1.

SZEMÉLYES MÉLTÓSÁG JAVÁRA Történelmi

állomások
A központi hatalom
1.1. Alapvető emberség önkényével szemben
kivívott alapjogok
állomásai
Az alapvető emberi jogok mindenkire egyenlően vonatkoznak, aki ember.
Vannak jogok, melyek csak egy konkrét embere vagy közösségre vonatkoznak, de 1215 – Magna Charta
(Anglia, alapjogok
az egyetemes emberi alapjogok mindenkire érvényesek, függetlenül attól, hol és rögzítése)
mikor él, nő vagy férfi, gazdag vagy szegény, vallásos vagy vallástalan, milyen
politikai meggyőződése van, melyik nép tagja, melyik állam polgára. Az alapvető 1222 – Aranybulla
emberi jogokhoz elválaszthatatlanul tartozik egy alapvető erkölcs, hiszen mindkettő (Magyarország, királyi
olyan alapvető értékeket fogalmaz meg, melyek az ember személylétéből fakadnak. önkény korlátozása,
ellenállási jog)
Ha egy emberi faj vagyunk, akikre egy emberi alapjog vonatkozik, akkor létezik
egy alapvető erkölcs is, ami mindenkire vonatkozik. 1514 – Tübingeni
szerződés
(Németország,
adószabályok)
1.2. Az emberi alapjogok, a személyes méltóság
fogalmának történetéhez 1525 – Memming
(Németország,
parasztlázadás után
A személy tisztelete alapvetően emberlétünkhöz tartozik, amióta van védi a parasztok jogait)
ember, azóta a valamilyen fokú tisztelettel is találkozunk. Már az őskorban, a
1542 – Leyes Nuevas
hominizáció nagyon korai szakaszában találkozunk azzal, hogy a törzsek nem csak (Spanyolország,
a saját tagjaikat tekintik embernek, hanem a másik törzs tagjait is. Az emberi védelem az
törzsek között sokkal gyakoribb volt a házasságkötés és a cserekereskedelem, mint indiánoknak a
korábban vélték, nem állandó háborúban álltak egymással, inkább rabszolgaság,
kényszermunka ellen)
cserekapcsolatban. Felismerték, hogy minden idegenségük ellenére azok is
emberek, vehetünk a másik törzsből feleséget, kicserélhetjük technikai 1679 – Habeas Corpus
vívmányainkat. A legősibb időktől azt tudjuk, hogy az elhunytakat személyként Act (Anglia,
eltemették. Nem egyszerűen az erdőben hagyják, nem egyszerűen tudomásul veszik igazságszolgáltatás,
a létszámbeli megfogyatkozást, hanem személyéhez méltóan eltemetik. A személyes szabadság)
legkorábbi sírokban is találtak személyes használati tárgyakat, ékszereket. 1689 – Bill of Rights
Nyilvánvalóan valamiféle személyes tisztelet nem egyszerűen csak a temetkezésnél (Anglia, korlátozza a
alakulhatott ki, hanem már az életben is jelen volt. Alapvetően azt is tudjuk: királyt, erősíti a
minden kultúrában hittek valami nagyobb Rendben, ami mindenkire vonatkozik, az parlamentet,
függetleníti a
önkényeskedő alakok nem maradhattak az emberi közösségben, a tetszőlegesség bíróságokat)
képtelen kultúrát építeni.
Az írott történelemben jelentős dátum Kr.e. 539, amikor Nagy Kürosz, az 1776 – Függetlenségi
ókori Perzsia első királya meghódította Babilon városát, s megszervezte a maga Nyilatkozat (USA,
birodalmát. Felszabadította a rabszolgákat, kimondta, hogy minden embernek joga garantál emberi
szabadságjogokat,
van megválasztani a saját vallását, és faji egyenlőséget hirdetett. A babiloni kiterjeszti államokra is)
fogságból is ő engedte haza az ószövetségi népet. Ezeket és egyéb rendeleteit egy
agyaghengerre jegyezték fel akkád nyelven, ékírással, amit Kürosz-hengernek 1789 – Emberi és
nevezünk, s ezt tekinthetjük az egyik első emberjogi vívmánynak. Polgári Jogi Nyilatkozat
(1789, Franciaország,
Az ókori görög-római világban a „méltóság” kifejezést két értelemben garantál személyes
használták: vagy egy társadalmon belüli rangot, címet, méltóságot (dignitas) alapjogokat)
jelöltek vele, amit kitüntetett tisztelet (honor) illetett meg; vagy az ember kiemelt
helyzetét más létformákhoz (pl. állatok) képest, az ember kitüntetett helyzetét a 1948 – Emberi
kozmoszban. Így a „méltóság” jelentett kiemeltséget valamint egymással való Alapjogok Nyilatkozata
– ENSZ
egyenlőséget. A görög poliszban a méltóság különös rangot jelentett, sportolókat,
költőket, bölcseket illetett meg. Protagorasz filozófiája először fogalmazza meg, 1966 – Emberjogi
hogy „az ember minden dolgok mértéke” – az embernek van egy kitüntetettsége a Konvenciók
dologi javak előtt és a mítoszok mesevilága fölött. Platón szerint Zeusz a
2000-2007 Nizzai
tisztességből és a jogérzékből minden embert részesített, különben nem jönne létre Európai alapjogi
az együttélés.i A szofista filozófusok szerint vannak ember alkotta jogok (theszisz), Charta, Lisszaboni
melyek csak egy-egy konkrét városállamra vonatkoznak, de vannak állandó jogok szerződés
is, melyek minden emberre vonatkoznak: ezek a természettől valók (phüszisz).
2011 – Magyar
Alaptörvény
Innen ered a természetjog, ami szerint bizonyos alapjogok már az állam előtt, a A Biblia
tételes jogrend előtt megilletnek mindenkit, s bizonyos alapkötelességek, melyek a méltóságról
köteleznek mindenkit a természet törvénye alapján (lex naturalis). A szofisták
szerint tehát a természettől egyenlő mindenki. A „személy” fogalmának eredete a „Vajon nem egy atyánk
görög proszópon-ra és a főniciai persu-ra vezethető vissza: ez a színész maszkját van-e mindannyi-
jelentette, amivel egy bizonyos karaktert, személyt képviselt a színpadon. Ennek unknak? Vajon nem
ugyanaz az Isten
értelmét vitték át az embertársi, közösségi, társadalmi „színpadra”, azaz személy teremtett-e minket?
az, aki egyéni módon cselekszik. Mindehhez hasonlóan Rómában is a dignitas- Miért viselkedünk akkor
méltóság az elöljárókat illette, a feljebbvalókat, a kiválóságokat, a dignitas-szal egymással szemben
rendelkező személy tekintélyét, fenségességét mindenki elismerte. A római jog áruló módon,
megsértve atyáink
világában a személy az a cselekvő szubjektum, aki felelős a tetteiért, számot tud szövetségét?”
adni tetteiről. Ugyanígy fontos volt a természetjog, csírájában még a népek joga is Mal 2,10
előfordul: mivel a Római Birodalomban számtalan nép élt, fontos volt a közös
rend. Ius gentium-nak nevezték azt a népek jogát, mely nem egy-egy népre „Egymásra talál a
vonatkoztatott saját jog, hanem amit minden nép megtart a közös ésszerűség szegény és a gazdag,
hiszen mind a kettőt az
alapján. Úr teremtette.”
A sztoikus filozófia (Cicero, Seneca, Epiktétosz) korát megelőző Péld 22,2
emelkedettséggel beszél az ember méltóságáról. Egyszerre használja a méltóság
mindkét jelentését: az ember kitüntetettségét és egyenlőségét is. Először ők „Nem az én Teremtőm
fogalmazták meg először minden ember személyes méltóságát, az emberek alkotta-e őket, nem
ugyanaz formált az
egyenlőségét. Filozófiájuk szerint a mindenséget átjárja a logosz, s ebből anyánk méhében?”
részesedik minden ember, a kozmosz, de még az istenek is. Cicero szerint a Jób 31,15
logoszból az ember értelmével részesedik, így eszessége méltóságával emelkedik
az állatvilág fölé, felismeri a helyest, és arra törekszik – emiatt minden embernek „Mert a mindenség Ura
van egy méltósága az állatvilág, az ész nélküli lények fölött. Ugyanakkor mivel senkitől sem tart, és
nincs nagyság, amitől
mindenki ugyanazon logoszból részesedik, ezért tisztelet illeti a másik embert is, félne. Hisz ő teremtette
amit már a sztoikus filozófia „testvériességnek” nevezett. Bár a dignitas hominis a kicsit és a nagyot, és
minden embert megilleti, szűkebb értelemben azokat, akik természetük szerint egyaránt gondját viseli
élnek, azaz értelmesen és erkölcsösen. A dignitas hominis miatt minden ember felé mindegyiknek.”
Bölcs 6,7
igazságosan és tisztelettel kell fordulnunk, azaz van etikai következménye a
méltóság elismerésének. „A veletek lakó idegen
Az ókorban induló zsidó-keresztény vallás közös Bibliájának első lapjai olyan legyen
rögzítik: minden embert Isten a saját képmására teremtett (Ter 1,26), amit számotokra, mint a
teremtett, az jó; az élet lelkét lehelte orrába, külön aktussal megáldotta. Ezzel közületek való, és
sajátos méltóságot adott az embernek, aki valamiképpen „rokona” Istennek, hozzá szeresd úgy, mint saját
magadat, hiszen ti is
tartozik. Nem csak ezzel emeli az embert sajátos méltóságába, hanem azzal is, idegenek voltatok
hogy nevet adhat a teremtményeknek (a névadás hatalmat jelent az ókorban a Egyiptom földjén. Én
másik felett). Az istenképiség így alapvetően pozícionálja az embert: Isten alá, a vagyok az Úr, a ti
teremtmények fölé tartozik, ugyanakkor a többi ember egyenlő társa. Az Istenetek.”
Lev 19,34
Ószövetség további helyei is ugyanazt erősítik: egy a Teremtő, ugyanő teremtette a
gazdagot és a szegényt, ugyanaz a lélek mindenkiben (Péld 22,2; 29,13; Jób 31,15; „Ne légy bosszúálló, és
33,4.6; 34,19; Bölcs 6,7; Mal. 2,10). Már az Ószövetségben megtaláljuk, hogy ne gyűlölködj néped
egymást szeretni kell, sőt, az idegennel emberségesen kell bánni (Lev 19,18. 34). fiaival. Szeresd
Az Ószövetségen belül mégis látunk egy elkülönülést, egy kiválasztottság tudatot. embertársadat úgy,
mint magadat. Én
A minden ember teljes egyenlőségét az Újszövetség hirdeti a leghatározottabban: vagyok az Úr.”
ugyanaz a teremtő Atyánk, a Fiú mindenkiért vérét ontotta, a Lélek mindenkit hív. Lev 19,18
Jézus Krisztus főparancsa mindenki felé szeretetre hív: „Szeresd Uradat, Istenedet
teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második így „Szeresd Uradat,
szól: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! Ezeknél nincs nagyobb parancs” Istenedet teljes
szívedből, teljes
(Mk 12,31). Szent Pál különösen kiemeli, hogy miután mindannyian Isten fiai lelkedből, teljes
lettünk, minden más különbség elveszíti a jelentőségét. „Hiszen az Isten fiai elmédből és minden
vagytok a Jézus Krisztusba vetett hitben. Mert mindannyian, akik erődből! A második így
megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé szól: Szeresd
zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé felebarátodat, mint
saját magadat! Ezeknél
lettetek Krisztus Jézusban” (Gal 3,26-27). A radikális egyenlőség mellett a nincs nagyobb
kereszténységnek köszönhetjük a személyfogalom kikristályosodását is: a parancs.”
szentháromságos viták nem illékony eszmefuttatások voltak, hanem azok lényegi Mk 12,31
viták voltak, hiszen ha Isten személyéről jól gondolkodunk, az az emberre is
lényegileg hat – de ha Istenről torzul gondolkodunk, az az ember világába is
lényegi torzulást visz. Lényeges volt, hogy az egy Istenben lévő három személy (Atya-Fiú-Szentlélek) személyei
szeretetkapcsolatban vannak. A korai lázas hitvitákban tudták, hogy nem egyszerűen Isten személyfogalma a tét,
hanem az ember személyfogalma is. A keresztény hittanból talán semmi sem hatott lényegileg annyira az
emberiségre, mint a személyfogalom. A személy ott ragyog fel az emberben, amikor az Isten egyéni nevén
szólítja az embert: a megteremtés, megszólítás, meghívás teszi egyénivé az embert, ez lesz a saját csodája,
misztériuma. A kereszténység szerint a személy nem pusztán egy egyede az emberi fajnak, hanem egyszeri
csoda, Isten személyesen hív a létbe mindenkit. Krisztus emberré válása pedig megmutatja a teljességét az
embernek (unio hüposztatika), valamint radikálisan egyenlővé tesz minden embert. A zsidó-keresztény vallás
szerint tehát az embernek méltóságot nem pusztán gondolkodó mivolta, nem pusztán autonóm döntései, az
állatvilág fölé emelt szubjektum-léte ad, hanem az Istenhez tartozása, Aki az embernek létet, lelket ad, megváltja
és beteljesülésre hívja.
A személyfogalom elmélyítésében mérföldkő volt Boëthius definíciója: Arisztotelészre visszanyúlva
fogalmazta meg, hogy a személy gondolkodó természetű individuális szubsztancia.ii Azaz: az ember
meghatározott, önmagában fennálló, önmagát a térben és időben fenntartó létező (substantia), aki osztatlan,
számszerűleg egy, mindenki mástól különbözik (individua), aki természete szerint az ész képességével
kitüntetett (naturae rationalis). A személyt éppen az általános emberi természet egyéni, individuális
megvalósítása tünteti ki. Később Aqunói Tamásnál a személy „incommunicabilis subsistentia naturae
rationalis”iii, olyan racionális szubsztancia, aki mögé már nem lehet kérdezni, legbenső közepe misztérium,
közölhetetlen, csoda. Fontos ez a személyes méltóságnál: a személy magja, közepe csoda, misztérium – épp ezért
van méltósága, épp ezért illeti feltétlen tisztelet. Tamás személyfogalmában az is jelentős, hogy az ember minden
tudatos tettével (megismerés, akarás, szeretet) mindig előrenyúl a teljesség felé. Az ember eleve a teljességre
törekszik: jó, ha ezt Istenben találja meg, de alaptermészetével ellenkezik (és ezért bűn), ha ezt a világi
dolgokban akarja megtalálni.
A mindenkire kiterjedő emberi jogok egyik legfontosabb dokumentuma a Magna Charta Libertatum
(„Nagy Szabadságlevél” 1215). Ebben az alattvalók kikényszerítenek a királytól olyan jogokat, melyek
mindenkire egyformán vonatkoznak, s melyek szűkítik az önkény lehetőségét. Pl. a király nem avatkozhat bele
az egyház ügyeibe; minden szabad polgár birtokolhat és örökölhet földet; a polgárok védelmet élveznek a túlzott
adóztatással szemben. Lehetőséget teremt az özvegyeknek, hogy ne kelljen újra házasodniuk, kimondta a
törvény előtti egyenlőség elveit, a mindenkire vonatkozó megfelelő jogszolgáltatás alapelveit, államilag védte az
alattvalókat a koronával szemben. A Magna Charta vívmánya, hogy nem egyszerűen privilégiumokat biztosított
egy rétegnek, hanem intézményesen mindenkire kiterjedő jogokat rögzít. Hasonló jelenik meg a magyar
Aranybullában (1222) is, ahol szintén a királyi önkényt korlátozzák (védelem az önkényes adóztatással szemben,
ellenállási jog a király felé). A Habeas Corpus Act (1679, Anglia) kimondja, hogy minden fogvatartottat bíró elé
kell állítani, hogy a fogva tartás jogszerű legyen. A személyes szabadságot is védi híres tételével: „My home, my
castle!”.
A reneszánszban a humanizmus középpontba állításával sokan sokat írnak az ember méltóságáról (De
dignitate hominis) címmel, magasztalva az ember nagyságát. Pico della Mirandola szerint az ember az istennek
megfelelő mikrokozmosz, akiben a lehetőségek végtelensége rejtőzik. A személy az, aki ebből a teljességből
választ, szabadon és a saját erejéből valósíthatja meg a saját boldogságát. A reneszánsz humanizmusban is
központi fogalom az ember eszessége, ami tulajdonképpen megalapozza a méltóságát.
Az új földrészek meghódításakor egyes conquistadorok nem tekintették embernek az újonnan felfedezett
népeket, olykor hitetlenségük, alulfejlettségük, vagy egyszerűen aranyuk miatt. A középkori teológusok (F.de
Vitoria, F. Suarez, S. von Puffendorf) védelmükbe vették ezeket az új népeket: abból indulnak ki, hogy ezek az
emberek is társas lények, s ebből lehet következtetni eszességükre. Az ember szociális és értelmes természete
ugyanis összetartozik, mindkettőt megvalósítják az indiánok, ezért részesülnek az alapvető jogokból, ami minden
embert megillet. Az egyházi érvelés szerint ők is embernek születettek, rendelkeznek az „ész fényével”, s a
természet alapján jár nekik is alapvető tisztelet, vannak alapvető jogaik. Az 1537-es pápai bulla is megerősítette,
hogy az indiánokat „valódi embernek” kell tekinteni, akik képesek a katolikus hitet felvenni és a szentségekhez
járulni. Látva a kegyetlenségeket és embertelenséget, a dominikánus szerzetesek kikényszerítették a királytól a
Leyes Nuevas új törvényeit (1542), ami kimondta az indiánok védelmét a rabszolgasággal és a
kényszermunkával szemben, de ezt a gyakorlatban nem tartották meg. A korabeli jogászok nem csak az
egyénekre, hanem népekre kiterjesztették a saját méltóságukat, az alapjogokat, H. Grotius beszélt először „népek
jogairól”, ami később fog lecsapódni a konkrét jogrendben.
 A reformáció megerősítette az ember Istenhez kapcsoltságát. Alaptétele
szerint az ember bűnös, ezért önmaga erejéből nem tudja megvalósítani igazi
önmagát, nem tudja megváltani önmagát, szüksége van az Istennel való kapcsolatra. Kant alaptételei
Az ember lényege nem olyasmi, amit ő maga dönt el, nem is egyszerűen a világ
adottsága, hanem az ember lényege az, hogy kegyelmi kapcsolatban áll Istennel. Az „Cselekedj úgy, hogy
ember lényegéhez tartozik az istenkapcsolat. Ez a definíció nem is annyira az ember az emberiséget mind
eszességét tartja az ember lényegének (mint a korabeli katolikus teológia), hanem a saját személyedben,
kegyelmi kapcsolatot Istennel. Ebből a kapcsolatból vezethető majd le a szabadság, a mind mindenki más
személyében mindig
döntések, a lelkiismeret, a bűn. A reformátori teológiának mindig is volt egy célnak is, sohasem
fenntartása a túl optimistán szemlélt emberképpel, az ész vetett túlzott hittel, a pusztán eszköznek
mindenkitől való függetlenségét hangsúlyozó autonómiától. tekintsd.”
Bár a teológiai belátások megelőzték a maguk korát, a korabeli
abszolutizmus nem kedvezett a minden embert megillető alapvető jog elismerésének.
A holland és angolföldön lassan, ám visszafordíthatatlanul kibontakozó keresztény „Cselekedj úgy, hogy
humanizmus különösen fontosnak tartotta a lelkiismereti és vallásszabadságot. J. akaratod maximája
Lock számára a személy az az erkölcsi szubjektum, akinek a múlt tettei és a jövő mindenkor
tervei beszámíthatóak, és aki felelősséget tud vállalni a saját élete sikeréért. A egyszersmind általános
törvényadás elveként
„selbst-önmaga” bizonyos képességei mellett (racionalitás, öntudat, emlékezés, érvényesülhessen.”
tervezés) a legfontosabb jelző a diakronikus identitás, ami az öntudatban nyeri
alapját, az élet korszakain keresztül megmarad.iv Míg Hobbes szerint az emberek
között az az alapállás, hogy az önfenntartás és a verseny miatt „mindenki háborít vív „Két dolog tölti el
lelkemet annál újabb és
mindenki ellen”, addig Lock szerint az emberi együttélés szabályai adottak a
annál növekvőbb
természetünkkel. A természettel adottak az elementáris együttélési szabályok (nem tisztelettel és
farkasai vagyunk egymásnak), természetünkbe van írva az élethez, a szabadsághoz, a csodálattal, minél
tulajdonhoz való alapjogok, s ezt kell az emberi törvényhozásnak megerősítenie. Így többször és
a társadalmi szerződés, az emberi jogalkotás előtt már vannak az embernek tartósabban foglalkozik
vele gondolkodásom: a
alapjogai, amit a természettől kap (a természet pedig Istentől). S. v. Pfufendorf csillagos ég felettem és
szerint az ember méltóságát a lelke halhatatlansága és az ész fénye adja, s ebből az erkölcsi törvény
következik minden ember egyenlősége. bennem.”
A német idealizmus nagy alakja, I. Kant letisztult bölcsességgel emeli ki a
személyes méltóságot. Kant szerint az ember méltósága az, hogy önmagának tud
törvényt adni: autonóm tud lenni. Felül tud emelkedni ösztönösségén, érzelmein,
hogy tiszta ésszel találja meg az általános, mindenkire vonatkozó kategorikus
imperatívuszt. Csak az önmagát meghatározni tudó, erkölcsi, szabad lényt illeti ez a
méltóság, de őt feltétlenül. „Személy az a szubjektum, aki számot tud adni tetteiről”.
A „számadás” képessége nem egyszerűen tudatosságot jelent Kantnál, hanem azt a
megfoghatatlan szabadságot, ami képes önmagának törvényt adni. Kant megérti:
eddig azért nem hatott az emberekre hatékonyan a törvény, mert kívülről erőltették
rájuk – ő belülről szeretné eljuttatni az embert a legigazabb törvényekhez. Ha az
ember belülről, önmagától belátja a jót, a „kötelességét”, akkor jut el erkölcse
csúcsára. Ma úgy mondanánk: a jót nem egyszerűen tanítani, kívülről előadni kell,
hanem az embereket elvezetni benső megvilágosodásukhoz, érintetté és érdekeltté
tenni az erkölcs dolgaiban. Kant szerint az ember legigazabban annak a törvénynek
van alávetve, amit legbelül belát, saját kötelességeként felismer – s éppen ebben látja
az ember méltóságát. Tehát nem csak megtanulni kell a jót, a szabályokat, a
törvényeket, hanem legbelül belátni. Közérthetőbben úgy mondanánk: nem elég
ésszel tudni, hanem a szív belső mélységével is be kell látni. Talán kevesen jutnak el
arra a nemes szintre, amit megfogalmaz: a jót önmagáért szeretni és tenni. Nem
jutalomért és félelemből, hanem a jót önmagáért. Csodálatos igényesség ez.
Végtelenül csodálta az ember erkölcsre való meghívottságát, sírkövére is ez van írva:
„Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és
csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a
csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.” Persze ha az ember ezt magáról
belátja, akkor el kell ismernie a másikról is: ez lesz az egyenlőség alapja. Kant
megkülönbözteti az értékeket a méltóságtól. Az értékek összevethetőek,
rangsorolhatóak, de méltóság azt illeti, ami „minden érték fölött áll”, amivel semmi
mást nem szabad egyenértékűként alkalmazni – ez pedig az ember személye. Ma úgy
mondanánk, hogy pénzzel nem mérhető, nincs ára. Így kategorikus imperatívusza
értelmében az embert „öncélnak” kell elismerni méltósága miatt, sohasem szabad
puszta eszközként alkalmazni valamilyen tőle alacsonyabb rangú érték érdekében.
Ebből fakad a személyes méltóság egyenlősége mindenkiben, s ezért úgy kell Afrikai Emberjogi
Charta
cselekednünk a másikkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk is cselekedjenek:
„Cselekedj úgy, mintha cselekedeted maximájának akaratod révén általános Az Afrikai
természettörvénnyé kellene válnia.”v Egységszervezet
A szellemtörténetben az antropológiai fordulat Kantnál éri el csúcspontját, égisze alatt született
aki embernek óriási méltóságot tulajdonít eszessége miatt. Ma már látjuk ennek is 1981-ben, de 1986 ban
lépett hatályba. Ez a
fogyatékosságát: mintha túlhangsúlyozná az ember méltóságát, s minden más dokumentum, több
teremtmény csak eszköz lehetne az ember önmegvalósítása érdekében. Ennek szempontból eltér a
következménye lett a természet gátlástalan kihasználása, a mai ökológiai krízis. A fent az ENSZ és az
mai gondolkodás el tud ismerni valamilyen méltóságot a természetben is, ami az európai emberjogi
chartáktól.
embertől független (de az emberével sohasem egyenértékű!). Így lehet méltósága
Nem csak a jogokat,
egy tájnak, hegynek, virágnak, fának. hanem a
Az újkorban aztán lassan változás történt a társadalom-felfogásban: az antik kötelezettségeket is
görögök számára természetes adottság volt a közösség, a polisz – ez az újkorban megfogalmaz, nem
olyasvalami lett, amit az ember hoz létre. Úgy vélték, hogy tekintettel az ember csak az egyéni jogokat
kodifikálja, hanem a
egoizmusára, a társadalmi versenyre, az érdekei hálózatára, a társadalmi békés népek jogait is, nem
együttélést a politikának kell megteremtenie, s ebben lényeges lesz az „elismerés”, csak a politikai és
egymás személyének, jogainak az elismerése. Az alapjogok már mintha nem polgári jogokat
„Istentől” vagy a „természettől” lennének adottak, hanem az emberek ismerik el garantálja, hanem védi
a gazdasági, szociális
egymás számára kölcsönösen. Az emberi alapjogok mögött eddig egy
és kulturális jogokat is.
„nagyhatalom” állt (Isten, természet), innentől mintha csak emberi szerződések – az Az Afrikai Charta a
ember mögött már nem egy feltétlen „nagyhatalom” áll, hanem „papír”, s ez meg is 29. Cikke kimondja: „az
látszik a jogok megtartásán ill. megszegésén. A szerződéselmélet szerint a egyénnek kötelessége,
társadalmi-állami együttélés alapja az emberek kölcsönös szerződése. J.G. Fichte hogy: megőrizze a
család harmonikus
kiszélesíti az egész társadalomra az értelmes beszámíthatóságot: az ember amit fejlődését és a család
elismer önmagáról, éppúgy elismeri a másikról is, akitől elválaszthatatlan – pont ez összetartásáért, és
lesz jog alapja. Hegel szerint is az ember önállósága felhívás a másik önállóságának tiszteletéért dolgozzon;
elismerésére, így elismerve egymás szubjektumát egyben elismerjük egymás jogait. mindenkor tisztelje
szüleit, és szükség
1776-ban az Egyesült Államokban több állam (Maryland, Pennsylvania)
esetén tartsa el őket.”
kinyilvánította a vallásszabadságot, július 4-én pedig a Kongresszus jóváhagyta a Tágabban köteles,
Függetlenségi Nyilatkozatot. Fő szerzője, Thomas Jefferson kiterjeszti a hogy „megőrizze és
szabadságjogot az államokra is: így indokolja, hogy miért szakad el 13 amerikai erősítse a társadalmi és
gyarmatállam Britanniától. A Kongresszus számos formában kiadta a Függetlenségi nemzeti szolidaritást,
különösen akkor,
Nyilatkozatot, eredetileg nagyméretű lapokban jelentették meg, amelyet széles amikor az
körben terjesztettek és felolvastak a népnek. Filozófiai szempontból a Nyilatkozat fenyegetésnek van
két témát hangsúlyozott: az egyéni szabadságjogokat és a forradalom jogát. Ezek az kitéve.”
eszmék széles körben népszerűvé váltak mind az amerikaiak körében, mind A 29. cikk 7.
bekezdése szerint
nemzetközileg, és különösen a francia forradalomra voltak nagy hatással. Az
kötelezettséget kell az
alapjogok gyökerének a természet törvényeit és a természet Istenét látták: a egyénnek vállalni arra
természet adja, hogy egyenlőnek születik mindenki, szabadnak, joga van saját élete is, hogy megőrizze és
kormányzásához – s a természet mögött Istent, mint „legfelsőbb Bírót” látták. Ezért erősítse a pozitív afrikai
„magától értetődőnek” nevezték az élethez, a szabadsághoz való jogot, a kulturális értékeket a
türelem, a párbeszéd
boldogságra törekvést, valamint a zsarnok uralom lerázásnak jogát. és a tárgyalások
Az amerikai függetlenségi háború mély hatással volt Európára is, többek szellemében, valamint
között La Fayette is személyesen vett részt Thomas Jeffersonnal a függetlenségi általában hozzá kell
küzdelemben. 1789-ben a francia nép megdöntötte a királyságot, és kikiáltotta az járulnia a társadalom
erkölcsi jólétének
első Francia Köztársaságot, s már hetekkel ezután az Alkotmányozó Nemzetgyűlés
előmozdításához.
elfogadta az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát. A Nyilatkozat kimondja, hogy
minden polgár „szabadnak és jogokban egyenlőnek születik”, biztosítani kell „a
szabadság, a tulajdon, a biztonság s az elnyomással szemben való ellenállás” jogát.
Fontos határ, hogy „mindent szabad, ami a másiknak nem árt” – a másik ember java
megjelenik. Biztosítja a gondolati, szólási, sajtószabadságot, kijelenti, hogy vallási
és egyéb meggyőződése miatt senkit sem szabad üldözni – ha ez nem ütközik a
törvényes renddel. Kijelenti, hogy a törvény szükségessége abból ered, hogy „az
egyes ember természetes jogainak gyakorlása más korlátokba nem ütközhetik, mint
azokba, amelyek a társadalom többi tagjai számára ugyane jogok élvezetét
biztosítják”. Ezért a Nyilatkozat úgy tekinti, hogy a törvény „a közakarat kifejezése”
a jogegyenlőség előmozdítása céljából, és „csak a társadalomra nézve ártalmas
cselekedetek megtiltására van joga”. Eltérően az amerikai nyilatkozattól, a francia Francis Fukuyama:
nyilatkozatban már van szekularizációs hatás: Isten neve egyáltalán nem szerepel, a Mi az Y-tényező?
gondviselés iránti őszinte szándék, a legfőbb Bíró iránti alázat teljesen hiányzik.
Sajnos a forradalom terrorba torkollik, így a forradalmi emberi jogok is felejtődnek. Francis Fukuyama,
kortárs politikai
1864-és 1949 között Genfben több állam is megkötötte az un. Genfi gondolkodó arra keresi
Egyezményeket, melyek szabályozták a humanitárius jogokat háborúban. Így a a választ, hogy mitől
jogot és kötelességet a sebesültekre, a tengeri ütközetek sebesültjeire, a polgári ember az ember. X-
lakosságra és a hadifoglyokra vonatkozóan. Fontosak ezek a megállapodások, tényezőnek nevezi azt
az emberi jellemzőt,
hiszen a legdurvább háborús helyzetben sem akarják megengedni a teljes ami az embert emberré
embertelenséget. Biztosítani kívánják a sebesültek mentését, a hadifoglyokkal való teszi, s ez az X-tényező
emberséges bánásmódot, a civil lakosság védelmét. „rikító vörös
A két világháború embertelenségei felrázták a világot. 1945-ben határvonalként” veszi
megalakították az Egyesült Nemzetek Szervezetét (ENSZ), azzal a céllal, körül az emberi faj
egészét. Akik a vonalon
megelőzzék az újabb háborúkat, s őrizzék a békét. Az ENSZ 1948-ban fogadta el az belül vannak, mind
Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, melyek a legalapvetőbb emberi jogokat egyenlő mértékben
akarják összefoglalni, s minden alkotmányos berendezkedés alapjának számít. Az jogosultak a tiszteletre,
első cikkely szerint: „Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága míg a vonalon kívül
állók csekélyebb
és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben „méltósággal”
testvéri szellemben kell hogy viseltessenek.” Tilos minden diszkrimináció, rendelkeznek. Aki
mindenkinek joga van az élethez, a szabadságoz, a tulajdonhoz. A törvény előtt rendelkezik az X-
mindenki egyenlő, tilos a kínzás, a jogtalan fogva tartás, a rabszolgaság. Mindenki tényezővel, az
szabadon köthet házasságot, szabadon költözhet, joga van üldöztetés esetén a rendelkezik emberi
méltósággal is. Mivel
befogadáshoz, joga van a munkához és a pihenéshez. Kimondja a lelkiismereti, méltóságunkban
szólás, vallás, és gyülekezési szabadságot. A sok-sok jog után izgalmas módon egyenlők vagyunk, az
egyetlen sorban, de azért kimondja: a közösségnek is vannak jogai az egyén felé, X-tényezőben is
hiszen a személy a közösségben bontakozhat ki. A végén pedig kinyilvánítja, hogy egyenlőnek kell
lennünk. A kérdés
ezeket az emberi alapjogokat senki sem korlátozhatja. A XX. századi éppen az, hogy annyi
embertelenségek (Sztálin népirtása, a holokauszt), a „parancsra tettem” mindenben
hivatkozások megmutatták, hogy a diktatúrák korlátozzák, az egyes államok pedig különbözünk, de mi az
olykor nem képesek mindig érvényre juttatni az emberi alapjogokat. Így rögzíteni az univerzális X-
kellett, hogy az embernek alapvetően e jogok szerint kell élnie, s az állami tényező, ami egyenlővé
tesz, s ez honnan
törvényhozásoknak éppen ezekhez kell igazodniuk, s így az erkölcstelen-embertelen ered?
parancsnak nem köteles engedelmeskedni. Fukuyama ezek
Tartalmilag az emberi alapjogok négy nagy részre oszthatók: alapján határozza meg
Személyi jogok: melyek mindenkivel együtt születnek. az X-tényező fogalmát:
szerinte az X-tényezőt
 Élethez és emberi méltósághoz való jog az értelem, a morális
 Személyes szabadsághoz való jog választás, a nyelv, a
 Személyes biztonsághoz való jog szociabilitás, az
érzések, az érzelmek, a
 Szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga
tudat és más hasonló
 Jó hírnévhez való jog képességek
 Magánlakás sérthetetlenségéhez való jog összessége jelenti, ami
 Magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog embervoltunkhoz
elengedhetetlenül
 Tulajdonhoz és örökléshez való jog tartozik. Ezek
Kollektív szabadságjogok: a polgárok valamely közössége gyakorolhatja. Sem az egyszerre fontosak,
államnak, sem másnak nem áll jogában megakadályozni a különböző célokkal egyik a másikat
létrehozott közösségek létezését és működését, illetve a polgárok kapcsolatba feltételezi és nemesíti.
Így a morális döntés
kerülését az adott közösségekkel. Ezek a jogok a következők: alapvetően racionális,
 Egyesülési jog de kísérik érzelmek
 Gyülekezési jog (büszkeség, harag,
 Szabad gondolatközléshez, illetve véleménynyilvánításhoz való jog szégyen stb.).
Fukuyama szerint az
 Gondolatszabadsághoz való jog emberi alapjogok is az
 Lelkiismeret-szabadsághoz való jog emberi természetből
 Vallásszabadsághoz való jog vezethetők le.
 Nemzeti és etnikai kisebbségek jogai
Gazdasági, szociális és kulturális jogok: a társadalom csoportjainak békés
együttműködését segítő jogok:
 Munkához való jog
 Pihenéshez, szabad időhöz és rendszeres fizetett szabadsághoz való jog
  Egészséges környezethez, a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez Katolikus Egyház
való jog Katekizmusa az
 Szociális biztonsághoz való jog emberi méltóságról
 A művelődéshez való jog
„Az összes látható
 A tudományos és a művészi élet szabadságának joga teremtmény között
 Tanszabadsághoz és a tanítás szabadságához való jog egyedül az ember
A polgárok részvételi jogai: biztosítják az állampolgár számára az állami-társadalmi képes arra, hogy
’megismerje és
élet befolyásolásának lehetőségét. szeresse Teremtőjét’; ’a
 Népszavazás és népi kezdeményezés joga földön az egyetlen
 Panaszjog teremtmény, melyet
 Választójog Isten önmagáért akart’;
egyedül ő hivatott arra,
hogy megismeréssel és
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata egy szép, ideális keretet fektet le, szeretettel részesedjék
de ennek nincs törvényi ereje. Az ENSZ ezért hozta létre az Emberi Jogok Isten életében. Ezért
Bizottságát, mely kidolgozta a nemzetközi emberjogi törvényeket, s kidolgozta azok lett teremtve, és ez
méltóságának alapvető
érvényesítésének útját. Így több dokumentum és konvenció (több, mint 20) született, megindoklása.
melynek célja az alapjogok jogerővel való érvényesítése. Az emberi jogoknak érvényt ’Mi volt az oka, hogy a
lehet így szerezni a helyi bíróságokon, de végső soron a Strasbourgban székelő teremtményt ily nagy
Emberi Jogok Európai Bíróságán. méltóságba helyezted?
Az ENSZ emberjogi nyilatkozatot mégsem írta alá mindenki: sok arab állam A kimondhatatlan
szeretet, mely által
hiányolta belőle Isten nevét, teljesen szekuláris tételeknek nevezték, melyek a önmagadba tekintve
levegőben lógnak. A keleti államok a nyugati szellem előretörését látták benne, beleszerettél
melynek nem akartak teret adni. Az elmúlt évek során egyre több kritika érte az teremtményedbe; ezért
ENSZ alapjogi nyilatkozatot, s meg is születtek hasonló nyilatkozatok a kritikusok teremtetted meg őt, e
szerelem által, és adtad
részéről. Így ázsiai államok megkötötték a Bangkoki Nyilatkozatot (1967) az neki a létet, hogy ízlelje
afrikaiak az Afrikai (Banjul) Chartát (1982), az iszlámhívők pedig az Iszlám örök javadat, és
Emberjogi Nyilatkozatot (2004) – bár ezek érvényességi ereje homályos. Az emberi örvendjen benne’.
alapjogok korábbi megfogalmazásai alapvetően szabadságjogok voltak, „védekezőek” Az emberi egyed, mivel
az állammal, a totalitarizmussal szemben: garantáltak egy szabad teret a személy Isten képmása, a
személy méltóságával
cselekvésének, lelkiismereti döntésének, szólásszabadságának, védelmet jelentett az bír: nem csupán valami,
állami erőszak, kényszer, lelkiismereti terror alól. A későbbi megfogalmazások több hanem valaki. Képes
pozitív elemet építettek be: az egyén már nem egyszerűen tárgya az állami arra, hogy megismerje
cselekvésnek (akit meg kell védeni), hanem aktív alanya, a folyamatok résztvevője. önmagát, uralkodjék
önmagán, szabadon
Az ENSZ-ben ma egyre több szó esik arról, hogy az Európán és Amerikán kívüli ajándékozza magát és
népek másként látják az egyén és a közösség, az alapjogok, a vallás helyzetét – s közösségre lépjen más
öntudatosan távolságot vesznek az „individualistának és önzőnek” nevezett ENSZ személyekkel; és
alapjogoktól. Az ő megfogalmazásaikban az alapjogokhoz tarozik a fejlődéshez való kegyelemből
jog, az emberiség közös örökségéből való részesedés joga, jog a kulturális szövetségre hivatott a
Teremtőjével, hogy
önállósághoz, jog a környezet közös védéséhez. hittel és szeretettel
Magyarország is aláírta az Emberi Alapjogok Nyilatkozatát, s alkotmányában válaszoljon neki, amit
is rögzíti az alapértékeket. Magyarország új Alaptörvénye (2011) az egyik helyette senki meg nem
legmodernebb a világon: nem csak az alapértékeket rögzíti, hanem a kötelességeket tehet.
Isten mindent az
is. Védi nem csak a jelen emberi jogokat, hanem a jövőbeni generációkat is (pl. a emberért teremtett, de
túlzott államadósságtól). Elismeri, hogy az emberi méltóság megilleti a magzatokat is az embert arra
– de ennek pontosítása nem rögzített. teremtette, hogy Neki
A világ jobb összefogására, az alapjogok univerzális érvényesítésére szolgáljon, Őt szeresse
kétségtelenül nem csak az ENSZ megújítására lenne szükség – hanem elsősorban az és az egész teremtést
Neki ajánlja föl.”
ugyanazon alapértékek szerinti erkölcsi nevelésre, a világ minden táján. KEK 356-358

