Varázslatos Napkelet

Varga Csaba Béla

Trivium (2016 ápr)

Címke: Útikönyv, vallás, ezotéria, Spiritualitás

Útikönyvttt vallásttt ezotériattt Spiritualitásttt

A ​könyv különleges, spirituális utazásra hív Ázsiába, e látszólag oly távoli

világrészre. Beleolvasva elindulhatunk a boldogsághoz vezető ösvényen. Vakmerő
utazóként elmerülhetünk az indiai utcák és bazárok szemkápráztató forgatagában.
Bepillantunk azoknak a templomoknak és ásramoknak a kapuján, amelyeket néha
csak résnyire nyitnak ki a kívülállók előtt. Láthatjuk, mennyire fontos ma is a
szerencsés reinkarnáció a hívő indiaiaknak és a kínaiaknak.
Agrában megismerhetjük a Tádzs Mahál sötét titkát, Alláhábádban elvegyülünk a
szent fürdőzésre készülő sokmilliónyi zarándok között. Feltárul előttünk az indiai
titkos társaságok és kultuszok múltja és jelene. Kambodzsában eljutunk a khmer
királyok ősi templomaiba, majd Angkor Vat hindú domborművei közül utunkat a
legősibb indiai vallás szent városaiban folytatjuk.

A múltba nézve tanúi lehetünk a gyilkos thagík tündöklésének és bukásának, a

halottégető ghátokon megnézzük a félelmetes remeték szertartásait, és több ezer
éven át tartó útra kísérjük el a három nagy indiai boszorkány-testvériség tagjait.
Találkozunk az elfelejtett indiai zsidó közösség utolsó képviselőivel is.
Amritszárban, az Aranytemplom árnyékában megtudjuk, hogy hogyan készültek
egy új világkorszak érkezésére a fehér szikhek.

A pandzsábi síkságról ösvényük a Himalája hegycsúcsai között vezet tovább.

Feltárulnak szemünk előtt a tiltott városok, Sambala és a félelmetes Agarthi titkai.
Nepálban találkozunk az élő istennővel, Bhutánban pedig tanúi lehetünk, hogyan
őrzik a hagyományokat a sárkánykirályok.

Misztikus helyek, szent emberek és titkos közösségek

Indiai utazásunk nem lenne teljes, ha nem pillantanánk be Ammá, az Ölelő Anya
ásramjába is. Kínában egy újabb, titokzatos világot ismerhetünk meg. Feltárulnak
előttünk a félelmetesnek tűnő, gyakran félreértett kínai titkos társaságok titkai.
Megtanuljuk, hogyan különböztessük meg egymástól a spirituális közösségeket és a
triádok maffiózóit. Láthatjuk, milyen buddhista és taoista hagyományok határozzák
meg ma is a sok százmillió kínai életét.
A kínai tradíciók közül feltárul előttünk a sárkányok kultusza, az Ég és a Föld
harmóniája, benézünk az istenségek birodalmába és a kínai poklokba, miután
megkönnyebbülve elmerülhettünk az éhes szellemek ünnepét kísérő szemkápráztató
forgatagban.

A könyv hasznos tanácsokat ad arra nézve is, hogy kerülhetjük el zarándoklatunk

vagy felfedező utunk során a kellemetlenségeket, így a lehető legfelemelőbb
élményekben lehet részünk, ha elindulunk magunkhoz ölelni a Napkelet csodáit.
Nagyszerű olvasmány az utazóknak, és azoknak is, akik otthon ülve akarják
felfedezni Ázsia ezoterikus titkait.

Az ázsiai éjszaka sötétjében olyan titkok várnak ránk, amelyeket csak ott az ott élő
emberek között járva, a mindennapok nyüzsgő forgatagában elmerülve ismerhetünk
meg. A szerző, Varga Csaba Béla pontosan ezt tette. Öt évig élt Indiában, bejárta a
környező államokat, Közép-Ázsia muszlim köztársaságait és Délkelet-Ázsia
országait is. Megismerte az ott élő népek spirituális hagyományait, és első kézből
tapasztalta meg, milyen erősek Ázsiában az ősi szokások és a tradíciók. Eddig 110
ismeretterjesztő cikke, két ismeretterjesztő könyve és három regénye jelent meg. Ez
a második könyve a Trivium Kiadónál. A szerző nevével korábban a Kiadó
buddhizmussal, vallással és Őszentségével a Dalai Lámával foglalkozó könyveinek
fordítójaként találkozhattunk.
 VARGA CSABA BÉLA
Varázslatos Napkelet
A boldogság nyomában Ázsiában

 AJÁNLÁS
Őfelségének, Dzsigmí Khészár Námgyel Vangcsuknak,

Bhután ötödik Sárkánykirályának

 Bevezető

Zarándokúton Napkeleten
„Két olyan nap van az évben,

amikor nem tehetsz semmit sem.

Ez a tegnap és a holnap.

A ma viszont nagyon is alkalmas arra,

hogy szeress, higgy, és mindenekelőtt,

hogy boldog legyél!”

– Őszentsége a Dalai Láma –
Az utazókat az különbözteti meg az egyszerű turistáktól, hogy nem a puszta
kíváncsiság, a kikapcsolódás vágya hajtja őket, amikor felkerekednek, hogy útra
keljenek és eljussanak álmaik földjére, talán éppen egy napkeleti spirituális
központba.
Legtöbbjüket a nyugtalanság vezérli. Valami hiányzik az életükből. Nem
mindenki tudja megfogalmazni, mi ez a hiány, de a legtöbben úgy vélik, hogy
megismerik vágyaik tárgyát, ha egyszer megpillantják. Lehet persze, hogy az
érdeklődésüket éppen azok a dokumentumfilmek vagy romantikus történetek
keltették fel, mint a turistákét. Nem tudják, miért hallják meg a Kelet hívó szavát, de
ha egyszer felcsendül fülükben, már nem sokáig fognak ellenállni.
Megkezdődik életük legnagyobb kalandja, a spirituális utazás.
Valamennyien utazók vagyunk. Él bennünk a vágy, hogy kilépjünk a fojtogató
hétköznapok világából. Jobbra, többre vágyunk annál, mint amennyit eddig kaptunk
a gyorsan múló évektől. A boldogságot keressük. A varázslatos Napkelet ragyogó
gyémántokból kirakott ösvényein haladva éppen ez várhat ránk.
Az ázsiai éjszaka sötétjében olyan titkokat ismerhetünk meg, amelyeket igazán
csak az ott élő emberek között járva, a mindennapok nyüzsgő forgatagában
elmerülve érthetünk meg. Pedig könnyű volna azt hinni, hogy a modern
kommunikáció vívmányainak köszönhetően ma már rengeteg dolgot tudunk a távoli
népek, ősi kultúrák egzotikusnak tűnő életéről. Valósággal fuldoklunk a tévéből
vagy az internetről ránk zúduló rengeteg információtól. Mégis, ha valaki eljut India,
Japán vagy Kína földjére, akkor megdöbbenve tapasztalhatja, hogy a rengeteg steril
adat csak kevés dologra készítette fel.
A könyv varázslatos utazásra hív Ázsiába, e látszólag oly távoli világrészre.
Elmerülünk az indiai utcák és bazárok szemkápráztató forgatagában. Bepillantunk
azoknak a templomoknak és ásramoknak a kapuján, amelyeket csak ritkán nyitnak
ki a kívülállók előtt. Feltárul előttünk az indiai titkos társaságok és kultuszok múltja
és jelene. Ágrában megismerhetjük a Tádzs Mahál néhány sötét titkát, Alláhábádban
elvegyülünk a szent fürdőzésre készülő sokmilliónyi zarándok között.
Kambodzsában eljutunk a khmer királyok ősi templomaiba. Angkorvat hindu
domborművei közül utunkat a legősibb indiai vallás szent városaiban folytatjuk. A
múltba nézve tanúi lehetünk a gyilkos thagík{1} tündöklésének és bukásának, a
halottégető ghátokon megnézzük a félelmetes aghóri szádhuk szertartásait, és több
ezer éven át tartó útra kísérjük el a három nagy indiai boszorkány-testvériség tagjait.
Találkozunk az elfelejtett indiai zsidó közösség utolsó képviselőivel is. Indiai
utazásunk nem lenne teljes, ha nem keresnénk fel Ammá, az ölelő anya ásramját is.
Amritszarban, az Aranytemplom árnyékában megtudjuk, hogy hogyan készültek
egy új világkorszak érkezésére a fehér szikhek. A pandzsábi síkságról ösvényünk a
Himalája hegycsúcsai között vezet tovább. Feltárulnak szemünk előtt az elrejtett
városok, Sambala és a rettenetes Agarthi titkai. Nepálban találkozunk az élő
istennővel, Bhutánban pedig tanúi lehetünk, hogyan őrzik a hagyományokat a
sárkánykirályok.
Kínában egy újabb titokzatos világot fedezhetünk fel. Megismerhetjük a
félelmetesnek tűnő, gyakran félreértett kínai titkos társaságok titkait. Megtanuljuk,
hogyan különböztessük meg egymástól a spirituális rendeket és a triádok maffiózóit.
Megtudjuk, milyen buddhista és taoista hagyományok határozzák meg ma is a sok
százmillió kínai életét. A kínai hagyományok közül feltárul előttünk a sárkányok
kultusza, az Ég és a Föld harmóniája, benézünk az istenségek birodalmába és a kínai
poklokba, miután megkönnyebbülve elmerülhettünk az éhes szellemek ünnepét
kísérő szemkápráztató forgatagban.
A könyv tanácsokat ad arra nézve is, hogy kerülhetjük el zarándoklatunk vagy
felfedezőutunk során a kellemetlenségeket, így a lehető legfelemelőbb élményekben
lehet részünk, ha elindulunk magunkhoz ölelni a Napkelet csodáit. Amíg a turista
csupán néhány hetet tölt a messzi keleti vidékeken, addig az utazó sokkal
komolyabb kalandra vállalkozik. Mint a régi idők felfedezői, azért indul útra, hogy
megismerje a felfoghatatlant, felfogja azt, amiről kortársai közül sokan azt hiszik,
hogy megismerhetetlen.
A legtöbb utazó keres valamit. Van, aki saját magát, míg mások az igazi
elhivatottságukat. Néhányan valamilyen felsőbbrendű, égi hatalmat akarnak
megtalálni. Olyan is akad közöttük, aki új hazát, új otthont, egy békés kikötőt, a
megnyugvást keresi. Őket nem a csillogó-villogó prospektusok és nem is a
hírcsatornák reklámfilmjei csábították útra. Ezek az útkeresők inkább a hozzájuk
hasonló emberek szavára figyelnek. Ha a véletlen a helyes könyvet adja a kezükbe,
vagy egy teaházban a megfelelő ember mellé ülnek le, akkor gyorsan megszülethet
az elhatározás, hogy útra kelnek és megkeresik azt, ami hiányzik az életükből.
Van, aki gondosan felkészül a kalandra, míg mások fejest ugranak a kihívásba.
Mind a kettőnek meg van a maga szépsége, de a meggondolatlanság komoly
veszélyekkel is járhat. Önmagunkat vagy a felsőbb hatalmat keresve sokkal
messzebbre juthatunk el, ha alaposan felkészülünk, utunkat gondosan előkészítjük,
és legalább megpróbáljuk megfogalmazni magunk számára, hogy mit is keresünk.
Hiszen át kell lépnünk egy másik világ küszöbén.
KULTÚRSOKK VAGY KALAND?
A távoli ázsiai országok közös jellemzője, hogy nagyon eltérnek attól, amit itthon
megszokhattunk. Szinte alig akad közös pontjuk. Mindenütt érhetnek bennünket
csodálatos élmények, de egészen más dolgokat fogunk tapasztalni egy indiai
nagyváros szemkápráztató forgatagában, mint Bangkok, Tokió vagy Szingapúr
felhőkarcolóinak árnyékában. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy ez az élmény
megrázó és magával ragadó lesz. Nem kis mértékben rajtunk múlik, hogy az ázsiai
hétköznapok elemi erejű áramlását ne kulturális sokként, hanem csodálatos
kalandként éljük át.
Az utazók között nagyon sok a fiatal. Közöttük elvegyülve, velük megbarátkozva
az idősebbek is mintha megújulnának, eltelnének lendülettel és életerővel. A
fiatalokkal együtt utazva nem csupán a vendéglátó országot ismerik meg, de adott
esetben még a saját országukról, a saját civilizációjukról is többet tudhatnak meg,
mint azelőtt. Az utazók és a zarándokok szállásain, Koh Phang, Manálí, Goa,
Hongkong vagy éppen Bali teaházaiban olyan emberek ülnek le mellénk, akikkel
odahaza, amikor gúzsba köt minket az öltöny és a nyakkendő, az elegáns kosztüm,
talán nem is álltunk volna szóba. Itt azonban ők is ugyanolyan utazók, mint mi.
Őket megértve önmagunkat is jobban megismerhetjük.
 Talán éppen ez az utazás egyik célja.
Első alkalommal megérkezni egy ázsiai országba felkavaró élmény. Miután
búcsút mondtunk megszokott környezetünknek, egy fél nap leforgása alatt egy
teljesen idegen civilizáció ölelésében találjuk magunkat. Delhiben Pahárgandzs
városnegyed szűk sikátoraiban ugyanúgy egy idegen bolygón érezhetjük magunkat,
mint amikor Kuala Lumpurban megállunk a Petronas ikertornyai tövében, és
csodálkozva bámuljuk a trópusi napsütésben izzó, rendezetlen felhőkarcolók
összevisszaságát. Magunk mögött hagyjuk régi életünket és valami teljesen új
dologba kezdünk.
A repülőút 6-8-12 órája azonban nem mindenkinek elég ahhoz, hogy felkészüljön
a nagy változásra. Sokan arról számoltak be, hogy mennyire kellemetlen, rossz
hangulatú volt a megérkezésüket követő első nap. Óriási pofont kaptak a valóságtól!
Ez meglepőnek tűnhet, hiszen a világ iránt nyitott utazókról van szó, nem pedig
hétköznapi turistákról, akik már attól is felháborodnak, ha sokcsillagos
szállodájukban nem a legfrissebb otthoni újság várja őket a csillogó vizű medence
partján. Ezt a rossz érzést jó volna elkerülni. Éppen ezért nézzük meg, hogy mi lehet
ennek a csalódásnak az oka és hogyan előzhetjük meg.
ÉLETRE SZÓLÓ KALAND
A legtöbb utazó a nagy kalandra teszi félre a pénzét. Még elvétve sem találunk
közöttük olyat, aki a kényelmes első osztályon repülve jutna el álmai országába. A
repülőút sokáig tart és igen kimerítő lehet. Nem mindenki tud a dübörgő gép
fedélzetén aludni. Ráadásul az egyik országban négy, a másikban esetleg hat- vagy
éppen nyolcórányi időeltolódás vár ránk. A repülőgépek gyakran az éjszaka kellős
közepén érkeznek meg a távoli nagyvárosokba. Indiában az ottani Lufthansa
főmérnöke azt mesélte, hogy ennek hetven évvel ezelőtt megvolt a maga jó oka.
Delhibe azért éjfél körül szálltak le a nemzetközi járatok, hogy még a napkelte előtt
a magasba emelkedhessenek a nyugat felé utazókkal. A mérnök szerint a régi gépek
csak nehezen tudtak volna megbirkózni az indiai hőségben gyorsan tűzforróvá váló,
híg levegővel. Hajnalban viszont még hűvös volt, ezért az utasszállítók
megkezdhették hosszú útjukat. Másfél emberöltővel később a korszerű gépeknek
már nincsenek ilyen gondjaik. Ekkorra azonban már kialakult a nemzetközi
menetrendek, az átszállások és a csatlakozások finom hálózata. Ezeken ma már
senki nem akar változtatni, így a legtöbb utazó fáradtan, elgémberedett tagokkal,
kora hajnalban száll le a gépéről. Valósággal rázúdulnak az új benyomások. A
hangszóróból egy ismeretlen nyelv szavai mennydörögnek. A feliratok nagy részét
képtelen elolvasni, és általában véve, amit lát, az furcsa és meghökkentő. Ha túl
gyors volt az átmenet, akkor az élete első nagy kalandjára vállalkozó vándor akár
meg is rémülhet.
Ilyenkor számít az, hogy mennyire készítettük elő az utazásunkat. Valóságos
felüdülés, ha pontosan tudjuk, hogy hova kell mennünk, hol találunk átmeneti
otthonra, menedékhelyre. Visszatér a lelkesedésünk, ha a kinti tolongásban
megpillantjuk jól vagy rosszul leírt nevünket egy magasra emelt kartontáblán, és
szálláshelyünk barátságos sofőrje vagy az interneten megrendelt taxi vezetője elvisz
minket oda, ahova menni akarunk. Bangkokban vagy Szingapúrban ezzel nem is
lesz gond. Indiában vagy Srí Lankán viszont néha meg kell küzdenünk a
taxisofőrrel, aki esetleg azt gondolja, hogy nálunk sokkal, de sokkal jobban tudja,
valójában hova is akarunk menni.
Az ázsiai zűrzavar, a kavargás csak az első pillanatban tűnik áttekinthetetlennek.
Egyetlen film, de még a legjobb szándékkal megírt útikönyv sem adja vissza azt az
érzést, ami egy indiai vagy délkelet-ázsiai nagyváros repülőterének kapujában
foghatja el az első lépéseit megtevő vándort. Ne rettenjünk meg! Ne essünk
pánikba! Csupán napok kérdése, hogy átlássuk, jobban megismerjük új
környezetünket. Nagyon hamar képesek leszünk felfigyelni a jellegzetességekre.
Megtanuljuk megkülönböztetni egymástól az először még arctalan tömegnek tűnő,
örvénylő sokaság tagjait. Új barátokra, ismerősökre lelünk a többi utazó és a
helybeliek között is.
Figyeljünk azonban oda a csalókra és szélhámosokra!
Bármennyire is meglepőnek tűnhet, de vendéglátóinkhoz képest mi mesésen
gazdag nyugati turisták vagyunk. Az ázsiai idegenforgalomban is ugyanannyi
csibész akad, mint bárhol másutt a világon. Csakhogy ők jóval elszántabbak, jóval
rámenősebbek a nyugati bajkeverőknél. Hiszen ahol az emberek napi egy dollárból
élnek, ott valóságos főnyeremény, ha valamilyen megható mesével vagy ravasz
ügyeskedéssel ki tudnak csalni tőlünk tíz dollárt.
Nemsokára megtanuljuk megismerni az igazi rászorulókat. Új otthonunkban
valószínűleg nem az a legszegényebb, aki harsányan kiabálva rángatja a pólónk ujját
vagy megpróbálja az ölünkbe nyomni rettenetesen mocskos, bőrbeteg csecsemőjét.
Az ilyen durván rámenős, idegesítő koldusok alighanem valamilyen lelkiismeretlen
szervezet szerencsétlen rabszolgái. Legyünk bőkezűek és a lehetőségeinkhez mérten
támogassuk a szegényeket. Rúpiánk, bahtunk, dollárunk azonban ne a koldusmaffia
donjait gazdagítsa, hanem azokat, akiket talán valóban a mi adományunk ment meg
az éhhaláltól. Ha nem vagyunk biztosak a dologban, akkor utazótársainktól vagy a
megbízható helyi segélyszervezetektől megtudhatjuk, hol és hogyan segíthetünk a
legjobban.
AZ ELSŐ NAP NAGYON FONTOS
Alig néhány órával az érkezés után az utazó már eljut az új szálláshelyére. Az
itteni első benyomások nagyon fontosak. Szerencsére ezek többnyire kedvezőek. Új
otthonunk lehet egy turistaszállás vagy egy olyan helyi család otthona, akikről
tudjuk, hogy szívesen adnak szállást a messziről érkezett vendégeknek. Az ilyen
olcsó, de megbízható helyek sok városban egy helyen tömörülnek. Találunk itt
szállást, boltokat, éttermeket és mindenféle szolgáltatást. Az éttermek, a kávéházak
kiválóan alkalmasak arra, hogy megismerjük azokat a társainkat, akik korábban
érkezve már fontos tapasztalatokat gyűjtöttek. Két-három véleményt meghallgatva
sokkal jobban át fogjuk látni környezetünket. Jó tanácsokat kérhetünk és
valószínűleg kapni is fogunk. Megtudhatjuk, merre érdemes folytatni az utunkat.
Olyan friss értesüléseket szerezhetünk, amelyek csupán egy év múlva fognak majd
bekerülni a gondosan frissített útikönyvek legújabb kiadásába.
Az ilyen barátságos környezet segít abban, hogy minimálisra csökkenjen a
kultúrsokk hatása. Gyorsan feldolgozzuk a legelső kellemetlen benyomásokat, és
kinyílik a szemünk. Új barátainkkal felfedezőútra indulva megtanuljuk nemcsak
nézni, de valóban látni is a környezetünket. Elsajátítjuk az Út legfontosabb
szabályait. Első kézből értesülünk arról, hogy az adott helyen mit szabad és mit nem
szabad csinálni. Az egyik városban iható a víz, a másikban ugyanez életveszélyes
betegségforrás volna. Hamarosan tudni fogjuk, hogy az utcán árusított, ezernyi
ínycsiklandozó finomság közül melyiket kóstolhatjuk meg büntetlenül, és mi az,
amit jobb messzire elkerülni.
Ne a saját kárunkon tanuljunk! Vigyázzunk magunkra és a társainkra! Az ázsiai
utazás során szinte senki nem tud elkerülni egy-egy néha komoly, néha viszont
inkább csak mulatságos kellemetlenséget. Persze, amikor két napja nem tudunk
leszállni a vécéről, mert folyamatos hasmenésünk van, az akkor és ott cseppet sem
tűnik mulatságosnak. Később viszont… Hát, lesz mit mesélni. Az életük első
kalandjára vállalkozó utazók többnyire megdöbbenve hallgatják, hogy a tapasztalt,
vén vándorok a Himalája árnyékában vagy éppen az Andamán-tenger partján
milyen jókedvűen tudnak mesélni a nagy hasmenéseikről. Furcsa, de ez az egyik
közös élmény. Ha gondosan odafigyelünk arra, hogy mit eszünk és mit iszunk,
akkor nem lesz komolyabb bajunk. A hasmenést viszont nem lehet elkerülni.
Készüljünk fel rá. Indulás előtt beszéljünk az orvosunkkal, és állítsunk össze
magunknak egy nem túl nagy gyógyszercsomagot. Utunk első állomásán kérdezzük
meg a tapasztaltabb utazókat. Tudjuk meg, hol találjuk a megbízható orvosokat, és
mik a legjobb helyben kapható gyógyszerek. A hasmenésen többnyire gyorsan
túljutunk. Ha azonban nem múlnak el a tünetek, akkor feltétlenül forduljunk vele
orvoshoz. Ázsia elmaradottabb részein rendkívül súlyos betegségeket lehet kapni a
víztől. Ne kockáztassunk! A higiéniára, a kézmosásra odafigyelve elkerülhetjük,
hogy spirituális utazásunk valamilyen kisváros mocskos, megbízhatatlan
kórházában szakadjon félbe.
Viszont ne legyünk a hasmenéstől való félelem rabjai se! Kellő, de nem túlzásba
vitt óvatossággal élvezhetjük mindazokat a csodálatos dolgokat, amelyeket új
otthonunk kínál nekünk. Megkóstolhatjuk és megszerethetjük a kínai, az indiai, a
tibeti, a vietnámi, a thai vagy éppen a maláj konyha remekeit. Azokra is számos
meglepetés vár, akik itthon már megismerkedtek a kínai vagy az indonéz
különlegességekkel. A távoli országokban ugyanis egészen más ízük van az itthon
megkedvelt fogásoknak. Ezen ne akadjunk fenn, próbáljuk ki azt, ami érdekesnek
tűnik, és udvarias határozottsággal utasítsuk vissza azt, ami kiváltja a
nemtetszésünket.
 KEZDŐDHET A KALAND
Az első néhány nap sokasodó, kellemes tapasztalatai bizonyára feledtetik a
repülőút fáradalmait és a kezdeti zavarodottságot. Ami kezdetben zavarba ejtő volt,
az hamarosan lenyűgözővé válik. Már nem vagyunk egyedül, hanem olyan társak
vesznek körbe, akiket hasonló célkitűzés vezérel, mint minket. Míg otthon a
környezetünk gyakran nem értette meg álmainkat és vágyainkat, itt a többi utazó
pontosan oda tart, ahová mi magunk is. Ez a felemelő érzés megerősíti az
önbizalmunkat. Akik odahaza zavartan keresték a helyüket, azok most az ázsiai
forróságban megtalálják az útjukat. Néha mintha egy csodálatos álomba kerültünk
volna vagy éppen Az Ezeregyéjszaka egyik meséjébe. Ez nem a véletlen műve. Ne
felejtsük el, hogy azok a mesék olyan hősökről és hősnőkről szólnak, akik talán
éppen abban az országban éltek át csodálatos kalandokat, ahová mi is
megérkeztünk.
Az előbb már megnéztük, hogy mi okozhatja a kezdeti rosszkedvet,
zavarodottságot. Kellemetlen benyomásaink azonban akkor is lehetnek, amikor
kimozdulunk első menedékhelyünkről és hozzálátunk az ország alaposabb
megismeréséhez. Valószínűleg nem repülővel utazunk, hanem vonattal vagy
busszal, hogy az egyszerű emberek között derítsük fel a hétköznapok világát.
Ázsiában buszozni vagy felülni a világon egyedülálló, lenyűgöző indiai vasút
valamelyik szerelvényére elképesztően intenzív élmény.
Kezdetben talán zavaró, hogy mindig mi kérünk tanácsokat a tapasztaltabb
utazóktól, de nemsokára majd fordul a kocka. Egy idő múlva már nemcsak
bronzbarna bőrünk jelzi, hogy hosszú időt töltöttünk Ázsia csiszolt réztükörként
ragyogó napja alatt, de a többiek mind gyakrabban fognak hozzánk fordulni, ha
útmutatásra van szükségük. Soha ne felejtsük el, hogy milyenek voltak saját első
élményeink. Az út során összegyűjtött tudásunkat ugyanúgy osszuk meg később
induló társainkkal, ahogy pénzünkkel segítünk új otthonunk rászorulóin.
Sose adjunk kevesebbet annál, mint amit kaptunk.
Miközben vonatunk vagy buszunk hol gyorsan, de inkább lassan halad velünk,
olyan dolgokat is meglátunk, amelyekről hallgatnak az úti filmek. Ne essünk
kétségbe a szegénységet és a nyomort látva! Ne háborodjunk fel, ha azt látjuk, hogy
az itteni emberek egészen más szabályok szerint élnek, mint mi! Nem a mi
feladatunk, hogy letépjük a muszlim asszonyok arcát eltakaró kendőt. Tiszteljük
vendéglátóink szokásait és hagyományait. Ne gondoljuk azt, hogy valami feltétlenül
jobb, csak azért, mert otthon ahhoz vagyunk szokva! Vannak helyzetek, amikor
magunkban kell tartanunk a véleményünket. Ne sodorjuk veszélybe az úton se
magunkat, se társainkat! Egy amerikai turistát talán kiment a nagykövetsége, ha
valahol az afgán határvidéken a szókimondása miatt bezárják a rendőrség cellájába.
Mi legyünk nála sokkal óvatosabbak, mert értünk vagy a szegényebb országból
érkező társunkért valószínűleg nem küld helikoptert vagy határozott fellépésű,
nagydarab férfiakkal teli terepjárót a külképviseletünk.
 AZ ÚJ BARÁTOK KÖZÖTT NÉHA SÍRNI IS FOGUNK
Egy idő múlva már nem szúrja annyira a szemünket a szegénység. Ez nem azt
jelenti, hogy megkérgesedett a szívünk. Nem is arra utal, hogy érzéketlen, gonosz
emberré váltunk. Valójában mi történt?
Csupán annyi, hogy most már látjuk is magunk körül a valóságot. Felismerjük
azt, hogy ami nekünk borzasztó nyomornak tűnik, az az ott élőknek valójában
egyszerű hétköznap. Egy idő múlva meglátjuk azt, hogy azok az emberek, akiknek a
mi nyugati elképzeléseink szerint sírniuk és zokogniuk kellene, valójában boldogok.
Sokkal boldogabbak, mint azok az ismerőseink, akiket magunk mögött hagytunk
távoli szülőföldünkön.
Talán képesek leszünk arra is, hogy megtanuljuk, miként örülhetünk ugyanúgy az
élet apró ajándékainak, ahogy azt a távoli hegyvidéki vagy tengerparti falvak népe
teszi. Az elején persze ez nehéz lesz. Sok olyan utazó akad, aki a megérkezése után
napokig nem bírja kitenni a lábát a biztosnak tűnő menedékhelyről. Segítsünk
nekik! Mutassuk meg, hol ragyog varázslatos ösvényük következő gyémántja, ami
erővel, magabiztossággal és derűvel töltheti el őket! Közben mi, ahogy haladunk az
utunkon, egyre inkább érezhetjük, ahogy megváltozunk. Még azok is számos új
barátot, útitársat találnak, akik otthon magányosak voltak. Ahogy feltárul előttünk
Ázsia, úgy nyílunk meg mi is. Napokon keresztül vonatozunk, hosszú órákon
keresztül zötyögünk a távolsági buszokon, és közben pontosan ugyanazt tesszük,
amit európai őseink száz vagy kétszáz évvel ezelőtt tettek volna hasonló helyzetben.
Beszélgetni kezdünk útitársainkkal.
Eszünkbe sem jut, hogy elbújjunk egy vaskos könyv mögé, fejhallgatóval
dugaszoljuk be a fülünket, vagy sötét napszemüveggel vakítsuk meg magunkat.
Ezen nincs is miért csodálkozni. A nagybetűs Utazás egészen más, mint amikor
reggelente iskolába vagy munkába ingázunk. Minden pillanata valamilyen izgalmas
felfedezést, új látványt, új tapasztalatot, új találkozást ígér. Nézzük meg, kik utaznak
velünk! Sokan ugyanazon az úton járnak, mint mi. Közösek az élményeink, és
gyakran közös célok vezetnek.
Velünk utaznak a helybeliek is. Lehet, hogy az első pillanatban, az első néhány
nap során nyelvi nehézségeink lesznek. Nem értjük, amit mondanak, és ők sem
nagyon értik azt, amit mi válaszolunk. Aztán, ahogy forognak a kerekek, ahogy
gyűlnek a kilométerek, különös dolgot tapasztalunk. Lehet, hogy a szavak nagy
részét most sem értjük, mégis beszélünk, beszélgetünk a mellettünk ülővel. Ebben
nagy szerepet játszik az, hogy az ázsiai emberek jelentős része rendkívül nyitott és
őszintén kíváncsi. Ránk és a nagyvilágra is. Ráadásul itt még nem veszett el a
beszélgetés ősi művészete. Ha leülnek egymás mellé a vonaton, buszon, a legtöbben
azonnal szóba elegyednek. Lehet, hogy csupán a legalapvetőbb témákat beszélik
meg. Mi a neved? Honnan jössz? Hová tartasz? Milyen közösség gyermeke vagy?
Milyen a családod? Élnek a szüleid? Sok testvéred van?
 Ha azonban behunyt szemmel megismételjük ezeket a kérdéseket, akkor
rájöhetünk arra, hogy pontosan ezeket kell feltennünk, ha meg akarunk ismerni
valakit. Alapvető, ősi bölcsesség lakozik ezekben a kérdésekben. A buszokon és a
vonatokon nyoma sincs távolságtartásnak. Az idős nénik és bácsikák ugyanolyan
szívesen elegyednek szóba velünk, mint a jókedvű fiatalok.
Lehet, hogy életünkben itt tapasztaljuk először, milyen hatalma van az emberi
névnek. Járjunk bár Indiában, hajózzunk a Sárga-folyón vagy éppen a Mekong
deltájában, egészen biztos, hogy bemutatkozunk. Lehet, hogy beszélgetőtársunk
semmi mást nem fog megérteni az egészből, de a nevünkre emlékezni fog. Órákkal,
napokkal vagy hetekkel később, amikor célba ér, és elmeséli a szeretteinek, hogy mi
történt vele útközben, úgy mondja ki a nevünket, mint egy varázsigét. Hiszen
megismert egy embert a távoli, ismeretlen, misztikus, titkokkal teli Európából!
Meglehet, ha új barátunk egy apró faluból vagy egy szűkebb közösségből
érkezett, egy olyan helyről, amelynek tagjai nem nagyon járnak ki a nagyvilágba,
akkor találkozásunk évét a mi nevünkkel fogják jelölni. Ez volt az az év, amikor
Ahmed, vagy Lál, vagy Cao találkozott a buszon azzal az angrézível. Azzal a
frankkal, azzal a gveilóval. Olyan emberek is tudni fognak a létezésünkről, akikkel
személyesen sohasem találkoztunk, akik csak az utazásunk történetét hallgatták.
Amikor helybeli útitársunkat megajándékozzuk a nevünkkel, cserébe számos
dolgot kapunk. Ő is mesél. Mert rengeteg dolgot el akar mondani magáról. Azt
akarja, hogy megismerjük. Hogy emlékezzünk rá. A férfiak határozottan és
rámenősen teszik ezt. A nők kezdetben kicsit tartózkodóbban és visszafogottabban.
Amikor azonban valamicskét felszabadulnak, egészen a végállomásig szóval
tartanak. Ha ketten-hárman is beszélnek hozzánk, akkor megtörténhet, hogy
elfeledkeznek arról, hogy mi nem értjük a szavukat. A harsány, jókedvű mesélés
folyama azonban minket is magával ragad. Mosolygunk, amikor a többiek
mosolyognak. A homlokunkat ráncoljuk, amikor ők is azt teszik.
Megosztjuk egymással az ételünket és az italunkat. Elővesszük a
fényképezőgépünket, az okostelefonunkat, és a parányi képernyőn megmutatjuk az
út során készült képeket. Addig fognak piszkálni minket, míg valahonnan elő nem
kotorjuk az egyik régi családi fotónkat. Ekkor részletesen el kell magyaráznunk,
hogy ki kicsoda. Pontosan érteni fogják, még akkor is, ha egy számukra teljesen
ismeretlen nyelven beszélünk. Cserébe ők is előveszik a saját fényképeiket. Néha
megsárgult, fekete-fehér felvételeket, máskor meg összehajtogatott A4-es, színes
nyomatokat. Mi is érteni fogjuk, hogy a képen ki kicsoda. Ragaszkodnak ahhoz,
hogy lefényképezzék, ahogy ott ülnek mellettünk és a kezünket fogják.
Amikor pedig eljön a leszállás ideje, útitársaink szedelőzködni kezdenek, és úgy
fogjuk érezni, mintha régi barátainktól váltunk volna el. Ott állnak a megállóban, és
integetnek, amikor mi továbbgördülünk, később pedig jó darabig fürkésző
tekintettel bámulják az országúton elsuhanó távolsági buszokat. Azt remélik, hogy
akár egy pillanatra is, de megpillanthatják európai barátjuk arcát.
Minket keresnek…
 I. rész

