlók kis csoportja 1882-ben letelepedett.
Távoli fekvése miatt kevés idegen téved ide. De jöjjenek velem
Rosetóba, hadd vezessem körbe önöket.
 Nappal olyan üres, mint egy kísértetváros, mert a gyerekek
iskolában vannak, a rosetói fér ak és nők pedig hosszú, fárasztó
műszakokat húznak le vagy a kőfejtőben, vagy az inggyárban,
megpróbálnak annyi pénzt összegyűjteni, hogy egyetemre
küldhessék a gyerekeiket.
A Garibaldi sétánynak nevezett főutca két oldalán kétszintes
kőházak bújnak egymáshoz a sziklás domboldalon. A Carmel-hegyi
Miasszonyunk temploma a szomszédos épületek fölé magasodik –
akkor telt meg élettel, amikor a lelkes és kezdeményező kedvű atal
Pasquale de Nisco atya átvette. Neki köszönhető Roseto város
sikereinek nagy része. Arra buzdította a lakosokat, hogy termeljenek
növényeket, neveljenek disznót, telepítsenek szőlőt, alakítsanak
egyházi közösségeket és szervezzenek emlékünnepeket. Nem sokkal
később iskolák és boltok nőttek ki a földből, megalakult az inggyár,
s szárba szökkentek a kultúra más bizonyítékai is.
Esténként, amikor vége a munkának, Roseto megelevenedik. Az
emberek a főutcán sétálgatnak meg-megállva, hogy pletykáljanak
egy kicsit a szomszédokkal, vagy megigyanak egy pohár bort,
mielőtt hazamennek, és átveszik a háziruhájukat. Amikor megszólal
a templom harangja, az asszonyok a közös konyhában gyülekeznek,
és hagyományos olasz ételeket főznek, a fér ak az esti szertartásra
készülve összetolják az asztalokat, és az egész közösség összegyűlik
a pasta, az olasz kolbász, a zsírban sült húspogácsa hegyek és a vino
mellett.
Mivel szomszédaik, az angolok és a walesiek lenézik az új olasz
bevándorlókat, a rosetóiaknak 1961-ben be kell érniük egymással.
Általában többgenerációs otthonokban élnek. Együtt járnak
templomba. A szomszédok ki-be járnak egymás konyhájába, és az
ünnepeket jókedvűen, együtt ülik meg. A közösség munkamorálja
nagyon erős. Nem elég, hogy Rosetóban mindenki dolgozik: ugyanaz
a küldetésük, ugyanaz az életcél hajtja őket a sokszor derékszaggató
munkában. A gyerekeiknek akarnak jobb életet.
A rosetóiak törődnek egymással, senkit sem hagynak egyedül
küszködni. Roseto 1961-ben élő bizonyíték a klán erejére.
A pennsylvániai kisvárost soha nem ismerte volna meg a világ, ha
nem keltette volna fel az Oklahomai Orvosi Egyetem professzorának,
dr. Stewart Wolfnak a gyelmét, aki a közeli Poconos-hegységben
vásárolt nyaralót.
Egy nyáron dr. Wolfot felkérték, tartson előadást a helyi orvosi
társaságban, és az előadás után az egyik doki meghívta egy italra. A
helyi doki néhány sör után arról elmélkedett, milyen különös, hogy
a szomszédos Bangorhoz képest milyen kevés infarktus van
Rosetóban.
Dr. Wolf felfülelt. A beszélgetés abban az időben játszódott le,
amikor a ragályként terjedő szívinfarktus vezető helyre tört a 65
éven aluli fér ak halálozási okai között. Dr. Wolf elvégezte a
leckéjét. Átnézte Roseto halotti bizonyítványait, és hét évre
visszamenően összehasonlította a környező városok halotti
bizonyítványaival. És csodák csodája, míg a bangori fér ak
szívrohamból származó halálozása megegyezett az országos átlaggal,
a rosetóiaké a fele volt. Sőt, a 65 éven aluliaknál majdnem elérte a
zérót. De nemcsak a szívbajé – halálozási arányuk 30–35 százalékkal
alacsonyabb volt az országos átlagnál.
A felfedezés további kutatáshoz vezetett.
Az adatgyűjtésben segédkező John Bruhn szociológus így idézi fel
a történteket Malcolm Gladwell Kivételesek című művében: „Nem
volt öngyilkosság, alkoholizmus, drogfüggőség, és nagyon kevés
bűnözés. Senki nem volt segélyen. Akkor megnéztük a
gyomorfekélyt. Senkinek nem volt gyomorfekélye sem. Ezek az
emberek egyszerűen az öregségbe haltak bele. Ez van.”{83}
Ezen a ponton dr. Wolf és csapata mindent elkövetett, hogy
kiderítse, miért voltak ezek a rosetóiak ennyire ellenállók a
betegséggel szemben. A választ kereső kutatók kotorásztak,
keresgéltek, vizsgálódtak és kikérdezték a falu felnőttjeinek
kétharmadát. Dr. Wolf eredetileg arra gyanakodott, hogy valamilyen
óhazából magukkal hozott táplálkozási fortélyról van szó. Talán az
olívaolaj, gondolta. Tehát felfogadott 11 dietetikust, akik elkísérték
a rosetóiakat a fűszereshez, és meg gyelték, ahogy főznek.
De nem ebben rejlett a megoldás. Mivel nem engedhették meg
maguknak az olívaolajat – a legegészségesebb lehetőséget –, zsírral
főztek, s többnyire kolbásszal, pepperonival, szalámival és tojással
megrakott pizzát ettek. A kalóriabevételük sokkoló 41 százaléka
zsiradékból származott.
Ráadásul a Rosetóban élő olasz-amerikaiak nem is voltak zikailag
ttek. Legtöbben dohányoztak és ülőmunkát végeztek, sokan voltak
kövérek. De akkor mi magyarázza az eltérést? Dr. Wolf most a
génekre gyanakodott. Mivel a rosetóiak ugyanabból az olasz
falucskából származtak, talán egy betegségelhárító gént örököltek.
Így lenyomozta a többi Egyesült Államokban élő, Roseto Valfortóból
származó bevándorlót, hogy kiderítse, ugyanolyan egészségesek-e,
mint pennsylvaniai rokonaik. Csakhogy az ugyanabból a faluból
származó, de az Egyesült Államokban szanaszét élő bevándorlók
nem voltak egészségesebbek az átlagnál. Nem a génekben rejlett a
magyarázat.
Dr. Wolf ezután Roseto földrajzát mérte fel. Talán a vizükben vagy
annak a kórháznak a minőségében volt valami, ahová orvoshoz
jártak. A vizsgálatot a két szomszédos városban is lefuttatták, ahol a
szívrohamok aránya megegyezett az országos átlaggal. De nem a víz
volt. Ugyanazt a vizet itták, mint Nazarethben és Bangorban, ahol az
emberek ugyanolyan betegek voltak, mint a népesség többi része.
Sem a kórház, sem az éghajlat – mindkettő közös volt a többiekkel.
Dr. Wolf nagysokára rájött, hogy ha nem az étrend, nem a
földrajzi adottság, a gének vagy az orvosi ellátás minősége, akkor
magában Rosetóban kell lennie valaminek, ami elhárítja a
betegséget. Arra a következtetésre jutott, hogy egy támaszt nyújtó,
szoros közösség jobban hat a szív egészségére, mint a
koleszterinszint vagy a dohányzás.
Dr. Wolf akkor fejezte be a kutatást, amikor Roseto közösségi
életének aranykora a végéhez ért. Miközben Roseto lakosai a
kőbányában vagy az inggyárban robotoltak, hogy egyetemre
küldhessék a gyerekeiket, és valóra válthassák az amerikai álmot, az
új generáció már egyáltalán nem lelkesedett a rosetói életformáért,
amely a modernizálásnak is ellenállt. Amikor a atalok kirepültek,
és tanulni kezdtek az egyetemeken, új ötleteket, új álmokat és új
embereket hoztak haza. Az olasz-amerikaiak már nem olaszokkal
házasodtak. A gyerekek elkerülték a templomot, klubokba jártak, és
külön házat építettek maguknak az elővárosban kerítéssel és
medencével.
A változások, az elhagyatott, többgenerációs otthonok
következtében az esti ünnepek közösségi létformája átadta helyét a
szomszédos közösségeket irányító „mindenki magáért” lozó ának.
A szomszédok, akik rendszeresen átugrottak egy váratlan
látogatásra, felhívták egymást, hogy időpontot egyeztessenek. A
megszokott esti rituáléból, amikor a felnőttek énekelgettek, a
gyerekek meg golyóztak és játszottak, tévé előtt töltött esték lettek.
 1971-ben, amikor az egészségesebb táplálkozás és a rendszeres
testmozgás hatására országszerte csökkenni kezdett a szívroham
áldozatainak aránya, Rosetóban először halt meg infarktusban egy
45 évnél atalabb ember. A magas vérnyomásos esetek száma a
háromszorosára nőtt. Az agyvérzések is szaporodtak. És az 1970-es
évek végére sajnos a halálos szívinfarktusok száma már Rosetóban is
elérte az országos átlagot.
Mint kiderült, az emberek jobban táplálják egymást, mint a
spagetti, ami meg is látszik az egészségünkön. Dr. Wolf még sokáig
tanulmányozta a rosetói közösséget, és arra a következtetésre jutott,
hogy a magányos embert jobban elcsüggesztik a mindennapos
kihívások, és az e éle csüggedés stresszreakcióra készteti a testet.
Egy támogató közösség körében azonban megnyugszik az ember. A
megnyugvás azután pozitív hatással van a test biológiájára,
betegségmegelőzéshez, időnként pedig gyógyuláshoz vezet.

Támogató közösség mint megelőzés

Kézenfekvőnek tűnhet, hogy a kapcsolatok jót tesznek a testnek.
Talán arra gondolnak: „Még szép! Nem újság.”
De mikor fordult elő, hogy az orvosuk megkérdezte, nem mérgező
exférjük okozza-e bromyalgiájukat, vagy nem anyjuk durva
beszólásai miatt hajlamosak-e a szívbetegségre? És mikor fordult
elő, hogy önök kérdezték ugyanezt maguktól?
A fejezet további részében bemutatom, hogy a társadalmi
kötelékek és az egészséges kapcsolatok, köztük a szerelmi viszonyok,
az egészséges szexualitás és egy spirituális közösség támogatása
nemcsak a boldogságunkra, hanem az egész biológiánkra hatással
van.
 Az igazság az, hogy a magány feszültséget teremt, a szerető
közösség pedig megnyugtat. A feszültség és a nyugalom pedig
nemcsak a tudatot, hanem az egész testet érinti. Amikor nincs
támogató közösségünk, és úgy érezzük, egyedül kell megbirkóznunk
az életünkkel, a mindennapos kimerültség szorongást kelt, amelyet
az agyunk fenyegetésnek érzékel. Az ilyen kimerültség mindennek
árt a vérnyomástól kezdve egészen a veseműködésig. A kimerültség
és a stressz negatív hatásai azonban, mint tudjuk, mérsékelhetők, ha
olyan barátok, rokonok és szomszédok állnak mellettünk, akik
törődnek velünk. Valójában ez az egyetlen tényező önmagában
erőteljesebben hat a testünkre, mint az étel, az alkohol, a dohányzás
és a sport.{84}

Közösség és várható életkor

Amikor a várható életkorunkat meghosszabbító viselkedésre
gondolunk, feltehetően olyasmik jutnak eszünkbe, hogy
abbahagyjuk a piálást, mindennap sétálunk, vitaminokat szedünk,
kevesebb készételt eszünk, és bekapcsoljuk a biztonsági övünket;
ritkán fontolgatjuk, hogy belépjünk egy klubba, vacsorát főzzünk a
barátainknak, vagy összebútorozzunk egy helyes emberrel. De talán
itt az ideje, hogy átgondoljuk preventív egészségstratégiánkat, és a
pozitív kapcsolatok gyógyszerével kezdjük kezelni magunkat.
Nem Roseto igazolja egyedül a támogató közösség és az egészség
kapcsolatát. A hasonló elemzések Peruban, Izraelben, Borneón és
másutt is megerősítették azt, amit a kutatók a kis pennsylvaniai
faluban felfedeztek, miszerint a szerető emberek közössége jobban
befolyásolja az egészségünket, mint az, hogy mit eszünk, mennyit
mozgunk, és vannak-e vagy nincsenek egészségkárosító
szenvedélyeink.{85}
Egy tanulmány a kaliforniai Alameda megyében élő embereket
vizsgálta életkorok és nemek szerint. Úgy találták, hogy a
legkevesebb társadalmi kapcsolattal rendelkezőknél háromszor
nagyobb volt a valószínűsége, hogy kilenc éven belül meghalnak,
mint azoknál, akik a legtöbb társadalmi kapcsolatot tudhatták a
magukénak – még akkor is, ha gyelembe vették a már meglévő
egészségügyi problémákat, a társadalmi-gazdasági helyzetet, a
testmozgást és a betegségmegelőző egészségügyi szolgáltatások
igénybevételét.{86} A több társadalmi kapcsolattal rendelkezők között
még rák is ritkábban fordult elő.{87}
A várható életkor kiszámításánál a társaság ugyanannyit nyom a
latban, mint a testmozgás. Egy harvardi tanulmány közel 3000 idős
korú polgár életét vizsgálva megállapította, hogy akik együtt járnak
vacsorázni, kártyázni, közösen végzik a napi teendőiket, a
barátaikkal járnak nyaralni, moziba, sporteseményekre, templomba
és más társadalmi eseményekre, átlagosan két és fél évvel élik túl
visszavonultan éldegélő társaikat. Sőt, azt is megállapították ezekről
a csaknem statikus társadalmi elfoglaltságokról, hogy ugyanannyit
használnak az idősek egészségének, mint az állóképességet javító
tevékenységek. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a
társas elfoglaltság egyenértékű a testmozgás jótékony hatásával.{88}
Több tanulmány is megerősíti, hogy a társadalmi kötelékek
kibogozhatatlanul összefonódnak a várható életkorral.{89}
A szociális támogatottság mértéke még a gyógyulás
valószínűségére is kihat, amennyiben mégis megbetegedne valaki. A
San Franciscó-i Kalifornia Egyetem tanulmánya, amely a Journal of
Clinical Oncology című folyóiratban jelent meg, közel 3000 mellrákos
ápolónő társadalmi hálózatát vizsgálta. A kutatás megállapította,
hogy azoknál a nőknél, akik a rák kialakulása előtt társadalmilag
elszigetelten éltek, 66 százalékkal magasabb volt az általános és
kétszer olyan magas a mellrák miatti halálozás valószínűsége.
Azoknál a nővéreknél, akik egyedül küzdöttek a rákkal, négyszer
nagyobb valószínűsége volt, hogy ebben a betegségben halnak meg,
mint azoknál, akiket tíz vagy annál több barát támogatott. Az
adatok arra utalnak, hogy a barátságoknak még a házastársaknál is
nagyobb az egészségmegtartó ereje. Ugyanebben a tanulmányban a
házastárs léte nem jelentett előnyt a túlélésben – de a sok barát igen.
{90}

A svéd Sahlgrenska Egyetem kutatása szintén igazolta az erős

támogató csoportok védő hatását, az eredményeket a European Heart
Journal közölte. A kutatás során 741 szívbeteg fér társadalmi életét
követték nyomon tizenöt éven keresztül. Megállapították, hogy azok
voltak legjobban védve egy újabb infarktus ellen, akiknek a
legerősebb volt az úgynevezett „társadalmi integrációja”.{91}
A New Scientist egyik cikke is a magány és az egészség
kapcsolatával foglalkozott. Dr. Charles Raison professzor, az Emory
Orvosi Egyetem tanára megállapította: „Azok az emberek, akik
gazdag társadalmi életet élnek, és meleg, nyitott kapcsolataik
vannak, nem betegszenek meg, és tovább élnek.”{92}

Spirituális közösség és egészség

Talán nem gondolnák, hogy a templomba járás használ az
egészségnek, pedig így van. A Kaliforniai Közegészségügyi
Alapítvány kutatásáról az American Journal of Public Health folyóirat
számolt be, ezek szerint a vizsgált 5286 Alameda megyei lakos
esetében huszonnyolc éves időszak alatt szoros összefüggést találtak
az alacsony halálozási arány és a miselátogatás között.{93} Egy másik
tanulmány, amelyet az idősödést kutató Buck Intézet folytatott le, és
ugyancsak az American Journal of Public Health lapjain publikált, a
vallásos gyakorlat és a halálozás összefüggéseit vizsgálta egy ötéves
periódusban 1931 idős, Marin megyei lakoson Kaliforniában. A
következtetések ismét azt igazolták, hogy a miselátogatásnak pozitív
hatása van a várható élettartamra.{94}
Sőt, egy másik tanulmány megállapítása szerint, ha valaki a
szívműtétje után támogatást és erőt meríthet a vallási közösségéből,
háromszor esélyesebb, hogy hat hónap múlva is életben lesz.{95}
De mitől használ ennyire a vallás az egészségnek? Talán arra
gondolnak, hogy ha valaki templomba jár, kevesebb valószínűséggel
piál, füvezik, és kevesebb az egyéjszakás kalandja. És igazuk lesz. A
vallásos emberek valamivel rendesebben viselkednek, mint nem
vallásos társaik.{96} Igazság szerint sok vallásos csoport, például a
mormonok vagy az ortodox zsidók kifejezetten a kevés feszültséggel
járó, pozitív életmód hívei, a mértékletességet és a harmonikus
családi életet hirdetik.
Ám ez önmagában még nem ad magyarázatot a különbségre.
Valami többről van itt szó. A templomba járó embereknek nagyobb
a társadalmi hálózatuk. Egy vallásos közösség megakadályozza az
elszigetelődést, és javítja az egészséget.{97} Egy spirituális közösség
valószínűleg azért van drámai hatással a testi egészségre, mert a
szertartások helye bátorítja az ismerkedést, és az azonos hitű
emberek valamilyen módon gondot viselnek egymásra, akárcsak
Rosetóban.
A rendszeres templomba járók hét és fél évvel (az afro-amerikaiak
majdnem tizennégy évvel) tovább élnek azoknál, akik sohasem
vesznek részt egyházi összejöveteleken.{98} Az egyházi közösségekhez
tartozók vérnyomása kimutathatóan alacsonyabb, kevesebb náluk a
szív- és érrendszeri betegség, a depresszió, az öngyilkosság, a
szerfüggőség kockázata, továbbá erősebb az immunrendszerük.{99} A
mormonok között, akik hitük parancsára szoros, azonos vallási
elveken alapuló közösségben élnek, 24 százalékkal kevesebb a rákos
megbetegedés, mint a teljes népesség átlagában.{100}
Az Alameda megyei tanulmány kutatói úgy találták, hogy intenzív
vallásos gyakorlat mellett kevesebb volt a keringési, emésztő- és
légzőszervi és minden vizsgált megbetegedés. A vallásos
eseményeken való heti rendszeres részvétel egészségre gyakorolt
védő hatása megegyezett a rendszeres testmozgás egészségre
gyakorolt hatásával.{101}
Az nem kérdés, hogy a részvétel egy spirituális közösségben
megakadályozza a társadalmi elszigetelődést. A rosetóiakhoz
hasonlóan, akik törődtek egymással, ezért soha senki nem volt
magányos, a vallásos csoportok általában ugyanilyen közösségi
támogatást nyújtanak, és a bizonyítékok azt igazolják, hogy a test
jobb egészséggel válaszol erre. De más is magyarázza, miért
egészségesebbek a spirituális közösségek tagjai.
A támogató közösség által kiváltott relaxációs válaszon túl egy
felsőbb erőbe vetett hit is pozitív érzelmeket kelthet, ami semlegesíti
a stresszt, és hozzájárul a test önjavításához elengedhetetlen
lélektani nyugalom megteremtéséhez. Azok, akik hisznek egy
felsőbb erőben, azért lehetnek egészségesebbek, mert több értelmet
tudnak találni a veszteségben és a csapásban. Egyik tanulmány azt
mutatta, hogy azok a vallásos szülők, akik bölcsőhalál-szindrómában
vesztették el a gyermeküket, 18 hónappal később jobban
megbirkóztak a veszteséggel, mint nem vallásos társaik.{102} A
vallásos emberek ezenkívül hajlamosabbak a megbocsátásra, ami
csökkenti a stresszreakciót előidéző negatív érzelmeket, például a
haragot és a neheztelést.{103}
Bár egy szerető istenség hívei valószínűleg boldogabbak és
egészségesebbek, mint akik nem hisznek,{104} mégsem kell
valamelyik egyházhoz csatlakoznunk, sőt, valamilyen felsőbb erőben
hinnünk azért, hogy learathassuk a spirituális élet babérjait. A
hagyományos, intézményes vallási keretek a közös hiten alapuló
közösség előnyeit kínálják ugyan, de akkor is javíthatunk az
egészségünkön, ha a magunk módján foglalkozunk többet a
lelkünkkel.
A spiritualitás, amely a társadalomtudósok meghatározása szerint
nem más, mint a szentség keresése, akkor is jótékony hatású, ha
elismerjük és értékeljük az élet szentségét: a természet fenségét, a
gyermekek áldását, a hivatásunkat, a testünket mint a világi szeretet
edényét vagy a házasság szentségét. Amikor rendkívüli
tulajdonságokkal ruházzuk fel a mindennapit, megnyílunk a
transzcendencia számára, ellazul a testünk, boldogabbak, ennek
következtében egészségesebbek leszünk. A spirituális emberek
szintén boldogabbak, lelkileg egészségesebbek, kevesebb gyógyszert
és alkoholt fogyasztanak, jobban boldogulnak és tovább élnek
azoknál, akik nem tekintik spirituálisnak magukat.{105}
Ne feledjük, az egészség szempontjából a vallás sem fenékig tejfel.
Mint minden az életben, a spiritualitás is képes rá, hogy stresszt
keltsen vagy nyugalmat adjon. Azok az emberek, akikben a vallás
bűntudatot, szégyent, elfojtást vagy a haragos isten büntetésétől
való félelmet ébreszt, hajlamosabbak az ismételt stresszreakciókra,
és ez rongálja az egészségüket.{106} Vagyis nem az általában vett
spirituális élet gyógyít, hanem a helyes spirituális élet, az, amelyik
összhangban áll az általunk szentnek tartott igazsággal.
 Párkapcsolat és egészség
Ha nem hiszik, hogy a házasság a hosszú élet receptje, vagy a
szerelmükkel való együttélés gyógyszer, ideje felülvizsgálni a dolgot.
Míg a közösségi élet bizonyítottan javítja az egészségügyi
kilátásainkat, az orvosi szakirodalom szerint a párkapcsolat is
használ a testünknek. Adatok támasztják alá, hogy a házasság
nemcsak az egészségre, hanem a várható élettartamra is kihat.{107}
A Los Angeles-i Kalifornia Egyetem tanulmánya, amely a Journal
of Epidemology and Community Health lapjain jelent meg, a
népszámlálási adatok áttekintésével megállapította, hogy a nem
házasok 58 százalékkal nagyobb valószínűséggel halnak meg
atalon, mint azok, akik kimondják a boldogító igent.{108} A boldog
házasságban élők vérnyomása alacsonyabb,{109} és kevesebbet
szenvednek álmatlanságtól.{110}
Szerelmesek, de még nem házasodtak össze? Ne aggódjanak. Nem
csak a házasok részesülnek a párkapcsolat áldásos hatásaiban. Az
Otago Egyetem új-zélandi tanulmánya során, amely a British Journal
of Psychiatry lapjain látott napvilágot, 1000 embert vizsgáltak meg,
és arra a megállapításra jutottak, hogy a tartós kapcsolatban élőket –
akár házasok, akár nem – kevésbé sújtja az depresszió és az
alkoholizmus.{111}
Egy másik tanulmány, amelyet a Chicago Egyetem és a
Northwestern Egyetem folytatott le és a Stress folyóirat közölt, 500
MBA-képzésben részt vevő diákot vizsgált – akiknek majdnem a fele
házas volt, vagy kapcsolatban élt. A diákokat arra kérték, játsszanak
gazdasági témájú számítógépes játékot, és elhitették velük, hogy ez
a vizsgájukhoz tartozik. Az esemény előtt nyálmintát vettek tőlük,
utána megvizsgálták a hormon-, többek között a kortizol
stresszhormon szintjüket. A stresszkörnyezet megteremtése
érdekében minden diáknak azt mondták, hogy a teszt kötelező, a
kurzushoz tartozik, befolyásolhatja a jövőjüket és az
elhelyezkedésüket.
A stresszhormonok koncentrációja minden résztvevőben
megemelkedett, de a mindkét nembeli egyedülállók
stresszhormonszintje magasabb volt, mint azoké, akik elkötelezett
kapcsolatban éltek. A kutatók levonták a következtetést: „Bár egy
házasság meglehetősen idegesítő lehet, valószínűleg megkönnyíti az
élet más stresszkeltő tényezőinek kezelését.”{112}
Míg egyesek szívesen élnek egyedül, az emberek többsége meghitt
kapcsolatra vágyik egy szeretett lény oldalán. A párválasztás a
biológiai program része, és a boldog házasságban élőknél tapasztalt
pozitív egészségügyi állapot azt sugallja, hogy a páros élet
jótéteményei használnak a testnek. Miként javítja a párkapcsolat az
egészséget? Valószínűleg a tudat erejével. Amikor úgy érezzük, hogy
egy kapcsolatban szeretnek, támogatnak minket, és gondoskodnak
rólunk, a tudatunk kevesebb stresszingert és több relaxációs választ
bocsát ki, amire a testünk is ennek megfelelően reagál.
Ne feledjük, nem egyszerűen párosodásról van itt szó. A
párkapcsolatok stresszesek és pihentetők is lehetnek. Nem minden
kapcsolat, csak az igazi párkapcsolat használ az egészségünknek.
Ami az egészséget illeti, jobb egyedül, mint egy rossz kapcsolatban.
{113}
A boldogtalan házasság árt az egészségnek. Az Ohio Állami
Egyetem Cancer című folyóiratában olvasható tanulmányához 100
mellrákos beteget vizsgáltak meg, és kiderült, hogy a rossz
házasságban élők nehezebben boldogultak, mint azok, akik boldog
házasságban éltek.{114}
Az agresszív házasságok nem csak a sérülések miatt jelentenek
kockázatot, más betegségeket is előidézhetnek. Azok a házasságban
vagy élettársi viszonyban élő nők, akik családon belüli erőszak
áldozatai lesznek, nagyobb valószínűséggel betegszenek meg.{115}
Tehát ne maradjanak csak azért egy rossz kapcsolatban, mert azt
hiszik, használ az egészségüknek. Az a fontos, hogy a relaxációs
válaszokat ösztönző kapcsolatokat ápolják, ne pedig azokat, amelyek
stresszreakciókat keltenek.
Elvesztették a partnerüket? A házastárs halálakor különösen
fontos, hogy a túlélő fél támogatást kapjon. Az egyik tanulmány
kimutatta, hogy azok a nők és fér ak, akik váratlanul, balesetben
veszítik el a párjukat, nagy valószínűséggel maguk is
megbetegszenek. De ha az özvegynek van közeli bizalmasa,
kevesebb egészségügyi problémája támad, és boldogabb lesz.{116}

Szexualitás és egészség
A párkapcsolatok másik jól dokumentált egészségügyi haszna a szex.
Veszélyeinek – nemi úton terjedő betegségek, erőszak, szexuális
bántalmazás és az esetleges nem kívánt terhesség – hangoztatása
mellett talán eszünkbe se jut, hogy a szex jót tesz az egészségnek.
Pedig tanulmányok igazolják, hogy a meghitt partner és az
egészséges szexuális kapcsolat gyelemre méltóan javítja a test
egészségét.
Az egészséges nemi életet élő emberek tovább élnek, kisebb náluk
a szívbaj és az agyvérzés kockázata, ritkábban kapnak mellrákot,
erős az immunrendszerük, jobban alszanak, atalosabbnak tűnnek,
nő az erőnlétük, a termékenységük, nincsenek krónikus fájdalmaik,
ritkábban van migrénjük, kevesebbet szenvednek a depressziótól, és
jobb az életminőségük.{117}
 Rengeteg a bizonyíték. A szex nem egyszerűen csak szórakoztató –
jót tesz az egészségnek! Igaz, az aktív nemi élet jótékony hatása
részben a hancúrozás zikai megnyilvánulásainak köszönhető, az
egészséges nemi élet tudatra gyakorolt hatása azonban – amelynek
során a keletkező élettani relaxációs válaszok semlegesítik a
stresszreakciók következményeit – még ennél is gyökeresebben
befolyásolja a test bológiáját.
Csakhogy életünk valamennyi vetületéhez hasonlóan a szex is
lehet ártalmas. Amikor szexuálisan frusztráltak vagyunk, nem
bízunk a partnerünkben, csaljuk a házastársunkat, gyengül a
libidónk, akkor a nemi élet is stresszreakciót válthat ki. Csak abban
az esetben használhatjuk megelőzésre és gyógyításra, ha egészséges:
nem stresszel, hanem ellazít. Akinek feszültséget okoz a szex,
feltétlenül vizsgálja meg, milyen tényezők gátolják abban, hogy
egészséges nemi életet éljen.

A magány biológiája
Tehát mit jelent, ha szoros közösségben élünk, találkozunk a
hittársainkkal, párkapcsolatot tartunk fenn, sok barátunk van, és egy
egészségjavító, meghitt szexuális kapcsolat előnyeit élvezzük?
Az egészséges kapcsolat gyógyír az elmének, és mint láttuk, a
tudat rendkívüli erővel hat a test élettanára. A fejlett világban
nagyon sokan társadalmi elszigeteltségtől szenvednek. Míg a
társadalmi elszigeteltség időnként kifejezetten hasznos lehet –
alkalmat nyújt, hogy elvonulással, meditációval, magunkra szánt
idővel és különféle erőt adó, egészséges elfoglaltsággal töltsük fel
tudatunkat –, a krónikus társadalmi elszigeteltség magányhoz
vezethet. Számtalan tudományos kutatás bizonyítja, hogy a magány
ugyanolyan stresszválaszt kelt a testben, mint a zikai
fenyegetettségtől való félelem „harcolj vagy menekülj” reakciója.
Időnként mindenki magányosnak érzi magát, de egyeseknél
mindig így van. Egy Vello Sermat nevű kanadai pszichológus és
magánykutató becslése szerint az emberek 10–30 százaléka
határtalanul magányosnak érzi magát.{118} Egy másik tanulmányban
egy újsághirdetésre válaszolva az emberek 16 százaléka vallotta
magáról, hogy „mindig vagy többnyire” magányos.{119} A magányos
emberek 37 százaléka állítja az egészségéről, hogy „rossz” vagy
„nagyon rossz”.{120}
Ahogy Robert Putnam írja Bowling Alone című könyvében:
„Mindenki tudja, hogy ha nem tartozunk semmilyen
csoportosuláshoz, de elhatározzuk, hogy csatlakozunk
valamelyikhez, felére csökkentjük annak az esélyét, hogy jövőre
meghalunk. Ha dohányzunk, és nem tartozunk semmilyen
csoporthoz, statisztikailag ugyanannyit számít, hogy abbahagyjuk a
dohányzást, vagy csatlakozunk valahová. Bizonyos tekintetben
reményt keltenek ezek a felfedezések. Csoporthoz csatlakozni
könnyebb, mint fogyni, rendszeresen mozogni vagy leszokni a
dohányzásról.”{121}
És valóban, John Cacioppo pszichológus, aki egész életében a
társadalmi elszigetelődés, a magány és a test kapcsolatát vizsgálta,
egyetért abban, hogy az egészség szempontjából ugyanolyan
hasznos, ha kigyógyítjuk magunkat a magányból, mint ha leszokunk
a dohányzásról. Cacioppo szerint a magányos emberek a
kortizoljelző gének, a gyulladásos reakció és az immunrendszer
tekintetében élettanilag eltérnek azoktól, akik erős társadalmi
kapcsolatrendszerrel rendelkeznek.{122} A magányos embereknek
stressz hatására magasabb lesz a diasztolés vérnyomásuk,
megváltoznak az immunválaszaik, és erőteljesebbé válik a
kortizoltermelésük.{123} Azt is kimutatták róluk, hogy köreikben
magasabb arányban fordul elő szívinfarktus, mellrák, Alzheimer-kór,
és többet foglalkoznak öngyilkossági gondolatokkal.{124} A magány
még a koszorúér-bypassműtétek halálozási arányára is hatással van.
Egy svéd kutatás 1290 szívműtéten átesett beteget vizsgált, és azt
találta, hogy azok közül, akik a műtétet megelőzően egyetértettek a
„magányosnak érzem magam” megállapítással, lényegesen többen
haltak meg a műtét után.{125}
A magányos és nem magányos egyének összehasonlító
vizsgálatakor azt tapasztalták, hogy a magányosok kardiovaszkuláris
működése jelentősen megváltozott, az erek perifériás ellenállása
megnőtt, az ereket ellazító szén-monoxid szintje csökkent, a
pulzusszám és a szív összehúzódó képességében észlelt eltérések
pedig a zikai fenyegetettség állapotát imitálták.
A kutatók gyanítják, hogy a magányos emberek rossz alvók, és a
kevés alvás köztudottan alacsonyabb glükóztoleranciát és magas
kortizolszintet okoz, emellett fokozza a szimpatikus idegrendszer
„harcolj vagy menekülj” reakciójának hevességét. Ezek a hatások a
normális öregedési folyamatoknak felelnek meg, és
megmagyarázhatják, miért szenved a magányos emberek teste.{126}
Úgy találták, hogy a krónikusan magányos embereknek a nap
folyamán magasabb a nyálban mért kortizolszintjük, ami a
kortikotropin-felszabadító hormon fokozott termelésére és a HHM-
tengely aktiválódására mutat, ez pedig stresszválaszt idéz elő.{127}
Tanulmányok sokasága bizonyítja továbbá, hogy a magány elnyomja
az immunműködést, ezzel megnehezíti a fertőzéssel szembeni
harcot, a rákos sejtek kiszűrését és a test gyógyulását.{128}
 Cacioppo úgy gondolja, hogy a magány nem akkor szűnik meg, ha
többet vagyunk másokkal. Véleménye szerint a másokhoz való
viszonyulást kell megváltoztatni. A magányos emberekkel
előfordulhat, hogy potenciális veszélyforrásnak tekintik
embertársaikat. Amikor úgy érezzük, hogy veszélyben vagyunk,
ártalmas stresszhormonokat és más félelemvegyületeket termelünk.
Ha meggyógyítjuk a magányunkat, a testünk következhet.
A tudat néha annak látja a magányt, ami: a leszakadás, a sehová
sem tartozás, a szeretetlenség érzésének; de a hüllőagy csak egyetlen
módon képes a testtel kommunikálni: „Houston, egy kis baj van.”
Hiába tudja a tudat, mi a különbség, ha egy zsákmányra leső
vadállattal nézünk farkasszemet, vagy ha magányosnak érezzük
magunkat, az agy ugyanazokat a hormonokat választja ki a
szervezetben. Amikor a tudat riadókészültséget fúj, a
hipotalamuszunk, a hipofízisünk és a mellékvesénk megelevenedik,
és stresszhormonáradatot – például adrenalint, noradrenalint és
kortizolt – zúdít a véráramba, amelyek Paul Revere-ként vágtáznak,
hogy minden szervnek megvigyék a hírt az elszabadult vadállatról.
Amikor a hüllőagy észreveszi, hogy elment az oroszlán, a
stresszmechanizmusok leállnak, és a szervek ismét visszazökkenek a
rendes kerékvágásba. Ám aki krónikus magánytól szenved, annak a
teste bekapcsolja, majd azután úgy is hagyja a stresszreakciót, ez
pedig idővel nemcsak az egészségét károsítja, hanem az életét is
megrövidítheti. De ha tudjuk, hogy a magány ugyanolyan ártalmas
az egészségre, mint a dohányzás, nem kellene-e az orvosoknak az
egészséges életmód receptjébe belevenni a társadalmi támogatást és
a magány enyhítését is?

Nem minden kapcsolat született egyenlőnek

Tudományos adatok támasztják alá azt a nézetet, miszerint az
egészséges kapcsolat a tudatra, a tudat viszont a testre hat.
Csakhogy nem minden kapcsolat született egyenlőnek. Sok
magányos ember éppen egy tudatát, testét megrázó, ártalmas
kapcsolat után döntött az egyedüllét mellett. Tudjuk, hogy a
gyermekkori abúzus vagy az elhanyagolás megrövidítheti az életet.
{129}
Az állandó veszekedéssel és ellenségeskedéssel terhelt
kapcsolatokat zikailag és érzelmileg is megszenvedik az emberek.
{130}
Egyértelmű, hogy az a házasság, amelyben zikai bántalmazás
fordul elő, sérülést, sőt, halált okozhat. Ha utcai bandánk állandóan
lövöldözésekbe keveredik, folyamatosan veszélybe sodorjuk az
egészségünket. Ha társaságunkat a közös heroinélvezet tartja össze,
akkor az egyedüllét jobbat tenne az egészségünknek.
A fenti példákból egyértelműnek tűnhet, miért károsak a rossz
kapcsolatok, azonban vannak a támogatást nélkülöző társadalmi
kötelékeknek körmönfontabb fajtái is, amelyek szintén rongálhatják
az egészségünket. Talán fel sem tűnik, hogy templomi közösségünk
elítél, amiért nem tartjuk be a társadalmi normákat, noha a
tudatunkban valószínűleg megszaporodnak a stresszválaszok, és
károkat okoznak a testünkben. Amikor a családunk állandóan
minket ugrat, valahányszor csak hazamegyünk látogatóba, akkor a
vasárnapi ebéd már nem olyan pihentető, mint Rosetóban. Amikor a
gyerekünk osztálytársainak a szüleivel lógunk, de nem merünk
önmagunk lenni, a testünk szintén veszélyt szimatolhat.
Nem újság, hogy az egészségtelen kapcsolatok károsak. Nem is
meglepő. Alighanem mindenkinek volt már olyan viszonya az
életben, amelyről tudta, hogy ártalmas, de nem biztos, hogy
fel gyelt a testében zajló élettani folyamatokra. Ha rákos lesz
valaki, nem következtet automatikusan arra, hogy gyalázatos
házassága gyengíthette meg az immunrendszerét, amikor ismételt
stresszreakciókat okozott. Az infarktust se kapcsolja össze a
nővérével, akitől szóbeli balegyeneseket kap, valahányszor felhívja,
vagy a „barátnőjével”, aki minden találkozás alkalmával
ledorongolja, majd kibeszéli a háta mögött.
Bár az adatok tanúsága szerint a kirobbanó egészséghez emberi
társaság kell, ám valójában olyan egészséges, őszinte kapcsolatokra
lenne szükség, amelyekben ítélkezés és kritika nélkül önmagunk
lehetünk. A társas kapcsolat önmagában egyszerűen nem elég. Ha
olyan emberekkel vesszük körül magunkat, akiknek a társaságában
nem merünk sebezhetőnek mutatkozni, akkor a testünk
stresszreakciókkal válaszol.
A többi negatív kapcsolati dinamika, köztük az agresszivitás, a
gyűlölet vagy a szeretetmegvonás, szintén stresszválaszt idéz elő,
míg a szeretet, a gondoskodás, a részvét, a ragaszkodás és az
összetartozás érzése az ellazulást és az öröm érzését előidéző
hormonok – az oxitocin, a dopamin és az endor n – kiválasztását
serkenti.
Vagyis barátkozzanak, kerüljék az egyedüllétet, vegyék körül
magukat a barátaikkal és a családjukkal. De gondolják meg, milyen
kapcsolatokat engednek be az életükbe. Okosan válogassák meg a
belső kört, hogy a nap végén ne bírálatot, kritikát, erőszakoskodást,
zsarolást, fenyegetést, hanem támogatást kapjanak.
Az ember társas lény. Történelmi tény, hogy a veszélyektől
hemzsegő világban evolúciós előnyt jelentett a közösségi összefogás.
Lelkünk legmélyén szeretetre, összetartozásra és emberi
kapcsolatokra vágyakozunk. És igen, egyesek kifelé, mások befelé
fordulók közülünk. Vannak, akiknek összetörték a szívét, ezért az
elszigeteltségtől várják, hogy védelmet nyújt egy újabb fájdalom
ellen. Mások jobban igénylik az emberi kapcsolatokat, és megint
mások úgy találják, testük és lelkük kizárólag többórás magányos
meditálással érheti el a ziológiai ellazulás állapotát. Végső soron
saját megérzésünk gyógyító bölcsességére kell hagyatkoznunk, hogy
rájöjjünk, mi táplálja testünket és lelkünket.
Aki nem érzi biztonságban magát, nehezen teremt kapcsolatot. Ha
csalódott, mint annyian, meg se fordul a fejében, hogy nyíltan és
védtelenül közeledjen valakihez. Pedig létfontosságú, hogy
megnyíljunk. A szégyen, a titkolózás és az elszigeteltség gátolja a
gyógyulást.

A sebezhetőség ereje
A Houston Egyetem professzora, Brené Brown, a Bátraké a boldogság
és az Élj szívvel-lélekkel! szerzője a szégyent, a félelmet és a
sebezhetőség erejét tanulmányozza annak érdekében, miként lehet a
szégyenből meghitt emberi kapcsolatokat teremteni. Egy vírusként
terjedő TEDx-beszélgetésen,***** címe „The Power of Vulnerability”
(A sebezhetőség ereje) Brown a szégyen szerepéről és társadalmi
elszigeteltséghez vezető következményeiről értekezik. Arra tanít,
hogy aki elég bátor ahhoz, hogy sebezhetőnek mutassa magát,
együttérzést táplál mások hibái iránt, és egészséges határokat hoz
létre, előkészíti a terepet az egészséges kapcsolatok számára.
Élj szívvel-lélekkel! című könyvében ezt írja: „Ha teljes szívünkből
akarunk élni és szeretni, és ha az érték pozíciójából akarunk
közeledni a világhoz, beszélnünk kell azokról a dolgokról, amelyek
akadályt jelentenek – különösen a szégyenről, a félelemről és a
sebezhetőségről.” A szégyen szerinte a szerethetetlenség miatti
félelem, s azt állítja, mindenkiben jelen van: „A szégyen emberi
vonás.”
Egyénenként változik, mennyire szégyelljük magunkat, és mit
szégyellünk magunkban, de mindent átitat: a testképet, a munkát, a
pénzt, a kapcsolatokat, a függőségeket, a gyermeknevelést, a szexet,
az öregedést, a családot és még sorolhatnám. De ne csüggedjenek!
Bár valamennyien képesek vagyunk a szégyen érzésére, arra is
képesek vagyunk, amit Brown „szégyenkezelésnek” nevez:
felismerjük, ha felüti rút fejét, alaposan megvizsgáljuk,
ragaszkodunk értékeinkhez és autentitásunkhoz, ezekre
támaszkodva összeszedjük a bátorságunkat, részvétet teremtünk
magunkban azok iránt, akiket a saját szégyenük súlya nyom, és
mindezek eredményeképpen sikeresen kapcsolatba lépünk velük.
A bűntudat és a szégyen között Brown szerint az a különbség,
hogy a bűntudat jelentése: „rosszat tettem”, míg a szégyen azt
sugallja: „rossz vagyok”. Míg a bűntudat gyakran arra ösztönöz,
hogy erkölcsösebben éljünk, a szégyen méreg, meghiúsítja a hiteles
kapcsolatokat. Brown azt javasolja, szedjük össze a bátorságunkat,
legyünk sebezhetőek és hitelesek, érezzünk részvétet magunk iránt,
intsünk búcsút a perfekcionizmusnak, és legyünk „odaadóak” –
éljünk, szeressünk teljes szívből.
A szégyen, a félelem és a sebezhetőség kutatása közben Brown
felfedezte, hogy az odaadó emberek élete csupa érték, nyugalom,
játék, bizalom, hit, megérzés, remény, hitelesség, szeretet,
összetartozás, öröm, hála és kreativitás, ellenben elutasítják a
perfekcionizmust, az érzéketlenséget, a rendíthetetlenséget, a
kirekesztést, az önteltséget, a cukiskodást, a konformizmust, az
ítélkezést és a szűkmarkúságot.{131}
 Minden nap újabb lehetőség, hogy szorosabbra fonjuk az értékes
emberekhez fűződő viszonyunkat. Ha érez a szívünk, rugalmasan
kezeljük a szégyenünket, nem ítélkezünk mások felett, elsajátítjuk a
megbocsátás művészetét, gyakoroljuk a hitelességet, és
lecsupaszítjuk a lelkünket, azzal megengedjük, hogy elménk csodát
tegyen, és felkészítjük testünket eredeti, öngyógyító üzemmódjára.

Recept a magányra
Még az is ellensúlyozhatja a magány és a társadalmi elszigeteltség
által okozott negatív egészségügyi hatásokat, aki azért él egyedül,
mert a hiábavaló próbálkozások után lemondott a társasági életről,
vagy eldöntötte, hogy magányos lesz. A 8. fejezetben olyan
módszereket tanítok majd, amelyekkel otthon is kiválthatják a
relaxációs és enyhíthetik a stresszválaszokat.
Ha magányosak, de erősíteni akarják az egészségüket, vagy
mérgező kapcsolatot tartanak fenn, de ellensúlyozni szeretnék a
testüket érő ártalmakat, folytassák az olvasást. A 10. fejezetben
diagnosztizálhatják életük valamennyi zűrös kapcsolatát, cselekvési
tervet készíthetnek a magány ellen és az egészséges kapcsolatokkal
járó egészségügyi előnyök kiaknázásáért.
Addig is szeretném, ha tudnák, hogy a magány enyhítésének
legjobb módja, ha kapcsolatba lépünk valódi önmagunkkal.
Mutassuk meg a világnak igazi, hiteles, gyönyörű, csodálatos
személyiségünket. Olyan sokan vagyunk, akik a beilleszkedés
reményében határtalan energiát áldozunk arra, hogy másnak
mutatkozzunk, mint amilyenek vagyunk. Az elfogadás iránti
küzdelemben elveszítjük önmagunkat, és az egészségünk szenvedi
meg ennek következményeit.
 Az igazság az, hogy aki a társadalom elismerésére törekszik,
mozgó célpontra lő – vagyis követi az irányzatokat, másokhoz
hasonlítja magát, feláldozza, amit szeret, azért, amiről úgy gondolja,
hogy mások szeretik, és a konformitás ktív szabályaihoz
alkalmazkodik. Minél jobban meg akar felelni, annál
elszigeteltebbnek fogja érezni magát. Ahogy Brené Brown mondta a
Chris Guillebeau szerző és blogger által szervezett World
Domination Summiton tartott megindító beszédében: „A megfelelés
az összetartozás első számú korlátja.” A magány jól bevált receptje.
Ráadásul nagy árat zetünk érte: nem csak magányosak, betegek is
lehetünk tőle.
Néha kísértésbe esünk, és a társadalom elismerését keressük, hogy
ne érezzük a számkivetettság fájdalmát. Mindenki azt szeretné, ha
szeretnék és elfogadnák. Tartozni akarunk valahová. De milyen
áron? Megéri-e, hogy eláruljuk, és egy megfoghatatlan megfelelési
tényezőkhöz igazított, állandóan újjátermelt műanyag énnel
helyettesítsük valódi önmagunkat? Amikor a megfelelési tényezők
napról napra változnak?
Dehogy!
Talán nem „menő”, ha letépik az álarcot, és szabad utat engednek
belső ragyogásuknak, de lehetővé teszi az elmélyült kapcsolatokat.
Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy valaki sajnálkozás nélkül legyen
„nem menő” – és a könyvemben azok az emberek a legmenőbbek,
akik szembe mernek szegülni a pop-kultúra valamennyi parancsával.
Ha valaki olyan bátor, hogy mentegetőzés nélkül önmagát adja,
mágnesként vonzza azokat, akik régóta gyűjtögetik ehhez a
bátorságot. Ez pedig, barátaim, a legbiztosabb módszer a magány
enyhítésére.
 6. FEJEZET:

A HALÁL OKA: TÚLFESZÍTETT MUNKA

„A természetellenes munka túl megerőltető.”