1.3. A világvallások és emberi alapjogok

A vallások állásfoglalása nagyon vegyes személyes méltóságra vonatkozóan.

Egyesek kifejezetten vallásellenes élt láttak benne, hiszen a teremtménynek és
bűnösnek megismert ember felmagasztalása mintha éppen Isten ellen történne, mások
beszálltak az alapjogok megfogalmazásába, s hozzátették a maguk többletét. A
világvallások egyrészt elismerik az emberi alapjogok nyilatkozatainak értékét és jó
szándékát, másrészt szekularizmust vélnek felfedezni benne: mintha Isten nélkül is lehetne az embert
meghatározni, mintha pusztán az ember eszére lenne bízva az öndefiniálás, élete vezetése. A világvallások
keresik a párbeszédet az alapjogi nyilatkozatokkal, de némely fundamentalista csoportok mereven tagadják.
Gyakran az alapjogok elutasítása nem a tartalomnak szól, hanem annak, hogy nem tudták feldolgozni a
civilizáció előretörését, a vallás és a világ összeegyeztetését és jogos különbségét, vagy az alapjogok elutasítása
egyszerűen a nyugati világ elutasítása (hiszen ők írták). Az ma egyértelmű, hogy az emberiség nagyobb része
valamilyen vallást követ, így a vallások nélkül az emberi alapjogokat nem lehet érvényesíteni.

