JEAN TUL ARD

Napóleon
 Osiris könyvtár

Biográfia

Sorozatszerkesztő
Gyurgyák János
Hahner Péter
 JEAN TULARD

Napóleon

Osiris Kiadó • Budapest, 1997

 A fordítás alapjául szolgáló mű
Jean Tulard: Napoléon ou Le mythe du sauveur.
Paris, 1977, Librairie Arthéme Fayard

Fordította
HOLUB KRISZTINA

Szerkesztette
HAHNER PÉTER

© Osiris Kiadó, 1997

Hungarian translation © Holub Krisztina, 1997
© Librairie Arthéme Fayard, 1986
 TARTALOM

BEVEZETÉS: A VÁLASZTÁS 15
Általános bibliográfia 18
Politikai erőviszonyok 1799 őszén 23
Melyik tábort támogassa? 26
Az államcsíny 29
Jegyzetek 38

ELSŐ RÉSZ
EGY MEGVÁLTÓ SZÜLETÉSE

I. AZ IDEGEN 45
Korzika a XVIII. században 46
A Bonaparte család 48
Tanulmányok 49
Helyőrségi évek 50
Jegyzetek 53

II. PAOLI EMBERE 57

Forradalom Korzikán 58
A szakítás előjelei 62
A szakítás 65
Jegyzetek 68

III. ROBESPIERRE EMBERE 72

A lyoni értekezés 72
„A beaucaire-i vacsora" 74
Toulon 76
A kegyvesztettség 79
Jegyzetek 82

5
IV. BARRAS EMBERE 85
Vendémiaire tábornok 87
Az itáliai hadsereg 92
A győzelem politikai kiaknázása 96
Jegyzetek 101

V. KELETI ÁLOM VAGY POLITIKAI MANŐVER?

AZ EGYIPTOMI HADJÁRAT 108
Miért éppen Egyiptom? 109
A hódítás 111
Jegyzetek 115

MÁSODIK RÉSZ
A MEGMENTETT FORRADALOM

I. AZ ADÓSSÁG 123
A IX. év nagy felmérése 123
A Direktórium műve 126
Jegyzetek 129

II. AZ ÚJ INTÉZMÉNYEK 131

Sieyés órája 131
A VIII. év alkotmánya 133
A népszavazás 135
Közigazgatási reformok 138
A pénzügyek helyreállítása 141
Jegyzetek 143
Le nem zárt viták 147

III. A BÉKE 150

Vendée lecsendesítése 150
Az utolsó terroristák 154
A vallási megbékélés 157
Tárgyalások Rómával 159
A konkordátum 160
A konkordátum következményei 162

6
 A kontinentális béke felé 164
A második itáliai hadjárat 165
A lunéville-i szerződés 166
Az amiens-i béke 168
A gazdasági válság leküzdése 170
Jegyzetek 173

IV. A MEGKORONÁZOTT WASHINGTON 181

A politikai ellenzék 182
Az örökös konzuli cím 187
A X. évi thermidori reformok 188
Visszatérés a hatalom egyeduralmi formáihoz 190
A XII. évi összeesküvés 193
A XII. évi alkotmány 195
A koronázás 198
Jegyzetek 199

V. A KONTINENTÁLIS GYŐZELMEK 205

A szakítás 206
A francia-angol háború 209
Austerlitz 212
Jéna 218
A francia-orosz háború 221
Austerlitz és Jéna okai 225
Jegyzetek 229

VI. A KONTINENTÁLIS ZÁRLAT 242

A kontinentális zárlat előzményei 242
A kontinentális zárlat 244
A milánói dekrétumok 245
A kontinentális zárlat gyakorlati
alkalmazása 246
Az 1808. évi angol válság 248
Jegyzetek 249

7
 HARMADIK RÉSZ
AZ EGYENSÚLY

l. A NAPÓLEONI BIRODALOM 257

Észak-Franciaország 258
Kelet-Franciaország 260
Nyugat-Franciaország 263
A centrum 265
Dél-Franciaország 266
Francia Itália 269
Párizs 272
Az egységesítés 274
Jegyzetek 277

II. AZ ELŐKELŐK URALMA 282

Az új társadalom alapjai 283
Az előkelők 285
A másik Franciaország: az alsóbb
néposztályok 288
Egy megmerevedett társadalom 295
Jegyzetek 298

m. HÁBORÚS GAZDASÁG 309

A mezőgazdaság mindennapjai 310
Az ipar fejlődése 314
A kereskedelem előretörései és visszalépései 318
Az 1805. évi válság 320
Jegyzetek 322

IV. AZ EMPIRE STÍLUS: POLGÁRI AVAGY NAPÓLEONI

MŰVÉSZET? 330
Hanyatló irodalom? 330
Hivatalos és marginális irodalom 333
A népszerű irodalom 337
A kor divatos képzőművészeti irányzatai 338
Szobrászok és építészek 342
A díszítés művészete: az empire stílus 344

8
 Öltözködés 346
A zene 346
A tudományok fejlődése 349
Egy ember szolgálatában 351
Jegyzetek 352

NEGYEDIK RÉSZ
A Z ELÁRULT ELŐKELŐK

I. MEGMENTŐBŐL ZSARNOK 368

Napóleon 369
Napóleon politikai eszméi 371
A császári család 373
A kormányzati gépezet 375
A császárság pénzügyei 379
A Császári Egyetem 380
Az előkelők elfordulása a hatalomtól 382
Jegyzetek 385

II. EGY HIBA: A CSÁSZÁRI NEMESSÉG 392

Az új nemesi osztály megteremtésének fázisai 392
Jegyzetek 401

III. A KÜLPOLITIKA ELCSÚSZÁSA:

A SPANYOL DARÁZSFÉSZEK 405
Godoy külpolitikája 406
A bayonne-i csapda 409
A spanyol ellenállás 412
Az erfurti találkozó 414
Napóleon Spanyolországban 417
A spanyolországi háború jellemzői 419
Jegyzetek 421

IV. A NEMZETI MOZGALMAK ÉBREDÉSE 428

A bajorországi hadjárat 429
A birodalom válsága 431

9
 Wagram 434
A bécsi béke 435
Jegyzetek 437

V. VALLÁSI PROBLÉMÁK 441

A császári egyház 442
A pápa fogsága 444
A konfliktus következményei 447
Jegyzetek 448

VI. A GAZDASÁGI VÁLSÁG 452

A csempészet 452
A kontinentális rendszer 454
Az engedélyek rendszere 456
Az 1801-1811-es francia válság 459
Az angol gazdaság válsága 464
Jegyzetek 465

VII. A VERESÉGEK 470

A francia-orosz konfliktus eredete 470
A katasztrófa 476
Németország elvesztése 479
Hollandia elvesztése 485
Az itáliai királyság összeomlása 486
Spanyolországi vereségek 487
A gyarmatok összeomlása 489
Jegyzetek 490

VIII. A BUKÁS 499

A Malet-ügy 500
A szakítás 501
A franciaországi hadjárat 507
A lemondás 509
XVIII. Lajos 511
Jegyzetek 514

10
IX. 1815: AZ UTOLSÓ VÁLASZTÁS 520
Elba szigete 521
A Sas szárnyalása 524
A liberális császárság 525
Menetelés a háború felé 528
Waterloo 530
Napóleon második lemondása 533
Jegyzetek 534

X. A LEGENDA 542
A csapda 542
Szent Ilona szigetén 544
A legendától a mítoszig 546
Jegyzetek 551

ÖSSZEFOGLALÁS 557
Napóleon életének fontosabb állomásai 560
Napóleon miniszterei 568
Napóleon marsalljai 570
Napóleon, a mozihős 571

A szerkesztő jegyzete a magyar nyelvű

Napóleon-irodalomról 577

NÉVMUTATÓ 581
Napóleon történetét még fél évszá­
zadig évente újra kell írni...
STENDHAL
 BEVEZETES

A VÁLASZTÁS

Amikor a Varázsfuvola végén Sarastro csapatai győzelmet arat­

nak az Éj Királynőjének seregei felett a Nap Templomában, Mo­
zart a felvilágosodásnak a maradiságon való felülemelkedését
jövendöli meg néhány hónappal a halála előtt. 1791-et írunk, a
francia forradalom m ár elkezdődött, de a felvilágosodás eszme-
rendszerének diadala még kétségbe vonható.
Tíz évvel később, amikor Mozart műve végre bemutatásra
kerül Párizsban, úgy tűnik, az új eszmék széles körben elfoga­
dottá váltak; de vajon abból a közönségből, amely megtapsolta
a - Morei librettójával, Lachnith rendezésében - ízisz misztériuma
címmel bemutatott Varázsfuvolá-1, hányán vélik Sarastróban fel­
fedezni Bonaparte tábornok vonásait, aki a Köztársaság első
konzulja s egyben a forradalm i hódítások utolsó védelmezője?
Egy egyén és a politikai zűrzavar váratlan találkozása ez. Az
egyik oldalon ott áll egy álmodozó és szórakozott, a monarchiát
zsoldosként szolgáló katonatiszt, a száműzöttek mentalitásával,
öngyilkosságra való hajlammal, a helyőrségről helyőrségre ván­
dorlók unottságával. A másikon a forradalom, vagy talán a
forradalmak, ha tekintetbe vesszük a célok sokféleségét. Cha­
teaubriand is megállapította, hogy a nemesek voltak azok, akik
az első csapásokat mérték a monarchia rozoga építményére. A
királyi pénzügyek válságát kihasználva megpróbálták megkér­
dőjelezni az abszolutizmus alapelveit. Ez volt a rendi gyűlés
többé-kevésbé nyíltan bevallott célja. Bosszú a Fronde-ért, a
politikai megaláztatások vége, visszatérés az alaptörvényekhez,
melyekre Retz bíboros is hivatkozik Emlékiratai-ban, valamint
Fénelon legutolsó műveiben, íme ez az, amit a liberális nemes­
ség kívánt: ez állt a túl gyorsan olvasott filozófusok inspirálta
nagy szavak, a La Fayette és Noailles által oly nemes lelkűén
támogatott amerikai függetlenségi háború s még egy olyan margi­
nális személy röpiratai mögött is, mint Antraigues grófja. Július
14-e és „a nagy félelem" elsöpörték az illúziókat. Pandóra szelen-

15
céje óvatlanul kinyüt, a régi nemesség elpusztult, a címeket eltöröl­
ték, a feudális eló'jogokat felszámolták, a birtokokat elkobozták.
Egy másik felkelés veszi kezdetét. A Fronde-ot felváltja a
Jacquerie. Ezek a zűrzavaros paraszti mozgalmak, melyek egy­
koron eleve bukásra ítéltettek, most újból lángra lobbantják
Franciaország nagy részét, és sajátos arculatot öltenek. Az anar­
chikus lázadás forradalomba torkollik. Végbemegy az öntudat­
ra ébredés folyamata. A panaszfüzetek konkrét célkitűzéseket
tartalmaznak: a feudalizmus építményének lebontását, illetve a
föld kisajátítását. Az úrbéri kimutatások felülvizsgálata, amit az
egyre jobban eladósodott nemesség kezdeményezett, a katalizá­
tor szerepét töltötte be. A hatalom parancsszavainak nincs foga­
natjuk. A lázadások nem a király, hanem a földesúr ellen irányul­
nak a súlyos állami adók és terhek ellenére is. E forradalom
gyorsan lecsendesedett: augusztus 4-ének éjszakája, a feudális
maradványokat eltörlő dekrétumok, az egyház javainak eladá­
sa, a bérleti díjakat elértéktelenítő árnövekedések, valamint a
napszámosok bérének lassú, de folyamatos emelkedése az or­
szág számos régiójában - mindezek a tényezők a francia paraszt­
ságot vagy legalábbis egy részét konzervatív tömeggé alakítot­
ták, amely ragaszkodni fog ugyan a forradalmi vívmányokhoz,
mégis belőlük képezik majd a XIX. századi proletárfelkeléseket
vérbe fojtó hadseregeket.
A király felhasználhatta volna a parasztságot fellázadt nemes­
sége ellen, ha a trónon XI. vagy XIV. Lajos ült volna. XVI.
Lajosnak nem volt kellő tekintélye, és még a szkeptikus vagy a
kéjenc mentségével sem rendelkezett. Mások használják ki a
vidék zavarodottságát: a polgárok, pontosabban egy bizonyos
csoportjuk. A járadékosok, a hivatalok tulajdonosai, a kikötői és
luxuskereskedelem irányítói nagy veszteségeket szenvednek. A
bank visszavonul, és korlátozza ügyleteit. A legkevésbé tehető­
sek a legmerészebbek, akik már a kispolgárság kategóriájába
sorolhatóak. Fel kell idéznünk Grandet apó esetét:
„Amikor a Francia Köztársaság megkezdte az egyházi javak
áruba bocsátását Saumur kerületben, akkor vette feleségül a
negyvenéves kádár egy gazdag fakereskedő lányát. Grandet
minden készpénzét, beleértve felesége hozományát is, magához
véve, elment az elöljáróságra, ahol az apósától kapott kétszáz
Lajos-arannyal megszelídítette a nemzeti javak kiárusítását fel­
ügyelő szigorú republikánust, így fillérekért törvényesen, ha

16
nem is legitim módon, megszerezte a környék legszebb szőlőit,
egy ősi apátságot és kisebb majorságokat. Politikailag megvé­
delmezte a régi rend embereit, ezenkívül m inden tekintélyét
latba vetette az emigránsok javainak kiárusítása ellen; ami a
kereskedelmet illeti, mindössze egy- vagy kétezer palack, a
köztársasági seregeknek juttatott fehérborért olyan nagyszerű
legelőkhöz jutott hozzá, melyek egy apácazárda utolsó anyagi
tartalékait képezték. A konzulátus éveiben derék barátunkból
polgármester lett, bölcsen kormányzott és még hatékonyabban
szüretelt; a Császárság alatt pedig ő lett Monsieur Grandet."
Sok Grandet akadt vidéken is, de a hadsereg ellátása, illetve
az assignaták elértéktelenedése körüli spekuláció Párizsban öl­
tötte a legnagyobb méreteket. A nemesek eltűntek, megkezdő­
dött a hivatalnokok uralma. Kialakult egy új burzsoázia, amely
meg tudta vásárolni a nemzeti javakat a legnagyobb infláció
idején, avagy sikerült állami megrendeléseket szereznie, beszi­
várgott a közigazgatásba, kiismerte magát a jogi útvesztőkben,
végezetül pedig a céhrendszer kötöttségeitől megszabadulva és
kihasználva a Direktórium protekcionista politikáját, üzemeket
és m anufaktúrákat hozott létre.
Mit akart a burzsoázia 1789-ben? Sieyés fejtette ki nézeteit Mi
a Harmadik Rend? c. híres röpiratában. Napóleon tömörebben
összegezte törekvéseit egy talán csak neki tulajdonított kijelen­
téssel: „A hiúság vezérelte őket." S hozzátette: „A szabadság
ürügy volt csupán." A feudális reakció elzárta vagy elzárással
fenyegette a nemesi ranghoz vezető utat a felemelkedő polgár­
ság előtt az egyre gazdagodó Franciaországban, és szembefor­
dította a társadalmi intézményrendszerrel. Az első lázadók nem
feltétlenül a régi rend lebontásának haszonélvezői közül kerül­
nek ki, a XVIII. századi polgári tulajdon gyakran maga is a
feudális rend eltörlésének áldozatává válik. A parasztok és pol­
gárok végül - amint ezt m ár sokan elmondták - vállvetve har­
coltak a feudalizmus ellen. Győzelmesen és többé-kevésbé szo­
lidárisán kerültek ki a harcból. Nem ők képviselték talán a
többséget és a tehetséget?
A negyedik politikai áramlat a városi proletariátusé. Kezdet­
ben a munkanélküliség és az ínség a városokban, főleg Párizs­
ban, az utcára kergette a kézművesek, céhlegények, cselédek és
kiskereskedők tömegeit. A nagyvállalkozások csekély száma, a
kis műhelyek elavult működési struktúrája és a munkakörülmé­

17
nyék, melyeknek köszönhetően m unkaadó és munkás még nem
távolodott el teljesen egymástól, egyelőre gátat szabtak a társa­
dalmi ellentétek kiéleződésének, a sztrájk gondolata pedig egy
műhelyre vagy legfeljebb néhány azonos foglalkozást űző sze­
mélyre korlátozódott.
Rousseau hatására a társadalmi törekvések még nem m utat­
nak túl „az önálló kistermelők és kiskereskedők" világán; a
sans-culotte-ok egy „egyetemes patronátusról" ábrándoznak. A
terror éveiben e városi proletariátus jó szolgálatot tesz a forra­
dalomnak. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek azonban gondja
lesz rá, hogy a kibontakozó ipar számára olcsó munkaerőt bizto­
sítson: az 1791. július 14-én hozott Le Chapelier-törvény betilt
minden munkásszövetséget; a céhek megszűnése pedig előse­
gíti a gyermekmunka kiaknázását a manufaktúrákban. Mivel a
thermidoriak is kívánatosnak találták a közrend megőrzését és az
új tulajdonviszonyok megszilárdítását, igyekeztek lefegyverezni a
külvárosok népét. Az új polgárság letörte a sans-culotte-ok moz­
galmát, a parasztság pedig közömbösen fogadta bukásukat.
A brumaire-i államcsíny után Napóleon kijelenti: „Én vagyok a
forradalom." Majd így mond ellent önmagának: „A forradalom
befejeződött." Véget vetni a forradalomnak - erre törekedtek 1789.
augusztus 5-én ugyanúgy, mint amikor az Alkotmányozó Nemzet-
gyűlés feloszlott, amikor a Konvent a Legfőbb Lénynek hódolt,
vagy Robespierre feje a kosárba hullott. Három módon lehetett
befejezni a forradalmat: visszatérve a monarchikus és arisztokrati­
kus rendszerhez (a régi vagy egy új dinasztiával); megszilárdít­
va a polgári és paraszti vívmányokat; avagy kielégítve a párizsi
sans-culotte-ok követeléseit. Visszatérés a múlthoz; a fennálló
viszonyok konzerválása; vagy a jövő előkészítése.
A napóleoni kaland egy választást jelent, azt, amit Bonaparte
1799-ben tett.

ÁLTALÁNOS BIBLIOGRÁFIA

Ennek a kalandnak a hőse több könyv megírását inspirálta, mint ahány

nap eltelt halála óta. Ez a könyváradat nem kifejezetten francia vagy
netán európai jelenség, hanem még Ázsiát is meghódítja: Ozeki Szan-ei
már 1837-ben írt egy kínai Napóleon-életrajzot.

18
 Louis Villát szerint a császár első átfogó életrajza 1821-ben, azaz
halálának évében készült el: Napoléon, sa missance, son éducation, sa
carriére militaire, son gouvernement, sa chuL, son exil et sa mórt, M. C. által.
De a napóleoni bibliográfia ekkor már óriási volt, a gúnyirattól a
hivatalos dicshimnuszig sok mindent magában foglalt. 1822-ben
Arnault hozzákezd a Vie politique et militaire de Napoléon megírásához.
Laurent de l'Ardéche 1826-ban, Norvins 1827-ben, Jomini és Thi-
baudeau ugyanabban az évben, majd Walter Scott csatlakozik hozzá­
juk. Mindezek a próbálkozások elhalványulnak Thiers 1862-ben befe­
jezett monumentális Histoire du Consulat et de l'Empire c. műve mellett,
amely meg fogja nyitni az utat Michelet (Histoire du XIX* siede, 1875) és
Taine (Les Origines de la France contemporaine: le régime moderne, 1887)
előtt, előrevetítve olyan hosszú sorozatokat, mint Frédéric Masson
(Napoléon et safamille, 13 kötet, 1897-1919), Driault (Napoléon et L'Europe,
5 kötet, 1912-1927, amely mű kiegészíti Albert Soréi L'Europe et la
Revolution franqaise c. művét), Lanzac de Laborie (Paris sous Napoléon, 8
kötet, 1905-1911), L. Madelin (Histoire du Consulat et de l'Empire, 16
kötet, 1936-1954), Jean Thiry (Napoléon Bonaparte, 28 kötet, 1938-1975)
nagyszabású alkotásai. A második császárság idején hozzálátnak a 32
kötetes Correspondance megszerkesztéséhez, amely ugyan nem teljes és
helyenként meg is hamisított adatgyűjtemény, de mégis képet ad a
császár elképesztő tevékenységéről (Palluel Dictionnaire de l'Empereur-
je [1969] tárgymutató hiányában megengedettnek tartja használatát).
Egyéb kiegészítéseket tesznek majd hozzá Lecestre, L. de Brotonne,
Lumbroso, Masson, d'Huart, Tuetey, Picard és sokan mások... „Dicső­
ségéről még sokáig beszélnek a parasztkunyhók nádfedele alatt", jö­
vendölte Béranger. Capefigue-től (1831), Lanfrey-n (1867) és Peyre-en
(1887) át egészen Guillois-ig (1889) művek és dokumentumok áradata
kerül kiadásra.
Vannak „baloldali" Napóleon-életrajzok (Jaurés, Histoire socialiste,
VI. k., 1905; Tersen, Napoléon, 1959; Soboul, Le Premier Empire, 1973), és
vannak jobboldaliak (J. Bainville, Napoléon, 1931; Ch. Maurras, Jeanned'
Arc, Louis XIV et Napoléon, 1938; L. Daudet, Deux idoles sanglantes, la
Révolution et son fils Bonaparte, 1939; Fr. Olivier-Martin, L'Inconnu
Napoléon Bonaparte, 1952), mind remekművek. A pamfletek száma
(lung, Bonaparte et son temps, 1880-1881; J. Savant, Tel fut Napoléon, 1953;
H. Guillemin, Napoléon tel quel, 1969) már-már megközelíti a dicshim­
nuszokét (M. Tartary, Sur les traces de Napoléon, 1956). Életteliek G.
Lenőtre, Napoléon, croquis de l'épopée (1932), A. Castelot, Bonaparte és
Napoléon (1968), valamint Ravignant és Burnat könyvei; tudományos
igényűek Lavisse és Rambaud, Histoire générale 9. kötet, Napoléon
(1897), Parisét, Le Consulat et l'Empire (Lavisse, Histoire de France
contemporaine, 3. kötet, 1921), G. Lefebvre, Napoléon (1935, újra kiadva
Soboul által), Fr. Dreyfus, Le Temps des Révolutions (1968), Godechot,