BHAGAVAD-GÍTÁ

Azt már tudjuk, hogy a munkahelyi ártalmak veszélyeztethe- tik az

egészségünket. A katona meghal a csatában. A rendőr a bűnöző
célkeresztjébe kerül. A kőműves lezuhan a huszadik emeletről. A
kutatót biológiai baleset éri, és elkap egy ritka, fertőző betegséget.
Tiszta sor, hogy amit a munkahelyünkön csinálunk, kihat a
testünkre. Nem csak a zikai kockázatokról beszélek. A tudatunk
ugyanígy hat a testünkre, amikor stressz- vagy relaxációs válasszal
reagál a munkanapunkra. Tudjuk, hogy a munka megterhelő lehet,
de ha szeretjük, felkap az áramlat, van célunk, küldetésünk, hálásak
vagyunk, hogy valami fontos dolgot csinálhatunk. Az ilyen érzések
használnak a testnek, a stressz ellenben árt neki.
Azzal mindenki tisztában van, hogy a munkahelyi stressz mérgező,
és zikai tüneteket produkálhat. Bárki tanúsíthatja, akit elkapott a
migrén egy meghiúsult szerződés után, vagy begörcsölt a válla,
amikor a főnöke leteremtette.
De kinek írta fel az orvos a daganatára, hogy szerezzen olyan
munkát, amelyet szeret; és az irritábilisbél-szindrómájára, hogy ha
felmond, talán kigyógyul a betegségéből? Ki emlékszik arra, hogy az
agyvérzését a munkahelyi stressz rovására, krónikus betegsége
spontán gyógyulását az örömteljes munka számlájára írták?
Lehet, hogy itt a paradigmaváltás ideje.
Talán nem sokat foglalkoztak azzal, miként befolyásolja a
munkájuk az egészségüket. Ha megbetegedtek, a hibás géneket, a
helytelen táplálkozást, a kevés mozgást vagy egy biokémiai
elégtelenséget okoltak a betegségükért – és lehet, hogy igazuk volt.
Csakhogy a munkahelyi stressz tetézheti, sőt, előidézheti a bajt.
Talán meglepődnek, ha kiderül, hogy betegségüknek nem feltétlenül
a tabletta vagy a műtét a gyógyszere. Talán új megoldásokat kellene
találniuk a munkahelyi stressz kezelésére, meg kellene változtatni a
jelenlegi munkarendjüket, vagy pályát kellene módosítaniuk, hogy
enyhítsék szorongásukat.
Mint kiderült, tényleg halálra dolgozhatjuk magunkat, vagy
hivatásunk szavát követve visszanyerhetjük az egészségünket.
Japánban jobban oda gyelnek a munkahelyi stressz egészségügyi
hatásaira. Még szavuk is van rá: karosi, ami annyit tesz, hogy
„belehalt a túlfeszített munkába”.
A többi 7,7 millió japánhoz hasonlóan, aki több mint heti 60
órában gürcöl, Satoru Hiraoka is jó katona volt, a vállalat volt az
első, a család az utolsó, száműzte az életéből a szabadidőhöz, a
hétvégi pihenéshez és a vakációhoz hasonló léha dolgokat. Hiraoka,
a Tsubakimoto Seiko oszakai precíziós gyárának középvezetője
huszonnyolc éven keresztül napi 12–16 órát dolgozott, a hét végére
néha 95 munkaórát is összegyűjtött.
És ez nem túlzás. Hiraoka bélyegzőkártyája azt mutatja, hogy a
korai halála előtti évben 1400 túlórája volt. Ahogy a tökéletes
alkalmazotthoz illik, egyszer se jelentett beteget, nem csúsztatott, és
nem hagyott ki napot, hogy megnézze a gyerekei iskolai előadását.
Ideális kigjó sencsi (vállalati katona) volt.{132}
És akkor hirtelen, 1988. február 23-án, negyvennyolc évesen egy
15 órás munkanap után hazament, és orvosi szakkifejezéssel élve
„váratlan szívelégtelenség” lépett fel nála. Azonnal meghalt.
Hiraoka és több tízezer sorstársának halála észrevétlen marad, ha
japán foglalkozás-egészségügyi szakértők egy csoportja nem
tanulmányozza a jelenséget. Ezek az orvosok észrevették, hogy a
túlhajszolt embereknél nagyobb a váratlan szív- és érrendszeri,
valamint agyi eseményekből eredő halál, például a szívinfarktus és
az agyvérzés kockázata. Az első esetet 1969-ben jegyezték fel,
amikor egy huszonkilenc éves munkás agyvérzésben meghalt.{133}
De a japán munkaügyi minisztérium csak 1987-ben kezdett
statisztikákat gyűjteni a karosiról. A japán hivatalos adatok szerint
közel 10 000 karosi-eset fordul elő évente.{134} Egyes jogászok és
orvosok állítása szerint az egy évben előforduló karosi-esetek száma
Japánban megegyezik vagy meghaladja a halálos közlekedési
balesetekét.{135}
Az oszakai székhelyű társadalom-egészségügyi intézet vezetője,
Shunichiro Tajiri azt állítja, hogy a karosi jellegzetesen azok közül
az egyébként egészséges negyven-ötven éves fér ak közül szedi
áldozatait, akik középvezetőként stresszes munkát végeznek, és heti
hat napig több mint 12 órát dolgoznak. Közvetlenül a haláluk előtt
többnyire különféle szédülésekre, émelygésre, erős fej- és
gyomorfájásra panaszkodnak. A karosi-esetek 95 százalékában a
súlyos tünetek fellépését követő 24 órán belül beáll a halál, bár
előfordul, hogy a súlyos tüneteket enyhébbek előzik meg.
Tajiri azt írja a Chicago Tribune-ban megjelent cikkében: „A fér ak
minden esetben egészségesek voltak, betegségre utaló jelek nélkül.
Egyszerűen halálra dolgozták magukat.”
Hiraoka özvegye azok közé a japánok közé tartozik, akik
hivatalosan bejelentették, hogy kártérítési juttatást kérnek.
Azonban, mivel a karosi önmagában nem betegség, hanem állapot,
amelyet valószínűleg a stressz hatására létrejött élettani változások
okoznak; és mert rendszerint nehezen bizonyítható, hogy
közvetlenül az erős munkahelyi stressz vagy a sok túlórázás okozza,
ezeket a juttatásokat nehezebb megszerezni, mint azokat, amelyek a
munkahelyi balesetek áldozatainak járnak.{136} Ennek ellenére egyre
több a bejelentés és a ki zetett kártérítés.

Túlhajszoltság és halál az Egyesült Államokban

Nem csak a japánok dolgozzák halálra magukat, és ez nem is új
jelenség. Egy londoni újság 1863-ban arról tudósított, hogy egy
húszéves nő meghalt, mert naponta átlagosan 16 órát dolgozott
(csúcsidőszakban 30 órás váltásokban) egy ruhagyárban. Ami úgy
hangzik, mint egy megelevenedett Dickens-regény, de igazság
szerint ma is előfordul az Egyesült Államokban, akárcsak Japánban
és Angliában.
Az informatika kora munkafüggővé tett bennünket, nincs több
kényszerpihenő, amíg megjön a postás, nincsenek kézbesítővel
továbbított körlevelek. És nem, nem csak az orvosokat lehet hetente
hétszer 24 órában elérni, hanem majdnem mindannyiunkat. Az e-
mail, a mobiltelefon, a csipogó, a fax, a laptop és az iPad
eljövetelével majdnem mindig elérhetnek mindenkit, ami meg is
látszik az alkalmazottak egyre romló egészségi állapotán. De a rossz
egészség sem tartja vissza őket a munkától. Az Oxford Health Plan
nevű egészségbiztosító tanulmányából kiderült, hogy öt amerikai
közül egy akkor is dolgozik, ha beteg, megsérült, vagy aznap
orvoshoz megy.{137} Ugyanez a fajta megszállottság tartja vissza az
amerikai munkavállalók egyharmadát attól, hogy kivegyék rendes
szabadságukat, állítja az Expedia.com felmérése.
Az angol munkások egynegyede szintén nem veszi igénybe a teljes
szabadságát, ahogy sok francia sem. Csak annyi a különbség, hogy
az európaiaknak jóval több szabadság jut – átlagosan 26 nap a
briteknél és 37 a franciáknál – az átlag amerikai 14 napjához képest.
A másik különbség az, hogy amíg 137 ország ad zetett
szabadságot, a fejlett ipari országok közül az Egyesült Államok az
egyetlen, amelyik nem.{138}
A pihenés hiányát végül összefüggésbe hozták a korai halállal. A
Psychosomatic Medicine-ben 2000-ben megjelent egy tanulmány,
amelyik 12 000 fér t követett nyomon kilenc éven keresztül, és
megállapította, hogy azoknál, akik nem mentek el az éves
szabadságukra, 21 százalékkal megemelkedett a halál, ezen belül 32
százalékkal a halálos szívinfarktus valószínűsége.{139}
Az American Journal of Epidemiology tanulmánya pedig arról
számol be, hogy a John Hopkins kutatói a Framingham Heart Study
húszéves periódusa alatt összegyűjtött adatait értékelve azt találták,
hogy azok a nők, akik hatévente vagy még ritkábban mentek
szabadságra, majdnem nyolcszor nagyobb valószínűséggel kaptak
koszorúér-betegséget vagy szívinfarktust, mint akik évente kétszer
vakációztak.{140}
Jó oka van annak, miért olyan tevékeny a Névtelen
Munkamániások szervezete az Egyesült Államok és más országok 12
lépéses függőségkezelő programjai között. Bár a karosival
kapcsolatos adatok túlnyomó többsége Japánból érkezik, az ENSZ
nemzetközi munkaszervezete, az ILO statisztikái azt mutatják, hogy
az Egyesült Államok jelentősen felülmúlja Japánt, ha túlóráról van
szó. Orvosaink és kormányunk még nem ismeri el önálló
betegségként a karosit, és kártérítési juttatást sem ad érte, mint a
japánok, és mivel nem rögzítjük, nehéz megmondani, milyen
gyakran vezet halálhoz a munkahelyi stressz az Egyesült
Államokban. De lefogadom, hogy sokak egészségét károsítja.

A munkahelyi stressz fajtái

Akik stresszesnek érzik a munkahelyüket, folyamatosan, a teljes
munkaidő alatt stresszválaszokat produkálnak. Képeljék maguk elé a
vörös képű, hordóhasú ügyészt, amint a reszkető tanúval ordibál –
még a füléből is gőz tör elő, mint egy képregény- gurának, amíg a
tárgyalóterem közepén összeroskad az infarktustól. És ott a Wall
Street-i tőzsdés, aki napi 16 órában üvöltözik, amíg az egekbe szökik
a vérnyomása, és negyvenkét évesen agyvérzést kap.
Az aranybilincs élő valóság, sok nagy munkabírású pro már
hajnalban felveszi, és estig rajta is marad, 100 órát dolgozik hetente
a nagy, kövér zetési csekkért cserében. Más, kevésbé kiváltságos
munkavállalók ugyanilyen keményen robotolnak, csak nem ennyire
csodás zetésért. Az orvosok, a befektetési bankárok, az üzleti
tanácsadók, a kamionosok, a pilóták, az ügyvédek és sokan mások
különlegesen hosszú munkaidőben végeznek szokatlanul
megerőltető munkát.
Több dolog okozhat munkahelyi stresszt, de mindegyik ugyanúgy
hat a testre. Ott van a személyek közötti kon iktus, amivel az
ügyvédek, a pénzbeszedők, az ügyfélszolgálatosok és azok az
emberek találkoznak, akikkel a munkatársaik, a feletteseik vagy a
vevőik erőszakoskodnak. Ott van a kockázatos hivatást választó
emberek, például az orvosok, az ápolónők, a tűzoltók, a katonák, a
légi irányítók, a kereskedelmi ották pilótái és a bírósági eljárások
jogászainak a stressze, ahol egyetlen rossz döntés tönkre teheti
valakinek az életét.
És ott vannak azok az állások, amelyeknél elvárás, hogy eladjuk a
lelkünket, és feláldozzuk a hitelességünket. Ilyen a hirdetési
igazgató, akinek lehengerlő reklámhadjáratot kell indítania egy
egészségtelen termékért, a belsős tisztviselő, akire ráparancsoltak,
hogy tartsa a száját a vállalata esetleges csalárd üzelmeiről, a
katona, akinek olyan parancsot adnak, amelyet nem tart
erkölcsösnek, és a politikus, aki feladja saját értékrendjét egy
törvény elfogadtatása érdekében.
És ott van még a munkahelyi tehetetlenség és alkalmatlanság
érzése, amelyet az a nővér él át, aki tudja, hogy az orvos rossz
kezelést alkalmaz, mégis követnie kell az utasításait, vagy a
ranglétra alján álló beosztott, akinek nagy tervei vannak, de azt
gondolja, túl kicsi ahhoz, hogy meghallgassák.
A stressz bizonyos fajtái a szervezet működési hibáiból fakadnak –
azok a csüggesztő és kiábrándító nehézségek, amelyek a minőségi
munkavégzést akadályozzák, mint az okvetetlenkedő munkatársak,
az elégtelen információáramlás vagy a szükséges felhatalmazás
hiánya, hogy sikeresen megoldjunk egy feladatot.
És a szerepzavar stressze, amely abból adódik, hogy nem tudjuk,
mit várnak tőlünk, illetve fogalmunk sincs, elégedettek-e velünk.
Vagy az ellentmondásos utasítások stressze, amikor a munkahelyi
környezet különböző tagjainak ellentmondó utasításai nyomán
vakarhatjuk a fejünket.
Míg a tudat képes arra, hogy megkülönböztesse a stresszkeltő
tényezőket, a hüllőagy minden esetben ugyanazt a fenyegetést
érzékeli, és beindítja az élettani stresszreakciót. Bármi legyen is az
oka, a test a krónikus magányhoz hasonló élettani válaszokat
produkál. Mivel az agy hormonokkal üzen a testnek, az élettani
válasz ugyanaz, ha a főnökünk szóáradatát hallgatjuk, egy dühös
ügyfelet csitítgatunk, vagy tüzet oltunk egy égő épületben.
Ezért ha legközelebb túlóráznak, a főnök leüvölti a fejüket, vagy
olyan helyzetbe kerülnek, amelyben tehetetlennek érzik magukat,
jusson eszükbe, hogy éveket veszíthetnek az életükből, ha
megterhelik a szívüket, lestrapálják az ereiket, ingerlik az
emésztőrendszerüket, kimerítik a mellékveséjüket, legyengítik az
immunrendszerüket, és kifárasztják a hasnyálmirigyüket.
Igazán megéri? Könnyű a stresszhelyzetek elviselése mellett
érvelni, amikor feljebb akarunk jutni a vállalati szamárlétrán,
küszködünk, hogy a gyengélkedő gazdaságban megtartsuk a
munkánkat, vagy azon aggódunk, miből zetjük ki a lakbért, ha
nem ütjük nyélbe az üzletet. De igazán éveket adnánk az életünkből
azért, hogy több pénzt keressünk, több vevőt hozzunk, vagy jó
benyomást tegyünk a főnökünkre?
Mi lenne, ha inkább az eljövendő egészséges éveinkbe fektetnénk
be azzal, hogy meghúzzuk a határokat, és bevezetjük a munkahelyi
öngondoskodást? A 8. fejezetben megbeszéljük, milyen
módszerekkel védhetjük meg a testünket a munkahelyi stressztől, a
könyv harmadik részében pedig azt fejtegetjük, miként hozhatjuk
összhangba munkánkat és belső értékeinket az egészségünk
érdekében. Addig elég, ha azt mondom, hogy a munkahelyi stressz
nem jóindulatú. Ha tetterős, hosszú életet akarunk, feltétlenül meg
kell találnunk a módját, hogyan dolgozzunk békében és
nyugalomban.
 A munkahelyi stressz jellegzetes tünetei
A munkahelyi stressz hatására először suttog, és csak később kezd
sikoltozni a testünk. Mielőtt leterít egy szívinfarktus, lebénít egy
stroke vagy rákot kapunk, enyhébb tüneteket észlelünk, például fáj a
hátunk, a fejünk, elfárad a szemünk, nem tudunk aludni, kimerültek
vagyunk, hullámzik az étvágyunk, gyomor- és bélrendszeri
panaszaink adódnak.
A következő tünetek sokkal súlyosabb betegségek kialakulására
gyelmeztethetnek.

Hátfájás
Több tanulmány bizonyítja, hogy a hátfájás különféle fajtái, így az
ízületi gyulladással és a bromyalgiával kapcsolatosak, a
mindennapos stresszkeltő tényezők, köztük a munka hatására
súlyosbodnak.{141} A munkahelyi stressz és a hátfájás (valamint az
egyéb muszkuloszkeletális, azaz mozgásszervi fájdalmak) között
azért lehet kapcsolat, mert az ismétlődő stressz és a HHM-tengely
aktiválódása csökkenti a kortizol- és megemeli a prolaktinszintet,
elnyomja az immunrendszert, fokozza a gyulladást, s ezzel növeli a
test érzékenységét a fájdalomra.{142}

Fejfájás
Aki kapott már migrénrohamot egy átdolgozott éjszaka után,
igazolhatja, hogy a stressz fejfájást okoz, mégpedig alighanem azért,
mert az agy fájdalomjelző pályái túlérzékennyé válnak a stressz
miatt. A túlérzékeny agyban a legkisebb nyilallás is izgatni kezdi az
idegeket, ami fájdalmat kelt, és megfeszíti az izmokat.{143}

Fáradt szem
A foglalkozással járó stressz a szemet is kifárasztja, amely viszket,
megduzzad, fáj, a látás elhomályosul, esetenként kettőslátás léphet
fel. Úgy vélik, hogy gyulladás vagy a szem és környékének
túlérzékenysége okozhatja. Bizonyos munkakörökben a
komputerhasználat következtében kimerülhetnek a szem izmai.{144}

Álmatlanság
A munkahelyi stressz hírhedten nem hagyja aludni az embert, és
listavezető az álom elűzésében.{145} Egy svéd tanulmány kimutatta,
hogy a munkaképes korú népesség 10–40 százaléka szenved
munkával kapcsolatos álmatlanságban.{146} A tudósok azt
feltételezik, hogy a stressz hatására kiváltott, megemelkedett ACTH-
és kortizolszint csökkenti a nyugodt alváshoz szükséges melatonin
áramlását.{147}

Kimerültség
Ha a munka kihat az alvásunkra, valószínűleg kimerültnek érezzük
magunkat, de a munkahelyi stressz esetében más élettani tényezők
miatt akkor is kimerültnek érezhetjük magunkat, ha épp jól alszunk.
A kimerültség mechanizmusát ugyan még nem ismerjük eléggé, de a
munkahelyi stressz következtében ezt a tünetet tapasztalják
leggyakrabban az emberek. A munkahelyi stressz a krónikus
kimerültség szindróma kockázatát is növeli.{148} A tudósok
kapcsolatot látnak a munkából fakadó kimerültség és az alacsony
kortizolszint, valamint az öröklődő, stressz által előidézett
kimerültség között.{149} Tény, hogy az emberek egyedien reagálnak a
stressz okozta kémiai változásokra, és egyeseket jobban kifáraszt a
munkahelyi stressz, mint másokat.{150}
Szédülés
Mintha egyes munkakörök nem lennének elég szédületesek, a
munkahelyi stressz hatására egyesek szédülést éreznek. A tünetet
vélhetően az idézi elő, hogy a szimpatikus idegrendszer ingerlésének
következtében megváltozik az érverés, a vérnyomás és a légzésszám.
{151}
Az életjelekben, különösen a légzésszámban beállt változás
hiperventilációhoz vezethet, ez megváltoztatja a test sav-bázis
arányát, és megbontja az idegrendszer egyensúlyi és koordinációs
re exeit a kisagyban és a nyolcadik agyidegben.{152}

Étvágyzavar
Az egyéni biológiai adottságokból adódóan vagy csökken, vagy
megnő az étvágy a munkahelyi stressz hatására, ami
súlycsökkenéshez vagy súlygyarapodáshoz vezet, bár az esetek
többségére az étvágycsökkenés a jellemző.{153} A tanulmányban
résztvevők huszonegy százaléka arról számolt be, hogy egy stresszes
esemény után jelentősen csökken az étvágya.{154} Az érzelmi
stresszkeltő tényezők ACTH- és melanocitastimuláló hormon
termelésére késztetik az agyat, ami étvágy-, ennek következtében
testsúlycsökkenéshez vezet.{155} Érdekes, hogy a szimpatikus
idegrendszer ingerlése egy ghrelin nevű aminosav kiválasztására is
késztetheti a gyomrot, amitől viszont éhesek leszünk, és hízni
kezdünk.{156} Míg ezek a mechanizmusok a stressz kiváltásakor
indulnak be, a krónikus stressz az általa előidézett
kortizoltermeléssel is kihat az étvágyra. Magas kortizolszint esetén
megszaporodik a testzsír, de ha alacsony, a szervezet egy leptin
nevű peptid jelzőhormont termel, amely csökkenti az étvágyat.

Gyomor- és bélrendszeri bántalmak

A munkahelyi stressz többnyire gyomor- és bélrendszeri
bántalmakat okoz. Az émelygést, a gyomorégést, a hasgörcsöket, a
hasmenést és az irritábilisbél-szindrómát valószínűleg a stresszválasz
által generált ACTH megnövekedett mennyisége okozza. Az ACTH
hatására a gyomor ürülése lelassul, ennek következtében
gyomorfájás és hasgörcs léphet fel. A gyomorégés nem csak a
megemelkedett gyomorsavszint miatt erősödik fel, hanem mert a
stresszválasztól leesik a gyomor fájdalomküszöbe, ez pedig felerősíti
a fájdalom érzékelését gyomorégés és gyomorfekélyre való hajlam
esetén.{157} A stressz a gyomor tágulási képességét is csökkenti, ami
serkentően hat a vastagbél izmainak összehúzódására, ezért
hasmenéshez és az irritábilisbél-szindróma egyéb tüneteinek
megjelenéséhez vezet, ezt pedig nagy valószínűséggel a CRF
túltermelése okozza.{158}

Munkahelyi stressz és életveszélyes betegségek

A hátfájást, a gyomorfájást és az álmatlanságot nem tartjuk komoly
egészségkárosító tényezőnek, pedig ezek a stresszválaszra adott
korai gyelmeztető jelek. A tünetek hasonlóak lehetnek a magányos
emberek által tapasztalt jelenségekhez. Az átlag amerikai naponta
körülbelül 50 rövid stresszes epizódot él át, a magányosok és azok,
akik indokolatlanul feszültek munka közben, még ennél is többet,
ami rengeteg energiát követel a testtől, hogy fenntartsa az
egészséges belső egyensúlyt, más néven homeosztázist.
A test eleinte küzd, de idővel elfárad, és rosszabbodni kezdenek a
dolgok. A gyakori vérnyomásemelkedés miatt megvastagodnak és
elhasználódnak az érfalak. A túlzott zsírsav- és glükóztermelés
szívbetegséget előidéző plakkokat hoz létre. A krónikus
izomfeszültség és gyulladás fájdalommal és mozgásszervi
bántalmakkal jár. A kortizoltúltermelés elnyomja az
immunrendszert, és fogékonnyá teszi a szervezetet a fertőzésekre és
a rákra.{159}
A munkahelyi stressz által előidézett krónikus stresszreakció
szívbetegséget, pajzsmirigy-megbetegedést, fekélyt, autoimmun
betegséget, elhízást, cukorbajt, szexuális zavart, depressziót,
anorexiát, Cushing-szindrómát, krónikus fáradtságot, gyulladásos
betegségeket és rákot okozhat.{160} Egy tanulmány egyenesen arra a
következtetésre jutott, hogy ellenséges munkakörnyezetben az
emberek nagyobb valószínűséggel halnak meg idő előtt.{161} Egy
7000 emberre kiterjedő tanulmány kimutatta, hogy a munka jobbat
tesz az egészségünknek, mint a munkanélküliség, a munkanélküliség
mégis jobb, mint egy rosszul zetett, kimerítő, bizonytalan munka,
amelybe kevés beleszólásunk van.{162}
Vagyis talán jó dolog a stresszes munkáért kapott vastag boríték,
de ne feledjék, lehet, hogy mi többet zetünk, mint ők.

Anyagi stressz és egészség

Stresszes a munkánk, és arra gyanakszunk, hogy az egészségünk
látja kárát, ezért azt fontolgatjuk, esetleg rövidebb munkaidőben
dolgozunk, felmondunk vagy pályát módosítunk. Az ám, de a
hüllőagyunkban fészkelő bajkeverő gonosz dolgokat suttog a
fülünkbe, például: „Te tökkelütött, nem engedheted meg magadnak,
hogy felmondj! Miből fogod zetni a számlákat?” Ami sokunk
számára komoly érv. Szervezetünket kimeríti a stresszes munkahely,
ám a munka elvesztése miatti félelem tovább erősíti ezeket az
érzéseket.
 A munkahelyi és az anyagi stressz rendszerint együtt jár. Kész 22-
es csapdája, hiszen az anyagi stressz éppolyan kártékony az
egészségre, mint a munkahelyi stressz és a magány. Rengeteg
tanulmány igazolja a jómód és az egészség kapcsolatát. Az
Egészségügyi és Emberi Erőforrás Minisztérium munkatársa, Gopal
Singh és a Nebraskai Egyetem oktatókórházának professzora,
Mohammad Siahpush az iskolázottság, a jövedelem, a
lakáskörülmények és más tényezők adatainak segítségével mutatót
dolgozott ki a társadalmi és gazdagási viszonyok mérésére. Amikor
megvizsgálták az 1998 és 2000 közötti adatokat, kiderült, hogy a
jómódúak átlagosan 4,5 évvel élték túl a szegényeket (79,2 a 74,7
évvel szemben), és Singh szerint ez a szakadék idővel egyre
szélesedik.{163} A jómódúak csaknem minden létező betegségre
kevésbé fogékonyak a rák kivételével, és amikor rákot kapnak,
sokkal nagyobb vakószínűséggel élik túl.{164} Kevesebb baleset éri
őket, és ritkábban rokkannak meg, a kisbabáiknak kétszer nagyobb
az esélyük az életben maradásra, mint azoknak, akik szegény
családokban születnek.{165}
A gazdagok ráadásul kevesebbet szenvednek a haláluk előtt, mint
a szegények. Egy tanulmány során 2604 hetven és hetven fölött
elhunyt, a halálakor 70 000 vagy több dollárral rendelkező fér és
nő túlélő családtagjait kérdezték meg, s azt találták, hogy a
legnagyobb vagyonnal rendelkezők 33 százalékkal kisebb
valószínűséggel szenvedtek a fájdalomtól a halálukat megelőző
évben. Kevesebben éreztek levertséget vagy légszomjat. A különbség
azután is fennállt, hogy a kutatók gyelembe vették az alany korát,
nemét, etnikai hovatartozását, iskolai végzettségét és a halált
megelőző egészségi állapotát. Miért van ez így? A kutatók
lehetségesnek tartották, hogy a tekintélyesebb anyagi eszközökkel
rendelkezők határozottabban fejezik ki a tüneteiket, és jobb ellátást
követelnek ki maguknak. Ezenkívül jobban hozzáférnek azokhoz a
szolgáltatásokhoz, amelyek nem tartoznak az egészségügyi
alapellátás körébe.{166}
Az e éle ellentét természetesen a tyúk-tojás rejtélyek körébe
tartozik. Azért keresnek a gazdagok több pénzt, mert egészségesek?
Azért kedvezőtlenebb a szegények anyagi helyzete, mert betegek?
Vagy egyszerűen azért jut a gazdagoknak jobb egészségmegőrző és
különleges kezelés, mert meg tudják zetni?
Azt mondhatják erre, hogy a különbség magyarázata az osztályon
felüli ellátás, de a tanulmányok szerint nem ez a helyzet. Hiába
kapják ugyanazt az egészségbiztosítási csomagot, a vállalati
szamárlétra felső hányadán egészségesebbek az emberek, mint az
alján.{167} Bizonyos egészségügyi kormányzati körökben úgy
gondolják, hogy a társadalmi egyenlőtlenség a tettes. Az
alacsonyabb társadalmi-gazdasági helyzetű emberek úgy érzik,
kevesebb beleszólásuk van az életükbe, többet aggódnak az
alapszükségleteik miatt, ami stresszválaszra készteti a testüket.
Stresszelhetünk azért, mert csődöt jelentettünk, lement az
értékpapírjaink értéke, alsóbb osztályba soroltak, munka nélkül
vagyunk, vagy nem tudunk ételt tenni az asztalra. De ha nem is igaz
ezek közül egyik sem, már a puszta gondolatától is megfeszülünk. A
test nem tud különbséget tenni a képzelt (félünk a csődtől) és a
valódi anyagi stressz (igazán becsődöltünk) között. A stresszválasz
mindkét esetben kiváltódik, és betegségként jelentkezhet.
Csakhogy nem kell így történnie. Anyagi helyzetünket ugyan nem
lehet máról holnapra megváltoztatni, de azt igen, hogy miként
reagál a tudatunk az anyagi gondokra.
 A boldog dolgozó egészséges dolgozó
Nem meglepő, hogy azokon a munkahelyeken, ahol nem alázzák
meg az alkalmazottakat, bátorítják a kreativitást, rugalmasak,
emellett támogatják az osztályok közötti kapcsolatokat, a dolgozók
is egészségesebbek. Azoknak a munkahelyeknek, amelyek anyagi
ösztönzéssel kötik össze az alkalmazotti wellnessprogramokat, mint
például a Safeway, bónuszpont jár, amiért javítják dolgozóik
egészségi eredményeit.{168} De nem csak arról van szó, hogy egy
mun-kahely kerüli a megszégyenítő helyzeteket, és egészséges
ételeket rendel a kantinba. Arra is van bizonyíték, hogy míg a
munkahelyi stressz szó szerint megölheti az embert, a boldogan
végzett munka megmentheti az életét.{169}
A szakmai öröm elixír a tudat számára, amelyre a test jobb
egészséggel, több boldogsággal válaszol. Sonja Lyubomirsky
boldogságkutató, a Hogyan legyünk boldogok? szerzője azt állítja,
akik a szakmai és magánéletükben valami jelentős dologra
törekszenek, boldogabbak azoknál, akiknek nincsenek nagy álmaik
és vágyaik. Azt mondja: „A boldog ember mellett mindig ott egy
feladat.”
A tanulmányok bizonyítéka szerint legalább olyan fontos, hogy az
ember egy cél érdekében kihívást jelentő és ösztönző munkát
végezzen, mint a vágyott cél teljesülése.{170} A célok elkötelezett
hajszolása küldetéstudatot ad, úgy érezzük, valami nálunk
hatalmasabb dolog részesei vagyunk, és a tanulmányok szerint is
úgy érezzük, mi irányítjuk az életünket, ami köztudottan kihat a test
egészségére.{171}
Ha olyan a munkánk, hogy magunkénak érezzük az elérendő
célokat, minden apró lépés, amely közelebb visz a nagy álomhoz,
tovább erősíti önbecsülésünket; fellelkesít és kitartásra ösztönöz még
akkor is, ha ezekhez a célokhoz időnként unalmas, kockázatos és
kétséges feladatokon át vezet az út. A célok ugyanakkor értelmet és
szerkezetet adnak az életünknek, elfoglaltságot nyújtanak, és
lehetővé teszik, hogy valami fontosat hagyjunk a világra. Amikor
örökséget hagyunk vagy küldetést teljesítünk, boldogabbnak érezzük
magunkat, a testünket elárasztó egészségteremtő hormonok erősítik
az immunrendszerünket, pihentetik a szív- és érrendszert, és
hatástalanítják a stresszreakciót.
Az a fő, hogy ne feledjük: amit a tudatunk napközben érez –
nyugalom, boldogság, elégedettség –, az megjelenik a test
biológiájában. Túl sokan osztják a HIIP-mentalitást (Hála Istennek
Itt a Péntek), aminek következtében rettegnek a hétfőtől,
megkönnyebbülten sóhajtanak fel szerdán, és túl sokat isznak
hétvégén, mielőtt leszegett fejjel és összeszorított foggal megint
nekifekszenek gyűlölt feladataiknak. Vagy otthagyják a munkájukat,
amelyet szeretnek, hogy otthon maradjanak a gyerekekkel, de
megbánják, aminek szintén megvan a maga stresszreakciója.
Ám amikor szabadon szárnyalhat a kreativitásunk, kellő
önállóságot és elismerést kapunk, világos a cél, és megvannak az
eléréséhez szükséges eszközök, a kollégáink támogatnak, őszintén
hiszünk abban, amit csinálunk, tudjuk, hogy használunk vele
másoknak, eleget teszünk a küldetésünknek, kihasználjuk
adottságainkat és képességeinket, jól meg zetnek, és a munka
mellett marad időnk más dolgokra is, akkor valószínűleg csökken a
munkahelyi stressz, és egészségesebbek leszünk.

Kreativitás és egészség
Az egészség javítása szempontjából talán határesetnek tűnik a
kreativitás. Ki hallott olyat, hogy valakinek hobbit írtak fel a
betegsége gyógyítására? Pedig a tudományos adatok bizonyítéka
szerint a kreatív önkifejezés ellazulási reakciót vált ki, ezzel
semlegesíti a stresszreakciót.
Sajnos a kreativitásnak rossz híre van társadalmunkban.
Gyerekkorunk óta azt verik a fejünkbe, hogy a tudomány, a matek
és a hivatás értékesebb a művészetnél, a zenénél, a színháznál és az
írásnál. Csak azt felejtik el, hogy a kreativitás nem csak szórakozás;
az egészségnek is használ. Amikor kreatív önkifejezésről beszélek,
tág értelemben használom a „kreativitás” szót. Nem korlátozom
kizárólag a művészetre. Kreatív önkifejezés lehet a festés, a tánc, a
hangszeres játék vagy a versírás, de kifejezhetjük magunkat
montázskészítéssel, virágrendezéssel, fotózással, kertészkedéssel,
lakberendezéssel, blogírással, kötéssel, hulahoppozással, fürdőszobai
énekléssel, üzleti ötleteléssel. Kreativitásnak számít a tökéletes
elektronikus levél, a vasárnapi iskolához készített önéletrajz, egy
remek menü összeállítása, az iPodunkra összeválogatott zene, a salsa
vagy a munkahelyi újítások. Összehozhatunk tréningeket,
tervezhetünk ékszert, vagy megsüthetjük a világ legjobb mu nját.
Bármit választunk, kreatív izmaink fejlesztése legalább olyan
fontos az egészségünk és a boldogságunk számára, mint a bi-
cepszünké. A kreativitás és az egészség közötti összefüggés tény,
ezért minden, ami serkenti a kreativitásunkat, azonnal kifejezésre
jut testünk és tudatunk biológiájában.{172} A kreatív önkifejezés
endor nokat és más, zamatos hírvivő részecskéket –
neurotranszmittereket – szabadít fel, csökkenti a depressziót és a
szorongást, javítja az immunműködést, enyhíti a zikai fájdalmat, és
aktivizálja a paraszimpatikus idegrendszert, ezáltal csökkenti a
pulzusszámot, a vérnyomást, lelassítja a légzést és a
kortizolelválasztást.
A kreatív önkfejezés jótéteményei közé tartozik ezenkívül a jó
alvás, a javuló általános egészség, a kevesebb orvoslátogatás,
gyógyszer és látásprobléma. A kreativitás a rákos nőknél csökkenti a
rossz közérzetet, és emeli az élet minőségét; erősíti a pozitív
érzéseket, enyhíti az aggodalmat, segíti az egzisztenciális és szellemi
problémák megoldását; csökkenti az Alzheimer-kór valószínűségét, a
szorongást, javítja a kedélyállapotot, a társas életet és az
önbecsülést.{173}
A kreatív folyamat felszabadításakor a gyógyító, erősítő tudat
alatti folyamatokat is szabadon engedjük. A kreatív önkifejezés
helye a jobb agyfélteke, ezért nemcsak a testünkre, hanem az
érzelmi állapotunkra is hat. Boldogabbak vagyunk tőle. És amint azt
a 7. fejezetben olvashatják, tudományosan igazolt jelenség, hogy a
boldog emberek egészségesebbek.
A kreativitásnak hihetetlenül nagy egészségügyi haszna van –
egyszerűen ilyen hatással van az egyénre a kreatív önkifejezés.
Hatással van még a munkánkra, a kapcsolatainkra, a
szexualitásunkra, a lelkiségünkre és a lelki egészségünkre. Marti
Hand művészetterapeuta úgy tartja, a kreatív önkifejezés a
társadalmi békét is elősegíti, mivel fokozza az együttérzést, a
toleranciát, a kedvességet, az összhangot, a kitárulkozást, a
fejlődést, az együttműködést, a tiszteletet és a gyógyulást. Még
olyan, látszólag távoli előnyei is lehetnek, mint a termékenység
fokozódása.
Míg alkotó életünk az élettani nyugalom forrása, kreativitásunk
akadályoztatása stresszkeltő tényező lehet. Egyik páciensem
gondolatban évek óta regényt írt, de annyira lefoglalta a munkája,
hogy nem tudta papírra vetni. Mindennap azon stresszelt, hogy
egyszercsak meghal, és nem írja meg a könyvét. A kreativitás csak
akkor gyógyít, ha engedelmeskedünk a parancsának. Tehát
feltétlenül szakítsanak időt rá, hogy egyéni módon fejezzék ki
magukat.
Mindenkiben van egy dal, amit egyedül ő tud elénekelni. Ahogy a
költő, Mary Oliver írja: „Mondd, mi a terved egyetlen vad és drága
életeddel?”

Recept a munkahelyi stresszre

Ne keseredjenek el a munka vagy a pénz miatt. Nem kell ahhoz
feltétlenül felmondólevelet írni, vagy a lottóötösre várni, hogy
hatástalanítani tudják a stresszreakciót. De egy komoly, őszinte
beszélgetésre elkerülhetetlenül szükségük lesz önmagukkal arról,
hogyan hatnak ezek a kérdések az egészségükre.
Amennyiben elszánták magukat, hogy megelőzik a bajt, vagy
kigyógyítják magukat a betegségből, ne féljenek az igazságtól. Ha
tudni szeretnék, hogyan hatnak a stresszkeltő tényezők az
egészségükre, nincs veszve semmi. Van remény. Még
megakadályozhatják vagy visszafordíthatják a betegséget,
amennyiben pozitív változtatásokat eszközölnek az életükön, és több
nyugalmat biztosítanak a testüknek. Ha a szakmai életükön nem
tudnak változtatni, még mindig módjukban áll, hogy legalább
százalékosan csökkentsék a stresszreakció káros hatásait.
Alkalmazzák azokat a technikákat, amelyek bizonyítottan
működésbe hozzák a test élettani relaxációs válaszait, és javítják az
egészséget. (A 8. fejezetben tárgyalom majd ezeket az
egészségerősítő módszereket.)
 Addig is jó tudni, hogy az optimális egészséghez vezető úton
csodát tesz, ha letépjük a maszkot, amelyet azért viselünk, hogy
jobb benyomást tegyünk másokra, „pro nak” tűnjünk, eltakarjuk a
hibáinkat, és védekezzünk a fájdalom ellen. Ha feltétel nélkül
önmagunk vagyunk – nem csak a munkában, hanem otthon, az
iskolaudvaron, a templomban, bárhol –, megnyugszik az elménk,
leáll a stresszreakció, beindul a relaxációs válasz, és gyógyítani
kezdi a testet. A hitelesség – a munkában és az életben – orvosság a
testnek.
 7. FEJEZET:

A BOLDOGSÁG MINT MEGELŐZŐ

GYÓGYMÓD

„A boldogság nem késztermék.A tetteinkből fakad.”

ŐSZENTSÉGE, A DALAI LÁMA

Talán kézenfekvőnek tűnik, hogy a boldog, kiegyensúlyozott

emberek egészségesebbek. De mikor mondta utoljára az orvosuk,
hogy legyenek optimisták, mert ugyanolyan hatásos a szívbaj ellen,
mintha leszoknának a dohányzásról? Besorolták-e már a
betegségmegelőző módszereik közé az életmódváltást és azokat a
tevékenységeket, amelyek igazoltan fokozzák a boldogságukat, és
hét-tíz évvel meghosszabbítják az életüket?
Az érzelmi és a mentális egészség a modern gyógyításban háttérbe
szorul a biokémiai eredetű egészségügyi aggályok mögött.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy a pszichiáterek rendelőinek sötét
zugaiba száműzzük az érzelmi és a mentális egészséget, és az olyan,
zikailag megfoghatóbb betegségmegelőző lépéseket részesítsük
előnyben, mint az egészséges táplálkozás, a mozgás, a dohányzás
mellőzése és a testsúly beállítása. Pedig a boldogságot az
egészséggel összekapcsoló tudományos adatok önmagukban is elég
sokkolók ahhoz, hogy fontolóra vegyük: talán a boldogságot és
ikertestvérét, az optimizmust fokozó gyógymódoknak kellene
főszerepet juttatni a betegség megelőzésében.
Számtalan kutatás bizonyítja a boldogság és az egészség
szétválaszthatatlan kapcsolatát.{174} Azt mindnyájan tudjuk, hogy
akik olyan mentális problémákkal küszködnek, mint a depresszió, a
szorongás vagy a bipoláris zavar, azoknál megnő az öngyilkosság, a
droghasználat és a többi életveszélyes állapot kockázata, és ez
közvetlen hatással van a szervezetükre. De talán meglepődnek, ha
megtudják, hogy nem kell kifejlett, a pszichiátriai társaság
kézikönyvében szereplő mentális betegségeket, például generalizált
szorongásos zavart vagy klinikai depressziót produkálni ahhoz, hogy
a hangulatunk befolyásolja az egészségünket. Az is elég, ha
nyugtalankodunk, szomorúak, mérgesek, csalódottak vagyunk, vagy
kilátástalannak érezzük a helyzetünket. És ugyan kinek nem romlik
el a kedve, legalábbis időnként?
Egy felnőtt amerikaiakat vizsgáló felmérés során 54 százalékuk
mondta magát lelkileg „mérsékelten”, de „nem kicsattanóan”
egészségesnek.{175} Évente 21 millió amerikai lesz depressziós; ez az
Egyesült Államokban élő 15–44 év közötti egyének
munkaképtelenségének elsődleges oka. Ugyanez az elsődleges oka az
Egyesült Államokban évente előforduló 30 000 öngyilkosságnak is.
{176}
Az amerikaiak 21 százaléka szenved életében legalább egyszer
hangulatzavartól, például depressziótól, 28 százalékuk szorongásos
zavartól, és minden ötödik amerikai szed valamiyen pszichiátriai
szert, többnyire antidepresszánst.{177}
Sokan érzik mentálisan betegnek magukat, ez egyértelmű. De
pontosan mi a boldogság, és mi köze van a testi egészséghez? A
boldogságkutatók meghatározása szerint boldogság az, ha „az egyén
kerek egésznek tartja az életét”.{178} Lényegében azt jelzi, mennyire
szeretjük az életünket, és mennyi lelkesedést érzünk reggelente,
ébredés után.
Az adatokból világosan látszik, hogy a boldogtalan emberek
könnyebben megbetegszenek. A depresszió például növeli a rák
kockázatát, ez a szívbetegség legfőbb kockázati tényezője, és több
fájdalomzavar okozója.{179} A szorongás bizonyítottan növeli a rák
veszélyét, továbbá súlyosbítja a nyaki verőér meszesedését, s ezzel
fokozza a Stroke-hajlamot.{180}
A boldogság még a várható élettartamra is kihat. Azok az
emberek, akiknek magas a „szubjektív jóllétszintjük”, tíz évvel is
tovább élhetnek, mint akiknek nem.{181} Ezenkívül a gyógyulási
kilátásokat is befolyásolja olyan esetekben, mint az őssejtbeültetés, a
diabétesz, az AIDS kifejlődése HIV-pozitív személyeknél, az
agyvérzés, a szívműtét és a combnyakcsonttörés utáni felépülés.{182}
A pozitív lélektani állapotok, mint az öröm, a boldogság és a
pozitív energia, valamint az olyan tulajdonságok, mint az
elégedettség, a bizakodás, az optimizmus és a humorérzék, mind az
egészséges, mind a beteg népesség körében csökkentik a halálozási
rátát, és növelik az élettartamot a tanulmányok szerint.{183} Valóban,
a boldogság és a vele járó lelkiállapotok csökkentik vagy korlátozzák
egyes betegségek, így a szívbetegségek, a tüdőbetegségek, a
diabétesz, a magas vérnyomás és a megfázás kockázatát vagy
súlyosságát. Egy holland tanulmány szerint az idős páciensek vidám
kedélyállapota egyénenként 50 százalékkal csökkentette a halálozás
kockázatát a vizsgált kilencéves időtartam alatt.{184}

A Grant-tanulmány
A boldogság és a zikai egészség közötti kapcsolatra egy irányadó
longitudinális kutatás, az úgynevezett Grant-tanulmány irányította
rá a gyelmet. Ez a kísérlet derék, rendkívüli adottságú, harvardi
másodéveseket követett nyomon, akiket a zikai erő, a lelki
egészség és a jövőbe vetett hit oszlopainak tartottak. Az volt a cél,
hogy gyelemmel kísérjék az életüket; vizsgálják az egészségüket, a
boldogságukat, a kapcsolataikat és az eredményeiket; végül
remélhetőleg rájöjjenek, vajon előre látható és ebből következően
befolyásolható-e, hogy az egyik ember boldog, egészséges és sikeres
lesz, a másik meg nem.
Dr. Arlie Bock csapata megfelelő alanyokat keresve beleásta magát
az orvosi kartonokba, az egyetemi beszámolókba, és személyes
javaslatot kért a dékántól. Az 1942-es, 43-as és a 44-es harvardi
évfolyamok 268 diákját pszichológusok, szociális munkások,
ziológusok, orvosok és még sokan mások értékelték, akiktől Bock
újabb adatokat gyűjthetett arra vonatkozóan, kik is ezek a
másodévesek.
Az átfogó orvosi vizsgálatokon mindent rögzítettek a szervek
működésétől a herezacskó hosszúságán át az agy
elektroencefalogrammal (EEG) megállapított működéséig. A
szociális munkások jegyzeteket készítettek a gyerekkori
ágybavizelésről, a jelöltek szexuális felvilágosításáról és a családi
dinamika állapotáról. A atalemberek Rorschach-pacákat
értelmeztek, emellett kézíráselemzésen és átfogó pszichiátriai
vizsgálaton estek át. Mindegyikük „normálisnak”, sőt,
„tehetségesnek” bizonyult.
A atalok elvégezték az egyetemet, de Bock és azok, akik átvették
tőle a munkát, egész életükben tanulmányozták őket. Átfogó zikai
ellenőrzéseknek, rendszeres interjúknak és kérdőíveknek vetették alá
őket, és hiteles információs kincsestárat halmoztak fel arról, mi teszi
az embert egészségessé, boldoggá és sikeressé az életben.
A atalemberek a diploma megszerzése után harcolni mentek a
háborúba, sokan háborús sérüléseket szereztek. Még a
megpróbáltatások ellenére is sokan befutottak közülük. Négyen
indultak a szenátusi választásokon. Egyikük sikerlistás író lett,
másikuk a Washington Post szerkesztője, de volt közöttük miniszter,
sőt egy elnök is. (Mint később kiderült, John F. Kennedy is részt vett
a Grant-tanulmányban.)
Ám ahogy telt-múlt az idő, feltűnt valami. 1948-ra huszan súlyos
pszichiátriai zavarok jeleit mutatták. Ötvenéves korukra
egyharmaduk elmebeteg lett. Mint kiderült, a reményteljes,
dékánlistás másodévesek ígéretes álarca mögött démonok rejtőztek.
Az Atlantic egyik cikke Bockot idézte: „Normálisak voltak, amikor
kiválasztottam őket. Alighanem a pszichiáterek őrjítették meg
őket.”{185}
Mint kiderült, a depresszió ezeknél az embereknél rendkívül
szorosan összefüggött a zikai egészségi állapottal. Akiknél
ötvenéves korukban depressziót állapítottak meg, azoknak több mint
70 százaléka vagy meghalt, vagy krónikus beteg lett hatvanhárom
éves korára. Azok között ellenben, akik rendkívül elégedettek voltak
az életükkel, tizedannyi súlyos betegség vagy haláleset fordult elő,
mint boldogtalan társaiknál. Az adatok azután is fennálltak, ha
kiszűrték az olyan lehetséges kiváltó okokat, mint az alkohol, a
dohányzás, a túlsúly és a szülők életkora.{186}

Az optimisták egészségesebbek, mint a pesszimisták?