1.3.1. A kereszténység

Az emberi alapjogok azt tűzik célul, amit már az ószövetség is megfogalmazott: a jogfosztottak, szegények
megsegítését. Az első alapjogi megfogalmazásokban benne van Isten, az egészet Isten tekintélye, vagy
legalábbis az Isten által teremtett természetjog alapján gondolták el. Mindezek üdvözlésre találtak a
kereszténységben is. Később azonban a francia emberjogi nyilatkozat teljesen kihagyja Isten nevét, sőt, a
forradalom kifejezetten egyházellenes és antiklerikális volt (hiszen a királyságot kiszolgálónak tartották). A
forradalom nevében ugyanolyan egyházellenes terrort foganatosítottak, ugyanúgy sok papot száműztek,
megöltek, amint ezt Hitler és Sztálin is tette. Nem lehet csodálni, hogy a kereszténység, noha tartalmilag
egyetértet az emberi alapjogokkal, de egyház-, és istenellenességet, csak forradalmat látott kezdetben az
alapjogok (civil) kinyilvánításában. Ezért látunk egy ambivalens viszonyt az emberi alapjogokhoz.
Az emberi alapjogok a kereszténységgel sok szálon kapcsolódik össze, de vannak összeütközések is. A
kereszténység különösen kiemeli az ember méltóságát, de ez a méltóság sohasem független Istentől. A Teremtés
könyve alapján tanítja az ember pozícióját: az állatvilág fölé emelkedik, de Isten alá tartozik, s minden ember a
felebarátja mellette. A kereszténység el tudja fogadni az emberré válás evolúciós magyarázatát, de dogmaként
tanítja: minden ember lelke Istentől ered. Azaz van egy minőségi ugrás az állatvilág és az ember között, s van
egy lényegi rokonság az ember és Isten között. A Teremtőtől kapott istenképisége adja személyes méltóságát,
mely azonos minden emberben, nem függ a teljesítménytől, nem veszíthető el. Az istenképiség legfőbb vonása,
hogy az ember érték, egyedülálló csoda, aki képes gondolkodni és szeretni, képes a jóra, tud uralkodni
önmagán, tud közösségre lépni másokkal, meghívott a teljességre, van benne egy transzcendens dinamika,
„isteni huzat”. Az alapjogok tulajdonképpen ehhez illeszkednek. Az ember egyedül az a létező, akit Isten
önmagáért akart, hiszen az ember képes felismerni és szeretetkapcsolatba kerülni vele (GS 24, KEK 356). Az
emberi természet teljessége Jézus Krisztusban ragyogott fel, a nyers emberi természetét mindenkinek
Krisztushoz, mint Teljességhez kell igazítania. A katolikus érvelés két irányt illeszt össze: az alulról felszálló
természetjogi érvelést, a felülről leszálló üdvtörténeti-krisztológiai érvelést. A természetjogi érvelés szerint az
ember méltósága a természetéből fakad: természetes ésszel fel tudja ismerni, hogy számára mi az emberi, a jó,
mi a közös minden ember természetében. Az üdvtörténeti-krisztológiai érvelés szerint a teremtéskor kapott
istenképiség a bűn miatt meggyengült, Krisztus megváltásával magában Krisztusban nyer beteljesedést. Az
ember teljessége Krisztus, az antropológia teljessége a krisztológia. Ezért az emberi alapjogokért való küzdelem
nem egyszerűen az ész természetes dolga, hanem az evangélium hirdetésének a következménye. A „természetes”
nem akar mást, mint a Krisztusban kinyilatkozatott evangélium, hiszen mindkettőnek ugyanaz az eredete: maga
Isten.
A mai személyfogalom elválaszthatatlan keresztény gyökereitől. Bár ma a személyfogalmat sokan
használják az individualitás, különállás, személyiség értelmében, a keresztény személyfogalomhoz lényegileg
tartoznak a kapcsolatok: a Szentháromság személyei lényegileg állnak egymással szeretetkapcsolatban (relatio
subsistens), így az ennek képére teremtett emberhez is a kapcsolatok lényegileg tartoznak. Azaz: senki sem
sziget, monasz, zárt világ. A személy tehát az, aki alapvetően kapcsolatban van önmagával, embertársaival, és
Istennel. Így a személy nem egy önmagába nyugvó, önmagára zárt centralitás, hanem nyitott, extatikus lény. Aki
kapcsolatra lép a másikkal és Istennel, az éppen nem elveszíti önállóságát, önmagát, hanem épp azáltal nyeri
meg. Kapcsolatok nélkül nincs igazi személy. A Szentháromság, mint kapcsolat, azt jelenti: a legtökéletesebb lét
a legtökéletesebb kapcsolatot jelenti: annál inkább létezik valaki, minél inkább szeret, kapcsolatokban él. A
kereszténység tehát egy olyan személyfogalmat kevésnek tart, ami csak a saját jogait hangsúlyozza, amiből
hiányzik a lényegi kapcsolat másokkal, a szeretet, s a transzcendens dimenzió.
 Ugyanakkor a kereszténységben is van egy kritika az emberi alapjogok Martin Luther King
megfogalmazásai felé. A keresztény tanítás tud az ember áteredő bűnéről, Amerikai baptista
mindenki valamilyen szinten bűnbe születik és természetéhez tartozik egy tiszteletes, polgárjogi
bűnösség, bűnre való hajlam. Az alapjogok nyilatkozata úgy beszél az ember harcos, politikai
méltóságáról, mintha az csak jóra lenne képes, mintha túl optimistán beszélne az aktivista, az
afroamerikai polgárjogi
emberről, mintha csak az egyének jogait kellene bebiztosítani, s maguktól jók mozgalom egyik vezető
lesznek és a rendszer is perfekt lesz, mintha önerőből meg tudná valósítani a személyisége. Célja a
Kánaánt a földön. A kereszténység hangsúlyozza az ember méltatlanságát is: fehérek és feketék
bűnössége miatt méltatlan a legnagyobb jóra, rászorul az isteni felemelésre, nincs között fennálló jogi
egyenlőtlenség és a faji
alapja egy gőgös önhittségre. Hiányzik továbbá, hogy az istenkapcsolat
megkülönböztetés
lényegileg tartozik az ember személyéhez, mintha az fakultatív lenne, az ember megszüntetése volt.
önmagától tudná a teljességet. Az alapjogok megfogalmazásai mintha Beszédeiben,
túlhangsúlyoznák az ember eszességét, s az ész magától képes lenne orvosolni a nyilatkozataiban és
föld népeinek összes baját. A megfogalmazások óta eltelt több száz év elteltével is tetteiben mindig az
erőszakmentességet
látjuk, hogy nem sikerült az észnek, az optimistán szemlélt embernek kenyeret, hirdette, céljai
vizet, gyógyszert vinni a Föld minden számára, a többi alapjogról nem is eléréséért a polgári
beszélve. Az evangélikus egyház az emberi jogokban túlzott individualizmust a engedetlenség
közösség kárára, valamint túlzott optimizmus az ember esze miatt a kegyelem módszerét is
alkalmazta. 1963.
szükségessége kárára. A kereszténység bár nagyra tartja az emberi alapjogokat,
augusztus 28-án a
mégis vallja, hogy itt még valami másra is szükség van: szeretetre. Az emberi Washingtoni Menetelés
méltóságot nem azzal ismerjük el a leginkább, ha sokat írunk róla, jogszabályokat során megtartott „Van
alkotunk, hanem ha szeretettel cselekszünk. Mindebben az is benne van, hogy az egy álmom…” kezdetű
ember képes nem csak szabadon, belátással, értelmesen megvalósítani beszéde óriási
nyilvánosságot hozott a
méltóságát, hanem képes el is hibázni, képes bűnt elkövetni – ahogy az állatvilág polgárjogi
nem. Erről már Antigoné drámája is tud: nem csak dicsőíti az emberi méltóságot, mozgalomnak. Martin
de tud az azzal való visszaélésekről is. Luther King 1964-ben ő
A kereszténység részéről nagy vita máig, hogy az emberi alapjogok nem lett a legfiatalabb férfi,
aki elnyerte a Nobel-
pusztán a születéstől illetik meg az embert, hanem már fogantatásától. Már a
békedíjat.1968. április
magzatnak az anyaméhben van méltósága, s ehhez tartozik az első között az 4-én Memphisben
élethez való sérthetetlen jog. A kereszténység szerint az emberi élet a merénylet áldozata lett,
fogantatással kezdődik, hiszen a genetika csodálatosan bizonyítja, hogy az új élet lelőtték.
az egyedi génkombináció létrejöttével elindult – nem emberré válik, hanem
„Van egy álmom: egy
emberként fejlődik. Ha az emberi alapjogok megfogalmazásának világméretű napon felkel majd ez a
célja éppen az elesettek és nyomorultak megsegítése, akkor azokkal kellene nemzet, és megéli, mit
kezdeni, akiknek a hangját nem hallja senki. Ugyanígy a halálos betegek, az jelent valójában az, ami
eutanáziában, öngyilkosságban gondolkodók számára sem az a „humánus a hitvallásában áll:
’Számunkra ezek az
segítség”, ha halálba „segítjük”, hanem elősegítjük az emberhez méltó
igazságok
életkörülményeket. Az öngyilkosjelöltek sem meghalni akarnak, hanem jobban nyilvánvalóak; minden
élni. ember egyenlőnek lett
További kritika a kereszténység részéről, hogy az alapjogokban csak teremtve.’
szabadságjogokat fogalmaznak meg, kötelességeket nem. Ezért az alapjogok Van egy álmom: egy
napon Georgia vöröslő
megfogalmazásában „gyeplő nélküli szabadosságot” láttak, hiányzik a dombjain a hajdani
kötelességek felsorolása. XIII. Leo el is ítélte a szerinte a reformáció által rabszolgák fiai és a
inspirált emberjogokat, mint „fékeveszett szabadságeszmét”, mint gátlástalan hajdani rabszolgatartók
szabadosságot. Később a kereszténység átvette a terminológiát, és tanításaiban fiai le tudnak ülni a
testvériség asztala
egyre többször szerepel a személyes méltóság fogalma (dignitatis humanae), mert
mellé.
belátta: ettől a folyamattól, mozgalomtól nem elkülönülni, hanem abban beszállni, Van egy álmom: hogy
s bevinni a maga többletét. Ezért később XXIII. János a Pacem in terris kezdetű egy napon még
enciklikában megfogalmazta a keresztény szellemű saját emberjogot (1963), Mississippi állam is,
külön hangsúlyozva az Istennel való kapcsolatot, valamint a jogok mellett a amely ma az
igazságtalanság és az
kötelességeket is. A II. vatikáni zsinat tovább vezette ezt, s több emberjogi elnyomás forróságától
megállapítást tesz (GS 12), kimondja a lelkiismereti szabadságot és a szenvedő sivatag, a
vallásszabadságot. A Keresztény Egyházak Ökumenikus Tanácsa is 1974-ben St. szabadság és a jog
Pöltenben megfogalmazott egy konszenzust az elementáris emberi jogokról, ami oázisává fog változni…
Van egy álmom, hogy
a szabadságjogok és szociális jogok előtt van. A református és az evangélikus
négy kicsi gyermekem
világszövetség is megfogalmazott hasonló alapjogokat. Kihagyhatatlan Martin egy napon olyan
Luther King, baptista lelkész neve, aki roppant bátran kiállt a minden embert nemzet tagja lesz, ahol
megillető alapjogok mellett. Erőszakmentes kiállása és vértanúsága az alapjogok nem a bőrszínük,
egyik leghitelesebb küzdőjévé avatták. II. János Pál is a Redemtor hominis (1979) hanem a jellemük
alapján ítélik meg őket.”
enciklikájában hangsúlyozta: örül az emberi jogoknak, de nehogy csak a betű Buddhista etika
valósuljon meg, s a lélek nem. Nehogy csak betű szerint sokat írjunk róla, alá is
írjuk, de a szellemét nem tartjuk meg. XVI. Benedek pápa Caritas in veritate „Kerülni kell mindent,
ami rossz; azt kell
(2009) kezdetű enciklikájában kifejezetten arról ír, hogy az emberi méltóság cselekedni, ami jó; és
személyes, társadalmi és globális szinten csak szeretetben valósítható meg. meg kel tisztítani saját
Hangsúlyozza, hogy a kölcsönös összetartás, a kötelességek, a szolidaritás szívünket.”
sokkal több erőt képes mozgósítani, mint a jogok követelőző hangsúlyozása. Az
„Még a ránk támadó
emberi alapjogok keresztény értelmezésének legújabb és eddig legteljesebb rablókkal és
összefoglalása kétségtelenül a Caritas in veritate enciklika. gyilkosokkal szemben
E. Shockenhoff teológus szerint a mindenkire vonatkozó emberi sem szabad haragot
alapjogok teljessége a Hegyi Beszédben található meg. Ott nem a jogok érezni. Ne változtassuk
minimalizmusáról van szó, hanem a csúcstanításról, a túlcsorduló szeretetről.vi meg nézetünket, ne
mondjunk ki indulatos
szavakat, hanem
maradjunk jóságosak
1.3.2. A többi világvallás és könyörületesek, tele
barátságos érzésekkel
Az izraelita vallás, a zsidóság viszonya kettős. Egyrészt a Tórát is szájról és gyűlölet nélkül.”
szájra hagyományozták át, ezzel elismerve, hogy létezik egy állandó emberi lényeg, ami
képes felfogni és továbbadni a Tórát. Létezik egy emberi méltóság, aminek szól a Tóra,
hiszen az ember Isten által címzett, megszólított, szövetségbe vont személy.
Nyilvánvaló, hogy sem a zsidó Tóra, sem a rabbinikus hagyomány nem beszél a SZERETET
modern értelemben vett emberi alapjogokról, Istentől független jogok hangsúlyozása
Dsi Gung azt kérdezte:
elképzelhetetlen. A zsidó nép a maga történelmében megtapasztalt embertelenségek
- Van olyan szó, amely
ugyanakkor érzékennyé tették az emberi megalázás, diszkrimináció, üldöztetés, az ember egész
menekült állapot felé. életében mérték lehet?
A Mester így szólt:
Az iszlámban sokféle vallási irányzat létezik. A fundamentalizmus elveti a - A szeretet. Amit nem
nyugati világ által írt emberi jogokat, mint a „hitetlen nyugat termékét”. Az iszlámra kívánsz magadnak, ne
alapvetően jellemző, hogy még nem történt meg az a szellemi forradalom, ami tedd másnak.
különválasztaná a vallást és a földi jogi berendezkedést, a vallás lelkiismereti
szabadságát és az evilági jogrendszer viszonylagos autonómiáját. Az iszlám
NINCS ELŐNY
országokban a szabad vallásválasztás fogalma nem létezik, ha valaki pl. bekerül egy
mohamedán családba, köteles felvenni azt a vallást, a gyerekeket kötelezően mindig A Mester így szólt:
iszlámhitűnek nevelik. A jogalkotás alapja a sharia, ami Korán és az iszlám - Az erkölcs minden
hagyományok, az iszlám gondolkodásmód szerinti jogot jelenti, eszerint a vallás és a ember kötelessége.
jog ugyanaz. Bár ismeretes az iszlám emberjogi charta több tervezete, de hivatalos Ebben a dologban még
előterjesztésük és elfogadásuk még nem történt meg. A mindennapi életben számos a mesternek sincs
emberi joggal ellentétes gyakorlatot látunk: testi fenyítés, a nők megkülönböztetése, a előnye.
nem iszlámhívők megkülönböztetése, a vallásválasztás szabadságának korlátozása. Bár
az iszlám is találkozik a globalizációval, liberalizmussal, polgári gondolkodással, bár az
HIÁBAVALÓ TANÁCS
iszlám számára is megkerülhetetlen a jogrendszerük és az emberi alapjogok modern
összeillesztése, amíg túl erős politikai csoportok, sokszor fundamentalisták vezetik az A Mester így szólt:
iszlám országokat, a jó szándékú párbeszédek, a másként való gondolkodás - Ha az alapelvek nem
gyöngeségre, vagy egyenesen halálra vannak ítélve. közösek, minden
tanács hiábavaló.
Hinduizmus: az emberiség nem feledheti, hogy az emberi alapjogok egyik
legnagyobb küzdője Gandhi volt. Legfőbb elvei közé tartozott, hogy legyen az
embernek önmeghatározása az átlátható szociális közösségben, és ezeknek a
közösségeknek is legyen saját önmeghatározásuk. Küzdelmében mindig szem előtt
tartotta, hogy a politikai ellenfélnek is ugyanolyan méltósága van – ezért is lett az
erőszakmentes küzdelem egyik apostola. Gandhi azt is hangsúlyozta, hogy a „jogok
Gangeszével szemközt áll a kötelességek Himalájája” – azaz ugyanolyan mértékben
kell hangsúlyozni a személy kötelességeit önmaga, közössége, hazája, vallása iránt. A
mai Indiában az alapjogok útjában áll a sokat vitatott kasztrendszer, miszerint nem
egyenlőnek születnek az emberek, nem választhatnak akármilyen életpályát, akárkit
nem vehetnek feleségül, sőt, nem is érintkezhetnek mindenkivel. Bár a kasztrendszert
igyekszenek puhítani, egyes nagyvárosokban egyre kevésbé számít, de máig erősen
jelen van. Némely kutatók szerint a kasztrendszer lényege éppen a szegények
beillesztése a nagyobb rendbe, éppen a helyük, munkájuk segítése lenne, tehát nem
alapvetően ellentéte az alapjogokkal. Mindenesetre amíg a családi, hagyományos,
vallásos intézkedések az egyént erősen korlátozzák szabadsága gyakorlásában, addig
abban is korlátozzák, hogy változtasson a társadalmi berendezkedésen.

A buddhizmus gondolkodása messze van az újkori emberjogi

antropocentrikus gondolkodásmódtól. Hiszen a buddhizmus szerint az emberi személy bele
van szőve az összes élet kölcsönös viszonyaiba. Ebben a rendszerben nem csak az embert Planetáris közös
illetően beszélnek létről, életről, jogról, hanem minden élőlényre vonatkozóan is. A ethosz nélkül nem
lélekvándorlás tana egyszerre egyszerűsíti a helyzetet (nem kell külön magyarázni az emberek megy
tiszteletét, egyenlőségét), ugyanakkor bonyolítja is, hiszen a lelkek nem csak emberbe
kerülhetnek. A buddhista gondolkodás tehát alapvetően elismeri a másik ember azonos „Igaz: a világ összes
méltóságát, sőt, ezt kiterjeszti minden élőre. Kevés vallásban gyakorolják úgy a minden ember államának megvan a
iránti tiszteletet, minta buddhizmusban. Központi fogalom az „irgalom”, amit kiterjesztenek maga gazdasági és jogi
minden embertársa, sőt, minden élőlényre is. Az emberi alapjogoknak nem is annyira a jogi rendje, de ethosz
dimenziója, mint inkább az etikai áll közel a buddhizmushoz. nélkül, az
állampolgárok erkölcsi
konszenzusa nélkül,
Konfucionizmus és sintoizmus: mindkét vallásban-filozófiában fontos elem a másik amelyből a
elismerése, a tisztelet, és különösen fontos az engedelmesség egy nagyobb tekintélynek. A demokratikus jogállam
japán tradíció egyik alapelve, hogy az egyén aláveti magát a közösségi jólétnek (család, él, ez a rend a világ
közösség), a saját jólétét, s ha kell, az életét is feláldozza. A modernizációs törekvések hozták egyetlen államában
magukkal az alapjogokkal való találkozást, melyek Japánban elismerésre találtak. Kínában sem fog működni. Igaz,
több mozgalom is történt az emberi alapjogokért, nagyon nehéz küzdelem az ősi kínai az államok nemzetközi
hagyományokkal megtalálni a kapcsot, s egyben küzdeni a diktatórikus kommunizmus ellen. közössége létrehozott
Roppant méreteket ölt a gyermekeket és felnőtteket egyaránt megnyomorító már nemzetek, kultúrák
és vallások közötti jogi
emberkereskedelem, prostitúció, a futószalagszerű személytelenség, a kihasználás, struktúrákat, de lehet-e
kizsákmányolás – ezek felszámolásában az ősi vallásoknak is partnereknek kell lenniük. világrend egy, az egész
emberiséget összekötő
Az afrikai vallásokban nagyon fontos a családi-törzsi szerveződés, ahol lényeges a és az egész
közösség rituális élete, valamint az egyén beavatása, beillesztése a közösségi életbe. Afrikában emberiséget kötelező
nincs értelme arról beszél, hogy valaki a közösséggel szemben, vagy attól függetlenül akarja ethosz világethosz
individuálisan megvalósítani önmagát. Az afrikai emberjogi chartában kiemelt szempont a nélkül? Nem utolsó
közösségi-családi lét, valamint a szegények megsegítése. sorban a világpiacnak
van szüksége
világethoszra. A
1.3.3. Világethosz különböző, sőt, a
lényeges pontokban
egymásnak
A globalizáció kiszélesedése, a roppant gyorsan terjedő és a világot teljesen ellentmondó etikáknak
behálózó kommunikációs eszközök terjedése a történelemben először nagyon kicsivé a világtársadalom ma
zsugorította a Földet, a Föld népei és vallásai nagyon közel kerültek egymáshoz, s kevésbé engedhet
mindez kiváló sansz arra, hogy egy egyetemes erkölcsöt juttassunk érvényre. Hans teret, mint valaha. Mit
használnak az etikailag
Küng, svájci teológus kezdeményezte, hogy a világvallások összegezzenek egy megalapozott tilalmak
„világethoszt”.vii Belátása szerint a Földön nincs béke a vallások békéje nélkül, ehhez egy országon belül
pedig szükséges a vallások találkozása, a párbeszéde és erkölcsi előírásaik közös (pénzügyi, tőzsdei
értékeinek felmutatása. A világethosz nem a vallások keveréke, nem egy új „szuper manipulációk,
agresszív
vallás”, de nem is akar egy közös minimum lenni, egyformára gyalulva a géntechnológiai
kereszténység, az iszlám, a buddhizmus stb. sajátos igényeit. Nem az etikai kutatások), ha amásik
minimalizmus a célja, hanem a közös, univerzális értékek tudatosítása. Nem irányul országban meg lehet
senki ellen, hanem a méltóbb emberi életért. Küng mozgalma szinte nem várt sikert kerülni őket? Az
hozott, ami jelenti a vallások találkozásának éhségét, jó szándékát, valamint a valóban etikának, ha
mindnyájunk javára
létező közös értékeket. A Világvallások Parlamentje 1993-ban számtalan vallás akar válni,
képviselőjével elfogadta a Világethosz Nyilatkozatát.viii oszthatatlannak kell
Alapkövetelménye szerint „minden emberrel emberségesen kell bánni”. Ez lennie! Az oszthatatlan
vonatkozik az egyénekre, államokra, vallásokra. Ezt külső programokkal nemigen világnak oszthatatlan
ethoszra van szüksége.
lehet előírni, az ember belső megváltozása kell hozz, az ember szívének kell A posztmodern
megváltoznia, az emberiség lelki megújulására van szükség. Ez magába foglalja az emberiségnek közös
évezredes aranyszabályt: „amit akarsz, hogy veled tegyenek, te is azt tedd másokkal”, értékekre, célokra,
ami azt is jelenti: „amit nem akarsz, hogy veled tegyenek, te se tedd másokkal”. ideálokra, víziókra van
Négy megdönthetetlen alapelve, amit minden vallás elfogad: szüksége.
A nagy és vitatott
 Elkötelezettség az erőszakmentesség kultúrájára és minden élet tiszteletére. kérdés: nem feltétele
Ez jelenti az élet tiszteletét az emberek és minden élőlény felé, jelenti a mindennek egy
betegek, a testi-szellemi elesettek megsegítését, valamint konfliktus esetén az vallásos hit?”
erőszakmentes megoldást. Hans Küng,
Világvallások etikája
 Elkötelezettség a szolidaritás és egy igazságos gazdasági rend kultúrájának
megvalósítására. Ebben benne van a lopás, a kizsákmányolás tilalma, s benne
van az igazságosabb, testvériesebb világrend építésének igénye.
 Elkötelezettség a tolerancia kultúrájára és a becsületes, igaz életmódra.
Személyes, társadalmi és globális szinten szükség van az igaz, az értékek
 szerinti becsületes életvitelre – amit belül kell elkezdeni. Az igazságra kell
törekednie a politikusnak, a gazdasági szereplőnek, a médiának, a vallásoknak.
 Elkötelezettség a férfi és a nő egyenjogúságát és partneri viszonyát valló „Az én vezérem
kultúra mellett. A szexualitás, a házasság, a család tisztasága nélkül nem lehet bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
emberséges kultúrát építeni. elmék vagyunk!
Szívünk, míg vágyat
Így nem csak a jogalkotás, az alkotmányozás számára mérföldkő az emberi érlel nem kartoték-adat.
jogok nyilatkozata, hanem a vallások együttélése szempontjából is: ahogy a népek, Jöjj el, szabadság! Te
kultúrák, vallások sokféleségében mégis létezik egyetlen alapjog, úgy léteznie kell a szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd,
divergáló erkölcsi sokszínűség előtt is egy közös „világethosznak”. „Egy emberiség – játszani is engedd
egy jog – egy erkölcs” a vezérszó. Az alapértékek elismerése tulajdonképpen szép, komoly fiadat!”
kiindulópontja lehet egy globális etikának, univerzális humanizmusnak, József A: Levegőt!
világethosznak.
„…homlokán
feltündökölt a jegy,
Hogy milliók közt az
egyetlenegy.
1.4. A személyes méltóság alapja Keresheted Őt, nem
leled, hiába,
Se itt, se Fokföldön,se
Az elveszíthetetlen méltóság velünk születik, emberlétünkkel jár. Az Ázsiába,
A múltban sem és a
emberi jogok nem pusztán közmegegyezések termékei, hanem az ember gazdag jövőben
elveszíthetetlen méltóságában nyerik végső alapjukat. Az emberi személynek van egy Akárki megszülethet
méltósága, s ebből fakadnak az alapvető emberi jogok, az alapvető erkölcsi szabályok. már, csak ő nem…”
Nem a megegyezés hozza létre, különben közmegegyezéssel egyes emberektől, Kosztolányi D.:
embercsoportoktól el is lehetne vonni. Halotti beszéd
A filozófia szerint az embert személyes léte emeli ki az állatvilágból, ez teszi „Nádszál az ember,
autonómmá. Az ember rendelkezik az értelem és a szabad akarat képességével, képes semmi több, a
autonóm lényként úgy cselekedni, ahogy az állat soha, képes az önmeghatározásra, az természet
erkölcsi döntésre, a környezettől való függetlenedésre, képes gondolkodni és szeretni, leggyengébbike… de
gondolkodó nádszál.
tud uralkodni ösztönein és szükségletein, személyisége pótolhatatlan és páratlan, képes Minden méltóságunk a
kultúrát teremteni és vallásosan imádkozni, tud emlékezni és a jövő felé tudatosan gondolkodásban rejlik.”
tervezni. A teológia ehhez még hozzáteszi, hogy az emberben van isteni képmás, lélek, B. Pascal
az ember meghívott az Istennel való egységre, az ember méltóságához tartozik a
gondolkodás és a szeretet. A Bibliában Isten külön teremtő aktussal teremti,
ünnepélyesen megáldja, a saját képre alkotja, az élet lelkét leheli testébe. Jézus
Krisztus emberi testet ölt, emberként él, tanít a földön, szenved, meghal az emberért,
föltámadásával és mennybemenetelével meghívja az Istennel való új életre.
Összességében nem a szabadságjogok kényszeredett elismeréséről van szó, hanem a
méltóság pozitív értékeléséről. Az embernek van egy páratlan kitüntetettsége, csodája,
méltósága. Mindezek alapján a személyes méltóság közepének a belső „vezér”, a
lelkiismeret jelenik meg: ott van az embernek egy olyan középpontja, ahol szabadon
dönt önmagáról, szabadon szeret, szabadon nyílik meg istene felé, szabadon áll ellen a
rossznak. A személyes méltósághoz így hozzátartozik, hogy lelkiismerete elleni
döntésre senki sem kényszeríthető, lelkiismeretesen dönthet saját életéről, és
önrendelkezési alapjoga miatt nem tehető másnak alávetett tárgyává, eszközévé. A
személyes méltóság igénye, az emberi alapjogok érvényessége univerzális: minden
emberre vonatkozik, függetlenül bőrszínétől, nemzetiségétől, nemétől, teljesítményétől,
s függetlenül attól, hogy a helyi politikai-vallási berendezkedés elismeri-e. Ezeket az
alapjogokat nem az állam adja, nem vesznek el az állam megváltozásával, ezeknek
állam előtti karakterük van. Változatlanok és érinthetetlenek, sem az egyén
önkényesen, sem az állam tetszőlegesen nem változtathatja meg. Korlátozni csak akkor
lehet, ha hasonlóan fontos értékek sérülhetnek.
Emberi méltóság nem függ adottságtól, teljesítménytől, gazdagságtól,
egészségtől. Mindenkinek kijár, aki embertől született. A történelem nagy drámái
megtanították, hogy az emberi méltóság nem függ a bőrszíntől, népcsoporthoz való
tartozástól. Számos tragikus népirtás ideológiai alapja éppen az volt, hogy „azok nem
emberek, bárhogy lehet velük bánni”: indiánok, bennszülöttek, négerek, zsidók,
cigányok, fogyatékosok, magzatok. Felkavaró volt P. Singer érvelése, miszerint csak
akkor illeti a személyes méltóság meg az embert, ha szellemi képességeit aktualizálja,
használja. Felvetették, hogy a csecsemőt, a szellemi fogyatékkal élőt, vagy egyáltalán
az alvó embert nem is illeti meg a méltóság tisztelete? Ha szellemi teljesítményhez
kötjük az emberi méltóságot (tud-e szabadon dönteni, gondolkodni, szeretni), akkor hol A személyes
a határ, mennyi embert kell kirostálnunk? Meggyőzőbb az a felfogás, hogy ne a méltóságot tisztelni
szellemi teljesítményhez, hanem a biológiai származáshoz kössük a sérthetetlen emberi önmagunkban is
méltóságot. Véget nem érő lenne a méricskélés, hogy milyen teljesítmény alapján kell
valakit embernek tekinteni, s megtörténhetne, hogy éppen rólunk mondanák ki egyes A személyes méltóság
tisztelete önmagunkban
csoportok, hogy nem vagyunk az ő megfogalmazásuk szerint tiszteletre méltó emberek. kezdődik. Nem lehet
Ha elkezdjük egymástól elvitatni a személyes méltóságot, akkor lehet, hogy tőlünk előírni kívülről, nem
holnap vitatják el. Tegnap a fekete bőrűek nem emberek, ma a szegények, holnap a lehet ráerőltetni
kékszeműek… S akire kimondták, hogy nem számít embernek, csak „beszélő senkire, aki önmagában
szerszámnak”, azzal tárgyként bármit meg lehet tenni... Az egész emberiség sem tiszteli a
személyes méltóságot.
összérdeke, hogy az emberi méltóságot senkitől ne lehessen elvitatni. Van egy minimum, amit
Ha a személyes méltóság emberléténél fogva jár mindenkinek, akkor meg kell a jog eszközeivel ki
különböztetni a személynek járó feltétlen tiszteletet és a személy teljesítményének lehet kényszeríteni, de
szóló értékelést. Így a személyes méltóság nem függ a teljesítménytől, nem lehet a tisztelet nemességét
csak az erkölcs tudja
kijelenti, hogy „az alkoholista, bűnöző, lusta emberek nem emberek”. Ha a személyes elősegíteni. Ez pedig
méltóság nem függ a teljesítménytől, az életviteltől, akkor el sem veszíthető – azt állítja: a tiszteletnek
bármilyenné is válik, bármit is követ el az ember. Nem veszíti el méltóságát a beteg, az önmagunk felé kell
öreg, a szegény, vagy szellemileg sérült ember, de a bűnöző, vagy a számomra nem elkezdődnie. Az
szimpatikus ember sem. Az ember személyét mindig minden körülményben feltétlen embernek rá kell
ébrednie, hogy az énje,
tisztelet illeti meg. Ugyanakkor értékelni kell a teljesítményét: a szorgalmas embert önmaga egy érték, amit
meg kell jobban fizetni, a közveszélyes bűnözőt börtönbe kell zárni. A szimpatikust nem lehet eljátszani,
meghívhatom otthonomba, az engem megtámadó ember tette ellen arányos erőszakkal bűnösen eltékozolni,
is védekezhetek. Az ember több, mint a tette, tetteinek összessége: igaz ez a Nobel- bután szétszórni. Az
embernek önmagában
díjasokra és a bűncselekményt elkövetőkre is. Azaz Kant megfogalmazásában: a is tisztelnie kell a
teljesítményt lehet és kell értékelni, de a méltóságot csak tisztelni lehet. Mindez páratlanságát, csodáját,
óvatosságra int a személyes ítélkezésben, a jogi-erkölcsi ítélkezésben, de határt akar méltóságát, az
szabni a túl empirikus pszichológiának is, ami azt hiszi, hogy a tettekből képes állatvilág fölé
kimerítően megismerni a másik ember közepét. A méltósága éppen azt a csodát, emeltségét. Tiszteletre
méltó önmagunkban az
misztériumot jelenti, hogy az ember több, mint a tettei. Ezért nem lehet lemondani egyéniség, a létben
egyetlen emberről sem, nem lehet megbélyegezni szenvedélybetegsége, bűnei miatt, betöltött helyzetünk, a
mindig képesnek tartjuk a többre, a jobb életre. családban-
Az személyes méltóságról nem csak negatíve akarunk beszélni, hogy minden munkahelyen betöltött
jelenlétünk, sajátos
sérti, mit nem szabad, hanem elsősorban pozitíve: a személy közepe csoda, misztérium adottságaink. Akiben ez
titok. Így minden ember szerethető, mindenki páratlan érték, ha eltűnik, vele egy megvan, az fogja tudni
egész világ múlik el. Mindezek alapján minden embert egy alapvető tisztelet illet belülről, mélységesen
meg. A szeretet egy magasabb foka a kapcsolatnak, az személyes csoda, ingyenes tisztelni a másik embert
ajándék, nem lehet kikényszeríteni, nem lehet erőltetni sem magamban, sem a is. Fontos erről
beszélni, mert
másikban. A tisztelet azonban olyan, ami ésszel belátható, ami akkor is megadható és sokaknak mintha
meg kell adni, ha a szeretet csodája nincs meg közöttünk. Persze azt is mondhatnánk, önmaguk felé nem
hogy már a tisztelet a szeretet egyik első foka, távolabbról már az is szeretet. Mégsem lenne egy tiszteletük,
lehet arra hivatkozni, hogy valaki számomra nem szimpatikus, nem vonzó, s ezért nem egy nemes
önbecsülésük – s így is
tudom az alapvető tiszteletet megadni. A tisztelet a szeretethez vezető lépcsőfok, nincs fognak viszonyulnia
szeretet tisztelet nélkül, s ahol van tisztelet, ott lehet egyet magasabbra lépni a szeretet többi emberhez is.
felé. Nem tud szeretni, aki
önmagát sem szereti –
nem tud tisztelni, aki
önmagát sem tiszteli.
1.5. A személyes méltóság, mint erkölcsi alap Mások becsülése az
igaz önbecsüléssel
kezdődik.
Az emberjogi nyilatkozatokhoz kezdettől és elválaszthatatlanul tartoznak
erkölcsi következmények is. Nem csak függetlenséget, szabadságot hangsúlyoznak,
hanem felelősséget is. Ahogy a nyilatkozatok egyre jobban kiemelik az ember
védelmét a diktatúrákkal, embertelenségekkel szemben, ugyanolyan fokban ki is
emelik az erkölcsi és jogi felelősséget, hogy tegyenek ezek ellen – azaz erkölcsi
sarokpilléreket nyújt az állami, a közösségi és az egyéni erkölcsi cselekvés számára is.
Ennek azért is van jelentősége, mert a világban (főleg Európában) egyre nagyobb
mértékű a szekularizáció, így a vallástalan etikák pluralizmusa jött létre. Ezek az etikák
nem dolgozhatnak egymás ellen, s ha nem Isten a fő legitimációs alap, akkor ezek
számára az emberi alapjogok jelentik a legfőbb és kötelező vonatkozási alapot, minden
különbözőségük előtt. Az emberi alapjogok nem egyszerűen jogokat fogalmaznak
meg, hanem olyan alapértékeket rögzítenek, melyek az emberséghez és így az Antigoné: az ember
emberiséghez a legszorosabban tartoznak. Jóllehet a pozitív jog és a morál szétválik élhet a méltósággal
(hiszen a morálra több dolog tartozik, jobban igényel, mint a puszta jog), de a két és vissza is élhet
terület szétválasztása előtt van egy nagyobb közös alap: ez pedig az emberi vele
alapértékek. Az emberi alapértékek jobban tudatosítják, hogy a jog és az erkölcs
területe nem független egymástól, nem szabad mesterségesen túlzottan szétválasztani, „Sok van, mi
csodálatos, De az
hiszen gyökerükben összetartoznak. embernél nincs semmi
Az emberi alapjogok a legfőbb értékeknek a személy értékét állítják be, s ez csodálatosabb. Ő az: ki
jelenti az erkölcs számára is végső alapot. Az erkölcs végső kritériumának többen a szürke Tengeren
próbálták beállítani az „igazságosságot”, így az az erkölcsös, aki megadja átkel, A téli viharban
Örvénylő habokon, S
mindenkinek, ami jár (Arisztotelész). Mások szerint minden morális tettnek tekintettel Gaiát, a magasztos
kell lennie az emberek egyenlőségére (J. Rawls). Azonban az erkölcs nem csak arról istennőt, Zaklatja a
szól, hogy „igazságosak”, „korrektek” akarunk lenni mindenki felé. Ez még történhet meg-megújulót Évről
puszta érdekből vagy félelemből is. Az erkölcsös ember jóságos akar lenni évre az imbolygó
másokhoz, fontos számára a tisztelet és a szeretet, van benne nagyvonalúság. ekevassal, Fölszántva
lovával a földet.
Mindez nem hallható ki az „igazságosság, egyenlőség” formulából, ám benne van a
„személyes méltóság javára” kifejezésben.ix A történelemben mindig is jelen volt, de Szárnyas madarak
különösen mára kristályosodott ki ez az origó: az erkölcs legfőbb kritériuma a könnyűszivű Népére,
személy java. Ha az erkölcsös cselekvés emberséges cselekvés, akkor az erkölcs az erdő vadjaira
Készítik a hurkot, A
definíciójában eleve benne van az „emberség” kifejezés, amiben benne van egy sósvizű tengerben
jóindulat, nagyvonalúság, szeretet. Persze a finom fül számára itt is van különbség: ha lakozó Halakat hálóval
azt mondjuk „emberség”, akkor ebben van egy általánosság, a mindenki felé fogja meg A férfi, ki
egyforma tisztelet igénye, az egyenrangúság követelménye. Ha azt mondjuk ésszel él. Szolgáivá
„személyes méltóság java”, akkor ebben benne vannak ugyanezek, ugyanakkor egy tette okos leleménnyel
A hegyek meg a rétek
személyes többlet is. Nem egy fajra használható általános „ember” kifejezés van a állatait, A lobogóhajú
középpontban, hanem a személyesség, amiben van egyediség és kapcsolatok is, paripának és a bikának
egyéni gazdagság és közösségiség. Nyakába vetette igáját.
H. Rotter szerint „ami az embert erkölcsi cselekvésre kötelezi, nem az
És a beszédet és a
objektív természet mint ilyen, hanem végül mindig a személyes méltóság.”x L. széllel Versenyző
Janssen egyenesen kijelenti: „Egy cselekedet morálisan jó, … ha az ember gondolatot meg a
személyének jót tesz”xi – nyilván minden érintett személyéről van szó. A természetes törvényt tanulja, a
erkölcsi törvényt K. Demmer is az ember felől értelmezi: hogy az ember számára mi a városrendezőt,
természetes, azt nem a puszta biológiai természetből kell kiolvasni, hiszen az egy Lakhatatlan szirteken
Tűző nap forró sugarát
nyers skicc, egy többféleképpen értelmezhető nyersanyag – a fő értelmezési keret az s a fagyot Kikerülni
antropológia. A személy java perspektívájában kell értelmezni a természet adottságait. ügyes, mindenben
Tehát az ember számára az a természetes (és így erkölcsös), ami emberséges, ami ügyes, Ha akármi jön,
megfelel a személy javának. Így az a jó, ami az ember személyes méltóságát ám a haláltól Nem tud
menekülni, De gyógyírt
kibontakoztatja, előmozdítja, jobb emberré teszi, s fordítva: az a rossz, ami árt a a nehéz nyavalyákra
személyes méltóságának, akadályozza vagy tönkre teszi emberséges életét. kigondol.