India csodái
Indiában éjszaka, egy falu széléről felpillantva az égre úgy érezhetjük, hogy csak
a karunkat kell kinyújtanunk és megérinthetjük a végtelent, a természetfölöttit, az
istenit.
Már az első nyugati felfedezők is felfigyeltek arra, hogy az Indus és a Gangesz
gyermekei milyen sok, közel harmincmillió istent imádnak. A világ második
legnépesebb országának lakossága hét nagyobb vallás, a hinduizmus, az iszlám, a
buddhizmus, a kereszténység, a szikh hit, a dzsainizmus és a zoroasztriánus híve. E
közösségeken kívül százezrével élnek olyan hívők, akik valamilyen csodatévő
guruban vagy éppen a legősibb törzsi istenségben hisznek.
Az itteni népek és törzsek szemében nem különül el egymástól az istenek világa
és a hétköznapi élet. A misztikum és a természetfeletti olyan erősen átjárja a
hétköznapokat, hogy a nyugati embert elképesztő jelenségek Indiában teljesen
természetesnek tűnnek. Szép példa erre, ahogy a kontinensnyi méretű ország lakói a
születésüktől egészen a haláluk pillanatáig kikérik és átélik a természetfeletti erők
tanácsát, útmutatását. A bazárok forgatagában a cipő- vagy a textilárusok mellett ott
találjuk a jósokat, a jövendőmondókat is. Még a legkisebb boltocskában is
elhelyezik valamelyik védelmező istenség szobrát. Bármerre járunk, érezni fogjuk a
füstölők csodálatos illatát. A spiritualitás ugyanis mind a mai napig meghatározza az
élet valamennyi mozzanatát.
Kevés olyan ország akad még a világon, ahol ilyen sok ősi hagyomány, szokás,
szent hely és misztikum vár az útkeresőre, mint itt. Az utazó gyakran a bőség
zavarával küszködik. A spirituális helyek vándora néha ugyanúgy zavarba jöhet,
mint a hotelek, a bazárok és az olcsó bóvliboltok Bermuda-háromszögében
fuldokló, kétségbeesett turisták. Olyankor érdemes megnézni, mit csinálnak a
helybeliek.
Ez a fejezet arra invitál, hogy megismerjünk néhány megható, ősi szokást, szent
helyet, különös hagyományt, titokzatosnak látszó, zárt vallásos közösséget. A
csillogó, patyolattiszta templomok márványmedencéje mellől átkerülünk a világ
egyik legősibb spirituális központjának folyópartjára, ahol a félelmetes külsejű
szerzetesek szigorú tekintete előtt milliók tisztulnak meg életük bűneitől.
 Az isteni anya ölelése
„A szeretet az egyetlen orvosság, ami képes meggyógyítani világunk bajait!”
– Ammá –
Indiában megszámlálhatatlanul sok istenséget imádnak az emberek. Bár a papok
szerint a nagy Brahma teremtette meg a valóságot, sok egyszerű indiai viszont úgy
gondolja, hogy a világegyetem a legfőbb istennő méhéből született meg. Amikor
meghajolnak az élő istenségnek tekintett asszony előtt, azzal az egész
világegyetemet átfogó isteni tudatot imádják. Az ilyen hatalom számára semmi sem
lehetetlen. Így, ha úgy akarja, egy élőlényben, egy betegnek látszó, újszülött
kislányban is megjelenhet az emberek világában. A földrésznyi méretű országban, a
világ legnagyobb demokráciájában számos szentet, gurut, vallási vezetőt tisztelnek.
Közülük azonban talán egyetlenegy sem akad, akit olyan nagy szeretet venne körbe,
mint a mesés Kerala leghíresebb leányát, a szeretetet adó Ölelő Anyát.
Ammá immár évtizedek óta majdnem minden nap emberek ezreit öleli magához.
Végtelennek tűnő sorok kígyóznak az alacsony, hosszú fekete hajú, hagyományos
keralai ruhát viselő asszony előtt. A hívők egymás után egy-egy rövid, de
felejthetetlen pillanatra átélhetik a csodát. Megérezhetik az istenek erejét, mert az
Anya őket is átöleli.
Ellentétben más szent emberekkel Ammá, vagyis Mátá Amritánandamají csupán
két dolgot ad. Ezek egyike mindenki számára azonnal, könnyen felfogható, míg a
másik miatt hosszú évek óta vitáznak a hívők, a szkeptikusok, az újságírók és a
papok. Az Ölelő Anya ugyanis boldogságot és egy kívánság valóra válását ígéri.
Egészen pontosan ezt nem maga Ammá mondja, hanem a sorban állók
számítanak erre. Szilárd meggyőződésük, hogy a villámcsapással felérő erejű ölelés
őket is ugyanolyan boldoggá teszi, mint előttük azt sok millió szerencsés
kiválasztottat, akik részesülhettek ebben a csodában. Szinte valamennyien abban
reménykednek, hogy az ölelés pillanatában Ammá földöntúli hatalma valóra váltja
egy kívánságukat.
Ahogy lassan, lépésről-lépésre halad a sor, a fehér ruhába öltözött várakozók
lehajtott fejjel, töprengő arccal merednek a semmibe. Legtöbben a nagy
kívánságukat memorizálják. Kevesen kételkednek abban, hogy Ammá ölelése
valóra váltja álmaikat, de sokan hallottak azokról, akik a legutolsó pillanatban
megfeledkeztek arról a kívánságról, ami miatt magukra vállalták a hosszú utat, és fél
Indiát vagy éppen a fél világot beutazva eljöttek ide, a távoli Amritapuriba. Ahogy
magához ölelte őket Ammá, a rájuk zúduló boldogság pillanatában semmivé
foszlottak a gondosan előkészített tervek. A hívő ekkor azt kérte a csodatévőtől,
amire valójában vágyott. És ennek néha semmi köze sem volt ahhoz, amit az előző
este megbeszéltek a férjével vagy a szüleivel.
A boldogság pillanatában szinte mindenki csupán önmagával foglalkozik.
A GYÉMÁNT ÉS A SZERETET FÖLDJÉN
Az Ölelő Anyát hívei számos néven tisztelik. Ezek közül a „mátá” a
legbensőségesebb. A hívők számára Ammá nem egyszerűen csak anyafigura. Ő a
halhatatlan boldogság anyja. Kerala leghíresebb leánya óriási népszerűségnek
örvend az egyszerű emberek, de India vezető politikusai és a legbefolyásosabb,
leggazdagabb honfitársai körében is. A politikai pártállástól függetlenül sokan kérik
az áldását.
Kerala India délnyugati részén, az Arab-tenger partján fekszik. A helybeliek
„Isten saját országának” nevezik ezt a gyönyörű, napfényben fürdő, gazdag
tartományt. A tagállam gazdagsága három dologra vezethető vissza. Erős az
idegenforgalom, fejlett a mezőgazdaság, a fűszertermesztés és világhírű a keralai
gyémántművesség. Az itteni alacsony, sötét bőrű, göndör hajú emberek talán még az
indiai őslakosság, a dravida törzsek leszármazottai. Az idelátogatót meglepheti a
keralaiak csendes jókedve, az arcukon ragyogó széles mosoly. Barátságosak és
elégedettek az életükkel.
Ammá otthonát és a körülötte kialakuló gazdag és befolyásos közösség
főhadiszállását legegyszerűbben valamely közeli nagyvárosból, Kochinból vagy
Thiruvananthapuramból (Trivandrum) lehet megközelíteni. A kiváló autóúton
gyorsan halad a busz. Közel van az óceán. Az utazó kókuszpálmák között suhan, és
ha megáll pihenni, válogathat a halászok frissen fogott zsákmányából. Akkor is jó
úton haladunk tovább, amikor lefordulunk a nagyvárosokat összekötő főútvonalról.
A pálmafák árnyékában, a csatornák mentén apró, takaros házakat láthatunk.
Buszunk hindu szent helyek és keresztény templomok előtt döcög el. Keralában
ugyanis igen befolyásos vallás a kereszténység is.
Indiában nem kevesen az ősi anya csodatevő megtestesülésének, avatárjának
tartják Ammát. Sikere és gazdagsága természetesen kivívta sokak ellenszenvét és
irigységét. Nem kevesen vitatkoznak azon, hogy mi lehet a titka. Akad, aki
boszorkányságot vél felfedezni, mások csodálatos képességeit az isteni hatalom
megnyilvánulásának tartják. Hívei szemében azonban ő mégiscsak a földöntúli
boldogság forrása. Olyan szeretet árad belőle az egész emberiség iránt, hogy attól
elmúlik a bánat, megszűnik a szenvedés és helyreáll a béke.
Az autóút a csatorna partján ér véget. Mintha csak eljutottunk volna a
hétköznapok világának határára. Innen gyalog kell folytatnunk az utat. Az év nagy
részében perzselően süt a nap. Aki akar, az csónakon kel át a folyón, aki pedig nem
fél egy kis gyaloglástól, az a csatorna fölött átívelő korszerű hidat is választhatja.
Felérve a hídra, megdöbbentő látvány tárul a szemünk elé. Az indiai vidéken
nagyon ritka dolog a magas épület, az emeletes ház. Ammá központjában azonban
éppen ilyen toronyházak, az erő, a magabiztosság bástyái emelkednek a pálmafák
közül az ég felé.
A hídon átsétálva nem nehéz megismerni a hívőket. Sokan közöttük külföldiek.
Ruhájuk az Indiában megtelepedett útkeresők és az Ammá-hívők öltözékének
sajátos, színpompás keveréke. Az indiai hívők nagy része fehér ruhát visel. A
kapuhoz érve tábla figyelmeztet minket arra, hogy bent ne fényképezzünk. Belépve
óriási nyüzsgés fogad. Meglepő az indiaiak és a külföldiek külseje és viselkedése
közötti eltérés. A közösség központja ugyanis nem csupán vallásos zarándokhely,
hanem elismert állami oktatási létesítmény is. Külön főiskola működik itt a
lányoknak és egy másik, egyetemi szintű oktatást nyújtó létesítmény a fiúknak.
Határozott külsejű, vasalt szövetnadrágot, fényesre tisztított cipőt és hosszú ujjú
inget viselő indiai fiatalemberek sietnek a következő szemináriumra vagy előadásra.
Informatikát tanulnak az egyetemen.
Körülöttük pedig ott nyüzsögnek a külföldi hívők, látogatók, a csodára éhes
utazók. Ammá tanításai összhangban állnak a hindu hitvilággal és a Védákkal.
Alapjuk az örök, mindenre kiterjedő Törvény, a Szanátana Dharma. Követői
egyszer majd – miután szívükből kihalt a vágyakozás, és felismerték minden
teremtett lélek egységét – talán ki tudnak lépni az újjászületés örök körforgásából.
Megismerik az igazi boldogságot.
EGY NAGY CSALÁD
A közösség tagjai együtt étkeznek. Ez talán nem tűnik nagy dolognak, de itt,
Indiában, a még ma is élő szigorú kasztrendszer hazájában ez bizony forradalmi
elgondolás. Aki beáll a sorba az ebédlőben, az hátat fordít az ősi kasztrendszernek,
és adott esetben hajlandó elviselni az ezért járó megtorlást. Értetlenkedő környezete
haragja persze csak kint, a falakon kívül fenyegeti, mert bent, az ásramban mintha
nem lennének kasztok.
 Ammá otthona sok mindenben hasonlít egy szelíd kolostorra, de mégsem az. Az
itt otthonra találókat brahmacsáriknak nevezik. Előző életükhöz képest sok
mindenről le kell mondaniuk. Szigorúan tilos az alkohol, a dohányzás és a
kábítószer-fogyasztás. A nemiség túl erősen az evilági élethez kötné a
brahmacsárikat, ezért ezt erősen korlátozzák. A szexualitás csak a házaspárok
számára megengedett, de még nekik sem javasolt. Az itt élők keveset alszanak. Úgy
vélik, a megvilágosodás útján haladva napi néhány óra alvás éppen elég. Alvás
helyett hosszú órákat töltenek meditációval, és mindenkinek ki kell vennie a részét a
munkából is. A munka lehet irodai elfoglaltság, tolmácsolás, de a legkeményebb
fizikai erőpróba is. A vécék megtisztítása pedig az alázat felmérésére alkalmas. A
lelki fejlődést a közös éneklés, a dzsapa is biztosítja. Az ásram lakói hetente egyszer
összegyűlnek, hogy megerősítsék az összetartozás, a testvériség érzését. Ez a
szatszang szertartása. Közösen énekelnek és olyan közismert szövegeket olvasnak
fel, mint a Bhagavad Gítá. Hasonló szertartásra és közös meditálásra már
Budapesten is sor került.
A közösség konyháján senkinek sem kell fizetni az ételért és a vízért. Indiában ez
nagy szó, hiszen még mindig sokan küszködnek az éhezés rémével. Délben hosszú
sor áll az étkezde ajtaja előtt. Ez ugyanaz a tágas és világos csarnok, ahol Ammá
fogadja a hívőket. Az ételt az indiaiak szája íze szerint készítik el. Húsmentes,
ízletes és tápláló, de igencsak fűszeres. Az egyetemisták nem itt esznek, nekik külön
étkezdéjük van. Az ételosztásra mégsem csak a külföldi hívők várakoznak.
Folyamatosan tart az építkezés, és az indiai munkások is ide jönnek enni.
A külföldieknek persze nem kell beérniük az indiai konyhával. Nekik külön
berendeztek egy nyugati kantint is, ahol viszont már fizetni kell az ételért, a
különlegességekért. Itt helyben készült csokoládét, édességet, gyümölcslevet és
szénsavas üdítőitalokat is lehet kapni. Elméletileg a kávé és a tea is a tiltólistán volt,
de a külföldiek étkezdéjében lehetett kávézni. Azok, akik már hosszú hónapok óta
élnek itt, szívesen étkeznek a nyugatiak szegletében. A látogatók és a vendégek is itt
szoktak letelepedni, ezért aztán ezen a helyen folynak a legérdekesebb
beszélgetések. A külföldiek átvették az indiaiak nyitottságát. Ugyanolyan szívesen
szóba elegyednek bárkivel, mint vendéglátóik. A fő téma természetesen az, hogy
merre jár Ammá, milyen volt az ölelése, illetve az újonnan jöttek esetén, hogy
milyen lesz a csoda.
Mert bizony ez a legfontosabb. Vannak azok, akik már részesültek a csodában,
akiket magához ölelt az Anya. Mosolyogni való emberi gyarlóság, de ők mintha
többre tartanák magukat azoknál, akik még csak várják, hogy átélhessék életük talán
legkülönösebb pillanatát. Hiába ölel magához a közösség vezetője minden nap sok
ezer embert, nem kerülhet mindenki sorra. Ammá gyakran utazik. Előfordul, hogy
hosszú hónapokig nem tud visszatérni Amritapuriba. Ilyenkor nagyon sokáig kell
várnia annak, aki itt, a közösség központjában akarja megkapni az ölelést.
AZ ÓCEÁN LEÁNYA
 Ammá 1953-ban született egy parányi halászfaluban, Parajakadavuban. A
halászok közösségében senkinek sem könnyű az élete. Tizenhárom testvére közül
öten születésükkor vagy még csecsemőkorukban meghaltak. A férfiakra ugyanolyan
kemény munka vár, mint a nőkre. Míg az asszonyok a gyerekeket nevelik, a földet
művelik és a háztartást vezetik, addig férjeik és fiaik hajóikkal és hálóikkal kint
járnak az óceánon. Megélhetésük és néha az életben maradásuk is a sors kegyén
múlik. Egy erősebb vihar tragédiákat okozhat. A szétszakadó hálót csak drága
pénzért lehet pótolni, és a tengerbe vesző halászok életét senki sem adhatja vissza.
Az özvegyekre és családjukra ínséges idők és szenvedés vár. Ilyen körülmények
között többnyire csak a legerősebbek maradnak életben.
Ammá, vagyis ahogy gyermekkorában hívták, Szudhámani nem tartozott az erős,
életrevaló újszülöttek közé. A falusiak nem sok jót jósoltak neki. Alacsony kasztból
származó szüleit meglepte és bizony el is szomorította az, hogy kislányuk annyira
satnyának tűnt. Ugyanakkor ezek az egyszerű emberek nagyon meglepődtek azon,
hogy születésekor Szudhámani nem sírt, hanem mosolygott.
Ezenfelül bőre egészen sötétkék színűnek tűnt. A hívő hinduk pontosan tudják,
hogy legnagyobb isteneik földi megtestesülései voltak ilyen kék színűek.
A különös árnyalat azonban hamarosan elmúlt, a kislány viszont továbbra is
igencsak meglepően viselkedett. A szülők félelme alaptalannak bizonyult. A kis
Szudhámani egészséges, erős gyerek lett. Eltérően azonban a többi helybeli
kislánytól, ő nem nagyon szeretett játszani. Nemsokára már az egész falu tudta róla,
hogy mélyen vallásos. A halászok és a többi gyerek is fültanúja lehetett annak,
ahogy szent énekekkel fordul az égi hatalmak felé.
A szülei azonban nem örülhettek túl sokáig gyermeküknek. Felmérgesítette őket
az, hogy a kislány túlzottan is adakozó. Bár maguk is igencsak ínséges időket éltek
át, a kis Szudhámani kevéske ennivalójukat gyakran megosztotta az éhezőkkel. Sőt,
még attól sem riadt vissza, hogy az indiai társadalom számkivetettjeinek, a
kasztokon kívül létező érinthetetleneknek is segítsen. Ez nagy felháborodást váltott
ki a hívő hinduk körében, akik számára a kaszt a hagyományaik egyik legszentebb
részének számít.
Amikor Szudhámani eljutott a felnőtté válás küszöbére, a faluban mind többen
figyelték gyanakvással. Akadt, aki kicsit tartott tőle, míg másokat csodálattal töltött
el az ifjú nő erős hite, vallásossága és odaadása. 1977 márciusában böjtölni kezdett.
Rengeteget meditált és imádkozott, majd hamarosan látomásai támadtak. Ezt
követően egyre többen figyeltek oda a szavára. Úgy érezték, különös boldogító erő
árad belőle. Mind többen gondolták azt, hogy ez az egyszerű falusi lány mintha
Krisnára hasonlítana!
Míg fiatalkorában csupán néhány hívét ölelte magához, majd kezdetben is csak
hetente három alkalommal fogadta az ölelés csodájára várókat, később a
boldogságot keresők átölelése nehéz, megerőltető fizikai feladattá vált. Ammáról
tudni lehet, hogy volt olyan nap, amikor 50 000 embert ölelt magához. Előfordult,
hogy néha húsz órán keresztül fogadta megszakítás nélkül csarnokában az elé
járulókat. Hívei megpróbálták felmérni, hogy hány embert ölelt magához élete
során. A számítások szerint az Ölelő Anya érintése az elmúlt negyedszázad során
több mint harmincmillió embertársunkat tette boldogabbá.
A hetvenes évek közepére a híveiből kialakult a Mátá Amritanandamaji
közössége. Ennek a közösségnek egy gyülekezőhelyre, egy spirituális, de világi
központra is szüksége volt. 1979-ben megalapították Ammá ásramját. Ezt a helyet
ma már a legtöbben Amritapuri néven ismerik. Amritanandamajiban az évtizedek
folyamán gyorsan fejlődő, erős és befolyásos közösség alakult ki Ammá körül,
akinek a népszerűségét az is mutatja, hogy szülőföldjén még egy vonatot is
elneveztek róla. Az Ölelő Anya számos módon segíti a nélkülözőket és a
rászorulókat. Külföldi hívei bőkezűen elhalmozzák adományokkal. Ebből a pénzből
több mint 35000 házat építettek az otthontalan családok számára.
A komplexum közepén viszont még mindig ott áll az a parányi kunyhó, ahol
annak idején Ammá megszületett. Itt, a Kilariban fogadta először az ölelésért
hozzájáruló híveit. Azok a zarándokok, akik már részesültek az ölelés csodájában,
és később újra meg újra visszatérnek az Anya ásramjába, nem mulasztják el, hogy
felkeressék a kunyhót, és ott meditálva mondjanak hálát az őket ért csodálatos
élményért.
A nyolcvanas évek elejétől fogva Ammá tanításait egyre jobban megismerte
egész Kerala, egész India és a nagyvilág is. Nyugatról mind többen látogattak el az
új központba, hiszen ebben az időben Európában és Észak-Amerikában is nagyon
sokan fordultak a keleti bölcsesség és a jóga irányába. Ammá tanításai könnyen
felfoghatóak, üzenetük világos. Arra tanítja követőit, hogy szabaduljanak meg a
büszkeségüktől, a beképzeltségüktől, viselkedjenek egyszerűen, nyíljanak meg a
szeretet előtt.
SZERETET, BÉKESSÉG ÉS NYUGALOM
Ammá tisztában van azzal, hogy messziről jött, külföldi hívei gyakran csak kevés
időt tölthetnek Indiában. Megbecsüli azokat a zarándokokat, akik rengeteg időt és
erőt szántak arra, hogy ellátogassanak a távoli Keralába. A közösség szeretné
elkerülni, hogy bárki is csalódottan távozzon. Éppen ezért megkönnyíti a külföldi
hívek dolgát. Nekik nem kell hosszú órákon vagy akár napokon keresztül is sorban
állniuk azért, hogy Ammá megölelje őket. Ha a külföldi látogató nem tudja kivárni a
hosszú és megerőltető sorban állást, akkor az ügyfélszolgálattól kérhet segítséget.
Elintézik számára, hogy egy meghatározott időpontban a sor elejére állhasson. Az
Anya szívesen megválaszolja az érkezők kérdéseit. Tanácsadói lefordítják neki
anyanyelvére, amit az idegenek mondanak. Mielőtt beállnánk a sorba, le kell adnunk
a fényképezőgépünket, a szemüvegünket és a mobiltelefonunkat. A biztonsági
ellenőrzés szigorú, de nem barátságtalan. A hívei gondosan őrzik az Ölelő Anyát.
Mielőtt sorra kerülnénk, levesszük a cipőnket. Amikor eljön a nagy pillanat, az anya
egyik segítője megfogja a kezünket és odavezet hozzá.
 A közösség tagjainak nem kell feladniuk eredeti vallásukat. Nem kötelező a hindu
szent szövegek tanulmányozása sem. Nem új hitet kapnak, hanem tanításban
részesülnek.
A külföldi hívők és látogatók számára jól működő információs központot
rendeztek be. A kommunikáció legfontosabb nyelve az angol, de ha valaki nem ért
ezen a nyelven, akkor az önkéntes munkát végző segítők megkeresik az egyik
honfitársát, aki anyanyelvén mondja el neki a legfontosabbakat. Az európaiak indiai
ruhát hordanak vagy legalábbis olyasvalamit, amiről azt hiszik, hogy indiai.
Kisgyermekes családok ugyanúgy akadnak közöttük, mint nyugdíjas hölgyek. Van,
aki csak néhány napra látogat ide, mások ideköltöznek és akár éveken keresztül is itt
élnek. Részt vesznek a szertartásokon, részt vállalnak a munkában és megpróbálják
viszonozni mindazt a jót, amit az Ölelő Anyától kaptak. A külföldieket külön
épületben szállásolják el.
Amikor ott jártam, magyarokkal nem találkoztam, de meglepett, hogy milyen sok
német él az ásramban. Míg a skandináv országok elsősorban idősebb hölgyek
csapataival képviseltetik magukat, addig Németországból egész családok érkeztek
ide. Megható látvány nézni, ahogy egy bronzvörösre barnult, kopaszra nyírt és
tetovált apuka tolja a babakocsiban kislányát, miközben felesége kézen fogva vezeti
mellettük a nagyobb gyermeket. Az apa gót betűs tetoválásai és a félelmetes
koponyák jól mutatják, hogy nagy utat járt be, mielőtt megérkezett volna ide.
Szívesen elmeséli, hogy már fél éve élnek itt és még egy jó darabig nem tervezik
azt, hogy hazatérjenek.
Miért?
Mert az Ölelő Anya otthonában nyugalom van és béke. Egy olyan közösség tagjai
lehettek, amelyik odafigyel rájuk. Senki sem magányos. Mindenki hasznos lehet. Ha
valakinek káros szenvedélyei vannak, itt megpróbálják leszoktatni róla. Jó páran
akadnak, akik ebben az ásramban találnak menedéket egy olyan külvilág elől, ahova
képtelenek voltak beilleszkedni. Ami pedig a legfontosabb, elfogadva a szeretetet,
maguk is képessé válnak arra, hogy szeretetet sugározzanak, és ezzel boldogabbá
teszik saját magukat és a környezetüket is.
 Siva szent városa: Benáresz
„Benáresz nemcsak egy város, hanem maga az egész világegyetem!”
– Indiai közmondás –
Ha valaki elszánta magát arra, hogy spirituális felfedezőútra induljon Indiába,
akkor semmiképpen sem kellene kihagynia Váránaszí, vagy közismertebb nevén
Benáresz magával ragadó, elképesztően látványos és talán nem is teljesen evilági
városát. Ugyanakkor senkinek sem javaslom, hogy zarándokútját ebben a városban
kezdje. Váránaszí csodálatos hely, ám egyben elképesztően szilaj és vad. Csak akkor
menjünk Váránaszíba, ha már elég erősek vagyunk ahhoz, hogy ne sírva,
szilánkokra hasadva meneküljünk erről a csodálatos, de néha bizony félelmetes
helyről. A város ritmusa egészen elképesztő. Kicsiben megtaláljuk itt egész Indiát,
vagy, ahogy egy hívő hindu mondaná, az egész világegyetemet. Számára Váránaszí
a világ legszentebb pontja. Nem akad még egy hely Indiában, ahova folyamatosan
olyan sok zarándok érkezne, mint ide. Az embertömeg egész egyszerűen lehengerlő.
Elképesztően nehéz magányos helyet találni. A folyóparton, az utcákon, a
sikátorokban néha szinte lépni sem lehet. Elemi erővel zúdulnak ránk India színei,
hangjai és illatai. Amit tapasztalunk, az néha már túl sok. Időnként be kell csukni a
szemünket, be kell fogni a fülünket, hogy képesek legyünk elviselni a rengeteg
élményt.
 Talán hasznosabb először megbarátkozni az indiai hétköznapokkal, a
nagyvárosok sajátos ritmusával, lüktetésével, mielőtt ide jönnénk. Ha a megfelelő
pillanatban, testben és lélekben felkészülve lépünk a szent város földjére, akkor
olyan élményben lesz részünk, amit életünk végéig emlegetni fogunk. Váránaszí
utunk fontos, de nehéz állomása. Megváltoztatja, a saját képmására formálja az
utazókat. Idelátogatva mély, eleven képet alkothatunk India ezernyi árnyalatáról,
ezernyi formájáról és arról a rengeteg istenségről, akit a helyi hívők tisztelnek.
SIVA SZENT VÁROSA
Uttar Pradés tagállam legjelentősebb spirituális központját a hatalmas és
félelmetes istenségnek, Sivának szentelték. Ritka az a pillanat, amikor ne
tolonganának tömegek a folyó partján. A hívő hinduk úgy vélik, hogy Váránaszí az
idők kezdete, a világ megteremtése óta létezik. Szinte biztos, hogy eleven szívként
több mint háromezer éve folyamatosan dobog a Gangesz nyugati partján. A Kr.u. 8.
században került sor a település történetének legfontosabb eseményére. Váránaszí a
Siva kultusz egyik legfontosabb központjává vált. Ebben az időszakban több
mozgalom is törekedett a hinduizmus megújítására. A híres reformer, Sankarácsárja
útmutatása alapján a környék népe a számtalan hindu istenség közül mindenekelőtt
Sivát kezdte el imádni. Az ősi város mindig is különösen fontos, erős spirituális
töltetű helynek számított. Olyan találkozási pontnak, ahol titokzatos módon
összeért, de legalábbis egymás mellett létezett a halandók és a földöntúli erők
világa. A Kásí Khanda legendája szerint egykor valamennyi jelentősebb hindu
istenség együtt lakott a városban. Ebben a korszakban Siva még nem emelkedett ki
közülük. Nemigen létezik még egy olyan vallás, amelynek istenségeivel
megtörténhetett volna az, ami a Váránaszíban élő égi hatalmakkal történt. A város
ura Divodásza király lett. A fejedelem elrendelte, hogy az istenek távozzanak. Az
égi hatalmak engedelmeskedtek a király parancsának. Kásí azonban annyira
gyönyörű hely volt, hogy még az istenek is visszavágytak ide. A hatalmas Siva is
többször megpróbált visszatérni erre a csodálatos helyre, ám az uralkodó ezt újra és
újra megakadályozta. Siva végül Visnuhoz fordult segítségért. Visnu a Varana és a
Gangesz folyó találkozásánál megmártózott a vízben. Ez a hely ma a város egyik
legfontosabb megszentelt pontja. Az istenség innen a város belseje felé folytatta az
útját, ahol rávette Divodásza királyt arra, hogy Váránaszít visszaadja Sivának. A
város azóta ismét valamennyi hindu isten otthona. Ezzel magyarázzák azt, hogy
olyan sok templom épült itt. Nem akad olyan hívő, aki ne találná meg a szent
városban azt az égi hatalmat, akihez születése óta imádkozni szokott.
A hindu zarándokok milliói egészen messziről is azért jönnek el Váránaszíba,
hogy a szent folyam, a Gangesz hullámaiban lemossák magukról minden bűnüket.
Az életadó ősfolyó vize egészen különleges. Nem csupán azokat a bűnöket mossa
le, amelyeket a hívő ebben az életében követett el, de megtisztíthatja az előző élete
szennyétől is. Sokan azért zarándokolnak ide, hogy itt adják meg a végső
tisztességet elhunyt rokonaiknak. A hinduk szilárd meggyőződése szerint, ha valaki
Váránaszíban távozik az élők sorából, az akár ki is kerülhet az újjászületések örök
körforgásából. Különös, de a települést valamikor Kásínak, az élet városának hívták,
miközben napjainkban a halál és az elmúlás foglalkoztatja az ideérkező zarándokok
nem kis részét.
Váránaszí sohasem alszik. Éjjel és nappal egyformán nyüzsög a tömeg az utcákon
és a sikátorokban. Megszokták, és jól ismerik az ide látogató külföldieket.
Valóságos iparág alakult ki az ő zsebükben csörgő rúpiára alapozva. Hotelek, utazási
irodák és a legkülönfélébb spirituális szolgáltatást ígérő központok várják a
„gazdag” nyugati zarándokot. Némelyiket kipróbálva valóban csodálatos élményben
lehet részünk, ám jócskán akadnak közöttük szélhámosok is. Alaposan
mérlegeljünk, mielőtt igénybe vesszük valamelyik központ vagy ügynökség
szolgáltatásait.
Az óváros igazi útvesztő. A parányi, kacskaringós sikátorok teljes
összevisszaságban, látszólag minden terv vagy átgondolás nélkül kanyarognak.
Némelyik annyira szűk, hogy még egy biciklis riksa sem fér be oda. Ez persze nem
jelenti azt, hogy a riksáválák (vezetők) ne próbálkoznának meg a bejutással. Néha
egyszerre mindkét irányból. Csalafinta csapdába kerülhetünk, ha bőröndünkkel a
kezünkben besétálunk egybe, ahol azután félúton elállja utunkat egy szent tehén.
Mivel mindig a tehénnek van igaza, ilyenkor lapuljunk a falhoz, és reméljük, hogy
az állat megunja az ácsorgást és elmegy mellettünk. Semmiképpen se kiabáljunk rá,
és ne is próbáljuk meg elzavarni. Az ilyen meggondolatlan cselekedettel magunk
ellen fordítanánk számos, amúgy nem ellenséges helybelit. Ilyenkor persze azonnal
felgyűlik a tömeg, és az ablakok meg az erkélyek is megtelnek bámészkodókkal,
akik kíváncsian nézik, hogy mi sül ki az egészből.
Az óvárost bejárni csodálatos, de néha megrázó élmény. Bizonyos napszakokban
az utazó úgy érezheti, hogy már nem is a hétköznapok világában jár. Ha már
megtanultuk, miként mondjunk határozottan, de udvariasan nemet a rengeteg
ügynöknek és rámenős árusnak, akkor hosszú órákon keresztül sétálhatunk a
labirintus kavargásában. Maga a terület nem túl nagy. Előbb-utóbb eljutunk a folyó
partjára. A vízpart nagy részét jól kiépítették. A monszun időszakától eltekintve
csodálatos sétákat tehetünk a Gangesz mentén.
Napkeltekor és napnyugtakor egészen különleges ragyogással telik meg minden.
Körülöttünk emberek ezrei, tízezrei készülnek arra, hogy lemossák magukról életük
bűnét. A háttérben halkan, de elemi erővel zúg a tengernyi hívő imája. A sikátorok
felől, a hangszórókból időnként az indiai könnyűzene lüktető dobszavát sodorja
felénk a szél. Mindenütt mécsesek ragyognak és sok száz különféle füstölő illata
keveredik a levegőben. A látvány elképesztő, de néha annyira tömény, annyira sok,
hogy az utazó valósággal ledermed. Előfordulhat, hogy valamelyik társunk úgy érzi,
nem bírja tovább Váránaszí örvénylését, a rengeteg elemi erejű ingert. Ilyenkor
érdemes behúzódni egy teázóba vagy kávéházba, ahonnan csak egy órányi hűsölés
után merülünk el újra a tömeg ölelésébe.
 Különös és néha szívszorító dolog tárul elénk, ha a hindu hívők arcát nézzük. A
forgatagból előbukkan India minden népcsoportja, minden tartományának,
tagállamának gyermeke. A vízparton járva látszik rajtuk, hogy ők már kiléptek a
valóság kapuján, és valahol félúton járhatnak a hétköznapok és az istenségek világa
között.
A HALOTTI MÁGLYÁK FÜSTJÉBEN
A hívők nagy spirituális erőt tulajdonítanak a Gangesz vizének. A hullámokban
jelentkező hatalom nem csak az élők számára fontos. Róluk lemossa a bűnt, ám a
Gangesz vize még ennél is többre képes. A végtelenbe nyúló keskeny, folyóparti
lépcsőket különös építmények szakítják meg. Ezek a halottégető ghátak. Nagyon
fontosak az indiaiak számára.
A hinduk ugyanis nem temetik el az elhunytjaikat, hanem elégetik őket. Az
emberélet a születéstől egészen a máglya tüzéig tart, amikor az elhunyt lelke elindul
a túlvilág felé, hogy azután majd egy újabb testbe, újabb életbe térjen vissza. Ez az
újjászületés.
Indiában a halál az élet szerves részének számít. Nem övezi különösebb
titokzatoskodás vagy álszemérmesség. A családok elhunyt hozzátartozóikat
mindenki szeme láttára, nyilvánosan égetik el a ghátakon. A sikátorokban, az
utcácskákban gyakran találkozhatunk a gyászolók menetével. A folyópartra
tartanak, hogy az utolsó szertartás keretében megadhassák az elhunytnak a
végtisztességet. A legtöbb halotti máglya a Manikarnika gháton lángol. A
Dasasvametha ghát is rendkívül népszerű a megtisztulásra vágyók számára.
Állítólag ezen a helyen maga Brahma istenség fürdött meg, mert úgy vélte, hogy
csak megtisztulva teheti lábát Váránaszí földjére. Itt most öt építmény emelkedik ki
a Gangesz vizéből. Esténként mindegyikre egy-egy pap áll. Közösen, egyszerre
mutatnak be áldozatot a hatalmas, megtisztító folyamnak.
Indiában az ősi időkben elképesztően sok kaszt és alkaszt alakult ki. Ezek nagy
része mind a mai napig létezik. Bizonyos feladatok annyira tisztátalannak
számítottak, hogy őket még a legalacsonyabb, megvetett kasztok tagjai sem
hajlandóak elvégezni. Az ilyen munka többnyire a kasztrendszeren kívül rekedt
közösségek osztályrészévé vált. A holttesteket is egy kaszton kívüli közösség tagjai,
a domok készítik fel az utolsó útjukra.
Az elhunytat fehér gyolcsba tekerik, majd bambuszhordágyon, a vállukon viszik
ki a Gangesz partjára. Nem mindenkinek lehet része abban a kiváltságban, hogy
földi maradványait a szent folyam partján adják át a tisztító lángoknak. A
végtisztesség megadása nem egyszerű feladat. Ősi szokás szerint az elhunyt testét a
halála napján legkésőbb napnyugtáig el kell égetni. Ehhez meg kell szerezni a
szükséges tűzifát, fel kell bérelni a közreműködő domokat, és gondoskodni kell
arról, hogy az egyik égető gháton jusson hely a szertartás számára. Váránaszíban az
elhunytakat alámerítik a Gangesz vízébe, mielőtt feltennék őket a máglyára. A
folyam lemossa az elhunyt bűneit, aki így spirituálisan megtisztulva, viszont
igencsak átázva kezdheti meg útját a lángok között.
Mivel a város ghátjai fontos temetkezési központnak számítanak, ezért tűzifában
sosincs hiány. A végtisztesség megadása nem olcsó mulatság. Egy holttest
elégetéséhez nem kevés fára van szükség. A gazdag embereket illatos szantálfából
emelt máglyára helyezik. A szegényebbeknek olcsóbb fafélékkel kell beérniük.
Amikor az elhunytat már elhelyezték a máglya tetején, a legidősebb fiára vár a
feladat, hogy meggyújtsa a lángokat. Ha valakinek nincsen fia, akkor az egyik
férfirokonát kéri fel erre. A fiúgyermek kopaszra borotváltatja a fejét, és hófehér
gyászruhát ölt. Az illatos fahasábokat átitatták gyúlékony folyadékkal. A lángok egy
pillanat alatt elterjednek. Az iszonyatos hőségben nemsokára elhamvadnak az
elhunyt földi maradványai.
Amikor kialudt a tűz, a fiúra még két kötelesség hárul. A máglya tüze nem képes
teljesen elégetni az elhunyt maradványait. Ezeket a fiú összeszedi, és bedobja a
szent folyó vizébe. A Gangesz hullámaiba merülve megtölt egy cserépedényt. Ezzel
a vízzel kioltja a hamuban még halványan pislákoló parazsat. Amikor az utolsó
parázs is kialudt, a gyászolók elindulnak hazafelé. A hagyomány elvárja, hogy a
máglya körül állva ne mutassák ki a gyászukat. A fájdalom és a szenvedés ugyanis
megzavarná az új élet felé elinduló elhunytat, és megnehezítené azt, hogy
kedvezőbb körülmények között születhessen újjá.
Az élők gondosan odafigyelnek arra, hogy az elhunyt testéből semmi se maradjon
meg. Erősen él az az elképzelés, hogy a halott lelke csak nehezen akar elszakadni a
testétől. Ha nem égetnék el a holttestet, és a maradványokat nem helyeznék
nyugalomra a Gangesz vizében, akkor megtörténhetne, hogy az elhunyt elakad az
újjászületés láncolatában, és balsorsot hozó kísértetként megkeseríti a
hátramaradottak életét.
A legtöbb indiai családnak nincs kifogása az ellen, ha egy megfelelően viselkedő,
tisztességesen felöltözött külföldi utazó megtekinti a szertartást. Videó vagy fénykép
készítése viszont többnyire tilos. Ellentétben egy európai stílusú temetéssel, a halotti
máglya néha megrázó, sőt félelmetes látványt is nyújthat. A szagok különösen
intenzívek, és nem mind igazán kellemes. Sok élelmes helybeli még itt, az
örökkévalóság kapujában is úgy véli, hogy némi pénzhez juthat a külföldi utazók
tapasztalatlanságát kihasználva. Nem ritka, hogy különféle ürügyekkel pénzt
próbálnak kicsalni a bámészkodótól. Gyakran papnak vagy halottégetőnek látszó
idegenek lépnek hozzánk, hogy adományt gyűjtsenek, amivel állítólag
hozzájárulhatunk a halotti máglya költségeihez. Állításuk nem feltétlenül igaz. Ha a
megrázó, de a maga módján felemelő látványért cserébe szeretnénk némi pénzzel
hozzájárulni a máglya költségeihez, azt adjuk az elhunyt családjának.
GYÖNYÖRŰ TEMPLOMOK
Váránaszí remek lehetőséget kínál arra, hogy megtekintsünk néhány hindu
templomot. Ez azonban sokkal keményebb diónak bizonyulhat, mint ahogy azt
esetleg gondolnánk, ugyanis a legnagyobb indiai vallás számos templomába nem
engednek be más hitű embereket. Az európai utazókról pedig már messziről látszik,
hogy nem India gyermekei. Szerencsére azonban a hatalmas városban akadnak
olyan templomok is, melyek kapuját nem csapják a messziről érkező érdeklődő
orrára.
A gazdag és nagy hírű Birla család az ország számos részében épített csodálatos
templomokat. Ezek a szent helyek nyitottak, bárki megtekintheti őket. Ha
szeretnénk megismerni a Siva kultusz hétköznapjait, akkor erre kiváló lehetőségünk
nyílhat az új Visvanátha templomban. Az épületet a benáreszi Hindu Egyetem
parkja veszi körül. Bár a templom viszonylag új, olyan helyen építették fel, ahol a
hívők már a legősibb időkben is Sivához imádkoztak. Az eredeti épület sikerrel
vészelte át az évszázadok múlását, ám nem tudott ellenállni a Gangeszig nyomuló
muszlim hódítók haragjának. Elpusztult, de csak azért, hogy a helyén később
megújult formában újjászülessen egy még szebb, még nagyobb templom. Sivát
ebben a templomban egy lingam formájában tisztelik. Az épületen belül külön
helyiséget alakítottak ki Parvatí istenasszony és az elefántfejű Ganésa számára is.
A nagyvárosokban gyakran találkozunk koldusokkal. Ezek látványa elkeserítheti,
akár depresszióba is kergetheti az utazókat. Különösen sok koldus gyülekezik a
templomok bejáratánál, és azokon a helyeken, ahol valamilyen vallásos
rendezvényre kerül sor. Olyankor ugyanis sokkal bőkezűbbek a hívők, és így még a
legszegényebbek is reménykedhetnek abban, hogy aznap este nem kell korgó
gyomorral aludni térniük. A koldusok egy része valamilyen iszonyatos betegség
áldozata. Találhatunk közöttük súlyos sérülteket, akik valamilyen balesetben
elveszítették a kezüket vagy a lábukat.
A szent helyek környékén gyakran látni leprásokat is. Elég egy pillantást vetni az
arcukra, hogy megértsük, milyen elképzelhetetlen szenvedésen mentek keresztül
ezek a szerencsétlenek. Ugyanakkor azonban csodálatos és felemelő élmény a
szemükbe pillantva meglátni a csillogást, a kiolthatatlan életörömöt. Ezek a
koldusok szilárdan hisznek a csodában. Tudják, hogy szenvedéseik egy napon véget
érnek, és abban reménykednek, hogy az újjászületésük után jobb és boldogabb élet
vár rájuk.
A szent helyeken gyülekező koldusok egy része nem valamilyen sorscsapás miatt
került ide. Sokan az életük utolsó szakaszában önként keltek útra, hogy
zarándokként fejezzék be az életüket. Lemondtak minden vagyonukról, elbúcsúztak
a családjuktól, és vándorbotot fogva, egy szál ágyékkötőben, kezükben a koldusok
táljával felkerekedtek, hogy bejárják a legfontosabb szent helyeket. Azt eszik, amit a
hívők adnak nekik, és ott alszanak, ahol valamilyen jótét lélek szállást nyújt
számukra. Aki esetleg azt gondolja, hogy ebben a városban különösen elesett,
különösen idős koldusokat lát, az bizony nem téved. Nagyon sok zarándok ugyanis
útja legvégén jön el a Gangesz partjára. Akkor lép Váránaszí földjére, amikor már
érzi, hogy csak napjai vannak hátra. Itt akar búcsút mondani a halandók világának,
mert szilárdan hisz abban, hogy ebben a városban meghalva magasabb rendű,
szerencsés új élet vár rá, vagy különösen kedvező esetben akár végleg ki is kerülhet
az újjászületések körforgásából.
 Az isteni férfiasság legendája
„Óm namah Sivája”
– Múl mantra –
Az Indiába érkező első európai felfedezők, később pedig a hittérítők elképedve és
felháborodva tapasztalták, hogy a legszebb és legpompásabb hindu templomokban
nem csupán különféle istenségek képmását, hanem egy egészen különleges alakú,
csillogó és sima valamit is tisztelnek. A hívők imádatának tárgya nem volt más,
mint Siva istenség legfontosabb jelképe, a lingam. Európai fejjel gondolkozva
valóban nem egyszerű felfogni azt, hogy miért örvend mind a mai napig ekkora
tiszteletnek az istenség férfiassága.
Néhány tudós a kőkorszaki termékenységkultuszok hatását véli felfedezni abban,
ahogy ünnepségek idején a hívők méz és tej keverékével locsolják meg a lingamot.
Ez a folyadék a halhatatlanság italát, az amritot jelképezi. Sokan virágfüzéreket
helyeznek el a szentélyben vagy otthon, a házi oltárokon. A legtöbb hindu nem egy
testrészt lát maga előtt az áldozat bemutatása során, hanem a kozmikus hatalom
jelképét.
A linga szó az ősi bölcsek nyelvén, szanszkritul egyébként is azt jelenti, hogy
„jel” vagy „megkülönböztető jelkép”. A lingam imádata mára már csak halványan
emlékeztet a termékenységi szertartásokra. Az istenség alaktalan, mindenütt
jelenlévő lényegét fontosnak tartó hívők a szertartás során a földöntúli hatalom és az
anyagi valóság egyesülését ünnepelik. A hinduizmus persze még ma sem alkot
egységes egészet. Óriási különbség lehet az egyes irányzatok, szekták nézetei
között. Néhány tantrikus közösség a nagy többségtől eltérően igenis a szexualitásra
helyezi a hangsúlyt. Az ő szemükben a lingam a hatalmas, kozmikus termékenyítő
erő jelképének számít.
A nyugati ezotéria szerint a Siva lingamok az emberi lelket jelképezik. Mivel a
sima kövekben egyaránt benne rejlik a kozmosz férfiúi és női princípiuma, ezért
talizmánként alkalmazva megnyugtatják a testet és a háborgó lelket is. Békesség és
nyugalom érzete árad belőlük. A belső utak ismerői szerint ezek a jelképek akkor is
nagy segítséget jelenthetnek, amikor valaki meditálni készül. A hívő két kézzel
tartja a követ, és elmélkedés közben a szívére vagy a homloka közepére szorítja.
Néhányan úgy vélik, hogy napkeltekor és napnyugtakor meditálva a segítségével
testünk és lelkünk egyaránt erőre és megnyugvásra talál.
LÁTOGATÓBAN AZ ISTENEKNÉL
Hinduk százmilliói számára az ezernevű Siva a pusztítás és a megújítás istene, a
létezés körforgásának egyik legfontosabb jelképe. Indián kívül Nepálban is igen
népszerű. Itt az állatok uraként, Pasupatiként is tisztelik. Elterjedt egy olyan formája
is, ami nagyon hasonlít a vérszomjas Kálira. Bhairáb Siva legpusztítóbb alakja.
Nyakában koponyákból fűzött nyakláncok lógnak, sok kezével fegyvereket szorít,
és egy holttesten táncol. Ugyanakkor Sivát a jóga urának is tekintik, harmadik
szeme a homloka közepén az isteni bölcsességet jelképezi. Mégis, a hívők nagy
része elsősorban egy nagyon is evilági dolog, egy testrész, a lingam alakjában
tiszteli a kozmikus nagyurat. Ennek megértéséhez érdemes megismerkednünk
néhány ősi indiai történettel.
A legendák szerint valamikor a régmúltban egy hatalmas királyság fejedelme
minden korábbinál nagyobb áldozatot kívánt bemutatni az égi hatalmaknak. Az
ünnepségre meghívták a korszak egyik leghíresebb bölcsét, a nagy Narada Munit. A
szent ember valóban el is jött, ám miután megérkezett, feltett a jelenlevőknek egy
egyszerű kérdést. Sem a fejedelem, sem a főpapok, sem pedig a sok egybegyűlt
bölcs nem tudta megmondani, hogy egészen pontosan kinek is szánják ezt az
áldozatot.
Tanácstalanságukban megkérdezték Naradától, hogy ő mit javasol. Ki kapja a
királyság erős hitét, mély vallásosságát jelképező áldozatot? A bölcs rövid
gondolkozás után azt válaszolta, hogy a három legfontosabb istenség, Visnu,
Brahma és Siva egyformán méltó arra, hogy a hívők kifejezzék előttük odaadásukat.
Szavait ismét nagy tanácstalanság követte. Senki sem tudott, senki sem mert
választani a három istenség közül. A jelenlevők végül úgy döntöttek, hogy megkérik
Brighut, a bölcs varázslót arra, hogy mágikus ereje segítségével jusson el az istenek
birodalmába, és derítse ki, hogy kit illet az áldozat. A hirtelen haragú szent
embernek nem sok barátja akadt, ezért a birodalom urai úgy vélték, csak nyerhetnek
az ügyön. Ha Brighu sikerrel jár, akkor elnyerik egy nagy istenség rokonszenvét. Ha
viszont elpusztul a küldetése során, akkor megszabadultak egy zabolátlan mágustól.
A varázsló eleget tett a felkérésnek. Az égben először Brahmát látogatta meg. A
nagy istenséget azonban annyira lekötötte a létező világmindenség, hogy nem vette
észre váratlanul betoppanó vendégét. Ekkor olyasmi történt, ami szinte
felfoghatatlan az európai elme számára. A mágus megátkozta a világegyetem
leghatalmasabb istenségét! Brighu átka azzal büntette Brahmát, hogy beképzeltsége
és önteltsége miatt ne legyenek templomai a halandók világában. Az átok mind a
mai napig érvényben van. Bejárhatjuk Indiát Kasmírtól Kanja Kumáríig, de csak a
legritkább esetben találunk bárhol is Brahmának szentelt templomot.
A mágus ekkor a másik hatalmas istenséget, Sivát kereste fel. Megismétlődött az,
ami az előbb. Kailás szent hegyén az istenség nem vette észre a mágus érkezését,
mire Brighu iszonyú haragra gerjedve őt is megátkozta. Az átok miatt Sivát mind a
mai napig elsősorban csak a lingam alakjában imádják a hívők. Indiában sok helyen
láthatunk Siva szobrot, ám ezerszer több alkalommal találkozhatunk az isteni
férfiasság plasztikus ábrázolásával.
Siva szinte az egész hatalmas országban nagy népszerűségnek örvend, sőt
akadnak olyan térségek, ahol minden istenség közül őt imádják a legtöbben. Nem
véletlenül tartják az ellentétek istenségének. Egyszerre félelmetes, de ugyanakkor
barátságos és kedves is tud lenni. Ő a pusztító, ám neki köszönhető a mindenség
megújulása. A tánc és a féktelen mulatozás ugyanúgy a nevéhez kapcsolódik, mint
az elmélkedés és a teljes önmegtartóztatás.
Számos nevét ismerik. A Siva-Puránában nem kevesebb mint 1008 elnevezését
sorolják fel. Az egyes nevek az istenség egy-egy aspektusát, megjelenési formáját
jelölik. Ő Mahádéva, a nagy isten, Natarádzsá, a tánc fejedelme, a rettenetes
Bhairáva, Mahésa, a legfőbb úr, a kék nyakú Nílakantha, Pasupati, minden lény ura,
a szilaj Rudra, az áldást hozó Sankara, de őt tisztelik Visvanátha alakjában a
világegyetem uraként is.
A legnagyobb égi hatalmak között egyfajta munkamegosztás alakult ki: Brahma
megteremtette a világot, amit azután Visnu tart fent a létezésben. Ennek a létezésnek
majd Siva vet véget. Ő ugyanis a pusztító, a világegyetem megsemmisítője. Erre a
pusztulásra azonban szükség van, mert nélküle elképzelhetetlen volna a megújulás,
a valóság újjászületése. Az univerzum létezése és ismételt megsemmisülése egyfajta
kozmikus táncként is felfogható. A jól ismert szobrokon Sivát láthatjuk, aki
Natarádzsá, a kozmikus győzelmi tánc urának az alakját magára öltve lezárja és
újrakezdi a világegyetem egy-egy hatalmas korszakát.
Amikor teljes emberként és nem csupán lingamként ábrázolják, akkor gyakran
láthatunk kígyót a nyakában. Ez a hátborzongatóan szép állat az ősi bölcsesség, de a
halál megtestesítője is egyben. Siva hordozója Nandi, a kozmoszt átölelő erőt,
alkotókészséget, egyensúlyt és erkölcsöt jelképező, pompás bika. Az istenséget
imádó zabolátlan erdei remeték és vándor aszkéták gyakran emelik a magasba Siva
háromágú szigonyát. A fegyver ágai a leghatalmasabb istenségek egységét jelentik.
Számos más indiai istenséghez hasonlóan Sivának is van családja. Felesége,
Parvatí legalább olyan sokoldalú égi hatalom, mint a férje. Kettőjük gyermeke a
jószerencsét hozó Ganésa. A kisfiú apja távollétében született, így nem ismerték
egymást. Amikor Siva hazatért, a gyermek annyira felmérgesítette, hogy hirtelen
haragjában letépte a saját fia fejét. Brighu vakmerően ezt a zabolátlan istent átkozta
meg!
Ganésa azonban nem halt meg. Anyja kérésére Siva egy elefánt fejét helyezte a
fia nyakára. A gyerek csodálatos módon azóta is él, és gondoskodik a szorgalmas
indiai boltosok sikeréről, és minden egyéb vállalkozásról, amibe életük során
belekezdenek.
Brighu kalandjai ezzel még nem értek véget. A mágus ezután még Visnuhoz is
ellátogatott. Ez az istenség sem figyelt fel a nagy hatalmú bölcs érkezésére. Ekkor
ismét csak olyan dolog történt, amit az első európai utazók alighanem értetlenkedve
hallottak, amikor a tolmácsuk lefordította nekik a történetet elmesélő bölcs pap
szavait. Brighu, a mágus ugyanis ismét dühbe gurult. De most nem érte be azzal,
hogy megátkozza az istenséget, hanem a méregtől vöröslő fejjel mellbe rúgta
Visnut.
Ekkor nem az történt, amire például egy ókor görög istenség estén számítani
lehetett volna. Nem csapott villám a vakmerő bölcsbe, és nem vetették a poklok
mélységére. Visnu bocsánatot kért Brighutól azért, hogy a vendégének megsérült a
lába. Kedves szavait hallva a mágus rájött, hogy a három istenség közül Visnut illeti
meg a királyság hatalmas áldozata. Visszatérve a földre, beszámolt útjáról, és
nemsokára megkezdődhetett a nagyszabású szertartás.
A történetnek van egy meglehetősen sajátos utóélete is. Visnu felesége,
Laksmídéví tanúja volt a mágus viselkedésének. Roppantul felháborította, hogy egy
közönséges halandó így mer viselkedni a világmindenség egyik legerősebb
istenségével. Mivel azonban a férje nem haragudott meg a vakmerő bölcsre, ezért
Laksmídéví sem bánthatta Brighut. A szerencse istennője így a maga sajátos
eszközeivel állt bosszút. Brighu viselkedésének következtében a bölcs bráhmanok
mind a mai napig kerülik a szerencsejátékokat, és igazából senki sem csodálkozik
azon, hogy a legmagasabb kaszt tagjai gyakran komoly pénzügyi nehézségekkel
küszködnek. A szerencse ugyanis nem szokott rájuk mosolyogni!
ISTENEK KOZMIKUS VETÉLKEDÉSE
A Kurma Purána, a Váju Purána és a Siva Purána viszont egészen más
magyarázatot ad a lingam-kultusz megszületésére. A történet egy olyan
világkorszaknak állít emléket, amikor mindent elborított a víz és nem létezett a fény.
A legnagyobb istenségek közül ketten, Visnu és Brahma között ádáz vetélkedés
indult meg, mert nem tudták eldönteni, melyikük ereje és hatalma a nagyobb.
Időtlen vitájuknak akkor szakadt csak vége, amikor a végtelent beborító
víztömegből hirtelen elképesztően fényes, vastag és beláthatatlanul magas
fényoszlop tört a magasba. A jelenséget az váltotta ki, hogy a többi isteni lény
igencsak megrémült a titáni erejű összecsapások miatt és Sivához fordult
segítségért. Visnu és Brahma megpróbálta kideríteni a félelmetes jelenség titkait. A
világegyetem teremtője hattyú alakját öltötte magára, míg Visnu vaddisznóvá
változott. Egyikőjük a mélyben, míg vetélytársa a magasban kereste a fényoszlop
végét. Mind a ketten kudarcot vallottak. Az igazságot végül Sivától tudták meg. A
sötétbe fényt hozó lángoló oszlop nem más, mint a kozmikus lingam. Benne öltött
testet a világegyetem anyagi valósága, az anyagi világ minden ereje.
Egy ősi küzdelem emléke él egy másik legendában. India nagy hatalmú mágusai,
a szent risik képtelenek voltak megérteni Siva tanításait. Semmire sem mentek,
hiába elmélkedtek erdei magányukban. Kudarcuk miatt haragra gerjedtek és
kigúnyolták az útjukba kerülő éhező, sovány, meztelen aszkétát. Feleségeik azonban
nyitott szemmel jártak a világban. A meztelen idegenre pillantva felismerték benne
az égi nagyságot és a szeretői lettek. Ezt a tényt nem is titkolták el csalódottan
hazatérő férjeik elől. A dühös mágusok rátámadtak az aszkétára és büntetésből
letépték a férfiasságát. Amikor azonban a lingam a földre zuhant, éjszakai
sötétségbe burkolódzott az egész világ. A risik nem mindennapi bölcsességről
tanúbizonyságot téve rájöttek arra, hogy Sivára emeltek kezet. Leborultak nagysága
előtt és addig könyörögtek neki, hogy visszaadta az életet jelentő fényt. A mágusok
utasítására azóta India népei a lingam alakjában tisztelik a mennyei nagyurat.
A hívők mind a mai napig fontos ünnepnek tartják az eseményről megemlékező
Mahá Sívarátrít, Siva szent éjszakáját. Az istenség közbelépésével a világegyetem
megmenekült, és mind a mai napig létezhet. Mahá Sívarátrí éjszakáján indiaiak
százmilliói mondanak imát Sivához, mert biztosra veszik, hogy cserébe gazdagság
és boldogság lesz az osztályrészük.
AZ ÉLTETŐ ERŐ JELKÉPE
A fenti történetekből láthatjuk, miért lett a hindu világban éppen a lingam Siva
jelképe. Az isteni eredetű alakzat valószínűleg már India őslakói között is igencsak
elterjedt, amikor másfélezer esztendővel Krisztus előtt megkezdődött a hódító árják
nagy honfoglalása. A legősibb indiai civilizációnak tartott Harappa romjai között is
szép számmal találtak férfi nemi szervekre emlékeztető alakú, gömbölyű végű
rudakat. A közelükben számos gyűrű alakúra vésett kő is hevert. Ezek a teremtés
női oldalát, a jónít jelképezték. A hódítóknak nem tetszett a leigázott őslakosság
furcsa szokása és különös jelképrendszere. Néha éppen csak megtűrték, máskor
pedig tiltották, ám ahogy mind jobban megismerték az itt talált ősi istenségeket,
végül a lingamot is elfogadták. A kezdeti ábrázolások még egészen élethűnek
bizonyultak, de később elterjedt a ma ismert, szent kövekre emlékeztető, elvontabb
forma is.
India középső részén, a Dekkán ősi földjén keresztül folyik a lenyugvó nap
irányába a hinduizmus második legszentebb folyama, a Narmada. A víz partján
megszámlálhatatlanul sok zarándokhely sorakozik. Évről évre hívők millió kelnek
útra, hogy itt tegyenek bizonyosságot hitük erejéről. Nem kevesen még attól sem
riadnak vissza, hogy a forrástól végiggyalogolják a tengerpartig tartó, több mint
1300 kilométeres távolságot, és valamennyi szent helyen imádkozzanak. Az óceánt
elérve átkelnek a túlsó partra és elindulnak vissza, a forrás felé. Az ilyen lenyűgöző
zarándoklat akár két évig is eltarthat. Egyedül a Narmada medrében lehet a száraz
évszak idején természetes Siva lingamokat találni. Ezek begyűjtése évszázadok óta
néhány kiválasztott család kiváltsága. A megmunkált és fényesre csiszolt kövek
tőlük jutnak el a templomba és a hívőkhöz.
Bár valamennyi lingam az isteni erőt jelképezi, az alakjuk alapján többféle módon
is lehet csoportosítani őket. A templomokban gyakran olyan lingamokat láthatunk,
amelyek három jól elkülöníthető részből állnak. A legalsó rész négyszögletes. Ezt
Brahma Pithának nevezik. A kőből faragott tömb a világegyetemet megteremtő
Brahmát jelképezi. A következő lépcsőfok nyolcszögletű. A Visnu Pitha a
világegyetemet fenntartó Visnu jelképe. A két alsó rész együttesen alkotja azt az
emelvényt, amelyikre a henger alakú Siva Pithát helyezik. A hívők általában ennek
a segítségével róják le áldozatukat. A lingam legfelső része nem csupán az életet
adó férfiasság jelképe, de egyben a tüzet is szimbolizálja.
Lingamokkal az ékszerészek üzleteiben ugyanúgy találkozhatunk, mint az apró
falvacskák szentélyeiben, vagy éppen a legnagyobb, naponta sok ezer zarándokot
fogadó templomokban. Némelyik teljesen természetes eredetű, emberi kéz semmit
sem alakított rajta. Másokat olyan mesterek csiszoltak, akik családja nemzedékek
hosszú sora óta őrzi a lingamkészítés hagyományait. A templomokban és
barlangokban láthatunk kőből, természetes sziklából vagy éppen csillogó jégből
kialakított alakzatokat is.
Léteznek olyan jelképek is, amelyeket sohasem mozdítanak el a helyükről. Az
ilyen acsala lingamoktól eltérnek a csala lingamok, melyek messzire elkerülhetnek
arról a helyről, ahol megtalálták őket. Ismerünk olyan szertartásokat is, amelyek
során agyagból készítenek lingamot. Ezek csak átmenetileg léteznek. Az ünnepség
után gyakran megsemmisítik őket.
A hívők sokszor tejjel vagy a Gangesz vizével öntözik Siva lingamját a
templomban. Ez a cselekedetük arra a legendára vezethető vissza, amelyik szerint a
Gangesz valamikor majdnem elpusztította az egész világot. Amikor a szent folyam
először érte el az istenek világából a halandók világát, a vize olyan erővel áramlott,
hogy majdnem mindent megsemmisített. Siva ezért úgy döntött, hogy a szent folyó
először vízesésként az ő fejére zúduljon, és csak onnan lefolyva kezdje meg földi
útját.
Indiában számos templomban láthatunk lingamokat. A hívők azonban pontosan
tudják, hogy melyik az a tizenkét szent hely, ahol vallásuk legfontosabb lingamjait,
a természetes eredetű dzsjótirlingákat tekinthetik meg. Ezek: a Szómnáth
dzsjótirlingam Gudzsarát tagállamban, a Mallikárdzsuna dzsjótirlingam Ándhra
Pradésben, a Mahákálésvar dzsjótirlingam Uddzsainban, a Kásí Visvanátha
templom dzsjótirlingama Váránaszíban, a Vaidyanáth dzsjótirlingam Déogarhban, a
Nágésvar dzsjótirlingam Dvárkában, a Ghrisnésvar dzsjótirlingam Daulatábádban, a
Trjambakésvar dzsjótirlingam Nászikban, valamint a ramésvarami, az ómkarésvari,
a kédárnáthi és a bhímasankarai templomok.
Dél-Indiában járva érdemes megtekinteni Tiruvidaimarudurban a csodálatos és
hatalmas Mahálinga templomot is.
KÜLÖNLEGES LINGAMOK
Srínagar városa közelében, Kasmír csodálatos, de sajnos az elmúlt évtizedek
során viharos sorsú völgyében található az amarnáthi barlang. A hindu zarándokok
már az ősi idők óta igyekeztek eljutni ide, a magas hegyek közé. Indiában óriásiak a
távolságok. Az útikönyvek többnyire arról beszélnek, hogy a Sivának szentelt
barlang Srínagar közelében található. Ez a közelében azonban azt jelenti, hogy a
városból először tizenhat kilométert kell autóznunk bérelt kocsival a meredek hegyi
utakon, hogy azután Csandanvárítól megkezdődjön a hosszú gyalogút. Bár a
távolság csupán harminchat kilométer, a meredek hegyoldalak, a keskeny ösvény
miatt az út akár több napot is igénybe vehet. Felemelő és egyben megrázó élmény is
a hindu zarándokok társaságában végiggyalogolni a meredek szakadékok partján, a
hatalmas hegycsúcsok árnyékában. Télen ezek az ösvények járhatatlanok, ezért a
legtöbb zarándok nyáron jön el ide. Májustól augusztusig a hívőknek egészen
különleges élményben lehet részük. Armanáth barlangja az indiai Siva lingam
kultusz egyik fontos központja. Az ősi idők hegylakói valamikor felfedezték, hogy a
barlangban egy hatalmas, természetes eredetű Siva lingam rejtőzik. A hívők
számára már ez is figyelemre méltó dolog, ám Armanáth lingamját egy különleges
természeti jelenség teszi egészen egyedülállóvá. Napjainkban évről évre több mint
félmillió hindu zarándok birkózik meg a szédítő hegyi ösvényekkel, csak hogy
megtekinthesse a gyémántként csillogó természetes szobrot. Kétszáz évvel ezelőtt a
fáklyák fénye, most pedig az elektromos világítás sugarai ragyognak fel a lingamot
beborító, áttetsző jégrétegen. Olyannak tűnhet, mintha az istenség jelképe gyémánttá
változott volna.
Dél-Indiában az északi hagyományoktól kissé eltérően, az öt anyagi elemnek
megfelelő jelképként tisztelik Sivát. Az árja hódítók befolyása itt délen nem volt
olyan erős, ezért számos ősi hagyomány továbbélhetett. Tamil Nadu szövetségi
államban fekszik Csidambaram. Itt az ákás, vagyis az űr lingamját tisztelik. Ándhra
Pradésben, Kalahasztiban a váju, vagyis a levegő, Tirucsirappalliban, a
dzsambukésvarami templomban az apu, vagyis a víz, Tiruvanamálajban,
Arunácsalésvar szent helyén pedig az agni, a tűz lingamját imádják. Karnátakában a
prithiví, vagyis a föld jelképe áll a tisztelet középpontjában.
India egyik legismertebb és legnagyobb megbecsülésnek örvendő Siva lingamja
egy szent pípal fa tövében, Váránaszí városában található. A fa ott nő ki a földből,
ahol az Asszi folyó beleömlik a szentként tisztelt Gangeszbe. Körülötte az Asszi
gháton rengeteg zarándok nyüzsög. A szent folyam vizében lemossák magukról
bűneiket, majd megtisztulva imádkoznak az istenség jelképe előtt.
A fontos turisztikai központnak számító Khadzsuráhó déli részén található a
magányos Duladeo-templom. Ez nem olyan ismert, mint az erotikus faragásokkal
díszített többi épület, ám a hívők szemében mégis nagy tiszteletnek örvend. A
templomban elsősorban azok mutatnak be áldozatot, akik Sivát tisztelik. Itt ugyanis
egy olyan, egészen páratlan lingam található, amelyiknek oldalába további 999
hasonló jelképet véstek. A hívő imádkozás közben megkerüli a faragványt. Egyetlen
kör annyival ér fel, mintha ezer alkalommal kerülte volna meg az istenség egy
másik, egyszerűbb jelképét.
Siva jelképei még Hollywoodot is megihlették. Aki látta az Indiana Jones és a
végzet temploma című filmet, az biztosan emlékszik a nyomorúságos dekkáni
faluból ellopott kövekre. A Sankara köveket a film készítői a Siva lingamokról
mintázták.
 Világunk vége – a Kali Juga
„Tudd meg, ó király, hogy e korszak idején… eltűnik az erkölcs, a jog és az
igazság… kihuny a szeretet lángja.”
– Srímad Bhágavatam –
A hívő hinduk szilárdan hisznek a védák ősi hagyományaiban.
Teremtésmítoszukban fontos szerepet játszik a tény, hogy a létező világ, a Teremtés
az idők kezdete óta egészen az idők végezetéig egymást követő, újra és újra
megismétlődő világkorszakokon megy keresztül. A védák négy világkorszakot
különböztetnek meg egymástól. A ciklus elején az Aranykor áll. A Szatja Juga
időszakában mindenre a harmónia, a kiegyensúlyozottság és a boldog elégedettség a
jellemző. Ahogy azonban halad az idő kereke, véget ér az Aranykor és az egymást
követő, későbbi korszakok során minden hanyatlani, romlani kezd. A korszakok
körforgását a sötét és könyörtelen Kali Juga zárja le.
A démoni korszak beköszöntését számos jelről fel lehet ismerni. Ezekkel gyakran
találkozhatunk az ősi hindu iratokban is. A hívő hinduk számára a közeledő
világvége biztos jele az, hogy a birodalmak urai elveszítik a józan eszüket. A
fejedelmek és a hatalmasságok könyörtelen adókat vetnek ki. Nem védik meg az
alattvalóikat, és semmibe veszik a spirituális kötelezettségeiket. Az egykori
védelmezők lassan fenyegető rémséggé változnak. A hibás politikai döntések, a
kirobbanó háborúk miatt éhínségek törnek ki. Hatalmas népvándorlás veszi
kezdetét. Az éhezők elözönlik azokat a földeket, ahol még lehet mit enni.
A hétköznapi életet megnehezíti a gyorsan terjedő feszültség, idegesség és
gyűlölet. Az emberek már nem tanúsítanak megértést egymás iránt. A legkisebb vélt
vagy valós sértés is elég ahhoz, hogy vad veszekedés vagy éppen verekedés
robbanjon ki. A nők ugyanolyan durvává és erőszakossá válnak, amilyenek régen
csupán a társadalomból kitaszított férfiak voltak. Egyre kevesebben figyelnek oda a
dharmájukra.
Semmivé foszlik az erkölcs, a tisztességes embereket kinevetik. A menekülők
tömege káoszba és zűrzavarba taszítja azokat a birodalmakat is, ahol még erkölcsös
fejedelmek uralkodtak. A bölcsek helyét itt is elragadják a hadurak, a kard
keménykezű emberei. Idejétmúlttá válik a tudás és a hűség, a helyüket átveszi a
gyönyörök kergetése és már semmi sem korlátozza az emberek kéjvágyát. Minderre
egy darabokra hulló társadalom haláltusája közben kerül sor. Gyorsan felnő az a
nemzedék, amelyiknek már az erkölcstelenség lesz a természetes. Ezek a fiatalok
képtelenek felfogni azt, hogy helytelen és erkölcstelen, amit tesznek.
Ahogy minden széthullik, úgy az emberek mind jobban hasonlítani kezdenek az
állatokra. Az elme és a bölcsesség már nem szab korlátokat a zsigeri indulatok
számára. Az erőszak beköltözik az otthonok falai közé is. Pokollá válik a gyengék,
az öregek és a magatehetetlenek élete. Kortársaik egy része ragadozóként
viselkedik. Aki nem tudja megvédeni magát, attól mindent elvesznek.
Nem lesz sokkal jobb a helyzet azokban a birodalmakban sem, ahol az erőskezű
urak könyörtelenül még egy darabig fenn tudják tartani a rendet. Az ő világuk is
megváltozik. Ami nem hasad szilánkokra, az belülről rohad szét. A jobb kéz
becsapja a balt, a bal pedig megcsalja a jobbat. Hamis próféták hirdetik fennhangon
az igazságnak kikiáltott hazugságokat. Az öregek félrevezetik az ártatlan fiatalokat,
a fiatalok pedig sorsukra hagyják a tehetetlen öregeket. A leggyávábbak hirdetik
magukról, hogy igazi hősök, a valódi hősöket pedig kitaszítják maguk közül. Végül
már nekik sem lesz kiben bízniuk. Eljön a családok széthullásának a pillanata is.
Mindenki magára marad, a túlélésért vívott küzdelemben még a családtagok is
egymás torkának esnek.
Az adott szó már nem ér semmit. Az aláírt szerződéseket széttépik és kidobják a
szemétbe. Az emberek csupán az ösztöneikre hallgatva cselekszenek. Kivágják a
gyümölcsfákat és elpusztítják a termőföldeket. A kéjsóvárság, a paráználkodás
időszakait a vérontás és az erőszak fellángolásai szakítják félbe. A szigorúan
vegetáriánus hinduk döbbenten készülnek arra az időre, amikor majd a darabokra
hulló világ romjai között nekik is húst kell enniük.
EGY DÉMON KORSZAKA, NEM AZ ISTENNŐÉ
Nyugaton még ma is sokan azt hiszik, hogy a Kali Juga Káli istenasszony
korszaka. Ez nem így van. Az utolsó korszak nevét a világvége egyik démonáról
kapta. Kali szanszkrit nyelven azt jelenti, hogy viszály, megosztottság, széthúzás.
 Az indiai vallásos hagyományok számos alkalommal megemlítik a Kali Juga
legfélelmetesebb szereplőjét, a démoni erejű és félelmetes Kalit. A Srímad
Bhágavatam szerint Kali abban a pillanatban jelent meg a halandók világában,
amikor Krisna távozott a földről. A Visnu Purána szerint ez a démon mintha csak a
hatalmas istenség, Visnu negatív testet öltése lenne. Kiterjedt rokonságával és
követőinek seregével együtt a démon mindent megtesz azért, hogy elpusztítsa a
világot. Kali démon létére a legfontosabb hindu istenségig, Brahmáig vezetheti
vissza a családfáját. Az apja nem volt más, mint Krodha, a harag, a nagyapja pedig
Dampha, a hiúság. Rokonai között megtalálhatjuk Himzát, az erőszakot, Máját, az
illúziót és Mithiát, a csalfaságot.
A hindu felfogás szerint a világ erkölcse pont olyan, mint Dharma, az isteni bika.
A világ fejlődésének első időszakában, az Aranykorban a bikának még megvolt
mind a négy lába. Ahogy azonban eltelik egy világkorszak, úgy egynegyedével
lecsökken az erkölcs is. Mire beköszönt Kali korszaka, a világban már csupán
negyedannyi jóság, tisztesség és erkölcs található, mint az Aranykorszakban.
Ardzsuna unokája, a hatalmas Pariksit császár hosszú éveken keresztül háborúzott a
világ gonosz hatalmai ellen. Egy szép napon döbbenten vette észre, hogy egy
fejedelmi ruhát viselő kaszton kívüli érinthetetlen a bunkósbotjával vadul ütlegel
egy szent tehenet és egy bikát. A császár azonnal odarohant a harci szekeréből, és
dühösen rátámadt az érinthetetlenre az istenkáromlás miatt. Kiderült azonban, hogy
a kegyetlen alak nem más, mint Kali, a démon. A tehén maga volt a Földistennő, az
ökör pedig a dharma. Pariksit azt is észrevette, hogy az ökör már csak egy lábon
állt, mert Kali eltörte a másik három végtagját. A világból eltűnt a megértés, a
tisztaság és a könyörület. Az utolsó jugára már csak az igazság maradt meg. Ha Kali
ezt a lábat is eltöri, akkor azzal kezdetét veszi a szörnyűségek birodalma.
Vajon miért gondolják sokan, hogy Kali azonos Káli istennővel? A félelmetes
istennő a hindu mitológia egyik népszerű alakja. Az első európai felfedezők
döbbenten bámulták a véres istenség szobrait, az ijesztő női alakokat, a kinyújtott,
hosszú vérvörös nyelvet, a vicsorgó agyarakat. Az sem javított Káli európai
megítélésén, hogy az istennő holttesteken táncolt, kezében fegyvereket tartott és a
nyakát emberi fejekből vagy fehéren vicsorgó koponyákból fűzött nyaklánc
díszítette. Az európaiak úgy vélték, hogy egy félelmetes nősténydémont látnak.
Ebben a hitükben csak megerősítette őket, amikor tanúi lehettek a sok véres
áldozatnak. Indiában még ma is áldoznak kecskét vagy birkát a szeretett
anyaistennőnek. Néhány száz évvel ezelőtt azonban az indiai gyarmatosítók attól
tartottak, hogy Káli tiszteletére embereket is áldoznak titokzatos kultuszának
könyörtelen fanatikusai.
Csak jóval később értették meg, hogy Káli nem szörnyeteg, hanem éppenséggel a
világ és a jó egyik védelmezője, a démonok ellensége és elpusztítója.
A hindu mitológia népszerű istenasszonya az örökké tartó erőt, energiát jelképezi.
Elnevezése a kálá szóra vezethető vissza. Ez ugyanúgy jelentheti azt, hogy fekete,
mint azt, hogy idő, halál és a halál ura. Kálit egyben az idő és a változás
istennőjének is tartják. Korábban gyakran ábrázolták sötét és erőszakos földöntúli
hatalomként. Napjainkban egyre népszerűbb az a felfogás, amelyik szerint Káli
tulajdonképpen a jóindulatú földanya egyik megjelenési formája.
MIT MOND A NAPTÁR?
Jelenleg mi is egy Kali Jugában élünk. A hindu és a buddhista naptárak alapjául
szolgáló Szurja Sziddhanta szerint ez a sötét korszak az időszámításunk kezdete
előtti 3101-ben vette kezdetét. Hogy pontosan milyen sokáig is tart egy ilyen
világkorszak, arról megoszlanak a vélemények. A hagyományos hindu felfogás
szerint a jelenlegi Kali Juga 432000 éven keresztül fog tartani. Egyes hindu bölcsek
szerint a Kali Juga időszaka rövidebb, 10000 esztendős időszakokra bomlik. A
Mahabharatából is kiderül, hogy a védikus korszakban milyen nagy népszerűségnek
örvendtek a szerencsejátékok. Azt csak kevesen tudják, hogy a négy egymást követő
világkorszakot a kockajáték négy dobásáról nevezték el. A Szatja a létező legjobb
dobás. A következő világkorszak a Tréta, majd a Dvápara jön, és végezetül a Kali
Juga. Kockázáskor a Kali a legrosszabb dobás. Aki ilyet dob, az veszít.
Az ősi hindu írásokat többféle módon is lehet értelmezni. A legtöbb egykori bölcs
egyetértett abban, hogy már régóta a sötét korszakban élünk. Vannak azonban olyan
feltételezések is, hogy világunk még csupán a harmadik nagy kozmikus korszakban
tart. A legtöbb hívő hindu meggyőződése szerint azonban már beköszöntött a
sötétség korszaka. Ezt a szent szövegeken kívül saját megfigyeléseikkel és a
történelmi feljegyzésekkel támasztják alá. A Kali Juga nem csupán a nagy
katasztrófák, a természeti csapások, a földrengések, a szökőárak, az éhínségek, az
aszályok és az áradások időszaka, de a korszak legfőbb jellemzője az emberi
erkölcsök hanyatlása. Repedezni kezd a társadalom, meginognak a régi példaképek,
és a múlt bölcsessége már nem szolgál útmutatással. Hanyatlani kezd a kultúra, és
meggyengül az emberek hite. Erkölcstelenné, képmutatóvá és erőszakossá válik az
egész világ. Ez nem is csoda. Hiszen ebben a korszakban kerül az ember a
legmesszebb a teremtőjétől. Az elmúlt évszázad véres eseményeit figyelembe véve
sokan felfedezni vélik e sötét korszak számos bizonyítékát.
AZ ISTENEK ELLENFELE
A korszaknak nevet kölcsönző Kali démon olyan gonosz teremtményként lép
színre a híres indiai eposzban, a Mahábháratában, aki megszállta az amúgy jóravaló
Nala királyt. Arra kényszerítette az uralkodót, hogy egész birodalmát elkockázza
egy végzetes játék során. Kali azért gyűlölte meg a Kauravák ellenségeit, a
Pándavákat, mert lekéste Damajanti hercegnő esküvőjét. A dühöngő démon rájött
arra, hogy a halandó hercegnő nem csupán olyan hatalmas istenségeket utasított el
szerelme, Nala kedvéért, mint Indra, Agni, Varuna és Jama, hanem végül, de a
démon számára nem utolsó sorban őt magát, Kalit is.
A gonosz teremtmény tizenkét éven keresztül várt a bosszúval. Letelepedett Nala
királyságában, és feszülten készült arra az alkalomra, amikor a király elkövet egy
hibát. Nala azzal szolgáltatta ki magát a démonnak, hogy egyszer nem mosta meg a
lábát imádkozás előtt. A gonosz szellem megszállottá tette a királyt. Nala kockázni
hívta a testvérét és a játék közben elveszítette az egész birodalmát. A királynak
esélye sem volt a győzelemre. Elméjében a gonosz szellem arra kényszerítette, hogy
újra és újra emelje a tétet. Végül veszített és száműzték a birodalomból.
A gonosz szellem még az őserdőben sem engedte el az uralkodót. Nala azonban
kimentett a tűzből egy mágikus kígyót. A kígyó kegyetlen módon hálálta meg a
szívességet. Megharapta a királyt és a testébe juttatott méreg összeégette a belül
rejtőzködő démont. A kígyó mérge azonban nem volt elég erős ahhoz, hogy a
démon azonnal elmeneküljön. Kali csak jóval később hagyta magára áldozatát.
Legközelebb a legidősebb Kaurava fivér alakjában született újjá. Durjódhana
apjának azt tanácsolták a bölcsek, hogy azonnal ölje meg az újszülöttet. A király
erre nem volt hajlandó, mert azt jósolták neki, hogy örökösét senki sem tudja
legyőzni.
Visnu tizedik és egyben utolsó avatárjáról a Kalki Purána szól. Ebben az istenség
ellenfele minden gonoszság forrásaként jelenik meg. A leírásokból pontos képet
alkothatunk arról, hogyan is néz ki a világvége szörnyetege. Kali színe többnyire
sötétvörös, néha homokszürke. Szájából hatalmas nyelv lóg ki és iszonyatosan
büdös. A 20. század röplapjain gyakran ábrázolták kutyafejű, hegyes agyarú, hegyes
fülű lényként. Fejét hosszú zöld haj borítja és visszataszító, de izmos testét
valósággal elborítja a sok arany, a rengeteg ékszer. A Kalki Purána szerint a
démonnal ott lehetett találkozni, ahol otthonra leltek a szerencsejátékosok, a
részegesek és a könnyűvérű nők. A sok arany közelsége is vonzotta.
Kali többször is színre lépett az istenek és a démonok küzdelme során. Amikor
Visnu egyik avatárja megölte Rahu aszurát, a démon szövetségesei az isteni lényre
rohantak, hogy bosszút álljanak. Az avatár azonban egy kivételével
mindegyikőjükkel végzett. A szerencsés túlélő Kali volt. Kevés démon
büszkélkedhetett azzal a félelmetes képességgel, mint ő. Kali meg tudta szállni a
halandók, de a halhatatlanok testét is. A halálos csapdából úgy menekült el, hogy
elrejtőzött egy ember szívében.
A mondák emléket állítanak egy különösen zűrzavaros történelmi korszaknak is.
Akkor nem kisebb valaki lett Kali áldozata, mint maga a hatalmas Siva. A szörny
megzavarta az istenség elméjét, aki ennek hatására gonosz dolgokat vetett papírra.
Ez a fekete tanítás óriási zűrzavart és szenvedést okozott. A civilizáció az
összeomlás határára jutott. Az ősi tudást csak úgy lehetett megmenteni, hogy Visnu
magára öltötte Véda Vjásza alakját. Leszállt a földre és kifejlesztett egy új
írásmódot. Ekkor születtek meg a hindu vallás legszentebb iratai, a Védák és a
Puránák.
AZ UTOLSÓ NAPOK
A világvége idején már senki sem hallgat a bölcs gurukra. A hangjuk elhallgat
vagy erőszakkal elhallgattatják őket. Saját tanítványaik is ellenük fordulnak. A
démonok követői maguk mellé állítják az embertömegeket. Pokollá változtatják a
világot, és ennek súlyos következményei lesznek. Az Ég nem nézi sokáig tétlenül
azt, hogy eluralkodott a becstelenség és az erkölcstelenség. Az isteni hatalom
növekvő haragját jelzik, hogy a Kali Juga során egyre kiszámíthatatlanabbá válik az
időjárás. Már nem lehet megbízni az életet adó monszunesők érkezésében. Mind
gyakoribbá válnak a szárazságok és a viharok.
A korszak kezdetén összeomlik az indiai kasztrendszer. A halandók elfordulnak
az istenektől. Az egymást követő alkorszakok során az emberek elfelejtik a
Mindenható igazi nevét, és már nem ajánlanak fel áldozatokat az isteneknek. Ez az a
pillanat, amikor utoljára testet ölt Visnu, hogy megtisztítsa a világegyetemet Kali
sötét befolyásától.
A rettenetes korszak végén alig néhány ember maradhat életben. Talán az egész
emberi faj elpusztul, ha mindenki elfordul az isteni bölcsességtől és az erkölcstől. A
démon követői élén arra törekszik, hogy elpusztítsa az egész világot. Ha ez sikerül
neki, akkor megáll az idő kereke és megsemmisül az egész Teremtés. Ebben
azonban megakadályozhatja az isteni gondviselés. A korszak végén ugyanis
megjelenik a megmentő hős, Kalki. Ő nem más, mint Visnu tizedik és egyben
legutolsó testet öltése. A Kalki Purána részletesen leírja az emberiséget megváltó
hős gyermekkorát és felkészülését a végső csatára. Kalki egymás után leszámol a
gonosz fejedelmekkel. A sorsdöntő ütközetben nem csupán a sötétség tábornokait,
de a démon egész rokonságát sikerül kiirtania. A démonnal végül a testet öltött
Dharma és az Aranykor, a Szatja Juga avatárja végez.
A hindu hagyományok szerint a hős Kalki hófehér lován érkezve száll szembe a
sötétség seregeivel egy iszonyatos, pokoli csatában. Küzdelmük felperzseli a
világot, de a végén a lángok elemésztik a gonoszt, a rosszat. A sötét erők eltűnése
megtisztítja a mindenséget. Ismét fordulhat az idő kereke és a világegyetem egy
újabb Aranykor hajnalán találja magát.
 A fehér szikhek
„Nem azért jöttem, hogy tanítványaim legyenek. Azért vagyok itt, hogy
tanítókat képezzek ki.”
– Harbhajan Singh –
Az indiai sikátorok szemkápráztató forgatagában elmerülve gyakran
találkozhatunk meghökkentő látvánnyal. Ilyen lehet az, amikor a jókedvű indiaiak
tömegéből fegyelmezett, hófehér ruhát és hagyományos szikh turbánt viselő fiatalok
csapata bukkan elő. Fehér bőrük és világos szakálluk azonnal elárulja, hogy ők nem
a szubkontinens gyermekei. Góra, vagyis fehér szikheket láttunk.
Ők olyan nyugati idealisták, akik közösségre, megértésre és szeretetre vágytak.
Ezeket a dolgokat képtelenek voltak megtalálni a fejlett világban. Jógáznak,
engedelmességre nevelik és megtanítják fegyvert forgatni az asszonyaikat,
miközben gyerekeik fegyelmezetten készülnek egy új világkorszak beköszöntésére.
A fejlett világban nagyon sokan akadnak, akik elégedetlenek az otthoni
hagyományokkal, szokásokkal és vallással. Nem kevesen a keleti filozófiákban, a
misztikus közösségekben, a boldogságot ígérő guruk tanaiban találnak hosszabb-
rövidebb időre kiutat. Az új utakat keresők jelentős része Indiában próbálja
megtalálni a megvilágosodást vagy a boldogságot. A csodatévő emberek számtalan
dologgal kecsegtetik a gazdag nyugati érdeklődőket. Különféle guruk és mesterek
az én kiteljesedését, felhőtlen boldogságot, totális önmegvalósítást ígérnek.
Némelyik közösség a szexuális tabuk semmibevételével csábít magához híveket.
Más szekták a tudat módosításával próbálják bevezetni híveiket a boldogság
kapuján. Az ilyen szektáknak elég sok rajongója, támogatója is akadhat.
A fentiek után talán meglepő lehet, hogy Észak-Indiában kialakult egy olyan,
külföldiekből álló vallásos közösség, amelyik szigorúan tiltja a dohányzást, elítéli az
alkoholt és a kábítószert, elutasítja a kicsapongást és a család, a házasság
fontosságát hangsúlyozza. A fehér szikhek közössége arra törekszik, hogy tagjai
kiegyensúlyozott, teljes életet éljenek. Hétköznapjaik során azonban a
kötelességeknek ugyanakkora a szerepe, mint a jogoknak.
BOLDOGSÁG ÉS EGÉSZSÉG
A közösség tagjait könnyű felismerni. Ezek a férfiak és nők a hagyományos
pandzsábi viseletet hordják. A férfiak hatalmas turbánja, gondosan ápolt, de soha le
nem vágott szakálla, acél karkötője és az övükről lógó kés vagy kard jól mutatja,