Hosszú idővel ezután a Learned Optimism szerzője, Martin Seligman,
aki az optimizmust és annak hatását kutatja az életre és az
egészségre, meg akarta vizsgálni, hogy az optimisták tovább élnek-e,
mint a pesszimisták. Éveken át tanulmányozta az emberek
életfelfogását – arra volt kíváncsi, miként értelmezik életük
szerencsés és szerencsétlen fordulatait. Mint kiderült, az optimisták
és a pesszimisták közötti különbség abban áll, mennyire tekintik a jó
és rossz eseményeket öröknek, általános érvényűnek és
személyesnek.
A pesszimista öröknek („mindig ilyen rossz lesz”), általános
érvényűnek („mindent tönkre fog tenni”) és személyesnek („az én
hibám az egész”) tekinti a rossz eseményeket, és elcsügged. Amikor
olyan eseményekre keresünk örök, általános érvényű és személyes
magyarázatot, amelyek időnként mindenkivel előfordulhatnak,
akkor a krónikus boldogtalanság és vele a betegség számára
készítjük elő az utat. Ráadásul a pesszimista azt hiszi, minden rossz
az ő hibája. A jó dolgokról ezzel szemben azt képzeli, hogy
átmenetiek, egyediek, és nem tőle függnek. Az optimista egészen
más káposzta. Az optimista átmenetinek, egyedinek és tőle
függetlennek tekinti a rossz eseményeket, és a jót képzeli öröknek,
általános érvényűnek és önnön nagyszerűsége gyümölcsének.
Seligman és kollégái előkeresték a Grant-tanulmány adatait, hogy
megvizsgálják, találnak-e összefüggést az életfelfogás és a betegségi
kockázat között. Először arra kellett választ találniuk, vajon életre
szóló tulajdonság-e az optimizmus és a pesszimizmus. Aki egyszer
optimista volt, az optimista is marad? Vagy változunk?
Úgy találták, hogy az optimizmus idővel változhat, ám a rossz
dolgok értelmezési stílusa többnyire megmarad. Ami nem jelenti azt,
hogy nem térhetünk át. A fejezet végén részletesen kifejtem, mit
tehetnek annak érdekében, hogy derülátóbbak legyenek, és
learathassák az optimizmus előnyeit.
Miután kiderítették, hogy a rossz események értelmezési stílusa
egész életben ugyanolyan maradhat, Seligman és társa, Chris
Peterson nekiveselkedtek a Grant-tanulmánynak. Rájöttek, hogy a
tanulmány pesszimistái már negyvenöt évesen sem voltak olyan
egészségesek, mint az optimisták. A pesszimista fér ak korábban és
súlyosabban betegedtek meg, mint az optimisták, és hatvanéves
korukra jelentősen betegebbek voltak.{187}
Kiderült, hogy az optimista betegek jobban felépülnek a
szívkoszorúér-bypassműtétből, erősebb az immunrendszerük, és
tovább élnek. Sokkal jobban viselik, ha rákban, szívbetegségben,
veseelégtelenségben szenvednek.{188} Az optimisták tovább élnek a
pesszimistáknál. A derűs világszemléletű embereknél 45 százalékkal
kisebb a valószínűsége, hogy meghatározott időn belül bármilyen
okból kifolyólag meghaljanak, mint a borús szemléletűeknél (és 77
százalékkal kevesebb körükben a szívhalál).{189} A pozitív hozzáállás
a fertőzésekkel szembeni ellenállóképességükre is kihat. Az egyik
tanulmányban egészséges önkéntesek beállítottságát kérdezték, majd
közönséges meghűlés- és in uenzavírussal fertőzték meg őket. A
kedélyes természetűek sokkal ellenállóbbak voltak a többieknél.{190}
Újabb tanulmányok következtek az optimizmus kontra
pesszimizmus megismerésére. Az optimizmuskutató harvardi
pszichológus, Laura Kubzansky tíz éven át követett nyomon 1300
fér t, és azt találta, hogy az optisták között fele akkora volt a
szívbetegség aránya, mint a pesszimistáknál. A két csoport között
ugyanolyan drámai különbséget állapítottak meg, mint a
dohányosok és a nemdohányzók között.{191}
 Mint kiderült, a pesszimisták hajlamosabbak a depresszióra, több
szakmai akadályba ütköznek, ritkábban örülnek, nehezebben viselik
a kapcsolati problémákat, és gyakrabban betegszenek meg.{192} A
kutatások azt állítják, hogy az optimisták kevesebb fertőző
betegséget kapnak el, mint a pesszimisták, erősebb az
immunrendszerük, alacsonyabb a vérnyomásuk, tovább élnek, és
kisebb valószínűséggel lesznek szívbetegek.{193} Egy tanulmány
szerint a pesszimisták kétszer annyi fertőző betegséget kaptak el, és
kétszer annyi alkalommal mentek orvoshoz, mint az optimisták.{194}
A pozitív életérzés bizonyítottan védi a szívünket. Az erős „érzelmi
vitalitással” rendelkező pácienseknél 19 százalékkal kevesebb
valószínűséggel alakult ki szívkoszorúér-betegség, mint a
gyengébbeknél.{195} És hogy még szebb legyen a dolog: az
önérzetesebb, nagyobb önbecsüléssel rendelkező emberek gyengébb
szív- és érrendszeri válasszal reagálnak a stresszre, hamarabb
felépülnek, és alacsonyabb náluk a kortizol nevű stresszhormon
alapszintje.{196}

A remény gyógyít
Orvostanhallgató koromban egy Joe nevű kis úról gondoskodtam,
akinek 4. stádiumú rákja volt. Joe, aki sohasem találkozott az
apjával, éppen egy agresszív kemoterápia kellős közepén tartott,
amikor esedező levelet írt apjának a betegségéről. Könyörgött, hogy
repüljön Floridába, mert találkozni szeretne vele. Az anyja tudta a
fér címét, és megígérte, hogy feladja a levelet. Joe nagy örömére
az apa visszaírt, azt mondta, eljön, és életében először meglátogatja
őt a kórházban.
 Amíg Joe az apja látogatását várta, a rákja nem reagált jól a
kezelésre. Teste fokozatosan gyengült. De Joe optimista volt. Hitt
benne, hogy felépül, és előtte áll az egész élet, hogy végre
megismerkedjen az apjával, akiről azóta álmodozott, amióta csak az
eszét tudta.
Egy bizonyos ponton Joe szervei fokozatosan leálltak, és biztosak
voltunk benne, hogy közel a vég. Anyja felhívta az apát, kérte,
siessen, s azon az éjszakán a kis ú megtudta, hogy az apja megvette
a repülőjegyet, és egy héten belül megérkezik. Joe állapota
másnapra jelentősen javult, felkelt, körbesétált a kórteremben, és
izgatottan újságolta a nővéreknek apja közelgő látogatását.
Szombaton lett volna a találkozás. Joe egész héten rajzolt,
történeteket írt az apjának, és egy dalt gyakorolt a furulyáján,
amelyet el akart játszani neki. Csak bámultunk, mennyire felélénkült
az apja látogatására várva.
Pénteken egész éjjel nem aludt. A rezidensem végül altatót rendelt
neki, hogy ne merüljön ki teljesen, mire az apa ideér. Szombat
reggel Joe könyörgött, engedjük el a kórházból, hogy kimehessen az
apja elé a repülőtérre, és abban a pillanatban láthassa, amint leszáll
a gépről. De Joe-nak még mindig szüksége volt a kemoterápiára, és
az orvos nem engedte el. Joe tehát a kerekes székével és az infúziós
állványával kitelepedett a kórház előcsarnokába, és az anyjával
együtt leste a taxit, amellyel az apja a kórházba érkezik.
A gépnek délután kettőkor kellett leszállnia. A kórház nem volt
messze. Az apának legkésőbb fél négyre már meg kellett volna
érkeznie. A fél négy eljött, majd el is múlt. Joe várt. És várt. És várt.
De az apja nem jött. Az anyja felhívta telefonon, nem vette fel. Joe
üzeneteket hagyott, de nem hívta vissza.
 Aznap bent voltam, és be-benéztem Joe-hoz, aki azt bizonygatta,
hogy az apja gépe késik, vagy dugóba került a taxija. Csakhogy az
anyja ellenőrizte a járatot. Időben leszállt. Megpróbálta
elmagyarázni Joe-nak, hogy az apja nem elég érett, és nem tud mit
kezdeni a szülői szereppel. Joe hallani sem akart erről. Biztosan
tudta, hogy eljön. Semmi nem ingathatta meg a hitét.
Aznap éjjel ügyeltem. Aggódtam Joe miatt, de sok volt a dolgom a
gyerekosztályon az új felvételekkel, amikor éjjel 11 órakor, nyolc
órával azután, hogy az apjának meg kellett volna érkeznie, Joe-t
végre meggyőzte az anyja, hogy menjen vissza a szobájába. Amikor
megláttam Joe székét gurulni a folyosón, odamentem és
megöleltem, Joe sírva fakadt, azt mondta, becsapta az apja. Az egész
osztálynak – nekem, a nővéreknek, Joe anyjának – könnybe lábadt a
szemünk Joe zokogástól remegő kis teste láttán.
Úgy éjféltájt végre elaludt.
Körülbelül öt órával később éppen a sürgősségi osztályon írtam
egy agyhártygyulladással felvett csecsemő kórtörténetét, amikor a
hangszóróból felhangzott a kék kódot jelző hívás: „Kilencvenkilenc,
Szív doktor.” Valaki haldoklott, és mivel én voltam az ügyeletes
medikus, ott kellett lennem. Amikor felhívtam az operátort, hogy
megtudjam, hová menjek, megadta a szobaszámot.
Az én szívem is majdnem megállt, amikor rájöttem, hogy Joe
szobájáról van szó.
Annak ellenére, hogy éjszaka minden rendben volt, Joe-nak leállt
a légzése, és újraélesztési kísérleteink kudarcot vallottak. Joe apja
sohasem érkezett meg, még akkor sem, amikor Joe anyja meghívta a
temetésre.
Azt mondhatnák, a remény tartotta életben Joe-t – ilyen hatalmas
ereje lehet az optimizmusnak. És igaz ugyan, hogy ez a be nem
váltott reményről szóló történet szomorú véget ért, de Maria
történetének jó vége lett. Mariánál nyolcéves korában fedezték fel a
leukémia egyik fajtáját, amire az orvosok hatalmas dózisú
kemoterápiát, majd csontvelőátültetést javasoltak. Csakhogy nem
találtak megfelelő donort. Maria szülei radikális lépésre szánták el
magukat, eldöntötték, akarnak még egy gyereket, azt remélve, hogy
a testvér majd megfelelő donor lesz.
Anyja terhessége alatt az orvosok alacsonyabb dózisú
kemoterápiával kezelték a kislányt. Úgy gondolták, ez nem gyógyítja
meg, de legalább sakkban tartja a betegségét. Az volt a cél, hogy a
baba születéséig életben maradjon, akkor megvizsgálják a
köldökzsinór-vért, és remélhetőleg felhasználhatják a
transzplantációnál.
Maria mindig szeretett volna egy testvért, és rendkívül boldog
volt, hogy az anyja várandós. A kemoterápia legyengítette, de a
kedve ragyogó volt, azt mondogatta a nővéreknek, a rákja elmúlik,
hogy jó nagytestvér lehessen. A nővérek nem akarták megtörni az
optimizmusát és elvenni tőle a reményt, ezért beleegyezően
bólogattak, noha a vérvizsgálata szerint még mindig rákos volt.
Maria jól tűrte a kemoterápiát, és néhány hónap múlva az orvosok
meglepetéssel látták, hogy a laboreredményei jobbak annál, ami az
alacsony dózisú kemoterápiától elvárható.
A baba születésénél Maria bent volt a szobában jól beöltöztetve,
hogy érzékeny kis testét megvédjék a fertőzéstől. A szülőszobán
mindenki meghatódott, amikor a karjában ringatta újszülött
testvérkéjét.
Csakhogy a szülésnél vett köldökzsinórvér nem egyezett eléggé
Mariáéval. Maria szülei kétségbe estek, de Maria azt mondta, ne
aggódjanak, a rák elmúlt, már nincs szüksége csontvelőátültetésre.
Onkológusai a fejüket rázták. Ez lehetetlen, mondták. Nem kapott
akkora dózist, amitől meggyógyulhatott volna.
De mint kiderült, Mariának volt igaza. A következő teszteknél
nyomát se találták a ráknak. Talán vannak, akik azt állítják, hogy az
alacsony dózisú kemoterápia gyógyította meg, de szerintem inkább
az optimizmusa.

Tanult tehetetlenség és a betegség

Aki kórházban dolgozik, sokszor hall lelkesítő történeteket az
optimizmus számlájára írható felépülésről és a betegség
előrehaladásáért felelős pesszimizmusról. Martin Seligman állítása
szerint az optimistát és a pesszimistát a „tanult tehetetlenség”
jelenségének segítségével lehet megkülönböztetni egymástól.
Amikor nem úgy mennek a dolgok, mint reméltük, akár
pesszimisták, akár optimisták vagyunk, egyformán tehetetlennek
érezzük magunkat egy ideig. Amikor elhagy a barátunk, a főnökünk
átnyújtja a felmondólevelet, meghal a feleségünk, elrabolják a
gyerekünket, vagy arcul csapnak egy rák-diagnózissal, eláll a
lélegzetünk, és valószínűleg elfog a bánat, a harag, az aggodalom
vagy a félelem negatív érzése.
Csakhogy az optimistát és a pesszimistát az különbözteti meg
egymástól, hogy a rossz dolgok után az optimista gyorsan magához
tér. A lelke mélyén tudja, hogy akármilyen slamasztikában van is,
mindig vajjal felfelé landol a kenyere. Az optimista elcsüggedhet,
átmenetileg még depresszióba is eshet, de azután feláll, megrázza
magát, és újra boldogan éli az életét.
A pesszimista ezzel szemben még jó hosszú ideig tehetetlennek
érzi magát, amiből gyakran kifejlett klinikai depresszió alakul ki.
Tanulmányok igazolják, hogy amikor a pesszimista felsül –
kapcsolataiban, szakmájában, személyes céljai teljesítésében –, azért
érzi tehetetlennek magát, mert azt hiszi, a negatív élmény örökké
tart, mindent elront, és önnön belső, személyes hibájának a
következménye. Idővel vérévé válik a tehetetlenség, és nagyon-
nagyon sokáig ki sem jön a gödörből.{197} Régóta tudjuk, hogy a
negatív gondolatok és a stresszkeltő tényezők megbetegíthetnek. A
kutatók feltevése szerint a negatív gondolatok úgy hatnak a testre,
hogy stresszreakciókat indítanak el, kikapcsolják természetes
önjavító mechanizmusait, és fogékonnyá teszik a betegségekre.{198}

Immunválasz és tehetetlenség
Seligman egyik kollégája, Madelon Visintainer többet akart tudni a
tehetetlenség és a betegség összefonódásának mechanizmusáról,
ezért három patkánycsoportot tanulmányozott. Az első csoport
enyhe, elkerülhető áramütést kapott – ha kiderítették, hogyan, akkor
megúszhatták. A második csoport enyhe, elkerülhetetlen áramütést
kapott – tehetetlenek voltak vele szemben. A harmadik csoport nem
kapott áramütést.
Mielőtt sokkolta a szegény állatokat, Visintainer rákos sejteket
ületett a horpaszukba. A rák mentehetetlenül megöli a patkányokat,
amennyiben nem hatástalanítja az immunrendszerük. Visintainer
gondosan ellenőrizte a beültetett rákos sejtek számát, ezért azt
feltételezte, hogy normális körülmények között a patkányok fele
kiselejtezi a rákos sejteket és életben marad. A másik fele megadja
magát és meghal.
Tökéletesen azonosak voltak a körülmények: a patkányok
étrendje, elhelyezése, a tumorterhelés. A három csoport között
csupán az állatok lélektani tapasztalatai jelentették a különbséget.
Az elkerülhető áramütéssel kezelt patkányok gyorsan megtanulták,
hogyan cselezzék ki a rendszert, és végül megúszták áramütés
nélkül. Az elkerülhetetlen áramütéssel kezelt patkányok ellenben
tehetetlenséget tanultak. Az áramütéstől megmenekült patkányok
pedig csak tették a dolgukat, nem kellett új dolgot tanulniuk, de az
áramütés fájdalmát sem ismerték.
Minden a tervek szerint történt. Egy hónapon belül a nem sokkolt
patkányok 50 százaléka elpusztult, a másik 50 százalék pedig
legyőzte a daganatot. Az elkerülhető áramütéssel kezelt patkányok,
amelyek kiismerték a rendszert, érdekes módon 70 százalékban
legyőzték a tumort, tehát túlélési előnyük volt a nem sokkolt
patkányokkal szemben. Az elkerülhetetlen áramütéseket kiálló
állatok azonban fásulttá és tehetetlenné váltak, csupán 27
százalékuk védte ki a daganatot.{199} Ebből arra következtethetünk,
hogy az irányítás tudata, az áldozattá válás elutasítása, az
élményeinkkel, főleg a csapásokkal kapcsolatos reménykedés
hatással lehet arra, hogy megbetegszünk-e, vagy pedig egészségesek
maradunk.
A tudósok a fenti adatokból arra a megállapításra jutottak, hogy
az áramütéssel szemben tehetetlen patkányok tanult képessége
elnyomhatta a daganatos sejtek legyőzésére alkalmas
immunválaszokat. A tehetetlen patkányok további vizsgálata
kimutatta, hogy az elkerülhetetlen áramütés valóban legyengyíti az
immunrendszert. A tehetetlen patkányok T-limfocita sejtjei nem
szaporodtak, nem szálltak szembe a behatoló idegenekkel, vagyis a
rákos sejtekkel, pedig ez a dolguk. A természetes ölősejtek, amelyek
ugyancsak nagy szerepet játszanak a rákkal és a külső behatolókkal
szembeni küzdelemben, elveszítették természetes ölő képességüket.
A kísérletek megerősítették a kutatók gyanúját: a lelkiállapot
közvetlen hatással lehet egyes betegségek, de legalábbis az
immunitással kapcsolatos kórok, például több rákfajta
remissziójában.{200}
Ez megmagyarázza, miért egészségesebbek az optimisták, mint a
pesszimisták. Mivel egészségesebben értékelik életük negatív
eseményeit, az optimisták nagyobb valószínűséggel tanulnak meg
alkalmazkodni a csapásokhoz, ezért ellenállóbbak a tehetetlenség
állapotával szemben. A pesszimisták ezzel szemben
elkerülhetetlennek érzik a csapásokat, ezért a fásult, tehetetlen
patkányokhoz hasonlóan depresszióba esnek, és legyengül az
immunrendszerük. Minél kevesebb tanult tehetetlenségepizód van az
életünkben, annál erősebb marad az immunrendszerünk, annál
gyengébbek lesznek a stresszválaszok és az egészségkárosító
következmények, és annál inkább csökken a betegség valószínűsége.

Az irányítás mint a tehetetlenség ellenszere

A patkányok leküzdik a rákot, ha nagyobb hatással vannak a
környezetükre, de mi bizonyítja, hogy az emberek ugyanígy
reagálnak? A kutatókat érdekelte, vajon az irányítás, a döntés és a
személyes felelősségvállalás növekedésének érzése ellensúlyozni
tudja-e a tanult tehetetlenséget. Egy idősotthon lakóin azt
vizsgálták, hogy az ellátás pozitív változásai befolyásolják-e a lakók
zikai egészségét.
Két csoportra, földszintre és első emeletre osztották az embereket.
Mindenki továbbra is részesült az otthon által nyújtott előnyökből:
omlett vagy rántotta, szerdán vagy csütörtökön mozi, kérés szerint
cserepes virág a szobák díszítésére. Ám ahhoz, hogy megkapják
ezeket a kiváltságokat, a földszinti lakókra további döntés és
felelősség hárult: nekik kellett kiválasztaniuk, milyen tojást kérnek,
ők iratkoztak fel a szerdai, illetve a csütörtöki mozira, és maguk
locsolták a virágaikat.
Az első emeletiek ugyanúgy élhettek ezekkel a lehetőségekkel,
csakhogy döntési jog és egyéni felelősség nélkül. A napirendjük
kötött volt, lényegében tehetetlenné váltak. Hétfőn, szerdán és
pénteken omlett volt, kedden és csütörtökön rántotta. A
megkérdezésük nélkül beírták őket a mozinapok valamelyikére.
Nem ők választották ki a virágaikat, és nem is ők öntözték a
növényeket.
A kutatók másfél évvel később úgy találták, hogy a földszinti
lakók, azok, akik dönthettek és személyes felelősséget vállalhattak,
tetterősebbek, boldogabbak voltak, és kevesebben haltak meg
közülük a vizsgálat ideje alatt.{201} Mint kiderült, a választás
lehetősége, a személyes felelősség és a hasznosság érzése jót tesz az
egészségnek, legfőkképpen azért, mert így boldogabbnak érezzük
magunkat, és ez lehetővé teszi a testnek, hogy meggyógyítsa
önmagát.

A vidámság elősegíti a hosszú életet

Tudjuk, hogy a boldogtalan embereknek többnyire kisebb az
étvágyuk, kevesebbet mozognak és rosszabbul alszanak. Csakhogy a
boldogtalanság egészségügyi következményeit nem magyarázhatjuk
kizárólag azzal, hogy a boldogtalan emberek törőd-nek-e a testükkel
vagy sem. David Snowden 1986-ban a Grant-tanulmányhoz hasonló
longitudinális meg gyelésbe kezdett, csakhogy ezúttal nem harvardi
diákokat, hanem katolikus apácákat vizsgált.
 A hosszú élet okainak tanulmányozásánál sok az előítélet. Tudjuk
például, hogy Utah-ban tovább élnek az emberek, mint Nevadában.
De miért? Mert az önsanyargató mormon életmód egészségesebb,
mint a Las Vegas-iak és a renóiak szabados, könnyelmű, italozó,
dohányzó élete? Táplálóbb ételeket esznek Utah-ban? Tisztább a
levegő? Kevesebb arrafelé a stressz?
Az e éle változók miatt nehéz a hosszú élettel kapcsolatos
kutatások értelmezése, ezért szerencsés, ha olyan népességcsoportot
vizsgálnak, ahol részben adottak ezek a változók. Az
apácatanulmány tehát éppen kapóra jött.
Az apácák egészségügyi szokásai meglehetősen adottak voltak:
ugyanazokat az unalmas ételeket ették, nem dohányoztak, nem
ittak, nem mentek férjhez, nem voltak gyerekeik, nem
fertőződhettek meg nemi úton terjedő betegségekkel, társadalmi és
gazdasági körülményeik azonosak voltak, és ugyanolyan gondos
orvosi ápolásban részesültek. Ezért könnyebb volt megállapítani,
mitől élnek tovább. Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen egynemű
népességnek hasonlóak az életkilátásai, ám a jellegzetes zavaró
változók kiszűrése ellenére még mindig rendkívüli egyenlőtlenség
mutatkozott a nővérek élettartamában és egészségi állapotában.
Mi okozta az egyenlőtlenséget? A zárdába belépőket arra kérik,
írják le addigi élettörténetüket (az életrajzok készítőinek átlagos
életkora huszonkét év). A tanulmány kezdetekor az apácák már
idősnek számítottak. A hosszú évekkel korábban írt önéletrajzok
alapján felmérték, boldogok voltak-e atalkorukban, és egész
hátralévő életükben meg gyelték őket.
Az egyik nővért Cecilia O’Payne-nek hívták, és 1932-ben lett a
Miasszonyunk Iskolanővérek novíciája. Önéletrajzában azt írta:
„Isten jól indította el az életem, számolatlanul árasztotta rám becses
kegyelmét… az elmúlt év, amelyet jelöltként a Miasszonyunk
kollégiumában töltöttem, nagyon boldog volt. Most türelmetlen
örömmel várom, hogy felvehessem Miasszonyunk szent habitusát, és
egyesüljek az Isteni Szeretettel.”
Ezzel szemben egy másik nővér, Marguerite Donnelly, aki
ugyanerre az esküre készült, a következőket írta: „1909. szeptember
26-án születtem, a legidősebb vagyok hét testvérem, öt lány és két
ú között… jelölti évemet az anyaházban töltöttem, kémiát és kezdő
latint tanítottam a Miasszonyunk Intézetben. Isten kegyelmével
minden erőmet rendünknek, a vallás terjesztésének és személyes
megszentelésemnek áldozom.”
Észreveszik a különbséget? Cecilia lelkesült szavakat használt,
„nagyon boldog” és „türelmetlen öröm”, míg Marguerite prózájában
nyoma sincs a vidámságnak.
Nos, hogyan alakult ezeknek a atal novíciáknak a sorsa? Ahogy
Martin Seligman beszámol róla Autentikus életöröm című könyvében,
Cecilia O’Payne kilencvennyolc éves korában még mindig élt, egy
napig sem betegeskedett. Marguerite Donnelly ezzel szemben
ötvenkilenc évesen agyvérzést kapott, és hamarosan meg is halt.{202}
Amikor a kutatók a nővérek élettörténetét vizsgálták, felfedezték,
hogy a legvidámabb apácák 90 százaléka nyolcvannégy éves
korában is élt, míg a legkevésbé vidámaknak csupán a 34 százaléka
élte meg ezt az életkort. Sőt, a legderűsebb apácák 54 százaléka még
kilencvennégy évesen is kirobbanó egészségnek örvendett a
legkevésbé vidámak 11 százalékával szemben. Mindent egybevetve
úgy találták, hogy a boldog apácák hét és fél évvel tovább éltek,
mint boldogtalan nővéreik.{203} Más tanulmányok eredményei szerint
a boldog emberek tíz évvel élnek tovább, mint a boldogtalanok.{204}
A boldogság egyértelműen megelőző gyógymód, és ennek a
fejezetnek a végén megbeszéljük, miként fokozhatjuk a
boldogságunkat testünk gyógyulási folyamatainak erősítése
érdekében.

A hangulat biológiája
Tehát mi történik a testben, amikor a tudat elkomorul? Az érzelmi
szenvedés a tudatban kezdődik, de végső soron testi élmény. A
boldogtalanságot nemcsak a fejünkben érezzük, hanem a testünkben
is, amikor a stresszreakció nyomán elárasztja a szenvedés. Amikor
érzelmi fájdalom ér, megszólal a vészcsengő. Akkor is elindul a
stresszválasz, ha nincs közvetlen zikai veszély – csak harag,
csalódás, frusztráció, pesszimizmus, szívfájdalom, gyász és más,
fekavaró érzelem. A következőkben elmagyarázom, milyen negatív
élettani hatást okoz a testben a szorongás és a depresszió, és hogyan
gyógyíthatja meg a boldogság.

Szorongás
Az agy középső temporális lebenyeinek mélyén, a limbikus
rendszerben meghúzódó mandula alakú sejtmagcsoport, az
amygdala a főnök, ha a különböző érzelmek emlékeinek
feldolgozásáról és tárolásáról van szó. Sőt, az amygdala előbb
érzékeli az érzelmeket, mint a tudatos agy. A folyamatosan kiváltott
stresszválaszok miatt az amygdala érzékenyebbé válik a látszólagos
veszélyekre, ez újabb stresszválaszokat indít el, amelyek tovább
ingerlik, és ez így megy a végtelenségig. Az amygdalának az a dolga,
hogy „implicit emlékképeket”, régi élménynyomokat hozzon létre,
amelyek kívül esnek a tudatos megismerésen. A túlérzékeny
amygdala egyre több félelemmaradvánnyal tölti fel ezeket az
implicit emlékképeket, ettől az agy állandó szorongást érzékel,
amelynek már semmi köze az adott körülményekhez.
Eközben az „explicit emlékképek” – a valóban megtörtént
események tiszta, tudatos rögzítése – kialakításában létfontosságú
hippokampuszt kifárasztják a test stresszválaszai. A kortizol és a
többi glukokortikoid elgyengíti az agy szinapszisait, és
megakadályozza, hogy újak keletkezzenek. Amikor gyenge a
hippokampusz, sokkal nehezebb új idegsejteket, ezáltal új
emlékképeket előállítani. Ennek következtében a túlérzékeny
amygdala által érzékelt fájdalmas, félelmetes élmények
beprogramozódnak az implicit memóriába, ugyanakkor a gyenge
hippokampusz nem képes új, explicit emlékeket rögzíteni.
Ilyenkor már nem emlékszünk rá, eredetileg mitől borultunk ki, de
azt teljes bizonyossággal érezzük, hogy valami rossz – valami nagyon
rossz – történik. Ez a magyarázata annak, hogy a traumák túlélőit
miért zaklatják fel a tudatalattijukat ingerlő helyzetek, amikor a
tudatuknak fogalma sincs, mi a baj. Bizonytalanná és nyugtalanná
válunk, és fogalmunk sincs, mitől.

Depresszió
A depresszió szintén a stresszválasz ismételt kiváltódásához vezet,
ami ciklikus módon ugyancsak levertséget okoz. A stresszválasz
következtében töménytelen kortizol kering a szervezetben, emiatt
elfogy az egyébként élénkséget és tetterőt előidéző noradrenalin, így
közönyösek és nyugtalanok leszünk. A kortizol ezenkívül a kellemes
érzésekért felelős dopamin termelését is visszaveti.
A stresszválasz szintén visszaveti a pozitív kedélyállapot
legfontosabb előidézőjének, a szerotoninnak a szintjét. Ha a
szerotoninszint leesik, a noradrenalinszint még alacsonyabb lesz, és
lefelé tartó spirálba kerülünk.
A negatív érzelem nem csak a stresszválaszt idézi elő; a
gyulladáskeltő citokinok termelését is fokozza, ami bizonyos
rákfajtákhoz, Alzheimer-kórhoz, ízületi gyulladáshoz,
csontritkuláshoz, valamint szív- és érrendszeri betegségekhez
vezethet. A negatív érzelmek ezen kívül hozzájárulhatnak az
elhúzódó sebgyógyuláshoz és a fertőzéshez.{205}
Ha olyan negatív érzelmek kerekednek felül, mint a pesszimizmus,
a tehetetlenség, a reménytelenség, a szorongás és a depresszió,
bekapcsol és úgy is marad a stresszválasz, ez pedig gyomor- és
bélrendszeri gondokat, fertőzés- és rákhajlamot, szívbetegségeket,
hormonzavarokat és egyebeket okozhat.{206} Úgy tűnik, hogy a
boldog embereknek erősebb az immunrendszerük: ezt bizonyítja az
a tény, hogy körülbelül 50 százalékkal több antitestet fejlesztenek az
in uenzaoltások hatására, ez pedig erősebb immunválaszokat
eredményez.{207}
Ellenben ha boldogtalanok vagyunk, legyengül az
immunrendszerünk. Ezt a feltevést egy gyászoló özvegyekre
kiterjedő kutatás igazolta, ugyanis T-sejtjeik sokszorozódó képessége
lecsökkent a gyász ideje alatt.{208} Az ellenállóképesség különbségeit
egy optimista és pesszimista HIV-pozitív nőkkel foglalkozó
tanulmány is kimutatta.{209}

Boldogság
A boldogtalan lelkiállapotok idegtudományi hátterét rengetegen
tanulmányozták, de a boldogságot nem értjük annyira. A
funkcionális MRI-gépek és az EEG eljövetele azonban a boldogság
kutatását is megkönnyítette. Az állandó örömmámorban úszó
kísérleti alanyok kikérdezése után arra a következtetésre jutottak a
tudósok, hogy a boldogság valószínűleg a bal prefrontális
agykéregben helyezkedik el.
Igen ám, de mi aktivizálja ezt az agyterületet? És mit kell tennünk,
ha azt szeretnénk, hogy erősebb aktivitásra késztessük a bal
prefrontális kérgünket? A válaszokban rendszerint olyan
neurotranszmitterek vagy hírvivő részecskék szerepeltek, mint a
dopamin, az oxitocin, az endor n, a nitrogén-oxid és a szerotonin.
A kutatók kétféle kellemes érzéstípusra osztották a „boldogságot”:
az egyik a várakozás valamilyen pozitív élményre, a másik ennek az
élménynek a konkrét, érzékszervi megtapasztalása. Boldognak
érezhetjük magunkat, ha arra gondolunk, milyen csodálatos tengeri
vakációnk lesz Baliban, vagy azt tervezgetjük, hogyan költjük el a
jutalmat, amelyet a jó munkánkért kapunk év végén, vagy
elképzeljük, milyen lesz, ha végre megcsókoljuk imádatunk tárgyát.
De boldogok lehetünk akkor is, amikor a meleg napon sütkérezünk,
és kristálytiszta hullámok simogatják a testünket, belebújunk a
jutalmunkon vett kasmírpulóverbe, vagy szerelmesünk lágy ajkát
becézgetve felébred bennünk a vágy.
Amikor az tesz boldoggá, hogy valami izgalmas dologra várunk,
agyunk megélénkül a nucleus accumbens, vagyis a gyö-nyörközpont
területén. Az agyterület élénksége nagy való-színűséggel a dopamin
nevű neurotranszmitterrel áll kapcsolatban, ez közvetíti a pozitív
érzelmeket a bal oldali prefrontális agykéreg és a nucleus
accumbens érzelemközpontjai között. Az érzékeny
dopaminreceptorokkal rendelkező embereknek általában jobb a
kedvük.
Valószínűleg a dopamin a boldogsághoz kapcsolható legfontosabb
neurotranszmitter – olyankor működik, amikor valamilyen cél felé
haladunk, és elérjük. Más neurotranszmitterek más
boldogságérzetekért, például a szeretetért vagy a testi gyönyör
érzéséért felelősek. Az oxitocin vagy „összebújó hormon” például,
amely a párok kötődésében játszik szerepet, és akkor termelődik,
amikor szerelmesek leszünk vagy magunkhoz öleljük a
gyermekünket, részben megmagyarázza, milyen módon hat a
boldogság az egészségünkre. A hipotalamuszban keletkező és az
agyalapi mirigy által kiválasztott oxitocin a citokinok csökkentésével
enyhíti a gyulladást. Közvetve meggátolja az ACTH elválasztását,
ezzel leszabályozza a HHM-tengelyt, amelyet a stresszválasz indított
be. A boldog emberek korizolszintjét alacsonyabbnak találták,
valószínűleg azért, mert aki boldog, kevesebb feszültséget, félelmet,
haragot és egyéb, stresszreakciót kiváltó érzelmet érzékel.
Az oxitocin ezenkívül aktiválja a kedélyjavító
szerotoninreceptorokat, és elnyomja az amygdalát, ahol a
stresszválaszt kiváltó félelem keletkezik.{210} Az oxitocin emellett a
test természetes mor umainak, a fájdalomcsillapító endor noknak
az elválasztását is serkenti, többek között ezek a felelősek a „futók
gyönyöréért”, amelyet a sportolók tapasztalnak edzés közben. Az
endor nok, amelyeket az agyalapi mirigy választ ki mozgás,
szerelmeskedés és izgalom hatására, elindítják a
dopaminelválasztást, ami a nucleus accumbens izgatásával
gyönyörérzést okoz. A szenzoros gyönyör ugyanakkor egy nagy
hatású értágítót, nitrogén-oxidot szabadít fel, ezáltal megnő a vér
áramlása, és bizonyos szerveket megvéd a ischémia, avagy helyi
vértelenség okozta ártalmaktól, amelyek akkor alakulnak ki, ha egy
szerv nem kap elég vért.
Több mint valószínű, hogy a boldogság az immunrendszerre is
hatással van – mint a tumort hordozó patkányok esetében, akiket
kikerülhető és kikerülhetetlen áramütésnek tettek ki. A tanult
tehetetlenség nemcsak a patkányok, hanem a boldogtalanságra
hajlamos emberek immunrendszerét is lomhábbá teszi, ezért
érzékenyebbek a fertőzésre, a rákra és a többi immunrendszerrel
kapcsolatos betegségre. A boldogabb optimisták kevésbé hajlamosak
a tanult tehetetlenségre, ami hosszú távon erősebbé teszi az
immunrendszerüket. A kevesebb stresszválasz és az erős
immunrendszer tartós hatása magyarázhatja a boldog és boldogtalan
emberek várható életkora közötti eltérést.

Gyógyítja-e a boldogság a betegséget?

Bőséges bizonyítékunk van arra, hogy a boldogság megelőző
gyógymód, és az egészséges népesség körében hosszú élethez vezet.
{211}
Az már nem olyan világos, hogy a meglévő betegségeket képes-e
meggyógyítani a boldogság. Vegyesek az adatok. Egyes tanulmányok
jelentős mértékű gyógyulást tapasztaltak a boldog emberek között.
{212}
Egy kis tanulmány például 34 visszaeső rákos nőt vizsgált a
Nemzeti Onkológiai Intézetben. Átfogó zikai és pszichológiai
értékelésnek vetették alá őket, amely az optimizmusukra is kiterjedt.
Mivel a visszaeső mellrákosok között ritka a túlélés esélye, egy évvel
később legtöbben már végstádiumban voltak, néhányan azonban
túlélték. Kik éltek legtovább? A legboldogabbak.{213}
Míg egyes tanulmányok arra utalnak, hogy a derűs hozzáállás és a
harci kedv növeli a páciensek túlélési esélyeit, az adatok arra
mutatnak, hogy a pozitív hozzáállás megelőzheti ugyan a
betegséget, de önmagában nem mindig elég a meglévő betegség
legyőzésére.{214} Egyesek egyenesen azt állítják, hogy a súlyos
betegségeket boldogsággal kezelni nevetséges illúzió, és csak
önvádat ébreszt a betegben.{215}
Miért akadályozhatja meg a betegséget a boldogság, és miért vall
sokszor kudarcot a gyógyításban?
Nehéz megmondani, de valószínűleg azért, mert a boldogság
jótéteményeinek több közük van a boldogság összeadódó élettani
hatásaihoz, mint ahhoz, hogy a boldog vagy optimista hangulat
egymagában ki tud-e kúrálni egy már lerobbant testet. Például tiszta
sor, hogy a boldog életérzés hatására kevesebb stresszválasz éri a
testet, ezért életre szólóan csökkennek a szív- és érrendszeri
kockázatok. De ha már elmeszesedtek a szívkoszorúerek, a puszta
optimizmus aligha pucolja ki őket.
Az eltérő eredmények másik magyarázata, hogy minden betegség
működési mechanizmusa eltérő és egyedi – ahogy a test öngyógyító
mechanizmusai is különbözőek. A boldogságról például kimutatták,
hogy javítja, a tanult tehetetlenség ellenben legyengíti az
immunműködést. Ám az immunműködéstől független betegségeknél
a hangulatnak kevesebb befolyása van a kór kimenetelére. Az ember
lelkiállapota, hangulata és hozzáállása ugyan kétségtelenül
javíthatja az élet minőségét, de úgy látszik, hogy a boldogság csupán
bizonyos betegségeknél lehet a segítségünkre. Mivel az adatok
vegyesek, és a boldogságnak más előnyei is vannak, mit
veszíthetünk, ha lépéseket teszünk az érdekében?

Recept a pesszimizmusra
Amennyiben pesszimisták, és hajlamosak a boldogtalanságra, fel a
fejjel. A boldogságkutatók szerint az optimizmus és a boldogság
tanulható, tehát önök is élvezhetik testi-lelki előnyeit. Learned
Optimism című művében Martin Seligman ABC-nek (Adversity =
kellemetlenség, Belief = meggyőződés, Consequences =
következmények) nevezett gyakorlatokat tanít. Ha kellemetlenség ér
minket, a kellemetlen eseményen töprengve villámgyorsan
meggyőződésekké szilárdulnak a gondolataink, és ha nem
vigyázunk, rögzül a folyamat. Ezeknek a meggyőződéseknek
következményeik vannak, amelyek érinthetik az érzéseinket és az
általunk választott cselekedeteket. Ha megtanuljuk, miként
módosítsuk a meggyőződések kialakulását, és megfontoljuk, miként
cselekszünk hatásukra, bizakodóvá változtathatjuk a borús
gondolatokat.
Tegyük fel például, hogy valaki elorozza előlünk a parkolóhelyet,
amelyet kiszemeltünk (kellemetlenség). Kiborulunk, és arra
gondolunk: Az a kocsi ellopta a helyemet. Goromba és önző dolgot
művelt (meggyőződés). Dühösek leszünk, leengedjük az ablakot, és
rákiabálunk a másik sofőrre (következmény).
Legjobb barátunk nem hív vissza (kellemetlenség). Így
okoskodunk: Önző és meggondolatlan vagyok. Nem csoda
(meggyőződés). Egész nap levertek leszünk (következmény).
Seligman azt javasolja, vezessünk néhány napon át ABC-naplót,
hogy lássuk, miként reagálunk a kellemetlen eseményekre. Ehhez rá
kell csatlakozni belső monológunkra, és be kell azonosítani a
kellemetlenség nyomán támadt meggyőződéseinket. A
kellemetlenség okozta meggyőződések áttekintésekor a pesszimisták
rájöhetnek, hogy ezek negatív érzelmi állapotot vagy viselkedést
okoznak, míg az optimisták észrevehetik, hogy meggyőződéseik
segítségével gyorsan túlteszik magukat a kellemetlenségen.
És itt ugrik a majom a vízbe. Ha valaki hajlamos a
pesszimizmusra, megtanulhatja, hogyan változtassa át a
kellemetlenséggel kapcsolatos meggyőződéseit, ezzel
megváltoztathatja a következményeket, és javíthatja az egészségét.
Seligman kétféle megoldást kínál azoknak, akik tudatában vannak
pesszimista re exeiknek: tereljék el a gyelmüket, gondoljanak
valami másra, illetve szálljanak vitába magukkal.
Próbálják ki a kutatók ajánlását, és használják a gondolati sémák
félbeszakítására alkalmas „gondolatmegállító technikát”. Amikor el
akarják téríteni magukat valamilyen pesszimista meggyőződésetől,
csapjanak például a falra, és kiáltsanak „Megálljt!” neki. Rázzanak
meg egy csengőt, írják piros betűkkel egy nagy rajzlapra, hogy
„Állj!”, vagy hordjanak gumis karkötőt, és húzzák meg jó erősen,
hogy leállítsák a töprengést. Ezek a módszerek a gyelem
elterelésével kombinálva tartós eredményt hozhatnak. Amikor
hangos „Megálljt!” kiáltanak, vagy csettintenek egyet a karkötővel,
összpontosítsanak akarattal valami másra.
Ha ez nem segít, iktassanak be napirendjükbe egy későbbi
időpontot, amikor a pesszimista meggyőződéseiken rágódnak.
Mondják: „Megállj! Majd később gondolkozom rajta.” Ez megtöri a
„rágódás” ciklusát, és csökkenti a negatív gondolatok erejét.
Még a negatív gondolatok elterelésénél is hatásosabb, ha kétségbe
vonjuk őket. Ehhez meg kell tanulnunk vitatkozni magunkkal.
Vizsgáljuk meg pesszimista meggyőződéseinket, csatlakozzunk rá
bölcsebb, szerető, együttérző énünkre, és bizonyítsuk be, hogy
tévedünk. Amikor a barátunk nem hív vissza, és az első gondolatunk
ez: Gyűlöl, mert szörnyű barát vagyok, vonjuk kétségbe a gondolatot.
Mondjuk, hogy talán elfoglalt, valaki nem adta át neki az üzenetet,
valószínűleg vissza akart hívni, de elfelejtette, hogy szeret, és jó
barátnak tart minket. Vagyis a probléma nem örök, általános
érvényű és személyes, hanem átmeneti, egyedi és tőlünk független.
Erre az új, optimista meggyőződésre alapozva új következményeket
választhatunk, és megállíthatjuk a pesszimista hiedelmek által
elindított, lefelé tartó spirált.
Ahhoz, hogy sikerrel vonjuk kétségbe negatív meggyőződéseinket,
bizonyítékot kell találnunk arra, hogy az adott negatív hiedelem
téves, másik magyarázatot kell keresnünk a kellemetlen eseményre a
képzelt, pesszimista helyett, meg kell határoznunk, mire vezet egy
ilyen negatív elképzelés, és ha mégis igaz lenne, át kell gondolnunk
a lehetséges következményeit. Most térjünk vissza a legjobb
barátunkra, aki nem hívott vissza. Miután számos magyarázatot
mérlegeltünk, vizsgáljuk meg, miért feltételez azonnal rosszat az
elménk. Talán akkor érjük el a célunkat, ha mellőzött áldozatnak
érezzük magunkat. Talán azért ragaszkodunk ilyen esetben jogos
haragunkhoz, mert akkor felsőbbrendűnek érezhetjük magunkat.
Ha valóban azért nem hív vissza, mert utál, és rossz barátnak tart,
mire tanít minket ez a dolog? Hogyan lehetne belőlünk ennek
segítségével jobb barát? Végső esetben rájövünk, ha tényleg véget ér
a barátságunk, arra mindenképpen jó volt, hogy megtudjunk
magunkról valamit, és valaki már biztosan nagyon szeretne
barátkozni velünk.
Más szóval próbálják lebeszélni magukat a negatív
meggyőződéseikről, és ha nem megy, gondolják végig a lehető
legrosszabb forgatókönyvet. Talán rájönnek, hogy az sem a világ
vége, ha mégis igazuk van.
Seligman azt is javasolja, hogy távolodjunk el pesszimista
meggyőződéseinktől, fedezzük fel, hogy nem tények, hanem puszta
feltevések, azután zárjuk valamilyen erőt adó következtetéssel belső
dialógusunkat, ami nem szomorít el, hanem erőt ad.
 Olvasóim olyan pesszimisták, akik készek vitába szállni magukkal
a boldogságuk érdekében? A testük hálás lesz önöknek.