19
Napoléon (1969), Fürét és Bergeron (1973), Süssél, Napoléon (1970),
Bergeron, Lovie és Palluel, L'Episode mpoléonien (1972), A. Latreille,
L'Ere napoléonienne (1974), L. Génét, La Revolution et YEmpire (1975)
művei. Létezik kis formátumú (Lucas-Dubreton, 1942; M. Vox, 1959;
Bertaud, 1973; Dufraisse a Que sais-je? sorozatban) és nagy formátumú
(G. Lacour-Gayet, 1921) Napóleonról szóló mű. Vannak orosz életraj­
zok (Merezskovszkij, 1930; Tarlé, többször kiadva; Manfred, 1977); néme­
tek (Kircheisen, 1911-1934; Ludwig, 1924), angolok (Seely; Rosebery,
1900; Holland Rose, 1901; Thompson, 1952; Markham, 1963; Cronin,
1976), amerikaiak (Dowd, 1957, Holtman, 1967), olaszok (Lumbroso,
1921; Zaghi, 1969), kínaiak (Li Jüan-ming, 1985) vagy hollandok (Geyl,
1949). Napról napra nyomon követhetjük őt: Schuerman, ltinéraire
général de Napoléon (1911); L. Garros, Quel roman c\ue ma vie (1947); J.
Massin, Almanach du Premier Empire (1965). El lehet helyezni őt a térben:
Thiers Atlas-a, J.-C. Quennevat UAtlas de la grande armée c. műve (1966),
illetve a F. de Dainville és J. Tulard által írt Atlas administratif du Premier
Empire (1973). Napóleon minden írót lenyűgözött (Chateaubriand,
Hugo, Balzac, Stendhal, Senancour, de ide sorolható még L. Bloy, Élie
Faure [1921], Delteil [1929], Rosny Ainé [1931], Suarés [1933], J.
Romains [1963], A. Maurois [1964], P. Morand [Napoléon hőmmé préssé
1969], A. Malraux [Les chénes qu'on abat]), de nem szabad figyelmen
kívül hagyni A. Gance vagy S. Guitry forgatókönyveit sem. A történész
azonban nem sokat okulhat ezekből az olvasmányokból. A folyóiratok
megszámlálhatatlanok: Revue de VEmpire, (1842-1848), Revue napo­
léonienne (Lumbroso, főleg 1901-1909), Revue des Etudes napoléoniennes
(1912-1939; magával ragadó 1930-ig; később felszínessé és szirupossá
válik; mutatók); Revue de l'Institut Napoléon (1938-tól jelenik meg;
Dunán ösztönzésére a Revue des Etudes napoléoniennes nyomdokaiba
kíván lépni; mutatók); Le Souvenir napoléonien (1970 óta próbálkozik a
megjelenéssel speciális számok és dicsőítő stílus segítségével); Toute
Yhistoire de Napoléon (1951-1952-ben megjelent néhány remek speciális
szám); Bulletin de la Société beige d'études napoléoniennes (92 szám jelent
meg, 1950-1975, főleg Waterloora koncentrálva; mutatók a 92. szám­
ban); Rivista italiana di Studi napóleoniéi (változó igényességgel, rend-
szertelenül publikálva, de számos esetben figyelemre méltóan); Hét
Nederlands genootschap voor Napoleontische Studien (holland nyelven); de
nem hagyható figyelmen kívül az Annales historiques de la Revolution
francfiise (1908-tól) sem.
Van számtalan hasznos lexikon: Biographie des hommes vivants (1816);
Arnault, Jay, Jouy és Norvins, Biographie nouvelle des contemporains
(1821); P. Larousse, Grand dictionnaire universel du XIX? siécle (rendkívül
gazdag); B. Melchior-Bonnet, Dictionnaire de la Revolution et de YEmpire
(1965); Connelly, Historical Dictionary of Napoleonic France (kiváló, 1985).
Valamennyit felülmúlja a Dictionnaire Napoléon (J. Tulard szerkesztésé­

20
ben 1987), amely több mint 3200 szócikk segítségével mutatja be az
egész korszakot (katonák, tisztviselők, művészek, tudósok, intézmé­
nyek, csaták, mindennapi élet stb...). Szűkebb területet ölelnek fel
Robert, Bourloton és Cougny, Dictionnaire des Parlementaires (1889—
1891), valamint Six művei: Dictionnaire des généraux et amiraux de la
Revolution et de l'Empire (1934). Az École pratique des Hautes Études-ben
(IV. szekció) megtalálható H. Robert dolgozata a diplomatákról, D.
Duchesne-é a Semmítőszék tagjairól, Pinaud-é Napóleon püspökeiről,
U. Todiscóé a Számvevőszék tagjairól és Szramkiewiczé a Franciaor­
szág Bankja irányítóiról, e két utóbbi ki is van nyomtatva, s életrajzi
lexikonként is használhatók. A kor történetírását megújítja a magánle­
véltárak megnyitása, olvassák el erről Ch. de Tourtier éves krónikáit a
Revue de l'Institut Napoléon-ban.
A szöveg minősége és a rendkívül színvonalas ikonográfia miatt
figyelemre méltóak egyes régebbi albumok is: Dayot-é, Bourguignon
Napoléon-ja (1936); Jean Mistier és társai Napoléon et l'Empire-je (1968).
Ikonográfiailag fontos Grand-Carteret műve (1895), valamint Broadley
Napokon in caricature-]a (1911) és Catherine Clerc La Caricature contre
Napoléon-ja (1985), bár ellenséges hangneműek.
A gondos olvasó kiváló bibliográfiai segédkönyvekre is támaszkod­
hat: G. Davois, Bibliographie napoléonienne franqaise (1909, e dátumig
teljes), L. Villát, Napoléon (1936) és J. Godechot, L'Europe et l'Amérique a
l'époque napoléonienne (1967). Lumbroso, Kircheisen és Monglond óriási
bibliográfiái befejezetlenül maradtak. Az újabbak: E. Hatin, Bibliog­
raphie de la presse périodique franqaise (új kiad. 1965), Guide bibliographique
sornmaire d'histoire militaire (1969), J. Tulard Bibliographie critique sur le
Consulat et l'Empire-je (1971) arra figyelmeztet, hogy sok emlékirat
bértollnokok műve, Saint-Edme-é, Lamothe-Langoné, Villemaresté,
Beauchamps-é, Marco Saint-Hilaire-é vagy magáé Balzacé. A C. N. R.
S. Bibliographie e VHistoire de France minden évben közzéteszi az 1800-tól
1815-ig terjedő korszakról megjelent könyveket és cikkeket. Mindent
egybevetve, a Que sais-je? sorozat Napóleon-életrajzától (Calvet mun­
kája 1943-ból) az objektív, „akadémikus" művekig (L. Bertrand, O.
Aubry, J. Calmette), az egyetemes történelmi összefoglalásokon át
(Histoire générale de Lavisse et Rambaud, IX. kötet, 1897; New Cambridge
Modern History, IX. kötet, 1965; Le Monde et son histoire, VII. kötet, 1968),
az Encyclopaedia Universalis kellemes kis cikkein keresztül, nem figyel­
men kívül hagyva a XII. Nemzetközi Történészkonferencia aktáinak
eredményeit (Bécs, 1965); de megemlíthetjük még Holtman (Napoleonic
Revolution, 1967); Zaghi (.Napóleoné e VEuropa, 1969; Napooleon und die
Staatenwelt seiner Zeit, 1969) vagy Ben Jones (Napokon, man and myth,
1977) jeles műveit is. Ami a historiográfiai vitákat illeti, Geyl könyve
(Napoléon: for and against, 1949) megérdemelne egy kicsivel nagyobb
népszerűséget az eddig felsorolt munkák áradatával szemben, melyek-

21
nek a csúcsa (ezt újra meg újra el kell mondani) Georges Lefebvre
Napóleon-ja, illetve a Jean Mistier irányításával szerkesztett Napóleon et
t'Empire. Geyl sokat köszönhet e két utóbbinak csakúgy, mint Villát és
Godechot bibliográfiáinak, valamint a Napóleon születésének kétszá-
zadik évfordulója alkalmából rendezett konferencia aktáinak, melyeket
a Revue d'Histoire moderne et contemporaine publikált 1970-ben.
 POLITIKAI ERŐVISZONYOK 1799 ŐSZÉN

1799 októberében vagyunk. A forradalom kimenetele bizonyta­

lan.
A királypártiak hatalomátvételre irányuló kísérlete meghiú­
sult fructidor, valamint vendémiaire havában, de az igazsághoz
az is hozzátartozik, hogy nem sok híja volt a sikernek. Igaz, ők
sem értettek mindenben egyet, egy részük az alkotmányos mo­
narchia híve volt, a másik tábor viszont XVIII. Lajos fivére,
Artois grófja mögé sorakozott fel, és szélsőséges királypártiként
az Ancien Régime visszaállítása mellett szállt síkra. Különösen
az ország nyugati és déli részén támogatták őket. A restauráció
sokak szemében elkerülhetetlennek tűnt, időpontja és mikéntje
azonban kérdéses volt.
Baloldalon ott voltak a neojakobinusok. AVI. évben megnyer­
ték a választásokat, mert a városok választási gyűlésein többség­
ben voltak azok a kézművesek és kiskereskedők, akik szimpati­
záltak velük. A Direktórium ugyan érvénytelenítette ezeket a
választási eredményeket, ennek ellenére, a VII. évben a neo­
jakobinusok újból diadalt arattak. Hatásuk érezhető az Ötszázak
Tanácsának ülésein, a Vének Tanácsát azonban kevéssé sikerült
befolyásolniuk. Programjuk visszafogottabb, mint az egykori
babeufistáké, akik közül néhány - Gracchus Babeuf bukása után
- csatlakozott hozzájuk, de közel áll a hajdani „terroristákéhoz";
demokratikusabb rendszert követelnek az 1795-ben életbe lépett
oligarchikus alkotmánynál; tám adták a refraktárius papságot;
és a Direktórium túlkapásaival szemben a két tanács megerősí­
tését szorgalmazták. A háború kiújulásának és a Franciaország
által elszenvedett katonai vereségnek köszönhetően sikerült
megszavaztatniuk a túsztörvényt (amely a tisztviselőket ért me­
rényletekért az emigránsok hozzátartozóit tette felelőssé), ille­
tőleg a gazdagokat sújtó kényszerkölcsönök bevezetését. Olyan
tábornokokra támaszkodva, mint Bernadotte, Jourdan vagy Au-
gereau, a neojakobinizmus ereje abban rejlett, hogy sikerült

23
egybegyűjtenie az elégedetlenkedőket. De inkább szövetséget
alkottak, mint politikai pártot, hiányzott közülük az összetartó
erő. Ráadásul a hadügyi helyzet javulása Brune bergeni, vala­
mint Masséna zürichi győzelme (1799. szeptember 26-án) után
meggyengítette pozíciójukat, és népszerűtlenné tette az általuk
javasolt terrorpolitikát is. Fouché rendőrminiszter minden ne­
hézség nélkül záratta be augusztusban annak a magát „alkotmá­
nyozó társaságnak" nevező jakobinus klubnak a kapuit, amely
nemrég még rettegésben tartotta a Direktóriumot. A neojakobi-
nusok a közigazgatásban és a hadseregben is rendelkeztek kö­
vetőkkel.
Alkotmányos monarchia avagy tiszta és kemény köztársaság?
A thermidoriak, a forradalmi gyűlések „veteránjai", akik
Robespierre bukása óta voltak hatalmon - Sieyés, Cambacérés,
Merlin, Fouché, Quinette és társaik -, nem akarták sem a király­
ság visszaállítását (szinte mindegyikük XVI. Lajos halálára sza­
vazott), sem pedig „anarchiát", mivel most ők képviselték annak
az új tulajdonosi rétegnek az érdekeit, amelyik a nemzeti javak
kiárusítása idején szerezte vagyonát. Tudatában voltak a hata­
lommal való visszaélésük, illetve a nép nyomora iránti közö­
nyük miatti népszerűtlenségüknek. Csak törvénytelenségek so­
rozatának köszönhetően őrizhették meg a hatalmat: a királypár-
tiakat kizáró kétharmados dekrétummal, a jakobinusok elleni
floréali államcsínnyel s leginkább kompromittált társaik feláldo­
zásával. Barras, aki kezdettől tagja volt a Direktóriumnak, egy­
ben a szimbóluma is volt valamennyi piszkos alkunak.
A thermidoriak célkitűzései bizonytalanok voltak (ők alkal­
mazkodtak a polgári köztársasághoz), de híveik csoportja köny-
nyen meghatározható. Ide tartozott minden tulajdonos, akinek
lett volna vesztenivalója egy rendszerváltás esetén, a monarchia
visszaállításával, illetve a „korgógyomrúak" visszavágásával.
Mindazonáltal a thermidoriak két csoportba oszlottak. A végre­
hajtó hatalmat gyakorló Direktóriumban Moulin tábornok és
Gohier, aki a terror idején igazságügy-miniszter volt, az érvény­
ben lévő alkotmány fenntartását kívánta; ezzel szemben Sieyés,
akit a második vonalbéli Roger Ducos támogatott, megvetést
tanúsított az alkotmány iránt, mivel nem ő szerkesztette. Min­
dennemű revízió kilenc évet vett volna igénybe, az egykori abbé
ezt szerette volna elkerülni egy katonai államcsíny segítségével.
Ezért határozta el, hogy visszahívja Joubert tábornokot, még

24
mielőtt ez el nem esett Növi mellett, 1799. augusztus 15-én.
Maga mögött tudhatta a „francia intelligencia" képviselőit, a
„filozófusok" leszármazottait, Daunout, Cabanis-t, Destutt de
Tracyt, Garat-t és többek közt Volney-t, akik - Sieyéshez hason­
lóan - tagjai voltak a thermidori Konvent által alapított Művé­
szetek és Tudományok Nemzeti Intézetének (Institut), melyet a
régi akadémiák helyett alapítottak. Az ötödik direktóriumi tag,
Barras habozott; royalista szimpatizánsnak, mi több, orléanis-
tának titulálták. Sieyést is ezzel vádolták, már amikor nem az
volt ellene a vád, hogy egy „idegen hercegnek" dolgozik.
E megosztottságon kívül további két tényező gyengítette a
Direktóriumot: a katasztrofális gazdasági válság, illetve a kon­
tinentális háború kiújulásának köszönhető kedvezőtlen katonai
helyzet.
A katonai helyzet olyannyira siralmas képet mutatott, hogy a
direktorok az egyetlen, még nem legyőzött tábornok, Bonaparte
visszahívását tervezték, akit annak idején azzal az ürüggyel küld­
tek Egyiptomba, hogy készítse elő az angol uralom alatt lévő India
meghódítását, valójában azonban csupán egy számukra kellemet­
len személytől szerettek volna megszabadulni. E célból egy levél is
készült 1799. szeptember 18-án, de Brune és Masséna sikereinek
bejelentése feleslegessé tette ennek postázását. Ekkor érkezett meg
Párizsba Bonaparte visszatérésének híre.
Ez a nem várt fordulat gyökeresen megváltoztatta a helyzetet.
Gohier azt írja Emlékiratai-ban - a lényegre rátapintva -, hogy
Bonaparte, akit híressé tettek itáliai és egyiptomi sikerei, maga
mellé állít majd „mindenkit, aki nem találja a helyét, valamennyi
elégedetlenkedőt".
A royalisták azon nyomban számukra kedvező hátsó gondola­
tokat tulajdonítottak neki. A mérsékeltek a polgári köztársaság
elnökjelöltjét látták személyében. Még a jakobinusok is, ha hinni
lehet Jourdan Emlékiratai-nak, Bonaparte „ellenpuccsával" szeret­
ték volna elkerülni az államcsínyt, melyre Sieyés régóta készülő­
dött, és melyet Briot már leleplezett az Ötszázak Tanácsának szó­
székéről. Az ideológusok arra gondoltak, hogy Bonapartét Egyip­
tomba való távozása előtt beválasztották az Institut tagjai közé,
Barras pedig felidézte, hogy valaha ő támogatta a tábornokot.
A győztes tábornokoknak mindig kijáró tisztelettől, illetve a
hadsereg - talán csak feltételezett - támogatásától megerősödve,
Bonaparte egyszeriben a döntőbíró szerepében találta magát.

25
 Mivel a személyes számítás, de a tisztánlátás is azt súgta neki,
hogy vesse el a monarchikus restauráció polgárháborúhoz ve­
zető gondolatát, bármilyen sokan támogatták is ezt az ország­
ban, a fiatal tábornok a következő lehetőségek közül választha­
tott: egy forradalmi, a jakobinusok támogatását élvező kormány
megalakítása (bár ennek precedense kellemetlen emlékeket ha­
gyott maga után), a direktóriumi rendszer továbbvitele, vala­
mint Sieyés tervezett államcsínyének támogatása között, amely­
nek az új tulajdonosi réteg érdekeit szolgáló alkotmánymódosí­
tás volt a célja.

MELYIK TÁBORT TÁMOGASSA?

1799. október 9-én Bonaparte partra szállt a Szent Rafael-öböl-

ben. Nem meglepő, hogy megérkezését óriási érdeklődés kísér­
te, így hajójának nem kellett a Keletről érkező hajók számára
kötelező karanténban vesztegelnie.
Bonaparte délben lépett francia földre; hat órával később Pá­
rizs felé vette útját. Gyorsan kellett cselekednie, ha el akarta
kerülni, hogy a Direktórium dezertálásnak minősítse hazatéré­
sét. Érkezésének meglepetésszerűnek kellett volna lennie. Ezt
azonban elhibázta. Október 10-én Párizs már m egtudta az újsá­
got. A rossz időzítés kifejezetten előnyös volt Bonaparte számá­
ra. Már Avignonban tapasztalta azt a népszerűséget, melyet a
titokzatos és távoli egyiptomi expedíciónak köszönhetett. „Óriási
tömeg gyűlt össze. A nagy ember láttán az elragadtatás a tető­
fokára hágott, a levegő beleremegett a Bonapartét éltető hangos
üdvrivalgásba, mely egészen a fogadóig kísérte, ahol megszállt.
Felvillanyozó látvány volt." Mi lehet a magyarázata ennek a
megmozdulásnak? „Ettől az időszaktól kezdve úgy tekintettek
rá, mint aki megmenti Franciaországot abból a válsághelyzet­
ből, amelybe a Direktórium szánalmas politikája, illetve csapa­
taink vereségei sodorták." Lehetséges, hogy Boulard egy kicsit
eltúlozta Emlékiratai-ban (ahonnan az iménti részlet való) az
avignoni megmozdulás politikai jelentőségét. Valószínűleg egy
spontán tüntetésről volt csupán szó. A további demonstrációk
azonban rövidesen hivatalos jelleget öltöttek. Október 15-én, a
Grand-Cerf Hotelben, ahol Bonaparte megszállt, Nevers város
elöljárósága meglátogatta a tábornokot. Ez a visszatérés egyre

26
kedvezőbb színezetet öltött. Bonaparte 16-án reggel hat óra felé
megérkezett Párizsba, és legelső estéjét Gohier-nél, a Direktóri­
um elnökénél tett látogatásának szentelte. Barátságos fogadta­
tásra talált. Ezen felderülve, másnap a fiatal tábornok hivatalos
tisztelgő látogatást tett a végrehajtó hatalom öt képviselőjénél.
Öltözéke szenzációt keltett: kerek kalap, olajzöld posztóból ké­
szült császárkabát, görbe török kard az övébe fűzve. Szavai
kellemes meglepetést okoztak a direktoroknak: csak abban az
esetben ránt kardot - jelen esetben a török kardot -, ha a Köztár­
saság, illetve a kormány védelme ezt megkívánja tőle. Lehetsé­
ges, hogy őszinte volt, és azt képzelte, vagy szerette volna
képzelni, hogy ő lesz a kényszerhelyzetben lévő Direktórium
megmentője.
A Victoire utcai házat, ahol megszállt, szinte ostrom alá vették
a látogatók, akik azért jöttek, hogy tájékoztassák őt a politikai
helyzetről. Megbeszéléseket folytatott Talleyrand-nal, Roede-
rerrel, Maret-val, a majdani szürke eminenciással, valamint
Fouchéval. Mindnyájan azon igyekeztek, hogy szembefordítsák
őt a Direktóriummal, mivel szerintük az végnapjait élte. Szemé­
re vetették tétovázását: október 16-án érkezett Párizsba, novem­
ber 10-ére Franciaország ura lehetne. Vajon cselekedhetett-e en­
nél gyorsabban?
Bonyolult politikai játszma volt ez. A status quo fenntartóival
szemben (Gohier és Moulin direktorok), akik mellett a törvé­
nyesség szólt (Robespierre törvényen kívül helyezésekor vilá­
gossá vált, hogy ennek mekkora súlya van), ott volt Barras, akit
egyre inkább egy monarchikus restauráció szorgalmazásával
vádoltak, a neojakobinusok, az utolsó választások győztesei,
akik még mindig számíthattak számos képviselő és republiká­
nus tábornok támogatására, végezetül pedig ott voltak a ther-
midoriak, akik szerették volna Sieyésre bízni az 1795-ös alkot­
mány revízióját, hogy hatékonyabbá tegyék azt, megelőzve
mind a király visszatértét, mind az anarchia eluralkodását, és
megőrizhessék hatalmi pozícióikat. Ők egyfajta intellektuális
támogatással büszkélkedhettek, az „ideológusokéval", a felvilá­
gosodás eszmerendszerének továbbvivőivel, akik az Akadémiát
irányították, amelynek Bonaparte szintén tagja volt.
Ami számunkra figyelemre méltó, az a fenti célkitűzések
bizonytalansága: senki nem tudta, hogyan kellene befejezni a
forradalmat.