hogy ők bizony szikhek.
Az igazi szikhek nagy része rokonszenvvel tekint új hittársaikra. A közösség
megszületése után egy darabig bizalmatlanság kísérte a „górák”, vagyis a fehérek
megjelenését. Amikor azonban kiderült róluk, hogy komolyan veszik a vallási
előírásokat, betartják a szentként tisztelt Nának guru előírásait, és igyekeznek a
szikh közösség fegyelmezett, megbízható tagjaivá válni, az őslakosok elfogadták
őket. Új társaikat indiai szókimondással ők nevezték el „fehér szikheknek”.
Néhányan úgy vélik, hogy a külföldiek talán már túlzásba is esnek, amikor betű
szerint betartják az előírásokat. Más, idősebb pandzsábiak viszont éppen őket
állítják mintául saját gyermekeik elé, akik lázadó módon rágyújtanának egy
cigarettára vagy le akarják vágatni a hajukat.
A fehér szikhek közösségének napjainkban körülbelül 250 000 tagja van.
Ezeknek csak töredéke él ásramokban, többségük a családjukkal lakik és csak a
közös programokon találkozik a többiekkel. Világszerte nagyjából 2500 központjuk
működik. A legjelentősebbek Kaliforniában és az indiai Amritszarban vannak.
A legnagyobb indiai vallás, a hinduizmus nem küld külföldre hittérítőket. Ezt a
hitet nem veheti fel az ember, hindunak születni kell. Egészen más a helyzet a
háromszáz éves szikh vallással. A könyörtelen nagymogulok és a zabolátlan afgán
hegyi rablók ellen küzdő, keménykötésű, naptól cserzett arcú pandzsábi
földművesek között a 18. század legelejére alakult ki az új vallás. „India
oroszlánjai” fejükön hatalmas turbánnal, kezükben acélkarddal, tíz gurujuk
vezetésével sikeresen szálltak szembe a muszlim elnyomókkal. Az európaiak
kezdetben tévesen azt gondolták, hogy az új vallás a hinduizmus és a muszlim hit
keveréke. A szikhek egy mindenható, láthatatlan istenben hisznek. Vallásuk
előírásait, szent szövegeiket a Guru Granth Száhib című könyvben foglalták össze.
A közösség tagjai nem vágathatják le a szakállukat, senki sem használhat borotvát,
és a hajukat is egész életük során növesztik. A pandzsábi nők híresek hosszú
hajukról.
 Arany vagy hófehér kupolás templomaikban ragyogó tisztaság uralkodik. A
takarításból mindenki kiveszi a részét. A márványpadlót egymás mellett sikálja a
riksás, a légierő tábornoka, a vegyészmérnök, a traktorvezető vagy az ügyvéd. A
kasztokat elutasítva a szikh templomokban mindenki közösen étkezik. A
szorgalmas, jómódú közösség elérte, hogy nem léteznek szikh koldusok.
Napjainkban már a világ számos országában élnek szikhek. Vagy ők maguk, vagy
a szüleik vándoroltak ki Indiából. Sokan betartják az ősi hagyományokat, mások
viszont csak az előírások egy részéhez ragaszkodnak. A szikh vallás népszerűsége
külföldön talán meglepő, hiszen ez a hit harcias, keményen dolgozó, a természet
erejével és ellenséges szomszédjaikkal folyamatosan küszködő földművesek között
alakult ki. Szigorúak az előírásai és pontosan meghatározza, hogy milyen
viselkedést, életmódot vár el. Ugyanakkor hiányoznak belőle az egyházi dogmák, a
dohos intézményrendszerek és valósággal vibrál a szilaj életerőtől. Magával ragadó
a szikh közösségek jókedve, optimizmusa, miközben lenyűgöző a templomaik
fennköltsége és a hívők csendes odaadása.
Sokan a kundalini jóga révén ismerkedtek meg a fehér szikhek közösségével. A
kiegyensúlyozottságot, egészséget és jó erőnlétet ígérő új stílust Harbhajan Singh
Jógi, a fehér szikhek közösségének megalapítója ismertette meg a nyugati világgal.
Ő hozta létre a 3HO szervezetet is. Ennek angol nevében három H-betűvel kezdődő
szó szerepel. Magyarul ezek a boldogság, egészség és a szentség. A közösség
legfontosabb külföldi központja az USA-ban, Új-Mexikóban és Kaliforniában
található. Harbhajan Singh a 60-as évek végén érkezett meg Amerikába. Amikor
2004-ben elhunyt, még az amerikai Kongresszus is megemlékezett a keleti „szent
ember” munkásságáról és tevékenységéről.
A CSODÁK ISKOLÁJA
Indiában a legtöbb fehér szikhhel Amritszár városában, az Aranytemplom
közelében vagy a Miri Piri Akadémiában találkozhatunk. Az akadémia olyan brit
mintára kialakított bentlakásos iskola, ahol a fehér szikhek gyermekei tanulnak. Az
oktatás nyelve az angol és a pandzsábí. Az iskola bőrszínétől és vallásától
függetlenül mindenki előtt nyitva áll. Jelenleg tizenhárom ország gyermekei
tanulnak a hófehér falak mögött.
Amikor megalapították a fehér szikhek legfontosabb iskoláját, Harbhajan Singh
egészen pontosan megfogalmazta elvárásait: „Azt akarom, hogy ezek a gyerekek
keményebbek legyenek az acélnál, felszegett fejjel a csillagok között járjanak, és
úgy sugározzon belőlük a fény, mint a Napból. Legyenek olyan békések, ragyogóak
és gyönyörűek, mint a Hold.”
Akkor döntötte el az iskola megalapítását, amikor Amerikában döbbenten látta,
hogy milyen állapotok uralkodnak az osztálytermekben. A romokban heverő
nyugati családok, a tehetetlen tanárok nem tudták megvédeni a gyermekeket a
kábítószer, az alkohol, a dohányzás, az erkölcstelenség és a függőséget okozó újabb
és újabb drága hóbortok fenyegetése elől.
 Az iskolában és a kollégiumban szigorú fegyelem uralkodik. A tananyagot a
cambridge-i középiskolák mintájára állították össze, ám a brit tananyagot
kiegészítették a kundalini jógával és a hagyományos szikh harcművészettel.
Nemcsak oktatás, de határozott vallásos és erkölcsi nevelés is folyik. A világ
minden részéről érkező diákok számára elvárás, hogy képesek legyenek elsajátítani
a lelki békét, miközben lankadatlanul tanulnak és elszántan edzik a testüket. Az
iskolát azon a helyen építették fel, ahol a szikh vallás két fontos vezetője, Ardzsan
guru és a kiváló hadvezér, Hargóbind guru töltötte gyermekkorát.
A jóga kiemelkedően fontos a diákok napirendjében. A végzősök jógaoktatói
mestervizsgát tehetnek. Ez az oklevél feljogosítja őket arra, hogy a világ bármelyik
részén jógaiskolát nyissanak.
Az iskola nevében a Miri szó a fizikai valóság világát, míg a Piri szó a spirituális
létsíkokat jelöli. A diákokat nem egyszerűen fegyelemre, hanem a fegyelem
szeretetére nevelik. Arra tanítják őket, hogy a legnagyobb kihívások közepette is
megállják a helyüket, és meg tudják védeni az arra rászorulókat.
A szikh templomokban, a gurudvárákban gyakran láthatunk kék vagy
sáfránysárga ruhát viselő, karddal, lándzsával, acélgyűrűkkel felszerelt, többnyire
idős harcosokat. Ők a templomokat és a közönséget védelmező nihang rend őrei. A
nihangok harcművészete is ott szerepel a Miri Piri Akadémia tanrendjében. A fiúk
és a lányok egyaránt megtanulják a kard és a pajzs használatát. Küzdhetnek puszta
kézzel, lándzsával vagy éppen borotvaéles acélgyűrűkkel is. Az edzésekkel nem
csupán a testüket készítik fel a küzdelemre, de megtanulják a lankadatlan éberség
fontosságát és kialakul bennük az egészséges küzdőszellem.
Szigorúan tilos visszaélniük a tudásukkal.
Harbhajan Singh olyan iskoláról álmodott, melynek diákjai öntudatos,
felelősséget vállaló, teljes értékű, bátor emberi lényként lépnek majd ki a kapun. Az
ehhez szükséges fegyelmet puszta szigorúsággal nem lehetett volna fenntartani. Az
eredményekhez elengedhetetlen a hit, az, hogy a diákok higgyenek a felvállalt
értékekben. Meggyőződés nélkül egyetlen gyermek sem fog napi 10-12 órát tanulni,
gyakorolni és edzeni. A közeli Aranytemplom spirituális iránytűként szolgál. A
diákok itt érezhetik, hogy a nagyobb szikh közösség szerves részei és a hatalmas
medence partján meditálva megnyílik előttük a spirituális megvilágosodás útja is.
HAGYOMÁNYOK ÉS JELKÉPEK
A szikh vallás kialakításában a legfontosabb szerepet a közösség első vezetője,
Nának guru játszotta. A mogul császárok kegyetlenül üldözték az új vallást. A
szikhek tíz guruja közül többre is kínhalál várt. A tizedik vezető úgy döntött, hogy
őt követően már ne egy halandó ember, hanem a vallásuk szent könyve legyen a
guru. Az üldöztetés miatt minden szikh fegyvert viselt, és arra nevelték őket, hogy
ne féljenek a küzdelemtől és a haláltól. Góbind Szingh egyszerre volt szent ember és
népét védelmező harcos. Tőle származik a mondás, mely szerint: „Ha minden más
módszer csődöt mondott, akkor igaz dolog kardot rántani.”
 A szikhek nagy része ma is India északi tartományaiban él. Ez a szorgos és
fegyelmezett kisebbség felküzdötte magát az indiai középosztály soraiba. Indiában a
szikhek jelentős része a modern öltözéket kedveli. A turbános, szakállas, de elegáns
öltönyt hordó emberektől vagy a turbános, acélkarkötőt, de vasalt inget és nadrágot
viselő hivatalnokoktól mintha csak egy világ választaná el a hagyományos fehér
ünneplőruhát, sáfránysárga vagy sötétkék turbánt viselő külföldi szikheket.
A hagyományos öltözék minden részének van valamilyen szimbolikus jelzése. A
combközépig érő fehér ing a tisztaságot jelképezi. A turbán szálfaegyenes
testtartásra ösztönöz és mutatja viselője magasabb szintű tudatát. A hosszú haj
megvédi az elmét a negatív kisugárzástól. Az acélkarkötő azt jelzi, hogy a szikhek
az igazság jegyesei. A kés pedig nem más, mint a szegényeket és elesetteket
oltalmazó kard miniatürizált változata.
Bár a szikhek mindig maguknál tartják jelképes kardjukat, vérontásra csak a
legritkább esetben kerül sor. Mestereik keményen a fejükbe verték, hogy csak akkor
nyúljanak a fegyverhez, ha azt valóban használni is akarják. Egy népszerű anekdota
szerint két ifjú egyszer annyira összeveszett, hogy végül kést rántottak. Amikor
azonban a fény megcsillant fegyverük pengéjén, mindkettőjüknek eszébe jutott
mestereik tanítása. Elszégyellték magukat, és úgy döntöttek, hogy a vérontást a
közeli klinikán folytatják, ahol mind a ketten vért adtak a rászorulók számára.
HOL LEHET PRÓFÉTA AZ EMBER?
Harbhajan Singh 1929-ben született Észak-Indiában, Pandzsáb tartományban.
1976-ban megváltoztatta a nevét. Ekkor felvette a Khalsa utónevet is. Ezzel a
pandzsábí szóval a szikhek a történelmi közösségük fegyveres erejét jelölték.
Gyermekkorában mindenekelőtt az apai nagyapja, Bhai Fateh Singh volt rá nagy
hatással. Ő ismertette meg unokájával a szikh vallás tanításait, és tőle tanulta meg
azt, hogy tisztelni kell az eltérő vallású emberek hitét is. Harbhajan Singh a szigorú
Sant Hazara Singh irányításával tanulta ki a kundalini jóga módszereit. Tizenhat
éves korában már maga is mesternek számított. Ez igen szokatlan dolog volt, mivel
a legtöbb szikh nem érdeklődik a jóga iránt!
1947-ben családjával együtt belekeveredett az India függetlenné válását követő
véres zűrzavarba. Pandzsábot kettévágták, és a vallási fanatizmus lázában égő
tömegek százezrével gyilkolták le a rettenetes, véres őrjöngés során az eltérő vallású
szomszédjaikat vagy azokat az ismeretleneket, akiket a végzet a karmaik közé
sodort. A Singh család földönfutóvá vált és Új-Delhiben talált menedéket. A 60-as
évekre helyzetük rendbe jött, sikerült új életet kezdeniük. Harbhajan Singh a
Visvajatan Ásramban lett jógaoktató. Ide számos neves indiai vezető is eljárt,
például a miniszterelnök Dzsaváharlál Nehrú és lánya, Indirá Gándhí is. Az indiai
államgépezet felfigyelt a rendkívül tehetséges fiatalemberre. Harbhajan Singh saját
bevallása szerint azért volt kénytelen elmenekülni hazájából, mert az indiaiak
Taskentbe akarták küldeni, hogy ott részt vegyen a szovjet lélektani hadviselési
központ titkos kísérleteiben. Kanadában talált menedékre, majd onnan áttelepedett a
napfényes Kaliforniába, ahol akkoriban éppen virágkorát élte a hippimozgalom.
Az amerikai fiatalok nyitottan, őszinte örömmel fogadták a hatalmas termetű,
derékig érő hajú, lengő szakállú, turbános idegent, aki mintha csak egy
pszichedelikus álomból lépett volna elő. Harbhajan Singh nemsokára megnyitotta
első jógaiskoláját. A keleti misztériumok lázában élő amerikaiak óriási lelkesedéssel
fogadták a karizmatikus keleti prófétát. Sokuk lelkesedése persze alábbhagyott,
amikor kiderült, hogy a gyakorlatok önfegyelmet igényelnek és a „keleti bölcs”
elutasítja a dohányzást, a kábítószerezést, a túlzott alkoholfogyasztást és a
kicsapongást. Ugyanakkor viszont egy percig sem próbálta meg tanítványait
aszkétikus életmódra vagy a világtól való elfordulásra nevelni.
Nagyon hamar felmerült az Istenhez való viszony kérdése is. Harbhajan Singh
nem azt tanította, hogy imádni kell az Urat, hanem arra buzdította követőit, hogy
elméjüket felkészítve legyenek képesek átélni Isten hatalmát. Nagyban megelőzte a
nyugati lélekbúvárokat, amikor szinte mindenki másnál előbb kezdett el foglalkozni
a fejlett világot sújtó stressz és túlhajszoltság enyhítésével. Jógatechnikák és
meditáció révén, az indiai hagyományokra támaszkodva tanította meg híveit arra,
hogyan állítsák helyre elméjük békéjét, és a belső egyensúly megteremtése után
miként törekedjenek egészségük helyreállítására.
FELKÉSZÜLÉS EGY ÚJ VILÁGKORSZAKRA
Nem sokkal azután, hogy Harbhajan Singh neve közismerté vált Kaliforniában,
Amerikában egy új dal került fel a slágerlisták élére. A Vízöntő című szám egy új
korszak eljöveteléről szólt. A nyugati hagyományok szerint napjainkban éppen
véget ér egy nagy világkorszak és átkerülünk a Halak jegyéből a Vízöntő kozmikus
jegyébe. Ez az elképzelés és a korszakváltással járó rettenetes megpróbáltatások
gondolata bekerült Harbhajan Singh tanításaiba. A nyugati asztrológia ugyanazt
jelezte, amit az ősi hindu mitológia. Indiában sokan készültek egy új, vészterhes,
katasztrófákkal teli világkorszak, a Kali Juga beköszöntésére. Bár az heves vita
tárgya, hogy ez a korszak mikor köszönt vagy köszöntött be, Harbhajan Singh úgy
vélte, hogy az általunk ismert világ hamarosan, talán éppen 2012-ben ér véget.
Mivel azt gondolta, hogy a korszakváltás szörnyűségekkel, háborúkkal,
járványokkal és éhínségekkel jár, a 90-es évek eleje óta ezek leküzdésére készítette
fel a híveit.
A Jógi érdeklődése egyre inkább a spirituális témák felé fordult. Az indiai
bevándorló megismerkedett az amerikai indiánok mágikus szertartásaival. Ekkor
került sor egy megdöbbentő találkozásra a hopi törzs véneivel. Az indiánok
elmesélték, hogy ősi legendáik szerint a vészkorszakban a távoli Keletről felbukkan
egy fehér ruhás harcos, aki ugyanilyen színű zubbonyt viselő férfiakból és nőkből
toboroz magának sereget. Ez az erő majd szembefordul a Gonosszal és
megvédelmezi az „egységes Nagy Szellemet”. A hopi vének úgy döntöttek, hogy
Harbhajan Singh a legendás megmentő. Hét évvel később a Jógi megvásárolta a
Jemes-hegységben az indiánok egyik szent területét. A törzsi vezetőktől azt a
tanácsot kapta, hogy ezen a megszentelt területen készüljenek fel arra az időre,
amikor majd a törzsek újra megérinthetik a Nagy Szellemet. A Rám Dász Purinak
nevezett központban azóta minden évben nagyszabású ünnepségre kerül sor a nyári
napforduló idején.
Pandzsábban a szikh nők sokkal szabadabban élhetnek, mint a muszlim vagy a
hindu asszonyok. A fehér szikh közösség asszonyai érthető módon ragaszkodnak
ahhoz, hogy ugyanolyan jogaik legyenek, mint a nyugati nőknek. Vezetőjük
azonban úgy vélte, hogy ez csak akkor lehetséges, ha a hölgyek erősek, önállóak,
határozottak és képesek megvédeni magukat. Első alkalommal 1975 nyarán tartott
nyolchetes továbbképzést a közösség asszonyai számára. Ez a táborozás gyorsan
hagyománnyá vált. A fehér turbánt viselő hívők nemcsak azt sajátíthatták el, hogy
mitől lehet sikeres egy nő a mai világban, de megismerkedtek a fegyvertelen
közelharc titkaival, megtanulták a kézifegyverek használatát és az
elsősegélynyújtást is. A fegyverhasználat és a szigorú testedzés is azt a célt
szolgálta, hogy a nők képesek legyenek megvédeni magukat, hogy testben és
lélekben felkészüljenek a rájuk támadók legyőzésére.
A mester tanítása szerint, ha valaki megüti a jobb orcádat, akkor ne tartsd oda
neki a bal orcádat is, hanem üsd le a gazfickót, mert ezzel megakadályozhatod, hogy
másokat is bántson.
A fehér szikh hölgyeket ennek ellenére hiba volna állig felfegyverzett
Brünhildáknak tekinteni. Ezek a nők ugyan képesek megvédeni magukat és a
rászorulókat, de legfőbb céljuk mégis az, hogy családjuk legyen, hogy férjük és
gyermekeik társaságában lehessenek boldogok.
Harbhajan Singh arra tanította követőit, hogy a nők boldogságához
elengedhetetlen az, hogy valaki biztos otthont teremtsen számukra és folyamatosan
vezesse őket. A véleménye szerint „a nő tizenhatszor erősebb, mint a férfi”, mégis a
férfiak lelkére kötötte, hogy teljesítsék feleségük minden kérését, tegyék boldoggá
őket, különben csak önmagukat hibáztathatják, ha nejük állandóan zsörtölődik,
veszekszik és pokollá teszi az életüket. Ez a hozzáállás persze nem kevés kritikát
váltott ki.
Harbhajan Singh öntudatos pandzsábiként az Amerikában letelepedő indiai
szikheknek is igyekezett segíteni. A turbánjukhoz és hosszú szakállukhoz
ragaszkodó szikh sorkatonáknak a vietnámi háború korszakában komoly vitáik
támadtak az amerikai hadsereggel. 2001. szeptember 11. után pedig Amerikában
számos kellemetlenség várt a turbános, derékig érő szakállú szikhekre. Polgártársaik
csak nehezen tudták megkülönböztetni őket a táliboktól.
Hosszú küzdelem árán sikerült elérni, hogy a fegyveres erők tagjai az USA-ban,
majd később Kanadában is viselhessék vallásuk jelképeit. Így történhetett meg,
hogy végül a híres kanadai Lovasrendőrség tagjai közé is bekerülhetett a
hagyományos skarlátvörös zubbonyhoz nem az előírásos kalapot, hanem az azzal
megegyező színű turbánt viselő szakállas szikh is.
BÍRÁLATOK KERESZTTÜZÉBEN
A 3HO szervezet 1969-ben alakult meg. Azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a
lehető legtöbb ember kapja meg azt, ami születése óta megilleti. Mindenki számára
lehetővé akarta tenni, hogy egészséges, boldog és szent lehessen. A társaság
többnyire hosszú hajú tagjai megpróbáltak eljutni egy magasabb spirituális szintre,
miközben hitet tettek a világbéke és a társadalmi igazságosság mellett. Sokan
közülük vegetáriánussá váltak, de a húsevésről való lemondás nem volt kötelező. A
3HO központjait ásramoknak hívták. Tíz évvel később már számos ásram működött
Amerikában, Nyugat-Európában, de még Izraelben is. A Jógi arra biztatta híveit,
hogy szorgalmas, kitartó munkával tartsák el magukat és családjukat. 1994-ben a
3HO Alapítvány bekerült az ENSZ által elismert független civil szervezetek közé.
Az alapítvány a nők jogaiért küzdött és létrehozta saját oktatási és alternatív
egészségügyi rendszerét.
Az amerikai média már a 70-es évek elején felfigyelt a nagyszakállú, turbános,
angolul folyékonyan beszélő indiaira. A hatalmas termetű guru kiállt az amerikai
értékek mellett és mennydörgő hangon elítélte a kábítószer-fogyasztást. A sajtónak
az is tetszett, hogy a 3HO hitet tett a család fontossága és az egészséges életmód
mellett. A 3HO szervezetnek számos értelmiségi, egyetemista tagja is lett. Ők
fontosnak tartották kihangsúlyozni, hogy közösségük nem vallási alapú kultusz,
hanem itt olyan emberek gyűltek össze, akik a meditáció, a jóga és a modern
természettudományok vívmányaira támaszkodva próbálnak meg egészségesen és
boldogan élni. A közösség tagjai kora hajnalban, még jóval napfelkelte előtt kelnek
fel. Miután hideg vízben megmosakodtak, elvégzik a 2-3 óráig tartó reggeli
szertartást. Meditálnak, jógáznak, vallásos dalokat énekelnek és felolvasnak egy
szent szöveget.
Harbhajan Singh nyolcvannégy amerikai követője társaságában először 1970
végén tért vissza Indiába, a szikhek szent városába. Megjelenésük óriási zűrzavart
okozott. Sok tekintélyes szikhet meglepett a „górák” érkezése. A fehér szikhek
komolysága azonban hamarosan meggyőzte őket. Ráadásul huszonhat amerikai a
hagyományoknak megfelelően elvégezte azokat a szertartásokat is, amelyek révén a
Khálszá teljes jogú tagjává válhatott. Úgy tűnt, hogy a szikh közösség megbékélt új
testvéreivel és befogadta őket. Harbhajan Singh nyitott volt a többi vallás irányába
is. Ezt azzal is igyekezett bizonyítani, hogy számos alkalommal találkozott más
vallások vezetőivel, többek között II. János Pál pápával is.
A közösség alapítóját azonban nyugatról és keletről is kritizálták. Amerikában
sokaknak nem tetszettek szigorú előírásai. Az, ahogy pontosan meghatározta,
milyen életmódot folytassanak, hogyan öltözködjenek, mit egyenek tanítványai.
Indiában viszont akadtak szikhek, akik úgy vélték, hogy Harbhajan Singh
kiárusította ősei hitét, és a jógát meg az ezotériát belekeverve, eltávolodott a guruk
útjától. Néhányan azzal vádolták meg egykori vezetőjüket, hogy spirituális erejét
felhasználva megpróbálta befolyásolni a tudatukat és valósággal hipnotizálta a
híveit. Az alkalmazott jógát is érte bírálat. Egyes jógamesterek szerint Harbhajan
Singh összezagyválta a hagyományos jóga mozdulatait az amerikai bemelegítési
módszerekkel. Mindez azzal a veszéllyel jár, hogy szerintük könnyen
megsérülhetnek az ilyen módszer szerint jógázó csigolyái és ízületei. Volt, akit az
háborított fel, hogy fegyvert adott a nők kezébe, míg mások azért támadták, mert
állítólag hímsoviniszta módon, lekezelően bánt az asszonyokkal. Olyan vádak is
érték, hogy gyakran képtelen ellenállni a csábítás erejének és házasságon kívüli
kapcsolatot alakított ki követőivel.
Mindezek ellenére a halálakor a Times of India napilap „a kapitalista jógi” címen
emlékezett meg róla. A New York Times a kapitalista és a spirituális világ egyik
jelentős vezetőjeként írt Harbhajan Singhról. Bár meghalt, emléke elevenen él
tovább. Az Aranytemplom medencéjét körbesétálva pedig ma is találkozhatunk egy
új világkorszak eljövetelére készülő, komoly és egészséges, ifjú követőivel, akik
neki köszönhetik, hogy elindultak ezen az úton.
 Zsidók Indiában
„Zsidó alattvalóim mindaddig megőrizhetik tulajdonukat és vagyonukat,
amíg a világ és a Hold létezik.”
– Szira Primál keralai fejedelem –
Az évezredek során az összes nagy világvallás eljutott Indiába. Azt viszont csak
kevesen tudják, hogy a távoli, hatalmas országban mind a mai napig létezik egy
parányi, közel 2500 éves zsidó közösség is. India már a történelem hajnalán is híres
volt arról, hogy milyen mesésen gazdagok az ottani birodalmak. Nemcsak hódítók,
kalmárok és felfedezők indultak meg az Ázsiát átszelő karavánutakon, nem csupán
bátor tengerészek szálltak hajóra, de felkerekedtek a nagy világvallások hittérítői is.
Az angol, francia és portugál gyarmatosítók széles körben elterjesztették a
kereszténységet, amelyik őket megelőzve India egyes részein több mint ezer éves
történelmi múltra tekinthetett vissza. Az iszlám észak-nyugat felől, a hódító arabok
seregeivel érkezett, míg délen a vakmerő, de békés arab kalmárok terjesztették el
távoli hazájuk hitét. A tűzimádó párszik Perzsiából menekülve kerestek új hazát
maguknak az Indus és a Gangesz partján, a buddhizmus pedig Észak-Indiában
született.
Az indiai nagyvárosok forgatagában nehéz észrevenni, hogy élnek az országban
egy másik, egyetlen istenben hívő vallás követői is. Az itteni zsidó közösség
sohasem volt túl nagy és a vallás követőinek a száma napjainkban is fogyni látszik.
Három jelentősebb zsidó vallási közösség alakult ki. Legismertebb a kochini zsidók
befolyásos, de mára már a kihalás szélén álló irányzata. A legtöbb hívővel a Bene
Izrael közösség soraiban találkozhatunk. A harmadik jelentős csoport tagjai a
bagdadi zsidók. Ahogy a nevük is jelzi, ők valamikor Irakból, mindenekelőtt
Bagdadból érkeztek Indiába. Más helyen, Ándhra Pradés tartományban is lehet arról
hallani, hogy egyes népcsoportok arrafele bizonyos zsidó hagyományokat ápolnak.
Egyelőre még nem egyértelmű, hogy őket mennyire fogadják el igazi zsidóknak.
A betelepülők új hazája az a birodalom lett, ahol békés egymás mellett élésben
megtalálhatjuk a nagyvilág szinte valamennyi jelentősebb vallását. India őslakói és
a később érkező népek gyermekei több millió isteni lényt tisztelnek. Ugyanúgy
találunk itt egyetlen istenben hívő közösségeket, mint olyan falvakat, melynek lakói
a legősibb természeti erőket imádják. Ráadásul India az a hely, amelyik a lehető
legnagyobb mértékben a saját képmására formálja az ideérkező hódítókat, az
idegeneket és persze a vallásukat is. India hatása alól sem a kereszténység, sem
pedig az előírásaihoz oly szigorúan ragaszkodó iszlám sem tudta kivonni magát.
Ugyanakkor a zsidó hit a világ egyik legszilárdabb, a hagyományaihoz elszántan
ragaszkodó egyistenhívő vallása. Rendkívül érdekes, ahogy ez a vallás megjelent és
gyökeret vert India földjében.
A ZSIDÓK ÉRKEZÉSE
A zsidó kereskedők legelőször Salamon király korában, a bibliai időkben jutottak
el Indiába. A Királyok könyvében arról olvashatunk, hogy az izraeli uralkodó
udvarába számos indiai áru érkezett. Az Indiai-óceánt átszelő hajók fedélzetén a
kereskedők majmokat, pávát és szantálfát szállítottak nyugat felé. A feljegyzések
megőrizték ezeknek az áruknak a szanszkrit vagy ó-tamil eredetű elnevezését. A
Talmudban is szó esik arról, hogy Izrael népe kereskedett Indiával. Keresett
árucikknek számított a jó minőségű indiai vas és a gyömbér. Xerxész perzsa
nagykirály idején a zsidók egy olyan hatalmas birodalom alattvalói lettek, amelyik a
Földközi-tengertől egészen Indiáig ért. Ebben az időszakban valószínűleg számos
zsidó kereskedő jutott el Indiába. Korábban, a babiloni fogság után egyes zsidó
törzsek utat tévesztettek, és nem nyugat, azaz Izrael, hanem kelet, a távoli India felé
indultak el. Ott számos olyan nép és törzs akad, amelyek legendái arról szólnak,
hogy az őseik valamelyik elveszett héber törzs leszármazottai. Ilyen legendákkal
találkozhatunk északon Kasmírban, délnyugaton Goában és meglepő módon India
legvadabb, legnehezebben megközelíthető vidékén, az észak-keleti fejvadász
törzsek között is. Egyes feltételezések szerint, amikor Kr.u. 50. táján Szent Tamás
megérkezett Indiába, ott már két önálló zsidó közösség is fogadta.
A második jeruzsálemi templom elpusztítása után, a Kr.u. 1. század második
felében újabb izraeli menekültek érkeztek Keralába. Az ekkortájt létrejövő zsidó
közösség tagjai az andzsuvannam nevet viselték. Kr.u. 379-ben pedig Szira Primál
hindu fejedelem megengedte a zsidóknak, hogy letelepedjenek a földjén, hogy
zsinagógát építsenek és mindaddig feltételek nélkül megőrizhessék a
magántulajdonukat, „amíg a világ és a Hold létezik”.
Majdnem ötszáz évvel később, a 9. századtól kezdve ismét megerősödtek a
gazdasági kapcsolatok a zsidó földek és Dél-Ázsia között. Kairóban olyan
feljegyzések kerültek elő, amelyek szerint arabul beszélő zsidó kalmárok selymet,
ezüstöt, aranyat, szöveteket, gyógynövényeket és persze értékes fűszereket hoztak
Indiából.
Az 1600-as években megkezdődött a szubkontinens lassú gyarmatosítása. Az
európai felfedezőket és kalmárokat a zsidó kereskedők is elkísérték.
Mattancherryben mind a mai napig működik az a zsinagóga, melyet olyan szefárd
zsidók alapítottak, akiknek 1492-ben kellett elmenekülniük Spanyolországból.
India kiváló menedékhelyet jelentett a zsidók számára. Az antiszemitizmus itt
egészen az európai gyarmatosítók megérkezéséig ismeretlen fogalomnak számított.
A partvidéken megtelepedett zsidó közösségek tagjai gyakran magas rangot és
hivatalt kaptak a hindu fejedelmektől. Ennek részben az volt az oka, hogy a zsidók
kiváló szervezőnek és pénzembernek bizonyultak, másrészt pedig egyetlen nagyobb
vallási közösség sem állt a hátuk mögött, így a fejedelmeknek nem kellett tartaniuk
tőlük. A portugálok megérkezése után a tengerparton felélénkült a kereskedelem. A
zsidó kalmárok ezt kihasználva mindjobban meggazdagodtak. 1524-ben
gazdagságuk felkeltette Kálíkat muszlim urának a kapzsiságát. Rablóhadjárata után
sok zsidó kalmár Kochinban keresett menedéket. A 16. századtól kezdve a zsidók
továbbra is nagyon jól kijöttek hindu környezetükkel, de Goán a portugál hatóságok,
míg északon a nagymogul császárok muszlim szélsőségesei üldözték őket.
A 17. században már jelentős zsidó közösségek léteztek Madrászban, Kálíkatban
és számos más városban az Indiai-óceán partján. Delhiben a nagymecset közelében
találhatjuk meg Hazrat Szaíd Szarmad síremlékét. A környékbeliek úgy gondolják,
hogy egy jelentős szúfi szent ember fekszik ott. Úgy vélik, a szent még holta után is
meghallgatja a kérelmezők könyörgését, és a vallási hovatartozásuktól függetlenül
segít a muszlimoknak és a hinduknak is. Szarmad a mai Izrael területén született.
Kereskedőként bejárta Perzsiát és eljutott Indiába is. Itt a nagymogulok
fővárosában, a fejedelmi Delhiben telepedett le. A zsidó utazó egy idő múlva hátat
fordított a világi életnek és a vallásos misztikumokkal kezdett el foglalkozni.
Balszerencséjére ezzel kivívta a fanatikus Aurangzeb császár ellenszenvét. Az
uralkodó parancsára eretnekség vádjával kivégezték a misztikust.
Napjainkban az önmagukat zsidónak tartó emberek közel fele az északkeleti
tartományokban, míg egynegyed részük Mumbaiban él. Indiában jelenleg több mint
harminc nagyobb zsinagógáról tudunk. Ezek jelentős része azonban már nem
működik. Legtöbbjük a 15. és a 20. század első fele közötti időszakban épült.
A 19. század során a mai Izrael területéről több alkalommal is indultak el zsidó
felfedezők, hogy kapcsolatba lépjenek azokkal az Ázsia távoli vidékén élő
hittársaikkal, akikről azt gondolták, hogy a tíz elveszett törzs leszármazottai.
 A KOCHINI ZSIDÓK
A csekély létszámú, de gazdag zsidó közösség tagjai India délnyugati
partvidékén, a gazdag málábári tengerparton éltek. Az ország függetlenné válásakor
létszámuk még a háromezret sem érte el. A közösségből mára már alig néhány
tucatnyian maradtak meg Indiában. Emlékeikkel a keralai tengerpart ősi
kereskedővárosaiban találkozhatunk.
Több elképzelést is ismerünk arról, hogy az ősi időkben a kochini zsidók mikor
telepedtek meg a legendás Málábár tengerpartján. Az egyik legenda szerint a
közösség ősei Salamon király kereskedői voltak. Más elképzelések szerint az első
kochini zsidók valamikor a Kr.u. 1. században érkezhettek Indiába. A legősibb
történelmi feljegyzések azok a tamil betűvel írt réztáblák, melyeket Kerala
tagállamban találtak. Valószínűleg Kr.u. 1000 táján készülhettek. Bhaszkárá Rávi
Verma király ekkor földbirtokot és kiváltságot adott az itt élő zsidóknak. A közösség
létszáma a 14. század első felében megnőtt, amikor India más részéről zsidók
telepedtek át Kochinba. A nagy fordulatot a 16. század hozta. Miután az európai
felfedezők utat nyitottak Indiába, Nyugat-Európából számos zsidó keresett
menedéket Kochin környékén. Belőlük alakult ki a „fehér bőrű” paradésí zsidók
közössége. Bár egymás mellett laktak a Málábárban élő sötétebb bőrű hittársaikkal,
a két csoport egészen a 20. század közepéig nem keveredett egymással. 1568-ban
felépült a paradésí közösség első zsinagógája. Az itt élők hagyományai és életmódja
teljesen megfelelt az európai zsidók szokásainak. Izrael megszületése után sokan a
kivándorlás, a hazatérés mellett döntöttek.
A BAGDADI ZSIDÓK
A zsidó bevándorlás utolsó hullámára a 18. században került sor. Irakból és
Szíriából érkeztek ekkor a bagdadi zsidóknak nevezett bevándorlók. Mindenekelőtt
a brit gyarmatbirodalom két legjelentősebb nagyvárosában, Bombayben és
Kalkuttában telepedtek meg. Legkiemelkedőbb képviselőjük a világszerte ismert
David Sassoon volt. A híres emberbarát 1832-ben telepedett le Bombayben. A
kereskedelem területén elért sikere lehetővé tette, hogy zsinagógákat építtessen.
Utódai később kórházakat és könyvtárakat is építettek.
Közben Irakban egyre jobban eluralkodott a politikai káosz, így az első
áttelepülőket sokan követték. A kereskedelmi útvonalak mentén számos jelentős
család még Szingapúrba vagy a kínai brit gyarmatokra is eljutott. David Sassoon
1861-ben építette fel Bombayben a monumentális Magen David zsinagógát. A
közösség gyorsan felvirágzott. Volt olyan időszak, amikor csupán Kalkuttában nyolc
bagdadi zsinagóga működött. A bagdadiak kiadták saját héber nyelvű hetilapjukat
is. Közösségük sikere lehetővé tette, hogy bekerüljenek a brit gyarmatbirodalom
pénzügyi elitjébe. Az angolok mintájára elegáns házakat építettek, kialakították a
saját zárt klubjaikat és telivér arab paripáikkal rendszeresen részt vettek a
lóversenyeken is. A közösséget nem csak iraki származású menekültek alkották.
Érkeztek Indiába az arab világ más területeiről, de Afganisztánból és Iránból is.
Nem kevesen a gyarmati hadseregben futottak be szép karriert. J. F. R. Jacob
altábornagy volt Goa, majd Pandzsáb tartomány első zsidó származású
kormányzója.
India függetlenné válása után ez a közösség is a kivándorlás mellett döntött.
Ellentétben azonban a többi zsidó közösséggel, a bagdadiak közül viszonylag
kevesen választották Izraelt. A legtöbben Nyugat-Európában, Amerikában és
Ausztráliában találtak új hazát. Mára kevesebb, mint háromszáz bagdadi zsidó
maradt Indiában.
A BENE IZRAEL
A függetlenség óta eltelt évtizedek során érdekes módon egyfajta zsidó
újjászületésnek is szemtanúi lehetünk. Ez sem ment ellentmondások és kételyek
nélkül. Olyan közösségek vallják magukat zsidóknak, amelyekről nem lehet
egyértelműen eldönteni, hogy mikor és milyen körülmények között vették fel a
vallást. Izraelben a vallási kérdések szakértői az ilyen új közösségek egy részét csak
az után ismerték el igazi zsidóknak, hogy azok hajlandóak voltak szorosan
együttműködni más elismert zsidó közösségekkel. A világ a múlt század hatvanas
éveiben értesült arról, hogy India északkeleti tagállamaiban, azokon a vidékeken,
ahová a külföldiek még ma is csak nagyon nehezen jutnak el, a hegyvidéki
fejvadász törzsek egy része zsidónak vallja magát. Mizorám és Manipur államokban
mind több zsidó imaházat alakítottak ki az őserdei falvakban. A törzsek tényleg
betartanak bizonyos zsidó szokásokat. A közösség „Manésa gyermekeinek” nevezi
magát. Közülük több százan kivándoroltak Indiából, és Izraelben letelepedve
felvették a hagyományos zsidó hitet. A kivándorlási mozgalom kivívta az indiai
kormány neheztelését. Mivel India és Izrael között kiemelkedően jó a kapcsolat,
ezért mindkét állam arra törekszik, hogy az indiai zsidók nehézségeit a legbarátiabb
módon oldják meg.
Nem lehet pontosan tudni, hogy Bene Izrael ősei mikor érkeztek meg Indiába.
Saját hagyományaik szerint elődeik a Kr.e. 2. században szenvedtek hajótörést a
konkáni tengerparton. A hajó valószínűleg a mai Mumbaitól délre, Navagaon
közelében futott zátonyra. A katasztrófát csak hét férfi és hét asszony élte túl. A
hajótörés során elveszítették a szent könyveiket is. A túlélők egyszerű emberek,
talán tengerészek lehettek. Megőrizték az egyetlen, mindható Istenbe vetett hitüket
és a legfontosabb zsidó imát. A helyi hindu közösség befogadta a hajótörötteket. A
túlélők kiváló asztalosnak bizonyultak és remekül értettek az olajgyártáshoz is. A
környezetük sanvár telinek vagyis „szombati olajütőknek” nevezte el őket. Az
elnevezés arra utalt, hogy a hajótöröttek szombaton nem végeztek munkát. Néhány
nemzedék alatt beolvadtak a környezetükbe. Elfelejtették őseik nyelvét, és akárcsak
a többiek, a helyi nyelvet beszélték. A 18. században itt találkozott velük David
Rahabi. Feljegyzése szerint a Bene Izrael tagjai megtartották a szombatot és a zsidó
étkezési szokásokat. Fiúgyermekeiket körülmetélték, és még emlékeztek néhány
zsidó ünnepre is.
 Első zsinagógájuk 1796-ban épült. Samuel Ezekiel Divekar a brit gyarmati
hadsereg tisztjeként Bombayben alapította meg az új vallási központot. Ebből
tudhatjuk, hogy a városban ekkor már legalább tíz felnőtt zsidó férfi élt. A közösség
tagjai a falvakból áttelepültek a dinamikusan fejlődő nagyvárosba. Nemsokára már
más városokban is megjelentek a képviselőik. Zsinagógákat építettek a közeli
Púnéban, de a távolabbi Delhiben vagy éppen Karácsíban is. A közösség remekül
alkalmazkodott az új időkhöz. Angol iskolákba jártak, és sokan nagyon szép karriert
futottak be a gyarmati társadalomban. Az egykori falusi asztalosok leszármazottai
akkor már ügyvédek, orvosok, tanárok, írók és köztisztviselők voltak.
A második világháborút követően megszületett Izrael és India is függetlenné vált.
A Bene Izrael tagjai közül sokan hazatértek az őshazájukba. Napjainkban hatezernél
kevesebben maradtak Indiában, míg Izraelben több mint hatvanezer indiai
származású zsidó él. A hazatérők azonban nem feledkeztek meg Indiáról. Erős az
izraeli és az Indiában maradt zsidók kapcsolata. Egy részük állítólag még Izraelben
is kitart az indiai szokások és számos hagyomány mellett.
IZRAELI VENDÉGEK
Az Indiába látogató nyugati utazó lehet, hogy elkerüli az itt élő őshonos zsidó
közösségek tagjait, ám szinte biztos, hogy valamelyik nagyvárosban vagy
idegenforgalmi központban belefut India legnépesebb, legharsányabb zsidó
közösségének tagjaiba. Ezek nem mások, mint a hosszú vakációra Indiába érkező
izraeli fiatalok. Pontos számukat talán csak a hatóságok ismerik. A goai
tengerparton ugyanúgy ott vannak, mint Delhiben, Pahárgandzs zsúfolt sikátoraiban
vagy éppen a himalájai csúcsok árnyékában megbúvó, dús fűtől zöldellő
völgyekben. Könnyű felismerni őket: a fiúk sűrű fekete szakálla lassan a derekukig
ér, a lányok pedig gyakran a hippik színpompás öltözékeit viselik. Jókedvű, hangos
csapatokban járnak mindenfelé. Látszik rajtuk, hogy élvezik India csodáit, a
békességet. Legtöbben az otthoni sorkatonai szolgálat letöltése után érkeztek
hosszú-hosszú vakációra Indiába. Van, aki fél évig, mások egy teljes esztendeig
maradnak, néhányan pedig még hosszabb idő után térnek haza. Izraelben a vallásos
körök egy része aggódva figyelte azt, hogy a fiatalok mintha csak magukhoz ölelnék
India bálványimádó vallásait. Ezt megelőzendő a nagyobb idegenforgalmi
központokban már működnek olyan ortodox közösségek vagy éppen kihelyezett
rabbik, akik odafigyelnek az Indiában nyaraló fiatalokra.
 A hatalmas Kumbha Méla
„Hónapokon át küzdöttek a zarándokok azért, hogy eljussanak ide.
Szegények és éhesek voltak, de erőt adott nekik töretlen hitük.”
– Mark Twain –
A világ számos pontján összegyűlnek a vallásos emberek, hogy meghatározott
időpontokban megemlékezzenek közösségük valamelyik fontos eseményéről. Sehol
a világon nem akad azonban még egy olyan vallásos ünnepség, amelyen olyan sok
ember venne részt, mint az indiai szent fürdőzéseken, a Kumbha Mélákon, India
talán legősibb ünnepein, melyeket már a Védák korszakában is ismertek. Az
alapjául szolgáló misztikus történetet később feldolgozták a Bhágavata Puránában, a
Mahábháratában, a Rámájanában és a Visnu Puránában is. Az ünnepség néhány
napra eltörli az indiai társadalmat megosztó számtalan korlátot. Rövid időre nem
számít a származás, az anyanyelv, néhány önfeledt pillanatra még a kaszt sem. Aki
itt van, az kivétel nélkül az ősi hagyományok, a hindu vallás híve. Összetartoznak,
hiszen ugyanaz a célkitűzés vezeti a zarándokokat.
A szent folyók partján időnként annyi ember gyűlik össze, hogy még a világűrből,
az űrállomásokról vagy a Föld körül keringő űrhajókról is láthatóak szabad
szemmel. A hindu vallás ereje egészen elképesztő tömegeket tud megmozgatni.
Ezekre a találkozókra akkor kerül sor, amikor az égitestek a legmegfelelőbb,
legáldásosabb konstellációba kerülnek. Emberek tízmilliói kelnek zarándokútra,
hogy a legmegfelelőbb időpontban a szent folyam dermesztően hideg vizébe
alámerülve lemossák magukról életük minden bűnét.
A szent fürdőzések legfontosabb központja Alláhábád körül található. Itt
találkozik egymással a Gangesz és a Dzsamuná folyó vize. A Kumbha Méla
legfontosabb rendezvényeinek otthont adó észak-indiai kisvárosban körülbelül
százezer ember él. A település nyugalma és kiegyensúlyozottsága meglepheti az
utazót, feltéve persze, hogy nem valamelyik vallásos tömegrendezvény idején jut el
ide. A város azért különösen fontos a hívő hinduk számára, mert hitük szerint az
idők kezdetén a világegyetemet megteremtő legfőbb istenség, Brahma ezen a helyen
tette lábát először a földre. Ez a terület annyira szent, hogy itt bármikor
megtisztulhat az ember, függetlenül attól, hogy az év melyik napján merül a
hullámok közé. Tizenkét évente ezen a helyen kerül sor a világ legnagyobb szabású
vallásos összejövetelére. A város, ősi nevén Prajág mindig is India egyik
legjelentősebb zarándokhelyének számított.
A HALHATATLANSÁG KERESÉSE
Az emberi lét alapvető igazsága, hogy lassan megöregedve szinte mindenki egyre
jobban tart az elmúlástól. Ez az érzés nem volt ismeretlen az indiai mitológia isteni
hatalmú lényei, a dévák és halálos ellenségeik, a szintén félelmetes erejű aszurák
számára sem. Az ősi istenségek és szörnyetegek háborúja az idők kezdetén tombolt.
Az istenek azonban elkövettek egy szörnyű hibát. Megsértették a mérhetetlen tudású
Durvászá Munit. A bölcs azzal büntette meg a dévákat, hogy elvette tőlük mágikus
erejüket. Így már semmi esélyük sem volt arra, hogy legyőzzék a könyörtelen
aszurákat. Kérdésessé vált a puszta fennmaradásuk is. A dévák ekkor leborultak
Visnu előtt. Az indiai mitológia egyik leghatalmasabb istenalakja különös tanácsot
adott a kérelmezőknek. A javaslatot megfogadva a dévák követeket küldtek az
ellenségeikhez. Rávették az aszurákat arra, hogy közös erővel köpüljék ki a
világtengert. Ezt az ősi óceánt azonban nem víz alkotta, hanem tej. Az aszurák
beleegyeztek, és közös erővel nekiláttak a rengeteg tej kiköpülésének.
Hogy mivel sikerült rávenni halálos ellenségeiket az együttműködésre? Azzal,
hogy elárulták nekik, az óceánt kiköpülve megszerezhetik a halhatatlanság
nektárját!
Az örök élet reményében elszántan és megállás nélkül dolgoztak a világ
leghatalmasabb nagyurai. Egyre jobban fogyott a tej. A hófehér hullámok közül
különös, értékes, de nem mindig érthető, csodálatos holmik bukkantak elő. Végül
eljött a nagy pillanat. A fehér óceánból kiemelkedett a bölcs Dhanavantari, kezében
egy edénnyel. Az edényben nem mást őrzött, mint az amrita-kumbhát, vagyis a
halhatatlanság italát.
Az aszurák egy pillanatig sem gondolták komolyan, hogy megosztják a
halhatatlanságot az ellenségeikkel. Megragadták az edényt, és megpróbáltak
elmenekülni vele. A dévák azonnal ellentámadásba lendültek. Iszonyatos,
könyörtelen küzdelem kezdődött. A harc forgatagában azonban a halhatatlanság
nektárjából egy kevés kicsöppent a halandók világára.
Négy helyre jutott belőle:
Nászikba, Uddzsainba, Haridvárba és Alláhábádba, a folyópartra.
Az isteni nedű annyira erős, hogy érintésétől megváltozott az a vidék, ahová
lehullott. Bizonyos időközökben különösen erősen érződik a hatása. Ilyenkor, ha
valaki ellátogat ezekre a helyekre, akkor az amrita különleges kisugárzásának
köszönhetően megtisztul a bűneitől, és egy kicsivel közelebb kerül a
halhatatlansághoz. Az indiai csillagjósok már az ősi idők óta pontosan számon
tartják, hogy országuk legszentebb helyein mikor érezhető különösen erősen az
isteni nedű hatása.
TALÁLKOZÁS AZ EMBERFELETTIVEL
A tizenkét évente megtartott ünnepség a Púrna Kumbha nevet viseli. Ilyenkor
Alláhábádban (Prajágban), Haridvárban, Nászikban és Uddzsainban gyűlnek össze a
hívők. Alláhábádban és Haridvárban hat évvel később is nagyszabású összejövetelre
kerül sor. Ennek neve Ardh Kumbha Méla. Haridvárban nagyjából kétszázezer
ember él. A város jelentőségét az adja, hogy a Gangesz ott ömlik alá a Himalájából
az észak-indiai síkságra. A hindu hívők 2007 januárjában is összegyűltek negyvenöt
napra, hogy együtt ünnepeljék meg az Ardh Kumbha Mélát. A résztvevők számát
több mint hetvenmillióra becsülték. A legfőbb ünnepnapon, a Makar Szankrántín a
becslések szerint ötmillió hívő vett részt. Az elképesztő embertömeg persze magára
vonta a nemzetközi média figyelmét is. Az is egyfajta rekordnak számított, hogy az
indiai hívőkkel együtt minden korábbinál több nyugati érdeklődő zarándokolt el a
két folyam partjára.
A hívő hinduk számára nincs csodálatosabb élmény annál, mintha valaki részt
vehet egy Mahá Kumbha Mélán. Ez a kiváltság azonban nem mindenkinek adatik
meg, mivel erre a hatalmas ünnepségre csupán tizenkét Púrna Kumbha Méla eltelte
után kerülhet sor. 144 esztendővel az utolsó Mahá Kumbha Méla után, a
tizenkettedik Purnán minden korábbinál több hívő gyűlik össze. 2001-ben
valószínűleg a világtörténelem addigi legnagyobb ünnepségére került sor, amikor a
szent folyamok partján több mint hatvanmillió ember gyűlt össze a Mahá Kumbha
Mélán. A résztvevők ük- vagy dédunokái 2145-ben talán majd újra átélhetik ezt a
csodálatos élményt.
Ahogy közeledik a nagy nap, Alláhábádot valósággal elözönlik a zarándokok és a
hívők. A pályaudvarra egymás után gördülnek be a zsúfolásig megtelt szerelvények.
Sok száz hívő utazik a vagonok tetején, míg mások fürtökben lógnak ki az ajtókon,
miközben a vonat végigdübörög az észak-indiai síkságon. A bevezető utakon
lépésben sem lehet haladni. Kétoldalt szüntelenül mozog a gyalogos zarándokok
áramlata. Az úttest két sávján egymás mellett legalább négy sávban küszködnek a
túlzsúfolt teherautók és buszok. A rendőrök kétségbeesett erőfeszítéssel próbálnak
meg napkeltétől napnyugtáig rendet teremteni ebben az áttekinthetetlen káoszban.
Munkájukat nem könnyíti meg a sok szent ember, akik gyakran semmibe veszik a
hatóságok utasításait.
Órák alatt megtelnek a hotelek, a zarándokszállások. A különféle közösségek a
folyóparton állítanak fel sátortáborokat. Ha nem fúj a szél, fojtogató füstfelhő
telepszik a környékre. Az éjszaka dermesztő hidegét a zarándokok százezrei csak
úgy élik túl, hogy rengeteg parányi tüzet gyújtanak. Repülőből nézve egészen
elképesztő a sok millió apró tábortűz látványa. Mintha lángra lobbant volna a folyó
mindkét partja. Ilyenkor a zarándokok mindent eltüzelnek, ami a kezük ügyébe
kerül. Nem mindenkinek jut meleg ruha vagy pokróc. A legszegényebbek
összebújnak, hogy legalább testükkel melegítsék egymást, miközben a hideg ellen
néhány eldobott újságpapírba takarózva próbálnak védekezni.
Érkeznek természetesen tehetős vagy éppen dúsgazdag zarándokok is. A hívők
egy része felháborodva vagy kicsit irigykedve bámulja a víz közelében felállított,
kerítéssel körülvett, gondosan őrzött sátorpalotákat. Egy-egy jelentősebb guru sok
tízezer hívét is magával hozza az ünnepségre. A gazdagok bőkezűen segítenek a
szegényebbeknek. Sok helyen pokrócot, forró teát és csípős indiai ételt osztanak a
rászorulóknak. Ahol van áram, ott a hangszórókból hangos zene szól. A rengeteg
ember légzése, mozgása és beszéde, a megszámlálhatatlan kipufogógázt árasztó
jármű és a százfajta üvöltő zene miatt könnyen megfájdul a külföldi vendég feje. A
hívők azonban nem ilyen érzékenyek. Nekik mindez meg se kottyan. Egy részük
határozottan megy a dolgára, míg mások nyugodtan kuporognak és várják, hogy ők
is sorra kerüljenek.
A város utcáiban, sikátoraiban, de a sátortáborokban is óriási a nyüzsgés.
Napkelte után megjelennek a fáradhatatlan mozgóárusok. Hagyományos ételt és
italt, spirituális kellékeket ugyanúgy árulnak, mint a szentek vagy a védikus istenek
képmásával díszített pólókat, törölközőket, de a legújabb könnyűzenei cédéket vagy
éppen nyakba akasztható zseblámpákat is.
A CSODÁK NAPJA
Amikor felvirrad a legkedvezőbbnek ítélt nap hajnala, hívők százezrei indulnak el
a szent vízpartok felé. A megfelelő időpont szinte mindig az újhold idejére esik. Ha
valaki ilyenkor alámerül a Gangesz vagy a Dzsamuná vizébe, az nem csupán
megtisztul, de számíthat arra, hogy élete szerencsés fordulatot vesz. Szinte minden
hindu szívében elevenen ég a vágy, hogy élete során legalább egy alkalommal részt
vehessen egy ilyen hatalmas, megrázó, de ugyanakkor felemelő ünnepségen.
Napkelte előtt elképzelhetetlen embertömeg gyülekezik a parton. India minden
részéről érkeznek ide a hívők. Ugyanúgy vannak közöttük férfiak, mint nők,
aggastyánok és gyermekek. Itt állnak a legmagasabb és a legalacsonyabb kasztok
tagjai is. Sokan úgy vélik, hogy a felkelő nap életük legfontosabb eseményének
kezdetét jelzi.
Januárban Észak-Indiában hűvösek a nappalok és hidegek az éjszakák. Nappal a
hőmérő ritkán mutat 15 foknál többet és gyakori a hűvös, sűrű köd. Éjszaka nem
ritka, hogy 5-6 fokra csökken le a hőmérséklet. A ragyogó napfényhez, a 40-45
fokos nyarakhoz hozzászokott indiaiak számára ez bizony igazi zord téli időjárás. A
folyó vize sem melegebb 10-12 foknál, különösen nem a hajnali sötétben, amikor
sokan alámerülnek a hullámokba. Az indiaiak számára ez legalább akkora fizikai
erőfeszítés és próba, mintha mi januárban megfürdenénk a Duna jeges vizében.
Amíg azonban a téli hidegben szinte soha sem látni fürdőzőt a Duna vagy a Balaton
partján, addig az indiaiak milliói dacolnak a számukra dermesztő hideggel. A szent
folyam vize már akkor sem igazán tiszta, amikor a magas hegyek közül a síkságra
lép. Ahogy folytatja az útját, úgy válik mind mocskosabbá. A mellékfolyók és a
vízparton élő emberek miatt sok ezer tonnányi vegyi anyag és hulladék kerül bele. A
hívők azonban nem tartanak a szennyeződéstől. Biztosra veszik, hogy a csoda
mágikus ereje megóvja őket a betegségektől.
Az elmúlt öt év során az indiai hatóságok óriási erőfeszítéseket tettek azért, hogy
jó legyen a vallásos tömegrendezvények közbiztonsága. Elsősorban nem attól
tartottak, hogy a hívőkkel vagy a szent emberekkel lesz komolyabb gond, hanem a
muszlim terrorszervezetektől féltek. Egyes fanatikus csoportok hadat üzentek a
bálványimádónak tartott hindu vallásnak. Indiában számos helyen követtek el véres
merényletet. A politikusokat elborzasztotta annak a gondolata, hogy a terroristák
esetleg a sok millió zarándokot veszik célba. Nagyon kemény és határozott
ellenlépéseket tettek. Az ünnepségek idejére a környező tagállamokból tízezrével
küldték át a rendőröket. A felhős égen dübörgő rendőrségi helikopterek csak
fokozzák a hangzavart. A nagyobb kereszteződésekben homokzsákokból emelt
bunkerek mögött géppisztolyos egyenruhások állnak. Időnként egy-egy elsötétített
ablakú terepjáró is feltűnik. Ezekben a különleges terrorelhárító osztagok
kommandósai járőröznek. A templomok kupoláiról mesterlövészek figyelik
távcsővel a vízpartot. Néhány helyen kutyás őrök állnak, és legutóbb a pályaudvar
kapuit fémkereső érzékelőkkel szerelték fel.
Gyakori gond a kábítószer. A zarándokok közül sok millióan fogyasztanak
kisebb-nagyobb rendszerességgel hasist és ópiumot. Mivel azonban a kábítószerrel
elsősorban a szent emberek élnek, ezért a hatóság szemet huny a dolog fölött.
A védelem legfőbb vonalát azonban mégsem a rendőrök, hanem a hívők tömege
jelenti. Indiában láthatatlan falak húzódnak a különféle vallások között. Egy
muszlim egészen egyszerűen nem tud annyit a hinduk szokásairól, vallásáról, hogy
sikeresen álcázhassa magát. Nem tud elvegyülni a tömegben, mert a többiek nagyon
hamar észrevennék és jelentenék a rendőrségnek. Náluk jobban csupán a külföldi
látogatók lógnak ki a sorból.
A hívők legnagyobb része barátságos az ide érkező külföldiekkel. Olyan nagy a
tömeg, hogy a még egyébként kirívó európaiak is könnyedén elvegyülhetnek. A
kavargás és a nyüzsgés óriási, magával ragadó, de néha bizony zavarba ejtő is lehet.
Ha valaki úgy dönt, hogy a legközelebbi Kumbha Méla alkalmával ellátogat az
egyik szent folyó partjára, az készüljön fel arra, hogy egy pillanatig sem lehet
egyedül. Bármit is tesz, azt kíváncsi emberek tucatjai, de néha százai fogják
figyelni. A fokozott rendőri jelenlét miatt a közbiztonság többnyire jó. Egyetlen
hindu bűnöző sem akarja kockára tenni az üdvösségét azzal, hogy a szent ünnep
alatt kövessen el valamilyen bűntettet. Ha odafigyelünk az alapvető biztonsági
szabályok betartására és kerüljük az ostoba, meggondolatlan kalandokat, akkor nem
érhet baj minket. Az európai zarándokhölgyekre ugyanaz vonatkozik, mint Indiában
mindenütt máshol. Kerülni kell a kihívó öltözködést, oda kell figyelni, hogy mit
esznek és mit isznak, és hogy kitől fogadnak el ételt vagy italt. Ha megválogatják,
hogy kinek a társaságában lépnek ki az utcára, akkor nem nagyon lehet gond.
Sötétedés után a hölgyeknek egyedül itt sem tanácsos felfedezőútra indulni a
tömegben.
Talán meglepő, de a külföldi látogatókat a Méla helyén nem övezi olyan nagy
figyelem, mint India más részein. A tömeg elsősorban a hindu szent emberekre
kíváncsi. A remeték egy része váratlanul bukkan elő, míg mások a város körül
csoportosan táboroznak. Könnyű megtalálni őket, mert hívőik és rajongóik ezrei,
néha akár tízezer ember is kuporog körülöttük a földön és feszült figyelemmel
követi a mesterek minden mozdulatát.
A múlt ködébe vesző hagyományok pontosan előírják, hogy először ki merülhet
bele a folyó hullámaiba. Az asztrológusok kijelölik a legkedvezőbb órát, a
legkedvezőbb percet. Először a szent emberek járulhatnak a víz partjára. A tömeg
mélységes áhítattal figyeli, ahogy az utcák forgatagából hirtelen egyetlen
ágyékkötőt viselő vagy éppen teljesen meztelen alakok bukkannak elő.
A bölcs aszkéták számos közösséget alkotnak, melyek között egyfajta nem
hivatalos rangsor alakult ki. Ennek megfelelően a meztelen szentek után legelőször
a vairagi, majd a saiviti és utánuk a sankariti bölcsek következnek.
A SZENT FOLYAM CSODÁI
Miután a szent emberek megtisztulnak, a folyó hullámai megnyílnak az egyszerű
hívők tömegei előtt is. Valóságos emberáradat zúdul a víz felé. Nagyon nehéz
elképzelni, mennyire erős ez a végeláthatatlan tömeg. Mindenkit ugyanaz a cél
vezérel. Rövid időre mindenki egyenlővé válik. Nem számít a máskor mindig
életbevágóan fontos kaszt, az anyanyelv, a származás, a vagyoni helyzet. Az összes
indiai hívő egyformán részt akar venni a csodában.
Amikor ilyen sok ember indul meg zabolázhatatlan lendülettel a folyó felé, csak
nagyon nehezen elkerülhető, hogy balesetek történjenek. Nem ritka, hogy néhányan
életüket vesztik a tolongásban. Ez azonban senkit sem riaszt vissza attól, hogy a
szent szerzetesek fürdőzése után a lehető leghamarabb elinduljon a folyam irányába.
Ha valaki ugyanis a varázslatos alámerülés közben veszíti életét, az teljes joggal
számíthat arra, hogy ennek következtében sokkal jobb körülmények várnak majd rá
a következő életében.
A zarándokok egy része a partról gázol bele a vízbe. Más részük kellő időben
csónakba szállt, és az evezősök segítségével kivitette magát oda, ahol a mederben
találkozik a Gangesz sárgásfehér színű és a Dzsamuná sötétzöld vize. Ezen a helyen
az ünnepség megkezdése előtt fából stégeket ácsoltak a folyóba. A hívők ezekre
szállhatnak ki, hogy innen merüljenek alá a minden másnál szentebbnek tartott
vízbe. Az előrelátóbbak gyakran hatalmas edényeket hoznak magukkal. A
megfelelő pillanatban nemcsak megfürdenek, de a szent folyam vizével töltik meg a
testes cserépedényeket.
A legutóbbi alláhábádi Kumbha Méla idején a rendőrség kitiltotta a
sátorvárosokból az autókat és a buszokat. A hívőknek ezért órákon keresztül kellett
gyalogolniuk, hogy elérjék a fürdés színhelyét. Az újholdat követő napon húszezer
rendőr állt készenlétben. A szent fürdésre egy öt kilométer hosszú folyószakaszon
került sor. A szervezők büszkén hirdették az interneten, hogy a gondos
előkészületnek hála, percenként huszonötezer ember merülhetett a dermesztően
hideg hullámok közé.
A mélyből aztán nem ugyanaz az ember tér vissza a szárazföldre, mint aki a víz
alá merült. Elsimultak a ráncok, elevenen csillognak a szemek, egyenesebbek a
gerincek, szélesebbek a mosolyok. A fürdés megtisztította a hívők lelkét, és az
érdeklődő megfigyelőnek úgy tűnhet, hogy megfiatalította a testüket. Ha szóba
elegyedünk valamelyik zarándokkal, akkor ő megerősíti a megfigyelésünket. A
legtöbb hívő úgy véli, hogy ezen a különös, szent napon tíz-tizenöt évvel fiatalodott.
Közben odafent az égen a csillagok és a bolygók fáradhatatlanul haladnak a
pályájukon. Hamar felbomlik a mágikus konstelláció, és rohamosan csökkenni kezd
a folyók bűvös energiája. Az ünnepség még jó darabig eltart, ám a hívők száma
egyre csökken. Százezrek, sőt milliók kelnek útra jókedvűen, testben és lélekben
megfiatalodva, hogy beszámoljanak az otthoniaknak az átélt csodáról. Ha a szent
fürdőt követően sorsuk váratlan, kedvező fordulatot vesz, azzal mindenki számára
bizonyítják a szent folyamok csodálatos erejét.
Példájukon fellelkesülve azután hat vagy tizenkét évvel később közvetlen
környezetükből még több hívő kel útra. Újra megindul a zarándokok
elképzelhetetlenül nagy serege, és a hívő hinduk ugyanúgy összegyűlnek szent
helyeiken, ahogy azt évezredek óta szakadatlanul teszik.
 Indiai esküvő
„Mondd el az Úrnak, hogy mit kívánsz!”
– Kíta Lorí-ai Kám, szikh esküvői ének –
Az indiai családok életének egyik legfontosabb pillanata az esküvő. Minden
közösség más módon ünnepeli meg a két fiatal egybekelését. Delhiben abban a
szerencsében volt részem, hogy meghívtak egy csodálatos, észak-indiai szikh
ünnepségre.
Indiai éveim alatt számos barátságos, őszinte és kedves emberrel ismerkedtem
meg. Kevés olyan rokonszenves fiatallal találkoztam azonban, mint amilyen
Harleen Dhot, a Delhi Magyar Kulturális Központ szakreferense volt. A
megbízható, szorgalmas ifjú hölgy jókedve, élénksége mindenkit magával ragadott.
Egy szép napon drága papírból készült, vastagon aranyozott borítékot nyomott a
kezembe. Kicsit pirulva figyelte, ahogy előhúztam belőle a dombornyomású papírt.
Kiderült, Harleen férjhez megy, és minket is meghívott az esküvőjére. Ennek
nagyon örültem, hiszen a meghívás azt jelentette, hogy saját szememmel lehetek
tanúja az Észak-Indiában élő szikh közösség egyik legfontosabb szertartásának.
A menyasszonyhoz hasonlóan én is növekvő izgalommal vártam a nagy nap
eljövetelét. Azon szerencsés emberek közé sorolhatom magamat, akiket indiai
barátaik több alkalommal hívtak meg esküvőkre. A korábbi szertartásokat azonban a
hindu vallás hagyományai szerint tartották meg, és most első alkalommal vehettem
részt egy hagyományos, nagyszabású, pandzsábi szikh lakodalomban. Ahogy már
szó volt róla, a szikheket könnyű megismerni. Vallási előírásaik miatt minden férfi
jókora turbánt és acélkarkötőt visel. Sem a férfiak, sem a nők nem nyírhatják a
hajukat. A férfiaknak a szakállukat is tilos levágatni. A pandzsábi lányok többnyire
sudár termetűek, és gondosan ápolt, erős szálú, fekete hajuk a derekukig vagy még
annál is lejjebb ér. A közösség tagjai javarészt életvidám, harsány, jókedvű emberek.
Szorgalmuk és kitartásuk miatt az élet minden területén szép sikert érnek el. Míg
őseik keménykötésű földművesek voltak, ma már a szikheket ugyanúgy megtaláljuk
az indiai mérnökök, katonatisztek, rendőrök és üzletemberek, mint az Amerikában
élő számítógépes fejlesztők között.
E közösség gyermekeire is igaz, hogy a házasság nem csupán két fiatal frigyét
jelenti, hanem az esküvői szertartás során két nagycsalád lép mindenki számára
gyümölcsöző, szoros kapcsolatba. A szikh esküvők gondosan kimunkált,
évszázados hagyományokat követnek, ugyanakkor híresek arról, hogy a résztvevők
önfeledten és hangosan mulatoznak.
Mivel Harleen apukája az indiai hadsereg magas rangú tisztje volt, ezért az
esküvő legfontosabb szertartásaira az indiai főváros katonai negyedében került sor.
Meghívtak minket a szangítra is. A szangít egyfajta leánybúcsúnak felel meg. Ez az
utolsó alkalom arra, hogy a lány nemzetségének tagjai elbúcsúzhassanak a
menyasszonytól. Az ünnepség színhelyére napnyugta után érkeztünk meg. Az egész
házat és a kertet is ragyogóan kivilágították. Az összes fát vakító lámpafüzérekkel
borították be. Bár már sötét volt, a levegő hőmérséklete még mindig elérte a 28-30
fokot. A bejárati ajtóban Harleen szülei és néhány idősebb rokon fogadott minket.
Feltűnt, hogy a legtöbb férfirokon vörös turbánt visel. Rendkívül barátságosan
viselkedtek. Az örömapa katonás határozottsággal azonnal mellénk rendelte a
menyasszony egyik nagybátyját, akinek az volt a feladata, hogy egész hajnalig
irányítson minket, és gondoskodjon arról, hogy a lehető legjobban érezzük
magunkat.
A vendégek a kertben gyülekeztek. Középen egyfajta alacsony színpadot
alakítottak ki, amelyet puha, tarka párnákkal borítottak be. Kicsit arrébb a
legkorszerűbb technikával felszerelt diszkó várta a jókedvű fiatalokat a fák között.
Bár a DJ már ott sürgött-forgott a keverőpult mögött, a lüktetve villódzó fényű
négyzetekből összeállított táncparketten még csak néhány gyermek ugrándozott a
halk gépzenére. A kislányokat rózsaszínű vagy narancssárga ruhába bújtatott
tündéreknek próbálták álcázni, míg a fiúk vagy európai nadrágot, inget és
nyakkendőt vagy hagyományos pandzsábi zubbonyt viseltek.
Kérdésemre kísérőnk elmondta, hogy a szertartások alatt a menyasszony
családjának minden férfitagja piros turbánt, míg a vőlegény férfirokonai rózsaszín
turbánt viselnek. Mivel ma éjjel a két fiatal családja külön ünnepel, ezért még nem
kötelező a megkülönböztető színű fejfedő hordása. Az egyre nagyobb számban
érkező vendégek kék, narancssárga, fekete színű turbánt hordtak. Rózsaszín egy sem
akadt közöttük. Jöttek persze fedetlen fejű vendégek is. Ők hindu vallásúak lehettek.
Ezt azért is ki lehetett találni, mert gyönyörűen felékszerezett feleségeik
elképesztően finom anyagból készült, a sok aranyhímzéstől csak úgy sziporkázó,
vöröses színű szárit hordtak. A szikh lányok és asszonyok a szalvár kamíz nevű,
hagyományos pandzsábi öltözéket viselték. Ez egy combközépig vagy térdig érő,
kényelmes szabású felsőrészből, és térdig szűk, majd onnan lazábbá váló nadrágból
áll. Szinte valamennyi hölgy színben ruhájához illő, hosszú, puha kendőt hordott a
vállán. Míg a férfiak közül sokan jöttek öltönyben és nyakkendőben, addig a nők
közül senki sem hordott nyugati ruhát.
A kert nemsokára hangos ujjongástól, vidám beszélgetéstől volt hangos. A rég
nem látott rokonok széles mosollyal üdvözölték egymást. A fiatalabbak földig
hajolva, kezükkel megérintették az idősebb rokonok cipőjét. Indiai szokás szerint
jelképesen letörölték lábáról a port. Ekkor a menyasszony egy másik nagybácsija
lépett oda hozzánk. Az est folyamán legalább tíz nagybácsival ismerkedtem meg.
Szólt, hogy bekukkanthatunk Harleenhoz, aki bent a házban fogadott minket.
Ruhája szabadon hagyta a karját és a vállát. Mosolygott, de nem tudtunk kezet
fogni, mert két hennaművész éppen akkor fejezte be az ujjaitól egészen a válláig
tartó, elképesztően bonyolult és gyönyörű minta felfestését. Ebből persze a magyar
női vendégek sem maradhattak ki. Kicsit később a művészek nekik is kacskaringós,
virágmintára emlékeztető ábrákat rajzoltak a kezünkre.
Asztalunkhoz visszatérve azt láttuk, hogy a táncparketten már rengeteg gyerek
ugrabugrál, ám a felnőttek még mindig visszafogottak, kisebb-nagyobb csoportokba
verődve beszélgetnek és tárgyalnak. Miközben a kertben felállított hatalmas
ventillátorok sikeresen küzdöttek a meleggel, és az ezernyi lámpából áradó
hőséggel, addig a katonás tartású pincérek szüntelenül hordták körbe az italokat és
az igencsak fűszeres étvágygerjesztőket. A hölgyek nem fogyasztottak alkoholt, ám
az urak a második pohárka vízzel higított whisky után érezhetően jókedvűek lettek.
Nekünk, a magyar vendégeknek jelentős mennyiségű üdítőt kellett elfogyasztanunk
ahhoz, hogy megbirkózzunk a pokolian csípős falatkákkal. A mellénk rendelt
nagybácsin kívül ugyanis legalább tucatnyi idősebb hölgy és úr érezte
kötelességének, hogy azonnal teli poharat vagy újabb finomságot nyomjon a
kezünkbe, ha két falat között egy pillanatra megálltunk levegőt venni.
Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a színpadra fektetett párnákon
elhelyezkedtek a fiatal női rokonok. Minket a színpad körül felállított padok első
sorába ültettek, hogy jól láthassuk, ami ekkor következik. A párnákon ücsörgő
lányok hihetetlen jókedvűen nevetgéltek és beszélgettek. Az örömanya unszolására
egy-két idősebb hölgy is letelepedett közéjük. Ekkor került sor az est fénypontjára.
Mint egy mesebeli hercegnő, Harleen is megjelent a kertben. Elhallgatott a gépzene.
A menyasszony helyet foglalt barátnői és a rokonlányok között. Kíváncsian vártuk,
hogy most mi fog történni.
 Legnagyobb meglepetésünkre az egyik hölgy egy apró dobot húzott elő, a lányok
pedig kanalakat kezdtek el ritmikusan csattogtatni. Harleen apja és bátyja a színpad
mellett állva hallgatta az éneket. Nem akármilyen dal volt ez. Az ősi dallamra olyan
verset költöttek, amelyik azt mesélte el, hogyan találkozott a menyasszony
kedvesével. Egy-egy versszak után az összes lány bekapcsolódott a refrén
eléneklésébe. A szöveget sajnos nem értettem, de lehettek benne érdekes részek,
mert a menyasszony egy-két alkalommal pipacspirossá változott, a lányok pedig
hangosan vihogni kezdtek. Az éneklés sokáig tartott, majd amikor véget ért, divatos
pandzsábi zene szólalt meg. A menyasszony felkelt, először a szüleivel, majd a
legközelebbi rokonokkal táncolt, majd a táncba a vendégeket is bevonta.
Legnagyobb meglepetésünkre a sok száz jókedvű pandzsábi vendég szeme láttára
nekünk, magyaroknak is indiai táncot kellett járnunk a gyönyörű menyasszonnyal.
Ekkorra már mindenki nagyon jókedvű és felszabadult volt.
Hamarosan megkezdődött a vacsora. Az észak-indiai konyha ízletes és erősen
megfűszerezett csemegéi közül válogathattunk. Nekünk picit későinek tűnt az
étkezés ideje, de az indiai vendégek természetesnek vették, hogy hajnali 2-kor
vacsorázzanak. Közben felragyogtak a diszkó fényei.
A villódzó táncparkett megtelt idős és fiatal vendégekkel. A táncosok addig is jól
érezték magukat, míg a hangszóróból nyugati zene szólt. Amikor azonban a diszkós
stílust váltott, és felhangzott az elképesztően népszerű pandzsábi mulatós zene, a
bhangra első néhány akkordja, a tömeg hangos ujjongásban tört ki. Az éjszaka
sötétjében már nemcsak a lámpafüzérek, de a csillagok is ragyogtak. A
diszkólámpák szivárványszínű fénysugarai a vörös, narancssárga, lila ruhás
vendégek kavargását pásztázták. A hölgyek nyakában lógó vastag aranyláncok és a
karjukon viselt tucatnyi súlyos karkötő szemkápráztatóan tündökölt, miközben
mindenki önfeledten mozgott az erős ritmusú zenére. Megdöbbentő volt látni, hogy
öreg és fiatal egyaránt pontosan ismerte a legújabb mozdulatokat és tánclépéseket,
amikor a diszkós az éppen divatos filmek slágerzenéjét tette fel. A menyasszony
apja a tömeg közepén táncolt. A kezében tartott tízrúpiásokkal sorra megáldott
mindenkit, majd az így felhasznált bankjegyeket a szélesen vigyorgó diszkós kezébe
nyomta. A jókedvű mulatozás egészen hajnalig tartott.
Hazatérve úgy gondoltuk, hogy ennél csodálatosabb, szemkápráztatóbb
élményben már nem is lehet részünk. De tévedtünk, mert egy lenyűgözően szép
esküvői szertartás várt ránk.
KÉT CSALÁD SZÖVETSÉGE
Másnap délelőtt ismét autóval érkeztünk, és a kapuban a menyasszony szülein
kívül az előző este mellénk beosztott nagybácsi köszöntött minket. Ekkor több
meglepő dolgot tapasztaltunk. Vendéglátóink apró ajándékokkal kedveskedtek
nekünk, de még ennél is érdekesebb volt, hogy a kapu mellett, a pálmák árnyékában
rengeteg színes, csillogó papírba csomagolt, élénk színű szalaggal átkötözött
ajándékos dobozt és megszámlálhatatlanul sok pokrócot halmoztak fel. Tekintve,
hogy erősen tűzött a nap, és igen meleg volt, nem értettem, hogy mi szükség erre a
sok pokrócra. A kísérő nagybácsi persze mindent elmagyarázott. Körbevezetett
minket a kertben, amelyet gondosan kitakarítottak az előző este óta. Nem akartam
hinni a szememnek, mert a bejárati ajtó mellett egy egész katonazenekar sorakozott
fel. Ekkor persze eszembe jutott, hogy a menyasszony apukája az egyik leghíresebb
indiai ezred főtisztje, így senki sem csodálkozott azon, hogy a bajtársai apró
figyelmességként kölcsönadták neki az ezred zenekarát. A zenészek ekkor még csak
hangoltak. Vendéglátónk megmutatta az asztalunkat, de azt javasolta, hogy ne itt
ücsörögjünk, hanem menjünk ki a kapu elé, és ott figyeljük az eseményeket. A
kertben ekkor már jó pár vendég volt. A férfiak piros turbánja elárulta, hogy ők
valamennyien a menyasszony rokonai. Magát a menyasszonyt sehol sem lehetett
látni, csak az egyik unokatestvére súgta meg, hogy még javában tart a beöltöztetése.
A rokonok hirtelen izgatottá váltak, és mindenki a kapu felé sietett. Ők megálltak a
kerítésen belül, mi viszont kimentünk az utcára, hogy mindent lássunk a számunkra
meglepő szertartásból. Megérkezett ugyanis a vőlegény családja.
A szikhek szokása szerint az esküvő előtti éjszaka a menyasszony és a vőlegény
családja külön-külön ünnepel. Másnap délelőtt viszont a vőlegény felkerekedik, és
rokonai élén átvonul a menyasszony házába, ahol majd sor kerül az esküvői
szertartásra. A vőlegény érkezését hangos zsivaj és zeneszó jelezte. Az utcasarkon
egyszer csak színpompás sokadalom kanyarodott be. Minden férfi rózsaszínű
turbánt viselt. Legelöl hófehér paripa hátán, oldalán görbe szablyával maga a
vőlegény érkezett. Arcát nem lehetett látni, mert a hagyományoknak megfelelően
eltakarta a turbánról lecsüngő, fátyolszerűen elrendezett sok díszítés. A vőlegény
mögött a jó szerencsét és a bő gyermekáldást jelképező piros ruhás kisfiú ült a
lovon. A paripa mellett a vőlegény szülei és legidősebb férfirokonai lépdeltek. A
menet egyszerre volt méltóságteljes és jókedvűen zabolátlan. Amíg az idősebb
rokonok szálegyenes háttal, lassan mentek, addig mögöttük jókedvűen táncoltak a
fiatalok. A menetet kísérő zenészek gyors, pergő ritmusban verték dobjaikat, és a
ragyogó napsütés valósággal szikrázott az érkező rokonhölgyek nyakát és karját
borító aranyékszereken, a tűzvörös díszruhákon és a gazdagon hímzett szárikon.
Később megsúgták nekem, hogy a legtöbb indiai fiatalasszony sajnálja csak egy
alkalommal felvenni az esküvőre kapott, többnyire lángpiros menyasszonyi ruhát,
ezért azután közeli rokonaik esküvője alkalmával gyakran kapnak az alkalmon, és
újra előveszik a szekrényből ruhatáruk legszebb darabját.
A menet elérte a kaput, elhallgatott a zene, és megkezdődött a köszöntés
szertartása. Először a két családfő üdvözölte egymást. Miután az örömapák
megölelték egymást, a menyasszony apukája díszes ajándékcsomaggal és egy
pokróccal kedveskedett a vőlegény apjának. Utánuk a két anyuka köszöntötte
egymást. Megint csak meglepetéscsomag és pokróc volt az ajándék. A két családfő
egymás mellett állva egyenként szólította elő a rokonokat. A menyasszony apjának
öccse a vőlegény apjának öccsét köszöntötte. Az új rokonok megölelték egymást,
majd az ajándékcsomag és a pokróc átadása után élénk beszélgetésbe merülve
bementek a kertbe. Ámuló szemünk előtt alakult ki két indiai nagycsalád új
szövetsége. Mert nemcsak a két fiatal talált egymásra, hanem minden egyes rokonuk
megismerkedett párjával a másik oldalról. Bent a kertben egy pohár jeges whisky
vagy üdítőital mellett a párosok alaposan felmérték a másik anyagi helyzetét,
pozícióját, befolyását. Gyorsan kiderítették, hogy újdonsült rokonuk a mindennapi
élet milyen területén van otthon, hol tud majd segíteni. A vőlegény és fehér paripája
már rég eltűnt a házban, amikor a két családfő még mindig jókedvűen osztotta be
egymás mellé a nemzetségek tagjait.
A pokrócok átadása azoknak a régi időknek állított emléket, amikor a messze
földről érkezett rokonság a ház udvarán töltötte az éjszakát, és a tüzek mellé
kuporodva az újonnan kapott pokróccal védekezhetett csak a hideg ellen.
A hatalmas kert megtelt jókedvű vendégekkel. Most már kétszer annyian voltunk,
mint előző este. A diszkós bekapcsolta a gépzenét, majd ezzel szinte egy időben a
katonazenekar is játszani kezdett. Érdekes látványt nyújtottak a skót dudán játszó
indiai harcosok. Rajtam kívül azonban ezen senki sem lepődött meg. Amikor végül
az utolsó rokon is megkapta a pokrócát, mellénk lépett a kísérőnk, és mindenkinek
adott egy-egy kendőt. Erre azért volt szükség, mert már csak néhány perc választott
el minket az esküvő legünnepélyesebb pillanatától. A kert egyik részét hófehér
vászonfallal kerítették el. Az elkerített rész végében baldachinos állvány alatt
helyezték el a szikh közösség szent könyvét a Gurú Granth Száhibot. A szikhek
hagyományainak megfelelően az a hely, ahova beviszik a szent könyvet, azonnal
templomnak számít. Mivel Napkeleten nem illik fedetlen fővel belépni egy
templomba, ezért jó szolgálatot tettek új, sáfránysárga kendőink. Kényelmesen
elhelyezkedtünk a földre terített szőnyegeken és párnákon, és vártuk, hogy mi
történik.
Az indiaiak roppant nagy átéléssel tudnak ünnepelni. A menyasszony apukája
előző este majd kicsattant a jókedvtől és a szilaj életörömtől, és még ma reggel is
széles mosollyal fogadta a vendégeket. Most viszont halálos szomorúság
tükröződött az arcán. Kicsit megijedtem. Mi történhetett?
Kísérőnk azonban megsúgta, hogy nincsen semmi baj. Most jön az a pillanat,
amikor a menyasszony családja örökre megválik szeretett gyermekétől. Az elválás
fájdalma jelent meg az édesapa arcán. A régi időkben a menyasszony szüleinek
tényleg minden okuk megvolt a szomorúságra és a gyászra. Az ifjú lány otthagyta a
faluját, elvitték messzi idegenbe, ahonnan csak a legritkább esetben, esetleg soha
többé nem jöhetett már vissza. A hagyományok szerint új otthonában az anyósa
azzal fogadta, hogy: „Te most már a mi lányunk vagy. Te most már csak hozzánk
tartozol.” Az is gyakori volt, hogy az új asszony teljesen új nevet kapott. Mintha
például az esküvő után Kiss Anikó új neve nem Kovácsné Kiss Anikó, hanem
mondjuk Kovács Franciska lenne. Manapság persze már más a helyzet, legalábbis a
nagyvárosokban. Harleen is megtartotta a nevét.
 A vendégsereg ugyanúgy morajlott fel, ahogy egy hazai esküvőn is történni
szokott, amikor megjelent a menyasszony és a vőlegény. Csodálatos látványt
nyújtottak. Mintha csak megelevenedett volna Az
Ezeregyéjszaka valamelyik
meséje. Harleen modern lány lévén szakított a hagyományokkal, és nem piros,
hanem lázadóan lila ruhát viselt. Öltözékének többi része viszont tökéletesen
megfelelt az előírásoknak. Magas, jóképű vőlegénye, oldalán a díszes hüvelyű
karddal pedig egy igazi hercegre emlékeztetett.
A szikhek esküvője néhány dologban eltér az indiai hinduk szertartásától. A
közösségnek nincsenek hivatásos papjai, hanem tekintélyes polgárokra bízzák a
különféle papi feladatok ellátását. Ilyen feladat a templomok irányítása, a közösség
pénzügyeinek ellenőrzése, de a szent szövegek felolvasása, a himnuszok eléneklése,
és persze az ifjú párok összeesketése is. A hindu esküvőre az éjszaka sötétjében
kerül sor. A menyasszony és a vőlegény a szent tüzet kerüli meg. A szikhek viszont
nappal tartják az esküvőt, és az ifjú párnak az óramutató járásával megegyező
irányban kell a baldachin alatt díszhelyre kitett szent könyvet körbejárnia. A
szertartást énekszó és persze jó tanácsokat és útmutatást is tartalmazó prédikáció is
kísérte. Az egész szertartás méltóságteljes hangulatú volt. A vőlegény rokonai
boldogan figyelték az ifjú párt, míg a menyasszony szüleinek szemében valódi
könnyek csillogtak.
A szertartás vége után persze kiderült, hogy a menyasszony rokonsága sem
keseredett el olyan nagyon. Felharsant a skót dudák és a katonai dobok hangja, amit
a diszkós természetesen kihívásnak tekintett, és azonnal teljes hangerőre állította a
legújabb indiai slágereket bömbölő hangfalakat. A zsibongó vendégsereg visszatért
a nagy kertbe, a fák és a kifeszített fehér napvédő ponyvák árnyékába. A
legfontosabb helyeken álló hatalmas ventillátorok valamit enyhítettek a hőségen.
Nemsokára az ifjú pár is csatlakozott a vendégsereghez, és a kert közepén lévő
emelvényen állva fogadták a rokonok jókedvű köszöntését. A mulatozás egészen
késő délutánig tartott.
Az evés-ivásban csak akkor következett rövid szünet, amikor az ifjú pár elindult a
nászútra. Ehhez már nem a fehér lovat, hanem egy légkondicionált fehér autót
választottak. A jókedvű rokonok színes zsinórokkal számtalan üres sörösdobozt
kötöttek a kocsi hátsó lökhárítójára. Az ifjú pár búcsút intett a családnak, beült az
autóba, és rengeteg üzemanyagot spórolt meg azzal, hogy az igen jókedvű, vegyesen
rózsaszín és piros turbánt viselő legények nem engedték bekapcsolni a motort,
hanem jó darabig hangosan kiabálva tolták a kocsit.
Harleen esküvője felejthetetlen élmény maradt minden résztvevő, főleg a magyar
vendégek számára. Betekintést nyerhettünk általa a szikh közösség hagyományaiba,
és megtapasztalhattuk, mennyire elevenek mind a mai napig e jókedvű és büszke
emberek hagyományai.
 II. rész