Recept a boldogtalanságra
Ahhoz, hogy boldogabbak és egészségesebbek legyünk, nem elég, ha
optimistára cseréljük a kellemetlen események pesszimista
magyarázatát. Ami jó hír, mert Sonja Lyubomirsky kutatásai szerint
boldogságunk 40 százalékban tőlünk függ.
Igen, az is igaz, hogy a boldogság 50 százalékát velünk született,
meghatározott genetikai készletünknek köszönhetjük. A boldogság
agyunk bal oldali prefrontális kérgéhez kapcsolódik, és egyeseknek
egyszerűen aktívabb bal oldali prefrontális agykérgük van. Ikrek
vizsgálatából tudjuk, hogy a temperamentum bizonyos fokig hajlam
kérdése. Van, aki természettől fogva vidám, míg mások eleve
melankolikusak. Személyes genetikai képletünket nem tudjuk
megváltoztatni, boldogságunk végeredményét azonban igen, és a
boldogságnak nem az a titka, amire a legtöbben gondolnak.
Talán azt képzelik, ha megváltoztatják az életkörülményeiket –
végre találkoznak az „igazival”, megkapják a tökéletes munkát,
sikerlistás lesz a könyvük, teherbe esnek és így tovább –,
boldogabbak lesznek, de a kutatás szerint életkörülményeink
mindössze 10 százalékkal járulnak hozzá a boldogságunkhoz.
Valóban hatással van ránk, hogy egészségesek vagy betegek,
kiváltságosak vagy szegények, gyönyörűek vagy átlagosak, házasok
vagy egyedülállók vagyunk, esetleg változás vagy trauma fenyegeti
az életünket – de nem annyira, mint gondolnák.
Miért nem nyújtanak több boldogságot az életkörülményeink? Egy
hatalmas erő az oka, amit a pszichológusok „hedonista
adaptációnak” neveznek. Végre elérjük, amit akartunk – imádatunk
tárgyát, magasabb beosztást, nagyobb szépséget, valami tárgyi
dolgot –, és kis időre boldogok leszünk. De gyorsan visszatérünk az
alaphelyzethez. Amikor jó dolgok történnek velünk, megugrik a
boldogságszintünk, de nem tart sokáig. Az új házasok például
körülbelül két évig boldogabbnak érzik magukat, azután
visszatérnek boldogsági alaphelyetükbe.{216}
És most jönnek az igazán jó hírek! Boldogságunk 40 százaléka
nincs kapcsolatban genetikus boldosági alapállásunkkal, és nem
vonatkozik rá a hedonista adaptáció. A tudományos kutatások
bizonysága szerint ezt a 40 százalékot könnyedén befolyásolhatjuk,
ha egyszerűen hálanaplót írunk esténként.{217}
Amint Martin Seligman Autentikus életöröm című munkájából
megtudjuk, a szerző egy tanulmányon dolgozott, és boldogságkeltő
stratégiát tanított egy súlyosan depressziós emberekből álló
csoportnak. Noha ezek az emberek olyan mérhetetlenül
depressziósak voltak, hogy alig bírtak kikelni az ágyból, csak
egyetlen dolgot kért tőlük naponta: menjenek rá egy honlapra, és
írjanak le három jó dolgot, ami aznap esett meg velük. A
depressziójuk 15 napon belül „súlyosról” „enyhe vagy mérsékelt
fokúra” változott. 95 százalékuk jobban érezte magát!
Hogyan legyünk boldogok? című könyvében Sonja Lyubomirsky
megosztja velünk boldog embereket vizsgáló tanulmányának
felfedezéseit. Úgy találta, nem a leggazdagabb, a legszebb vagy a
legsikeresebb emberek a legboldogabbak. Mint kiderült, a boldogság
kulcsát nem annyira a velünk született hajlamok vagy az
életkörülmények megváltoztatása jelenti, hanem olyan
viselkedésformák elsajátítása, amelyek tudományos bizonyítékok
szerint fokozzák a boldogságot. Tanulmányában a boldog emberek
hasonlóan viselkedtek. Sok időt szántak a családjukkal és a
barátaikkal való kapcsolat ápolására, hálát adtak azért, amijük volt,
az elsők között segítettek, ha kellett, optimisták voltak a jövőjüket
illetően, élvezték az élet örömeit, megpróbáltak a mában élni, sokat
mozogtak, mélységes elkötelezettséggel követték életcéljaikat és
törekvéseiket, higgadtan és szilárdan néztek szembe az élet
elkerülhetetlen megpróbáltatásaival.
Arra is rájött, hogy boldogabb, aki nem gondolkozik túl sokat,
szakít a töprengéssel, kerüli a társadalmi összehasonlítgatást,
igyekszik azonnal megoldani a felmerülő problémákat, stressz,
veszteség és trauma esetén a dolog értelmét keresi, megbocsátó,
olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek során magával ragadja a
„ ow-érzés”, többet mosolyog, és gondot visel a testére.
A véleményem és a kutatások bizonysága szerint az is
létfontosságú, hogy az erkölcsi elveink szerint élünk-e. Steve Cole és
munkatársai Los Angelesben, a Kalifornia Egyetemen arra voltak
kíváncsiak, mennyire befolyásolja a HIV-pozitív meleg fér ak
betegségének alakulását, hogy bevallották-e vagy eltitkolták a
homoszexualitásukat. Arra kérték a tanulmányban résztvevőket,
rangsorolják magukat az alábbi szempontok szerint: „teljes
titkolózás”, „többnyire titkolózás”, „részben titkolózás, részben
őszinteség”, „teljes őszinteség”.
Ezután a kutatók követték a betegség lefolyását. Mire jöttek rá?
Mindent tekintetbe véve azoknál, akik teljes titkot tartottak,
gyorsabban és a titkolózásuknak megfelelő arányban haladt előre a
betegség. Minél nagyobb összhangban éltek az igazsággal, annál
egészségesebbek voltak. Az eredmények nem nomkodtak. Akik
többnyire vagy mindig titkolóztak, 40 százalékkal hamarabb érték el
a kritikusan alacsony CD4-értéket, mint azok, akik többnyire vagy
egészen őszinték voltak, és 21 százalékkal előbb haltak meg náluk.
{218}

Amikor arra törekszünk, hogy fokozzuk a boldogságunkat, az

egészségünk is fokozódni fog.
 8. FEJEZET:

 ÍGY HATÁSTALANÍTSUK A
STRESSZVÁLASZT

„Mindenkiben ott a szikra. Nevezhetjük isteni szikrának, ha

akarjuk, de ott van, és megvilágíthatja az egészséghez vezető
utat.Gyógyíthatatlan betegségek nincsenek, csak
gyógyíthatatlan emberek.”
DR. BERNIE SIEGEL

Ma már közismert, de az 1960-as években még eretnekségnek

számított, ha egy orvos azt feltételezte, hogy a stressz és a betegség
között kapcsolat lehet. Valójában senki sem kötötte össze a stresszel
az olyan betegségeket, mint a magas vérnyomás, noha a nyomás szó
a diagnózis része volt. Az orvosok tudták, hogy a betegeknek a
rendelőben általában felszökik a vérnyomásuk – „fehérköpeny-
hipertóniának” hívták a jelenséget. Valahogy mégsem jutott eszébe
senkinek, hogy az orvos jelenléte feszültséget okoz, a feszültség
megemeli a vérnyomást, ami azonnal helyreáll, mihelyt a beteg
hazaér és megnyugszik.
Egy harvardi kardiológus, dr. Herbert Benson arra volt kíváncsi,
van-e kapcsolat a stressz és a magas vérnyomás között, és
beszélgetni kezdett róla a kollégáival, akik többnyire még a
gondolatot is sarlatánságnak érezték. Ám Benson megátalkodottan
kereste a választ, és mivel nem talált, maga kezdett kutatni a
témában. B. F. Skinner és Neal Miller munkásságától fellelkesedve –
akik a biofeedback, azaz a visszacsatolás mibenlétét kutatták,
különös tekintettel arra, hogyan tanítja meg a testet nyilvánvalóan
önkéntelen élettani jelenségek irányítására – majmokat kezdett
jutalmazni, ha megemelték vagy ha csökkentették a vérnyomásukat.
A sikert színes fények felvillanásával jelezte számukra. Végül
betanította a majmokat, hogy csupán a fényjelek alapján
szabályozzák a szervezetüket, és a majmok végül kizárólag a tudat
erejével irányították a vérnyomásukat.
A tanulmány 1969-ben jelent meg, és azonnal megragadta a
transzcendentális meditációval foglalkozó emberek gyelmét – a
mozgalmat akkoriban kezdte népszerűsíteni a Beatles, Mia Farrow és
több híresség. A TM-oktatók, akik hallották, hogy Benson
majmokkal kísérletezik, úgy gondolták, hogy meditáció alatt leviszik
a vérnyomásukat, de eddig senki nem próbálta bebizonyítani.
Benson, akinek a Harvardon megingott a pozíciója, amiért rátévedt
a test-elme gyógyítás területére, kezdetben elutasította a
felkérésüket, de a meditáció hívei nem tágítottak.
Ekkor hallotta, hogy egy másik kutató, név szerint Robert Keith
Wallace transzcentendális meditációt tanul, ebből írja a doktori
disszertációját a California Egyetemen, Irvine-ban. Ők ketten
elhatározták, hogy kíváncsi fejüket összedugva közös kutatást
indítanak. Megdöbbentek az összegyűjtött adatokon, amelyek
kétségbevonhatatlanok voltak. A meditációt megrázó élettani
változások követték: jelentősen visszaesett a pulzus- és a légzésszám,
lelassult az anyagcsere. A kutatás alatt ugyan nem lett alacsonyabb a
vizsgálati alanyok vérnyomása, de az alapvérnyomásuk
összességében jelentősen alacsonyabb volt a nem meditálókéhoz
képest.
Benson „relaxációs válasznak” nevezte el a meditáló emberekben
végbemenő élettani változásokat, s én is ezt a terminust használom
ebben a könyvben a „stresszreakció” vagy „stresszválasz”
ellentéteként. Felvetette, hogy míg a stresszválaszt a hipotalamusz
egyik részének ingerlése váltja ki, a relaxációs választ a
hipotalamusz egy másik részének ingerlése indítja el, ami olyan,
mint egy biztonsági berendezés, az a dolga, hogy ellensúlyozza a
testből hallatszó vészjeleket.
Bensont annyira elkápráztatták azok az előnyök, amelyeket a
meditáció egyszerű technikáját alkalmazó embereken meg gyelt,
hogy feltette magának a kérdést: Ha egy 10–20 perces meditációs
gyakorlatnak ilyen mélyreható egészségügyi haszna van, mi
történhet azokkal, akik magas szinten meditálnak? Akkoriban több,
látszólag lehetetlen élettani változásról szóló történet keringett a
levegőben. Meditáló szerzeteseket meg gyelő tudósok azt állították,
hogy 20 százalékkal tudták csökkenteni az energiafelhasználásuk
szintjét, amire általában négy-öt órás alvás után kerül sor. Ez azt
igazolta, hogy lehetséges csak a tudat erejével irányítani az
„önkéntelen” folyamatokat.
Amikor először kereste meg a tibeti szerzeteseket, nem érdekelte
őket a kísérlet. Ekkor Benson megismerkedett a dalai lámával, aki
támogatta kutatását. Hirtelen kíváncsiak lettek a szerzetesek is.
Benson a saját szemével látta az ágyékkötőbe öltözött fér akat, akik
nedves leplekbe csavarták magukat a Himaláján, 5000 méter
magasban. De ahelyett, hogy vacogtak, kihűltek és meghaltak volna,
tüzet képzeltek a hasukba, és úgy megemelték a
testhőmérsékletüket, hogy megszáradt rajtuk a vizes lepel.
 Benson rájött, hogy a relaxációs válasz segítségével gondolatokat
ültethetünk a tudatba úgy, hogy magunk elé képzeljük a kívánt
eredményt – például megemeljük a testhőmérsékletünket, levisszük
a vérnyomásunkat, legyőzzük a rákot, vagy megszüntetjük a
hátfájást. Átfogó kutatói munkássága alatt ezeket a folyamatokat
tanulmányozta. Benson az évek alatt több ezer beteget vizsgált meg,
és több tucat cikket publikált a tudományos orvosi folyóiratokban.
Kutatásai során összeállította azoknak a zavaroknak a listáját,
amelyek jól reagálnak a relaxációs válaszra. Így bizonyítottan
hatásos az alábbiak kezelésére: szívkoszorúér-betegség,
szívritmuszavar, allergiás bőrreakciók, szorongás, enyhe és
mérsékelt depresszió, hörgőasztma, herpesz szimplex, köhögés,
székrekedés, diabetes mellitus, nyombélfekély, szédülés,
kimerültség, magas vérnyomás, terméketlenség, álmatlanság,
terhességi émelygés és hányás, idegesség, posztoperatív duzzanatok,
menstruáció előtti tünetegyüttes, reumatoid arthritis, a rák
mellékhatásai, az AIDS mellékhatásai és a fájdalom valamennyi
formája, azaz hátfájás, fejfájás, hasfájás, izomfájdalom, ízületi
fájdalom, posztoperatív fájdalom, nyak-, kar- és lábfájás.
Könyve, a The Relaxation Response 1975 jelent meg, ebben
jelentette be, hogy rájött, miként lehet ellensúlyozni a Cannon által
évtizedekkel korábban leírt „harcolj vagy menekülj” reakciót. Ahogy
egy velünk született túlélési mechanizmus segítségével el tudunk
menekülni egy vadállat elől, úgy létezik a testünkben egy előhívható
élettani nyugalmi állapot is, amelynek révén helyrehozhatjuk a
„harcolj vagy menekülj” válasz okozta károkat.
Miután könyve a New York Times bestsellerlistájának élére, Benson
maga pedig a médiaérdeklődés kereszttüzébe került, a kollégái
megrótták, mondván: „A harvardi orvosok nem írnak népszerű
könyveket.” Munkatársai továbbra is kritizálták, azt állították, hogy
a relaxációs válasz csupán placebohatás. Azért megy le a betegek
vérnyomása, mert azt hiszik, hogy le tudják vinni. Más szóval nem
maga a technika, hanem a hozzá kapcsolódó hit a hatásos.
Mivel abban az időben legalább annyira megvetette a
placebohatást, mint kollégái, Benson szorgalmasan dolgozott annak
bizonyításán, hogy a relaxációs válasz önálló élettani jelenség.
Felismerte, hogy jobban működik a placebónál, mindazonáltal
akármilyen hatékony volt ez a technika, az esetek 50–90
százalékában a tanulmány placeboága is sikeres volt. Benson úgy
érezte, a placebohatást nem gúnyolni, hanem használni kell. Azt
javasolta, kereszteljék át a placebohatást „a jóllét emlékének”, és azt
állította, hasznos párja lehetne azoknak az igazolható élettani
állapotoknak, amelyeket a relaxációs válasz idéz elő.
Benson további kutatásai kimutatták, hogy a relaxációs válasz
rendszeres kiváltása megelőzheti és ellensúlyozhatja a stressz káros
hatásait a testben, megakadályozza, és bizonyos esetekben
meggyógyítja a betegséget. Benson tudni akarta, vajon a meditáción
kívül más tevékenységek is kiváltják-e a relaxációs választ, tehát
folytatta a munkát, és négy lényeges összetevőt talált, amelyek
megbízhatóan alkalmasak a relaxációs válasz kiváltására: 1) nyugodt
környezet; 2) mentális segédeszköz, mint egy ismételt kifejezés, szó,
hang vagy ima; 3) passzív, ítélkezésmentes hozzáállás; és 4)
kényelmes testhelyzet.
Később felfedezte, hogy csupán mentális segítségre és passzív
hozzáállásra van szükség. Egy futó a mantra és a passzív hozzáállás
segítségével egy forgalmas úton kocogva is relaxációs választ
idézhet elő. Ugyanez vonatkozik a jógára és a csikungra, a
gyaloglásra, az úszásra, a kötésre, az evezésre, az ülésre, az állásra
és az éneklésre. Életre szóló kutatómunkája alatt Benson arra is
rájött, hogy az egészségügyi problémák többségét vagy előidézik,
vagy súlyosbítják a stresszválasz krónikus hatásai. Más tanulmányok
szerint az orvoshoz járók panaszainak mintegy 60 százalékát a
stresszválasz okozza.{219}
Ösztönösen érezzük ezt, és amikor kikészülünk, lazításra vágyunk.
Azonban többnyire rosszul fogunk hozzá, olyan egészségtelen
megoldásokkal próbálunk enyhülést találni, mint az ivás, a
dohányzás, az illegális szerek, pedig ezek csak elmélyítik a
problémát. Pedig léteznek egészséges módszerek is a relaxációs
válasz kiváltására – mint például a meditáció. Nincs gyógyszer,
amelyik jobban enyhítené az élettel járó feszültségeket.
Benson meg akarta vizsgálni, miként hat a testre a relaxációs
válasz, ezért feltalált egy módszert a páciensei számára, amely nem
volt olyan emelkedett, mint a transzcendentális meditáció, sem
olyan fennkölt, mint az ima.

A RELAXÁCIÓS VÁLASZ ELŐIDÉZÉSE

(Herbert Benson The Relaxation Response című könyvéből)

1. Az összpontosításhoz válasszanak olyan szót, rövid

mondatot vagy imát, amely szorosan összefügg belső
hitrendszerükkel, például: „egy”, „béke”, „az Úr az én
pásztorom”, „Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes”,
„Shalom” vagy „Om”.

2. Üljenek nyugodtan és kényelmesen.

3. Hunyják be a szemüket.
 4. Lazítsák el az izmaikat, haladjanak a lábfejtől a comb,
a has, a váll, a nyak, a fej felé.

5. Lélegezzenek lassan és természetesen, kilégzésnél

mondják ki halkan a központi szót, hangot, mondatot
vagy imát.

6. Folytassák 10–20 percig.

7. Ne fejezzék be hirtelen. Üldögéljenek még egy-két

percig, hagyják, hogy visszatérjenek a gondolatok. Majd
nyissák ki a szemüket, pihenjenek nyitott szemmel még
egy kicsit, mielőtt felkelnek.

9. Gyakoroljanak naponta egyszer vagy kétszer. Legjobb

reggeli vagy ebéd előtt.{220}

EGYSZERŰSÍTETT MÓDSZER A RELAXÁCIÓS VÁLASZ

ELŐIDÉZÉSÉRE

•  Ismételgessenek egy szót, hangot, mondatot, imát vagy

mozdulatot.

•  Ne gyeljenek az elkerülhetetlenül felbukkanó gondolatokra,

térjenek vissza az ismételgetéshez.
Végezhetik edzés, művészeti tevékenység, főzés, bevásárlás,
autóvezetés – azaz bármilyen elfoglaltság közben.

Meditáció
Nem kell Benson előírásait követniük ahhoz, hogy ellazuljanak. A
meditáció többi válfaja is bizonyítottan remekül hat az egészségre.
Bizonyos fokig minden meditáció aktiválja a paraszimpatikus
idegrendszert, csökkenti a stresszel járó kortizol mennyiségét, a
légzés- és a pulzusszámot, az anyagcserét, fokozza az agy
vérellátását, a bal oldali prefrontális kéreg aktivitását (mint a
boldogabb embereknél), erősíti az immunrendszert, emellett ellazít.
{221}

A meditáció a fentieken túl enyhíti a fájdalmat, a munkahelyi

stresszt, a szorongást és a depressziót, javítja a szív- és érrendszer
egészségét, csökkenti az alkoholfüggőséget, növeli a hosszú élet és
az egészséges testsúly esélyeit, mérsékli a tenziós fejfájást, enyhíti az
asztmát, szabályozza a diabéteszes páciensek vércukorszintjét,
mérsékli a menstruáció előtti tünetegyüttest, a krónikus fájdalmat,
fokozza az immunműködést és emeli az élet minőségét.{222}
Amennyiben Benson kollégáihoz hasonlóan arra gyanakszanak,
hogy mindez a placebohatás javára írható, képzeljék, még egy
színlelt meditációt is megrendeztek, és úgy találták, nem javította
olyan hatékonyan a lehetséges egészségi állapotot, mint az igazi.{223}
Tudom, nem először hallják, hogy meditálni jó, de nem csak a
tudatuknak az; létfontosságú módszer a krónikus stressz
következményeinek elhárítására az életükben és a testükben.

Hogyan meditáljunk?
Amennyiben Benson javaslatával nem tudják kiváltani a relaxációs
reakciót, rengeteg meditációs módszer létezik. Dr. Deepak Chopra
egy másik megközelítés, angol mozaikszóval az RPM (rise=kelj fel,
pee = pisilj, meditate = meditálj) szószólója, azoknak ajánlja, akik
jobban szeretnének közvetlenül ébredés után meditálni. Akinek apró
gyermekei vannak, mint nekem, könnyebben tud időt szakítani rá,
amíg a gyerekek még alszanak vagy iskolában vannak. Aki nem
otthon dolgozik, meditálhat ebédszünetben vagy este, lefekvés előtt.
Csinálják bármikor, legfontosabb, hogy szakítsanak egy kis időt a
lazításra valahol, akár meditációval, akár valamilyen egyéb
tevékenységgel, amire még visszatérünk ebben a fejezetben. A
túlteljesítő típusú személyiségek, akik hozzám hasonlóan rengeteg
dolgot csinálnak egyszerre, és számtalan értékes tevékenységet
zsúfolnak a napjukba, elvesztegetett időnek érezhetik a meditációt –
de ne feledjék, ez is értékes. Az egészségükért csinálják. Ugyanolyan
fontos a testüknek – ha nem még fontosabb –, mint az edzőterem, az
egészséges ételek és az elegendő alvás, ezért nyomatékosan
javaslom, legyenek szigorúak magukhoz, és adjanak elsőbbséget
annak a 20 percnek, amely testük ellazulásához kell.
Ha az agyuk úgy száguld gondolatról gondolatra, mint az enyém,
szintén ellenállhatnak a meditálásnak. Talán az is megfordul a
fejükben, hogy kihagyják, mert az elcsendesedés időszaka olyan
nemszeretem érzéseket hoz felszínre, amelyeket jobb lenne kihagyni,
mint a gyász, a szomorúság, a harag. Vagy egyszerűen unják.
Bármilyen kifogást találnak, kérem, próbálják ki, mégpedig nemcsak
a testi egészségük miatt, hanem mert még az életük is gazdagabb
lehet tőle: erősödik a spiritualitásuk, jobban megértik valódi belső
igazságukat és megérzésük bölcs szavát.
Aki még sohasem meditált, először is teremtsen hozzá nyugodt
környezetet. Én két oltárt alakítottam ki, egyet a hálószobámban,
egyet pedig az otthoni irodámban, ezek előtt szoktam meditálni. Az
oltáraimra számomra szent tárgyakat helyeztem, például egy követ,
amelybe belevésték: „Szerelmi élet”, egy vasdobozba zárt,
kovácsoltvas szívet, amelyet Kaliforniában, Big Surban találtam, egy
rózsakvarcot, a barátnőm ajándékát, egy keselyűtollat, egy kis
szobrot, amelyet egy betegemtől kaptam, egy jóbarátom festményét,
egy bekeretezett fényképet, egy csésze szent helyről származó
homokot és jó néhány gyertyát. Amikor leülök meditálni,
meggyújtom a gyertyát, meggyújtok pár füstölőt, és hagyom, hogy
az oltár elcsitítson.
Egyes embereknek külön szobájuk van a meditációra. Még egy
szűk fülkéből is lehet különleges teret létrehozni, ahol ellazulhat a
test, és kapcsolatot teremthet a lélek. A szabadtéri meditálás is szép
lehet. A kaliforniai part mellett lakom, ezért gyakran meditálok az
óceán egyik többnyire elhagyatott, köves strandján vagy a békés
szikvójafenyők között a Muir Woods Nemzeti Parkban. Akinek
könnyű eljutnia valamilyen természeti környezetbe, próbálja ki egy
tó vagy folyó partját, egy rétet, egy háborítatlan erdőt.
Fő, hogy találjanak egy nyugodt helyet, ahol nincs semmi zavaró,
és elősegíti a relaxálást. Kapcsolják ki a tévét, némítsák el a telefont,
ha akarnak, tegyenek fel megnyugtató zenét. A lényeg a környezet,
ahol a tudatunk megszabadulhat a felgyűlt rendetlenségtől, és
ellazulhat a testünk.
Aki még nem meditált, kezdje napi 5 perccel, és fokozatosan
emelje 20-ra. Állítsák jelzőre az órát, hogy ne kelljen az időre
gyelniük, és ha bírják, üljenek a padlóra, hunyják be a szemüket.
Nem kell feltétlenül lótuszülésben ülniük, de meditálás közben jó,
ha földelik magukat, kapcsolatba kerülnek Földanyával, és
megmaradnak a testükben. Használjanak nyugodtan párnákat,
plédeket, bármit, amitől kényelmesebben érzik magukat.
Egyenesítsék ki a hátukat, lélegezzenek könnyedén. Ha a földön ülni
kényelmetlen, válasszanak egy széket, helyezzék a talpukat szilárdan
a padlóra, hogy megteremtsék a földdel való összeköttetés érzését.
 A kényelmes testhelyzet kialakítása után hunyják le a szemüket,
ezzel kikapcsolják a vizuális elterelő tényezőket, és próbáljanak a
be- és kilégzésükre összpontosítani. Jack Korn eld meditációoktató
azt mondja, ha emlékezésen, tervezgetésen vagy képzelgésen kapjuk
magunkat, ne keseredjünk el, csak jegyezzük meg: „Szia emlékezés”,
„Szia tervezgetés”, „Szia képzelgés”. Majd térjünk vissza a jelen
pillanathoz, összpontosítsunk a légzésünkre. Amint észrevesszük,
hogy elkalandoznak a gondolataink, térjünk vissza a légzésünkhöz,
és próbáljuk kiüríteni az agyunkat. Ha továbbra is elkalandoznánk,
és nem tudjuk légzéssel kiüríteni az elménket, számoljuk a
lélegzetvételeinket, vagy ismételgessünk egy mantrát.
Úgy is kijátszhatjuk a tudtunkban felbukkanó képeket, hogy
megpróbálunk feszes helyeket keresni a testünkben. Miután
megtaláltuk a feszes gócokat, addig lélegzünk beléjük, amíg
elernyednek. Képzeljék arany fénynek a lélegzetüket, amely a feszes
részekhez árad, és ellazítja azokat. Lazítsák el a hátukat, a vállukat,
a gyomrukat, az arcizmaikat. Amennyiben nehezen találják meg a
feszességet, feszítsék meg és lazítsák el minden egyes izmukat a
homlokuknál kezdve, majd haladjanak a testükön lefelé a lábujjakig.
Megpróbálhatják azt is, hogy maguk elé képzelnek egy, az utolsó
farokcsigolyájukból kiinduló földelő zsinórt vagy gyökeret, amint
áttöri a padlót vagy a talajt, és meg sem áll a föld középpontjáig,
amelyre rácsatlakoznak. Engedjenek a zsinóron át minden
szükségtelen dolgot a föld középpontjába, ahol újrahasznosulhat.
Elképzelhetik azt is, hogy a föld legmélyének energiája visszaárad a
földelő zsinóron keresztül, és gyógyító fénnyel tölti fel a testüket.
Oda is képzelhetik magukat egy valódi vagy képzeletbeli
relaxációs helyszínre. Hagyják, hogy minden érzékszervük
megtapasztalja ezt a pihentető helyet. Lássák, érezzék, szagolják,
ízleljék, hallják a hangjait. Amennyiben betegséggel küzdenek,
gyógyító vizualizációval gazdagíthatják a meditációt. Lelki
szemeikkel a legapróbb részletekig képzeljék maguk elé, amint a
betegséggel sújtott testrészük újra ép és egészséges lesz.
Aki nehezen tudja teljes csendben elcsitítani a tudatát, próbálja ki
a vezetett meditációt. Saját hangomon hallhatják – és letölthetik – a
relaxációs válasz kiváltására alkalmas gyógyító meditációt a
MindOverMedicineBook.com weboldalon. Vagy tegyenek próbát
Belleruth Naparstek Health Journey nevű, irányított vizualizációs CD-
ivel.
Fő, hogy ne bírálgassák magukat, miközben meditálni tanulnak.
Amikor azért kritizálják magukat, mert „rosszul” meditálnak, vagy
azért pocskondiázzák magukat, mert izgága agyuk képtelen
megnyugodni, csak még feszültebbek lesznek, és egyre távolabb
kerülnek a céltól, az öngyógyító ellazulástól. Legyenek
könyörületesek, és veregessék meg a vállukat minden apró
eredmény után. Nem bírnak tíz lélegzetvételnél tovább meditálni?
Öleljék meg magukat, és másnap próbálkozzanak újra. Mint minden,
ez is gyakorlás kérdése. Egész életemben ellenálltam a meditálásnak,
ezért tanúsíthatom, hogy rendszeres gyakorlással egyre jobban
megy, és az eredmény megéri a fáradságot.

A relaxációs válasz kiváltásának egyéb módszerei

Nem csak a meditáció oltja ki a stresszreakciót, pihenteti testet. Már
láttuk, hogy a kreatív önkifejezés, a szexuális gyönyör, a szeretett
emberek társasága, a spirituális közösségben töltött idő, az örömteli
munka és a többi pihentető tevékenység, köztük a nevetés, a játék a
háziállatokkal, a naplóírás, az ima és a szundikálás, a jóga, a
masszázs, az olvasás, az ének, a muzsikálás, a kertészkedés, a főzés,
a tajcsi, a séta, a forró fürdő és a természet szintén működésbe hozza
a paraszimpatikus idegrendszert, és nyugalmat ad a testnek, hogy
folytassa önjavító munkáját. Ami mindnyájunk számára életbevágó
nemcsak a betegség kezeléséhez, hanem a megelőzéséhez és az élet
meghosszabbításához is. A megkérdezettek csaknem 75 százaléka
azt mondta, annyi stressz van az életében, hogy az már
egészségtelen.{224} De a relaxációs válasz semlegesítheti.
Nem tudnak otthagyni egy stresszes munkát? Nem állnak készen,
hogy kilépjenek egy boldogtalan házasságból? Még mindig nem
találták meg az igazit? Nincs kedvük templomba járni? Rendben.
Nem állítom, hogy csak akkor lehetnek tökéletesen egészségesek, ha
mindent megcsinálnak, amit a könyvben leírtam. De azt igen, hogy a
feszültség ellensúlyozása érdekében elsőbbséget kell adniuk a
relaxációs választ kiváltó tevékenységeknek, amennyiben olyan
stresszkeltő tényezőknek vannak kitéve, amelyeken nem
változtathatnak vagy nem akarnak változtatni.
Annak idején, amikor napi 40 beteget láttam el a rendkívül
megterhelő szülész-nőgyógyász munkakörben, néha 12 órát is
dolgoztam egy nap, azután hazajöttem a stúdiómba, és lefekvésig
festettem. Mindig azt mondtam: „Gyógyításkor elvérzek, a
művészettől vért kapok.”
Nem tudtam, hogy ösztönösen gyógykezeltem stresszes életemet.
Orvosi munkám állandó stresszreakcióra ingerelt, a festés viszont
relaxációs válaszokat váltott ki nap mint nap. Még nem akartam
otthagyni a munkámat, és bár nem meditáltam, orvosságot adtam
magamnak. Teljes szabadidőmben, heti 40 órában a nyugalom és az
önjavítás állapotába hoztam a testemet, engedtem, hogy magával
ragadjon a kreatív áramlás, amikor észrevétlenül futnak az órák.
 A tudat és a test akkor pihen, amikor a paraszimpatikus
idegrendszer működik. A szimpatikus idegrendszer kikapcsolása
esetén életben maradunk (bár lehet, hogy felfal az oroszlán), abba
azonban belehalunk, ha a paraszimpatikus idegrendszerünk kapcsol
ki. A stresszreakció megváltoztatja a test nyugalmi állapotát. A
paraszimpatikus idegrendszernek az a dolga, hogy elcsitítsa a
tudatot, ellazítsa a testet, és fenntartsa a nyugalom érzését. Ahogy
Rick Hanson írja Buddha-agy című könyvében: „Ha a testnek lenne
tűzoltósága, az a paraszimpatikus idegrendszer lenne.”
A relaxációs válasz kezdetén a paraszimpatikus idegrendszer veszi
át a kormányt. A test természetes önjavító mechanizmusai kizárólag
ebben a laza állapotban tudják elvégezni a dolgukat, így tudják
kisöpörni a testből azt, ami nem oda való.
A relaxációs válasz ráadásul javítja a hangulatot. Nehéz
aggodalmaskodni vagy búslakodni, amikor a paraszimpatikus
idegrendszer veszi át az ügyeletet. A relaxációs válasz még a
genetikus programot is megváltoztathatja, olyan a kimerült testnek,
mint egy ragtapasz, és csökkenti a krónikus stressz által előidézett
sejtkárosodást.{225}
Hogyan váltsák ki a relaxációs választ a testükben, hogy
előkészítsék a csodára?

Recept az öngyógyításra
Miután kimutattam, miként károsítják a tudatunkból eredő
stresszreakciók a szervezet működését, talán azt várják tőlem,
hozakodjak elő egy különleges rendelvénnyel, amelytől enyhül a
magány, megjön a szerelem, jobb lesz a szex, csökken a munkahelyi
feszültség, nő a zetés, a kreativitás, boldogok lesznek, és
megnyugszik a testük. Elvégre orvos vagyok. És az orvosok
recepteket írnak, igaz?
Mindenki a gyors munkát szereti, és arra áhítozik, hogy egy
specialista végre megtalálja az egyetlen titkos megoldást minden
bajára, ám valószínűleg megsértődnének, ha megpróbálnám megírni
a receptjüket. Minden igyekezetem és a kemény, szigorú
tudományos alapok ellenére is banálisnak tűnne. Képzeljék csak el!
Ha nem hisznek a javulásban, változtassák derűsre negatív
elképzeléseiket. Ha magányosak, lépjenek be egy klubba, regisztráljanak
egy társkereső oldalon, és találjanak rá a megfelelő spirituális
közösségre. Ha kimerítő a munkájuk, mondjanak fel, keressenek jobbat.
Ha elfojtották a kreativitásukat, kezdjenek alkotni. Ha kevés a pénzük,
keressenek többet. Ha pesszimisták, legyenek optimisták. Ha
boldogtalanok, legyenek boldogabbak. Ha kimerültnek érik magukat,
lazítsanak.
Könnyű azt mondani!
Mindegy, hogy meg akarnak-e gyógyulni, vagy a halálukig
egészségesek akarnak-e maradni, az eljárás ugyanaz. Könyvem
harmadik részében megtanítom az öngyógyítás hat lépését,
amelynek segítségével megírhatják a saját receptjüket. (Ne féljenek!
Nem igényel orvosi végzettséget.)
Ugye, tudják, nem azt tanácsolom, hogy rúgják ki az orvosukat.
Használják ki a modern orvostudomány minden vívmányát az
öngyógyítás receptje mellett. És azt sem javasolnám, hogy
vakbélgyulladás esetén utasítsák el a műtétet, vagy ne szedjenek
antibiotikumot egy súlyos fertőzésre. Saját receptjük elkészítése
ugyan feltétlenül megnöveli testük öngyógyító képességét, de ha
mégis elromlik valami, ne kockáztassák az életüket egy élet- vagy
végtagveszélyes betegség esetén.
 Ezek után szívből ajánlom a módszert az orvosaik által javasolt
gyógykezelés kiegészítéseként, mert felgyorsítja a felépülést,
garantálja a gyógyulást, és felkészíti a testet a betegség
meggyógyítására.
Ne feledjék, amit tanítani fogok, nem a sürgősségi esetekhez,
hanem a megelőzéshez és a krónikus betegségek kezeléséhez
nyújthat jó segítséget. Emellett biztosan lökést ad életerejüknek,
boldogságuknak és várható élettartamuknak. Ha betegek, és egy nap
szeretnék elhagyni a gyógyszereiket, ha tulajdonképpen „jól”
vannak, csak kevesebb az életerjük, mint kellene, vagy tovább
erősítenék meglévő egészségüket, a saját maguknak felírt recept
feltétlenül meg fogja változtatni az életüket.
Túlmutat ugyan a könyv keretein, de néhány olyan holisztikus
egészségmegőrző ötletet is említek azok számára, akik optimális
egészségre vágynak, amelyről egy hagyományos doktor nem beszél.
Az olvasó által megalkotott kezelési terv elsősorban a tudat
gyógyítását szolgálja, a tökéletes egészség érdekében mégsem elég
kizárólag a tudattal foglalkozni. Hiába változtatják negatívról
pozitívra a meggyőződésüket, enyhítik a magányukat, szüntetik meg
a munkahelyi és az anyagi feszültségeket, kezelik a depressziójukat
és a szorongásukat – ha továbbra is isznak, dohányoznak, és
mikrohullámon felmelegíthető készételekkel táplálkoznak, nem
járnak sikerrel. Nemcsak a tudatot kell helyesen táplálni az
egészséges agyműködés, a rendszeres mozgás endor njai és az
éjszakai alvás nyugalma érdekében, de a testnek is kijár a táplálék
meg a környezeti veszélyek elleni védelem.
Amikor olyan betegek kérik a segítségemet, akik „krónikus” vagy
„gyógyíthatatlan” betegségből akarják kigyógyítani magukat, mindig
azt javaslom, igyanak zöld levet, egyenek annyi nyers zöldséget,
amennyit csak bírnak (legyenek vegetáriánusok!), korlátozzák a
húsfogyasztásukat, vagy legalább válasszák meg okosan, milyen
állati terméket esznek, felejtsék el a készételeket, iktassanak
„szupertáplálékokat” (klorellát, spirulinát, tengeri algát és
búzafüvet) az étrendjükbe, szedjenek egy jó multivitamint, és
mellőzzék, de legalábbis csökkentsék a fehér cukrot, a glutént, a
ko eint, az alkoholt, a nikotint és az illegális drogokat.
Nyersételgurum, Tricia Barrett irányítása mellett megelőzésként
háromhavonta elvégzek egy 21 napos nyers koszt–zöld lé
méregtelenítő kúrát, és mindenkinek ezt a tisztítást ajánlom, aki fel
akar gyógyulni valamilyen betegségből. (További „szaftos”
részleteket olvashatnak az ételek gyógyító hatásáról a
JuiceDietCleanse.com honlapon vagy Kris Carr Crazy Sexy Diet című
könyvében.)
Továbbá az a tanácsom, hogy testük biokémiai egyensúlya
érdekében keressenek fel egy megfontolt, széles látókörű
funkcionális vagy integratív orvoslással foglalkozó orvost, aki
összhangba hozza és optimalizálja a hormonháztartásukat és a
nurotranszmittereiket, és tudja, miként lehet természetes
anyagokkal felerősíteni az immunrendszert, elősegíteni a test
természetes gyógyító erőit.
Abban is hiszek, hogy környezetünk kihat az egészségünkre.
„Zöld” életet élnek? Ki vannak téve káros vegyületeknek, például
műanyagnak, rovarirtónak, ólomnak, mérgező tisztítószereknek,
penésznek, azbesztnek? Az Egészségügyi Világszervezet (WHO)
jelentése szerint a föld betegségeinek 24 százalékát az elkerülhető
környezeti ártalmak okozzák. Becslésük szerint az öt éven aluli
gyerekek betegségeinek 33 százalékát környezeti ártalom váltja ki,
és azt állítják, hogy a környezeti kérdések megoldása évente 4 millió
gyermek életét menthetné meg, többnyire a fejlődő országokban.{226}
Vagyis akármilyen „rendesen” végzik is tudatuk táplálását, ha a
testük tele van méreggel, akár az ételüktől, az italuktól vagy a
környezetüktől, az egészséges tudat önmagában nem képes
helyrehozni a testüknek okozott károkat.
Hatlépéses programomban elmondom, hogyan gyeljenek a
testükre, miként diagnosztizálják betegségük okának vagy
súlyosbodásának hátterét, és miképpen állítsák össze önmaguknak a
stresszválaszok gyengítésére és a relaxációs válaszok kiváltására
szolgáló kezelési tervet, amelynek követketében testük visszanyeri
az öngyógyítás természetes képességét. Felkészültek rá, hogy
megírják a saját receptjüket?
 9. FEJEZET:

RADIKÁLIS ÖNGONDOZÁS

„A test elmondja, amit a szavak nem tudnak.”

MARTHA GRAHAM

Orvosként hosszú éveken át hibás feltevés alapján dolgoztam.

Tizenkét évig készültem az orvosi pályára lényegében azért, hogy
többet tudjak a betegeim testéről, mint ők. Elvégre az orvosok
testszakértők, nem igaz? Arra tanítottak, hogy a beteg azért jön az
orvoshoz, mert valami elromlott benne, amit csak mi tudunk
„megjavítani”.
Orvos apám mellett cseperedve azt hittem, csak az orvos gyógyítja
a beteg embereket. Nem gondoltam, hogy meggyógyíthatják
magukat. Orvostanhallgatóként és rezidensként azt hittem, az a
felelősségem, hogy kiderítsem, mi a baj a páciens testében, és
felírjam a megfelelő kezelést. Ha jobban lett, magamnak
tulajdonítottam, ha nem, magamat hibáztattam.
Gyakorló orvosként nagy teher volt rajtam: helyesen kellett
döntenem, jó diagnózisokat kellett felállítanom, majd egyetlen hiba
nélkül kellett végrehajtanom a megfelelő kezelést. A betegeimtől
nem vártam sokat amellett, hogy reméltem, el fogják végezni a kért
életmódbeli változtatásokat, leszoknak a dohányzásról, rendesen
táplálkoznak és többet mozognak. Azt meg pláne nem vártam tőlük,
hogy meggyógyítsák magukat. Ez az én dolgom volt.
Csak mostanában támadt egy titkos gyanúm: Lehet, hogy rosszul
gondoltam az egészet? Elvégre a páciensnél jobban senki sem ismeri
a testét. Igaz, az orvosok talán jobban tudják a kéz artériáinak vagy
a láb izmainak a nevét, de egyes esetekben, különösen, ha stresszről
van szó, a beteg a legjobb diagnoszta. Mi lenne, ha ahelyett, hogy
azt képzeljük, mi, orvosok tudjuk legjobban, mi kell a testnek,
inkább a betegek diagnosztizálnák betegségük kiváltó okát, és ők
írnák meg a receptet az életükben végrehajtandó változtatásokról.
A 4. fejezetben már érintettem, miként kértem fel néhány
betegemet, írjanak receptet maguknak. Amikor antibiotikumra volt
szükségük, én írtam a rendelvényt. Ha mammográ ára kellett
küldeni őket, én rendeltem el. De a szükséges labortesztek, a
gyógyszerek és az eljárások után arra kértem őket, lépjenek még
egyet a gyógyulás felé.
Ám nem hagytam őket magukra receptírás közben. Egyeseket
lelkesített a gondolat, hogy partnerré válnak a saját gyógyításukban,
mások tartózkodóbbak, sőt ijedtek voltak. Pácienseimnek irányításra
és támogatásra volt szükségük, miközben felállították a diagnózist,
és megírták a recepjüket. Ebben a fejezetben önöket is átsegítem
azon a folyamaton, amelyet náluk alkalmazok.
Orvos vagyok, ezért természetesen úgy gondolom, az én dolgom,
hogy megkérjem a megfelelő diagnosztikai vizsgálatokat, és
tájékoztassam betegeimet a kezelési lehetőségekről. Herbert Benson
egy „háromlábú szék” elnevezésű gyógyítói modellt népszerűsít. A
szék egyik lába a gyógyszerezés, a másik a műtét és egyéb
beavatkozások, a harmadik pedig önmagunk gondozása. Olyan jövőt
vizionál, amelyben a modern orvostudomány egyformán értékesnek
tartja a gyógyító szék mindhárom lábát, és arra ösztönzi a betegeket,
vállaljanak fontos szerepet a saját egészségükben. Állítása szerint az
öngondozással – köztük a 8. fejezetben tárgyalt relaxációs
módszerekkel – kezelt páciensek így megoldhatnák azoknak a
problémáknak a 60–90 százalékát, amelyekkel orvoshoz fordulnak,
és a szék másik két lába mindössze a hiányzó részt jelentené.
A könyvet megelőző kutatással, majd az írással felvértezve
rendhagyó meggyőződésre jutottam, és egy lépéssel tovább viszem
Benson ötletét. Véleményem szerint a gyógyszerezésnek és a
műtétnek nem kellene külön-külön lábat adni; az öngondozásra,
saját szavaimmal a „radikális öngondozásra” pedig nagyobb terhet
lehet bízni az egyharmadnál. Jelenlegi egészségügyi rendszerünkben
az öngondozás – ha egyáltalán helye van – alig érdemel egy röpke
mondatot a gyógyszerek felírása és a műtéti lehetőségek
megbeszélése után.
Az orvosok által javasolt öngondozás ráadásul megtorpan a
betegséget kiváltó tényezők említésénél. A tápláló étel orvosság, a
mozgás létfontosságú, a dohányzás, az alkohol és az illegális drog
méreg, és a vitaminok beszedésével feltöltjük a testünket mindazzal,
ami a kijavításához szükséges – de ez korántsem elég ahhoz, hogy az
ismételt stresszreakció hatásait ellensúlyozza.
Ha valaki magányos, bennrekedt egy mérgező kapcsolatban,
állandóan neheztel azokra, akik megbántották, megcsalja a párját, a
lelkét is eladja a munkahelyén, vagy szellemi csődben érzi magát,
nincs annyi zöldség, edzőtermi mozgás, 12 lépéses program vagy
vitamin, ami segítene rajta. A radikális öngondozásba az is
beletartozik, hogy meghúzzuk a határokat, összhangban élünk belső
igazságunkkal, szeretettel és kapcsolatokkal vesszük körül
magunkat, és azzal töltjük az időnket, amit szeretünk. Nem csak az
egészségügyi szokásainkban van szükség radikális öngondozásra,
hanem az egész életünkben.
Eljött a komoly paradigmaváltás ideje, ahol az orvos a tanító
szerepét vállalva hozzásegíti betegeit a nyugati orvostudomány
vívmányainak kiaknázásához; felhívja gyelmüket a megfelelő
táplálkozásra, a mozgásra és a többi megelőző egészségvédő
stratégiára, ugyanakkor azokra az életmódbeli kérdésekre is kitér,
amelyek egészségügyi problémát okozhatnak, például a magány, a
munkahelyi stressz, az anyagi gondok és a pesszimizmus. Szintén az
egészségügyi dolgozók feladata lenne, hogy felvilágosítsák és olyan
egészségjavító életmódbeli változásokra biztassák a pácienseiket,
mint a meditáció és a többi spirituális gyakorlat, a kreatív
önkifejezés, a szex és az egészséges társasélet. Lehet, hogy a hátsó
ülésre szorulunk, és ők ülnek a sofőr helyére, miután mindent
megtettünk betegeink diagnosztizálása, felvilágosítása és az általuk
választott hagyományos kezelés elvégzése érdekében, és nem a
testük parancsnokaként, inkább bizalmas tanácsadóként szolgálunk
tovább.
Bővebben is ki fogom fejteni, miként dolgozhatnának vállvetve az
egészségügyi dolgozók és a betegek egy ilyen folyamat érdekében,
de mielőtt rátérnék, engedjék meg, hogy ledobjam a fehér köpenyt,
és elmeséljem a saját történetemet, nem mint orvos, hanem mint
beteg.

Hogyan gyógyítottam meg magam?