27
 Kezdetben úgy tűnt, Bonaparte politikai célkitűzései nem
terjednek tovább a direktóriumi tagságnál. Ehhez azonban leg­
alább negyvenévesnek kellett volna lennie, és az október 22-i
vacsorán Gohier hajthatatlannak tűnt ebben a kérdésben.
A jakobinus kísértés is eró's volt. A Beaucaire vacsorája c. pamflet
szerzője, az ifjabb Robespierre barátja ne vonzódott volna ehhez
az irányzathoz? A neojakobinizmus, melynek számtalan híve
akadt a vidéki közigazgatásban és a hadseregben (Bernadotte,
Jourdan), már a VII. év óta a forradalmi kormányzat felállítását
szorgalmazta. A kényszerkölcsön törvényének megszavazása
azonban megrémítette a polgárság és a jómódú parasztság szé­
les rétegeit. Ráadásul Bonaparte és Bernadotte között személyes
ellentétek is voltak: más vérmérsékletük volt, más-más nézete­
ket vallottak a Köztársaságról, és természetesen fontos szerepet
játszott a szerelmi rivalizálás is, mivel Désirée Claryt, Bonaparte
hajdani jegyesét Bernadotte vette feleségül. A jakobinus kártyá­
kat tehát nehéz volt megjátszani.
Ami Barrast illeti, Bonaparte nem érzett iránta mást, mint
megvetést. A fényűző' életmód, a direktor cinizmusa, a körülötte
lévő kegyencek egyaránt viszolygást ébresztettek a fiatal tábor­
nokban. Ráadásul még egy asszony is fontos szerepet játszott az
ellenszenv kialakulásában: Joséphine, a korrupt direktor hajda­
ni szeretője.
M aradt hát Sieyés. A kifürkészhetetlen exabbé mindössze
annyit engedett sejteni, hogy eljött az általa évek óta dédelgetett
alkotmánytervezet kidolgozásának órája. Az egykori híres röp-
irat (Mi a Harmadik Rend?) szerzője még mindig számottevő
politikai tekintéllyel bírt. Sokan úgy gondolták, ő lesz az, aki
megmenti majd a forradalmat az oly sokat emlegetett és oly­
annyira várt alkotmánnyal, amely megnyugtatja a tulajdon és a
jogi egyenlőség szentségéért aggódókat. Az „ideológia" kötötte
össze az Institut e két tagját, még ha nem is ugyanahhoz a
szekcióhoz tartoztak.
Sieyés és Bonaparte október 23-án megtartott első találkozója
nem járt eredménnyel. Lehetséges, hogy a tábornok jakobinus
múltja aggasztotta az egykori abbét, aki inkább Moreau-t válasz­
totta volna, míg Bonaparte monarchista hajlamokkal gyanúsí­
totta őt. A m indent eldöntő találkozást november 1-jére vagy
6-ára tervezték. Valójában Sieyésnek meg volt kötve a keze. Az
alkotmány revíziójára törvényes kereteken belül nem volt mód:

28
kilenc évig tartó bonyolult jogi folyamatra volt szükség a tör­
vénycikkelyek módosításához. Eró'szakhoz kellett folyamodnia,
és egy újabb államcsínyt véghezvinni. Sieyés ezt a következő­
képpen tervezte: hatalmi űrt kell létrehozni a végrehajtó hatal­
mon belül, ami - úgy, mint 1792-ben - a törvényhozó hatalom
bukását vonja majd maga után. A két tanács egy bizottságot
bízna meg az új alkotmány megszövegezésével, mely nem hagy­
ná figyelmen kívül az előző hiányosságait. A törvényhozó hata­
lom megfélemlítése céljából szükség lesz némi csapatmozgásra
is. Meglengetnék a szablyát, hogy hamarosan visszategyék hü­
velyébe.
A Direktóriumon belüli válsághelyzet megteremtése nem volt
bonyolult feladat. Sieyés kiválna a kormányból, s vele együtt cin­
kosa, Roger Ducos is. Már csak egy harmadik személy, mondjuk
Barras, megvesztegetésére lesz szükség. Az Ötszázak Tanácsán
belül számítani lehetett jakobinus ellenállásra; ezért egy összeeskü­
vésre hivatkozva kiköltöztetnék a két gyűlést Párizson kívülre,
megfosztva őket a külvárosok esetleges támogatásától. A pénz­
arisztokrácia, Perrégaux kivételével, tartózkodó maradt, így a
szükséges néhány milliót Collot-nak, az itáliai hadsereg egyik
hadiszállítójának kellene rendelkezésre bocsátania.
Bonaparte legkésőbb november 6-án lép majd működésbe.
Valószínűleg ideiglenes konzullá fogják kinevezni; így még in­
kább joga lesz betekinteni az alkotmányba, melyet a törvényho­
zás elé fognak terjeszteni jóváhagyás végett. Sieyés engedmé­
nyei annál is inkább fontosak, mert egy parlamentáris állam­
csínyt tervezett, ahol a katonaságnak csupán statisztaszerepet
kell játszania. Maga az államcsíny kifejezés is túlzó, hiszen az
eseményeknek a viszonylagos törvényesség látszatát keltve kell
megtörténniük. Véletlenül sem szabad szembekerülni a tör­
vénnyel: ez még a forradalomtól örökölt aranyszabály. Bonapar­
te kétszínű viselkedése, ha hinni lehet a lapoknak, erősen csök­
kentette a fiatal tábornok népszerűségét.

AZ ÁLLAMCSÍNY

A Sieyés által eltervezett műveletek minden nehézség nélkül

kezdődtek meg. November 8-áról 9-ére virradó éjszaka a straté­
giailag fontos helyeket elfoglalták, a kiáltványok szövegét el­

29
küldték a demonville-i nyomdába, a Vének Tanácsának tagjait
összehívták. Az alkotmányosság értelmében ez a tanács jelöli ki
a törvényhozó testületek üléshelyét; ráadásul az Ötszázak Taná­
csával ellentétben, itt Sieyést egy erős frakció támogatta.
November 9-én (brumaire 18-án) hét óra harminc perckor a
játszma megkezdődik a Tuileriákban. Cornet, Loiret küldötte, a
Vének Tanácsának tagja, tudomására hozza az éppen csak feléb­
redt és a szokatlan csapatmozgásoktól meglepett honatyáknak,
hogy a Köztársaságot veszély fenyegeti. Lorrain Régnier rövid,
patetikus hozzászólásával a kezdeti zavarodottság fejvesztett-
séggé vált. Az tanácsolta képviselőtársainak, hogy az adott hely­
zetben hagyják el Párizst, és tegyék át székhelyüket a közeli
Saint-Cloud kastélyába. „Ott, meglepetésektől és rajtaütésektől
mentes helyen, módjuk lesz rá, hogy nyugalomban és biztonság­
ban megtalálják a veszély elhárításának módját, hogy a jövőben
ilyesmi ne fordulhasson elő."
A következő határozatot szavazták meg:

Első cikkely. - A Törvényhozó Testület Saint-Cloud községbe

teszi át székhelyét. A két tanács a palota két szárnyában fogja
megtartani üléseit.
Második cikkely. - A tanácskozás holnap délben, brumaire 19-
én veszi kezdetét. Eddig az időpontig mindennemű hivatali
működés, valamint tanácskozás szigorúan tilos.
Harmadik cikkely. - Jelen határozat végrehajtásával Bonaparte
tábornok lett megbízva; meg fogja tenni a megfelelő lépéseket a
nemzeti képviselet biztonsága érdekében.
Negyedik cikkely- Bonaparte tábornok a tanács színe elé járul,
hogy esküt tegyen, és átvegye ezen határozat írásos másolatát.

Nyolc óra harminc perc. Közlik Bonapartéval, hogy a határoza­

tot megszavazták. Rögtön lóra pattan, és fényes tiszti különít­
ményével a Tuileriákhoz vágtat. A Vének Tanácsa elé járulva,
néhány szóval vázolja a helyzetet: „Képviselő polgártársak, a
Köztársaságot veszély fenyegette, önök ezt megtudták, és imén­
ti határozatukkal megmentették azt. Jaj mindazoknak, akik za­
vart és rendbontást szeretnének! Le fogom tartóztatni őket
Lefebvre és Berthier tábornokok és valamennyi fegyvertársam
segítségével... Az önök bölcsességének eredménye ez a dekré­
tum; erős karjaink segítenek majd megvalósítani a benne foglal-

30
takat. Olyan köztársaságot akarunk, amelynek alapja a valódi
szabadság, vagyis a polgári szabadság és a nemzeti képviselet;
kivívjuk ezt a szabadságot, erre megesküszöm a magam és
fegyvertársaim nevében!" „Esküszünk", visszhangozták kórus­
ban a Bonapartét körülvevő tábornokok, Berthier, Lefebvre,
Marmont és sokan mások. Ezeknek a zajos katonáknak a benyo­
mulása néhány képviselőt megriasztott, támadt némi mozgoló­
dás soraikban, de ez nem tartott sokáig.
Bonaparte ezután kivonult a Tuileriák kertjébe, ahol észrevet­
te Bottot-t, Barras titkárát. Megállította, és a palota körül állomá­
sozó csapatok füle hallatára a következő szavakat intézte hozzá:
„Milyen állapotban hagytam Franciaországot, és milyen lett,
mire viszontláttam?! Én a békét hagytam itt nektek, de vissza­
tértemkor háborút találok! Amikor elmentem, Franciaország
hódítások dicsfényében tündökölt, most az ellenség ostromolja
határainkat! Itália kincseiben dúskáltatok, most fosztogató tör­
vények és a nyomor igájában senyvedtek! Ez tarthatatlan! Ha a
dolgok továbbra is így alakulnak, három hónapon belül elural­
kodik az önkény. De mi Köztársaságot akarunk, mégpedig olyan
Köztársaságot, melynek alapja az egyenlőség, az erkölcs, a pol­
gári szabadság és a politikai tolerancia. Egy jó kormányzat
segítségével mindenki elfelejti majd a különböző politikai klik­
keket, amelyekhez eddig csatlakoznia kellett, hogy francia le­
hessen. Itt az ideje végre megadni a haza védelmezőinek az őket
megillető bizalmat! Néhány áruló szemében mi lennénk a Köz­
társaság ellenségei, mi, akik vérünkkel és verítékünkkel szilár­
dítottuk meg azt! Nem ismerünk azoknál nagyobb hazafiakat,
akik a Köztársaság szolgálatába rokkantak bele!"
Ennek az összeesküvők terveiben nem szereplő kirohanásnak
konkrét célja volt: felszítani a katonák lelkesedését, akiknek a
politikai meggyőződését még nem ismerték, valamint lejáratni
előttük nemcsak a Direktóriumot, hanem a jakobinusokat is (a
fosztogató törvényekre történő utalás ellenük irányult). Teljes
volt Bonaparte diadala. A katonák hangosan éltették tábornoku­
kat. A hadsereg tehát készen állt, hogy elsöpörje a polgári hatal­
mat. Bonaparte, aki talán már Sieyésszel való későbbi konfliktu­
sára gondolt, m egtudta, hogy szükség esetén számíthat majd a
Párizsban állomásozó csapatokra.
Tizenegy óra. A Vének Tanácsa által megszavazott dekrétum
híre eljut az Ötszázak Tanácsának tagjaihoz. Néhányan tiltako­

31
zásuknak adtak hangot, de nem szálltak szembe a Saint-Cloud-
ba való átköltöztetéssel. Hiszen ez az ellenszegülés törvénytelen
lett volna.
Már csak a végrehajtó hatalom lefejezése volt hátra. Sieyés és
Roger Ducos hamarosan lemondanak tisztségükről. De mi lesz
Barrasszal? A direktor menesztését a Bruix által is támogatott
Talleyrand-nak kellett kiharcolnia. Barras éppen vacsorázott,
amikor Talleyrand felkereste őt a Luxembourg-palotában. Az
asztal harminc főre volt terítve, de csak egyetlen vendég jött el,
Ouvrard, a bankár. Barras már mindent értett. Szórakozottan
hallgatta Talleyrand szavait, kinyitotta az ablakot, meglátta a
kint várakozó katonákat, és nem akadékoskodott. Papírra vetett
néhány sort, amelyben kijelenti, hogy „örömmel tér vissza az
egyszerű állampolgárok közé". Talleyrand kezet csókolt neki,
majd biztosította az immáron exdirektort, hogy ez alkalommal
is sikerült megmentenie a Köztársaságot, ő maga pedig lelkiis-
meret-furdalás nélkül - legalábbis így mesélik - megtartotta azt
a néhány milliót, amit Bonaparte egykori támogatójának lefize­
tése céljából bízott rá. Barras Grosbois felé veszi útját. E kemény
ellenfél ügyes félreállítása felbátorította az összeesküvőket.
Moulint és Gohier-t, az utolsó direktorokat, akik nem akartak
lemondani, a Luxembourg-palotába zárták Moreau tábornok
őrizete alatt. A Direktórium nem létezett többé.
Az éj leszállt Párizsra, a városra, amely nem reagált az esemé­
nyekre, és teljesen közönyösnek tűnt. Az első menet sikeres volt.
Bonaparte, még mielőtt aludni tért volna, a következőket m ond­
ta titkárának: „Ma nem ment rosszul a dolog, hogy mi lesz
holnap, azt majd meglátjuk." Sieyés azonban tisztában volt vele,
hogy a játszmának még nincs vége. Valószínűnek tűnt, hogy az
Ötszázak Tanácsa, ahol a neojakobinusok igen aktívak voltak,
nem fogja egykönnyen megadni magát. Bonaparte vád alá he­
lyezése esetén vajon cserbenhagynák-e vezérüket a megzavaro­
dott csapatok, mint annak idején, amikor a Konvent Robes-
pierre-t törvényen kívülinek nyilvánította? Nem kellene-e azon
nyomban letartóztatni, vagy legalábbis eltávolítani valamilyen
ürüggyel a képviselők közül azt a negyvenet, akik a legaktívab­
bak? De Bonaparte nem egyezett ebbe bele. Talán a törvényesség
látszata miatt aggódott? Vagy egyszerűen csak szakítani akart
a forradalmi módszerekkel, amelyek meggátolnák a nemzeti
összefogást, amire oly régóta vágyott? Avagy a jakobinusok

32
iránt érzett szimpátia utolsó fellángolása volt ez? Netán szándé­
kos taktikázás, amellyel csupán az akciót akarta megnehezíteni,
hogy fontosabb szerepet játszhasson az ügyben, mint amilyet
Sieyés eredetileg szánt neki?
A második felvonás színtere a saint-cloud-i kastély, brumaire
19-én. A tanácsokat déli tizenkét órára hívták össze. Időre volt
szükség a csapatmozgások végrehajtásához. De ezzel a képvise­
lők számára is hagytak némi időt, hogy összeszedhessék m agu­
kat. Bonaparte a délelőtti órák vége felé érkezett meg Berthier,
Gardanne, Lefebvre és Leclerc társaságában. Azt mondják,
M urat parancsnoksága alatt mintegy hatezer ember állomáso­
zott a kastély körül. Számítani lehetett még Sébastiani drago-
nyosaira is. Lannes a többi csapattal Párizsban maradt. Szemta­
núk szerint a katonák gyűlölködve emlegették az „ügyvédeket
és szónoklatgyártókat" a zsold késedelme, a lyukas cipők és a
dohányhiány miatt. Bonaparte lélektani hadművelete, a Bottot
elleni kirohanás megtette a kívánt hatást.
A Vének Tanácsának gyűlése délután egy órakor vette kezde­
tét, Lemercier elnökletével a Mignard által díszített Apolló-te-
remben. Több képviselő, akiket szándékosan nem hívtak el a
gyűlésre az előző napon, kérdéseket tett fel, s az összeesküvés
résztvevői zavartan válaszolgattak nekik. A törvényes keretek
megőrzése végett Bonaparte egy másik helyiségben várja, hogy
a törvényhozó testület tudom ásul vegye a Direktórium lemon­
dását, és tudassa azt az Ötszázak Tanácsával; ez volt az ide­
iglenes kormány kinevezése előtti legfontosabb teendő. A be­
szédek végeláthatatlanul hosszúra nyúltak. Bonaparte egyszer
csak nem bírta tovább. „Ennek véget kell vetni", jelentette ki. A
vita közepén való hirtelen megjelenése szenzációt váltott ki.
Bourrienne szerint:
„Bonaparte sietve és haragosan lépett be, emiatt nem sok jót
vártam attól, amit m ondani fog. Mindazon egymásnak ellent­
mondó szónoklatok közül, amelyeket hatalomra jutása óta Bo­
naparténak tulajdonítottak, egyetlenegyet sem adott elő a Vének
Tanácsának, és nem is nevezhetjük szónoklatnak minden ne­
messég és minden méltóság nélküli beszédét. Csak efféle szava­
kat lehetett hallani: »fegyvertársak«, »katonás őszinteség«. Az
elnök világos kérdéseket tett fel neki, elég gyors ütemben, de
semmi sem volt zavarosabb Bonaparte kétértelmű és nyakate-
kert válaszainál. Összefüggéstelenül beszélt vulkánokról, alat­

33
tomos agitációról, győzelmekről és alkotmánysértésről. Még
fructidor 18-át is felhánytorgatta, amelynek ő volt az első kez­
deményezője és leghatalmasabb támogatója. Azt színlelte, hogy
semmiről sem tudott, amíg a Vének Tanácsa fel nem kérte a haza
megmentésére. Azután Caesart, Cromwellt és a »zsarnokot«
emlegette. Többször is elismételte: »Csak azt akarom önöknek
mondani...«, és nem m ondott semmit... Észrevettem, hogy mi­
lyen rossz hatást gyakorol ez a fecsegés a gyűlésre, és hogy
Bonaparte egyre bizonytalanabbá válik, ezért ruhája szegélyét
finoman megrántottam, és halkan odaszóltam neki: »Menjen,
tábornok, maga m ár nem tudja, hogy mit beszél.«"
Bourrienne Emlékiratai kétségtelenül rosszindulatúak, de va­
lamennyi szemtanú hangsúlyozta a tábornok zavarát.
A teremből kiérve Bonaparte visszanyerte nyugalmát, és ha­
tározott léptekkel indult az Ötszázak Tanácsának ülésterme felé,
amelyet a nagy kapkodásban a kastély Orangerie nevű termé­
ben rendeztek be. Ott m ár igen élénk vita folyt. Ebben a gyűlés­
ben az összeesküvők nem voltak többségben, így erős ellenál­
lásba ütköztek. Kétségbe vonták Barras leváltásának jogszerű­
ségét. Hirtelen fegyverzaj szakította félbe a szónokot az emelvé­
nyen. Belépett Bonaparte.
Az események további alakulásáról a legkülönfélébb mende­
mondák keringenek. Megjelenése pillanatától a képviselők kér­
dések áradatát zúdítják rá, körülveszik, lökdösik. Mindenfelől
kiabálás hallatszik: „Törvényen kívül a diktátorral! Éljen a Köz­
társaság és a III. év alkotmánya! Haljunk meg őrhelyünkön!"
Destremnek tulajdonítják az alábbi híres mondatot: „Ezért győz­
tél hát, tábornok?"
Az elnöklő Lucien Bonaparténak nem sikerül helyreállítania
a rendet. Néhány katona Bonaparte kíséretéből kimenekíti őt a
teremből. A tábornok nem jut szóhoz, sápadt, arca kicsit véres.
A játszma elveszett. Úgy tűnik, Bonaparte elszalasztottá a
szerencséjét. Ahogy azt Sieyés előre látta, a képviselők Bonapar­
te leváltását követelik. Bertrand, Calvadosból, azt kéri, hogy
vegyék vissza tőle a parlamenti gárda gránátosainak parancs­
nokságát. Talot a gyűlés Párizsba való visszaköltözését indítvá­
nyozza, amikor hirtelen valaki felkiált: „Szavazzuk meg Bona­
parte tábornok törvényen kívül helyezését!" Borzasztó fenyege­
tés. Ehhez természetesen a Vének Tanácsának hozzájárulása
kell, a zűrzavarban azonban mindenki megfeledkezik erről az

34
alkotmányos kitételről. Ha egy energikus tábornok a csapatok
élére áll, mint ahogyan azt Barras tette a thermidori fordulat
idején, az összeesküvésnek befellegzett. Luden látja a veszélyt.
Hogy időt nyerjen, miután hiába próbálta meg igazolni fivérét,
leteszi az elnöki jelvényeket, és otthagyja a meglepett gyűlést.
Kint lóra pattan, és a következő szónoklatot rögtönzi a díszud­
varon a gárdistákhoz: „Az elnök közli veletek, hogy e tanács
többségét jelenleg néhány tőrrel felfegyverkezett képviselő ter­
rorizálja, akik megrohamozzák a szónoki emelvényt, halállal
fenyegetik társaikat, és borzasztó dolgokat javasolnak... Ezek az
árulók többé nem a nép, hanem a tőr képviselői." Lucien ekkor
rám utatott fivérére, akinek véres volt az arca. így születik meg
a tőrök legendája. Ezután teátrális, de annál hatásosabb m ozdu­
lattal kezébe vesz egy kardot és megesküszik rá, hogy ő maga
fogja ledöfni bátyját, ha az zsarnokságra törne.
A parlamenti gárda katonái megrendültek, ráadásul a hátuk
mögött ott vannak Bonaparte türelmetlen és dühös csapatai.
Megszólalnak a dobok. M urat a gránátosok élére áll, és megin­
dul az Orangerie felé. Ledere csatlakozik hozzá. „Rúgjátok ki
valamennyit!"- kiált fel Murat. Az Ötszázak Tanácsának ülés­
termét öt percen belül, sűrű dobpergés közepette, kiüríttették.
Többé nincs szó parlamenten belüli mesterkedésről; Sieyés terve
kudarcot vallott. A hadsereg színre lépése merőben megváltoz­
tatta az események menetét, melyet az egykori ab b é- aki ezáltal
a játszma egyik nagy vesztese lesz - oly pontosan kitervelt.
Hogy mentsék, ami még menthető, a nagy zavarodottságban
kapkodva egybe kell gyűjteni a Vének Tanácsának egy részét,
illetve az Ötszázak Tanácsának azon tagjait, akik még fellelhe­
tőek a saint-cloud-i kastély kertjében, és meg kell őket győzni
ennek az egyesülésnek a szükségességéről. Ez a hevenyészve
összeállított gyűlés tudomásul veszi a végrehajtó hatalom hiá­
nyát, és határozatot hoz a Direktórium helyébe lépő konzuli
triumvirátus felállításáról, melynek tagjai Bonaparte, Sieyés és
Roger Ducos lesznek. A gyűlést elnapolják, és két bizottság
megbízást kap az új alkotmány hat héten belüli elkészítésére.
Végezetül pedig kizárnak hatvanegy küldöttet (jakobinusokat)
a nemzeti képviseletből. Este tizenegy órakor Bonaparte, aki
ekkorra m ár összeszedte magát és az összeesküvés vezetőjeként
viselkedik, aláír egy kiáltványt, amelyben a saját szempontjai
szerint meséli el az államcsíny történetét, különös hangsúlyt

35
fektetve a gyilkos szándékra, melynek ő lett volna az áldozata
az Ötszázak Tanácsának gyűlésén. Csupán a törvényhozó testü­
let gránátosai közbeavatkozásának köszönhette megmenekülé­
sét: „A megfélemlített összeesküvők szétszóródnak és elmene­
külnek. A többség, a veszély elhárítása után, szabadon és zavar­
talanul visszatér az ülésterembe; elhangzanak a nép üdvét szol­
gáló hozzászólások, és olyan üdvös megoldásról tanácskoznak,
amely a Köztársaság új, egyelőre ideiglenes törvénye lesz."
Párizs nem moccan. Germinal és prairial óta megtört az
egyébként is lefegyverzett főváros forradalmi lendülete. Nincs
többé kritikai szellem: a párizsiak fenntartás nélkül elfogadják
az események alakulását úgy, ahogyan azt a politika tálalja
nekik. Mindössze vidéken van némi mozgolódás. A jakobinusok
kezében lévő megyei közigazgatási szervek megkísérlik meg­
szervezni az ellenállást. Mindhiába. Egy újabb polgárháború
kirobbanásának gondolata nem vált ki lelkesedést.
„Ez volt az egyik legrosszabbul kitervelt és végrehajtott állam­
csíny, amit csak elképzelhetünk, mely valójában csupán a körülmé­
nyek szerencsétlen alakulásának köszönheti sikerét, a közhangu­
latnak, illetve a hadsereg hangulatának, s talán inkább az előbbi­
nek, mint az utóbbinak." így látta Tocqueville brumaire 18-át.
Párizsban a három konzul a Luxembourg-palotában rendez­
kedik be - ideiglenesen - az egykori direktorok helyén. Ki legyen
az elnök? Roger Ducos a következő szavakkal fordul Bonaparte
felé: „Felesleges szavazni az elnök személyéről; ez önt illeti
meg." Ezáltal a brumaire-i összeesküvés nemcsak új vezért, de
új értelmet is kapott.
A neojakobinus nyomással és a royalista fenyegetéssel szem­
ben a thermidoriak úgy érezték, hogy az új államcsíny hosszú
időre biztosítani fogja hatalmi pozícióikat. Robespierre bukása
után híjával voltak a népszerűségnek és a tekintélynek: az előb­
bit Bonaparte tábornok meghozta számukra - hiszen az ő nevé­
hez kapcsolódik a campoformiói béke és a titokzatos egyiptomi
hadjárat -; ami pedig a tekintélyt illeti, azt is kivívják majd Sieyés
alkotmányrevíziójának segítségével.
Jacques Bainville jogosan hangsúlyozza: a brumaire-i állam­
csíny semmiben sem különbözik az előzőektől. A kortársak
szemében ez nem volt egyéb, mint annak a politikai csoportosu­
lásnak a diadala, amely m ár öt éve irányította Franciaország
életét; kevés kérdést vetett fel, és még kevesebb lelkesedést

36
váltott ki. Azzal legalább mindenki tisztában volt, hogy a forra­
dalom alapeszméi nem szenvednek majd csorbát, hiszen az
ideológusok ezen eszmék védó'inek szerepében tetszelegtek,
nem beszélve az új burzsoázia, vagyis a nemzeti javak megkapa­
rintóinak érdekeiről. Brumaire 20-ának estéjén, amikor ismertté
vált a két tanács ülésének elnapolása, Benjamin Constant figyel­
meztette Sieyést: „Ez a fordulat számomra katasztrofálisnak tűnik,
mert lerombolja az egyetlen akadályt, amely még útjába állhatna
annak az embernek, aki tegnap még társa volt önnek, de a Köztár­
saság számára egyre fenyegetőbbé válik. A kiáltványai, amelyek­
ben másról sem beszél, mint saját magáról, amelyekben azt mond­
ja, hogy visszatérte megcsillantotta a reményt, hogy véget vet
Franciaország szenvedéseinek, nos ezek a kijelentések számomra
világossá tették, hogy a tábornok minden cselekedete csupán esz­
köz, mely saját felemelkedését szolgálja. Mégis mellé állnak a
tábornokok, a katonák, az arisztokrácia és mindenki, aki boldogan
veti alá magát az erő látszatának. Ön a Köztársaság mellett áll, és
ez nagy dolog, akár a nép képviselet, amely jól-rosszul, de mindig
alkalmas lesz rá, hogy gátat vessen egyetlen ember terveinek." A
hadseregnek nagyobb szerep jutott, mint amilyet eredetileg szán­
tak neki, de Bonaparte és a „brumaire"-iekké vált „thermidoriak"
szövetsége szilárdnak tűnt, a tábornok a royalisták és néhány
jakobinus reményei ellenére, elzárkózik a más irányzatoktól. A
„polgári" forradalom a konszolidáció útjára lépett. „Rájönnek
majd", írta a közgazdász Francis d'Ivemois néhány hónappal a
brumaire-i államcsíny után, „hogy a franciák ügyesen védelmezték
erszényeiket." A puccs egyik résztvevője, Regnault de Saint-Jean-
d'Angély, ennyit jegyzett meg a maga részéről:
„Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés működése óta létrejött egy
frakció, amely támadta a tulajdonosokat. Egyezkedtek vele, ahe­
lyett hogy felszámolták volna. Azóta ez a csürhe, amelyik ellen­
sége mindenfajta társadalmi rendnek, megsemmisített minden,
a tulajdon szentségére vonatkozó garanciát. A forradalmon be­
lüli minden egyes kisebb felkelés újabb és újabb csapást mért a
tulajdonjogra. A brumaire 18-i forradalom az egyetlen, amelyik
más célt tűzött ki maga elé, azaz a tulajdon sérthetetlenségének
érdekében robbant ki."