India sötét oldala

India csodálatos hely, éppen ezért életre szóló kaland eljutni a Gangesz vagy a
Dzsamuná partjára. Ahogyan azonban nincsen fény árnyék nélkül, e lenyűgöző
világnak is megvan a maga sötétebb, néha hátborzongató oldala. Bár páratlan
élmény lehet végigsétálni egy szent folyam partján, elvegyülni a hívők
szemkápráztató tömegében, ám India elemi ereje olyan zabolátlan lendülettel
zúdulhat az utazóra, hogy azt kellő felkészülés nélkül nem mindenki tudja elviselni.
Néha érdemes megpihenni egy kicsit, beülni egy étterembe vagy teaházba, és
belélegezve a füstölők kellemes illatát, meghallgatni a többi utazó meséit. Némelyik
bizony rémisztő lehet. Ebben a fejezetben a sötét oldal teremtményei, a
boszorkányok, emberevő aszkéták, őserdei rémségek, mélységesen vallásos
orgyilkosok és titokzatos összeesküvők lépnek elő a sötétből.
 Siva szent szolgái – a félelmetes szádhuk
„A világ illúzió, ezért nincsen különbség jó és rossz, szeretet és gyűlölet
között.”
– Aghóri bölcsesség –
India istenségeit számtalan pap, szerzetes, remete és szent ember szolgálja. Nem
akad közöttük azonban még egy olyan félelmetes és nyugati szemmel nézve
felfoghatatlan közösség, mint a halál jelét magukon viselő aghórí szádhuké.
Az ide érkező, érdeklődő külföldi rengeteg lenyűgöző, megkapó, de néha
megrázó dolgot csodálhat meg. Bejárhatja az ősi szent helyeket és beleshet a ma is
működő, elevenen lüktető vallási központok kapuin. Az utazók közül szinte már
mindenki találkozott a különös indiai szent emberekkel, a misztikus és aszkéta
életmódot folytató szádhukkal. Azt viszont csak kevesen tudják, hogy az életüket a
megvilágosodás keresésének szentelő férfiaknak létezik egy félelmetes és igencsak
titokzatos csoportja is. Ők Siva rettenetes szentjei, az emberevő aghórí szerzetesek.
Indiában nagy tisztelet övezi a szádhukat. Ugyanúgy otthon vannak a
nagyvárosokban, mint a végtelenbe nyúló, vörös dekkáni síkság vagy az őserdők
parányi falvaiban. A Himalája hegyei között, Nepálban is otthonra leltek, és az
indiai kivándorlókat elkísérték Délkelet-Ázsia számos országába is. Elnevezésük
egy ősi, szanszkrit eredetű szóra vezethető vissza. A szádhu azt jelenti, hogy „jó
ember”. Akadnak közöttük nők is. Őket szádhvínak vagyis „jó asszonynak” nevezik.
Minden szádhura igaz, hogy kivonulnak a társadalomból, lerázzák magukról a
család, a kaszt kötöttségeit. Jógázva, meditálva és a Mindenhatóról elmélkedve
megpróbálják felszabadítani az énjüket, eljutni a móksa állapotába.
A szent emberek megélhetését a hívők tömege biztosítja. A remete nem dolgozik,
és legtöbbjük még csak nem is koldul aktívan. Egy fa alatt vagy egy szikla
árnyékában, egy templom belső udvarában meditálnak, és a hívők ide hordják nekik
az áldozatnak szánt ennivalót. Némelyik szádhu a hegyekben vagy az őserdőben él.
Mások vándorúra kelnek, és a haláluk előtt igyekeznek eljutni a hindu vallás összes
nagyobb szent helyére.
A pontos számukat nem ismerjük. Elképzelhető, hogy napjainkban 5-8 milliónyi
aszkéta remete él Indiában és Nepálban. Európában akadnak nemzetek, amelyek
kisebbek, mint a szádhuk közössége. Hazájuk azonban olyan nagy, olyan sok hívő él
benne, hogy adományaikkal könnyedén eltartják a túlvilág és a hétköznapi élet
határvidékén élő bölcseket. Nemcsak a hinduk, de a legtöbb más nagy vallás
egyszerű, falusi származású követői is tisztelik őket. Azt gondolják, hogy érintésük
vagy egyetlen jó szavuk csodát tehet. Meggyógyítják a betegségeket, leveszik a
rontást, szerencsét hoznak az egész falura, az egész családra. A szádhukat többnyire
„bábának” szólítják. Ez az elnevezés valamilyen tiszteletre méltó idősebb, férfi
családtagot jelöl. Jelenthet apát, nagyapát vagy bácsit is.
A szádhuk összekötő kapcsot, egyfajta hidat jelentenek a természetfölötti,
spirituális világ és az indiai százmilliók hétköznapjai között. A hindu vallás
elfogadja azt, hogy számtalan úton lehet eljutni a Mindenhatóhoz. Ennek
megfelelően az aszkéta bölcsek is számos teljesen eltérő utat követnek. Sokan
közülük vegetáriánusok, míg mások csak egyetlen fajta gyümölcsöt hajlandóak
megenni. Ugyanakkor nem kevesen akadnak olyanok is, akik a korlátlan kábítószer-
fogyasztás révén próbálnak meg kikerülni az újjászületés körforgásából. A nága
szádhuk nem borotválkoznak, és hajukat hosszú fonatokba fűzve viselik. A dzsáta
közösség tagjai karddal a kézben járnak mindenhova.
A meditáló szent emberek nyugodt, zord kősziklaként emelkednek ki a lüktető
indiai élet örvényléséből. Saját magukat már nem sorolják az élők közé. Aki beáll
szádhunak, az lemond az állampolgári jogairól, és gyakorlatilag eleven halottként,
kísértetként járja a hatalmas országot. A szádhuknak nem kell jegyet venniük a
vonaton, és a távolsági buszokon is ingyen utazhatnak. A hívők azonnal átadják
nekik a legjobb helyeket, és bőkezűen gondoskodnak arról, hogy a „bábának”
legyen mit ennie, innia útközben. A szádhuk nagy része saját akaratából döntött úgy,
hogy elindul a szent emberek rögös útján. Amikor kilép az élők világából, számos
próbatétel vár rá. Bizonyos közösségeik megkövetelik, hogy az új szádhu családja
jelképesen rendezze meg az újdonsült beavatott hamvasztási szertartását. Saját
halotti máglyájának hamvát a homlokára kenve a jelölt végre letelepedhet egy bölcs
vezető, guru mellé a porba, hogy megkezdődjön a tanítás. A beavatás folyamata
közösségenként eltérő. Nem szívesen osztják meg kívülállókkal, és féltékenyen
őrzik a szekták titkait.
A rengeteg és egymástól igencsak eltérő szádhu közösség között egyetlen egy
sincs, amelynek tagjaitól sokan úgy tartanának, mint az aghórí szekta félelmetes,
emberevéssel is megvádolt remetéitől. Az aghórík szerint a közösségüket Kíná Rám
alapította meg. Ez a szent ember az 1600-as években született, és okkult tudásának
köszönhetően csupán százötven évvel később halt meg. Legjelentősebb központjuk
Váránaszíban található. Itt, a Bábá Kínárám Szthálban található Kíná Rám
síremléke. Élete során a közösség minden tagja el akar jönni ide, hogy a bölcs földi
maradványai mellett elmélkedhessen a világmindenségről. Közösségük
szervezetlennek tűnik, mert a szellemekkel társalkodó aghórík nagy része kerüli az
embereket és magányosan él. A külföldiek viszonylag ritkán találkoznak velük. Aki
viszont meglát egy, az elhunytak hamujával szürkére mázolt, kezében koponyát
vagy emberi csontokat tartó aghórít, az sokáig nem fogja tudni elfelejteni. A
halottégető ghátok és a krematóriumok környékén élő félelmetes szentek igencsak
zavarba ejthetik és megrémiszthetik a váratlanul eléjük toppanó turistát.
Az aghórí szádhuk Siva isten mindenre elszánt, semmitől sem visszariadó
követői. Egy hindu istenségnek számtalan megjelenési formája, testet öltése is lehet.
Az aghórík nem törődnek a hindu panteon rengeteg hatalmával, hanem kizárólag
Sivát imádják, mégpedig többnyire a félelmetes Bhairava alakjában. Szilárdan
hisznek abban, hogy az ember énje tökéletes egységet alkot a végtelennel. Legfőbb
céljuk, hogy a felszabadító móksa révén kikerüljenek az újjászületések láncolatából.
Különös és megrázó viselkedésük, undorító vagy félelmetes szokásaik éppen erre a
hitvallásra vezethetők vissza.
Az aghórík szemében minden csupán illúzió. Ha pedig a világ illúzió, akkor
nincsen különbség jó és rossz, szép és csúnya, szeretet és gyűlölet között.
Könyörtelenül és megalkuvás nélkül semmibe veszik az indiai társadalom előírásait
és tabuit. Olyan mélyre merülnek a szennyben és a mocsokban, amennyire csak
lehetséges, hogy ezen keresztül jussanak el a megtisztulásba és a fénybe.
Mivel minden csak látszat, az aghórík gátlástalanul hódolnak az alkoholnak, a
kábítószernek, és a vegetáriánus hindukat sokkolva rengeteg húst is esznek. Míg a
legtöbb szent ember tartózkodik a szexualitástól, addig az aghórík különféle
kábítószereket fogyasztva a szent helyeken vagy a halottégető ghátokon, az
elhunytak csontjai között élnek szexuális életet. Radikálisan és véglegesen hátat
fordítanak a halandók világának. Olyan dolgokat művelnek, amelyek szent
rettegéssel töltenék el a közönséges embereket. A borzalom a mindennapjaik
szerves részévé válik. Megtanulják átélni és elfogadni az iszonyatot.
De hogyan egyeztethető ez össze a hindu vallással? A magyarázat egyszerű, de
európai fejjel gondolkozva nehezen elfogadható. Az aghórík hite szerint istenségük,
Siva tökéletes. Ráadásul Siva viseli a felelősséget a teremtett világért. Ha pedig a
Mindenható ott van mindenben, és ami létezik, az a Mindenható része, akkor
minden létezőnek tökéletesnek kell lennie.
Amikor a remete magára keni a saját mocskát, nyers húst eszik, belezabál a
kidobott szemétbe, akkor tulajdonképpen megmutatja, hogy a valóság minden egyes
része, minden árnyalata szent és tisztelnivaló. Nincs különbség a mocsok és az
arany között. Ami létezik, abban az isteni hatalom öltött testet. Az aghórík szerint,
aki elutasítja a mocskot, a borzalmat, az undorító alantas dolgokat, az magát a
Mindenhatót utasítja el.
Túlzás lenne azt állítani, hogy vallási okok miatt valamennyi aghórí szádhu
emberevő. Sokan közülük azonban ugyanúgy fogyasztanak emberhúst, mint
alkoholt vagy kábítószert. Megrázó szokásukat azzal magyarázzák, hogy az aghórík
szerint az emberi holttest semmiben sem különbözik egy halott állattól vagy éppen
egy gyümölccsel teli táltól. A hulla csupán élettelen anyag, amiből távozott az
életerő. Amikor a halál jelét magán viselő szádhu eszik a holttest nyers vagy nyílt
lángon megsütött húsából, azzal tulajdonképpen hitet tesz amellett, hogy semmi sem
undorító és semmi sem alantas, hiszen minden része a tökéletes mindenségnek.
Az illúziók világában bármi képes az átalakulásra. Egyes aghórík büszkén
hirdetik, hogy a lenyelt emberhús vegetáriánus édességgé alakul a gyomrukban.
Tisztelőik gyakran tanúsítják, hogy a félelmetes szent egy nyers húscafatot nyújtott
oda nekik, ám az a hívő tenyeréhez érve tiszta és ízletes indiai édességgé változott.
ÁTKOK, SZOKÁSOK ÉS JELKÉPEK
Ellentétben más szádhukkal, az aghórík durván bánnak a híveikkel. A hívőket
azonban ez cseppet sem zavarja. Minél nagyobb varázserőt tulajdonítanak a pusztító
istenség valamelyik szolgájának, annál több kérelmező járul elé. Áldozatokat,
élelmet, alkoholt, hasist visznek neki. Ő pedig cserébe szidalmazza és megátkozza
őket. A hívek ezt a legnagyobb boldogsággal, elégedetten fogadják. Az aghórí átka
ugyanis valójában áldás. Az egyszerű falusi emberek szilárdan hisznek abban, hogy
minden titkos vágya valóra válik annak az embernek, akit megátkoz, megfenyeget,
esetleg megdobál vagy meg is üt egy ilyen iszonyatos aszkéta.
Az aghórík meggyőződése szerint csupán a teljes sötétségben elmerülve lehet
eljutni a fénybe. Céljuk elérése érdekében félelmetes és gyakran visszataszító
szertartásokat hajtanak végre. A Száva Szamszkára során egy emberi testet
használnak fel az isteni hatalom oltáraként. Ez az oltár lehet egy holttest, de lehet a
szádhu saját teste is. Az indiai szent városokban sok szegénynek egyszerűen nincsen
pénze arra, hogy a hagyományoknak megfelelően elhamvassza elhunyt rokonait.
Súlyos bűnt követ el, aki nem gondoskodik az elhunytakról, ezért a szegények
hamvasztás helyett a szent folyam vizébe dobják a holttesteket. A
krematóriumokon, azaz a halottégető ghátokon élő aghórík gyakran kihúzzák a
vízből az ilyen félig elrohadt tetemeket, hogy felhasználják őket szertartásaik során.
Egyetlen más szádhu sem hord magával emberi koponyából készített ivóedényt.
Az aghórík félelmetes jelképüket a máglyák hamujából piszkálják ki. A koponyát
kettéfűrészelik, lecsiszolják, és attól kezdve mindig maguknál tartják. Nem túl
gyakori, de megrázó látvány a holttesten ülve meditáló aghórí képe. A szent ember
gyakran teljesen meztelen, de egész testét szürkére festette a máglyák hamujával.
Sokan használják Siva háromágú szigonyát. Ez a félelmetes fegyver is jól mutatja,
hogy melyik istenséget követik.
Az indiai szádhuk legnagyobb része azonban nem ilyen. Ők rendkívül fontos
szerepet játszanak a Föld második legnépesebb országában. A kasztrendszer az
indiai civilizáció legfontosabb támasza. Szoros összefüggésben áll a vallással.
Erejének egyik titka az, hogy a szádhuk nap mint nap figyelmeztetik a hívőket a
Mindenható, az isteni hatalom közelségére. A szent embereket körülvevő mély
tiszteletnek köszönhetően fontos szerepet játszanak a falvak életében. Misztikus
erejüket felhasználva meggyógyítják a test és a lélek betegségeit. Az egyszerű
emberek viták esetén nem az arctalan és nem ritkán korrupt államhatalomhoz,
hanem a közeli és jól ismert bölcshöz fordulnak. A szádhu legfontosabb feladata
pedig alighanem az, hogy minden hívő számára világossá teszik, igenis lehetséges
végighaladni a hindu vallás több emberéleten át vezető útján. Az egyszerű halandó
számára is elérhető a megvilágosodás, a felszabadulás. Ahogy a bölcs remete, úgy ő
is kiléphet az élet és a halál végtelennek tűnő körforgásából.
 Boszorkányok Indiában
„Egyszer régen csak egyetlen isten és egyetlen istennő létezett. A férfi
harcba szállt az istennő ellen, mert tudni akarta, hogy ki az erősebb.”
– Joginí tantra –
Jó oka van annak, hogy az Indiáról szóló romantikus vagy éppen
dokumentumfilmekben gyakran találkozunk bölcs maharadzsával, csodatevő
guruval, éles eszű főpappal, csodaszép táncosnőkkel, de csak a legritkább esetben
pillanthatunk meg boszorkányt. Ez azért érdekes, mert a boszorkányság évezredek
óta elterjedt Indiában is. A dákiní vidja útját járó asszonyok az ősi anyaistenhez
fordulnak, ha spirituális erőforrásra van szükségük. Akad közöttük elegáns úrihölgy,
de a dzsungelben, őskori körülmények között élő, törzsi tudós asszony is. Indiában
számos olyan nő él ma is, akit nem lehetne jobb szóval jellemezni annál, mint hogy
boszorkány.
A hindu istenek világa nehezen áttekinthető, hiszen az istenségek száma több
millióra tehető. A nagy tiszteletnek örvendő égi hatalmasságok között sok női alakot
is láthatunk. A templomokban járva viszont első pillantásra úgy tűnhet, hogy a női
istenek kultuszát is szinte kizárólag férfiakból álló papság irányítja. A varázslók, a
jósok, a papok és a különféle bölcs guruk között csak ritkán találunk asszonyokat.
Ez nem a véletlen műve. Indiában nagyon komoly konkurenciaharc dúl a hívők
támogatásának elnyeréséért. Úgy tűnik, hogy a bölcs asszonyok, a falusi gyógyítók,
a boszorkányok évszázadok óta vesztesei ennek a küzdelemnek.
A tantrikus szövegek gyakran beszélnek dákiníkról. Amióta nyugaton megnőtt az
érdeklődés a boszorkányság és a boszorkánykultuszok iránt, sokan a wicca
hagyományokkal állították párhuzamba a dákiní vidját. Ellentétben azonban a
nyugati országokkal, ahol a boszorkánysággal kapcsolatos dolgokat legfeljebb
fejcsóválva, elnézően mosolyogva fogadják az emberek, Indiában a legtöbben még
mindig a gonosz szolgáinak, félelmetes, ártó szándékú és gyilkos hatalmú lényeknek
tartják a bölcs asszonyokat.
A boszorkányok üldözése évszázadok óta tart függetlenül attól, hogy ki
uralkodott a Himalája és az Indiai-óceán között. A rendkívül sanyarú körülmények
között élő, egyszerű emberek tömegei: a földművesek, a városi szegények, az
őserdők lakói úgy vélték, hogy a boszorkányok képesek uralmuk alá hajtani mások
testét és elméjét. Ha akarják, esőt csinálnak, de ha úgy tartja a kedvük, kegyetlen
szárazsággal büntethetik meg környezetüket. Irigyelték a boszorkányokat, mivel azt
gondolták, hogy e nők a különleges erejük segítségével könnyedén
meggazdagodnak, hatalomra tesznek szert, de még a betegeket is meg tudják
gyógyítani.
A dakiník alakja ráadásul nem csak az egyszerű népi hagyományokban játszik
fontos szerepet. Ezek a lények megjelennek a hindu és a buddhista egyházi
szövegekben is. Az ilyen írások nem az európai értelembe vett boszorkányokat
jelölték a dákiní szóval. A dákiní olyan beavatott, aki hozzáférhetett a titkos ősi
tudáshoz, és segített abban, hogy a kiválasztott hősök továbbjuthassanak a
megvilágosodás, a beteljesülés felé tartó útjukon.
Indiában jelenleg a boszorkányságnak három formáját lehet elkülöníteni. Néhány
évtizede megjelentek a nyugati neo-pogány hagyományok képviselői, elsősorban a
wiccák. Az ő legkiemelkedőbb képviselőjüknek Ipsita Roy Chakraverti számított. A
második csoportba a hindu területek boszorkányai és bölcs asszonyai tartoznak.
Ettől a két csoporttól élesen elkülönülnek a rendkívül nehéz körülmények között élő
törzsi őslakosság, az ádívászík gyógyító asszonyai. Ez utóbbi csoport viszonylag
kevés boszorkányból áll, ám a hatásuk igen nagy, mivel az ősrengeteg népe
megingathatatlanul hisz a boszorkányságban és a mágiában.
A törzsi lakosság és a szegény földművesek sziklaszilárd hite viszont azzal a
kellemetlen következménnyel jár, hogy nagyon sok dolgot, a betegségeket, a
váratlan halált, a szárazságot vagy éppen az áradásokat azonnal a boszorkányok
számlájára írják. Indiában még ma is üldözik a boszorkányokat, mégpedig annak
ellenére, hogy a központi kormány törvényt hozott a boszorkányokként
megbélyegzett asszonyok védelmére. Egy 2010-es felmérés szerint az ezredforduló
óta évente 150-250 nőt gyilkoltak meg boszorkányság vádjával. A legdurvább
üldözésre a legelmaradottabb törzsi területeken került sor. A valóság bizonyára még
a felmérés adatainál is lényegesen rosszabb. A hatóságok vagy a nők
egyenjogúságáért küzdő szervezetek ugyanis nagyon sokszor nem értesülnek a
támadásokról. A faluközösség vagy a törzs igyekszik elzárkózni a kívülállók elől.
Ügyeiket a saját jól bevált, kegyetlen, ősi módszereikkel akarják megoldani.
A boszorkányok rendkívül rossz megítélésében szerepet játszik az is, hogy a nagy
indiai vallások papsága gyakran vetélytársnak vagy ellenségnek tartotta őket. A
közvéleményt a férfiak irányítják. Az indiai wiccák közül sokan úgy vélik, hogy
országukban a boszorkányság története valójában a nemek küzdelmének krónikája.
A hagyományosan patriarchális nagy vallások igyekeztek elnyomni, kiszorítani az
ősi anyaistent tisztelő nőket.
BOSZORKÁNYOK ÉS ISTENSÉGEK
Az indiai boszorkányok három nagy csoportja teljesen eltérő forrásból tesz szert
különleges erejére. A hindu területek falusi lakossága úgy véli, hogy a
boszorkányok olyan személyek, akik eleve különleges erőkkel születtek. Az ifjú
boszorkány sokáig nincs tisztában azzal, hogy milyen gonosz hatalom szunnyad
benne. Mágikus tudását nem kell megtanulnia: az a kamaszkor küszöbén
természetes módon, megállíthatatlanul tör elő belőle. Az ilyen boszorkányok
megítélése szinte mindenütt elutasító és ellenséges. Veszélyforrásnak, bajok
okozóinak tartják őket és gyakran egy rossz szó, egy rossz pillantás is elég ahhoz,
hogy ellenségeik gyűlöletkampányt indítsanak ellenük.
Az India legtávolabbi, nehezen megközelíthető szegleteiben, az őserdők mélyén
vagy a sivatagok peremén tengődő adévászi törzsek ezzel szemben úgy vélik, hogy
a boszorkányok mágiája nem örökölhető, velünk született dolog. Szerintük abból
lehet boszorkány, aki hajlandó rendkívül hosszú időn keresztül nagy szorgalommal
és szigorú önfegyelemmel elsajátítani a tudást. Az őserdőben a tudás forrása lehet
egy másik bölcs asszony, de a dzsungel valamelyik szelleme és esetleg a számtalan,
kevéssé ismert helyi istennő egyike is. Ezek a törzsek a falusi vagy a városi
lakosságnál sokkal meghittebb kapcsolatban állnak a természettel, sokkal erősebben
ragaszkodnak azokhoz az istenekhez, akiket már az árják érkezése előtt is tiszteltek
az ősi Indiában.
A harmadik testvériség tagjai, a nyugati boszorkányok nagyjából azokat a
módszereket alkalmazzák, mint európai vagy amerikai nővéreik. Jó páran közülük
éppen a nyugati országokban tettek szert tudásuk alapjaira.
A hatalmas hindu panteonban gyakran megtörténik, hogy ugyanazt az istenséget
egészen eltérő néven imádják az ország egyik részében, mint néhány száz vagy
néhány ezer kilométerrel arrébb. Ez a sokszínűség,, a nevek varázslatos
összevisszasága könnyen zavarba hozhatja a külső szemlélőt, ám semmilyen gondot
sem jelent a helybeliek számára. Ők pontosan tisztában vannak azzal, hogy ki áll
kultuszuk középpontjában és cseppet sem zavarja őket, ha ugyanazt az égi
hatalmasságot egészen más néven tisztelik a szomszéd tartományokban. Hasonló a
helyzet a dákiní névvel is. A tibeti buddhista szövegekben ezzel a szóval gyakran
nem a boszorkányokat, hanem istennőket vagy szent asszonyokat jelöltek. India
nagy részén dakininak hívták a nősténydémonokat, de azokat az asszonyokat is,
akik valamilyen rituális, szexközpontú kultusznak voltak a tagjai. Ráadásul e név
gyakran jelölte a különféle zárt vallási közösségek beavatott asszonyait.
Az évszázadok során a dákiní elnevezés jelenthette az anyaistenség papnőjét, az
őserdei gyógyítót, a sámánt, a tantrikus jóga mesterét, de például egy olyan égi lényt
is, aki leginkább a mi múzsánknak felel meg. A dákiní tehát egyszerre lehetett az
erdő mélyén élő vasorrú bába, a csábító szukkubusz és az ihletet vagy
megvilágosodást adó múzsa.
A tibeti dakinik távolról sem voltak mindig gonosz lények. Indiában viszont
gyakran tartották őket gonosz varázslónak, de a faluk szélén ólálkodó emberevő
szörnyetegnek is. Gyakran rettegés övezte a nevüket, mert úgy vélték, hogy éjjel
belopóznak a kunyhóba, ahonnan ellopják és felfalják a csecsemőket. Ezzel az
elképzeléssel éles ellentétben áll a tibeti dakini-tündérek képe. Őket gyakran
ábrázolták olyan szárnyas lényeknek, akikben a megvilágosodás ereje öltött testet.
Az ilyen égi dakinik templomai fölé nem építettek tetőt. Tibet egyes részein
khandromának hívják őket. Ez az elnevezés olyan nőt jelöl, aki átszeli az űrt, az
égboltot. Irodalmi művekben gyakran égi táncosnőknek vagy az égbolt vándorainak
nevezték őket. Az ilyen dakinik sokkal közelebb állnak az európai angyalokhoz,
mint a boszorkányokhoz. Az indiainál lényegesen kedvezőbb tibeti buddhista
megítélés kialakulásában fontos szerepet játszott az, hogy a dakinik közreműködése
nélkül rendkívül nehéz lett volna eljutni a megvilágosodás küszöbére. A szent
szövegekben szereplő dakinik gyakran a majdani Buddhák védelmezőjeként lépnek
fel.
Az indiai boszorkánykultusz, a dákiní vidja nevének második szava ugyanúgy
fordítható tudásnak, mint velünk született nyitottságnak, érzékelésnek. Ebből a
szóból vezethető le a vidjadhárí elnevezés is, amit gyakran varázslónőnek
fordítanak. A dákiní vidja követőit néha joginínak is hívják. A buddhisták élesen
megkülönböztetik egymástól ezt a két fogalmat. Náluk a dákiní elsősorban
valamilyen nőnemű mennyei személyiség, egyfajta küldött vagy védelmező. A
joginík viszont a jóga útján járó nők. Az indiai folklórban ez a két elnevezés
gyakorlatilag egybeolvadt. A boszorkányokat és a varázslókat jelölik vele. Az
egyszerű emberek úgy vélik, a boszorkányok harcias, véres kezű teremtmények.
Mágikus hatalmuk elképesztően nagy. Ha akarják, nemcsak képesek felvenni állatok
vagy madarak alakját, de  büntetésként másokat is állattá tudnak változtatni. A
mesebeli boszorkányok gyakran tudnak repülni.
Abban, hogy nagyon sok indiai fél a boszorkányoktól vagy gyűlöli őket, jelentős
szerep jutott az évszázadok során hosszabb-rövidebb ideig működő véres
kultuszoknak is. Gyakran éppen olyan női istenségeknek áldoztak embereket, akik
kapcsolatban álltak a boszorkánykultusszal is. Káli istennő jóindulatát mind a mai
napig véres áldozatokkal igyekeznek elnyerni. Ez az áldozat többnyire kecskét vagy
birkát jelent, de időnként arról lehetett olvasni, hogy a kétségbeesett vagy éppen
mindenre elszánt hívők tigrist vagy embergyerekeket áldoztak fel. A tantrikus
kultuszok egy része sem zárkózott el az emberáldozattól. Ezek között ugyanúgy
akadtak csak szimbolikus szertartások, mint olyan összejövetelek, ahol valóban
feláldoztak valakit. A véres hagyományok miatt még inkább gyanakvás övezte a
boszorkányokat. Ráadásul a hindu papság egy része még ma is úgy véli, hogy a
dákiní vidjának semmi köze nincsen a népszerű és szeretett Kálihoz vagy a nagy
hatalmú és félelmetes Durgá istenasszonyhoz. Éppen ellenkezőleg, a papok szerint
ezek a hatalmas istenségek mindent megtettek azért, hogy megvédjék az embereket
a gonosz boszorkányoktól. Véleményük szerint a dakinik ereje nem az ősanyától,
hanem a gonosztól származik.
KEGYETLEN BOSZORKÁNYÜLDÖZÉS
Indiában boszorkánynak lenni a kedvező változások ellenére is életveszélyes
dolog maradt. A mágikus hagyományok őrzői éppen ezért igyekeznek eltitkolni
tudásukat. Távol a városoktól, a középkori tradíciók rabságában vergődő falvakban
gyakran megtörténhet, hogy boszorkánysággal vádolnak meg egy nőt. Ennek
számos oka lehet. Így a legkönnyebb megszerezni egy özvegy házát vagy
szántóföldjét. A vádlót néha a bosszúvágy vagy a csalódottság vezeti. Egy
elutasított udvarló ugyanúgy fordulhat ehhez az aljas módszerhez, mint azok a
szerencsétlen, babonás emberek, akik nem tudták feldolgozni az őket sújtó újabb
tragédiát.
A megvádolt asszonyokra néha halál vár. Az is gyakori, hogy el kell menekülniük
otthonukból. Az indiai faluban nincsen hely az özvegyek számára. Az ősi időkben
tűzhalál várt arra a nőre, akinek meghalt a férje. Az angolok betiltották ezt a
hagyományt, de manapság a hindu szélsőségesek mind nyíltabban beszélnek arról,
hogy csak az a „jó asszony”, vagyis szati, aki önként felfekszik elhunyt férje
máglyájára. Ez az önfeláldozás szerencsét és bőséges termést hoz az egész falunak.
Elmulasztása viszont kivívja az istenek haragját.
A falusi lakosság nagy része szilárdan hisz az istenek hatalmában, abban, hogy az
égi hatalmasságok gondosan figyelik a falusiak hétköznapjait. A babonás emberek
az első betegség, az első baleset után azonnal megtalálják a bűnbakot.
Mindről a magányos nő, az özvegyasszony tehet!
Minél szegényebb egy tartomány, minél rosszabb ott az egészségügyi ellátás,
annál gyakoribb a boszorkányellenes hisztéria. A boszorkányüldözésben a hindu
lakosság ugyanúgy részt vesz, mint a szegénysorban élő muszlinok és keresztények.
A Free Legal Aid emberi jogi szervezet szerint a boszorkányvadászok alig két
százalékát állítják bíróság elé. Ebben szerepet játszik az is, hogy a rendőrök nem
nagyon akarnak kiállni a megvetett öregasszonyok mellett és nem akarnak
szembefordulni a falu közvéleményével. A legdurvább eseteket Dzshárkhand, Bihár
és Csattiszgár szövetségi államokból jelentették. Néha elegendő egy rémhír ahhoz,
hogy egy járás lakói a magányos asszonyok ellen forduljanak. 2009-ben például az a
rémhír terjedt el, hogy megszökött öt boszorkány az egyik templomból. A falusiak
tényként adták tovább ismerőseiknek, hogy a boszorkányok szegény asszonynak
öltözve bekopogtak a házakba és hagymát kértek. A kapott alamizsnát később késsel
felvagdosták és a jószívű adományozó abban a pillanatban iszonyatos kínok között
elvérzett.
Nem csoda, hogy sok indiai szemében a boszorkány egyet jelent a gonosz vasorrú
bábával. Az őserdei falvakban ma már szinte ismeretlen fogalom a gyógyító
asszony, a vajákosnő, a gyógyfüves anyó. Ennek az az oka, hogy régóta csak férfiak
lehetnek gyógyító emberek. A távoli falvakban a kuruzslás igen jól jövedelmező
hivatás. Nemzedékek óta száll apáról fiúra. A gyógyító varázslók befolyásos,
tekintélyes emberek, a mai világban azonban egyre több olyan betegséggel
találkoznak, amivel egyszerűen képtelenek megbirkózni. A gyógyfüvek, az ősi
főzetek nem gyógyítják meg a környezetszennyezés vagy éppen az alkoholizmus
áldozatait. A helyi varázsló tudása mind gyakrabban mond csődöt. A gyógyítók
ilyenkor bűnbakot keresnek.
A legkézenfekvőbb áldozat a boszorkány vagy egyszerűen valamelyik idős
asszony. Ők képtelenek védekezni és a lincselés vagy a megvádolt asszony
megszégyenítése, elűzése után senki sem vonja kétségbe a gyógyítók tudását. Az
ilyen összetűzésekre egyformán sor kerülhet az őshonos adivaszik őserdei
táboraiban, mint a végtelen, napégette indiai síkság falvaiban, kisvárosaiban.
Az indiai állam szerencsére nem tűrte sokáig a boszorkányüldözések
fellángolását. 1999-ben lépett életbe a boszorkányüldözést megtiltó törvény. Ez
alapján akár hat hónap fegyház és kétezer rúpia büntetés is várhat arra, aki egy férfit
vagy egy nőt boszorkánysággal vádol meg. A törvényhozók mosták a kezüket, ám a
helyzet nem javult. Az uszítóknak csupán egy töredéke került bíróság elé, és a bírák
többnyire felmentették a vádlottakat.
Az indiai wiccák úgy vélik, hogy hazájukban a boszorkányság gyökerei egészen
az árja honfoglalás előtti őslakos törzsekig nyúlnak vissza. Ezek között a törzsek
között talán lényegesen fontosabb volt az ősi anyaistenség kultusza, mint a későbbi
védikus időkben. A boszorkányság és a női mágia az indiai vaskorszak hajnalán
jelent meg. Ekkor született meg a Rig-védával párhuzamba állítható Atharva-véda.
Ez a szöveg nem csupán elsőként említi meg a fekete fémet, a vasat, de
összefoglalja a korábbi korszakok mágikus és gyógyító hagyományait is. A szöveg a
Kr.e. 12. század környékén születhetett meg a Kuru királyságban. Alkotói leírták a
varázslatok és a rontások teljes tárházát. Ezek között ugyanúgy szerepeltek ártó
formulák, mint védekező vagy a rontást elhárító eljárások és szerelmi varázslatok is.
Akadnak persze olyanok, akik szerint a mai indiai boszorkányság ennél
lényegesen fiatalabb. Szerintük a törzsi lakosság mágikus hagyományai csupán a
Kr.u. 7. században épültek be a hindu lakosság szokásai közé. Ekkor erősödött meg
a sakti kultusza és ekkoriban terjedtek el mind szélesebb körben a tantra módszerei
is. A 9. századtól egészen a 13. századig a dákiní vidja India jelentős részén
erőteljes, meghatározó kultusz lehetett. A bukásában szerepet játszott az is, hogy a
harcos iszlám nagyjából ekkoriban hódította meg Észak-Indiát. A muszlimok tűzzel-
vassal irtották a boszorkányokat. A kultusz virágzásának idejéből több vallásos
központ romjait is megtalálták. Dákiní (joginí) templomokra bukkantak Orissza,
Madhja Pradés, Uttar Pradés és Tamil Nádu szövetségi államokban is. A kultusz
központjait olyan helyeken alakították ki, ahol a környék adottságai is hozzájárultak
ahhoz, hogy a szertartások résztvevői emberfeletti képességekre tegyenek szert.
Az elmúlt négyszáz év során India egyre erősödő nyugati, elsősorban portugál és
brit befolyás alá került. Elképzelhető, hogy ez alatt az időszak alatt titokban az
otthon üldözött, nyugati boszorkányhagyományok képviselői is eljutottak az angol
gyarmatokra. Tevékenységükről, hatásukról azonban nem maradtak feljegyzések. A
nyugati típusú boszorkányság csupán a múlt század utolsó évtizedeiben érkezett
meg Indiába. Kezdetben csupán néhány wicca tevékenykedett az országban.
Legfontosabb képviselőjük, Ipsita Roy Chakraverti 1986-ban valósággal
megrázta és megosztotta az ország közvéleményét azzal, hogy a kamerák elé állt és
bejelentette, hogy ő bizony gyakorló boszorkány. Abban az országban, ahol évente
több száz asszonyt gyilkolnak meg boszorkányság vádjával, ehhez igen nagy
bátorság kellett. A nyugati boszorkányok elsősorban a gazdag, nagyvárosi hölgyek
közül kerülnek ki. Befolyásuk a falusi százmilliók között viszonylag csekély, színre
lépésük mégis rendkívül fontos volt. Igazi forradalmat jelentett, hogy ezek a bátor
asszonyok szembe mertek szállni az évszázados előítéletekkel, felrúgták a tabut és
kijelentették, hogy a boszorkányok nem gonoszak, nem undorítóak, nem a sötétség
szolgái.
A wiccák ellen két oldalról indult meg támadás. Bengálban a kommunista párt
indított hadjáratot. Azzal vádolták a nyugati boszorkányokat, hogy babonákat
terjesztenek és félrevezetik az egyszerű embereket. A másik oldalról a szélsőséges
hindu papság is felemelte a szavát a wiccák ellen. Számukra szentségtörésnek
számított, hogy valaki kiállt a századok óta üldözött, megvetett asszonyok mellett. A
wicca színre lépése azért is nagyon fontos volt a vidéki boszorkányok és a
boszorkánysággal vádolt szerencsétlenek számára, mert a gazdag és befolyásos
hölgyek olyan szervezeteket hoztak létre, amelyek igyekeztek megvédeni a
gyűlöletkampányok áldozatait. Ebben sokat segített, hogy Chakraverti asszony a
bengáli elit tagja és egy ősi fejedelmi család leszármazottja volt. Két könyvet is írt
az indiai boszorkányokról és természetfölötti jelenségekről, és a halála előtt
behatóan tanulmányozta a konarki Naptemplom ezoterikus tulajdonságait. Úgy
vélte, hogy ez az orisszai templom a boszorkánykultusz egyik központja lehetett.
Azért itt építették fel, mert ebből a helyből misztikus gyógyító erő áradt. A legendák
szerint itt gyógyult meg Szamba, Krisna fia a leprától. A templom a mai napig a
leprások egyik zarándokhelyének számít. Napjainkban az amerikai spirituális
központokban már több helyen is kínálnak dákiní képzést.
Miközben a wicca követői igyekeztek megvédeni és jobban megismerni
szegényebb nővéreiket, sikerült nagyon sokat elsajátítaniuk az ősi tradícióból.
Számos hasonlóságot fedeztek fel a dákiní vidja és a wicca között. Az ő
közvetítésükkel az indiai hagyományok elkezdtek nyugaton is terjeszkedni. Többé
már nem kell attól tartani, hogy az őserdei varázslók kapzsisága és a hagyományos
papság elemészti a Földanya indiai szolgálóleányait.
 Indiai titkos társaságok
„Ha a szándékaid tiszták és őszinték, tehát nincsen takargatnivalód, akkor a
közeledésedre egyenes viselkedés lesz a válasz.”
– Őszentsége a Dalai Láma –
A titkos társaságok, szekták, kultuszok, testvériségek már a legősibb időkben is
fontos szerepet játszottak az indiai tömegek életében. Tagjaikat ma is ugyanúgy
megtaláljuk a templomokban, a tőzsdéken, a politikusok előszobájában, mint a
maharadzsák omladozó palotáiban és a nyomorgó őserdei falvakban.
A keleti birodalmak erősen megosztott világa, a zsarnoki uralkodók hatalma, a
vallási fanatizmus, a csodákba vetett hit, a túlélésért vívott könyörtelen küzdelem
remek táptalajul szolgált a különféle titkos társaságok számára. Különösen igaz ez
Indiára nézve. Ez a hatalmas ország majdnem ezer éven keresztül hol könyörtelen,
hol engedékenyebb muszlim fejedelmek uralma alatt állt, majd meghódították az
érthetetlen viselkedésű európaiak. Minden hódító megpróbálta a saját képmására
formálni a világ egyik legnépesebb birodalmát, ami ellen az ott élők természetesen
védekeztek. A titkos társaságok ugyanúgy küzdöttek ősi vallásuk, hagyományaik és
a kasztrendszer védelméért, mint azért, hogy megszerezzék a hatalmat, vagy hogy
tagjaiknak előnyt biztosítsanak az élet egyes területein. Az árnyékban működő
indiai közösségeket az különbözteti meg kínai vagy európai társaiktól, hogy szinte
mindig elemi erővel kötődtek a szubkontinens valamelyik nagy vallásához. Még ma
is a vallásos titkos társaságok a legelterjedtebbek. A szemkápráztató indiai
hétköznapok ezernyi színben ragyogó függönyét félrehúzva, ha kellően bátrak
vagyunk, felfedezhetjük az ősi titkok valódi vagy önjelölt őreit, az igazi vagy a
híveiket csupán fejőstehénnek tekintő guruk közösségeit, az eretnek szektákat, a
titkos politikai csoportokat, a bűnszövetkezeteket és ma már sajnos a terroristákat is.
A KILENC ISMERETLEN TÁRSASÁGA
Ha egy átlagos, művelt indiaitól megkérdezzük, hogy mivel gyarapította hazája az
emberi civilizációt, akkor egy igen hosszú, átfogó lista lesz a válasz. Az indiaiak
meggyőződése szerint ősi kultúrájuk minden más civilizációt megelőzve alakult ki a
történelem hajnalán, és valamennyi jelentősebb találmány is az indiai elmének
köszönhető. Maguknak követelik a matematika, a fizika és a filozófia
kifejlesztéséért járó dicsőséget, és Indiának tulajdonítják az iránytű, a puskapor, a
papír, de a számítógépek vagy éppen a sakk feltalálását is. Szilárd meggyőződésük
az is, hogy hazájuk földjén alakult meg a világ legősibb, mind a mai napig működő,
óriási befolyású titkos közössége, a kilenc ismeretlen társasága.
A szervezetet állítólag annak idején a hatalmas indiai császár, Asóka hozta létre.
Az uralkodó sikeres hadjáratok során megnövelte birodalma területét, de
megundorodott a vérontástól és az erőszaktól. Két fontos dolgot is tett, hogy
megóvja az emberiséget a további szörnyűségektől. Arról mindenki tud, hogy
magához ölelte a békét hirdető buddhizmust. Arról viszont kevesen hallottak, hogy
a császár utasítására összegyűjtötték az elmúlt évezredek titkos tudását, és azt kilenc
risire, vagyis bölcsre bízták. Az ő feladatuk volt megőrizni az ősi tudást, és
megakadályozni azt, hogy az rossz kézbe kerüljön.
A kilenc ismeretlenről kevés tényt, de annál több legendát lehet tudni. Asóka
gondosan megválogatta, hogy kinek a kezébe adja a múlt félelmetes hatalmát. Nem
egyszerűen az ókor titkairól beszélünk. Az uralkodó állítólag a történelem előtti
korok elfelejtett birodalmainak műveltségét akarta megőrizni. Egyes – vitatott
hitelességű – hindu iratok szerint India földjén az utolsó jégkorszak idején, majd a
felolvadás időszakában kialakult egy hatalmas, fejlett civilizáció. A Ráma
Birodalom Atlantisz kortársa és ellenfele lehetett. Vetélkedésük kiterjedt szinte a
teljes földgolyóra. Városaikban felhőkarcolók magasodtak az égre, ahol hatalmas
harci és teherszállító járművek repültek. Atlantisz és a Ráma Birodalom között
állítólag atomháború robbant ki. A kegyetlen küzdelem elpusztította az ősi
civilizációt, és évezredekre a barbárság korszakába taszította vissza a Földet. Asóka
elhatározta, hogy ezt nem engedi megismétlődni.
A rengeteg mendemonda és a szándékos homály miatt nehéz megítélni, hogy
milyen szervezettel állunk szemben. Az összeesküvés-elméletek hívei szerint
valójában a kilenc ismeretlen társasága irányítja az egész világot. Az illuminátusok
vagy éppen a világbank csupán a kilencek játékszerei. Ezek után meglepő, hogy az
ősi, indiai bölcsek utódait nem tartják egyértelműen gonosz cselszövőknek és
zsarnokoknak. Ennek az lehet az oka, hogy a kilencek számos alkalommal segítettek
az emberiségen. A teozófusok szerint a kilencek legfontosabb célja, hogy magasabb
szellemi szintre juttassák bolygónk lakosságát. Állítólag a társaság segített legyőzni
számos fertőző betegséget. Elképzelhető, hogy a kellő időben felbukkanó, váratlan
találmányok és felfedezések forrása is a Himalája egyik mély barlangjában elrejtett
titkos adatbázisra vezethető vissza. Napjainkban senkinek sem lehet még
leghalványabb elképzelése sem arról, hogy ki alkotja a kilencek társaságát. Lehet,
hogy már nem is ennyi személyből áll a titokzatos közösség, hanem a mindenre
kiterjedő befolyású szervezetet kilenc csoport alkotja.
Az elmélet hívői szerint, amennyiben a kilenc ismeretlen és persze haláluk után a
gondosan kiválasztott utódaik azóta is őrzik az ősi tudást, akkor ezzel könnyen meg
lehet magyarázni az emberi történelem jó néhány nehezen érthető mozzanatát.
Akadnak, akik szerint Asóka jóindulatú szervezete már régen átalakult és
meghasadt. Lehetséges, hogy a szabadkőműveseket ugyanúgy a kilencek valamelyik
tagja hívta életre, mint ahogy mások a kínai triádok vagy éppen a maffia hirtelen
felvirágzása mögött állhattak. Tanulságos megfigyelni, ahogy ősi szimbólumok
bukkannak fel a történelem homályából. A második világháborúban a nácik a
szvasztikát festették repülőgépeik oldalára. Ez az ősi, indiai jelkép díszítette a
lerombolt európai városokra kitűzött zászlóikat is, amikor megpróbálták elfoglalni a
világot és kiirtani Európa zsidó lakosságát. A zsidók jelképe, a hatágú csillag
ugyanolyan ősi, indiai szimbólum, mint a szvasztika. A két jelkép küzdelmét talán
azzal is lehet magyarázni, hogy véres és könyörtelen harc robbant ki a kilencek két
frakciója között.
A kilenc ismeretlen egészen a 19. századig a homályból figyelhette a történelem
alakulását. Először Louis Jacolliot munkáiban merült fel a nevük. Később a
teozófusok foglalkoztak sokat velük. Madame Blavatsky, a teozófia nagyasszonya, a
modern ezoterika egyik megteremtője különösen nagy figyelmet fordított a
kilencekre. Ő nem csupán azt jósolta meg, hogy a 20. században viszály támad a
kilencek soraiban, de azt is, hogy ennek iszonyatos világégés lesz a következménye.
A teozófusok nem kis mértékben nekik tulajdonítják a két világháborút és azok
következményeit: a globalizációt, a csúcstechnológiák világméretű elterjedését, a
nukleáris erő alkalmazását és a civilizációk szembefordulását. A múlt század 60-as
éveiben Louis Pauvels és Jacques Bergier a szélesebb nyilvánosságot is
megismertette a kilencek társaságával. A Mágusok hajnalában nem kisebb dolgot
állítottak, mint hogy ez az indiai titkos társaság rendszeresen megnyílt az arra
érdemes kívülállók előtt. A beavatottak és a kiválasztottak révén többször is
beavatkoztak a történelem menetébe. Akarva vagy akaratlanul az ő céljaikat
szolgálta például a teozófus Annie Besant, Edgar Rice Burroughs fantasztikus író, a
fekete mágus Aleister Crowley, Albert Einstein, Adolf Hitler, James Joyce, Wassily
Kandinsky, Guido List, Heinrich Himmler, Howard Philips Lovecraft, Boris
Pasternak, de talán még Elvis Presley is.
 A legendák szerint, amikor Asóka császár létrehozta a titkos társaságot,
mindegyik bölcset megbízta egy-egy szakterület irányításával. A témacsoportok
között ugyanúgy találunk természettudományit, mind társadalomtudományit. A
jelképek nyelvén beszélő mítoszok arról szólnak, hogy minden bölcs kapott vagy írt
egy-egy alapművet. Tudásuk a következő kilenc területre terjedt ki: lélektani
hadviselés, természettudományok (mechanika, fizika, biokémia), mikrobiológia
(biotechnológia), kémia (alkímia), hagyományos és természetfeletti kommunikáció,
gravitáció és űrkutatás, csillagászat és űrutazás, fényenergia és végül a
társadalomtudományok.
A fenti felsorolásból is jól látszik, hogy a kilencek tudása olyan szakterületekre is
kiterjedt, amelyekre semmi szükség nem volt egy mezőgazdaságból élő ókori
társadalomban. Elképzelhető, hogy a kilenc könyv, vagyis az a hatalmas tudásbázis,
amit ezek a könyvek jelképeznek, valóban egy korábbi civilizáció emlékeit őrzik. A
hindu vallás fontos része az egymást követő világkorszakok gondolata. Az idő
kerekének haladását hanyatlásként fogják fel. Az Aranykor erkölcsös és gazdag
civilizációja elzüllik és lebutul a negyedik világkorszak hajnalára. Az egész Földet
megrázó apokalipszis után újra kezdetét veheti egy szupercivilizáció megteremtése.
Ismert legenda szól a szent Meru-hegy bölcseiről. Ezek a mágusok, vagyis az ősi
tudást ismerő emberek állítólag az előző világkorszak titkait őrizték meg az
emberiség számára. Lehet, hogy a hindu vallás ilyen módon dolgozta fel a Ráma
Birodalom és Atlantisz pusztulását okozó világkatasztrófát?
Az első könyv, a lélektani hadviselés tanításai életbevágóan fontosak lehetnek a
homályban működő, embertömegek életét befolyásoló, kis létszámú szervezet
számára. A propaganda, a vallás és a világnézetek küzdelme is kiváló eszköz arra,
hogy segítségükkel meghatározott célok végrehajtására ösztönözzék az emberiséget.
A kifinomult módszerek segítségével ugyanolyan könnyű irányítani földünk
hétmilliárd lakóját, ahogy a bakon ülő kocsis is könnyedén irányítja a hintó elé
befogott hat, erőtől duzzadó, szilaj paripát. Nélküle a lovak csak szertefutnának
vagy összeverekednének, és a civilizáció szekere egy tapodtat sem mozdulna el a
helyéről.
A második könyv az élet formáival foglalkozik. Fontos szerepet játszhatott az
orvostudomány fejlődésében. A könyv persze sötét titkokat is rejthet. A benne lévő
tudás alkalmas lehet félelmetes harcosok vagy háborús szörnyetegek kitenyésztésre,
kinevelésére. A különféle legyőzhetetlen küzdőtechnikák vagy éppen az „öt halálos
érintés” legendája is talán az itt őrzött tudásra vezethető vissza.
Sok százmillió hindu szilárdan hisz abban, hogy a Gangesz vize megtisztítja az
emberek lelkét és testét. Aki járt a folyó partján, az jól láthatja, hogy annak vize
zavaros, rendkívül mocskos. A hatalmas, nyüzsgő nagyvárosokban ez
évszázadokkal ezelőtt sem lehetett másként. De akkor miért alakult ki ez a
rendíthetetlen hit? Elképzelhető, hogy valamilyen biológiai kísérlet részeként a
kilencek különleges gyógyító anyagokat, fertőtlenítőszereket engedtek a Gangeszt
tápláló folyók kristálytiszta vizébe? Indiában ebben a pillanatban is emberek tízezrei
merülnek meg a szent folyamokban. A súlyos betegek, a fertőzések áldozatai ott
fürdenek az egészségesek, a gyerekek, a nők közvetlen közelében. Mégsem
tizedelik pusztító járványok az elképesztő higiéniai körülmények között
összezsúfolódott milliókat. Mi lehet a Gangesz titka?
A világ fejedelmei évszázadokon keresztül hittek az udvari alkimistáknak. A
muszlim tudósok ugyanúgy a fémek átalakításáról álmodoztak, mint európai vagy
éppen indiai társaik. Munkájuknak köszönhetően rengeteget fejlődött a kémia és a
gyógyszergyártás. Aranyat azonban nem tudtak előállítani. Ezzel szemben Indiában
mind a mai napig él az a hagyomány, hogy az emberek a gondviselésben bízva nem
esnek kétségbe a legnagyobb éhínségek idején sem. Az évszázadok során azt
tapasztalták ugyanis, hogy igazán nagy bajok esetén a templomok titokzatos
aranykincseket kapnak. Nem lehet tudni, honnan származik a nemesfém, de
segítségével enyhíteni lehet a bajt. India fejedelmei mindig is elképesztően
gazdagnak számítottak. Még várat magára annak a pontos magyarázata, hogy
honnan szerezték a sok aranyat, amikor az országban csupán egészen kevés
aranybánya működött.
A kommunikáció könyve a hírközlés különféle, számunkra meglehetősen ismerős
formáit foglalja össze. Az ókori ember azonban alighanem döbbenten állt volna a
távbeszélő, a távolságba néző, a messzeségbe író és képeket messzire küldő
berendezések és technológiák előtt. Mi legalább ugyanilyen értetlenül nézünk
magunk elé, ha azt halljuk, hogy a könyv titkai között szerepel a bolygóközi és a
más csillagok világain élő lényekkel való kommunikáció eszköztára is.
A gravitáció könyve a haditudományok közé tartozik. Részletesen leírja az ősi
repülőszerkezetek, a hatalmas repülő csészealjakra vagy csillogó ezüstpajzsokra,
lángot húzó, acélszivarokra emlékeztető vimanák alakját, működési elveit, katonai
és polgári célú felhasználását. A repülési szabályzatok és a fegyverrendszerek
taktikai útmutatói arra utalnak, hogy a feljegyzések egy rendkívül fejlett rendszer
emlékeit őrzik. Hozzájuk hasonló repülési kézikönyveket és szabályrendszereket
csupán a 20. század második felében dolgoztunk ki, amikor mindennapossá vált a
repülés. A vimanák azonban alapvetően különböznek napjaink repülőgépeitől és a
helikopterektől. Teljesítményük még a Föld légkörében is felülmúlta a mai gépekét
és ráadásul több osztályuk is képes volt a bolygóközi közlekedésre.
A csillagászattal foglalkozó hetedik könyv több mai tudományág tudását öleli át.
Nemcsak az égbolt titkait írja le, de azt is, miként lehetett eljutni a távoli világokba.
Egyes értelmezők még attól sem riadnak vissza, hogy úgy véljék, a könyv nemcsak
a teret segít leküzdeni, de lehetővé teszi az időutazást és a dimenziók közötti
mozgást.
A nyolcadik könyv ismét katonai jelegű. A fényről szól, mégpedig annak
hadászati alkalmazásáról. Az embernek először az ókori főistenek, Zeusz és Jupiter
mindenre lesújtó villámai, majd napjaink kezdetleges lézerfegyverei jutnak az
eszébe.
A kilencedik könyvet a társadalomtudománynak szentelték. Birtokosa tisztában
lehet a társadalmak változásaival, a fejlődés vagy éppen a hanyatlás irányaival.
Pontosan tudja, miként lehet megszerezni és megtartani a hatalmat. Átlátja azokat a
módszereket, amelyek segítségével meghatározott célok elérésére lehet fordítani az
embertömegek akaratát és energiáját. A titkok ismerője az akupunktúrát alkalmazó
orvosokhoz hasonlóan egy-egy hajszálvékony tű határozott felhasználásával ki tudja
kúrálni a társadalom bajait, és irányítani tudja az események menetét. A kilencedik
bölcs a háttérben megbújva úgy mozgathatja a fejedelmeket és a hatalmasságokat,
ahogy azt egy bábjátékos teszi a bábuival.
HAZAFIAS ÉS VALLÁSOS TÁRSASÁGOK
Az indiai hazafias társaságok az angol gyarmati uralom idején alakultak ki.
Korábban nem létezett a korszerű nemzet fogalma. Az angolok érkezését megelőző
évszázadok során e társaságok nagy része vallásos közösségként, szektaként védte
az őslakosság hitét a muszlim hittérítőkkel és a nagymogul szultánokkal szemben. A
20. század elejére céljaik közé bekerült az indiai függetlenség kivívása és az ősi
hindu hagyományok felélesztése. Tagjaik között ugyanúgy megtaláljuk a nyugati
műveltségű hivatalnokokat, ügyvédeket és tanárokat, mint a félig független
fejedelmi államok dúsgazdag uralkodóit. Egyedül a katonatisztek hiányoztak, mivel
a gyarmati hadsereg szigorúan tiltotta, hogy indiai származású tisztjei bármilyen
társaság tagjai legyenek. A vallás annyira fontos dolog a szubkontinensen, hogy az
első világháború előtt még a nem vallásos titkos társaságok is kettészakadtak,
amikor a két nagy hit, a hindu és muszlim vallás szembefordult egymással. A
visszatérés a hindu hagyományokhoz kiváltotta egykori uraik, a mindjobban
elszegényedő muszlim lakosság ellenszenvét. Közöttük terjedni kezdtek a szigorúbb
iszlám irányzatok. Amikor a hinduk követelni kezdték, hogy a független India
legyen Hindusztán, a hinduk országa, a muszlimok eldöntötték, hogy külön úton
haladnak tovább és megteremtik az indiai muszlimok hazáját, a független
Pakisztánt. A két világháború között az angol titkosszolgálat keményen fellépett a
függetlenségi mozgalomhoz kapcsolható titkos szervezetek ellen. Azok ráadásul
egymással is keményen rivalizáltak. Amikor egy részük a második világháború
idején terrorcselekményeket hajtott végre, az angolok vaskézzel csaptak le rájuk. A
börtönök megteltek a társaságok tagjaival, akik ott nagyon hamar a Kongresszus
párt befolyása alá kerültek. Mahátma Gándhí varázsának kevesen tudtak ellenállni.
A hazafias titkos társaságok ráadásul azon kevés szervezet közé tartoztak, akik
elérték a céljukat.
1947-ben India független állammá vált.
Az egykori India területén, Pakisztánban, Nepálban, Bangladesben, a mai
Indiában és világszerte az indiai bevándorlók negyedeiben működő titkos
szervezetek valamilyen vallási közösség vagy kultusz alakját veszik magukra. Nem
szeretik, ha valaki szektának nevezi őket, bár egy részük valóban ősi, vallásos
közösségre vezetheti vissza a gyökereit. Sokat viszont csupán a 19. század második
felében alapítottak meg. India nagy vallásai szinte sohasem voltak egységesek. Az
ősi hitek számos ága mára már elfogadott irányzattá vált. Elég, ha csak a
buddhizmus különféle fajtáira vagy a muszlim síitákra, esetleg a csak egy-egy hindu
istenséget imádó hatalmas szektákra gondolunk. A viszonylag fiatalabb vallások
esetén azonban még komoly ellentétek feszülnek az anyaegyház és az abból kivált
„szakadár” csoportok között. Bécsben pár éve felháborodott szikhek agyonlőtték az
egyik ilyen csoport európai körúton tanító vezetőjét. A 80-as években polgárháborús
összecsapásokra került sor az élő gurukat tisztelő szikhek és a hagyományokhoz
ragaszkodó társaik között.
Szerencsére azonban Indiában a különféle vallási közösségek többnyire jól
kijönnek egymással. Gond csak akkor lehet, ha politikusok vagy éppen a
bűnszövetkezetek akarják manipulálni őket a saját céljaik érdekében. Az ilyen
cselszövéseknek rengeteg ártatlan eshet áldozatául.
A legtöbb politikai társaság vallásos alapokra vagy éppen a vallás durva
tagadására épül. Gyakran valamelyik országos vagy tagállami párt mögött bújnak
meg. Céljuk ugyanúgy lehet a minél nagyobb hatalom és vagyon megszerzése, mint
egy érdekcsoport, nemzetiség vagy kaszt érdekeinek a védelme. A tamil titkos
társaságok az ősi dravida hagyományokat és az anyanyelvüket védve lépnek fel a
hindi befolyás ellen, miközben magukat gyakran jobb hindunak tartják északi
honfitársaiknál. Némelyik társaság fegyverrel és pénzzel támogatta a Srí Lanká-i
tamil lázadókat. India középső vidékén ateista, maoista titkos társaságok működnek.
Ők gyakran egy-egy gerillaszervezet polgári szárnyát jelentik. Helyenként elég
erősek ahhoz, hogy kilépjenek a homályból és magyarországnyi nagyságú
területeken ragadják magukhoz az államapparátus szerepét. Módszereik sokszor
nem különböznek a bűnszövetkezetektől vagy a terroristáktól. Említésre érdemesek
a viszonylagos elszigeteltségben működő fejletlen és elzárt észak-keleti
tartományok titkos szövetségei. A stratégiailag nagyon fontos burmai, kínai
határvidékre még ma sem nagyon engednek be külföldieket. A titkos társaságok
gyakran fegyveres harcot folytatnak a központi kormány, a betelepedő hinduk és
síksági muszlimok ellen. Szervezeteik az egykori faluközösségekre, a múlt
században felvett keresztény vallásra és a hegyvidéki fejvadász törzsek
hagyományaira épülnek.
A legnagyobb politikai társaságok gyakran a legjelentősebb pénzemberek
irányítása alatt állnak. Ezek szorosan összefonódnak a nagy pártokkal és gondosan
ügyelnek arra, hogy a választások, a kormányváltások se fenyegethessék a sötétben
megbúvó vezetőik érdekeit.
A dinamikusan fejlődő indiai gazdaságban hatalmas pénzek mozognak. Virágzik
a korrupció és a feketegazdaság. A titkos társaságok közül a legjelentősebb a híres
bombayi muszlim maffia. Ők óvatlanul kijöttek a rivaldafénybe, és azóta sem tudtak
eltűnni onnan. Ezer szál fűzi őket a filmgyártás, a sztárok és a gyönyörű színésznők
csillogó világához. Rajtuk kívül persze számos más bűnszövetkezet is működik.
Szinte minden tartománynak megvan a maga sajátos, az ottani nyelvet beszélő
maffiája. Ezek csak ritkán, elsősorban a nagyvárosokban, Delhiben, Mumbaiban és
Kalkuttában kerülnek összetűzésbe egymással. A nyugaton is jól ismert fegyver- és
kábítószer-kereskedelem mellett jellegzetes indiai bűnözési ágnak számít a
szervkereskedelem, a gyerekkereskedelem, valamint a fiatal lányok eladása-
megvétele. Az ország alvilága egyre nagyobb bevételre tesz szert a népszerű
világmárkák hamisításával is.
Végül pedig érdemes megemlíteni a szabadkőművességet is, amit az Indiába
érkező kereskedők, majd a gyarmatosítók hoztak magukkal. A páholyokban
kezdetben csak az európaiak lehettek tagok. Közösségeik sokáig exkluzív
klubokként működtek. A 18. század elején éles versenyfutás kezdődött az európai
hatalmak között azért, hogy melyikük tud jelentősebb tengerentúli gyarmatokat
szerezni. Ez az időszak egybeesett az európai szabadkőművesség elterjedésével.
Indiában nemcsak az angol, de a francia és a holland gyarmatokon is megjelent a
szabadkőművesség valamelyik formája. 1723-ban Angliában elkészült a
Nagypáholy alá tartozó otthoni és külföldi páholyok listája, a „Páholyok vésett
jegyzéke”. Ezen a 72. helyen szerepelt az indiai Bombayben működő páholy.
Valószínűleg nem ez volt az első páholy a szubkontinensen. Az angol Kelet-indiai
Társaság szabadkőművesei első gyűléseiket alighanem Kalkuttában, a William
erődben tartották. A következő ötven év alatt az angol terjeszkedéssel
párhuzamosan a szabadkőművesség is meghódította Indiát. Az észak-nyugati
Pandzsáb tartományban 1786-ban alapult meg az első páholy. Az indiai
szabadkőműveseket elkerülte az anyaország megosztottsága. Már jóval az angol
Egyesült Nagypáholy megalapítása előtt, itt békében éltek egymással a különböző
irányzatok képviselői. Arra sem kellett sokáig várni, hogy az első indiait is
beavassák a testvérek közé. Persze az itteni páholyok még inkább az exkluzivitásra
és az előkelőségre törekedtek, mint otthon, ezért nem csoda, hogy a legelső indiai
testvér Omdat-ul-Omrah, Karnataka muszlim uralkodója volt. A második indiai
nevét is ismerjük. A szintén muszlim M. Bandeh Ali Khant 1812-ben Kalkuttában
avatták be a Marine páholy tagjai közé. Negyvenöt évvel később került sor az első
hindu szabadkőműves felavatására. Az indiai szabadkőművesek között olyan
hírességeket és befolyásos személyiségeket találhatunk, mint Dalíp Szingh, az
utolsó pandzsábi maharadzsa, vagy Motilál Nehrú, Indirá Gándhí nagyapja, az India
függetlenségét kikényszerítő, Dzsaváharlál Nehrú apja. Az indiai függetlenség
kivívása után az angolok távoztak. Az indiai uralkodó osztály lelkesen és gyorsan
átvette a britek hátrahagyott előkelő klubjait, közösségeit. Mind Indiában, mind
Pakisztánban ez történt a szabadkőművességgel is. 1961-ben Új-Delhiben
megalakult a független India önálló Nagypáholya. A mozgalom ma is nagy
népszerűségnek örvend. Az országban rengeteg páholy működik, amelynek tagjai
örömmel veszik annak lehetőségét, hogy egy világméretű, gondosan megválogatott
tagságú, befolyásos szervezet tagjai lehetnek.
 Káli anya szent gyilkosai
„Bíró úr, engedje meg, hogy én tegyem a nyakamba a kötelet. Ezzel is az
istennőt szolgálom.”
– Halálra ítélt thagí utolsó kívánsága –
Napkeleten két olyan titkos szervezet létezett, amelyek mindig is megmozgatták
az érdeklődő nyugati közvélemény fantáziáját. A híres közel-keleti, hasisszívó
asszaszinoknak és a félelmetes, indiai szent gyilkosoknak, a thagíknak
köszönhetően az utazók kellemes borzongással keltek útra a távoli, titokzatos Orient
felé. Ezt persze azért is tehették, mert pontosan tudták, hogy a 19. század végére
már régen felszámolták mind a két gyilkos szektát.
Amiben persze nem biztos, hogy teljesen igazuk volt.
A kívülálló ámulva áll az áttekinthetetlen, ősi indiai panteon előtt. India népei és
törzsei lenyűgözően sok istenséget tisztelnek, és hódolatukat néha szinte már
felfoghatatlan módon nyilvánítják ki. Nem minden égi hatalmasság kegyes és
jóságos. A hindu hit szerint könyörtelen istenségek állnak szemben a sötétség
erőivel. Ha ők nem volnának, a világot már megkaparintották volna a démonok.
A dzsungelek mélyén, a távoli hegyvidékeken vagy az indiai síkság elzárt, apró
falvaiban jó pár olyan kultusz működött, amelynek papjai vagy szent emberei
megkívánták és néha ki is kényszerítették a véres áldozatot. A 19. század közepéig
akadtak helyek, ahol embert is áldoztak.
 A nagymogulok birodalmának hanyatló korszakában senki sem törődött azzal, ha
egy-egy karaván nem érkezik meg az úti céljába, vagy hogy eltűnt az utazók egy
kisebb csoportja. Ekkor volt a könyörtelen országúti gyilkosok, a félelmetes thagík
fénykora. Káli, a sötét anya mindenre elszánt hívei szinte akadály nélkül gyilkolták
az indiai nagyvárosok között ezernyi veszéllyel dacoló utazókat. Rendkívül ügyes,
kifinomult módszereket alkalmaztak. Nevük eredetét számos módon magyarázták.
A legelterjedtebb nézet szerint a thagí szó a szanszkrit stagha, vagyis „félrevezető,
becsapó” jelentésű kifejezésből származik.
Aranykoruknak az európai uralom megerősödése vetett véget. A brit
hivatalnokokat nem lehetett félrevezetni. Felfigyeltek az utazók eltűnésére, és
észrevették, hogy valami nagyon nincs rendben a végtelen, poros országutak
mentén. Nyomozni kezdtek, és megdöbbentő eredményre jutottak.
Egy titokzatos szervezet gyilkolja könyörtelenül az új gyarmaton élő brit
alattvalókat!
A thagík titkos társasága valószínűleg a 16. században kezdett működni Észak-
Indiában. Korábban a történelemkönyvek csak a 14. század közepén emlékeztek
meg róluk. Amikor Ziaud din Barni megírta Firuzsah történetét, akkor beszámolt
arról, hogy a szultán 1290 táján közel ezer thagít fogott el Delhiben. Valamiért
megkegyelmezett nekik, és ahelyett, hogy kivégeztette volna őket, csak száműzette
a gyilkosokat a birodalmából. Jó hat évszázadon keresztül csak kevés kívülálló
sejthette a létezésüket. Az angol hatóságok 1812-ben figyeltek fel arra, hogy egyre-
másra tűnnek el a magányos utazók. A nyomozás kiderítette, hogy a helyzet
valójában sokkal rosszabb. Nemcsak az egyedül utazó kereskedőket fenyegette
életveszély, de a Gangesz vidékén többször is előfordult, hogy frissen betemetett
kutakban 50-60 áldozat holttestét találták meg a nyomozók. A brit hivatalnokok
először azt gondolták, hogy csupán helyi rablóbandák működéséről lehet szó.
Ezekben az évtizedekben az országutak mentén, de az őserdőkben és a hegyvidéken
is rengeteg rablóbanda működött. Indiában számos „bűnöző kaszt” vagy „bűnöző
törzs” létezett, és utódaik mind a mai napig őrzik bizonyos hagyományaikat. Ezek a
közösségek a brit uralom megszilárdulásáig a törvényen kívül éltek. A hatóságok
kezdetben rájuk gyanakodtak, amikor fény derült a rettenetes gyilkosságokra.
Ők azonban egészen más módszereket alkalmaztak.
Amikor a borzalmas maradványokat összehasonlítva kiderült, hogy a hatalmas
bengáli tartomány egymástól nagyon messze fekvő pontjain is ugyanolyan
módszerekkel gyilkolják az utazókat, a hatóságok riadót fújtak. A közönséges
rablók karddal, lándzsával, íjjal és muskétával támadtak az áldozataikra. A
kifosztott holttesteket többnyire otthagyták az országúton. A titokzatos éjszakai
gyilkosok viszont kivétel nélkül megfojtották az áldozataikat. Egy csepp vér sem
folyt ki a vörös indiai földre. A holttesteket pedig olyan ügyesen eltüntették, mintha
a karavánokat csak elnyelte volna a föld.
A begyűjtött adatok megrázták a kalkuttai paloták urait.
 A britek ekkor még viszonylag keveset tudtak India belső vidékeiről.
Elképesztette őket a felfedezés, hogy a közelmúltban, gyakran már az ő felvilágosult
uralmuk idején valaki megdöbbentő hidegvérrel, tízezrével gyilkolta le a
bennszülötteket. Pokolian nehéz munka várt a hatóságokra. Nem voltak tanúk, nem
maradtak túlélők. Az indiaiak halálra váltan hallgattak. A nyomozók
megállapították, hogy a gyilkosok katonai szervezettséggel dolgoznak. Gondosan
megtervezték a támadásaikat, és képesek voltak néhány perc leforgása alatt akár egy
40-50 fős karavánnal is végezni.
Áldozataikat megfojtották, a holmijukat, a kereskedők áruit elrabolták, és
könyörtelenül végeztek az utazókat kísérő nőkkel és gyerekekkel is. A holttestek
csontjait összetörték. Gondosan elásták őket, nehogy a halottak bűze odacsalja a
sakálokat és a dögevőket. Az áldozatok számáról olyan eltérő adatokat olvashatunk,
mint a Guinness rekordok könyvében szereplő kétmillió halott, vagy mint a legtöbb
angolszász történész szerint elfogadott ötvenezer. A hatalmas eltérés azzal
magyarázható, hogy a különféle szerzők más-más időponttól kezdve számítják a
thagík működését. A hatóságok lassacskán már kezdték sejteni, hogy egy hatalmas,
titkos szervezet az ellenfelük. Ekkor azonban még semmit sem tudtak a thagíkról.
GYILKOS CSALÁDOK KÖZÖSSÉGE
A thagí közösségek egymástól függetlenül működtek. Sosem hajtottak végre
nagyobb hadműveleteket, és nem tettek kísérletet a politikai hatalom megszerzésére
sem. Ennek az volt az oka, hogy nem politikai szervezet, hanem egy sajátos vallásos
közösség tagjai voltak. A gyilkosság számukra az istennő előtt bemutatott áldozattal
volt egyenlő. Kívülálló csak a legritkább esetben kerülhetett be a gyilkos szekta
soraiba. Néha megkegyelmeztek egy újszülöttnek vagy egy nagyon fiatal
gyermeknek. Különösen akkor, ha az olyan etnikumhoz vagy közösséghez tartozott,
amilyenhez hasonló nem akadt a thagík között. Felcseperedve majd éppen őt fogják
felhasználni a hozzá hasonló külsejű, egykori testvérei csapdába csalására.
A gyilkos közösséget számtalan család alkotta. Akadtak olyan falvak, ahol
mindenki a szekta tagja volt. A gyilkolás tudománya apáról fiúra szállt. A
gyerekeket kemény munkával készítették fel a könyörtelen útonállásra.
Elsajátították a felderítés és a beszivárgás művészetét. Nemcsak azt tanulták meg,
miként lehet pillanatok alatt megfojtani a gyanútlan áldozatot, de azt is, hogy előtte
hogyan kell a bizalmába férkőzni. Jóval később kiderült, hogy a gyilkos kötelet, a
„rumalt” minden thagí a dereka köré kötve hordta.
Támadásaikat az országúton követték el. Indiában csak kevés folyó volt
hajózható, ezért a kereskedők és az utazók az utat használták. A helyi fejedelmek
nem nagyon törődtek a közbiztonsággal, és rendőri erők is leginkább csak a
nagyvárosokban működtek. Két település között az utazók ezért csak önmagukra
számíthattak. Rengeteg veszély fenyegette őket. Például a rablók, vadállatok, afgán
hegyi rablók, indiai haramiák, lázadó katonák bandái. Örültek, ha olyan emberekkel
találkoztak, akik velük azonos úti cél felé haladtak. Még csak nem is sejtették, hogy
megnyerően viselkedő új barátaik valójában a halálukat akarják.
A thagík az álcázás nagymestereiként egyszerű kereskedők, zarándokok,
zenészek vagy éppen katonák álruháját öltötték magukra. Elvegyültek az utazók
között. Ügynökeik és kémeik ott működtek a bazárok kereskedői és a
karavánszerájok szolgái között. Megtanulták kiválasztani a legmegfelelőbb
célpontot. Különösen a messziről jött utazók voltak életveszélyben. Távol
szülőföldjüktől kevesen tudtak róluk, és szinte senkinek sem tűnt fel, ha váratlanul
nyomuk veszett. Számított persze a bőséges zsákmány ígérete is. Minél gazdagabb
volt az utazó, annál nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy a tábortűz mellett
hirtelen hurkot dobnak a nyakába. Ugyanakkor a gyilkosok hajlandóak voltak
figyelmen kívül hagyni akár a leggazdagabb utazót is, ha azt gondolták róluk, hogy
azok eltűnése felkeltené a hatóság vagy valamelyik környékbeli nagyúr figyelmét.
Az ügynökeik már hetekkel, de legalábbis napokkal a támadás előtt csatlakoztak a
karavánhoz, és a hosszú út alatt összebarátkoztak annak tagjaival. Kettesével,
hármasával, kisebb csoportokban társultak az utazókhoz. Ha esetleg valamelyikük
felkeltette a többiek gyanakvását, azt könnyedén elküldhették. Sokszor éppen a
szekta egy másik tagja zavarta el, akiben ezután még jobban megbíztak az
áldozataik. Néha sok száz kilométert tettek meg együtt, míg el nem érték azt a
helyet, ahol a thagík már gondosan felkészültek a végzetes támadásra.
Napnyugtakor a karavánok letáboroztak az út mellett vagy egy fogadó udvarában.
A thagík készen álltak a szent gyilkosságra. Ha lehetett, olyan helyre irányították az
utazókat, ahol nem éltek szemtanúk. A karavánnal együtt utazó társaik lekötötték az
áldozatok figyelmét, miközben a gyilkosok csendben megközelítették őket. Hármas
osztagokban működtek. Egyikőjük az áldozat nyakába dobta és megrántotta a
hurkot. Társa a szerencsétlen fejébe kapaszkodott és előre húzta, míg a harmadik
lefogta a vergődő lábait.
Ha forgalmasabb helyen csaptak le az utazókra, akkor a támadók egy része
kürtszóval vagy hangos dobolással igyekezett elnyomni a küzdelem zaját. Ha
nagyon sok holttestet kellett eltüntetniük, akkor úgy tettek, mintha építkezésbe
kezdtek volna az út mentén. Az úton haladóknak nem tűnt fel, hogy nemsokára
betemették az árkokat és továbbálltak anélkül, hogy egyetlen ház is épült volna. A
túlerő elől nem volt menekvés. Ha a támadás során valamelyik áldozatuk mégis el
tudott futni, az a tetthelytől nem messze belefutott az őrt álló thagíkba. Ők
gondoskodtak arról, hogy ne legyen túlélő. A holttesteket ezután kirabolták, majd
kútba dobták vagy elásták.
Valamennyi thagí egy titkos testvériség fontos és megbecsült tagjának érezte
magát. A gyilkosok nagy része hindu volt, Káli istenasszony követője. Akadtak
közöttük páran olyanok, akik muszlimnak vagy Pandzsáb tartományban szikhnek is
ki tudták volna adni magukat. Ezt azért tették, mert így jobban be tudtak olvadni a
környezetükbe. Az éjszaka sötétjében azonban még ők is Kálit szolgálták, amikor
embereket áldoztak neki. Saját magukat nem tartották gyilkosoknak. Az istennő
papjaiként egy csepp vér kiontása nélkül mutattak be áldozatot a mennyei
hatalomnak. Valószínűleg mélységesen lenézték az egyszerű útonállókat, akik a
zsákmány kedvéért gyilkoltak.
A thagík nem támadtak válogatás nélkül akárkire. Szabályaik és hagyományaik
pontosan meghatározták, hogy kiket nem szabad bántaniuk. Nem nyúlhattak szent
emberekhez, zenészekhez, táncosokhoz, utcaseprőkhöz, olajkereskedőkhöz,
asztalosokhoz és a kovácsokhoz. Tilos volt megtámadniuk a nyomorékokat, a
leprásokat és a nőket. Ez alól csupán a tanúk eltűntetése jelentett kivételt. Ha a
kivételezett személyek közül valaki jelen volt egy mészárlás során, akkor
könyörtelenül végeztek vele.
Mivel a gyilkossággal az istennő előtti hódolatot akarták kifejezni, ezért
gondosan felkészültek a tett elkövetésére. A közösség titkait még saját gyermekeik
is csak hosszú felkészülés után ismerhették meg. A fiúgyermekek tízéves korukban
tudhatták meg, hogy mivel foglalkozik valójában az apjuk, és miért tűnnek el
napokra a faluból a bátyjaik. Nyolc éven keresztül elkísérhetik a felnőtteket, hogy
kezdetben a távolból figyeljék meg a támadásokat. Egy idő múlva már kémkedésre
és hírvivőnek is használták őket. Tizennyolc éves korukban, immár a titkos tudás
birtokosaként, elkövethették az első gyilkosságot. Ez volt a spirituális beteljesedés
pillanata. A hívő thagí bemutatta a legértékesebb áldozatot Káli istenasszonynak.
A thagí közösség tagjai közül csak a férfiak követték el a gyilkosságokat.
Ekkoriban azonban működött egy kizárólag nőkből álló vallásos közösség, amelyik
számlájára ugyancsak sok gyilkosság írható. Bár a szekta tagjai ugyancsak Káli
istenasszonyt imádták, semmi közük nem volt a thagíkhoz, és a két csoport tagjai
valószínűleg felháborodva és mélységes megvetéssel néztek volna a másikra. A
gyilkos nők különös módon próbáltak megszabadulni az emberi testbe eleve
beleszületett mérgektől, és egészen furcsa módon képzelték el a lelkük
megtisztítását. Úgy gondolták, hogy nyakig kell merülniük az öt legszörnyűbb
bűnben, hogy a túlzásba vitt szörnyűségek extázisa tisztítsa meg a lelküket. Káli
istenség részévé kívántak válni, amikor bort ittak, húst és halat ettek, varázslással
próbálkoztak és elmerültek a vad nemi kicsapongásokban. Amikor pedig mindez
nem volt elég, még gyilkoltak is. Arra viszont nincsen semmi bizonyíték, hogy az
orgiák után legyilkolt szeretőik tetemét fel is falták volna.
SZORUL A HUROK
1822-ben Lord Bentick, India főkormányzója úgy döntött, hogy véget kell vetni a
titokzatos gyilkosságsorozatnak. Sikerült kiválasztania a megfelelő embert erre az
elképesztően nehéz feladatra. William Henry Sleeman hosszú időn keresztül a
bengáli hadseregben szolgált, mielőtt áthelyezték volna a polgári közigazgatásba.
Igazi veteránnak számított. Nagyon jól ismerte az indiaiakat és folyékonyan beszélt
négy indiai nyelvet. Összegyűjtötte a különböző hivatalokba beérkező jelentéseket
és nyomozni kezdett. Hamarosan felfedezte, hogy az egymástól független
gyilkosságok mögött ugyanaz a sötét erő lappang.
Nyomozóhatóság eddig sem a gyarmatokon, sem az indiai fejedelmek
országaiban nem létezett. Sleeman létrehozta a saját különítményét. Nyomozói
között egyaránt akadtak brit hivatalnokok és megbízható indiai felderítők. Az
európaiaknak bennszülött kollégái segítsége nélkül sohasem sikerült volna
megtalálni a gyilkosokat. Hosszan tartó és alapos nyomozómunka kezdődött. Egyre
több megdöbbentő bizonyítékot találtak.
A britek lassacskán sejteni kezdték, hogy milyen módszerekkel dolgoznak a
gyilkosok. Csupán azt nem értették, hogy miért vállalkoznak erre az életveszélyes
játékra. A nyomozók gondosan megvizsgálták a támadások színhelyeit.
Megértették, hogyan gondolkodnak az ellenfeleik. Álruhás ügynökeik egyszerű
utazónak álcázták magukat, és csapdába csalták a thagíkat.
Tíz év alatt Sleeman emberei több mint háromezer fanatikus gyilkost fogtak el.
Ezzel sikerült felszámolniuk a félelmetes közösséget. A legfontosabb lépést az
jelentette, hogy a nyomozók át tudták törni a hallgatás falát. Ötven elfogott gyilkos
az életéért cserébe elárulta a rendőröknek a társait, és beszámolt a szekta titkairól. A
foglyok közül bírósági tárgyalás után ötszázat felakasztottak, a többit pedig
életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték.
A bírósági feljegyzések félelmetes történetekről mesélnek. A vizsgálat során
kiderült, hogy az egyik húszfős osztag ötezer-kétszáz gyilkosságot követett el.
Pontosan számon tartották, hogy ki hány emberrel végzett. A gyilkolást a vallásos
odaadás megnyilvánulásának tartották. Az istennőt egy Buhram nevű thagí szolgálta
a legeredményesebben. Negyven éven keresztül fojtotta meg áldozatait, és ezalatt
931 emberrel végzett.
Maguk a thagík sokszor nem értették meg, hogy miért ítélték el őket. Hiszen ők
csak azt tették, amire apáik és nagyapáik nevelték őket. Legjobb meggyőződésük
szerint szolgálták a nagy hatalmú istennőt. A halálra ítéltek közül egyetlenegy sem
tört meg. Hidegvérűen, a legnagyobb lelki nyugalommal vonultak az akasztófa alá.
Jó páran akadtak közülük, akiknek az volt az utolsó kívánságuk, hogy saját maguk
tehessék a hurkot a nyakukba. Ők boldogan és elégedetten haltak meg, hiszen eleget
tettek hitük előírásainak, és még egy embert feláldoztak a nagy hatalmú Kálinak.
Indiai kortársaik először félelmetes szellemeknek, gyilkos démonoknak tartották
az országúti gyilkosokat. A szervezet szétverése után azonban megértették, hogy
csupán egy nagyon veszélyes szektával akadt dolguk.
Az angolok először azt gondolták, hogy közönséges bűnözők öldösik a birodalom
alattvalóit. Felvilágosultan gondolkozva csak vonakodva fogadták el, hogy a
gyilkosság a vallás megnyilvánulása lehet. Sokáig inkább szervezett bűnözőknek
vagy egyfajta félkatonai bűnszövetkezetnek tartották a fojtogató gyilkosokat. A múlt
század derekán, India függetlenné válásának hajnalán azonban egyre többen adtak
hangot annak az elképzelésnek, hogy a thagík valójában nem is léteztek. Szerintük
az egész a brit gyarmatosítók rémálma volt, akik csupán egy újabb ürügyet kerestek,
hogy beavatkozzanak indiai alattvalóik életébe. Manapság viszont már az indiai
közvélemény is elfogadja, hogy a fojtogatók nem kitalált szörnyetegek voltak, és a
többségük örül annak, hogy felszámolták ezt a veszélyes szervezetet. Bár időnként
felröppennek olyan mendemondák, hogy ismét felbukkantak a thagík, ezek
valószínűleg csak megalapozatlan rémhírek.
 A Tádzs Mahál sötét titkai
„A Tádzs Mahál úgy emelkedik a folyópart fölé, mint az idő orcáján
megdermedt magányos könnycsepp.”
– Rabindranath Tagore –
A legismertebb indiai építészeti remekmű a halhatatlan szerelemnek állít örök
emléket. A fehér kupola árnyékában azonban sötét titkok is rejtőznek. Mivel pedig
világunkban a meseszép dolgokról gyakran kiderül, hogy nem felelnek meg a
valóságnak, ezért érdemes megismerkednünk a vitás kérdésekkel, az eltitkolt,
hátborzongató tényekkel. Indiában ma már nem kevesen vannak, akik mély
meggyőződéssel állítják azt, hogy a közhiedelemmel ellentétben a Tádzs Mahált
nem Sáh Dzsahán szultán építtette. Szerintük szó sem volt arról, hogy a mogul
uralkodó ennyire szerette volna a feleségét. Indiában mind a mai napig komoly
feszültség uralkodik a hindu többség és a hatalmas lélekszámú muszlim kisebbség
között. A hindu értelmiség és papság egy része szeretné átírni az ország történelmét.
Cseppet sem tetszik nekik, hogy hatalmas erejű hazájuk az elmúlt ezer év során
majdnem végig idegen uralkodók, a muszlimok, majd az európaiak uralma alatt állt.
A lenyűgöző szépségű, ragyogóan hófehér kupolájú ágrái épület azonban ennek
dacára is India egyik legnépszerűbb jelképe. Aki élete során akárcsak egyetlen
alkalommal is eljut ebbe a távoli országba, az mindenképpen megpróbálja
megnézni. Ágrá városa az indiai „arany háromszög” legragyogóbb égkövének
számít. Ezt a rendkívül népszerű idegenforgalmi útvonalat Delhi, Ágrá és Dzsajpur
városa alkotja. Az Indiába látogató turisták nagy része többnyire csak idáig jut el.
Egy indiai spirituális felfedezőút során is érdemes megtekinteni a három város
valóban páratlan, néha már túlvilági szépségű remekműveit.
A busszal, vonattal vagy légkondicionált terepjáróval érkező turisták többnyire
hajnalban kelnek útra Delhiből, hogy aztán a legnagyobb déli hőségben,
kutyafuttában megnézzék a Tádzs Mahált, majd beüljenek egy drága,
légkondicionált étterembe, mielőtt visszaindulnának Delhibe a luxusszállodájukba.
Ha valaki azonban képes úgy szervezni az útját, hogy hosszabb időt töltsön
Ágrában, annak itt számos csodálatos élményben lehet része annak ellenére, hogy
napjainkban ez a nagyváros nem éppen barátságos hely. Az utcák zűrzavara, az
elképesztő forgalom igencsak próbára teszi az ide érkező külföldi idegeit. Látszólag
óriási a fejetlenség és a zűrzavar, télen pedig kísérteties köd fogadja az érkezőt. A
négysávos autóúton a járművek legalább kilenc sávban próbálnak meg haladni. Nem
mindenki törődik olyan apróságokkal, mint a kötelező haladási irány vagy a mind
jobban elszaporodó közeledési lámpák fénye. Főleg a nagy teherautók teszik azt,
amire kedvük szottyan. Sok utazó még az útja legelején jön el Ágrába. Az első
találkozás egy indiai vidéki nagyvárossal ilyenkor talán még túlzottan megrázó
élmény lehet. Később, kellő tapasztalatokat gyűjtve, a spirituális zarándok csak
mosolyogva nézi az elé táruló látványt, mert már képes felismerni a káoszban
megbújó rendet, és tudja, hogy a látszólagos rendezetlenségben megbízható
erővonalak húzódnak. Ha nem engedjük, hogy Ágrá tombolása elijesszen minket,
akkor a városban és a környékén is csodálatos, távolról sem közismert
remekműveket nézhetünk meg. Ágrában nem csupán a Tádzs Mahál vár ránk.
Nézzük meg az itteni hatalmas mogul erődöt, Itimad-ud-Daula síremlékét, a Csíní-
ká-Rauzát. Látogassunk el Akbar császár síremlékéhez vagy a Rámbágh-kertbe, és
Fatéhpur Szikri romjai között merengjünk el az élet mulandóságán.
Az indiai utazás sokak számára elképzelhetetlen volna a Tádzs Mahál
megtekintése nélkül. Képmásával találkozhatunk óriásplakátokon, rengeteg
fényképen, pólókon vagy ajándékbögréken. Úgy vélhetjük, hogy mindent tudunk
róla. Az útikönyvek világosan leírják, hogy a csodálatos építményt valamikor a 17.
század derekán Sáh Dzsahán mogul császár építtette, mert szeretett volna időtlen
emlékművet állítani élete nagy szerelmének, Mumtáz Mahal császárnénak. A
csodálatos asszony valószínűleg 1631 júniusában hunyta le örökre a szemét
Burhánpur városában. Földi maradványait innen fél évvel később szállították
Ágrába.
India már a 17. században is mesésen gazdag birodalom volt. Az itt élő
fejedelmek, a független országok urai hatalmas vagyont halmoztak fel. Elképesztő
nagyságú adományokat adtak az ősi templomoknak, csodálatos épületek elkészítését
rendelték el, és persze az állandó háborúskodásra is jutott az alattvalóik adójából. A
dél felé terjeszkedő mogul birodalom urai is nagy becsben tartották a művészeteket.
Sáh Dzsahán nevét nemcsak a Tádzs Mahál öregbíti, de Delhiben a Vörös erőd és a
Dzsáma Maszdzsid mecset is. Ellentétben nagyapjával, Akbar császárral, Sáh
Dzsahán kérlelhetetlen muszlim fanatikusnak számított. Elszántan üldözte a
„pogányokat és a bálványimádókat”. Parancsára lerombolták az újabb hindu
templomokat, de hasonló sors várt Láhórban és Ágrában a keresztény templomokra
is.
Az építkezés menetéről néhány dolgot megtudhatunk az uralkodó udvari költője,
Abu Tálib Kalim feljegyzéseiből. A legendák szerint húszezer kézműves
szorgoskodott azon, hogy elkészülhessen az időtlen szerelem csodálatos
emlékműve. Az építkezés óriási szervezőmunkát igényelt. A vörös homokkövet
viszonylag közel bányászták, ám a fehér márványt a távoli Rádzsaszthánból, több
mint négyszáz kilométernyi távolságból szállították az építkezés színhelyére.
Úgy tudjuk, hogy az építkezés valószínűleg valamikor 1632 táján vette kezdetét.
Az épület huszonegy esztendővel később már teljes szépségében pompázott. Az
építkezést a korszak leghíresebb mesterei irányították. Az uralkodó Abd ul-Karím
Mamur Khánt, Makramat Khánt és Usztad Ahmad Lahaurít bízta meg. Valószínűleg
Lahauri irányította a munkálatokat. Nevének első szava, az usztad egyfajta rangot,
tanítót jelentett. A híres építész korábban Sáh Dzsahán láhóri udvarában működött,
és valószínűleg Perzsiából érkezett Indiába. Delhiben ő építette a Vörös Erőd
alapjait. A perzsa mester legkomolyabb vetélytársának Abd-ul Karím számított, aki
az előző császár, Dzsahángír udvari építésze volt. Az udvari krónikások feljegyzései
szerint a mogul uralkodó az első pillanattól kezdve nagy figyelemmel kísérte a
munkálatokat, és rendszeresen találkozott az építészekkel.
Mind a mai napig homály fedi azonban a csodálatos építmény kivitelezőinek
pontos nevét. Az építkezés idején a krónikások nem nagyon foglalkoztak vele. A
kőművesek és az egyéb szakemberek azonban igyekeztek maradandó nyomot
hagyni maguk után. Ezeknek a véseteknek köszönhetően tudhatjuk, hogy muszlim
és hindu szakemberek egyaránt közreműködtek az építkezésen. Akárcsak a későbbi
évszázadok során, a két nagy vallás gyermekei remekül együtt tudtak működni. A
burkolókövekben perzsa (muszlim) és dévanágarí (hindu) betűkkel vésett feliratokat
találunk számos érdekes apró rajz, például virágok, napszimbólumok és csillagok
mellett.
A művészettörténészek szerint építészeti szempontból a Tádzs Mahál jelenti a
mogul építészet tetőpontját. Az épület lenyűgözően szép a maga egyszerűségében.
Pontosan olyan magas, mint amilyen széles a négyzet alakú talapzata. A síremlék
épülete a piramisokhoz hasonlóan szimbolikus üzenetet is hordoz. Az alaprajz
négyzete, akárcsak Pekingben a Föld császári temploma, a halandók világát, az
anyagi valóságot és így az erős birodalmat jelképezi. Innen két lépésen keresztül
eljuthatunk az Égbe, a szellemi valóságba. Az épület maga nyolcszögletű. Rajta
keresztül az építőmesterek megoldották a kör négyszögesítését. Odafent az Eget
jelképező kupola szabályos, makulátlan kör alakú. Ezzel az átmenettel számos
muszlim szent helyen találkozhatunk. Az építtetők így hódoltak a Teremtőjük előtt,
és kifejezték azt a reményüket, hogy a halandók is eljuthatnak az Égbe, a
Paradicsomba.
Ha összevetjük a homlokzat és a kupola magasságát, akkor láthatjuk, hogy a kettő
megegyezik. Kevesen tudják, hogy a Tádzs Mahál ragyogó márványkupolája alatt
még egy második, belső kupola is rejtőzik. Belülről felnézve a mennyezetre nem a
külső kupola belsejét látjuk, hanem a másikat. A rendkívül erős építmény miatt nem
volt szükség merevítő falakra. Az épület igazi remekmű. Csodálatosan átgondolt és
páratlan hozzáértéssel építették meg, ami abból is látszik, hogy a sarkokban álló
négy minaret enyhén kifelé dől. Ennek az az oka, hogy így földrengés esetén a
tornyok nem a kupolára omlanának. A kupolát kívülről hófehér márvány borítja, a
belső része viszont kemény téglából készült. A ragyogó, fehér márványfalakat
számtalan kis virág és díszes arab feliratok ékesítik. Muszlim megbízóra utal az is,
hogy a központi épület nyugati oldalán a mai napig is működő mecset található. A
szimmetria kedvéért a keleti oldalon egy nagyon hasonló, de teljesen más célú
épületet emeltek. Ez a dzsaváb, vagyis a válasz, ahol a hívők nem szoktak
imádkozni, mert központi íve nem a szent város, Mekka irányába néz.
Ne tévesszen meg minket az a kert, ami ma körbeveszi a Tádzs Mahált. Ez a zöld
terület csupán halovány árnyéka az egykori, ragyogó szépségű muszlim kertnek.
India mogul urai előszeretettel vették körbe síremlékeiket a Paradicsomot jelképező,
odaadóan ápolt és öntözött zöldövezettel. Gondosan megválogatták azt is, hogy
milyen fákat ültessenek a csatornák és a medencék köré. A földi valóság és a
túlvilág között elhelyezkedő kertben a gyümölcsfák az életet jelentették, míg a
ciprusok a halálra figyelmeztettek.
Sáh Dzsahánt a felesége oldalán, a síremlék alatt helyezték örök nyugalomra. Az
Indiában is elterjedt muszlim szokás szerint a felsőbb szinten is láthatunk két
síremléket. Ezek a sírkövek azonban nem a valódi sír helyét jelölik. Az uralkodó és
a feleségének földi maradványai egy szinttel lejjebb találhatóak. A látogatókat
azonban ide már nem engedik be.
A SZERELEM ÖRÖK EMLÉKMŰVE
Abban a sötét korszakban, amikor még a legnagyobb fejedelmeknek is állandó
háborúskodásból és küzdelemből állt az élete, igazi ritkaságnak számított, hogy egy
uralkodó tiszta szívvel szeresse a feleségét. A mogul udvar költői csodálatos
remekművekben örökítették meg Mumtáz Mahal szépségét, kecsességét és
jószívűségét. Ez a csodálatos asszony nemcsak külsejével nyűgözte le férjét, a
hatalmas indiai birodalom uralkodóját, de hamarosan legmegbízhatóbb tanácsadója
is lett az örökké úton lévő, folyamatosan háborúzó császárnak. Sáh Dzsahán azzal
jutalmazta meg felesége bölcs tanácsait, hogy a gondjaira bízta a birodalom fő
pecsétjét. Az asszony a befolyását gyakran azért is latba vetette, hogy a császár
támogassa a szegényeket és az elesetteket. Ugyanakkor legalább olyan harcias és
elszánt volt, mint a férje. Állítólag szabadidejében a fejedelmi udvar többi tagjához
hasonlóan az uralkodónő is örömmel nézte a harci elefántok küzdelmét.
De miért éppen Ágrában temették el?
A fenséges asszonyt lenyűgözték a város zöldellő kertjei. Ez a hely sokkal jobban
a szívéhez nőtt, mint a távoli Láhór, így nem csoda, hogy itt akarta örök nyugalomra
hajtani a fejét. Amikor a férje magához tért a rettenetes veszteség okozta sokkból,
úgy döntött, hogy az egész földkerekségen páratlan, egyedülálló emlékművet emel
szeretett feleségének. A világ szemében a Tádzs Mahál hófehér kupolája mind a mai
napig a csodálatos, síron is túlnyúló, fejedelmi szerelem legszebb példája.
Sáh Dzsahánra élete során még számos megpróbáltatás várt. Nem élvezhette
békességben öreg napjait. Saját fia, Aurangzeb fosztotta meg a hatalomtól. A
testvéreit legyilkoló, könyörtelen utód börtönbe vetette az apját. Ágrá fekete
krónikája szerint a nyolcszögletű Musszamán Burdzs tornyában várt rá nyolc keserű
esztendő. Innen páratlan kilátás nyílik a Tádzs Mahálra. A megtört szívű szultán
egészen halála napjáig bámulhatta a ragyogó kupolát. Halála után komor korszak
vette kezdetét. Kegyetlen fia kis híján fél évszázadon át uralkodott. Még az apjánál
is kegyetlenebbül üldözte India ősi hitét. Gyűlölte a zenét, semmibe vette a
művészeteket. Azt azonban a javára írják, hogy nem sajátította ki apja remekművét,
így, amikor Sáh Dzsahánért eljött a halál, az agg uralkodót szeretett felesége mellett,
a csodálatos fehér kupola, az indiai iszlám építészet páratlan remekműve alatt
helyezték örök nyugalomra.
Így szól a Tádzs Mahál történetének széles körben elfogadott változata. Létezik
azonban egy másik legenda is, amelyik sokkal szomorúbb és sokkal hétköznapibb,
mint amit a gyönyörű Mumtáz Mahal csodálatos síremlékéről mesélni szoktak.
SÖTÉT TIKOK, KOMOR VÁDAK
Az iszlám a 9. században érkezett meg Indiába. Egészen a brit hódítók
győzelméig muszlim fejedelmek, sahok vagy császárok uralkodtak az ország nagy
része fölött. Némelyikük megértő és toleráns volt, míg mások elszánt fanatizmussal,
vaskézzel üldözték a legyőzött népek „bálványimádó” vallását. Az Indiában
tomboló arab, perzsa, afgán seregek előszeretettel rabolták ki és pusztították el a
régi istenek templomait. A muszlim dinasztiák hatalmas, lenyűgöző mecseteket
építettek az új hit számára. Ezekhez nemritkán a lerombolt hindu templomok
leomlott köveit használták fel. Elsősorban pusztítottak, és nem építettek. Éppen
ezért merülhetett fel annak a gondolata, hogy India egyik leggyönyörűbb épületét
hiba lenne az iszlám építőművészet remekművének tartani. Akadnak, akik úgy
vélik, hogy a Tádzs Mahál már jóval Sáh Dzsahán előtt is létezett!
Ez a meglepő feltételezés heves viharokat váltott ki. Mivel hívei elsősorban a
hindu újjászületési mozgalom tagjai közül kerülnek ki, ezért politikai ellenfeleik
elszántan támadják az eretnek elképzelést. Az ősi templomok sorsa mind a mai
napig nagy feszültséget okoz Indiában. A muszlim és a hindu lakosság között
gyakran robbant ki véres összecsapás miattuk. A hivatalos politika ezért igyekszik
nagy ívben elkerülni ezt a rendkívül kényes témát. Valóságos politikai földrengést
jelentene ugyanis az, ha kiderülne, hogy India legismertebb jelképe igazából nem
egy muszlim uralkodó, hanem a hindu őslakosok remekműve. Van azonban néhány
tény, amelyeket érdemes átgondolni, ha el akarjuk dönteni, melyik oldalnak
higgyünk.
Már a 19. században felmerült a gyanú, hogy a Tádzs Mahál nem egészen olyan
körülmények között épült, mint amilyenekről oly sokat hallottunk. Az épület mellett
álló mecsetnek Mekka irányába kellene néznie. Ahhoz kétség sem férhet, hogy a
hófehér mauzóleumot és a hozzá tartozó épületeket a korszak legkiválóbb
szakemberei alkották meg. Egyszerűen lehetetlennek tűnik, hogy egy muszlim
uralkodó építészei elkövették volna azt a hibát, hogy az épületegyüttes legszentebb
része, a mecset ne pontosan az iszlám legszentebb helye, Mekka irányába forduljon.
Márpedig ez a helyzet. A Tádzs mecsete majdnem tizenöt fokkal eltér Mekka
irányától. Pontosan úgy van tájolva, ahogy a legtöbb indiai hindu templom.
Az ügyben nehéz elfogulatlan szakvéleményt hallani. A hindu tudósok jelentős
része úgy véli, hogy a legtöbb muszlim építészeti remekmű eredetileg hindu
templom lehetett. A szélsőségesek az összes ilyen iszlám remekmű lebontását
követelik, hogy a helyükön újjáépítsék az ősi istenek templomait. Az ilyen elvakult
politikai erők még a Tádzs Mahál előtt sem állnának meg. Nem csoda, hogy a
kérdésről még azok sem szívesen nyilatkoznak, akik nem tartják kizártnak, hogy a
hófehér épületegyüttes valójában egy hindu fejedelem palotája volt, mielőtt a
muszlim hódítók a fegyverek erejével elvették volna tőle. Igen nehéz volna
megmenteni ezt a csodálatos épületet a fanatikusok haragjától, ha kiderülne, hogy
ott korábban a hindu palota részeként egy ősi Siva-templom is állt.
A régészeti leletek korát radiokarbon-eljárással szokták megállapítani. Ennek az a
feltétele, hogy találjanak valamilyen szerves anyagot. A Tádzs közeléből
összegyűjtött gerendák anyagát megvizsgálva amerikai tudósok megállapították,
hogy azok Sáh Dzsahán koránál lényegesen régebbiek.
Az első angol utazóknak is feltűnt, hogy a Tádzs Mahál rendkívüli mértékben
hasonlít a hindu uralom alatt álló országrészek palotáira. Ezt később azzal
magyarázták, hogy a muszlim uralkodók hindu kézműveseket és építészmestereket
alkalmaztak, így a hasonlóság nem a véletlen műve. Az épület múltjáról viszonylag
kevés dolgot lehet tudni. Egyes feljegyzések szerint azonban a mogul hódítás előtt
erős várfalak, vizesárkok rendszere vette körül. Mindez meglehetősen szokatlan, ha
valóban síremléknek szánják.
Néhányan úgy vélik, hogy az épület színe a jelképek nyelvén azt akarja
alátámasztani, hogy a Tádzs Mahál a hindu kultúra szerves része, és semmi köze
sincsen a később érkezett muszlim hódítókhoz. Ezt az elképzelést azzal támasztják
alá, hogy az állítólagos síremlék megalkotói vörös homokkőből és hófehér
márványtömbökből építették meg a remekművet. Az iszlám érkezését megelőző
évszázadokban azonban India építészei ezzel a két színnel jelképesen a két
legfontosabb ősi kasztot: a papságot és a harcosokat jelölték. A fehér márvány a
bráhminokat, a vérvörös homokkő pedig a ksatrijákat jelképezte.
Elképzelésük ellen gyakran felhozott érv, hogy a hódító mogulok pillanatnyi
habozás nélkül átvették a leigázott indiaiak szaktudását és szokásait. Semmi
kifogásuk nem volt az ellen, hogy a gyönyörű épületeket immár az új uraik számára
is pontosan azokkal a módszerekkel építsék meg, ahogy azt évszázadokon keresztül
tették. A Tádzs Mahál megtekintésekor még ma is tanúi lehetünk annak, hogy
építtetői egykoron mesésen gazdagok lehettek. Kiváló minőségű márványt
használtak, és a fehér kőlapokat féldrágakövekkel díszítették. A legendák szerint
Sáh Dzsahán idejében az épület ajtói színtiszta ezüstből készültek, és a helyiségek
belseje valósággal roskadozott a sok aranytól.
Ezzel csupán annyi a gond, hogy így a síremléknek szánt Tádzs Mahál sokkal
fényűzőbb épület volt, mint az uralkodó összes többi palotája. Valószínűtlennek
tűnik, hogy a mogul fejedelem a teljes vagyonát a felesége síremlékére költötte
volna, miközben korábban ugyanezzel az asszonnyal jóval szerényebb körülmények
között élték le az életüket. A kiábrándító valóság talán az lehet, hogy a Tádzs
Mahált esetleg nem Sáh Dzsahán építtette.
A muszlim uralkodó seregei élén elfoglalta a csodálatos palotát annak korábbi
urától, Dzsaj Szingh rádzsput fejedelemtől. Ágrá utolsó hindu ura híres volt mesés
gazdagságáról. A hófehér kupola alatt valószínűleg az ő palotája, akörül pedig a
rádzsputok fellegvára lehetett. A győzelem után a mogulok egészen egyszerűen
rátették a kezüket a vesztesek vagyonára. Amikor pedig Mumtáz elhunyt, gyászoló
férje úgy döntött, hogy a frissen meghódított Tádzs lesz a felesége síremléke. A
hindu nacionalisták gyakran hangoztatott vádja, hogy a muszlim hódítók
előszeretettel temették el fejedelmeiket megszentségtelenített hindu templomokba.
A Tádzs Mahál felépítése valószínűleg hatalmas kiadásokkal járt. Ennek ellenére
Sáh Dzsahán korából nem maradt fent az építkezéssel kapcsolatban semmilyen
dokumentum. Nem ismerjük a terveket, és azt sem tudjuk, hogy milyen
bevételekből építették a síremléket. Ami még ennél is meglepőbb, az sem
egyértelmű, hogy mikor is épült fel pontosan a fehér kupola. Azt sem lehet tudni,
hogy pontosan mikor helyezték örök nyugalomra itt az uralkodó feleségét, akinek
állítólag az egész Tádzs Mahált építették. A vád hangoztatói szerint az Ágrában
található Vörös Erőd azért hasonlít az Ódelhiben található párjára, mert mindkettőt a
hatalmuk csúcsán lévő rádzsput fejedelmek stílusában emelték.
A Tádzs Mahál eredete körül kirobbant vitára 2000-ben az indiai legfelsőbb
bíróság akart pontot tenni. A bíróság elutasította egy bizonyos P. N. Oak professzor
beadványát. A harcias tudós nem kevesebbet követelt, minthogy rendeletben
mondják ki azt, hogy a Tádzsot nem a muszlimok építették, hanem sokkal régebben,
mégpedig India hindu őslakói. A professzor állítása szerint a mauzóleumként
használt épületegyüttes korábban a dzsajpuri maharadzsa, Dzsaj Szingh palotája
volt. A hindu fejedelem otthonában természetesen egy Siva templom is helyet
kapott. Oak szerint a Bádsáhnáma című udvari krónikából is kiderül, hogy a mogul
uralkodó a megszerzett palotát alakította át elhunyt felesége kedvéért. A tudós nem
kevesebbet állít, minthogy a dzsajpuri maharadzsa leszármazottai mind a mai napi
őrzik a császár két parancsát, amelyikben arra szólította fel Dzsaj Szinghet, hogy
adja át neki a Tádzs épületét.
A professzor könyve: A Tádzs Mahál valódi története igencsak nagy vihart kavart
Indiában és az ország határain túl is. Oak ugyanis a harcos hindu mozgalmak
elképzeléseinek megfelelően azt állítja, hogy a legszebb indiai épületek kivétel
nélkül a hindu építészek tudását dicsérik, és ezeket csupán a muszlim hódítók
orozták el a csodálatos kultúrájú őslakosságtól. Ez az állítás már önmagában is elég
volt ahhoz, hogy az indiai belpolitika kavargásában olajat öntsön a hinduk és a
muszlimok közötti ellenségeskedés soha ki nem hamvadó parazsára. A külföldi
szakértők akkor vonták össze a szemöldöküket, amikor Oak arról is beszélni
kezdett, hogy valójában a Vatikán, az iszlám legszentebb helyének számító Kába kő
otthona, sőt, az angliai Stonehenge kőkörei is hindu hagyományokra vezethetőek
vissza.
A kirobbanó vitából nem kevesen próbáltak meg maguknak politikai tőkét
varázsolni. Oak azt követelte, hogy az indiai kormány alaposan vizsgálja át a Tádzs
Mahál lezárt részeit is. Úgy vélte, hogy a földalatti kamrákban még mindig ott őrzik
az ősi Siva lingamokat és a hindu palota levert szobrait. Amikor Újdelhi erre nem
volt hajlandó, Oak azt állította, hogy a kormányzat is része a hindu vallás elleni
összeesküvésnek. Az ilyen vádak erősen megosztották az indiai közvéleményt.
Sokan Oaknak adtak igazat, míg mások egyszerűen csak gátlástalan bajkeverőnek
tartották a professzort. A kormány megtagadta a síremlékek feltárását is. Az
elhunytak iránti tiszteletből nem engedték meg, hogy megvizsgálják a Tádzsban
nyugvók földi maradványait.
Legutóbb 2005-ben merült fel ismét, hogy a Tádzs Mahált nem a muszlimok
építették. Ekkor egy Amár Náth Misra nevű prédikátor nyújtott be kérelmet az
alláhábádi feljebbviteli bírósághoz. Azt állította, hogy a Tádzsot a 12. században
Parmar Dév hindu fejedelem építette.
De ha igaz az, hogy a Tádzs korábban egy hindu uralkodó palotája volt, akkor
hová tűntek belőle a hindu istenségek szobrai? A muszlim hódítók az ilyen
szobrokat erkölcstelen bálványoknak tartották és igyekeztek elpusztítani őket. A
választ talán egész közel kell keresni. A múlt század harmincas éveiben indiai
munkások karbantartó munkát végeztek a Tádzs alagsorában. A vezető mérnök egy
befalazott ajtót pillantott meg. A téglákat nem olyan gonddal rakták, ahogy a fenti
épület készült. Néhány kiesett, és amikor a résen keresztül bevilágítottak, odabent
számos indiai istenség szobrát pillantották meg.
Lehetséges, hogy a város új urai ide, a föld alá rejtették a falakról leszedett hindu
istenségeket?
 Harminc évvel később India már független állam volt. Ekkor szinte szó szerint
megismétlődtek az 1932-es események. A munkások az alagsorban egy leomlott
téglafalat találtak. A fal mögötti helyiségben indiai istennők szobrai hevertek. A
Tádzs Mahál igazgatója Delhihez fordult útmutatásért. Állítólag maga a
miniszterelnök, Nehrú adta ki azt az utasítást, hogy falazzák újra be a helyiséget és
feledkezzenek el a felfedezésről. A szemtanúkat titoktartásra kötelezték. Az indiai
politikai vezetés ugyanis tisztában volt azzal, hogy a föld alatt talált istenségek
milyen hatalmas politikai vitát robbanthattak volna ki.
Ugyancsak nehéz elfogadható magyarázatot találni arra, hogy egy síremléknek
miért van szüksége egy hatalmas, hét emelet mélységű kútra. A fehér kupola
közvetlen közelében ugyanis egy ilyen kút rejtőzik. Elég víz volt benne, hogy több
száz embert ellássanak vele. Ez megint csak arra utal, hogy az épületegyüttes
eredetileg esetleg palota és erődítmény lehetett.
Ismerünk még egy másik, a fentinél kevésbé felkavaró legendát is. 1665-ben a
távoli Franciaországból érkezett egy érdeklődő utazó Ágrába. Jean-Baptiste
Tavernier úti beszámolói során megemlítette azt is, hogy Sáh Dzsahán még egy
ugyanolyan gyönyörű épületet tervezett a Dzsamuná folyó túlsó partjára, mint
amilyen a ragyogó fényben tündöklő Tádzs Mahál volt. Az öregedő szultán azonban
a hófehér Tádzs párjaként egy fekete márványépületet álmodott meg. Mielőtt
azonban megkezdődhetett volna az építkezés, az uralkodót letaszította trónjáról a
fia, Aurangzeb. A fekete kupola legendája azóta is elevenen él. A mesés
elképzelésnek az is hitelt adott, hogy a folyó túlsó partján, Mehtáb Bágh
„holdfényben úszó kertjében” fekete márványból épített romokat találtak. Amikor
azonban alaposan megvizsgálták ezeket a romokat, kiderült, hogy az anyaguk
eredetileg fehér volt, csak az évszázadok során megfeketedett. 2006-ban azonban
érdekes kísérletre került sor. A régészek és az építészek közös munkával
helyreállították a Mehtáb Bágh medencéjét. Ebben a fekete romok pontosan
ugyanúgy tükröződtek, mint a túlsó parton a Tádzs Mahál a saját medencéjében.
Ezek szerint Sáh Dzsahán dédelgetett magában még egy csodás álmot: a két
síremléket – az örök összetartozás jeléül – egy híddal kötötte volna össze.
Az ősi időkben senki sem kételkedett abban, hogy milyen veszélyes dolog
létrehozni egy csodálatos művészeti alkotást. Legendák és mesék szólnak azokról a
szerencsétlen művészekről vagy építészekről, akiket irigy megbízójuk
megcsonkított a nagy mű elkészülte után. A megvakított mesterember, a levágott
kezű művész egyetlen más fejedelemnek sem tud olyan csodálatos remekművet
készíteni, mint amilyet éppen átadott a megrendelőjének. A legendák szerint a
Tádzs Mahál építőire is ugyanilyen szörnyűségek vártak. Ezeket azonban szinte
semmivel sem lehet alátámasztani.
Valószínűleg az is csak egy légből kapott híresztelés, hogy az 1830-as években
India főkormányzója le akarta bontani a csodálatos fehér épületet. Állítólag
pénzügyi nehézségei támadtak és árverésen akarta áruba bocsátani az így szerzett
márványt. A megvádolt politikus, William Bentinck életrajzából azonban kiderül,
hogy a történetnek a fele sem igaz. A főkormányzó valóban árusított márványt, ám
ezt a kőanyagot a folyó túlpartján, az Ágrái erőd mellett találta.
Az elmúlt évtizedek során kiépült jó minőségű autópályán Delhiből Ágrá felé
közeledő utazót nem sokkal a város előtt különös meglepetés éri. Váratlanul
felnézve a forgalomból, úgy tűnhet, hogy már el is értünk a Tádzs Mahál kapujába!
Hófehér kupolán csillan a nap fénye, és rengeteg autóbusz és taxi sorakozik a kerítés
mellett. A látszat azonban csal. Ha a valódi Tádzs Mahált akarjuk látni, akkor még
egy kicsivel tovább kell utaznunk, és át kell verekednünk magunkat az indiai
nagyváros embert próbáló forgalmán. A szemünk elé táruló pompás épület valóban
hasonlít a Tádzsra, azonban lényegesen újabb annál. Az itt dolgozó mestereknek
nem kell szégyenkezniük akkor sem, ha kezük munkáját a Tádzs Mahállal
hasonlítják össze.
Az igazi Tádzs Mahál egészen egyszerűen lenyűgöző látvány. Az utazó akkor is
döbbent csodálattal bámulja a hófehér kupolát, ha azon az indiai nap perzselő
lobogása ragyog, de akkor is, amikor az éjszaka hűvösében kékesfehéren csillan
meg rajta a Hold mágikus erővel teli fénye. A folyó túlpartjáról bámulva egy ködös
reggelen, mielőtt körülöttünk felébredne a lüktető indiai nagyvárosban élő
zabolátlan embertömeg, egészen elképesztő látvány tárulhat a szemünk elé. A folyó
felől felemelkedő fehér pára sűrű felhőként takarja el a falakat, az épület talapzatát.
Ilyenkor úgy tűnhet, mintha a Tádzs Mahál nem is evilági épület volna. Az ősi idők
bölcsei ilyennek képzelhették el a dzsinnek és az égi hatalmasságok égben lebegő
palotáit.
 Ráksasza: az istenek kihívója
„Rávana, a páratlan, a legyőzhetetlen. Nincs hozzá hasonlóan erős vagy
bölcs… ám nem szabad elfelejtkeznünk, hogy gonosz, az Éjszaka szörnyetege.”
– Rámájana –
Az ősi indiai hősköltemények bajnokainak gyakran meggyűlt a bajuk a
félelmetes, démoni ráksaszákkal. Ezeket a lényeket többnyire otromba, sötét bőrű,
kegyetlen, emberevő szörnyeknek ábrázolták. Néhányuk azonban bölcs volt, kegyes
és nagylelkű. Mi lehet e különös ellentmondás titka?
Az indiai mitológia és mondavilág nagy hatalmú, bölcs és lenyűgöző isteneit
egyre jobban ismerik a távoli nyugaton is. Jóval kevesebbet tudunk azonban az
istenségek félelmetes és gyakran iszonyatos külsejű ellenségeiről. Közéjük
tartoznak a szinte már isteni erővel rendelkező ráksaszák is. Alaposabban áttekintve
a róluk szóló történeteket, az emberben feltámadhat a gyanú: lehet, hogy ezek a
lények nem is olyan egyértelműen iszonyatos szörnyfajzatok? Elképzelhető, csupán
azért tartjuk őket szörnyetegeknek, mert veszítettek az India istenei ellen folytatott
ősi háborúban? A mitológiai feljegyzéseket ugyanis a történelemkönyvekhez
hasonlóan a győztesek írnokai írták.
A hagyományok szerint az első ráksaszákat maga Brahma teremtette meg. Az
istenség mélyen aludt a Szatja juga végén. A létrejövő új teremtények iszonyatos
vérszomjjal azonnal a mindenség urára vetették magukat. Megpróbálták elevenen
felfalni. Brahma segítségért kiáltott: Védjetek meg! Raksama! Amikor így zendült
fel Brahma hangja, a hatalmas erejű Visnu sietett a segítségére. A ráksaszákat a
Földre száműzte.
A hindu mondavilág ráksaszái számos alakban jelennek meg a történetekben.
Némelyikük mintha csak az anyagi valóságban létezne, míg mások viselkedése
inkább a rosszindulatú szellemekre emlékeztet. Hosszú évezredek teltek el azóta,
hogy ezek a lények először felbukkantak India meséiben és mondáiban. Nagy hatást
gyakoroltak a későbbi korok hívőire és még a buddhizmus misztikus lényei közé is
bekerültek. India nagy részén a férfi szörnyetegeket hívják ráksaszáknak. Nőnemű
társuk a ráksaszí nevet kapta.
A ráksasza szó több ázsiai nyelvben is elterjedt. Malájul ezzel a szóval az
óriásokat és a szörnyetegeket jelölik. Bengáli nyelven hasonló kifejezéssel
beszélnek azokról, akik képtelenek megfékezni a falánkságukat. A Védák korában
az indiai istenségek legfontosabb ellenségei a könyörtelen és félelmetes aszurák
voltak. Ezeket nagyon sokan a szomszédos, ősi Perzsia isteneivel azonosítják.
Legalább olyan erősnek tűnhetnek, mint azok az istenségek, akikhez az ősi hinduk
százmilliói imádkoztak. Kezdetben csupán e szörnyek küzdöttek a dévák, vagyis az
istenek ellen. A legősibb hagyományok ugyanakkor még nem ismerték a
ráksaszákat. A későbbi évezredek gyermekei, főleg az egyszerű, tanulatlanabb
emberek meséikben viszont már nem tudták megkülönböztetni őket az aszuráktól.
Amikor a buddhizmus elterjedt Indiában, már nagyon sok egyszerű hívő hallott az
iszonyatos szörnyekről. A róluk szóló történetek bekerültek mind a théraváda, mind
a mahájána hagyományok közé. A híres Padmaszambhavát a Himalája hegyei
között „ráksasza démon” néven is emlegették, mivel rendkívüli könyörtelenséggel
csapott le az eretnekekre.
A legendák és a mesék hatalmas termetű, szénfekete, vad és ápolatlan külsejű
szörnyszülötteknek írták le a ráksaszákat. A pofájukból két tigrisagyar lógott és az
ujjaikból vadállatok karma nőtt. Beszéd helyett úgy vicsorogtak, mint a ragadozók.
Az emberek rettegtek tőlük, mert telhetetlen étvágyú emberevőknek bizonyultak.
Az őserdőben kegyetlenül üldözték az állatokat és a halandókat. Némelyik démoni
lény nem szerette a nap fényét, éjjel viszont sokszorosára nőtt az ereje. Ellentétben
az európai alakváltókkal, nem telihold idején számítottak a legerősebbnek és
legzabolátlanabbnak, hanem újholdkor, amikor különösen sötét az éjszaka. Akadtak
közöttük olyanok is, akik egyáltalán nem tudták elviselni a fényt. Napkeltekor ezért
barlangokban kerestek menedéket.
A legfélelmetesebb ráksaszák szeméből tűz áradt, a hajuk pedig valósággal
lángolt. Nem csupán áldozatuk húsát ették meg, de a vérét is megitták. Vagy
fellefetyelték a frissen megölt áldozatuk vérét, vagy megtöltöttek vele egy
félbevágott koponyát és kupa helyett abból ittak.
Vadállati természetükkel nem mindig tudtak megbirkózni. Néha a csatatéren fogta
el őket az őrjöngés. Ilyenkor nem törődtek parancsnokaik utasításaival, hanem az
elhunytakra vetették magukat. A szövetségeseket és ellenfeleket is gondolkodás
nélkül felfalták.
Ugyanakkor hiba volna azt hinni, hogy csupán félelmetes külsejű és fizikai erejű
szörnyetegek voltak. A mesék szerint ugyanis a mágia és a varázslat mestereinek is
számítottak. Nagy távolságokat tehettek meg repülve, túlerőben lévő ellenségeik
elől pedig egyszerűen eltűntek. Ha úgy tartotta a kedvük, akkor a sokszorosára
tudták növelni a testük méretét. Az ősi indiaiak azért is rettegtek tőlük, mert a
félelmetes lények bármilyen ember, állat, de még kisebb istenség alakját is magukra
tudták ölteni.
A két lenyűgöző indiai hőskölteményből, a Rámájanából és a Mahábháratából
jobban is megismerkedhetünk a ráksaszákkal. Ezek alapján az a benyomásunk
támadhat, hogy a ma élő indiaiak őseinek a természetfölötti titkokat jól ismerő
lények egész népével kellett megküzdeniük. Az eposzokból az is nyilvánvalóvá
válik, hogy nem minden ráksasza volt gonosz.
Ugyanúgy akadtak közöttük jók, mint kegyetlenek.
Félelmetes harciasságuk és varázserejük miatt nagy örömmel látták őket a
halandó fejedelmek udvaraiban. A legendás kor nagy csatáiban is ott harcoltak,
mégpedig gyakran mindkét oldalon. Olyan sokan voltak, hogy néha egész
hadseregnyi ráksasza szolgálta a hősköltemények hadurait. Róluk viszonylag
keveset tudunk. Úgy tűnik, hogy legalább annyira megosztottak lehettek, mint
leggyakoribb ellenfeleik és szövetségeseik: a közönséges emberek.
Azt, hogy mennyire közel álltak az emberekhez, mi sem bizonyítja jobban, mint
hogy gyakran rokoni kapcsolatba kerültek velük. Számos ráksasza fejedelemnek
akadt halandó féltestvére, unokatestvére. Az ilyen vérségi kapcsolatra számos
esetben politikai, katonai szövetséget alapoztak.
Nem csupán vakmerő harcosok, de elismert varázslók is voltak. A ráksaszák
mindenki másnál jobban értettek a lenyűgöző illúziók keltéséhez. Csupán a
legnagyobb bölcsek vagy a legerősebb akaratú halandók tudtak átlátni rajtuk. Az
Alavaka-szutta szerint Buddhát sokáig zaklatta egy ráksasza. A rémség
megfenyegette, hogy megöli, ha Buddha nem tudja megválaszolni a kérdéseit. A
szörnyűséges lény megdöbbenve tapasztalta ellenfele nagy tudását és jóságát. Végül
nem csupán elismerte a vereségét, de jó útra tért, és attól kezdve Buddha tanait
vallotta. A Lótusz-szútrában Buddha megtérít számos ráksaszí hölgyet. Ők esküt
tesznek arra, hogy megoltalmazzák a bölcs tanítót. Új hitük védelmében még arra is
hajlandónak bizonyultak, hogy megosszák a halandókkal a varázserejüket. Az arra
kiválasztott személyek így a ráksaszíkkal együtt védelmezhették az igaz úton
járókat.
A RÁKSASZÁK HŐSEI
A Rámájana című hindu hőskölteményben Rávana, a tízfejű ráksasza volt Ráma
legmegátalkodottabb ellenfele. Őt tartják a legnagyobb és leghatalmasabb
ráksaszának. A szörnyfajzatok uralkodója elrabolta Ráma feleségét, Szítát. Foglyát
távoli birodalmában, Lanká királyságban, a mai Srí Lanká szigetén őrizte.
Vibhísana herceg, Rávana öccse a viszonylag ritka, erényes ráksaszák közé
tartozott. Ellentétben iszonyatos külsejű rokonaival, az ifjú nagyúr gyönyörű volt.
Nem félt senkitől sem és az igazság határozott híve volt. Rendkívül komolyan vette
a vallás előírásait. Odaadó, hűséges hitéért Brahma meg akarta jutalmazni.
Vibhísana azt kérte az istenségtől, hogy segítsen neki örökre az igaz úton haladni.
Ezenfelül pedig maga is isteni bölcsességre tett szert. Egy ilyen jóságos lénynek
természetesen meggyűlt a baja félelmetes és szilaj bátyjával. Vibhísana azt a
tanácsot adta a démonfejedelemnek, hogy küldje haza az elrabolt Szítát. A testvére
nem hallgatott a jó tanácsra, hanem száműzte az öccsét. A menekülő herceg Ráma
udvarában talált menedéket. Ráma serege az ő segítségével jutott át a tengeren
Lanká földjére. A ráksaszák láthatatlan harcosokat küldtek a támadók táborába. A
majomkirály seregei egyedül Vibhísanának köszönhették, hogy sikerült elpusztítani
az ellenség válogatott katonáit. A tiszta szívű ráksasza elnyerte evilági jutalmát is.
Ráma azzal jutalmazta meg, hogy a győzelem után nekiajándékozta Lanká
királyságát.
Hidimba, a Mahábhárata egyik félelmetes szörnye viszont könyörtelen emberevő
volt. A hegyes fogú, vicsorgó rémség azt gondolta magáról, hogy minden
halandónál erősebb. Számtalan utazóval végzett, és a dzsungelből előtörve gyakran
megtámadta a közeli falvakat. Élete legsúlyosabb hibáját akkor követte el, amikor
úgy döntött, hogy megöli és felfalja az őserdőben táborozó pándava hősöket. Mivel
kissé elbizonytalanodott, ezért megparancsolta húgának, Hidimbínek, hogy derítse
fel az ellenséget. A ráksaszí azonnal beleszeretett a rendkívül jóképű Bhímába. A
pándavák bajnoka korábban számos erdei szörnyeteggel végzett. Hidimbí
figyelmeztette, hogy milyen veszély les rá. Gonosz bátyja nem tehetett mást, mint
hogy előjön a sűrűből és párharcban megküzd a hőssel. Előtte azzal kérkedett, hogy
megöli valamennyi betolakodót és végez az árulóval is. Bhíma azonban legyőzte a
rettenetes küzdelemben.
A szörnyölő hős és a szépséges ráksaszí találkozásának egy kerekfejű, kopasz
gyermek lett a gyümölcse. Ghatotkacsa Bhíma és Hidimbí fia volt. Az anyja révén
ráksasza, az apja oldaláról ember. Ghatotkacsa feleségül vette Ahilavatit. Egyetlen
fiúk született, Barbaríka, aki a gyermekkorát az anyjával töltötte. Egy napon
kénytelen volt megküzdeni az egyik unokatestvérével. Nem tudta, hogy Abhimanju
valójában Ardzsuna fia. A ráksaszáknak ugyanis nemcsak az emberektől, de a hindu
mitológia isteneitől is lehetett gyermekük.
Apja, a híres hős Bhíma mindig számíthatott a fia segítségére. Elég volt a
gyermekére gondolnia és Ghatotkacsa máris megjelent mellette. A gyakori
háborúskodások során az egész seregét Bhíma rendelkezésére bocsátotta. Félelmetes
erejű apjához hasonlóan nem kedvelte a kardokat, hanem a brutálisan egyszerű
buzogánnyal harcolt. Bhíma kérésére részt vett a legendás kuruksétrai csatában. Az
ellenséges kauravák ekkor tudták meg, hogy az őserdő fia nemcsak nagy harcos,
hanem félelmetes varázsló is egyben. Ghatotkacsát az sem zavarta, hogy lement a
nap. Kiderült ugyanis, hogy varázsereje az éjszaka sötétjében még erősebb. A csata
során számos hőstettet hajtott végre. Nem csupán az ellenséges harcosok tömegével
végzett, de párharcba bocsátkozott a túloldal legerősebb bajnokaival is. Összemérte
tudását a ráksasza Alamvuszával, az elefántháton támadásra lendülő Bhagadatta
királlyal és Dróna fiával, Aszvatthámannal is.
A levegőből halálos csapások sorozatát zúdította a kauravák seregére. Egyre
inkább úgy tűnt, hogy egyedül is képes lesz megtörni az ellenséget. A kauravák
vezetője, Durjódhana kétségbeesett választásra kényszerült. Valakinek szembe
kellett szállnia az őrjöngő ellenséges ráksaszával, különben elpusztul a kauravák
serege. Erre azonban egyedül legnagyobb bajnokuk, Szúrja napisten fia, Karna lett
volna képes. Ő ugyanis Indra istenségtől földöntúli erejű, félelmetes fegyvert kapott.
A halandó harcos az iszonyatos Saktival a kezében lépett a csatatérre. Csak hogy a
csodafegyvert egyetlen alkalommal lehetett használni! A küzdelem során Karna
nem akarta bevetni, hanem arra várt, amikor majd párbajban szembe kell szállnia
legfőbb vetélytársával. Ez nem volt más, mint a pándavák legkiválóbb bajnoka,
maga Ardzsuna.
A hős azonban kénytelen volt engedelmeskedni királya parancsának. Karna a
Saktival lesújtotta és megölte Ghatotkacsát. A bátor és hűséges ráksasza ugyan
meghalt, ám halála nem volt hiábavaló. A pándavák legfőbb tanácsadója, az isteni
Krisna jól tudta, hogy az ellenség táborában most már egyetlen olyan fegyver sem
akad, ami veszélyt jelenthetne a legyőzhetetlen Ardzsunára. A csata gyakorlatilag
ezen a ponton dőlt el. Ardzsunának nem okozott nehézséget végezni Karnával.
A GONOSZ BAJNOKAI
Ráma, Ajódhja hercege csak úgy szerezhette vissza szeretett feleségét, hogy
Szugríva majomkirály félelmetes hadsereg segítségével megtámadta és
ostromgyűrűbe zárta a ráksaszák szigetbirodalmát. A hősköltemény beszámol a
szembenálló felek eposzi harcáról. Végül Ráma győzött. Megölte Rávanát és
kiszabadította Szítát.
Kumbhakarna, Rávana öccse félelmetes harcos és lenyűgöző tudású mágus volt.
Nem tartozott a szörnyetegek közé. Megpróbálta visszaterelni az igaz útra a
testvérét. A Bhághavata Purána szerint Rávana és Kumbhakarna nem volt más, mint
Visnu két ajtónállójának újjászületése. Dzsájá és Vidzsájá megsértette az istenséget
és azzal bűnhődött, hogy a földön kell újjászületniük.
Amikor az ellenséges hadsereg megjelent és ostrom alá vette szülőföldjét,
Kumbhakarna nem vett részt a küzdelemben. Ennek nem az volt az oka, hogy
egyetértett volna Rámával, hanem az, hogy mélyen aludt.
Brahma ugyanis neki is teljesítette egy kívánságát. Halhatatlansága helyett
azonban csupán az idők végezetéig tartó álmot kapott. A testvére, Rávana addig
könyörgött Brahmának, amíg az istenség megváltoztatta az adományt.
Kumbhakarna attól kezdve minden évben hat hónapig aludt, hat hónapig pedig
ébren volt. A bátyjának csupán a legnagyobb nehézségek árán sikerült
felébresztenie az alvót. A félelmetes harcos, bár tisztelte Rámát és tudta, hogy neki
van igaza, mégis habozás nélkül megpróbálta megvédeni a hazáját. A majomkirály
katonái azonnal megtámadták. A ráksasza azonban kinevette a támadóit és a
legtöbbjüket lemészárolta. Ekkor már Ráma legfontosabb szövetségese, Szugriva
király is harcba szállt ellene. Úgy tűnt, hogy Kumbhakarna még őt is legyőzi. A
majomkirály életét csupán az mentette meg, hogy Ráma és fivére, Laksmana sietett
a segítségére. A két legendás hős nem közönséges nyilakkal végzett a szörnyetegek
igazszívű bajnokával. Kumbhakarnát csupán az iszonyatos Brahmasztra (Brahma
fegyvere) tudta elpusztítani. Ez a fegyver leginkább egy vakító fényű, iszonyatos
mennydörgéssel járó villámcsapásra emlékeztetett. Mielőtt meghalt volna, még
megáldotta erényes testvérét, Vibhísanát, amiért az a száműzetést is magára vállalva
kitartott az igaz úton.
Dzsatászura viszont azon ráksaszák közé tartozott, akik többre tartották a
ravaszságot a nyers erőszaknál. Tehetséges alakváltóként magára öltötte egy
bráhmin külsejét, és megpróbálta ellopni a pándavák fegyvereit. Amikor azonban
megpillantotta a szépséges Draupadít, nem bírt ellenállni a rátörő vágynak, és
kimutatta igazi, alantas énjét. Bhíma közbelépett és megölte. A szörnyeteg fia,
Alamvusa a pándavák ellenségeinek oldalán harcolt a kuruksétrai csatában. Az
apjához hasonlóan a nagy varázslók közé tartozott. Ráadásul igazi fegyvermesternek
is bizonyult. Párbajban megölte a hatalmas Ardzsuna bátor fiát. Ardzsuna ugyan
legyőzte, ám a ráksasza életben maradt. Végül saját fajtársa, a nagy Ghatotkacsa
ölte meg.
Az egyszerű emberek meséiben rengeteg rémalak szerepelt. A sűrű indiai
őserdőkben számtalan emberevő szörnyeteg vert tanyát. Ilyen volt Bakászura is, aki
rémuralmat vezetett be a birodalmában. Úgy játszott az emberekkel, mint
könyörtelen macska az egérrel. Nem érte be azzal, hogy megtámadja és felfalja az
erdei utazókat. Arra kényszerítette a környék falvait, hogy rendszeresen adót
fizessenek neki. Megkövetelte az emberáldozatot is. Az iszonyat mindaddig tartott,
míg a Pándava fivérek el nem jutottak a birodalmába. Egy olyan bráhmin házában
szálltak meg, akinek hamarosan indulnia kellett volna az erdőbe, hogy átadja a
szörnyeteg adóját. A fivérek elképedve hallották, ahogy a család tagjai
megpróbálták eldönteni, melyikük legyen a ráksasza vacsorája. A bráhmin helyett a
nagy erejű hős, Bhíma indult el a találkozóra. Útközben megette a ráksaszának szánt
ételt. A dühöngő Bakászura a bajnokra támadt. Birkózásuktól valósággal remegett a
föld. Bhíma végül eltörte a szörnyeteg gerincét.
Győzelme nem csupán a halandókra tett nagy hatást. A környéken élő ráksaszák
megadták magukat és kegyelemért könyörögtek. Az életükért cserében lemondtak
az emberevésről. Attól kezdve békésen éltek a halandók oldalán.
 Kirmira, a gonosz Bakászura testvére maga is az emberevő szörnyek közé
tartozott. A bátyjától eltérően azonban nem csupán jeles harcos, hanem félelmetes
varázsló is volt. Legyőzhetetlenségében bízva harcba szállt a testvére gyilkosával,
Bhímával. Ugyanaz a sors várt rá, mint a bátyjára. Kamsza, egy másik gonosz és
kegyetlen ráksasza Dévakí testvére volt. Mivel azt jósolták, hogy a nővére
gyermeke okozza majd a halálát, ezért könyörtelenül lemészárolta a kicsiket. Dévakí
férje, Vaszudéva azonban megmentette az egyiket. A szerencsés túlélő nem volt
más, mint Krisna!
RÁVANA, A RÁKSASZÁK CSÁSZÁRA
Bár a Rámájanában legyőzték, Rávana mind a mai napig meglepően népszerű
India számos területén. Egyes elképzelések szerint az ő alakja egy valóban létező
Srí Lanká-i uralkodóból kristályosodhatott ki. Ez a fejedelem Kr.e. 2554 és 2517
között uralkodott a szigeten. Számtalan képmását ismerjük. Általában tíz fejjel
ábrázolják. Ez szimbolikusan azt jelzi, hogy Lanká uralkodója olyan bölcs, mint az
istenségek. Előfordul, hogy a fejeit összeszámolva csak kilencig jutunk. A
démonfejedelem ugyanis a fejeit feláldozta Siva istenségnek. A legendák egy része
távolról sem véreskezű szörnyetegnek írja le. Ezekből a történetekből kiderül, hogy
Rávana Siva hűséges, odaadó híve volt. A bráhmin kasztba tartozott. Lehetséges,
hogy valójában jóval később élt, és a Rámájanát lejegyző Válmíkí kortársa lehetett
Lankápurí királyság élén. Azok közé a fejedelmek közé tartozott, akik ereiben a
szörnyetegek és az emberek vére is csörgedezett. Anyai ágon természetfeletti
lényekkel tartott fent rokonságot, míg apai ágon Brahma halandó leszármazottai
közé tartozott. Tudása messze földön híressé tette. A nevéhez fűződik a Rávana
Szanhitá, a hindu asztrológia egyik legfontosabb alapműve. Magas fokon művelte
az ősi indiai gyógytudományt és kiváló politikusnak bizonyult. Alattvalói
mélységesen tisztelték és nagyra tartották, mert a kiváló tudós uralma idején
valóságos aranykor köszöntött Lanká népére. Mindezek mellett pedig kiváló
muzsikus is volt. Mesterien játszott a víná nevű hangszeren.
Ellenfelei és hívei számos néven ismerték. Legelterjedtebb elnevezése, a Rávana
kétféleképpen is értelmezhető. Jelentheti azt, „aki félelmetesen bömböl”, de azt is,
„aki másokat jajveszékelésre késztet”.
Rávana apja a bölcs Visrava, anyja pedig Kaikészí hercegnő volt. Atyai nagyapja,
Pulasztja a hét legnagyobb hindu bölcs közé tartozott. Anyai nagyapja, Szumali az
aszura daitják királya volt. A természetfölötti lények fejedelme halandó férjet szánt
a lányának. Azt akarta, hogy az unokája az embereknél és a ráksaszáknál is erősebb
legyen. Így esett a választása Visravára. A démonfejedelem származását még az
ellenfelei sem vonták kétségbe. Egyszer még Ráma is „nagy bráhminnak” szólította.
Bölcs apja nagyon hamar felfigyelt arra, hogy a fia rendkívül öntelt és zabolátlan.
Ugyanakkor viszont elképesztő bölcsességről és tudásvágyról tett tanúbizonyságot.
Magas fokon elsajátította mindazt, amit egy bráhminnak tudnia kellett, ám
ugyanakkor a ksatriják, a harcosok kasztjának kiképzésében is részesült. A
félelmetes ifjú életében fontos szerep jutott a muzsikának. A zenét annyira
fontosnak tartotta, hogy még a zászlóját is a víná hangszer képével díszítette.
Rokonsága egy része a mai Gudzsarát, Mahárástra és Rádzsaszthán területén
uralkodott. Lanká szigetén azonban nem ő, hanem a féltestvére, Kubéra lett a király.
Miután Rávana mindent megtanult a halandó papoktól és harcosoktól, évekig
tartó aszketikus gyakorlatokat, áldozatot mutatott be a világegyetemet létrehozó
Brahmának. Imája során azzal kívánta az odaadását bizonyítani, hogy levágta a saját
fejét. Csak azért nem halt meg azonnal, mert a fájdalmas tanúságtétel után azonnal
új feje nőtt. A hatalmas és bölcs démon távolról sem minden hátsó szándék nélkül
sanyargatta magát éveken át.
Ekkor már ő is a halhatatlanság igézetébe került.
Amikor megjelent előtte Siva, jutalmul örök életet kért magának. Az istenség erre
nem volt hajlandó, ám megajándékozta a halhatatlanság égi nektárjával. A
kérelmező tudtára adta, hogy mindaddig nem hal meg, amíg ezt magánál tartja.
A démonfejedelemnek volt még két másik kérése is. Azt akarta, hogy
sebezhetetlen legyen és erősebb valamennyi istenségnél, természetfeletti lénynél, de
a többi ráksaszánál, kígyónál és vadállatnál is. Siva eleget tett a kérésnek. A nagy
istenség figyelmét ugyanis nem kerülte el, hogy az öntelt démon beképzeltségében
megfeledkezett a gyengécske emberekről. Nem kérte azt, hogy a halandók se tudják
megölni. Visszakapta tíz levágott fejét is, és tudomást szerezhetett az istenek
fegyvereiről és a varázserejének titkairól is.
Úgy tűnt, hogy legyőzhetetlen lett.
A földöntúli erejére büszke Rávana először a nagyapja, Szumáli ellen fordult.
Megszerezte magának a király hadseregét. Utána útra kelt Lanká szigetére. A
birodalom fővárosa a korszak legcsodálatosabb települése volt. Megteremtésében
hatalmas szerep jutott az istenek építészének, Visvakarmának. A birodalmat ekkor
Rávana féltestvére, a nagylelkű és barátságos Kubéra irányította. Befogadta rokona
seregét és híveit. Az érkezők azonban nem érték be ennyivel. Rávana
fenyegetésekkel elérte, hogy a féltestvére átadja a hatalmat.
Lanká népe nem bánta meg a változást. Addig is jól éltek, ám ettől kezdve
bekövetkezett a boldogság és a fényűzés korszaka. Rávana rendkívül tehetséges
uralkodónak bizonyult. Országában senki sem éhezett, és még a legszegényebb
házakban is aranyedényekből ettek.
A VILÁG LEGNAGYOBB FEJEDELME
Miután elfoglalta Lanká szigetét, Rávana útra kelt, hogy Sivát, a nagy istenséget a
saját otthonában, Kailásza hegyén keresse fel. Siva hátasa, Nandi bika azonban nem
engedte be a démont. Kölcsönösen sértegetni kezdték egymást. A bika megátkozta
Rávanát, és elárulta neki, hogy egyszer majd egy majom pusztítja el a birodalmát.
Rávana ekkor megragadta a szent hegyet, és iszonyatos erővel megrázta. Ezzel a
maga módján a Siva iránti alázatát akarta bizonyítani. Az istenségnek azonban
cseppet sem tetszett lelkes híve odaadása. A kislábujjával rálépett a hegyre, ami
azonnal maga alá temette a legyőzhetetlen démonfejedelmet. Rávana hamarosan
belátta, hogy milyen súlyos hibát követett el. Éveken keresztül szenvedett a hegy
alatt. Közben azonban csodálatos vallásos énekeket alkotott és ezekben dicsőítette
Sivát. Végül az istenség megbocsátott a hívének.
Kegye jeléül nem csak levette róla a hegyet, de megajándékozta egy isteni
hatalmú karddal, Csandrahasszal is. Őszintén figyelmeztette a démont, hogy a
holdsarlóra emlékeztető pengéjű fegyvert csakis igaz ügyért használhatja. Ha
gonosz szándékkal ont vért vele, akkor a kard visszatér az istenséghez és Rávanára
hamarosan biztos halál vár.
A szinte sebezhetetlen és kis híján halhatatlan, mágikus erejű karddal
felfegyverzett démonkirály hatalmas hadjáratba kezdett. Nem kímélte sem a
halandók, sem a természetfeletti lények világát. A többi démonra ugyanúgy
lecsapott, mint az istenségekre. Az alvilágot is leigázta. Maga helyett itt a testvérét,
Ahirávant tette meg királynak. Sikerült legyőznie a nagyvilág legtöbb gonosz
démonát. Csupán az aszurák birodalma maradt független, velük viszont szövetséget
kötött. Miután az emberek számos királysága is elismerte az uralmát, Rávana
áldozatokat mutatott be az isteneknek és a világ császárává koronáztatta magát.
Nem tűrte a bírálatot. Kegyetlenül megbüntette féltestvérét, Kubérát, amikor az
szemrehányást tett a könyörtelensége és mohósága miatt. Amikor összetűzésbe
keveredett a Rámájana hőseivel, már ő volt a világ leghatalmasabb uralkodója.
Azért rabolta el Ráma feleségét, hogy megbosszulja a nővérét ért gyalázatot. Ráma
és a testvére, Laksmana ugyanis levágta Súrpanakhá ráksaszí orrát. Ekkor már
Rávanát szolgálta az istenségek, a földöntúli lények és a kígyók legnagyobb része is.
Indiában még ma is számos olyan templomot találunk, ahol Rávanát is istenként
tisztelik. A hívők azért tartják nagyra, mert a ráksasza fejedelem Siva istenség
legelszántabb követőjének számít.
Az ő példája mutatja meg legjobban, hogy a különös, ősi lényeket nem lehet
csupán az őserdők félelmetes, embergyűlölő szörnyeinek tekinteni. A ráksaszák
talán egy olyan múlt emlékét őrzik, ami akkor foszlott semmivé, amikor az árja
törzsek meghódították a mai India földjét.
 Szemben az ellenséggel
„A hinduknak és a muszlimoknak testvéri szeretetben kell élniük, nem pedig
ellenségeskedő táborokban…”
– Mahátma Gándhí –
Létezik egy hely, ahol az utazó keresztül tud sétálni India és Pakisztán
szögesdróttal, aknazárral és őrtornyokkal megerősített, véres határán. A Wagah-
átkelőnél úgy tűnik, hogy errefelé minden férfi őrült egy kicsit.
Mielőtt először eljutottam volna Indiába, ebbe a hatalmas, távoli országba,
nagyon sokat tanultam a szubkontinens történelméről, kultúrájáról, spirituális
hagyományairól, az itt élő emberekről. Megérkezésem után még több érdekességet,
különös titkot, furcsa dolgot tudhattam meg. Egy szép napon magyar diplomaták
társaságában vacsoráztunk, és az urak, ahogy az szokás, katonaélményeikkel
kezdtek nosztalgiázni. A díszmenetről esett éppen szó, amikor egy magas rangú
vendég ragadta magához a szót.
– Ez mind semmi, gyerekek! Azt láttátok volna, amit a Wagah-határon művelnek
az indiaiak!
Mesélni kezdett, én pedig növekvő csodálkozással hallgattam. Kíváncsivá tett.
Rengeteget olvastam a Wagahról, és úgy döntöttem, megnézem azt a csodát, amiről
könnyes szemmel mesélnek a katonaviselt férfiak. Egy szép napon kora reggel
feleségem társaságában felszálltam az Amritszárba tartó Shudupjee Expresszre, és
megkezdtem hosszú utazásomat az indiai-pakisztáni határzóna felé.
Ez a sáv a régi Pandzsáb tartomány kellős közepén húzódik. Az út gyorsvonattal
Delhiből 4-5 órát vesz igénybe. Kora hajnalban kellett kimennünk a főpályaudvarra.
Indiában vasúton utazni különös, magával ragadó élmény. A pályaudvar épülete
romantikus kísértetkastélyként emelkedett ki a hajnali ködből. Bár még korán volt,
mégis valóságos tömeg nyüzsgött a bejárat körül. Ahogy megláttak, azonnal
egyenruhás hordárok csapata vett körül minket. Széles mosollyal, hindi-angol
keveréknyelven bizonygatták, hogy ők a legalkalmasabbak arra, hogy helyettünk
elcipeljék az ötvenméternyire várakozó vonatig tíz kilós hátizsákunkat. Engedve a
hely szellemének, igénybe vettük ezt a váratlan szolgáltatást. Tíz rúpia borravalót
adva hihetetlenül boldoggá tettük a derék hordárt, aki még a helyünket is
megmutatta a szerelvényen. Amikor a vonat kigördült az állomásról, már ragyogóan
sütött a nap, de még nem volt kellemetlenül meleg.
Átrobogtunk a főváros külső kerületein, majd kiértünk az észak-indiai síkságra.
Hihetetlen, de a sínpár mintha csak végig lakott területen húzódott volna. Térdig érő
fehér inget és különféle fejfedőket viselő férfiak, ragyogó színű, tarka szárit hordó
nők és rengeteg gyerek mászkált a sínek mellett. Úgy tűnt, mintha úton lett volna az
egész ország. Az ember utazása előtt gyakran hall rémmeséket arról, hogy milyen
veszélyes dolog vonattal utazni Ázsiában. Az indiai vasutaktól azonban nem kell
félni. Olajozottan és viszonylag pontosan működik. Az út során csupán egyetlen
dolog fenyegetett.
Első osztályú jegyünk megváltásakor nem tudtuk, hogy azzal teljes ellátás is jár.
A vonat pincérei szinte megszakítás nélkül hozták a különféle ízletes és egészséges
indiai ételeket. Üvegpalackban az ivóvizet, műanyag pohárban a tűzforró teát, majd
az édességeket. Nekem legjobban az öklömnyi agyagcsuporban felszolgált joghurt
ízlett. Úgy saccoltam, hogy a vonatút alatt legalább két kilót hízhattam.
Szerelvényünk dél körül érkezett meg az amritszári főpályaudvarra. Ahogy
kiszálltunk, azonnal magával ragadott minket a jellegzetes, szemkápráztató, hangos
indiai kavargás. A vonat mellett szálfaegyenes derekú, turbános szikh úriemberek
terelgették hangosan zsibongó családjukat. Nem éppen sovány, homlokukon piros
pöttyöt viselő hindu úri hölgyek veszekedtek hangosan a bőröndjeikkel küszködő
hordárokkal. A hordárok minket is azonnal felfedeztek. Segítségüket azonban most
nem kellett igénybe vennünk, mivel odalépett hozzánk az előre megrendelt taxi
vezetője és határozottan elzavart mindenkit, majd felkapta hátizsákunkat, és katonás
léptekkel elindult az autója felé. Fényesre suvikszolt cipőt, élesre vasalt
szövetnadrágot, és könyékig feltekert ujjú, világoskék inget viselt. Határozott
fellépését látva nem volt nehéz kitalálni, hogy az utazást megszervező barátunk
Delhiből egyik katonatiszt ismerősét kérte meg arra, hogy elvigyen minket az indiai-
pakisztáni határra.
 A két ázsiai atomhatalom határvidékén rengeteg katonával találkozik az ember. A
szomszédok viszonya sajnos nem túl jó. Amikor 1947-ben függetlenné vált India és
Pakisztán, kettéosztották Pandzsáb tartományt. A gyarmati időkben itt háromféle
közösség gyermekei, szikhek, a hinduk és a muszlimok éltek. 1947-ben azonban egy
csapásra darabokra hullott a régi világ, és sok millió embernek kellett mindenét
hátrahagyva elmenekülnie otthonából. A hinduk és a szikhek keletre jöttek, indiai
területre. A muszlimok pedig nyugat felé vonultak, Pakisztánba. A lakosságcsere
iszonyatos vérontással járt. Ártatlan emberek százezrei haltak meg az új határ
mindkét oldalán. A rettenetes mészárlás olyan mély sebeket szakított, hogy azok
még a mai napig sem gyógyultak be teljesen. Ráadásul a két ország több
alkalommal is háborúba keveredett egymással. A határvidéket ezért rengeteg
katona, tank és repülőgép őrzi. Ide érkeztünk most meg.
Autóval az út összesen egy óráig tartott. Kiszállva csak pár lépést tudtunk
megtenni, amikor ismét hordárok csapata vett minket körül, akik felajánlották, hogy
cipelik helyettünk holminkat a következő száz méteren. A határátkelőhely indiai
oldala olyan volt, mintha búcsú vagy kirakodóvásár lett volna. Szélesen vigyorgó,
jókedvű gyerekek árulták a képeslapokat, a zenei- és a videócédéket. Idősebb
rokonaik ennivalót és dobozos üdítőket próbáltak rátukmálni az utazókra.
Nem voltunk túl sokan. Rajtunk kívül két, csak franciául beszélő kanadai hippi
akart átjutni Pakisztánba. Ezen kicsit meglepődtem, hiszen a sok ezer kilométer
hosszú, indiai-pakisztáni határon alig két-három határátkelőhely működött
akkoriban. Cseppet sem egyszerű dolog csak úgy kisétálni Indiából. A legtöbb utazó
repülővel érkezik, és repülővel távozik valamelyik nagyvárosból. Az útlevél és a
vízum ellenőrzése gyorsan és gördülékenyen haladt. Feltűnt, hogy míg az
üvegablakok túloldalán átlagos, jól táplált indiai hivatalnokok vigyorogtak ránk,
addig az itt szolgáló határőrök kivétel nélkül igencsak szép szál legények. A barna
és khaki színű egyenruhát viselő indiai katonák között csak elvétve láttam 190
centinél alacsonyabbat. Az útlevél-ellenőrzés után elindultunk a határvonal felé.
Utunk egy rendkívül különös helyen át vezetett. Úgy tűnt, mintha egy ókori görög
színház területére csöppentünk volna. A ragyogó napsütésben fehéren izzottak az
üres széksorok, és a magasban valósággal ragyogtak az indiai zászlók.
Tükörfényesen csillogó szőrű paripák hátán lovas járőr haladt el mellettünk. Egy
tarka turbánt viselő, szikh tiszt mögött szálfaegyenes testtartású, gondosan nyírt
bajszú, hindu katonák ügettek. Utunkat egy akkora kapu zárta el, amelynek nem
kellett volna szégyenkeznie a párizsi Diadalív mellett. A tetején itt is ott lobogott az
indiai zászló. A szélesre tárt rács egyik oldalán jóvágású indiai őr állt. Ő volt az első
katona, aki fegyvert viselt. Esze ágában sem volt kifelé, Pakisztán irányába nézni. A
kék egyenruhás hordárokat figyelte, akik ekkor értek utol minket. Legalább ötvenen
lehettek. Határozott lépésekkel egészen a katonáig siettek, majd a fejükön viselt,
fehér vászonba burkolt csomagokat lerakták a határvonalra, megfordultak és
elindultak vissza. A csomagoknak egy percig sem kellett a betonon pihenniük.
 A túloldalról ugyanis fehér zubbonyos hordárok serege érkezett. Felkapták a
csomagokat és már vitték is tovább, Pakisztán felé. A kék és a fehér ruhás
munkások is úgy tettek, mintha a másik csapat ott sem lett volna. Egyszerűen
keresztülnéztek egymáson. Az indiai határőr tisztelgett, ahogy elsétáltunk mellette,
majd a fürgén haladó fehér ruhás teherhordók nyomába szegődve kisétáltunk
Indiából.
Pakisztán ugyanolyan hatalmas kapuval várta az érkezőket, mint ami az indiai
oldalon állt. A magasban zöld színű zászló lobogott a szélben. Bár az indiai
határőrök is nagyra nőttek, ám a kapuban álló magányos pakisztáni katona még
rajtuk is túltett. Legalább két méter tíz centi magas lehetett, és akkora volt, mint egy
ruhásszekrény. A hordárok eltörpültek mellette. A tűző nap ellenére a pakisztáni
hadsereg hagyományos, fekete egyenruháját viselte. Sűrű, göndör szakálla majdnem
a derekáig ért. Amikor megszólalt, a hangja olyan volt, mint a medve dörmögése:
– Üdvözöljük Pakisztánban – mosolygott feleségemre, hófehér fogait kivillantva.
A pakisztáni kapun áthaladva ugyanaz a procedúra várt ránk, mint az indiai
oldalon. A különbség csak annyi volt, hogy itt sokkal több vörösre festett szakállú
férfit láttunk. Az élénk színű szőrzet büszkén hirdette, hogy viselője járt már
zarándokúton az iszlám szent városaiban. A táj semmit sem változott. A nap
ugyanúgy tűzött, ugyanazok a madarak köröztek a fejünk fölött, mégis mintha
nemcsak egy másik országba, de egy másik világba is érkeztünk volna. A
határállomás utolsó épülete egy gondosan karbantartott, élénkzöldre festett apró
mecset volt. Magunk mögött hagytuk a hinduk földjét, a szikhek, a buddhisták, a
párszik és seregnyi más felekezet hazáját. A messzeségből müezzin énekét hozta
felénk a szél. Nyugat felé gyalogolva eljutottunk a Napkeletre. Innen egészen az
Atlanti-óceán partjáig elvándorolhattunk volna anélkül, hogy kikerültünk volna a
Dar-al-Salaam, a Béke házából, az iszlám birodalmából.
Pakisztáni utazásunk nagyon érdekes volt. A szúfi misztikusok és a legendás
szikh fejedelem, Randzsít Szingh nyomát kerestük a közeli nagyvárosban. Kipling
ajánlását követve elzarándokoltunk azokra a helyekre is, ahol kezdetét vették Kim,
az ördöngös kisfiú kalandjai. Láhórból ugyanoda, a Wagah-határra jöttünk vissza,
hiszen vagy ezer kilométeres körzetben nem létezett egyetlen más átkelőhely sem.
Visszafelé haladva már jóval bátrabbak voltunk. Most már mertünk fényképezni is.
A határőrök készségesen odaálltak mellénk. Valószínűleg ritkán fordult elő velük,
hogy európai utazókkal fényképezkedhettek együtt. A fárasztó út után
Amritszarban, a szikhek szent városában szálltunk meg. Este azonban még néhány
órára visszatértünk a határállomásra, hogy egy egészen elképesztő rituálé ámuló
szemtanúi lehessünk.
Napnyugta előtt itt az a szokás, hogy ünnepélyes zászlólevonás keretében
bezárják az indiai határt jelképező, hatalmas kaput. Míg előző alkalommal rajtunk
kívül más civil alig járt erre, most Amritszárból szinte összefüggő kocsisor
igyekezett a határ felé. Alig találtunk parkolóhelyet. Most már tízszer annyi alkalmi
árus nyüzsgött az autóval, busszal érkező indiaiak körül. Engedtünk a tömeg
sodrásának és elindultunk arra, amerre mindenki ment. Az embereket gondosan
ápolt bajszú, igen határozott fellépésű urak irányították, akik pontosan ugyanolyan
civil ruhát viseltek, mint alkalmi sofőrünk. Az átlagos indiai nem nagyon szereti, ha
utasítgatják, ha megmondják neki, hogy mit és hogy csináljon, ám ezeknek a
magabiztos uraknak mindenki pillanatnyi habozás nélkül engedelmeskedett. A
görög színházra emlékeztető stadion percek alatt megtelt. Sokan indiai zászlót
hoztak magukkal. A tömeg hangos éljenzésben tört ki, amikor felsorakozott a
díszegyenruhát viselő őrség. Senki sem törődött a fullasztó hőséggel.
– Hindusztán, zindábád! Éljen India! – harsogott a kiáltásuk.
Egy pillanattal később a határ túloldaláról ugyanilyen hangos kiáltást hozott a
szél:
– Pakisztán, zindábád! Éljen Pakisztán! – harsogta a falak mögött sok száz, talán
ezernyi érces férfihang.
Mintha csak egy labdarúgó-bajnokság döntő mérkőzésén lettünk volna.
Körülöttünk mindenki felpattant, a férfiak és a nők hangos kiabálással próbálták
meg túlharsogni a határ túloldalán szurkoló vetélytársaikat.
A nézők közül hirtelen alacsony, szemüveges, turbános szikh úriember pattant
elő. Szembefordult a stadionnal és vezényelni kezdett. Karjelzéseit megfogadva a
tömeg ritmusos kiabálásba kezdett. Így fegyelmezetten, egyszerre felkiáltva sikerült
túlharsogniuk a másik csapatot. De a pakisztániakat sem kellett félteni. Ők is egyre
hangosabban éljenezték országukat. A díszőrség tagjai mintha egy kicsit unatkoztak
volna. Cseppet sem lepődtek meg azon, amikor a tömegből néhány zászlót lengető
indiai fiatalember emelkedett ki. A fiúk magasba emelve a zászlót, rohanva
megindultak a határvonal felé. Egyetlen őr sem szólt rájuk. A tömeg őrjöngve
biztatta a bátor legényeket. A hős fiatalok a határ előtt pár méterrel megtorpantak,
majd a zászlót vadul lengetve megfordultak, és lihegve visszasétáltak a nézőkhöz.
Hangos éljenzés és tapsvihar fogadta őket. Ezt a produkciót néhányan
megismételték, köztük egy ősz szakállú apóka is, aki nagyjából tíz méter futás után
volt kénytelen megállni. A vasalt ingű és nadrágú civil urak odaléptek hozzá, vállon
veregették, majd visszakísérték a helyére.
Ekkor lépett ki az őrszoba ajtaján az őrség parancsnoka. A katonák bokájukat
hangosan összecsapva kihúzták magukat. Mindannyian igencsak megtermett férfiak
voltak, ráadásul színes turbánjukba szalvétából hajtogatott legyezőre emlékeztető
fejdíszt is tűztek. A határ felé fordultak, és csattogó díszlépéssel elindultak. A tömeg
elnémult. A pakisztáni oldalról ugyanilyen csattogás hallatszott. Az ottani őrség
tagjai hasonló legyezőt tűztek fejfedőjükbe. Nem messze a határtól a két csapat
megállt. Csak egy-egy őrmester ment tovább.
Na, de hogyan?
Mivel körülöttem mindenki áhítatos döbbenettel bámulta a két katonát, kénytelen
voltam komoly képet vágni. A díszegyenruhás, magas indiai és a fekete zubbonyos,
hatalmas termetű pakisztáni ugyanis minden lépésnél jóval a feje fölé lendítette a
lábát, majd bakancsával hatalmas csapást mért a betonra. Elszánt, vicsorgó arccal
meneteltek egymás felé. Mintha csak két gőzmozdony rohant volna egymással
szembe ugyanazon a sínpáron. A határvonal mindkét oldalán falrepesztő ujjongás
kezdődött. Csodáltam, hogy a két katona nem rúgta fejbe saját magát a térdével,
olyan magasra rántották a lábukat. Már csak néhány lépés választotta el őket
egymástól, ám ők látszólag süketen és vakon, rendíthetetlenül törtek előre. Az
utolsó pillanatban aztán hirtelen oldalra fordultak.
Pontosan a határt jelképező fehér vonalnál álltak. Még mindig vicsorogva
odacsattogtak a kapuhoz, és határozott mozdulattal, tökéletesen összhangban
bezárták előbb az egyik, majd a másik kapuszárnyat. Ekkor már majdnem
megsüketültem. Körülöttem a nézők már eddig is elképesztő lelkesedéssel biztatták
jó kiállású honfitársukat, most azonban kiabálásuk még hangosabb lett. Az esti
program főszereplője után még egy katonának jutott fontos teendő. Egy őr állt a
zászlórúd mellé, és lassan elkezdte leengedni az indiai nemzeti lobogót. A határ
túloldalán pontosan ugyanekkor süllyedni kezdett a pakisztáni zászló is.
Később az indiai fővárosba visszatérve utánanéztem, hogyan és mikor alakult ki
ez a különös, férfias szertartás. Kiderült, hogy az indiai és a pakisztáni határőrök
gondosan megbeszélték egymással a ceremónia minden egyes részletét. Ellentétben
országaik politikusaival, a hivatásos katonák között sohasem szakadt meg a
párbeszéd. A kapu bezárása a pakisztáni oldalon is ugyanolyan népünnepéllyé vált,
mint Indiában. Az ország vendégeként először talán meghökkentő, kicsit ijesztő ez
az élmény, de az indiaiak jókedve, szilaj szurkolása mindenkit magával ragad.
Hacsak nincsen nagyon rossz idő vagy háborús feszültség, esténként az év minden
napján hosszú autósorok indulnak meg a határhoz, hogy utasaik estéről estére
legalább lélekben legyőzhessék a túloldalon élő, félelmetesnek tűnő ellenséget.
 III. rész