Harminchárom éves koromra idegbeteg lettem, és kiégtem, a
folytonos félelem, szorongás és túlterheltség állapotában léteztem.
Rendkívül boldogtalannak éreztem magam egy forgalmas szülészeti
és nőgyógyászati praxis teljes munkaidős orvosaként, ahol elvárták
tőlem, hogy 40 beteget lássak el naponta, és 36 vagy 72 órás
műszakokat húzzak le a kórházban, ahol műtöttem és babákat
segítettem a világra.
Kimerítő munkám mellett már kétszer elváltam, több kedves
ismerősömet vesztettem el rákban, mélységesen magányosnak és
levertnek éreztem magam. Tulajdonképpen egész nap ismétlődő
stresszválaszok kereszttüzében éltem, és egyáltalán nem meglepő,
hogy a testem legyengült, de akkoriban ez eszembe sem jutott.
Húszas éveimben számtalan aggasztó egészségügyi problémát
diagnosztizáltak nálam, például magas vérnyomást,
szívritmuszavart, egy fájdalmas, vulvar vestibulitis nevű nemi
rendellenességet, kimerítő allergiákat; ráadásul rákmegelőző
elváltozásokat a méhnyakon.
Hétféle gyógyszert szedtem, hetente injekcióztak allergia ellen, és
megoperálták a méhnyakamat. Minden gyógyszer és eljárás dacára
továbbra is uralhatatlan volt a vérnyomásom, olyan allergiás
voltam, hogy alig bírtam kimenni a házból, minden közösülés úgy
fájt, mintha kést forgatnának bennem, a pulzusom táncolt, mint a
mexikói ugróbab, és a méhnyakamon a műtét ellenére megmaradtak
a rákmegelőző elváltozások.
Röviden: a legjobb úton haladtam a korai szívinfarktus felé, és az
orvosok nem tudták, mihez kezdjenek velem.
Amikor hozzámentem legnagyobb szerelmemhez, Matthez, az
egészségi állapotom valamicskét javult, de még mindig
marokszámra ettem a gyógyszert, és a testem korántsem volt jól.
2006 januárjában pedig beütött a nagy krach, amelyről a
bevezetőben már írtam. Anya lettem, elvesztettem a kutyámat, a
bátyám májelégtelenséget kapott egy közönséges antibiotikum ritka
mellékhatásaként, és az apámat elvitte az agytumor – mindez két
héten belül. Ettől sokasodnak meg csak igazán a stresszválaszok!
Éppen egy kis lélegzethez jutottam, amikor Matt, újszülöttünk
főállású gondozója az asztali fűrésszel levágta két ujját. A sebész
visszavarrta ugyan, de még hónapokig nem tudta ellátni a
lányunkat, Sienát. Kész pokol lett az életünk.
Az egymást érő események úgy felfordították az életemet, mint
egy alapjairól felkapott házat a tornádó. Nem csoda, hogy a
felfokozott stresszreakciók hatására újra hanyatlani kezdett testi-
lelki állapotom. Majdnem megbénított az érzelmi és a testi fájdalom.
Úgy éreztem, minden oldalról szorongatnak, olyan nyomás van
rajtam, amelynek nem tudok parancsolni, és egyre mélyebbre lök
egy sötét helyre – mintha elakadtam volna a szülőcsatornában –, és
még lélegezni sem tudok.
De feltűnt egy kis fény az alagút végén. A nagy krach alatt átélt
fájdalmak megrepesztették a megfeleléshez és a boldoguláshoz
felvett páncélzatomat. És a repedésen keresztül megpillantottam
énem rég elveszettnek hitt részét, amelyet belső vezérfénynek
nevezek.
Mindenkiben ott van. Belső vezérfényünk nem más, mint fényes,
szikrázó szellemünk – nevezhetjük felettes énnek, Krisztus-tudatnak,
buddhatermészetnek vagy a lelkünknek. Az isteni parányi részéről
van szó, amely emberi létünket táplálja. Az a százszázalékosan
hiteles, soha ki nem hunyó, mindig égő, bár néha csak pislákoló
rész, amelyik megvilágítja utunkat a teljesség, a boldogság és az
egészség felé.
Ott lent, a sötétségben, mint egy állandó éjjeli fényt vagy
vezércsillagot követve, megtaláltam magamban a derűt, a
bölcsességet és a megértést. Ahogy erősödött a nyomás, úgy lett
világosabb a belső fény. És felnyitotta a szemem, mintha én lennék a
hazatérő tékozló lány, aki annyi elvesztegetett év után végre
visszatalál a testéhez.
Testem már több mint tíz éve suttogott nekem, csak eleresztettem
a fülem mellett, amíg végül kénytelen volt ordítani, hogy felhívja
magára a gyelmemet. Amint oda gyeltem a testemre és belső
vezérfényemre, olyan dolgokat fedeztem fel magamban, amelyeket
addig nem vettem észre. Megvilágosodott előttem, mi betegíthet
meg, hogyan kellene alakítanom a kapcsolataimat, mit kellene
feltétlenül megváltoztatnom a munkámban és még sok más
területen.
Megrémültem, amikor számba vettem az elkerülhetetlen
életmódbeli változásokat. Olyan volt a maga valóságában áttekinteni
az életemet, mintha egy nyaktörő szirt pereméről bámulnék lefelé az
ismeretlenbe. Ott álltam egy újszülött kislánnyal, egy átmenetileg
munkaképtelen és munkanélküli férjjel, jelzáloggal, diákhitellel –
kilábalási terv nélkül.
De tudtam, ha így folytatom, belehalok. Amikor a maradással járó
fájdalom erősebb, mint az ismeretlentől való rettegés, ugrunk. Kerül,
amibe kerül, megtesszük, akármennyire reszketünk is a félelemtől.
Tudtam, ha nem gyógyítom meg az életemet, atalon fogok
meghalni. De imádtam a kisbabámat és a családomat, tehát volt
miért élnem, és nem akartam, hogy a ragaszkodás a biztonság
illúziójához visszatartson a szükséges változtatásoktól, amelyekről
tudtam, hogy megmenthetik az életemet.
Nos, az öngyógyítás nem a gyávák mestersége. Erőt vettem
magamon, és félelmetes döntéseket hoztam. Visszatekintve büszke
vagyok a bátorságomra, és rendkívül hálás vagyok Mattnek, aki
velem ugrott a közmondásos szikláról, pedig mindketten féltünk.
Mindent kockára tettünk, hogy megmentsük az életemet. És hálát
adok Istennek, hogy megtettük.
Otthagytam a munkámat, ami azzal járt, hogy eladtuk a házat,
felvettük a nyugdíj-megtakarításomat, és jókora összeget tettünk
félre műhibabiztosításra, amennyiben valaki beperelne a jövőben. A
forgalmas, zsúfolt, kaotikus San Diegóból egy álmos észak-
kaliforniai kisvárosba költöztünk, az óceán partjára, ahol két évig
nyalogattam a sebeimet: írtam, festettem, ismerkedtem a
lányommal, és gyógyítgattam magam.
A „várakozás és érlelődés” évei alatt, ahogyan később neveztem,
megtaláltam az életcélomat, elmélyítettem a kapcsolatomat a
férjemmel és a kislányommal, újra rákapcsolódtam az isteni
jelenlétre, és számtalan módon engedtem szabadjára
alkotókészségemet. Rengeteg időt töltöttem a természetben,
jógáztam, naponta gyalogoltam, és felújítottam kapcsolatomat rég
elfelejtett barátaimmal.
Már két éve nem praktizáltam, amikor újra érezni kezdtem a
szolgálat vonzását, megint gyógyítani akartam. De
nyugtalankodtam, nem akartam kockára tenni javuló egészségemet.
És akkor munkát ajánlottak egy integratív gyógyászati praxisban a
San Franciscó-i öböl környékén. Vonakodtam, semmiképp nem
akartam elhagyni vidéki menedékemet egy nagyváros kedvéért.
Ám az integratív gyógyászati praxis kedves vezetője megígért
tücsköt-bogarat: annyi időm lesz a páciensekre, amennyit akarok,
tréningeket tarthatok a csodás, gyógyító környezetben, kiállíthatom
a műveimet, és szabad kezet kapok, hogy gyógyító szívemnek tetsző
munkát végezhessek. Ragyogtam, mint egy karácsonyfa, és éltem az
alkalommal.
 Matt-tel találtunk egy nyugodt házsort a tengerparton, a Gol-den
Gate híd közelében, a civilizációtól távol, ott, ahol a szik-vójafenyők
találkoznak az óceánnal. Megtaláltam a menyországot, és csak húsz
percig kellett vezetnem a festői 1. főúton, hogy az új
munkahelyemen legyek.
Marin megyei életem tovább gyógyított. Rátaláltam lelki
tanácsadóimra, literszámra ittam a zöld levet, felfedeztem erotikus
énemet, és naponta túráztam a hegyekben, ezzel egy időben
blogírásba fogtam, és megtaláltam a radikális öngondozásért és a
világ meggyógyításáért elkötelezett emberek klánját – akiket egész
életemben kerestem. Imádtam a munkámat. Otthoni környezetem
kész orvosság volt. Szerelmes voltam. És olyan boldog, mint még
soha.
Apránként elhagytam majdnem minden gyógyszeremet,
egészségügyi problémáim vagy teljesen megoldódtak, vagy
drasztikusan javultak. Ma az egyik gyógyszeremet a felére
csökkentettem, egyáltalán nem járok allergiakezelésre, a
méhnyakleleteim újabb kezelés vagy műtét nélkül normálisak,
szexuális problémám megoldódott, szívritmuszavarom eltűnt,
vérnyomásom rendben van. És ráadásként eltűnt rólam az a 10 kiló,
amelyet boldogtalanságom során fölszedtem. Depresszió helyett
gyakran kitör belőlem a hála, rengeteg az energiám, teljesítettem
gyerekkori álmaim nagyrészét, csupa szeretet az életem, és sokkal
több a pénzem, mint amikor teljes munkaidőben dolgoztam a régi
munkahelyemen. (A magam számára írt recept apró-cseprő részleteit
lásd a C függelékben.)
Orvosaim elképedtek. Alig kaptam tőlük segítséget, mégis
kigyógyítottam magam szinte minden betegségből, amellyel
szemben tehetetlenül állt a hagyományos gyógyítás. Egyikük azt
mondta, harminc évvel hosszabbítottam meg az éveim számát. (Azt
is mondta, hogy tíz évvel atalabbnak látszom. De csak azután
hittem neki, amikor este egy üveg bort rendeltem az étteremben, és
elkérték az igazolványomat.)
Hogyan gyógyítottam meg magam? Igaz, az étrendemet és a
mozgásmódszeremet is megváltoztattam, de elsősorban a tudatom
meggyógyításával. Hiszek abban, hogy az önök tudata is van olyan
erős, hogy meggyógyítsa magukat.

Készítsék fel testüket a csodákra!

Talán kételkednek a történetemben, de szeretném, ha megértenék,
nem valami ködös meta zikáról van itt szó. Ez tiszta biokémia.
Feltevésem szerint minden egészségügyi problémám a stressz
következménye volt, így amikor az említett változásokkal kiiktattam
és relaxációs válasszal helyettesítettem az ismétlődő stressz
rombolását az életemben, testem biológiája is megváltozott.
Nem volt könnyű feladat. Gyógyulásom érdekében alá kellett
vetnem magam a diagnózis émelyítő, szívszorító folyamatának, hogy
kiderítsem, miért mondja fel a szolgálatot a testem. (Figyelem: nem
csak az érfalak nyomásáról, a méhnyakon lévő vírusról vagy a
véremben száguldó hisztaminról volt szó.) A félelmetes igazság
birtokában, miszerint magánéleti döntéseim betegségekben
nyilvánulnak meg, olyan életmódbeli változásokat írtam fel
magamnak, amelyek révén ismétlődő stresszválaszokkal bombázott
testem az élettani nyugalom állapotában pihenő testté változik.
Az nem elég, ha tudjuk, min kellene változtatni. Az a legnehezebb
a folyamatban, hogy összeszedjük a bátorságunkat, és megtegyük,
amit kell. Amikor boldogok, lazák és stresszmentesek vagyunk,
testünk elképesztő, ha nem kifejezetten csodálatos öngyógyító tettek
végrehajtására képes. Ebben az ellazult állapotban helyrejönnek
DNS-ünk hibái, az enzimek helyreállítási folyamatokat indítanak el,
az immunsejtek szorgalmasan ropogtatják a kórokozókat, a szabad
gyökök fűbe harapnak, és a helyreállító sejtek nekiugranak a
munkának. A test felkészült a csodára, feltéve, ha megengedjük
neki, hogy tegye, amire született.
Most már tudom, hogy a test így működik. Amikor életünk
bizonyos területei egészségtelenek, és stressz keletkezik, suttogni
kezd a testünk. Ha fel gyelünk a suttogásra, hiszünk a testünk
bölcsességének, végrehajtjuk azokat a változtatásokat, amelyekkel
csökken a stressz, és megszűnik a stresszreakció,
megakadályozhatjuk, hogy a jelekből kifejlett betegség legyen.
Ám ha nem gyelünk a suttogásra – vagy annyira elidegenedtünk
a testünktől, hogy meg se halljuk –, akkor üvölteni kezd. Ami
fejfájásnak indult, stroke-ként végződik. Ami kezdetben mellkasi
szorító érzés volt, abból infarktus lesz. Amiről azt képzeltük, hogy a
vér zúgása a fülünkben, ütőértágulat.
Ha nem szeretnénk lerobbanni, mikortól higgyünk a testünk
suttogásának? Máris, könyörgöm. Vajon csak suttog, vagy már
elkezdett üvölteni? Felkészültek rá, hogy elinduljanak az
öngyógyítás útján? Azt gondolhatják: Még szép, hogy Lissa megtalálta
a betegsége okát, és megírta a saját receptjét. Hiszen orvos!
De ígérem, mindenük megvan ahhoz, hogy ugyanezt tegyék
magukért. Ha felkészültek és akarják, kész vagyok megtanítani,
hogyan végezhetik el odahaza.
Amennyiben mindent megtettek a hagyományos orvoslás sikere
érdekében, de még mindig rosszul érzik magukat, le akarnak állni
néhány gyógyszerrel, hogy szabaduljanak a mellékhatásoktól,
bizakodnak, hogy megúszhatják a nem életmentő műtétet, el akarják
érni valamely céljukat, mondjuk, lefogynának, vagy egyszerűen
szeretnék meggyógyítani testüket-lelküket, ugorjanak fel erre a
vonatra, és rajta! Hozzák formába a testüket, hogy meggyógyíthassa
magát. Beszállás!

A teljesegészség-oszlop
Annak érdekében, hogy a pácienseim kideríthessék, milyen
életmódbeli tényezők idézhetik elő a betegségüket, a kutatásaim
alapján létrehoztam egy diagnosztikai és kezelési modellt, amelyet
„teljesegészség-oszlopnak” neveztem el. Nem kizárólag arról van
szó, miként károsítja és gyógyítja a tudat a testet; azok a zikai és
környezeti tényezők is helyet kapnak benne, amelyek az egészség
minden vetületére kihatnak. (A teljesegészség-oszlopot 2011-ben egy
népszerű TEDx-előadásban fejtettem ki, címe: The Shocking Truth
about Your Health.)
Orvosi felkészülésem évei alatt jónéhány jólléti modellel
találkoztam: kerek és piramis alakzatok ismertették a táplálkozás, a
mozgás, az egészséges társasélet, a lelki egészség stb. jelentőségét. A
modellek többségében a test volt az alap, az életben minden ez után
következett. Csakhogy valami nem stimmelt ezeken a modelleken.
Nem csak azt kérdőjeleztem meg, hogy a test az alap, és minden rá
épül; abban sem hittem, hogy mint egy tortát, külön lehetne
választani a jóllét egyes rétegeit. Sokkal szövevényesebbnek
tartottam, azt gondoltam, hogy az egészség egyes elemei
kölcsönösségi viszonyban vannak egymással, és a test a tökéletesen
egészséges élet összetevőinek végösszege.
 Az új jólléti modell képe egy tengerparti túrán ötlött fel bennem
szeretett észak-kaliforniai otthonom közelében. Művészként mindig
csodáltam a kőhalmokat – azokat a kiegyensúlyozott kőoszlopokat,
amelyek a homokos partokat díszítik túrautakat vagy szent helyeket
jelölve. Szeretem zenségüket, de ami még fontosabb, a bennük
megmutatkozó erőt és gyengeséget. Egy jól megépített kőhalom
ellen tud állni a hullámok ostromának, de ha egyetlen kő
megmozdításával megbontjuk az egyensúlyt, összeomolhat az egész.
Minden kő a többitől függ.
 

 
A test is olyan, mint ezek a kőhalmok: bámulatra méltóan erős és
ellenálló, ugyanakkor gyenge, könnyen kibillenhet az egyensúlyából.
Amennyiben az egészségünk kőoszlop, és a testünk van legfelül, ez
billen meg a legkönnyebben, ez zuhan le legelőbb, ha a többiek
meginognak. Öngyógyító utamon megtanultam, hogy belső
vezérfényünk, belső tudásunk, testünk-lelkünk gyógyító bölcsessége
az alapkő, amelyre minden más ráépül; mindig tudja, mi jó nekünk,
és a maga rendkívüli módján visszavezet az egészséghez.
 Belső vezérfényünkre nehezedik valamennyi egészséget
befolyásoló tényező: a kapcsolatok, a munka/életcél, a kreativitás, a
spiritualitás, a szexualitás, a pénz, a lelki egészség és a környezet. A
teljesegészség-oszlop legtetején pihen testünk zikai egészsége. A
teljesegészség-oszlopot „gyógyító buborékként” veszi körül a
szeretet, a hála, a szolgálat és az öröm – véleményem szerint ez a
ragasztó, ez tart mindent egyensúlyban. A szeretet és az együttérzés
– nem csak a szerető családé, a barátoké, az egészségügyben
dolgozóké, hanem elsősorban a sajátunk – mindennél fontosabb, ha
az öngyógyítás útjára lépünk. A szeretet megnyitja a szívet,
eltapossa a félelmet, és életünk valamennyi területén kikövezi az
utat a gyógyulás előtt.
A hála ugyanilyen fontos. Hála nélkül esetleg arra
összpontosítanánk, ami hiányzik az életünkből, nem pedig arra, amit
becsülünk benne. Ha ez nincs bennünk, egyre mélyebbre csúszunk a
csüggedésbe és a kétségbeesésbe, amitől felerősödnek a
stresszreakciók. Tele kell töltenünk a poharunkat, és azt kell
értékelnünk, amink van, mielőtt szembenézünk az igazsággal,
megvizsgáljuk, mi nem működik, és min kell változtatnunk. A hála
révén optimisták maradunk, és láthattuk, hogy az optimizmus
bizonyítottan jót tesz az egészségnek. Ha a hálára összpontosítunk,
könnyebben eljutnak hozzánk a pozitív dolgok, amitől még
hálásabbak leszünk. Amíg telve van hálánk edénye, elkerüljük, hogy
egészségtelen, sötét mélységekbe süllyedjünk.
A gyógyító buborék másik része a szolgálat. A világ szolgálata
összekapcsolja egymással az embereket, és valami náluk nagyobbra
tereli a gyelmüket. A szeretet ajándékai című könyv szerzője, Cami
Walker úgy kezelte a szklerózis multiplexét, hogy 29 napon át egy-
egy ajándékot adott az embereknek. (Ha csatlakozni akarnak,
keressék fel a 29Gifts.org honlapot.) Nagyszerű gyógyszer testnek-
léleknek, ha mások szolgálatára és gyógyítására szánják az életüket,
ha csak kis dolgokban is.
És az örömtől sokkal érdekesebb lesz az egész, ugyanakkor olyan
egészségteremtő hormonokkal frissíti fel a testet, mint az endor n, a
dopamin, a nitrogén-oxid és az oxitocin. Mert a gyógyulási folyamat
néha ijesztő ugyan, de élvezetes is lehet, tehát iktassanak be jó adag
nevetést, érzéki gyönyört, játékosságot és szórakozást.
A teljesegészség-oszlop minden egyes köve létfontosságú a
gyógyulás folyamatában, és a gyógyító buborék adja az egészséges
hormonális környezetet – ez a Petri-csésze, amelyben tudatunk
megváltozik, hogy gyógyulhassanak a sejtjeink. Ne feledjék, a belső
csevejnek az egész folyamat alatt bizakodónak kell maradnia. Ha
hajlanak belső kritikusuk szavára (én „bajkeverőnek” nevezem),
vége az egésznek. Ha állandóan azt hajtogatják magukban, milyen
kövérek, csúnyák, függők, eredménytelenek, betegek, bénák,
fegyelmezetlenek, értéktelenek, akkor ez az egész folyamat nem
működik.
Radikálisan kedvesnek kell lenniük magukkal, különben oda a
remény, és rossz szokások rabjaivá válnak.
A valódi gyógyuláshoz az önmagunk iránti őszinte szereteten és
együttérzésen alapuló radikális öngondozáson keresztül visz az út.
Hallgassanak belső vezérfényük bölcs, gyelmes szavára. Ha
szabadnapot adunk bajkeverőnknek, felfedezzük, hogy mi vagyunk
önmagunk legjobb barátai, és ha megbízunk igazságunk megértő
szavában, testünk ellazul, és bekapcsolja az öngyógyító
mechanizmusokat.
A jólléti modellek többsége azt tanítja, hogy mindennek az
egészséges test az alapja, és az egészséges test hiányát minden
megszenvedi. De fordítva van. Nem a testünkön múlik az
egészségünk. Testünk élettapasztalataink összességének zikai
megnyilvánulása. Ha életünk nem követi belső vezérfényünket, és
meginognak teljesegészség-oszlopunk kövei, a tudatunk feszült lesz,
és szenvedni fog a testünk. A jó hír az, hogy aki nem teljesen
egészséges, az is végrehajthat olyan változtatásokat, amelyek
döntően befolyásolják teste egészségét.
Kelly A. Turnert, a California Egyetem egykori doktoranduszát
izgatni kezdte a spontán remisszió jelensége. Elhatározta, hogy a
disszertációjához beutazza a földet, és két csoportot kérdez ki:
azokat az egykori rákbetegeket, akik megmagyarázhatatlan
gyógyulást tapasztaltak, és azokat a nem allopata gyógyítókat, akik
gyakran segítettek olyanoknak, akikkel kapcsolatban a hivatalos
egészségügy tehetetlennek bizonyult.
Hetven interjú készült el az Egyesült Államokban, Kínában,
Japánban, Új-Zélandon, Thaiföldön, Indiában, Angliában,
Írországban, Zambiában, Zimbabwéban és Brazíliában, ami csaknem
3000 oldalt tett ki, ebből a szerző kiemelte a visszatérő témákat.
Több mint 75 féle „rákgyógymódot” azonosított, amelyekből az
alábbi 6 „nagyon gyakran” fordult elő.
 
HAT GYÓGYMÓD AZ ÖNGYÓGYÍTÁS TÁMOGATÁSÁRA
(Kelly A. Turner PhD szakdolgozata alapján{227})

•  Étrendváltás. A megkérdezettek többsége az öngyógyítás

hatékony eszközének tartotta az étrend módosítását. Legtöbben
a teljes értékű zöldségekből, gyümölcsökből, gabonákból és
 hüvelyesekből álló étrendet javasolták hús, cukor, tejtermékek
és nomított gabonafélék nélkül.

•  Elmélyült spiritualitás. Turner partnereinek többsége egy

isteni, szerető energia belső érzéséről beszélt.

• Szeretet/öröm/boldogságérzés. Mások a fokozódó szeretetnek

és boldogságnak tulajdonították öngyógyító képességüket.

•  Elfojtott érzelmek felszabadítása. Sokan úgy gondolták,

egészséges dolog megszabadulni a sokáig titkolt, negatív
érzelmektől, például a félelemtől, a haragtól és a szomorúságtól.

•  Gyógyfüvek és vitaminok. A kérdezettek különféle

táplálékkiegészítőket szedtek, és úgy gondolták, ezek segítenek
méregteleníteni a testüket, illetve erősíteni az
immunrendszerüket.

•  Megérzések. Arról beszéltek, hogy a kezelésükkel kapcsolatos

döntéseikben a megérzéseiket követik.
Ezeken az életmódbeli változásokon múlik nem csak a rákkal,
hanem valamennyi betegséggel szembeni küzdelmük sikere.

Felhívás gyógyulásra
Nem kell addig várnunk az ehhez hasonló életmódváltással, amíg
valamilyen életveszélyes betegséggel kiált ránk a testünk. A
következő fejezetben megtanítom azt a hatlépéses folyamatot,
amelyet a betegeimnél használok, és olyan spontán javulást
eredményez, amely kizárólag a már ismertetett folyamatokkal
magyarázható. Az eljárást a megismert tudományos adatokra
alapoztam, az eredmény pedig drámai lehet – nem csak az
egészségben és a boldogságban hoz óriási változásokat, de átalakítja
az egész életet.
Mielőtt rátérnénk a hatlépéses módszerre, szeretném
előrebocsátani, hogy a legtöbb páciensem sír. Az eljárás az emberek
többségénél évekig titkolt, érzékeny pontokra, megrendítő
felismerésekre, a múlt lélektani árnyaira, a jelen fájdalmára és a
jövő miatt érzett aggodalomra irányítja a gyelmet. Az önmaguk
iránti bizalmatlanság, kritika és undor bajkeverői is felütik ronda
fejüket. Ahogy mondtam, az öngyógyítás nem gyáváknak való.
Miért kellene ilyen kellemetlen eljárásnak kitenni magukat? Mert
a kitöréshez először le kell törni. Ez a módszer az újjászületéshez
nyújt lehetőséget. Ahogy Yusuf Islam, a korábbi Cat Stevens énekli:
„Ahhoz, hogy az legyél, aminek lenned kell, fel kell adnod azt, ami
vagy.”
Ha elég bátrak, hogy farkasszemet nézzenek az igazsággal
önmagukról, az életükről és a betegségükről, eljöhet a belső
vezérfényük elfogadásából táplálkozó kegyelem. Ilyenkor ellazítják a
testüket, bekapcsolják az önjavító mechanizmusokat, felkészítik
testüket a csodára. Ne feledjék, minden lehetséges.
Amennyiben még nem állnak készen, ne féljenek. Már sokat
tudnak arról, hol kellene változtatni az életükön, ha optimalizálni
akarnák az egészségüket, és az sem baj, ha pillanatnyilag nem
szeretnének mélyebben belemerülni. Menjenek békével, legyenek a
maguk módján egészségesek.
De ha felkészültek rá, hogy elmélyüljenek, feltétlenül kérjenek
támogatást valakitől, akiben bíznak, akivel megoszthatják az
átélteket. Legjobb egy képzett, tapasztalt szakember, aki eligazodik
a felmerülő érzelmi kérdésekben, például terapeuta, pszichológus,
pszichiáter, lelki vezető vagy életmód-tanácsadó. Amint a 3.
fejezetben megbeszéltük, senkinek nem lenne szabad egyedül járnia
a gyógyulás, de különösen nem a tudat gyógyulásának útját.
Figyelem, az „önmagunk gyógyítása” és az „öngyógyítás” kifejezés
megtévesztő, mert arra utalhat, hogy egyedül is meg tudják csinálni.
Helyesebb lenne „tudat-test gyógyításnak” nevezni, hiszen „a
tudatunkkal gyógyítjuk a testünket”, de ez elég nehézkes. Éppen
elég embert vezettem végig ezen a folyamaton ahhoz, hogy
kijelentsem, társaságban sokkal élvezetesebb.
Szívem szerint azt javasolnám, kérjenek orvosi segítséget, feltéve,
hogy elfogadja a biztosításukat, és nagylelkűen bánik az idővel, nem
csak hét és fél percet szán a gyógyításra. Az igazság az, hogy
bármilyen szívesen támogatná érzelmileg az utazásukat, a legtöbb
orvosnak egyszerűen nincs annyi ideje, amennyire szükségük lesz.
Valószínűleg jobban járnak, ha rátalálnak arra a szakemberre, aki
viszonylagos gyakorisággal egy teljes órát tud önökkel tölteni, mint
egy terapeuta, egészség- vagy egy életvezetési tanácsadó. De ha a
doktorukkal beszélik meg, és rááll, még jobb. Halleluja! Semmitől
nem lennék boldogabb.
Kérem, bízzanak bennem. Ha úgy döntenek, hogy elolvassák a
következő fejezetet, és végigcsinálják ezt az egészet, keressenek
valakit maguk mellé, valakit, aki megengedi, hogy azt érezzék, amit
éreznek, és nem vetíti önökre saját félelmeit, korlátozó hiedelmeit,
élettapasztalatait. Győződjenek meg arról, hogy nem ítélkezik,
bizalmat, biztonságot és gondoskodó szeretetet áraszt, ezért
nyugodtan összeomolhatnak, ha úgy adódik, mert lesz ott valaki, aki
segít talpra állni.
 Arra bátorítanám önöket, legyenek végtelenül együtt érzők
önmagukkal a folyamat során. Ez nem arra szolgál, hogy vádolják és
szégyelljék magukat. Arra való, hogy kiderítsék, mi rejtőzhet a
betegségük hátterében, és végrehajthassák azokat a változásokat,
amelyek optimalizálják testük életerejét. Én csak lélekben lehetek
önök mellett, tudom, hogy a legforróbb isteni szeretet árad önökre,
és egész szívemből hiszem, hogy végig tudják csinálni.
Nincs félnivalójuk, csak nyerhetnek, kedves olvasóim. Már most,
ebben a pillanatban ott van önökben minden, ami kell. Én csak a
tükröt tartom majd, hogy magukba lássanak. A válaszaik odabent
rejlenek.
 10. fejezet:

AZ ÖNGYÓGYÍTÁS HAT LÉPÉSE

„Tulajdonképpen szakmai titok, de elárulom. Mi, orvosok

nem csinálunk semmit. Csak segítünk, és a belső orvost
bátorítjuk.”
DR. ALBERT SCHWEITZER

Mielőtt belekezdenénk, szeretnék pontosítani valamit. A könyv

során váltogatva használtam a gyógyítás és az orvoslás szavakat.
Amikor egy törés gyógyításáról beszélünk, általában arra gondolunk,
hogy orvosoljuk a bajt (a kettétört csont újra összeforr). Ebben az
esetben ugyanazt jelenti. Csakhogy a szótár két magyarázatot ad a
gyógyít szóra: „gyógyulást okoz” és „ép egésszé tesz”. Ettől kezdve a
második meghatározásra – az egész-ség visszaállítására –
alkalmazom a gyógyít-gyógyul kifejezést.
Nagy a különbség az orvoslás és a gyógyítás között. Gyógyítás
nélkül is orvosolhatják a betegségünket, és anélkül is
meggyógyulhatunk, hogy orvosolnák a bajunkat. Egy tökéletes
világban bármelyiket választjuk is, meggyógyulunk, és újra épek
leszünk. Én nem ígérhetem, hogy kikezelik a bajukat. Csak azt
ígérhetem, hogy ha a megfelelő emberek támogatásával elindulnak
ezen az úton, gyógyultak és épek lesznek akkor is, ha nem orvosolta
önöket senki.
 A betegség alkalmat adhat a spirituális ébredésre, és ha
felébredünk, visszaatérhetünk természetes, ép-egész állapotunkba.
Ez az ép-egész állapot tökéletesen ellazítja a tudatot és a testet, hogy
a szervezet önjavító mechanizmusai tehessék a dolgukat.
De ha így van, miért nem gyógyul meg mindenki? Miért él át
spontán remissziót az egyik ember, és miért nem a másik? Egyesek
úgy gondolják, hogy a betegség a zavart gondolkodás eredménye,
hiába hisz a tudat a javulásban, ha a tudatalatti nem ért egyet vele.
Mások úgy gondolják, hogy a betegség az előző életekben elkövetett
bűnök eredménye, amelyekért most bűnhődni kell – vagyis karma.
Megint mások isteni elrendelésről beszélnek. És vannak, akik úgy
gondolják, időnként a jókkal is történnek rossz dolgok, és az „ok” a
puszta véletlen.
Nem célom itt teológiai vitába bonyolódni, és olyan dolgokon
töprengeni, amelyekhez nem értek, de nem is akarom szőnyeg alá
söpörni a kérdést. Vagyis mit válaszolok arra, hogy egyesek
meggyógyulnak, miután meggyógyították a tudatukat, mások meg
nem? Mindössze annyit tudok mondani: amikor a pácienseim bátrak
és optimisták voltak, és mindent elkövettek a gyógyulásuk
érdekében, olyankor csodaszámba menő zikai gyógyulásokat
láttam. Ami önökkel is megtörténhet.
Tehát gyerünk! Mindent megnyerhetnek, ha visszakövetelik igazi
önmagukat, harmóniába kerülnek a valóságukkal, és felkészítik
testüket a csodákra. De akár meggyógyítják a testüket, akár nem,
kezeskedem érte, hogy jobban fognak élni, ha betartják a következő
lépéseket. Hiszek önökben, tehát kérem… tartsanak velem!
 ELSŐ LÉPÉS: Higgyenek abban, hogy meg tudják
gyógyítani magukat!
A placebo- és noceboadatokból tudjuk, hogy aki – tudatosan vagy
öntudatlanul – negatív, gáncsoskodó gondolatokat forgat a fejében
az egészségéről, az határt szab öngyógyító kísérleteinek. Testünk a
meggyőződéseink lenyomata. A legtöbb ember gyógyíthatatlannak,
halálosnak vagy krónikusnak hisz bizonyos betegségeket, de mi van,
ha egyszerűen téved?
Az emberek hosszú időn át úgy gondolták, ziológiai
lehetetlenség, hogy egy ember négy percen belül fusson le egy
mérföldet. Ameddig így gondolták, soha senki nem futotta le ezt a
távot négy percen belül. Azután valami megrázó dolog történt.
Roger Bannister 1954-ben bebizonyította, hogy a
sportpszichológusok tévednek, és a sport történetében először
teljesített egy mérföldet 3 perc 59 másodperc alatt. Hirtelen az egész
világ elfelejtette, hogy ez a teljesítmény ziológiai képtelenség. Nem
sokkal később több futó is megpróbálkozott vele. Alig 46 nappal
ezután, egy híres versenyen, ahol Bannister nyert, egy másik
sportoló, John Landy is négy percen belül ért célba. Az atléták ettől
az időtől kezdve mind gyorsabban és gyorsabban futottak, pedig a
négyperces határ szemmel láthatóan olyan erős lélektani akadályt
emelt, hogy senki sem tudta legyűrni. Mintha a test azért nem lenne
képes átkelni rajta, mert a tudat ragaszkodik a meggyőződéséhez.
Ám amint Bannister lerombolta ezt a tévhitet, a test szinte csodával
határos sportgyőzelmekre lett képes. Mióta az élettani lehetetlenség
korlátozó hiedelme megrendült, gyakorlatilag minden
világversenyen induló sportoló négy percen belül futja az egy
mérföldet. A mai világrekord 3:43:15, több mint 15 másodperccel
kevesebb, mint 4 perc.
 Mi van akkor, ha az egyes betegségek gyógyíthatalanságával
kapcsolatos hiedelmek ugyanabba a kategóriába tartoznak, mint az
atléták négyperces határa? Mi van, ha megváltoztatják gáncsoskodó
meggyőződésüket, és megteremtik annak a lehetőségét, hogy a
Spontán Remisszió Projekt és Kelly Turner tanulmányának egykori
betegeihez hasonlóan megszabaduljanak a mások által
gyógyíthatatlannak képzelt betegségeiktől?
Úgy, ahogy az atlétáknak, akik eleinte nem voltak képesek rá,
később mégis négy percen belül futották a mérföldet – az önök
hiedelmei is gátat szabhatnak testük képességeinek. Ameddig
elhiszik, hogy a betegségük gyógyíthatatlan, ez önbeteljesítő
prófécia lesz. De mi van akkor, ha a tudatuk megváltoztatásával
megváltoztathatják az agyműködésüket, és ezzel együtt testük
biológiáját?
Jöjjenek, tárják ki a tudatukat. Változtassák meg a hiedelmeiket.
Teremtsenek helyet a „lehetetlennek”. Nem tudhatjuk, milyen
csodák történnek.
Emlékeznek a meditáló szerzetesekre, akik tüzet képzeltek a
hasukban, és megemelték a testhőmérsékletüket? Önök is meg
tudják változtatni élettani állapotukat a gondolataik erejével. Segít,
ha először meditálnak. A békés tudat sokkal fogékonyabb a
hiedelmek átalakítására. Próbálják ki a 8. fejezetben ismertetett
relaxációs választ vagy a többi meditációs módszert. Meditálás
során, amikor tudatuk és testük a biológiai pihenés és a fogékonyság
állapotában van, igyekezzenek pozitív megerősítéseket ismételgetni
magukban. Alkossanak kijelentő mondatokat arról, ahogyan érezni
szeretnék magukat, például: „Ép, egészséges, tünetmentes vagyok.”
Egész nap ismételgessék magukban ezeket az állításokat.
 Mintha lmet néznének, próbálják fejben vizualizálni egészséges
testüket. Hunyják le a szemüket, vegyenek néhány mély lélegzetet,
és lelki szemeikkel lássák, hogy a testük kigyógyul minden
betegségéből. A vizualizácó legyen nagyon aprólékos. Ha szükséges,
nézzenek utána betegségük anatómiai és élettani részleteinek, hogy
tudják, milyenek a beteg szerveik egészségesen. Lássák magukat
betegségmentesnek és életerősnek. Használják az érzékszerveiket.
Tapintsák, lássák, szagolják, hallják, sőt, ízleljék meg képzeletben
ezt az új valóságot olyan részletesen, amennyire lehet. Az aprólékos
vizualizáció és a megerősítések segítségével az agy a tudatalattiba
vési az új meggyőződést.
Az is lényeges, hogy őrangyalként vigyázzanak az agyukra. Talán
nem ismerik az agyukba engedett üzenetek erejét. Tudatos
erőfeszítéssel kerüljenek minden, az egészségükkel kapcsolatos
negatív gondolatot, például: „Rákos leszek, mert az anyám is az
volt” vagy „Nem vagyok egészséges”. Cseréljék pozitív kijelentésekre
tudatos, negatív gondolataikat. És arra összpontosítsanak, amit
akarnak, ne pedig arra, amit nem. A tudatalatti nem tud mit kezdeni
a tagadással, vagyis amikor azt mondják magukban: „Nem hiszem
el, hogy egész életemben beteg leszek”, így érti: „Azt hiszem, hogy
egész életemben beteg leszek.”
A tudatalatti szintjén rögzült hiedelmek mélyreható
változtatásához a következő módszereket vehetik igénybe:
hipnoterápia, a tudatalattival kommunikáló Psych-K, az érzelmi
felszabadítás technikája (EFT) és a neurolingvisztikai programozás
(NLP). A hipnózis a tudatos elme megkerülésével azonnal leás a
tudatalattiba, ezáltal sokkal gyorsabban változhatnak a
meggyőződések. A Psych-K összehangolja a jobb és a bal oldali
agyféltekét, miközben pozitív megerősítéseket hangoztat, és beleéli
magát a vágyott eredménybe. A „kopogtatós” terápiának is nevezett
EFT-nél pozitív megerősítéseket hangoztatva kopogtatjuk ujjainkkal
az akupresszúrás pontokat. Az NLP azon az elven alapul, hogy a
szavaink belső, tudat alatti hiedelmeinket tükrözik, és ezek
megváltoztatásával megváltoztathatjuk a meggyőződéseinket,
meggyógyíthatjuk életünk problémás területeit. Valamennyi
rendkívül hasznos az önsorsrontó hiedelmek megváltoztatására és a
tudatalatti átprogramozására.

MÁSODIK LÉPÉS: Találjanak megfelelő támaszt!

Már beszéltünk róla: hiába elég erős a tudatuk a gyógyuláshoz, ne
vágjanak neki egyedül az útnak. Nem csak terapeutára, életmód-
tanácsadóra vagy más vezetőre, egy egész falura lesz szükségük, ha
a tudatuk meggyógyítása mellett meg akarnak ismerni minden szóba
jöhető gyógymódot, amelyet a doktorok és a modern
orvostudomány kínálhat. Hogyan találnak rá arra a csapatra, akik
körbeülik a gyógyítás kerekasztalát? Van néhány ötletem.

Versenyeztessék az embereket. Amikor időpontot egyeztetnek,

mondják meg, hogy konzultációt szeretnének, mert embereket
keresnek. Ha az orvos, a terapeuta, az életmód-tanácsadó vagy az
egészségügyi dolgozó nem egyezik bele a beszélgetésbe, keressenek
olyat, aki hajlandó rá. Egy komoly egészségügyes nem sértődik meg
a kérésén. De készüljenek fel rá, hogy egy ilyen beszélgetés rengeteg
pénzbe kerül. A biztosítás erre nem elég.

Olyan orvost keressenek, aki hisz önökben. A tudományos

kutatások arra mutatnak, hogy ha az orvos hisz a gyógyulásunkban,
többnyire jobban leszünk. Kérdezzék meg egyenesen az orvostól:
„Maga hisz benne, hogy jobban leszek?” Figyeljenek jól a válaszra.
Ha az orvos negatív statisztikákat idéz, azt állítja, hogy nem jók a
kilátások, vagy „gyógyíthatalannak” nevezi, és általában véve
reménytelen esetnek tartja önöket, vegyék fontolóra, hogy mást
keresnek. Ne feledjék, minket, orvosokat „realistának” (vagyis
pesszimistának) neveltek. Közöljék bátran az orvossal pozitív
meggyőződésüket. Ajánlják fel neki ezt a könyvet, és kérdezzék meg,
akar-e a partnerük lenni ebben. Ha egy orvost arra kérnek,
közelítsen pozitívan valamilyen betegséghez, általában hangnemet
vált, és értékeli, ha a pozitív gondolkodást nem azonosítjuk a hamis
reménnyel.

Keressenek gondoskodó orvosokat. Itt az idő, hogy

visszahozzuk a gondoskodást az egészségügybe. Az ember nem
azonos egy szobaszámmal vagy egy testrésszel. Ha orvosaik nem az
egész, csodás emberi lényt látják önökben, keressenek tovább, és
találják meg azt, aki igen. Valósággal nyüzsögnek a tehetséges,
gondoskodó, rendkívüli adottságú és modorú, nagyszívű orvosok,
akik alig várják, hogy ilyen mesés pácienseik legyenek, mint önök.

Bízzák testüket együttműködésre kész szakemberekre. Ha a

homeopatája gyűlöli az orvosokat, és az orvosa azt hiszi, hogy a
reikimestere sarlatán, nehéz lesz egy oldalra állítani őket. Amikor
olyan csapatot akar összeszedni, amelyben úgynevezett alternatív,
nem a hagyományos orvoslás hatósugarához tartozó orvosok is
vannak, győződjön meg arról, hajlandók lesznek-e tisztelettudóan
kommunikálni egymással, és nem adnak-e ellentmondásos
tanácsokat, mert az nemcsak zavaró, hanem kifejezetten veszélyes
is.
 Hallgassanak testük bölcsességére. Mit súgnak az ösztöneik az
orvosok társaságában? Biztonságban érzik magukat? Megbíznak
bennük? Hisznek abban, hogy józan orvosi tanácsot kapnak, vagy
valami furcsa remegést éreznek? Figyeljenek testük reakcióira. Ha
feszültek az izmaik, összeszorul a gyomruk, idegesek, fáznak,
reszketnek vagy mellőzöttnek érzik magukat, lehet, hogy a testük
üzen valamit. Kutassanak testükben a nyíltság, a melegség, a
nyugalom és a higgadtság érzései után.

Győződjenek meg arról, hogy orvosuk tiszteli a

megérzéseiket. Amikor kérdéseik támadnak egy kezeléssel
kapcsolatban, és tisztelettudóan meg is fogalmazzák azokat, de az
orvosuk nem veszi gyelembe a megérzéseiket, kétszer is gondolják
meg, őt választják-e. Nekünk az a dolgunk, hogy felajánljuk a
lehetőségeket, ismertessük a kockázatokat és az előnyöket, és
javaslatokat tegyünk a kezelésre, de a döntés százszázalékosan az
önöké. Ha az orvosuknál kiveri a biztosítékot, hogy nem fogadják
meg a javaslatát, az az ő gondja, nem az önöké. Egy jó orvos
szívesen fogadja a visszajelzéseket, megérti, hogy a betegei
mindenkinél jobban ismerik a testüket, és tiszteletben tartja a
kívánságaikat.

Tegyenek lemondó nyilatkozatot. Mai pereskedő

társadalmunkban az orvosaik vagy az orvosaik műhiba-biztosítói azt
kívánhatják, írjanak alá lemondó nyilatkozatot, amennyiben
visszautasítják az általuk javasolt gyógymódot, de továbbra is
hozzájuk akarnak járni. Ne sértődjenek meg. Csak a hátukat védik,
ez még nem jelenti azt, hogy nem támogatják a függetlenségüket.
 Vegyék tudomásul, hogy a létező legjobb ellátást érdemlik.
Ne mondogassák állandóan maguknak, hogy nem elég jók,
értelmesek, atalok, gazdagok és így tovább ahhoz, hogy ilyen
ragyogó ellátást kapjanak. Talán a saját zsebükből kell ki zetniük,
mivel néhány előrelátó doktor otthagyta a közegyészségügyet, hogy
elsőrangú ellátást nyújthasson, és több időt tölthessen a betegeivel.
De van-e fontosabb az egészségüknél? Vegyék tudomásul, hogy
megérdemlik a létező legjobb ellátást.

HARMADIK LÉPÉS: Hallgassanak a testükre és a

megérzéseikre!
Testük legjobb barátja, belső vezérfényük, bölcs, belső gyógyítójuk
mindig pontosan ismeri testük szükségleteit. Ám sokan akaratlanul
is eltávolodtak belső vezérfényük bölcsességétől. Többnyire azért
fordul ez elő, mert már nem is vagyunk jelen a testünkben. Nem
élünk valóságos életet, nem hallgatunk a megérzéseink szavára, nem
használjuk az érzékeinket, elkülönülünk, leválunk. Az orvosok
jobban ismerik ezt mindenkinél.
Gyakorló orvosként elvárták tőlem, hogy szinte folyamatosan
dolgozzam; ezért aztán nem aludhattam, amikor fáradt voltam, nem
ehettem, amikor éhes voltam, nem pisilhettem, amikor feszült a
hólyagom, nem hagyhattam abba az operálást, amikor fájt a vállam,
és nem maradhattam otthon pihenni, amikor megbetegedtem.
Folytatnom kellett a harcot, akármit mondott is a testem.
Ráadásul túlságosan elfoglalt voltam ahhoz, hogy meghalljam
ösztönös bölcsességem halk szavát. Rendszerint be kellett vernem a
fejemet a közmondásos falba. A testem már üvöltött, mire
észrevettem, hogy életem kizökkent a kerékvágásából. Úgy
védekeztem az állandóan visszatérő fájdalom és nyomás ellen, hogy
járkáló agy lettem, a testemen kívül éltem. Szélsőséges példa, de az
orvosok, a sportolók és a katonák el tudják hagyni a testüket, hogy
ne érezzenek zikai vagy érzelmi fájdalmat; a legtöbb ember
valamilyen szinten ugyancsak szétválasztja a tudatát és a testét a
megfelelés kedvéért, ami később visszaüt. Ha elszakadunk a
testünktől, nem halljuk meg a suttogását, amikor arra gyelmeztet,
hogy kapjuk össze magunkat.
Ám ezen lehet változtatni. Aki nehezen teremt kapcsolatot belső
vezérfénye gyógyító bölcsességével, használja a testét, induljanak ki
innen a gyógyulást elősegítő megérzései. Amint megértik, milyen
bölcsességeket közöl a testük, rátalálnak az öngyógyító út
irányításához szükséges válaszokra is. Testük halk hangjából még
azelőtt megtudják, hogyan előzhetik meg a jövőbeli betegségeket,
mielőtt hangos ordítássá fajulna. (A testtudatos magatartással
kapcsolatos ötleteket lásd az A Függelékben.)
A következő gyakorlatok segítségével testük tolmácsolásában
hallhatják belső vezérfényük bölcsességét.

GYAKORLAT: Legyen a test a vezetőjük!

1. Csendesedjenek el. Üljenek néhány percig csukott
szemmel.

2. Lélegezzenek mélyeket. Figyeljenek mellkasuk

emelkedésére és süllyedésére. Érezzék, ahogy a levegő
áthalad az orrlyukakon.

3. Figyeljenek az érzeteikre. Éreznek fájdalmat?

Feszültséget? Zsibongást? Meleget? Hideget? Nyíltságot?
Összehúzódást? Valamilyen betegség tünetét?
 4. Kérdezzék meg a testüket, akar-e közölni valamit.
Kérdezzék belső vezérfényüket. Figyeljenek a felbukkanó
válaszra.

5. Most nyissák ki a szemüket, engedjék, hogy zikai

tüneteik vagy betegségük levelet írjon önöknek.
Akinek például a háta fáj, engedje, hogy a háta írjon neki.
(Kedves Te! Szeretettel: Hátfájásod). Akinek rákja van,
engedje, hogy rákja fogja a ceruzát. (Kedves Te!
Szeretettel: Rákod).

6. Írják meg a választ. Miután megkapták zikai

tüneteik vagy betegségük levelét, válaszoljanak. (Kedves
Hátfájás! Szeretettel: Én.)

7. Addig folytassák a párbeszédet, amíg újat mond a

testük. Figyeljenek, mi mindenről esik szó ezekben a
levelekben. Ez a belső vezérfény hangja. Hallgassanak rá.

8. Köszönjék meg testüknek. Ígérjék meg, hogy ezután

gyakrabban felkeresik.

Sokszor gyelmen kívül hagyjuk azokat az üzeneteket, amelyeket

belső vezérfényünk küld a testünkkel; vagy azért, mert nem
gyelünk, vagy azért, mert nem tetszik az üzenetek tartalma. A test
bölcsessége ugyanis változtatást parancsolhat, és ha nem állunk
készen rá, akkor nem kellemesek az üzenetek.
Egy kínzó köhögéssel például a maga módján azt mondhatja a
testünk, ideje abbahagyni a dohányzást, de ha eszünkben sincs,
akkor elhatároljuk magunkat belső vezérfényünktől. A nyakunkon
kitapintott csomó azt mondhatja, ideje orvoshoz menni, de ha félünk
attól, amit hallhatunk, addig halogatjuk, amíg a hatalmasra nőtt
csomótól elmegy a hangunk. A fájdalmas közösüléssel talán azt
mondja, hogy már nem érezzük biztonságban magunkat az adott
kapcsolatban, és ideje továbblépni. A rák vagy az infarktus azt
üzenheti, hogy lassítsunk.
Ha engedjük, a zikai tünetek hidat vernek önmagunk és belső
vezérfényünk közé. Amikor megértjük mondanivalója nom
árnyalatait, testünknek többé már nem kell zikai tünetekben
kinyilvánítania ezeket az üzeneteket, ezáltal megelőzhetjük azokat
vagy a súlyos betegséget. De ha nincs fülünk a belső hangra, akkor
testünk lesz a vezetőnk: tökéletes irányjelző, amely hazavezet, ha
gyelünk rá.
Újabb ötleteket, lelkesítő napi üzeneteket olvashatnak belső
vezérfényük bölcsességéről, ha regisztrálnak az InnerPilotLight.com
honlapon.