37
JEGYZETEK__________________________________________

Források: Az ülések jegyzőkönyveit megtalálhatjuk a Le Moniteur-ben,

csakúgy, mint Bouchez és Roux nagyszabású művében, az Histoire
parlementaire de la Révolution franqaise XXXVIII. kötetében (1838). Érdek­
lődéssel tanulmányozhatjuk a Központi Iroda jelentéseit, amelyeket
Aulard publikált a Paris sous la Convention thermidorienne et le Directoire
címmel, V. kötet (1902; semmi jel nem mutatott arra, hogy egy állam­
csíny van készülőben, legalábbis azok számára nem, akik hitelt adtak
ezeknek a jelentéseknek). Az ez idáig kiadatlan vezérkari jelentések
kiábrándítóak. Érdekes viszont belelapozni a korabeli újságokba
(Gazette nationale, Le Journal de Paris...). Az Emlékiratok az információk
valóságos kincsesbányáját tárják elénk, de azért nem árt az óvatosság.
Az eseménnyel egy időben írt művek, mint például Lombard de
Langres Dix-huit Brumaire-]e, figyelmen kívül hagyhatóak, szintúgy
Cornet műve (Notice historique sur le 18 Brumaire, 1819: „ez a nap a
balekok napja volt, mármint abban az értelemben, hogy a hatalom
olyanok kezébe került, akiktől nem rettegtek eléggé"), Gallais írása
(Histoire du 18 Brumaire, 1814; pamflet jellegű), avagy a Notice sur le 18
Brumaire par un témoin (1824), melynek szerzője ismeretlen. Ezzel szem­
ben Bigonnet (1819), Gohier (1824), Bourrienne (1829, elfogultsága
ellenére), Barére (1844), Marmont (1857), Lucien Bonaparte (lung ki­
adása, 1882), Barras (1895) Jourdan (a Carnet historique et littéraire-ben,
1901), Lavalette (1905), Thiébault (1908) visszaemlékezései hasznos
információkkal szolgálnak. Fouché és Talleyrand Emlékiratai gyanúsak,
Lecouteulx visszaemlékezései pedig szűkszavúak.
Ajánlott művek: A. Vandal, L’Avénement de Bonaparte (1902-1907) c.
műve továbbra is klasszikusnak számít. Ki kell egészíteni későbbi
tanulmányokkal, például: A. Espitalier, Vers Brumaire (1914); J.
Bainville, Le Dix-huit Brumaire (1925; rámutat arra a tényre, hogy
brumaire 18-a ugyanolyan forradalmi nap volt, mint a többi); A.
Meynier, Les Coups d'État du Directoire, III. kötet (1928); G. Bord és L.
Bigard La maison du 18 Brumaire (1930; a Direktórium politikatörténeté­
be illeszti a puccsot); Bessand-Massenet, Le 18 Brumaire (1965; remek
képanyaggal); Goodspeed, Bayonets at Saint-Cloud (New York, 1965); J.
Tulard, Le 18 Brumaire (Douze moments elés de Vhistoire de France, 1973,
151-173. oldal). Olyan részletkérdéseket, mint például a tőrök legendá­
ja, Aulard dolgozott ki az Etudes et leqons II., III. és VII. köteteiben.

38
Le nem zárt viták

A Direktórium helyzete szükségessé tette az államcsínyt? A

brumaire-rel foglalkozó történészek így gondolják. Nem volt
más kiút. A kulcsfigurák szerepe viszont kevéssé ismert. Mi a
magyarázata Barras tétlenségének? Kijátszották volna az össze­
esküvők? (Garnier, Barras, 1970). Valóban megkapta a milliókat,
amiket Talleyrand-nak kellett volna átadnia? A. Vandal, P.
Gaxotte (La Révolution franqaise), L. Madelin ezen a véleményen
vannak; Garnier óvatosabb. A Les Mémoires de Barras visszauta­
sítja ezt a feltevést. Sieyésről többet tudunk két fontos tanul­
mánynak köszönhetően: Nettón, Sieyés (1901); P. Bastid, Sieyés
et sa pensée (újra kiadva 1970-ben), amit kiegészít R. Marquant,
Les Archives Sieyés (1970; ahol megtalálhatóak Benjamin Cons­
tant Sieyést Bonapartéval szemben figyelmeztető szavai, me­
lyek brumaire 19-én hangzottak el). L. Madelin ismerteti a rend­
őrség szerepét, am elyet eltussoltak, hála Fouché kettős já­
tékának. Más fontos szereplői az eseményeknek: Talleyrand
(G. Lacour-Gayet, Talleyrand, 1928, I. kötet, XX. fejezet); Réal
(Bigard, Le Comte Réal, ancien jacobin, 1937) és főleg Luden (Pietri,
aki a Luden Bonaparte c. műben [1939] azt akarja bebizonyítani,
hogy Lucien nem próbált meg a saját szakállára dolgozni, mint
ahogy azt Masson állítja a Napóleon et safamille-ban, inkább teljes
erőbedobással igyekezett sikerre vinni a Sieyés-féle összeeskü­
vést). Ahhoz nem fér kétség, hogy a gyenge kezű Boulay de la
Meurthe vagy Daunou elnöklete esetén az Ötszázak Tanácsa
törvényen kívül helyezte volna Bonapartét. Lucien az, aki bizto­
sította az összeesküvés sikerét és megőrizte a törvényesség lát­
szatát. F. Pietri tovább fűzi ezt a gondolatmenetet a Napoléon et
le Partement c. művében (1955), ahol hajlamos túlzásokba is esni.
Szerinte brumaire 18-a nem „államcsíny", hanem „egyszerű
alkotmányrevízió, amelyet Bonaparte a maga részéről teljesen
feleslegesen zavart meg". Lucien Bonaparte c. könyvében (1985)
A. Pietromarchi úgy véli, hogy „brumaire csak fructidor követ­
kezménye volt, az első államcsínnyel Barras és az új burzsoázia
véget vetett a thermidori liberális kísérletnek"; brumaire csak
más formában hosszabbította meg a royalista veszély miatti
diktatúrát.
A neojakobinus irányzatot I. Woloch elemzi a Jacobin Legacy.
The democratic movement under the Directory (Princeton, 1970) c.

39
könyvében, anélkül hogy érdemben válaszolna a mozgalom
jellegére és társadalmi összetételére vonatkozó kérdésekre. Ho­
gyan oldották meg brumaire 18-ának anyagi természetű problé­
máit? A bankárok tartózkodóak voltak. Lecouteulx de Canteleu
tudott a puccs előkészületeiről, amivel ő, mint Szajna megye
közigazgatásának feje, elvben egyet is értett, de annak semmi
nyoma sincs, hogy anyagilag támogatta volna az akciót. Az
ifjabb Michel kétmilliót adott, de csak az események után. A
hadiszállítók azok, akik finanszírozni fogják a puccsot, legfő­
képpen Collot, aki 500 000 frank előleget bocsátott az összees­
küvők rendelkezésére (Payard, Le Financier Ouvrard, 1958). A
másik szállító, aki belekeveredett az ügybe, Simons, megkapja
majd szolgálatai fejében a tengerészet fával való ellátásának
jelentős részét (Stern, Le Mari de Mile Lange, Simons, 1933). A
szállítókat megbotránkoztatta a Direktórium megváltozott gaz­
daságpolitikája: az 1799. október 4-i törvény kötelezte őket, hogy
egy hónapon belül szolgáltassák be az 1795 óta lebonyolított
szállítmányok számláit, mellékelve az igazolásokat is. Október
29-én attól a lehetőségtől is meg lettek fosztva, hogy az adót a
különböző közpénztárakban fizessék be.
 ELSŐ RÉSZ

EGY MEGVÁLTÓ SZÜLETÉSE

Miért sikerül Bonaparténak az, amibe La Fayette, Dumouriez és
Pichegru belebukott? Mi m ódon vált a fiatal tábornok az 1799-es
politikai helyzet döntőbírájává?
A korzikai származású fiatalembert erre semmi sem predesz­
tinálja, hacsak az a körülmény nem, hogy a Genovai Köztársaság
által a versailles-i kormánynak nemrégiben átengedett sziget
egy csapásra a Franciaországot lángba borító forradalom sodrá­
sába került. A kontinens egymással rivalizáló frakcióktól meg­
osztott, Korzika nyugalmát ellenségeskedő klánok harca rázza
meg: az arisztokratáké, az 1768-as annexió híveié (Buttafuoco),
akik szembeszállnak a paolistákkal, később a Konventtal szim­
patizáló paolistáké (Salicetti) az angolbarát paolistákkal szem­
ben (Pozzo di Borgo). Egyelőre kevéssé ismert küzdelmek ezek,
erős ellentétek és ideológiai konfliktusok következményei. A
meghajszolt, száműzött és letartóztatott Bonaparte nagyon fia­
talon szembesül a polgárháború borzalmaival Franciaország­
ban éppúgy, mint Korzikán. Innen meríti a bonapartizmus alap-
gondolatát: a pártok fölé kell helyezkedni és a nemzeti békéltető
szerepét eljátszani.
Ehhez a szerephez azonban tekintélyre van szükség. Bonapar­
te talán az első tábornok Julius Caesar óta, aki felfogta, hogy
mekkora jelentőséggel bír a jó propaganda. Nem elég csupán
megnyerni a csatákat, a győzelmeket a legendák nimbuszával
kell felruházni. Bonaparte nem aratott diadalt sem Fleurus-nél,
sem Geisbergnél, sem pedig Zürichnél, mégis népszerűbb volt,
már a Direktórium idején is, mint Jourdan, Hoche, Masséna
vagy Moreau. A sajtónak és a propagandagépezetnek hála, az
itáliai hadjáratot sikerült olyanformán feltüntetnie a közvéle­
mény előtt, mintha az maga a trójai háború lett volna. Az egyip­
tomi expedíció, végső kudarca ellenére, a krónikások jóvoltából,
keleti hőskölteménnyé vált, amelynek hőse egy lapon említendő

43
Nagy Sándorral, illetve Caesarral. Bonaparte mindenkit elbű­
völ, irritál, rabul ejt, senkit sem hagy hidegen.
Sikerének harmadik titka: akkor lép színre, amikor a forrada­
lom kifullad, amikor a végre-valahára győzedelmeskedő pol­
gárság úgy dönt, hogy nem osztja meg a hatalmat más rétegek­
kel. La Fayette és Dumouriez próbálkozásai elhamarkodottak
voltak; thermidor óta azonban az ország nem vágyik semmi
másra, mint rendre és nyugalomra. Pichegru katonai sikerei
ellenére sem képes rá, hogy az áhított rendet megszilárdítsa,
mert túlságosan kompromittálták a royalisták, és egyetlen poli­
tikai frakció foglya maradt. Bonaparte személye mindenki szá­
mára megnyugtató: bár az ifjabb Robespierre barátja volt, mégis
a régi nemességhez tartozik; Barras pártfogoltja volt ugyan, de
azért tanúbizonyságát adta a Direktóriumtól való függetlensé­
gének. Minden a javára válik, beleértve különös fizikumát és
ellentmondást nem tűrő jellemét. „A francia forradalom megala­
pozott egy társadalmat, most keresi a hozzá illő kormányt" -
állapítja majd meg Prévost-Paradol. „Mindenki - írja Stendhal -
felismerte egy erős kormány szükségességét; most megkapták,
amire vágytak."
 I. FEJEZET

AZ IDEGEN

„Bonaparte valódi neve Buonaparte; így írt alá mindent az itáliai

hadjáratok idején, illetve harminchárom éves koráig. Később
franciásította, és kizárólag Bonaparteként szignált minden színe
elé kerülő iratot: meghagyom neki a nevet, melyet saját magá­
nak adott, és amelyet ledönthetetlen szobrának talapzatára
vésetett. Vajon Bonaparte a francia állampolgárság érdekében
fiatalította meg m agát egy évvel, vagyis azért, hogy születé­
sének időpontja ne előzze meg Korzika Franciaországgal való
egyesülésének dátumát?... Bonaparte 1768. február 5-én szü­
letett, és nem 1769. augusztus 15-én, M. Bourrienne határozott
állítása ellenére. Ezért van az, hogy a konzervatív szenátus az
1814. április 3-i kiáltványban Napóleont úgy említi, m int
idegent."
Két torz személyiség található a Mémoires d'outre-tombe-ban:
Napóleoné, valamint magáé Chateaubriand-é. Ez utóbbi most
nem fontos. Ami az előbbit illeti, az aranyozott legenda szerint
az Iliász csatáit bemutató szőnyegen született meg, de a fekete
legenda is elterjedt, amelynek legfőbb dalnoka történetesen
Chateaubriand volt. Történelmileg megalapozott tény, hogy Na­
póleon 1769. augusztus 15-én született, de azért van némi igaz­
ság a fentiekben idézett, Chateaubriand által írt Napóleon-élet­
rajz bevezető soraiban. Valóban van valami idegen Napóleon
személyében, és Chateaubriand nem sokat téved, amikor egy
olyan egyénről beszél, „aki az égből pottyant, és bármely korban
vagy bármely országban élhetne". Addig is egy biztos, N apó­
leon Ajaccióban született, 1769. augusztus 15-én, azon a Korzi­
kán, amelyik még mindig Franciaországgal való „egyesülését"
nyögte.

45
 KORZIKA A XVIII. SZÁZADBAN

A sziget nem ismeretlen a XVIII. századi Európa számára. Mivel

Franciaország és Itália között helyezkedik el, stratégiai helyzete
miatt régóta fájt rá a foga a Földközi-tenger nyugati részén
terjeszkedni vágyó nagyhatalmaknak. Ráadásul a felvilágosult
körök is Korzikát tekintették az elnyomóval szembeni ellenállás
szimbólumának. Néhány évtizeddel az amerikai függetlenségi
háború kirobbanása előtt tört ki a szigetlakok 1729-es lázadása
a genovai fennhatóság ellen. A felkelés vezérei kihirdették a
szabadsághoz való jogot, társadalm i reform okat helyeztek
kilátásba, s mindezek a dolgok m agukra vonták olyan jelentős
gondolkodók és írók figyelmét, mint Vasco, Gorani vagy Bos­
well. Rousseau maga így ír erről a Társadalmi Szerződés-ben:
„Létezik még Európában egy olyan ország, amely képes a
törvényhozásra, ez a nagyszerű hely Korzika szigete. Az a hősi­
esség és bátorság, amivel ez a derék nép képes volt rá, hogy
kivívja és megvédje szabadságát, megérdemelne annyit, hogy
egy bölcs ember megmutassa nekik, hogyan őrizzék meg azt. Az
a gyanúm, egy szép napon ez a kis sziget még csodálkozásra
készteti Európát."
1764 táján, egy korzikai arisztokrata, Buttafuoco felkérésére a
nagy filozófus hozzákezdett egy alkotmánytervezet kidolgozá­
sához, de ez a gyakorlatban soha nem kerül alkalmazásra.
Hogyan is hozhatta volna el a békét? Az 1729-es népfelkelést,
amelybe Ausztria is beavatkozott, az 1732-es corte-i szerződés
követte; de két évvel később Genova megfeledkezett az általa
tett engedményekről, s így kirobbant egy újabb felkelés. Az eset
hamarosan nemzetközi figyelmet keltett: Franciaország két íz­
ben is katonai segítséget nyújtott Genovának. A korzikaiak Pas­
cal Paolinak, az egyik 1729-es hős fiának a személyében találták
meg a vezért, akire szükségük volt. Paoli visszaszorította a
genovaiakat a tengerparti erődökbe, majd olyan társadalmi és
politikai újjászervezésbe kezdett, ami Európa-szerte visszhang­
ra talált. Corte-ot választotta fővárosul a város központi elhe­
lyezkedése miatt, ahová 1755 novemberében összehívott egy
alkotmányozó gyűlést. Ez létrehozott egy demokratikus alkot­
mányt, mely a törvénykezést egy népszavazás útján választott
tanácsra bízta, a végrehajtó hatalmat pedig a kilenctagú állam­
tanács elnöki posztján lévő Paoli kezébe helyezte. Az alkotmány

46
kidolgozásának befejeztével Paoli a tettek mezejére lépett: lecsa-
poltatta a mocsarakat, utakat építtetett, bányákat tárt fel, meg­
építtette a Rousse-szigetre vezető hidat, hogy konkuráljon a
genovaiak kezén lévő Calvival, kiépíttette a saját zászló alatt
hajózó kereskedelmi flottát. Ami a társadalmi reformokat illeti,
Napóleon egy kissé eltúlozza ezek jelentőségét abban az érteke­
zésben, amelyet 1791-ben ad elő a lyoni Akadémián:
„Paoli minden egyes faluban két csoportba osztotta a földeket:
az első csoportba tartoztak a vetésre és legeltetésre alkalmas sík
területek. A második kategóriába sorolta azokat a hegyvidéke­
ket, ahol megterem az olíva, a szőlő, a gesztenye és sok egyéb
gyümölcs. Az első csoportba tartozó földek, amit Piage-nak ne­
veztek, köztulajdonba kerültek, és sajátos haszonélvezeti jog
vonatkozott rájuk. A Piage-t háromévente újra felosztották a
lakosok között. A második kategóriába tartozó területek, ame­
lyek különleges művelésre alkalmasak, az egyéni kapzsiságnak
m aradtak alárendelve."
A valóságban a közösségi rendszer továbbéléséről volt szó,
nem pedig Paoli újításáról. De ez a tévedés elég elterjedt volt, s
igen sokan vélték úgy, hogy Babbo hatalomra jutása egy igazsá­
gosabb társadalmi rendet alapozott meg. Ez a megállapítás so­
kat fog nyomni a latban 1793-ban, a népi mozgalom ezért állt
Paoli mellé Salicettivel és a Bonaparte családdal szemben, még
ha ez utóbbiak a hegypárti Konvent hívei is. A tábornok sikeres
működése csak aggodalmat váltott ki belföldön, a korzikai ne­
messég körében csakúgy, mint külhonban, ahol a Genovai Köz­
társaság úgy érezte, elveszíti utolsó birtokait. Az 1756. augusz­
tus 14-én ratifikált első compiégne-i szerződés értelmében a
francia csapatok elfoglalták Calvit, Saint-Florent-t és Ajacciót. A
kontinentális háború rákényszerítette Franciaországot, hogy
visszavonja erőit. Az 1764-es második compiégne-i szerződésnek
köszönhetően a francia katonák újból megjelentek Korzikán. Végül
az 1768. május 15-én aláírt versailles-i szerződésben Genova
Franciaországra ruházta át Korzika fennhatóságát, de csak át­
menetileg, am íg a köztársaság vissza nem fizeti adósságait a
francia államnak. Paoli nem volt hajlandó elfogadni a szerződés­
ben foglaltakat, mivel a szerződő felek nem kérték ki a szigetla­
kok véleményét. Kitört a háború. A királyi csapatok számíthattak
a franciabarát korzikaiak támogatására, akiket Fleury bíboros bá­
torított. 1769. május 8-án Paoli vereséget szenvedett Ponte

47
Novónál, és kénytelen volt Angliába menekülni. Korzikát nem
csatolták a többi tartományhoz; 1770-től 1786-ig katonai pa­
rancsnokság alá helyezték, amit először de Vaux gróf, majd M.
Marbeuf gyakorolt. 1775-től egyébként a rendi tartománygyűlés
viszonylagos autonómiát biztosított a sziget számára.

A BONAPARTE CSALÁD

A Bonaparte család származásával kapcsolatban a legvadabb

ötletek merültek fel. Napóleon, már Szent Ilonán, a legjobban
azt szerette ezek közül az elmeszülemények közül, amelyik úgy
mutatta be őt, mint a Vasálarcos és M. de Bonpart, a Szent
Margit-szigetek kormányzója lányának leszármazottját. De vol­
tak olyan feltételezések is, melyek nyomán Napóleon ősei az
angol uralkodóházból, a Komnénoszoktól, Palailogoszoktól, sőt
Caesar nemzetségéből kerültek ki.
A fekete legenda ezzel szemben egy ajtónálló és egy kecske-
pásztorlány leszármazottjának nyilvánította. A Bonaparték fel­
tehetőleg Toscanából jöttek. 1616-ból fennmaradt egy Bonaparte
neve, aki az ajacciói vének tanácsának tagja volt. Innen kezdve
a XVII. és XVIII. század folyamán több Bonaparte neve megta­
lálható e tanács tagjainak névsorában. Az annexió után a vének
tanácsa tagjának lenni azért volt nagy dolog, mert ez a tisztség
felért egy francia nemesi címmel. Napoléon Bonaparte tehát
nemesembernek tekinthető, még akkor is, ha Korzikán, mint
ahogyan azt a restauráció egy gúnyirata állítja, akkoriban min­
denki nemesnek született, hogy ne kelljen adót fizetnie.
Apja, Charles Bonaparte fontos előkelőség volt. Paoli közvet­
len környezetéhez tartozott, aki számos felelősségteljes feladat­
tal bízta meg. 1768 után a francia párthoz csatlakozott, Korzika
legfelsőbb tanácsának ügyvédje, majd 1777-ben a nemesség kép­
viselője lett; e tisztségében 1778-ban Párizsba utazott, ahol Kor­
zika más képviselőivel együtt XVI. Lajos színe elé járulhatott.
Vagyonát Marbeuf ú r támogatásának köszönhette, akit, mint
mondják, elbűvölt Bonaparte asszony szépsége. Letizia Ramo-
lino Ajaccióban született 1749-ben vagy 1750-ben. Apja a hidak
és utak felügyelője volt. Anyja férjének halála után egy genovai
tengerészkapitányhoz, Francois Feschhez ment nőül, akitől egy
Joseph nevű fia született. O a konzulátus idején bíboros lesz.