Ha az erkölcs legfőbb kritériuma a „személyes méltóság java”, akkor itt Ha tud valamit valaki,
pontosítani kell, mit is értünk alatta: Mesteri bölcset,
újszerűt, Van, ki a jóra,
 Személyekből épül fel az emberiség: nem egyszerűen „az emberiség” van, ki gonoszra tör
javát tűzzük ki, hiszen abból az is következne, hogy az egyént szabad vele. Ki a földnek
feláldozni az emberiségért. Nem általában az emberiség, nem egy osztály, törvényeket ad, Jogot,
rassz, nép javát tekintjük a legfontosabbnak, hiszen a történelem már mit az isteni eskü véd,
Az a városban az első;
számtalanszor véresen bizonyította, mennyi ártatlan személyt akartak de hazátlan, Akinek jó,
feláldozni a nagyobb nép, osztály, nemzet állítólagos jólétéért. A közjó ami nem szép.
természetesen egy fontos fogalom az etikában, de ezt nem felülről Tűzhelyemnél nincs
(diktatórikusan), hanem alulról, a személy felől elgondolva. A személy helye. Ne ossza meg
nem lehet eszköz, tárgy, amit a kollektíva nevében használni, feláldozni tervét sem az velem, ki
így cselekszik.
lehetne: sem a gyógyászatban, sem az iparban, sem a terrorizmusban. Így Ford: Trencsényi-
elsődleges az egyéni személynek a saját méltósága, a pótolhatatlan Waldapfel Imre
gazdagsága, színes egyedisége lesz – s majd ebből épül fel a jó közösség.
 A személy több és más, mint az individuum. Az individuum az
általános emberi lényeg egy esete, alakja, egyede. Azt mondja meg, hogy
„Mi az ember?”, de nem azt, hogy „Ki az ember?” – ez a személyfogalom
sajátja. Az individuum fogalma az antik lényeg-gondolkodás igézete alatt
 áll, de más a személyfogalom, ami a létmegvalósítás személyes módjára, egzisztenciális megélésre
teszi a hangsúlyt. A személyfogalom a görög és a keresztény gondolkodás gyümölcse. A görögöknél
a személy alapvetően a polisz tagja, éppen azt tartották „idiótának”, aki nem foglalkozott a polisz, a
közösség életével. A görög világtól teljesen idegen volt az individuum, aki nem gondolkodott,
dolgozott, küzdött együtt a közösséggel, a magának élő, gyűjtögető, önző ember idegen a görög
kultúrától. A kereszténységben pedig a személyfogalom a szentháromság körüli hittani vitákban
alakult ki: a legfőbb Lény, Isten nem önmagában nyugvó individuum, hanem személyek
szeretetkapcsolatában élő egység. A személyhez lényegileg (és nem fakultatívan) tartozik hozzá a
kapcsolat, a szeretet. A személy nem is él igazán, ha nem szeret, ha egoista. Az antik görög és a
keresztény személyfogalom mellett alakult a Boethiustól származó „individuum” fogalma, ami azt
jelenti: olyan oszthatatlan egyéniség, ami önmagában fennáll, és mindenki mástól különbözik
(individuum in se, et divisum ab omni alio). Szinte olyan gránittömböt jelent, ami mintha mindentől
és mindenkitől független lenne, nem szorul rá senkire, nem fűzik szeretetszálak senkihez, nem
érdekli a közösség. A túl erős individuum fogalom nem emeli ki az ember társas létét, kedvez az
egoizmusnak, a rivalizálásnak. A személy java alatt nem az individuum olyan javát értjük, aki
önzően, gátlástalanul a maga jólétéért bárkin átgázol, s akit nem érdekli a család, a közösség, a haza
java. Bátran kijelenthetjük: ahogy a régi korokban a világnak a legtöbbet a járványok és a háborúk
okoztak, úgy ma az önző emberek, akik nincsenek tekintettel másokra és az élővilágra, csak az
individuális magán jólétükre.
 A személy javának tartalmi megállapítása természetesen filozófiai kérdés. A mindenkori
antropológiáktól függ, hogy mit tartanak az emberről, a személyről, a közösségről, s annak javáról.
Persze itt nem tárhatjuk szét kezünket, s nem engedjük tehetetlenül át a témát a mindenkori filozófiai
áramlatoknak, vallásoknak. Ha létezik egy emberiség, akkor léteznie kell egységes
emberfogalomnak is. Ennek pregnáns lecsapódása az Emberi Alapjogok Kiáltványa, melyek minden
kor minden emberére vonatkoznak. Nem akarhatja senki az emberképek gazdagságát egyformára
gyalulni felülről, de akarhatunk alulról egy minőségi közös nevezőt megfogalmazni. Kérdezetlenül
nem fogadhatjuk el a rasszista emberfogalmat, vagy a terrorizmusra uszító fundamentalista
meggyőződést, mondván, hogy „az már a saját filozófiai-vallásos meggyőződés”. Minden filozófia-
vallás köteles az emberről beszélni, ki kell terítenie a kártyáit, s ott kiderül, ki hogyan gondolja az
ember beteljesedését, boldogságát, együttélését. A szellemi, filozófiai és vallási pluralizmus vitáiban
persze kiderül, hogy komoly különbségek már a kiindulópontnál vannak, már az alapvető
premisszáknál, axiómáknál, hittételeknél, nem egyszerűen a folyamat végén adódnak sajátos
díszítőelemek egy uniformizált emberképhez. Mindez éppen sürgetővé teszi a kártyák kiterítését, a
valódi párbeszédet, s nem meghátrálásra kényszerít.
 Tartalmilag a személy javához tartoznak alapvető testi és szellemi javát szolgáló keretek. Ahhoz,
hogy ember személyes méltóságában éljen, először is vitális alapszükségletek illetik meg. Így
megilleti az élethez való jog, ne érje testi károsítás, csonkítás, ne érje se nemi, se másféle erőszak.
Megilleti az élelem és a víz, az otthon, a gyógyszer, a táplálék. Közösségi létéhez tartozik, hogy
szeressen és szeressék, tiszteljen és tiszteljék. Szellemi létéhez tartoznak a szabadságjogok (a vallási,
szólási, gyülekezési jog, a lelkiismereti szabadság joga), a munkához, kultúrához, családalapításhoz
való jog. Transzcendens létéhez tartozik, hogy szabadon gyakorolhassa vallását. Így embertelen, a
személyiség javával súlyosan ellentétes minden, ami megnyomorítja emberlétében. A jogban és az
erkölcsben is súlyos bűnként, bűncselekményként kezelik ezeket, némelyek (pl. népirtás) soha nem
évülnek el. Természetesen a tartalmiságnak a konkrét megjelenésében van egy történelmiség:
koronként és földrészenként változhat, hogy mit értünk „emberhez méltó körülményeken”. Egy
emberhez méltatlannak tűnő lakás Svájcban mást jelent, mint Afrikában. Egy emberhez méltatlan
munka más volt az újkori ipari forradalomban, mint a modern munkakörülményekben. A fejlődés
dilemmái is előhívnak meghatározásokat. A humángenetikában, az adatvédelemben, a reprodukciós
medicinában, a média kiszéledésében felvetődnek olyan új problémák, ahol védeni kell a személyes
méltóság határait és értékét. A cél természetesen a fejlődés – emberhez méltóan.
 A személy javának eldöntéséhez alapvető kritériumok a racionalitás és az
átfogóság (célszerűség, teleológia). A személy java alatt nem a személy Das Recht,
gátlástalan és esztelen kényeztetését értjük. Talán pillanatnyilag Rechte zu haben
könnyebbnek tűnik egy kis hazugság, de hosszabb távon hat egy családban,
társadalomban a hazugság mérgező klímája. Talán pillanatnyilag jól esik Hanna Arendt
filozófus látva a
egy szexuális élvezet, de hatása miatt könnyen kisiklik több élet, s végső nácizmus bűneit és a
soron rombolni fog. Talán jobb délután focizni, de akkor könnyen elúszik menekültek áradatát
az egyetemi felvételi. Jónak nem a pillanatnyi, hanem a tartós jólétet okozó úgy fogalmaz: az
dolgokat kell tekintenünk, az olyan a dolgokat, tetteket, döntéseket, melyek embernek „joga van
ahhoz, hogy jogai
nagyban, tartósan elősegítik a személy javát. Így a személy javát szolgáló legyenek” (das Recht,
tettekben, dolgokban van egy rangsor, hierarchia. Ugyanakkor a személy Rechte zu haben). Joga
javához nélkülözhetetlenül hozzátartozik a koncentrálás, a lemondás, sőt, ha van ahhoz, hogy
kell, a vágás, szakítás. A beteljesedett emberképhez minden kultúrában személynek tekintsék,
hozzátartozik a lemondás, az áldozathozatal. Így a személy javáról hogy az emberiség
nagy családjába
gondolkodásban nem csak az építésre, a kibontakozásra, az offenzív tartozónak tekintsék,
előmozdításra kell gondolni, hanem ettől elválaszthatatlanul a lemondásra rászorultsága esetén
is. segítsenek neki. Ha
 A személyes méltósághoz elválaszthatatlanul tartozik a közösségi lét. már azt is elvitatják az
embertől, hogy jogai
Egymás személyes méltóságát elismerve tudunk emberségesen együtt élni. lehetnek, ha nem
Az afrikai és az iszlám emberjogi nyilatkozatok éppen azt vetik az ENSZ ismerik a jogi
charta szemére, hogy túl individuális, nem veszi figyelembe a közösséget. A szubjektum létét, akkor
családnak, a közösségnek is van joga az egyén felé: joggal elvárt, hogy sértik legmélyebben.
segítsen a családján, dolgozzon a közösségében, vegyen részt a társadalmi Akkor lehet kiirtandó
osztály, kihasználható
életben. Míg korábban az emberjogi charták inkább védekező jellegűek munkaerő, név nélküli
voltak (védték az egyén alapjogait a diktatórikus állami beavatkozásoktól), szám –akkor lehet
addig a mai megfogalmazások szeretnék az emberjogi megnyilatkozások puszta eszköz, tárgy.
közösségépítő jellegét is hangsúlyozni. Ezért nem lehet beszélni az Minden jogrendszer a
levegőben lóg, ha ezt a
individuum mindenkitől független alapjogairól, hanem egyszerre tekintetbe legalapvetőbb jogot
kell venni a másik embert is, a közösséget is. Az emberiség nem sok nem ismerik el, hogy az
független személyből áll össze, aki a saját egyéni jogaiért könyököl, nem embernek vannak jogai.
mindenki háborúja mindenki ellen, hanem egy nagy család, közösség, ahol
tisztelettel tekintettel vannak más közösségekre, népekre (különösen a
szegényekre), sőt, a jövőbeni generációkra is. Vagy együtt nyerünk, vagy
együtt veszítjük el az emberséges életet.
 Nem korlátlan: korlátozni akkor lehet, ha más hasonló értékek
sérülhetnek. Így pl. ma problémát jelenthet a bűnözők, terrorgyanús
személyek megfigyelése, ha végletesen túlhangsúlyozzuk az egyén jogát.
Probléma merülhet fel az együttélés más területein is: pénzmozgások
megfigyelése, robbanószerek, drog árulása, öngyilkos szekták terjedése. Az
egyén individuális jogainak ott lehet határt szabni, ahol a másiké kezdődik.
Wolfgang Huberxii szerint ugyanilyen alapon lehetne a jelenben élő emberek
jogait is korlátozni azért, hogy a jövőbeni generációk is gyakorolhassák
emberi alapjogaikat. Konkrétan a Föld élővilága, nyersanyagai, energiái
(olaj, földgáz) korlátlan és gátlástalan felhasználását tartaná korlátozhatónak
a jövő emberi életlehetőségei miatt.
 A személy javának szem előtt tartása nem ellenkezik a vallások
emberképével, hanem éppen nyitott rá. A vallások abban hisznek, hogy
az ember élete nem abszurditás, nem merő véletlenek halmaza. A személy
javához tartozik, hogy nem tagadhatjuk meg tőle a vallásos meggyőződést,
az alapvető jogokhoz, a lelkiismereti szabadsághoz tartozik az önkéntes
vallásgyakorlás. Nem ópium, nem az ember megnyomorítása a vallás,
hanem legbensőbb döntése, kiteljesítése. Ugyanakkor fordítva is igaz:
lehetnek némely vallásokban olyan elemek, melyeket a „személy java”
megkérdőjelez. Nem lehet egyetlen vallás nevében sem terrorizmusra,
rasszizmusra buzdítani, nem lehet nőket megcsonkítani, gyerekeket
szexuális szolgáltatásokra megvenni. Egyes „vallásokban” ma is
megtörténhet, hogy a szülők gyűlöletére tanítanak, a vallás nevében biznisz-
egyházat alapítanak, vagy öngyilkosságra késztetnek. A személy javának
kritériuma tisztítóan hat a vallásgyakorlásra is, hiszen nem minden vallásos
 előírás-gyakorlat szolgálja egyformán a személy javát, nem hagyható szó nélkül az embereket,
családokat, osztályokat megnyomorító hamisság. A legtöbb vallás ebben partner: nem lehet Istent
olyan konkurenciának tekinteni, aki az ember kárát akarja. Nincs olyan, hogy valami az Isten
dicsőségére szolgál, miközben megnyomorít vagy egyenesen megöl másokat.

Talán nagyon magától értetődőnek, túl általánosnak tűnik, amikor az erkölcs mércéjeként a személy
javát állítjuk. Mégis éppen ez az előnye: egyrészt a személy mi magunk vagyunk és közvetlenül előttünk
van(nak) a másik személy(ek) is, aki(k) felé cselekszünk. Azaz a legfőbb mérce kéznél van. Nem általános
elvek, megtanult parancsok, teoretikus filozófiák adják a mércét, hanem a mindenki számára közvetlenül
jelenlévő személy. Másrészt olyan szabályzat, részletes útmutatás nem is dolgozható ki, ami minden kultúrában
és minden élethelyzetben pontosan alkalmazható lenne, hiszen az élet mindig színesebb, az élet komplexitása
mindig a reflexió előtt jár egy lépéssel. A személy java olyan mérce, ami mindenki rendelkezésére áll, minden
élethelyzetben szempont, bármilyen vitás pluralizmus ellenére minden kulturális-filozófiai-vallási
meggyőződéstől elvárható.
A személyes méltóságot megillető emberi alapjogokat kétféle úton érhetjük el: előre tapogatózó
szellemi-spekulatív úton, és történelmi-empirikus úton. Azaz gondolkodással és tapasztalással. A két út egymást
lendíti előre: olykor a történelemben előre haladva kristályosodnak ki sarokpontok, s ezekre támaszkodva lendül
előbbre az ész, hogy előre megvédje a jót, megvédjen a rossz úttól. Így pl. a történelemben lassan alakult ki a
nőknek, a feketéknek járó politikai szavazójog elismerése, de ma már a gyerekek utáni jövőbeni rész-szavazatról
is értekeznek politológusok-jogászok. Ahogy régen elképzelhetetlen volt a nőknek, a négereknek járó
szavazójog, úgy sokak számára elképzelhetetlen ma a gyerekek utáni rész-szavazat, de talán a fejlődés abba az
irányba fut. Az emberi jogok megfogalmazása tehát egy lezáratlan folyamat: a személy gazdagsága és a
történelem változatossága miatt lehetetlen kimerítően lezárni, egyszer s mindenkorra összeírni, hogy melyek is
az emberi alapjogok. Ahogy halad az emberiség a történelemben, a nagy tragédiák után megfogalmazza: „ezt
soha többé”. Mint cövekeket az előrehaladó történelemben, leszúrja azokat a megfogalmazott emberi
alapjogokat, melyeket többé nem akar megsérteni, ezek mögé soha többé nem akar visszaesni. Így az emberi
alapjogok egy pozitív jogrend előtti, velünk született természetjog, amit egyre bővebben fogalmazunk meg a
tételes szavak-jog síkján. Egy kimeríthetetlen kincsesbánya, amiből egyre több kincset hozunk a felszínre, s
igyekszünk terjeszteni a föld minden népe számára.
Az emberi méltóság elleni tetteket a legsúlyosabb bűnöknek, bűncselekményeknek nevezik. Ezek
olyan tettek, melyek a legsúlyosabban ártanak a személyes méltóságnak, s ezzel a közösségnek is. Ilyen pl. a
szándékos gyilkosság, népirtás, fogva tartás, emberkereskedelem, rabszolgaság, prostitúció, embertelen
kizsákmányolás, genetikai identitásba való beavatkozás, halálos kísérletezés, terrorizmus stb. A lényegük, hogy
ezek eszközként használják a másikat, megalázzák a másikat és a közösséget, a társadalmat is, s ha megtűri az
emberiség, holnap bármelykőnk ellen elkövethetik. A legsúlyosabb tetteket ezért „emberiesség elleni bűnöknek”
nevezzük, melyek nem évülnek el soha. A keresztény etika ezeket „önmagukban súlyos bűnöknek” nevezi,
melyek mindig minden körülményben, bármilyen szándékkal hajtják is végre, mindig a legsúlyosabb bűnöknek
számítanak.