NEGYEDIK LÉPÉS: Diagnosztizálják betegségük kiváltó

okait!
Amennyiben betegek, orvosuk már alighanem megállapította a
diagnózist: torokgyulladás, Crohn-betegség, cukorbaj, mellrák,
akármi. Mint már mondtam, ha tüneteik vannak, és még nem jártak
orvosnál, könyörgöm, szánják rá magukat – mégpedig sürgősen. A
múlt században rengeteget fejlődtünk, a modern orvostudomány sok
mindenre képes, ezért létfontosságú kideríteni, tud-e valamilyen
hagyományos gyógymódot javasolni az orvosuk. (Tudják: mindig
megkérdezhetik a lehetőségeiket, és módjukban áll nemet mondani.
A maguk teste, a maguk élete.)
De mi van akkor, ha már öt orvosnál jártak, tíz centi vastag a
kartotékjuk, és a legnagyobb erőfeszítés ellenére sem tudta senki
kideríteni, hogy mi bajuk? Akkor se keseredjenek el, ha azok közé a
csalódott betegek közé tartoznak, akiknek nem tud diagnózist adni
az orvos. Néha teljesen kézenfekvő a kórisme, csak a megfelelő
orvost kell megtalálni. Máskor viszont egyszerűen nincs
hagyományos értelemben vett orvosi diagnózis, ami tulajdonképpen
remek hír. Nem azért, mintha a „fejükben” lennének azok a tünetek,
de ha az orvos nem tudja hová tenni a tüneteiket, akkor rendszerint
arról van szó, hogy folyamatos stresszválaszok jönnek létre az ezeket
kiegyenlítő relaxációs válaszok nélkül. A hagyományos orvoslásban
még egyszerűen nem létezik olyan diagnózis, amelyik kiterjedne az
ilyen hatások élettani áradatára.
Akár van a kezükben hagyományos diagnózis, akár olyan
tüneteket tapasztalnak, amelyeket senki nem tud beazonosítani, akár
egészségesek, és a megelőzésben érdekeltek, több mint valószínű,
hogy nem használják ki teljes mértékben testük önjavító képességét,
amely növelhetné a gyógyulási esélyeket. És itt következik a
folyamat következő lépése. Majdnem minden betegségre
elmondható, hogy a testben lejátszódó, de az agyban kiváltott
stresszreakció okozza és súlyosbítja. Igaz, a stresszválaszok egy
részét anélkül is csillapíthatjuk, hogy tudnánk, mi váltotta ki, de
jobban járunk, ha mélyebbre ásunk, és felderítjük az elsődleges okot,
azt, ami a stresszválaszokat megindítja.
Amikor megállapítjuk a stresszreakciók fő okát, átérezzük, mennyi
szenvedést okozhat tudatunk a testünknek, ahogy azt is, hogy
nemcsak az ezután következő stresszválaszokat akadályozhatjuk
meg, hanem azokat a természetes relaxációs válaszokat is
előidézhetjük, amelyek bizonyítottan megelőzik és gyógyítják a
betegséget. Tudják, a megelőzés mindig jobb, mint a kezelés,
különös tekintettel arra, hogy a testnek nehéz (de nem lehetetlen)
helyrehozni a krónikus stressz bizonyos testi megnyivánulásait, ha
már megtörtént a baj.
Talán késő egy már létező betegség megelőzéséről beszélni, ám
sosem késő, hogy enyhítsük a stresszválaszokat, és kiváltsuk az
ellazulási reakciókat. Az eredmények ugyan vegyesek, és egyes
egészségügyi állapotok érzékenyebbek a stresszválasz enyhülésére és
a relaxációs válasz erősödésére, de ha munkába állítjuk testünk
természetes önjavító mechanizmusait, bármi megtörténhet, és annál
is végbemehet a spontán gyógyulás, akinél krónikus vagy
gyógyíthatalan betegséget állapítottak meg.
Mielőtt rátérnék a gyakorlatsorra, amellyel beazonosíthatják,
milyen okok váltják ki stresszválaszaikat, ejtenék pár szót a
vádaskodásról, a szégyenről és a bűntudatról. Sokszor
előbukkannak, ha betegségünk kiváltó okáról vagy arról a
lehetőségről kezdeményezünk beszélgetést, hogy képesek vagyunk
meggyógyítani magunkat. Amikor azt mondom, hogy meg tudják
gyógyítani magukat, és rájönnek, hogy előidézhetik vagy
súlyosbíthatják a betegségüket, legszívesebben felpofoznák magukat
vagy engem. Mivel mindkettőt szeretném elkerülni, hivatalosan
vádaskodás-, szégyen- és bűntudatmentes zónának nyilvánítom ezt a
területet.
A betegség nem feltétlenül annak a jele, hogy rosszul csinálunk
valamit. Mint ahogy annak sem, hogy mindig áldozatok vagy
egyszerűen pechesek lennénk. Az igazság valahol a kettő között van.
Valójában több tucatnyi tényező összejátékán múlik, miért betegszik
meg az egyik ember, és miért nem a másik, vagy miért zajlik le
valakinél spontán remisszió, és miért marad beteg a másik.
Idetartoznak például a tudatos elmében és a tudatalattiban lévő
hiedelmek, a megfelelő orvosok, az étrend, az öngondozási
szokások, az, hogy érezzük-e mások szeretetét, értékesnek tartjuk-e
magunkat, boldogok vagyunk-e, végezzük-e a relaxációs választ
keltő gyakorlatokat, valamint különféle spirituális tényezők,
amelyeket most nem részletezek.
Tény, hogy nagy hatással vagyunk az egészségünkre. Amikor
valaki napi három dobozzal szív, és tüdőrákos lesz, nap mint nap a
McDonalds’ban eszik, és szívrohamot kap, harminc éve piál, és
májzsugort szerez, vagy annyit tűr egy hazug házasságban, amíg
autoimmun betegséget diagnosztizálnak nála, akkor világos, hogy az
életmódbeli döntések feltehetően befolyásolják a test egészségét.
De olyan dolgok is megesnek a testünkkel, amelyekhez semmi
közünk. Plusz kromoszómával születünk. Egy ittas sofőr belerohan a
kocsinkba. Gyanútlanul egy mérgezőanyag-tároló közelébe
költözünk. Az ugróasztal menet közben összecsukódik, és eltörjük a
csuklónkat.
Pech.
Akár azért lettek betegek, mert sokat dohányoztak, ittak, ettek,
vagy azért, mert egyszerűen nem volt szerencséjük, nem érdemes a
megváltoztathatatlan, régi eseményeken rágódni. Ezzel csak újabb
stresszválaszokat keltenek, és még tovább rontják a helyzetet.
Mégsem iktathatjuk ki teljesen a személyes felelősséget. Ahogy dr.
Christiane Northrup mondta nekem egyszer beszélgetés közben:
„Nem a betegségünkért, hanem a betegségünknek tartozunk
felelősséggel.”
Egyetértek vele. A betegség lehetőséget ad, hogy bíráskodás nélkül
megvizsgáljuk az életünket, meghatározzuk, milyen ok válthat ki
egyes betegségeket, átértelmezzük spiritualitásunkat, és mindent
megtegyünk annak érdekében, hogy előkészítsük testünket a
csodára. Az együttérzéssel és bíráskodás nélkül szemlélt betegség
nagy lehetőség a személyes fejlődésre és a spirituális ébredésre.
Ne feledjék, mielőtt nekivágnának az itt következő diagnosztikai
gyakorlatoknak, gondoskodjanak megbízható támaszról. Véresen
őszinték leszünk, és azt akarom, hogy eközben biztonságot,
szeretetet és gondoskodást kapjanak nemcsak másoktól, hanem saját
maguktól is. És most végezzük el együtt azokat a feladatokat,
amelyeket a pácienseimmel szoktam, ha a betegségüket kiváltó okok
megállapításában segítek nekik.
1. számú diagnosztikai feladat: MI KELL A TESTÜKNEK A
GYÓGYULÁSHOZ?
1. Hunyják be a szemüket, lélegezzenek mélyeket.
2. Kapcsolódjanak rá belső vezérfényük bölcsességére.
3. Tegyék fel a kérdést: „Mi kell a testemnek a gyógyuláshoz?” Belső
vezérfényük gyógymódokkal kapcsolatos megérzéseket közölhet –
például igent vagy nemet mondhat egy gyógyszeres kezelésre. De
javaslom, ássanak mélyebbre. Az orvos javaslatán túl mire van még
szüksége a testüknek, hogy meggyógyuljon? Legyenek őszinték
magukhoz.
4. Hallgassák húsz percig ítélkezés nélkül belső vezérfényük
közléseit. Ne feledjék, nincs teendőjük azzal, ami felbukkan.
Kizárólag az a cél, hogy kiderüljön az igazság, és megtudják, mi kell
testüknek a gyógyuláshoz. Ha ihletet kapnak, vegyék elő a
naplójukat, és írjanak tovább.
5. A MindOverMedicineBook.com honlapon található meditáció
végigvezeti önöket ezen az úton.

Munka-élet egyensúly
Annak ellenére, hogy a munka-élet egyensúly szinte lehetetlenség –
sokak szerint mindössze idegesítő mese, amitől a tökéletességet
hajszoljuk, és állandóan alkalmatlannak érezzük magunkat –, mégis
jó tudni, mivel töltjük az időnket, és a relaxációs válaszokat kiváltó
tevékenységeket részesítjük-e előnyben. Nagy kihívás, hogy
tökéletes egyensúlyt teremtsünk a munka, a családi és a magánélet
között, és lehet, hogy a napjaink nem mindig kiegyensúlyozottak, de
nem lehetetlenség egy kiegyensúlyozott hetet összehozni. Szokásom
szerint elpasszolom a fontos öngondozási gyakorlatokat, amelyeket
naponta szeretnék végezni, de nem mindig jut rájuk időm. Egy
tökéletes világban például ébredés után meditálással, jógával
kezdeném a napom, azután meginnám a saját kezűleg készített zöld
levemet, egészséges bioreggelit készítenék a férjemnek és a
lányomnak, majd közösen megennénk. Azután írnék, festenék,
dolgozgatnék, a barátnőmmel ebédelnék, még egy kicsit dolgoznék,
sétálnék egy nagyot, olvasnék a lányomnak, megfőzném a vacsorát,
és egy forró szeretkezéssel zárnánk a napot.
Bárcsak!
A valóságban időnként nagyon szoros az időbeosztásom, és 14
órákat dolgozom, alig látom a férjemet és a lányomat, elbliccelem a
meditációt és a sétát, hideget eszem, megfeledkezem kreatív
céljaimról, és még egy jóéjtpuszira is alig futja, nemhogy egy kis
hancúrozásra a férjemmel. De igyekszem, hogy ez ritkán forduljon
elő. És megpróbálom ellensúlyozni. Ha a hétfőm ilyenre sikerült,
minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy kedden a családom és az
öngondozásom álljon a középpontban még akkor is, ha feltorlódik a
munkám. Szerdán áttekintem a hetet, megvizsgálom, hogy álltam a
meditációval, a mozgással, ettem-e rendesen, szerettem-e a
drágámat, voltam-e kettesben a lányommal és alkottam-e, mert
mindegyik ellazít, táplálja a testemet, a lelkemet, boldog és
egészséges vagyok tőle. A végén remélhetőleg kiegyensúlyozott lesz
a hetem még akkor is, ha nem mindig sikerül azokat a munkákat és
öngondozási feladatokat teljesítenem, amelyeket rendszeresebben
szeretnék végezni az életben.
A következő gyakorlat a munka-élet egyensúly megteremtésére
irányul. Segítségével megtudják, hogy a teljesegészség-oszlop
diszharmóniája károsítja-e az egészségüket. Figyeljék meg, melyek
váltanak ki relaxációs választ, és melyek indítanak el stresszreakciót
a teljesegészség-oszlop kövei közül.

2. számú diagnosztikai feladat: Milyen kiegyensúlyozott a

teljesegészség-oszlopuk?

1. Készítsenek hét másolatot a könyv teljesegészség-oszlopot

ábrázoló fotójáról, vagy nyomtassák ki a
MindOverMedicineBook.com honlapról.

2. Egy héten keresztül mindennap színezzék ki krétával vagy

kihúzóval azokat a köveket, amelyekkel foglalkoztak. Aki
meditált, színezze ki a spiritualitás kövét. Akinek jó volt a szex,
az a szexualitásét. Aki megadta a testének, amire szüksége volt,
töltse ki a zikai egészséget. Aki vette a fáradságot, és jó anya
volt, vagy a legjobb barátjával való kapcsolatát ápolta, satírozza
be a kapcsolatok követ. Aki semmi mást nem csinált, csak
dolgozott, az a munka/életcél követ színezze be… És így tovább.

3. A hét végén vizsgálják meg, mire összpontosították idejük és

energiájuk tetemes részét. Ugyanazokat a köveket hagyták ki
 mindennap? Inog az egész teljesegészség-oszlop? Melyik kőre
kell jobban oda gyelniük?

Állapítsák meg betegségük kiváltó okát!

A következő gyakorlattal beazonosítjuk az egészségükkel

kapcsolatos korlátozó és önsorsrontó hiedelmeket, eldöntjük,
megkapják-e a kellő támogatást az orvosaiktól. A teljesegészség-
oszlop ezúttal diagnosztikai segédeszköz lesz, kiderítjük, életük
melyik szelete vált ki stresszreakciókat, hajlamosítja önöket a
betegségre. A gyakorlat abban is segítséget nyújt, hogy megtudjuk,
melyik cselekedetük indít el relaxációs választ, ugyanis a
későbbiekben a kezelés része lehet. Ennek a gyakorlatnak az a célja,
hogy kiderítsék, mi áll önök és optimális egészségük közé.
Ebből a hat lépésből álló folyamatból a most következő gyakorlat
a legfontosabb. És talán a legnehezebb. Tehát kérem, hallgassanak
belső vezérfényükre a gyakorlatok alatt. És vegyék igénybe
támogató csoportjukat.

3. diagnosztikai gyakorlat: Állítsák fel a diagnózisukat!

ELSŐ RÉSZ
Tegyék fel maguknak a következő kérdéssorozatot, haladjanak a
saját tempójuk szerint. Adjanak annyi időt maguknak, amennyi a
kérdések őszinte és alapos megválaszolásához kell. Nyugodtan
tartsanak szünetet, akár meg is állhatnak, ha kell. Kijelenthetem,
amennyiben válaszadás közben őszinték lesznek magukhoz, drága
ajándékot kapnak belső vezérfényüktől: megismerhetik az igazságot,
és elkészíthetik saját diagnózisukat.
 Lehet, hogy hangosan is meg szeretnék beszélni ezeket a
kérdéseket magukkal vagy egy szeretett emberrel. Esetleg naplót
vezetnének róluk. A diagnosztikai naplót letölthetik a
MindOverMedicineBook.com honlapról – bőven akad benne hely a
válaszoknak.
Legyenek végtelenül együtt érzők magukhoz a folyamat során. Ha
úgy látják, egyre mélyebbre süllyednek komor gondolataikba,
tartsanak szünetet, kérjenek segítséget, és folytassák később,
használják támogató hálózatuk segítségét. És legyenek határtalanul
gyengédek magukhoz. Válaszadás közben összpontosítsanak a
hálára, vigyenek örömöt az életükbe, legyenek önmaguk legjobb
barátai. Ez enyhítheti a feltámadó kínos érzéseket, és azokra a
dolgokra irányítja a gyelmüket, amelyek jól működnek az
életükben. Ettől bátrabbak lesznek, és szembenézhetnek azzal, ami
nem.

HIEDELEM

•  Mit örökölhettem, hogyan befolyásolják génjeim az

egészségemet?

• Mi a véleményem az egészségről?

• Mi a véleményem a betegségemről?

• Mi a véleményem testem öngyógyító képességéről?

• Mi a véleményem arról, hogy a tudatom hatással van a testemre?

 •  Készen állok-e arra a felfedezésre, hogy a betegségem oka nem
pusztán zikai? Ha nem, miért?

• Milyen előnyöm származik a betegségemből?

• Készen állok-e arra, hogy lemondjak a betegségemből származó

előnyökről az egészségemért cserébe?

• Megérdemlem-e, hogy teljesen egészséges legyek?

• Hogyan befolyásolja gyerekkorom jelenlegi egészségemet?

TÁMOGATÁS

• Mennyire látnak és hallanak engem az orvosaim?

• Mitől félek a legjobban, ha lemondok egy orvosról?

•  Megkérdezik-e az orvosaim, hogy mit várok tőlük? Ha nem,

miért nem?

• Szabotálom-e valamilyen módon saját egészségügyi ellátásomat?

• Miként segítem elő az egészségemet?

• Hogyan érzem magam, amikor eljövök az orvosomtól?

• Mitől érezném úgy, hogy jobban támogatnak az orvosaim?

 •  Elárulom-e a teljes igazságot az orvosaimnak? Ha nem, miért
nem?

•  Megérdemlem-e, hogy szoros legyen a kapcsolatom az

orvosaimmal?

•  Milyen régi dolgok akadályozzák, hogy teljes jogú partneri

viszonyt teremtsek az orvosaimmal?

BELSŐ VEZÉRFÉNY

• Hiteles-e az életem, összhangban van-e vágyaimmal?

• Teszek-e valamit azért, hogy teljesítsem vágyaimat?

• Mit akar tudtomra adni belső vezérfényem?

• Mennyire hallgatok megérzéseim sugallatára?

•  Milyen igazsággal nem akarok szembenézni jelenleg az

életemben?

• Mit fojtok magamba? Mi akar napfényre kerülni?

• Mi áll közém és belső vezérfényem közé?

•  Mindent kockára tennék-e azért, hogy hallgassak belső

vezérfényemre? Ha nem, miért nem?
 • Mi lennék, ha nem félnék?

• Tízes skálán mennyire szeretem, mennyire fogadom el magam?

KAPCSOLATOK

•  Milyennek tartom szerelmi életemet? Milyennek tartom a

kapcsolatomat a barátaimmal és a támogatói hálózatommal?

• Milyen ismétlődő kapcsolati minták jelentkeznek az életemben?

•  Meg kell-e bocsátanom valakinek? Meg akarok-e bocsátani

ennek az embernek? Miért vagy miért nem?

• Mikor érezném azt, hogy teljes szívből szeretnek?

• Mennyi sebezhetőséget engedek meg magamnak a szeretteimmel

szemben?

•  Milyen gyászjelentést írnék, ha a szeretteim ma meghalnának?

Ha meghalnának – vagy már meghaltak –, mit nem mondtam
meg nekik?

•  A kapcsolataimban egyikünknek mindig igaza van, és egyikünk

mindig téved?

•  Milyen gyakran érzem, hogy kihasználnak? Hajlandó vagyok

lemondani az áldozat vagy a megmentő szerepéről gyógyulásom
 érdekében?

• Megérdemlem-e a szeretetet és a ragaszkodást?

• Ha varázspálcám lenne, mit változtatnék szerelmi életemen?

MUNKA/ÉLETCÉL

• Mi az igazság a munkámmal kapcsolatban?

•  Mit akar belső vezérfényem tudtomra adni a munkámmal

kapcsolatban?

•  Képességeimnek és céljaimnak megfelelően töltöm-e napjaim

nagy részét?

• Milyen természetes adottságaim vannak?

•  Hogy érzi magát a testem munka közben? Hogy érzi magát a

tudatom munka közben?

•  Ha életem utolsó napján valaki mikrofont adna a kezembe, és

kiállítana egy színpadra, mit mondanék a világnak?

•  Ha nem lennének anyagi gondjaim, és a családomnak se

lennének anyagi gondjai, mit kezdenék az időmmel?

• Ha nem félnék, mit változtatnék az életemen?

 • A munkám-e a híd, amelyen oda jutok, ahová akarok?

•  Fontos dolgokat tanulok-e a napi munkámból annak ellenére,

hogy nem szeretem, amit csinálok?

KREATIVITÁS

• Mi lobbantja fel a kreativitásomat? Ki vagy mi ad ihletet?

• Tudom-e, mit akar alkotni a lelkem?

• Mi segít, hogy szabadon áradjon a kreativitásom?

•  Milyen kreatív tervek lelkesítenek? Rendszeresen dolgozom-e

rajtuk?

• Milyen kreatív tevékenységeim voltak gyermekkoromban?

• Ha a világ minden ideje és pénze az enyém lenne, mit alkotnék?

• Hogy érzem magam, amikor nincs ihletem?

• Hajlandó vagyok-e elviselni a kreatív folyamattal járó csalódást?

• Méltónak érzem-e magam az alkotó önkifejezésre?

• Mi a családom véleménye a kreativitásomról?

SPIRITUALITÁS

• Mitől érzek spirituális kapcsolatot?

• Mit tartok szentnek?

•  Amennyiben nem tartom „vallásosnak” magam, és még egy

magasabb erő létezésében sem hiszek, milyen módon ápolom
spirituális énemet?

•  Mit érzek és gondolok a vallásról? Milyen negatív gondolataim

vannak a spiritualitással vagy a vallással kapcsolatban?

•  Közösségben érzem-e erősebben a spiritualitásomat, vagy

szívesebben élek magamban spirituális életet?

•  Elfogadnám-e, hogy egy betegség teremtsen alkalmat a

spirituális ébredésre?

• Hogy vélekedik a családom a spiritualitásomról?

•  Előfordul, hogy mások feletti ítélkezésre használom

vallásosságomat vagy spiritualitásomat?

• Megérdemlem-e, hogy szoros kapcsolatot éljek át Istennel?

•  Relaxációs válaszokat keltene-e a testemben, ha csatlakoznék a

megfelelő vallásos közösséghez?
SZEXUALITÁS

•  Mire vágyom igazán a nemi életemet illetően? Teljesül-e ez a

vágyam?

• Mi segítené igazi szexuális énemet?

• Milyen félelmek, hiedelmek vagy gátlások tartanak vissza attól,

hogy olyan őszintén és nyíltan fejezzem ki szexualitásomat,
ahogyan szeretném?

• Mit gondolok az első szexuális élményemről?

•  Mit kellene meggyógyítani múltbeli vagy jelenlegi szexuális

életemben?

• Mit tüzel fel igazán? Mi lomboz le igazán?

• Hogyan érzem magam, ha szeretkezem, pedig nem akarok?

• Érzékinek érzem-e magam, ha nem szeretkezem?

• Mi a családom véleménye a szexualitásról?

• Ha azt csinálhatnám az ágyban, amit akarok, és nem tudná meg

soha senki, mi lenne az?

PÉNZ XXX
 •  Milyen gondolataim és érzéseim vannak anyagi helyzetemmel
kapcsolatban?

• Mennyire vagyok egészséges anyagi értelemben?

•  Hogyan határoznám meg az anyagi egészséget, a sikert és a

gazdagságot?

• Tisztában vagyok-e valódi anyagi helyzetemmel, vagy homokba

dugom a fejem?

• Mi a családom véleménye a pénzről?

•  Milyen korlátozó meggyőződéseket kellene elhagynom anyagi

helyzetemről?

• Van-e annyi tartalékom, hogy vészhelyzetben kisegítsen?

• Lehet-e valaki szegény, de boldog?

• Mennyit gondolok a pénzre?

• Kapok-e pénzért szeretetet/szerelmet?

KÖRNYEZET

• Ott élek-e, ahol belső vezérfényem élni akar?

 • Tetszik-e a látvány, ha körülnézek a környezetemben?

• Szépséggel vagyok-e körülvéve? Van-e természet körülöttem?

• Mennyire egészséges a környezetem?

• Milyen környezeti hatások árthatnak az egészségemnek?

• Mennyire vagyok „zöld” egy tízes listán?

• Milyen erőfeszítéseket teszek, hogy csökkentsem a testembe jutó

környezeti mérgeket?

• Milyen környezeti hatások érhetik egészségemet?

•  Hogyan iktathatnám ki környezetemből a fölösleges

rendetlenséget?

• Megérdemlem-e, hogy olyan gyógyító, békés környezetben éljek,

amilyet szeretek?

LELKI EGÉSZSÉG

• • Mitől vagyok boldog? Mitől vagyok boldogtalan?

• Mi gyógyítaná meg a tudatomat?

 •  Vannak-e régi traumáim, amelyek még ma is szenvedést
okoznak? Ha igen, mik azok?

• Megérdemlem-e, hogy boldog legyek?

•  Mennyi időt töltök negatív beszélgetéssel, például gonoszkodó

pletykával, bíráskodással vagy panaszkodással?

• Meg akarom-e vizsgálni mentális egészségemet?

• Miért vagyok hálás?

• Rendszeresen hálát adok-e az élet örömeiért?

• Miért lehetek hálás ma?

•  Többet foglalkozom-e azzal, ami hiányzik, ahelyett hogy

megbecsülném, amim van?

TESTI EGÉSZSÉG

• Hogyan táplálkozom, mennyit mozgok?

• Mennyit fogadok meg orvosaim javaslataiból és előírásaiból?

• Milyen rossz szokásokat kellene elhagynom?

• Milyen az energiaszintem?
 • Akadályoz-e valami abban, hogy jól aludjak?

• Mennyire fontos számomra testi egészségem?

• Akarok-e időt, pénzt és energiát áldozni a testemre?

•  Mi történne velem, ha tökéletesen egészséges lenne a testem?

Mit gondolnának róla mások?

• Milyen érzéseim vannak az öregedéssel kapcsolatban?

• Milyen érzéseim vannak a halállal kapcsolatban?

KIÉRTÉKELÉS

•  Mennyire vagyok hajlandó elfogadni önmagam és isteni

hiányosságaimat?

• Megengedem-e magamnak, hogy hibázzak?

• Hajlandó vagyok-e szenvedélyesen szeretni és elfogadni magam

a gyógyuláshoz vezető úton?

•  Felerősítették-e a kérdésekre adott válaszok belső

vezérfényemet? Úgy érzem-e, mindenem megvan, hogy a testem
felkészüljön a csodákra?
 • Készen állok-e rá, hogy a felfedezések birtokában receptet írjak
magamnak, és változtassak az életemen?

MÁSODIK RÉSZ
Be tudják-e azonosítani betegségük okát a válaszok alapján? Negatív
meggyőződéseik szaboltálják-e önöket? Megkapják-e a kellő
segítséget? Van-e olyan kő a teljesegészség-oszlopban, amelyik
stresszválaszokat vált ki, és károsítja az egészségüket? Van-e olyan
kő, amelyik relaxációs válaszokra készteti a testüket, de nem élnek
vele? Megvilágították-e életük vakfoltjait a kérdések, rájöttek-e,
mitől lehetnek teljesen egészségesek?
Vezessenek diagnózis-naplót minden egyes kérdéskörben
(letölthető a MindOverMedicineBook.org honlapról), írjanak le
mindent, ami véleményük szerint használhat az egészségüknek, és
amit radikális öngondozási tervük részeként fel akarnak erősíteni.
Gratulálok! Felállították a diagnózist. A felsoroltakból kiderül,
hogy önök szerint mi árt és mi használ az egészségüknek. A
magamról készített diagnózist a B Függelékben olvashatják.

ÖTÖDIK LÉPÉS: Írják meg a receptjüket!

Miután eldöntötték, hogy hallgatnak a testükre, rácsatlakoztak belső
vezérfényük bölcsességére, megvizsgálták saját és támogatóik
meggyőződéseit, megállapították, melyik kő billent meg
teljesegészség-oszlopukban és diagnosztizáltak minden lehetséges
egészségkárosító okot, ideje, hogy elkészítsék radikális
öngondozásuk kezelési tervét.
 Az orvos másféle kezelési tervet készít, amikor betegek. Ha valaki,
mondjuk, rákos lesz, és okos, intelligens, holisztikus orvosa van, a
kezelési tervben helyet kaphat a műtét, a kemoterápia, a tápláló
nyers- vagy vegan étrend, az immunrendszer erősítésére szolgáló
táplálékkiegészítők serege, a rákkal kapcsolatos érzelmek kezelésére
alkalmas támogatók, valamint az összpontosítást segítő jóga.
Egy ilyen kezelési tervvel sokra vihetik. De a rák kiváltó okainak a
kezelése nélkül csak rövid ideig és átmenetileg segíthet, amennyiben
a magány, a munkahelyi stressz vagy a depresszió gyengítette le az
immunrendszerüket. A rák visszajön – vagy más betegséget kapnak
helyette. Ha nem akarják, hogy a kór vissza-visszatérjen legyengült,
fáradt testükbe, és a létező leghatékonyabb módon akarják
megelőzni vagy gyógyítani betegségüket, akkor foglalkozniuk kell,
igen kell, a betegség kiváltó okával. Tehát fogadják el belső
vezérfényük segítségét, és hozzák ki a legtöbbet a hagyományos
orvoslás kínálta lehetőségekből, amennyiben megfelel önöknek.
Ez a receptírás lényege.
Életbevágó, hogy végre magunkhoz ragadjuk
egészséggondozásunk igazgatói szerepét. Ne feledjük, itt mi vagyunk
az elsők. Mindenki más nekünk dolgozik.
Tény, hogy az orvosaik laborvizsgálatokat kérnek, és segítenek a
diagnózis elkészítésében. Felírják a szükséges gyógyszereket. Ha
műtétre vagy más beavatkozásra van szükségük, arról is
gondoskodni fognak. De önökön múlik, hogy beveszik-e azokat a
gyógyszereket, vagy alávetik-e magukat annak a műtétnek. Ez a
saját recept lényege. Nem engedelmeskednek vakon az orvosok
utasításainak. Teljes jogú partnerek lesznek a gyógyítási
folyamatban. Visszaigazolást kérnek a testüktől, oda gyelnek belső
vezérfényükre, és konzultálnak az emberekkel, akiket meghívtak
gyógyító kerekasztaluk mellé.
Ha döntést kell hozniuk a kezelésükről, kérjék ki a legjobbak
véleményét, de ne feledjék: azért vannak, hogy segítsenek. Hívják el
gyógyító kerekasztalukhoz az orvosukat, a terapeutájukat, az
akupunktőrüket, a masszőrüket, az életmód-tanácsadójukat, az
anyjukat – bárkit! Ők az irányadók, a tanácsadók, a tanítók.
Válogassák meg őket jól.
Ha megtehetik, ne habozzanak, zessenek azért, hogy a legjobb
emberek üljenek gyógyító kerekasztaluk mellett. De soha ne
felejtsék el, hogy ez az önök asztala. Önök ülnek a főhelyen. Az
asztal körül ülők ellentmondhatnak egymásnak. Talán zavarók az
ellentmondásos vélemények. De ne hagyják magukat. A testüket
mindekinél jobban ismerik.
Ha csak egyféleképpen lehetne meggyógyítani a testet, mindenki
egyetértene. De nem így van. Ezért művészet a gyógyítás. Az a
legfontosabb, hogy jónak érezzék a kezelési tervet. Az önök teste. Az
önök élete. Az önök döntése. Önöké a végső szó. Amennyiben a
belső vezérfényükből és a testükből fakadó tudásra hallgatnak,
mindig jó döntéseket hoznak.
Saját receptjük elkészítése nem ér véget a megfelelő támogatók
kiválasztásával és a kezelésben való tevékeny részvétellel. Több
ennél. Remélem, könyvem alapján már megismerték az
egészségükről alkotott korlátozó, önrongáló, negatív hiedelmeket,
amelyek aztán rossz hírként jelentkeznek a testükben. Talán
felfedezték, hogy a magány bántja a testüket. Talán az életveszélyes
munkahelyi stressz adatainak böngészése közben lett aha-élményük.
Talán rájöttek, hogy ideje pesszimistából optimistává változni, és
felturbózni boldogságukat. Esetleg a teljesegészség-oszlop segített,
hogy beazonosítsanak néhány egyensúlyzavart, amely kihat az
egészségükre.
Így fognak cselekvési tervet készíteni új tudatosságuk alapján.
Nem szeretném, ha most torpannának meg, amikor már tudják,
miért nem teljesen egészségesek. Szeretném, ha tennének is valamit,
de önöknél senki se tudja jobban, mi az. Orvosuk felírhatja a
piruláikat, de csak önök írhatják meg a receptet, milyen
változtatásokra van szükség ahhoz, hogy egészen egészségesek
legyenek.
Így kezdhetnek hozzá.

Terápiás gyakorlat: Írják meg a receptjüket!

1. Ragadjanak tollat, szerezzenek be néhány papírlapot, vegyék

elő a naplót, esetleg töltsék le a receptmintát a
MindOverMedicineBook.com honlapról.

2. Most terítsék maguk elé a papíron, a naplóban vagy a honlapról

letöltött íveken elkészített diagnózist.

3. Pihenjenek egy percig csukott szemmel, teremtsenek

kapcsolatot belső vezérfényük gyógyító bölcsességével.
Igyekezzenek nyitottak, szeretetteljesek és együtt érzők lenni
magukhoz. Amikor összeszedettnek, lazának és nyitottnak érzik
magukat, nyissák ki a szemüket.

4. A diagnózis minden egyes tételénél kérdezzék meg maguktól,

milyen cselekedettel orvosolhatnák a betegség kiváltó okaként
beazonosított jelenséget. Bízzanak a megérzéseikben, és
lehetőleg ne mérlegeljék, ami felmerül. Tudják, egyelőre nem
kell megvalósítaniuk ezeket a lépéseket, de az őszinteség
 kötelező. Ne cenzúrázzanak. Soha senki nem fogja elolvasni
önökön kívül.

5. Amikor négyszemközt dolgozom a betegeimmel, általában

teszek javaslatokat arra, mit tartalmazzon a receptjük, de ezek a
javaslatok nem tartoznak e könyv hatáskörébe. Amennyiben
például a házasságukkal lenne gondjuk, könyveket és
tréningeket ajánlanék, vagy terapeutákat, akikben megbízom.
De az igazság az, hogy máris meglepően sokat tudnak. Nincs
szükségük se rám, se másra, hogy megmondja, mi kell a
testüknek – vagy az életüknek.

6. Ha beazonosítottak valamit, de nem tudják biztosan, mivel

gyógyítsák, ne hagyják annyiban. Olvassák LissaRankin.com
címen írt blogomat, ahol gyakorlati recepteket adok a
félelemmentes életre és szerelemre, valamint módszereket
javaslok az öngyógyításra és a jobb életre. Megnézhetik az
OwningPink.com honlapot is, ahol több mint 30 gyógyító és
látnoki képességű tanító ír arról, hogyan gyógyíthatják meg a
teljesegészség-oszlop köveit.

A magamnak írt receptet lásd a C Függelékben.

Cselekedjenek!

A recept megírásával csupán rálépnek az útra; a folyamat következő

állomása a legizgalmasabb, s ehhez kell a legnagyobb bátorság.
Miután tudják, milyen változásokat kell végrehajtaniuk az
egészségük érdekében, ideje a tettek mezejére lépni.
 Hadd kezdjem egy kis buzdítással. Meg tudják csinálni! Személyes
tapasztalatból tudom. Élénken emlékszem, milyen volt, amikor
megtudtam – csak megtudtam –, mit kell tennem annak érdekében,
hogy megmentsem az életemet. És rettegtem. Ugyanakkor izgultam
is, mert szívem legmélyén biztos voltam abban, hogy jobbra fordul
majd az életem.
Tudom, hogy önök is így vannak ezzel, azért lengetem vadul a
pomponokat. Hajrá! Máris rettenetesen büszke vagyok, amiért
vonalat húztak a homokba, és vakmerően átléptek rajta.
Most alighanem kalapál a szívük. Remeg a gyomruk. Talán maga a
gondolat is stresszreakciót okoz, hogy hamarosan szembenéznek a
diagnózisukkal, és beépítik tartalmát a receptjükbe. De ne féljenek.
Majd elmúlik. Ígérem, nemsokára megjön a relaxációs válasz is.
Magam is hátat fordítottam egy hagyományos orvosi praxisnak
azért, hogy pácienseket kísérjek végig ezen a folyamaton, ezért
tudom, milyen félelmetes, és szüntelenül csodálkozom az emberi
lélek erején. Meghatottak és elképesztettek azok a hatalmas
változások, amelyeket azokon a bátor embereken tapasztaltam, akik
merészen végigjárták a gyógyulás útját. Olyan orvosi csodák –
spontán remissziók – tanúja voltam, amelyeket csak élettani
öngyógyításként lehet értelmezni. Olyan embereket láttam, akik
szembenéztek félelmeikkel, megnyitották szívüket, és átalakították
egész életüket.
Útközben folyamatosan tanácskozzanak belső vezérfényükkel.
Legyen a legjobb barátjuk, aki állandóan a keresett igazságra és a
megbízható tudásra emlékezteti önöket. Végtelen együttérzésére az
egész folyamat alatt számíthatnak. Minél gyakrabban veszik
igénybe, annál vidámabb lehet ez a folyamat.
 De mi történik akkor, ha nem állnak készen a cselekvésre? Mi
történik, ha tudják, mit kellene tenniük annak érdekében, hogy
jobban legyenek, mégsem mernek belevágni a bizonytalanba? Ha
így van, legyenek elnézők magukhoz. Talán még nincs itt az ideje.
Emlékeznek, akkor jön el az ideje, amikor a maradással járó
fájdalom erősebb az ismeretlentől való félelemnél. Várjanak
nyugodtan, ha még nem jutottak odáig.
De ne várjanak sokáig. Nem akarom, hogy testük azért kezdjen
sikítani, mert nem akarják meghallani suttogását.
A diagnózis és a receptírás a legtöbb emberben gyökeres változást
indít el, de vannak, akik egyszerűen nem akarják végrehajtani, amit
belső vezérfényük sugall. Ilyenkor megkérdezem a betegeimtől:
„Nem tesznek semmit, vagyis a betegséget választják?”
Egyesek zavartan lesütik a szemüket, és bólintanak, beismerve,
hogy inkább vállalják a kockázatot, semmint szembenézzenek azzal,
amin változtatniuk kellene. Ez rendben is van. Nem ítélkezem. De
jó, ha tisztában vagyunk az életünket érintő döntésekkel.
Mások azt mondják, ha karcnyi remény van rá, hogy a változás
megváltoztatja a biológiájukat, akkor megtesznek bármit, kockára
tesznek bármit, szembeszállnak bármivel. Az ilyen emberektől
meghatódom, és könnybe lábad a szemem. Ők azok, akik
aránytalanul jobban lesznek.
Végső soron önöké a szó. Az önök teste. Az önök élete.
Ha már tudják, min kellene változtatniuk, és rászánták magukat,
legyenek rendkívül könyörületesek magukhoz. Csak gyengéden.
Haladjanak apró lépésekben. Bánjanak bőkezűen a dicsérettel.
Adjanak hatalmas adag elfogadást, hálát és szeretetet maguknak.
Szükségük lesz rá, hogy bírják az utat.
 HATODIK LÉPÉS: Ne várjanak el semmit!
Most, miután derűs hidelemvilágra váltottak, megtalálták a
megfelelő támogatókat, rácsatlakoztak testük és belső vezérfényük
bölcsességére, kialakították a diagnózist, megírták a receptet, és
ennek megfelelően cselekszenek, ideje, hogy elengedjék magukat, ne
foglalkozzanak többet a betegségük kimenetelével. Igen, meg
akarnak gyógyulni. Melyik beteg nem? Csakhogy az a helyzet, hogy
talán nem sikerül. És nem az önök hibájából.
Hatalmunkban áll ugyan, hogy életünket megváltoztatva fokozzuk
testünk öngyógyító képességét, de ha arról van szó, abba is bele kell
törődnünk, hogy nincs biztosítékunk a gyógyulásra. Talán
„helyesen” csinálunk mindent, végül mégis meghalunk. Egyszer
mindenkinek szembe kell néznie ezzel. Sőt, az is előfordulhat, hogy
nem csinálunk semmit, mégis spontán gyógyulást tapasztalunk.
Gyakran megesik, hogy az öngyógyítás elkötelezett hívei magukat
okolják, amiért nem tűnik el a betegségük. Mi haszna? Honnan
tudjuk, mit tartogat számunkra az univerzum? Miből sejthetnénk,
milyen leckék várnak ránk ezen a földön, és milyen kihívásokkal
kell szembenéznünk, hogy tanuljunk belőlük? Talán van, akinek
meg kell betegednie ahhoz, hogy megtudja, mi a lelke vágya, és
megtapasztalja, miként verje vissza méltósággal a betegséget. A
méltóságot harc közben szerezzük meg, de egyszer véget ér a harc,
és akkor is meg kell becsülni utunk minden egyes lépését, ha nem a
kedvünk szerint alakult.
Nehéz megjósolni, milyennek érezzük öngyógyító utunkat, ezért
adnék egy kis biztatást. Mivel sok ember öngyógyító útját
támogattam, bizton állíthatom, hogy mindenkinek más az útja, és
máshol ér véget. Egyik páciensem már húsz éve szenvedett egy
krónikus betegségtől, amikor belekezdtünk ebbe a folyamatba.
Rendszeresen találkoztunk, intenzív munkát végzett, és három
hónap múlva elillant a betegsége. Magamon kívül voltam az
örömtől. Sikerült!
Igen ám, de hiába szűntek meg teljesen a tünetei, porig sújtotta a
bánat, reggelente alig bírt felkelni az ágyból. Az elmúlt húsz évét
gyászolta, amelyet egy olyan betegség rabolt el tőle, amit – mint
kiderült – a tudata puszta erejével megszüntethetett volna.
Depresszióba esett, és csak a napi hálaadási gyakorlat, a kevésbé
szerencsésekért végzett szolgálat és az unokája születése tudta
elmulasztani kétségbeesését. Az ő esetéből tanultam meg, mennyire
fontos, hogy a jelenben éljünk egy ilyen folyamat alatt.
Létfontosságú, hogy optimisták maradjanak, a hálára
összpontosítsanak, és becsüljék meg, amijük van, ha el akarják
kerülni az elvesztegetett lehetőség feletti sajnálkozást és bánatot.
Akit spontán gyógyulással áld meg az ég, kérem, köszönje meg
szerencsecsillagának, és mondjon hálaimát. Kapott egy második
esélyt, tehát éljen a lehetőséggel, és az így szerzett tudásával
segítsen másokon.
Egy másik betegem, aki szintén spontán remissziót élt át, merőben
mást tapasztalt. Bár őt is meggyötörte a betegség, a gyógyulás után
sohase nézett vissza. Csodának tekintette, amely megismertette vele
a spiritualitást, és nemcsak az egészségét változtatta meg, hanem
szerelmi és szakmai életét, sőt, még lakóhelyét is.
És olyan betegem is volt, aki gyorsan romló egészségi állapota
ellenére hatalmas bátorsággal vetette magát a munkába. Félelem
nélkül szállt szembe az igazsággal; minden kapcsolatát átrendezte;
úgy kezdett élni, ahogy mindig is akart; megszabadult régi
sérelmeitől; elengedte idejétmúlt félelmeit; megbocsátott azoknak,
akikre gyerekkora óta haragudott; lerázta egója hamis identitását; és
belső vezérfényéhez folyamodott élete minden kérdésében. Végül
megadta magát a betegségnek, de olyan méltósággal, hogy halála
emberek tucatjait gyógyította meg, családjával az élen. Nem
gyógyult ki, de gyógyultan halt meg. Több százan mentek el a
temetésére, hogy kifejezzék köszönetüket szép és szépen befejezett
életéért.
Mi másban reménykedhetünk egy ilyen úton? Ez win-win helyzet,
ahol mindenki nyer. Akár kigyógyul valaki, akár nem, gyógyult lesz,
és gyógyulása gyógyír lesz mások számára.
Kérem, ne feledjék, ha nyitottak rá, a betegség újjászületés lehet,
és olyan kiteljesedés, amelyről álmodni sem mertek. Ha betegek, és
mindent elkövettek, hogy felkészítsék testüket a csodára, mondjanak
le az elvárásaikról, engedjék, hogy betegségük spirituális ébredést
hozzon. Ha hagyják, a betegség elfújja az egót, fényénél
átrendezhetik életük sarokpontjait, gyelmeztet, hogy becsüljék
meg, amijük van, éljenek összhangban belső vezérfényükkel,
bátorságot nyújt a jelenhez, továbbá közelebb hozza a családot és
Istent.
Volt egy művészeti projektem, a The Woman Inside Project.
Mellrákos nők torzóját öntöttem ki orvosi gipszből, és amikor a
bennük lévő szépségről kérdeztem őket, minden megformázott nő
azt mondta, a rák volt a legjobb dolog az életében, mert így
meghozott döntéseik tartós pozitív hatással voltak rájuk.
Nem kellene megvárni a betegséget, hogy visszataláljunk
igazságunkhoz, mégis ezt tesszük. Ahogy nekem a tökéletes viharra
volt szükségem, hogy magamhoz térjek, másoknak is meg kell
betegedniük ahhoz, hogy önelégültségüket lerázva úgy kezdjenek el
élni, mintha holnap meghalhatnának.
 A betegség megjelenése rendkívüli alkalom az ébredésre még
akkor is, ha a lecke részeként azt kell megtanulnunk és
megtanítanunk, hogyan lehet méltósággal meghalni. Hiszek a
csodákban, de néha lehetetlen a gyógyítás. Bele kell törődni. Ha úgy
fognak hozzá az öngyógyításhoz, hogy eltökélten ragaszkodnak a
tökéletes felgyógyuláshoz, mégis betegnek érzik magukat, a
legsötétebb kétségbeesés bugyraiba kerül a lelkük. De ha minden
lehetőt megtesznek, hogy felkészítsék testüket a csodára – és azután
elengedik, és bíznak az útban –, akkor a legvadabb álmaikat is
felülmúló békének, nyugalomnak és örömnek készítik elő az utat.

Amikor meggyógyulnak, de nem gyógyulnak fel

Tudom, milyen. Láttam az apámon.