48
 A francia megszállás előtt a Bonaparte család jólétben élt.
Három házuk volt, egy Milelli nevű birtokuk, szőlőik, szántóik
és egy malmuk. Jövedelmeiket azonban ne túlozzuk el. Bár a
Bonaparték és rokonságuk Ajaccio leggazdagabb lakói közé
tartoztak (ez valószínűleg a módosabb családokba való beháza­
sodásnak köszönhető), egy lapon említve a Pozzo di Borgo
famíliával, akik akkoriban Ajaccio környékének urai voltak,
vagyonuk mégis elenyésző a kontinensen megszokott gazdag­
sághoz képest. A kistermelők kárára történő gyarapodásuk so­
kakból ellenérzéseket váltott ki, ami 1793-ban házuk kifosztásá­
hoz és birtokaik feldúlásához vezetett.
Az annexió után tehát Charles Bonaparte kénytelen volt po­
zícióért és kegyért folyamodni, hogy megőrizze rangját és eltart­
hassa egyre népesebb családját: Joseph és Napoléon után (akit
egy 1767-ben elhunyt nagybácsiról neveztek el), megszületett
Luden (1775), Elisa (1777), Louis (1778), Paoletta, akit később
Pauline-nak hívnak (1780), Marie-Annonciade, a majdani Caro­
line (1782) végül pedig Jérőme (1784).

TANULMÁNYOK

Napóleon gyermekéveiről kevés adat m aradt ránk, és ezek hite­

lessége is kétséges. Az viszont bizonyos, hogy amikor Charles
Bonaparte az 1778-as év vége felé Versailles-ba utazik, magával
viszi fiait, Josephet és Napóleont, valamint sógorát, Fescht. Ez
utóbbi az aixi papnevelde ösztöndíjasa lett, míg a Bonaparte fiúk
januárban megkezdték tanulmányaikat az autuni kollégium­
ban. Napóleon innen Brienne-be megy 1779 májusában. A
brienne-le-chateau-i királyi katonai iskola egyike azoknak a kol­
légiumoknak, amelyeket a hadügyminiszter, Saint-Germain
grófja arra jelölt ki 1776-ban, hogy fogadják azon nemesi ifjakat,
akik a katonai pályát választják hivatásul. Marbeuf úr írásban
igazolta, hogy a Bonaparte család nem rendelkezett vagyonnal.
Ráadásul Charles Bonaparte kénytelen volt okmányok által bi­
zonyítani nemesi származását d'H orzier de Serigny, nemesi és
címerügyi döntőbíró előtt.
Napóleon 1779. május 15-étől 1784. október 30-áig m aradt
Brienne-ben. Vajon m ár ekkor megmutatkozott katonai zsenije
annak a hócsatának a során, amelyet Bourrienne, Napóleon

49
tanulótársa tett halhatatlanná, de Emlékiratai-nak szerkesztője
az esetet valójában egy VI. évből származó, angolból fordított
röpirat nyomán idézte? Anyja valóban eljött 1784 júniusában
Brienne-be, hogy meglátogassa a fiát? „Anyám annyira meg­
döbbent soványságom, valamint arcvonásaimnak megváltozá­
sa láttán", vallotta be később bizalmasan Montholonnak, „hogy
azt állította, megváltoztattak, ezért nehezére esett felismernie
engem."
Szeptemberben, miután az iskola felügyelőhelyettese, Rey-
naud des Monts kihallgatta őt, alkalmasnak nyilvánítják rá,
hogy tanulmányait a párizsi Katonai Iskolában folytassa. Bona­
parte október közepe táján érkezett a fővárosba. „Alacsony ter­
metű, barna fiatalember, szomorú, komor, szigorú, ugyanakkor
gondolkodó és beszédes." Számos anekdota kering párizsi tar­
tózkodásáról; ezek feltehetőleg nem hitelesek. 1785. szeptember
28-án Valence-ba vezénylik a la Fére-tüzérezredhez. 58 végzős
közül a 42. helyen végez. Az eredmény nem túl fényes. De nem
szabad figyelmen kívül hagyni származását, elszigeteltségét, a
Katonai Iskolában eltöltött idő rövidségét és apjának 1785. feb­
ruár 24-én bekövetkezett halálát.

HELYŐRSÉGI ÉVEK

Ettől az évtől kezdődik el számára a katonatisztek békeidőben

álmosítóan unalmas élete: írásbeli feladatok, hadgyakorlatok,
bankettek és bálok, könnyű szerelmek. Az olvasásban találja
meg az unalom legfőbb ellenszerét. Abban a korban, amikor a
toll fontosabb a kardnál, megpróbálkozik az írással is. 1786
áprilisában, más hasonló jellegű vállalkozásokat felhasználva,
belefog Korzika történetének összeállításába, melynek végső
következtetése pontosan tükrözi írója lelkiállapotát.
„Ha a társadalmi szerződés természetéből adódóan bizonyí­
tást nyert, hogy egy nemzet elmozdíthatja helyéről azt az ural­
kodót, akár trónfosztással is (sic!), aki áthágván a természetes
törvényeket, bűnöket és atrocitásokat követ el, ez a tett vajon
úgy fogható-e fel, mint a kormányzat intézménye elleni táma­
dás? Ez az alapigazság szolgálhat indokul a korzikaiaknak,
kiváltképp azért, mert a genovaiak felségjogának vagy inkább
fejedelemségének való alávetettség mindössze megállapodáson

50
alapult. Ily módon, az igazságosság törvényét követve, a korzi-
kaiak lerázhatták nyakukról a genovaiak igáját, és ugyanezt
megtehetik Franciaországgal szemben is. Ámen."
Természetesen szó sem lehetett arról, hogy ezt a francia meg­
szállás ellen szóló vádiratot valaha is publikálják. Napóleon
különben sem a nagyközönség számára írt. Valószínűleg inkább
depressziós pillanataiban fordult a tollhoz és papírhoz. Ezt írja
például 1786. május 3-án: „Az emberek között is magányosan,
visszavonulok, hogy egymagámban álmodozzak és teljesen át­
adjam magam a melankóliának. Hová vezet ez az érzés? A
halálba. Mivel úgyis meg kell halnom, nem lenne-e célszerűbb,
ha önkezemmel vetnék véget életemnek?" Azt hihetnénk, egy
öngyilkosságot elkövetni szándékozó búcsúszavait olvashatjuk,
mielőtt az illető megtenné a végzetes lépést. De van ebben
irodalmi érzelgősség is, amely különösen előlegezi meg a ro­
mantikus hősöket.
A Franciaország iránti gyűlölet annál inkább erősödik benne,
minél rosszabbra fordul hazájának sora. „Ti, franciák, nem elé­
gedtetek meg azzal, hogy elragadtátok tőlünk mindazt, ami
számunkra oly becses volt, de nem riadtatok vissza erkölcseink
megmételyezésétől sem. Hazám jelenlegi helyzete, valamint az
a kilátástalanság, ami lehetetlenné teszi ennek megváltoztatását,
elég ok arra, hogy elhagyjam szülőföldemet, ahol kénytelen
vagyok olyan emberek előtt hajbókolni, akiket igazság szerint
gyűlölnöm kellene."
Végre szabadságot kap. 1786. szeptember 15-étől 1787. szep­
tember 12-éig Korzikán tartózkodik. Apja halála óta és az első­
szülött Joseph távollétében amúgy is neki kell a családfői teen­
dőket ellátnia, különös tekintettel a kisebb testvérek beiskolázá­
sára. Apjuk halála és a családban lévő négy kisgyermek miatt a
Bonaparte família anyagi gondjai súlyosbodtak, annak ellenére,
hogy még mindig Korzika előkelőségei között tartják őket szá­
mon. Lucien főesperesnek, Napóleon nagybátyjának a leváltása,
aki a család pénzügyeit remekül kézben tartotta, súlyos csapás
volt számukra. A beiskolázás ügye arra készteti Napóleont,
hogy Párizsba utazzon családja érdekeinek megóvása végett a
pénzügyi felügyelőséghez. A Palais Royalban, ha hinni lehet
visszaemlékezéseinek, egy könnyűvérű ifjú hölgy segítségével
végre „férfivá válik". December 1-jétől további hat hónap sza­
badságot kap „hogy részt vehessen, hazájában, a korzikai rendi

51
gyűlés ülésein" és „hogy rendezhesse szerény vagyona miatti
nehézségeit". Január 1-jén újból Korzikán találjuk. Májusban
Auxonne-ba megy, hogy csatlakozzék az 1787 decembere óta ott
állomásozó ezredéhez. További unalmas kaszárnyaélet követke­
zik, amit mindössze du Teil bárónak a tüzériskolában tartott órái
színesítenek meg valamelyest. Egyre többet olvas. A történelem,
a földrajz, a politikai és gazdasági elméletek érdeklik, de a
természettudományok hidegen hagyják. Igen sok, a lényeges
dolgokat megragadó feljegyzést készít („Szent Ilona, kicsiny
sziget" írja egy füzetbe Lacroix abbé Géogmphie c. művének
elolvasása után); de gyakran ír összefoglalókat olvasmányairól,
hogy ezzel is segítse egyébként kiváló memóriáját. írásban vi­
tázik az adott szerzó' kijelentéseivel, s ez a szokás éles kritikai
szellemre vall. Olvasm ányai időnként félig-m eddig fantaszti­
kus történetek megírására inspirálják: a Le Masque prophéte-et
Marigny Histoire des Arabes, a Le Comte d'Essex-et, egy kísértet-
históriát, pedig John Barrow Histoire de l'Angleterre c. könyve
nyomán írja.
Mindezek ellenére nem kell azt hinni, hogy Napóleon korának
egyik legműveltebb személyisége lett volna. Rousseau művei­
nek egy részét sosem olvasta, Voltaire-től csupán néhány szín­
darabot, valamint az Essai sur les Moeurs-1 ismeri; Raynal abbé
nagyszabású munkájának, az Histoire philosophique et politique des
établissement et du commerce des Européens dans les deux Indes-nek
pusztán az első három kötetét lapozta át; Montesquieu és Dide­
rot nem sokat jelentenek számára; és úgy tűnik, Laclos Veszedel­
mes viszonyok-ja sem keltette fel az érdeklődését, pedig egy olyan
fiatal tüzér számára, mint ő, az irodalom pótolja a cselekvés
hiányát. Mindezek az olvasmányok egy célt szolgálnak, mégpe­
dig azt, hogy megerősítsék a hazájától messzire - a kevésbé
ragyogó francia égbolt alá - sodort fiatal korzikai élénk fantá­
ziájában régóta kialakult elképzelést: Paoli uralma idején a filo­
zófusok által olyannyira csodált 1755-ös alkotmány a korzikaiak
számára egy olyan ideális kormányformát biztosított, amelyik
egy lapon említhető az ókor híres spártai uralkodójának, Lükur-
gosznak törvényeivel. Paoli Napóleon képzeletében hasonlatos­
sá válik Plutarkhosz hőseihez; rajong érte, anélkül hogy valaha
is látta volna, vagy akár apja beszélt volna róla. Ténykedéséről
m indössze Boswell úti beszám olói alapján szerezhetett infor­
mációkat, de ezek eleve hízelgő m ódon m utatják be Paolit.

52
Mivel Rousseau és Raynal felemelték szavukat Korzika függet­
lenségéért, Napóleon mestereinek tekintette ó'ket, s m iután Paoli
rendszerét a francia monarchia döntötte meg, ez utóbbi domi­
nanciája csak úgy szüntethető meg, ha ő maga is eltöröltetik a
föld színéről. Bonaparte tehát már akkor republikánus volt,
amikor még szó sincs a Bastille lerombolásáról, de Robespierre
és Danton neve is ismeretlenül cseng még. 1788. október 23-án,
Auxonne-ban hozzákezd egy vaskos könyv megírásához, mely
arra lesz hivatott, hogy lerántsa a leplet „arról a jogtalanul
bitorolt tekintélyről, melynek fényében Európa 12 királyságá­
nak uralkodói sütkéreznek". Nem mintha azonosulna a „csőcse­
lék" követeléseivel, de azért a Ponte Novó-i vereség miatti bosz-
szúnak tekinti a királyság elleni támadásokat.

JEGYZETEK__________________________________________
Források: Itt csak a nyomtatásban megjelent forrásanyagot említettük
meg. Az első ismert levelek, melyek Napóleontól származnak (közülük
az első 1784. június 25-én íródott), nem kaptak helyet a második csá­
szárság idején publikált Correspondance générale-ban. Említést érde­
melnek azok a levelek, melyek címzettje egy bizonyos Emma volt,
ezek az 1933-as Revue des Etudes napoléoniennes 52. oldalán lettek pub­
likálva Leidjendecker által. Napóleon fiatalkori írásait Masson és Biagi
Napóleon, manuscrits inédits (1910) és Jean Tulard Napoléon, oeuvres
littéraires (I. kötet, 1968) címmel adták ki. Emlékiratok tömkelegé jelent
meg, de ezek közül kevés, ami hitelesnek mondható: Josephé néhol
pontatlan (1853); Abrantes rászolgál az Abrakadabrantés gúnynévre;
Bourrienne Emlékiratai egyrészt nem hitelesek, másrészt pedig a VI.
évben franciára fordított angol röpirat plágiumának tekinthetők (Some
account of the early years of Buonaparte at the military school ofBrienne by
Mr. c. H.); Romain Souvenirs d'un officier royaliste (1824) c. műve ellen­
séges hangvételű; Des Mazis Cahiers-i, melyeket P. Bartel publikált a La
Jeunesse inédite de Napoléon (1954) c. kiadványban, tele vannak hibákkal
és ellentmondásokkal (lásd: R. Laulan, „Que valent les cahiers
d'Alexandre Des Mazis?", Revue de l'Institut Napoléon, 1956, 54-60.
oldal). Aimé Martin felületes (lntermédiaire, 1891. január 30.). Chaptal
(Souvenirs, 181-183. oldal) summás. Végül teljesen el kell vetni a
Mémoires historiques et inédits sur la vie politique et privée de VEmpereur
Napoléon par le comte Charles d'Og... éléve de l'école de Brienne-1 (1822),
amely nem más, mint egyszerű pamflet.

53
Művek: Napóleon fiatalságáról számos könyv jelent meg. Célszerű
fenntartással fogadni Coston, Biographie des premieres années de Napoléon
Bonaparte (1840), Beauterne, L'Enfance de Napoléon (1846), Nasica,
Mémoires sur l'enfance et la jeunesse de Napoléon (1850), lung ezredes,
Bonaparte et son temps, 1769-1799 (három kötet, 1880-1881) műveit.
Ezzel szemben Masson és Biagi Napoléon inconnu-ja (két kötet, 1895),
valamint A. Chuquet La Jeunesse de Napoléon-ja (I. kötet [1897] komoly
mű annak ellenére, hogy hiányoznak belőle a megfelelő utalások)
kiváló alkotások. Hasznos adalékokat találhatunk Marcaggi La Genése
de Napoléon (1902), M. Mirtil Napoléon d'Ajaccio (1947), P. Bartel La
Jeunesse inédite de Napoléon (1954) c. munkáiban. Kellemes olvasmány
lehet, de nem sok újat mond: Lorenzo de Bradi, La Vraie Figure de
Napoléon en Corse (1926); L. Madelin, La Jeunesse de Napoléon (Histoire du
Consulat et de l'Empire, I. kötet); H. d'Estre, Napoléon, les années obscures
(I. kötet, 1942); Georges Roux, Monsieur de Buonaparte (1964); J. Thiry,
Les années de jeunesse de Napoléon (1975). Ami a kronológiát illeti, L.
Garros ltinéraire-je (1947) nélkülözhetetlen.
A korzikai miliő megismerése céljából az alábbi Korzika-történetek
tanulmányozása szükséges: Ambrosi (1914), Albitreccia (1939), Arrighi
(újabb kiadás), Grégori (1967), Sédillot (1969) és legfőképpen L. Villát,
La Corse de 1768 á 1789 (1925), valamint Chr. Ambrosi „Les deux
annexions de la Corse", Problemes d'Histoire de la Corse (1971,7-22. oldal;
emlékeztet rá, hogy Genova 1768-ban csak a szuverenitás gyakorlását
engedte át Franciaországnak, és arra a tényre is, hogy a korzikaiak csak
a forradalom idején váltak franciákká), Boudard, Genes et la France
(1962). Amindennapi élet apró mozzanatait Arrighi dolgozza fel (1970).

Le nem zárt viták

Bonaparte származása mindig is élénk viták tárgyát képezte. Mi

itt csak két könyvet említenénk meg: L. de Brotonne, Les Bona­
parte et leurs alliances (1901), valamint J. Valynseele, Le Sang des
Bonaparte (1954, kiváló munka, eltekintve néhány sajtóhibától,
például a 25. oldalon Charles Bonaparte halálát 1788-ra datálja).
Ez utóbbi mű konklúziója elfogadható: „A vidéki hivatali ne­
mességhez tartozó család, mely nem bizonyítottan, de nagy
valószínűséggel egy azonos nevű toscanai família leszármazott­
ja lehet." Ami a Ramolinók családfáját illeti, lásd F. Beaucour,
„La Familie maternelle de Napoléon I", Bulletin de la Société de
Pont-de-Bricjues, 1974, 263-336. oldal. Charles Bonaparte életraj-
zátX. Versiniírta meg (1977). Édesanyjáról: Larrey Madame Mere

54
(1892) c. műve nélkülözhetetlen, ehhez szolgálnak még érdekes
kiegészítésekkel L. Peretti (1932) és A. Decaux (1951).
A Bonaparte család vagyonának eredete számos problémát
vet fel. P. Lamotte tanulmánya, „Les Biens de la famille Bona­
parte", Etudes corses, 1956, azt bizonygatja, hogy jelentős javakat
bírtak. Mégis úgy tűnik, az annexió miatt elszenvedtek némi
anyagi veszteséget, de azért annyira nem nélkülöztek, mint
ahogyan azt Masson drámaian elénk tárja. Az apa halála után
kezdődnek majd a valódi nehézségek.
Más vitatott pont: Napóleon születésének pontos dátum a (és
helye, mivel volt, aki azt állította, hogy Bretagne-ban jött a
világra!). Eckard egyik brossúrája nyomán (Napoléon est-il né
franqais?, 1826) Chateaubriand korábbi időpontra datálja Bona­
parte születését, 1768. február 5-ére. lung a Bonaparte et son temps
c. munkájában (I. kötet, ellenséges hangvételű) azt állítja, hogy
Napóleon az, aki 1768. január 7-én született, nem pedig az
elsőszülöttnek tartott Joseph, aki ezek szerint 1769. augusztus
15-én látta meg a napvilágot. A fáma szerint Charles Bonaparte
elcserélte a keresztleveleket, hogy Napóleon fia megkezdhesse
tanulmányait Brienne-ben. Ez azonban nem egyéb, mint felté­
telezés, amit Masson cáfolt meg. Napóleon maga is 1769. au­
gusztus 15-ét jelöli meg születése időpontjaként naplójában, s
Charles Bonaparte is ezt a dátum ot írja be Kiadásainak könyvé-be.
Napóleon tanulmányait számos legenda ferdítette el. A
brienne-i évekről Massonon és Chuqueten kívül az alább felso­
roltak írtak: A. Assier, Napoléon ä l'école de Brienne (1874), Prévost,
Les Minimes de Brienne (1915); és ide tartozik még a Souvenir
napoléonien (1972) különszáma is. A párizsi Katonai Iskolában
eltöltött időszakról több információnk van, hála R. Laulan (ne­
vezetesen a „La chére a l'Ecole militaire au temps de Bonaparte",
Revue de VInstitut Napoléon, 1959,18-23. oldal) és Gambiez tábor­
nok kutatásainak, „Napoléon Bonaparte a l'Ecole royale
militaire de Paris" (Ibidem, 1971,48-56. oldal).
A valence-i katonaévek és a korzikai utazások L. Garros
Itinéraire c. művében kerülnek roppant érdekes megvilágításba.
Itt jegyezzük meg, kicsi a valószínűsége annak, hogy Napóleon
Strasbourgba ment volna 1788-ban (Parisét, „Le lieutenant Bo­
naparte étudiant á Strasbourg", Revue historique, 1917,78. oldal).
Az auxonne-i évekről szóló forrás ellenben hitelt érdemlő: M.
Bois, Napoléon Bonaparte lieutenant d'artillerie ä Auxonne. Kiegé­

55
szítendő még, J. du Teil Napoléon Bonaparte et les généraux du Teil
(1897), valamint B. Simiot De cjuoi vivait Bonaparte? (1952) c.
munkáival. Olvasmányairól a saját maga által készített feljegy­
zések révén kaphatunk képet. De vajon mi a magyarázata a Paoli
iránti mérhetetlen rajongásnak? Ezt a fanatikus lelkesedést va­
lószínűleg Boswell oltotta belé, legalábbis ezen a véleményen
van A. Dupuy, „Un inspirateur des juvenilia de Napoléon",
Bulletin Association Guillaume Búdé, 1966,331-339. oldal. E témá­
ban segítségünkre lehet F. Ettori, „Pascal Paoli, modele du jeune
Bonaparte", Problémes d'Histoire de la Corse, 1971,89-99. oldal. De
ne feledkezzünk el arról sem, hogy akkoriban szinte mindenki
írt, Robespierre-től Carnot-ig, beleértve Hérault de Séchelles-t
vagy Fabre d'Eglantine-t is.
Még egy apróság: a „Napóleon" keresztnév eredete. P. Dele-
haye bebizonyította (Melanges Pirenne, I. kötet), hogy Neopolus
vagy Neopolis nevű szent soha nem létezett. Egy másoló té­
veszthette össze Nápoly nevét egy szent nevével. Mivel Ale­
xandria ősi neve Nea Polis volt, és köztudott, hogy a mártírok
gyakran arról a helyről kapták nevüket, ahol éltek és meghaltak,
a név valószínűleg alexandriai eredetű. H. Grégoire (Bulletin de
l'Académie royale de Belgique, 1936, 351-357. oldal) a német
Nibelung megfelelőjét látja ebben a névben. Az időközben m ú­
zeummá alakított szülőház kapcsán felmerülő problémákkal Y.
David foglalkozik a Le musée national de la maison Bonaparte (1968)
c. munkájában. Vö. G. Hubert, „La maison Bonaparte", Rev. Inst.
Napoléon (1968). Az 1977. szeptemberi Souvenir napoléonien-ben
G. Godlewski tisztázza Bonaparte édesanyját a hűtlenség vádja
alól, amellyel Montbas (Revue des Deux Mondes, 1977. szept. 15.)
és P. Bartel (Figaro littéraire, 1954. május 1.) illették őt.