Kínai misztika
India után folytassuk utunkat a legendás Középső Birodalomban, a nagy fal túlsó
oldalán. A kínaiakat még most, a 21. század elején sem könnyű kiismerni, pedig ma
már itt élnek közöttünk. Találkozunk velük a piacon, a boltban és az étteremben.
Szorgalmas, talpraesett, végtelenül racionális és anyagias embereknek tűnnek.
Ha viszont bemegyünk egy kínai templomba vagy betekintést nyerünk az
otthonukba, akkor mindenütt felfedezhetjük a vallás és a hagyományokhoz való
kötődés jeleit. A házi oltárokon ott sorakoznak az ősök emlékei és az istenségek
szobrai. Sárkányok és oroszlánok ígérnek spirituális védelmet. A hagyományok
tisztelete átjárja a kínaiak hétköznapjait. A múlt tanításait figyelembe véve alakítják
ki parányi éttermüket lent az utcasarkon, és ugyanezek az elvek vezérlik őket,
amikor Hongkongban újabb és újabb felhőkarcolókat építenek.
A keleti misztikum iránt érdeklődő nyugati emberek napjainkban már egészen
sokat tudnak a távoli országok szokásairól, spirituális hagyományairól, vallásáról. A
hozzánk földrajzilag legközelebbi egzotikus kultúráról, az arabokról is mindenki
tudja, hogy muszlimok. Ugyanez igaz a perzsákra. Az indiaiak ugye hinduk…, a
kínaiak pedig… Ezen a ponton azonban gyakran elbizonytalanodunk.
 Hiszen már India esetén is könnyű felismerni, hogy ott számos vallás él együtt,
Kína esetén pedig még kevésbé átlátható a kép. A Kínai Kommunista Párt
hetvenéves uralma során komoly erőfeszítések történtek azért, hogy a világ
legnépesebb országában kiirtsák a vallást, felszámolják a spirituális örökséget, és az
emberek elméjét gondosan átmosva kitöröljék az ősi hagyományok leghalványabb
nyomait is. Peking urai azonban mára belátták, hogy nem jártak sikerrel. Kína
megerősödve gyökeresen átalakult, és az élet számos területén visszatért ősi
hagyományaihoz. Mao vörös csillaga ma már egy hatalmas, fejedelmi sárkány
homlokán ragyog, és ez a sárkány egyre erősebbnek tűnik.
 Az éhes szellemek ünnepe
„Inkább gyújtsál gyertyát, mint hogy a sötétséget átkozd!”
– Kínai közmondás –
A nagyvilágban számos helyen, így nálunk, talán éppen a szomszéd utcában élő
kínai közösség számára is aranybetűs ünnep az éhes szellemek fesztiválja. Ilyenkor
megnyílnak a poklok kapui, és két héten keresztül az elhunytak szellemei állnak a
figyelem középpontjában.
Függetlenül attól, hogy egy adott történelmi korszakban mi volt Kína uralkodó
spirituális irányzata, az ősi hagyományok a kezdetektől egészen a mai napig átölelik
a Középső Birodalom egész lakosságát, de még a külföldön élő kínaiak hatalmas
közösségét is. Bárhol is éljenek, mindenütt tisztelik mítoszaik és legendáik hőseit,
valamint a sénnek nevezett, természetfölötti lényeket. A századok folyamán ez
utóbbiakat tartották már szellemeknek, istenségeknek, de tudatoknak is. Ma már
közéjük sorolják a legendás hősöket, a sárkányokat és az ősök szellemét is.
Az elhunytak szellemei számos kultúrában játszanak fontos szerepet. A
mexikóiak, a kínaiak vagy éppen a japánok számára a halott ősök fontos összekötő
kapcsot jelentenek a hétköznapok és a túlvilág között. A szellemvilág néha mintha
be is avatkozna mindennapi életünkbe. Ennek érdekes példája a talán kelta
hagyományokra visszavezethető, ma már nálunk is népszerű angolszász ünnep, a
halloween. Halottak napján itthon is megtelnek rokonokkal és hozzátartozókkal a
sírkertek és a temetők. A hamar leszálló sötétségben felragyogó tengernyi gyertya és
mécses fénye jól mutatja, hogy valamilyen fontos, régi hagyományról van szó.
Az ősök tisztelete a kínai társadalom egyik legfontosabb pillére. A Középső
Birodalom évezredeken keresztül ellenállt a történelem viharainak, és a kínaiak
meggyőződése szerint ez csak azért sikerülhetett, mert elhunyt őseik támogatták és
védelmezték az újabb és újabb nemzedékeket. Az élők ezt azzal hálálták meg, hogy
gondosan ápolták a halottak emlékét. Bárhol is éljenek ma a nagyvilágban, szinte
minden kínai megünnepli az éhes szellemek fesztiválját.
A hagyományos kínai év hetedik hónapjában az ősi hagyományok szerint az éhes
szellemek visszatérhetnek a földre, hogy végre jóllakjanak. A családok ilyenkor
méltóképpen kifejezhetik tiszteletüket az eltávozottak iránt. A kínaiak tavasszal és
ősszel is nagyszabású ünnepségekkel emlékeznek meg az elhunytakról, de a
szellemek csakis a halottak ünnepének idején látogathatnak vissza tömegesen az
élők közé. Az ünnepség éjszakáján telihold ragyog az égen. A falvakban ilyenkor
ünneplik meg az őszi betakarítást.
A kínai közösségek fényárban úszó színpompás ünnepségek forgatagával
próbálják meg kiengesztelni az elhunytakat. Tűzijáték, hangos zene és a kínai
szakácsművészet legfinomabb csemegéi várják a visszatérőket. A családi
asztaloknál ugyanúgy nagy tisztelettel, üresen hagyott székek fogadják a
szellemeket, mint ahogyan a színházak és koncerttermek első soraiban. Az áldozat
megbékíti a halottakat és elhárítja a szerencsétlenséget.
A halottakat az is elégedettséggel tölti el, hogy az élők füstölőket gyújtanak a
számukra a házi oltárokon és a szent helyeken. Ilyenkor mindenki imát mond az
elhunytak kedvéért.
Az éhes halottak ünnepének mai formái lassan alakultak ki az évszázadok során.
Ebben fontos szerepet játszott a Kínában megtelepedő és elterjedő buddhizmus is,
de valószínű, hogy már a legősibb dinasztiák idején is tartottak hasonló
megemlékezéseket. A buddhista hagyományok és az ősi népi vallás elemei a Tang
dinasztia (Kr. u. 618-907) idején olvadtak egybe.
A buddhista tanítások szerint a hetedik holdhónap a boldogság időszaka.
Pontosan azon a napon, amikor a kínai családok vendégül látják az elhunytakat, a
mahajana buddhisták is ünnepelnek világszerte. Az Ulambana szútra szerint
Buddha tanítványai három hónapon keresztül meditáltak az őserdőben. Ezen a
napon jöttek elő, és Buddha örömmel látta, hogy követői közül nagyon sokan
eljutottak a megvilágosodás állapotába.
Ilyenkor a buddhisták is étellel kedveskedtek az elhunytaknak. A vallásalapító
egyik leghíresebb tanítványa, Maudgaljajana ugyanis ételáldozat bemutatása révén
segített anyja szellemének kikerülni a pokolból. A tanítvány anyja azért került be az
éhező szellemek poklába, mert élete során kapzsin ragaszkodott ahhoz a pénzhez,
amit a szent életű fia hagyott nála. Ahelyett, hogy alamizsnát adott volna minden
buddhista szerzetesnek, a pénzt megtartotta magának. Halálakor éhező szellem,
treta lett belőle. Állandóan éhes volt, de nem tudott enni, mert szűk és törékeny
torkán egyetlen falat sem ment le.
Buddha elmondta tanítványának, hogyan mentheti meg az anyját. Maudgaljajana
ételdarabokat helyezett egy tiszta tálra, majd hétszer megáldotta az ennivalót.
Ujjaival csettintett, hogy felhívja magára az elhunytak figyelmét. Az ételt ezután
tiszta földre helyezte. Hála fia áldozatos gondoskodásának, az anya kikerült a
szellemek közül és egy nemesi család szeretett ölebeként született újjá. A fia
azonban még ezzel sem érte be, további áldozatok és imák segítségével végül
hozzásegítette az anyját ahhoz, hogy immár emberként térhessen vissza.
A buddhista hagyományok háromfajta éhes szellemet különböztetnek meg.
Európai füllel hallva a dolgot kicsit furcsának tűnhet, hogy a kínaiak szellemeiket a
vagyoni állapotuk alapján sorolják osztályokba. Megkülönböztetik egymástól a
nincstelen, a kis vagyonnal rendelkező és a gazdag szellemeket. A gazdagok
csoportjába sorolt éhező szellemre háromfajta sors várhat. Akadnak közöttük
lángoló torkúak. Ők hiába esznek bármit is, az étel és az ital elég a szájukban.
Bármennyit is egyenek, örökké éhesek maradnak. Másoknak olyan szűk a torkuk,
hogy még egy rizsszem sem férne rajta keresztül. A harmadik csoport tagjai
különösen visszataszítónak tűnhetnek. A szájuk teljesen elrohadt, ezért egyszerűen
képtelenek akár csak a legkisebb falatot is lenyelni. A középső csoportba tartozó,
nem túl gazdag szellemek már képesek apróbb falatokat enni.
A kínaiakat nagyon érdekelte az, hogy milyen módon jöttek létre az éhes
szellemek. A túlvilági lényekkel foglalkozó feljegyzések közül először a Kr. u. 3.
századi buddhista feljegyzések szólnak a szellemek eredetéről. Az érdekes és
tanulságos történetek szerint többnyire valamilyen emberi gyarlóság vagy mulasztás
az oka annak, hogy valakire ez a szomorú sors várt. A történetek visszatérő
szereplői a buddhista szerzetesek, akik arra számítottak, hogy életük egy nehéz
pillanatában adományt kapnak egy gazdag házban. Az egyik történet szerint beteg
szerzetes érkezett egy gazdag kínai kereskedő otthonába. A szerzetes azt remélte,
hogy az istenfélő kereskedő édes cukornáditallal kínálja. A férfinak azonban sürgős
dolga támadt, így a feleségét bízta meg azzal, hogy a család adományát átadja a
szerzetesnek. Az asszony azonban valamiért gyűlölte a szerzeteseket, ezért
belevizelt a szerzetes táljába, és abba öntötte az édes italt. A szerzetes persze
azonnal észrevette, hogy mivel kínálják. Felháborodva távozott, a nő pedig sokáig
nem is sejtette, hogy milyen szörnyű sors vár rá. A gonosz asszony a halála után
éhező szellem alakjában született újjá.
A Száz válogatott legenda történeteiben többször is találkozhatunk kapzsi és
rosszindulatú nőkkel. Ezek az asszonyok meggondolatlanul nem adják meg a kellő
tiszteletet a kolduló szerzeteseknek, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon csúnyán
bánnak velük. Az ilyen gonoszság azonban nem marad büntetés nélkül. Ez történt
annak a bőkezű embernek a feleségével is, aki annyira kapzsi volt, hogy nem akart
alamizsnát adni a vándor szerzetesnek. Férje távollétében a házuk ajtaján kopogtató
szerzetesnek nemhogy egy falat alamizsnát sem adott, de bezárta egy üres szobába
és ott éheztette. Erre a nőre is az a büntetés várt, hogy éhes szellemként szülessen
újjá. Ráadásul nem csupán egyszer, hanem megszámlálhatatlanul sok alkalommal.
Mu-lien legendája viszont arról számolt be, hogy nemcsak kapzsi asszonyokból,
de az irigy férfiakból is lehet éhező szellem. A történet hőse eljutott egy olyan
városba, ahol ötszáz éhes szellem élt. Ők valamikor a leggazdagabb polgárok
legidősebb fiai voltak. Ezeket a kapzsi és mohó férfiakat nagyon felháborította az a
szokás, hogy alamizsnát illik adni a kolduló szerzeteseknek. Attól tartottak, hogy
teljes anyagi romláshoz vezet, ha csak egyetlenegy szerzetesnek is alamizsnát
adnak. Kapzsiságuk büntetéseként a haláluk után valamennyien éhes szellemek
lettek.
A SZELLEMEK ÉJSZAKÁJA
Az ünnepségek a hetedik hónap tizenötödik napján jutnak el a tetőpontjukra.
Ilyenkor a családok igyekeznek együtt vacsorázni. Ha a közös étkezés során
megadják a kellő tiszteletet az elhunytaknak, akkor a következő évben boldogság és
siker vár a nemzetség minden tagjára. Napnyugtakor feltárulnak az ég és az alvilág
tartományainak a kapui. Mindkét irányból szabaddá válik az út a hétköznapjaink
világába. A taoista és a buddhista templomokban és kolostorokban gondosan
kimunkált szertartásokkal igyekeznek ilyenkor enyhíteni a nyugtalan lelkek
szenvedésein. A tavaszi ünnepségektől eltérően az éhes szellemek napján nemcsak
az ősökre emlékeznek, hanem az összes halottra. Ezek közé tartoznak saját elhunyt
kortársaik és a halott gyerekek is. Különösen fontos, hogy kiengeszteljék a túl korán
eltávozottak szellemeit. Hasonlóan az indiai Diváli ünnepéhez, mindenütt lámpák és
mécsesek ragyognak, hogy utat mutassanak a homályból hazatérő szellemeknek.
A különböző városrészek és falvak komoly összegeket szánnak a közös
ünnepelésre is. Az éhes szellemek ünnepén a városokban az utcák bejáratánál, a
falvakban pedig a falu szélén építenek áldozati oltárt, ahol napnyugtakor taoista
vagy buddhista szerzetesek mutatnak be áldozatot a környékbeliek nevében. Egy-
egy település legtekintélyesebb taoista papja ünnepi alkalmakkor öt arany és vörös
színű részből összeállított, gazdagon díszített koronát visel. A taoisták ezt a szokást
valószínűleg a kínai buddhisták hagyományaiból vették át. A korona öt alkotóeleme
a kínai panteon legfontosabb istenségeit jelenheti. A hívők elképzelése szerint
ilyenkor városuk legtekintélyesebb papja a Jáde császár, Kuan Ju, Tu Ti-kung, Mazu
és Hszi Vang-mu földi szószólója lesz.
Az oltáron jelképesen Ksitigarbha bodhiszattva foglal helyet. A fő helyen három
szellemtáblát és három temetési zászlót helyeznek el. Az istenség képmása elé
rizslisztet szórnak és barackokat raknak. A környékbeliek sorra az oltár elé járulnak.
Mindenekelőtt élelmiszert hoznak áldozatként. Süteményt, gyümölcsöt és a környék
legnépszerűbb húsételeit. Az áldozati szertartást elvégző pap háromszínű
papírzászlót rak mindegyik áldozat mellé. Hangos zenével jelzik a szellemek
számára, hogy tálalva van és végre jöhetnek enni. A szellemek már attól is
jóllaknak, ha jelképesen elfogyaszthatják azt a rizst és őszibarackot, amelyet a pap
szétszór a négy égtáj irányában.
A városokban néha egészen különös énekszót hallhatunk.
A szellemek számára felépített oltárok mögött álló szerzetesek énekelnek.
Nemcsak a távoli földrészről érkező utazónak okoz gondot a szavaik megértése, de
az egyszerű kínaiak sem értik őket. A szerzetesek ugyanis olyan különleges,
mágikus módon dalolnak, hogy éneküket csak a szellemek érthetik meg. A
szertartás a Si-ger nevet viseli, amit talán úgy lehetne legjobban magyarra fordítani,
hogy a szellemdalok éneklése. Ilyenkor telt ház van a legtöbb színházban,
koncertteremben vagy moziban is. Piros színű üléseket helyeznek el az első sorban,
amelyekre élő nem ülhet.
Az ünneplés még két héten keresztül tart, majd a halottak visszatérnek a pokolba.
Ekkor lótuszvirág alakú papírhajókkal telik meg a csatornák vize. Egyes helyeken
egész seregnyi parányi hajót bocsátanak útra. A hajócskákra tett papírlámpások
vagy mécsesek fénye aranyló ragyogással vonja be a folyókat vagy a tengerpartot.
Ezek a lámpások az alvilág felé vezető utat mutatják meg az elhunytaknak. Amikor
a sötét hullámok között kihunynak, az azt mutatja, hogy egy-egy elégedett szellem
visszatalált az alvilágba.
Az ünnepi időszaknak azonban van egy sötét oldala is: a szellemek egy része nem
csupán táplálkozni jön el közénk. Néhány túlvilági lény bosszút akar állni azokon,
akik még az életük során megbántották őket, bűnt követtek el ellenük. Az igazán ősi
szellemek pedig egykori ellenségeik leszármazottain akarják megtorolni a régi
sérelmeket.
A kínai naptár hetedik hónapja során életveszélyes dolognak számít az úszás. A
pokolból kiszabaduló gonosz szellemek ugyanis előszeretettel fojtják vízbe az
óvatlan fürdőzőket. Sokan úgy vélik, hogy a szellemek egy része megpróbál testet
szerezni magának. Különösen a napnyugta után az utcákon egyedül mászkáló
gyerekeket fenyegeti ennek a veszélye. A fesztivál éjszakáin viszonylag kevesen
alszanak, de nem csupán a hangos zene, a mulatozás és a tűzijátékok miatt. Az
emberek igyekeznek ébren tölteni a sötétség óráit, nehogy valamelyik gonosz halott
a hatalmába kerítse a testüket.
Az éhes szellemek egészen különleges helyet foglalnak el a természetfölötti kínai
lények sorában. Az ősi időkben még nem hittek a halhatatlan lényekben. Az ókori
görögökhöz hasonlóan azt gondolták, hogy az elhunytak szelleme addig létezik, míg
az utódaik emlékeznek rá. Azokból az elhunytakból lettek éhes szellemek, akiknek
váratlanul elpusztult az egész családja, vagy a hálátlan utódaik elhanyagolták az
emléküket. A taoisták úgy vélték, hogy az erőszakos halállal elpusztult vagy a
boldogtalan emberekből lesz éhes szellem. A buddhizmus megerősödésével
elfogadottá vált az újjászületés gondolata. Az elhunytakról megemlékező
ünnepségek idejétől eltekintve az éhező szellemek is a pokolban laknak. Eltérően az
európai hagyományoktól, a kínaiak számtalan különféle, egymástól gyakran teljesen
független poklot ismernek. Egy-egy ilyen alvilági királyságban tizenhat éhes
szellem lakhat. Mivel nem követtek el komolyabb bűnöket, ezért a sorsuk nem
annyira szörnyű, mint a gyilkosságért, rablásért vagy lázadásért pokolra jutott
társaiké. Az éhes szellemek időről időre kijöhetnek a pokolból. Ilyenkor az emberek
világában bolyonganak. Nappal nem lehet látni őket, de a sötétség beállta után
halványan derengő alakjuk láthatóvá válik.
A kínai hagyományok szerint a pokol ugyanolyan fontos része a
világmindenségnek, mint az emberek síkja vagy maga az Ég. A pokol fejedelmei
egyáltalán nem ellenfelei a Jáde Császárnak. Nem bukott angyalok, hanem olyan
tiszteletre méltó, megbízható hivatalnokok, akik lelkiismeretesen végzik nehéz
feladatukat.
Az alvilágról alkotott elképzelések kialakulásában nagyon fontos szerepet játszott
a buddhizmus színrelépése. Ahogy elterjedt az új vallás, mind több egyszerű ember
gondolta azt, hogy a nirvána tulajdonképpen a Paradicsom, míg a gonoszok sorsa a
haláluk után a szenvedés a pokolban. Ellentétben az európai elképzelésekkel, a kínai
poklok áttekinthetetlen rendszere nem az életünk során elkövetett bűnökért kirótt
büntetés helyszíne. Az alsó világ kínjai megtisztítják a lelket, aki ezután visszatérhet
az újjászületések körforgásába. Valamiképpen ugyanis meg kellett magyarázni,
hogyan lehetséges az, hogy a sok gonoszságot elkövető emberek is ismét
újjászületnek. A gonosz halottak azonban egy időre mégiscsak kizárták magukat a
körforgásból. A lelkük ugyan újjászülethet, de nem a mi világunkban, hanem
valamelyik pokolban. A kevésbé súlyos bűnök elkövetői állatként születtek újjá,
míg a legkisebb vétkekért az volt a büntetés, hogy az elhunyt bekerült az éhes
szellemek birodalmába. Olyan halottak kerültek ide, akik életük során nem tudtak
ellenállni a vágyaiknak, a mohóságnak vagy a haragnak.
A családok nem csupán saját halottaiknak mutatnak be áldozatot. Gondoskodnak
a nyughatatlan vándorló vagy céltalanul támolygó szellemekről is. Az áldozatokkal
őket is jókedvre derítik, és megakadályozzák, hogy bajt hozzanak a házra.
A hívő kínaiak mindig is gondosan megválogatták, hogy milyen áldozatokkal
kedveskedjenek az elhunytak szellemeinek. Az áldozatok nagy része jelképes, és
abból a célból égetik el őket, hogy a szellemek világában jobbá és boldogabbá
tegyék az elhunytak mindennapjait. A kínai negyedekben sok olyan kis boltocska
működik, ahol áldozati pénzt lehet vásárolni. Az elégetett papírpénz valódi értékké
válik a szellemek világában. Ma már gyakori, hogy színes kartonpapírból vagy
papírmaséból készült televíziót, de családi házat és luxusautókat is elégetnek az
áldozatok során.
Hasonló ünnepségeket számos délkelet-ázsiai országban tartanak. Szingapúrban,
Malajziában és Hongkongban minden nagyjából ugyanúgy zajlik, mint Kínában. A
halottakról Tajvan szigetén, de Japánban és Vietnámban is megemlékeznek. Itt a
halottak ünnepe az elmúlt század során egybemosódott az anyák napjával. Akinek él
az anyja, az előtte hajt fejet, akinek pedig már elhunyt, az a szellemek világa felé
fordulva köszöni meg mindazt, amit az anyjától kapott.
 A mágusok és a jósok birodalma
„Emlékezz a múltra, és tudni fogod a jövőt!”
– Kínai közmondás –
A mai kínaiak ősei a kőkorszakban a természeti erőket tisztelték. Közösségeik
bölcs emberei, a sámánok beszélni tudtak a Nappal, a Holddal, a Földdel, az Éggel,
és hasonlóan a világ más részeihez, az állatok szellemeivel. Eltérően azonban más
civilizációktól, ezek a hagyományok nem tűntek el, hanem számos átalakuláson
keresztülmenve mind a mai napig elevenen élnek. Egy átlagos kínai persze nem
imádkozik az összes istenséghez. Van, aki elsősorban buddhista, míg mások a tao
útját járják vagy éppen keresztények. Ez azonban nem akadályozza meg őket abban,
hogy fejet hajtsanak a különféle természetfeletti lények, a helyi istenségek vagy
éppen az ősök szellemei előtt.
A nyugati megfigyelőknek évszázadok óta az volt a véleményük, hogy Kína
elmaradott, babonás ország. Látva a Középső Birodalom hétköznapjait a 19., de
még a 20. századi európai utazók, kereskedők is úgy érezték, mintha csak
visszakerültek volna a sötét középkorba. A fejlett technikára és monoteista
egyházakra támaszkodó nyugatiak szemében nem véletlenül tűnt felfoghatatlan,
múltba tekintő kövületnek Kína. Azt csak kevesen ismerték fel, hogy ez a civilizáció
immár 5000 éve létezik. Olyan idegen hódítók tucatjait verte vissza, vagy
olvasztotta magába, amelyek nagy részéről a nyugat még csak nem is hallott. Kínát
nem utolsósorban az ősi hagyományok, szokások tették legyőzhetetlenné, és sokszor
az egész világ leggazdagabb, legcivilizáltabb országává.
A Középső Birodalom ma ismert spirituális hagyományai több mint négyezer
évvel ezelőtt kezdtek el kialakulni az ősi népi vallásból. Nagy hatással volt rájuk a
mágikus taoizmus, majd később a buddhizmus is. Kína legősibb vallását gyakran a
taoizmus egyik változatának tartották. Ennek az lehetett az oka, hogy az évezredek
során a taoizmus többször is megpróbálta magába olvasztani az erős helyi
hagyományokat. Egyes feltevések szerint éppenséggel a dolog ellenkezője az igaz.
Valójában a taoizmus az ősi kínai hagyományok egyik irányzata. Ez a magyarázat
arra, hogy a kettőt nem ritkán egymás pontos megfelelőjének tartják. A mai Kína
lakosságának nagyjából egyötöde-egynegyede taoista.
Az évezredek során számtalan mennyei hatalmasság és halhatatlan hős került be a
kínai panteonba. A gigantikus országban ma egymás mellett élnek három nagy
vallás: a buddhizmus, a taoizmus és az ősi népi hit, a sén-jau hívei. Ráadásul a
három vallással párhuzamosan, azokat erősen befolyásolva létezik a konfuciánus
hagyományok szigorú rendje. Érdekes, hogy Kínában nem alakult ki olyan egyházi
rendszer, mint Európában. A nagy vallások mintha csak elfogadtak volna egyfajta
munkamegosztást, pedig a taoisták mágiája látszólag éles ellentétben áll a hűvös,
gondosan szabályozott és szigorú konfuciusi világnézettel.
Kínában azonban ezek gond nélkül élnek egymás mellett, és az évszázadok során
mind a két irányzat hozzájárult a birodalom fennmaradásához. A rendkívül árnyalt
vallási rendszer átjárta az emberek mindennapi életét. Ugyanúgy hatással volt az
állam működésére, mint az alattvalók magánéletére. Szabályozta az erkölcsöket és
befolyásolta a szokások kialakulását. A kínaiak minden különösebb gond nélkül
odaadóan tisztelhettek olyan elvont fogalmakat, mint az Ég és a Föld, a jin és a jang,
de az istenné vált halandókat, vallásalapítókat, például Buddhát vagy Lao-cét,
továbbá a számtalan helyi istenséget és a mennyei szférákba felemelkedő uralkodót
és hőst is.
A szemkápráztató hagyományok elképzelhetetlenek lennének a különféle
szertartások, templomok, szent helyek és az ősök, valamint a múlt hőseinek
tiszteletére alapított, titokban vagy nyíltan működő társaságok nélkül. A
nagyvárosokban ugyanúgy megtaláljuk a helyi istenségek és istenasszonyok
szentélyeit, mint a kis falvakban. A régi idők hősei is bekerülhettek a szentek, majd
az istenségek sorába. Őket ugyanúgy tisztelik, mint a nagyobb vallások istenségeit.
A három legjelentősebb kínai vallás szent helyei nagyban eltérnek egymástól. A
hagyományos ősi templomokat miaónak vagy cínek hívják. Ezt ugyanúgy
fordíthatjuk templomnak, mint az ősök csarnokának. Ezek a templomok abban is
eltérnek a taoista és a buddhista szent helyektől, hogy nem papok vagy szerzetesek
működtetik őket. A rendkívül gazdagon díszített, színpompás sén szent helyeket
többnyire maguk a hívők irányítják. A díszítésük során felhasznált színek
különböznek a taoista templomok fekete és fehér színeitől. A buddhista szent
helyeket pedig elsősorban piros és sárga színnel díszítik fel.
A kívülálló számára nem egyszerű dolog felfogni, hogy miben is hisznek a
kínaiak. Isteneik, égi hatalmasságaik egy része mintha külföldről került volna be az
országba. Zavarba ejtő a különféle istenségek sokasága, és az is feltűnhet, hogy
egyes égi hatalmakat más néven tisztelnek a különféle tartományokban. Egy dolog
azonban minden más vallástól vagy világképtől megkülönbözteti a kínai túlvilágot.
Ott ugyanis mindennek és mindenkinek megvan a maga helye.
Nincs ellentét a pokol és az Ég között. Az ördögnek megfelelő lények nem
gonoszak, hanem kötelességtudóan elvégzik a rájuk kirótt feladatokat. Ebben a
bonyolult és rendkívül finoman kidolgozott rendszerben kellő szerepet kapnak a már
szinte mindenható istenségek, a halhatatlanok, a szellemek, a démonok, a hatalmas
sárkányok, a különféle természetfeletti lények, az ősök szellemei, de a varázslók, a
papok és a szerzetesek is.
A különféle természetfölötti lényeket Kínában többnyire a sén vagy a shen szóval
jelölik. Ez jelenthet valamilyen istenséget, de lelket is. Csupán a gonosz démonokat
nem sorolják közéjük. A kifejezést filozófiai értelemben is használják. A sén
jelentheti a minden élőlényben jelen levő életerőt, vitalitást. Olyan, mintha egyfajta
átfogó világszellem volna. A középkor kínai tudósai igyekeztek eltávolodni az
egyszerű emberek babonáitól, hitvilágától. A tudósok a sént elsősorban életerőnek
tekintették. Szimbólumként egy vörös madár formájában ábrázolták. Úgy
gondolták, hogy az ember életereje a szívében összpontosul. Az őselemek közül az
életerőt a tűzzel hozták kapcsolatba.
SÁMÁNOK ÉS MÁGUSOK
A ma is ismert kínai hagyományok nagyjából a Kr. e. 12. században kezdtek
testet ölteni. A mítoszokat és a legendákat az egymást követő nemzedékek
szájhagyomány útján adták tovább. Kétszáz évvel időszámításunk kezdete előtt
azonban már írásos feljegyzés készült a legtöbb hagyományról. A legendák egy
része jellegzetesen kínai, míg másik részük összhangban áll más kultúrák
mitológiájával. Ezek közé tartozik a vízözön legendája is, amelyet a kínaiak is jól
ismernek.
A Sang-Jin (Kr. e. 16 – 11. század), majd a Csou korszakban (Kr. e. 11. sz. – Kr.
e. 771.), még erősen tartották magukat a legősibb mágikus elképzelések. Ekkor még
nem alakultak ki a később jelentős egyházak, így az emberek és a spirituális világ
között elsősorban a sámánok közvetítettek. Módszereik kezdetben nem sokban
különböztek a természeti népek varázslóinak eljárásaitól. Rituális tánc, dobolás és
imádkozás révén kerültek kapcsolatba a túlvilági erőkkel. A sámánok fontossága
akkor sem csökkent le, amikor a lakosság nagy része már földművelésből élt. Ekkor
már nem a vadászszerencséért, hanem a bő termésért kellett közbenjárniuk az
egekben.
 A sámánok rendkívül erős kapcsolatot alakítottak ki az anyaistenséggel. A
kezdeti időszakban szinte csak lányok és asszonyok lehettek sámánok. Egyre inkább
olyan szerepet játszottak, mintha a Földanya papnői lettek volna. Legfontosabb
feladataik közé a gyógyítás és az eső biztosítása tartozott. Környezetük gyakran
durván megtorolta, ha ez utóbbiban csődöt mondott a bölcs asszony. Aszály idején a
sámánt meztelenül kitették a szántóföldekre. Abban az esetben, ha szenvedése nem
hatotta meg az egeket, akkor a faluközösség akár fel is áldozhatta az asszonyt. Más
sámánok önként feküdtek fel a máglyára. A Csou dinasztia idején azonban már nem
csupán nők szolgálták a Földanyát. Hamarosan elvált egymástól a sámánok két nagy
közössége. A nők továbbra is az esőért feleltek, míg a férfiakra maradt a gyógyítás,
a betegségek és az ártó szellemek elijesztése.
Az égi hatalmakkal kapcsolatot tartó személyek fokozatosan bekerültek a
fejedelmek és a helyi királyok udvarába is. Ebben a korszakban azonban már más
bölcsek is szolgálták a nagyurakat. A jövőbelátás képessége hatalmas kincsnek
számított. A fejedelmek igyekeztek megtudni az égi hatalmak döntését, mielőtt
belevágtak volna valamilyen fontos dologba. A jósok a korai dinasztiák
legbefolyásosabb emberei közé tartoztak. Óriási szerepet játszottak a kínai kultúra
megteremtésében. Nekik köszönhető a korai írásrendszerek kifejlesztése.
Megjelenésüket követően néhány emberöltő elmúltával már a helyi birodalmak
legjobban képzett, legmagasabb rangú hivatalnokainak számítottak.
Több mint 3500 évvel ezelőtt a Sang dinasztia papjai a jövőbelátás elismert
mestereinek számítottak. A főpapok egészen különleges módszert fejlesztettek ki a
jövő titkainak a megismerésére. Egy ökör megtisztított lapockájába forró fémrudat
nyomtak. A hőség miatt a csont repedezni kezdett, és a papok ezeket a repedéseket
próbálták meg értelmezni. Az ökör csontján kívül néha teknősbékapáncélt is
használtak. Úgy gondolták, hogy a szertartás során tiszteletreméltó őseik vagy
esetleg a jóindulatú helyi szellemek üzenetét láthatják. A módszer népszerűségét
mutatja, hogy több mint százezer ilyen különleges jóscsontot tártak fel a régészek. A
legfontosabb államügyek esetén a szertartást nem egy pap végezte el, hanem maga
az uralkodó.
Már a legősibb történelmi feljegyzések is arról tanúskodnak, hogy a kínaiak
nagyon fontosnak tartották az égbolt tanulmányozását. Hittek abban, hogy az
égitestek komoly befolyást gyakorolnak az emberek, de a birodalmak életére is. A
Csou dinasztia idején a csillagászat és az asztrológia államilag támogatott
tudománynak számított. A császári udvar csillagászai beleszólhattak a birodalom
legfontosabb ügyeibe is. Az uralkodóház tagjai a legtöbb fontos kérdés meghozatala
előtt megkérdezték asztrológusaik tanácsát.
A bolygóknak és a csillagoknak nem csupán a birodalom művelt vezetői, de az
egyszerű emberek tömegei is igen nagy fontosságot tulajdonítottak. Ebben komoly
szerepet játszott az, hogy a taoista bölcsek maguk is elmélyülten foglalkoztak a
csillagvilág vizsgálatával. Az államgépezet konfuciusi elvek szerint működő
hivatalnokai sem kívántak lemondani az égitestek útmutatásáról. Asztrológiai
rendszerükben nem csupán az egyes bolygóknak jutott fontos szerep, de a különféle
csillagképeknek is. A kínai zodiákus figurái nem esnek egybe a nyugaton ismert
figurákkal, csillagképekkel. Az évszázadokon keresztül gondosan megőrzött
feljegyzéseknek köszönhetően a kínaiak pontosan tudták, hogy mik a szerencsés és
melyek a baljóslatú napok. Ezeket a mezőgazdasági munkák során ugyanúgy
figyelembe vették, mint az esküvők vagy a temetések megtervezésekor, vagy akkor,
ha a birodalom bármelyik alattvalója bele akart vágni egy új vállalkozásba. Nagy
népszerűségnek örvendtek a tömegével gyártott jóskönyvek.
A jósok néha az élet egészen meglepő területeit is pontosan szabályozták. A Kr.
u. 6. század végén készült jóskönyv kitér arra is, hogy mikor szabad és mikor nem
szabad utód nemzésére gondolni. Éjfélkor semmiképpen sem szabad ilyesmivel
foglalkozni, mivel az Ég és a Föld helyzete miatt a majdan megszületendő gyermek
vak, süket, esetleg nyomorék lesz. Szellemileg fogyatékos gyermekre számíthat az,
aki hitveséhez vihar idején közeledik. A mennydörgés ugyanis jól mutatja, hogy
ilyenkor mennyire dühösek az égi hatalmak. A napfogyatkozás vagy a
holdfogyatkozás idején fogant gyermek nem élhet sokáig. Vagy vízbe fullad, vagy
pedig tűzvész áldozatává válik. Ajánlott az önmegtartóztatás a téli és a nyári
napforduló idején is. Az ilyenkor fogant gyermek ugyanis később majd a szülei
vesztét okozza. A taoista jósok munkássága mindig is kiterjedt a mágia területére is,
éppen ezért a bölcseiket fang-si vagyis mágus néven emlegették.
A jósok számtalan módszer segítségével fürkészték a jövő titkait. Ezekről az
Írások könyvében, a Változások
könyvében és a Dalok könyvében is részletesen
olvashatunk. Befolyásuknak köszönhetően már az egyszerű emberek is igénybe
akarták venni a jósok munkáját. A mágia ezen formája a hétköznapi élet szerves
részévé vált és még ma, több mint két évezreddel később is a mindennapok fontos
része. Jósoltak az álmokból, a csillagokból és a különféle természeti jelenségekből.
A jóslásnak hamarosan önállóvá vált az egyik ágazata. A feng-shui meghatározó
„tudomány” lett. Segítségével a kínaiak a természettel és a természetfeletti erőkkel
tökéletesen összhangban tudtak építkezni.
A kínai falvakban még ma is azt gondolják, hogy megláthatja a jövőt az, aki
képes éjfélkor úgy meghámozni egy almát, hogy a gyümölcs héja egyetlen darabban
jöjjön le. A vállalkozás persze nem veszélytelen. Ha ugyanis az alma héja elszakad,
akkor a közeli tükörben nem a jövendő titkai jelennek meg, hanem felbukkan egy
gyakran rosszindulatú kísértet.
Kínában a jóslás több ezer éves múltra tekinthet vissza. Az emberek nagy része
nem babonának, hanem komoly tudománynak tartja. A mai kínai társadalomban
elkeseredett küzdelem folyik a pénzért, a sikerért, a gyarapodásért. A kínaiak
minden eszközt bevetnek azért, hogy többre vigyék, hogy gazdagabbak legyenek,
mint a szüleik. Ebben nagy segítséget jelenthet a jövendőmondás. A jósok hatalmas
forgalomra számíthatnak függetlenül attól, hogy a Kínai Népköztársaság területén
vagy pedig valamelyik tengerentúli kínai közösségben élnek-e. Magában a
népköztársaságban napjainkban annak lehetünk a tanúi, ahogy ez a tudományág
valósággal újjászületik. A II. világháború után a jóslás „ostoba babonaként,
népbutításként” be volt tiltva.
Napjainkban azonban a jövendőmondók szinte korlátozások nélkül működhetnek.
Ugyanúgy igénybe veszik őket az egyszerű földművesek, mint nagyobb döntéseik
meghozatala előtt a bankigazgatók, a gyártulajdonosok vagy éppen a befektetési
tanácsadók. A jósok szava egyaránt fontos a kisemberek és a nagy hatalmú
döntéshozók számára. A jósok tanácsa nélkül a legtöbben nem is tudnák kijelölni az
esküvőjük időpontját. A megfelelő nap kiválasztása ugyanolyan fontos, mint az,
hogy például mikor bocsássák vízre az elkészült, sok száz utas befogadására
alkalmas, vadonatúj luxus óceánjárót.
A jóslás megtalálta a helyét a modern világban is. Az interneten szörfözve
ugyanúgy találkozunk kínai jósokkal, mint amikor végigsétálunk Hongkong,
Sanghaj sötétebb sikátoraiban. Ezek a szakemberek nem zárkóznak el attól, hogy az
európai érdeklődő előtt is feltárják a jövő titkait, ám ügyfeleik nagy része kínai
honfitársaik közül kerül ki. Néhányan számítógépet is használnak, míg mások
inkább a hagyományos módszerek hívei. Európai kollégáikhoz hasonlóan fontos
következtetéseket vonnak le a tanácsukat kereső nevéből és a születésének pontos
időpontjából. Figyelembe vehetik ügyfelük tenyerét, de az arcának sajátosságait is.
Gyakran elemzik az érdeklődő nevét. Némelyik jós pénzérmék vagy csontdarabkák
használatára specializálódott. A taoista jövendőmondók lakkozott bambuszdarabkák
segítségével adnak felvilágosítást a jövő titkairól. Ezeket a fadarabkákat
beszámozták. Az érdeklődőnek ki kell választania közülük egyet vagy többet. A
rajta lévő számok alapján a jós egy előre elkészített listáról felolvassa a megfelelő
üzenetet. Több szám kiválasztása esetén segít ügyfelének értelmezni a gyakran
zavarba ejtő üzenetet.
Létezik azonban a kínai jövendőmondásnak egy olyan különleges változata,
amelyikhez hasonlót nem ismernek a nyugati társadalmak. Ez nem más, mint
amikor a Ji csing segítségével jósolják meg valaki sorsát.
Bár Kínában az elmúlt hatvan évben a hatóság elszántan üldözte a népi
babonákat, mégis határozottan tartotta magát az a szóbeszéd, amelyik szerint Mao
Ce-tung ugyanúgy kikérte a jósok tanácsát, mint számos vezető nyugati politikus.
 Kínai titkos társaságok
„Nem számít többé az apám, nem számít többé az anyám. Nem számít
semmi, ami régen fontos volt. Haljak szörnyű kínhalált, ha elárulom a
testvériséget!”
– Újonnan beavatott tag esküjének részlete –
A kínaiak élete elképzelhetetlen volna a színpompás hagyományok nélkül.
Szokásaik és szertartásaik javát azonban nem osztják meg az idegenekkel. Ilyen
titkokat őriznek a triádok is. A kínai negyedek látványos felvonulásai, a tigristánc
mögött gondosan kidolgozott, csak a beavatottak számára látható szertartások
rejtőznek. A kínaiak a modern nagyvárosokban, a felhőkarcolók árnyékában is
gondosan őrzik hagyományaikat. Nagy részük hisz az istenekben és a démonokban.
Senki sem neveti ki azt, aki már találkozott szellemmel, és a titkos társaságok is a
mindennapi életük részei.
Ezek a szervezetek 2500 esztendő óta újra és újra felbukkannak. Néhány társaság,
különösen a misztikus közösségek tagjaként a beavatott lépésről lépésre
megismerheti a hagyományos kínai mágia, az alkímia, a jövőbe látás titkait.
Magasabb szintre jutva elsajátíthatja a meditációt, a titkos írás- és kézjeleket.
Hosszú évek hűséges szolgálata után néhány kiválasztott képessé válhat a gonosz
szellemek elűzésére, míg mások megtanulhatnak kommunikálni a szellemekkel,
mindenekelőtt a tiszteletre méltó ősökkel, és állítólag arra is képessé váltak, hogy
még a legsúlyosabb betegségeket is meggyógyítsák. Számos titkos társaság ígért
tagjainak egészséget, szerencsét, sebezhetetlenséget, sőt akár halhatatlanságot is.
A napjainkban működő kínai titkos társaságokat öt csoportra lehet bontani. Ezek
a politikai szervezetek, a bűnszövetségek, az önsegélyező védegyletek, a misztikus
társaságok és a hagyományőrző egyesületek. A különféle szervezetek azonban
gyakran egymásba folynak, személyi és szervezeti átfedések is akadnak közöttük.
Egy vezető gengszter lehet például a saját bandája erős embere, miközben elnökségi
tagként befolyása van egy önsegélyező egyletre, és a banda új tagjait a bőkezűen
támogatott hagyományőrző egyesület ifjú harcművészei közül toborozza.
A kínaiak gondosan megkülönböztetik egymástól a titkos társaságokat (hui) és a
vallásos közösségeket, szektákat (csiao). A banda elnevezés megalázó módon arra
utalt, hogy tagjai valójában bűnözők, és nem tiszteletre méltó hazafiak, akik
valamilyen igazságtalanságnak lettek az áldozatai. Éppen ezért még a kínai maffia
legtöbb szervezete is ragaszkodik ahhoz, hogy „családnak” nevezzék őket. A titkos
társaságok múltját és jelenét áttekintve választ kaphatunk arra a kérdésre is, hogyan
lehet valaki egyszerre anyagias és mélységesen spirituális.
Európai fejjel gondolkozva nagyon nehéz megérteni ezeket a titkos társaságokat.
Rendkívül képlékenyek, állandóan átalakulnak, mozgásban vannak. Valódi arcukat
szimbólumok és jelképek mögé rejtik. Ezt nem azért teszik, mert sötét szándék
vezeti őket – kivéve persze a bűnszövetkezeteket és egyes manipuláló politikai
csoportosulásokat – hanem, mert az üldöztetetés hosszú évszázadai során
lételemükké vált a rejtőzködés.
ŐSI VÉRTESTVÉREK
A kínai államhatalom már 2500 évvel ezelőtt is könyörtelen eszközökkel üldözött
mindenkit, aki csak legkisebb mértékben is kivívta a császári udvar, a mandarinok
vagy a hagyományos papság haragját. A legapróbb bűnért is a hóhér bárdja várt az
elítéltre. A kínai lakosság nagy része még ma is a mezőgazdaságból él. A szegény
földművesek nem számíthattak senkire sem. Borzasztó körülmények között éltek,
látástól vakulásig dolgoztak és a vérszívó államapparátus kegyetlenül megadóztatta
őket. A jogfosztottak tömegei számára a titkos társaságok jelentették a kiutat.
Az életveszély, a halálbüntetés réme miatt az új tagokat gondosan megválogatták.
A beavatási szertartások során olyan súlyos esküket kellett tenniük, amelyek révén
gyakorlatilag társaik vérrokonává, fivérévé váltak. Az államhatalom folyamatosan
üldözte a testvériségeket. Kémeket, besúgókat küldött közéjük, és a leleplezettekre
teljes vagyonelkobzás, halálbüntetés várt. Feleségüket, gyermeküket eladták
rabszolgának, vagy éhező földönfutó lett belőlük. A félelmetes beavatási
szertartások során a társaságok igyekeztek kiszűrni a kémeket. A régi világ emberei
szilárdan hittek az eskü erejében. A szertartásokba beépültek a buddhizmus, a
taoizmus és a lassan államvallássá merevedő konfuciánus hagyományok elemei is.
A legtöbb társaság, különösen a misztikus közösségek pedig jóval többet kínáltak
tagjaiknak annál, amit a korrupt és megbízhatatlan mandarinok nyújtani tudtak
volna. Nem csoda, hogy az ilyen közösségek mind a mai napig ilyen hihetetlenül
népszerűek. A Kínai Népköztársaságban a rendőrség évente átlagosan 2-3000
társaságot számol fel. Ezeket Peking kivétel nélkül illegális szektának vagy
bűnszövetkezetnek tekinti. A társaságok vezetőire hosszú börtönbüntetés vagy a
kényszermunkatábor vár. Külföldön lényegesen jobb a társaságok helyzete. A
nyugati szabadkőművesekre emlékeztető Hung Muhn társaság tagsága meghaladja a
százezer főt is. A főleg Tajvanon és Hongkongban aktív közösség vezetői között
megtalálhatjuk a legbefolyásosabb üzletembereket, tábornokokat, tengernagyokat és
a tajvani titkosszolgálatok tisztjeit is.
A társaságok többnyire a legnagyobb elnyomás idején virágoztak. Minél
könyörtelenebb volt a császárok uralma, minél kegyetlenebb módszerekkel
csikarták ki az adót, annál több paraszt, kereskedő és tisztviselő keresett menedéket
és támogatást a titkos közösségekben. A társaságok elvárták tagjaiktól, hogy
testvérként tekintsenek egymásra, hűségesek és őszinték legyenek. A tagsághoz
elengedhetetlen feltétel volt, hogy a jelölt megbízható kínai hazafi legyen, aki
gyűlöli az idegen, például a mandzsu elnyomókat. A titoktartás törvényét legalább
olyan szigorúan betartották, mint a szicíliai maffia.
Kínában a titkos társaságokat nagyon nehéz megkülönböztetni vagy elkülöníteni
a tisztán vallásos közösségektől, a különféle népi mozgalmaktól vagy éppen a
szektáktól. Az ország hatalmas mérete miatt egy-egy társaságnak ma elképesztően
sok tagja is lehet. Napjainkban a legismertebb ilyen közösség a Falun Gong. Ennek
tagjait ma ugyanúgy üldözik, ahogy a mandzsuk üldözték kétszáz éven át a
megbízhatatlan, ellenséges elemeknek tekintett kínai alattvalóikat.
A külföldiek szemében a kínai parasztok évszázadokon keresztül birkatürelmű,
engedelmes alattvalóknak tűntek. A titkos társaságok vezetésével azonban számos
alkalommal elemi erejű felkelések rázták meg a birodalmat. Hogyan egyeztethető
össze ez a lázongó hajlam az azt megelőző beletörődő időszakokkal? A magyarázat
abban az ősi kínai hagyományban rejlik, mely szerint a császár személye összekötő
kapocs az istenek és a halandók világa között. Amíg az uralkodó becsületes,
erényes, tisztességes és betartja az égi törvényeket, addig az istenek békével,
jóléttel, gazdag terméssel jutalmazzák a birodalmat. Az idegen hódítók portyái, az
éhínség, az áradás viszont annak a biztos jele, hogy az uralkodó „elveszítette az Ég
mandátumát”, és méltatlanná vált a trónjára. A kínaiaknak ilyenkor erkölcsi
kötelességük, hogy fellázadjanak ellene. Ez az ősi hagyomány vezette a legelső
ismert titkos társaságot, a „vörös szemöldököket” is. Hozzájuk sokban hasonlított a
Kr. u. 2. században színre lépő „sárga turbánok” mozgalma is. A császári hatalom
ellen küzdve a lázadók egy részéből közönséges rablóbanda lett, ám vezetőik közül
hárman: Kvan Ju, Liu Pei és Csang Fei bekerült a kínai hősök panteonjába. A három
hőst ma is tisztelik a titkos társaságok.
1644-ben ismét „külföldi barbárok”, a mandzsuk igázták le Kínát. Válaszul a
társaságok nagy része elfogadta a Fehér Lótusz Közösség, majd a Hung Liga
célkitűzését, és a Csing dinasztia megdöntésére törekedett.
Jung Cseng császár idején sorsdöntő eseményre került sor. Az uralkodó serege
lecsapott a nagyhírű spirituális központnak számító Saolin kolostorra. A lángoló
romok közül csupán öt szerzetes menekült meg. A rendkívül elszánt, edzett és
bosszúszomjas túlélők öt titkos páholyt alapítottak. Ezek eljutottak a birodalom
minden szegletébe és kapcsolatba léptek az ott már létező titkos társaságokkal.
A Csing dinasztia (1644–1911) elleni küzdelem során az egykori szerzetesek
mozgalma nem törődött azzal, hogy kivel lép szövetségre. Ha valaki kínai
hazafiként szembefordul a mandzsukkal, akkor nem számít, hogy az illető esetleg
kalóz, bandita vagy útonálló. Mindezek következtében megváltoztak a
bűnszövetkezetek, a rablóbandák. Tagjaik egy hazafias, spirituális mozgalom
részének tekintették magukat. Átvették az ősi társaságok beavatási szokásait,
jelképrendszerét, és ezek segítségével rengeteg új tagot toboroztak. A Csingek elleni
harcra hivatkozva megszületett a félelmetes kínai maffia, és mindenhova beépültek
a gyakran triádoknak nevezett bűnbandák. Amikor 1911-ben összeomlott a mandzsu
császárság, kezdetét vehette a triádok mind a mai napig tartó aranykora.
AZ OKKULT TÁRSASÁGOK
Az időszámításunk kezdete előtt létrejövő titkos társaságok nagyon erősen
kötődtek az archaikus kínai hagyományokhoz. Létrejöttükkor szoros kapcsolatban
álltak a helyi közösségekkel, a nagycsaládokkal, nemzetségekkel és a szűkebb
környék kultuszaival. Kezdetben mindenekelőtt a taoista hagyományok
befolyásolták a szertartásokat. A buddhizmus elterjedésével azonban az új vallás is
egyre nagyobb szerepet kapott. Kína császárai időnként a buddhizmust és a
taoizmust is üldözték. Ezekben a véres korszakokban a két vallás követői a titkos
társaságokban találtak menedékre. Szokásaik, hitviláguk és szertartásaik gyorsan
beépültek a társaságok mindennapi életébe. A két vallás iránt toleránsabb császárok
idején azután a hitüket szabadon gyakorolható hívők, de a papok és a szerzetesek
sem feledkeztek meg segítőtársaikról. Számos kolostor vált a titkos társaságok
fellegvárává.
A spirituális titkos társaságok megőrizték a sámánok és a kínai alkimisták tudását.
Lao Ce követői tisztelték az ősöket, és ez tökéletesen illeszkedett a konfuciusi
tanítások egy részéhez. A társaságok általánosan elfogadott értékekre
támaszkodhattak. Működésük során nagy segítséget jelentett, hogy a kínaiak
számára fontos volt a család, a nemzetség, a faluközösség és hagyományosan
tisztelték a szülőket és az ősöket.
A spirituális vagy okkult társaságok élén is egy kiemelt vezető, a San Csu áll. Ő
hozza meg a legfontosabb döntéseke és a közösség irányításában számíthat
helyettese, a Fu San Csu segítségére. Mivel a közösségek egyetlen nagy családnak,
kiterjedt rokonságnak tekintik magukat, ezért vezetőjüket „legidősebb bátyánknak”,
helyettesét pedig „második legidősebb bátyánknak” nevezik. A szertartásokat a
Tömjén-mester és a Sin Fung, vagyis az Elöljáró irányítja. A Tömjén-mester vezeti
az új tagok beavatását és a későbbiekben a magasabb fokozatok elnyerését, míg a
Sin Fung felelős az új tagok toborzásáért.
A misztikus társaságok tagjai azon túl, hogy a nyugat szabadkőműveseihez
hasonlóan igyekeznek segíteni egymás boldogulását a hétköznapok világában, a
szellemi felemelkedés és megvilágosodás útjára kívánják vezetni tagjaikat. Nagyon
magas követelményeket támasztanak a közösség tagjaival szemben. Végső célként a
megvilágosodás vagy a halhatatlanság elérésének célja lebeg előttük. Mindezt
gondosan kidolgozott életvezetési előírásokkal, légzőgyakorlatokkal,
testgyakorlással kívánják elérni.
Számos társaság tiltja az alkohol fogyasztását és a kábítószerezést. Taoista
hagyomány, hogy tagjai gyónnak vezetőjüknek, aki feloldozhatja őket bűneik alól.
Akadnak olyan közösségek is, amelyek legfőbb célja, hogy tagjaik érdemeket
felhalmozva kikerüljenek az újjászületés körforgásából, míg mások olyan
ígéretekkel csábítják magukhoz az új tagokat, hogy azok a kínai alkímia módszerei
és titkos mozdulatsorok segítségével arannyá változtathatják a csontjukat és jádévé a
bőrüket.
Sokak számára a halhatatlanság elérése a legfőbb célkitűzés. A nagy cél elérése
érdekében szüntelenül edzik lelküket és testüket. Fenyőmagvakat, tűlevelet és
fenyőgyantát esznek, mert úgy gondolják, hogy ezek révén sokáig fognak élni.
Ugyanakkor lemondanak a gabonafélékről, mert egy taoista hagyomány szerint ezek
fogyasztása a szív, az agy, és a gyomor halálos démonjait táplálja.
A misztikus társaságok egy része segítő kezet nyújt a szellemvilággal
összetűzésbe került egyszerű emberek irányába. Vezető tagjaik hajlandóak
szembeszállni a gonosz szellemekkel, amelyek pokollá teszik egy-egy kínai család
otthoni nyugalmát. Az ilyen démonűzések több ezer éves hagyományokra
vezethetők vissza. A társaságok azokat a módszereket alkalmazzák, amelyeket
egykor a vándorló szerzetesek is használtak, amikor a segítségüket kérte egy-egy
klán vagy nemzetség. A legtöbb módszer lényege az, hogy erőteljes jang erőket
alkalmazva uralmuk alá vonják a szellemek ártó jin energiáját, és a világegyetem
harmóniáját helyreállítva békét teremtenek.
A közösségek gondosan odafigyelnek tagjaikra, túl azon, hogy igyekeznek
elősegíteni a többiek meggazdagodását és karrierjét, nem tévesztik szem elől az
egészséges életmód és a harmonikus életvezetés fontosságát sem. A tagok
rokonsága között is gyakran jövedelmező üzleti kapcsolat alakul ki. A rokonok nagy
része azonban a szigorú titoktartás miatt még csak nem is sejti, valójában minek
köszöntheti a váratlanul rámosolygó jó szerencsét, például azt, hogy előléptették,
felvették egy neves egyetemre, vagy hogy magas fizetéssel járó munkához jutott.
A hétköznapi élet problémái nem ismeretlenek a társaságok számára se. A
dohányzás, az alkohol, a kábítószer-fogyasztás a hagyományos nagycsaládok
szétesése, a nagyvárosi stressz vagy korrupció számukra is nagy gondot jelent. Ezek
ellen a közösség erejével lépnek fel. Érdekes, ahogy az iszákosságot gyógyítják. Az
elöljárók megértetik a rossz útra tévedt taggal, mennyire helytelen a mértéktelen
alkoholfogyasztás. Ő megbánja tettét, és erről három példányban kézírásos
feljegyzést készítenek. Az elsőt eltemetik a föld alá, így elnyerik a Föld
támogatását. A másodikat felviszik egy magas hegy csúcsára, így annak már az Ég
is tanúja. A harmadikat elsüllyesztik a vizek mélyére. A bűnbánónak így már nem
marad más lehetősége, mint hogy valóban hátat fordítson az alkohol démonának,
hiszen különben megsértené a világegyetem legnagyobb erőit.
A kínaiak életében óriási jelentősége van a számok misztikájának. Gondosan
ügyelnek arra, hogy fontosabb döntéseiket mindig a szerencsét hordozó, kedvező
kimenetelt ígérő számokra hozzák meg. A titkos társaságok és mindenekelőtt a
triádok vezetőit mágikus számokhoz kötik. A 4-es szám szinte mindegyik titkos
kódban szerepel. A hagyományos kínai számmisztika szerint a 4 ugyanis a teljes
világot jelképezi. Ezzel a számmal azt jelzik, hogy a titkos társaság valamennyi
tagja ugyanannak a testvériségnek a tagja.
A társaságok életében vezető szerep jut a 415-ös és a 432-es számú tisztviselőnek
is. A 415 számjegyeinek összege 10, ami a világi tökéletességet jelképezi.
Munkájában a 432-es tiszt segíti. Az ő számjegyeinek összege 9 és ez a túlvilági
tökéletességnek a szimbóluma. Ők ketten együtt összhangban tartják jin és jang, az
Ég és Föld erőit, és ezzel biztosítják a társaság zavartalan működését.
A kínai negyedek sikátoraiban félelmetes ragadozónak számítanak a triádok
verőlegényei, a 49-esek. A bandatagok számjegyét összeszorozva 36-ot kapunk. A
titkos társaságok tagjai beavatásukkor pontosan ennyi esküt tesznek le.
SZERTARTÁSOK A SÖTÉTBEN ÉS A FÉNYBEN
Kezdetben a három nagy vallás egyedi keverékéből csak lassan alakultak ki a
társaságok szokásai. A titkos találkozókra többnyire az éjszaka sötétjében került sor.
Ha a szertartásokat nem a közösség szentélyében tartották, akkor a beavatottak távol
a településektől és a császári rendőrségtől, valamilyen zord hegyoldalon találkoztak.
A társaságok tagjai bizonyítványt kaptak a tagságukról.  Ezt többnyire selyemre
nyomtatták és lepecsételték. A bűnszövetkezetek között mind a mai napig él ez a
hagyomány. A hongkongi triádok gyakran tartják beavatási szertartásaikat a sziget
viszonylag nehezen megközelíthető hegyei között, távol a felhőkarcolóktól, az
emberektől nyüzsgő lakótelepektől. A városban ugyanakkor a Man Mo templom a
titkos társaságok egyik fontos szent helye.
A legtöbb titkos társaságba rendkívül sokáig tartó, gondosan megtervezett és
igencsak félelmetes szertartás során nyert belépést a kiválasztott. A klasszikus
beavatás tizennyolc szimbolikus lépésből áll. Ezek során füstölőket gyújtanak, sárga
köpenyt borítanak a jelölt vállára, akinek át kell kelnie az Eget és a Földet jelképező
gyűrűn, „a pokoli tűz árkán” és a megvilágosodás felé vezető hídon. Az oltár előtt
áldozatot kell bemutatnia a védelmező istenségeknek és a tiszteletre méltó ősöknek.
Ez az áldozatbemutatás önmagában is nyolc lépésből áll. A jelölt arcának tisztára
mosása jelzi a megtisztulását. Instruktora valószínűleg már korábban felkészítette a
titkos kézmozdulatok elsajátítására, ezért azokat most azonnal képes utánozni.
A Hung társaság beavatási szertartásán ott van a közösség három legfontosabb
vezetője. Vezetőjüket Atyának, két segítőjét Hiong Tinek vagyis legidősebb
bátyáinknak nevezik. Eskütétel közben a beavatásra váró letérdel egy istenszobor
elé. A két Hiong Ti mellé térdel és két oldalról egy-egy borotvaéles pengéjű kardot
érint a nyakához. A kardok pengéje jelképesen háromszöget formál a jelölt körül.
A harminchat fajta esküből álló szertartás legfontosabb pillanata az, amikor a
jelölt megígéri, hogy mostantól kezdve már nem számít a családja, az apja, az anyja,
sem a fivérei, sem a nővérei, sem a felesége, sem a gyermeke. Bárhova is vezesse a
társaság, engedelmesen járja majd az útját. Nem retten meg az üldözéstől és ettől a
pillanattól kezdve a közösség ellenségei az ő ellenségei is. A Hung szertartás során a
jelölt ekkor sebet ejt a kezén és vérét egy alkohollal teli edénybe csorgatja. Az Atya
és a két Hiong Ti szintén sebet ejt a kezén és vérüket elkeverik az itallal. Az edény
tartalmát ezután az utolsó cseppig kiisszák. A jelölt ekkor az egyik karddal levágja
egy csirke fejét. Ezzel jelzi, hogy elfogadja akár a fővesztést is, ha valamilyen oknál
fogva megszegné szent esküjét.
A második világháború előtt a beavatási szertartás ennél lényegesen összetettebb
és hosszabb volt. A százharminc lépésből álló ceremónia fontos részét jelentette a
társaság vezetőinek imája, majd a közös imádkozás. A szertartás elején a jelenlevők
bemutatták hagyományos, titkos táncukat. A Tömjén-mester vagy a Füstölők
mestere elmondott egy hosszú, adott esetben több száz versszakból álló költeményt.
A vers szinte valamennyi titkos társaságban ugyanazt a hitvallást fejezte ki. Meg
kell dönteni a Csing dinasztia uralmát és újra trónjára kell ültetni a birodalom jogos
urait, a Ming dinasztiát. A jelenlevők feltekerik a nadrágjuk szárát, a bal lábon
kívülre, ami a Csingek megbuktatását jelképezi. A jobb lábukon belülre, ami a Ming
uralom helyreállítását szimbolizálta.
A mandzsu uralom idején egy ilyen nadrág viselőjét halálbüntetés fenyegette.
Világszerte jóval több titkos kínai társaság működik, mint szabadkőműves páholy.
A rengeteg eltérő hátterű és célkitűzésű társaság egymástól teljesen függetlenül
létezik, ezért szertartásaik székhelyének, központjaiknak kialakítását nem
szabályozzák olyan szigorú, általánosan elfogadott előírások, mint a nyugati
szabadkőművesekét. Vannak ugyan közös elemeik, de minden titkos társaság
központja, szentélye egyedi.
Ha a legfontosabb közös vonásokat akarjuk számba venni, akkor a legfeltűnőbb a
piros és a sárga szín használata. A taoista papokhoz hasonlóan számos társaság
elöljárói viselnek vörös színű díszruhát. Ez a szín a jószerencse jelképe. A taoista
hagyományokat követő közösségek szentélyében fekete színű, míg a
buddhizmushoz közelállók központjaiban piros színű oszlopokat láthatunk.
A központi helységből, ami lehet akár egy udvar is, apróbb szobák vagy kamrák
nyílnak. Ezeket különféle istenségeknek, az ősök szellemének vagy a kínai
történelem legendás szellemeinek szentelik. Kínában számos olyan híres történelmi
személyiség akad, aki bátorsága, kötelességtudása vagy éppen hazaszeretete és
önfeláldozása révén bekerült az istenségek közé.
A falakat hagyományos kínai jelekkel, míg másutt titkosírással készült
feliratokkal díszítik. Ezek lehetnek jelmondatok, ősi bölcsességek, vagy éppen
aktuális felhívások is. A korai időszakban a legtöbb társaság az írástudatlan
földművesek közül toborozta tagjait. Vezetőik nagy része a hivatalnoki vizsgák
során elbukott diákokból került ki. Ekkoriban kevesebb feliratot használtak és a
termet sokkal több festmény díszítette, amelyek üzenetét az írástudatlan
földművesek is azonnal felfogták.
Az ősök szentélye közelében gyakran megtaláljuk a társaság korábbi vezetőjét
ábrázoló festményeket vagy megsárgult fotográfiákat. Az ősök képmása előtt szinte
mindig füstölők égnek. Sok társaság eredetileg egy-egy falu lakosságából toborozta
tagjait. Gyakran előfordul, hogy több száz évvel később, a ma működő társaság
beavatottjai is kivétel nélkül erre a falura vezethetik vissza a származásukat. A
szentélyben tisztelt ősök tehát valóban az ő vér szerinti felmenőik.
A 19. században sok százezer kínai próbált szerencsét külföldön, Amerikában,
Ausztráliában vagy Délkelet-Ázsiában. A titkos társaságok őket is elkísérték.
Megszervezték az életüket, gondoskodtak a nyelv, a szokások és a hagyományok
fennmaradásáról, boltokat és éttermeket nyitottak, megszervezték az esküvőket és a
temetéseket is. A távoli országok titkos társaságai nagyon sokszor egy otthoni
társaság „leányvállalataként” működtek. A kínaiak szemében mágikus kapcsolat
fűzte össze a közös ősöket tisztelő, tengerentúli központokat a szülőfölddel.
A központi csarnok falait állatok képmásával is díszítik. A daru vagy éppen a
majom megint csak a jó szerencsét jelképezi. Ebben a helységben láthatjuk a Három
Halhatatlan képmását vagy szobrát. Ők a taoista hagyományokban nagy szerepet
játszó állatokon, darumadáron, tigrisen és szarvason lovagolnak. A buddhizmus
hatása Guanyin istennő, a könyörületesség istenasszonya képmásán keresztül is
érvényesül. A Sárga Császár is itt trónol a teremben. Társaságában ott lehet még a
Nyolc Halhatatlan, a tanulni vágyóknak szerencsét hozó Ven Cseng, valamint az
isteni rangra emelkedett legendás hősök is. A legfélelmetesebb szobor a háború és a
gyógyítás vörös arcú istenét ábrázolja. A szentély kialakítása sokban hasonlít a kínai
templomokra. Ez nem csoda, hiszen a szertartások során gyakran imádkoznak a
kínai vallások különböző isteneihez. A nagy különbség az, hogy a papok szerepét a
titkos társaságok vezetői töltik be.
A társaságok egy részében közösen táncolnak, és meditációs gyakorlatokat is
végeznek a tagok. Elterjedt a tajcsi valamilyen változata is. Ezek a gyakorlatok
erősebbé és kiegyensúlyozottabbá teszik az egyént, ugyanakkor pedig erősítik a
közösségi érzést.
LÁTHATATLANOK, DE MEGKERÜLHETETLENEK
 A kínai bűnszövetkezetek legalább kétezer éves múltra tekinthetnek vissza.
Sorsuk néha összefonódott a hazafias titkos társaságokkal, máskor viszont tőlük
függetlenül vagy éppen a többiek ellenére működtek. A triádok áldozatai még ma is
elsősorban kínaiak. Könyörtelenségük miatt csak nagyon kevesen mernek
szembeszállni velük. A kínai bűnszövetkezetek Európában is gyorsan megvetették a
lábukat. A 14K, a Tai Huan Csai, a Hong Men vagy a Lu Jun szervezet már magára
vonta a rendőrség figyelmét is.
Eltérően a karatétól vagy a cselgáncstól, nagyon sok kínai nem sportnak, hanem a
valódi küzdelem eszközének tekinti a különféle harcművészeteket. Kínában
ugyanúgy, mint külföldön, komoly hagyományőrző társaságok alakultak ki a
különféle egyesületek körül. Ezek nem kis része szorosan kapcsolódik valamilyen
titkos társasághoz. Akad közöttük olyan, amelyet a Csing elnyomók ellen lázadó
kínai harcosok alapítottak 2-300 évvel ezelőtt. Utódaik titokban gyakorolva
megőrizték és továbbadták a küzdéstechnikákat, az alkalmazott fegyvereket és a
hazafias hagyományokat. A harcművész szövetségek számos felkelés során
fegyveres erővel támogatták a spirituális közösségek vagy az eretnek szekták
vezetőit. A megtorlások miatt ugyanúgy illegalitásba kényszerültek, mint a
bűnszövetkezetek. A triádok hamar felismerték az ifjú harcművészekben rejlő
lehetőségeket. Pénzük és befolyásuk révén számos társaságot megrontottak. A
nyugati nagyvárosok kínai negyedében sok tradicionális edzőterem valamelyik
bűnszövetkezet irányítása alatt áll és annak utánpótlási bázisául szolgál.
Európa nagyvárosaiban, a mind kiterjedtebb kínai negyedek határán csupán
néhány lépést kell megtennünk ahhoz, hogy úgy érezzük átkerültünk egy
szemkápráztató, magával ragadó, titkokkal teli, különös világba. Nem értjük a
lenyűgöző méretű fekete, sárga és vérvörös feliratokat. Döbbenten bámuljuk a
parányi boltok kirakatait megtöltő ezernyi régiséget, a vázákat, a porcelánt, az
istenek és a szörnyek szobrait, a legyezőket, a papírsárkányokat, a kardokat és az
érthetetlen társasjátékok dobozait. Napnyugta után meggyulladnak a vörös
lámpások, és ekkor már tényleg olyan, mintha a mesék birodalmában járnánk.
Itt rejtőzik a mindenütt jelenlevő, minden kínai életét befolyásoló titkos
társaságok otthona is. A kíváncsiskodó idegen elégedetten távozik a negyedből, és
gyakran még csak nem is sejti, hogy rövid látogatása során alig néhány lépésnyire
járt a különös, néha félelmetes, néha felfoghatatlan titkok hordozóitól.
 Mágia, poklok és istenek
„Minél nagyobb lánggal ég a halotti gyertya, annál nagyobb boldogság vár
a gyertya meggyújtójára.”
– Kínai közmondás –
A kínai falvak népe mind a mai napig hisz a szellemek létezésében. Néhányan
úgy vélik, hogy ma már sokkal több szellem él közöttük, mint régen. Állítólag
Maónak valamilyen módon sikerült elűznie birodalmából a szellemeket, amikor
végre hatalomra jutott. Mao már rég elhunyt, a szellemek pedig mintha visszatértek
volna. Újra rendkívül népszerűek a szemmel verés ellen oltalmat nyújtó amulettek.
A falvak népe úgy gondolja, hogy az ártó szellemeket távol lehet tartani, ha az
ember kellő mennyiségű amulettet visel magán.
Kínában is élnek olyan emberek, akik képesek kapcsolatba lépni a szellemek
világával, vagy meghallják a túlvilág szavát. Őket mingbairennek nevezik. Ezt talán
úgy lehet lefordítani magyarra, hogy „értő emberek”. Az ősök tisztelete miatt az
igazlátókra nagy szükség van. A hívő kínaiak ugyanis gyakran kénytelenek fontos
kérdésekben elhunyt, jóindulatú őseik mennyei közbenjárására támaszkodni.
A kínai hagyományok szerint az ember lelke, hasonlóan az egész világhoz, két
alapvető elemből: jinből és jangból épül fel. Minden emberben legalább kétfajta
lélek lakozik. A jin elem alkotja a kuit, az emberek démoni lelkét. A jang
részecskékből áll össze a sen, vagyis az emberi lélek szellemi része. Amikor valaki
meghal, akkor lelkének kui része visszatér a földbe. Egészen más sors vár azonban a
senre. Ezt a részt a sír vagy pedig a családi szentély őrzi meg. Nagy veszély
fenyegeti azt a családot, amelyik megfeledkezik a halottairól. Az elhanyagolt
szellemnek ilyenkor elhalványul a sen alkotórésze. Csak a démoni kui marad meg.
Ez önálló életre kelve gonosz kísértetként zaklatja a családot vagy a környéken élő
embereket. A kuival ellentétben az ősök szellemei kifejezett jóindulattal tekintenek
a leszármazottaikra. Ha az utódok elvégzik az előírt szertartásokat és tisztelik az
elhunytakat, akkor az ősök odafigyelnek arra, hogy jólét várjon az egész
nemzetségre.
A falvak lakossága általában háromféle szellemet különböztet meg egymástól.
Ezek az elárvult szellemek, a bosszúállók és az éhes szellemek.
Az elárvult szellemek olyan szerencsétlenek, akik nem hagytak utódokat maguk
után, így senki sem mutat be áldozatot a számukra. Az ilyen lények lassan
elhalványulnak és kihunynak. A bosszúálló szellemek erőszakos halállal haltak
meg, vagy egy olyan igazságtalanság vitte őket a sírba, amiért életük során nem
tudtak elégtételt venni. Közöttük különösen sok nő akad. Ezt nem azzal
magyarázták, hogy az asszonyok hajlamosabbak volnának a bosszúállásra, hanem
azzal, hogy a nőkre sokkal több veszély leselkedett. Sok asszony élete során nem
tudott elégtételt venni azokért az igazságtalanságokért és bűnökért, amit a férfiak
követtek el ellenük. Ők abban reménykedhettek, hogy a haláluk után
visszafizethetik a sok szenvedést. Mind a mai napig él az a hagyomány, hogy az
öngyilkosságra készülő nők vörös ruhát öltenek. Úgy vélik, hogy ez a szín majd
segít nekik abban, hogy a túlvilágon elégtételt vehessenek a szenvedésükért.
A kínai falusiak hite szerint a szellemek harmadik csoportját az éhes szellemek
alkotják. Róluk részletesebben olvashattunk az éhes szellemek ünnepéről szóló
fejezetben.
A szellemeket más módon is három csoportra lehet osztani. Egy részük azokon az
áldozatokon élősködik, amelyekkel a halandók kedveskednek az elhunytaknak. Az ő
viselkedésük hasonlít a legjobban a kínai szellemvilág többi lényére. A második
csoportba azok a szellemek tartoznak, akik az elveszett dolgokkal táplálkoznak. Az
ő zsákmányuk lesz mindaz a sok apróság, amelyik eltűnik az emberek világából. A
leggazdagabb szellemlények közül kiemelkednek a kísértetvilág urai. Ezeket a
lényeket igazából már nem is lehetne szellemeknek tekinteni, hiszen némelyikük
olyan erős és hatalmas, mint a kínai mitológia valamelyik kisebb istensége. Ők nem
ismerik az éhséget vagy a szomjúságot.
A halottak számára tartott áldozati szertartások során nemcsak ételt és bort
áldoznak az elhunytaknak, de imádkoznak az üdvösségükért, és vallásos dalokat is
énekelnek nekik. A hívők szerint ezzel javíthatnak az elhunytak túlvilági sorsán. A
halottak tiszteletére két és fél méter magas gyertyákat gyújtanak. Sokan ezt persze
nem teljesen önzetlenül teszik. Egy ismert kínai közmondás szerint az elhunytak
meghálálják a gyertyák fényét.
 A kínai történetek és legendák állandó, visszatérő szereplői a különféle gonosz
szellemek, a rosszindulatú, földöntúli hatalmak. Ezektől azért is nagyon tartottak,
mert egy közönséges halandóból is lehetett ártó, gonosz szellem. Féltek attól, hogy
bosszúálló démon lesz azokból, akiket meggyilkoltak, de az öngyilkosokból és az
olyan rég elhunytakból is, akiknek a hálátlan utódai már nem végzik el az előírt
szertartásokat. Meglepő módon a félelmetes tigrist nem sorolták a gonosz szellemek
közé, ezzel szemben a róka rendkívül gyakran jelenik meg bajkeverő,
szerencsétlenséget hozó, földöntúli lényként.
A démonokba vetett hit teljesen átjárta a kínai hétköznapokat. A Tiltott Város
előkelő urai ugyanúgy védekeztek az ártó szellemek ellen, mint a legszegényebb
földműves. Az évszázadok során rengeteg amulett készült a gonosz hatalmak ellen,
és számos olyan könyvet és feljegyzést ismerünk, amelyekben lejegyezték a
védekezés leghatékonyabb módszereit.
A démonok előszeretettel támadták meg az emberek lakóhelyét és legfontosabb
célpontjuk a nemzetség jövőjét jelképező gyermek volt. A felnőttek számos módon
igyekeztek megvédeni a kicsiket. A fiúgyereket gyakran lányruhába öltöztették, és
nem a saját nevén szólították, hogy megtévesszék a démonokat. Szobáját vagy a ház
bejáratát a démonokat elijesztő tigris vagy kakas képmásával díszítették fel. Aki
megtehette, az az udvar kapuja elé szellemfalat épített. Úgy gondolták, hogy a
kísértetek csak egyenes vonalban képesek haladni, így a kapun belépve
nekiütköztek a jelképes falnak, és nem tudtak tovább menni. Jó módszernek
tartották, hogy sót vagy rizst szórjanak az egyszerűbb szellemek várható útvonalára.
A gonosz teremtmény ugyanis addig nem folytathatja az útját, míg meg nem
számolta az összes sókristályt vagy rizsszemet. Számolás közben nem veszi észre,
hogy már felkelt a nap, és az ártó lények hatalma napközben semmivé foszlik.
Nem minden démont tekintettek gonosznak, hiszen a pokoli lényeknek is fontos
szerep jutott a kínai hagyományokban. Fejedelmüknek egy híres taoista
főméltóságot, Csang Tao-linget tartották. Később csatlakozott hozzá a démonok ura,
Csung Kui is. Csung maga is egy félelmetes szellem volt, éppen ezért talán
meglepő, hogy őt tartották a spirituális birodalom legerősebb démonűzőjének.
A kínai civilizáció egyik nagyon fontos alapköve az ősök tisztelete. Az
elhunytakról már a Csou dinasztia idején is részletesen kidolgozott szertartások
során emlékeztek meg. Ahogy mind jobban rögzítették az ősök tiszteletére tartott
ceremóniák szabályait, úgy kristályosodott ki a lélek fogalma is. Kr.e. 500 táján
elterjedt az a nézet, hogy a halandóknak valójában két lelkük van. A bo a fogantatás
pillanatában jelenik meg a magzatban, míg a hun csupán akkor, amikor az újszülött
közvetlenül a születése után, első alkalommal szívja tele tüdejét a külvilág
levegőjével. A hun feladata az emberi szellem, a bo feladata pedig a test irányítása.
Amikor valaki elhunyt, a hun elhagyta a testét és az égbe emelkedve sén lélekké
változik. A jin és a jang erői közül a hunban testesültek meg a jang energiái, míg a
bóban jutott hely a jin erőinek. Amikor a kínaiak áldozatot mutattak be az ősök
szellemének, akkor a hunt akarták megidézni, és adományaikkal kiengesztelni. Egy
későbbi hagyomány szerint a hun nem az égbe kerül, hanem először az alvilágba.
A pokol jól szabályozott, gondosan karbantartott gépezetként működött. Az
elhunytak szellemét valamelyik helyi isten elvezette a Taisan-hegy lábához. E hegy
istene uralkodik az alvilág kapui fölött. Hasonlóan az óegyiptomi elképzelésekhez
az elhunyt lelkének először meg kellett jelennie a bírái színe előtt. A poklot tíz
tartomány vagy részleg alkotta. A tizedik részlegbe kerültek mindazok, akik
erkölcsös, igaz életet folytattak és semmilyen bűnt sem követtek el. Ez volt az
újjászületés felé visszavezető út előszobája. Hosszabb-rövidebb kínszenvedés után
itt folytatódott a bűnös lelkek útja is, akik a bíráik által kiszabott büntetés letöltése
után megtisztultak a bűneiktől. Az alvilágban eltöltött időt az határozta meg, hogy
mennyire bűnös életet élt az elhunyt. A különféle bűnöknek megvoltak a maguk
kijelölt részlegei. A súlyos bűnök elkövetőit elevenen megnyúzták, kettéfűrészelték,
forró olajban megfőzték vagy kibelezték. A kisebb vétségekért esetleg csak verés
járt, vagy például durva kőzúzalékon kellett térdepelniük. Amikor valaki
megbűnhődött az egyik fajta bűneiért, az illetékes részleg pokoli ura továbbküldte a
következő ügyosztályra.
A kínaiak nagyon jól tudták, hogy mi vár rájuk az alvilágban. Rendkívül
népszerűek voltak az alvilágba látogató szent emberek vagy mágusok beszámolói. A
félelmetes büntetés sokakat arra ösztönzött, hogy már életében bűnbocsánatot
nyerjen. Ennek egyik módja lehetett az erkölcsös élet vagy a jótékonyság, míg
mások inkább esküt tettek arra, hogy életük folyamán többé már nem követnek el
bűnt.
Az alvilági tartományok élén számos hatalmas istenség állt. Közülük a
legfélelmetesebbnek Yanluót tartották, akinek az alakja valószínűleg az indiai
mitológiából került át a kínai hagyományok közé. Yanluó Jama halálisten kínai
megfelelője.
A régi kínaiak a Jáde Császárt tartották a világmindenség urának. Birodalmát
három tartomány alkotja. Ezek az Ég, az emberek világa és a pokol. Az uralkodó
legfőbb kötelessége az, hogy nyomon kövesse a tudatos lények cselekedeteit.
Jutalom vagy büntetés vár a halandókra, a szentekre, a túlvilági lényekre, de az
elhunytakra is. A három tartomány egységes egészet alkot. Mindenkinek megvan a
maga feladata és sorsa, az esetleges újjászületése erősen függ attól, hogy milyen
odaadással végezte el a rá kiszabott kötelességeket. A Jáde Császár a Jáde
Alapelvek Arany Tekercse segítségével értékeli alattvalói teljesítményeit. Amikor
ítéletet hoz, gondosan mérlegeli a tényeket, és gyakran kikéri a bölcsek és a szentek
véleményét.
Az ősi kínai hagyományok legnépszerűbb istenségei közé tartozik például Guan
Yu, Hu Ye, Mazu és a Nyolc Halhatatlan is. Guan Yu a Három királyság regényének
egyik leghíresebb főszereplője. A vörös arcú, szakállas hős nemcsak a háború
istene, de megvédi a rendőröket, a törvény szolgáit és ezen felül szerencsét is hoz.
Meglepő módon ez a harcias istenség egyben a megbocsátás jelképe is. A Nyolc
Halhatatlan valamikor kimagaslóan fontos irodalmár vagy művész volt. Haláluk
után isteni rangra emelkedtek és a kultuszuk mind a mai napig él. Tőlük szinte
mindenben eltér Hu Ye, a tigrisek ura. Tisztelete a legősibb állatkultuszokra
vezethető vissza. Mára félelmetes, de jóindulatú őrszellem lett belőle. Szobrával
vagy képmásával gyakran találkozhatunk a taoista szentélyek bejáratában. A hívők
húst, szellempénzt vagy más értékes dolgot feláldozva arra kérik a tigrisek urát,
hogy védje meg őket, vagy hogy számoljon le az ellenségeikkel.
Mazu leginkább a nyugaton is ismert Földanyára hasonlít. Különösen Kína keleti
és délkeleti tartományaiban népszerű. A tengerészek védelmezőjének is tartják.
Templomait megtaláljuk Vietnámban, Hongkongban és Tajvanon is.
Ahogy a jin kiegészíti a jangot, és a kettő együtt tökéletes egészet alkot, úgy
teremti meg a világ tökéletességét az Ég és a Föld egysége. Az Ég felelt meg a világ
fehér, férfias erőinek, míg a Föld a termékeny, életet adó, női erőket jelképezte. Az
égbolt tisztelete a Csou dinasztia idején vált népszerűvé. Legfőbb mennyei
hatalomként az Ég határozta meg a földi eseményeket. A császárról néha azt
tartották, hogy misztikus módon ő maga az Ég testet öltése, míg más korokban az
Ég gyermekének tartották. Egészen a 20. század elejéig szilárdan tartotta magát az
az elképzelés, hogy a császár csupán azért uralkodhat birodalma népein, mert erre
felhatalmazást, mandátumot kapott az Égtől. A rossz, zsarnoki császár elveszti a
mandátumát, és ilyenkor alattvalói jogosan lázadhatnak fel ellene. Hamarosan a
császári udvar lett az égbolt kultuszának a központja. Pekingben mind a mai napig
megtekinthetjük a 15. században épült Ég templomát. Az egész épület és az azt
övező terasz is kör alaprajzú. A hagyományok szerint ugyanis maga az égbolt is
kerek. Az asztrológusok szerint az Ég birodalma kilenc tartományra vagy rétegre
osztható fel. A császár az év utolsó napján és a téli napforduló idején mutatott be
áldozatot az Ég oltárán.
A korai dinasztiák idején a Földanya imádata Kína egyik legerősebb vallásává
vált. Már a késői kőkorszakban összefonódott a halottak tiszteletével. A Földnek
számos istennőjét ismerték. Egy-egy falunak vagy tartománynak is lehetett saját
védelmező, bő termést biztosító istenasszonya. A helyi hagyományok mellett a
császári udvarban is gondosan ápolták a Föld kultuszát. Még a téli napforduló idején
az Égnek, addig a nyári napforduló során a Földnek mutattak be áldozatokat. A Föld
templomát Pekingben a 16. században építették. Alaprajza négyzet alakú. Ez
megfelelt a világról kialakított kínai elképzeléseknek. A császár az év utolsó napján
az Ég előtt hajolt meg, majd az új esztendőt azzal kezdte, hogy a Földnek mutatott
be áldozatot. A birodalom alattvalói csak akkor kezdhettek mezőgazdasági
munkákba, ha a császár a Föld templomában elvégezte az első szántás szertartását.
A késői dinasztiák idején már egyre több férfi is bekerült a helyi földistenek közé.
Mind gyakrabban ábrázolták őket bölcs öregemberként vagy magas rangú
hivatalnokként. Nekik jutott az a feladat, hogy gondoskodjanak a helybeliek boldog
életéről. Bő termést, gyermekáldást és szerencsét hoztak.
AMULETTEK ÉS A HALHATATLANSÁG KERESÉSE
A kínaiak már az ősi időkben is szilárdan hittek a sorsukat befolyásoló gonosz
erők, ártó szellemek létezésében. Éppen ezért már az ősi iratok is beszámoltak a
gonosz elleni védekezést szolgáló különféle talizmánokról. A nagy kínai vallások
közül a taoizmus foglalkozott behatóan a szellemek és a démonok elleni
küzdelemmel. Csodatévő bölcsei a talizmánkészítés igazi nagymestereinek
számítottak. A szellemek elleni küzdelemnek bőséges irodalma alakult ki. Ezt
később csak még gazdagabbá tették azok az újonnan kialakult buddhista
közösségek, amelyek ugyancsak felvették a küzdelmet az ártó hatalmakkal.
Az amulettek több, jól elkülöníthető csoportját fejlesztették ki. Egy részük
selyemre vagy papírra festett varázsszavak segítségével óvta meg a tulajdonosát.
Népszerűek voltak az őszibarackfából készült ékszerek és tárgyak is. Elfogadott
nézetnek számított az, hogy az ártó szellemek erősen tartanak a bronztükörtől vagy
a tigriskaromtól is. Ezeket elsősorban a gazdag emberek alkalmazták. A
szegényebbek között nagy népszerűségnek örvendett az elégetett régi naptárak
hamuja.
A talizmánok egy része csak a férfiaknak, míg másik csoportja csupán a nőknek
nyújtott segítséget. Készítőik különleges anyagok hozzáadásával próbálták
megnövelni az amulett viselőjének életerejét, várható életkorát. Gyakran
alkalmazták a gyerekek levágott hajának hamuját. Úgy vélték, hogy ezek
segítségével felhasználhatják a gyermekek zabolátlan életerejét.
Érthető módon azok az irányzatok nem bizonyultak különösebben népszerűnek,
amelyek szigorú önfegyelmet és az élvezetekről való lemondást követelték meg a
hosszú életre vágyó emberektől. Sokkal többen reménykedtek abban, hogy
valamilyen elixír segítségével nyerhetik el a halhatatlanságot.
A kínaiak ugyanúgy tartottak az elmúlás gondolatától, mint nyugati kortársaik. A
hagyományos műveltségét évezredeken át gondosan őrző, hatalmas birodalomban
mindig is rengetegen foglalkoztak a halál elkerülésének módszereivel. A
halhatatlanság gondolata ugyanúgy megjelent a vallásos irodalomban, mint az
alkimisták munkáiban, de a népi hagyományok között is. Elképzelhető, hogy a
taoizmus nagy sikerének éppen az volt az egyik titka, hogy a bölcs mágusok
rengeteget foglalkoztak a halhatatlanná válás kérdésével. Ez a gondolat néha
meghatározta az egész birodalom életét is. Az egységes Kínát létrehozó könyörtelen
Csin Si Huangti császár győzedelmei után megrettent az elmúlás rémétől.
Expedíciókat küldött a világ minden részére, hogy megszerezzék számára az örök
élet titkát. Fáradozása nem járt eredménnyel. Háromszáz éven keresztül az
uralkodók szorgalmasan kerestették az örök élet elixírjét rejtő, titokzatos, távoli
helyeket és udvarukban varázslók próbálták meg kidolgozni a halhatatlanság italát.
 Időszámításunk kezdetekor azonban megváltoztak a módszerek. Már nem mágia
vagy varázsitalok segítségével próbálták meg elkerülni a halált, hanem
megkíséreltek elindulni a belső utakon, és felhasználni a minden emberi lényben
meglevő belső energiákat. Ebben megint csak a taoizmusnak jutott igen jelentős
szerep. Egész Kína tudta, hogy sok taoista bölcs akár 7-800 évig is elélt. A hosszú
életük titka a mai jógára és tajcsire emlékeztető, gondosan kidolgozott
gyakorlatokban és a szigorú táplálkozási szabályokban rejlett. A halhatatlanságot,
de legalábbis az elképesztően hosszú életet csak fokozatos, lassú munkával, nagy
erőfeszítések árán lehetett elérni. A bölcs remeték és a vadonban letelepedő szent
emberek példája mutatta, hogy a titok egyik nyitja a magány és a nyugalom. A
bölcsek állítólag egyre jobban elfordultak a hagyományos táplálkozástól. A
legendás „hegyi emberek” lemondtak a szilárd ételekről, harmattal, napfénnyel és
széllel táplálkoztak.
A magányos bölcsek kortársai közül sokan azonban egészen más módszereket
fejlesztettek ki. Volt, aki úgy akart halhatatlanná válni, hogy eljut az erkölcsi
tökéletesség és a lelki harmónia állapotába. Mások szerint az örök élet titka az
emberben ható jin és jang erők tökéletes egyensúlyában rejlett. A taoisták
hagyományosan nagyon sokat foglalkoztak az alkímiával. Kialakult az az iskola is,
amelyik az európai alkímiához hasonlóan a fémek segítségével illetve alkímiai
átalakulások felhasználásával akart segíteni a halandókon.
A kínaiak közel háromezer éven keresztül töretlen lelkesedéssel próbálkoztak a
halhatatlanság elérésével. Ebben az is szerepet játszott, hogy úgy vélték, számos
sikeres példát ismernek. A taoizmus bölcsei szerint a közönséges halandó is
bekerülhet a halhatatlanok, de még az istenségek sorába is. Legelőször a Sárga
Császár emelkedhetett világunkból a halhatatlanok közé. Később Lao-ce is követte.
Örök élet várt a kínai népmesék és legendák rendkívül népszerű hőseire, a Nyolc
Halhatatlanra is. Alakjuk a mitológia központi elemévé vált. Számtalan regényben,
versben, mesében szerepelnek, de gyakran találkozhatunk velük képzőművészeti
alkotásokon is. A halhatatlanná vált emberek száma igen nagy. Találunk közöttük
uralkodókat, hadvezéreket, főnemeseket és bölcs szerzeteseket is. Ami pedig
itthonról nézve kifejezetten meglepő lehet: az ősi Kínában éltek olyan igazságos
hivatalnokok is, akik a becsületességük miatt bekerülhettek az istenségek közé!
 A mindent tudó rókatündér
„A bölcsesség ott kezdődik, amikor megtudod a dolgok valódi nevét.”
– Kínai közmondás –
Kínában, Japánban és Koreában számos mese írja le a rókák különös hatalmát és
a bajkeverő túlvilági lények kalandjait. Nagyon sokan félnek tőlük. A
rókaszellemekről ugyanis nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy jóságos vagy
éppen ellenkezőleg, gonosz teremtmények-e.
Ázsia lakosságának nagy része még napjainkban is a vidéki falvakban és
kisvárosokban él. Ezekről a helyekről vendégmunkások milliói kelnek útra, hogy a
burjánzó nagyvárosokban találjanak megélhetést maguk és a családjuk számára.
Még a félig kész felhőkarcolók árnyékában is igyekeznek az ismerőseik, a
falujukból, a szűkebb környékükből érkező, biztonságot jelentő emberek közelében
megtelepedni. Közösségeik magukkal hozzák a helyi szokásokat, hagyományokat és
mondákat is.
Az egyszerű földművesek mind a mai napig szoros kapcsolatban állnak a
természetfölötti világával. Olyan dolgokban is hisznek, melyeket megmosolyognak,
kinevetnek a neonfényben úszó vagy a szmogtól fuldokló óriásvárosok lakói. A
falusiak szilárdan vallják, hogy a jóindulatú szellemek segítsége nélkül
elképzelhetetlen a boldogulásuk. Éppen ezért vidéken ugyanúgy tisztelik a
földöntúli lényeket, mint új lakóhelyükön. Számtalan istenségnek és különös
lénynek hódolnak. Ezek közül az egyik legismertebb a rókatündér vagy
rókaszellem.
RÓKATÜNDÉR KÍNÁBAN
A huli jingnek nevezett lényekről minden kínai, de Kelet- és Délkelet-Ázsia
legtöbb gyermeke hallott már, és a rókák távolról sem örvendenek általános
rokonszenvnek. A kínaiak már évezredek óta tartanak e különös állattól. Hasonlóan
az európaiakhoz, tisztában vannak a róka ravaszságával, óvatosságával és
ügyességével, ám a szellemek világában félelmetes, gyakran rosszindulatú lénynek
tartják. A róka pusztán az eszére támaszkodva képes legyőzni a félelmetes farkast,
de még az iszonyatos tigrist is, az ázsiai őserdők koronázatlan királyát is.
Ugyanakkor félénk, ijedős lény, aki inkább elmenekül a kopók elől, mintsem hogy
életveszélyes küzdelembe bocsátkozna velük. A nagyvárosokban ma is
előszeretettel használják a huli jing kifejezést. Általában az olyan léha, fiatal nőket
jelölik vele, akik előszeretettel csábítanak el nős férfiakat.
Egyes történetekben könyörtelen szörnyszülöttként, míg másokban elbűvölően
szép asszony alakjában jelenik meg. Magyarul is elolvashatjuk róluk Sen Csi-csi
tanmeséjét, a Zsen, a rókatündért. Tudni lehet, hogy a rókaszellemek rendkívül
okos, gyakran ravasz teremtmények. Fiatalkorukban még nem számítanak túl ügyes
varázslónak, ám idővel az erejük egyre nő. Fiatalon gyakran követnek el csínyeket
az egyszerű emberek ellen. Tréfáik nem rosszindulatúak, de igen gyakran hozzák
kellemetlen helyzetbe a kiszemelt áldozatokat.  Az önző és érzékeny tündérek
minden vélt vagy valós sértést megtorolnak. A saját nemüktől függetlenül férfiként
és nőként is felbukkanhatnak az emberek világában. Még arra is képesek, hogy
magukra öltsék valakinek az alakját, arcvonásait, akár a mit sem sejtő áldozatuk
teljes életét. Elterjedt az a nézet, hogy óvakodni kell a magányosan sétáló nőktől,
mert mindenekelőtt napnyugtakor vagy az éjszaka sötétjében kiderülhet róluk, hogy
valójában rókatündérek.
A Középső Birodalom mágikus hagyományai számos olyan lényt ismernek,
melyek képesek emberi alakot magukra ölteni. Az átalakuláshoz a legkülönfélébb
dolgokra lehet szükségük. Egyes teremtmények az emberi lélegzettel táplálkoznak,
míg mások például a holdfényből nyerik éltető erejüket.
Spirituális hagyományaik szerint a róka ugyanúgy otthon van a halandók
világában, mint az égi szférákban. Nem mindegyik ilyen lény rosszindulatú. Ha úgy
tartja a kedvük, akkor útmutatást nyújtanak, meggyógyítják a betegeket és akár
gazdaggá is tehetik a kérelmezőt. Tisztában vannak a természet titkaival és a
növényekben rejlő gyógyító erővel. Nem mentesek a hiúságtól sem. Akadnak
közöttük olyan bölcsek is, akik hajlandóak segíteni a hozzájuk kellő tisztelettel
közeledő halandókon. A legendák nagy része azonban nem az ilyen bölcsekről,
hanem a képmutató, komisz szellemekről szól. Nem csoda, hogy már az ősi kínaiak
is rettegtek tőlük. Igazi sorscsapásnak számított, ha valaki egy emberi alakot öltött
róka karmai közé került. Ez ellen különféle mágikus amulettekkel próbáltak meg
védekezni.
A rókaszellemeket nem tartják egyértelműen a szellemvilág gyermekeinek. Sok
esetben kiderült róluk, hogy valódi, kézzelfogható testük is van. Ez általában egy
róka teste. Más rókaszellemek viszont mintha tényleg anyagtalanok lennének. Ők
képesek arra, hogy megszállják az embereket. A buddhizmus elterjedésével pedig
mind többen gondolták azt, hogy a legöregebb bölcs rókák nem csupán
természetfeletti képességekre tesznek szert, de eljuthatnak a megvilágosodás
állapotába is. A rókák kultusza a legősibb hagyományok közé tartozik. Tokaji Zsolt
Kínai jelképtára szerint a kialakulása talán összefüggésben állhat azzal, hogy ez az
állat gyakran vert tanyát a legősibb korok fejedelmeinek elhagyatott sírhalmaiban.
Érthető, ha a régi kínaiak azt gondolták, a sírból előbukkanó róka valójában
valamelyik elhunyt szelleme. Esetleg úgy vélték, hogy ott nyílik egy átjáró a világ
különféle síkjai között.
A kínaiak korszakokon keresztül saját magukat mindenkinél feljebbvaló
teremtményeknek tartották, és erősen lenézték a külföldieket. Ebben talán szerepet
játszhatott az a tény is, hogy a róka kínai neve, a hu pontosan úgy hangzik, mint az a
szó, amivel a barbár külföldieket jelölték. Egy szó hangalakját több eltérő írásjellel
is vissza lehetett adni. Ezt kihasználva, ha már a rókáról kellett írniuk, olyan jeleket
használtak, ami elsősorban valami mást jelentett, így nem vonták magukra e
veszélyes lények figyelmét.
A szomszédos Japánban először csupán a 11. században emlékeztek meg a
rókaszellemek létezéséről. A Konjaku Monogatarisu című mesegyűjteményben több
mint ezer kínai, japán és indiai történeteket foglaltak össze. Nozaki Kijosi japán
néprajzkutató szerint valószínű, hogy a szigetország legendái csak részben
származnak a tengerentúlról. Úgy véli, hogy már a 4. században keletkezett mesék
is megemlékeztek ezekről a lényekről. Kezdetben barátságos, jóindulatú
teremtményeknek számítottak. Csupán később, kínai befolyásra terjedt el a nézet,
hogy a rókák rosszindulatú bajkeverők. Az ősi idők Kínájában a legendák és a
népmesék olyan csinos, elbűvölő fiatal nőkről számoltak be, akik gyakran romba
döntötték az óvatlan férfiemberek életét. A leghíresebb rókaszellemnek a lenyűgöző
szépségű Szu Dait tartják. A gyönyörű lány egy híres tábornok házában látta meg a
napvilágot. Az országban ekkor egy kegyetlen zsarnok uralkodott. A Sang dinasztia
uralkodója nem csupán az alattvalóit sanyargatta, de durván megsértette az egyik
istenséget, Nüvát. Ezt a sértést nem tűrhette az istennőt szolgáló szellemek egyike.
A zsarnok legnagyobb balszerencséjére a feldühödött földöntúli lény nem volt más,
mint egy róka. Ráadásul nem is akármilyen, hanem tapasztalt és nagy hatalmú,
bosszúszomjas, kilencfarkú szellem.
A bosszúálló megkereste a gyönyörű Dait. A szép lányt ekkorra már akarata
ellenére hozzá kényszerítették Csou Hszienhez (Zhou Xin), a birodalom kőszívű
urához (Kr. e. 1075 – Kr. e. 1046). A rókaszellem lecsapott az ifjú feleségre.
Megszállta a testét, és kilökte belőle a fiatal nő lelkét. Így testet öltve az ifjú
asszonyból igazi szörnyeteg lett. A fordulatos mese ezek után rengeteg iszonyatos
dologról számol be. Európai fejjel egész nehéz felfogni, hogy a gonosz zsarnok
milyen kifacsart módon nyerte el méltó büntetését. A rókaszellem ugyanis nem
fordult könyörtelen férje ellen. Éppen ellenkezőleg.
A leglelkesebb bűntársa lett.
Ketten együtt iszonyatos kínzásokat találtak ki. Rettenetes szenvedés várt a
birodalom becsületes hivatalnokaira. Az őrjöngő házaspártól még a legnagyobb urak
sem érezhették magukat biztonságban. A szépséges Dai parancsára elevenen égették
el a tisztességes embereket. A rémuralmuk miatt egyre több főúr fordult szembe a
Sang-dinasztiával. Amikor a könyörtelen zsarnok tábornokai is fellázadtak, fegyvert
fogott Csou ura is. Vu-vang király (Kr. e. 1046 – Kr. e. 1043) addig a Sangok
alávetettje volt. Megdöntötték a szörnyű pár rémuralmát. A rókaszellem azonban
ekkor még mindig ott élt Dai testében. Az új uralkodó országa frissen kinevezett
miniszterelnökét, Csiang Ce-ját bízta meg azzal, hogy űzze ki a gonosz szellemet. A
szertartás sikerrel járt. A rókaszellemnek távoznia kellett, ám az elkövetett
kegyetlenségei miatt ő sem kerülhette el a büntetését. Maga Nüva istenség fenyítette
meg a kegyetlen és rosszindulatú égi lényt.
RÓKATÜNDÉR JAPÁNBAN
Japánban a kicune ugyanúgy a népmesék és a legendák visszatérő hőse volt, mint
a kínai megfelelője. A szigetországban sem tartják egyértelműen gonosz lényeknek.
Jó pár olyan történetet ismerünk, amelyekben a rókaszellem hűségesen kitart a
barátja vagy a kedvese mellett.
Az ilyen szellemek japán nevét sokan egy 6. századi legendára vezetik vissza. A
történet főhőse, Ono sokáig epekedve kereste élete párját. A fiatalember ugyanis
nem érte be akármilyen nővel, hanem egy tökéletes szépségre vágyott. Imái
meghallgattatásra találtak. A mocsárban találkozott egy elképesztő szépségű nővel,
akibe azonnal bele is szeretett. Feleségül vette új kedvesét, és egy darabig boldogan
éltek. Amikor azonban megszületett a fiuk, a férfi kedvenc kutyájának is kölyke
született. A kis állat nagyon szerette ifjú gazdáját, de egyre jobban gyűlölte a
gyermek anyját.
A szépséges asszony hiába könyörgött a férjének, hogy öljék meg a kutyát, az
nem volt hajlandó bántani a fia kedvencét. Végül a kutya egy este a ház úrnőjére
támadt. Az emberek döbbenten látták, hogy a nő menekülni kezdett, futás közben
rókává változott, és átvetette magát a kerítésen. A legősibb legendákban a
rókaszellem még nem gonosz szörnyeteg. Ono története sem könnyek közt ért
véget. A férfi a róka után ment, és elmondta neki, hogy még mindig szereti, hiszen a
felesége és a gyermeke anyja. A tündért meghatották ezek a kedves szavak. Attól
kezdve minden este visszaszökött a házba és napkeltéig a férfival maradt.
Klasszikus japán nyelven a kicu-ne kifejezés azt jelenti, hogy „gyere és aludj”. A ki-
cune pedig olyan embert jelöl, aki újra és újra eljön. Lehetséges, hogy a
rókatündérek így kapták a nevüket.
A róka a hosszú élet egyik jelképe. Ahogy öregedett, úgy nőtt a bölcsessége. Az
ifjú rókaszellemnek rendkívül sokat kellett tanulni ahhoz, hogy használni tudja
mágikus képességeit. Először ötven, míg más mesék szerint száz éves korában tud
ember alakot ölteni. A szertartás során nádat, egy széles falevelet vagy emberi
koponyát kellett a fejére helyeznie. Ötven éves korában egy érett asszony alakját
tudta felvenni. Ötszáz évesen már gyönyörű, fiatal lány képében jelenhetett meg.
Amikor pedig betöltötte az ezredik esztendejét, már jól ismerte a természet és a
világ minden titkát. Az ilyen égi rókák még a leghatalmasabb hősöknek is segíteni
tudtak. Képességeik és varázserejük alapján tizenhárom osztályba sorolták őket.
Japánban azt tartották róluk, hogy a legtöbb róka Inarit, a sintó hit egyik jelentős
istenségét szolgálja. A japánok határozottan megkülönböztették egymástól a
jóindulatú és a gonosz rókaszellemeket. Inarit a zenkónak nevezett mennyei rókák
kísérték. Képmásukkal gyakran találkozhatunk a szent helyek kapujában. Tőlük
eltérően a jakónak vagy nogicunénak nevezett teremtmények viszont jó esetben
szertelenek, rossz esetben kifejezetten rosszindulatúak voltak. A ninkóknak pedig
nem is volt testük. E láthatatlan lények létezésére csak akkor lehetett felfigyelni, ha
megszálltak egy közönséges halandót. Az istenség hírvivői igen magas kort érhettek
meg.  Öregedve nem csupán egyre bölcsebbek és hatalmasabbak lettek, de
fokozatosan nőtt a farkaik száma is. A második farkukat százéves korukban
növesztették. A legtöbb mesében öt-, hét- vagy kilencfarkú rókák szerepelnek. A
leghatalmasabb rókaszellemeknek minden esetben kilenc farkuk volt. Kínában ez az
egyik legerősebb mágikus szám. A rókán kívül a hatalmas sárkányok jellemzője. A
legnagyobb bölcseknek már nem vörös a szőrmebundájuk, hanem hófehér vagy
színarany. Mágikus képességeik felértek a legnagyobb varázslókéval. A világ
egyetlen titka sem kerülhette el éles szemüket vagy fülüket.
Az idősebb szellemek már nem vonzó, fiatal nő alakjában, hanem ősz szakállú,
bölcs férfiúként jelentek meg. Némelyikük hatalma már felért egy kisebb
istenségével is. Az egyszerű vidéki emberek éppen ezért áldozatokkal és
ajándékokkal próbálták meg elnyerni rokonszenvüket.
A kínai hagyomány azonban mégiscsak ismerte annak a biztos módját, hogy
környezetünkben megtaláljuk az emberi alakban megjelenő rókaszellemeket.
Bármilyen nagy tudásra is tettek szert az évszázadok múlásával, ezek a bajkeverő
lények nem tudtak teljes mértékben emberi alakot ölteni. Gyakran megmaradt a
farkuk vagy a fülük. Előfordult, hogy hátukat vörös szőrzet borította, de az is, hogy
az emberi test egy róka árnyékát rajzolta ki a földre. Némelyik szellem kerülte a
tükröket, mert abban a valódi képmása látszott. Természetesen az emberek között
élve igyekeztek eltitkolni az ilyen árulkodó testi jegyeket. Az is gyanúra adott okot,
ha egy ismeretlen szépség a Hu családnevet viselte. Ez a szó ugyanis rókát is
jelenthet. Sem róka, sem emberi alakban nem bizonyultak túlságosan
mértéktartónak. Amikor berúgtak, gyakran megfeledkeztek magukról. Ilyenkor
könnyű volt felfedezni, hogy milyen lény lakozik a gyönyörű ifjú hölgy vagy a
bölcs öregúr álarca alatt.
A rókák elsősorban a gyarló és mohó halandókat tudták megtéveszteni és
kihasználni. Csupán a mélyen vallásos emberek élvezhettek némi védelmet. Egy
tiszta szívű hívő ugyanis azonnal átlátott a rókák varázslatán.
Ahogy azt Ono meséje is mutatta, ismerünk olyan történeteket is, amikor a
rókaszellemek nem bizonyultak egyértelműen gonosznak, ám többnyire ezek a
mesék is szomorú véget értek. Gyakori, hogy a rókaszellem gyönyörű, fiatal nőként
hozzáment egy közönséges férfihoz. Egy darabig boldogan éltek együtt, ám amikor
a szellem lelepleződött, kénytelen volt visszaváltozni rókává. Elmenekült, a sorsára
hagyta a férjét és a gyermekeit. Bár nem bántotta őket, de végső soron így is
boldogtalanná tette a családját. Előfordult, hogy egy tündér nem maga ment hozzá a
szerencsétlen férfihoz. Maga után csalta és bemutatta leendő feleségének. Kína déli
területein, de Malájziában is jól ismert volt egy különös lelki betegség. A
depresszióra hasonlító koro áldozatairól azt gondolták, hogy rókaszellem szállta
meg őket. A beteg férfiak impotensé válnak.
A csábító rókaszellemek a szigorú életmódot folytató szerzeteseknek is komoly
fejtörést okoztak. Közismert ténynek számított, hogy a rosszindulatú incselkedők
csinos nők alakját magukra véve megpróbálják megzavarni az imádkozó vagy
elmélkedő fiatal szerzeteseket.
 A bölcs sárkányok titkai
„A sárkány gyermeke maga is sárkány.”
– Kínai közmondás –
A kínai misztikus hagyományok egyik legfontosabb szereplője és leghatalmasabb
szimbóluma a keleti sárkány. Alakja évszázadokon keresztül magát a császárt
jelképezte. A teremtett világban nem létezik a sárkánynál erősebb és
méltóságteljesebb, szinte már isteni hatalmú teremtmény. A Jáde Császár a
sárkányokra bízta a világ vizeit. Ők uralkodnak a folyók, a tavak, a tengerek, de az
esőfelhők fölött is. A Jangce és a Sárga-folyó partján élő kínaiak életben maradása
évezredek óta függött az életet adó víztől. Nem csoda, hogy mind a mai napig
mélységesen tisztelik a sárkányokat. E fenséges teremtmények a legendák szerint
számos alkalommal segítettek az istenségeknek és a hősöknek. A sárkány alakja
rendkívül fontos a kínaiak számára. Saját magukat nem ritkán a sárkány
gyermekeinek nevezik.
A kínai sárkányok gyökeresen eltérnek a gonosz és kapzsi nyugati sárkányoktól,
de sokban hasonlítanak az ősi japán, vietnámi, koreai és bhutáni legendák
főszereplőire. Külsejük ma már nem ismeretlen a nyugati emberek számára sem. A
kínai sárkány leginkább egy hosszú, hullámzó testű kígyóra hasonlít. Hatalmas
szája, erős szarva, sörénye és négy lába van. A jin és a jang világában a sárkány a
teremtő férfierő, a jang jelképe. A kínaiak szemében ugyanúgy szimbolizálja az
erőt, a bölcsességet, mint a szerencsét. Európában az oroszlánhoz hasonlítjuk a bátor
embereket. A kínaiak szerint vakmerő hőseik a sárkányra emlékeztetnek.
Az egyszerű kínaiak szemében a természetfölötti állatok közül a sárkány
számított a legtekintélyesebbnek. Népszerűségét mutatja, hogy képmásával
rendkívül sokszor találkozhatunk. Szigorúan tilos elcsúfítani a sárkányt ábrázoló
rajzokat. Nem csoda, hogy ez a nagy hatalmú és jóindulatú lény bekerült a kínai
asztrológia tizenkét állatöve közé. Kínában rendkívül fontos, hogy éppen milyen
állat éve köszönt be. A sárkány éve különösen szerencsésnek számít. Ősi
megfigyelés, hogy abban az esztendőben jóval több gyerek látja meg a napvilágot,
mint amennyi a tizenegy másik állat évében szokott születni. A sárkány jegyében
született gyermekekről azt tartják, hogy erősek, egészségesek, határozottak lesznek,
nagy szerencse és boldogság vár rájuk.
A tudósok nem tudtak megegyezni abban, honnan is ered a kínai sárkány jelképe.
Valószínűleg a különféle ősi törzsek totemállata lehetett. Akad, aki a tengerparton
élő, óriási termetű, sósvízi krokodilra, míg mások valamilyen óriáskígyóra vezetik
vissza az eredetét. Ezek az elképzelések azonban nem túl népszerűek Kínában.
Az egységes kínai állam létrejötte előtt valószínűleg számos törzs vagy
nemzetség díszítette zászlóit valamilyen hatalmas kígyóra vagy sárkányra
emlékeztető állattal. A napjainkban ismert kínai sárkány feltehetőleg ezekből az
állatokból alakulhatott ki. A Han dinasztia idején élő neves tudós, Vang Fu sokat
foglalkozott a sárkányokkal. Úgy vélte, hogy saját korszakának nemes sárkányai
azért hasonlítanak részben kilenc különféle állatra, mert a régi nemzetek a hadakozó
fejedelmek címerállataiból alkották meg őket.
A sárkány a legősibb kínai jelképek közé tartozik. Már az újkőkorszak idejéből is
maradtak fent sárkányt ábrázoló képek. A mitikus állatot ugyanúgy megörökítették
cserépedényeken, sziklafaragványokon, mint jádekőből faragott amuletteken.
A klasszikus korszakban természetesen a sárkányokat is igyekeztek egységes
rendszerbe foglalni. A Szung dinasztia idején Huizong császár öt különféle színű
sárkánykirályt különböztetett meg egymástól. Kínában ekkor az azúrsárkányt, a
bíborsárkányt, a sárgát, a fehéret és a feketét tisztelték. Ők valamennyien mennyei
fejedelemnek is számítottak. A sárkányok ekkor már nem csupán a vizeket uralták,
de felelősséggel tartoztak egy-egy égtájért is. A sárga sárkány kapta meg a világ
közepét. Az azúr a Kínától keletre eső területeket, a bíbor  a déli vidékeket. A fehér
sárkány lett a nyugat, a fekete pedig az észak ura.
Délkelet-Ázsia egyes országaiban, például Thaiföldön vagy Vietnámban időnként
mintha hatalmas kígyók vették volna át a sárkányok hagyományos szerepét. Ezek a
természetfölötti lények ugyanolyan erősek és bölcsek, mint amilyeneknek a kínaiak
tartják a saját sárkányaikat.
Az évszázadok múltával a sárkányok egyre népszerűbbé váltak. A kínai
hagyományok egészen elképesztő, különleges erőkkel ruházták fel őket. Úgy vélték,
hogy a sárkány tetszőlegesen meg tudja változtatni a méretét. Ha úgy tartja a kedve,
akkor olyan parányivá válhat, mint a selyemhernyó férge. Máskor viszont a
nagysága semmivel sem marad el az egész világmindenségétől. Feljegyezték a
sárkányokról azt is, hogy képes magára ölteni egy felhő alakját, vagy ha úgy tartja a
kedve, akkor vízzé is változhat.
Mivel a sárkány alakja évszázadokon keresztül a kínai császárt jelképezte,
használatát rendkívül szigorúan szabályozták. A Csou dinasztia idején csak és
kizárólag a császár használhatta azt a sárkányt, amelyiknek a lábát öt karom
díszítette. A birodalom főnemeseit megillette a négykarmú, az alacsonyabb
beosztású főtisztviselőket pedig a háromkarmú sárkány. A Csin dinasztia idején a
császári sárkány felkerült a birodalom zászlójára is.
A Jüan dinasztia császárai elrendelték, hogy halálbüntetés vár arra, aki a sárkány
képmásával díszíti ruháját. Ezt a szokást később az első Ming császár is átvette. Ő
azonban elődeinél némiképpen engedékenyebbnek bizonyult. Ahhoz viszont
ragaszkodott, hogy csak a császári sárkánynak lehet öt karma. A birodalom
főnemesei és főtisztviselői is használhatták a sárkány jelképét, ám az övéket csupán
négy karommal lehetett ábrázolni. Az alacsonyabb rangú nemesek háromujjú vagy
háromkarmú sárkányt használhattak.  A császári tisztviselők egyre jobban
odafigyeltek arra, hogy szigorúan betartassák ezeket az előírásokat. Életveszélyes
vakmerőségnek számított, ha valaki nem a rangjának megfelelő sárkánnyal díszítette
öltözékét. Ez a cselekedet főbűnnek számított, és nemcsak a tett elkövetőjét, de az
egész nemzetségét is könyörtelenül kiirtották. A sárkányok ábrázolása néha komoly
külpolitikai feszültséget is okozott. A délkelet-ázsiai országok uralkodói is
előszeretettel használták a sárkány jelképét. Ezek az országok elméletileg Kína
hűbéreseinek számítottak. Komoly feszültséget okozott, ha a kínai császár kémjei
arról számoltak be, hogy valamelyik vazallus állam zászlóján feltűnt az ötkarmú
sárkány képe. A Középső Birodalom keményen megtorolta az ilyen kihívást.
A hatalmas misztikus lényeket nem illett leszegett fejjel ábrázolni. A föld felé
tekintő sárkányról ugyanis úgy vélték, hogy megalázó módon nem tudna
felemelkedni az égbolt felé. A sárkányok ábrázolásával Kínában és Délkelet-
Ázsiában a hétköznapi élet minden területén találkozhatunk. Festmények és szobrok
ugyanúgy megörökítették ezeket a csodálatos állatokat, mint a plakátok, az
előkelőségek köntösei és a tetoválások. A sárkány rendkívül népszerű az ázsiai
bűnözők világában is. Előszeretettel díszítik saját bőrüket a fenséges állatok
képmásával. Némelyik bűnszövetkezet ugyanolyan szigorúan szabályozza a
sárkányok ábrázolását, mint ahogy azt a régi császári udvarok is tették. Sárkányt
nem tetováltathat magára akárki. Ebben a kiváltságban csupán a bűnbandák
főnökeinek és a legvadabb, legerősebb harcosainak lehet része.
A sárkányokat nem ritkán úgy ábrázolták, hogy az álluk alatt egy hatalmas
gyöngyszem lángol. Az ilyen gyöngy a vagyon, a gazdagság és a szerencse
jelképének számított.
A VIZEK URAI
 A korai időszakokban úgy gondolták, hogy minden sárkány hatalmas és
jóindulatú bölcs. A buddhizmus elterjedése után felmerült azonban annak a
gondolata, hogy a sárkányok között is akadhatnak rosszindulatúak. A buddhista
gondolkodók párhuzamot vontak a víz és a sárkány között. A folyók és a tavak vize
csodálatos, életet adó elem lehet, de időnként a természet ereje a halandók ellen is
fordulhat. A tomboló árvizek ugyanúgy ezerszámra pusztították a kínaiakat, mint a
váratlan nyári szárazság. A tengerparton élők egész megélhetése a tengeri sárkányok
jóindulatától függött. A vízparti kínai településeken a sárkányokat ugyanúgy
tisztelték, mint a többi istenséget. Számos helyen saját templomot is kaptak. Árvizek
vagy éppen a szárazság idején ezekben a templomokban mutattak be áldozatot és
gondosan kidolgozott szertartásokat, hogy megbékítsék a haragvó sárkányokat. A
szertartásokon ugyanúgy részt vett a környék lakossága, mint az adott településért
felelős császári tisztviselők. A viharok, a szökőár olyan pusztítással járt a
partvidéken, amiről a szárazföld belsejében élő honfitársaik még csak nem is
álmodhattak. A császári udvar mágusai vizsgálni kezdték az összefüggéseket. Arra a
megállapításra jutottak, hogy a vízzel kapcsolatos természeti katasztrófákért egy-
egy olyan halandó a felelős, aki meggondolatlan módon haragra gerjesztette a vizek
sárkányait.
A kínai sárkányok mindenekelőtt a folyó vizet kedvelték. Találkozni lehetett
velük a patakokban, folyókban és a tengerekben. Gyakran felbukkantak a vízesések
környékén is. Az állóvizeket, a kisebb tavakat viszont nem szerették. A vizek
uralkodóit gyakran nem a hagyományos sárkány fogalmában, hanem emberi
alakban örökítették meg. A sárkány ilyenkor egy fejedelem öltözékét hordja, ám a
koronája egy sárkány fején nyugszik.
A négy legfontosabb sárkánykirály, a Kínát négy oldalról övező világtengereknek
felel meg. A keleti sárkány a Kelet-kínai-tenger, a déli sárkány pedig a Dél-kínai-
tenger ura volt. Ma már nem tudjuk pontosan eldönteni, hogy milyen vizeknek
lehetett a fejedelme a nyugati és az északi sárkány. A nyugati sárkány birodalmát
sokszor az Indiai-óceánnal azonosították.
A kínai sárkányok nemcsak a vizek, de a kék ég urainak is számítottak. Meglepő
módon azonban nagyon sok olyan ábrázolást láthatunk, amelyek szárnyak nélkül
mutatták a sárkányokat. Ennek az a magyarázata, hogy a sárkányok a világ mágikus
részének gyermekei. Ellentétben a madarakkal vagy más mitikus állatokkal, nekik
nincs szükségük szárnyakra ahhoz, hogy repüljenek.
Számos kínai a legendás ősi sárkányok leszármazottainak tartja magát. Erre az
elképzelésükre az a magyarázat, hogy a birodalom legelső császárai a legendás
Lung sárkány leszármazottai voltak. Az első uralkodó, Huang-ti megöregedve egyre
jobban tartott az elmúlástól. Az élete során szerzett nagy érdemei jutalmaként végül
elkerülhette a halált. Sárkánnyá változott és a halhatatlan lény alakjában
felemelkedett az égbe.
 A kínai népmesékben gyakran előfordul, hogy egy újszülöttön sárkány alakú
anyajegyet fedeznek fel. Ez arra utal, hogy a gyermekből felcseperedve a birodalom
ura, császár lesz. A sárkány alakú anyajegy nem is okozott nagyobb felzúdulást, ha
az az uralkodó családjában tűnt fel. A figyelmeztető jel azonban néha egy-egy
szegény paraszt gyermekén tűnt fel. Ez annak volt a jele, hogy bukás vár a régi
dinasztiára, és a sárkány jelét magán hordó gyermek lesz az új dinasztia alapítója.
A kínai számmisztikában különösen előkelő hely jut a kilences számnak. A
kilences a legnagyobb, egyetlen számjeggyel leírható szám. A legendás kínai
sárkányok tulajdonságait megvizsgálva gyakran találkozunk ezzel a mágikus
számmal. A sárkány kilenc különböző állat tulajdonságaiból áll össze. Száztizenhét
mágikus pikkelye közül 9x9 (81) jang jegyű, 9x4 (36) pedig jin. A császár közvetlen
környezetében gyakran használták a „kilenc sárkány falát”. Ez a spanyolfal kilenc
eltérő külsejű nemes sárkányt ábrázol. Ezenfelül elképesztő mennyiségű apróbb
sárkány is nyüzsög a képen; összesen 635 különböző fajta sárkányt láthatunk rajta.
A sárkányok és az uralkodók a kínaiak szerint különleges, mágikus kapcsolatban
álltak. Kilenc sárkányt viselni a létező legnagyobb kitüntetésnek számított. A
császári udvarban erre csak a legbölcsebb, legtapasztaltabb főhivatalnokok kaptak
engedélyt. Ők már hordhattak olyan díszköntöst, amelyiket a kilenc sárkány
képmása díszített, ám ezeket az ábrázolásokat egy vagy több mellénnyel gondosan
el kellett takarniuk, nehogy egy közönséges halandó megpillanthassa őket.
Kínában rendkívül népszerű a „kilenc sárkány” név. Számos helyet neveztek el a
környéken élő misztikus állatokról. Alighanem a legjobban ismert kilenc sárkány
Hongkongban található. Kantoni nyelvjárásban ugyanis pontosan ezt jelenti
Kowloon városrész neve.
A nagyobb kínai ünnepek idején ma már nem csupán Kínában, de a világ számos
területén találkozhatunk a tigris- és a sárkánytáncosokkal. A hagyományok szerint
az emberek világában kevés olyan lény él, amelyik jó eséllyel harcba szállhatna a
félelmetes sárkánnyal. Egy ilyet azonban ismernek a délkelet-ázsiai őserdők népei.
A tigris mindig is a sárkány legfélelmetesebb vetélytársának számított. Egy kínai
közmondás szerint, ha két harcos teljesen egyforma erejű, vagy ha egy
sportrendezvényen a kiválóan játszó ellenfelek nem bírnak egymással, akkor az
összecsapásuk olyan, mint a „sárkány és a tigris küzdelme”.
Ahol nagy számban élnek kínaiak, ott mindenütt megünneplik az olyan fontos
eseményeket, mint amilyen például a holdújév. Ilyenkor kerül sor a különféle
egyesületek és titkos társaságok felvonulására, seregszemléjére. Az egyesületek
gyakran sárkánytánccal emelik az ünnepségek fényét. A különlegesen képzett
táncosok valósággal életre keltik a hatalmas termetű misztikus lényt. Bemutatójuk
elűzi a gonosz szellemeket, és szerencsét hoz a környék lakóinak.
 Vihar Hongkongban
„A boldogság felé vezető út titkait az elhatározásban, az erőfeszítéseidben és
az időben keresd!”
– Őszentsége a Dalai Láma –
A távoli Hongkongba azóta szerettem volna eljutni, hogy tizenévesen megnéztem
Bruce Lee legendás filmjét, a Sárkány közbelépet. Nem csoda, hogy azonnal kaptam
a lehetőségen, amikor kiderült, mehetek. Hiszen Hongkong a Kelet egyik csodája. A
mesék városa, ahol együtt lüktet és dübörög a Nyugat és Kína. A világ egyik
legjelentősebb pénzügyi központja, gazdag, arrogáns, zabolátlan. Meg is maradt
ilyennek, azzal együtt, hogy a derék hongkongiak fél szemmel mindig az északi
határt lesik, nem készül-e valamire a hatalmas, titokzatos nagy testvér, Kína.
Egyszóval, ha menni lehet, menni kell. A dolognak csupán az volt a
szépséghibája, hogy összesen huszonnégy órám volt a város megnézésére. Márpedig
a legbarátságosabb becslés szerint is legkevesebb három nap kell ahhoz, hogy az
ember bejárhassa a volt angol koronagyarmatot. Az persze fel sem merült, hogy
valamit esetleg kihagyjak a látnivalók közül. Amikor leszálltam a lantaui
repülőtéren, már tudtam, hogy elég sűrű nap vár rám. Nem is csalódtam.
A repülőgép Kína felől, a szárazföld irányából közelítette meg a várost. Mindent
áthatolhatatlan köd takart el. Gyorsan süllyedtünk, a fülem pattogott, majd teljesen
felmondta a szolgálatot. Az ablakon kibámulva nem láttam semmit, csak a szürke
gomolygást. Aztán szinte csak egy karnyújtásnyira fák bukkantak elő a
félhomályból! Ennyire alacsonyan járnánk már? Lehetetlen! Talán egy hegycsúcsot
súroltunk majdnem? Tovább ereszkedtük, és a szürkeség hirtelen eltűnt. Nem is köd
volt, hanem egészen alacsonyan úszó felhők! Alattunk az acélszürke tenger,
rengeteg hajó, sok kis sziget. A cápafogakra emlékeztető, éles peremű, sötétzöld
bokrokkal borított hegyeket mintha csak a kung-fu filmekből hozták volna ide. A
város gyönyörű madártávlatból. Lantau szigetének nagy része zöld, nincsen
beépítve. Bruce Lee idején a gépek még a város kellős közepén, Kowloonban
szálltak le. Ma a légikikötő már a központtól nyugatra, egy szigeten fogadja az
utazókat. A felhőtakaró miatt mindenütt hűvösek a fények, őszies a hangulat. Aztán,
amikor kilépek a légkondicionált reptéri épületből, megcsap a harminc fokos,
nedves meleg. Azonnal lecsorog rólam az őszies hangulat. Hihetetlen, megérkeztem
Hongkongba!
A város ma már a Kínai Népköztársaság része, ún. különleges igazgatású terület.
Határait szigorúan őrzik, mert kínaiak százezrei szeretnének illegálisan
bevándorolni, hogy itt próbáljanak szerencsét. A település elméletileg tizennyolc
kerületből áll, ám igazából csak a négy nagyobb városrész számít. Ezek: Hongkong
szigete, szemben vele, a Victoria-öböl túlsó partján Kowloon, az ettől északra, Kína
felé található Új Területek, végezetül pedig a Külső Szigetek.
A város szíve a Victoria-öböl két partján lüktet. Rengeteg komp és hajó nyüzsög
az esténként pazarul kivilágított felhőkarcolók árnyékában. Hongkong üzleti és
közigazgatási központja a sziget északi részén található Central és az Admirality
negyed. A Central bevásárlóközpontjai, szállodái és autópályányi szélességű
közútjai felett, a Peak-hegy oldalán laknak a gazdagok, fölöttük pedig, magán a
felhőkbe vesző Peaken élnek a milliárdosok. Errefelé elég sűrűn lehet Rolls Royce-
ot látni. A tehetősek és a hihetetlenül gazdagok közötti vízválasztó a Hollywood út.
Ettől délre alakították ki a látogatók között is igen népszerű, ezernyi étterméről,
pubjáról és bárjáról híres Soho negyedet. Kelet felé haladva innen harmincemeletes
házakból álló lakótelepeket, majd kicsit arrébb zöld területeket, parkokat
találhatunk. A lóverseny rajongói ide járnak ki, ugyanis itt van a Boldog-völgy, a
hongkongi ügető.
Az öböl túlsó oldalán található Kowloon, a legendás turistaparadicsom. Itt van a
világ legsűrűbben lakott városrésze. Elképesztő a tömeg, hihetetlen a hangzavar,
bábeli a nyelvek kavalkádja. A Nathan úton sok az olcsó hotel és a kis bolt, ahol
nem haragszanak, ha alkudozik az ember. Errefelé igen érdekes alakokkal futhat
össze a látogató. Az európai utazó itt első osztályú célpontnak számít. Dörzsölt
hindu üzletemberek akarnak hamis Rolex-órát, szinte eredeti Armani-öltönyt
rásózni. Agárszerűen sovány, két méteres, baseballsapkás etióp fiatalok kínálják
erősen gyanús portékájukat. Az utcasarkon ácsorgó, igen jól táplált tamil hölgyek is
nagyon barátságosak. Kowloon és az Új Területek határán fekszik Mong Kok,
Hongkong vöröslámpás negyede. Ide az ember csak saját felelősségére jöjjön, mert
sötétedés után eléggé vadkeleti a hely.
Az Új Területek valamikor csak lepusztult külvárosnak számítottak, mára
azonban változott a helyzet. Ugyanúgy lehet itt felhőkarcolókat találni
(Hongkongban bárhol lehet felhőkarcolót találni), mint ősi halászfalvakat,
templomokat, kolostorokat, zöldellő hegyeket, erdőket, hatalmas parkokat,
kertvárosi részeket.
A Külső Szigeteket részben hajóval, részben korszerű hidakon lehet elérni. A
legfontosabbak: Lantau a nemzetközi repülőtérrel és sok jó stranddal, Lamma, az
ínyencek Mekkája és Tung Lung Chau régi erődje.
Olyan sok itt a látnivaló, hogy az ember nem is tudja, hova kapjon. A hosszú
repülőúton elterveztem, hogyan tudnám a legtöbbet kihozni a huszonnégy órámból.
Azt tudtam, hotelre, alvásra egy fillért sem fogok költeni. Elindultam, hogy valóra
váltsam a nagy tervet!
Siettem nagyon, de szerencsére Hongkongban nagyon könnyű közlekedni. A
várost eleve jól átgondolt közlekedési hálózattal építették ki, és az infrastruktúrát
folyamatosan fejlesztik. Az utak első osztályúak, minőségük csupán a Külső
Szigeteken gyengébb valamivel. A tömegközlekedés gördülékenyen működik. A
repülőtéren 150 helyi pénzért kaptam egy ronda, de intelligens Octopus-kártyát,
amivel a repülőtéri expressz és a taxik kivételével minden járművet használhattam.
Még a kompokat is. A kártya azért ronda, mert nem akarják, hogy megtartsuk
szuvenírnek. Száz dollárt leutazhatunk róla, ötven pedig az üvegbetét, amit elutazás
előtt visszakapunk. A reptérről egyszerű bejutni a városba. Az emeletes buszok és
az emeletes villamosok hálózatán kívül sok a taxi és hat metróvonal is működik. A
sárga vonal a reptérről átvisz a Victoria-öblön túlra, a piros vonal pedig összeköti a
város bevásárlóközpontjait, a kikötőt és turisták kedvenc helyeit. A metróvonalak
között két központi állomáson, a Centralon és Lai Kingen lehet átszállni. A Külső
Szigetekre komppal vagy motorcsónakkal könnyű átjutni. Akinek pedig elég sok a
pénze, az helikoptert is bérelhet magának. A Kínába tartó vonatok Kowloonból
indulnak. A közeli portugál gyarmatra, Macaura a kikötőből indulnak kompok.
HONGKONG RABSZOLGÁI
Kínában általánosan elterjedt vélemény, hogy a hongkongiak beképzeltek, önzőek
és durvák. Azt én is tapasztaltam, hogy nem annyira barátságosak, mint a Sárkány
Centerben, de nem hiszem, hogy beképzeltek vagy durvák lennének. Rámenősek,
na, az igen. Az utcákon, az éttermekben mindig rengetegen vannak. Nem igazán
látni hagyományos kínai öltözetet, mindenki úgy öltözködik, mintha New Yorkban
vagy Londonban élne. A nők között nagy divat az arc halottfehérre púderezése.
Mivel azonban elég sokan viselnek közülük ujjatlan ruhát, könnyű észrevenni a
turpisságot. A hongkongi férfiak jó része igencsak jól táplált. Csupán a külső
negyedekben láttam egy szál pólót viselő, sovány segédmunkásokat. A városban
elég sok külföldivel lehet találkozni. Mivel azonban a kínaiak olyan sokan vannak,
mint a kínaiak, a külföldiek szinte eltűnnek a tömegben.
Vasárnap dél körül megdöbbentő látvány tárult elém az utcán. Mintha eltűntek
volna a férfiak a városból. Mindenütt nők, nők, nők. Idősebb és fiatalabb hölgyek
nyolc-tízfős csapatokba verődtve. Határozottan, céltudatosan siettek valahova. Az
egyik csoport nyomába szegődtem. Ezek a lányok valahogy másként néztek ki, mint
akiket a repülőtéren meg a bevásárlóközpontokban láttam. Bevallom, kicsit
hallgatóztam. Biztos, hogy nem kínaiul beszéltek egymással. Aztán ahogy elértem a
metrómegállót, megint csak elámultam. A járdára kartonlapokat terítettek, azokra
pedig pokrócokat. Nők ezrei ücsörögtek mindenfelé. Beszélgettek, kártyáztak,
egymás haját rendeztették, a körmüket festegették. Kiderült, ezek a lányok nem
mások, mint a Hongkongban élő Fülöp-szigeteki és maláj vendégmunkások. A régi
cselédekhez hasonlóan vasárnap engedik ki őket az aranyketrecből. Ilyenkor
csapatokba verődnek, és kiülnek a vízpartra meg a terekre, hogy egy kicsit hazai
szót hallhassanak, pletykáljanak. Nem panaszkodtak sorsukra. Igaz, hogy rendkívül
keményen kell dolgozniuk, de itt négyszer-ötször annyit keresnek, mint otthon.
Barátságosak voltak, de kicsit távolságtartók. A kowlooni városi parkban aztán
újabb meglepetésben volt részem. Éppen a kung-fu bemutatóra igyekeztem, amikor
a mecset után nem sokkal arab stílusú, ritmusos, síró zene ütötte meg a fülemet. A
park egyik szegletében szűk farmert viselő, vörösre és sárgára festett hajú,
mezítlábas lányok táncoltak. Mintha kígyók táncát láttam volna. Ők Malajziából
érkeztek, és kihasználták a vasárnap délutánt arra, hogy kicsit kitombolják magukat.
MINDENT A SZEMNEK
Hongkong felderítését a Man Mo templommal kezdtem. A felhőkarcolók lábánál
megbúvó, hagyományosan kínai stílusú templom a város egyik legrégibb
konfuciánus-taoista szent helye. Hírességben csupán a Wong Tai Sin templom
vetekszik vele, azonban az túl messze volt ahhoz, hogy meglátogassam. Man Motól
a Hollywood úton elsétáltam a Sohóba. Reggeli után megkerestem a hegyoldalba
felvivő, majdnem egy kilométer hosszú mozgólépcsőt. Ezt azért találták ki, hogy
gyorsan és egyszerűen lehessen mozgatni a munkába tartók ezreit. A mozgólépcső
reggel az irodák felé, délután a lakótelepek irányába működik. Ötvenméterenként le
lehet róla szállni, így nem nagy gond, ha csak útközben jut eszünkbe, valamit otthon
felejtettünk. Hongkong legmagasabb pontjára, a Victoria-csúcsra a drótkötél
vontatású kisvasúttal jutottam fel. Utamat innen a sziget túlsó oldala Aberdeen
halászfalu felé folytattam. Itt az emberek még mindig úgy élnek, mint az ősi
időkben. Aki akar, az itt hajóra is szállhat. A közelben működő gyémántgyárat
viszont kihagytam. A halászfaluból érdemes átnézni a Repulse-öbölbe, ahol jó
időben ott fürdőzik Hongkong színe-java. Nem messze innen található a híres Ocean
Park, ahol testközelből ismerkedhetünk meg a mély tengerek lakóival. Innen
nagyjából egy óra alatt lehet eljutni Lantau szigetére. Ez a földdarab majdnem
kétszer akkora, mint Hongkong szigete. Itt érdemes megnézni Cheung Sha strandját.
A három kilométer hosszú, homokkal borított partszakaszon az eget eltakaró felhők
ellenére is remekül lehetett úszni. Aki idáig eljutott, az ne hagyja ki Tai o falut, amit
a hongkongiak a maguk szerény módján egyszerűen csak a Kelet Velencéjének
neveznek. Tai o-ban megállt az idő, a vízparti részek olyanok, mint amilyenek
Bruce Lee ifjúkorában lehettek. Po Lin kolostorában csodálatos látvány fogadja az
utazót. Itt tornyosul a magasba Ngong Ping huszonhat méter magas Buddha szobra.
Ez a világ legmagasabb szabadban ülő bronz Buddhája. Súlya kétszázkét tonna. A
szobor előtt állva sokkal apróbbnak érzi magát az ember, mint egy százemeletes
felhőkarcoló tövében. Újabb két óra utazás után már Tsim Sha Tsui utcáit járhatjuk.
Itt olyan látványosságok fogadják az utazót, mint a Hongkongi Művészeti Múzeum
és a Hongkongi Űrhajózási Múzeum. A Nathan úton felfelé haladva eljuthatunk a
híres éjszakai piacra. Sötétedéskor itt a friss zöldségtől a mindenféle izgő-mozgó
tengeri herkentyűkön át a legújabb kínai feliratos, amerikai filmekig mindent
megkap az érdeklődő. Vásárlás után a sárga és vörös neonok fényében fürdőző
utcákon érdemes visszamenni a kikötőbe. A vízparton sorakozó, ragyogóan
kivilágított felhőkarcolók látványa és tükörképük a vízen egyszerűen elképesztő. A
legmagasabb épületek csúcsa belevész a felhőkbe, és erős fényszóróik miatt
valamilyen kísérteties, fehér ragyogás aurája veszi körbe őket. Nem csodálkoztam
azon, hogy hongkongiak és külföldiek tömege ült mozdulatlanul, némán, tágra nyílt
szemmel a rakparton.
A hongkongiak gazdagok és szívesen költenek a hasukra. A városi céges
telefonkönyv majdnem felét az éttermek felsorolása teszi ki. Nyugati ételeket kínáló
éttermeket öt oldalon keresztül soroltak fel. Akadt ott minden, az olasztól egészen
az oroszig, de magyar vendéglőt akkor hiába kerestem. Viszont tovább lapozva azt
láttam, hogy a japán éttermeket tizenöt oldalon keresztül sorolják fel. Ott jártamkor
Kína éppen haragban volt Japánnal. A feldühödött tömegek számos városban
szétverték a japán boltokat, vendéglőket. De nem Hongkongban! A hongkongiak a
gyomrukkal szavaztak a békés egymás mellett élésre. Ami viszont meglepett, hogy
alig találtam brit hagyományokat őrző éttermet. Ír pubból is csak kettő akadt az
utamba, igaz, mind a kettő első osztályú volt.  A hozzáértők véleménye szerint az
ezekben felszolgált Csing-tao sör minősége megközelíti a Guinnessét. Az éttermek
még a külső városrészekben is tiszták. Sajnos a személyzet nem beszél csak
kantoniul, és nincsenek angol nyelvű étlapok. Talán éppen ezért rendkívül
mulatságosra sikeredett az ebédem. Az asztalra rakott ínyencségek közül csupán a
rántottát és a rizst ismertem fel. Halványlila gőzöm sem volt arról, mit ihattam a
porcelán csészékből. A mellettem ülők elég hangosan nevettek, ezért elképzelhető,
hogy a leves helyett a kézmosó vizet szürcsöltem fel.
A kikötőre telepedő párás hőség elől a kis hegyi vasút segítségével
felmenekültem Hongkong szigetének legmagasabb részére, a Viktória-hegyre.
Ahogy a kisvasút szuszogva kapaszkodott felfelé a meredek hegyoldalon, a
lakótelepek felhőkarcolói között a hőmérséklet egyre csökkent. Amikor kiszálltam,
vacogni kezdtem. A végállomás toronyépületéből csodálatos kilátás nyílt volna az
öbölre, ha hirtelen nem borítanak el mindent sűrű, szürke felhők. Ez persze nem
tartott vissza attól, hogy elinduljak a hegycsúcs felé. Errefelé Hongkong
leggazdagabb emberei élnek. Egy félórás séta után vad szél támadt. Egy pillanatra
feltárult előttem a Victoria-öböl. Aztán a felhők összezárultak, és olyan vihar tört
rám, hogy azonnal visszamenekültem a viaszbábú múzeummal felszerelt
vasútállomásra. Elképesztő volt látni a szinte földig hajoló pálmafákat, a trópusi
dzsungelt szétziláló széllökések erejét. Gyorsan lefényképeztem magamat Jackie
Chan klónjával, és hagytam, hogy a tömeg besodorjon a kocsiba. Amikor lent
kiszálltam a kisvonatból, újra körülfogott a párás hőség. A fenti vihar után
kifejezetten jólesett.
 Angkorvat: Kambodzsa istenhegye
„Angkor születésekor Párizs és London csupán nagyobbacska falu volt.”
– Kim Fay –
Azt hittem, túloznak az útikönyvek, amikor azt írják, hogy a kambodzsai Angkor
ugyanolyan lenyűgöző látvány, mint Egyiptom nagy piramisai vagy a maják szent
városai Mexikóban. Kiderült, hogy tévedtem.
Van, hogy minden úgy történik velünk, ahogy az megérdemeljük. Lehet, hogy
nem a véletlen vezetett el Kambodzsába, Angkorvat romjai közé. Ahol találkoztam
valakivel. Talán egy angyallal, talán valami mással. Nem vagyok biztos a dologban.
Álmaimban Angkor fekete. Fekete sziklák tornyosulnak a sötétzöld őserő fölé.
Pedig az utazási irodák poszterein aranyfényben ragyognak az ősi templomromok.
Én mégis fekete falakra, sötét tornyokra, komor kőóriásokra emlékszem. Az álmok
pedig nem hazudnak.
Goán töltöttük a karácsonyt, tengerparti bambuszkunyhóban. Újév reggelén a
parton ültem, és vártam, hogy felkeljen a nap. Vártam a világosságot, hogy tovább
olvassam a Zarándokot, barátom könyvét. Hátam mögött, a házikóban még javában
aludtak a gyerekek. Megígértem nekik, az új évben új helyre viszem el őket.
Bizalmatlan alak vagyok, szeretem előre megnézni, hová viszem őket. Így
történhetett meg, hogy később, egy szmogos nyári éjszakán elindultunk egy új
tenger, egy új ország felé. Bangkok tetszett, de tudtam, itt csak rövid időre állunk
meg. Viszont, ha már itt vagyunk, akkor hiba lenne nem megnézni a világ egyik
legtitokzatosabb országát, Kambodzsát. A térképen alig néhány centi választott el
tőle. Nem haboztunk sokáig.
Amikor a honfoglaló magyar törzsek végleg hátat fordítottak Ázsiának, a
kontinens túlsó felén, Kína és India között nagy hatalmú istenkirályok uralkodtak
Kambodzsában. Alattvalóik dévarádzsának hívták őket. Déva azt jelenti, hogy isten.
Rádzsa azt, hogy uralkodó, király. Fejedelem.
Országuk, a Khmer Birodalom jóval nagyobb volt, mint a mai Kambodzsa. Ereje
Kínával vetekedett, seregei erősek, városai gazdagok, templomai pompásak voltak.
A birodalom aranykora valamikor a magyar honfoglalás idején kezdődött el, és
nagyjából akkor ért véget, amikor Magyarországon kihalt az Árpád-ház.
A Kr.u. I. évezred folyamán Kambodzsa teljesen India kulturális befolyása alá
került. Nemcsak kereskedők, de papok, tudósok és írástudók is érkeztek ide. A
khmerek szorgalmas diáknak bizonyultak. Hamarosan csatornák szelídítették meg a
Mekong őshullámait, és a Tonlé Szap tó vizét, zölden ragyogtak a gazdag
rizsföldek, hatalmas flották gyűjtötték a tenger gyümölcseit. A mind nagyobb
templomokban a hinduizmus ősi isteneinek mutattak be áldozatot. Később pedig,
amikor India régi istenei hosszú küzdelemben legyőzték a békét hirdető Gautama
követőit, a menekültek a buddhizmust is elhozták Angkorba.
A legendák az istenek, az istenkirályok és a démonfejedelmek harcaként
emlékeznek a khmer aranykorszakra. Összeolvadt a Rámájana és a Mahábhárata
mítoszvilága a kambodzsai fejedelmek háborúinak emlékével. A győzteseknek
persze hatalmas építkezésekre is futotta a zsákmányból. A templomokban
elképesztő szépségű, végtelennek látszó domborművek mellett sétálhatunk, akár
órákon keresztül.
Láthatjuk, ahogy a kuruksétrai csatában a Mahábhárata hősei megküzdenek
családjuk ellenségeivel, majd a képsor, akárcsak egy kőbe vésett film már a
templomépítő II. Szúrjavarman király seregének díszes felvonulását mutatja. Kicsit
arrébb feltárul előttünk a jó embereket váró harminchét mennyország és a
gonoszakat megbüntető harminckét pokol minden titka. Itthon van ezen a különös
helyen angyal és démon egyaránt. A fekete domborművek megörökítik a démonokat
megsemmisítő Visnut és a szörnyetegek királyát legyőző Krisna diadalát. Mintha
csak India szívében járnánk és nem Kambodzsában!
Az utazó napokat tölthet el egy elképesztően gazdag kultúra emlékei között.
Angkor környékén több mint száz templom romja található. Akár egyetlen
épületben is órákat lehet eltölteni, főleg akkor, ha az ember megpróbálja értelmezni
azokat a titkos szimbólumokat, ősi, rejtett üzeneteket, amelyeket kőbe véstek a régi
építő mesterek.
Az angkori romok közül talán Angkorvat a legszebb. Úgy tudjuk, hogy a
lenyűgöző szépségű épületegyüttest II. Szúrjavarman emeltette Visnu tiszteletére. A
birodalom lakossága szemében a király maga volt az istenség. Akárcsak Kína első
császárai, az uralkodó személyesen képviselte népét a mennyekben.
Angkorvat kezdetben síremlék lehetett. Az épületeket nyugat felé tájolták, ahol a
hinduk hite szerint a halottak birodalma található. Ezt az égtájat ráadásul Visnu
uralmával azonosították. Az egyiptomi piramisokhoz hasonlóan a Vat több, mint
egyszerű épület. Építői azt akarták, hogy a kozmikus erők fókuszpontja legyen.
Ahogy arról már volt szó, a klasszikus hindu filozófia szerint a világ teremtése
óta négy világkorszak, juga váltja egymást. Kezdetben volt az Aranykor, Visnu
kora. Végighaladva a Vat kapuin, oszlopcsarnokain, egykor nemes fával fedett,
hosszú sétányain, az időben is utazunk. Ahogy közeledünk a templom szívében
magasba törő fekete hegy felé, úgy haladunk vissza az Aranykor irányába. A
központi torony a világ teremtését jelképezi. A kozmosz első szívdobbanását. Aki
felmászik rá, az eljuthat az idők kezdetére.
Ahogyan egy cseppben benne van a tenger, Angkorvat kicsiben az egész világot
jelenti. A központi fekete torony, rengeteg meredek lépcsőjével ugyanolyan
istenhegy, mint a maja vagy a babiloni piramisok. Az építők szeme előtt a hindu
istenek otthona, a megközelíthetetlen, legendás Meru-hegy lebegett.
Az ezoterikus hagyományok kedvelői úgy tudják, hogy Meru hegye még az első
világkorszak előttről, az azt megelőző jugából származik. Egy teljesen más, idegen
világ egyetlen hírnöke, ugyanolyan titokzatos, mint Atlantisz. Akad, aki úgy hiszi,
Meru hegyéről indultak el az első titokzatos bölcsek. A mágusok. Őket sokan
számos mai titkos társaság legrégebbi előfutárainak tartják.
A középső vonulatot alacsonyabb csúcsok veszik körbe. Ezek a földrészeket
jelképezik, ahogy a templom körüli víztárolók a nagy óceánok megfelelői.
A szent hegyet és a legendás Aranykort jelképező központi torony ötvenöt méter
magas. Valamikor itt állt Visnu aranyból készült szobra, amelyik az istenséget egy
félig madár, félig emberi lény hátán ülve ábrázolta. Később a hindu vallás ereje
hanyatlani kezdett, majd elsorvadt. Helyét és templomait a buddhizmus vette át.
1860-ban Henri Mohout francia felfedező arról számolt be, hogy Angkorban egy
több ezer szerzetesnek otthont adó, buddhista kolostor működik.
A Vatot körülvevő romváros a múlt megragadó emlékműve. Gyönyörű, túlvilági
hely, de az sem csalódik, aki a modern országgal akar megismerkedni. Nem
véletlen, hogy Kambodzsa nemzeti zászlajára Angkorvat képmását tette fel
jelképként.
Kambodzsa csodálatos ország. A táj lenyűgöző, az emberek kedvesek és
barátságosak. Eledelük gyakran mulatságos, néha kicsit meglepő, és csak egészen
ritkán mászik le a tányérról. A thai légitársaság kis gépén érkeztünk meg. Leszállás
közben olyan volt a táj, mint egy vietnámi háborús film. Az őserdő zöld szőnyegét
csak ritkán szakította meg egy-egy keskeny, kanyargó koszos-sárga folyó. Aztán,
ahogy süllyedtünk, egyre több barnás vízzel teli kerek tisztást pillantottunk meg.
Bombatölcséreket.
 A vietnámi háború, a Vörös Khmer rémuralma, majd a polgárháború égette
Kambodzsa földjébe a 20. század névjegyét.
A reptérről öt dollárért taxi vitt be a városba. Jobboldali kormányú Toyota
Japánból, kiváló minőségű csempészáru. A sofőrnek fogalma sem volt a városról,
pillanatok alatt eltévedtünk. Amikor meguntam a bolyongást, elővettem az
útikönyvet, és az alapján elnavigáltam a szállodához. A sofőr kért még tíz dollárt,
mondván, sokkal hosszabb volt az út, mint ahogy azt gondolta. Siem Riepet a
sziámiak, vagyis a Thaiföld fölött aratott nagy győzelemről nevezték el. A
kambodzsaiak mind a mai napig gyűlölik a thaiföldieket. A határon gyakran átcsapó
ellenszenv kölcsönös.
Csak az autóért nemes fát cserélő csempészbandák között zavartalan az
együttműködés. Thaiföldön tilos fát kivágni, ám ennek ellenére egyetlen
fűrésztelepet sem kellett bezárni. Ömlik át a határon a titokban kivágott tíkfa,
szantálfa, mahagóni. Kambodzsa hatalmas, párás dzsungeljeit komoly veszély
fenyegeti.
Siem Riep igazi vadkeleti hely. A vörös khmerek rémuralmát alig élte túl valaki.
Ház vagy utca egy sem maradt éppen. De már a vietnámi uralom és polgárháború
idején megindult az újjáépítés. Mostanra a település, hála a közeli romoknak
valósággal virágzik. Még sok a kövezetlen utca, de mindenütt építkeznek. Amerikai
dollárért vagy jenért minden kapható. Szállodák és boltok épülnek mindenfelé.
Meglepően sok a turista, és még mindig akad olcsó és viszonylag tiszta szállás. A
város belső részei biztonságosak. Amennyire meg tudtam állapítani, az üzletek nagy
része kínai kézben van. Igaz, minden boltban alkalmaznak egy-két khmer asszonyt,
aki a helybeliekkel is megérteti magát. A boltosok értenek kicsit angolul, japánul,
franciául.
Sok a macska. A délutánt berendezkedéssel, rizsevéssel és a cicák
fényképezésével töltöttük, majd összeszedtük minden bátorságunkat és elindultunk,
hogy napnyugtakor a romok között legyünk.
A hoteltulajdonos állítólagos öccse vitt el minket motoros kordéban a romokhoz.
Talán még egy-két évig annak is érdemes elmennie Angkorba, aki gyűlöli napjaink
tömeges, tésztaarcú turizmusát. Most még nincsen iszonyatos tömeg a romok
között, de ez az állapot már nem fog sokáig tartani. A polgárháború lassan
kitörlődik az emberek emlékezetéből, az aknákat kezdik felszedni, egyre több a
hotel és az étterem. Aki pedig eljön ide, az nem hagyja ki Angkort sem. Szerencsére
a hely most még nem emlékeztet nyüzsgő hangyabolyra. Még nem kell sokáig
sorban állni ahhoz, hogy megnézzük a dús faragással díszített emlékműveket, még
nem igazán alakult ki az utazókat fejőstehénnek néző idegenforgalmi ipar.
Előttünk csak két osztrák hölgy várakozott. Meglepődtek, hallva a magyar szót.
Egy napra a belépő húsz dollár. Mivel egy nap alatt semmit sem lehet látni,
háromnapos jegyet vettünk, fejenként negyvenért. Fényképes igazolványt
készítettek, amin azonnal kilyukasztottak egy napot. Ezzel jogot nyertünk arra, hogy
az erdőn keresztül elrobogjunk a romok felé.
Útközben szalmakalapos, elkendőzött arcú utcaseprőket láttunk. Jó minőségű,
aszfaltozott úton haladtunk a magas, liánokkal telenőtt fák között. Időnkét
elszáguldott mellettünk egy-egy rendszám nélküli, jókora terepjáró, tele japán
vendégekkel a drága hotelekből. Aztán egy tó mellett haladtunk egy darabig, majd
pedig, egy kanyar után…
Nem hittem a szememnek.
Gyönyörű volt.
Jöttek a koldusok, meg a kóla- és bóvliárusok, de nem tudták elrontani a
hangulatunkat. Mert a tó, vagyis az ősi angkori víztározó túlsó partján ott
magasodott Angkorvat.
Hosszú, szélén kicsit töredezett kőhídon indultunk el a kapu felé. A széles
épületegyüttesek felett jól látszottak a rakétára emlékeztető tornyok. Innen kintről
nem lehetett sejteni, hogy a tornyokat csak jókora sétával lehet elérni az első kapu
után. Ahogy közeledtünk a híd végéhez, valamilyen furcsa érzés fogott el. Nem
szorongás, de valamilyen előérzet. Megfordultam. Valamiért egészen
valószínűtlennek tűnt a hátunk mögött az őserdő. Viszont a romok. Mintha nem is
romok lettek volna. Még nem értem oda hozzájuk, még nem tapinthattam meg a
követ, valamiért mégis éreztem a falak hűvösét. Az épület sokkal valóságosabbnak
tűnt, mint a külvilág, amit éppen a hátunk mögött készültünk hagyni.
Magasan járt a trópusi nap, élesek voltak a kontúrok. Aztán beléptünk a kapun, és
elindultunk felfelé a belső, sötét lépcsőkön. A turisták elszéledtek jobbra, meg balra.
Videokamerás japánok, ünnepélyes kambodzsai családok, meglepően jókedvű
szerzetesek, kezükben eldobható fényképezőgépekkel. A félhomályban füstölők
égtek a nem túl tiszta Buddha szobrok előtt. Kicsit beljebb hindu istenségek oltárait
fedeztük fel. A padlózat szintje alá süllyesztett köveken is égett az áldozat. Bent
kellemesen hűvös volt.
A belső udvar kapujában ismét hosszú percekre meg kellett állni. Némán
bámultuk a lenyűgöző látványt. A sötét falban szinte világított az ajtónyílás, és a
messzeségben ott magasodott a központi torony erődrendszere. A ragyogóan zöld
pázsit közepén szürke kőút vezetett a sötétkék ég felé törő fekete csúcsok felé.
Oldalt, kicsit arrébb mokány, barna ázsiai lovak legelésztek.
Az jutott az eszembe, hogy milyen nehéz lehet levideózni a Vatot. A tornyok
lábát újra és újra falak takarják el. Távolról jól lehet látni a csúcsokat, de ahogy
közelebb érünk, annyira közel, hogy már ki lehetne venni a részleteket, elénk állnak 
a falak. Csak akkor haladhatunk tovább, ha megtaláljuk a következő szint kapuját. A
filmfelvételt újra és újra meg kell szakítani az útkeresés miatt.
A furcsa érzés, ami még a bejáratnál fogott el, mind erősebb lett. Nem tudnám
megmagyarázni, miért éreztem úgy, hogy már jártam itt. Minden olyan ismerősnek
tűnt, pedig sohasem láttam korábban képen ezeket az épületeket. Akkor és ott
komolyan azt hittem, hogy már voltam itt régebben. Eltompultak a külvilág hangjai,
saját lépéseim viszont hangos visszhangokat szültek a falakon. A morajban egy
furcsa nyelv szavait, réges-régi üdvözlést véltem felfedezni. A hazatérő köszöntését.
De hát én sohasem voltam itt otthon.
Keresztülbotladoztunk a folyosók és a zegzugos udvarok egyenetlen kövein.
Valahogy tudtam, hogy régen ezeket a sziklatömböket csiszolt és lakkozott padló
fedte. Könnyedén, nesztelenül suhant rajta a papok, a szolgálók, a táncosnők lába.
A vidáman fecsegő szerzetesek sáfránysárga csoportja nyomába eredtünk. Jól
ismerték az utat, gyorsan kikerültünk a labirintusból. Még egy perc, még egy kapu,
és a váratlan napfénytől káprázó szemmel ott álltunk a fekete hegy lábánál.
Megérkeztünk.
SZEMBEN AZ ISTENHEGGYEL
Elindultunk balra, ahogy az óra is jár. Keleten így illik, hiszen az órával ellentétes
irányba csak a halottak járnak. Lenyűgöző volt a fekete torony. A khmer mesterek
nagyszerű munkát végeztek. Olyan meredeken tört a magasba, hogy szédülni
kezdtem, ahogy felnéztem rá. Úgy tűnt, csúcsa megérinti a piszkosszürke felhőket.
Meredek, töredezett szélű lépcsősor vezetett a felfelé. Korlát nem volt, csak oldalt
lehetett helyenként megkapaszkodni a támfalakba. A szerzetesek szétszéledtek,
egyedül maradtam a lépcső lábánál.
Mi lenne, ha felmennék?
Nekiindultam. Büszkén, a lépcső kellős közepén. Pár lépés után előrehajoltam, és
a kezemre támaszkodtam. Még néhány lépés, és szinte ráfeküdtem a keskeny
lépcsőfokokra. Lentről nem is látszott, hogy ennyire keskenyek. Csak oldalazva fért
el rajtuk a talpam. Még pár lépcsőfok, és megálltam pihenni.
Milyen magasan lehetek?
Lenéztem. Csak ennyire? Ez még öt méter sincs! Ugyanakkor egyre nehezebb lett
minden lépés. Szédülni kezdtem. Nagy nehezen elvergődtem oldalra, ahol egy
oszlopfő tövében le lehetett ülni. Még félúton sem jártam felfelé. Felsandítottam.
Nagyon magasan volt a teteje. Lent az udvaron feltűnt egy csoport. Nem akartam,
hogy meglássák, amint szégyenszemre itt rostokolok. Nagyon lassan, óvatosan, mint
egy rák elindultam lefelé.
Lent megvártam, amint eltűnnek a turisták. Fent hirtelen feltűnt két munkaruhát
viselő kambodzsai. Szinte szaladva elindultak lefelé. Egy pillanat alatt leértek. Rám
néztek, aztán mentek a dolgukra.
Mi a fene ütött az előbb belém? Miért fordultam vissza? Hiszen ezek a munkások
egyszerűen lerohantak a lépcső közepén. Még csak nem is keresték a korlátokat.
Egy perc múlva két külföldi fiatal állt meg mellettem. Egy ifjú pár,
strandpapucsban. Összenéztek, aztán elindultak felfelé. Ahogy haladtak, ők is mind
jobban ráborultak a fokokra. Papucsuk először hangosan csattogott a kövön, aztán a
lány lenyúlt, és levette őket. Mezítláb ment tovább. Mire felért, a fiú már el is tűnt.
Dühbe gurultam. Mit bénázok itt? Ha ők fel tudtak menni, akkor nekem sem lehet
semmi bajom. Piros füllel elindultam. Ismét középen.
Hajtott a düh, mind magasabbra hágtam. Másztam már hegyet korábban is,
tudtam, a látszat csal. Büszkén, egyenes háttal mentem felfelé. Csak azért sem fogok
megalázkodni, rémülten ráborulni a lépcsőfokokra. Egészen a második támpillérig
jutottam. Akkorra már remegett kezem-lábam. Nem tudtam eldönteni, a combom
fáj-e jobban vagy a hátam. Valahogy leért a kezem. Nagy nehezen négykézláb
feljebb vergődtem néhány fokot. Úgy éreztem, iszonyatos mélység tátong alattam.
A harag elszállt, a remegés megmaradt. A támpillér nem lehetett oldalra messzebb
néhány lépésnél, de egy örökkévalóságnak tűnt, amíg elértem oda. Lerogytam, és
hátamat nekivetettem a falnak. Féltem becsukni a szememet, de lenézni sem
mertem. A hideg rázott, miközben ömlött rólam a víz. Már csak az érdekelt, hogy
valahogy lejussak innen.
Fokról-fokra araszoltam lefelé. Mérges voltam magamra, amiért lent olyan nagy
megkönnyebbülés fogott el.
Szerencsére turisták jöttek. Japán nyugdíjasok. Magukkal sodortak. Megkerültük
a tornyot. Szemben a hellyel, ahol olyan csúfosan kétszer is hiába próbálkoztam,
vaskorlát vezetett a magasba. Ez a lépcső is olyan meredek volt, mint a másik. A
nyugdíjasok egymás után megmarkolták az ujjnyi vastag vasat, és szépen elindultak
felfelé. Döbbenten néztem őket. Lassan haladtak, hangosan szuszogva, de tíz perc
múlva eltűnt fent az egész csoport.
A fejemet csóválva tovább mentem körbe. Nemsokára ismét ott álltam a lépcsőm
tövében. Egy khmer család ült az árnyékban. Nem igazán törődtek vele, mit
csinálok. Tudtam, nem kellene idegeskednem. Ha nem megyek fel, akkor nem
megyek fel. Semmit sem veszitek vele. Nagy ügy! Úgysem tud senki sem róla, nem
fognak kinevetni. Meg mi vár fent rám? Pár kopott kődarab, büdös gyertyacsonkok,
nevetséges, pogány bálványok. Ráadásul mintha távoli menydörgést hallottam volna
az előbb. Még elkap az eső, ha ismét próbálkozom. Semmi értelme sem lenne.
Ennek ellenére szépen csendben elindultam felfelé. Nem idegeskedtem. Vagy
felmegyek, vagy nem. A szélén mentem, lassan, kapaszkodva. Eljutottam az első
pillérig. Lenéztem. Nem vészes. A lépcsőfokokra meresztettem a tekintetemet, és
mint egy megfontolt csiga, araszoltam felfelé. Mire elértem a második pillért, már
hason kúsztam. A szívem akkor kezdett el hangosan dobogni, amikor rájöttem, hogy
innen feljebb már csak középen mehetek. A szélső lépcsők teljesen elkoptak.
Középen vagy sehogy.
Nem mintha a középsőkből sokkal több maradt volna meg. Ennek ellenére feljebb
jutottam. Nem hiszem, hogy bármire is gondoltam volna közben. Aztán eljött a
pont, ahol a lépcső olyan meredek lett, mint egy létra. De innen már nem volt
visszaút. Nem lett volna hely megfordulni.
Aztán egyszer csak fent voltam!
 Négykézláb álltam a terasz szélén. A szívem majdnem kiugrott a mellkasomból.
Csillagokat láttam. Úgy éreztem, mintha órákon keresztül másztam volna felfelé.
Kezem, lábam remegett. Ugyanakkor tudtam, hogy sikerült legyőznöm a
félelmeimet, és feljutottam a szentély kapujához. Harmadik nekifutásra ugyan, de
fent vagyok.
Feltérdeltem, és megkapaszkodtam egy ajtóoszlopban. Éreztem, ahogy a
megkönnyebbülés gyönyöre, a diadal eufóriája elindul valahonnan a gyomromból.
Ám ekkor a hátam mögött megszólalt egy hang:
– Eléggé sokáig tartott – mondta angolul.
A félhomályban, a belső szentély bejárat előtt egy sárga ruhás, kopaszra nyírt
szerzetes ült. Rám nevetett. Foga valósággal világított a sötétben. Mintha csak
gyomorszájon vágtak volna.
Egy pillanatra úgy tűnt ugyanis, hogy a szerzetes szeme fekete, mint a torony
köve. Nincsen szeme fehérje, csak két mély, sötét kút.
Becsuktam a szemem, és megráztam a fejemet. Amikor újra ránéztem, a szerzetes
arcán semmi rendelleneset nem tudtam felfedezni. Úgy látszik, a rövid lépcsőzés
jobban kimerített, mint gondoltam. Az előbb még izzadtam, most viszont dideregni
kezdtem. Össze kellett szorítanom a fogamat, hogy ne vacogjon. Körülnéztem. Hol
vannak a turisták? Hol van a többi látogató?
Egyedül voltam a toronyban a szerzetessel.
– Pierre vagyok – mondta, és felém nyújtotta a kezét.
Egy pillanatig haboztam, aztán bemutatkoztam. Keze hűvösen, szárazon simult
nyirkos markomba. Szégyelltem magamat, amiért halálra rémültem. Fényes nappal
így megijedni a nagy semmitől! Valószínűleg leesett a vércukrom mászás közben,
azért hallucináltam. Nem tudtam tekintetemet levenni a szerzetesről. Leültem vele
szemben a kőre. Poros napsugárnyalábok szelték át helyenként a félhomályt, de ő
végig az árnyékban maradt. Ha hallottam volna a többi látogató motoszkálását vagy
legalább a madarak hangját, akkor nem féltem volna ennyire. Émelygő rosszullét
fogott el és libabőrös lettem. Bizonyára a mászástól. Jobban oda kellene figyelni a
kondíciómra.
– Néha feljövök ide – folytatta Pierre –, találkozni az emberekkel.
– Találkozni? A nyelvet gyakorlod? – kérdeztem. – Angolul tanulsz?
– Igen, szeretek beszélgetni a látogatókkal. Lent nincs kivel beszélgetnem. Akarsz
velem beszélgetni? Lejössz velem?
Nem. Azt az egyet biztosan tudtam, hogy nem akarok lemenni, bárhol is legyen
az a lent.
– Szerzetes vagy?
–  Miért, minek látszom? – szélesen elvigyorodott, mint aki éppen egy remek
viccet mondott. Visszagondolva semmi okom nem volt arra, hogy majdnem
szívinfarktust kapjak az ijedtségtől. Mégis annyira megijesztett, hogy majdnem
leugrottam a toronyból.
 Ekkor érintett meg a kisfiú.
Én ültem, ő állt, így lenézett rám. Talán nyolc éves, ha lehetett, szutykos, szakadt
kambodzsai kissrác. Bár lent a legtöbb koldusgyerek jól értett a turisták nyelvén, ő
khmerül szólt hozzám. A szentély felé mutatott és kérdezett valamit.
Talán, hogy miért álltam meg kint, ha már egyszer idáig feljöttem. Pierre néztem.
Pontosabban oda, ahol az előbb ült. A szerzetesnek nyoma sem volt. Biztosan
elment beszélgetni a japánokkal.
– Hmümümü? – kérdezte a fiú, és ismét az ajtó felé intett.
– Jövök már – mondtam, és feltápászkodtam. Ma csodálkozom azon, hogy akkor
miért nem csodálkoztam azon, ahogy egy pillanat alatt elmúlt a rettegésem.
Kiléptem a lépcső szélére és lenéztem. Jó mély volt, de nem annyira, hogy ne
lehetne feljutni.
Ha valaki igazán akarja.
A kölyök megfogta a kezemet és befelé vezetett. Átléptük a küszöböt, bent
jártunk a szentélyben. Ezer éve itt állhatott az istenkirály aranyszobra. A lépcső felől
beeső fénysugár csak megérintette a fekete küszöböt, beljebb nem merészkedett.
– Csinálok egy fényképet rólad – mondtam a srácnak. – Álljál ide az ajtó mellé.
Hátrább mentem, vissza az előtérbe, és leguggoltam, hogy ugyanolyan magas
legyek, mint a gyerek. Két képet csináltam róla, aztán visszamentem és
megmutattam a felvételeket. Kedvesen, de csúfondárosan nevetett, ahogy nézte
őket.
–  Lefényképezel? – kérdeztem, és odaadtam neki a kamerát. – Itt kell
megnyomni.
Leguggoltam a küszöb elé. Mögöttem a sötétség elnyelte a szentély belsejét,
előttem a fiú fekete alakként látszott a szemembe tűző napfényben. A beeső fény
aranyló glóriát varázsolt a feje köré.
Nem kérdeztem meg a nevét. Tudta, hogy félek, hátha a sötétből hirtelen
előbukkan Pierre, ezért elkísért a túlsó oldalra. A sok zsibongó nyugdíjas között
egyből biztonságban éreztem magamat. Szépen lassan learaszoltam a gyengécske
vaskorlátra tapadva. Amikor felnéztem, kis kísérőm már nem volt sehol.
Még két napot töltöttünk a romok között. Bejártuk a palotákat, végigsétáltuk a
leprás király teraszait, megnéztük a víz alá süllyesztett szentélyeket és szobrokat.
Három jókora memóriakártyát is megtöltöttem a fényképekkel. Az utolsó nap
délutánján visszamerészkedtem a torony aljába. Sem Pierre-t, sem a kisfiút nem
találtam meg. A fényképek nagy része sikerült. Kivéve azokat, amiket fent, a
szentélyben csináltam. Valahogyan kitörlődhettek a memóriából.
Később, Saigon forgatagában, majd Bangkok felhőkarcolóinak tövében csak
nevettem azon, milyen butaságokat gondoltam a romok között. A színes neonfény, a
hangos popzene messzire űzi a múlt emlékeit. Sokkal egyszerűbb csak a jelenben
élni.
 Mégis, mikor otthon éjszaka hallgatom a téli szelek hangját, úgy érzem, valami
fontos történt velem Angkorban. Mintha azok a napégette, keskeny lépcsők sokkal
valóságosabbak lennének, mint a lüktető nagyváros körülöttem.
Remélem, nem a véletlen vezetett el Kambodzsába.
 IV. rész