Amikor apámnak agydaganata lett, amiről kiderült, hogy áttétes
melanoma, apu azt hitte, hogy legyűri. Fiatal volt – nagyon atal –,
és optimista, volt erős hite, támogató közössége, szerető családja,
hatalmas szíve. Biztosan nem tett semmi rosszat, amiért rákot
érdemelt. Csodálatos ember volt, áldott életet élt.
De akkor is meghalt. Micsoda igazságtalanság! Az anyaggyűjtés
kellős közepén járva anyámmal ültem meg apu halálának hatodik
évfordulját. Azokról a dolgokról beszélgettünk, amelyeket olvastam,
és akkor anyu megkérdezte, nem gondoltam-e arra, hogy apu
valamit rosszul csinált. Nem hitt eléggé a gyógyulásban? Nem
kapott kellő támogatást? Nem tudta egyensúlyba hozni a
teljesegészség-köveket? Talán makrobiotikus étrendre kellett volna
fognunk? Megelőzhető lett volna a halála?
Őszintén megmondtam neki, hogy nem tudom.
 Rengeteget tanultam a könyvet megelőző anyaggyűjtés, majd írás
közben, mégis sok mindent nem tudok. Megelőzhető lett volna, hogy
apu rákban haljon meg? Elháríthatta volna a rákot, ha zöld levet
iszik ahelyett, hogy csirkeszárnyat eszik? Megmenthette volna
magát, ha új életcélt talál, miután a szklerózis multiplextől
megnyomorodva időnek előtte visszavonult? Felgyógyult volna, ha
talál egy kreatív hobbit, amely lelkesíti? Talán több szexre lett volna
szüksége? Hosszú meditációkra? Egészségesebb környezetre? Több
nevetésre? Több napsütésre? Kevesebb stresszválaszra? Több
relaxációs válaszra?
Lehetetlen megmondani.
Talán felgyógyulhatott volna, ha változtat beállítottságán, támaszt
talál, kapcsolatba lép belső vezérfényével, elkészíti saját diagnózisát,
megírja magának a receptet, és cselekedni kezd.
Talán nem. Talán végigcsinálta volna, és ugyanez lett volna a
vége.
Átöleltem anyut, és közben azon morfondíroztam, mit gondolna
apu a könyvemről, ha elolvashatná. Anyaggyűjtés közben állandóan
hallottam a hangját, kérdezett, nógatott, biztatott, hogy legyek
alaposabb, ő volt az a hitetlen, akit meg akartam téríteni.
Végül összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem anyutól,
mit gondol. Ha apu élne, mi lenne a véleménye arról, amire
rájöttem, amiről írtam?
Anyu csendesen elgondolkozott. Kicsordult a könnye. Azután
legörbült szájjal, édesen elmosolyodott, és azt mondta, először azt
gondolná, hogy elment az eszem. De tudós énje kerekedne felül.
Végül alighanem meggyőznék a bizonyítékok, kénytelen lenne
valamennyire elismerni, hogy lehet benne szemernyi igazság.
Ennél elsírtam magam.
 – De azt biztosan tudom – mondta anyu –, hogy ha itt lenne, apád
hihetetlenül büszke lenne rád.
Abban a pillanatban annyira hiányzott az apám, hogy úgy
éreztem, a bal mellem alatt üres és fáj, ugyanakkor csordultig tele
van a szívem. Bevallottam, hogy ezt az egész könyvet az apámnak
írtam. Az ő tekintete kísért a lapok fölött. Ha olyan könyvet írok,
amelyet a hozzá hasonló orvosok is képesek lesznek elolvasni, akkor
talán elérhetem, hogy megváltozik az egészségügy gyakorlatának és
megítélésének jelenlegi helyzete. Talán az a hivatásom, hogy
átfogalmazzam az egészség fogalmát, és segítsek, hogy valami
egészen új eljárással gyógyuljanak az emberek. Talán magamhoz
csábíthatom azokat az orvosokat és pácienseket és egészségügyi
dolgozókat, akik tudják, hogy a rendszer rossz, és vissza akarják
kapni a gyógyítás lényegét. Talán megtaníthatom az embereknek,
hogy vállaljanak felelősséget az egészségükért, és adják vissza a
gyógyítás gyakorlatának a szentségét. Talán – csak talán –
segíthetek, hogy imádott hivatásom is meggyógyuljon.
Ahogy dr. Abraham Verghese Könnyek kapuja című művének orvos
hőse mondja: „Hívatlanul érkezünk e világba, és szerencsésnek
mondhatjuk magunkat, ha életünknek egyéb célja is akad a
mindnyájunkra leselkedő nélkülözés, nyomorúság és korai halál
mellett. Ahogy növekedtem, lassanként világossá vált előttem, hogy
az én célom a gyógyítás. Nem is annyira a világot akartam
megmenteni, mint inkább saját magamat. Bár a legtöbb orvos,
különösen a atalabbja, nemigen vallja be, titkon azt reméljük,
mások szolgálata által talán valahogy a mi sebeink is könnyebben
behegednek. Ez is előfordulhat. Ahogyan az is, hogy újra és újra
felszakadnak.”{228}
 Én is azok közé az orvosok közé tartozom, akiknek felszakította a
sebét, és megbetegítette a testét. De rájöttem, miként menthetem
meg magam, és segíteni szeretnék, hogy mások is ezt tehessék. A
legnagyobb lecke, amelyet megtanultam, hogy addig futkoshatunk
riadtan az irányítás illúziójába és a biztosnak tartott dolgokba
kapaszkodva, amíg összeomlik az életünk – és az egészségünk. Vagy
rájöhetünk, hogy csak egy dolog biztos: a bizonytalanság. Mi
döntünk: vagy megengedjük, hogy a bizonytalantól való félelmünk
elszabadítsa a stresszválaszokat, vagy elfogadjuk a bizonytalant, és
engedjük, hogy felszabaduljanak a relaxációs válaszok. Én személy
szerint látom a bizonytalanság jó oldalát. Igaz, hogy egyrészt a
hatalmas, ijesztő ismeretlennel egyenlő, de a másik oldalon maga a
végtelen lehetőség. Ha nem tudjuk, mit tartogat a jövő, bármi
megtörténhet.
Mostanában, ha felébredek, tökéletesen tudom, hogy nem tudom,
mit hoz a jövő. Jó, a naptáram teli van eseményekkel, de az
események változnak, új lehetőségek jönnek, és átalakul a
napirendem. Idén egészen mást csinálok, mint egy éve gondoltam.
Jobb lett, mint amiről valaha álmodtam. És ez jó hír. Azt jelenti,
hogy a jövő év annyi ajándékot tartogathat, amit elképzelni sem
tudok. Bármi megtörténhet. A határ a csillagos ég. Vigyázz világ,
jövök!
Ugyanez önökre is igaz. Lehet, hogy félnek, mert nem tudják, mit
hoz a jövő (különösen, ha betegek), de holnap bármi megtörténhet.
Betegen fekszenek le, és gyógyultan ébrednek. Tüneteik örökre
eltűnnek. Jobb lesz a kedvük. A Starbucksban összefutnak életük
nagy szerelmével. Aláírják a szerződést. Megtalálják álmaik
otthonát. Oprah telefonál. Teherbe esnek végre. Megvilágosodnak. A
tenger kettéválik a szemük előtt.
 Ha jól vannak, és a betegség megelőzésére már megtették ezeket a
lépéseket, minden elismerésem! Gratulálok a bátorságukhoz, és
szilárdan hiszem, hogy meghosszabbították az életüket. És azoknak
is minden elismerésem, akik azért csinálták végig, mert betegek.
Az élet drága. Élvezzék. Kapaszkodjanak meg a ringlispíl
rúdjában. Üljenek fel a hullámvasútra. Hányjanak cigánykeret.
Tárják ki a szívüket. Ne titkolják szeretetüket. Ha megbocsátanak,
legyenek nagylelkűek. Ha adnak, tegyék őszintén. Kövessék az
álmaikat. Mondjanak igazat. Kacagják ki a félelmet. Ne habozzanak.
Készítsenek gyönyörű dolgokat. Tiszteljék a vágyaikat. Éljék át a
gyönyört. Legyenek egyediek. Éljenek merészen. Vállalják
kritikátlanul önmagukat. Mert megelőző gyógymód. És mert
megmentheti az életüket.
 A Függelék

8 TESTTUDATOSÍTÓ MÓDSZER
•  Összpontosítsanak az egyik testrészükre. Figyeljenek jobb
kezük kisujjára, a bal térdükre, bármire. Milyen érzés? Fáj?
Meleg vagy hideg? Éreznek fuvallatot? Figyeljék meg, mit
érzékelnek, amikor végigsimítják egy tollal, vagy odadörgölik a
szőnyeghez. Figyeljenek az érzékszerveikre.

•  Nevezzék meg az érzetet. A szavak ugyan az agyból

származnak, de azzal, hogy nevet adunk egy érzetünknek,
kapcsolatot teremtünk a tudat és a test között. Fogalmazzanak
pontosan: a meg gyelt testrész merev, laza, könnyű, nehéz,
bizsereg, meleg, hideg, érékeny, érzéketlen, erős, gyenge, fáj-e?
Kerüljék az olyan általánosságokat, mint a „jó” vagy a „rossz”.
Talán görcsösnek, nyitottnak, ingerlékenynek vagy tompának
érzik magukat. Használják valamennyi érzékszervüket.

•  Mozogjanak rendszeresen. A tánc, a jóga, a túrázás, a

kerékpározás, a síelés és a hasonló zikai tevékenységek a
testünkre terelik a gyelmünket – mi működik, mi fáj. Még a
fájdalom is testtudatra tanít, ezért ne féljenek érzéseik
részletezésétől.
•  Használják a padlót. Amennyiben nehezen tudják a térben
érzékelni a testüket, hemperegjenek a padlón, ez kapcsolatot
létesít a testükkel.

• Alakítsák át a ruhatárukat. A bő ruha a bőrünkhöz ér mozgás

közben, és eszünkbe juttatja testünket. Szoros ruhában
nehezebben vesszük észre a testünket, mintha lebegő szárú
hosszúnadrágot, szoknyát és bő ujjú blúzt viselünk.

•  Erotika. Egy jó kis hancúzorás mindennél jobban felhívja

gyelmüket a testükre.

•  Döntés előtt gyeljenek testi reakcióikra. Randevú előtt

állnak? Milyennek érzik a testüket: könnyűnek vagy nehéznek?
Új munkalehetőség? Nyitottnak vagy zártnak érzik a testüket? A
test iránytű. Figyeljenek rá.

•  Lélegezzenek. Összpontosítsanak a légzésükre. Segít, hogy

visszatérjenek a testükbe.
 B Függelék

LISSA GYÓGYÍTÓ ÖNDIAGNÓZISA

Diagnózisom alapján életem következő területei voltak disz-
harmóniában az egészségemmel, amikor úgy döntöttem,
megfogadom a magamnak írt rendelvényt.

HIEDELEM

•  Nem hiszem, hogy meggyógyíthatom magam, mert a

hagyományos orvoslás tiszteletére tanítottak, és arra, hogy
ruházzam át a hatalmat az orvosokra.

TÁMOGATÁS

•  Ki kell lépnem a hagyományos orvoslás keretei közül, hogy

olyan emberekre találjak, akiket meghívhatok gyógyító
kerekasztalomhoz.

BELSŐ VEZÉRFÉNY

•  Hatalmas területeket rejtettem el magamból azért, hogy

elfogadható legyek másoknak, ezért már azt se tudom, ki
vagyok. Mintha kiégett volna belső vezérfényem, de tudom,
hogy ott van.
 • Elszakadtam a testemtől. Meg akarom hallani suttogását, mielőtt
sikítani kezdene.

KAPCSOLATOK

• Apám halála árt az egészségemnek. Gyászolnom kell.

•  Néha magányosnak érzem magam. Emberek vesznek körül, de

úgy érzem, rengetegen nem látják, nem ismerik igazi énemet.

•  Szeretem a férjem, de ha nem akarom, hogy megint

tönkremenjen a házasságom, szorosabbra kell fonnom
kapcsolatunkat.

• A kiürülésig adok.

MUNKA/ÉLETCÉL

• Munkám az életemre tör.

• Már nem tudom, mi az életcélom.

KREATIVITÁS

• Alkotókészségem szárnyal, úgy érzem, ez gyógyulási folyamatom

sarkalatos eleme. Még, még.

•  Imádok írni, mégsem csinálom eleget. Azt hiszem, jót tenne az

egészségemnek, ha többet írnék.
SPIRITUALITÁS

•  Bárcsak közelebb érezném magam Istenhez! Tudom, hogy a

vallás jót tenne az egészségemnek, de nem érzem a magaménak
azt, amiben felnőttem.

• Még mindig imádkozom, és azt hiszem, segít az egészségemnek.

SZEXUALITÁS

• Azt hiszem, a jobb nemi élet használna az egészségemnek.

PÉNZ

• Jól keresek, és anyagi biztonságban élek, de milyen áron? Leszív

a munkám.

• Ha felmondok, tönkremegyek, ettől feszült leszek.

KÖRNYEZET

•  Dél-Karolina annyira forgalmas és zsúfolt lett, hogy kikészít a

lakóhelyem. A szomszédaim olyan közel vannak, hogy kezet
foghatunk az erkélyen.

•  Több természetre, térre és nyugalomra vágyom. Bárcsak

elköltözhetnék Big Surre! Azt hiszem, jót tenne az
egészségemnek.

LELKI EGÉSZSÉG
 • Nincs klinikai depresszióm, alapjában véve derűlátó és vidám a
természetem, de nem tudom lerázni magamról ezt a mély
szomorúságot, amely talán előző, elhibázott házasságom,
kimerítő orvosi képzésem és a halott szeretteim miatti bánatból
fakad. Azt hiszem, használna az egészségemnek, ha boldogabb
lennék.

TESTI EGÉSZSÉG

•  Otthon nagyon rendesen táplálkozom, de úgy lefoglal a

munkám, hogy munkaidőben nem eszem rendesen.

•  Még az otthoni táplálkozásomon is lehetne javítani. Túl sok

sajtot eszem.

•  Nem mozgok annyit, mint szoktam, mert a terhességem után

megnőtt a fenekem. Azt hiszem, a több mozgás jót tenne az
egészségemnek.

•  Valószínűleg egészségesebb lennék, ha leadnám azt a tíz kilót,

amelyet az elmúlt években felszedtem.

• Gyűlölöm, hogy hétféle gyógyszert kell szednem, de elfogadom,

ami segít az egészségemnek.
 C Függelék

LISSA SZEMÉLYRE SZÓLÓ RECEPTJE

HIEDELEM

•  •  Korlátozó hiedelmeimtől két, érzelmi felszabadítás technikát

(EFT) alkalmazó orvos, Kate Winch és Nick Ortner segítségével
szabadulok meg.

•  Testtudatos terápiára járok Steve Sisgoldhoz, hogy

megváltoztassam a testemben lévő hiedelmeket.

• Elmegyek Rita Somen Psych-K üléseire.

TÁMOGATÁS

•  Különböző elveket valló orvoskat gyűjtök gyógyító

kerekasztalom köré.

BELSŐ VEZÉRFÉNY

•  Letépem álarcaimat. Életem minden területén kérlelhetetlenül

ÖNMAGAM leszek.
 •  Időpontot egyeztetek egy olyan elvonulási központtal, mint az
Esalen Intézet vagy a Kripalu.

•  Az érzékelésen alapuló nia-technikával Debbie Rosanál

megtanulom, hogyan legyek jelen a testemben.

•  Asztrológiai elemzést csináltatok az AstroTwins-es Ophira

Eduttal.

KAPCSOLATOK

•  •  Átültetem a gyakorlatba a Brené Brown könyveiben, TEDx-

eiben és TED-beszélgetésein tanított „tökéletlenség ajándékait”.
Sebezhetőbbé akarok válni, ki akarom mutatni hiányosságaimat,
fel akarom adni az elérhetetlen tökéletesség utáni vágyamat,
hogy kapcsolataim meghittebbé váljanak.

•  Felhagyok azzal a próbálkozással, hogy megmentsem a

szeretteimet. Feltétel nélkül, olyannak fogom szeretni őket,
amilyenek, de megállom, hogy ne akarjam rendbehozni őket.

•  Meggyógyítom „megmentő komplexusomat”. Először magamat

töltöm fel, és ha tele leszek, akkor segítek csak másokon.

•  Összeírom azoknak a listáját, akikkel nap mint nap törődni

akarok, hogy biztosan jó barátja legyek azoknak az embereknek,
akiket szeretek. Az oltáromra teszem a listát, és mindennap
megnézem.
 •  Nem várom el többé az emberektől, hogy kitalálják a
gondolataimat. Érthetően a tudtukra adom, mit akarok, mire
van szükségem a kapcsolataimban.

•  Oda gyelek az emberekkel kötött, gyakran észrevétlen

megállapodásokra. A kimondatlan megállapodásokat csak akkor
lehet tudatos, szent egyezségnek tekinteni, ha mindkét fél
beleegyezik.

•  Martha Beck tanácsát követve összeírom azokat az embereket,

akiknek adok a szavára, és elengedem a fülem mellett azoknak a
véleményét, akik nincsenek a listámon.

• „Varázsszemmel” (lélektől lélekig) látom az embereket.

MUNKA/ÉLETCÉL

• Felmondom hagyományos orvosi munkámat.

•  Legyőzöm az ellenállásomat, a gyógyulás segítése lesz a

hivatásom, megváltoztatom az egészségügy gyakorlatát és
megítélését.

•  Dr. Rachel Naomi Remen és gyógyító orvosai segítségével

kigyógyítom magam a hivatásomban szerzett fájdalomból.

•  Beindítom az OwningPink.com webközösséget, ahol a

gyógyulásra várók kapcsolatot teremthetnek a gyógyítókkal,
 ahol a betegek és a gyógyítók is megtalálhatják az egészségüket
segítő forrásokat.

• LissaRankin.com címen személyes blogot indítok.

• Mindent elolvasok, amit Martha Beck írt.

•  Felkérem a tökéletes virtuális asszisztenst/szerkesztőt/

életvezetőt, Melanie Bates-t, hogy indítsa be üzletemet.

•  Dana Theus terapeuta segítségével vezetői képességekre teszek

szert.

•  Csatlakozom az Amy Ahlers, Mike Robbins, Christine Arylo és

Steve Sisgold írók és trénerek által alapított szerzőcsoporthoz.

KREATIVITÁS

•  Alkotó szertartásokat vezetek be, például meditálok, gyertyát

gyújtok, és mindennap imádkozom kreativitás-oltárom előtt.

•  Posztokat írok a LissaRankin.com és az OwningPink.com

blogomba.

•  Nancy Aronie-nak, a Writing from the Heart szerzőjének egyik

tréningjén gyakorlom a szívből jövő írást.
 •  Műtermeket látogatok 60 lelkes művésszel, hogy megírhassam
Encaustic Art: The Complete Guide to Creating Fine Art with Wax
című könyvemet.

• Többet írok.

• Annyit festek, amennyit csak bírok.

• Multimédiás e-kurzusokat tartok (a LissaRankin.com honlapon).

SPIRITUALITÁS

• Legalább napi 20 percet meditálok.

• Kikérem Tricia Barrett spirituális vezető tanácsát és útmutatását.

•  Előadásokat hallgatok a dharmáról a Green Gulch Zen

Központban és a Spirit Rock Meditációs Központban.

•  Mindennap imát mondok azért, hogy megértsem az

univerzumtól kapott jeleket, amelyek utamra vonatkoznak.

• Időt szakítok oltárom gondozására.

SZEXUALITÁS

•  Érzéki mozgást tanulok Sheila Kelley S-Factor

mozgásstúdiójában.
 •  Elvégzem a Mama Gena Női Művészeti mesterkurzust Regina
Thomashauernál.

•  Elsajátítom a One Taste-féle orgazmusmeditációt Nicole

Daedone-nál.

•  Egyéb izgalmas dolgokkal kísérletezem, de nem mondom el,

mivel.

PÉNZ

•  Megerősítések ismételgetével és az érzelmi felszabadítás

technikával megszabadulok a pénzzel kapcsolatos korlátozó
hiedelmeimtől.

•  Barbara Stanny pénzügyi életmód-tanácsadó segítségével

elengedem a pénzhez fűződő gátló hiedelemeket.

• Összeállítom a költségvetésemet (végre).

•  Kiderítem anyagi szándékaimat. Célokat tűzök ki. Elengedem a

pénzzel kapcsolatos félelmeimet. Rábízom magam a folyamatra.

KÖRNYEZET

• Itthagyom a várost, Dél-Kaliforniába költözöm.

 •  Elfogadom, hogy nem a tárgyaktól függ a boldogság, és rendet
teszek az életemben. A ruhásszekrényemmel kezdem.

• A feng shui segítségével gyógyító légkört teremtek a házamban.

• Megpróbálok zöld otthont kialakítani.

•  A szikvóják, a hegyek és az óceán gyógyszereivel veszem körül

magam az észak-kaliforniai partvidéken.

LELKI EGÉSZSÉG

•  Tudom, hogy a fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés ellenben

tetszőleges. Tudatosan a jókedvet választom.

• Kitalálom, hogyan lehetnék még optimistább.

•  Gyakorlom a hálát: vacsora mellett minden este sorban

elmondjuk, miért adunk hálát aznap.

• Hálanaplót vezetek.

•  Amennyire a tisztesség engedi, kérlelhetetlenül keresem az

örömöt mindenben.

• Táncolok. Gyakrabban. Hangos zenére.

• Cigánykereket hányok. Amikor kedvem tartja. Mert jólesik.

 • Annyi házi nyerscsokit eszem, amennyit csak bírok.

•  Elhallgattatom belső kritikusomat (a bajkeverőt), és belső

vezérfényem hangjával helyettesítem.

TESTI EGÉSZSÉG

•  Mindennap zöld levet iszom, negyedévenként méregtelenítek.

(Ha ki akarják próbálni, milyen méregtelenítést végzek,
menjenek fel a JuiceDietCleanse.com oldalra.)

•  Betartom „nyers-vegan-mindenevő” étrendemet (főleg zöldség,

sok nyers, többnyire glutén- és cukormentes étel olyan ritka
ínyencségekkel, mint a kacsahús, a sajt, a panini és a crème
brulée). Ötleteket gyűjtök Kris Carr Crazy Sexy Diet című
könyvéből.

•  Három magasvérnyomás-gyógyszerem adagolását a felére

csökkentem.

•  Leállok az allergiatablettákról, az inhalátorokról és a

kezelésekről. Hiszem, hogy ki tudom gyógyítani magam az
allergiából.

• Eljárok hagyományos és természetgyógyász doktoraimhoz.

•  Naponta szedek vitamint (multivitamint/antioxidánst,

kálciumot, egy ionizált ásványianyag-kiegészítőt, E-vitamint,
 halolajat). Chiamaggal és klorellával is kiegészítem az
étrendemet.

• Naponta legalább egy órát gyalogolok vagy jógázom.

• Legalább hét órát alszom mindennap.

Tovább az öngyógyítás útján

Lissa Rankin öngyógyító csomagját ingyen letölthetik a

MinOverMedicineBook.com weboldalról.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Könyvet írni olyan, mint szülni. Mi vajúdunk és mi nyomunk, de

bábák egész seregére van szükség, akik a terhesség alatt
támogatnak, és világra segítik gyermekünket. Nekem több tucat
bábát adott a szerencse, akiknek végtelenül hálás vagyok, amiért
végigkísérték a folyamatot.
Gigantikus köszönet ügynökömnek, Michele Martinnak, aki felkért
annak a könyvnek a megírására, amelyről életem végéig
beszélhetek. Lesznek más könyvek, de ez a felkérés mindent
megváltoztatott. Őszintén csodállak, eláraszt a hála, ha arra
gondolok, mennyi mindent tettél, hogy támogass a munka során.
Olyan szerencsés vagyok, hogy akkor találkoztunk, amikor ez a
könyv elő akart bújni belőlem!
Reid Tracy, Louise Hay, Patty Gift, Sally Mason és az egész Hay
House-csapat, köszönöm, hogy észrevettétek a nyers gyémántot,
hagytátok, hogy küldetésemet követve végigjárjam a labiritust, és
befogadtatok a családba. Még mindig csipkedem magam. Sokszor.
Áldás van rajtam.
Köszönet férjemnek és fáradhatatlan kutatási asszisztensemnek,
Matt Kleinnek, légy áldott, szerelmem. Amilyen herkulesi feladat
volt az anyaggyűjtés és a könyvírás, nem bírtam volna a
támogatásod, a szerelmed, a gyermekfelügyeleteid, a szusitekercseid
és a csókjaid nélkül. Én vagyok a világ legszerencsésebb asszonya,
mert melletted ébredek minden reggel.
 Siena Klein, köszönöm, hogy még mindig szeretsz, pedig akkor is
éjszakáztam, kutattam és könyvet írtam, amikor azt akartad, hogy
együtt színezzük a Hello Kitty kifestőket. Amikor megkérdeztem,
haragszol-e, amiért ennyit dolgozom, és azt felelted: „Mami, tudom,
hogy a világnak szüksége van rád” – meggyógyítottál. Nekem van a
legdrágább lányom a világon, ígérem, ha ennek vége, felülünk a
hullámvasútra!
Melanie Bates, az OwningPink.com szerkesztője, asszisztensem,
amatőr terapeutám, szeretett barátnőm, köszönöm, hogy nap mint
nap végighallgattad a kutatás és írás közben feltörő ötleteimet.
Mindenki tudja, hogy nem kis dolog ködös gondolatokat közérthető
mondatokba önteni, de veled olyan volt, mint egy piknik. Boldog
vagyok, hogy melletted tanultam meg mindezt, én mindig részben a
tiédnek fogom tartani ezt a könyvet. Egyszer azt mondtad,
küldetésednek érezted, hogy a világ megismerje üzenetemet, és
tudod – megcsináltuk! Köszönöm.
Óriási köszönet Tricia Barrettnek, aki segített megfogalmazni a 3.
diagnosztikai gyakorlat kérdéseit. Intuíciód és a kollektív tudattal
való kapcsolatod annyival gazdagabbá tette azt a szövegrészt! Azt is
köszönöm, hogy lelki kapcsolatot teremtettél velem, miközben
megtanultam a leckémet, és elhitetted velem, hogy minden
lehetséges, ha az egészségről van szó. Támogatásod, bölcsességed,
tanácsaid és felelősségtudatod jobbá tette a könyvet – és engem.
Ráadásul vicces vagy, imádom a nevetésedet, és fantasztikusan áll
rajtad az a kölcsönnadrág. Egyszerűen csodállak!
És az úttörők, akik munkájukkal ihletet adtak, akiknek a kutatásai
megkönnyítették az enyémet: Rachel Naomi Remen, Christiane
Northrup, Bernie Siegel, Larry Dossey, Dean Ornish, Andrew Weil,
Anne Harrington, Ted Kaptchuk, Bruce Lipton, Fabrizio Benedetti,
Norman Cousins, Joan Borysenko, Deepak Chopra, Frank Lipman,
Mehmet Oz, Mark Hyman, Herbert Benson, Arnold A. Hutschnecker,
Louise Hay, Martin Seligman, Sonja Lyubomirsky, Brené Brown –
köszönöm, hogy kitűztétek a csapást, és kitaposott úton
szökdécselhettem, amíg elérkeztem ahhoz a területhez, ahol nekem
kellett utat vágnom. Mindnyájatoknak végtelenül hálás vagyok a
test-elme gyógymód mozgalomért végzett munkátokért, amely
miattatok erősödött meg.
Óriási köszönet a Noetikus Tudomományok Intézete
munkatársainak, közülük is Marilyn Schlitznek, Cassandra
Vietennek, Caryle Hirshbergnek, Brendan O’Regannek azért, amit a
tudat testet gyógyító hatásának tanulmányozásáért tettek. A Spontán
Remisszió Projekt valódi istenáldást jelentett, nagyra értékelem
barátságotokat és szakmai segítségeteket.
Köszönöm Kris Carrnek, aki ígéretéhez híven „remek előszót” írt.
Köszönöm az ihletet, bátor helytállásodat, amivel azt bizonyítod,
hogy a betegség ébredés lehet, köszönöm, hogy az ételek
betegségmegelőző és gyógyító tulajdonságaira tanítod az embereket,
köszönöm, hogy mentorom és vezetőm, példaképem, de ami a
legfontosabb, barátom vagy. Becses vagy nekem.
Anyám, Trish Rankin, köszönöm, hogy meghallgattál, miközben
legújabb felfedezéseimről locsogtam, hogy teret adtál a fejlődéshez,
pedig döntésem és véleményem gyökeres ellentétben állt azzal, amit
aputól és az egész orvosi egyetemtől tanultam. Gyökeres
életmódváltás közben az emberek sokszor elvesztik a szeretteiket.
De te, te vagy a legjobb anya a világon. Mindig tudtam, hogy
áldásodat adod rám, bárhová hív is vezércsillagom. Köszönöm, hogy
szeretsz, elfogadsz és büszke vagy rám akkor is, amikor a határokat
feszegetem. Szeretlek.
 Különleges, messze hangzó, falrengető köszönet tanácsadó
csapatomnak, a zseniális íróknak és előadóknak: Amy Ahlersnek,
Christine Arylónak, Mike Robbinsnak és Steve Sisgoldnak. Nemcsak
életemet és szívemet érintettétek meg különféle módokon; ennek a
könyvnek a létrejöttét is nektek köszönhetem. Szakmai és spirituális
útmutatásotoknak hála, botladozásaim után végre rátaláltam a saját
utamra. Majdnem mindennap hálát adok létezésetekért a
hálanaplómban. Annyira szeretlek titeket!
Elisabeth Manning, köszönöm a spirituális útmutatást, az
inspirációt, a módszereket, a barátságot, azt, hogy meghallgattál.
Dana Theus, köszönöm a teljes egészségről folytatott
gondolatébresztő beszélgetéseket, az angyali útmutatást, a sokszor
meggondolatlan vezetői erőfeszítéseim irányítását és becses
barátságodat. Cari Hernandez, köszönöm a gyelmet, a
gondoskodást, a szeretetet, a teákat és a legjobb fajta barátságot.
Nicholas Wilton, köszönöm, hogy alkotó tüzemet tápláltad, és
rávezettél, milyen, ha tele tál üveggolyónak érzi magát az ember.
Kimondhatatlanul hálás vagyok azoknak a mentoroknak és
tanítóknak, akik főszerepet vállaltak személyes és szakmai utamon.
Különleges köszönet illeti Debbie Rosast, Sheila Kelleyt, Barbara
Stannyt, SARKot, Regena Thomashauert, Anne Davint, Danielle
LaPorte-ot, Chris Guillebeau-t, Jonathan Fieldst, Tama Kievest,
Frank Lipmant és Brené Brownt. Ti és a tanításotok megóvott
magamtól, amiért örökké hálás leszek.
Hatalmas köszönet Martha Becknek, a megtestesült bátorságnak,
akinek a segítségével rátaláltam vezércsillagomra, és aki
felismertette velem, hogy nem magányos pocsolya vagyok, hanem
az útkeresők és útjavítók óceánjának tagja, akik együttes erővel
megemelik a Föld nevű bolygó rezgésszámát. Kimondhatatlanul
szeretlek, annyira hálás vagyok barátságodért!
A forradalmár orvosoknak, Fred Kraziese-nek, Bob Uslandernek és
Ken Jaques-nak köszönöm, hogy addig nyaggattak, amíg megtettem
a szükséges lépéseket egy új medicina elterjesztésére az egész
világon.
Rachel Carlton Abrams, Joanne Perron, Aviva Romm és Kim
Goodwin, köszönöm orvosi tudásotokat, létfontosságú
visszajelzéseiteket és a jövő orvostudományának reményét.
Kate McPhail, köszönöm, hogy úgy bátorítottál az írásra, mintha
szakértői véleményt készítenék egy munkatársakból álló esküdtszék
számára (és amiért olyan jó barát vagy).
Köszönöm Rob Zepsnek, kedvenc hitetlenemnek.
Köszönet Barbara Poelle-nek, mert küzdött azért, hogy a világ
megismerje üzenetemet, mert akkor is hitt bennem, amikor senki, és
mert szeretettel utamra engedett, amikor eljött az ideje.
Köszönet a Clear Egészségközpont minden tagjának, főleg dr. Beth
McDougallnak, akitől rengeteget tanultam, aki megengedte, hogy a
számomra egyetlen lehetséges módon praktizáljak, aki lehetővé
tette, hogy megtanulhassam, amire szükségem volt, és szabadon
engedett, amikor tovább kellett lépnem. Örökké hálás leszek a veled
töltött időért és a gyógyításért, amelyet az orvoslás okozta sebekre
kaptam tőled.
Lisa Brent, Colin Smikle, Lakenda Wallace és Susan Fox,
köszönöm, hogy az OwningPink Központ létrejöttében
segédkeztetek, ahol a könyvben megosztott tanításokat felfedeztem
és gyakoroltam. Örök hálám mindannyiótoknak.
Joy Mazzola, Lauren Nagel és Megan Monique Lewis, köszönöm,
hogy akkor is kitartottak mellettem, amikor annyira tanultam, hogy
még tanítani és vezetni se voltam képes.
Köszönöm, Katsy Johnson, Chris, Keli, Kim, Malen, Nick, Trudy és
Larry Rankin, Izayah Graham, Rebecca Bass Ching, a Wirick klán,
April Sweazy, Genevieve Leck, Diane Zeps, Kandy Lozano, Vera
Sparre, Scott Richards, Maya és Jochen Pechak, Geo Rogers,
Lawrence Kolin, Stephanie Walker, Tori Mordecai, Jory Des Jardins
és Kira Siebert – mert szeretlek titeket.
Utoljára, de nem utolsósorban hatalmas köszönet az
OwningPink.com és a LissaRankin.com honlap közösségének,
azoknak, akik a Twitteren a @lissarankin címen követnek,
köszönöm facebook-barátaiamnak, azoknak, akik olvassák és
megjegyzésekkel kísérik hírleveleimet, és azoknak, akik elő zetnek
a Daily Flame-re. Utamat járva hihetetlen ösztönzést és ragyogó
kritikai visszajelzéseket kaptam tőletek. El se tudjátok képzelni,
mennyire meghatározták könyvem tartalmát a posztjaitok, a
megjegyzéseitek, e-mailjeitek és twitteres véleményeitek. Végtelenül
hálás vagyok. Nektek írtam ezt a könyvet.
 A SZERZŐRŐL

Dr. Lissa Rankin orvos, újítók és gyógyítók tanácsadója, író, előadó,

művész, blogszerző, az OwningPink.com és a LissaRankin.com
egészségügyi és jólléti közösség létrehozója. Hivatásának érzi, hogy
az emberek testi-lelki-érzelmi gyógyulását segítse. Szenvedélyesen
támogatja azokat az újítókat, gyógyítókat és tanácsadókat, akik
hozzá hasonlóan teljes egészséget szeretnének adni az embereknek
életük minden területén. Ha nem a világot járva népszerűsíti
üzenetét, akkor viaszfestő műtermében dolgozik, Lake Tahoéban
síel, jógázik, táncol, vagy az óceán partján, a szikvójafenyők között
túrázik Marin megyében, Kaliforniában. Ott él férjével, Mattel,
lányával, Sienával és a kutyájával, Bezoarral. Keressék a blogját,
olvassák szenvedélyes bejegyzéseit a félelem nélküli szeretetről és
életről a „Passionate Prescriptions for Living and Loving Fearlessly”
címen.

www.owningpink.com
www.lissarankin.com
 VÉGJEGYZETEK

 
* FDA: élelmiszer- és gyógyszerügyi minisztérium az Egyesült
Államokban. Magyarországon az OGYI (Országos Gyógyszerészeti
Intézet) végzi a vizsgálatokat, és adja ki az engedélyeket. A legtöbb
táplálékkiegészítő nem rendelkezik OGYI-engedélyszámmal, csak
OÉTI- (Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézet)
számmal, ami általában csak bejelentést jelez – a Szakl.
** Ezt segíthetjük például elnyújtott kilégzéssel, ami a
paraszimpatikus idegrendszert aktiválja – a Szakl.
*** Nekem is volt hasonló tapasztalatom klinikai munkám alatt,
amikor egy gyógyszertesztben mi, orvosok is maximálisan hittük,
hogy amit a betegek kapnak a világon elsőként, a legjobb szer, és ezt
így is kommunikáltuk feléjük, hogy mennyire szerencsések, mert
részt vehetnek ebben a vizsgálatban. A betegek fele az új gyógyszert,
a másik fele a régit szedte, de mindenki abban a hitben, hogy az új
gyógyszert kapták. Öt és tíz év elteltével nem volt különbség a
vizsgált csoport (akik valóban az új gyógyszert kapták) és a
kontrollcsoport (akik a szokásos kezelést kapták) között, viszont
jelentős különbség volt az osztályon kezelt többi beteg (akik
ugyanazt a gyógyszert kapták, de nem vettek részt a kutatásban) és
a kutatásban részt vevők között – a Szakl.
**** A homeopátiás szerek speciális hígítás és rázás útján készülnek,
és ez a biológiai információ a szervezet öngyógyító folyamatait
aktiválja azokkal a tünetekkel szemben, amelyeket az adott szer
nagy mennyiségben okoz – a Szakl.
***** A You Tube-on terjesztett beszélgetés, amelyet a TED, egy kis,
nonpro t társaság szervez a „terjesztésre méltó ötletek”
népszerűsítésére – a Ford.
ÉDESVÍZ WEBÁRUHÁZ
AKCIÓK • INFORMÁCIÓK
csomagkuldo@edesviz.hu
00-36-1-320-3642
www.edesviz.hu
 ÉDESVÍZ KÖZÖSSÉG
ÉRDEKESSÉGEK • KÖNYVRÉSZLETEK • JÁTÉKOK
A mindennapokra!
 
ÉDESVÍZ KIADÓ

        
 ÉDESVÍZ MAGAZIN
EZOTÉRIA • SPIRITUALITÁS • ÉLETMÓD
Interjúk a szerzőkkel, érdekességek a könyvtémákról csak
nálunk!
www.edesviz.hu
 
{1}
Anne Harrington: The Cure Within: A History of Mind-Body Medicine. New York, 2008, W.
W. Norton & Company. 250–51.
{2}
Patrick Cooke: They Cried until They Could Not See. New York Times Magazine, 1991.
június 23.
{3}
Bruno Klopfer: Psychological Variables in Human Cancer. Journal of Projective
Techniques, 1957. december. 331–40.
{4}
Stewart Wolf: The E ects of Suggestion and Conditioning on the Action of Chemical
Agents in Human Subjects: The Pharmacology of Placebos. Journal of Clinical Investigation,
1950. január. 100–109.
{5}
J. Bruce Moseley és mások: A Controlled Trial of Arthroscopic Surgery for Osteoarthritis
of the Knee. New England Journal of Medicine, 2002. július 11. 81–88.
{6}
Margaret Talbot: The Placebo Prescription. New York Times Magazine, 2000. január 9.
{7}
Henry K. Beecher: The Powerful Placebo. Journal of the American Medical Association,
1955. december 24. 1602–6.
{8}
Michael E. Wechsler és mások: Active Albuterol or Placebo, Sham Acupuncture, or No
Intervention in Asthma. New England Journal of Medicine, 2011. július 14. 119–26.
{9}
Femke M. de Groot és mások: Headache: The Placebo E ects in the Control Groups in
Randomized Clinical Trials; An Analysis of Systematic Reviews. Journal of Manipulative and
Physiological Therapeutics, 2011. június. 297–305.
{10}
Talbot: The Placebo Prescription.
{11}
H. J. Binder és mások: Cimetidine in the Treatment of Duodenal Ulcer: A Multicenter
Double Blind Study. Gastroenterology, 1978. február. 380–88.
{12}
Shirley S. Wang: Why Placebos Work Wonders. Wall Street Journal, 2012. január 10.
http://online.wsj.com.article/SB10001424052970204720204577128873886471982.html.
{13}
F. J. Evans: Expectancy, Therapeutic Instructions, and the Placebo Response. In
Placebo: Theory, Research and Mechanisms. Szerk. Leonard White, Bernard Tursky és Gary E.
Schwartz. New York, 1985, Guilford Press; J. D. Levine és mások: Analgesic Responses to
Morphine and Placebo in Individuals with Postoperative Pain. Pain, 1981. június. 379–89.
{14}
Irving Kirsch: The Emperor’s New Drugs: Exploding the Antidepressant Myth. New York,
2010, Basic Books; Irving Kirsch és Guy Sapirstein: Listening to Prozac but Hearing
Placebo: A Meta-Analysis of Antidepressant Medication. Prevention & Treatment, 1998.
június; Shankar Vedantam: Against Depression, a Sugar Pill Is Hard to Beat: Placebos
Improve Mood, Change Brain Chemistry in Majority of Trials of Antidepressants.
Washington Post, 2002. május 7.; Arif Khan és mások: Suicide Rates in Clinical Trials of
SSRIs, Other Antidepressants and Placebo: Analysis of FDA Reports. American Journal of
Psychiatry, 2003. április 1. 790–92.
{15}
Judith A. Turner és mások: The Importance of Placebo E ects in Pain Treatment and
Research. Journal of the American Medical Association, 1994. május 25. 1609–14.; Leonard
A. Cobb és mások: An Evaluation of Internal-Mammary-Artery Ligation by a Double-Blind
Technic. New England Journal of Medicine, 1959. május 28. 1115–18.
{16}
Elise A. Olsen és mások: A Multicenter, Randomized, Placebo-Controlled, Double-Blind
Clinical Trial of a Novel Formulation on 5% Minoxidil Topical Foam Versus Placebo in the
Treatment of Androgenetic Alopecia in Men. Journal of the American Academy of
Dermatology, 2007. november. 767–74.; Richard A. Preston és mások: Placebo-Associated
Blood Pressure Response and Adverse E ects in the Treatment of Hypertension:
Observations from a Department of Veterans A airs Cooperative Study. Archives of Internal
Medicine, 2000. május 22. 1449–54.; H. V. Allington: Review of the Physiotherapy of Warts.
AMA Archives of Dermatology and Syphilology, 1952/3. 315–26.; H. Vollmer: Treatment of
Warts by Suggestion. Psychosomatic Medicine, 1946. március. 138–42.; Montague Ullman és
Stephanie Dudek: On the Psyche and Warts: Hypnotic Sugggestion and Warts.
Psychosomatic Medicine, 1960. január 1. 437–88.; Anton J. M. De Craen és mások: Placebo
E ect in the Treatment of Duodenal Ulcer. British Journal of Clinical Pharmacology, 1999.
december. 853–60. F. K. Abbot, M. Mack és S. Wolf: The Action of Banthine on the
Stomach and Duodenum of Man with Observations on the E ects of Placebos.
Gastroenterology, 1952. február. 249–61.; Talbot: The Placebo Prescription; Paul L. Canner,
Sandra A. Forman és Gerard J. Prud’homme: In uence of Adherence to Treatment and
Response of Cholesterol on Mortality in the Coronary Drug Project. New England Journal of
Medicine,1980. október 30. 1038–41.; Ibrahim Hashish és mások: Reduction of
Postoperative Pain and Swelling by Ultrasound Treatment: A Placebo E ect. Pain, 1988.
június. 303–11.; Raúl de la Fuente-Fernández és mások: Expectation and Dopamine
Release: Mechanism of the Placebo E ect in Parkinson’s Disease. Science, 2001. augusztus
10. 1164–66.; C. Kirschbaum és mások: Conditioning of Drug-Induced Immunomodulation
in Human Volunteers: A European Collaborative Study. British Journal of Clinical
Psychology, 1992. november. 459–72.; Predrag Petrovic és mások: Placebo and Opioid
Analgesia: Imaging a Shared Neuronal Network. Science, 2002. március 1. 1737–40.;
Matthew D. Lieberman és mások: The Neural Correlates of Placebo E ects: A Disruption
Account. Neuroimage, 2004. május. 447–55.; Tor D. Wager és mások: Placebo-Induced
Changes in fMRI in the Anticipation and Experience of Pain. Science, 2004. február 20.
1162–67.
{17}
Irving Kirsch: Response Expectancy as a Determinant of Experience and Behavior.
American Psychologist, 1985. november. 1189–1202.
{18}
. Wickramasekera: A Conditioned Response Model of the Placebo E ect: Predictions
from the Model. Biofeedback and Self-Regulation, 1980. március. 5–18.; Nicholas J.
Voudouris, Connie L. Peck és Grahame Coleman: Conditioned Response Models of Placebo
Phenomena: Further Support. Pain, 1989. július. 109–16.
{19}
Asbjørn Hróbjartsson és Peter C. Gøtzsche: Is the Placebo Powerless? An Analysis of
Clinical Trials Comparing Placebo with No Treatment. New England Journal of Medicine,
2001. május 24. 1594–1602.
{20}
Daniel E. Moerman és Wayne B. Jonas: Deconstructing the Placebo E ect and Finding
the Meaning Response. Annals of Internal Medicine, 2002. március 19. 471–76.
{21}
Fabrizio Benedetti: Placebo E ects: Understanding the Mechanisms in Health and Disease.
New York, 2009, Oxford University Press. 29.
{22}
Jon D. Levine, Newton C. Gordon és Howard L. Fields: The Mechanism of Placebo
Analgesia. Lancet, 1978. szeptember 23. 654–57.
{23}
R. Ader és N. Cohen: Behaviorally Conditioned Immunosuppression. Psychosomatic
Medicine, 1975. július–augusztus. 333–40.
{24}
Evans: Placebo: Mind over Matter in Modern Medicine. 44–69.
{25}
Benedetti és mások: Loss of Expectation-Related Mechanisms in Alzheimer’s Disease
Makes Analgesic Therapies Less E ective.
{26}
David J. Scott és mások: „Individual Di erences in Reward Responding Explain
Placebo-Induced Expectations and E ects. Neuron, 2007. július 19. 325–36.
{27}
Caryle Hirshberg és Brendan O’Regan: Spontaneous Remission: An Annotated
Bibliography. Petaluma, 1993, Institute of Noetic Sciences.
http://noetic.org/library/publication-books/spontaneous-remission-annotated-
bibliography/.
{28}
Uo.
{29}
D. P. Phillips, T. E. Ruth és L. M. Wagner: Psychology and Survival. Lancet, 1993.
november 6. 1142–45.
{30}
S. M. Woods, J. Natterson és J. Silverman: Medical Students’ Disease: Hypochondriasis
in Medical Education. Journal of Medical Education, 1966. augusztus. 785–90.
{31}
Bernie S. Siegel: Szeretet, gyógyítás, csodák. Ford. Csákó Gabriella. Budapest, 1994,
Édesvíz.
{32}
Pierre Kissel és Dominique Barrucand: Placebos et E et Placebo en Médecine. Párizs,
1964, Masson.
{33}
Stanley Schachter és Jerome Singer: Cognitive, Social and Physiological Determinants
of Emotional State. Psychological Review, 1962. szeptember. 379–99.
{34}
Norman Cousins: Anatomy of an Illnes: As Perceived by the Patient. New York, 1979, W.
W. Norton & Company. 59.
{35}
Samuel F. Dworkin és mások: Cognitive Reversal of Expected Nitrous Oxide Analgesia
for Acute Pain. Anaesthesia and Analgesia, 1983. december. 1073–77.
{36}
Avraham Schweiger és Allen Parducci: Nocebo: The Psychologic Induction of Pain.
Pavlovian Journal of Biological Science, 1981. július–szeptember. 140–43.
{37}
Brian Reid: The Nocebo E ect: The Placebo E ect’s Evil Twin. Washington Post, 2002.
április 30.
{38}
Uo.
{39}
Anthony Robbins: Unlimited Power: The New Science of Personal Achievement. New York,
1986, Free Press.
{40}
Bennett G. Braun szerk.: The Treatment of Multiple Personality Disorder. Arlington, 1986,
American Psychiatric Press.
{41}
Richard L. Kradin: The Placebo Response and the Power of Unconscious Healing. New
York, 2008, Routledge. 151.
{42}
Martina Amanzio és mások: A Systematic Review of Adverse Events in Placebo Groups
of Anti-migraine Clinical Trials. Pain, 2009. december 5. 261–69.
{43}
Walter B. Cannon: Voodoo Death. American Anthropologist, 1942. április–június. 169–
81.
{44}
John Cloud: The Flip Side of Placebos: The Nocebo E ect. Time, 2009. október 13.
http:/www.time.com/time/magazine/article/0,9171,1931727,00.html.
{45}
Sanford I. Cohen: Voodoo Death, the Stress Response, and AIDS. Advanced Biochemical
Psychopharmacology, 1998/44. 95–109.
{46}
D. N. Ruble: Premenstrual Symptoms: A Reinterpretation. Science, 1977. július 15.
291–92.
{47}
Michael J. Colligan és Lawrence R. Murphy: Mass Psychogenic Illness in Organizations:
An Overview. Journal of Occupational Psychology, 1979. június. 77–90.
{48}
Fabrizio Benedetti és mások: The Biochemical and Neuroendocrine Bases of the
Hyperalgesic Nocebo E ect. Journal of Neuroscience, 2006. november 15. 12014–22.
{49}
Bruce Lipton: Tudat: a belső teremtő. Ford. Béresi Csilla. Budapest, 2010, Édesvíz.
{50}
Robert A. Waterland és Randy L. Jirtle: Transportable Elements: Targets for Early
Nutritional E ects on Epigenetic Gene Regulation. Molecular and Cellular Biology, 2003.
augusztus. 5293–5300.; Eva Jablonka és Marion J. Lamb: Epigenetic Inheritance and
Evolution: The Lamarckian Dimenson. Oxford, 1995, Oxford University Press.
{51}
Walter C. Willett: Balancing Life-Style and Genomics Research for Disease Prevention.
Science, 2002. április 26. 695–98.
{52}
Peter D. Gluckman és Mark A. Hanson: Living with the Past: Evolution, Development,
and Patterns of Disease. Science, 2004. szeptember 17. 1733–36.
{53}
Peter W. Nathanielsz: Life in the Womb: The Origin of Health and Disease. New York,
1999, Promethean Press.
{54}
James W. Prescott: Rock A Bye Baby. New York, 1970, Time-Life Films.
{55}
Patrick Bateson és mások: Developmental Plasticity and Human Health. Nature, 2004.
július 22. 419–21.
{56}
1. One Scholars’ Take on the Power of the Placebo. Science Friday, 2012. január 6.
http://m.npr.org/news/Health/144794035.
{57}
Michael Specter: The Power of Nothing. New Yorker, 2011. december 12.
{58}
Michael E. Wechsler és mások: Active Albuterol or Placebo, Sham Acupuncture, or No
Intervention in Asthma. New England Journal of Medicine, 2011. július 14. 119–26.
{59}
Lawrence D. Egbert és mások: Reduction of Postoperative Pain by Encouragement and
Instruction of Patients: A Study of Doctor-Patient Rapport. New England Journal of Medicine,
1964. április 16. 825–27.
{60}
Uo.
{61}
K. B. Thomas: General Practice Consultations: Is There Any Point in Being Positive?
British Medical Journal, 1987. május 9. 1200–1202.
{62}
Fabrizio Benedetti és mások: When Words Are Painful: Unraveling the Mechanisms of
the Nocebo E ect. Neuroscience, 2007. június 29. 260–71.
{63}
Richard H. Gracely és mások: Clinicians’ Expectations In uence Placebo Analgesia.
Lancet, 1985. január 5. 43.
{64}
Janice L. Krupnick és mások: The Role of the Therapeutic Alliance in Psychotherapy
and Pharmacotherapy Outcome: Findings in the National Institute of Mental Health
Treatment of Depression Collaborative Research Program. Journal of Consulting and Clinical
Psychology, 1996. június. 532–39.
{65}
Ted J. Kaptchuk és mások: Components of Placebo E ect: Randomised Controlled Trial
in Patients with Irritable Bowel Syndrome. British Medical Journal, 2008. május 1. 999–
1003.
{66}
A. H. Sinclair-Gieben és D. Chalmers: Evaluation of Treatment of Warts by Hypnosis.
Lancet, 1959. október 3. 480–82.; Owen S. Surman, Sheldon K. Gottlieb és Thomas P.
Hackett: Hypnotic Treatment of a Child with Warts. American Journal of Clinical Hypnosis,
1972. július. 12–14.
{67}
Curtis E. Margo: The Placebo E ect. Survey of Ophthalmology, 1999. július–augusztus.
33–34.; Nicholas J. Voudouris, Connie L. Peck és Grahame Coleman: Conditioned Response
Models of Placebo Phenomena: Further Support. Pain, 1989. július. 109–16.; Steve Stewart-
Williams és John Podd: The Placebo E ect: Dissolving the Expectancy Versus Conditioning
Debate.Psychology Bulletin, 2004. március. 324–40.
{68}
Desonta Holder: Health: Beware Negative Self-Ful lling Prophecy. Seattle Times, 2008.
január 2. http://seattletimes.nwsource.com/html/health/2004101546_fearofdying02.html.
{69}
Julia Kleinhenz és mások: Randomised Clinical Trial Comparing the E ects of
Acupuncture and a Newly Designed Placebo Needle is Rotator Cu Tendinitis. Pain, 1999.
november 1. 235–41.; J. Vas és mások: Acupuncture as a Complementary Therapy to the
Pharmacological Treatment of Osteoarthritis of the Knee: Randomised Controlled Trial.
British Medical Journal,2004. november 20. 1216–19.; Juan Antonio Guerra de Hoyos és
mások: Randomized Trial of Long-Term E ect of Acupuncture for Shoulder Pain. Pain,
2004. december. 289–98.
{70}
Edzard Ernst és Adrian R. White: Acupuncture for Back Pain: A Meta-Analysis of
Randomized Controlled Trials. Archives of Internal Medicine, 1998. november 9. 2235–41.;
Matthias Karst és mások: Pressure Pain Threshold and Needle Acupuncture in Chronic
Tension-Type Headache: A Double-Blind Placebo-Controlled Study. Pain, 2000. november.
199–203.; Matthias Karst és mások: Needle Acupuncture in Tension-Type Headache: A
Randomized, Placebo-Controlled Study. Cephalalgia, 2001. július. 637–42.; Matthias Karst
és mások: Acupuncture in the Treatment of Alcohol Withdrawal Symptoms: A Randomized,
Placebo-Controlled Inpatient Study. Addiction Biology, 2002. október. 415–19.; Jongbae
Park és mások: Acupuncture for Subacute Stroke Rehabilitation: A Sham-Controlled,
Subject- and Assessor-Blind, Randomized Trial. Archives of Internal Medicine, 2005.
szeptember 26. 2026–31.; K. Streitberger és mások: E ect of Acupuncture Compared with
Placebo-Acupuncture at P6 as Additional Antiemetic Prophylaxis in High-Dose
Chemotherapy and Autologous Peripheral Blood Stem Cell Transplantation: A Randomized
Controlled Single-Blind Trial. Clinical Cancer Research, 2003. július. 2538–44.; K.
Streitberger és mások: Acupuncture Compared to Placebo-Acupuncture for Postoperative
Nausea and Vomiting Prophylaxis: A Randomized Placebo-Controlled Patient and Observer
Blind Trial. Anaesthesia, 2004. február. 142–49.; Matthias Fink és mások: Needle
Acupuncture in Chronic Poststroke Leg Spasticity. Archives of Physical Medicine and
Rehabilitation, 2004. április. 667–72.; M. Linde és mások: Role of the Needling Per Se in
Acupuncture as Prophylaxis for Menstrually Related Migraine: A Randomized Placebo-
Controlled Study. Cephalalgia, 2005. január. 41–47.
{71}
Anita Catlin és Rebecca L. Taylor-Ford: Investigation of Standard Care Versus Sham
Reiki Placebo Versus Actual Reiki Therapy to Enhance Comfort and Well-Being in a
Chemotherapy Infusion Center. Oncology Nursing Forum, 2011. május. E212–E220.
{72}
J. Kleijnen, P. Knipschild és G. ter Riet: Clinical Trials of Homeopathy. British Medical
Journal, 1991. február 9. 316–23.
{73}
Aijing Shang és mások: Are the Clinical E ects of Homeopathy Placebo E ects?
Comparative Study of Placebo-Controlled Trials of Homeopathy and Allopathy. Lancet,
2005. augusztus 27–szeptember 2. 726–32.
{74}
The End of Homeopathy. Lancet, 2005. agusuztus 27–szeptember 2. 690.
{75}
Iris R. Bell: All Evidence is Equal, but Some Evidence Is More Equal than Others: Can
Logic Prevail over Emotion in the Homeopathy Debate? Journal of Alternative and
Complementary Medicine, 2005. október. 763–69.
{76}
David Spiegel és Anne Harrington: What is the Placebo Worth? British Medical Journal,
2008. május 3. 967–68.
{77}
Mary L. Smith és Gene V. Glass: Meta-Analysis of Psychotherapy Outcome Studies.
American Psychologist, 1977. szeptember. 752–60.
{78}
Hans H. Strupp és Suzanne W. Hadley: Speci c vs. Nonspeci c Factors in
Psychotherapy: A Controlled Study of Outcome. Archives of General Psychiatry, 1979.
szeptember. 1125–36.
{79}
Arthur Kleinman: Rethinking Psychiatry: From Cultural Category to Personal Experience.
New York, 1991, Free Press.
{80}
Ted J. Kaptchuk és mások: Complementary Medicine: E cacy Beyond the Placebo
E ect. In Complementary Medicine: An Objective Appraisal. Szerk. Edzard Ernst. Oxford,
1996, Butterworth-Heinemann. 42–70.