56
 II. FEJEZET

PAOLI EMBERE

1789. július 15-én Napóleon tollat ragad, hogy tájékoztassa nagy­

bátyját, Luden fó'esperest, arról a tervéről, mely szerint Párizsba
utazna személyes ügyei rendezése céljából. Majd hozzáteszi:
„Éppen most kaptam híreket Párizsból, melyek csodálkozással
töltenek el, és ugyanakkor óvatosságra intenek. Az izgalom a
tetőfokára hágott. Még nem lehet sejteni, hová vezet mindez.
Necker Picardie felé vette útját, feltehetőleg Hollandiába tart.
Lehetséges, még a mai este vagy éjszaka folyamán riadót dobol-
tatnak, hogy Dijonba vagy Lyonba vezényeljenek bennünket.
Számomra ez igen kellemetlen, m ondhatni végzetes lenne."
Auxonne-ban rövidesen készenléti állapotot rendelnek el a
kaszárnyában. Nem sokkal ezután kitör a felkelés.
„Dobpergés, fegyverropogás és vér közepette írom ezt a levelet",
így vall bizalmasan Joseph bátyjának. „A város lakosai, számos
jöttment csavargótól támogatva, akik azért vannak itt, hogy fosz­
togassanak, vasárnap este feldúlták az adószedők szállásait, vala­
mint kifosztották a vámhivatal épületét és több lakóházat. A tábor­
nok hetvenöt éves. Elfáradt már. Magához hívatta a polgárság
vezetőjét, és megparancsolta nekik (sic!), hogy mindenben enge­
delmeskedjenek nekem. N éhány manőver után letartóztattunk har­
minchárom rendbontót, és börtönbe zártuk őket. Azt hiszem, kettőt
vagy hármat statáriális eljárással fel fogunk akasztani közülük."
Ügy tűnik, Napóleon nem táplált különösebben gyengéd ér­
zelmeket a „csőcselék" iránt, de még kevesebb rokonszenvet
tanúsított a kiváltságosok iránt, akiknek a „kasztjához" ő maga
is tartozott: „Folyt a vér Franciaország-szerte, de majdnem min­
denütt a Szabadság és a Nemzet ellenségeinek a vére volt ez,
akik m ár régóta élősködtek a nép nyakán." Ebben az 1789.
augusztus 9-én Joseph bátyjának írt levélben így összegzi a híres
augusztus 4-i éjszaka eredményeit: „Ez egy nagy lépés a közjó
felé." Ugyanaz a gyűlölet fűti a kiváltságosok iránt, m int a
m onarchia iránt, amelyik elnyomja hazáját, Korzikát.

57
 Talán nem ő írt levelet Paolinak június 12-én, melyben feltárta
Franciaországgal szembeni ellenérzéseit?
„Akkor születtem, mikor a haza elbukott. Harmincezer fran­
cia özönlötte el partjainkat, vértengerbe süllyesztve a szabadság
trónusát, ez volt a gyűlöletes színjáték, mely szemeim előtt
legelőször lejátszódott. A haldoklók jajszava, a leigázottak nyö­
gései, a reménytelenség könnyei vették körbe bölcsőmet szüle­
tésemtől fogva. Ön elhagyta szigetünket, és Önnel együtt eltűnt
a boldogság reménye is, rabszolgaság lett a következménye a
kapitulációnak. A katonák, törvénykezők és adószedők hármas
béklyójában vergődő honfitársaink szégyenben élnek."
Korzika ürügyén Bonaparte Neckernek is hasonló hangvételű
levelet ír. „Semmi kétségünk nem lehet afelől", állapítja meg
Frédéric Masson, „micsoda gyűlöletet táplál Napóleon hazája
legyőzői ellen, és milyen megvetést érez azok iránt, akik nem
Paoli elveiért lelkesednek. Ő korzikai, teljes szívéből korzikai és
csakis korzikai."

FORRADALOM KORZIKÁN

Az a francia forradalom, melyet a fiatal tiszt kissé közönyösen

szemlélt, igen lelkes fogadtatásra talált Korzikán. Csakúgy, mint
a többi tartomány, a sziget is elküldte a maga képviselőit a rendi
gyűlésbe: Buttafuoco gróf, aki annak idején alkotmányterveze­
tet dolgoztatott ki Rousseau-val, képviselte a nemességet,
Peretti Della Rocca a papságot, Salicetti és Colonna Cesari pedig
a harmadik rendet.
1789 augusztusában Bonaparte szabadságot kért a téli idő­
szakra. Mindennapos kérelem, az adott helyzetben azonban
mégis meglepetést okozhat. A feltételezések szerint szeptember
első napjaiban hagyhatta el Auxonne-t, lehajózott a Rhone fo­
lyón, majd Marseille-ben valószínűleg találkozott kedvenc filo­
zófusainak egyikével, Raynal abbéval.
Az elkövetkező tizenöt hónapban, egészen 1791 februárjáig,
Napóleon csupán Korzikán gyakorolt hatásain keresztül érzéke­
li a Franciaországot fenekestül felforgató eseményeket.
A sziget csak azt kérte, hogy ne kezeljék meghódított ország­
ként, hanem egyesítsék a királysággal. Ez a követelés legitimnek
tűnt Sarrin vikomt, a francia csapatok főparancsnoka számára

58
is. De ez a mérsékelt politikus kénytelen volt számot vetni a
szélsőséges királypártiakkal is, mint például helyettesével, az
augusztus 20-án kinevezett Gaffori táborszernaggyal is. Ezalatt
új városi elöljáróság alakult, Ajaccióban Nemzetőrséget hoztak
létre, amelyben Napóleont alezredessé nevezték ki.
A nyár vége felé nemkívánatos események zavarták meg a
sziget békéjét. Különböző összetűzések robbantak ki, főleg
Bastiában, 1789. november 5-én, a Nemzetőrség összetétele mi­
att. Bonaparte belekeveredett ugyan az ügybe, de pontos szere­
pe a mai napig nem tisztázott. A hazafiak az Alkotmányozó
Gyűlés elé terjesztették panaszaikat, mire ez november 30-án
Korzikát „a Francia Birodalom szerves részé"-vé nyilvánítja.
Megígérték, hogy a jövőben a sziget lakóira ugyanolyan törvé­
nyek és jogok vonatkoznak majd, mint Franciaország többi ál­
lampolgárára.
Vajon megfelelt-e ez a dekrétum a lakosság kívánságainak?
Napóleon Raynal abbéhoz írt soraiból ezt a következtetést von­
hatjuk le: „Innentől kezdve azonosak az érdekeink, azonosak a
gondjaink, többé nem választ el bennünket a tenger." De már
létezett egy sajátos „korzikai nemzettudat". Egyre több francia
távozása jelezte, hogy a szigeten a félelem légköre terjed. Már
október 12-én, amikor az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben in­
dítványozták a Franciaország és Navarra királya cím megtartá­
sát, Salicetti szót kért, és így kiáltott fel: „A franciák királya cím
éppen elegendő, de ha hozzátesszük a Navarra királya címet is,
akkor megbízóim felhatalmaztak, sőt köteleztek arra, hogy a
továbbiakban használjuk a Korzika királya titulust is."
1790 februárjában ugyanez a Salicetti helyeselte, hogy Bas­
tiában létrehozzanak egy gyűlést Petriconi ezredes elnökletével.
A gyűlés határozatot hozott Paoli tábornok visszahívásáról, akit
az Alkotmányozó Nemzetgyűlés korábban már amnesztiában
részesített, igyekezett orvosolni a sürgető adminisztrációs prob­
lémákat, és felállított egy Legfelsőbb Tanácsot a sziget ügyeinek
intézésére. Nehézségeket főleg a „hegyeken túli" lakosok okoz­
tak, akik sérelmezték az adók és az állások elosztását, s ezért a
sziget felosztását követelték. Joseph Bonaparte ellenezte ezt:
„Nem is olyan régen még rabszolgák voltunk; alig születtünk
újjá, meg akarnak osztani minket, s pusztán egy abszurd köz-
igazgatási rendszer tévedései miatt. Ahelyett, hogy a bennünket
eddig elnyomó zsarnokokat okolnánk, inkább a viszály magvait

59
hintjük el, és honfitársainkat tesszük felelőssé a bajokért, me­
lyeknek ők ugyanolyan áldozatai voltak." Győzött az egység.
A földrajzi egység, de nem a politikai. A korzikaiak továbbra
is két táborra szakadtak. A paolisták, más néven patrióták 1729
és 1769 között uralták a szigetet, amíg a francia ágyúk Ponte
Novónál vereséget nem mértek rájuk. A királypártiak vagy
gafforisták tekintélye a francia megszállás óta nőtt meg, így
olyan népszerű szónokokat küldhették a rendi gyűlésbe, mint
Buttafuoco és Peretti. A forradalom még inkább elmélyítette a
köztük lévő ellentéteket. A királypártiak a régi rend hívei ma­
radtak, s hátuk mögé felsorakozott a hadsereg és a közigazgatási
rendszer; a hazafiak 1789 eszméiért lelkesedtek, s maguk mögött
tudhatták a lakosság jelentős támogatását. Ez mutatkozott meg
1790. július 17-én, amikor a tömeg őrjöngő lelkesedéssel üdvö­
zölte a visszatérő Paolit.
A helyhatósági választások zökkenőmentesen zajlottak le. Az
Orezzában tartott választási gyűlésen Paoli, aki időközben az új
erők vezéralakjává vált, lelkesedéssel emlegette a nagylelkű
francia nemzetet. „Társaik voltatok a szolgaságban, most azt
akarják, hogy a szabadság zászlaja alatt testvérként meneteljetek
egymás mellett." Szó sincs tehát autonómiáról. A tábornok fel­
kérte a korzikaiakat, hogy „esküdjünk örök hűséget e nagyszerű
alkotmánynak, amely egyenlő törvényekkel és egy királyi pol­
gár uralma alatt egyesít bennünket e nemzettel". A forradalmi
Franciaország védelme nélkülözhetetlennek tűnt számára an­
nak érdekében, hogy megóvja a szigetet minden veszedelemtől,
de azért ő sem volt a teljes asszimiláció híve. Inkább afféle
szövetségi viszonyt tartott ideálisnak a két ország között. A
„haza" fogalma Korzikát jelentette beszédeiben, a franciákat
úgy emlegette, mint „testvéreit", s nem mint „honfitársait".
Hasonlóképpen gondolkodik Napóleon is, aki bátyjával egye­
temben részt vesz a szigetet megmozgató választásokban.
Ezeken a választásokon a paolisták aratnak diadalt. így lesz
Joseph az ajacciói direktórium elnöke.
Miután a sziget egységének problémáját úgy oldották meg,
hogy megyeként Franciaországhoz csatolták, és túl voltak a
helyi választásokon is, nem m aradt más hátra, mint annak meg­
vitatása, melyik város legyen Korzika székhelye. Bastia? Ajaccio?
Corte? Végül, ideiglenes jelleggel ugyan, Bastia kerül ki győzte­
sen a versengésből.

60
 Buttafuoco, a royalisták vezére, élesen bírálta az orezzai gyű­
lés határozatait, és azzal vádolta Paolit, hogy Angliához kívánja
csatolni Korzikát. Az események későbbi alakulása őt igazolta.
A paolisták azonban nem tűrték el a bálványuk ellen irányuló
kritikát. Azzal vágtak vissza, hogy Buttafuoco árulást követett
el akkor, amikor Paoli megbízásából diplomáciai küldetésben
járt, és saját szakállára Korzika Franciaország általi annexióját
szorgalmazta Choiseulnél. Amíg 1790. augusztus 2-án Ajaccio
utcáin Buttafuoco képmását égette a nép, az orezzai elektorok
úgy döntöttek, hogy elküldenek két rendkívüli képviselőt,
Gentilét és Pozzo di Borgót az Alkotmányozó Nemzetgyűléshez
a patrióták álláspontjának ismertetésére.
Buttafuoco elébe vágott az eseményeknek. 1790. október 29-
én a következő szavakat intézte a Nemzetgyűléshez: „Vakmerő
férfiak, a közjó érdekében való cselekvés álarcát m agukra aggat­
va, nem átallották Korzika-szerte a legaljasabb rágalmakat ter­
jeszteni rólam és Peretti abbéról. Szembefordították velünk a
népet. Paoli úr pedig hitt ezeknek a csalóknak!" Mirabeau-val
(akit Napóleon annyira tisztelt, hogy Frochot-t, Mirabeau vég­
rendeletének végrehajtóját tette meg Szajna megye prefektusá­
vá) és Salicettivel szemben, Buttafuoco és Peretti nem akadá­
lyozhatták meg, hogy a korzikai delegáltak megkapják az ülé­
seken való részvétel jogát. A királypártiak komoly csapást szen­
vedtek el.
Napóleon, akinek sikerült meghosszabbíttatnia szabadságát,
nem igyekezett visszatérni a kontinensre. Mint Paoli követője,
természetesen ő is hevesen szembefordult Buttafuocóval. 1791.
január 23-án, Milelli családi birtokán papírra veti a Levél
Buttafuocóhoz-t, amit az ajacciói hazafias klub óriási lelkesedéssel
kinyomtatott. Ez Napóleon első közzétett írása, amely nem ér­
demel különösebb figyelmet, legfeljebb szerzője személye miatt.
Stendhal egy kicsit túloz, amikor kijelenti, hogy „szatirikus
műről van szó, mely Plutarkhosz stílusában íródott. Veleszüle­
tett tehetségről árulkodik. Azt hihetnők, hogy egy Hollan­
diában, úgy 1630 táján írt pamfletét olvashatunk." Paoli nem
ezen a véleményen volt. „Megkaptam az öccse röpiratát", írja
Josephnek, „ami kevesebb szóval és kisebb részrehajlással na­
gyobb hatást gyakorolt volna rám." Mindössze a szöveg befeje­
ző része érdemel némi figyelmet. Miután felsorolta Buttafuoco
bűneit, a szerző így kiált fel: „Ó, Lameth! Ó, Robespierre! Ó,

61
Pétion! Ó, Volney! Ó, Mirabeau! Ó, Barnave! Ó, Bailly! Ó, La
Fayette! íme az az ember, akinek mindezek után van bátorsága
közétek ülni! Ő, aki testvérei vérétől és a legkülönfélébb bűnök­
től szennyezett, még a nemzet képviselőjének meri nevezni
magát, ő, aki elárulta azt." Ez a Nemzetgyűlés „balszárnyán"
helyet foglaló politikusokhoz való közeledés - akik természete­
sen nem mindig vallanak azonos nézeteket - előrevetíti, melyik
tábor felé fordul majd a későbbiekben Bonaparte rokonszenve.
Nyilvánvalóan azért sorolta fel a fenti neveket, m ert ők voltak
azok, akik támogatást nyújtottak a korzikai delegáltaknak. A
Paoli iránti rajongás fordítja Napóleont az Alkotmányozó Nem­
zetgyűlés határozottabb forradalmárai felé. De lehet, hogy
őszintébb meggyőződésről van itt szó. Az alábbi szöveg erre
utal. 1791-ből származhat, és feltehetőleg a király szökése inspi­
rálta. Valószínűleg egy megkezdett röpiratról van szó, amit
Bonaparte a születőben lévő republikánus eszmékre való tekin­
tettel szándékozott publikálni.
„Olvastam a monarchista szónokok valamennyi eszmefutta­
tását. Nem láttam bennük egyebet, mint óriási erőfeszítéseket
egy rossz cél érdekében. Olyan dolgokat állítanak, melyeket
nem tudnak bizonyítékokkal alátámasztani. Igazság szerint, ha
kétségeim támadtak volna, ezen irományok minden bizonnyal
eloszlatták volna azokat. Abszolút helytelen politikai szemlélet-
módra vall, ha valaki úgy véli, hogy huszonötmillió ember nem
élhet olyan országban, amelyik a köztársaságot választotta ál­
lamformául."

A SZAKÍTÁS ELŐJELEI

A győztes korzikai patriótáknak eltérő nézeteik voltak a papság

polgári alkotmányáról, amit maga Paoli is csak némi habozás
után fogadott el. Az ősz vezér óvatosságra intett. Talán úgy
érezte, túllépnek rajta. Guasco 1791. május 9-i alkotmányos
püspökké választása nem csillapította le a kedélyeket. Június­
ban heves felkelés robbant ki Bastiában. Viszonylag szigorúan
verték le, de a nagyobb baj az volt, hogy Bastia elveszítette
fővárosi rangját. A megmozdulás másik vesztese maga Paoli
volt, akinek az incidens megtépázta a tekintélyét. így történhe­
tett, hogy egy antipaolista ellenzék lépett fel az Alkotmányozó

62
Nemzetgyűlés helyébe lépő Törvényhozó Nemzetgyűlés képvi­
selőinek megválasztásakor. Micsoda felségsértés! Arena fellé­
pett Leonettivel, a nagy ember unokaöccsével szemben!
Napóleon továbbra is rendíthetetlenül hitt Paoliban. Az bizo­
nyos, hogy 1791 februárjában, a kontinensre való visszatértekor,
egy új Franciaországba érkezett meg. Magával vitte Auxonne-ba
Louis nevű öccsét, aki akkor tizenkét éves volt, de sem a gyermek
taníttatása, sem a forradalmi megrázkódtatások, sem pedig a pa­
rancs, amely 1791. június 1-jén Valence-ba rendelte, nem fordította
el őt igazi hazájától. Miután kinyomtatta a Levél Buttafuocónak-ot,
belekezdett egy Korzika története c. nagyszabású munkába, aminek
megírásához a „szükséges dokumentumokat" Paolitól kívánta be­
szerezni. „Történeti munkákat nem ifjak szoktak írni", jegyezte
meg szárazon példaképe 1791. április 2-án. Paoli kifejezetten hide­
gen viselkedett Napóleonnal szemben. Irritálta volna ez a túláradó,
kizárólagos rajongás? Avagy az öreg, konzervatívvá vált Paoli
ellenszenve ez a fiatal jakobinus iránt? Vagy esetleg Charles Bona­
partéra neheztelt, mert az hajdanán túl hirtelen csatlakozott a
franciabarát korzikaiakhoz? Napóleont azonban még ez sem ren­
dítette meg imádatában, és egy tanulmányban, melyet a lyoni
Institut számára írt, újabb dicshimnuszt zengett Paoli korzikai
reformjairól (erre még visszatérünk), majd szabadságolását kérte.
Októberben ismét Korzikán találjuk. Ez alkalommal abban
reménykedik, hogy előléptetik egy önkéntes csapatban, ennek
érdekében minden követ megmozgat, és lemond a kontinensen
állomásozó egységéhez történő csatlakozásáról. 1792. április
1-jén végre teljesül a kívánsága, és a második önkéntes csapattest
alezredesévé választják. Nincs szerencséje: őt is kivezényelik,
hogy részt vegyen a városlakók és a parasztok ellentétéből fa­
kadó összeütközésekben, ahol Paoli m aradék tekintélye is szer­
tefoszlott. Véres csetepaték robbannak ki Ajaccióban. Az ok
mindig vallási nézetkülönbségekre vezethető vissza. Napóleont
nem lehetett felelőssé nyilvánítani, de az ellenforradalmárok
kihasználták az esetet. Mivel kissé nyugtalannak találják őket, a
második önkéntes csapattestet Corte-ba irányítják. A zavargá­
sokban kompromittálódott Napóleon igazoló jelentést kényte­
len írni. így kerül szembe a Peraldik és a Pozzo di Borgók
ellenforradalmi klánjával.
Ez korzikai ambíciói kudarcát jelenti. Kudarcot, amelyet ő
még csupán átmenetinek tekint.

63
 Első lépés: újfent csatlakozni a kontinentális hadsereghez.
Hosszú távolléte miatt éppen most törölték csapata névsorából.
Május 28-án Párizsban találjuk; a háború áprilisban tört ki,
tisztekből hiány van, a hadseregbe való újrafelvétele azonban
várat magára. Most az egyszer higgyünk Bourrienne Emlékira­
tai-nak:
„1792 áprilisában érkeztem Párizsba, ahol viszontláttam Bo­
napartét; újraéledt gyerekkori és kollégiumi barátságunk. Nem
voltam nagyon boldog; őt pedig üldözte a balszerencse. Gyak­
ran tám adtak anyagi nehézségei. Azzal töltöttük napjainkat,
amivel a hozzánk hasonló huszonhárom éves fiatalemberek
szokták, akiknek pénzük ugyan nincsen, idejük viszont annál
több. O még nálam is szegényebb volt. M indennap újabb terve­
ket szövögettünk: valami jövedelmező spekulációba szerettünk
volna bocsátkozni. Egy ízben az az ötlete támadt, hogy béreljünk
néhányat a Montholon utcában épülő házak közül, amelyeket
azután kiadhatnánk albérletbe. Úgy véltük, a háztulajdonosok
túl sokat kérnek; szegények voltunk, m int a templom egere."
Bonaparte végül újra a seregben találta magát, mégpedig
kapitányi rangban. Gondoljunk csak bele: ez a kinevezés egyike
volt azoknak az okmányoknak, melyeket XVI. Lajos utoljára
látott el kézjegyével.
Vajon tanúja volt-e, amikor június 20-án a nép megszállta a
Tuileriákat, s hihetünk-e egykori szemtanúk szavainak, akik
szerint a „csőcseléktől" felidegesített Bonaparte kijelentette,
hogy „ha ő lenne a király, ez nem történhetett volna meg"? De
július 3-án már így írt Lucien öccsének: „Nyugodtan élni, szeret­
ni családunkat és önmagunkat, íme, kedvesem, ez az út, melyen
járnunk kellene." Még Napóleon Szent Ilonán tett kijelentései­
ben sem bízhatunk. Az augusztus 10-i eseményekről hátraha­
gyott feljegyzéseiből mégis megtudhatjuk, milyen benyomást
tett rá a népfelkelés.
„Abban az undorító korszakban", vallotta Las Cases-nak,
„Párizsban laktam, a Victoires téren. A vészharang kongására,
valamint a Tuileriák megrohamozásának hírére átfutottam a
Carrouselhez, ott volt Fauvelet-nek, Bourrienne testvérének bú­
torüzlete. Ebből a házból kényelmesen végignézhettem a nap
eseményeit. Mielőtt a Carrouselhez értem volna, a Petits-
Champs utcában undorító emberek egy csoportjával találkoz­
tam, akik egy szuronyra tűzött emberi fejet hurcoltak. Mivel

64
rendesen voltam öltözve, úgy vélték, úrral van dolguk, ezért
odajöttek hozzám, és arra kértek, hogy kiáltsam: Éljen a nemzet!
Természetesen ezt meg is tettem."
A Tuileriák ostromát kísérő' erőszak azt bizonyította Napóle­
onnak, hogy a „királyok trónfosztása" a valóságban nem olyan
egyszerű, mint a könyvekben.
„Miután a palotát megostromolták és a király a Törvényhozó
Gyűlésbe ment, kísérletet tettem rá, hogy behatoljak a palota
kertjébe. Soha életemben, egyetlen csatában sem láttam még
annyi holttestet, mint ott, ahol a halomba gyilkolt svájci gárdis­
ták tetemei hevertek szerteszét. Talán a hely szűkössége miatt
tűnt olyan nagynak a halottak száma, vagy csupán az én első
benyomásom túlozta el a látványt. Láttam jól öltözött asszonyo­
kat, akik még utoljára meggyalázták a gárdisták holttesteit."
XIV. Lajosnak riasztó emlékei voltak a Fronde-ról, és Párizst
nagyon is gyűlölte. Napóleon is bizalmatlan lesz a fővárossal
szemben, s nem akarja majd felfegyverezni a külvárosokat. Au­
gusztus 10-e győzte meg arról, micsoda túlkapásokra hajlamos
a „leghitványabb csőcselék". A filozófusok által meghirdetett
forradalom szükségességét elismerte, a népi lázadásoktól ellen­
ben viszolygott. A polgársággal kötött szövetség lett a következ­
ménye e híres nap tanulságainak.
Az új alkotmánytervezet megválasztására készülődtek. Na­
póleon úgy vélte, a lehető leggyorsabban haza kell térnie Korzi­
kára. Az ürügy: Elisa nővérét kellett hazakísérnie a saint-cyri
intézetből. Alighogy visszavették a hadseregbe, Bonaparte ka­
pitány újra szabadságot szerzett. Ritkán fordul elő, hogy egy
tiszt ilyen kevés időt töltsön alakulatánál.