A Himalája titkai
Kínát a világ legfenségesebb, lenyűgöző hegysége, a hatalmas Himalája zárja el
Indiától. A két ősi civilizáció gyermekei hosszú korszakokon át képtelenek voltak
megbírózni a gyilkos csúcsokkal, a meredek hegyoldalakkal. Az örök hóval borított,
nyolcezer méter magas hegyóriások tövében csodálatos, sajátos helyi kultúrák,
hitvilágok és szokások fejlődtek ki. Nehéz ide eljutni, de csodálatos jutalom várhat
az utazóra. Tibetben, Nepálban, Bhutánban és India himalájai tartományaiban még
nem ért véget a legendák, az istenek és a szellemek kora.
Itt rácsodálkozhatunk a legyőzhetetlen hegyi emberek különös szokásaira, majd a
gyémántösvény utolsó állomásain a Dalai Lámától eljutunk az Élet és a Halál titkos
városain át a világ legmagasabb hegyéhez, a jóindulatú Mijolangszangma istennő
otthonába, a felséges Mount Everestre.
 A sárkánykirály földje - Bhután
„Hatalmas égiek, kérünk titeket, ne pusztítsátok el az embert, mert ő a mi
legjobb barátunk!”
– Bhutáni kutyák könyörgése a haragos istenségekhez –
A Himalája hófödte csúcsai és a végtelen indiai síkság észak-keleti határvidékén
terpeszkedő pokolian forró, mocsaras őserdők között rejtőzik a bhutáni királyság. Ez
a különös ország a csodák földje. A hagyományokat őszinte meggyőződéssel ápoló,
buddhista hitéhez ragaszkodó lakosságot elkerülte Tibet sorsa. Az égbetörő hegyek
között meghúzódó, a napfényben valósággal ragyogó völgyek törzsei ugyanúgy
őrzik a legősibb hagyományokat, ahogy a tibetiek is tették száz vagy százötven
évvel ezelőtt. Az itt élő emberek szemében nem válik el egymástól a hétköznapok
világa és a mágia, a csodák birodalma. Sokan úgy vélik, hogy a bhutáni hegyek
között kell keresni a Kék Hold völgyét, az igazi Shangri-Lát.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy a parányi királyságban megállt volna az idő.
A múlt emlékei mintha csak a jövőbe vezető utat mutatnák a bhutániaknak. Két
hatalmas szomszédjuk, Kína és India között egyensúlyozva a hagyományos ruhát
viselő őslakók elszántan járják a saját útjukat. A sors úgy akarta, hogy megkíméljék
őket a kínai Vörös Hadsereg csapatai. Pagodáikat, templomaikat, kolostoraikat nem
gyújtották fel, nem rabolták ki idegen katonák. Másrészt viszont az ország elkerülte
azt is, hogy maga alá temesse a titáni lendületű, indiai fogyasztói társadalom, a
nyugati stílusú modernizáció, a gyorsan terjeszkedő gyorséttermek hálózata és a
mindezekkel járó környezetszennyezés.
A hegyvidéki királyságot csupán a külföldiek nevezték el Bhutánnak. Az ország
nevét értelmezték úgy is, hogy „Tibet határvidéke”, de úgy is, hogy „Magasan fekvő
vidék”. Mások szerint Bhután csupán azt jelenti, hogy a „bhótiák földje”. Az itt élők
azonban más nevet adtak hazájuknak. Az ő nyelvükön Bhután valójában Druk Jul,
vagyis „A mennydörgő sárkány országa”. A helybeliek saját magukat a drukpa
nemzet tagjainak tekintik.
Az elmúlt néhány évtized során az ország uralkodói, a Sárkánykirályok két
nagyon fontos célt tűztek ki maguk és népük elé. Miközben szilárdan kitartanak ősi
hagyományaik mellett, addig elszántan, de jól megfontoltan korszerűsítik az
országukat. A két nagy célkitűzés végrehajtása egészen különös jelenségeket
eredményez. Az emberek többnyire hagyományos bhutáni öltözékben járnak. A
házakat védőszentek és az egykori buddhák képmásai díszítik. A templomok mellett
szinte meg sem állnak a gyorsan pörgő imamalmok, a magasban sok ezer színes
imazászlót lobogtat a szél, miközben a szerzetesek számítógépet használnak.
Mindenfele utak és hidak épülnek, és az iskolákban egy ideje már angolul folyik az
oktatás. Az uralkodó, Dzsigmí Khészár Námgyel Vangcsuknak, az ötödik
Sárkánykirály szilárdan hisz abban, hogy azzal teszi a legjobbat országa népével, ha
a gyermekek, az új nemzedék, az ősi hagyományokat jól ismerve megismeri és
mesterien tudja kezelni a legkorszerűbb technika vívmányait is.
Bhutánt gyakran hasonlítják össze Svájccal. Ennek az az oka, hogy a két
hegyvidéki állam nagyjából egyforma területű és mindkettő nagyobb jómódban él,
mint a környező országok népe. A havas bhutáni hegyek, a zöldellő erdők időnként
tényleg az Alpokra emlékeztethetik a nyitott szemmel járó utazót.
Egészen a múlt század közepéig alig lehetett valamit tudnia királyságról és
bhutániak sem tudtak sokat a nagyvilágról. Míg korábban egymással hadakozó
egyházi fejedelmek uralkodtak a Tibet árnyékában megbúvó országban, addig a 20.
század elején létrejött a királyság. Az első királyok ugyanúgy igyekeztek
elszigetelni birodalmukat a külvilágtól, mint korábban a lámák. A korai hatalmi
villongások árulással, testvérháborúval, törzsek közötti bosszúállással teli krónikáját
azonban végleg lezárták és Bhután harmadik királya a legsötétebb középkorból
egyenesen az atomkorszakba akarta maga után vonszolni a birodalmát. Egészen
addig nem akadt még egy olyan elmaradott térség a Himalájában, mint Bhután. A
rohamos fejlesztés következtében azonban a parányi királyság mára már maga mögé
utasította a Himalája más régióit, Nepált, Tibetet és a hegyvidéki indiai
tartományokat is. Bár az ország elfogadta a 20. század vívmányait, mégis gondosan
ragaszkodik ahhoz, hogy ezek ne károsíthassák meg a mindennapi élet ősi és
gyakran mágikus hagyományait.
A bhutániak rendkívül büszkék múltjukra és jelenükre. Ugyanakkor viszont
nagyon is érdekli őket, milyen az élet a nagyvilágban. A tévé itt még nem szorította
ki az esti beszélgetést. A hegyi ösvényen megpihenő utazó gyakran tapasztalja azt,
hogy köré gyűlik a környező tanyák népe, akik egyszerűen mindent tudni
szeretnének róla és a szülőföldjéről. Cserébe pedig szívesen mesélnek a saját
életükről, őseikről, a legendáikról, a csodálatos hegyekről, a körülöttük élő
angyalokról és démonokról, és azokról a szentekről, akik megvédték és ma is
megvédik a hegyek népét a rosszindulatú természetfeletti lényektől.
Az ország múltja szorosan egybefonódik a buddhizmussal. Az egyik leghíresebb
buddhista szent, Guru Rinpocse a legendák szerint nyolc alkalommal is járt az
országban. Testének és kalapjának lenyomatát számos helyen őrzik a Himalája ősi
sziklái. A mágikus lények története annyira a hétköznapok része, hogy még a
tankönyvekbe is belekerültek. A bhutániak a buddhista szenteknek köszönhetik
országuk létezését. A tibeti vallás varázserejű képviselői gyakran eljutottak ide, és
leigázták vagy éppen jó útra térítették az ártó szellemeket.
A mély völgyekben, a ködbe burkolózó hegycsúcsok tövében távolról sem
elmaradott, együgyű földművesek élnek. A bhutániak ugyanúgy csodálkozva
hallgatják a mi meséinket, mint ahogy mi figyelünk rájuk.
India felől átlépve a bhutáni határt átsétálunk az óriási pagodára emlékeztető
phuentsolingi kapu alatt és máris megpillanthatjuk a jellegzetes bhutáni öltözéket
viselő férfiakat és nőket. Ez a ruha semmiben sem hasonlít a szomszédos indiai
területek nyugatias stílusú öltözékére. A törvény előírja, hogy valamennyi alattvaló
a hagyományos öltözéket viselje nyilvános rendezvényeken, iskolában és a
hivatalokban. Mivel mind a férfiak ruhája, a gho, mind a nők öltözéke, a kira
nagyon hasonlít a vidéki lakosság ősi ruhájára, ezért országszerte mindenütt
találkozhatunk vele. A népviselet itt valóban azt jelenti, hogy az öltözék, amit
mindenki visel. A fürdőköpenyre emlékeztető díszruha először talán furcsának
tűnik, de látva, hogy milyen méltóságteljes nyugalommal hordják a bhutániak,
hamar megszokjuk a látványt.
A nők a kira alatt színben hozzáillő blúzt viselnek. A gazdagabbak ezt selyemből
készíttetik maguknak. A kirát ezüst csatok tartják össze a vállnál. A hölgyek derekát
szövetből vagy esetleg fémből, többnyire tibeti ezüstből készült öv fogja át.
Hűvösebb időben egy kis kabátot is hordanak hozzá. A bhutániak, ha
megengedhetik maguknak, mindig szívesen viselnek hagyományos ékszereket.
Az ország zászlajának felső fele sárga színű. Ez a szín nem csupán az uralkodó
világi hatalmát jelképezi, de egyben Bhután sikerességére is utal. A zászló
narancsszínű alsó fele a buddhizmusra, az ország spirituális hagyományaira, az
emberek életét meghatározó vallásra utal.
Középen a mennydörgés sárkányát, a fehér drukkot láthatjuk. Az ország róla
kapta a nevét. Színe a tisztaságot és az itt élő különböző törzsek és népcsoportok
összetartozását szimbolizálja. A sárkány vicsorgó szája arra emlékezteti a szemlélőt,
hogy istenek és istennők egyaránt védelmezik a hegyvidéki királyságot. A karmai
gyémántból vannak, ezek arra utalnak, hogy egy gazdag és tökéletes ország jelképét
látjuk.
A bhutáni uralkodók koronáját Usza Dzsáró Dzsong Csennek nevezik. A korona
felső részét egy holló feje ékesíti. Ez a madár azt jelképezi, hogy az uralkodó
Mahákálá istenség védelmét élvezi. A holló feje fölött ott ragyog a hosszú életet,
kitartást és megvilágosultságot jelképező Nap és Hold. Norbu, a szent drágakő
pedig azt mutatja, hogy igaz úton haladva célba érhetünk.
Míg más nemzetek valamilyen fenséges ragadozót – oroszlánt, sárkányt, kétfejű
sast – választanak hazájuk szimbólumául, addig a bhutániak a meglehetősen
előnytelen külsejű takin mellett döntöttek. Ezt elég nehéz lenne megmagyarázni, ha
nem vennénk figyelembe a hétköznapokat ma is átszövő misztikus hagyományokat
és buddhista legendákat. A 15. században ellátogatott az országba a „Szent Őrült”
vagyis Drukpa Künli láma. A csodatevő mágust hatalmas tömeg fogadta és az
emberek lelkesen biztatták, hogy mutassa meg mágikus erejét. Ez a buddhista szent
azonban híres volt arról, hogy felháborító, meghökkentő és gyakran őrültnek tűnő
módon reagál a dolgokra. A hívőktől azt követelte, hogy a csodák előtt ebédre
szolgáljanak fel neki egy egész tehenet és egy egész kecskét. Amikor feltálalták a
két állatot a szent hozzálátott és jókedvűen felfalta azokat. A tehénből és a
kecskéből csupán a csontok maradtak. Az ebéd után a láma megragadta a kecske
fejét és rárakta a tehéncsontváz nyakára. Csettintett egyet, mire a csontok életre
keltek és egy különös lény állt az ámuló bhutániak szeme előtt. Így született meg az
első Dong Gyem-cei, vagyis a takin. Ez a különös és cseppet sem kecses állat ma is
számtalan helyen él a meredek völgyek oldalán.
A biológusoknak komoly gondot okoz a pontos besorolása. Mivel nem találtak
számára egyetlen megfelelő állattani osztályt sem, ezért a takin saját csoportot
kapott. Bhután nemzeti állata a Budorcas taxicolor tagja.
A Himalája őslakói nem kételkednek abban, hogy a felhőbe burkolózó hegyek
között még ma is él a titokzatos hegyi ember. Csak kevesen találkoztak vele, alig
páran pillantották meg őt magát vagy a lába nyomát, és még senkinek sem sikerült
lefényképeznie. A bhutániak ezen nem csodálkoznak, hiszen pontosan tudják, hogy
a migoj, aminek neve szószerinti fordításban erős embert jelent, szükség esetén
képes láthatatlanná válni. A leírások szerint külsejét tekintve sokban hasonlít a tibeti
jetire. E hatalmas termetű lények testét vörösesbarna vagy fekete szőrzet borítja.
Arcuk azonban csupasz és az emberre emlékeztet, nem pedig majomra vagy
medvére. A különös hegyi lény ravaszságát bizonyítja az is, hogy menekülés közben
képes az ellenkező irányba mutató lábnyomokat hagyni maga után.
Ázsia számos országában az emberek nagyon különös módon bánnak az
állatokkal. Az európai utazó elborzadva figyeli, mit művelnek az arab földeken vagy
India bizonyos részein például a kutyákkal. Ha létezik kutya Paradicsom Ázsiában,
akkor az minden bizonnyal a bhutáni királyság. Ellentétben a szomszédos
országokkal, az itteni emberek szeretik és tisztelik az ebeket. Ebben a különös,
elzárt országban azonban szinte mindennek olyan spirituális oka is van, amire mi
talán nem is gondolnánk. A bhutániak spirituális szempontból igen előkelő lénynek
tartják a kutyákat. Úgy vélik, hogy valamennyi állat közül az ember legősibb
barátjának van a legjobb esélye arra, hogy a következő élete során emberi alakban
szülessen újjá. Népi bölcsességnek számít, hogy aki jószívűen bánik a kutyákkal, az
ezzel komoly érdemeket szerezhet túlvilági bírái szemében. Egy elterjedt legenda
szerint az égi hatalmak egyszer nagyon megharagudtak a bűnös emberiségre. Ez
végzetes következményekkel járhatott volna, ám a kutyák leborultak az istenek lába
elé és kegyelemért könyörögtek. Az égi hatalmak ugyan véget vetettek a csodálatos
Aranykornak, ám a maradékát jószívűen a kutyáknak ajándékozták. Mai világunk
így nem más, mint az egykori lenyűgöző birodalom maradványa, amit a jószívű
ebek megosztanak velünk.
Bhutánban a kutyák akkor is nagy segítséget jelentenek, ha valaki elhunyt és
elindult a túlvilág irányába. Ilyenkor könnyű elveszni, hiszen mindent elborít a halál
utáni pillanatok sötétje. Szerencsére a kutyák az elhunyt elé állnak és a farkukról
lógó apró lámpások segítségével elvezetik az elhunytakat a számukra kijelölt helyre.
A hegyi királyság lakossága ráadásul azért is szereti a kutyákat, mert az országba
látogató, szeretve tisztelt buddhista szentek közül nagyon sokan tartottak kutyát.
Állítólag a kutyák voltak az őrült szentnek tartott Drukpa Künli legjobb barátai is.
A HIMALÁJAI BUDDHIZMUS
A bhutáni történelem és mitológia legkiemelkedőbb alakja Guru Rinpocse, a híres
himalájai bölcs és szent ember. Igazi népmesébe illő alakként a hegyek között
számtalan néven tisztelik. Hozzá imádkoznak, amikor fejet hajtanak a nagy
Padmaszambhava, vagy a Fényességes Mester, vagy éppen Ugyen Rimpocse előtt.
A legendás csodatevő valószínűleg a 8. században élt. Jelentőségét csak növeli,
hogy születését maga Sákjamuni, az igazi Buddha jósolta meg előre. Sokak
szemében Guru Rinpocse a második Buddha. Úgy vélik, hogy a legősibb bölcsesség
birtokában nemcsak arra képes, hogy legyőzze vagy elűzze a gonosz szellemeket
vagy a himalájai éjszaka üvöltő démonait, de még arra is, hogy jó útra térítse őket,
hogy az egykori szörnyetegek az emberek védelmezőiként éljenek tovább.
A bhutáni hegyek között Guru Rinpocse fáradhatatlanul harcolt a szellemek és a
gonosz démonok ellen. Mágikus fegyverei közül az éjszaka teremtményei a
dorcsitól rettegtek a legjobban. A dorcsi úgy néz ki, mint két belül üreges
buzogányfej, melyeket középen egy gömb alakú nyéllel kapcsoltak össze. Ez a tárgy
mára a buddhizmus egyik fontos jelképévé vált. Szanszkrit neve, a vadzsra pedig
beépült a vadzsrajána buddhizmus elnevezésébe. A Gyémánt Szekér irányzata
Indiában különült el a mahájána hagyományoktól.
A nevéhez fűződő legendákon túl Bhutánban azért is tisztelik oly nagyon, mert ő
alapította meg az itt honos nyingma buddhizmust. Az országban azután terjedt el az
új vallás, hogy Guru Rinpocse Bhután földjére lépett. A 8. század végétől kezdve
alig épült olyan templom a hegyek között, ahol ne állítottak volna szobrot a
tiszteletére. A meditáló mester teste belenyomódott a sziklákba. A Kurdzsei
Lhakhang templomban mind a mai napig meg lehet tekinteni a lenyomatát. A híres
mester nyolc alkalommal öltött testet. Ezen alakjaiban gyakran ellátogatott Bhután
földjére. Amikor az országot buddhista hitre térítette, számos ellenséggel kellett
megküzdenie. Nyima Jeozer, a megvilágosító napsugár alakjában megküzdött nyolc
gonosz angyallal, és az életenergiájukat megragadva arra kényszerítette a démoni
asszonyokat, hogy elforduljanak a gonosztól. Szengye Dratrok, vagyis az üvöltő
oroszlán alakját magára öltve később akkor kellett harcba szállnia, amikor ötszáz
eretnek varázsló próbálta megsemmisíteni a buddhizmust. A bölcs egyetlen
varázsszóval megidézte a himalájai viharfelhőket, és a lezúduló villámok
elpusztították a gonosz mágusok fekete seregét.
Bhután hivatalos vallása a Drugpa Kagyu. Ez a különleges buddhista irányzat sok
mindenben hasonlít a Tibetben is elterjedt buddhizmusra, de számos lényeges
apróságban eltér tőle. A hit a mahájána buddhizmusra vezetheti vissza a gyökereit.
A vallás több mint két évezrede meghatározza a hegyek között élő emberek életét.
A vadzsrajána buddhizmus a 8. század végén terjedt el a Himalája hegyei között,
amikor Triszong Desszen tibeti király Guru Rinpocse segítségét kérte a gonosz
szellemek elleni küzdelemben. A szent legyőzte a démonokat, és segítségükkel
felépítette Tibet első buddhista kolostorát. A hegyvidéken elterjedt vallási irányzatot
Nyugaton lámaista buddhizmusnak is hívják. A helybeliek a láma címmel többnyire
a kolostorok vezetőit, illetve a legtekintélyesebb szerzeteseket, „a tiszteletre méltó
mestereket” szokták nevezni.
Bhután napjainkban is olyan, mint amilyen Tibet lehetett száz éve vagy még
annál is régebben. A lakosság mélységesen tiszteli a buddhista szerzeteseket.
Eltérően sok európai szerzetesrendtől, a sárga vagy piros sapkát viselő barátok nem
zárkóznak el az egyszerű emberek elől, hanem szinte együtt élnek velük és fontos
szerepet játszanak a mindennapjaikban. A legtöbb család igyekszik legalább egy fiú
gyermeket beíratni a szerzetesek közé. A gyermekből nem biztos, hogy egyházi
ember lesz, de szűkebb közössége még akkor is tisztelettel néz rá, ha pár év tanulás
után maga mögött hagyja a kolostor falait.
A völgyekben élő egyszerű emberek arra törekszenek, hogy az igaz úton haladva
erényes életet éljenek. Ha ez sikerül, akkor a következő életükben kedvezőbb
körülmények között születnek újjá. A sikeres újjászületést számos dologgal lehet
elősegíteni.
Jó cselekedetnek számít, ha valaki megpörget egy imamalmot, bőkezűen
támogatja a szerzeteseket, egy hágó tetején vagy a háza előtt kitűz egy imazászlót,
de az is, ha pénzzel vagy a munkájával segíti egy kolostor vagy egy emlékhely
felépítését. Jó úton halad az is, aki adományával lehetővé teszi, hogy egy tanult
ember szent szövegeket olvashasson fel. Bhutánban különösen nagy fontosságot
tulajdonítanak a táncoknak és az ünnepségeknek. Már az is jót tesz a hívő
karmájának, ha nézőként megtekinti ezeket a színpompás látványosságokat.
 A himalájai buddhizmus Drugpa Kagyu irányzata számos olyan hatalmas és
tiszteletre méltó szentet ismer, akiket a nyugati szemlélő hajlamos lenne valamilyen
istenségnek tartani. Az őket ábrázoló képmásokkal vagy szobrokkal rengeteg
kolostorban vagy templomban találkozhatunk. Némelyikük történelmi személyiség
volt, mások viszont mintha csak felvették volna valamilyen szilaj természeti erő,
például a vihar, a mennydörgés vagy a villámlás tulajdonságait.
Amikor a buddhizmus lassan meghódította a Himalája völgyeit, az új hit magába
olvasztotta az ott élő törzsek ősi vallását. A hegyvidéki démonok és a mágikus
lények tisztelete a bón (vagy bőn) hagyományokból kerültek át a himalájai
buddhizmusba. Néhány évszázad alatt a bón hagyományok beleolvadtak az új
vallásba és ma már a buddhizmus elválaszthatatlan részét jelentik. A buddhista
szentek ugyanúgy küzdenek a gonosz teremtmények ellen, mint ahogy a legősibb
vallások misztikus hősei is szembeszálltak a sötét teremtményekkel.
A bhutániak szilárdan hisznek az újjászületésben. Nagyon tisztelik azokat a
főpapokat, akik már kiléphettek volna az élet körforgásából, ám úgy döntöttek, hogy
az emberek érdekében magukra vállalják a további újjászületések kínjait. A
kolostorok vezetői között számos olyan nagy tanító, trulku akad, akik már az előző
életeik során is hasonlóan fontos tisztséget töltöttek be. Egy ilyen mester halálakor
tanítványai azonnal keresni kezdik azt a gyermeket, akiben az útmutató mester
született újjá.
Bhutánban is jól ismerik azokat a hagyományokat, amelyek szerint minden
égtájnak megvan a maga védelmezője. Ezek többnyire valamilyen nagy hatalmú
fejedelmek vagy istenségek. Mivel ellenfeleik között számos gonosz szörnyet vagy
varázslót is találunk, ezért a védelmezők gyakran egészen félelmetes külsőt öltöttek.
A tűz ellen tűzzel küzdenek. A gonosz teremtményeket legyőzik, megsemmisítik
vagy éppen halálra rémisztik és messzire kergetik. Bhutánba az ősi Mongóliából
jutottak el ezek a védelmező, misztikus hatalmak. A képmásukkal díszítik a paloták,
a templomok és számos esetben az otthonok falait, bejáratait is. Csengmizang, a
kígyók ura a nemes lelkű vörös király, kezében egy csortent, buddhista emlékművet
és egy kígyót tart. A keleti égtáj fejedelme Julkorszung. Könnyű felismerni a
mennyei muzsika megtestesítőjét, mivel lantot tart a kezében. Színe a fehér, ezért
többnyire igen világos bőrrel ábrázolják. Észak ura Namthóze, az aranyfejedelem.
Kezében a győzelem lobogóját tarja. Kísérő állata a gonoszt jelképező kígyót
legyőző, rettenthetetlen mongúz. Hozzá fordulnak azok, akik gazdagságra és jólétre
vágynak. A déli égtáj fejedelmének pontosan olyan kék a bőre, mint a Himalája
lábainál elterülő India isteneinek. Kezében kardot tart.
Lakott helyeken, de távol az emberektől, a keskeny hegyi ösvényeken is gyakran
találkozhatunk különös, leginkább fejre állított papírsárkányokra emlékeztető,
színpompás tárgyakkal. Akár csak az amerikai indiánok álomcsapdái, a faágakból,
szalmából és ragyogó színű fonalból készített tendók (más néven dzoik) is
megvédik a gonosz szellemektől a környéken élő embereket. A családot kínzó,
rosszindulatú természetfeletti lény nem bír ellenállni a tendóból áradó hívásnak.
Belegabalyodik a formákba és a csapda foglya lesz. A család valamelyik tagja ekkor
felkapja a tendót, és jó messze a háztól eldobja. A gonosz szellemektől gyakran az
országúton vagy az ösvényeken szabadulnak meg, hogy azok az úton elindulva
minél messzebb távozzanak.
A buddhizmus olyannyira része az emberek mindennapi életének, hogy
szerencsét hozó, védelmező jelképeit mindenütt megtalálhatjuk a házak és a paloták
falán. A Bhutánban tisztelt legfontosabb jelképek a következők: az arany kerék, a
lótuszvirág, a végtelen csomó, a győzelmi zászló, a napernyő, a fehér kagyló, az
aranyhal és a kincstartó edény. Ezekkel feldíszítve otthonukat a hívők azt remélik,
hogy elkerüli őket a betegség, a balszerencse, a fájdalom, és félelem nélkül
juthatnak keresztül a szenvedés végtelen tengerén. Különösen népszerű a kincstartó
edény, vagyis a bumpa, amelyikről azt gondolják, hogy hosszú élettel, gazdagsággal
és jóléttel ajándékozza meg a hívőt.
A himalájai emberek életében nagyon fontos szerep jut a táncnak. Az egyszerű
nepáliak ugyanúgy szeretnek énekelni és táncolni, mint a szikkimiek vagy a
bhutániak. A nagy különbség az, hogy a Sárkánykirály népe nem csupán szilaj
jókedvéből táncol, hanem ennek a művészeti ágnak nagyon fontos spirituális,
mágikus szerep is jut. A legelterjedtebb táncformák mind a 15. és 17. századi
vallásos táncokra vezethetőek vissza. Ezeket a lámák mutatták be az ünnepek során.
A legtöbb tánc valamilyen vallásos történetet mesél el. A táncosok jelképesen
elpusztítják az embereket sanyargató gonosz szellemeket. A királyság alattvalói a
vallási, de a világi ünnepeken is azzal idézik fel történelmük és hitük hőseit, hogy
eljárják a nekik szentelt, róluk szóló táncokat. A bhutáni táncok összekötő kapcsot
jelentenek a hétköznapok világa és a misztikus, földöntúli lényeknek otthonául
szolgáló mágikus létsíkok között. A kolostorok szerzetesei számos alkalommal
adják elő a szent emberek és az égi hatalmak életét, küzdelmét és tanításait
bemutató táncokat. A környékbeli hívők ilyenkor köréjük gyűlnek, mert úgy vélik,
hogy a táncok megtekintésével megtisztíthatják az életüket és előbbre juthatnak a
harmónia felé vezető úton.
A táncok egy részét szerzetesek mutatják be, míg másokat maguk a hívők.
Gyakran színpompás, gondosan kidolgozott jelmezbe bújnak és halandó arcukat
álarccal elrejtve istenségekké, szellemekké, nagy hatalmú szentekké vagy hősökké
változnak. Az ilyen előadások áldást hoznak a nézőkre, megvilágítják előttük a
tanításokat, és arra is alkalmasak, hogy a környékről messze űzzék a gonosz
hatalmakat. A bemutatókra többnyire valamilyen jelentős ünnepség idején kerül sor.
Ilyenkor hamar igazi vásári hangulat alakul ki. Az emberek még a távoli völgyekből
is útra kelnek, hogy az ünnepek idején találkozhassanak rég látott rokonaikkal vagy
más törzsek gyermekeivel.
Az ünnepségek idején gyakori, hogy napkelte előtt egy jókora vallásos képet,
thangkát tesznek közszemlére azon a helyen, ahol majd táncolni fognak. A
színpompás remekművek egy részét nem festéssel, hanem hímzéssel készítik. A
hívők nagyon szeretik az ilyen képeket, mert úgy vélik, hogy puszta látványuk
elegendő ahhoz, hogy megtisztuljanak a bűneiktől. A legöregebbek számára különös
jelentőséggel bírnak az ilyen szent képek. Amikor az ünnepség végén feltekerik a
festményt, akkor az idős hívők hangosan imádkoznak azért, hogy a következő évben
ismét láthassák a megtisztító képet.
A számos mágikus bhutáni tánc közül a Fekete Kalapok tánca az egyik
legérdekesebb. Nevével ellentétben a táncosok a szivárvány legélénkebb színeiben
pompázó fejfedőt viselnek. Kalapjukról élénkzöld, sárga, fehér és ragyogóan kék
szövetdarabok lógnak. A ruhájuk olyan színpompás, mint amilyet egy kínai opera
szereplői is viselnek. A jelmezeket sárkányok, tigrisek és félelmetes szörnyek
képmása ékesíti. A táncosok öltözéke is jól mutatja, hogy ők most nagy hatalmú
varázslók életét mesélik el.
Ezen a ponton a mágia belép a mi világunkba. A táncos valóban varázslóvá válik.
Miközben elmesélik a szörnyetegekkel csatázó mágusok legendáját, lábukkal egy
földöntúli hatalommal teli mandalát rajzolnak a talajra. A mozgásukkal megidézik a
mennydörgés erejét. A tánc így mágikus erővel tölti fel a mandalát, amelyik
csapdába ejti és megsemmisíti a környék lakóit háborgató gonosz szellemeket.
A bhutániak szilárdan hisznek a Fekete Kalaposok hatalmában. Ezt a táncot ezért
nemcsak az ünnepségek során, de akkor is eljárják, ha valahol egy emlékhelyet vagy
egy templomot akarnak építeni. A munkálatokhoz csak akkor kezdenek hozzá, ha a
varázslóknak sikerült elűzni vagy megsemmisíteni a környék gonosz szellemeit.
A Himalája hegyei között számtalan helyen láthatunk kisebb-nagyobb méretű
imazászlókat. Ahogy elindulunk felfelé a kanyargó bhutáni országutakon,
ösvényeken, mindenütt találkozunk az erős szélben csattogva lobogó
zászlócskákkal. Elkísérnek bennünket a meredek hegyoldalakon, a hágókon, ott
várnak a hegycsúcsokon és a felkelő nap fényében ott ragyognak a templomok és a
buddhista emlékhelyek kapujában is. A falvakban és a városokban számtalan ház elé
állítanak olyan hosszú rudat, amelyiken valósággal lángol az imazászlók öt színe. A
kék, a zöld, a piros, a sárga és a fehér színnek megvan a maga szimbolikus jelentése.
A fehér a vasat, a sárga a földet, a piros a tüzet, a zöld a fát, a kék pedig a vizet
jelképezi. Nem véletlen, hogy öt van belőlük.
A hívők számos olyan fontos dolgot ismernek, amiből öt létezik. Ilyen az öt égtáj.
Ebből négyet magunk is használunk, míg az ötödik, a centrum a középső terület
jelenti, ahogy például Kína is a Középső Birodalom.
A Himalája különféle részein egymástól sokban eltérő imazászlók terjedtek el.
Némelyik a nyugati zászlókra hasonlít, míg mások olyanok, mintha valamilyen
vidám ünnepségre díszítették volna fel a környéket. Az ősi időkben a bhutániak
egészen különleges zászlókat készítettek. A hosszú zászlórúdra számos  lobogót
erősítettek fel. Az ima szövegét egy fatáblába vésték, majd pedig rányomtatták a
szövetdarabokra. Az állandóan fújó himalájai szél belekap a zászlókba. Életre
kelnek és misztikus erővel telnek meg az imák. A hívő nyugodtan dolgozhat vagy
éppen békés álomra hajthatja a fejét, miközben a zászlóra nyomtatott ima eljut a
jóindulatú égi hatalmakhoz.
A zászlórúd tetejét egy ősi tibeti stílusú kés képmása díszíti. A kést gyakran egy
fából faragott kerék köti össze a zászlórúddal. A penge a bölcsesség istenét
jelképezi, a kerék pedig nem más, mint a lótusz, amelyik a bhutániak szemében
Guru Rinpocse szent virága.
 Nepál élő istennője
„Egy mosoly olcsóbb, mint a villany bevezetése, mégis több világosságot
áraszt.”
– Jane Wilson-Howarth –
Olyan mint egy álom, pedig nem az.
Nagyon nem.
Magányos kislány közeledik lassan a sötétben. Két-három éves lehet. Fáklyák
gyulladnak. Démonarcú férfiak rohannak felé artikulátlanul üvöltve. A földön
bivalyok és kecskék levágott fejei hevernek. A kislány rezzenéstelen arccal megy
tovább. Nem látszik rajta a félelem.
Már nem ember, de még nem isten.
A homályban rejtőző papok gondosan figyelik. Úgy tűnik, megtalálták, akit
keresnek.
El fogják venni a szüleitől.
Ő lesz Nepál új, élő istennője. Ez az ország az égbe törő, fenséges, hófödte
hegyek és a ragyogóan tiszta égbolt hazája. A sajátos nepáli hit egyik
legjellegzetesebb példája az eleven, élő istennő kultusza.
Ő az aranykalitkában élő kumárí.
A hindu vallás különleges helyi változata még ma is, a királyság bukása után is
teljességgel átjárja az emberek mindennapi életét. Nepál lakóinak körülbelül
nyolcvan százaléka hindu. Az ősi sámánhittel, a hegyek, a hágók és a természeti
jelenségek, valamint az ősök szellemeinek tiszteletével és a tibeti buddhizmussal
keveredő nepáli hinduizmus nagyon különös istenhit. Bár az ország az
alaptörvényében rögzítette, hogy a hinduizmus a hivatalos államvallás, a
hétköznapok során sokszor nagyon erősen összeolvadt a másik hagyományos hittel,
a buddhizmussal. A két meghatározó vallás jól megfért egymással, és az évszázadok
alatt egy egészen különleges, sajátosan nepáli szokásrendszer alakult ki belőlük.
Tárá istennő például mindkét vallásban fontos szerepet játszik. A Zöld és a Fehér
Tárá hindu istennő létére a dhjání buddhák védelmezője.
A nepáli hinduk gyakran imádkoztak buddhista szent helyeken, és a buddhisták is
sokszor felkeresték a hindu templomokat. A két nagy közösség között soha nem
támadt olyan feszültség, mint amilyen véres összetűzésekhez vezetett számos más
ázsiai országban.
Az embereket nem is annyira a vallásuk, hanem a kasztjuk tartja távol egymástól.
Hiba lenne azt hinni, hogy a kasztrendszer már csak – az amúgy nagyon látványos –
indiai történelmi filmekben létezik. A kaszt szorosan összefügg a vallással.
Akárcsak a szomszédos Indiában, a vallás mélyen áthatja a hétköznapok és az
ünnepek minden egyes pillanatát. Mivel a kasztrendszer a hindu vallás szerves
része, a kasztok közötti elkülönülés mind a mai napig erősen él. Nepál lakosságából
elsősorban a hindu közösség és a nepáli hagyományú buddhisták tisztelik a
kumáríkat. Az országban élő tibeti buddhisták azonban nem tartják istenségnek
ezeket a lányokat.
A hindu mitológia számos istenasszonyt ismer. Közülük kevés olyan népszerű
akad, mint a félelmetes, nagy hatalmú Durgá. A nepáli élő istennőket az ő testet
öltésének, inkarnációjának tartják.
Az országban számos kumárít tisztelnek. A szanszkrit eredetű szó azt jelenti,
hogy fiatal lány, szűz. Nyugati szemmel nézve talán meglepő, hogy a hindu
istenséget megtestesítő földi halandó szinte kivétel nélkül egy buddhista vallású
nepáli kisebbség, a nevárik közül kerül ki. A nevári közösség többsége Nepál
középső részén, a Katmandu-völgyben él. A nepáli társadalom vezető rétegéhez
tartoznak, és kezdetben az volt a fő feladatuk, hogy lebonyolítsák a főváros
legfontosabb vallásos szertartásait. A kaszt tagjai gyakran gazdag ötvösök,
ékszerészek voltak, akik híresek arról, hogy milyen finoman megmunkált ezüst- és
aranytárgyakkal díszítették fel a királyi udvart, a nemesek palotáit, a kolostorokat és
a templomokat. A nevárik elméletileg buddhisták, de vallásuk sok mindenben eltér
még a szomszédos Tibet buddhizmusától is. Hitükben olyan erősen keverednek a
buddhista és a hindu hagyományok, hogy azokat ma már lehetetlen volna egymástól
elválasztani. A modern időkben tartott népszámlálások során a nevárik egy része
buddhistának, míg mások hindu vallásúnak vallották magukat. A kasztrendszer
valószínűleg a hindu neváriak közül terjedt el a buddhisták között is.
 A számos kumárí közül az ország fővárosában, Katmanduban élő istennő
számított a leghíresebbnek és időnként a legbefolyásosabbnak. A királyság idején az
élő istennő fontos politikai szerepet is betöltött. Évente egy alkalommal maga az
ország uralkodója látogatott el hozzá. Az udvaroncok, de az egyszerű emberek is
árgus szemekkel figyelték azt, miként viselkedik az istennő a király jelenlétében. A
hagyományok szerint a kumárí belelát a jövő titkaiba, így az ifjú istennőt
megfigyelve következtetni lehetett arra, hogy a közeljövőben mi vár az uralkodóra,
az országra és az emberekre.
Dél-Ázsia számos más országában is élő hagyomány a valamilyen nagy hatalmú
istennő megtestesülésének tartott fiatal lányok tisztelete. Bár ezekben a lányokban
az isteni erő, a megzabolázhatatlan kozmikus hatalom ölt testet, mégsem számítanak
avatárnak. Senki sem várja el azt, hogy a kumárík olyan világraszóló tetteket
hajtsanak végre, mint a hindu mitológia legnagyobb hősei, Siva avatárjai.
Kumáríkat Indiában is ismernek, mindenekelőtt Bengál tagállamban. A
legjelentősebb hindu fesztiválok, például a Navaratrí vagy a Durgá Púdzsá során
gyakran előfordul, hogy egy-egy kislányt egyetlen napig az istennő
megtestesüléseként imádnak.
Sok nepáli Taleju néven imádja Durgá istennőt. Szanszkrit eredetű neve valami
olyasmi jelent, hogy „nehezen felfogható, nehezen megérthető” A hindu
mitológiában számos istennő létezik. A különböző nevű és eltérő alakú égi
hatalmasságok azonban gyakran ugyanannak az isteni lénynek a különféle
megnyilvánulásai, aspektusai. A hinduizmus női istene számos alakban jelenhet
meg. Ő Szaraszvati, Laksmí és Durgá is egyben. Az istenasszony adott alakja
valamilyen hatalmas isten párja. Laksmí Visnu felesége, Szaraszvati pedig Brahma
kísérője volt.
A Durgáról készült számtalan képen és szobron az istennő sok karja a benne rejlő
hatalmas erőt jelképezi. A homloka közepén ragyogó harmadik szeme jól mutatja,
hogy tisztában van a világmindenség titkos bölcsességével. A hindu isteneket
gyakran elkíséri egy-egy jellegzetes állat. Durgát többnyire egy oroszlán vagy egy
tigris hátán lovagolva ábrázolják. Az indiai szubkontinensen és a Himalája hegyei
között számos formában, számos néven imádják ezt az istennőt. Ezek közül a
legfélelmetesebb Káli alakja. A hindu vallás egyik irányzata szerint Durgá minden
más istennőnél hatalmasabb. A hinduk többsége azonban nem fogadja el ezt az
elképzelést.
Durgá istenasszony legfontosabb ünnepe a szeptember végén vagy október elején
megtartott Durgá Púdzsá. Bengálban ez az ünnep számít az egész év legfontosabb
vallásos eseményének. Az istentisztelet során a papok néha eljátsszák Durgá istennő
küzdelmét a démonok ellen.
A hívők szemében az imádott istenség, illetve az isteni erő ezekben a képi és
szoborábrázolásokban manifesztálódik. Az isteni hatalom számára semmi sem
lehetetlen. A hívők tiszta és szűzies lénynek tartják Durgát. Ez a két jellegzetes
tulajdonsága az oka annak, hogy földi megtestesüléseként egy fiatal lányt és nem
egy felnőtt nőt választanak.
A kumárít még csecsemőkorában választják ki. A kislány egészen addig számít
élő istennőnek, míg első alkalommal nem menstruál. A néphit szerint vérével együtt
az isteni erő is távozik belőle. Ekkor új istennőt keresnek.
A kiválasztás egyszerre áldás, de néha átok is. A gyermeket kiszakítják a családja
köréből, és régen szüleivel csupán azután találkozhatott, hogy kiszállt belőle az égi
hatalom. Amikor a régi kumárí tanácsadói és őrei észreveszik, hogy védencük már
nem istennő, azonnal megpróbálják megkeresni az utódját. Az alkalmazott
módszerek kicsit hasonlítanak arra, ahogy Tibetben szokták megkeresni a
legmagasabb rangú lámák újjászületett utódait. Nepálban az élő istennőt öt
tekintélyes buddhista pap és a királyi udvar legmagasabb rangú papja választotta ki.
Rajtuk kívül még Taleju istenasszony főpapja és a királyi asztrológus is
bekapcsolódott a keresésbe. Az élő istennő személye rendkívül fontos politikai
tényező is lehet, ezért, amikor utódot kellett keresni, a kutatással megbízott főpapok
kikérték az uralkodó és az ország vezető egyházi méltóságai tanácsát is. Ezek a
hatalmasságok ugyanis többnyire pontosan tudták, hogy az irányításuk alatt álló
területeken hol élnek olyan gyerekek, akik esetleg szóba jöhetnek jelöltként.
Az élő istennőt csak és kizárólag a nevári közösség sakja kasztjából lehet
kiválasztani. A kiválasztott kislányok többnyire nagyon szépek, ám ennél sokkal
nagyobb súllyal esik a latba az, hogy tökéletesen egészségesek legyenek. Nepálban
nem is annyira egyszerű megfelelni ennek a feltételnek. A szegénység miatt nagyon
sok az alultáplált ember, akik között fertőző betegségek is terjednek. Ezek a
betegségek, például a tuberkulózis nem állnak meg a gazdag aranyművesek
kapujában sem. A jelölteket gondosan megvizsgálják. Ellenőrzik az egészségügyi
állapotukat, kikérdezik a szüleiket, a rokonaikat, a környéken élő papokat.
Megvizsgálják a kislányok bőrét, haját és fogazatát. A vizsgálaton csak azok a
jelöltek jutnak át, akik rendelkeznek az istennő hagyományos harminckét
tulajdonságával. Fontos elvárás, hogy a jelölt nyaka olyan legyen, mint a tengeri
kagyló, a törzse, mint a banyan fáé, a szempillája, mint a tehéné, combja, mint a
szarvasé, melle, mint az oroszláné. Európai fülnek kicsit furcsán hangzik, de
hagyományos elvárás az is, hogy a leendő kumárí hangja olyan lágy és tiszta legyen,
mint a kacsáé. A majdani istennő haja és szeme egyformán szénfekete. Keze és lába
apró, elegáns, karcsú és bájos. Nem lehet kevesebb, mint húsz foga.
Az egészségügyi vizsgálatot újabb próbatételek követik. Ezeket akár lélektani
vagy pályaalkalmassági vizsgálatoknak is tekinthetjük. Durgá istennő félelmetes és
harcias személyiség. Éppen ezért elvárás, hogy földi képviselője se riadjon meg a
saját árnyékától. A legnehezebb vizsgára a Dasain ünnepen kerül sor. A „fekete
éjszaka” során a papok száznyolc bivalyt és kecskét áldoznak fel a véres kezű Káli
istennőnek. Az éjszaka közepén felkeltik a jelöltet és elvezetik Taleju templomába.
Egyedül kell keresztülsétálnia az udvaron és a szentélyen. Itt mindent elborítanak a
feláldozott állatok levágott, vértől ragadó fejei. A templomot csupán gyertyák
világítják meg, és a sötétből hirtelen félelmetes maszkot viselő férfiak bukkannak
elő. A táncosok körbeugrálják a kislányt, akinek rezzenéstelen arccal kell átsétálnia
közöttük. Ha a félelem legcsekélyebb jelét is mutatja, akkor nem ő a testet öltött
istenség. Ezen a vizsgán sokan elbuknak. Ilyenkor helyettük azonnal odahívják a
következő jelöltet, és folytatódik a félelmetes szertartás.
Durgá istennő képviselője azonban nemcsak rettenthetetlen és bátor, de
szelídségről és szerénységről is tanúbizonyságot kell tennie. Régebben a királyi
asztrológus gondosan megvizsgálta a jelöltek horoszkópját. Kizárólag olyan kislány
költözetett be az istennő palotájába, akinek horoszkópja tökéletesen összhangban
állt a királyéval. A részletes vizsgálat kiterjedt a jelöltek családjára is. A papok azt
ellenőrizték, hogy a jelölt szülei valóban hívő, vallásos emberek-e, a hivatalnokok
pedig meg kívántak bizonyosodni arról, hogy a kumárí családja a király feltétlen és
odaadó híve.
Nepálban valamikor a 17. században terjedt el szélesebb körben az élő kumárík
tisztelete. Az indiai szubkontinensen azonban ennél már jóval régebben, 3-400 évvel
időszámításunk kezdete előtt is imádták a szent szüzeket. Ez a szokás a 6. század
körül terjedt át Nepálra. A 13. századból maradt fent a legkorábbi olyan feljegyzés,
amelyik beszámolt egy kumárí kiválasztásáról, felékesítéséről és imádatáról.
A hagyomány kialakulása elvész a legendák ködében. A legendák szerint a Malla
dinasztia utolsó királya, Dzsája Prakas Malla éjszakánként rendszeresen együtt
kockázott Taleju istennővel. Az istennő minden éjjel meglátogatta az uralkodót, akit
boldoggá tett ez a hatalmas megtiszteltetés. Taleju azonban csupán azzal a feltétellel
egyezett bele abba, hogy máskor is eljöjjön, ha a király megesküszik, hogy senkinek
sem mesél ezekről a látogatásokról. Az uralkodó féltékeny felesége azonban ki
akarta deríteni, hogy a férje kivel tölti oly gyakran az éjszakáit. Amikor a feleség
váratlanul betoppant a király szobájába, a kíváncsisága roppantul felbőszítette az
istennőt. Mielőtt örökre távozott volna a palotából, még elmondta a királynak,
hogyha Nepál ura meg akarja őrizni a birodalmát és újra akar találkozni vele, akkor
keresse a nevárik között. Taleju ettől kezdve egy nevári kislány alakjában öltött újra
meg újra testet. A Malla uralkodó persze elment a nevárik közé, és megkereste azt a
kislányt, akiben testet öltött országa védelmezője.
Nepál más részein viszont az a hagyomány terjedt el, hogy az utolsó Malla
uralkodó idején egy fiatal lányt elűztek a rémült városlakók, mert azt gondolták,
hogy a hajadont megszállta a félelmetes Durgá istenasszony. Amikor az ország
királynője értesült a lány sorsáról, iszonyatos harag fogta el. A király elé járult és
ragaszkodott hozzá, hogy férje védelmébe vegye a lányt és a város népe Durgá testet
öltött alakjaként hódoljon előtte.
Nepálban még ma is nagyon sokan hisznek abban, hogy az álmokból
megtudhatják, milyen jövő vár rájuk. Ha egy anya vörös kígyóról vagy esetleg vörös
sárkányról álmodik, akkor az arra utal, hogy a lányát esetleg kiválaszthatják
kumárínak.
AZ ARANYKETREC RABSÁGÁBAN
Miután a papok és az ország vezető tisztségviselői kiválasztották a következő
kumárít, a kislánynak el kell végeznie egy bonyolult és hosszú megtisztulási
szertartást. Erre azért van szükség, hogy az isteni hatalom megtisztult testben és
megtisztult lélekben térhessen vissza a földre. A papok a titkos szertartás során
kitörlik a kislányból az addigi élményeit és tapasztalatait.
Homloka közepére felfestik a harmadik szemet.
Ez a szem teszi lehetővé neki, hogy ne csak a hétköznapok világát láthassa, de
betekintést nyerhessen a mágia és az istenek létsíkjára is. Ajkát ugyanolyan piros
színűre festik, mint amilyen a díszruhája. A szertartás végén az istennő birtokba
veszi az új testét. Felöltöztetik a kiválasztottak díszes ruhájába, majd fehér
szőnyeget borítanak a földre Taleju temploma és a kumárík palotája között. Az élő
istennő végigsétál ezen a szőnyegen, és nemsokára bezáródik mögötte a palota
kapuja.
Bent úgy él, mint egy előkelő hercegkisasszony. Számos tisztviselő és őr veszi
körül. Ők részben a szolgái, részben a tanácsadói. A hindu vallásos iratok számtalan
nevet adnak a kumáríknak. Az istennőt jelképező kislány minden évben új rituális
nevet kap. Egy éves korában ő Szandhia. Kétévesen Szaraszvati, háromévesen
Trithamurti. Neve tízéves korában Aparadzsita, tizenhárom évesen Mahalaksmí,
tizenhat éves korában pedig Ambika.
A Katmanduban élő istennőt korábban királyi kumárínak vagy az uralkodó
kumáríjának is hívták. Otthona egy csodálatos palota, a Kumárí Ghar. A kiválasztott
hétköznapjai gyökeresen eltérnek mindentől, amit a kislány addigi élete során
tapasztalt. Mostantól kezdve csak piros ruhát viselhet és a haját is kontyba kötve
kell hordania. Bár valószínűleg eredetileg is egy tehetős családból származott, ettől
kezdve azonban minden addiginál nagyobb jólétben élhet.
Mivel istennő, ezért senki sem adhat neki parancsokat, ám felügyelői elvárják
tőle, hogy úgy viselkedjen, ahogy azt a hagyományok megkövetelik. A hosszú
kiválasztási folyamat során a papok gondoskodtak arról, hogy jól kezelhető,
együttműködésre hajlandó kislány legyen az új kumárí.
Ez azért is nagyon fontos, mert az istennőnek gyakran kell alázatos híveit
fogadni. Ha türelmetlen vagy ideges, azzal szó szerint halálra rémítheti a
kérelmezőket. Ezek az egyszerű emberek ugyanis úgy vélik, hogy a kumárí
viselkedéséből megtudhatják, milyen sors vár majd rájuk. Egy mosoly boldogságot,
egy összevont szemöldök szerencsétlenséget és halált ígér. Nem lehet tudni, hogy a
papok milyen eszközökkel bírják engedelmességre állítólagos úrnőjüket. Az istennő
lába nem érintheti meg a talajt. Attól a pillanattól kezdve, hogy magára öltötte a
kumárí díszruháját, már csak szőnyegen járhat. Gyakran még a palotán belül is
hordszéken viszik egyik helyiségből a másikba. Nem hordhat cipőt. A hideg ellen
legfeljebb piros zoknikkal védekezhet. A kérelmezők és az istennő áldását keresők
mélyen meghajolnak a kislány előtt és megpróbálják megérinteni a lábát. Érintése
leveszi a rontást és meggyógyítja az alázatos hívőt. Régen, évente egy alkalommal
maga az uralkodó is az istennő elé járult, hogy a kislány lábát megcsókolva fejezze
ki odaadását.
A hagyományok szerint évente tizenháromszor hagyhatja el a palotáját. Ilyenkor
néha szerencsét hozó pénzérmékkel teli zacskót nyomnak a kezébe. Út közben a
pénzt szétszórja a lelkesen tomboló tömeg között. A nepáliak szilárdan hisznek
abban, hogy a kiválasztottból isteni erő árad. Palotája előtt éjjel-nappal tömeg
nyüzsög a téren. Sok hívő napokig, sőt hetekig is hajlandó várakozni, mert abban
reménykedik, hogy egy szívdobbanásnyi ideig megpillanthatja. A hívők szerint már
ez is elég ahhoz, hogy sorsuk jobba forduljon, vagy hogy meggyógyuljanak.
Nagyon sok nő járul a kislány elé, mert biztosra veszi, hogy érintése, de már a
puszta látványa is kigyógyítja a különféle női betegségeket és enyhíti a
menstruációs problémákat.
A kérelmezők között ugyanúgy akadnak egyszerű jobbágyasszonyok, mint
előkelő arisztokraták vagy befolyásos politikusok. Persze ez utóbbiaknak sokkal
egyszerűbb bejutni az istennő elé, mint a hegyvidék szegény parasztjainak. A
kumárí aranyszínű, oroszlánt ábrázoló trónján várja a kérelmezőket, akik persze
nem jönnek üres kézzel. Ajándékot, adományt, többnyire élelmiszert hoznak az
istennőnek. A kumárí ezeket némán fogadja. Lábát csókra nyújtja, hogy a hívők
megérinthessék és kifejezhessék odaadó alázatukat. A kérelmezők és ezek kísérői is
árgus szemekkel figyelik az istennő viselkedését. A hívők meggyőződése szerint a
kumárí legcsekélyebb gesztusa is a közeljövő fontos eseményeiről árulkodik. Ha a
kumárí felnevet vagy sírni kezd, az annak a jele, hogy a kérelmező súlyosan
megbetegszik vagy talán meg is hal. Ha zokogni kezd vagy a szemét dörzsöli, az azt
mutatja, hogy a kérelmezőnek már csak órái vannak hátra az életéből. Ha a kislány
megremeg, akkor a hívő tudhatja, hogy nemsokára börtönbe fog kerülni. A királyi
hivatalnokok feszülten figyeltek arra, hogy mikor tapsol az istennő. Ez ugyanis
annak a jele, hogy a kérelmező jogosan tart az uralkodó haragjától. A hívőket
leginkább az teheti boldoggá, ha a kumárí némán, mozdulatlan arckifejezéssel
fogadja hódolatukat. Ez ugyanis annak a jele, hogy titkos kívánságaik teljesülni
fognak.
Az élő istennő hétköznapjai közül valósággal kiragyogott az egyik legfontosabb
nepáli hindu ünnepség, az Indra Dzsátrá színpompás forgataga. Az ünnepségre
általában kora ősszel került sor. Kísérői ilyenkor a legpompásabb öltözéket adták a
királyi kumáríra, aki magára vette kincstára legpompásabb ékszereit is. A kislány
fényűzően feldíszített szekérre ült, amelyen Ganésa és Bhairab hindu istenségek
társaságában körbejárta Katmandu óvárosát. Ilyenkor ünnepi díszbe öltözött az
egész környék. Az utca megtelt a füstölők illatával. A tereken és a sikátorokban, a
lapos háztetőkön nem maradt egy talpalatnyi szabad hely sem, mert mindenütt ott
tolongtak a legszebb ruhájukat viselő helybeliek és azok a nepáliak, akik magukra
vállalták a hosszú, napokig, de talán hetekig is eltartó fáradtságos út terhét azért,
hogy életükben legalább egy alkalommal tanúi lehessenek az élő csodának. Ők ma
is szilárdan hisznek abba, hogy megpillantva a kumárít, életük kedvező fordulatot
vesz, elszállnak a gondjaik, meggyógyulnak és lehullik róluk az évek terhe.
A legtöbben a hatalmas, zászlódíszbe öltöztetett Durbar téren várták az istennőt.
A háromnapos ünnepség során a régi időkben a király is az istennő elé járult. Ez a
hagyomány a legendák szerint 1768-ban született, amikor a Sah-dinasztia első nagy
királya a kumárí elé borult, hogy az áldását kérje. Az élő istennő megáldotta a
harcias fejedelmet, aki ettől kezdve nemcsak fegyverei erejére támaszkodva, hanem
az istenek által is megerősítve uralkodhatott a főváros, majd egész Nepál fölött.
Az isteni hatalom ugyanolyan váratlanul hagyja el az élő istennő testét, ahogy
jött. Egyetlen súlyos sebesülés vagy komolyabb betegség elég ahhoz, hogy a kislány
az egyik pillanatról a másikra, váratlanul visszakerüljön a halandók világába. Az
első menstruáció még normális körülmények között is megrázó élmény lehet egy
serdülő lány számára. A kumárík esetén ez sokkal drámaibb változással jár. Az első
vérzés után kísérői a tudtára adják, hogy az istennő elhagyta a testét és most már ő is
újra egyszerű, közönséges halandó. Mielőtt az egykori istennő visszatérhetne az
emberek világába, tizenkét napra bezárják a sötétbe. Ezalatt az idő alatt nem
pillanthatja meg a nap fényét, és nem beszélhet egyetlen halandóval sem.
Miközben megkezdődik az új istennő kiválasztása, elődjére további hosszú
szertartások várnak. Egymás után megfosztják az isteni hatalom szimbólumaitól.
Amikor véget ér a szertartás, már csak egy aranypénz és egy vörös színű
szövetdarab emlékezteti arra, hogy nemrég még jólétben és biztonságban élő, vörös
ruhát viselő istennőnek számított.
A serdülő ilyenkor visszatérhet a családjához. Sok egykori kumárí csak nehezen
birkózik meg azzal, hogy ismét egyszerű halandóként élje az emberek hétköznapjait.
Nehéz évek várnak rájuk. Nepálban a nők többnyire alárendelt helyzetben vannak.
Kiskorukban az apjuk, később a férjük védelmezi őket. Az egykori kumárík életét
azonban nagyon megnehezíti az a babona, mely szerint, ha egy férfi feleségül vesz
egy egykori élő istennőt, akkor hat hónapon belül meg fog halni!
A rémmesék szerint saját vérébe fog belefulladni. Manapság azonban ez a babona
nem tartja vissza a nepáli férfiakat attól, hogy egykori kumáríkat vegyenek
feleségül. A ma is élő egykori istennők közül szinte valamennyi talált férjet
magának. De vajon milyen lehet olyan valakit szeretni, aki egy ideig istennő volt?
Az elmúlt évtizedek során a nepáli közvélemény is értesült arról, hogy milyen
nehéz sors várt addig a hétköznapok világába visszakerülő kiválasztottakra.
Szerencsére ma már az állam is gondoskodik róluk. A kumárík 6000 rúpia nyugdíjat
kapnak. Ez nagyjából kétszerese a hivatalos bérminimumnak, így legalább a
szegénységgel nem kell küszködniük
MODERN ISTENNŐK
 1991 tavaszán heves politikai megmozdulások rázták meg a nepáli társadalmat. A
választásoknak köszönhetően a maoisták befolyása minden korábbinál jobban
megnőtt. Sokan éppen ezért meglepődtek, amikor országszerte, de mindenekelőtt
Katmanduban hatalmas plakátok jelentek meg az Indra Dzsátrá előestéjén: „Nepál
kommunista pártja üdvözli az istennőt!”
A későbbi évek sem hoztak megnyugvást a Himalája hegyei közé. Talán kevés
kumárínak voltak olyan izgalmasak az istennőként eltöltött évek, mint Amitának.
2001-ben ugyanis ő volt a királyi kumárí, amikor titokzatos körülmények között
iszonyatos vérontásra került sor az uralkodó palotájában. A mészárlás körülményei
máig sem tisztázottak. Állítólag a trónörökös irtotta ki szüleit és az egész családját.
Rendkívül veszélyes napok vártak ekkor a királyság védelmezőjének számító
kumáríra is. Nem lehetett tudni, hogy titokzatos összeesküvők nem készülnek-e az ő
meggyilkolására is. Erre szerencsére nem került sor.
Az új kumárík kiválasztását számos ellentmondás övezi. 2005-ben jelent meg
Rasmila Sákja önéletrajza. Ebben az egykori kumárí leírta, hogy az ő kiválasztása
során senki sem próbálta megijeszteni a templom udvarán, és egy szó sem igaz
abból sem, hogy az istennő tiszteletére több mint száz állatot áldoztak volna fel.
Amikor őt vizsgáztatták, legfeljebb egy tucatnyi bivaly és kecske feje feküdt a véres
porban. Rasmila arról is beszámolt, hogy a kiválasztása előtti orvosi vizsgálatot a
legnagyobb jóindulattal is csak felületesnek lehetett tekinteni.
Az élő istenség hagyományának az ország új, elméletileg ateista kormányzata
sem vetett véget. 2008-ban már az ő irányításukkal választották ki az istenség új
inkarnációját, a három éves Matina Sákját. A maoista kormány az év tavaszán
számolta fel az országban a királyságot. A hatalmától megfosztott uralkodó helyett
így Ram Baran Jadav nepáli elnökre hárult az a feladat, hogy jóváhagyja Matina
kinevezését. Az ország radikális megújítását, korszerűsítését tervező erők
képviselője is fejet hajtott az évszázados hagyományok előtt és áldását adta az új
istennő személyére. Matina szüleivel Katmandu óvárosában élt. Így kiválasztása
után csak rövid utat kellett megtennie ahhoz, hogy elfoglalja új lakhelyét az
istennők palotájában. A kislány apja, Prata Man Sresztha elmesélte, hogy nagyon
hiányzik a családnak a szeretett leánygyermek, de ugyanakkor óriási megtiszteltetés,
hogy az ő gyermeküket választották ki. Az új kumárí családja a hagyományoknak
megfelelően a sakja kaszt tagja. Őseiktől eltérően azonban, az istennő apja nem
aranyműves, hanem órásmester. Igaz, hogy a gazdag ügyfelek számára olyan órákat
készít, amelyeket nyugodtan lehetne ékszerként is viselni.
A hagyományok tovább élnek. A királyság idején a nepáli uralkodó kereste fel
évente egy alkalommal a fővárosi kumárít. A királyság eltörlése óta Nepál elnöke, a
köztársaság első embere látogatott el hozzá, hogy az élő istennő rajta keresztül
áldhassa meg Nepál népét.
A köztársaságnak az ellen sincs kifogása, hogy a főváros istennőjét továbbra is
királyi kumárínak hívják. A kis Matina ünnepélyes beiktatására délelőtt 11 óra 39-
kor került sor, mivel az asztrológusok úgy vélték, hogy a kislány és az ország
számára ez lesz a legkedvezőbb időpont. Matina elődje, Príti Sákja könnyes
szemmel hagyta el a palotát, amikor át kellett adnia a helyét az utódjának.
A királyság bukása óta némiképpen megváltozott a kiválasztottak élete. Nagy
ritkán ugyan, de a szüleik most már meglátogathatják őket. Igaz, az istennőt
ilyenkor is körülveszik őrei és tanácsadói, de így mégiscsak láthatja apját és anyját.
A palotában már nem kell magányosan élnie. Más gyerekekkel is játszhat, akiket
őrei gondos kiválasztás után engednek a közelébe. Játszótársai kivétel nélkül a saját
kasztjából kerülnek ki. A nepáli legfelsőbb bíróság azt a döntést hozta, hogy a többi
nepáli gyerekhez hasonlóan az élő istennőnek is joga van a közoktatáshoz. Matina
így a palotában kapott magánórákat.
Régebben az élő istennő gyakorlatilag semmilyen képzésben sem részesülhetett.
Bár jólétben és biztonságos körülmények között élhetett, a sorsa egy csapásra
rosszra fordult, miután távoznia kellett palotájából. Napjainkban Nepál is elindult a
lassú modernizáció rögös útján. Az istennőként tisztelt kislányokat ma már
megpróbálják tanítani. Ez persze cseppet sem egyszerű, hiszen egy istennő nem
ülhet be az iskolapadba, ráadásul feleltetni sem egyszerű olyan valakit, akinek
minden szava parancs, az égi hatalmak megnyilatkozása. Néhány kumárí a többi
diákkal együtt, közös osztályteremben tanul.
Régebben elképzelhetetlen lett volna, hogy a leköszönő kumárík beszámoljanak a
közvéleménynek arról, hogy milyen volt életük a palota titokzatos, zárt világában.
Napjainkban ráadásul még nagyobb a különbség a palotabeli élet és a leköszönő
kumárík életmódja között. Az egykori istennők régen sem voltak szegények, de a
letűnt korok hétköznapjai során az emberek öltözéke, szokásai, napirendje csak
kicsit tért el attól, amihez a palotában hozzászoktak. A mai kumárík tizenévesen
otthonukba visszatérve gyakran szűk farmert, divatos nyugati inget, pólót viselnek,
okostelefonon hallgathatnak zenét, vagy éppen műholdas tévécsatornákat nézve
megismerhetik azt is, hogyan élnek a nagyvilágban a hozzájuk hasonló fiatalok.
2007-ben felfüggesztették a bhagtapúri kumárí, Szajáni Sákja istennői státuszát,
mivel a kislány szakítva az addigi hagyományokkal tengerentúli utazást tett. Elment
Amerikába, hogy személyesen is rész vegyen az élő istennőkről készült
dokumentumfilm bemutatóján a Silverdocs fesztiválon. A nepáli vallási vezetők úgy
vélték, hogy az utazás miatt a kumárí tisztátalanná vált. Magas rangját csupán
azután nyerhette vissza, hogy elvégzett egy hosszú és bonyolult megtisztulási
szertartást. Szajáni Sákja, a világ legismertebb kumáríja számtalan elődjéhez
hasonlóan végül a természet szavának engedve kénytelen volt lemondani magas
rangjáról. Utódját gyorsan megtalálták, hiszen semmilyen körülmények között sem
szakadhat meg az élő istennőknek a múlt ködébe vesző, de ma is eleven láncolata.
 Látogatóban a Dalai Lámánál
„Egy őszinte mosoly reményt és erőt ad.”
– Őszentsége a Dalai Láma –
A XIV. Dalai Láma napjainkban a tibeti kultúra és a buddhista vallás világszerte
legismertebb képviselője. Bölcsessége és mélységes humanizmusa miatt rengetegen
szeretnének találkozni vele. Őszentsége elképesztően sokoldalú személyiség. Vallási
vezetőként nagyon sok kötelesség súlya nehezedik a vállára, ám mégis képes időt
szakítani arra, hogy találkozzon a tanácsát vagy éppen csak a társaságát kereső
embertársaival. A jelenlegi Dalai Lámáról azt tartják, hogy személyében az
együttérzés Buddhája született újjá, ám ő mégis csupán egy „egyszerű buddhista
szerzetesnek” tartja magát. A világ közvéleménye számára elsősorban az
együttérzés és a béke jelképének számít. Hosszas, odaadó szolgálatával megpróbál
segíteni saját népének és mindazoknak, akik szerte a nagyvilágban rászorultak a
támogatásra. Az évtizedek fölötte sem múltak el nyomtalanul. Orvosai tanácsára
már nem tart nagy nyilvános fogadásokat, ám továbbra is van lehetőség arra, hogy
magánkihallgatást kérjünk tőle.
TIBET ELJÖTT INDIÁBA
Dharamszala városa szép és érdekes, ám annyira nem szép és nem érdekes, hogy
pusztán a látnivalóiért repülőre szálljon az ember, és elmenjen Indiába, a messzi
Himalája hegyei közé. A hófödte csúcsok árnyékában, a hágók tövében meghúzódó,
szűk völgyekben számos ugyanilyen észak-indiai települést találhatunk.
Dharamszala mégis különleges, mégis egyedi. Ennek az az oka, hogy itt talált új
otthonra napjaink egyik rendkívül befolyásos spirituális vezetője, a Dalai Láma.
A hatalmas hegyvidék egyik legismertebb településén napjainkban körülbelül
húszezer állandó lakos él. Akadnak közöttük indiaiak, nyugati külföldiek, ám a
lakosság legérdekesebb és legmarkánsabb csoportját a tibeti menekültek, illetve az ő
leszármazottaik jelentik. Tibeten kívül Dharamszala a legjelentősebb tibeti város.
India és szomszédja, Kína között nem kis feszültséget okoz, hogy ebben a városban
működik a tibetiek száműzött kormánya. Az elmúlt évtizedek során a környék a
Tibet ügyével rokonszenvező nyugati utazók zarándokhelyévé vált. Különösen
nyáron népszerű, mivel itt sokkal kellemesebb az éghajlat, mint odalent, a síkságon.
Delhiből tizenkét órán át tartó buszutazással juthatunk fel ide. Ha valaki úgy dönt,
hogy ellátogat Dharamszalába, annak érdemes felkészülnie a zordabb időjárásra.
Ellentétben a napfényben ragyogó, gyakran tűzforró indiai síksággal, itt, a hegyek
között gyakori vendég a hideg, sokszor esik az eső és télen havazik is. A hegytetőről
csodálatos kilátás nyílik a végtelenbe nyúló indiai síkságra, ha pedig megfordulunk,
a hátunk mögül ott sötétlenek a Himalája fenséges, magasabb hegyláncai.
A település a 19. század közepén jött létre. A gyarmatosító angolok a kellemes
éghajlatú hegyvidéken komoly katonai erőt állomásoztattak, és innen irányították a
környező tartományt. A népszerű McLeod Gandzs városrész egy brit főtisztviselőről
kapta a nevét. A légkondicionáló berendezések elterjedéséig az indiai síkságon
nyaranta alig elviselhető hőség uralkodott. Ez elöl az angolok és a gazdag
helybeliek is felmenekültek a Himalája hűvös lankáira. Alig ötvenévnyi virágzás
után azonban egy könyörtelen földrengés elpusztította a nyugatiak menedékét. A
hegyek haragja mindent megsemmisített, így a britek feladták a várost. Ötven éven
keresztül a környék Csipkerózsika álmát aludt, ám ekkor a kínaiak elfoglalták
Tibetet. Miután a Dalai Láma átmenekült a határon és Indiától kapott politikai
menedékjogot, Dharamszala környéke lett a tibeti menekültek egyik legfontosabb
központja. A várost manapság néha már Kis-Tibetnek vagy Kis-Lhaszának nevezik.
Rengeteg tibeti telepedett meg itt és folyamatosan jönnek újabbak és újabbak.
Dharamszala a buddhista vallás, kultúra és művészetek egyik legjelentősebb és
nemzetközileg is elismert fókuszpontjává vált. A nagyvilág buddhista országaiból
ugyanúgy érkeznek ide zarándokok, mint nyugati utazók. A külföldiek elmélyíthetik
ismereteiket a buddhizmusról és személyesen is megismerhetik a menekültek életét.
A városban számos segélyszervezet működik. Aki akarja, az akár önkéntesként is
felajánlhatja tudását. A tibetiek örömmel fogadják külföldi barátaik segítségét.
1948-ban Kínában véget ért az évtizedeken át tartó kegyetlen és véres
polgárháború. Az ország egészen addig gyenge és megosztott volt. Nem tudott
ellenállni a külföldi hatalmak befolyásának, az ellenséges támadásoknak. Mao Ce-
tung győzelmével gyökeresen megváltozott a helyzet. Kína rendkívül rövid idő alatt
igazi nagyhatalom lett. Peking bejelentette igényét számos olyan területre, amelyek
a történelmi idők során valamikor a kínai császárok birodalmához tartoztak. Közel
százévnyi tehetetlenség és gyengeség után Mao Kínája elég erős volt ahhoz, hogy a
vitatott területeket a fegyverek erejével szerezze vissza.
1949 májusában a Himalája hegyei között meghúzódó, a világtól mindaddig
többé-kevésbé elzárkózó Tibet is az új erőre kapó kínai sárkány célpontjává vált.
Történelmi okokra hivatkozva a kínaiak igényt jelentettek be Tibetre, majd
hadseregük lerohanta és elfoglalta az országot. A hódítók azt hangoztatták, hogy
békés szándékkal érkeztek. A következő évtizedek magában Kínában is rendkívül
viharosak és véresek voltak. Tibet új urai vaskézzel bántak el a legyőzöttekkel.
Több mint egymillió tibetivel végeztek, és könyörtelen módon megpróbálták
elpusztítani a tibeti nemzet kulturális örökségét. Feldúlták és felgyújtották a
templomokat, a kolostorokat és a könyvtárakat. Sokszor nem is raboltak, hanem
igyekeztek mindent elégetni, elpusztítani.
Az ország lerohanása után több mint negyedmillió tibeti próbált meg elmenekülni
hazájából. Még a kőkemény hegylakóknak is csak hihetetlen nehézség árán sikerült
átjutniuk a menedéket nyújtó Indiába, pedig ha valaki, akkor ők aztán igazán
ismerték a meredek ösvényeket, a szél tépte hágókat, az öt-hatezer méter magas
hegyek között húzódó titkos útvonalakat. Tomboló hóviharok, kicsit lejjebb a
völgyekben pedig szakadó jégeső csapott le a menekültekre. A mennydörgés, a
villámok mintha csak azt akarták volna mutatni, hogy a magas hegyek elfelejtett, ősi
istenei, a félelmetes démonok is haragra gerjedtek volna. A mennydörgés
kőlavinákat váltott ki, és számos menekültet a megáradó, zabolátlanul dühöngő
hegyi folyókba sodort a kőtörmelék és az iszaplavina. Legtöbben csupán egy szál
ruhában, mindenüket hátrahagyva menekültek el a szülőföldjükről. Az elüldözöttek
első hulláma még azért kelt útra, hogy a puszta életét mentse. Később azonban
nyilvánvalóvá vált, hogy az ország új urai hosszú távra rendezkedtek be Tibetben. A
vallásos emberek döbbentek látták, hogy a Vörös Hadsereg milyen ádáz dühvel
pusztítja a buddhizmus ereklyéit. A menekültek ettől kezdve igyekeztek vallásuk,
kultúrájuk remekműveit is magukkal vinni, hogy az ősi tekercsek, szent könyvek,
festmények és szobrok elkerülhessék a síkságról érkezett katonák pusztító haragját.
1959-ben Indiába menekült a XIV. Dalai Láma, Tendzin Gjaco is. A szentként
tisztelt dalai lámák hosszú évszázadokon keresztül Tibet első számú vezetőinek
számítottak. Némelyik főpap hatalma kevéssel maradt el egy király ereje mögött. A
dalai lámákat Avalókitésvara buddhista istenség megtestesülésének tartották.
Központjuk, Lhasza egész Tibet fővárosának számított. Tendzin Gjaco
Dharamszalában telepedett le. McLeod Gandzs és a régi település között kialakult a
tibetiek új központja. Ennek kapui mind a mai napig éjjel-nappal nyitva állnak a
Tibetből érkező menekültek előtt.
1959 óta rengeteg tibeti érkezett indiai területre. A Himalája alacsonyabb hegyei
sokban emlékeztetnek az elhagyott, hazai tájra. A Dalai Láma és a környezetében
élő tibeti közösség igyekszik megőrizni a hágókon túl elterülő hazájuk szokásait és
hagyományait. Az ideérkező látogatókat nagyon különös világ fogadja.
Dharamszala egyszerre indiai és tibeti. Az itt élőket ezer szál fűzi új hazájukhoz, és
hálásak azért, hogy India nagyvonalúan menedéket nyújtott a számkivetetteknek.
Ugyanakkor viszont a város mára már a tibeti kultúra igazi fellegvárává vált. Itt
működik a világhírű Tibeti Könyvtár, a híres egészségügyi központ, és a Tushita
Meditációs Intézet is. A menekültek között rengeteg szerzetes és apáca érkezett. Az
eltelt évtizedek során számos buddhista kolostor épült a környéken. A tibeti
menekültek nagy része azonban az egyszerű emberek közül került ki. A város
utcáinak ők adják a jellegzetes, semmi mással össze nem téveszthető tibeti
hangulatát. A keskeny, kanyargós utcácskákon, sikátorokon végigsétálva a külföldi
látogató mintha csak egy különös, időtlen világba jutna el. Félúton Dharamszala és
McLeod Gandzs között találhatjuk a Tibeti Központi Adminisztráció irodáit. A
tibeti menekülteket segítő hatóságot 1960-ban hozták létre. Az épületegyüttestől
nem messze találjuk a világhírű Necsung kolostort. A kolostorban élő orákulum
feladata századok óta, hogy a Dalai Láma halála után segítsen megtalálni az utódját,
az új Dalai Lámát.
A település három részből áll. A helybeliek általában csak Dharamszala-alsónak
nevezik azt a negyedet, ahova a legtöbb látogató megérkezik. Innen elindulva felfelé
a hegyoldalon eljuthatunk a száműzetésben élő tibeti kormányzat központjába, a
Gangcsen Kjisongba. A hegyi ösvény azonban még magasabbra vezet.
Dharamszala-felső nem más, mint a híres McLeod Gandzs. A városba érkező
külföldiek elsősorban itt, ebben az egészen elképesztő légkörű, barátságos és
magával ragadó helyen szállnak meg. McLeod Gandzs légvonalban nagyjából négy
kilométernyire található a buszpályaudvartól. A két városrészt menetrendszerinti
járatok is összekötik. Mivel a busz a keskeny országúton haladhat csak, ezért azzal
lényegesen nagyobb távolságot, közel tíz kilométert kell megtennünk ahhoz, hogy
az alsó városrészből feljuthassunk a külföldiek központjába. Amikor a Dalai Láma
nyilvános előadást tart, olyankor különösen sok a külföldi a városkában. Ilyenkor
megtelnek az olcsó, de a drágább hotelek is, ami nagy szó, hiszen Dharamszalában
rengeteg hotel épült. A város egyik fő bevételi forrása az idegenforgalom.
Az ide érkező tibeti menekültek és zarándokok elengedhetetlen kötelességüknek
tartják, hogy imádkozva legalább egyszer körbejárják a Dalai Láma otthonát. Ezt mi
magunk is megtehetjük, ha megkérünk egy helybélit, hogy vezessen el a Lingkhor-
ösvényhez. Az ösvényre érve már nem lesz nehéz dolgunk, mert itt egészen
egyszerűen követnünk kell az átszellemült arccal, hangosan vagy némán imádkozó
tibetieket. Ugyancsak itt, a hegyoldalon találjuk meg a lhagyali kápolnát. Földöntúli
békesség és nyugalom árad ebből a helyből. A városba érkező tibetiek itt mondanak
hálaimát a hegyek szellemeinek, és azoknak az istenségeknek, akiknek a
segítségével ezernyi veszélyt leküzdve sikerült eljutniuk Dharamszalába.
Az ösvény mellé rengeteg imazászlót tűztek. Kék, piros, zöld, sárga
szövetdarabok lobognak a szélben. Látva mögöttük a magas hegyeket, a zarándok
könnyen azt képzelhetné, hogy valamilyen titokzatos varázserő egy szempillantás
alatt elrepítette a távoli Tibetbe.
A Dharamszalában élő tibetiek legfontosabb központja a Cuglagkhang katedrális.
Ebben a tágas, de meglehetősen egyszerű kivitelezésű épületben mindig
találkozhatunk buddhista szerzetesekkel. Odabent megtekinthetjük Sákjamuni
Buddha három méter magas képmását. A bronz remekmű úgy csillog, mintha
színaranyból készítették volna. A székesegyház könyvtárában is elképesztő
remekműveket találhatunk. Összegyűjtötték itt szinte valamennyi jelentős buddhista
vallásos szöveget.
HA TALÁLKOZNI AKARUNK ŐSZENTSÉGÉVEL
A XIV. Dalai Láma világszerte jól ismert, népszerű személyiség. Sokat utazik,
éppen ezért egyáltalán nem biztos, hogy utazásunk pillanatában éppen
Dharamszalában tartózkodik. Ha azt a célt tűztük magunk elé, hogy zarándokutunk
tetőpontjaként személyesen is találkozzunk vele, akkor arra alaposan fel kell
készülnünk. Utazásunk megkezdése előtt az interneten mindenképpen nézzük meg,
hogy hol tartózkodik a Dalai Láma, amikor megérkezünk a városba.
Ha valaki találkozni akar őszentségével, akkor ezzel nem túl könnyű, de távolról
sem lehetetlen feladatot tűzött ki maga elé. A Dalai Lámát megkülönbözteti a többi
nagy világvallás legfontosabb vezetőitől az, hogy rendkívül nyitott és barátságos.
Örömmel fogadja a látogatókat, a vendégeket. Mivel azonban világszerte emberek
milliói szeretnének találkozni vele – akár csak egy percre, néhány pillanatra –, ezért
nem egyszerű dolog előkészíteni és megszervezni egy ilyen találkozást. Ha ön úgy
gondolja, hogy személyesen is találkozni szeretne Indiában a Dalai Lámával, akkor
először is lépjen kapcsolatba Dharamszala városában, McLeod Gandzs városrészben
őszentsége irodájával. Ezt a hivatalt angolul így hívják: Office of His Holiness The
Dalai Lama (OHHDL). Az itt dolgozó tibeti hivatalnokok intézik első számú vallási
vezetőjük utazásait, szervezik a programját, és összeállítják látogatói névsorát.
Napjainkban már e-mailben, de telefonon, faxon vagy éppen hagyományos módon,
levélben is fordulhatunk hozzájuk. Ajánlatos a levelünket angol nyelven
megfogalmazni, mivel kicsi a valószínűsége annak, hogy az alkalmazottak között
lesz olyan, aki ért a mi nyelvünkön is.
Az OHHDL kérése, hogy egészen pontosan mutatkozzunk be, és írjuk le, hogy
miért kívánunk találkozni a Dalai Lámával. Őszentségével találkozhatunk egy
magánfogadás keretében, amikor négyszemközt beszélhetünk vele, vagy
meghallgathatjuk egyik nyilvános előadását, amikor egyszerre emberek százaihoz
vagy éppen ezreihez beszél. Nem egyszerű dolog felkerülni a magánkihallgatások
névjegyzékére. Mivel nagyon sok a jelentkező, ezért érdemes hosszú hónapokkal a
tervezett utazásunk előtt jelentkezni. Amikor a Dalai Láma Dharamszala városában
tartózkodik, akkor minden héten hétfőn, szerdán és pénteken találkozik a
látogatóival.
 A sajtó munkatársainak kicsit könnyebb a dolga. Nekik valószínűleg nem kell
olyan sokat várni, mint a „közönséges halandóknak”. Ugyanakkor viszont a Dalai
Láma naponta csupán egy interjút ad. Éppen ezért abban az esetben is lépjünk kellő
időben kapcsolatba a hivatalával, ha a sajtó munkatársaként látogatunk el hozzá. Az
újságírók valamivel hamarabb bejuthatnak, ám őket a tibetiek különösen nagy
gonddal vizsgálják meg. Persze, ha valaki szeretne találkozni a Dalai Lámával, azért
nem feltétlenül kell elzarándokolni a távoli Indiába, a Himalája hegyei közé. Akár
saját szülőföldünkön is sor kerülhet a találkozóra. Őszentsége szívesen utazik, és
örömmel tart előadásokat Tibetről és a buddhizmusról. Elképzelhető, hogy önhöz is
ellátogat, ha kellő időben szólva meghívja valamilyen komoly rendezvényre.
Számos országban működnek tibeti képviseletek. Tanácsos kapcsolatba lépni az
önhöz legközelebbivel. Az ott dolgozó munkatársak tisztában vannak a Dalai Láma
programjaival és útiterveivel. Ezen felül remekül ismerik az adott ország viszonyait.
Az ön meghívását is örömmel továbbítják a központjukba. Kedvező válasz esetén a
helyi képviselet munkatársai segítenek majd előkészíteni a találkozót.
McLeod Gandzsból elindulva a Bhágszu templom közelében találjuk a Tibeti
Jóléti Hivatalt. Ha nem találjuk meg a helyet, akkor kérjünk útbaigazítást a Kokonor
Hotel felé. A hivatal ezzel szemben működik. Az épületben forduljunk a biztonsági
szolgálat tisztviselőihez. Ők szívesen felvilágosítanak arról, hogy mikor lesz a
legközelebbi nyilvános fogadás. Ha ez az időpont megfelel nekünk, akkor azonnal
jelentkezhetünk rá. Az előre megbeszélt időpontban érdemes egy kicsit korábban
érkezni. Nem leszünk egyedül, hiszen számtalan zarándok érkezik a hegyek közé,
hogy találkozzon a tibetiek legtekintélyesebb vezetőjével. A biztonsági ellenőrzés
után tízes csoportokban vezetik be a várakozókat.
A látogatóknak illik szépen, méltóságteljesen felöltözni. Ez nem jelenti azt, hogy
elvárás a sötét zakó és a nyakkendő vagy a hölgyektől a kisestélyi. A nyugati férfiak
nyugodtan mehetnek tiszta, fehér ingben és világos színű nadrágban is. A
hölgyektől azt kérik, hogy kerüljék a kihívó öltözködést, vegyék figyelembe, hogy
szerzetesek közé jönnek. A tibeti látogatók igyekeznek a lehető legszebben
felöltözni. Aki megengedheti magának, az hagyományos díszruhát vesz, és nem
fukarkodik az ékszerekkel sem. Ne csodálkozzunk azon, ha az idősebb tibetiek
egészen meglepő módon viselkednek. Az egyszerű falusi emberek között még ma is
él az ősi szokás, hogy az idegeneket barátságosan, kinyújtott nyelvvel illik
üdvözölni. Ha egy öreg tibeti nyelvet ölt ránk, azzal nem csúfolódni akar, hanem
csupán udvarias.
A Dalai Láma gyakran az otthonában fogadja a vendégeket, ahol egy tágas
fogadószobában találkozik velük. A legtöbb magánbeszélgetésre késő délelőtt
szokott sor kerülni. A Dalai Láma otthonában mindig nagy a tömeg. Belépve a
falakon túlra, nyilvánvaló, hogy egy eleven közösség életerőtől lüktető
középpontjába érkeztünk. Odabent a legtöbben céltudatosan sietnek a dolgukra, míg
mások álmélkodva várakoznak. Ha nem is bábeli, de figyelemre méltó a hangzavar.
A hangszórókból gyakran ének vagy egy előadás szövege hallatszik. Ezeket
leggyakrabban angolul vagy tibetiül tartják.
Mielőtt a látogatók bejuthatnának a váróterembe, gondosan átkutatják őket. A
személyes motozás után megnézik a táskáikat is. Egy udvarias, meglehetősen
hallgatag őr a nyugati vendégeket átkíséri egy külön irodába. Ázsiában az
ügyintézés elképzelhetetlen hosszú kérdőívek kitöltése nélkül. Bár csak előzetes
egyeztetés után juthattunk el erre a helyre, most újra el kell mondani, hogy pontosan
kik is vagyunk és miért jöttünk ide. Általában itt kell leadni az útlevelünket, amit
akkor kapunk vissza, amikor kijöttünk. Vannak utazók, akik arról számoltak be,
hogy egyből visszakapták az okmányaikat.
A kérdőívek kitöltése után a vendégek kis csoportját tovább viszik a második
biztonsági ellenőrző pontra. Fent a magasban egy alacsony hegy tetején jól látszik a
Dalai Láma rezidenciája. Az alacsony épületet a tibeti hagyományoknak
megfelelően ragyogó színekkel festették ki. A biztonsági ellenőrzés után további
várakozás következik. Jó időben megtörténhet, hogy az érkezők a domb lábánál
állnak sorban. Végül eljön a nagy pillanat. A várakozók felmorajlanak, mert a
verandán megjelenik maga a Dalai Láma. A sor lassan halad. A magánkihallgatásra
váró, nyugtalan és izguló látogatókat egyesével vezetik a Dalai Láma elé. A kísérő
többnyire egy erőteljes felépítésű tibeti szerzetes. Keresztülmegyünk egy rövid
folyosón. A Dalai Láma az épület verandáján vagy a lépcső aljában várja a
vendégeit. Elképesztően barátságos. Valósággal ragyog. Minden vendégével úgy
bánik, mintha hosszú idő után hazatért volna egy drága, rég nem látott barátja.
Akiknek alkalmuk volt személyesen találkozni vele, azok elmesélték, hogy gyakran
és jókedvűen nevet. Néha csak halványan, barátságosan mosolyog, máskor azonban
a könnyei potyognak a jókedvű kacagástól. Nehéz a közelében megőrizni a
komolyságunkat. Nevetése cseppet sem bántó. Különös, tisztító erő rejlik benne.
Lehetetlen ellenállni a mosolyának. A vendég a boldogságtól ragyogó arccal
viszonozza őszentsége enyhe meghajlását. Ilyenkor jelképes ajándékot illik átadni
neki. Ez többnyire nem más, mint egy selyemből készült fogadalmi kendő, más
szóval kata. A látogató a kendőt két kézzel nyújtja át őszentsége felé, aki átveszi,
majd a következő pillanatban még szélesebb mosollyal az adományozó nyakába
teszi. Ajándékunkat így egyből visszakapjuk, miközben mind a ketten eleget tettünk
az ősi hagyományok elvárásainak. A hívő buddhisták szemében az ilyen kendő
nagyon sokat ér. Úgy hiszik, rajta van a Dalai Láma áldása. Gondosan összehajtják,
hogy otthonukban díszhelyre tegyék ki, vagy éppen attól kezdve mindig a
nyakukban viselik, mert biztosra veszik, hogy az áldás ereje elhárítja a
balszerencsét.
Rossz idő esetén egy egyszerűen berendezett fogadószobában találkozhatunk
vele. A falat tibeti festmények díszítik. Nagyon sok múlik a vendégen. Ő dönti el,
hogy miről beszélgetnek, hogy milyen lesz a találkozó hangulata. A Dalai Láma
csendben áll és figyel. Amikor nyugati emberekkel találkozik, akkor számíthat egy
tibeti tolmács segítségére. Bár ő maga is nagyon jól beszél angolul, de biztos akar
lenni abban, hogy pontosan megérti vendége kérdéseit, gondolatait. Sokan csupán
azért jönnek ide, hogy egyszer az életben személyesen is találkozhassanak vele. Ők
arról számolnak be, hogy valósággal megtisztulva, lélekben megfiatalodva jöttek ki
a fogadószobából. Mintha csak egy titokzatos égi hatalom nagy súlyt vett volna le a
vállukról.
Mások azért járulnak a Dalai Láma színe elé, hogy köszönetet mondjanak neki
páratlan életművéért. Olyanok is akadnak, akik valamilyen komoly filozófiai vagy
erkölcstani kérdésre keresik nála a választ, amire nem kell sokat várni. Amikor
beszél, a szeme valósággal ragyog. Körülötte elmélyül a rengeteg nevetőránc. Akik
értenek tibetiül, azok beszámoltak arról, hogy őszentsége az anyanyelvén
elképesztően tehetséges, lenyűgöző szónok, a tibeti nyelv igazi mestere. Bármilyen
témáról is legyen szó, a válaszokat csendes derű és bizakodás hatja át.
Őszentsége mindenkivel barátságos, mindenkihez van néhány jó szava. A
szerzetesek egyszerű, vörösesbarna öltözékét viseli. Tisztában van azzal, hogy a mai
világban mennyire fontosak a fényképek. Semmi kifogása sincs az ellen, hogy
valamennyi látogatója megörökítse a találkozás csodálatos pillanatát. Meglepő,
hogy milyen barátságos, mély hangja van. Hosszú beszélgetésre igazából nincsen
idő. Amikor sorra kerülünk, egy kézfogás, egy mosoly és a különös, magasztos
érzés. A találkozás csupán néhány másodpercig tart, mégis egy életre szóló emlék
marad. A vendég megköszöni a csodálatos élményt, aztán elindul lefelé a dombon.
A kézfogás után a vendégeket kikísérik a kapuhoz. Itt egy szerzetes vagy pap
vékony piros zsineget ad át emlékül. Nyakukba kötve azok viselik, akik
személyesen is találkoztak a tibetiek vezetőjével.
Néhányan csak akkor térnek teljesen magukhoz, amikor már újra kint állnak
Dharamszala utcáinak magával ragadó zűrzavarában. A Dalai Láma közelsége,
kézfogása, mosolya mintha csak kiemelte volna őket a világból. Csak a barátságos
szempárra, a jókedvű nevetésre tudnak gondolni, és nem emlékeznek arra, mikor
kapták vissza leadott holmijukat, és a biztonsági ellenőrzéseken keresztül hogyan
jutottak ki a zárt övezetből.
A városban érdemes elbeszélgetnünk a többiekkel. Meglepődve tapasztalhatjuk,
hogy szinte mindenki másként élte át a találkozás pillanatát.
A DALAI LÁMA ELŐADÁSAI
Ha nem ragaszkodunk ahhoz, hogy négyszemközt találkozzunk vele, akkor
elmehetünk valamelyik nyilvános fellépésre vagy előadására. Buddhista oktatóként
szívesen megosztja tudását a Napkelet és a Nyugat népeivel. Előadásai során nem
próbál meg senkit sem buddhista hitre téríteni. Ugyanakkor viszont hallgatósága
figyelmét felhívja a legfontosabb közös emberi értékekre, az erény fontosságára és a
tibeti nép sorsára. Egy ilyen rendezvényre bejutni sokkal egyszerűbb, mint
megszervezni egy magánkihallgatást Dharamszalában.
 A Dalai Láma életére és biztonságára nagyon gondosan vigyáznak. A látogatókat
és a hallgatóságot beléptetés előtt figyelmesen átvizsgálják. A belépőket
megmotozzák, és keresztül kell haladni a repülőterekről jól ismert fémkereső kapun.
A férfiak és a nők külön sorban állnak. A hölgyeket indiai rendőrnők motozzák
meg. Gyakori panasz, hogy ők nem igazán barátságosak a külföldi látogatókkal.
Néha túlságosan is nagy érdeklődést tanúsítanak a külföldi nők kézitáskájának
számukra bizonyára meglepő, intim tartalma iránt.
A Dalai Láma tanításaira mindenki behozhatja a saját párnáját és csészéjét. Talán
meglepő, de rádiót is vihetünk magunkkal.
A nyilvános előadások során is rendkívül szigorúak a biztonsági előírások. A
Dalai Láma védelméről az indiai különleges alakulatok katonái gondoskodnak.
Rendkívül különös látvány, ahogy marcona, állig felfegyverzett, géppisztolyt
markoló, szakállas, bajuszos harcosok figyelik ádáz arccal a hallgatóságot, melynek
tagjai törökülésben vagy guggolva áhítatos szemmel bámulják a békéről beszélő
előadót. Biztonsági okok miatt nincs mászkálás, amíg a Dalai Láma is bent van a
teremben. Még felállni sem szabad.
Az interneten pontosan értesülhetünk arról, hogy hol, mikor és milyen témában
tart előadást. Indiában általában ingyenesek ezek a rendezvények. Nyugaton viszont
belépőjegyet kell vennünk. Érdemes tudnunk, hogy a jegyekből befolyt bevételből
fedezik a Dalai Láma útiköltségeit, ebből bérlik az előadótermet, és a biztonsági
intézkedések is nagyon sok pénzbe kerülnek. Őszentsége soha egyetlen fillért sem
kér az előadásaiért. Ezzel követi a buddhista szerzetesek hagyományait. Arra
törekszik, hogy minél több embertársunk eljuthasson a megvilágosodás közelébe,
ezért különösen örül annak, ha nagyszámú érdeklődő előtt beszélhet. Őszentsége
gyakran tart előadásokat odalent, McLeod Gandzsban, a tibeti főtemplomban.
Ha szeretnénk meghallgatni a tanítását, akkor először is jelentkezzünk McLeod
Gandzs városrészben a rendőrség tibeti részlegénél. (Tibetan Branch Security
Office) Vigyük magunkkal az útlevelünk és az indiai vízumunk fénymásolatát, és
két fekete-fehér vagy színes igazolványképet. Számtalan kis boltocska van, ahol
fénymásoltathatunk, és rengeteg fényképész ajánlja fel a szolgálatait, hogy
igazolványképet készítsen rólunk. Az indiai hatóságok imádják a fényképes
ügyiratokat, ezért érdemes nyolc-tíz igazolványképet készíttetnünk magunkról. A
Dalai Láma nyilvános előadásain csak abban az esetben vehetünk részt, ha a
rendőrségnél túljutottunk a bürokratikus formaságokon. Ez meglehetősen
időigényes. Legalább egy nappal az előadás időpontja előtt menjünk el
bejelentkezni. Ezek az előadások rendkívül nagy népszerűségnek örvendenek. Ha
nem akarunk az utcán ácsorogni, akkor érdemes egy nappal korábban bemenni a
templomba, és egy szabad helyre papíron odaragasztani a nevünket. A többi
látogató tiszteletben tartja ezt a jelzést, így másnap nem kell aggódnunk, lesz hol
leülnünk. Ennek ellenére érdemes egy kényelmes párnát hozni magunkkal, mivel a
templomban nincsenek székek. A látogatónak annyi hely jut a gyékénnyel leborított
padlón, hogy ott törökülésben letelepedjen. Gyakori, hogy a külföldi látogatók
szervezetten, csoportban jönnek. Ilyenkor számukra zsinórral különítenek el
elegendő helyet.
A Dalai Láma érkezését a szerzetesek hangos éneke jelzi. Az előadóterem
valósággal vibrál a várakozástól. Végül néhány sárga és vörös ruhás szerzetes
társaságában megjelenik az, akire mindenki annyira várt. Lassan fellép az
emelvényre, és ragyogó mosollyal fordul a hallgatói felé. Nyolc évtizedes életkorát
meghazudtolóan eleven és fiatalos. Jókedvű magabiztossággal viselkedik. A Dalai
Lámából áradó csendes derű magával ragadja a hallgatóságát is. Ha egy pillanatra
elfordulunk az előadótól és végignézünk az előttünk, mellettünk és mögöttünk
guggoló zarándokokon, akkor jól látjuk, hogy mindenkinek ragyog a tekintete, és
arckifejezéséből felhőtlen boldogság sugárzik. Jó pár olyan vándor ül körülöttünk a
földön, akinek élete nagy álma vált valóra azzal, hogy most itt lehet. Aki először jár
itt, az valószínűleg nem tudja mire vélni, hogy mért tart olyan sok zarándok
régimódi rádiókészüléket a kezében. Amikor megkezdődik az előadás, ezek a
dörzsölt, öreg rókák azonnal a fülükbe dugják a fülhallgatót. Őszentsége gyakran
beszél angolul, de az előadásait többnyire tibetiül tartja. A szobában azonban egy
rádióadó is működik. Két-három nyelvre, leggyakrabban angolra, spanyolra vagy
éppen oroszra szinkronban fordítják őszentsége szavait. Ha egy csoport előre jelzi
érkezését, akkor megpróbálják megszervezni azt, hogy az ő anyanyelvükön is
legyen rádióadás. Gyakran érkeznek vendégek Japánból, Koreából és Délkelet-
Ázsia más területeiről is.
A Dalai Láma aranyozott karosszékben, egyfajta trónuson ül. Gyakorlott
szónokként hangosan, világosan artikulálva beszél. Hagy időt arra, hogy a
tolmácsok lefordítsák a szavait. Tudja, hallgatósága egy része nem birkózik meg
olyan egyszerűen a buddhista filozófia nehezen megragadható fogalmaival.
Nagyjából fél órával az előadás megkezdése után meglepő dolog történik. Már
legalábbis azok számára, akik az európai előadótermek steril, gondosan szabályozott
világához vannak szokva. A tapasztalt utazók turkálni kezdenek a táskájukban és
bögréket vagy poharakat húznak elő. Gyorsan kiderül, hogy miért. Szerzetesen
bukkannak elő kezükben igencsak súlyosnak tűnő alumínium kannákkal. Aki
odatartja a poharát, annak tűzforró tibeti teát töltenek ki. Elképesztően ügyesek.
Könnyedén megbirkóznak a forró fémedénnyel és egyetlen földön ülő alakot sem
forráznak le. Az ital azért ilyen forró, mert felforralták a vizet. Így az italt az
érzékeny gyomrú, nyugati utazók is megihatják. A tibeti tea még csak nem is
hasonlít az itthon megszokott italra. Sós vajat és tejet is főztek bele. Leginkább
levesre hasonlít. A kannás szerzetesek távozása után a hallgatóság halk
szürcsöléssel követi a jókedvűen vigyorgó előadó szavait. A figyelmük csak akkor
bicsaklik meg kissé, amikor megérkezik a következő csapatnyi szerzetes. Tőlük
kerek lepénykenyeret kapnak a hallgatók. A lepény és a sűrű tea meglepően kiadós
uzsonna. Mindezért a vendéglátásért nem kell fizetni. Ugyanakkor viszont, ha valaki
adományt akar adni, azt a szerzetesek köszönettel elfogadják. Ellentétben az
elviselhetetlennek tűnő, forró indiai síksággal a közeli hegyek a szülőföldjükre
emlékeztetik a tibeti menekülteket. A Himalája gyermekei itt otthon érezhetik
magukat. Ha pedig időnként felmásznak valamelyik 1500 méteres hegy csúcsára,
vagy megállnak az egyik északra vezető hágó tetején, onnan jól láthatják
szülőföldjük méltóságteljes, kékes-fekete hegyláncait. Lehet, hogy a menekültek
szíve ilyenkor fájdalommal telik meg, de az is elképzelhető, hogy a fenséges hegyek
látványa megnyugtatja és reménnyel tölti el őket. Hiszen a Himalája csúcsai
Tibetben száz vagy ezer évvel ezelőtt is ugyanolyan fenségesen tornyosultak az
égre, ahogy száz vagy ezer esztendő múlva is fognak.
Bármilyen viharos is legyen az évek múlása, a száműzetés sanyarú fejezete
egyszer véget ér, a menekültek hazatérhetnek és egy Dalai Láma újra Lhaszában
fogadhatja majd a barátait és a híveit.
 Az Élet és a Halál völgye
„Oszd meg a tudásodat másokkal. Így halhatatlan lehetsz.”
– Őszentsége a Dalai Láma –
Ha jobban megismerjük a keleti embereket, akkor gyakran úgy tűnhet, hogy
teljesen másként látják a világot. Ez néha meglephet, néha elkeseríthet minket, de az
is előfordul, hogy derűs pillanatokat okoz. Időnként alapvető eltérésekre és
különbségekre bukkanunk. Léteznek azonban olyan dolgok, amelyek minden ember
számára ugyanazt jelentik, függetlenül attól, hogy a Napkeleten vagy Nyugaton
látta-e meg a napvilágot. Ilyen dolog a félelem az elmúlástól. A bizonytalanság,
amiért nem tudhatjuk, mi vár ránk, ha örökre lehunyjuk a szemünket. A halál
minden ember megkerülhetetlen útitársának tűnik. A messzi keleten azonban él a
halvány remény, hogy létezik egy olyan elrejtett birodalom, egy titkos város, egy
rejtett völgy, ahol az emberek testük és elméjük fiatalságát megőrizve örökké élnek.
Erről a csodálatos helyről szól a Kék Hold völgyének legendája, de azok a hindu és
buddhista feljegyzések is, amelyek megemlítik Sambala nevét.
A Himalája távoli, nehezen megközelíthető részén, a fenséges, hófödte
hegycsúcsok között húzódik egy rendkívül kedvező fekvésű völgy. Itt olyan
kellemes az éghajlat, hogy még a távoli, jóval melegebb vidékek növényei is gond
nélkül megteremnek. A termékeny hegyoldalakat sűrű erdő borítja. A tisztavizű
patakok a völgy közepén végigfutó folyóban egyesülnek. A folyó partján
megművelt termőföldek és csendes jómódról árulkodó apró települések sorakoznak.
Az ősi szájhagyomány egészen pontosan leírja a legnagyobb várost. Alakja
leginkább egy nyolcszirmú lótuszra emlékeztet. A kiválasztottak otthona gyönyörű
hely. A virágok egész évben nyílnak és a halhatatlanok csodálatos illatoknak
örvendezhetnek. A völgy lakói már legősibb idők óta békében és harmóniában
élnek. Az ősi tudás lehetővé teszi, hogy ne kelljen félniük az idő múlásától, az
öregedéstől és a betegségektől. A halandók számára felfoghatatlanul hosszú életüket
így a művészeteknek, az elmélkedésnek és a tudományoknak szentelhetik. Ez a
tudomány azonban jóval sokrétűbb, mint amivel a rövidéletű halandók
foglalkoznak. A völgy lakóit ugyanúgy érdeklik a természettudományok, a fizikai
világ törvényszerűségei, mint a spirituális felfedezés varázsa. Nemcsak a világot, de
önmagukat is megismerték. Olyan magasabb szintre jutottak el, amiről a külvilág
legtöbb gyermeke még csak nem is álmodozhat.
Sambala, vagy más néven Sambhala több alkalommal is felbukkan a tibeti
buddhisták feljegyzései között. A csodálatos birodalom pontos helye ismeretlen. A
tibetiek szerint a nagy hegyeken túl, északon, valahol Ázsia hideg szívében rejtőzik.
Ezzel szemben a mongol törzsek szerint a boldogság országa Szibéria déli részén
található. A legtöbb kutató és misztikus szerint azonban a titkos völgy valahol
Tibetben lehet. Legvalószínűbb, hogy a világ tetejének északi vagy nyugati részein
kellene keresniük.
Egy ilyen csodálatos birodalmat persze nem lehet az idők végezetéig eltitkolni a
külvilág elől. A bölcsek időnként kapcsolatba léptek azokkal, akiket méltónak
tartottak a tudás befogadására. Nagyritkán kívülállók is bejuthattak a völgybe. Az
évezredek során egy-egy eltévedt utazó vagy az állatait kereső pásztor
megpillanthatta a csodálatos menedékhelyet. A legenda gyorsan tovaterjedt a
hegyóriások árnyékában. Mások tudatosan készültek arra, hogy átlépjék Sambala
kapuit. Néhányan valóra tudták váltani életük legnagyobb elképzelését. Akadt
közöttük olyan, aki méltónak bizonyult arra, hogy csatlakozzon a bölcsekhez.
Mások a visszatérés mellett döntöttek. Nekik köszönhetjük azt, hogy viszonylag sok
dolgot tudhatunk a himalájai rejtekhelyről.
A bölcsek menedékhelyéül szolgáló völgy neve valószínűleg szanszkrit eredetű.
Ma már senki sem tudja, hogy pontosan mit is jelentett ez a szó. Napjainkban a
titkos menedékhely nevét többnyire úgy fordítják, hogy a „béke otthona” vagy a
„boldogság otthona”. Számos vallási közösség, titkos társaság vagy misztikus
hagyomány beszél arról, hogy a Himalája dermesztően hideg völgyeiben ősi idők
óta létezik az Élet Temploma, az a hely, ahol a kiválasztottak elnyerheti a beavatást.
Aki méltónak bizonyul arra, hogy átlépjen a titkok kapuján, az olyan ősi
bölcsességeket ismerhet meg, amelyekről már rég elfeledkezett a külvilág.
A titokzatos királyságot néha a halhatatlanok otthona néven is emlegetik. A tibeti
bölcsek úgy vélik, hogy Sambala az egész világ számára a jószerencse forrását
jelentheti. A titkos város nem egyfajta földi Paradicsom, Édenkert, ahová a haláluk
után kerülnek be az arra méltók, az erényesek vagy a jók. Tibetben úgy vélik, hogy
Sambalában őrzik az ősi tudás legfontosabb titkait. Ezek egy része talán a
természettudományok világából származik, míg más részük spirituális útmutatást
tud nyújtani az útkeresőknek. A rejtett település urainak az a legfontosabb feladata,
hogy még a legnehezebb időkben, a vészkorszakokban is megőrizzék a titkos
buddhista tanok legfontosabb felismeréseit és tanításait. Más értelmezések szerint
Sambala valójában nem más, mint Meru szent hegye, amelynek titokzatos lakói az
ősi idők leszármazottai, akik még őrzik egy rég letűnt világkorszak rendkívül fejlett
technológiájának néhány titkát.
Nem egyértelmű azonban, hogy ez a titkos menedékhely a jót vagy éppen
ellenkezőleg, a gonoszt szolgálja-e. Néha úgy tűnhet, hogy a legendák valójában
nem is egy titkos birodalomról, Sambaláról, hanem kettőről, a Fény városáról és
örök ellentétéről, Agarthiról, a sötétség templomáról szólnak. Állítólag ezen vagy
ezeken a helyeken számos bölcs nyert beavatást. Hogy aztán mire használták fel az
ott szerzett tudást és hatalmat, az már csak azon múlt, hogy milyen emberek voltak.
SAMBALA A LEGŐSIBB HAGYOMÁNYOKBAN
Emberek már jóval azelőtt éltek a Himalájában, hogy a majdani Tibet területén
elterjedtek az új vallás és Buddha tanításai. A halhatatlan kiválasztottak városának
legendája ősibb a buddhizmusnál, szerepelt a hindu szent szövegekben is. A bölcsek
egy része szerint Sambala azonos lehet Paradésával vagy Árjavársával. Ez az a hely,
ahol egykor megszülettek a Védák szent szövegei. A tudósok megtalálták a tibeti
buddhizmust megelőző hegyvidéki kultúra, a Csang Csung nép feljegyzései között
is. Az ősi nép bölcsei szerint az általuk ismert Sambala a mai India észak-nyugati
területén, Himacsál Pradés tagállamban, a Szutlédzs-folyó völgyében lehetett. A
legősibb hegyvidéki hagyományok képviselői is ismertek egy olyan várost, ahol
soha nem öregedtek meg az ott élő, nagy hatalmú és bölcs emberek. A Himalája
csúcsai között a buddhizmus vagy Nepálban a hinduizmus nem szorította ki teljesen
az ősi szellemek hitét. A magas hegyvidék törzseit és nemzetségeit szoros kapcsolat
fűzte a szellemek és a démonok, a csodatevő bölcsek, a félistenek és az istenségek
világához. A bőn mind a mai napig él az eldugottabb völgyekben. Hagyományai
Olmolungring vagy Tagzig néven emlegették a kiválasztottak országát. Néhány
kutató úgy értelmezi ezt a nevet, hogy az a mai tadzsikokra, Tádzsikisztán földjére
utal. Olmolungring városa Tagzik ország középpontjában található.
Más mesék és a legendák szerint ezt a csodálatos helyet azonban nem a
Himalájától északra, hanem a tadzsikok földjétől jóval délebbre kellene keresni. A
hagyományok őrei közül néhányan arról beszélnek, hogy a bölcsek menedékhelye a
szent Kailás hegytől nyugatra található. Olmolungring fölött az égbolt is egészen
különleges. Olyan, mint egy hatalmas, nyolcküllőjű kerék. Ennek a keréknek a
középpontja a Jungdrung Guccek hegy fölött található. A hegység leginkább egy
hatalmas piramisra emlékeztet. A bőn hagyományok szerint a Guccek egyben a
világ tengelye is. Kilenc lépcső vezet lefelé a csúcsáról és a hegység alapjának
négyszögletes alakja a négy fő égtáj irányába mutat. A világhegy lábától minden
égtáj felé egy-egy hatalmas folyó indul el.
Hasonlóan a későbbi buddhista hagyományokhoz, a bőn vallás bölcsei is úgy
vélték, hogy a kiválasztottak birodalma a hétköznapok világán túl található. Csupán
azoknak a halandóknak van esélyük bejutni oda, akik megtisztították a testüket és az
elméjüket. Ha valaki megszabadult a vágyaitól, és már semmilyen kötelesség nem
köti a fizikai valósághoz, akkor megkísérelheti a bejutást. A buddhizmus
megérkezése után az új hit szerzetesei maguk is sok mindent átvettek a korábbi
kultúráktól.
A buddhisták azért is különösen szent helynek tekintik Sambalát, mert annak
idején Buddha személyesen ismertette meg új tanaival a völgy királyát, Dava
Szankpót. Az uralkodó elfogadta az új hitet. Buddhizmusra térítette az egész
birodalmát. Ráadásul a tanokat abban a legősibb, legtisztább formában őrizték meg,
ahogy azt magának Buddhának a szájából hallgatták. Fővárosában, Kalapában még
ma is őrzik a vallásalapító ereklyéit.
A buddhizmus elterjedésével mind többen ismerkedtek meg Sambala nevével. Ők
is úgy vélték, hogy ez a misztikus királyság túl a hófödte csúcsokon, valahol a
titokzatos északi tájakon található. A rejtőzködő birodalom élén megvilágosodott
királyok állnak. A bölcs uralkodók tisztában vannak a buddhizmus legmélyebb
tanításaival is. Igazi kincsként őrzik a szent tanításokat, és akkor is vigyázni fognak
Buddha bölcsességére, amikor az emberek mohósága miatt az egész külvilágot
elborítják a háború lángjai. Amikor majd úgy tűnik, hogy közel a világvége, akkor
Sambala utolsó királya hatalmas serege élén előjön a titkos völgyből. Szétzúzza a
gonosz erőit, és önfeláldozó küzdelme révén megteremti az új Aranykort. Érdekes,
ahogy ezen a ponton összekapcsolódnak a három nagy vallás hagyományai.
A kereszténység és a hinduizmus is hasonlóan írja le a világvégét. A Bibliában az
apokalipszis eseményei mintha csak megfelelnének azoknak a jóslatoknak, amelyek
szerint világkorszakunk végén beköszönt a katasztrófákkal teli, félelmetes Kali
Juga. További hasonlóság az, hogy mindkét forrás biztosra veszi, a
megpróbáltatások korszaka után beköszönt egy új, boldogabb időszak. A
buddhizmust évezredekkel megelőző hindu mítoszokban Sambalának Kalki
legendája felel meg. A Kálacsakra prófécia szerint komoly szerep jut Sambala
utolsó királyának. Rudra Csarkin legyőzi a sötét hatalmakat, véget vet a vészterhes
Kali Jugának, és bölcs irányításával megkezdődhet az új aranykor. Egyes hindu
bölcsek szerint a völgy bátor és elszánt fejedelme valójában maga a nagy Kalki, a
földöntúli hatalmú uralkodó. Róla hinduk százmilliói gondolják azt, hogy nem más,
mint vallásuk egyik legjelentősebb istenségének, a hatalmas Visnunak az utolsó
testet öltése. Sambala urait a Mahábhárata és a Puránák is Kalki királyok néven
emlegetik. Őket a buddhisták is ismerik. Tibetben a Rikden nevet kapták. Az
uralkodó legfőbb kötelessége, hogy megőrizze a Kálacsakra Tantra tanításainak a
tisztaságát. A huszonötödik Kalki királyra vár a feladat, hogy az összeomlás
pillanatában győzelemre vezesse a jó erőit. A tudósok és a misztikusok nem tudtak
egyezségre jutni afelől, hogy mikor kerül majd sor a végső összecsapásra. Néhány
vélemény szerint a várható időpont 2424.
Elképzelhető, hogy valamikor tényleg létezett egy olyan északi királyság,
melynek fejedelme megtért, és az egész országát is az új hit szolgálatába állította,
miután találkozott Buddhával. Ahogy teltek az évszázadok, az ősi karavánok útján
haladó zarándokok és hittérítők azonban már egy olyan rejtőzködő völgyről kezdtek
el mesélni, amelyiknek minden lakója eljutott a megvilágosodás állapotába. Az
ország nehezen megközelíthető vagy éppen elérhetetlen vágyálomként azóta is ott
lebeg minden buddhista lelki szeme előtt. A nyugati közvélemény akkor ismerkedett
meg a titokzatos hegyvidéki menedékhely nevével, amikor az első európai utazók
visszatértek Tibetből.
A nyugati ezoterikus irányzatok és a spirituális gondolkodók már a 19. század
vége fele foglalkozni kezdtek a Himalája rejtett völgyével. A századforduló táján
rendkívül divatossá váltak a keleti vallások, a buddhista és a hindu filozófia. A
nyugati közvélemény az 1900-as évek elején már viszonylag jól ismerte Indiát,
azonban Tibetről csak ködös, bizonytalan elképzelései lehettek. A himalájai
királyságba csak a legritkább esetben engedtek be külföldi utazót. A kutatók és az
érdeklődők a legjobb esetben is csupán másodkézből szerezték be az értesüléseiket.
Ez a helyzet nem sokat javult a 20. század közepére sem. Az ötvenes évektől, a
kínai megszállás után az ország még elzártabbá vált, mint korábban. Tibet új urai
tűzzel-vassal irtották a régi hagyományokat. A hatvanas években azonban olyan sok
tibeti, közöttük számos láma és magas rangú egyházi személyiség, tudós menekült
el az országból, hogy a Nyugat első ízben tiszta forrásból meríthetett, amikor meg
akarta ismerni Tibet hagyományait.
Az európaiak először valószínűleg a 17. század elején hallottak Sambaláról.
Ekkor egy portugál misszionárius, Estevao Cacella próbált meg eljutni a
kiválasztottak földjére. Az elszánt hittérítő erőfeszítése azonban egy alapvető
tévedésen alapult. Cacella úgy gondolta, hogy a magas hegyek között Kínába juthat
el. Útja során eljutott a Pancsen láma színe elé, ám utána visszatért Indiába.
A 19. század egyik legjelentősebb keletkutatója, Kőrösi Csoma Sándor is
foglalkozott a kiválasztott bölcsek menedékhelyével. A világon először ő próbálta
meg korszerű módszerekkel meghatározni Sambala pontos helyét. Kőrösi Csoma
szerint a boldog királyság valahol az északi szélesség 45. és 50. foka között feküdt.
Ez a hely nagyjából a mai Kazahsztán területének felel meg. Az itteni zöld fűvel és
dús erdőkkel borított alacsony hegyek és dombvidékek jócskán eltértek a tibeti
hegyvidéktől. Nem csoda, hogy a kietlen hegyvidéki tájakról érkező utazók és
zarándokok úgy vélték, hogy a gyönyörű dombok között, a kristálytiszta vizű folyók
és tavak partján különleges, boldog emberek élnek.
Az európai gondolkodás számára a francia Saint-Yves fedezte fel Sambalát. A 19.
század második felében élt okkult gondolkodó és filozófus komoly erőfeszítések
árán, csak önmagára támaszkodva szerezte meg nem mindennapi tudását.
Sambala és Agarthi a francia René Guénon regényében, A világ királyaiban is
megjelenik. Ő is arról ír, hogy a Góbit sivataggá tévő katasztrófa után a beavatott
bölcsek a Himalája barlangjaiban kerestek menedéket. A francia szerző elképzelései
azonban szöges ellentétben állnak a keleti hagyományokkal. Guénon ugyanis azt
gondolja, hogy Agarthi a harmónia és a jóság birodalma. Itt élnek a szemlélődő
békés bölcsek. Ezzel szemben Sambalát tartja a sötétség fellegvárának. Szerinte az
itteni feketemágusok egyformán parancsolnak az emberi elmének és a természet
erőinek. Guénon arra gyanakodott, hogy a népvezérek vagy a nagy hatalmú
politikusok képesek a sötét beavatottak szolgálatába állni.
Bár a nyugati misztikusok már a 20. század elején is intenzíven foglalkoztak a
titokzatos himalájai bölcsek rejtekhelyével, a szélesebb közvélemény csak akkor
figyelt fel erre a témára, amikor 1933-ban megjelent James Hilton világhírű
regénye, Az elveszett horizont. Hilton életrajzírói megjegyzik, hogy a szerző azért is
választotta ezt a helyszínt regénye számára, mert azokban az években az
ismeretterjesztő magazinokban egymás után jelentek meg a Tibetről szóló népszerű
cikkek. A harmincas években az európaiak ugyanúgy érdeklődni kezdtek a Himalája
titkai iránt, mint az amerikaiak vagy éppen a japánok.
A kelet-európai misztikusok közül többen is már egészen korán foglalkoztak
Sambala titkaival. Ferdinand Ossendowski lengyel származású tudós Mongóliában
hallott először a titkos völgyről. A bölcsek rejtélyes menedékhelyéről mongol
szerzetesek meséltek neki, később pedig alkalma volt fontos dolgokat megtudni az
akkori Dalai Láma környezetéhez tartozó tibeti szerzetesektől is.
Andrej Sztrelkov orosz tudós ugyancsak behatóan tanulmányozta a rejtett
himalájai civilizációs menedékhelyek kérdését. Az ősi szövegeket áttekintve arra a
megállapításra jutott, hogy a menedékhely lakói szellemi képességeik területén is
magasabb rendűek, erősebbek a mai embereknél. Olyan erőknek parancsolnak,
amelyeket a felvilágosodás kora óta Európában csak nagyon kevesen vesznek
komolyan. Némelyikük különleges ereje semmivel sem marad el attól, mint amilyen
hatalmat az ókori népek tulajdonítottak félisteni hőseiknek vagy istenségeik
megtestesüléseinek. Sztrelkov egy különös összefüggésre is felhívta az érdeklődők
figyelmét. Megállapította ugyanis, hogy komoly veszély fenyegeti azt, aki durván,
erőszakos módon akarja feltárni Sambala titkait. Több olyan tudóst is ismert, aki
tragikus körülmények között vesztette életét, miután éveket szentelt a titokzatos
völgy felderítésének. Példának felhozta Albert Grünwendelt. A 20. század kezdetén
élt német keletkutató állítólag megőrült, miközben lefordította a Sambala titkait
bemutató szövegeket. Egy megszállott pillanatban kiugrott az ablakon és az életét
vesztette.
Sambala titkaival legintenzívebben a Teozófiai Társaság foglalkozott. H. P.
Blavatsky asszony munkáiban többször is hivatkozik azokra a titokzatos bölcsekre,
akik valahol a Himalájában vagy esetleg a hegyek alatt rejtőzködnek. A teozófusok
vezetőnője arról is beszámolt, hogy sikerült kapcsolatba lépnie ezekkel a kegyes
megvilágosultakkal. Úgy gondolta, hogy ők alkotják a világ dolgait jóindulatúan, de
erős kézzel irányító Nagy Fehér Páholyt. Feltételezte, hogy amennyiben a páholy
központja a mi világunk fizikai síkján is létezik, akkor azt a Himalájában kellene
keresni. Blavatsky is úgy vélte, hogy csupán a legmagasztosabb elmék
reménykedhetnek abban, hogy beengedik őket a rejtekhely kapuján. Akárcsak
évezredekkel korábban a hindu misztikusok, majd később a buddhisták, a
teozófusok is azt gondolták, a kapcsolatfelvétel és az együttműködés alapfeltétele
az, hogy a tudásra vágyó elme hosszas felkészülés, meditáció és jóga révén eljusson
egy magasabb szintre. Ezen a szinten már képes felhívni magára a bölcsek
figyelmét, és ha megtisztelik azzal, hogy elindítják a beavatás felé, akkor már
megértheti az újonnan szerzett, magasabb rendű tudást.
A teozófusok szélesebb körben is megismertették a nyugati közvéleményt
Sambala nevével. Munkájukat számos más spirituális gondolkodó folytatta. Alice A.
Bailey szerint Sambala valójában csak a földöntúli valóságban létezik. Egy mennyei
síkon vagy talán egy párhuzamos dimenzióban ügyelnek a Földre a fizikai valóságot
irányító jóindulatú erők. Bailey szerint Sambalában lakozik a Föld legmagasabb
szintű avatárja, Szánát Kumárá, az a spirituális hatalom, akinek a segítségével a
Mindenható akarata beteljesedhet a világunkban.
Az évszázadok során számos kíváncsi elme próbálta megtalálni Sambala kapuit.
Buddhista szerzetesek ugyanúgy keresték a rejtett birodalmat, mint öregedő, nagy
hatalmú királyok felderítői. A halál árnyékában az első kínai császár semmitől nem
riadt vissza, hogy bármilyen áron, de meghosszabbíthassa az életét. A tiltott várost
azonban még a legravaszabb kémek, a legtapasztaltabb felderítők sem találták meg.
A 20. században hozzájuk csatlakoztak az európai és amerikai felfedezők, tudósok,
de a kincskeresők és a kalandorok is. Szinte mindenki kudarcot vallott. Csupán
homályos utalásokat ismerünk arról, hogy valaki rövid időre a magasztos bölcsek
vendége lehetett. Ezek a beszámolók nem könnyítik meg Sambala megkeresését.
Úgy tűnik, a titkos birodalom egyáltalán vagy részben nem a mi világunkban
található. Nem segít sokat az sem, ha valaki a felfedezőútja előtt a tibeti buddhisták
iratait tanulmányozza. A kolostorok lakói évtizedeken, sokszor egy egész életen át
gyakorolva próbálnak meg eljutni arra a szintre, ahol már valami halvány reményük
van a bebocsáttatásra. A hétköznapok világából érkező külföldinek erre nagyon
kicsi az esélye. Fizikailag rendkívül nehéz eljutni a titkos völgybe. Ha valakiben
megvan a képesség arra, hogy kapcsolatba lépjen a magasabb rendű lényekkel, és
ezenfelül hajlandó hosszú évek, évtizedek megfeszített munkájával megtanulni a
megfelelő meditációs gyakorlatokat, akkor képessé válhat arra, hogy szellemi síkon
kapcsolatba lépjen a város uraival.
Sambaláról nincsenek pontos térképek és olyan útleírások, amelyek alapján akár a
legjobban felszerelt expedíció eljuthatna a völgybe. Ennek az is lehet az oka, hogy a
témával foglalkozó szerzetesek szándékosan csak homályos utalásokat tettek a
pontos útvonalra. Egyes felfogások szerint Sambala igazából nem is valódi, földrajzi
helyet, völgyet vagy várost jelent. Lehetséges, hogy nem is a fizikai valóságban
létezik. A Dalai Láma saját maga is beszélt már Sambaláról. 1985-ben Bóthgájában
elmondta, hogy Sambala nem olyan fizikailag létező hely, amit meg lehetne találni a
térképen. Másrészt viszont arról beszélt, hogy ez a tiszta ország az emberek
birodalmában létezik, ám oda csak a kiválasztottak juthatnak el. A belépéshez két
dolog szükséges. Az egyik, hogy a vándor élete során kellő erényt halmozzon fel,
másrészt pedig – és ez legalább ugyanannyira fontos, ha nem fontosabb – a
személyes karmájában benne legyen a bejutás.
Napjaink misztikus gondolkodásában Sambala gyakran szimbólumként jelenik
meg. A valódi, fizikai világban létező, rejtett búvóhely a megvilágosodásra vágyó
ember fizikai testét, míg a földöntúli tartományban meghúzódó, csak spirituális
módon elérhető menedékhely az elmét jelképezi. Sem a mai tudósok, sem az ősi
népek nem tudták eldönteni, hogy merre is kellene keresni Sambalát a térképen.
A Himaláját környező országokban ma is eleven él a legenda, hogy a magas
hegyek közötti völgy a kiválasztottak titkos menedékhelye. Közönséges halandó
nem juthat el oda, ám a bölcsek örömmel fogadják a nagy ritkán érkező
kiválasztottat. A titkos völgyben örök béke honol. A hely urai eljutottak a
megvilágosodottság állapotába. Bár elzárkóztak a külvilág elől, gondosan
odafigyelnek, hogy mi történik az emberek között. Szükség esetén beavatkoznak és
elküldik képviselőjüket, hogy helyes irányba terelje a történelem menetét. A
buddhizmus elterjedése óta úgy vélik, hogy Sambalában található az a spirituális
tengely, amelyik körül az idő kereke forog.
A menedékhely kapuján csak a tiszta szívű emberek léphetnek át. Odabenn
időtlen boldogság vár rájuk. Testük nem öregszik, a balesetektől eltekintve
ismeretlen dolog a halál, és a kiválasztottaknak lehetőségük nyílik arra, hogy a világ
legnagyobb bölcseitől tanuljanak, akik olyan tudás birtokosai, amiről már rég
elfeledkezett a külvilág. Továbbfejlesztették a rég elfelejtett ősök módszereit.
Képesek megfiatalítani és tökéletessé tenni a saját testüket. A szép és harmonikus
testekben bölcs és nagylelkű elmék lakoznak. Ahogy telnek az évszázadok, egyre nő
a szellemi erejük. Jut idejük arra, hogy elmélyüljenek a művészetekben és a
természettudományokban is.
A világ legősibb titkos társaságáról, a kilenc ismeretlenről először a 19. század
végén írt III. Napóleon kalkuttai konzulja, az Indiát jól ismerő M. Jacolliot. A
diplomata szilárdan hitt abban, hogy a befolyásos társaság a valóságban is létezik.
Úgy vélte, hogy a rejtekhelyük a Himalája egyik titkos barlangjában található. A
nagy hatalmú társaságra az európai közvélemény 1927-ben figyelt fel. Ekkor jelent
meg a negyedszázadon keresztül az indiai brit rendőrségnél szolgáló Talbot Mundy
könyve. Az egykori rendőrtiszt leírásából megismerhetjük azokat a
tudományágakat, melynek titkait állítólag mind a mai napig őrzik a titkos völgyben.
A társaságnak köszönhető, hogy a szent Gangesz folyó vize tisztára mossa az
emberek lelkét és nagyon sok zarándok meggyógyul tőle. A Mundy leírásában
szereplő titokzatos bölcsek viselkedése nagyon hasonlít a buddhista legendák
főszereplőire. Ezek a kiegyensúlyozott, megvilágosodott mesterek a béke legfőbb
őrei világunkban. Tudásukkal nem élnek vissza, hanem csendben figyelik, ahogy a
Himaláján túl lassan átalakul a világ.
AGARTHI – A POKOL?
Míg Sambaláról sokan azt tartják, hogy a Földet védelmező, jóságos erők
központja, addig Agarthiról (vagy Agardhi) úgy vélik, hogy ezen a titkos
rejtekhelyen a sötétség szolgái találtak menedékre. A sötét beavatottak központja
sok mindenben a kereszténység poklára hasonlít. Sambala a Himalája napfényben
fürdőző völgyeiben rejtőzik. Ezzel szemben Agarthi valahol lent a mélyben, a föld
gyomrában található. A nácik idején Németországban az állam is támogatta az
üreges föld elméletét. A rendkívül népszerű irányzat képviselői valószínűleg hittek
Agarthi városában. A földalatti birodalom nevével Alexandre Saint-Yves d’Alveytre
ismertette meg az európai közvéleményt. Nála ez a titkos központ még nem a
gonosz birodalma. Arról írt, hogy a himalájai menedékhely addig őrzi titkait, amíg a
világ vissza nem tér a Biblia eredeti törvényeihez. Ha az ember elfogadja és betartja
Mózes és Jézus tanításait, akkor feltárulhat az egész emberiség előtt a titkok kapuja.
A későbbi misztikusokhoz hasonlóan Saint-Yves is azt állította, hogy Agarthit
bemutató műve nem a képzelet szüleménye. Olyan információk alapján alkotta meg,
amelyet titokzatos, talán telepatikus úton maguktól a rejtőzködő bölcsektől kapott.
Sambalát gyakran össze keverik Agarthival. Míg azonban a titokzatos
menedékhely nem teljesen a mi világunk része, addig a gonosz lények sötét városa
teljes mértékben velünk együtt létezik. Roerich orosz misztikus, a híres spirituális
költő és művész is úgy vélte, hogy Agarthi egy valós, fizikailag megközelíthető
hely. A szovjet állam megbízásából a Góbi-sivatagba vezetett expedíciót, hogy ott
feltárja a rég letűnt civilizáció maradványait. Amikor feldolgozta az expedíciói
során összegyűjtött különféle forrásokat, az orosz gondolkodó arra a következtetésre
jutott, hogy Agarthi valójában nem is egy város, hanem számos földalatti település
hálózata, mégpedig mélyen a Himalája alatt. Az ott élő nagy hatalmú lények
mindenki másnál jobban ismerik a tér és az idő titkait. Képesek pusztán az elméjük
segítségével kapcsolatba lépni a felszínen élő szolgáikkal és azokkal a halandókkal,
akik a kegyeiket keresik.
Agarhti bekerült a teozófusok tanításai közé is. Ők a gonosz otthonának tekintik a
titkos himalájai barlangokat. Úgy vélték, hogy odalent rosszindulatú, de nagy
hatalmú lények, az aszurák uralkodnak.
A földöntúli erőknek parancsoló, rejtőzködő, himalájai bölcsek nem csupán a
filozófusok, a költők és az ezoterikus gondolkodók érdeklődését keltették fel. A
harmincas évek sötét hatalmai is igyekeztek mind többet megtudni róluk, főleg
arról, hogy miként lehetne fegyverként felhasználni az ősi tudást. Németország náci
urai ugyanúgy küldtek expedíciókat a Himalájába, mint a Kínával háborúskodó
Japán és az egész külvilágra gyanakodva tekintő Szovjetunió. A Szovjetunióban
Gleb Bokij és Alexander Barcsenko foglalkozott legintenzívebben Sambala
titkaival, a külügyi népbiztos hivatala pedig 1924-ben egy szovjet expedíciót küldött
Tibetbe. Ügynökei megpróbálták megtanulni a buddhista szerzetesek meditációs
módszereit és spirituális technikáit. Az expedíciók egy része földrajzi és néprajzi
adatokat gyűjtött. A tudósokat persze hírszerzők és kémek is elkísérték. Az
ügynököket azonban nem csupán az érdekelte, hogyan lehetne katonákat és
harckocsikat mozgatni a magas hegyek között, de igyekeztek minél többet megtudni
a bölcsek hatalmáról is.
A múlt század első felében a nyugat-európai ezoterikus mozgalmak is mind
többet foglalkoztak velük. Angliában a befolyásos Arany Hajnal Társaság állította
azt, hogy sikerült kapcsolatba lépniük a felsőbbrendű mesterekkel. A társaság egyik
alapító tagja, Samuel Mathers 1896-ban számolt be arról, hogy kapcsolatba lépett a
rejtőzködő bölcsekkel. A beavatottak lenyűgözték, de borzasztóan meg is rémítették
az angol mágust. A közelükben fizikai rosszullét fogta el, és az orrából meg a
füléből ömleni kezdett a vér. Biztosra vette, hogy nem emberi lényekkel találkozott.
Az angol titkos társaságok amúgy szoros kapcsolatban álltak a korai nácikkal.
A náci vezetés figyelme már a mozgalmuk korai időszakában Tibet felé fordult.
Hitler fiatalkorától kezdve rendkívül erősen érdeklődött a nyugati mágikus
hagyományok iránt. A német titkos társaságok tagjaként hamarosan kitágult a
látóköre. Ha nem is mélyen, de nagyvonalakban megismerkedett a keleti
ezoterikával. Nem véletlen, hogy a nácik egy ősi árja jelképet, a szvasztikát
választották jelvényüknek. A horogkereszt a Napkeleten mind a mai napig a
boldogság és a jószerencse szimbóluma. Indiában sokan a nap vagy a napisten
jelképének tartják.
Hitlert Rudolf Hess mutatta be a müncheni egyetem egyik nagytekintélyű
professzorának, Karl Haushofernek. A professzor az első világháború előtt bejárta
Indiát és a Távol-Kelet számos tartományát. Óriási hatást tett rá a japán szellemiség
és a szigetország harcias kultúrája. Tokióban valószínűleg több jelentős titkos
társaságnak is tagja lett. Haushofer állítólag látnok volt. Az első világháború során
tábornoki rangban szolgált. Nagy feltűnést keltett, hogy elképesztő pontossággal
meg tudta jósolni a háború eseményeit. Egyes feltevések szerint Hitler éppen
Haushofer javaslatára választotta a horogkeresztet a nácik jelképéül.
A náci Harmadik Birodalom vezető politikai erői azért érdeklődtek élénken Tibet
titkai iránt, mert a Hitler szellemi fejlődését nagymértékben befolyásoló Haushofer
szerint valamikor Tibet és Mongólia volt a Föld szíve. A faji felsőbbrendűség hívei
közül többen úgy vélték, hogy a történelem előtti korszakokban Tibetben és attól
északabbra feküdhetett az árja germán faj őshazája. Különösen nagy figyelmet
fordítottak a ma már kihalt, élettelen Góbi-sivatagra is. Az ősi indiai feljegyzéseket
úgy értelmezték, hogy ezen a kietlen vidéken valamikor egy gazdag, virágzó
birodalom terült el. Erre a birodalomra úgy tekintettek, mint ahonnan az árja
nemzetek elindultak. A Góbi területére azonban iszonyatos katasztrófa zúdult.
Elpusztult a titokzatos birodalom és a túlélőknek menekülniük kellett. A nácik
szerint a világos bőrű és világos szemű migránsok egy része nyugatra vándorolt és
ők lettek a németek ősei.
A katasztrófa után azonban nem mindenki indult el nyugatra. Az elpusztult
birodalom legerősebb mágusai, legnagyobb bölcsei délebben, a Himalája hegyláncai
között kerestek menedéket. Ez a menedékhely pedig Haushofer csoportja szerint
nem volt más, mint a buddhista és hindu legendák titkos völgye, Sambala, vagy
ahogy a nácik hívták Sampullah.
A múlt század ötvenes évei végén jelent meg franciául és angolul a titokzatos
Lobsang Rampa könyve, A harmadik szem. A szerzőről elterjedt, hogy a tibeti
bölcsek még a legjobban őrzött titkaikba is beavatták. Lobsangról felmerült, hogy
olyan magas rangú tibeti politikus, aki a kínaiak elől menekült külföldre, de az is,
hogy valójában náci ügynök, aki Hitler veresége után rekedt a Himalájában.
Beszámolóit erős kétkedés fogadta. Állítólag, miután elnyerte a legmagasabb szintű
beavatást is, levezették egy olyan barlangba, ahol ősi idők óta három óriási termetű,
arannyal beborított holttestet őriztek a szerzetesek. Az elhunytak a szó szoros
értelmében óriások voltak. A tibetiek szerint, amikor az ismeretlen lényeket örök
nyugalomra helyezték, még egészen más csillagképek ragyogtak az égen, mint
napjainkban. Lobsang Rampa beszámol egy hatalmas, ősi katasztrófáról is. Ez akár
annak a szörnyűségnek a leírása is lehetne, amelyik elpusztította az árják állítólagos
sivatagi őshazáját a Himalájától északra.
A tibeti legendák közvetlenül, de közvetett módon is nagy hatást gyakoroltak a
nácik okkultista csoportjaira. A hírhedt Fényes Páholy az első pillanattól igyekezett
minél többet megtudni Sambala titkairól. Érdeklődésüket a brit Bulwer-Lytton
fantasztikus regénye, a Jövő nemzedéke keltette fel. Azt hitték, hogy az angol szerző
a titokzatos mesterek telepatikus útmutatása alapján írta meg a könyvet. A regény
felvetései rendkívüli mértékben izgatták a nácikat. Olyan földöntúli hatalmú
emberek szerepelnek benne, akik képessé váltak száz százalékig kihasználni
szellemi erejüket. Nemcsak önmaguk felett uralkodnak, de befolyásolni tudják az
emberiséget és a történelem alakulását is. Valamilyen oknál fogva azonban e sötét
nagyurak Sambala bölcs és boldog lakóihoz hasonlóan elzárkóznak a külvilág elől.
Bulwer-Lytton szerint menedékhelyük mélyen a Föld belsejében található. Ez az
elképzelés nagyon sokban hasonlít a szörnyű város, Agarthi leírásához.
Hitler valószínűleg szilárdan hitt abban, hogy ezek a titokzatos hatalmak valóban
léteznek, és hogy ő a kiválasztottjuk. Azt állította, hogy néhány alkalommal
személyesen is találkozott ezekkel a „felsőbbrendű” emberekkel, a mélység
mestereivel. A nácik rettegtek attól, hogy a sötétség titokzatos mesterei egyszer
előjönnek a föld alól és leigázzák az egész világot. Azért keresték velük a
kapcsolatot, hogy szolgálhassák az alvilág urait, és így elkerüljék a pusztulást vagy
a rabszolgasorsot.
 A különféle német szerveztek több alkalommal is indítottak kutató expedíciókat
Közép-Ázsiába és Tibetbe. Felderítőik egyrészt arra a kérdésre akartak választ
kapni, hogyan lehetne ezeket a területeket a szovjetek és az Indiában uralkodó britek
ellen felhasználni, másrészt viszont ennél misztikusabb feladatokat is kaptak.
Először a könyörtelen Ungern báró indult el Mongóliába. Szerette volna megismerni
a buddhista szerzetesek különleges meditációs technikáit, és azt remélte, hogy
kapcsolatba léphet az ősi árják beavatott leszármazottaival. A vállalkozás teljes
kudarccal végződött. Mongóliában maga Ungern báró is az életét veszítette. A
német expedíciók egyre inkább egy olyan titkos központot kerestek, amelyik szinte
semmiben sem hasonlított a békés megvilágosodottak harmonikus otthonára. Sötét
erőkkel akartak kapcsolatba lépni, akiket szolgálva a Harmadik Birodalom a
győzelem esélyével robbanthatja majd ki a II. világháborút. A háború előestéjén az
SS indított expedíciót Tibetbe. 1939 januárjában öt SS tiszt érkezett a hegyvidéki
birodalomba. Hasonlóan a korábbi próbálkozásokhoz, most is konkrét hadászati és
elvontabb spirituális célkitűzések vezették őket. A németek kisebb erőkkel 1943-ig
többször is eljutottak Tibetbe.
A német kutatók eredményeiről kevés dolgot lehet biztosan tudni. Felmerült,
hogy megtalálták Sambala kapuját, ám a megvilágosodott bölcsek elutasították a
gonosz szolgáit. A nácik ekkor a halál és a pusztulás birodalmával, Agarthi
félelmetes uraival léptek kapcsolatba.
Az angol titkosszolgálat egy része éppen azért tartotta Hitlert elmebetegnek, mert
arról értesültek, hogy a náci vezér szilárdan hisz az ilyen nagy hatalmú, démoni
lények létezésében. A múltat hideg fejjel, racionális alapon kutató hadtörténészek
nem találnak mindig választ arra, hogy Hitler miért viselkedett teljesen ésszerűtlen,
megszállott módon a világháború legkritikusabb pillanataiban. Az ezoterikusok
magyarázata félelmetes mélységeket tár fel. Nincsen racionális magyarázat arra,
miért végeztek a nácik ártatlan civilek millióival, miközben az iszonyatos népirtás
miatt rengeteg katonát, pénzt vagy éppen vasúti szerelvényt vontak el az élet-halál
harcot vívó német hadseregtől. A zsidókérdés iszonyatos és kegyetlen végleges
megoldása elmebeteg döntésnek tűnhet.
Egészen más a helyzet azonban, ha valaki elfogadja azt a gondolatot, hogy a 20.
század legiszonyatosabb rémtette valójában egy minden korábbinál nagyobb
emberáldozat volt. Hitler és megszállott náci követői ezzel a véres áldozattal akarták
elnyerni a misztikus sötét erők támogatását. Elképzelhető, hogy a himalájai hegyek
közül számos tibeti települt át Németországba. A nyugati titkosszolgálatok úgy
vélték, hogy meglepően sok tibeti vette magára az SS fekete egyenruháját. Louis
Pauvels és Jacques Bergier a Mágusok hajnalában arról írtak, hogy Berlin
elfoglalása után a szovjetek közel ezer himalájai harcos holttestét találták meg. Az
ázsiai férfiak mindhalálig a németek oldalán harcoltak. Egyikkőjüknél sem találtak
semmilyen azonosításra alkalmas dokumentumot sem.
 A nácik azonban hiába vártak démoni segítőik beavatkozására. Elveszítették a
háborút és a legtöbb vezetőjükre halál várt. Ismerünk egy olyan szóbeszédet,
amelyik szerint a nürnbergi tárgyalás után, mielőtt kivégezték volna őket, a náci
vezetők még részt vehettek egy különös, talán vallási jellegű szertartáson. A
szertartást egy meg nem nevezett férfi vezette, aki a félelmetes Agarthi
képviselőjeként látogatta meg a halálraítélteket.
Agarthi és Sambala küzdelméből a béke menedékhelye került ki győztesen. A
nácik elbuktak. A történelem új irányban halad tovább. A győzelemnek
köszönhetően él a remény, és ez minden tiszta szívű embert felbátorít arra, hogy
Sambalát keresse.
 A Mount Everest szellemei
„Bárcsak ne jöttem volna ide!”
– Jon Krakauer hegymászó –
A Nepál és Tibet határvidékén élő serpák mélységes tisztelettel néznek fel a
fenséges Mount Everestre. Szent helynek, ősi istenségek otthonának tartják a
környéket. Legendáikat és hagyományaikat ma már a nyugati világból idelátogató
érdeklődő is megismerheti.
A Himalája szigorú, zord, zárt világ. Még napjainkban is nehéz, gyakran kalandos
úr vár arra, aki elzarándokol a fenséges Csomolungma tövébe. A hegyi népek
szemében nem véletlenül számít szent helynek a jóindulatú Mijolangszangma
istennő otthona. Az itt élőkben fel sem merült, hogy meg kellene, hogy meg lehetne
mászni a „Föld Legjóságosabb Istenasszonyának” is nevezett csúcsot. Immár
azonban több mint egy évszázada messziről érkezett kalandorok, felfedezők és
élsportolók gyülekeznek évről-évre a hatalmas hegy árnyékában. Az életüket
kockára téve próbálnak meg feljutni szülőbolygónk legmagasabb pontjára.
Érkezésük óta megváltozott a hegyi falvak élete. Az egyszerű teherhordók
gyermekei előtt kitárult a nagyvilág. Számos dolgot máskép látnak, mint mi. Kevés
ember ismeri olyan jól az életüket, mint Jamling Tenzing Norgay, az Apám lelkét
megérintve{2} című könyv szerzője. Ő a csúcsra elsőként feljutó hegymászó páros
serpa tagjának, Tenzingnek a fia. Ez a művelt, nyugati egyetemre járt férfi sem tudta
megérteni, hogy a britek miként nevezhették el egy egyszerű halandóról, Sir George
Everestről a Csomolungmát. A változások ellenére a serpák megőrizték ősi
hagyományaikat. Legendáikat, meséiket szívesen megosztják a vendégszeretetüket
élvező utazókkal. A buddhista hegyi emberek szerint a Mount Everest egy nagy
hatalmú, természetfeletti lény, Mijolangszangma otthona. Az úrnő nem volt mindig
olyan jóságos, mint az elmúlt évszázadok során. Korábban ő is a Himalája démonai
közé tartozott. Nővéreivel együtt könyörtelenül elbánt a betolakodókkal. A
lótuszban született buddhista szent, Padmaszambhava, vagyis Guru Rinpocse
azonban legyőzte és a jó útra térítette a démonhölgyeket.
Amikor a buddhizmus lassan, lépésről lépésre meghódította a Himalája völgyeit,
az új hit magába olvasztotta az ott élő törzsek ősi vallását. A hegyvidéki démonok
és a mágikus lények tisztelete a bőn hagyományokból került át a himalájai
buddhizmusba. A buddhista szentek ugyanúgy küzdöttek a gonosz teremtmények
ellen, mint ahogy a legősibb vallások misztikus hősei is szembeszálltak a sötét
teremtményekkel.
A közeli öt hegycsúcs úrnőit ma már Öt Hosszú Életű Nővér néven tisztelik.
Személyük egybemosódott a Buddhát kísérő öt dákiní alakjával. A buddhista
szövegek szerint az úrnők az öt alapelemet: a levegőt, az eget, a földet, a vizet és a
tüzet jelképezik.
Nem lehet pontosan tudni, hogy ki léphetett fel először a Mount Everest csúcsára.
Nepál, Tibet és Észak-India gyermekei azonban nem kételkednek abban, hogy ez a
dicsőség Tenzing Norgay serpát illeti meg. Úgy vélik, az istenek otthonába csakis
egy kiválasztott juthatott fel először.
A „havak tigrisének” is nevezett férfi gyakran mesélt arról, hogy egy istennő
vezérelte az útján. A hegy úrnője engedte meg, hogy feljusson a csúcsra.
Dardzsilingi otthonában minden nap leborulva imádkozott hozzá. Egy híres
buddhista szerzetes, Trulsig rimpócse pedig nem kevesebbet állított, mint hogy
bizonyos jelek szerint Tenzing feleségében maga Mijolangszangma öltött testet.
A majdani híres hegymászó szegény családból származott. Már gyerekként is
dolgoznia kellett. Jakokat terelgetett Khumbu környékén, amikor elálmosodott és
elaludt. Egy jó barátja ekkor arra lett figyelmes, hogy Tenzing mellett egy
félelmetes kobra bukkant elő a fűből. A környéken emberemlékezet óta nem láttak
ilyen kígyót. A fenevad széttárta a csuklyáját, és a magasba emelkedve az árnyéka
ráborult az alvó fejére. A pásztorfiú szerint ez a kobra ugyanúgy nézett ki, mint az a
hét nága kígyószellem, melyeket gyakran látni a buddhista és a hindu szentképeken.
A kobrák feje valósággal glóriát alkot az alattuk lévő istenség felett. A látomás jól
mutatta, hogy Tenzingből legenda lesz.
A hegyek népe mélységesen tiszteli az ilyen kígyószellemeket. Namcse Bazár
serpa település forrása ötven éve váratlanul elapadt. A falusiak kénytelenek voltak
útra kelni, hogy a hegyeken túl, egy kisebb forrásból hozzanak maguknak innivalót.
Megpróbálták kideríteni, mivel vívták ki a szellemek haragját. Megtudták, hogy egy
nappal a forrásuk kiapadása előtt a közeli katonai tábor egyik fegyverese kecskét
vágott. A katona a tetemet a forrásban mosta tisztára. Ezzel felzaklatta a vizek
tisztaságáért és zavartalan folyásáért felelős naga szellemeket. A falu forrása azért
apadt ki, mert a nagák elmenekültek a beszennyezett helyről. Namcse lakói még egy
darabig szenvedtek, de aztán felfogadtak egy lámát. A tudós férfiú a megfelelő
szertartások elvégzésével visszatérésre bírta a kígyószellemeket. A víz azonnal újra
folyni kezdett, mégpedig ugyanolyan bőségesen, mint azelőtt.
A serpák szilárdan hisznek a szellemek létezésében. A házak bejáratát
hagyományos módon alacsonyra ácsolják. Úgy gondolják, hogy a halott rokonok
szellemei nem tudnak meghajolni. Képtelenek bejönni az ajtón a házba, hogy az ott
élőket kísértsék. 1952-ben svájci expedíció érkezett a hegy tövébe. A serpák nagyon
megrémültek. Az érkezőket meglátva bezárták az ajtójukat és az ablakaikat. A
meglepődött svájciak megtudták, hogy nem velük volt a baj. A helybéliek nem az
idegenektől féltek, hanem a nerpától. A hagyományok szerint a kívülállók ilyen
balszerencsét hozó, rosszindulatú szellemeket cipelhetnek magukkal a zárt
közösségbe. A szellemek ellen a kolostorok is igyekeztek védekezni. A falakon
belülre egy alagútszerű bejáraton, a kanin keresztül lehetett eljutni. A vendégeket
követő gonosz szellemeket a folyosó mennyezetére festett meditáló és lebegő
buddhákkal, valamint a helyi istenségek képével próbálják elijeszteni.
A Mount Everest csúcsa közelében sok serpa és külföldi vesztette már életét. A
hegyi népek szerint, ha valaki balesetben, tehát „idő előtt” hal meg, akkor a
szelleme bolyongani kezd. Azt várja, hogy mikor juthat el a mennyekbe vagy az
egyik pokol birodalmába. Az ilyen bolyongó nincsen tisztában azzal, hogy meghalt.
Csupán akkor jön rá, hogy elhunyt, amikor észreveszi, hogy nincsen árnyéka, vagy
hogy a lába nem hagy nyomot. Akadnak azonban irigy és rosszindulatú szellemek,
srindik is. A törzsek őket okolják a betegségekért és a bajokért. A falusi gyógyítók
néha felfigyelnek az ártó szellemek közelségére. Árulkodó jel, ha az elhunyt egyik
rokonán vagy közeli ismerősén ugyanannak a bajnak a tünetei mutatkoznak, mint
ami végzett a megboldogulttal is. A falu tudós embere önkívületi állapotba merül és
kideríti, hogy mit akar a srindi. Ha eleget tesznek ezeknek a követeléseknek és a
szellem megnyugodott, akkor az érintett személyek gyakran gyorsan felépülnek.
Megtörténhet, hogy a szellem új testet akar. 1996-ban a társai már halottnak hitték
Beck Weatherst. A hegymászó váratlanul magához tért, és csodával határos módon
lejutott a magasból. A mászó serpák azonban úgy vélték, hogy Weathers azért kelt
újra életre, mert megszállta egy másik halott hegymászó, Rob Hall vándorló
szelleme.
A hegyen olyan sok megmagyarázhatatlan dolog történt, hogy már a visszatérő
nyugatiak sem intézik el egy kézlegyintéssel a furcsa jelenségeket. Többen is
beszámoltak arról, hogy az Everesten egy hatalmas, túlvilági spirituális erő
jelenlétét érzik. Más hegyeken nem tapasztaltak hasonlót. A hegymászóknak
számos látomásban lehetett részük. Ezekre mindenekelőtt a Csomolungma oldalán,
többnyire igen nagy magasságban került sor. Persze előfordulhat, hogy a kimerült,
oxigénhiányban szenvedő mászókat csak hallucinációk tévesztették meg. Jeff
Rhoads amerikai hegymászó mégis azt hiszi, hogy 1998-ban valamilyen szellemmel
találkozott az Everest csúcsa közelében. A társa, Wally Berg előtt mászott a Hillary-
lépcső felé. Két ismeretlen mászó haladt előttük. Az elől haladó meglehetősen
lassúnak bizonyult. Elállta a mögötte jövő útját. Rhoads rájött arra, hogy a hátsó
hegymászó egy nő. Amikor az eltakart arcú ismeretlen megkerülte a lassabbat,
akkor valósággal kilőtt a csúcs felé. Elképesztően gyorsan haladt. Mire Rhoads
felért a Hillary-lépcsőhöz, már nyoma sem volt hölgynek. Fent a csúcson sem
találkoztak vele. Sőt, soha többé nem látták. Csakhogy azon a napon egyetlen nő
sem indult csúcstámadásra! Ráadásul senki sem viselt olyan színű hegymászó ruhát,
mint amilyet láttak.
Egy évvel később otthon, Amerikában egy jó barátja, egy halottlátó látogatta meg
Rhoadsot. Ahogy belépett a kapun, megtorpant. Figyelmeztette a házigazdát, hogy
egy szellem van a vadonatúj házban. A látó kiderítette, hogy a szellemet az
Everesttől hozhatták magunkkal. Mielőtt az amerikai hazatért volna, a hegyen két
nő, Jaszuko Namba és Passzang Lhamu is életét veszítette. A szellem talán az ő
tragédiájukkal lehetett összeköttetésben. Rhoads és a felesége boróka ágakat égetett
és elvégzett egy kisebb szertartást. Amikor visszatértek az Everestre, megkérték a
szellemet, hogy a kísérje el őket és menjen vissza a hegyre. Utána a jelenés többet
nem bukkant fel amerikai otthonunkban.
A hegy szellemei néha könyörtelenek. A tapasztalt Scott Fischer is mászás
közben vesztette életét. A magasból nem lehet lehozni a holttesteket, ezért mind a
mai napig sokan nyugszanak temetetlenül a csúcs közelében. Egy amerikai
hegymászó rábukkant Fischer holttestére. Leszedte a halott nyakából a zsinóron
lógó jegygyűrűjét. Csak kétlépésnyire jutott, amikor alázuhant egy váratlanul
felbukkanó szakadékba. Életben maradt, de elmesélte, hogy valaki letaszította a
mélybe. A serpák szerint Fischer szelleme lökte le a tolvajt. Az amerikai barátai
otthon egy navahó varázsló segítségét kérték. Az indián elmondta, hogy a
hegymászót nem egy szellem taszította a mélybe. A tett elkövetője egy nőnemű
lény, valamilyen istenség lehetett.
A serpák az előbb említett Scott Fischert tartják felelősnek egy társuk, a tapasztalt
Lobszang Dzsangbu haláláért. A hegylakó gyakran mondogatta, hogy az apjának
tekintik Fischert. Kettőjük karmája erősen összefonódott. Elválaszthatatlanná vált
egymástól a sorsuk és a szerencséjük. Csakhogy Lobszong a saját lelki tanácsadója,
a híres Tengbocsé láma figyelmeztetése ellenére ment fel a hegyre. Lehet, hogy
mégsem Fischer bolyongó szelleme rántotta le Lobszangot, hanem azért kellett
meghalnia, mert semmibe vette a figyelmeztetéseket.
A 2014-ben rengeteg baleset történt. A hegymászó évad szerencsétlenségeit a
hegyi emberek nem csupán a vakvéletlennel magyarázzák. A serpák felfigyeltek
arra, hogy kapzsi emberek érkeztek. Beszennyezték a hegyet, és alantas dolgokat
követtek el Mijolangszangma közelében. Az Everest közelében ugyanis nem lehet
felelőtlenül viselkedni. Az úrnő dühét őrjöngő szél, hófúvás vagy éppen lavina jelzi
fent, a magasban. Szigorúan tilos húst sütni, mivel ennek a bűze beszennyezi és
felháborítja a szellemeket. Kerülni kell minden olyan tevékenységet, ami
önteltséget, haragot, kéjvágyat vagy féltékenységet eredményezhet. A szabályok
betartása elsősorban a fiatal serpáknak okoz gondot. Ők majdnem olyan
meggondolatlanok, mint példaképeik, a gazdag és dicsőséghajhász nyugati turisták.
A felelőtlenség azonban nem új keletű dolog. Évszázadokkal ezelőtt rengeteg
ember betegedett és halt meg a környező falvakban. A bölcs Milarepától kértek
segítséget, aki magához Mijolangszangmához fordult. Megtudta, hogy emberek
beszennyezték a helyet, ahol halandók és égi lények egyaránt élnek. Emiatt
megbetegedett az úrnő. Amikor pedig eluralkodott rajta a kór, akkor a halandók is
megfertőződtek. Nagy bajt okoz a tudatlanok haragja és mohósága.
A hegy tövében nem különül el egymástól az álmok világa és a valóság. Több
helyi mászásvezető álmodott egy Mijolangszangmára hasonlító, gyönyörű nőről. Az
álomalak elpanaszolta, hogy emberek léptek a fejére, beszennyezték és
lealacsonyították. A serpákat félelemmel töltötte el az álom. Egyikőjük leborult az
ismeretlen hölgy előtt és bocsánatáért esedezett. Minden álom azzal ért véget, hogy
az égi alak visszatért a Mount Everest csúcsára. Az álomfejtők szerint rendkívül
rossz előjel lett volna, ha a hegy úrnője lefele indult volna el. Felbukkanása azt adta
a hegyi emberek tudtára, hogy az istenséget boldogtalanná tette a csúcs
beszennyezése és a hegy iránti tiszteletlenség.
Mijolangszangma egységet alkot a Csomolungmával. Gyakran ábrázolják egy
nőstény tigris hátán ülve. A kezében tartott virág és a tál azt jelképezi, hogy áldása
jószerencsét, jólétet és bőséget hoz a halandókra. A hajában csillogó drágakövek
valóra válthatják a jószívű emberek kívánságait. Néhányan úgy vélik, hogy akár
természetfölötti erőkkel is felruházhatja a tisztelőit. A völgyekben élő egyszerű
emberek éppen ezért arra törekszenek, hogy az igaz úton haladva erényes életet
éljenek. A sikeres újjászületést számos dologgal lehet elősegíteni. Jó cselekedetnek
számít, ha valaki megpörget egy imamalmot, bőkezűen támogatja a szerzeteseket,
egy hágó tetején vagy a háza előtt kitűz egy imazászlót, de az is, ha pénzzel vagy a
munkájával segíti egy kolostor vagy egy emlékhely felépítését. Jó úton halad az, aki
adományával lehetővé teszi, hogy egy tanult ember szent szövegeket olvashasson
fel. Ha ez sikerül a serpának, akkor a következő életében kedvezőbb körülmények
között születhet újjá.
 Utószó