1.6. Alkalmazásának hátránya

A személyes méltóság fogalmát nem lehet csak formálisan használni, tartalmi megkötés nélkül. Nem
elég azt hangsúlyozni, hogy az ember személyes méltóságát a szabad, személyes, erkölcsi döntése adja, azaz az
önrendelkezése. Ekkor csak azt hangsúlyoznánk: „mindenki tisztelje a másikat”, ám ennek tartalmi alkalmazását
az egyén tetszőlegességére, intelligenciájára, erőszakosságára bíznánk. Nem elég, ha mindenkit felvértezünk az
önrendelkezés hatalmával, s nem segítünk ezt lefordítani a konkrét megvalósítása. Az ilyen szélsőségesen
liberális felfogás mintha Don Quijote-kat nevelne, akik tudatában vannak méltóságuknak, ám a valóságban
nevetségesen vagy erőszakosan élnek vele. Ilyenkor magára hagynánk az egyént, meglopnánk a közösséget az
elemi együttélés szabályaitól. A személyes méltóság tisztelete tartalmat is jelent, hiszen éppen tartalom: ember
van mögötte. Ez nem egy tetszőleges játékszabály, ami önkényesen-szeszélyesen változtatható, ami mögött csak
tetszőleges tartalom van. Itt élő, hús-vér emberek, családok, közösségek van a fogalom mögött. Aki üresen tűzi a
fogalmat a zászlajára, lehet hangos és sikeres, de a hatástalanságba puffogtat.
Ha a fogalmat könnyedén bevetjük. Szívesen hivatkozunk a személyes méltóság tiszteletére, könnyen
hivatkozunk annak megsértésére. Ám mégsem lehet állandóan aduászként bedobni a vitába, nem lehet mindent
ezzel eldönteni. Keresni kell az érvelés más, racionálisan megközelíthető útjait. Ha állandóan erre hivatkozunk,
akkor kiürül, szürkévé válik.
1.7. Morális feladatok a személyes méltóság következtében

1. Tisztelet: mielőtt bármilyen alapon különbséget teszünk az emberek között, a különbségeket

megelőzi a személyes méltóság, ami mindenkinek jár. Mindenki páratlan érték, személyes csoda,
aki több a teljesítményénél, egyes tetteinél. Ezen méltóság felé önmagunkban és másokban is
tisztelettel fordulunk, ami a szeretetnek egy távolabbi lépcsőfoka lehet. Minden embernek kijár a
tisztelet, s minden ember szerethető.
2. A személyes emberi méltóság nem engedi, hogy önmagunkat és másokat eszközként
használhassuk. A személyes méltósághoz tartozik egy belső autonómia, önrendelkezés, így
eszközként senkit sem szabad használni saját céljainkhoz, érdekeinkhez. Így ahol a személy
önmaga egészéről dönt, ott tisztelni kell döntését: önkényesen nem rendelkezhetünk mások élete
felett (csak önvédelem esetén védetjük a saját értékes életünket), és nem dönthetünk
egzisztenciája felett, azaz nem rendelkezhetünk arról, hogy a másik milyen pályát válasszon,
kivel kössön házasságot, milyen vallást gyakoroljon, nem lehet rabszolga. Az erőszak
alkalmazása ott legitim, ahol meg kell akadályozni mások alapvető jogainak a sértését (fogva
tartás, kényszerítés). Persze arra is ügyelni kell, hogy én magam ne váljak eszközzé. Azaz őrizni
kell a saját méltóságot: ne váljak mások másolatává, utánzójává, őrizni kell saját, páratlan
utamat. Őrizkedni kell attól is, hogy eszközzé, rabbá váljak: egy szer (alkohol, drog, gyógyszer),
az élvezet (kényelem, szexualitás, játékszenvedély), a munka, egy ideológia, egy párt rabjává.
3. A személyt kutató tudományoknak is tisztelettel kell az ember felé fordulniuk. A tudomány
metódusa az, hogy tárgyiasítja kutatása tárgyát, igyekszik objektívan, több szempontból,
elfogulatlanul vizsgálni – csak közben nehogy teljesen eltárgyiasuljon. A genetikának, az orvosi
kísérleteknek, a lélek mélységeit kutató pszichológiának, a számszerűsítő szociológiának,
politológiának stb. nem szabad az embert egy adatnak, testnek, vásárlóerőnek, politikai
szavazónak tekinteni. A tudományoknak tudniuk kell magukról, hogy csak segédeszközök; az
emberi személyt csak egy bizonyos mélységig képesek megismerni, befolyásolni és kiszámítani.
A tudományok az ember közepét, a személyes magot, a szent arcot, a titokzatos mélységet
teljesen sem megismerni, sem befolyásolni, sem kiszámítani nem tudják. A személyes
méltóságot meg kell óvni a napjainkban különösen előretörő, mohó tudományok
leegyszerűsítésétől. Bárki akar az emberről beszélni, bárki akarja kutatni, tegye azzal a
csodálattal és azzal a tisztelettel, hogy misztériummal áll szemben! Az ember személye ugyanis
teljesen sohasem tárgyiasítható, teljesen sohasem megfejthető. A hegemonikusan előretörő
tudományoktól a posztmodern filozófia és a teológia is több alázatot vár.
4. Az alapvető tisztelet nem válhat formálissá, egy belső érzéssé: szükség van tartalmi
meghatározásokra és etikai-jogi bebiztosításokra. Nem válhat ez a tisztelet túl formálissá-
semmitmondóvá, tartalmi meghatározások is kellenek: a történelemben előre haladva ki kell
bontani, hogy mit tartunk az ember személyes méltóságához tartozónak az egyéni életben, a
körülményekben, a társadalmi-politikai-kultúrális életben. A személyes méltóság megtartásért
küzdenünk kell személyes és közösségi életünkben, lelkiismereti és jogi szinten is.
5. Senkiről sem mondunk le. Mivel az ember nem azonos a tetteivel, hiszen még lezáratlan, még
cselekedhet másképp, ezért az emberi méltóság nem engedi, hogy bárkit is „beskatulyázzunk”,
bárkit is lezárjunk, amíg él. Nem lehet „lezárni” egy alkoholistát, egy ellenszenves vagy egy
cinikus, felelőtlen embert. Ezért igyekeznek sokan az ilyen „reménytelen” embereket felkarolni,
és a jobbik énjüket megszólítani.
 2. A KRISZTUSBAN MEGÉRTETT EMBERI TERMÉSZET

Az ember azért keresztény, hogy ember legyen. A keresztény etika nem egy elit-etikát hirdet, amit csak a
bennfenteseknek kell megtartani, hanem olyan erkölcsöt, ami minden emberre vonatkozik. Az evangélium
erkölcsi üzenete nem a kiváltságosok privilégiuma, hanem mindenki öröme és igénye. Bár a mai széttöredezett
világban programszóvá vált a pluralizmus, s az egységre törekvés a totalitarizmus gyanúját vonja magára,
meggondolandó, hogy a pluralizmus ugyan adott, de nem mérték. Ha aszimptotikusan is, de lehet egységre
törekedni az erkölcs területén, hiszen az egyetlen Istentől származó erkölcsi igény mindenkit kitüntet (Róm
2,14). Ha a keresztény etika minden emberhez szól, akkor az erkölcsteológia nem zárkózhat egy szellemi
gettóba: fogalmainak, érvelésének, gondolatmenetének elérhetőnek kell lennie. Aki nem érthető, az
jelentéktelenné válik a társadalomban. Pontosan itt derül ki az erkölcsteológus igazi egyházisága: tudja-e az
evangélium, a hit többletét közvetíteni minden ember esze felé (a krisztológiából az erkölcsteológiába,
antropológiába), hiszen amit az ember felfog, azt könnyebben elfogadja, s amit belül elfogad, azt könnyebben
megtartja. A globalizálódó világ plurális-posztmodern dialógusában a keresztény erkölcsnek hozzáférhetőnek,
felfoghatónak kell lennie, sőt: meghívónak. Úgy kell érvelnie, mindig jobb alternatívát, utat mutatnia, hogy az ne
csak jó, hanem egyenesen a legjobb legyen, mindenkire vonzóan, meghívóan hasson. Ez egy gondolkodói
program: a tekintély-elvű teológia előtt a kommunikatív, meghívó munkának kell lépnie, azaz a kinyilatkoztató
isteni Tekintély előtt az emberrel szóba álló, dialogizáló és meghívó Istent kell észrevenni és hangsúlyozni.xiii
Ezért az elérhető megértésért kell a keresztény etikának filozófiai kifejezéseket, rendszereket használnia,
jóllehet azoknak mindig rámutatónak kell lenniük egy nagyobb tartalom: a teológia felé. A keresztény etika
közepe Jézus Krisztus személye. Ennél tömörebben és lényegközpontúbban a keresztény etika sajátosságát nem
lehet kifejezni. A keresztény etika közepében nem normák, törvények, rendszerek
állnak, hanem Krisztus élő személye. A többletet azonban közvetíteni kell minden
ember felé: a társadalmi párbeszéd, a másik ember megszólíthatósága miatt ma is
a természetjog
Vertikálisan Isten felé

teljessége Istennél van

használni kell közvetítő kifejezéseket. Így ma a „természet”, a „természetes

erkölcsi törvény” (lex naturalis), a „természetjog”(ius naturae) kifejezések alatt
a teológiai etika azt a pozitív törvényt megelőző erkölcsi hívást, erkölcsi igényt
és erkölcsi tartalmat jelöli, ami minden ember számára jelen van, elérhető,
felfogható, nincs önkényének alávetve, aminek teljessége végső soron Istenben
van. A természetjogi gondolkodás így egyszerre két irányba nyúl: a tartalmi
teljesség, azaz Isten felé (vertikálisan) és a megértett teljességet fordítja le
minden ember felé (horizontálisan). Bár a Földön mindenki
használja az „ez így természetes” kifejezést, a „természetes
A TERMÉSZETJOG TERJEDELME erkölcsre” mindenhol építenek, mégis legmélyebben a
Horizontálisan minden ember felé katolikus etika dolgozta ki. Ez a több tudása, vertikális
a természetjog minden emberre előrenyúlása nem hegemóniára, hanem a meghívó szerepre
vonatkozik hatalmazza fel (LG 1).

2.1. Erkölcsi igény – önmagunkon túlról

2.1.1. Az ókori differencia: embertől, ill. természettől való törvények

Az ember mindig is tudta, hogy az erkölcsi igény, a hívás önmagán túlról érkezik. A legősibb időkben az
ősök útjai mutatták az utat. Az út helyességét ősi mivolta garantálta: az a jó, ami ősi, kipróbált. Az egyéni
keresés, önkény előtt fontos minta, útmutatás volt az ősök, az atyák megfellebbezhetetlen tekintélye. Az ő sírjaik
(Stonhenge) nem csak emléküknek szóltak, hanem erkölcsi rendjük, vallásuk szilárdságának is: azt érdemes
követni. A Kr.e. V. századi görög szofisták járva a különböző városállamokat, rájöttek, hogy ami az egyik
városban kötelező, az a másikban tiltott. Az ősitől is ősibbet kellett keresni. Így megértették, hogy kell lennie az
emberi írott törvényhozás előtt egy íratlan, nem emberi törvénynek. Az emberek alkotta () törvények
városonként különbözhetnek, ezért az ilyen törvény sem nem örök, sem nem általános érvényű, az embernek
nem kell okvetlenül megtartania. Vannak viszont olyan törvények is, amik a „természet által”, „természettől”
() érvényesek. Ezek mindig és mindenütt érvényesek. Megsértésük mindig rossz, még ha senki nem is
veszi észre. Antiphon így ír: „Hiszen a törvényi parancsok önkényen alapulnak, a természet parancsai azonban a
szükségszerűségen. A törvényi szabályok egyezményesek, nem maguktól fejlődtek ki, a természeti szabályok
viszont a fejlődés és nem az egyezmények szülöttei. Aki tehát megszegi a törvényi szabályokat, mentes marad a
szégyentől és a büntetéstől, ha nem szereznek tudomást róla; aki azonban veleszületett természeti törvényeken
kísérel meg erején felül erőszakot elkövetni, még akkor is kárt szenved, ha tette minden ember előtt rejtve
marad, s viszont akkor sem lesz kára nagyobb, ha tettét mindenki ismeri”.xiv
Vannak tehát kötelességek, amik minden pozitív törvényhozás előtt érvényesek, és emberi
törvényhozással meg nem változtathatók. Ezt tekintik a „természettől” valónak, ami szerintük azon kevés,
maradék erkölcsi törvény, ami mindenkire vonatkozik. Az emberi törvények változóak, megszeghetőek,
relatívak, míg a természettől kapott törvények mindig mindenkire érvényesek, megszegésük mindig rossz. A
természetre hivatkozók az ősi úttal, a történelmi (és ezért esetleges) tekintéllyel szemben valami többlettudásra
hivatkoztak, aminek megalapozásánál a természetre utaltak, és minden emberi, esetleges törvényhozással
szemben az örök természetes rendre apelláltak. A pozitív emberi törvény esetlegessége mögött a változatlan
természetrendet keresték, ami feltétlen, örök alapot jelent a törvények igazságosabbá tételében. A feltétlen alap
ész általi keresésében a görögök tették le az alapokat Európában. Az antik görög gondolkodás abból a
meggyőződésből indult ki, hogy a konkrét mulandóságával szemben az általános állandósága áll, ami
tulajdonképpen az igazi valóságot képezi. A  a  igéből ered, ami jelenti azt is, hogy „minőségi
állapot, természet, lényeg”, és jelenti a „valamivé válás folyamatát, a levést, a növekedést”.xv Az első görög
gondolkodóknál így a „természet szerint” ( ) jelenti a lényeget és a létezést, az eredetet és az
őselvet, kezdetet és véget, eredetet és célt, lényegi törvényt és jelentést.
Tudni kell persze, hogy a görögöknél a természet nem csak az érzékelhető
 természetet, hanem az érzék feletti ősforrást is felöleli. Míg a szofistáknál a
természetnek megfelelő főként az ember lelki-fizikai természetének
megfelelőt jelentette (vagyis a biológia-pszichikai alkatából fakadó
természeti parancsokat), addig a sztoikusoknál – Szókratész, Platón és
istenek – ember - kozmosz Arisztotelész elemzésein átalakulva – egyre inkább a természeti ésszerűség
parancsaivá válnak ezek. Platónnál az egész változó világ részesedik az
ideák örök tökéletességéből. Arisztotelésznél a kozmosz rendezett, örök építmény, jóllehet a lakók
kicserélődnek, de az egész örök. A létezőknek az a természetük, hogy dinamikusan céljukra irányuljanak, és
akkor felelnek meg természetüknek, ha ezt meg is valósítják. Az ember számára is a természet tárja fel a célját,
ami felé irányulnia kell. Az ember a boldogságra irányul, s hogy azt elérje, „természetesen” kell élnie, ami nem
jelent mást, minthogy eszes mivoltának megfelelően és erényesen. A sztoa filozófiája hangsúlyozza, hogy a
szemmel látható változások, ellentétek mélyén az értelemmel fölfogható  harmóniája rejtőzködik. A 
közös a különbözőkben, a változás mértéke. Mindent átjár: ez az egyetlen isteni törvény, átjárja a kozmoszt és az
embert is. Ezért ha az ember a -ára, eszére figyel, megértheti az isteneket és a kozmoszt is. Csodálatos
kapcsolódási híd lett a  a mindenségben. Seneca eljutott odáig, hogy az embernek szent az embertársa,
azaz létezik minden ember lerombolhatatlan személyes méltósága.xvi Cicero a ius gentium-ról beszél: „Az igaz
törvény nem más, mint a helyes ésszerűség, amely összhangban van a természettel…..Ezen törvény eltörlése
isteni törvények elleni vétek, és lerontásukat nem lehet eltűrni, továbbá nem lehet őket teljesen hatályon kívül
helyezni sem, és sem a szenátus, sem a nép nem oldhatja fel ezen törvényi kötelezettségeket….Ilyen törvény
nem lehet más Rómában és más Athénban, nem más most és később, az összes népet minden időben, örökre és
változatlanul köti ez az egy törvény…”A természetesség az ókoriaknál eszességet jelentett, nem biológiát,
naturalizmust, mint sokszor a mai felfogásban. (Persze naturalista elhajlások ekkor is léteztek: Epiktétosz szerint
a férfiaknak tilos borotválkozniuk, mert az a természetes, így különböznek a nőktől.)xvii

2.1.2. Patrisztika: a természet is Istentől teremtetett

A patrisztikus gondolkodásra alapvetően el kell mondani: a természetes erkölcsi törvényt nem olyanként
kutatták, mint ami állandó, történelem feletti metafizikai, változatlan elvek összessége, hanem mint eredetrend.
A bűnbeesés előtti, Istentől eredő rendet jelenti, ami mindenki számára elérhető, de amit a bűnbeesés megzavart.
A keresztény teológiai gondolkodástól nem idegen más kifejezések, szisztémák átvétele, de mindig egy
tágabb teológiai perspektívába helyezi azokat.xviii Így veszi át pl. az Ószövetség a Tízparancs mintáját, a
bölcsességi irodalom átvesz filozófiai mondásokat, az Újszövetség a hellenista gondolkodás elemeit,
erénykatalógusokat, de mindezeket mindig az igaz Isten perspektívájába helyezik. Az első keresztény
gondolkodók, a patrisztikus atyák is átvették a „természet” fogalmát, mégpedig kettős okból. Egyrészt
felismerték, hogy a pogányok külön kinyilatkoztatás nélkül is képesek jó eredményekre, erkölcsi belátásokra –
azaz a Biblia nélkül is megtalálják a jót, ők a természettől hallják meg, hogyan éljenek. Másrészt a Biblia nem ad
mindenre erkölcsi törvényt: a hézagokat, az új problémákat meg kellett oldani. Honnan találja meg az ember, mi
az erkölcsös? Így kezdtek a „természetes erkölcsi törvényre” hivatkozni, amit a pogányok is megismerhetnek, és
amiből új tudást a keresztények is kiaknázhatnak. Persze a keresztény gondolkodók mindig is tudják: ez a
„természet” sem magától van, hanem a Teremtőtől, azaz már eleve tartalmazza az őskinyilatkoztatást (a
természet teremtés-teológiai megalapozása). A kozmikus rend, természet teremtett renddé, természetté válik, ami
az isteni bölcsesség visszatükröződése. Amikor a keresztény „természetet” mond, mindig Istent tudja mögötte.
Felfedezik a természetbe oltott bölcsességet, teleológiát, aminek dinamikája az Istenben való beteljesedésre
irányul. A sztoikus logocentrikus gondolkodást is keresztény összefüggésbe helyezték: megértették, hogy a
mindent átjáró  maga Krisztus, nem pedig egy általános világszellem, személytelen természet, önálló
természettörvény (az emberi természet szemlélése a krisztológia felől).
Ágoston szerint Isten örök törvénye az ember bensőjében ragyog fel (illuminatio), így nem az empíria
felől kell haladni a bensőség felé (nem a biológia felől kell megérteni, hogy mi a természetes), hanem fordítva: a
bensőségességben felragyogott világosságban értelmezzük az empíriát.xix Újplatonikus hatás alatt beszél ő is a
részesedésről: az örök törvényből részesedik a természet és az ember. Így a természettől odafordulás történik az
ember természete, a szubjektum felé, egy egzisztenciális-antropocentrikus fordulatról lehetne beszélni. Az
ágostoni bensőségesség nem pszichológiai fogalom, hanem teológiai: azt a helyet jelöli, ahol az igazság
felragyog. Nem az érzéki-tárgyi világ van a legközelebb az igazsághoz, hanem az ember bensője. Isten
bölcsessége, a természetbe teremtett rend megértése a bensőségben ragyog fel, kötelezi a belátást, a megértést és
a szabadságot. Az igazi természetes erkölcsi törvény a „civitas Dei” országának törvénye, ami nem más: mint a
caritas.
Damaszkuszi Szent János erénynek a természetességet nevezte: „Ha a természetszerűben maradunk,
akkor az erényben maradunk. De ha elhajlunk a természetszerűtől vagy az erénytől, akkor természetellenességbe
keveredünk és gonoszságba esünk. A megtérés: visszatérés a természetellenesből a természetszerűbe és a
sátántól az Istenhez.”xx A természetesség azonban nála is a Krisztusban felragyogott természetet jelenti, nem
holmi zavaros naturalizmust.

2.1.3. Skolasztika: lex aeterna és lex naturalis

Aquinói Szent Tamás megőrzi és továbbfejleszti a természetről való örökséget: szintézise zseniális, de
nem hibátlan. A kijelentések három nagy csoportját lehet megkülönböztetni:

A természetes erkölcsi törvény = észtörvény

Észtörvény az eredete szerint: már a sztoikusoknál, de sokkal inkább a patrisztikus atyáknál a
természettörvény eredete Isten értelmében van, Isten a hordozója: „lex aeterna in mente divina”. Isten akarta,
teremtette a világ örök rendjét: ez mindenkire vonatkozik és mindenki a maga természete szerint vesz részt
benne. Az ész nélküli élőlények passzív módon alá vannak vetve az örök tervnek, nem járulnak hozzá. Az
ember, mint ésszel megáldott élőlény, eszével hozzájárul az örök rendben való részesedéshez: az emberi ész
részesedik a lex aeterna-ból, az ember, mint eszes lény is hordozója a lex naturalisnak. Az ember számára éppen
az a természetes (Isten éppen olyannak akarta), hogy az eszével belásson, döntsön, gondoskodjék magáról,
irányítsa saját és közösségi életét – mindig az örök isteni terven belül. Tamásnál így az „ésszerű” többnyire
azonos a „természetszerűvel”. Ami tehát az ordo rationis ellen van (azaz ami esztelen), az többnyire
természetellenes is, azaz bűn.xxi
A természetes erkölcsi törvény Tamásnál ez az Istenhez kötött, mégis valamilyen szinten önálló
önirányítás. Máigxxii ható vitát jelent a teológusok között, hogy ez az ész csak „megtalálja” az eléadott erkölcsi
normákat a természetből, vagy „konstitutívan létre is hozza”. Az előbbi szerint az ész csak leolvas, a második
szerint alkot is. Az első jobban hangsúlyozza az Istentől való függését, a második az ember önállóságát. H.
Weberxxiii szerint Tamás sokat beszél az ordo naturalis-ról, ami egy Istentől származó rend, s nem áll az ember
rendelkező hatalma alatt, tisztelnie kell. Kiemeli a S.th. II-II.130,1-et: ez arról beszél, hogy a természetszerűt az
isteni ratio rendezi, s ezt az emberi ratio-nak utánoznia (imitari) kell. W. Korff máshogy fogalmaz: Aquinói
Szent Tamás a részesedés platonikus elméletét részesíti előnyben, a természetjog az ésszel megáldott
teremtmény részesedése a Teremtő örök törvényéből, akinek bölcs gondviselése az egész kozmoszt irányítja.xxiv
A természetjogot az emberi ész nem csak felismeri, hanem annyiban konstituálja is, amennyiben az részesedik
az isteni gondviselésből (Demmer is így véli).xxv A természet törvénye így tehát az ész törvénye is, s ebben az
értelemben lehet arról beszélni, hogy az ész önmagának ad törvényt. Mindkét elmélet lényege: valamennyire
függ az emberi ész az istenitől, de valamennyire önálló is – a hangsúlyt teszik máshová. A teljességre való
előrenyúlás nem lehet csak formális, hanem tartalmi is.
A lex naturalis tartalmilag a morál legáltalánosabb elveit foglalja magába: a lex aeterna-ból részesülő
és azt kutató elme kutatja azt, hogy mi a „természetes”. Az ész sok törvényt felismer, de csak kevésre mondható,
hogy ez a „természettől való törvény”, ami mindig mindenkire vonatkozna, mindenféle változó korban. Így meg
kell különböztetni „első általános elveket” (prima principia), melyek mindig érvényesek: ilyen pl. „tedd a jót,
kerüld a rosszat”, „mindenkinek add meg, ami jár neki”. Ezek változatlanok, de a belőlük levont „záró
következtetések” (propriae conclusiones) már mutathatnak változást. Tamás pl. azt említi, amikor a
„kölcsönkapott tárgyat vissza kell adni” törvény módosulhat, ha közben tébolyulttá válik a tulajdonos, és
mondjuk a baltáját visszaköveteli. Nagyon érdekes a Dekalógus helyzete: R. Bruchxxvi szerint Tamásnál adott
egy harmadik, közbülső kategória, a „legközvetlenebb következtetés” (conclusiones proximae) szintje, ami az
általános és a záró következtetés között helyezkedik el. A Dekalógus parancsai ide tartoznak: ésszel alapvetően
felismerhetők, mindenkire mindig vonatkoznak, de lehet olyan helyzet, ami módosíthatja.
A természettörvény tehát Tamás szemszögéből úgy észtörvény, hogy az jelenti az ember megbízatását és
képességét az önmeghatározásra, valamint jelenti a morál legáltalánosabb alapleveit.