A SZAKÍTÁS

Októberben Bonaparte ismét Korzikán van. A választásokon

Joseph vereséget szenvedett Pozzo di Borgo híveitől, de a Bona­
parte fiúk azért számíthattak olyan képviselők barátságára, mint
Salicetti, Chiappe vagy Casabianca. Napóleon rövidesen kap­
csolatba lépett Padival. O azonban, mivel Pozzo di Borgo a
legutóbbi időkben erősen befolyása alá vonta, nem örült túlzot­
tan az ifjú Bonaparte visszatértének. Hogy megszabaduljon tőle,
háborúba küldte egy jelentéktelen expedíció ürügyén, amit Na­

65
póleon természetesen szívügyének tekintett. Valmy után Fran­
ciaország győzelme egyre biztosabbá vált, már csak a forrada­
lommal ellenséges Szardínia okozott némi nyugtalanságot. El­
foglalt néhány kis szigetet, közöttük Maddalenát. Talán Szardí­
nia búzáját igyekeztek megkaparintani Dél-Franciaország élel­
mezése céljából; de lehet, hogy csak Nápolyt és Firenzét akarták
megijeszteni. Truguet-t bízzák meg a hadművelet parancsnok­
ságával. Ki kellett kötnie Ajaccióban, hogy behajózza a korzikai
önkénteseket, de a saját csapatai nehezen találták meg a hangot
a szigetlakokkal, így végül két különböző expedíció indításáról
hoznak határozatot. Mialatt Truguet Cagliari ellen intéz tá­
madást, a korzikaiak elterelő hadműveleteket hajtanak végre
Maddalenán, amit csupán egy tengerszoros (a Bonifacio-öböl)
választ el Korzikától, és mindössze ötszáz, kevéssé harcképes
szárd védi. Maddalena szigete a továbbiakban bázisul szolgál­
hatna Szardíniával szemben. íme az expedíció, amelyre Bona­
partét is felkérték. A parancsnoksággal Colonna Cesarit, az
Alkotmányozó Nemzetgyűlés egykori képviselőjét, Paoli roko­
nát bízzák meg.
Bonaparte a Bonifacio-öbölben hajt végre hadmozdulatokat
két ágyúból és egy mozsárból álló tüzéregységével. Hetekig
várakozik tétlenül. 1793. február 18-án végre behajózzák a
hatszáz fős csapatot. Cesari parancsára Napóleon elfoglalja a
Maddalenával szomszédos San Stefano szigetét. Egyúttal meg­
kezdi a sziget bombázását. M inden készen áll a partraszállás­
hoz, amikor a flottilla provence-i tengerészei fellázadnak, és a
Korzikára való visszatérésre kényszerítik Cesarit. Bonaparte,
keserű szívvel, ágyúit is hátrahagyva kiürítteti San Stefanót.
Ezért a kudarcért őt semmi felelősség nem terheli. Mégis két
tervvel igazolja magát, melyeket a szigetek visszahódítására
dolgozott ki, és Cesarit is feljelenti. Tulajdonképpen Paolit veszi
célba. Hiszen azt suttogják, hogy ő maga bízta meg rokonát,
buktassa meg a vállalkozást, melyet túlságosan jakobinusnak
ítélt. Kihasználva a Franciaországban dúló polgárháborút, Paoli
valójában Korzika függetlenségét szerette volna kivívni. Fran­
ciaország szemszögéből nézve úgy tűnt, egyre ellenforradal­
mibb politikát folytat, aminek oka természetesen Pozzo di Borgo
rá gyakorolt befolyása volt. Nem csodálkozhatunk tehát, ha
Napóleon és Paoli viszonya egyre feszültebb lett. Beszélnek egy
corte-i, viharos találkozóról a maddalenai csúfos kudarc előtt

66
vagy után, melyen a Konvent politikájáról vitatkoztak. Napóle­
on mindenesetre Salicettihez közeledik, és egyre ellenségeseb­
ben tekint Padira, mert arra gyanakszik, hogy kettős játékot űz
Franciaországgal szemben. Az események felgyorsulnak. 1793.
április 2-án, Var megye küldötte, Escudier indítványára, amelyet
Marat is támogatott, a Konvent elhatározza, hogy Paolit Párizs­
ba rendeli. Súlyos vádakkal illetik. Lucien Bonaparte volt az, aki
így lépve be a történelembe - a touloni népi társaságnál feljelenti
az agg politikust szeparatista nézetei és a Szardínia elleni kato­
nai akció kudarca miatt. Ezek az Escudier által újból felsorolt
vádak mély benyomást tettek a Konvent tagjaira. Salicetti meg­
bízást kapott P a d i elfogatására. Lucien elővigyázatlansága -
bátyjainak írt levelében eldicsekedett tettével - felfedi Paoli előtt,
hogy ki vádolta be. A szakítás véglegessé válik az ősz vezér és
Napóleon közt, de a Bonaparték és Korzika között is. Annyi
bizonyos, hogy Napóleon nem tudott Lucien szándékairól. Va­
lószínűleg nem vállalt volna közösséget öccsével, hiszen még
mindig hű volt Paolihoz, de a Pozzók klánja innentől kezdve
megfosztja a lehetőségtől, hogy főszerepet vállaljon Korzika
politikai életében, a paolisták gyűlölete pedig Salicetti táborába
kergeti. Titokban hagyja el Ajacciót, ahol a városi elöljáróság
egyértelműen Paoli-párti, azt remélve, baj nélkül eljuthat
Bastiába, ahová korábban Joseph bátyja menekült. Itt vannak a
Konvent biztosai, Lacombe-Saint-Michel, Delcher, valamint Sali­
cetti is, akiket azért küldtek, hogy „tegyék biztonságossá Korzi­
ka kikötőit", mert Paolit már azzal vádolták, hogy Gaffori és
Buttafuoco egykori követőivel veszi körül magát. Napóleont
letartóztatják Bocognanóban, de megszökik ellenségeitől, visz-
szatér Ajaccióba, ahol Jean-Jérőme Levie-nél rejtőzik el, majd a
tengeri utat választva végül eléri Bastiát. Itt segítségére lesz
Salicettinek egy kisebb flottilla felfegyverzésében, amellyel raj­
taütésszerűen szerették volna kiragadni Ajacciót a paolisták
kezei közül. Teljes kudarc. A lakosság többsége Paoli-párti ma­
radt. Kirabolják Napóleon híveinek házait, és a Bonaparte család
otthonát is kifosztják. Az egész család Calviba menekül, ahon­
nan 1793. június 11-én Toulon felé veszik útjukat. A korzikai
kaland befejeződött. A Bonaparte klán bukását értelmezhetjük-e
úgy, mint a Partvidék legyőzetését a Hegyvidék által, a kikötők
nemességének és polgárságának, a belső földterületek felvásár­
lóinak vereségét a szenvedélyesen paolista földművesekkel és

67
pásztorokkal szemben? M. Defranceschi hipotézise meggyőző­
nek tűnik:
„Az ideológiai konfliktus, mely a korzikai nacionalisták és a
francia Korzika pártja közt jött létre, pusztán gazdasági érdek-
ellentétnek, a kizsákmányoltak és a kizsákmányolok, a kifosz­
tott s ezért védekező kisemberek, valamint a feltörekvő polgár­
ság ellentétének tekinthető. Ez utóbbiak a szabadság védelme­
zőinek jelmezét öltötték magukra céljaik megvalósítása érdeké­
ben."
A menekültek, akik követik Bonapartét a száműzetésbe, java­
részben tulajdonosok vagy kereskedők, s talán azért is vele
tartanak, mert Korzika elhagyása jobb lehetőségeket teremtett
számukra. Az is bizonyos, hogy Paolit támogatta a vidéki la­
kosság nagyobb része. Máskülönben mivel magyarázhatnánk
Salicetti bukását? A nemzeti háborúk gyakran összetett jellegű­
ek, ahogyan ezt majd 1808-ban Spanyolország esetében is láthat­
juk: a legszegényebbek nem mindig a legradikálisabb ideológu­
sokat támogatják. így aztán Rousseau lelkes olvasója és a Fran­
ciaországban elkötelezett köztársaságpárti Bonaparte saját ha­
zájában társadalmi téren reakciósabbnak számított, mint az el­
lenforradalmár Paoli. Ez a magyarázata 1793-as vereségének.

JEGYZETEK__________________________________________
Forrásanyagok: Ernest d'Hauterive fontos leveleket publikált Napóle­
on ifjúkorából a Revue des Deux Mondes 1931. december 15-i számában.
Joseph Mémoires-)án kívül némi távolságtartással kezelendó'ek Luden
és Bourrienne emlékiratai. Napóleon írásai a Napoléon. Oeuvres
littéraires (Tulard kiadása) II. kötetében (1968) vannak összegyűjtve.
Ami Korzikát magát illeti, Volney cikke, „Précis sur l'état actuel de la
Corse" (Le Moniteur, 1793. március 20.) valóságos vádirat Paoli ellen.

Művek: F. Masson Napoléon inconnu (1895), A. Chuquet La Jeunesse de

Napoléon, II. kötet, La Révolution (1898), és J. B. Marcaggi La Genese de
Napoléon (1902) c. könyvei, bár részleteik vita tárgyát képezték, alap­
művek maradtak. L. Madelin, J. Thiry, Estre, valamint P. Bartel könyvei,
melyekről az előző fejezetben már említést tettünk, nem szolgálnak sok
új anyaggal a forradalom korának Korzikájáról. M. Mirtil Napoléon
d'Ajaccio (1947) c. műve viszont korzikai archívumokból való, eddig
kiadatlan írásokat tartalmaz. Két fontos értekezés újabb ismeretekkel

68
szolgált: J. Defranceschi, La Corsefranqaise, 30 novembre 1789,25 juin 1794
(1980), és F. Beaucour, Un Fidéle de l'Empereur, Jean-Mathieu-Alexandre
Sari (I. kötet, 1972, gépelve).

Le nem zárt viták

Nem könnyű kiismerni magunkat azokban a politikai viszály­

kodásokban, amelyek 1789-ben szembefordítják egymással a
korzikaiakat. Paoli egységes, a franciabarát royalistákkal szem­
ben álló pártja hamar felbomlott. Többet erró'l Casanova La Corse
et les Etats Généraux de 1789 (Ajaccio, 1931); F. Pomponi
„Sentiments révolutionnaires et esprit de parti en Corse",
Problemes d'Histoire de la Corse (1971, 147-178. oldal) és F.
Chailley-Pompei „Troubles de Páques 1792" (Ibidem, 179-189.
oldal), valamint Antoine Casanova és Ange Rovere Peuple corse,
revolutions et nation franqaise (1979) c. könyvéből tudhatunk meg.
Paoli politikája továbbra sem világos. Lehetséges, hogy in­
kább az események irányították a politikát, nem pedig megfor­
dítva. Defranceschi értekezésében rámutat, hogy Paoli kezdet­
ben nem gondolt Korzika Franciaországtól való elszakadására,
illetve Angliához való csatlakozására. A szerző szerint ezt a
legendát Rossi m ár korábban megalkotta az Osservazioni storiche
sopra la Corsica c. írásában, még mielőtt a bonapartisták újjáélesz­
tették volna azt. A szakításért a felelősséget a Konventre hárítja,
mondván, hogy az fenntartás nélkül elfogadta a Paoli ellen szóló
rágalmakat, azok hitelességének ellenőrzése nélkül. Tanulmá­
nyozandó még: D. Perelli, Lettres de Pascal Paoli (Bastia,
1884-1889,6 kötet), Jollivet, Paoli, Napoléon, Pozzo di Borgo (1892),
valamint egy részletkérdés erejéig C. Bordini, „Nóta sulla fortuna
di Pasquale Paoli", Rassegna storica del Risorgimento (1973).
Ha Pozzo di Borgo személye iránt ilyen nagy érdeklődést
tanúsítottak a történettudósok (P. Ordioni, Pozzo di Borgo, 1935;
J. M. P. McErlean, The formative years of a russian diplomat, 1967;
D. Carrington, „Pozzo di Borgo et les Bonaparte", Problemes
d'Histoire de la Corse, 101-129 oldal; Albertini és Marinetti, Pozzo
di Borgo contre Napoléon, 1966), Salicetti is megérdemelné, hogy
részletesen írjanak róla, tekintettel az események alakulásában
játszott fontos szerepére (Franceschini, „Salicetti et Napoléon",
Revue des Etudes napoléoniennes,1930. szeptember, 131-155. oldal,

69
J. Godechot, „Salicetti", Studio in onore di Nino Cortese, 1976,
257-272. oldal). Beaucour az (Sari, I. k. 91. old.), aki rámutat,
hogy Salicetti ébreszti fel elsőként a Konvent gyanúját, amikor
arról beszél, hogy Paoli egykoron az angol király pártfogását
élvezte. Napóleon írásainak keletkezési körülményei még nem
egészen tisztázottak: lásd N. Tomiche, Napoleon écrivain (1952),
E. Desprez, „Les origines républicaines de Napoléon. Le
mémoire sur la Corse en 1793", Revue historique (1908), aki kija­
vítja Masson és Chuquet tévedéseit, valamint J. Feuvrier,
„Napoléon Bonaparte a Dole", Correspondance archéologique et
historique (1911), amely a Levél Buttafuocónak kinyomtatásának
körülményeire ad magyarázatot.
Napóleon első hadjáratát, ahol már kibontakoztathatta kato­
nai zsenijét, a maddalenai esetet sokan tüntették ki érdeklődé­
sükkel. Bár Napóleon nem hibáztatható a vállalkozás kudarcá­
ért, az sem bizonyított, hogy egyértelműen Paolit terheli a fele­
lősség: E. J. Peyrou, L'Expédition de Sardaigne, Le Lieutenant Bona­
parte ä la Maddalena, Paris 1912, Truguet-t vádolja; G. Godliewski,
„Bonaparte et 1'affaire de la Maddalena", Revue de l'Institut
Napoléon, 1964, 1-12. oldal. Napóleon visszaemlékezései az
Oeuvres littéraires II. kötetének 331-352. oldalán találhatók.
Vita tárgyát képezi Lucien viselkedése, mely előidézte Paoli
és a Bonaparte fivérek szakítását. Pietri kedvező képet fest róla
Lucien Bonaparte (1939) c. művében, szemben Napóleonnal, aki­
ről azt írja, hogy „megvolt benne a zsarnokságra való hajlam"
(45. old.). Tisztára mossa Paoli elárulásának vádja alól is:
„Lucien Paoli elleni kirohanása touloni utazása során hangzott
el, melyet m ár a Paoli és a Bonaparték közti szakítás után tett (45.
old.). Lucien Mémoires-ja itt pontos. Ezzel szemben Defranceschi
teljes egészében Lucienre hárítja a felelősséget a „Paoli et les
fréres Bonaparte" c. cikkében, Problémes d'Histoire de la Corse
(141. old.). Igyekszik bebizonyítani, hogy semmiféle ellentét
nem m utatkozott az angolbarátnak tartott Paoli és a franciabarát
forradalmár Napóleon között. Position politique et militaire de la
Corse aux premiers jours de juin 1793 c. írásában rámutat, hogy
Lucien bátyjai tudta nélkül kiprovokálta a Paoli és a Bonaparték
közti szakítást, és Napóleont Paoli ellenségeinek táborába so­
dorta.
Létezett egy bonapartista klán is Korzikán (a Sári, Pő, Costa,
Barbieri, Lafranchi családok), amelyről Beaucour részletesen ír

70
(Sari, I. k. 100. old.). Defranceschi, az 1003 Marseille-be menekült
száműzött, „a jó republikánusok" listájának segítségével, pon­
tos képet ad a társadalmi helyzetükről, amikor származásukat
összehasonlítja Korzika társadalmának egészével: kiderült,
hogy a jómódú városi polgárság választotta a száműzetést (La
Corse franqaise 1784-1794, 247. old.). Ez a klán m aradt alul a
Peraldik és Pozzo di Borgo híveivel szemben. 1796-ban kapnak
majd elégtételt Korzika visszafoglalásakor, Pozzo di Borgo me­
nesztésekor, aki már megszabadult Paolitól. Ez utóbbi ismét
Angliába menekült, s örömében kivilágította szállását, amikor
bejelentették az élethossziglani konzulátust.
A kronológia homályos pontjairól 1.: McErlean, „Ou était
Napoléon le 9 mai 1793?", Revue de VInstitut Napoléon, 1981,
3-14. oldal.
 III. FEJEZET

ROBESPIERRE EMBERE

íme, így került Bonaparte a forradalom legradikálisabbjainak, a

jakobinusoknak a táborába, mivel, egy kissé eltúlozva, úgy te­
kintett Paolira, mint azokra a föderalista felkelőkre, akik a Hegy­
párt diktatúrája ellen lázították Franciaországot. El lehetne gon­
dolkodni azon is, vajon hogyan alakult volna Napóleon sorsa,
ha mindvégig kitart Paoli mellett. Valószínűleg őt is Angliába
száműzték volna, ahonnan 1815-ben visszatér, hogy a királyi
seregben teljesítsen szolgálatot, mint az emigrációban megkese­
redett szélsőséges királypárti tisztek. Határozottan azt állíthat­
juk tehát, Lucien m ár brumaire előtt is bátyja jó szelleme volt.
Nem csupán a korzikai kudarc az oka, hogy Napóleon elkö­
telezte magát a forradalom mellett. A fiatal tiszt - divatból
csupán, vagy tiszta szívből? - rajongott a XVIII. századi filozó­
fusokért. Montesquieu iránt nem m utatott különösebb érdeklő­
dést; Voltaire-t olvasta, mint akkoriban mindenki, de kedvencei
Rousseau, Raynal és Mably voltak, mert ők bírálták legéleseb­
ben a társadalmi visszásságokat. 1788-ban maga is odáig me­
részkedik, hogy egy, a királyi hatalomról írt értekezésében meg­
kérdőjelezi az egyeduralmi jellegű államforma létjogosultságát:
„Kevés olyan uralkodó van, aki ne érdemelné meg, hogy leta­
szítsák trónjáról." Valószínűleg mesterei is hasonlóképpen gon­
dolkodtak, de leírni nem merték.

A LYONI ÉRTEKEZÉS

1791-es valence-i tartózkodása idején Bonaparte részt vett a

lyoni Institut által meghirdetett pályázaton. Azt kellett volna
kifejteni, melyek azok az igazságok és érzelmek, melyek elen­
gedhetetlen tartozékai az emberi boldogságnak.
írásában felfedezhetjük a társadalmi igazságtalanságok éles
bírálatát, amelyet néhány évvel később akár Gracchus Babeuf is

72
leírhatott volna. „Az embernek veleszületett joga - állítja Bona­
parte hogy a föld termésének javából szükségletei szerint
részesüljön." Meg kell szüntetni az emberek közti társadalmi
egyenlőtlenségeket, amelyek nem is léteznének, ha a vallás és a
törvény nem sietne azok segítségére, akik hasznot hüznak a
társadalmi különbségekből. Az írás egyik oldala érdemes rá,
hogy teljes egészében leközöljük.
„A gyermekkor gondtalanságát a szenvedélyek lángra lobba-
nása követi; az ember kiválasztja egykori játszótársai közül élete
párját. Erős karja, szükségleteinek megfelelően, m unkáért kiált.
Körülnéz, s azt látja, hogy a termőföld, melyen csak kevesek
osztoznak, a luxust és haszontalanságot táplálja gyümölcseivel;
s azt kérdezi magától, vajon ezek az emberek mivel szolgáltak
rá erre? Miért van az, hogy a semm ittevő düskál, aki pedig
keményen dolgozik, ínségben szenved? Miért van az, hogy
neki, akinek el kell tartania feleségét és szüleit, semmi sem
jutott? Elmegy hát lelki atyjához, és felfedi előtte kételyeit:
»Ember, feleli Isten szolgája, sose gondolkozz a társadalm i
problémákon... M indnyájan Isten kezében vagyunk, bízd hát
m agadat az Ő gondviselésére. A földi lét nem más, m int
utazás. A dolgok olyan elv szerint vannak elrendezve, aminek
az igazságosságát nem mi vagyunk hivatottak eldönteni.
Higgy, engedelmeskedj, ne gondolkodj soha, és dolgozz: íme,
ezek a te feladataid.« A büszke lélek, érzékeny szív vagy józan
ész nem érheti be ilyen válasszal. Em berünk m áshová fordul
hát kételyeivel és aggodalm ával. Elmegy a környék legböl-
csebb emberéhez, a jegyzőhöz, s így szól hozzá: »Tudós férfiú,
szétosztották a föld javait, de nekem semmit sem juttattak
abból.« A bölcs mosolyog együgyűségén, majd előveszi aktáit,
és pontról pontra, szerződésről szerződésre, végrendeletről vég­
rendeletre haladva bebizonyítja emberünknek, hogy a javak
elosztása, ami ellen szót emelt, törvényes. »Hogyan! Hiszen
ezek pusztán nemesi levelek!«, kiált fel méltatlankodva embe­
rünk. »Az én jogaim szentebbek, vitathatatlanabbak, egyeteme­
sebbek. Verítékemmel szereztem meg őket, a vérembe ivódtak,
az agyamba és a szívembe vésődtek. E jog: létem és főleg boldo­
gulásom szükségessége.« És mondandóját befejezve, m egragad­
ja az aktacsomót, s a tűzre veti azt."
Ki gondolná, hogy e sorok szerzőjében a későbbi Code Civil
megalkotóját tisztelhetjük?