Ázsia ölelése
„Az emberek számos úton indulhatnak el a boldogság felé. Ha nem a te
utadon járnak, ez még nem jelenti azt, hogy eltévedtek.”
– Őszentsége a Dalai Láma –
Minden utazó életében eljön aztán a nap, amikor elindul hazafelé. Véget ért
útjának első szakasza. Érdemes a hazaútra is felkészülnie, mert otthon nem ugyanaz
száll majd ki a repülőből, mint aki egykor útra kelt.
Annak idején, a 19. században már a gyarmatosítók is különös dologra figyeltek
fel. Új birtokaikon az angolok, a franciák, a hollandok igyekeztek megtartani otthoni
szokásaikat. A beidegződések, hagyományok tovább éltek a zárt gyarmati
közösségekben, mint otthon, az anyaországban. A gyarmatok urai betartották a
három lépés távolságot a többnyire lenézett bennszülöttektől. Időről időre mégis azt
tapasztalták, hogy valamelyik angol vagy francia mintha csak bennszülötté változott
volna. Mind jobban átvette a megvetett helybeliek különös szokásait, és néha már
csak a szeme színe különböztette meg az őslakóktól. A finom gyarmati urakat
alighanem roppantul bosszanthatta, hogy ezek a hitehagyottak sokkal
elégedettebbnek látszottak, mint az úri társaság visszahúzódó tagjai.
 A Napkelet gyémántösvényein végighaladva megtalálták a boldogságot.
Az első viharos napok után ugyanis könnyű elfogadni Ázsia ölelését. Ahogy telik
az idő, egyre inkább a maga képmására formál minket is ez a hatalmas földrész.
Megváltozik az öltözékünk, megváltozik a külsőnk. Nem leszünk persze olyanok,
mint az igazi helybeliek. Egy mumbai bankár vagy egy szingapúri üzletember csak
nevetne azon, ha valaki azt mondaná neki, hogy a szalvár kurtát vagy a maláj inget
viselő külföldi utazó rá hasonlít. Többnyire az egyszerű emberek, a falusiak ruháját
vesszük magunkra. Ezekből persze néhányan egészen fantasztikus jelmezt
készítenek. A goai tengerparton vagy Ko-samui egyik öblében sétálva időnként azt
hihetnénk, hogy a ’70-es évek valamelyik hippifesztiváljára kerültünk. Ne
lepődjünk meg ezen. Inkább próbáljuk átélni a pillanat varázsát, és engedjük meg,
hogy egy időre magával ragadjon minket a körülöttünk nyüzsgő fiatalok jókedve és
életöröme.
Ázsia roppantul erős. India lassan, finoman, szinte alig észrevehető módon
ugyanúgy a maga képére formálja a látogatót, mint a délkelet-ázsiai tengerek
számtalan apró szigete. Minél több időt töltünk itt, annál jobban eltávolodunk
szülőföldünk hétköznapjaitól. Nem szakadnak ki a gyökereink, nem fordulunk el
attól a földtől, ahol megláttuk a napvilágot, de az otthoni hétköznapok ugyanolyan
idegennek és érthetetlennek kezdenek tűnni, mint amilyenek Ázsiába érkezésünk
után az első napok voltak. A kulturális sokk az ellenkező irányba is működik.
Megviselt minket a hőség, a hangzavar, az emberek tolakodása, rámenőssége,
amikor az utunk kezdetén kiléptünk a gépből? Visszafelé, amikor végigjártuk
hosszú ösvényünket, ugyanilyen megrázkódtatást jelent majd a hideg, a sötét, a
nyugati repülőtér dermedt ragyogása és az emberek távolságtartó barátságtalansága.
Az utazás legfontosabb felismerése talán az, hogy nem vagyunk egyedül.
Ezrével élnek a világon olyan emberek, férfiak és nők egyaránt, akik ugyanazon
az úton indultak el, mint mi. Néha egy napig, néha egy hónapig lépdelünk egymás
mellett az ösvényen. Némelyik arc csak egy pillanatra villan elő a tábortüzet övező
sötétségből. Mások viszont egy életre a barátaink lesznek. Néhány hónapot Indiában
töltve az ember már könnyen elhiszi azt, hogy az ilyen találkozás nem a véletlen
műve. Talán a sors, talán a karma akarja úgy, hogy a megfelelő ember oldalán
haladjunk egy darabig. Hindu barátaink egy pillanatig sem kételkednek abban, hogy
amikor eljöttünk közéjük, valójában csak hazatértünk. Valamelyik meghatározó
előző életünkben e távoli föld gyermekei voltunk, és most, a 21. század első
évtizedeiben csak engedelmeskedtünk a messzeségből érkező különös hívásnak.
Sok utazó él át megdöbbentő eseményeket. Kilépve az Angkorvatot övező
dzsungelből más is akadt, aki úgy érezte, hogy már járt itt, és valamikor e fenséges
helyen volt az otthona, az ősi romok között. Mások a Tádzs Mahált vagy éppen a
Nagy Falat megpillantva éreztek nagyon hasonló dolgot. A hazatérés érzése
felkavaró, de ugyanakkor csodálatos dolog.
 A hosszú visszaúton, a repülőgép fedélzetén ülve gondolkodjunk egy kicsit.
Tanulságos lesz megnézni, hogy kik tettek erőfeszítést azért, hogy kapcsolatban
maradjanak velünk. Kiderülhet, kik azok, akik számára tényleg fontosak voltunk. Ha
pedig úgy érezzük, hogy mobiltelefonunkban a névjegyzék csupán egy üres,
lélektelen felsorolás, mert egyre többször esik a nehezünkre, hogy az
ábécésorrendben sorakozó nevekhez felidézzük a hozzájuk tartozó arcokat, akkor se
essünk kétségbe. Az Út új barátokkal, új társakkal ajándékozott meg minket. Velük
olyan dolgokat éltünk át, amelyekről otthon maradt társaink még csak nem is
nagyon álmodozhatnak. Megtanultuk az Út sajátos nyelvét. Ezt a nyelvet csak a
többi utazó értheti meg.
Minél jobban érezzük magunkat utunk során, annál döcögősebb lehet a hazatérés.
Ha sok időt töltöttünk el a többi utazó társaságában, akkor hozzászokhattunk az Út
világának barátságos, nyitott hangulatához. Megszoktuk azt is, hogy azonnal
megszólítjuk a mellettünk ülőt, ahogy felszállunk a buszra vagy a vonatra. Teljesen
természetesnek tűnik, hogy amikor hátizsákunkból előhúzzuk az ételt, megkínáljuk
a körülöttünk ülőket is.
Szülőföldünkre visszatérve az ilyesmivel nem nagyon érdemes próbálkozni.
Próbálkozásainkat megrökönyödött, meglepő pillantások kísérik. Európa már rég
elveszítette a nyitottság és az őszinte érdeklődés kincsét. Bizalmatlanok vagyunk, és
mivel megszokott környezetünkben újra és újra átéljük ugyanazt a biztonságot
nyújtó munkanapot, ezért nem is nagyon vágyunk új barátokra. Erre azonban csak
akkor figyelünk fel, miután visszatértünk a nagy utazásról.
Az ázsiai utazás még a nyugati országok gazdag lakóinak sem olcsó mulatság. Ha
valamelyik honfitársunk szánja el magát a nagy kalandra, annak előtte akár éveken
át kell takarékoskodnia azért, hogy előteremtse az induláshoz szükséges pénzt.
Ennek dacára hazánkból is évről évre egyre többen kelnek útra. Nagyon sokan érzik
Ázsia vonzását. Nem tudják pontosan megfogalmazni, hogy miért kerekedtek fel, de
úgy vélik, hogy ott majd valamiért boldogabbak lesznek, mint itt. Akik Nyugatra
mennek munkát vállalni, azok pontosan meg tudják indokolni maguknak és
környezetüknek, hogy ott, túl az Óperencián kemény munkával sokkal több pénzt
fognak keresni. Ez is lehet egyfajta boldogság. Aki viszont felszáll a Napkelet felé
tartó repülőre, az egészen másfajta boldogságra vágyik. Eltérően a turistáktól, térben
és időben is igencsak hosszú útra indul. Az út végére egészen másfajta ember jut el,
mint aki elindult.
Milyen is volt az első lépésünk? Amikor annak idején a repülőgép a magasba
emelkedett, az utazó nem vitte magával a hétköznapok gondjait, a múlt sok apró,
kellemetlen problémáját. A repülés során letisztult az elméje, és már csak az
eljövendő foglalkoztatta. Hirtelen parányi morzsává váltak mindazok a
sziklatömbök, amelyek előtte hónapokon, talán éveken keresztül nehezedtek a
lelkére.
 Megérkezve felszabadulttá vált, és mintha csak megfiatalodott volna. Minden nap
ezernyi új élményben volt része. Ha jó úton haladt, egyik napja sem volt olyan, mint
az azt megelőző. Olyan tudásra tett szert, amit nem lehet a könyvekből vagy a
filmekből megszerezni. Sokaknak sikerül végrehajtaniuk azt a célkitűzést, amiért
útra keltek. Viszont azok is értékesebb, érett személyiségként térnek haza, akik út
közben rájönnek, hogy csupán csalóka délibáb volt a Szent Grál, amit kerestek.
Az ázsiai hétköznapok felnyitották a szemüket.
Megismerve az ottani emberek életét, sokkal jobban tudják majd értékelni azt a
jólétet, azt a biztonságot, ami idehaza vár rájuk. A nagy kaland meghatározó, életre
szóló élmény lesz. Sokan úgy emlékeznek vissza rá, mint életük legboldogabb
időszakára. Rengeteg embert ismertek meg, számos barátot szereztek, és
megismerkedhettek távoli népek életével.
Utaztak…
 Kislexikon
49-esek