2.1.4. Ius gentium

Az új népek középkori felfedezése sürgette a természetjog, az emberi természet mélyebb átgondolását

(G. Vasquez, F. Suarez, F. de Vitoria): ők is Isten teremtményei, rájuk is ugyanaz a természet vonatkozik,
ugyanazon erkölcsi és jogi rend. Keresték az emberi természet változatlan metafizikai lényegét (natura
metaphysica hominis), amiből leírható az a változatlan természetjog, ami minden népre mindig érvényes (ius
gentium). Ez az igény sürgető volt az új népekkel való embertelen bánásmód miatt. A természetes erkölcsi
törvény olyan forrássá vált, amiből meríthet a jogalkotás: a pozitív emberi törvények akkor igazságosak és
vonatkoznak mindenkire, ha a természetjogon alapulnak. Nem csoda, ha a témával főleg jogászok foglalkoztak:
H. Grotius, S. Pufendorf, C. Wolff. Általánosságban elmondható, hogy természetjog erősen racionális lett: az a
természetes, ami ésszerű. Világszélességű természetjogban-természetes erkölcsi törvényben gondolkodtak,
hiszen az újonnan felfedezett népekre vonatkozó erkölcsi-jogi tételek alapját keresték. Erős dedukció vezeti a
következtetést: hiszik, hogy a nagyon általános természeti törvényekből levezethető nagyon konkrét törvény (pl.
tilos az esti utcai világítás, mert az természetellenes). Szinte minden törvényt és korabeli etikai felfogást a
természettel akarták bizonyítani: az adótörvényeket, a rangjelzéseket, a nemes-paraszt közti öltözködésbeli
különbségeket is. Különös elszántsággal keresték a természetjog változatlanságát: azt hitték, amire logikai
szigorral rájönnek, a történelem minden korszakára változatlanul érvényes lesz.
A felvilágosodás idején a leglényegesebb változás, hogy a természetes erkölcsi törvény elválik
transzcendens alapjától. Eddig a természetet teremtettnek látták, tudtak a természet mögött lévő Istenről –
ezután egyre jobban a természetet önmagában nézik. Állandó mondássá válik: a természetjogi törvények
önmagukban is érvényesek lennének, mintha Isten nem is létezne (etsi Deus non daretur). Ez a folyamat nyilván
a felvilágosodás filozófiájára, deizmusára vezethető vissza, ahonnan már csak egy lépés, hogy Istent tényleg ne
vegyék figyelembe, csak a természetet, csak az emberi értelmet. Az újkori természetjog megalapítója, H. Grotius
szerint minden ember békés együttélésre törekszik, nem az ösztöneinek, hanem az értelmének kell irányítania,
ezért a békés társadalom valójában az emberek egymás közötti szerződése. A legfőbb elv az lesz: „a
szerződéseket be kell tartani”. A jog így az együttműködés terméke. Ezzel szemben Hobbes szerint mindenki
egoista, mindenki mindenki ellen háborút vív. Ezért minden jogot korlátozásnak tart. Pfufendorf a
természetjogot teljesen elválasztotta az isteni parancsoktól és az Istennel szembeni kötelezettségektől, és azt
mondta, hogy az isteni kötelezettségek a vallás dolgai, ezzel szemben az ember saját magával szembeni
kötelezettségei a morál területét jelentik, míg a közösséggel szembeni kötelezettségei a jog területére esnek.
Christian Thomasius továbbment a vallás, a morál és a jog elválasztásában ezen az alapon, így az etika, a politika
és a jog elválasztása középponti nála. A felvilágosodás szerint az emberek egymástól különálló létezők, akiknek
van egy biológiai természetük, s ezt egy új „természetben”, a társadalomban, az államban kell szabályozni,
mégpedig szerződésekkel. A természetjog így lett Isten nélküli szerződésjog.
A természetes és az isteni különválásának lett mégis annyi haszna, hogy létrejöttek az egyetemes emberi
jogok eszméi, az emberi alapjogok nyilatkozatai, melyek vallástól függetlenül is mindenkire igazak: a római
jogban megkezdődött, a földrajzi felfedezések korában kiterjedt ius gentium eszméje napjainkban is egyre
szélesebb teret nyer. Ha egyre szélesebb körben elfogadottak lesznek az emberi alapjogok mindenütt a világon,
ha elfogadást nyer, hogy léteznek minden emberre vonatkozó alapjogok és kötelességek – akkor ezzel
párhuzamosan küzdeni kell az azonos erkölcsért is. Egy emberiség – egy jog – egy erkölcs.
Ma is egyre sürgetőbb a természetességről beszélni. Először egyre gyakrabban hivatkoztak a
„természetre” Isten nélkül, majd a természet különvált, önállósodott. Ha pedig a „természetes” már nem áll az
isteni perspektívában, ha már nem az Isten magyarázza a természetest, hanem az ember, akkor utat enged annak,
ami ellen tulajdonképpen létrejött: az önkénynek. Így indul el, hogy mindenki azt ért a természetes alatt, amit
akar. A mai szélsőséges individualizmus, a relativizmus is gátlástalan tereket enged az önkénynek, mely aláásta
a közös élet biztonságát és jövőjét. Ennek ellenkormányozni egyszerűen túlélés kérdése. Így a plurális és
posztmodern gondolkodás idejében is sürgetővé vált a természetjog, a természetes erkölcsi törvény fogalma. Erre
tesznek kísérletet a konszenzus-etikában: „az a természetes, amiben megegyezünk”. A visszafordíthatatlan
globalizáció sansz arra is, ami eddig több ezer éve nem sikerült: hogy az emberiség a humanitás alapnormáiban
megegyezzen, egyfajta „világethoszt”xxvii dolgozzon ki, s azt vallástól és világnézettől függetlenül mindenkitől
elvárja. A természet kulcsfogalom lehet ebben a dialógusban, hiszen mindenki által érthető, s ezért a
vallásháborúkban, véleménykülönbségekben a „természet” szónak juthat a megbékéltetés szerepe. A párbeszéd
tagjainak felelőssége, hogy a világetika ne csak egy közös minimum legyen, hanem egy igényes közös nevező,
minőségi konszenzus. Az Egyházra és az igazi teológusra óriási felelősség hárul ebben a dialógusban: aki többet
ért a természetből, annak jobb mintát, elérhető többletet, vonzóbb alternatívát kell felmutatnia. A jobb aztán
magától vonzóbb.

2.2. A „természet” szó elégtelen használata

Rendkívül izgalmas figyelni, hogy az emberek mire mondják, „ez természetes”. Nem csak a mindennapi
beszédben, de a tudományos szakirodalomban, sőt, az egyházi dokumentumokban is nagyon sokféle
természetfogalmat használnak, gyakran zavarosan. Olykor olyan természetfogalmat használnak, ami a mai
tudományos felsrófolt követelményeknek már nem felel meg. Pedig a szemantikai pontosság a gondolkodás
pontosságához, a gondolkodás jósága pedig az életvezetés jóságához vezet. Mi az ember természete? Előbb
három elégetlen természetfelfogást szeretnénk cáfolni:

1. Naturalizmus (biologizmus, evolucionizmus): egyesek az ember természetét a teste, biológiája

adataiból akarják kiolvasni. Erre hivatkoznak a nudisták: a meztelenség szerintük a „természetes”, minden
szemérmesség csak gátlás. Erre hivatkoznak sokan, amikor a testi vágyak (szexualitás, agresszió) azonnali
kiélését sürgetik, hiszen az a „természetes”, a vágyak elfojtása pedig „természetellenes”. Mások szerint az ember
természetét az őt körülvevő környezet természetéből kell kiolvasni: azaz az evolúció, a verseny, a küzdelem a
„természetes”. Az erősebbet eszerint több jog illeti. Szerintük az embernek figyelnie kell az állatvilágot, mert
tőlük hitelesebben „megtanulhatja”, hogy mi a „természetes”.

Ellenvetésünk, hogy ezek a vélemények ismeretelméletileg gyenge lábakon állnak. Nem veszik
tudomásul, hogy amikor az ember valamiről beszél, azt már eleve értelmezi. Jól veszi észre ez a nézet, hogy a
biológiai-szociológiai-pszichológiai tények megkerülhetetlenek, a
világ tények ellen nincs érv, a nem tényekre épülő érv a levegőbe száll.
nézet, Jóllehet a tényekkel találkozunk konkrétabban (az ember biológiai
értékrendszer, természete), de a tényeket eleve egy megismerés-horizontban
hit, filozófia vesszük észre és értékeljük. Konkrétabb a találkozás a ténnyel, de
tények, eredendőbb a megismerés-horizont. Ennek egyik tünete, amikor
adatok, eredmények, ugyanazon tényeket különbözőképpen értelmezünk: az igazi
törvények
különbség a megismerés-horizont különbségében van. Bármi, amit
megismerünk, azt eleve ebbe a horizontba emeljük. A tények és az értelmezési horizont kapcsolata nagyon
izgalmas: a tényeké a tapasztalati, történelmi elsőbbség, a horizonté a logikai, ontológiai elsőbbség. A tényeket
eleve a horizontban észleljük és értékeljük, de a tények maguk is visszahatnak a horizont alakítására,
szélesítésére, pontosítására.xxviii
Leegyszerűsítve az embernél kettős természetről beszélhetnénk: az
ember az Istenhez (Szentháromság) és a világhoz (anyag, biológia, ISTEN
embertárs) is tartozik. Az alapvetőbb azonban az Istenhez tartozás, így
az ember elsődleges természetének, és tulajdonképpeni természetének természet 1
azt tartjuk, hogy Istenre irányuló dinamika működik benne. Az
istenkapcsolatában, istenképiségében értelmezi az anyagiságából,
állatvilághoz hasonlóságából, embertársasságából fakadó tényeket.
A naturalisták-evolúcionisták-szociológusok abba a hibába eshetnek,
hogy csak a másodlagos, eleve értelmezésre szoruló anyagi-állati-
anyag, állatvilág természet 2
embertársi természetet tekintik az elsőnek. Az ember teste, az élővilág,
az emberi kapcsolatai nem teljes „tények”, értelmezésre szorulnak. A
zigóta, a meztelenség, a nemi vágy, az agresszív ösztön, az életösztön, az
agyhalál mind-mind értelmezésre szorulnak. Aki pusztán a testből, az állati ösztönökből akarja kiolvasni az
ember természetét, attól meg kell kérdezni, hogy miért borotválkozik, vág hajat, miért öltözködik, hiszen a
testnek ez az ő felfogása szerint természetellenes. Miért gondolkodik egyáltalán, hiszen ez már eleve túl van a
biológián: még ha az ember a legnaturalistább felfogása szerint vissza is térne a vadonba, még ez is tudatos,
értelmezett döntése lenne, még ekkor is uralkodna az elsődleges természete. A környezeti természet törvényei is
értelmezésre szorulnak: ha az élővilágban uralkodó evolúciót átvisszük az ember világára, akkor az erőseket több
jog illetné. Az embernél ez nem verseny, hanem bűn lenne. Bármennyire bombáznak minket a „tényekkel” a
szociológusok (hogy a törvényeket csak az ember gyártja), az etnológusok (hogy a törvények az egyes kultúrák
függvényei), a biológusok (hogy a test törvényei az irányadók) – mindig tudni kell, hogy puszta tények
nincsenek, ez absztrakció. Ezt bevallani intellektuális becsületesség dolga minden tudós részéről. Az elsődleges
természetünk tehát arra indít, hogy a biológiai-pszichológiai-szociológiai tényeket észleljük, mérjük, de ezek
„tudományos” kimondása még nem elég: az Isten felé való úton ezeket értelmezni kell. Tudományelméletileg le
kell szögezni: nem az a tudománytalan, ha megvalljuk filozófiánk-hitünk szerinti értelmezésüket, hanem az a
tudománytalan, ha egy tudós nem vallja be: puszta tények soha sincsenek, mindig csak egy horizontban
értelmezett tudományos tények vannak. Az értelmezés pedig már nem eleve alakítás is? Így igazából nem az a
természetes, ha meztelenkedünk, ha kiéljük a vágyainkat, ha engedünk a ránk törő agressziónak, hanem az az
igazi természetünk, hogy ezeket értelmezzük Isten felé, s uraljuk, kezeljük, tereljük a teljesség felé való úton. A
tények rohamával szemben védjük a teljességre irányuló szabadságot.

2. A másik hibás felfogás az ember természetét formális nyitottságnak tartja: az ember „lezáratlan
szabadság”, „meg nem határozott állat”, „liberális nyitottság”, azaz valahogy nyitott a végtelenre, a mindig
másra, az újra, a haladásra. Ezen felfogás szerint az emberben csak ez a formális nyitottság a közös, de az már
mindenkinek a magánügye, hogy ki hogyan értelmezi. Azért nevezzük formálisnak, mert szerintük a végtelenre,
az újra, a többre való nyitottság tartalmilag nem jelent semmit, maga a nyitottság a tartalom. Az ilyen felfogás
hangoztatja erősen a toleranciát, a szubjektív önkényt, a másság tiszteletét, a lelkiismereti szabadságot. Az
önkény ellen úgy akar kormányozni, hogy fontosnak tartja a konszenzust: az a természetes szerintük, amiben
megegyezünk.

Jól veszi észre ez a nézet, hogy a tények önmagukban fontosak, de különbözőképpen értelmezhetők,
azaz az emberben elsőbbrangú az értelmezés. Jól tiszteli a belátás szabadságát, a lelkiismereti szabadságot.
Mégis megszédülve a tényeket felemelő értelmezés, emberi szabadság, szellemi gondolkodás csodálatosságán,
nem lépi túl elégségesen a nyitottság pusztán formális értelmezését. Ezen téves felfogás alapja is az
ismeretelméleti elégtelenség. Amikor az ember megismer, nyitottsága nem pusztán az újra, a másra, az
ismeretlenre vonatkozik: az emberben lakó dinamika, transzcendens huzat nem a semmire, a pusztán üresre, a
mindig másra vonatkozik, hanem a teljes ismeretre, végső soron a teljességre. Pl.: az ember évezredek óta ismeri
a Napot, és nyitott az új ismeretekre. Megismerésünk nyitott, de nem akármerre:
a történelem folyamán a Napról való jelen ismeretünk halad az ismeretek
teljessége felé. A teljesség, az ismeretek összessége tehát eleve
behatárolja, irányt ad a történelmi megismerés előrehaladásnak, amitől
az ha eltér, akkor az hazugság. Az igazság nem relatív, hanem
perspektivikus. Az igazság teljessége behatárolja a szabadság és a tudás
nyitottságát. Az újdonság sem akárhonnan pottyan az ember ölébe,
hanem a „még kinn lévő, még nem ismert” ismeretek összessége felől. A
megismerést tehát tartalmilag a teljesség behatárolja, az ember nyitottsága
nem pusztán formális, hanem tartalmi is. Az ember természetének
A kategoriális megismerés előrehalad megismerésére vonatkozóan mindez azt jelenti: a jelenben már sokat
a teljes igazságban: az igazság irányt, tudunk az emberről, de dinamikusan nyitottak vagyunk az újra, a
perspektívát ad a megismerésben való
előrehaladásnak. többre. Az emberre vonatkozó igazságok teljessége tartalmilag már
most behatárolja keresésünket: azaz nem minden vélemény egyformán
igaz. Akik az igazság teljességében előrébb járnak, azok véleményét nem lehet egy szintre helyezni a tolerancia
szellemében a lemaradókkal. Nincs sok igazság, nem lehet egyszerre igaza Nérónak és a vértanúknak, nem lehet
minden véleménynek egyforma helyértéket adni (demokratának és rasszistának). Csak az egyetlen igazságba
való belátás különböző fokai vannak: így tehát világnézeti vitákban igazából nem különböző, egyenrangú
igazságok ütköznek, hanem az egyetlen igazságba való belátás különböző fokai. Amennyiben az Egyház
bizonyos igazságokban előrébb jár, akkor erről nem hallgathat, nem helyezheti véleményét egy szintre az összes
többi igazsággal, de többletét meghívóan, vonzóan kell feltárnia. A jobb igazság magától vonzóbb. Az igazság
így nem relatív, tetszőlegesen kicserélhető, mindig új, hanem perspektivikus: egy jelen ismeret helyértékét (pl.
az emberi természetről) az erkölcsi diskurzusban az adja meg, hogy az adott vélemény hol jár az úton a teljes
igazság felé.
3. Téves felfogás, hogy az ember természetét egyszer s mindenkorra kimerítően le lehet írni: korábban
főleg a filozófusok és a teológusok törekvése volt, hogy kimerítően megragadják az emberi természetet. Az
ókorban a pogányok jóságával való találkozás, a középkorban az új népek felfedezése, az újkorban a
természettudományok ideálja szerinti pontosság indította a gondolkodókat arra, hogy leírják az emberi természet
magját, lényegét: az abszolút emberi természetet (metaphysica natura absoluta), ami minden kor minden
emberére érvényes, s ebből egyszer s mindenkorra kötelező következtetéseket vonjanak le – szinte matematikai
biztossággal.
Jó belátás itt, hogy minden ember lényege ugyanaz, hogy a természetünk közös. Fontos volt ezt
hangsúlyozni a rabszolgaság, az indián népek leigázása, az újkori tudományideál idejénxxix, hiszen az Egyházon
kívül akkoriban alig hangsúlyozta ezt valaki. Ugyanakkor tudni kell, hogy a minden történelmiségtől független,
mindenütt-mindenkire érvényes abszolút emberi természet teljes leírása egy absztrakció. Az absztrakció a lényeg
kiemelése a másodlagosból. Az absztrakció minden tudományos megismerésben fontos, hiszen ez törekvés a
pontosságra, a lényegkiemelésre. De elfelejtődött egy eredetibb dimenzió: a történelmiség. Még ha
metafizikailag is ragadja meg az ember az ember természetét, metafizikai rendszere akkor is magán viseli a
mindenkori történelmi kor jegyeit: a metafizikának is van történelme. Absztrakció a történelem feletti
gondolkodás. Az emberi természet nem egy monolitikus tömb, ami végigvonul változatlanul a történelmen,
inkább beirányzott dinamika a teljességre, amit a történelemben előrehaladva egyre teljesebben fejtünk meg. Ha
mindent a természettörvénnyel magyarázunk, a sok változás aláássa a hitelességét, így pl. ma már felülhaladtuk
azt az öröknek vélt „természettörvényt”, hogy a férfi „természetszerűleg” a nő fölé rendelt. Ma igen sok mindent
másképp szabályozunk, mint az ókorban, vagy a középkorban. Ezért jobb az óvatosság, ha az ember az emberi
természet lényegét és az abból eredő normákat örökre rögzíteni akarná; nem lehet elfeledni a belátásban való
előrehaladást, a történelmiséget. A II. Vatikáni Zsinat ezért a természetjog, természetes erkölcsi törvény
tartalmának szűkítését tűzte ki célul, hogy a hitelesség mégis megmaradjon. A természetörvényt
„takarékosabban” kell bevetni, hogy a lényeg annál jobban csillogjon.xxx

2.3. Az erkölcsteológia természetjogi gondolkodása

2.3.1. A Biblia eligazítása

A Biblia alapvetően teremtettnek tartja a természetet, az emberi

természetet is. A bűnbeesés után ambivalenssé válik a helyzet: a természet
hordoz magában teremtett kegyelemet, az emberi természet sem romlik
meg teljesen. A bölcsességi irodalom számára egyértelmű, hogy Isten
olyan rendet teremtett a világba és az emberbe, hogy az ember képes ezt a
rendet felismerni. Isten teremtése nem káosz, nem is tetszőlegesen
használható nyersanyag: a természetben vannak indíttatások, törvények,
melyeket ésszel fel kell fogni, s annak fényében alakítani a természetet.
„Mindent mérték, szám és súly szerint elrendeztél” (Bölcs 11,20), „Az Úr
mindent a maga céljára teremtett” (Péld 16,4). A természet nem labirintus,
nem fenyegető veszély, nem tetszőleges nyersanyag: a természet hordozza
Isten bölcsességét, az ember barátja – a veszélyein túl is.
Krisztus egyszer maga szól rá a hallgatóira, hogy olvassanak a természet jeleiből: „Ha azt látjátok, hogy
nyugat felől felhő kerekedik, mindjárt mondjátok, hogy eső lesz, s ez be is válik. S ha azt látjátok, hogy délről fúj
a szél, arra következtettek, hogy hőség lesz, és ez be is következik. Képmutatók! A föld meg az ég jeleiből
tudtok következtetni. Hát ezt az időt miért nem tudjátok felismerni? Miért nem ítélitek meg magatok, hogy mi az
igazságos?” (Lk 12,55-57). Szent Pál is arra int, hogy a természet megtanít arra, ami helyes: „Nem tanít-e maga
a természet arra titeket, hogy ha a férfi hosszú hajat növeszt, szégyenére válik? Ha viszont az asszony növeszti
meg a haját, díszére van, mert haját fátyol gyanánt kapta” (1Kor 11,14-15).
A legfontosabb helynek azokban a Róm 2,14-16 számít: „Amikor a pogány törvény híján a természet
szavára () jár el a törvény szerint, törvény híján saját magának a törvénye. Ezzel igazolja, hogy a törvény
szabta cselekedet a szívébe van írva. Erről lelkiismerete tanúskodik…”
Alapvetően kijelenthető: a természetes erkölcsi törvény nem bibliai ötlet, a Biblián kívül keletkezett
teória. De ennek gondolatvilága, hite megtalálható a Bibliában: a természet teremtett, azaz jó, magán hordja Isten
bölcsességének nyomait; az ember nem romlott meg teljesen, képes felismerni; a szíve (lelkiismerete) alapján
mindenki képes az erkölcsi érzékre, van egy alapvető erkölcsi tudása mindenkinek; a beteljesülés Krisztustól jön:
a lex naturalis beteljesedése a lex Christi.

2.3.2. Tanítóhivatali megnyilatkozások

Katekizmus:
1954. „Az ember részesedik a Teremtő bölcsességében és jóságában, aki átadta neki a cselekedetei fölötti
uralmat és az igazság és a jó szerinti önrendelkezés képességét. A természetes törvény azt az eredeti
erkölcsi érzéket fejezi ki, amely lehetővé teszi, hogy az ember értelemmel különbséget tudjon tenni a jó
és a rossz, az igazság és a hazugság között:
’A természetes törvény (...) bele van írva és bele van vésve minden egyes emberi lélekbe, mert ez maga
az emberi értelem, mely kötelez a jó megtételére és tiltja a bűnt. Az emberi értelem ezen előírása
 azonban nem bírna törvény erejével, ha nem egy magasabb értelem hangja és tolmácsa volna, akinek
értelmünket és szabadságunkat alá kell rendelnünk.’xxxi
1955. Az ’isteni és a természetes törvény’ (GS 89,1) megmutatja az embernek az utat a jó megtételéhez és
célja eléréséhez. A természetes törvény az erkölcsi életet irányító első és lényeges parancsokat hirdeti
ki. Alapja az Isten utáni vágy; az engedelmesség az iránt, aki minden jó forrása és bírája; valamint az
érzék, hogy a másikat önmagunkkal egyenlőnek fogadjuk el. Fő parancsai a Tízparancsolatban
találhatók meg. E törvényt nem az értelem nélküli lényekhez (melyek összessége a természet)
viszonyítva mondjuk természetesnek, hanem azért, mert az értelem, amely kihirdeti, sajátosan az
emberi természethez tartozik:
’Hová lennének ezek a törvények leírva, ha nem annak a világosságnak a könyvébe, amelyet
igazságnak nevezünk? Innen ered minden igaz törvény, és kerül az ember szívébe is, ha az igazság
szerint él. Nem úgy, hogy áttelepszik belé, hanem lenyomatként, ahogy a pecsétgyűrű átadja formáját a
viasznak, de a gyűrűben is megmarad.’xxxii
’A természetes törvény nem más, mint az értelem Istentől belénk áraszott fénye. E fénynek
köszönhetően ismerjük föl, hogy mit kell tennünk és mit kell elkerülnünk. Ezt a fényt és ezt a törvényt
Isten a teremtéskor adta nekünk.’xxxiii
1956. A természetes törvény, mely minden egyes ember szívében jelen van és amelyet az értelem
megerősít, parancsolataiban egyetemes és tekintélye mindenkire kiterjed. Kifejezi a személy
méltóságát és meghatározza elemi jogainak és kötelességeinek alapvonalait:
’A józan értelem valóban törvény, mely megfelel a természetnek, mindenkire kiterjed, állandó, örök,
parancsolva a kötelesség teljesítésére hív, tiltásaival visszariaszt a csalástól. (...) Ezt a törvényt sem
cserélni, sem abból valamit kihagyni, sem teljesen eltörölni nem lehet.’xxxiv
1957. A természetes törvény alkalmazása nagyon különböző; az életföltételekhez, helyekhez, korokhoz és
életkörülményekhez igazodó megfontolást igényelhet. Mindazonáltal a természetes törvény a
különböző kultúrákban olyan szabály marad, mely az embereket összeköti egymással, és az
elkerülhetetlen különbségektől eltekintve közös alapelveket ad nekik.
1958. A természetes törvény változhatatlan (GS 10) és ugyanaz marad a történelem változásai közepette;
fönnmarad az eszmék és a szokások változása közben és segíti fejlődésüket. A természetes törvényt
kifejező szabályok lényegileg mindig érvényesek maradnak. Még ha tagadják is elveit, sem
megsemmisíteni, sem kitörölni nem lehet az emberi szívből. Mindig újra föltámad mind az egyének,
mind a társadalmak életében:
’Uram, a te Törvényed félreérthetetlenül bünteti a lopást; és az emberek szívébe írt törvény, melyet
maga a gonoszság sem töröl ki.’xxxv
1959. A természetes törvény a Teremtő nagyon jó alkotása, megadja azokat a szilárd alapokat, amelyekre az
ember fölépítheti a döntéseit vezérlő erkölcsi szabályok épületét. Megadja a minden emberi közösség
építéséhez nagyon szükséges erkölcsi alapot is. Végül a polgári törvény alapját is biztosítja, mely rá
épül, mind gondolkodásával – következtetéseket vonva le a természetes törvény alapelveiből –, mind
pozitív és jogi természetű kiegészítéseivel.
1960. A természetes törvény parancsait nem mindenki érzékeli világosan és közvetlenül. A jelen állapotban a
bűnös embernek isteni kegyelemre és kinyilatkoztatásra van szüksége ahhoz, hogy a vallási és erkölcsi
igazságokat ’mindenki nehézség nélkül, bizonyossággal és tévedések nélkül’ (DH 3876) fölismerhesse.
A természetes törvény a kinyilatkoztatott törvénynek és a kegyelemnek Istentől készített és a
Szentlélek működésével teljes összhangban lévő alapot ad.”