 
{81}
Michael Talbot: Hologra kus univerzum. Ford. Szilveszter Gabi, Szücskarcsi, Szücs Zsac.
Budapest, 2009, EzVan.
{82}
Richard A. Dienstbier: Arousal and Psychological Toughness: Implications for Mental
and Physical Health. Psychological Review, 1989. január. 84–100.; Marianne
Frankenhaeuser: The Psychophysiology of Workload, Stress, and Health: Comparison
Between the Sexes. Annals of Behavioral Medicine, 1991/4. 197–204.; Shelley E. Taylor:
Health Psychology. New York, 1999, McGraw-Hill. 168–201.
{83}
Malcolm Gladwell: Kivételesek. Ford. Márton Róza Krisztina. Budapest, 2009, HVG.
{84}
J. S. House, K. R. Landis és D. Umberson: Social Relationships and Health. Science,
1988. július 29. 540–45.
{85}
Ron Grossman és Charles Leroux: A New „Roseto E ect”: „People Are Nourished by
Other People”. Chicago Tribune, 1996. október 11.
http://articles.chicagotribune.com/1996-10-11/news/9610110254_1_satellite-dishes-
outsiders-town/2.
{86}
Lisa F. Berkman és S. Leonard Syme: Social Networks, Host Resistance, and Mortality:
A Nine-Year Follow-Up Study of Alameda County Residents. American Journal of
Epidemiology, 1979. február 1. 186–204.
{87}
Peggy Reinolds és George A. Kaplan: Social Connections and Risk for Cancer:
Prospective Evidence from the Alameda County Study. Behavioral Medicine, 1990. ősz. 101–
10.
{88}
Thomas A. Glass és mások: Population Based Study of Social and Productive Activities
as Predictors of Survival among Elderly Americans. British Medical Journal, 1999. augusztus
21. 478.
{89}
L. C. Giles és mások: E ect of Social Networks on 10 Year Survival in Very Old
Australians: The Australian Longitudinal Study of Aging. Journal of Epidemiological
Community Health, 2005. július. 574–79.; J. S. House, C. Robbins és H. L. Metzner: The
Association of Social Relationships and Activities with Mortality: Prospective Evidence
from the Tecumseh Community Health Study. American Journal of Epidemiology, 1982.
július. 123–40.
{90}
Candyce H. Kroenke és mások: Social Networks, Social Support, and Survival after
Breast Cancer Diagnosis. Journal of Clinical Oncology, 2006. március 1. 1105–11.
{91}
Annika Rosengren, Lars Wilhelmsen és Kristina Orth-Gomér: Coronary Disease in
Relation to Social Support and Social Class in Swedish Men: A 15 Year Follow-Up in the
Study of Men Born in 1933. European Heart Journal, 2004. január. 56–63.
{92}
Jo Marchant: Heal Thyself: Trust People. NewScientist, 2011. augusztus 30.
http://www.newscientist.com/article/mg21128271.800-heal-thyself-trust-people.html.
{93}
W. J. Strawbridge és mások: Frequent Attendance at Religious Services and Mortality
over 28 Years. American Journal of Public Health, 1997. június. 957–61.
{94}
D. Oman és D. Reed: Religion and Mortality among the Community-Dwelling Elderly.
American Journal of Public Health, 1998. október. 1469–75.
{95}
T. E. Oxman, D. H. Freeman és E. D. Manheimer: Lack of Social Participation or
Religious Strength and Comfort Risk Factors for Death after Cardiac Surgery in the Elderly.
Psychosomatic Medicine, 1995. január–február. 5–15.
{96}
Harold G. Koenig és mások: Modeling the Cross-Sectional Relationships Between
Religion, Physical Health, Social Support, and Depressive Symptoms. American Journal of
Geriatric Psychology, 1997. tavasz. 131–44.
{97}
Christopher G. Ellison és Je rey S. Levin: The Religion-Health Connection: Evidence,
Theory, and Future Directions. Health Education and Behavior, 1998. december. 700–720.
{98}
Robert A. Hummer és mások: Religious Involvement and U.S. Adult Mortality.
Demography, 1999. május. 273–85.; Michael E. McCullough és mások: Religious
Involvement and Mortality: A Meta-Analytic Review. Health Psychology, 2000. május. 211–
22.
{99}
Patrick R. Ste en és mások: Religious Coping, Ethnicity, and Ambulatory Blood
Pressure. Psychosomatic Medicine, 2001. július–augusztus. 523–30.; John Gartner, Dave B.
Larson és Goerge D. Allen: Religious Commitment and Mental Health: A Review of the
Empirical Literature. Journal of Psychology and Theology, 1991. tavasz. 6–25.; Harold G.
Koenig és David B. Larson: Religion and Mental Health: Evidence for an Association.
Internal Review of Psychatry, 2001/2. 67–78.; Sandra E. Sephton és mások: Spiritual
Expression and Immune Status in Women with Metastatic Breast Cancer: An Exploratory
Study. Breast Journal, 2001. szeptember–október. 345–53.; Teresa E. Woods és mások:
Religiosity Is Associated with A ective and Immune Status in Symptomatic HIV-Infected
Gay Men. Journal of Psychosomatic Research, 1999. február. 165–76.
{100}
Joseph L. Lyon, Kent Gardner és Richard E. Gress: Cancer Incidence in Mormons and
Non-Mormons in Utah (United States) 1971–1985. Cancer Causes & Control, 1994. március.
149–56.
{101}
William J. Strawbridge, Richard D. Cohen és Sarah J. Shema: Comparative Strength of
Association between Religious Attendance and Survival. International Journal of Psychiatry
in Medicine, 2000/4. 299–308.; Doug Oman és mások: Religious Attendance and Cause of
Death Over 31 Years. International Journal of Psychiatry in Medicine, 2002/1. 69–89.
{102}
Daniel N. McIntosh, Roxane Cohen Silver és Camille B. Wortman: Religion’s Role in
Adjustment to a Negative Life Event: Coping with the Loss of a Child. Journal of Personality
and Social Psychology, 1993. október. 812–21.
{103}
Michael E. McCullough és Everett L. Worthington Jr.: Religion and the Forgiving
Personality. Journal of Personality, 1999. december. 1141–64.
{104}
Melvin Pollner: Divine Relations, Social Relations, and Well-Being. Journal of Health
and Social Behavior, 1989. március. 92–104.
{105}
Kenneth I. Pargament: The Psychology of Religion and Spirituality?: Yes and No.
International Journal for the Psychology of Religion, 1999/1. 3–16.
{106}
Harold G. Koenig, Kenneth I. Pargament és Julie Nielsen: Religious Coping and Health
Status in Medically Ill Hospitalized Older Adults. Journal of Nervous and Mental Disease,
1998. szeptember. 513–21.
{107}
Pamela Kotler és Deborah Lee Wingard: The E ect of Occupational, Marital and
Parental Roles on Mortality: The Alameda County Study. American Journal of Public Health,
1989. május. 607–12.
{108}
Robert M. Kaplan és Richard G. Kronick: Marital Status and Longevity in the United
States Population. Journal of Epidemiology and Community Health, 2006. szeptember. 760–
65.
{109}
Brigham Young University: Happily Marrieds Have Lower Blood Pressure than Social
Singles. ScienceDaily, 2008. március 21.
http://sciencedaily.com/releases/2008/03/080320192610.htm.
{110}
American Academy of Sleep Medicine: More Marital Happiness = Less Sleep
Complaints. ScienceDaily, 2008. június 11.
http://sciencedaily.com/releases/2008/06/080609071336.htm.
{111}
Sheere J. Gibb, David M. Fergusson és L. John Horwood: Relationship Duration and
Mental Health Outcomes: Findings from a 30-Year Longitudinal Study. British Journal of
Psychiatry, 2011/1. 24–30.
{112}
Dario Maestripieri és mások: Between- and Within-Sex Variation in Hormonal
Responses to Psychiological Stress in a Large Sample of College Students. Stress, 2010.
szeptember. 413–24.; Relationships Are Good for Your Health: Being Married or in a Long-
Term Relationship Improves Your Ability to Deal with Stress, a New Study Suggests.
Telegraph, 2010. augusztus 18.
http://www.telegraph.co.uk/health/healthnews/7952466/Relationships-are-good-for-your-
health.html.
{113}
BMJ-British Medical Journal: Marriage Is Good for Physical and Mental Health, Study
Finds. ScienceDaily, 2011. január 28.
http://www.sciencedaily.com/releases/2011/01/110127205853.htm.
{114}
Ohio State University: Marital Problems Lead to Poorer Outcomes for Breast Cancer
Patients. ScienceDaily, 2008. december 10.
http://www.sciencedaily.com/releases/2008/12/081208123304.htm.
{115}
Wiley-Blackwell: Intimate Abuse Study Finds Clear Links with Poor Health and Calls
for Holistic Primary Care Approach. ScienceDaily, 2009. július 6.
http://www.sciencedaily.com/releases/2009/07/090706090438.htm.
{116}
James W. Pennebaker és Robin C. O’Heeron: Con ding in Others and Illness Rate
among Spouses of Suicide and Accidental-Death Victims. Journal of Abnormal Psychology,
1984. november. 473–76.
{117}
George Davey Smith, Stephen Frankel és John Yarnell: Sex and Death: Are They
Related? Findings from the Caerphilly Cohort Study. British Medical Journal, 1997.
december 20–27. 1641–44.; Erdman B. Palmore: Predictors of the Longevity Di erence: A
25-Year Follow-Up. Gerontologist, 1982. december. 513–18.; G. Persson: Five-Year Mortality
in a 70-Year-Old Urban Population in Relation to Psychiatric Diagnosis, Personality,
Sexuality and Early Parental Death. Acta Psychiatrica Scandinavica, 1981. szeptember. 244–
53.; S. Ebrahim és mások: Sexual Intercourse and Risk of Ischaemic Stroke and Coronary
Heart Disease: The Caerphilly Study. Journal of Epidemiology and Community Health, 2002.
február. 99–102.; Monique G. Lê, Annie Bacheloti és Catherine Hill: Characteristics of
Reproductive Life and Risk of Breast Cancer in a Case-Control Study of Young Nulliparous
Women. Journal of Clinical Epidemiology, 1989/12. 1227–33.; Carl J. Charnetski és Francis
X. Brennan: Feeling Good Is Good for You: How Pleasure Can Boost Your Immune System and
Lengthen Your Life. Emmaus, 2001, Rodale Books; Carol Rinkleib Ellison: Women’s
Sexualities. Oakland, 2000, New Harbinger Publications, Inc.; David Weeks és Jamie James:
Secrets of the Superyoung. New York, 1999, Berkeley Books; Winnifred B. Cutler: Love Cycles:
The Science of Intimacy. New York, 1991, Villard Books; Helen Singer Kaplan: Desire? Why
and How It Changes. Redbook, 1984. október. Idézi B. R. Komisaruk és B. Whipple: The
Supression of Pain by Genital Stimulation in Females. Annual Review of Sex Research,
1995/6. 151–86.; D. Shapiro: E ect of Chronic Low Back Pain on Sexuality. Medical Aspects
of Human Sexuality, 1983/17. 241–45. Idézi Komisaruk és Whipple: The Suppression of
Pain by Genital Stimulation in Females; Beverly Whipple és Barry R. Komisaruk: Elevation
of Pain Threshold by Vaginal Stimulation in Women. Pain, 1985. április. 357–67.;
Randolph W. Evans és James R. Couch: Orgasm and Migraine. Headache, 2001. május.
512–14.; Joseph A. Catania és Charles B. White: Sexuality in an Aged Sample: Cognitive
Determinants of Masturbation. Archives of Sexual Behavior, 1982. június. 237–45.; David J.
Weeks: Sex for the Mature Adult: Health, Self-Esteem and Countering Ageist Stereotypes.
Sexual and Relationship Therapy, 2002/3. 231–40.; Pamela Warner és John Bancroft: Mood,
Sexuality, Oral Contraceptives and the Menstrual Cycle. Journal of Psychosomatic Research,
1988/4–5. 417–27.; Edward O. Laumann és mások: The Social Organization of Sexuality:
Sexual Practice in the United States. Chicago, 1994, University of Chicago.
{118}
Vello Sermat: Some Situational and Personality Correlates of Loneliness. In The
Anatomy of Loneliness. Szerk. Joseph Hartog, J. Ralph Audy és Yehudi A. Cohen. New York,
1980, International University Press.
{119}
C. M. Rubenstein és P. Shaver: Loneliness in Two Norteastern Cities.
{120}
Roelof Hortulanus, Anja Machielse és Ludwien Meeuwesen: Social Isolation in Modern
Society. New York, 2004, Routledge.
{121}
Robert D. Putnam: Bowling Alone: The Collapse and Revival of American Community.
New York, 2001, Simon & Schuster.
{122}
John T. Cacioppo és mások: Loneliness and Health: Potential Mechanisms.
Psychosomatic Medicine, 2002. május–június. 407–17.
{123}
Andrew Steptoe és mások: Loneliness and Neuroendocrine, Cardiovascular, and
In ammatory Stress Responses in Middle-Aged Men and Women. Psychoneuroendocrinology,
2004. június. 593–611.
{124}
Dara Sorkin, Karen S. Rook és John L. Lu: Loneliness, Lack of Emotional Support, Lack
of Companionship, and the Likelihood of Having a Heart Condition in an Elderly Sample.
Annals of Behavioral Medicine, 2002. ősz. 290–98. Cyndy M. Fox és mások: Loneliness,
Emotional Repression, Marital Quality, and Major Life Events in Women Who Develop
Breast Cancer. Journal of Community Health, 1994. december. 467–82.; Robert S. Wilson és
mások: Loneliness and Risk of Alzheimer Disease. Archives of General Psychiatry, 2007.
február. 234–40.; Ariel Stravynski és Richard Boyer: Loneliness in Relation to Suicide
Ideation and Parasuicide: A Population-Wide Study. Suicide and Life-Threatening Behavior,
2001. tavasz. 32–40.
{125}
J. Herlitz és mások: The Feeling of Loneliness Prior to Coronary Artery Bypass
Grafting Might Be a Predictor of Short- and Long-Term Postoperative Mortality. European
Journal of Vascular and Endovascular Surgery, 1998. augusztus. 120–25.
{126}
Cacioppo és mások: Loneliness and Health: Potential Mechanisms.
{127}
John T. Cacioppo és mások: Lonely Traits and Concomitant Physiological Processes:
The MacArthur Social Neuroscience Studies. International Journal of Psychophysiology, 2000.
március. 143–54.
{128}
Janice K. Kiecolt-Glaser és mások: Psychosocial Modi ers of Immunocompetence in
Medical Students. Psychosomatic Medicine, 1984. január–február. 7–14.; Janice K. Kiecolt-
Glaser és mások: Urinary Cortisol Levels, Cellular Immunocompetency, and Loneliness in
Psychiatric Patients. Psychosomatic Medicine, 1984. január–február. 15–23.; Sarah D.
Pressman és mások: Loneliness, Social Network Size, and Immune Response to In uenza
Vaccination in College Freshmen. Health Psychology, 2005. május. 297–306.; Bert N.
Uchino, John T. Cacioppo és Janice K. Kiecolt-Glaser: The Relationship between Support
and Physiological Processes: A Review with Emphasis on Underlying Mechanisms and
Implications for Health. Psychological Bulletin, 1996. május. 488–531.
{129}
James J. Lynch: The Broken Heart. New York, 1977, Basic Books. 84.
{130}
Karen S. Rook: The Negative Side of Social Interaction: Impact on Psychological Well-
Being. Journal of Personality and Social Psychology, 1984. május. 1097–1108.
{131}
Brené Brown: Élj szívvel-lélekkel! Ford. Cziczelszky Judit. Budapest, 2012, Édesvíz.
{132}
K. Morioka: Work Till You Drop. New Labor Forum, 2004. tavasz. 81–85.
{133}
Becky Barrow: Stress „Is Top Cause of Workplace Sickness” and Is So Widespread It’s
Dubbed the „Black Death of the 21st Century”. MailOnline, 2011. október 5.
http://www.dailymail.co.uk/health/article-2045309/Stress-Top-cause-workplace-sickness-
dubbed-Black-Death-21st-century.html.
{134}
Katsuo Nishiyama és Je rey V. Johnson: Karoshi – Death from Overwork:
Occupational Health Consequences of Japanese Production Management. International
Journal of Health Services, 1997/4. 627–41.
{135}
Morioka: Work Till You Drop.
{136}
Ronald E. Yates: Japanese Live… and Die… for Their Work. Chicago Tribune, 1988.
november 13. http://articles.chicagotribune.com/1988-11-
13/news/8802150740_1_karoshi-japanese-health-and-welfare.
{137}
Matthew Reiss: American Karoshi. New Internationalist, 2002. március.
{138}
Alina Tugend: Want to Work Better? Take a Vacation. New York Times, 2008. június 9.
http://www.nytimes.com/2008/06/09/business/worldbusiness/09iht-
vac.4.13584260.html?_r=2.
{139}
Brooks B. Gump és Karen A. Matthews: Are Vacations Good for Your Health? The 9-
Year Mortality Experience after the Multiple Risk Factor Intervention Trial. Psychosomatic
Medicine, 2000. szeptember–október. 608–12.
{140}
Elaine D. Eaker, Joan Pinsky és William P. Castelli: Myocardial Infarction and
Coronary Death among Women: Psychosocial Predictors from a 20-Year Follow-Up of
Women in the Framingham Study. American Journal of Epidemiology, 1992. április 15. 854–
64.
{141}
S. L. Manne és A. J. Zautra: Spouse Criticism and Support: Their Association with
Coping and Psychological Adjustment among Women with Rheumatoid Arthritis. Journal of
Personality and Social Psychology, 1989. április. 608–17.; Mary C. Davis, Alex J. Zautra és
John W. Reich: Vulnerability to Stress among Women in Chronic Pain from Fibromyalgia
and Osteoarthritis.Annals of Behavioral Medicine, 2001. nyár. 215–26.;A. J. Zautra, L. M.
Johnson és M. C. Davis: Positive A ect as a Source of Resilience for Women in Chronic
Pain. Journal of Consulting and Clinical Psychology, 2005. április. 212–20.
{142}
B. A. Huyser és J. C. Parker: Negative A ect and Pain in Arthritis. Rheumatic Disease
Clinics of North America, 1999. február. 105–21.; S. A. McLean és mások: Momentary
Relationship between Cortisol Secretion and Symptoms in Patients with Fibromyalgia.
Arthritis and Rheumatism, 2005. november. 3660–69.; S. A. McLean és mások: Cerebrospinal
Fluid Corticotropin-Releasing Factor Concentration Is Associated with Pain but Not Fatigue
Symptoms in Patients with Fibromyalgia. Neuropsychopharmacology, 2006. december.
2776–82.
{143}
D. Bendtsen: Central and Peripheral Senisitization in Tension-Type Headache. Current
Pain Headache Reports, 2003. december. 460–65.
{144}
Ashley E. Nixon és mások: Can Work Make You Sick? A Meta-Analysis of the
Relationships between Job Stressors and Physical Symptoms. Work & Stress, 2011. január–
március. 1–22.; S. T. Gura: Yoga for Stress Reduction and Injury Prevention at Work. Work:
Journal of Prevention, Assessment and Rehabilitation, 2002/1. 3–7.
{145}
R. Rau és mások: Psychosocial Work Characteristics and Perceived Control in Relation
to Cardiovascular Rewind at Night. Journal of Occupational Health Psychology, 2001. július.
171–81.; K. A. Ertel, K. Karestan és L. Berkman: Incorporating Home Demands into Models
of Job Strain: Findings from the Work, Family, and Health Network. Journal of Occupational
and Enviromental Medicine, 2008. november. 1244–52.; T. Roth és S. Ancoli-Israel: Daytime
Consequenses and Correlates of Insomnia in the United States: Results of the 1991 National
Sleep Foundation Survey II. Sleep, 1999. május 1. 354–58.; M. Jansson és S. J. Linton:
Psychosocial Work Stressors in the Development and Maintenance of Insomnia: A
Prospective Study. Journal of Occupational Health Psychology, 2006. július. 241–48.
{146}
Steven J. Linton és Ing-Liss Bryngelsson: Insomnia and Its Relationships to Work and
Health in a Working-Age Population. Journal of Occupational Rehabilitation, 2000. június.
169–83.
{147}
G. Aguilera: Regulation of Pituitary ACTH Secretion during Chronic Stress. Frontiers in
Neuroendocrinology, 1994. december. 321–50.
{148}
A. J. Dittner, S. C. Wessely és R. G. Brown: The Assessment of Fatigue: A Practical
Guide for Clinicians and Researchers. Journal of Psychosomatic Research, 2004. február.
157–70.; Pascal M. L. Franssen és mások: The Association between Chronic Diseases and
Fatigue in the Working Population. Journal of Psychosomatic Research, 2003. április. 339–
44.
{149}
Mark A. Demitrack és mások: Evidence for Impaired Activation of the Hypothalamic-
Pituitary-Adrenal Axis in Patients with Chronic Fatigue Syndrome. Journal of Clinical
Endocrinology and Metabolism, 1991. december. 1224–34.
{150}
A. K. Simth és mások: Polymorphisms in Genes Regulating the HPA Axis Associated
with Empirically Delineated Classes of Unexplained Chronic Fatigue. Pharmacogenomics,
2006. április. 387–94.
{151}
Jack Sparacino: Blood Pressure, Stress and Mental Health. Nursing Research, 1982.
március–április. 89–94.
{152}
Nixon és mások: Can Work Make You Sick?
{153}
Jay Kandiah, Melissa Yake és Heather Willett: E ects of Stress on Eating Practices
among Adults. Family and Consumer Sciences Research Journal, 2008. szeptember. 27–38.
{154}
Uo.
{155}
J. Liu és mások: The Melanocortinergic Pathway is Rapidly Recruited by Acute
Emotional Stress and Contributes to Stress-Induced Anorexia and Anxiety-Like Behavior.
Endocrinoloy, 2007. november. 5531–40.
{156}
Masahiro Ochi és mások: E ect of Chronic Stress on Gastric Emptying and Plasma
Ghrelin Levels in Rats. Life Science, 2008. április 9. 862–68.
{157}
Ricard Farré és mások: Critical Role of Stress in Increased Oesophageal Mucosa
Permeability and Dilated Intercellular Spaces. Gut, 2007. február. 1191–97.
{158}
Martin E. Keck és Florian Holsboer: Hyperactivity of CRH Neuronal Circuits as a
Target for Therapeutic Interventions in A ective Disorders. Peptides, 2001. május. 835–44.
{159}
T. G. Pickering: Blood Platelets, Stress and Cardiovascular Disease. Psychosomatic
Medicine, 1993. november–december. 483–84.; E. M. Sternberg: Does Stress Makes You
Sick and Belief Make You Well? The Science Connecting Body and Mind. Annals of the New
York Academy of Sciences, 2000. január. 1–3.
{160}
Bert Garssen: Psychological Factors and Cancer Development: Evidence after 30 Years
of Research. Clinical Psychology Review, 2004. július. 315–38.; Eric Raible és Allan S. Ja e:
Work Stress May Be a Determinant of Coronary Heart Disease. Cardiology Today, 2008.
március. 33.; S. O. Dalton és mások: Mind and Cancer: Do Psychological Factors Cause
Cancer? European Journal of Cancer, 2002. július. 1313–23.; Edna M. V. Reiche, Sandra O.
V. Nunes és Helena K. Morimoto: Stress, Depression, the Immune System, and Cancer.
Lancet Oncology, 2004. október. 617–25.; Ljudmila Stojanovich és Dragomir Marisavljevich:
Stress as a Trigger of Autoimmune Disease. Autoimmunity Reviews, 2008. január. 209–13.;
Eva M. Selhub: Stress and Distress in Clinical Practice: A Mind-Body Approach. Nutrition
and Clinical Care, 2002. július–augusztus. 182–90.
{161}
Meredith Melnick: Study: Your Hostile Workplace May Be Killing You. Time.com,
2011. augusztus 10. http://healthland.time.com/2011/08/10/study-your-hostile-work-
place-may-be-killing-you/.
{162}
P. Butterworth és mások: The Psychosocial Quality of Work Determines Whether
Employment Has Bene ts for Mental Health: Results from a Longitudinal National
Household Panel Survey. Occupational and Environmental Medicine, 2011/11. 806–12.
{163}
Robert Pear: Gap in Life Expectancy Widens for the Nation. New York Times, 2008.
máricus 23. http://www.nytimes.com/2008/03/23/us/23health.html.
{164}
A. Antonovsky: Social Class, Life Expectancy, and Overall Mortality. Milbank Memorial
Fund Quarterly, 1967. április. 31–73.; Raymond Illsley és Deborah Baker: Contextual
Variations in the Meaning of Health Inequality. Social Science and Medicine, 1991/4. 359–
65.; Tom Reynolds: Report Examines Association between Cancer and Socioeconomic
Status. Journal of the National Cancer Institute, 2003/19. 1431–33.
{165}
Are Poor People Less Likely to Be Healthy than Rich People? Public Health Agency of
Canada, 2008. szeptember 11.
{166}
Rich People Die Di erently. WebMD, 2005. július 7.
http://men.webmd.com/news/20050707/rich-people-die-di erently.
{167}
Dan Seligman: Why the Rich Live Longer. Forbes.com, 2004. június 7.
http://www.forbes.com/forbes/2004/0607/113_print.html.
{168}
Graham S. Lowe, Grant Schellenberg és Harry S. Shannon: Correlates of Employees’
Perceptions of a Healthy Work Environment. American Journal of Health Promotion, 2003.
július–augusztus. 390–99.; Katherine Baicker, David Cutler és Zirui Song: Workplace
Wellness Programs Can Generate Savings. Health A airs, 2010. február. 304–11.
{169}
Beata Tobiasz-Adamczyk és Piotr Brzyski: Psychosocial Work Conditions as Predictors
of Quality of Life at the Beginning of Older Age. International Journal of Occupational
Medicine and Environmental Health, 2005. január. 43–52.; T. Theorell: Working Conditions
and Health. In Social Epidemiology. Szerk. L. F. Berkman és I. Kawachi. New York, 2000,
Oxford University Press. 95–117.; E. B. Faragher, M. Cass és C. L. Cooper: The Relationship
between Job Satisfaction and Health: A Meta-Analysis. Occupational and Environmental
Medicine, 2005. február. 105–12.; R. Veenhoven: Healthy Happiness: E ects of Happiness
on Physical Health and the Consequences for Preventive Health Care. Journal of Happiness
Studies, 2008. szeptember. 449–69.; Justina A. V. Fischer és Alfonso Sousa-Poza: Does Job
Satisfaction Improve the Health of Workers? New Evidence Using Panel Data and Objective
Measures of Health. Health Economics, 2009. január. 71–89.
{170}
Joachim C. Brunstein: Personal Goals and Subjective Well-Being: A Longitudinal
Study. Journal of Personality and Social Psychology. 1993. november. 1061–70.
{171}
Nancy Cantor: From Thought to Behavior: „Having” and „Doing” in the Study of
Personality and Cognition. American Psychologist, 1990. június. 735–50.
{172}
Amanda Enayati: A Creative Life is a Healthy Life. CNN.com, 2012. május 26.
http://www.cnn.com/2010/05/26/health/enayati-innovation-passion-stress/index.html.
{173}
Marti Hand: The Bene ts of Integrating Creativity in Healthcare. Creativity in
Healthcare, 2012. május 15. http://creativityinhealthcare.com/creativity-in-
healthcaremarti-handarts-in-healthcarehealthcarenursing-3/ Gene D. Cohen és mások: The
Impact of Professinally Conducted Cultural Programs on the Physical Health, Mental
Health, and Social Functioning of Older Adults. Gerontologist, 2006/6. 726–34.; Daniel A.
Monti és mások: A Randomized, Controlled Trial of Mindfulness-Based Art Therapy (MBAT)
for Women with Cancer. Psychooncology, 2006. május. 363–73.; Bonnie Gabriel és mások:
Art Therapy with Adult Bone Marrow Transplant Patients in Isolation: A Pilot Study.
Psychooncology, 2001. március–április. 112–13.; Joe Verghese és mások: Leisure Activities
and the Risk of Dementia in the Elderly. New England Journal of Medicine, 2003. június.
2508–16.; R. F. Cruz és D. L. Sabers: Dance/Movement Therapy is More E ective than
Previously Reported. The Arts in Psychotherapy, 1998/25. 101–104.
{174}
Ruut Veenhoven: World Database of Happiness: Continuous Register of Research on
Subjective Appreciation of Life. In Challenges for Quality of Life in the Contemporary World:
Advances in Qualitiy-of-Life Studies, Theory and Research. Szerk. W. Glatzer, S. von Below és
M. Sto regen. Dordrecht, 2004, Kluwer Academic Publishers.
{175}
Corey L. M. Keyes: Mental Illness and/or Mental Health? Investigating Axioms of the
Complete State Model of Health. Journal of Consulting and Clinical Psychology, 2005. június.
539–48.
{176}
Thomson Healthcare, Washington D.C.: Ranking America’s Mental Health: An
Analysis of Depression across the States. Mental Health America, 2007. december 11.
http://www.mentalhealthamerica.net/go/state-ranking.
{177}
National Institute of Mental Health: Any Mood Disorder Among Adults. 2012. május
15. http://www.nimh.nih.gov/statistics/1ANYMOODDIS_ADULT.shtml.
{178}
R. Veenhoven: Conditions of Happiness. Dordrecht, 1984, Kluwer Academic Publishers.
{179}
Lawrence LeShan: Cancer Mortality Rate: Some Statistical Evidence of the E ect of
Psychological Factors. Archives of General Psychiatry, 1962. május. 333–35.; Reiner
Rugulies: Depression as a Predictor for Coronary Heart Disease: A Review and Meta-
Analysis. American Journal of Preventive Medicine, 2002. július. 51–61.; Redford B. Williams
és Neil Schneiderman: Resolved: Psychosocial Interventions Can Improve Clinical
Outcomes in Organic Disease. Psychosomatic Medicine, 2002. július–augusztus. 552–57.;
Robert Anda és mások: Depressed A ect, Hopelessness, and the Risk of Ischemic Heart
Disease in a Cohort of US Adults. Epidemiology, 1993. július. 285–94.; Anne Harrington: The
Placebo E ect: An Interdisciplinary Exploration. Cambridge, 1999, Harvard University Press.
60.; Biing-Jiun Shen és mások: Anxiety Charasteristics Independently and Prospectively
Predict Myocardial Infarction in Men: The Unique Contribution of Anxiety among
Psychological Factors. Journal of the American College of Cardiology, 2008. január. 113–19.;
R. M. Gallagher és S. Cariati: The Pain-Depression Conundrum: Bridging the Body and
Mind. Medscape Today Clinical Update, 2002. október 2.;D. C. Turk: Beyond the Symptoms:
The Painful Manifestations of Depression. (Dolgozat a Pain and Depression: Navigating the
Intersection of Body and Mind szimpózium számára. San Diego, 2002. augusztus 20.)
{180}
P. McCarron és mások: Temperament in Young Adulthood and Later Mortality:
Prospective Observational Study. Journal of Epidemiology and Community Health, 2003.
november. 888–92.; LeShan: Cancer Mortality Rate: Some Statistical Evidence of the E ect
of Psychological Factors; Sabrina Paterniti és mások: Sustained Anxiety and 4-Year
Progression of Carotid Atheriosclerosis. Arteriosclerosis, Thrombosis, and Vascular Biology,
2001/21. 136–41.
{181}
Ed Diener és Micaela Chan: Happy People Live Longer: Subjective Well-Being
Contributes to Health and Longevity. Applied Psychology: Health and Well-Being, 2011.
március. 1–43.
{182}
Uo.
{183}
Yoichi Chida és Andrew Steptoe: Positive Psychological Well-Being and Mortality: A
Quantitative Review of Prospective Observational Studies. Psychosomatic Medicine, 2008.
szeptember. 741–56.
{184}
Michael Lemonick: The Biology of Joy. Time, 2005. január 9.
{185}
Joshua Wolf Shenk: What Makes Us Happy? Atlantic, 2009. január.
http://www.theatlantic.com/magazine/archive/2009/06/what-makes-ud-happy/7439/#.
{186}
Bernie S. Siegel: Szeretet, gyógyítás, csodák. Ford. Csákó Gabriella. Budapest, 1994,
Édesvíz.
{187}
Christopher Peterson, Martin E. Seligman és George E. Vaillant: Pessimistic
Explanatory Style Is a Risk Factor for Physical Illness: A Thirty-Five-Year Longitudinal
Study. Journal of Personality and Social Psychology, 1988. július. 23–27.
{188}
Lisa G. Aspinwall és Richard G. Tedeschi: The Value of Positive Psychology for Health
Psychology: Progress and Pitfalls in Examining the Relation of Positive Phenomena to
Health. Annals of Behavioral Medicine, 2010. február. 4–15.
{189}
Erik J. Giltay és mások: Dispositional Optimism and All-Cause and Cardiovascular
Mortality in a Prospective Cohort of Elderly Dutch Men and Women. Archives of General
Psychiatry, 2004. november. 1126–35.
{190}
Sheldon Cohen és mások: Positive Emotional Style Predicts Resistance to Illness after
Experimental Exposure to Rhinovirus or In uenza A Virus. Psychosomatic Medicine, 2006.
november 1. 809–15.
{191}
Lemonick: The Biology of Joy.
{192}
Martin Seligman: Learned Optimism: How to Change Your Mind and Your Life. New
York, 1991, Vintage Books.
{193}
Christopher Peterson és Mechele E. De Avila: Optimistic Explanatory Style and the
Perception of Health Problems. Journal of Clinical Psychology, 1995. január. 128–32.;
Kymberley K. Bennett és Marta Elliott: Pessimistic Explanatory Style and Cardiac Health:
What is the Relation and the Mechanism that Links Them? Basic and Applied Social
Psychology, 2005. szeptember. 239–48.; Katri Räikönnen és mások: E ects of Optimism,
Pessimism, and Trait Anxiety on Ambulatory Blood Pressure and Mood During Everyday
Life. Journal of Personality and Social Psychology, 1999. január. 104–13.
{194}
Christopher Peterson: Explanatory Style as a Risk Factor for Illness. Cognitive Therapy
and Research, 1988/2. 119–32.
{195}
Laura D. Kubzansky és Rebecca C. Thurston: Emotional Vitality and Incident Coronary
Heart Disease: Bene ts of Healthy Psychological Functioning. Archives of General Psychiatry,
2007. december. 1393–1401.
{196}
Shelley E. Taylor és mások: Are Self-Enhancing Cognitions Associated with Healthy or
Unhealthy Biological Pro les? Journal of Personality and Social Psychology, 2003. október.
605–15.
{197}
Christopher Peterson és Martin E. Seligman: Causal Explanation as a Risk Factor for
Depression: Theory and Evidence. Psychological Review, 1984. július. 347–74.
{198}
Chida és Steptoe: Positive Psychological Well-Being and Mortality.
{199}
M. A. Visintainer, J. R. Volpicelli és M. E. Seligman: Tumor Rejection in Rats after
Inescapable or Escapable Shock. Science, 1982. április 23. 437–39.
{200}
M. Seligman és M. Visintainer: Tumor Rejection and Early Experience of
Uncontrollable Shock in the Rat. In A ect, Conditioning, and Cognition: Essays on the
Determinants of Behavior. Szerk. F. R. Brush és J. B. Overmier. Hillsdale, 1985, Erlbaum.
203–5.
{201}
Ellen J. Langer és Judith Rodin: E ects of Choice and Enhanced Personal
Responsibility for the Aged: A Field Experiment in an Institutional Setting. Journal of
Personality and Social Psychology, 1976/2. 191–98.
{202}
Martin Seligman: Autentikus életöröm. Ford. Erdélyi András István. Győr, 2008, Laurus.
{203}
Deborah D. Danner, David A. Snowdon és Wallace V. Friesen: Positive Emotions in
Early Life and Longevity: Findings from the Nun Study. Journal of Personality and Social
Psychology, 2001. május. 804–13.
{204}
R. Veenhoven: Healthy Happiness: E ects of Happiness on Physical Health and the
Consequences for Preventive Health Care. Journal of Happiness Studies, 2008. szeptember.
449–69.
{205}
Janice K. Kiecolt-Glaser és mások: Hostile Marital Interactions, Proin ammatory
Cytokine Production, and Wound Healing. Archives of General Psychiatry, 2005. december.
1377–84.; Janice K. Kiecolt-Glaser és mások: Emotions, Morbidity, and Mortality: New
Perspectives from Psychoneuroimmunology. Annual Review of Psychology, 2002. február.
83–107.
{206}
J. Licinio, P. W. Gold és M. L. Wong: A Molecular Mechanism for Stress-Induced
Alterations in Susceptibility to Disease. Lancet, 1995. július. 104–6.; Ryan T. Howell,
Margaret L. Kern és Sonja Lyubomirsky: Health Bene ts: Meta-Analytically Determining the
Impact of Well-Being on Objective Health Outcomes. Health Psychology Review, 2007. július.
83–136.
{207}
Lemonick: The Biology of Joy; Erin S. Costanzo és mások: Mood and Cytokine
Response to In uenza Virus in Older Adults. Journals of Gerontology, 2004. december.
1328–33.; Marian L. Kohut és mások: Exercise and Psychosocial Factors Modulate
Immunity to In uenza Vaccine in Elderly Individuals. Journals of Gerontology, 2002.
szeptember. 557–62.
{208}
R. W. Bartrop és mások: Depressed Lymphocyte Function after Bereavement. Lancet,
1977. április 16. 834–36.
{209}
D. M. Byrnes és mások: Stressful Events, Pessimism, Natural Killer Cell Cytotoxicity,
and Cytotoxic/Suppressor T Cells in HIV+ Black Women at Risk for Cervical Cancer.
Psychosomatic Medicine, 1998. november–december. 714–22.
{210}
Peter Kirsch és mások: Oxitocin Modulates Neural Circuitry for Social Cognition and
Fear in Humans. Journal of Neuroscience, 2005. december 7. 11489–93.; C. Sue Carter:
Neuroendocrine Perspectives on Social Attachment and Love. Psychoneuroendocrinology,
1998. november. 779–818.
{211}
Tiina Mari-Lyyra: Predictors of Mortality in Old Age: Contribution of Self-Rated
Health, Physical Functions, Life Satisfaction and Social Support on Survival among Older
People. University of Jyväskylä: Studies in Sport, Physical Education and Helath, 2006/119.
{212}
Diener és Chan: Happy People Live Longer; Lemonick: The Biology of Joy; Chida és
Steptoe: Positive Psychological Well-Being and Mortality.
{213}
S. Levy és mások: Survival Hazards Analysis in First Recurrent Breast Cancer Patients:
Seven Year Follow Up. Psychosomatic Medicine, 1988. szeptember–október. 520–28.
{214}
Veenhoven: Healthy Happiness; Leonard R. Derogatis, Martin D. Abelo és Nick
Melisaratos: Psychological Coping Mechanisms and Survival Time in Metastatic Breast
Cancer. Journal of the American Medical Association, 1979. október 5. 1504–8.
{215}
Frits Van Dam: Does Happiness Heal? In How Harmful is Happiness? Consequences of
Enjoying Life or Not. Szerk. R. Veenhoven. Hollandia, 1989, Universitaire Pers Rotterdam.
17–23.
{216}
Richard L. Lucas és mások: Reexaminig Adaptation and the Set Point Model of
Happiness: Reactions to Changes in Marital Status. Journal of Personality and Social
Psychology, 2003. március. 527–39.
{217}
Sonja Lyubomirsky, Kennon M. Sheldon és David Schkade: Pursuing Happiness: The
Architecture of Sustainable Change. Review of General Psychology, 2005. június. 111–31.
{218}
S. W. Cole és mások: Accelerated Course of Human Immunode ciency Virus Infection
in Gay Men Who Conceal Their Homosexual Indentity. Psychosomatic Medicine, 1996.
május–június. 219–31.
{219}
Easy Ways to Take the Edge O . ABC News Video, 2009. április 22.
http://abcnews.go.com/video/playerIndex?id=7392433.
{220}
Eliciting the Relaxation Response. Benson-Henry Institute for Mind Body Medicine,
Massachusettes General Hospital, 2012. május 15.
http://www.massgeneral.org/bhi/basics/eliciting_rr.aspx.
{221}
Richard J. Davidson és mások: Alterations in Brain and Immune Function Produced by
Mindfulness Meditation. Psychosomatic Medicine, 2003. július–augusztus. 564–70.
{222}
Bonnie Horrigan: Meditation Reduces Pain Scores. Explore: The Journal of Science and
Healing, 2011. július–augusztus. 215–16.; R. Manocha és mások: A Randomized, Controlled
Trial of Meditation for Work Stress, Anxiety and Depressed Mood in Full-Time Workers.
Evidence-Based Complementary and Alternative Medicine, 2011. június 7.; W. P. Smith, W. C.
Compton és W. B. West: Meditation as an Adjunct to a Happiness Enhancement Program.
Journal of Clinical Psychology, 1995. március. 269–73.; A. Nesvold és mások: Increased
Heart Rate Variability during Nondirective Meditation. European Journal of Preventive
Cardiology, 2012. augusztus. 773–80.; F. Zeidan és mások: Mindfulness Meditation
Improves Cognition: Evidence of Brief Mental Training. Consciousness and Cognition, 2010.
június 10. 597–605.; L. Fortney és M. Taylor: Meditation in Medical Practice: A Review of
the Evidence and Practice. Primary Care, 2010. március. 81–90.; R. Walsh és S. L. Saphiro:
The Meeting of Meditative Disciplines and Western Psychology: A Mutually Enriching
Dialogue. American Psychologist, 2006. április. 227–39.; Maura Paul-Labrador és mások:
E ects of a Randomized Controlled Trial of Transcendental Meditation on Components of
the Metabolic Syndrome in Subjects with Coronary Heart Disease. Archives of Internal
Medicine, 2006. június 12. 1218–24.; S. I. Nidich és mások: A Randomized Controlled Trial
of the E ects of Transcendental Meditation on Quality of Life in Older Breast Cancer
Patients. Integrativ Cancer Therapy, 2009. szeptember. 228–34.
{223}
F. Zeidan és mások: E ects of Brief and Sham Mindfulness Meditation on Mood and
Cardiovascular Variables. Alternative and Complementary Medicine, 2010. augusztus. 867–
73.
{224}
Ann MacDonald: Using the Relaxation Response to Reduce Stress. Harvard Health
Publications, 2010. november 10. http://www.health.harvard.edu/blog/using-the-
relaxation-response-to-reduce-stress-20101110780.
{225}
Je ery A. Dusek és mások: Genomic Counter-Stress Changes Induced by the
Relaxation Response. PLoS ONE, 2008. július.
{226}
Almost a Quarter of All Disease Caused by Environmental Exposure. World Health
Organization, 2006. június 16.
http://www.who.int/mediacentre/news/releases/2006/pr32/en/index.html.
{227}
Almost a Quarter of All Disease Caused by Environmental Exposure. World Health
Organization, 2006. június 16.
http://www.who.int/mediacentre/news/releases/2006/pr32/en/index.html.
{228}
Abraham Verghese: Könnyek kapuja. Ford. Szigethy-Mallász Rita. Budapest, 2012,
Athaeneum. 12.