a kínai bűnszövetkezetek közkatonái

A titkok könyvei

a világ összes tudományágát átfogó titkos, ősi könyvgyűjtemény

Indiában
acsala lingam

olyan lingam, amit sohasem mozdítottak el a helyéről

adévászi

törzsi őslakosság Indiában, az őserdők mélyén

Agarthi

a himalájai szörnyetegek titkos földalatti városa

aghórí szádhu

félelmetes indiai szerzetesrend tagja, Sivát szolgáló remete

Ammá

a híres keralai Ölelő Anya

Amrita-kumbha

a halhatatlanság itala
Amritapuri

Ammá központja és ásramja

Amritszár

észak-indiai nagyváros, a szikhek egyik legfontosabb központja

andzsuvannam

keralai zsidó közösség a második Templom elpusztítása utáni korban

Angkorvat

világhírű középkori romok Kambodzsában, az őserdőben

angrézi

a külföldieket hívják így India távoli vidékein

Arany Háromszög

a három népszerű turisztikai célpont Indiában: Delhi, Ágrá és

Dzsájpur
Aranytemplom

a szikh vallás legfontosabb központja, Amritszár városában

ártí

a hindu vallás egyik szertartása, fényt és tüzet áldoznak egy

istenségnek
Ardh Kumbha Méla

hatévente megrendezett szent fürdőzés Allahábadban és Haridvárban

ásram

spirituális központ, ami gyakran egy élő guru körül alakul ki

 asszaszin

a közel-keleti orgyilkosok titkos testvérisége

átman

a valódi énünk, az egyén lelke

avatár

az isteni erő testet öltése (többnyire) egy halandó ember alakjában

Benáresz

India egyik legszentebb városa, a Gangesz partján

Bene Izrael

az indiai zsidók egyik közössége, Sanvár telinek is hívják őket

bhadzsan

vallásos éneklés
Bhairáb

Siva legfélelmetesebb, pusztító alakja hasonlít a vérszomjas Káli

istennőre
bhakti

odaadás és imádat
bhangra

népszerű pandzsábi mulatós zene

bo

a halandók egyik lelke, a fogantatástól a testet irányítja

brahmacsári

a kolostorban vagy ásramban otthonra találó hívő

Bhután

parányi himalájai királyság, India és Kína határán, Tibet közelében

csakra

szó szerint azt jelenti, hogy kerék, de ezzel a szóval jelölik

testünkben az energia központjait is
csala lingam

olyan lingam, ami messze elkerült az eredeti helyéről

Csiao

titkos kínai vallásos közösség

dakini

szent asszony, angyal vagy varázslónő Indiában és Nepálban

Dákiní vidja

az indiai boszorkányok közössége

Dalai Láma

a tibeti buddhisták legfőbb vallási vezetője

dampha

a hiúság megtestesülése
 darsan

egy guru vagy egy istenség megpillantása

Dévák

az indiai mitológia istenei

dharma

a hinduizmus ezzel a szóval jelöli az isteni törvényt, a buddhisták

pedig Buddha spirituális tanításaira használják
dom

kaszton kívüli közösség, a halotti máglyák kezelői

Drugpa Kagyu

Bhután hivatalos vallásos irányzata, a buddhizmus egyik ága

Durvászá Múni

nagy erejű indiai mitológiai bölcs, erősebb az isteneknél

dzsapa

egy mantra elmondása, eléneklése

Éhes szellemek fesztiválja

kínai ünnep, amikor két héten keresztül az elhunytak szellemei

visszatérnek az élők közé
Falun Gong

a legismertebb, sokat üldözött, kínai vallásos közösség

fehér szikhek

olyan nyugati külföldiek, akik elfogadták az indiai szikhek vallását

Ganésa

elefántfejű indiai istenség, Siva és Parvatí gyermeke

ghát

vízparti halottégető hely

góra

a fehér szín vagy például egy fehér szikh

Guru Granth Száhib
a szikh vallás szent könyve
Guru Rimpócse

az egyik legfontosabb buddhista szent, azonos a fényességes

mesterrel, Padmaszambhavával
gurudvára

szikh templom
gveilo

a nyugati külföldieket hívják így Kína távoli vidékein

Himacsál Pradés

tagállam India észak-nyugati területén

hui

kínai titkos társaság

 hun

a halandók egyik lelke, a születés utáni első lélegzetvétellel kerül az

emberbe és a szellemet irányítja
Jáde Császár

Kínában a világegyetem urának tartják

Kailás

szent hegy a Himalájában

Kali az indiai mitológia gonosz démona, nem azonos Káli
istennővel
Kálí istennő

az indiai mitológia félelmetes külsejű női alakja, a világ védelmezője,

a démonok elpusztítója
Kali Juga

az utolsó világkorszak, vagyis juga, amikor minden  elpusztul, hogy

azután megszülessen egy új világ, és tovább gördüljön az idő kereke
Kalki

Visnu tizedik, legutolsó testet öltése legyőzi a démonokat és

megmenti a világot
Kalki királyok

a titkos város, Sambala urai

Khálszá

a szikhek történelmi közösségének hadserege

Kásí

az élet városa, Varanászi ősi neve

katakendő

selyemből varrt ajándékkendő Tibetből

Katmandu

Nepál fővárosa
khmer

Kambodzsa ősi népe

kicune

japán rókatündér
kirtán

vallásos ének Indiában

Kochin

nagyváros az indiai Kerala tartományban

Középső Birodalom

Kína hagyományos neve

Krodha

a harag megtestesülése
 kui

a lélek azon része, ami a halál után visszatér a földbe

kumárí

Nepál élő istennőinek ragja

Kumárí Ghar
Nepál élő istennőinek otthona, egy fővárosi palota
Kumbha Méla

a világ leghatalmasabb vallásos összejövetele, amikor 144 évenként

hívők tízmilliói indulnak szent fürdőzésre a Gangeszbe
kundalini

a gerincünk tövében található rendkívül erős pszichikai, biológiai

energia
láma

tibeti buddhista szerzetes

linga

szanszkrit nyelven jel vagy megkülönböztető jelkép

lingam

Siva jelképe , az isteni férfiasság szimbóluma

Mahá Sívarátrí

fontos indiai ünnepség, Siva szent éjszakája

Mahábhárata

ősi, szanszkrit nyelvű hindu eposz

májá

az illúzió
mandír

indiai templom
Manésa gyermekei

Mizoram és Manipur indiai tagállamokban élő őserdei bennszülöttek,

akik zsidó hagyományokat követnek
Manikarnika ghát

a legnépszerűbb halottégető hely Varanásziban, a Gangesz partján

mantra

a meditáció során használt valamilyen szent hang vagy ének

Mátá Amritanandamayi

az Ölelő Anya neve

mehendi

pandzsábi esküvői szertartás, hennázás

miao

hagyományos kínai templom

migoj

’erős ember’, vagyis a bhutáni jeti

 Mijolangszangma

a serpa hegylakók szerint ő a Mount Everest istennője

mingbairen

kínai igazlátó, szellemidéző bölcs

Mirí

a fizika valóság
Miri Piri Akadémia

a fehér szikhek legfontosabb iskolája az indiai Amritszarban

móksa

az anyagi világból való kiszabadulás

mudra

jógázás vagy meditálás során használt, az energia irányítására

alkalmas rituális kéztartás
Nága Bábá

remeteként élő, félelmetes hírű szerzetes, Siva szolgája

Narada Muni

a hindu mitológia egyik legnagyobb bölcse

Narmada

a hinduizmus második legszentebb folyója, a sivalingamok

természetes lelőhelye
nerpa

rosszindulatú hegyi szellem a Himalájában

nihang

kék vagy sárga ruhás harcos szikh szerzetes

Olmolungring

a bőn vallás szerint a halhatatlanok titkos királysága

Ölelő Anya

Ammá nem hivatalos neve

Pahárgandzs

az utazók és az öregedő hippik központja Új-Delhiben, a legnagyobb

pályaudvar tőszomszédságában
Pandzsáb

az öt folyó földje, termékeny és gazdag tartomány India és Pakisztán

határvidékén
paradészi

a fehérbőrű zsidók közössége Kochin városa környékén

Parvatí

Siva felesége, indiai istennő

Piri

a spirituális lét síkja

 Prajág

Allahábad ősi neve

prána

az életerő
prasád

ételáldozat, olyan étel, amelyet egy istenségnek vagy gurunak

ajánlottak fel
púdzsá

tiszteletadás, vallásos szertartás

Puránák

a hindu vallás szent iratainak gyűjteménye

Púrna Kumbh

tizenkét évente megtartott szent fürdőzés a Gangeszben

Ráksasza

misztikus indiai szörnyeteg, az ősi istenek megátalkodott ellensége

Rámájana

Válmiki műve, ősi szanszkrit epikus ciklus

risi

nagy tudású indiai bölcs, mester

rumal

az indiai orgyilkosok fojtogató kötele

Sambala

a himalájai bölcsek rejtett városa

San Csu

az okkult kínai titkos társaságok vezetője

Sangri-La

a Kék Hold völgye, legendás hely a Himalájában

Sárkánykirály

Bhutánban az uralkodók hivatalos címe

sen

a lélek azon része, amit megőriz a családi szentély

sén

a természetfölötti lények összefoglaló neve Kínában

sén-jau

az ősi kínai népi vallás

Si-ger

szellemdalok éneklése Kínában, az éhes szellemek fesztiváljának

idején
Sin Fung

a titkos társaságok elöljárója, az új tagok toborzója

 Siva

az egyik legfontosabb indiai isten, a mindenség teremtő, de egyben

pusztító ereje
srindi

betegséget okozó szellem a Himalájában

II. Szurjavarman

kambodzsai uralkodó, Angkorvat építtetője

szádhu

vándorló szerzetes, remete vagy szent ember

szádhví

az indiai szerzetesek útját választó nő

szalvár kamíz

a pandzsábi nők hagyományos ruhája

Szanátana Dharma

az örök, mindenre kiterjedő törvény

szangít

leánybúcsúra hasonlító, vidám szertartás Pandzsámban

szanjászín

aszkéta vagy olyan ember, aki lemondott a világ gyönyöreiről

szárí

az indiai asszonyok népszerű ruhája

szati

szó szerint „jó asszony”, vagyis olyan nő, aki a férje halála után
önként elégeti önmagát
Szatja Juga

az Aranykor
szatszang

egy guru tanításainak csoportos meghallgatása

Szent Őrült

Drukpa Künli láma, 15. századi csodatévő mágus a Himalájában

szévá

szolgálat, spirituális gyakorlat

szutra

költemény formájában továbbadott spirituális tanítás

szvámí

szerzetesi fogadalmat tevő hindu szent ember

szvasztika

ősi indiai szimbólum, Európában horogkeresztként ismerjük

Tádzs Mahál

India legismertebb jelképe, hófehér mauzóleum Ágrá városában

 Tagzig

a bőn vallás szerint a kiválasztott, bölcs mesterek országa

takin

a kecske és a tehén keverékének látszó himalájai állat

Taleju

Durga istennő Nepálban elterjedt neve

teozófia

’isteni bölcsesség’, spirituális szellemi rendszer

thagí/thug

fojtogató indiai orgyilkosok titkos társaságának tagja

Thiruvananthapuram

indiai nagyváros Kerala tartomány

tömjénmester

a titkos kínai szertarások vezetője

treta

éhező szellem a buddhizmusban

triád

kínai titkos társaságok, gyakran maffiaszerű bűnszövetkezetek

Usza Dzsáro Dzsong Csen

a butáni uralkodók hollós koronája

Uttar Pradés

észak-indiai tagállam, számos szent város található itt

Váránaszí

szent város Indiában, a Gangesz partján

Védák

a hindu vallás szent írásai

vibhuti

szent hamvak
Visnu

fontos indiai isten, az anyagi világ fenntartója és védelmezője

Wagah határállomás

sokáig az egyetlen közúti átkelőhely India és Pakisztán között

Yanluo

a legfélelmetesebb kínai alvilági istenség

 Köszönetnyilvánítás
Köszönetet szeretnék mondani mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy a
Varázslatos Napkelet eljusson az Olvasó kezébe.
Rendkívül szerencsésnek tartom magamat azért, hogy a kéziratot az idén 25.
születésnapját ünneplő Trivium kiadó lelkes csapata vette kezelésbe. Nagyszerű
élmény velük dolgozni. Legelőször is szeretném kifejezésre juttatni hálámat a cég
vezetőinek, Zádor Zsoltnak és Szaniszló Juliannának, akik nagy türelemmel és
őszinte barátsággal támogattak. Ők ketten évtizedes odaadó munkájukkal azt is
lehetővé tették, hogy számos kiváló japán, kínai, török és tibeti mű eljusson a hazai
Olvasó polcára.
Köszönet kiváló szerkesztőmnek, Sándor Annának, a lelkiismeretes és lelkes
Tizedesné Biró Krisztina olvasószerkesztőnek, Fücsök Krisztina
tördelőszerkesztőnek és a nagyszerű borítót megalkotó Benedek Imrének azért,
hogy ilyen szép és igényes alakot ölthetett a Varázslatos Napkelet.
A könyv témaválasztása miatt meg kell emlékeznem Kuczka Péter úrról, a
Galaktika magazin egykori főszerkesztőjéről is. Jó harminc évvel ezelőtt nem
csupán bölcs, majdani írói pályafutásomat meghatározó tanácsokat kaptam tőle, de
bemutatott Szepes Máriának. E találkozás nélkül valószínűleg nem ezen az úton
indultam volna el. Mindkettőjüknek köszönöm az útmutatást.
Mások is igyekeztek a helyes irányba terelni. A nagyszerű indiai írónő, Giti
Thadani vezetett be a Dákiní vidja varázslatos világába, Tara Krajanek megmutatta,
milyen hatással van egy európaira, ha a himalájai kolostorok árnyékában tölti
gyermek- és ifjúkorát, a páratlan Nirupma Lohtia pedig bebizonyította, hogy ma is
élnek közöttünk dakinik.
Őszinte hálával tartozom Lily Wangchuk asszonynak azért, hogy trónörökös
korában házunk vendégszeretetét élvezhette őfelsége, Dzsigmí Khészár Námgyel
Vangcsuk, az V. Sárkánykirály.
A kínaiak ezoterikus hagyományok felfedezése során nagy segítséget jelentett,
hogy találkoztam Tsai Wei Wang kisasszonnyal, Chen Luval és Li Hang-yinggel. A
hozzám rendkívül közelálló Fatima Melek pedig lehetővé tette, hogy olyan ajtók is
megnyíljanak előttem, amelyeken férfi csak nagyon ritkán léphet be.
E könyv soha nem készülhetett volna el családom támogatása nélkül. Köszönöm
édesanyámnak, hogy immár kereken ötven esztendeje ott áll mellettem és
mosolyával erőt ad, ha arra van szükségem. Feleségem, dr. Radnóti Aliz, Dél-Ázsia
egyik legkiválóbb hazai szakértője egészen különleges útitársnak bizonyult. Sokat
köszönhetek gyermekeimnek, Annának, Eriknek és Robinak, valamint Ágnes
húgomnak és Elisabeth Albertynek.
Meg kell emlékeznem mindazokról is, akik munkám során bátran alászálltak
velem a Szóbánya sötét tárnáiba, és hosszú éveken át lelkesen, nagy odafigyeléssel,
jókedvűen lejegyezték, amit csak hallottak. Köszönet Bencsik Juditnak, Bialkó
Klaudiának, Herczeg Gabriellának, Horváth Dórának, Kis Petronellának, Kővári
Bettinának, Stefkovics Katának, Szabó Editnek, Szabó Fruzsinának, Szalai Erikának
és Vásári Adrienn-nek lelkiismeretes munkájukért. Orlai Ernő barátom sokat segített
abban, hogy a Varázslatos Napkelet kézirata nem személytelen fájlban, hanem
takaros, könnyen olvasható formában jutott el a szerkesztőkhöz.
Végül pedig, de távolról sem utolsó sorban köszönetet mondok a
legfontosabbaknak, az Olvasóknak. Leveleik és bátorításuk önbizalmat adott ahhoz,
hogy összegyűjtsem írásaimat. Az elmúlt évtizedek alatt valamivel több mint száz
ismeretterjesztő cikkem jelent meg, első sorban napkeleti témákról. Ezek nagy része
ma már csak a gyűjtők számára hozzáférhető, ezért nagyon is jogos volt a kérés,
hogy legalább egy részük jelenjen meg könyv formájában. Megtisztelő számomra,
hogy annyi év elteltével is figyelemmel kísérik munkásságomat.
Hálás vagyok segítőimnek, akik mindent megtettek a hibák kiküszöböléséért. Ha
valamilyen butaság mégis benne maradt a szövegben, arról nem ők tehetnek.
{1}
Az idegen szavak jegyzéke a könyv végén található.
{2}
Trivium Kiadó, 2013.
 Tartalom

Bevezető
Zarándokúton Napkeleten
I. rész
India csodái
Az isteni anya ölelése
Siva szent városa: Benáresz
Az isteni férfiasság legendája
Világunk vége – a Kali Juga
A fehér szikhek
Zsidók Indiában
A hatalmas Kumbha Méla
Indiai esküvő
II. rész
India sötét oldala
Siva szent szolgái – a félelmetes szádhuk
Boszorkányok Indiában
Indiai titkos társaságok
Káli anya szent gyilkosai
A Tádzs Mahál sötét titkai
Ráksasza: az istenek kihívója
Szemben az ellenséggel
III. rész
Kínai misztika
Az éhes szellemek ünnepe
A mágusok és a jósok birodalma
Kínai titkos társaságok
Mágia, poklok és istenek
A mindent tudó rókatündér
A bölcs sárkányok titkai
Vihar Hongkongban
Angkorvat: Kambodzsa istenhegye
IV. rész
A Himalája titkai
A sárkánykirály földje - Bhután
Nepál élő istennője
Látogatóban a Dalai Lámánál
Az Élet és a Halál völgye
A Mount Everest szellemei
Utószó
Ázsia ölelése