2.3.3. Teológiai értelmezés

A katolikus természetjogi tanításban az a meggyőződés az uralkodó, hogy az igazi erkölcs minden

jóakaratú ember számára felismerhető. Az igazi erkölcs teljessége Krisztusban, az evangéliumban ragyog fel,
ezért a kereszténység sajátos küldetése van az egységes erkölcsért a világban: aki többet tud, többet kapott, az
többre köteles. Az Egyház, mint az emberiség egységének szentsége (LG 1) sürgeti az egységet a plurális
világban (VS 53), s ebben egy teológiai buzdítás, teológiai szenvedély van, ami a természetjogi érvelésnek
sajátos dinamikát ad. Jóllehet a világnézet és a hit nem erőltethető senkire, de lennie kell egy egyetemes
humanizmusnak, ami mindenkire vonatkozik, világnézetétől s vallásától függetlenül. A „természetesség”,
„természetjog” a humanitásnak ezt a lényegi magját akarja jelölni, ami perspektivikusan eleve megelőzi az
ember felfedező keresését, eleve behatárolja az önkényét. Így a „természet” kifejezés hídként is szolgálhat a
különböző világnézetek és vallások között: lehet, hogy máshonnan indulunk, de eljuthatunk ugyanazon erkölcsi
szabályokhoz, amelyek túl vannak az önkényen. Egy emberiség – egy jog – egy erkölcs. Ebben a párbeszédben a
gyógyító súrlódást fenn kell tartani, ami állandó kihívást jelent. Az előítélet nélküli közeledés teszi lehetővé a
történelmileg képződött határok átlépését, s megóv a szellemi gettóba való bezárkózástól. Ez az átlépés történik a
természetjogi gondolkodásmódban. Aki
természetjogilag érvel, az mindenki számára kereszténység ateizmus buddhizmus iszlám
érvényeset akar mondani. Aki a gondolkodás
totalizáló egységesítésére gondol, az félreérti a
keresztény természetjogi tanítás csúcsértelmét. A
hit feladata, hogy a többletét előhozza, s minden
hegemonikus törekvést lefegyverezzen.xxxvi A hit KÖZÖS EMBERI TERMÉSZET
felhatalmaz a helyes kérdezésre, a hit vezeti az TERMÉSZETES ERKÖLCSI TÖRVÉNY
UNIVERZÁLIS ETIKA
észt. A helyes kérdezésnek pedig a plurális
világban (ahol csak nehezen lehet egységet
felfedezni) nagy szerepe van. Aki természetjogilag
gondolkodik, az keresi az átjárókat, a hidakat, hogy
a közös, a lényeg kiderüljön. A legújabb vatikáni
állásfoglalás ebbe az irányba mutat: a Nemzetközi
Teológiai Bizottság 2009-ben kiállt a természetes
erkölcsi törvény objektív értékei mellett, mert ez
lehet egy univerzális erkölcs alapja, ami túl van
minden ideológián, ami érvényes minden nemre, országra, államformára, vallásra.
„Nem tagadható, hogy az ember mindig egy konkrét kultúrában él, de az sem tagadható, hogy az ember
több, mint az adott kultúra. Egyébként a kultúrák haladása maga mutatja, hogy van valami az emberben, ami
fölötte áll a kultúráknak, ami transzcendens, s pontosan ez a "valami" az emberi természet: ez a természet a
kultúra meghatározója és föltétele annak, hogy az ember egyetlen kultúrának se váljék rabszolgájává, hanem
megőrizze személyes méltóságát azáltal, hogy embersége nagyszerű igazságának megfelelően él. Aki kétségbe
vonja az ember maradandó alkotóelemeit, melyek testi mivoltával is összefüggenek, nem csupán az általános
tapasztalással kerül szembe, hanem érthetetlenné teszi azt is, hogy Jézus a ’kezdetre’ hivatkozik éppen egy olyan
területen, ahol az adott kor társadalmi és kulturális környezete eltorzította bizonyos erkölcsi szabályok eredeti
értelmét és szerepét. Ebben az értelemben állítja az Egyház, hogy ’minden változás alatt sok változatlan dolog
van, melyeknek végső alapja Krisztusban van, aki mindig ugyanaz: tegnap, ma és mindörökké’. Ő a ’Kezdet’,
aki magára véve az ember természetet, megvilágosította annak alkotó elemeit és dinamizmusát Isten és a
felebarát szeretetében. Kétségtelenül keresni kell és meg kell találni a maradandó és egyetemes erkölcsi normák
legmegfelelőbb megfogalmazását a különböző kultúrák számára, melyek jobban kifejezik e törvényeket a
szüntelenül változó történelemben, és hitelesen érthetővé és értelmezhetővé teszik azokat” (VS 53).

Mindezekből kitűnik, hogy milyen nehéz helyzetben van az erkölcsteológia, amikor az ember
természetéről, a természetjogról, a természetes erkölcsi törvényről kell beszélnie. Minden hibás
természetfelfogás mögött ingatag ismeretelméleti alapok állnak, amint valaki beszél a „természetről”, máris
sejthetők kimondott vagy ki nem mondott, tételes vagy öntudatlanul vallott ismeretelméleti premisszái. A
természetről való vita előtt tehát mindig intellektuális becsületesség kérdése, hogy kitegyük az asztalra a
kártyákat, azaz az ismeretelméleti
Transzcendentális
megismerés Lét
premisszákat. Mindezek tükrében az
Lényegi erkölcsteológusnak sebészi pontossággal kell
alapszabadság ismernie a teológiai és a filozófiai
Lelkiismeret ismeretelméleteket.
Alapdöntés A transzcendentális ismeretelmélet
kategoriális megismerés Alapbűn
létezők Lex Christi kiváló keret arra, hogy a teológiai
választási szabadság Hit természetfelfogást megértsük. A
konkrét norma transzcendentális ismeretelmélet tudja, hogy
egyes döntések
konkrét bűnök a megismerés állandó előrehaladás a
lex naturalis belátásban.xxxvii Az ember a megismerésben
ész időbelileg, történelmileg, tapasztalatilag
először a konkrét, kategorikus világgal
találkozik, s onnan ébred rá az ezeken mindig túllépő, a teljességre törekvő transzcendens identitására. De
sohasem jutna idáig, ha már eleve, előzetesen ne a teljességre irányulna. A történelmi elsőbbség a tapasztalati
megismerést illeti, az ontológiai elsőbbség viszont a transzcendentálist. A két út perichoretikusan átjárja
egymást, egymást lendíti előbbre. A történelmi, kategorikus megismerés nyit meg a transzcendens megismerés
felé, de a transzcendens megismerés ad perspektívát, keretet a kategorikus megismerésnek. A megismerés ezen
szerkezetének felel meg az ontológiai differencia, és egy sor más párhuzamos fogalom az erkölcsteológiában,
mely a modern erkölcsteológiai legfontosabb ábráját adja.
 A konkrét mindig perspektivált, egy nagyobb összefüggésre utal, a teljességet azonban a konkrét
közvetítésével éri el, így a konkrét felértékelődik. A teljesség a konkrétban való előrehaladásnak irányt és
dinamikát ad, ugyanakkor tartalmilag is behatárolja (mint a potentia az actust), ami az önkénynek elejét veszi.
Az ábra alapján érthető, hogyan értelmezi az erkölcsteológia a természetet: a biológia tényei jelentősek
az etika számára, de azt eleve egy értelmező keretben olvassa. A biológiai természet önmagában egy „nyers
vázlat”, ami aluldeterminált, egy „nyitott skicc”.xxxviii A természet kétértelmű is lehet: rend és káosz, születés és
rothadás is van benne. A természet lehet az ember oltalmazója, barátja, otthona. De a természetnek van egy
másik oldala is: mint ami nem kész, kísérletező, nyers, sőt, veszélyes az ember méltóságára, aminek határokat
kell szabni. Így az embert körülvevő világból, biológiai természetből nem lehet az erkölcsi szabályokat pusztán
leolvasni. A tények nem normatívak, csupán olyan sarokkövek, amiket megkerülhetetlenül beszámítva kell az
erkölcsi észnek a normalizáló munkát elvégeznie. Senki nem hivatkozhat így a „megváltoztathatatlan rossz
természetére”, „testi természete lehúzó erejére”, hiszen azt mind föl lehet emelni, lehet nevelni, mert alapvetőbb
a szentháromságos természetünk.
Két végletet akar itt az erkölcsteológus elkerülni: a naturalizmust (ahol a végső mintát a biológia adja,
feledve az ember szellemi természetét), és a spiritualizmust (ahol a végső mintát az ember szellemi természete
adja, feledve a biológiai tényeket). Az erkölcsi észnek a biológiai-szociológiai-etnológiai stb. tényeket mérnie,
rögzítenie kell, hiszen nem akar spiritualizmusban, szektás jellegben végződni, valamint a természet tényeit
tisztelni kell. A biológiai természet nem egy tetszőlegesen alakítható nyersanyag, mindig visszaüt az ember
személyes és társadalmi életében, ha a természet tényeit nem vesszük komolyan. A valóság, a biológiai-
szociológiai-pszichológiai-etnológiai tények nem pusztán nyersanyagok, amit az ember tetszőlegesen alakíthat,
maga az ember sem „tiszta szabadság”, hanem köti az igazság (VS 48). Vannak tények és törvényszerűségek,
amiket büntetlenül nem lehet átugrani, a biológiai szubsztrátumot komolyan kell venni, a Karácsony adja ehhez
az előjelet. Ezek a tények azonban nem elégségesek az erkölcsi útmutatáshoz: ezeket komolyan kell venni, de
nem magyaráznak mindent, inkább irányt mutatnak (VS 46). Ugyanakkor az erkölcsi ész ezeket a tényeket eleve
egy értelmezési keretben veszi észre, méri, azaz a biológiai természetre eleve ráolvas egy antropológiai projektet,
ami az empíria fölötti, transzcendens kritériumokból táplálkozik. Hogy az ember eleve mit tart az emberség
teljességének (ez a transzcendens tartalom), az határozza meg, hogy a tényeket hogyan észleli és értelmezi. Amit
aztán „természetesnek” állítunk, az a tárgyi tények analízisének, és a teljességre törekvő értelmezésnek az
eredménye. Ténylegesen a biológiai természetnek vannak adatai, de hogy mit veszünk észre, abból már eleve
válogatunk, csak nem mindig valljuk be a válogatás kritériumait. Van a biológiai természetben ugyanis
gondoskodás, de van agresszió is, van hűség, de van a túlélés gátlástalansága is. A biológiai természet mintáit az
ember soha nem veszi át kritika nélkül, még ha ezt nem is vallja be: eleve válogat, attól függően, mit tart az
emberség teljességének. Ha valaki állat módjára is akarna élni, „mert szerinte az a természetes”, akkor az
embernél már ez is egy szabad döntés eredménye lenne. A szabadság alól nincs felmentés, a biológia csak
ambivalens tényeket tár elő, melyek meggondolásra szorulnak. Ezért határjáró (interdiszciplináris) tudomány az
erkölcsteológia, ez a kitüntetettsége és a terhe is. A szétosztott szerepeknek határai vannak: az erkölcsteológus
felhasználja a szaktudós eredményeit, nem illetékes a metódusai bírálásában, de illetékes az eredmények
értékelésében, a célok kitűzésében, az emberiség javára való használhatóságának megítélésében. Az
erkölcsteológus tiltakozása mindig megkövetelt, ha a szaktudós átlépi a maga illetékességi körét. Megtörténhet,
hogy a szaktudós olyan következtetéseket von le a tényekből, amik nem tartoznak a szakilletékességi
kompetenciájába. A szaktudós a maga tekintélyével így súlyos károkat okozhat, ha téves naturalista, biologista
emberképet vall. Pl.: az evolúció pontos ismerete nem hatalmaz fel arra, hogy azt az ember világába is átvigyük,
s evolucionista etikát valljunk, ahol az erősebbnek több jár a gyengébb kárára is.
A természetes erkölcsi törvény tehát az emberi ész előrenyúlása a teljességre, aminek perspektívájában
értelmezi a biológiai természetet. VS 43: „A II. Vatikáni Zsinat emlékeztet arra, hogy ’az emberi élet legfőbb
szabálya az egyetemes, objektív, örök isteni törvény, mellyel Isten bölcs és jóságos terve szerint rendezi,
irányítja és kormányozza az egész világot és az emberiség útjait. Isten e törvényének részesévé teszi az embert
úgy, hogy az ember az isteni gondviselés szelíd irányítása alatt egyre jobban megismerheti a változhatatlan
igazságot’ (DH 3).”
„Az emberről azonban másképp gondoskodik Isten, mint a többi, nem személyes létezőről: nem
’kívülről’, a természet fizikai törvényei által, hanem ’belülről’, az értelem által, mely természetes világosságával
megismeri Isten örök törvényét és meg tudja mutatni az embernek a szabad cselekvés helyes útját. … az értelmes
teremtménynek az örök törvényben való részesedését nevezzük természetes törvénynek. … XIII. Leó így
magyarázta az értelem és az emberi törvény lényegi alávetettségét az isteni Bölcsességnek és törvénynek.
Kijelentette, hogy ’a természetes törvény bele van írva és vésve az összes és minden egyes ember lelkébe, mert
ez a törvény nem más, mint a jót parancsoló és a rosszat tiltó emberi értelem’, XIII. Leó az isteni Törvényhozó
’magasabb rendelkezésére’ hivatkozik: ’Az emberi értelem parancsának nem volna törvényereje, ha nem egy
magasabb rendelkezés tolmácsa és hangja volna, melynek lelkünk és szabadságunk engedelmességgel tartozik.’
A törvény ereje ugyanis a kötelezettségeket megszabó, jogokat adó és bizonyos cselekvéseket büntető tekintélyre
támaszkodik: ’Mindez lehetetlen volna az emberben, ha önmaga legfőbb törvényhozója volna.’ És ezzel fejezi
be: "Ebből következik, hogy a természetes törvény az értelemmel megajándékozott lényekben lévő örök törvény,
mely a nekik megfelelő cselekvésre és célra hajlítja őket; nem más, mint a mindenség Teremtőjének és
Kormányzójának örök rendelése” (VS 43-44).

A tények értelmezése mindig interperszonális dimenzióban történik: embertársunk és Istenünk

perspektívájában. Az erkölcsi értelmezés elsődleges tárgya nem egy eltárgyiasított, személytelen emberi
természet, hanem a személynek, mint eleve kapcsolatokban egzisztáló szubsztanciának a természete. Előtérbe
került a személyesség: az ember természete az, hogy személy. A filozófiai perszonalizmus hatására a teológiában
is az „emberi természet” helyett a „személyről” kezdtek beszélni, a II. Vatikáni zsinat „az emberi személy
értelmes természetéről” beszél (GS 15). Horizonteltolódás következett be a természettől a személy felé. A
természetjog hallgatólagosan átvándorolt a személyjogba, s felderült annak egy eddig nem ismert ragyogása. A
gondolkodás a személyek életszerű egymásra vonatkoztatottságában történik: a személy olyannak jelenik meg,
mint szabadon előrenyúló megismerés a lét teljességére.xxxix Az interperszonalizmus az erkölcsteológia számára a
dialógus igénye miatt is fontos: a normatív emberi természetet nem egyéni Don Quijote módon ismerjük meg,
hanem közös megismerő út eredménye. A normativitást kommunikatívan derítjük ki, egy közös projektet viszünk
bele az emberi természetbe. Ennek a tervnekxl a kritériumai a tényekből nem olvashatók ki elégségesen, sokkal
inkább a másik emberhez való odalépésből, az együttlétből, a transzcendenciára utaltságban. Az élet a reflexió
előtt jár. A tárgyi természetre ráhúzunk egy közös antropológiai tervet. A konszenzus igénye és a
véleménykülönbséghez való bátorság feszült viszonya ebben a perspektívában helyezkedik el. Az igazságban
közösen vagyunk úton: az emberlét egyre beteljesültebb formái kerülnek napvilágra, az igazság kifejlődik az
időben, az újdonság nem a derült égből pottyan, hanem perspektivikus a teljesség felé.xli Az igazságelmélet
szerint az igazság nem egyszer s mindenkorra rögzített, hanem egyre többet látunk be belőle: a megismerés
tematikus előrehaladás az atematikusan megragadott teljességben; a megismerés a belátásban megragadott
teljesség tematikus kibontakoztatása. A belátás azt jelenti, hogy az ember közvetlenebbül a dolgoknál van,
mielőtt a szavaknál lenne. Mindig új nekifutásban kell kommunikatívan-hermeneutikusan feltárni azt, amit
mélyen értünk. Így pl. folyamatosan fejlődik a jogos háború tana, a lelkiismereti szabadság tana, az emberi
alapjogok megfogalmazása, a nők egyenjogúságának
értelmezése. Különösen a bioetika területén érezzük, hogy a
technikai lehetőségekkel folyamatosan haladnia kell az etikai
reflexiónak, s olyan kérdésekre kell válaszolni, amikre
korábban nem kellett. Az újdonság ugyanakkor mindig életek
tanúságával összekapcsolt. Minden közösség olyan emberekből,
elitekből él, akik elől jártak gondolkodásukban és
életbizonyságukban, még ha kezdetben ettől az ő életük csorbát
is szenvedett. Az ő áttörésük válik értékké, mintává, magával
sodró példává az egész közösség számára. Ezért nem
választható szét az erkölcsteológus (valamint minden
keresztény) tanítása és életvitele.
A tényeken és az embertárson túl az ember elsősorban
Istenünkkel van kapcsolatban. A sok ember együtthangzó
véleménye még nem biztos, hogy igaz. Igaz a régi axióma:
„consensus non facit veritatem”. Van az erkölcs és a jog
területén olyan mag, ami változatlanul érvényes minden kor
minden emberére, s ami nem függ a személy szeszélyétől vagy
a társadalom többségi véleményétől. Mit jelent a hit az emberi
természet értelmezésében? A végleteket akarjuk ismét kerülni.
A felvilágosodás és a matematikai tudományok előretörése az
ész mindenhatóságába vetett hiten alapult: a modernizmus
gőgje a hitet is racionálisan teljesen feltárhatónak tartotta. A
felfokozott ész-optimizmus után a posztmodern kijózanodás a gondolkodás szerénységét követeli meg ma is az
erkölcsteológustól. Mások szerint a hit többlete abszolút megközelíthetetlen az ész számára, pedig ha a hit
igazságai „egészen mások”, akkor nem tudunk a többi emberrel dialógust folytatni, nincs értelme a természetről
beszélni. Új kísérletet tettek az autonóm morál képviselői a hit és az ész közelítésében, de szerintük a hit csak
motivál, az ész autonóm az erkölcsi igazságok kibontásában.
Az erkölcsteológus számára az igazi vezető a „hit által megvilágított ész” (DS 3005, 3015-20). A
kinyilatkoztatott hitben akarjuk értelmezni a valóság racionális megragadását, tényeit, a cél: a hitből való
megértés.xlii Mindig kettős lépésre van szükség: a hitben való önmegértés, a hit perspektívája, majd ebben
értelmezzük racionálisan a világ tényeit, adatait, konkrét kihívását. Az erkölcsteológusnál itt ér össze a biblikus
és a természetjogi igény: a két szellemi világ nem zárja ki egymást, a perichorézis képe megfelelőbb, hiszen
egymást átjárják, segítik, egymást lendítik előbbre. A hit és az ész (biblikus és természetjogi etika) kapcsolatát
nem szabad pusztán külsődlegesnek felfogni: a hitben van egy többlet az ész előtt, az ész számára, amit lassú
hermeneutikus lépésekben igyekszünk kibontani. Az ember természetének (lex naturalis) konkrét megismerése
nem akármerre halad előbbre, hanem azt a Krisztusban megjelent teljesség (lex Christi) eleve behatárolja,
amihez az Úrszínváltozás az előjel. Így az ember nem csupán formálisan nyitott a transzcendens teljességre,
hanem a teljesség (Krisztus) tartalmilag is eleve behatárolja keresését: az ember teljes természete Jézus
Krisztusban tárul fel. Innen gondolkodunk „visszafelé”: az ember természetét csak Krisztus tanítása, sorsa, a
Pászka-esemény felől lehet megérteni. Krisztus teljes sorsán, tanításán át kell préselni az antropológiai
alapfogalmakat: az emberi természet, a boldogság, a szabadság, a halál, a szeretet stb. fogalmát, s Krisztus felől
kell igyekezni megérteni az embert. Ezt racionálisan olyan formába kell hozni, hogy az minden más jóakaratú
ember számára felfogható, sőt, meghívó legyen. A természettörvény így az ész törvénye (VS 43, 44, 61), ami
persze Isten hívásában perspektivált. A hit többletéről az ismeretelméleti premisszáknak megfelelően nem
mondhatunk le, különben a hit önmagát adná fel. A többlet azonban kötelez, feladatot jelent: a világgal, a
vallásokkal, a jóakaratú emberekkel való racionális párbeszédben meggyőzőbb alternatívát kell felmutatni.
Szigorúan kerülni kell a tekintélyelvű hegemóniába való menekülést: a tekintélyelvű, kinyilatkoztató Isten előtt a
dialógusba kezdő Istenre kell emlékezni. A keresztény etika érvelésének áttetszőnek, felfoghatónak,
meghívóbbnak kell lennie. A jobb magával ragad, saját maga beszél. A keresztény etika egy ígéretet akar
beláthatóvá tenni, s ehhez az észt meg kell sarkantyúzni, a gondolkodás erejét a végsőkig be kell vetni (FR 68,
73, 76, 84).
Az ész legnagyobb teljesítménye az isteneszme lefordítása a saját életére. Nem a világból felemelkedve
ismerjük meg, jutunk el Istenhez, hanem fordítva: előbb Istennel vagyunk, s onnan nézünk szét: ez egy szellemi
forradalom, amit a tudomány paradigmaváltásnak nevez. A világ (és benne az ember) objektív megismerésének
lehetősége az istenkapcsolat szubjektivitásában alapozódik. Az autonómia csúcsa Istent elgondolni, s ebben a
perspektívában látni a világot. Ez a feje tetejére állítja az eddig megszokott gondolkodást, ami a világból akar
eljutni Istenhez: itt fordítva van, igazán a világhoz eljutni, igazán látni Isten felől lehet. A legjobb látásuk ezért
az imádkozóknak van. Isten az emberhez közelebb van, mint ő saját magához, s a bensőségességből nyílik
látómező a világra. A világ objektív megismerése az Istennel való szubjektív egységben alapozódik. Hogy mit
értünk az emberi természeten, azt Isten felől lehet meglátni a legteljesebben.
Az ész autonómiája tehát eleve perspektivált, eleve teonóm autonómia. Az igazi autonómia nem
önkényes, hanem a kikerülhetetlen keretekben, perspektívában keresi a maga helyét. Az autonómia szó azért
fontos, hogy világossá tegyük: a hit az észt nem akarja, és nem is tudja pótolni. A saját gondolkodás, lefordítás
terhe és kitüntetettsége megmarad, s azt semmilyen heteronóm tekintély nem tudja pótolni. De az ész
autonómiája nem légüres térben történik: az igazi autonómia a kereszt tövében gondolkodni, s onnan megérteni
az emberi természetet.
Mindennek a kulcsa az, hogy mit ért az ember az ember teljességén. Túl a naturalizmuson, a formális,
tartalmatlan liberalizmuson, a metafizikai emberi természet matematikai rögzítettségén, az erkölcsteológia vallja,
hogy az emberi természet teljessége Jézus Krisztusban van. Ő az a transzcendens tartalom, amihez mérünk
mindent. A világ legbiztosabb sarokpontja, origója Krisztus, az ő szemével akarjuk látni a tényeket, s értelmezni
az emberi természetet. A teljesség behatárolja a jelen keresést, irányt, dinamikát ad neki. Így az emberi
szabadság célja sem az önkény, hanem a teljesség elérése (VS 48). Az ember autonóm Isten hívásában: az ember
a természet és a maga természetének alakítója is, és ez az alakítás a gondolkodásban veszi kezdetét, s onnan árad
a világba.
 2.4. A Krisztusban értelmezett emberi természet

Az ember primer, elsődleges természete a

Az ember alaptermészete: teljességre törekvő dinamika, aminek alapja
a teljességre (Istenre) törekvő dinamika
(elsődleges természet, natura prima)
Istenünk hívása. Nüsszai Szent Gergely Szent Pál
istenképiség kifejzését használja: a cél felé előrelendülni,
állandóan úton lenni, dinamikusan futni
(epekteinomenosz Fil 3,13). Az emeber
alaptermészete, hogy a legfőbb Jó felé
Az alaptermészet antropológiai konkretizálása: előrelendül.xliii Ez a legfőbb Jó már betölti
„a krisztológiából levezett emberi természet sarokpontjai”, (különben soha nem is tudna róla), de egyszerre
„szilárd alapok” (Katekizmus 1959), hívja is, új horizontokat nyit meg számára.
„bizonyos alapvető javak” (VS 48)
Minden személy története ennek a teljességre
antropológiai implikációk (Demmer)
istenképiség kifejtése (keleti teológia) törekvésnek a története.
Ezt azonban konkrétabb alakba kell
önteni, hiszen az Egyház szeretne megbízható
partner lenni a globális etikai párbeszédben. Az
Konkrét erkölcsi, jogi szabályok igazán egyházi teológusnak le kell tudnia
fordítani konkrétabb alakra az elsődleges
természetet. A konkrétabban megfogalmazott, részletezett emberi természet már csak levezetése az elsődleges
természetnek, ezért a konkretizált emberi természetet másodlagos (secunder) természetnek nevezzük. A II.
Vatikáni Zsinat igénye szerint a természetes erkölcsi törvény tartalmát szűkíteni kell a hitelességért. Így egyes,
konkrét viselkedésnormákat már nem nevezünk „természetesnek”, inkább az ember alapbeállítottságát,
alaptermészetét kutatjuk. A figyelem elsősorban nem az egyes normákra irányul, hanem az olyan eleve
adottságokra, naturális és antropológiai adatokra, amelyek nem tetszőlegesek, mindenkire vonatkoznak. Klaus
Demmer „antropológiai implikációkról” beszél, amik a krisztológiából levezetett emberi természet sarokpontjai,
s itt teljesen egyezik a keleti teológiai etika igényével, mivel ezek nem mások, mint az istenképiség kifejtése. xliv
Ezek konkrétabbak az elsődleges emberi természetnél (a teljességre irányuló dinamika - natura prima), ezek
olyan „szilárd alapok” (Katekizmus 1959), „bizonyos alapvető javak” (VS 48), melyekből le lehet vezetni
konkrét etikai normákat a történelem folyamán, de mégis megfogalmazhatók olyan általánosan, amik mindig
mindenkire érvényesek. Gyengeségüknek tűnik az általánosságuk, de éppen ez az erejük: szélesebb konszenzust
lehet elérni velük, és a történelemben mindig érvényesek maradnak, helyet hagyva az ész konkrét, történelmi,
szituációs, egzisztenciális munkájának, azaz üdvtörténeti méltóságának.

AZ EMBERI TERMÉSZET 6 ALAPSAJÁTOSSÁGA:

1. A személyes méltóság: A teremtésteológia alapkijelentése a Biblia alapján, hogy az embert Isten a saját
képére és hasonlatosságára teremtette (Ter 1,26). Az ember személyes méltóságának lerombolhatatlan alapját
az istenképisége adja: az ember alaptermészete az, hogy személy. Ez az Isten akarta egyedülállóság,
egyediség az alapja az önbecsülésnek, s az alapja a másik becsülésének is. A másik ember a maga
különbözőségében így nem fenyegetés, nem a félelem forrása, hanem ígéret, Isten akarta többlet. Ez a
személyes méltóság elveszíthetetlen, fokozhatatlan, nem függ a rokonságtól, szimpátiától, teljesítménytől. Ez
a méltóság magához az emberhez tartozik, nem a személyes tulajdonságaihoz. A személyes méltóságot
semmilyen más igazságból nem lehet levezetni, ilyen értelemben ez egy határfogalom. Az erkölcsi ész
feladata, hogy ennek a méltóságnak a tartalmát hermeneutikus lépésekben feltárja, s az erkölcsi szabadság
dolga ezeket a tartalmakat megvalósítani: erkölcs csak azért van, mert van személyes méltóság, minden
norma végső referenciapontja a személyes méltóság. A személyes méltóság az alapja a szabadságnak:
minden ember meghívott. Az emberi szabadság így nem semlegesen áll a jóság, az erkölcsi szabályok elé,
nem 50-50%-ban választhatja a jót és a rosszat is. A szabadság eleve elfogult a jóra, a személyes méltóság
eleve megérintett Isten meghívásától. Az erkölcsi kötelességek gyökerénél nem egy puszta racionális belátás,
hanem meghívottság, elbűvöltség áll: az élet eleve Krisztus követésére hív. Mivel a személyes méltóság
Istentől ered, s nem az emberi nyilatkozatoktól, semmilyen emberi fórum nem merészkedhet arra, hogy ezt a
méltóságot teoretikusan kérdésessé tegye, vagy a gyakorlatban megnyirbálja. Az erkölcsi axióma ezért így
hangozhatna: kétséges esetben mindig az emberi méltóság javára kell dönteni. Ezt minden szituáció
mérlegelésénél észben kell tartani, különösen az élet kezdeténél, határeseteinél és az élet végénél. Az
emberről való rendelkezés sohasem lehet totális, az önrendelkezés határait végső esetben mindig tiszteletben
kell tartani. Emberségében sérül, aki nem tudja csodálni és tisztelni a személyes méltóságot.
2. Egyenlőség és testvériesség: Isten emberré válása lerakta az alapjait egy olyan embertársiságnak,
felebarátiságnak, amit radikálisabban már nem lehet elgondolni. Isten emberré válása az embereket is
egyenlővé teszi egymással, s kihívás akar lenni minden, ember által felállított történelmi különbözőség felé:
az egyenlőség megelőzi az ember alkotta önkényes különbözőségeket. Aki emberi arcot hord, egymásnak
fivére és nővére. A másik ember nem sziget, akit közömbösen szemlélhetek (szélsőséges individualizmus), de
nem is versenytársam (szélsőséges liberalizmus, evolucionizmus), nem farkasom, hanem a testvérem. Ez
persze nem jelent ideológiát, nem arról van szó, hogy ideologikusan legyaluljunk minden értelmes, jogos,
megérdemelt különbséget. Inkább az önkényes, a bűnös különbözőségek megszüntetése a cél. Az erkölcsi
axióma így hangozhatna: az azonossal azonos módon, a különbözővel különböző módon kell bánni. Ami az
emberekben azonos (személyes méltóság), azt egyenlő bánásmód illeti (azonos alaplehetőségek személyes
méltósága kibontakoztatásához). Az már az egyén szabad döntésének dolga, hogy mit kezd az azonos
lehetőségekkel. Ugyanakkor a jogos, az emberiséget gazdagító, a teljesítmény alapján megérdemelt
különbségeket különböző módon kell kezelni. Minél erősebben biztosított az egyenlőség, annál inkább lesz
tere a jogos különbözőségnek is. Az egyenlőség biztosítása nem lehet matematikai: a hátrányos helyzetű
egyénnek vagy csoportnak, a gyengébbnek, a kisebbnek, az elesettnek több előnyt kell biztosítani (jog,
lehetőségek, anyagiak). Az Isten kenózisán inspirálódó keresztény gondolkodás tudja, hogy a
legszegényebbekkel kell kezdeni: az elesettségből, szenvedésből, kiszolgáltatottságból fakadó ellentéteket
gyógyítani kell. Krisztus karácsonyi szolidaritása a keresztényeken keresztül folytatódik a történelemben az
emberiség legszegényebbjei felé. Joggal mondható, hogy a keresztény etikának gyógyító, terapeutikus
etikának kell lennie. Emberségében sérül, aki a másikat szigetnek, vagy farkasának tartja, s nem testvérének.
3. Értelmesség: Az értelmesség igénye jellemzi magát az embert: a hit és az értelem ugyanazon forrásból,
magától Istentől származik. Ha Isten önközlése az ember számára felfoghatóan jelenik meg, akkor az Ige
hallgatója kitüntetett: az értelme a lehetőségi feltétele az üzenet befogadásának. Így a hit sem önkényes és
tetszőleges, hanem az észnek megfelelő; s az ész sem akármerre tapogatózik, hanem a teljesség, a hit felé. Az
ész és a hit ugyanazon valóságra vonatkozik, csak belátási fokuk különböző: a hit az értelem teljessége. Az
értelmesség vonatkozik magára a történelemre is: a hívő alapvetően abból indul ki, hogy a történelem
értelmes, az idő az ígéret hordozója lett. Ez is egy olyan alaptétel, ami mögé már nem lehet kérdezni:
egyetlen filozófia sem tudja bizonyítani, hogy a lét, az élet, a történelem értelmes. A Jézus-eseményben Isten
hatékonyan jelenvalóvá vált a történelemben, a transzcendencia és az immanencia hídja lett Ő. A jászol, az
istálló, a kereszt után a keresztény tudja: a paradoxonok, a látszólagos vereségek mögött is lehet értelmesség.
Az értelem csúcsteljesítménye, hogy a szemmel látható zűrzavart, történelmi értelmetlenségeket szellemileg
át tudja járni, át tudja szellemíteni: a meseszerű harmónia meghalt a kereszten, végérvényesen kiderült, hogy
a jóság erőszakot szenved, hogy a tér-időbeli határok és a bűnök közepette utópia a „minden mindig rendben
legyen” boldogságelképzelés. Rendkívüli tévedés a kereszten meghalt Krisztustól Arisztotelész
boldogságfogalmát számon kérni. A kereszten és Húsvétkor új boldogságfogalmat kaptunk: az a boldog, aki
már Istennel van, még ha szegény, ha sír, ha üldözik is. Az erkölcsi ész feladata, hogy ebben a
behatároltságban is kikutassa az értelmes és szeretetteljes élet lehetőségét: itt van a helye a felelős
kompromisszumnak, az epikia erényének, a stratégiai tervezésnek és az értékek rangsora szerinti
mérlegelésnek. Ez a legnagyobb mértékű éberséget, sőt, lélekjelenlétet követel. Isten ígérete a történelemben
beteljesült: az erkölcsi ész dolga, hogy az ígéretet minden történelmi helyzetbe közvetítse és a cselekvés
számára lefordítsa. Isten emberré válása magát az embert is felszabadítja az igazi emberré válásra. Ennek
robbanó töltete a legszorongatóbb határhelyzetekben van, amikor a legsűrűbb sötétben is a hívő mer bízni, s
erkölcsi cselekvését ennek megfelelően alakítani. Lehet, hogy a teljes értelmet nem látja, mégis elfátyolozott
értelemmel, de reménykedve tapogatózik előbbre. A kereszt-eseményben az ember számára megtört az ember
látta értelmesség, hogy egy nagyobb összegfüggésre megnyíljon: a remény felé. Minden szenvedés
legmélyebb pokla ugyanis az, ha közben a szenvedés értelmét homály fedi, s az égre kiált a „Miért?”. A
szenvedés mélye a nemértés. Ezen az érzékeny helyen tűnik ki a keresztény gondolkodásmód sajátossága.
Emberségében sérül, akiben megtörik a lét értelmességébe vetett hit.
4. Átfogóság: az ember tud önmaga, környezete kincseiről, s tud korlátairól is, főleg időbeli behatároltságáról.
Tudja, hogy nem állat, ami leragadhat a pillanatnyi létben, mert csak pillanatnyi jóléte és ösztöne érdekli. De
nem is Isten, hiszen mindig mindenre nem telik idő, energia, szeretet. Az embernek hosszú távon, átfogóan
sikeres jó életre kell törekednie, az ember úton van. Merhet az ember egy úton menni, bízva abban, hogy ezen
az egy úton mindent megkap. A cél nem mindent kipróbálni, hanem intenzívebbé válni, növekedni,
töményebbé válni. Az ember nem forgácsolhatja szét önmagát a pillanatokra, nem teljesíti be, ha rövid távú
földi, történelmi boldogságokat keres, az ember nem rögtönözhet. Az embert nyomasztja a semmi: nem
akarunk semmirekellő életet élni. Ezért az ember képes átfogó életdöntéseket meghozni, s abban hűségesen
növekedni egy életen át. Itt a remény eleve egy pozitív előjelet ad az ember gondolkodásához: az embert
élettervei, a boldog életről való vezérelképzelései vezetik, s ennek perspektívájában értelmezi a tényeket,
 méri fel a lehetőségeket. Nem a környezet lökdösi ide-oda, hanem ő maga préseli ki a környezet
nyersanyagából az életterveinek megfelelő dolgokat. Ez egy szellemi fenntartás, szellemi szemüveg. A
legvégső előjelet ehhez a feltámadás teszi: a világ átfogó értelmezése és a saját életünk átfogó értelmezése
csak a kereszt és a feltámadás fényében érhető el. A valóság radikális mítosztalanítása történik: a kereszten
meghal az értelmesség emberi felfogása, a boldogság arisztotelészi fogalma, az önmegvalósítás meseszerű
elképzelése, nem humanista jóléti etikát hirdetünk a keresztre feszített Krisztussal. Emberségében sérül, aki
leragad a pillanatnyi örömben vagy bajban, s nem képes életdöntésekre.
5. Szeretet: Aki tudja, hogy már szeretik, az tud másokat is szeretni. Aki tudja, hogy kegyelemből lett,
kegyelem kíséri életét, kegyelemből igazul meg, annak ez hatni fog az erkölcsi életére is. Isten megelőző,
kegyelmi odafordulása nem megérdemelt, nem megindokolható, nem kiprovokálható. Ajándék. Aki így
megajándékozva tudja magát, az tud megelőzően szeretni, kezdeményezően odalépni a másikhoz,
ajándékszerűen szolgálni, hiszen a kegyelem ösztönöz. A kölcsönösség elve, az adok-kapok elve már
előzetesen megsemmisül, de az önmegnyerés, önmegvalósítás számolgatása is: az ember már mer veszíteni,
mert Istenben már mindent megnyert. Ezt a túláradó, kiszámíthatatlan többletet, ajándékozó, szeretetteljes
odafordulást semmilyen normaetika nem képes utolérni, ezt nem lehet normákba foglalni. A keresztény etika
így elsősorban Krisztusbani élet, aminek már csak lecsapódása a normák megfogalmazása. A kegyelem
ösztökél itt és most arra, hogy az emberen felüli, a józan észen felüli erőbevetésekre képesek legyünk. Az
igény az Istennel való kapcsolat intenzitásából fakad: az Isten általi megérintettség, sőt, meghatódottság
indítja az embert. Aki így megérintett, az már „nem tud másként cselekedni”, mint jónak lenni. Olyan ez,
mint ha belátom, hogy jó udvariasnak lenni, s akkor magamtól, ellenőrzés, parancs, jutalom nélkül is udvarias
leszek. Ez a „másképp már nem tudni” cselekvés a keresztény erkölcs csúcsa. Nem a parancsok
felsrófolásával, szigorúságával lehet elérni az egyre igényesebb erkölcsös életet, hanem az Isten szeretetétől
való megérintettséggel, meghatottsággal: az erkölcsi igény a szerető meghatódottság mértékében nő. A
kegyelemből megigazuló nem normákat akar megtartani, hanem szeretni akar. Olyan nemes szívűség,
érthetetlen nagyvonalúság, szabad ingyenesség a következménye, ahol a számítgatásnak már nyoma sincs –
hiszen Istentől már mindent megkapott az ember. Ez különös felelősséget ró a keresztényekre a
konfliktusszituációk megoldásához kicsiben és nagyban is: új lehetőségek nyílnak meg a konfliktusok
gyógyító kezeléséhez a „szemet szemért” elv helyett: az ember lemondhat a jogáról, lemondhat a bosszúról,
feltétlenül kiengesztelődhet, merhet vesztesnek lenni, hiszen nem a jogé, hanem az irgalmasságé, az
ajándékozó szereteté a végső szó. Ugyanakkor aki kegyelemből megigazultnak tudja magát, elfogadja, hogy ő
nem isten, hagyja Istent istennek lenni, nem hiszi magát mindenhatónak, s nem is omlik össze végessége
kudarcain, azaz mer ráhagyatkozni. Emberségében sérül, aki nem tud szeretni, nagyvonalú, irgalmas,
bizakodó lenni.
6. A halál húsvéti értelmezése felszabadít az igazi életre: Csak az embert
tünteti ki a haláltudat: egészen fiatal korától tud arról, hogy meg fog halni.
Így a halál igazából nem az élete végén bekövetkező katasztrófa, hanem az
egész életét átjáró szempont: ars moriendi. Húsvét után már felszabadultan
tudjuk, hogy nem a halál az érdekes, hanem az élet. Nem az a baj, hogy
meghalunk, hanem ha úgy halunk meg, hogy nem éltünk igazán. A haláltudat
így érlel: nem elvesz valamit, nem félelemmel tölt el, hanem éppenséggel
felszabadít, hogy a saját, igazi életem éljem, a maradandó értékek alapján. A
haláltudat vezet az igazi önmagunkhoz. Krisztus halála óta a keresztény
minden kiszolgáltatottságát és a halált is tudja reménnyel szemlélni: ígéret,
lehetőség van a szenvedésben és a halálban is. Mindez a keresztény
szabadság elé olyan előjelet tesz, ami nem pusztán „kibírja” a szenvedést,
„beletörődik” a halálba, hanem éppen ígéretet, megvalósítható lehetőségeket
lát a szenvedésben és a halálban is. Az ember tudja, hogy Isten irgalmas, ezért nem őrül bele lelkiismeret-
furdalásaiba, de azt is tudja, hogy a számlák nem vesznek el, ezért nem válik soha cinikussá, közömbössé.
Krisztus az élet és a halál Ura, benne az életünk és a halálunk is kiengesztelődött. Mindez felértékeli az életet,
a lehetőségeket, a még élőket, az időt, az istenkeresés még kinn lévő lehetőségeit. Az emberhez méltó halál
igényétől pedig elválaszthatatlan marad Krisztus kereszthalálának vigasztalása.
Az emberi természetnek ez a konkrétabb megfogalmazása teszi lehetővé a további konkretizálást az
egyedi normák felé. Várfalak ezek, melyek kövei stabilak, de bekereteznek egy szabad területet, ahol a további
finom, személyes, egzisztenciális keresés folyik. Világító ösvény ez, ami a világ zavarosságába utat mutat. Nyers
tervezet, ami nem aprólékosan konkrét, de az előnye is ez: így maradandóbb és nyitott marad. Az erkölcsteológia
így lezáratlan kutatás marad, s ebben bizonyul igazi teológiai és tudományos jellege: lezáratlanul belemerül az
ember titkába, abba a titokba, amit végtelen Szent Titoktól kapott, s fáklyása a Krisztusban felragyogott emberi
természet.
i
Platón: Prótagorasz (fordította: Faragó László, In.: Platón összes művei, Első kötet, Európa, Bp., 1984) 320-
322, 194-197. o.
ii
„rationalis naturae individua substantia” Eut. III.
iii
S.Th. I, 40,1
iv
Essay II, 27.
v
Immanuel Kant, Az erkölcsök metafizikájának alapvetése, 53.
vi
Eberhard Schockenhoff, Naturrecht und Menschenwürde,
vii
Hans Küng, Világvallások etikája, Egyházfórum, Budapest 1994.
viii
Világethosz, Egyházfórum, Budapest 1997.
ix
Helmut Weber, Álatlános erkölcsteológia 155.
x
Hans Rotter, Zur Moraltheologischen Methode, in, W. Ernst (szerk.) Grundlagen und Problme heutige Moraltheologie 31.
xi
L. Janssens, Artificial Insemination, in, Louvain Studies 8 (1980)13.
xii
Wolfgang Huber, Menschenrechte/Menschenwürde, in TRE 590.
xiii
DEMMER, K., Fundamentale Theologie des Ethischen, Freiburg 1999. 123.
xiv
idézi Coing 1996:16
xv
HAGER, F.P., Natur, in Historisches Wörterbuch der Philosophiae, Basel 1998. VI. 421.
xvi
Homo homini res sacra
xvii
EPIKTÉTOSZ: Diatribék I, 16, 9-14.
xviii
DEMMER, K., Naturrecht, in Lexikon der christlichen Ethik, Freiburg 2003. II. 1273-1278.
xix
DEMMER, K., Jus Caritatis. Zur christologischen Grundlegung der augustinischen Naturrechtslehre, Róma 1961. 31-54.
xx
DAMSZKUSZI SZENT JÁNOS:Előadás az orodox hitről, 2,30.
xxi
S.th. I-II, 71,2
xxii
W. Korff, K.W. Merks, J. Pieper, R. Bruch, M. Rohnheimer vitái
xxiii
HELMUT WEBER: Általános erkölcsteológia, 105.
xxiv
Sth I-II, 93, 3 ad 3; 94, a „Lex naturalis est aliquid per rationem constitutum.”
xxv
Sth II-II, 130, 1, vö. KORFF, W., Der Rückgriff auf die Natur. Eine Rekonstruktion thomanischen Lehre vom natürlichen Gesetz, in,
Philosophisches Jahrbuch 94 (1987) 285-296. DEMMER, K., Fundamentale Theologie des Ethischen, 88-89.
xxvi
R. BRUCH: Moralia varia 122.
xxvii
KÜNG, H., Világvallások etikája (Projekt Weltethos), Bp. 1994.
xxviii
DEMMER, K., Wahrheit und Bedeutung. Objektíve Geltung im moraltheologischen Diskurs, in Gregorianum 81 (2000) 59-99. Az
igazságelmélet tanítása szerint különböző szintű igazságok vannak, ahol a tényeket különböző szinten emeljük be, s mást is jelent az
objektivitás.
xxix
A jogtudomány biztosságra törekvése és a matematika tudományelméleti metodikája behatással volt az erkölcsteológiára is.
xxx
BÖCKLE, F., Fundamentalmoral, München 1977. A természettörvény terjedelmét és tartalmát kifejezetten szerényebbre kell venni.
xxxi
XIII. LEÓ: „Libertas praestantissimum” kezdetű enciklikája
xxxii
SZENT ÁGOSTON: A Szentháromság 14,15,21.
xxxiii
AQUNÓI SZENT TAMÁS: Dec. praec. 1.
xxxiv
CICERÓ: Rep. 3,22,33.
xxxv
SZENT ÁGOSTON: Vallomások 2,4,9.
xxxvi
DEMMER, K., Gott in der Moral, in Gregorianum 84 (2003) 81-101.
xxxvii
LONERGAN, J.F., Insight, New York 1958. GUGGENBERGER, E., Karl Rahners Christologie und heutige Fundamnetalmoral,
Innsbruck 1990. SANHÜTER, L., Das Dynamische in der Moral. Zur Aktualiät Existentialethik Karl Rahners, St. Ottilien 1990.
xxxviii
DEMMER, K., Fundamentale Theologie des Ethischen, 89.
xxxix
DEMMER, K., Natur und Person, in, FRALING, B., (szerk.) Natur im ethischen Argument, Freiburg 1990. 55-86.
xl
Tamás beszél sokat az ész tervező karakteréről. CHIAVACCI, E., Für eine Neuinterpretation des Naturbegriffs, in MIETH, D., (szerk.)
Moraltheologie im Abseits?, Antwort auf Enzyklika VS (QD 153) Freiburg 1994. 110-128.
xli
DEMMER, K., Moraltheologische Methodenlehre, Freiburg 1989. 34-49. VS 53.
xlii
DEMMER, K., Angewandte Theologie des Ethischen, Freiburg 2003. 34-40.
xliii
De baetitudinibus 6, PG 44,1272c
xliv
DEMMER, K., Fundamentale Theologie des Ethischen 116-131. DEMMER, K., Der Dreifaltige Gott und die Moral, in
GUGGENBERGER, W., (szerk.) Christlicher Glaube, Theologie, Ethik, Münster 2002.11-129.