73
 Műve mottójául Bonaparte Raynal egyik idézetét használja:
„Majd akkor lesz erkölcs, amikor a kormányok szabadok lesz­
nek." Szerepel benne egy Rousseau-nak címzett dicshimnusz is:
„0 , Rousseau, miért van az, hogy mindössze hatvan évig éltél!
Az erény érdekében halhatatlanná kellett volna lenned!"
Raynal és Rousseau határozta meg tehát Bonaparte gondol­
kodását 1791-ben. A szerző lelkesedésének azonban ne tulajdo­
nítsunk nagyobb jelentőséget. A helyenként kissé erőltetett stílus
(Napóleon egy füzetben gyűjtögette e tanulmányához a ritkán
használt, tudományosan hangzó szavakat) és a kevéssé meg­
győző forradalmi eszmék kétségeket támasztanak a szerző
őszintesége iránt. Bonaparte csupán hízelegni szeretett volna a
lyoni akadémiának. Egyébként itt is kudarcot vall: a kézirat
közepesnél gyengébb minősítést kapott. Talleyrand egy szép
napon előásta e kis irományt, azt gondolván, hogy örömet sze­
rez vele a császárnak, és bemutatta Napóleonnak. Ő a tűzre
vetette a kéziratot. Az Értekezés a boldogságról eszméi divatja­
múlttá váltak.

„A BEAUCAIRE-I VACSORA"

Kezdetben inkább anyagi, mintsem ideológiai okok vezérelték

Napóleont, amikor elkötelezte magát a forradalom mellett.
Hogy gondoskodhasson Marseille-ben megtelepedett családjá­
ról, újra beáll a seregbe. Nizzában csatlakozik a IV. tüzérezred­
hez. Ekkor törnek ki a föderalista felkelések délen. Bár nem
tudjuk pontosan, mit csinált Napóleon 1793 júliusában és au­
gusztusában (részt vett volna Avignon ostromában?), annyi
azonban bizonyos, hogy a A beaucaire-i vacsora c. röpirat meg­
győzően igazolja szerzője hegypárti elkötelezettségét.
Ez az 1793. július 29-ére datált röpirat egy beszélgetést jegyez
le, amelyen állítólag Napóleon maga is jelen volt, ennek azonban
kicsi a valószínűsége. Valójában a forradalmi propagandát szol­
gáló röpiratról van szó, és sem a helynek, sem pedig a dátum nak
nincs meghatározó szerepe Napóleon életében. Salicetti, aki ak­
koriban küldetésben járt Dél-Franciaországban az ifjabb Robes­
pierre, Ricord, Escudier, Albitte és Gasparin társaságában, min­
den tekintélyét latba vetette, hogy publikáltathassa ezt az alkal­
mi írást, amely egy nimes-i, egy marseille-i polgár, egy mont-

74
pellier-i gyáros és egy katona eszmecseréjét mutatja be. A mar-
seille-i fejti ki a föderalista nézeteket, s a katona hevesen vitába
száll vele.
„Azt mondták nektek, végig fogtok söpörni az országon, és ti
határozzátok meg a forradalom hangnemét, de m ár az első
lépéseknél elbuktatok; azt is mondták, a Dél fellázadt, de ti
egyedül találtátok magatokat; azt is mondták, négyezer lyoni
önkéntes siet segítségetekre, de ők inkább tárgyalni kezdtek."
Valójában, folytatja a tiszt, Marseille a jövőjét kockáztatja, ha
részt vesz a lázadásban. Ezen állítását különös érvekkel támaszt­
ja alá:
„A legvégsőkig való harcot hagyjátok meg a szegény ország­
részeknek. Vivarais, a Cévenne-ek vagy Korzika lakóinak nincs
sok vesztenivalójuk, bármi legyen is a harc kimenetele: ha nyer­
nek, elérték céljukat, ha veszítenek, m inden m arad a régiben,
békét kötnek, és folytatják ott, ahol abbahagyták. De ti! Ha csak
egyetlen csatát is elveszítetek, ezerévnyi fáradság, kín, kuporga-
tás és boldogság gyümölcse lesz a katonák zsákmánya."
Napóleon finom érzékkel tesz különbséget a föderalisták és a
királypártiak ideológiája közt, hogy hangsúlyozza, a Gironde és
a Hegypárt nézetei valójában nem sokban térnek el egymástól,
s az igazi veszély másfelől leselkedik a forradalomra.
„Vendée királyt akar, nyíltan ellenforradalmi célokat tűz ki
maga elé, jelenti ki a marseille-i. Vendée háborúja a fanatizmust
és a despotizmust szolgálja, ellentétben a miénkkel (a föderalista
felkeléssel), amelyik a valódi republikánusok harca, akik tiszte­
lik a törvényt, a rendet, ellenségei az anarchiának és a gonoszte­
vőknek. Talán nem a trikolór lobog felettünk?"
Paoli hasonlóképpen érvelt; óvatosnak kell tehát lenni, fűzi
tovább a szót a tiszt, aki valóságos vádbeszédet mond az egykori
példakép ellen.
„Paoli is kitűzte a trikolórt Korzikán, hogy időt nyerjen a nép
félrevezetéséhez, a szabadság valódi elkötelezettjeinek félreállí-
tásához, hogy magával ragadja honfitársait nagyra törő, bűnös
tervei végrehajtásához; kitűzte a trikolórt, és lövetett a Köztár­
saság épületeire, kiűzte csapatainkat az erődítményekből, az ott
m aradiakat pedig lefegyverezte...feldúlta és kisajátította a jó­
m ódú családoknak a javait, m ert hűek m aradtak a Köztársa­
ság egységéhez, a haza ellenségének nyilvánított mindenkit,
aki hadseregünkben m aradt. Szántszándékkal m eghiúsította

75
a szardíniái expedíció sikerét. És mind ez idő alatt nem átallotta
Franciaország barátjának, valamint jó republikánusnak nevezni
magát."
Óva int, nehogy a föderalista csapatok a közös ellenség mal­
mára hajtsák a vizet: a királypártiak, a spanyolok, az osztrákok
malmára. Ne bízzanak túlságosan vezéreik katonai tehetségé­
ben. Már itt kiviláglik a napóleoni stratégia:
„Mi lenne seregeitekkel, ha m inden erőtöket Aixbe vonnátok
össze? Végük lenne; a harcművészet egyik alapigazsága, hogy
aki védősáncain belül marad, az menthetetlenül elbukik; a gya­
korlat és az elmélet egyaránt ezt igazolja."
Miután élénken ecseteli egy esetleges spanyol invázió lehető­
ségét, a beszélgetés végén tárgyalásokra és általános megbéké­
lésre tesz ígéretet. Ez lesz Bonaparte elve brumaire után is. Mert
Napóleon egész személyisége benne van A beaucaire-i vacsorá­
ban, így tehát az sem véletlen, hogy Panckoucke 1821-ben újra
kiadja ezt, és Bourrienne szintén publikálja Emlékiratai függelé­
kében. Napóleon ekkor fedezi fel a propaganda fontosságát,
amelynek m ár 1793-tól a mesterévé vált: könnyed stílus, élénk,
természetes hangvételű vita; az elnézhető pontatlanságok el­
lenére a m ű azt bizonyítja, hogy szerzője jól ismeri Franciaor­
szág politikai és katonai helyzetét. Ennek a röpiratnak term é­
szetesen nem volt különösebb visszhangja. Mégis felülmúlja
a jakobinusok vagy az ellentábor által kibocsátott szám talan
röpiratot.

TOULON

Bonaparte Toulon ostrománál válik széles körben ismertté.

Szeptemberben Salicetti Carteaux seregének tüzérparancsnoká­
vá nevezi ki, az Ollioules-nál megsebesült Dammartin helyére.
Toulon alá érve, Napóleon szemlét tart tüzérsége felett: két
24-es, két 16-os ágyú és két mozsár. Ez bizony kevés. Bár lőszer­
ben hiányt szenvednek, a pontos célzás pótolhatja a személyi
állomány és a muníció gyengeségeit. Doppet tábornok, aki
Carteaux-t helyettesíti, később így ír Emlékiratai-ban:
„Ebben a fiatal tisztben egyesült a tehetség, elszántság és az
óriási munkabírás. Akárhányszor ellenőrző körutat tettem, min­
dig ott találtam az emberei között; ha szüksége volt némi pihe­

76
nésre, csak a puszta földre heveredett egy kabátba burkolózva;
soha, egyetlen pillanatra sem hagyta el lövegeit."
Barátságot köt több fiatal tiszttel is, akik később az ő segítsé­
gével csinálnak fényes karriert, mint például Duroc, Marmont,
Victor, Suchet, Ledere vagy Desaix.
„Első ágyúlövegeink egyikének felállításakor", mesélte a csá­
szár Las Cases-nak, „szóltam, hogy álljon elő egy írástudó őr­
mester vagy tizedes. Valaki kilépett a sorból, és ott a mellvéden
leírta, amit diktáltam neki. Éppen befejezte a levelet, amikor egy
becsapódó ágyúgolyó földdel szórta tele azt. Pompás, mondta
erre az írnok, legalább nem lesz szükségem porzóra. Ezzel a
nyugodt tréfálkozással vonta magára figyelmemet és csinálta
meg a szerencséjét az őrmester, aki nem más volt, mint Junot."
A kiküldetésben ott járt képviselők javasolják Bonaparte ka­
pitány zászlóaljparancsnokká való előléptetését. Tapasztalatlan
parancsnokainak kész támadási tervet m utat be. Ebben biztos
ítélőképességről tesz bizonyságot: rájött, hogy ha a francia had­
erő elfoglalná az Eguillette-fokot, az angolok képtelenek lenné­
nek megtartani a kikötőt. Nem kell tehát mást tenni, mint beven­
ni a Kis Gibraltárnak nevezett Mulgrave erődjét, mivel ez védi
a fokot. November 25-én Dugommier elfogadja a tervet. 1793.
december 11-én döntés születik az offenzíva megindításáról. Öt
nappal később, az előzetes bombázások során egy ágyúgolyó
szele a földre sújtja Bonapartét. Éppen hogy elkerülte a halált.
Megkezdődik a támadás; 17-én éjjel egy órakor Mulgrave erődje
elesik. A roham során Bonaparte megsebesül, lándzsaszúrás éri
a combját. 18-án az angolok kiürítik Toulon városát, ezalatt
pedig Bonapartét 22-én a kiküldetésben lévő képviselők dandár-
tábornokká nevezik ki. A kinevezést 1794. február 6-án erősítik
meg hivatalosan.
Az ifjabb Robespierre támogatása hozzásegíti Bonapartét a
tüzérség parancsnokságához. Salicetti Nizzába küldi egy Korzi­
ka elleni hadjárat előkészítése céljából. Bonaparte számos tervet
kovácsol Itália meghódítására. Ezek közül végül az kerül elfo­
gadásra, amelyik a szárd király seregei által védett Alpok meg­
kerülésével Oneglia erődjének megkaparintását tűzte ki célul.
1794. április 9-én Oneglia elesik. A siker igazolja Bonaparte
tábornok tervének helyességét. Az ifjabb Robespierre támogatá­
sa ellenére azonban a Közjóléti Bizottságot nem lelkesíti fel ez a
diadal. Carnot más irányba vezetett volna offenzívát - Spanyol­

77
ország felé. Bonaparte elküld egy jelentést Megjegyzések csapata­
ink piemonti és spanyolországi pozíciói kapcsán címmel, hogy hang­
súlyozza a Piemont elleni támadás előnyeit. Kijelenti, hogy egy
Spanyolország ellen indított háború hosszú és költséges lenne,
valamint komoly katonai erőket venne igénybe, tekintettel a
spanyolok legendás hazaszeretetére. Ezt a szempontot 1808-ban
elfelejti majd. Ráadásul, mivel a legyőzendő ellenség Ausztria,
célszerűbb lenne „közvetlen vagy közvetett csapásokat mérni
erre a hatalomra". Az osztrák császárt nem zavarná különöseb­
ben a spanyolországi háború. Ellenben „ha a piemonti határon
állomásozó csapataink támadnának, Ausztria arra kényszerül­
ne, hogy védje itáliai államait, s ettől kezdve ez határozná meg
háborúnkat... Ha döntő sikereket érnénk el, a további hadjáratok
során már Lombardia, Tessino és a Tiroli Grófság felől tám ad­
hatnánk, mialatt rajnai csapataink a Birodalom központja felé
nyomulnának."
Itáliára, az ellenség sebezhető pontjára kell összpontosítani az
offenzívát. A valamennyi határon meginduló, általános táma­
dás, amilyet a Közjóléti Bizottság képzelt el, semmi eredményre
nem vezetne.
„A Köztársaság nem tud egyszerre tizennégy hadseregével
tám adást indítani; nem lenne hozzá elég tisztje, tüzérsége és
lovassága. Katonai hiba lenne, ha mindenhol támadnánk: nem
szétforgácsolni kell erőinket, hanem összpontosítani. A háborús
stratégia a várak ostromához hasonlatos: egy pontra koncentrál­
ni a tüzet; ha megvan a rés, az egyensúly megbomlik, a többi
m ár gyerekjáték, a várat beveszik."
Magától értetődik, hogy Itália miatt nem szabad szem elől
téveszteni a végső célt: Ausztriát. A realista Bonaparte még
emlékszik az egykori kudarcokra. „Némethonban kell támadni,
nem pedig Spanyolországban vagy Itáliában. Soha nem szabad
hagyni, hogy a kecsegtető győzelem reményétől megtévesztve,
túlságosan belemerüljünk egy itáliai (római vagy nápolyi) hábo­
rúba, addig, amíg a német front veszedelmes és nem gyengült
meg."
Carnot elutasította a spanyol határról történő csapatkivoná­
sokat, hogy az így felszabadult erőket az itáliai offenzívában
használják fel. Véleménye szöges ellentétben állt az ifjabb
Robespierre-ével, aki védence elgondolásainak támogatása ér­
dekében utazott fel Párizsba. Vajon igaza volt-e Colin kapitány­

78
nak, aki szerint „a Robespierre testvérek katonai kérdésekbe
való beavatkozása visszavonhatatlanul eltávolította őket a győ­
zelem szervezőjétől (Carnot-tól), s ez okozta későbbi bukásu­
kat"? Vajon az ifjabb Robespierre megérezte előre a csapást, s
ezért ajánlotta fel Bonaparténak, hogy jöjjön Párizsba és lépjen
Hanriot, a Nemzetőrség parancsnoka helyébe? Elképzelhetjük,
milyen fordulatot venne ekkor a forradalom. A Konvent min­
denesetre úgy tekint Bonapartéra, mint „a Robespierre fivérek
emberére", „az ő terveik kovácsolójára", ahogy az egyik kikül­
detésben lévő képviselő megfogalmazta. Hogyan felejtették el
életrajzírói, hogy 1794 júliusában Bonaparte tábornoki rangot
kapott, megbízható hazafinak tartották, aki elkötelezte magát a
forradalom mellett? Az sem kizárt, hogy a Megvesztegethetet­
len iránt valóban rokonszenvet érzett. Nem ismerték egymást
személyesen, de sorsuk sok rokon vonást mutat: hányatott ifjú­
kort; zárkózott természetet, büszkeséget, és Rousseau-t is egy­
aránt példaképüknek tekintették. Hiszen nem olyan államról
álmodtak-e m ind a ketten „amelyben nincsenek kiváltságosok,
mindenki egyenlő, a nyomor ismeretlen, az erkölcs romlatlan,
ahol a törvényt, mely a közakarat kifejezésére szolgál, mindenki
tiszteletben tartja és engedelmeskedik szavának"? Valójában a
fiatal tiszt nyíltan sosem dicsérte a Megvesztegethetetlent. Óva­
tosságból? Avagy teljesen közömbös volt számára a belpolitika?
Bonaparte furcsán fogalmaz egy termidor 20-án Tillynek címzett
levélben, amely Costonnak köszönhetően m aradt ránk: „Felka­
vart az ifjabb Robespierre bukása, akit barátomként szerettem
és soha, egyetlen percig sem kételkedtem a tisztességében; de
még ha a fivérem lett volna is, én magam döftem volna le, ha
zsarnokságra tör." A levél hitelességét illetőleg támadhatnak
ugyan némi kételyeink, de ez a „Saint-Just módra" tiszta és
kemény Bonaparte végül is írhatott volna hasonló hangvételben.

A KEGYVESZTETTSÉG

Robespierre bukása után Carnot-nak lehetősége nyílik rá, hogy

a hadműveleteket a saját szája íze szerint irányítsa. Parancsba
adták az itáliai határon indított offenzíva azonnali beszünteté­
sét. Ez egyenlő volt a Bonaparte által kidolgozott haditervek
elvetésével. De ennél nagyobb baj is történt. Július 13-án Ricord,

79
az egyik kiküldött képviselő, Genovába küldi Bonapartét, hogy
verje vissza az osztrákok hó eleji, megfélemlítést szolgáló manő­
verét. Salicetti elhitte, vagy legalább úgy tett, mintha elhinné,
hogy Robespierre és Bonaparte titkos tervet dolgozott ki az
ellenséggel szövetségben. 1794. augusztus 9-én a tábornokot
letartóztatták. Salicetti már augusztus 6-án így írt Arrighinak:
„Nem fogom tudni megmenteni Bonapartét a Köztársaság el­
árulása és saját pusztulásom nélkül." Mégis úgy tűnik, hogy
Bonapartét nem börtönözték be az antibes-i erődben, csak egy­
szerűen házi őrizetbe helyezték Laurenti kereskedőnél, házigaz­
dájánál.
Sikerült igazolnia magát, így augusztus 20-án szabadlábra
helyezték. Igazság szerint a kiküldött képviselőknek szükségük
volt Bonapartéra, mivel a piemontiak ellentámadásba lendültek.
Dumerbion, aki az alpesi itáliai hadsereg parancsnokságával volt
megbízva, igényt tartott tanácsaira. Miután a főparancsnok elfo­
gadta a fiatal tábornok javaslatát, miszerint Cairo-Montenotte felé
kell támadni, lehetősége nyílott rá, hogy kiváló hadibázist biztosít­
son az itáliai haseregnek Piemont majdani megszállására. „Bona­
parte tábornok tehetségének tudhatóak be azok a kitűnő számítá­
sok, amelyek biztosították számunkra a győzelmet", ismerte el
Dumerbion. Készen állt, hogy máris egy újabb offenzívát indítson,
amellyel, Bonaparte tanácsára, elválasztotta volna a szárdokat az
osztrákoktól. Carnot elutasíttatja a tervet.
Egyetlen remény maradt: a készülőiéiben lévő korzikai expe­
díció. Állandóan csak ez járt az eszében, de ő sajnos nem vett
részt benne. Mégis talált vigaszt. Marseille-ben ismerte meg
Joseph bátyja révén Désirée Claryt. A lány gazdag családja szap­
pangyártásból és a Levantével való textilkereskedelemből sze­
rezte vagyonát. Míg Joseph az idősebbik lányt veszi feleségül,
addig Napóleon elnyeri a fiatalabbik kegyeit.
A végzet azonban megint lesújtott rá. Bonaparte megtudta,
hogy a tüzérségtől átvezényelik a Vendée-ban állomásozó gya­
logosokhoz, ahol parancsnoki megbízást kapott. Egy pillanat
alatt döntött. Párizsba utazik, hogy mentséget keressen, és meg­
próbál inkább egy provence-i parancsnoki posztot szerezni.
Aubry, az egykori tüzérkapitány volt ez idő tájt a Közjóléti
Bizottság katonai kérdésekkel foglalkozó „erős embere". Hozzá
kell fordulnia, de Aubry elutasítja Bonaparte kérését, mert arra
gyanakszik, hogy a fiatal tábornok jakobinus nézeteket vall.

80
Mivel a monarchikus restauráció híve, a Direktórium fructidori
államcsínye idején megbuktatják, és száműzetésben hal majd
meg.
Hogy ne kelljen Vendée-ba mennie, Napóleon szabadságoltat­
ja magát. Valószínűleg baj van az egészségével is. Kedélyállapo­
tának romlása Désirée Claryval való viszonya elhidegülésének,
valamint a súlyos anyagi gondoknak tudható be. Mint a remény-
vesztettség két lábon járó szobra, mint a megtestesült kiábrán­
dulás, a magányosan sétáló Bonaparte különös figurája Párizs
utcáinak. A későbbi Abrantés hercegné, aki ekkoriban ismerte
meg őt, részletes leírást hagyott ránk róla:
„Ebben az időszakban Napóleon kifejezetten csúnya volt,
elhanyagolta magát, haját alig fésülte, rizsport egyáltalán nem
használt, s mindez együttvéve kellemetlen külsőt kölcsönzött
számára. Most is magam előtt látom, ahogy belép az Hőtel de la
Tranquillité udvarára, suta és bizonytalan lépteivel átvág rajta,
fején elnyűtt kerek sapka, melyet mélyen a szemébe húzott és
amelynek fülvédője kabátja vállát verdeste, kezei hosszúak, so­
ványak és feketék, kesztyűt sosem hordott, mivel felesleges
pénzkidobásnak tartotta, csizmája viseltes, viaszt is régen látott
már, s mindennek tetejébe soványsága és sárgás arcszíne miatt
beteg ember benyomását keltette."
Valószínűleg ebben az időszakban írt egy regényvázlatot Clisson
et Eugénie címmel. Clisson alakját saját magáról mintázta meg.
„Clisson harcra termett. Már gyermekkorában ismerte a híres
hadvezérek életét. Míg kortársai iskolában voltak vagy a lányo­
kat hajkurászták, addig ő a harci tudományokról elmélkedett.
Amikor fegyverforgató férfi vált belőle, minden lépését katonai
sikerek kísérték. Győzelmet győzelemre halmozott, nevét úgy
ismerte a nép, m int egyik legfőbb védelmezőjéét."
Eugénie Désirée-vel azonos.
„Tizenhat éves volt. Kedves, jóságos és élénk, szép szemekkel,
átlagos alkattal. Nem volt kifejezett szépség, de csúnya sem,
legfőbb jellemvonásai a jóság, a kedvesség és a gyengédség."
Amikor Clisson megsebesül, szárnysegédjét, Berville-t küldi
Eugénie-hez, hogy megnyugtassa az asszonyt. A két fiatal egy­
másba szeret. Clisson ráébred szerencsétlenségére, és elhatároz­
za, hogy a legközelebbi csatában meg fog halni.
„Isten áldjon téged, akit életem irányítójául választottam, Is­
ten áldjon téged, aki társam voltál legszebb napjaimban! Karja­

81
idban ismertem meg a legnagyobb boldogságot. M indent meg­
kaptam, ami csak jó lehet az életben. Mi más vár rám a jövőben,
mint csömör és unalom? Huszonhat éves koromra már megis­
mertem a hírnév adta m úlandó örömöket, de szerelmeddel a
férfiúi élet legédesebb érzését ízleltem meg. Ez az emlék meg-
szakasztja szívemet. Élj boldogan, s ne gondolj többé a szeren­
csétlen Clissonra! Csókold meg fiaimat! Adná a Mindenható,
hogy ne örököljék apjuk heves lelkületét! Hiszen akkor, hozzá
hasonlóan, ők is az emberek, a dicsőség és a szerelem áldozata­
ivá válnának."
Clisson fenti búcsúja, aki egyébként „ezer kardszúrástól" hal
majd meg, Bonaparténak az élettől való búcsúját is jelképezi.
Újra jelentkezik az öngyilkosság kísértése. Zsenialitása ellenére
a sors szűkmarkú volt vele szemben. Mindent elhibázott.

JEGYZETEK__________________________________________

Források: Napóleon levelezését a II. császárság idején adták ki. Toulon

ostromával kezdődik, és azóta a legfontosabb forrásanyagok között
tartják számon. Az I. köteten kívül még a XXIX. kötet tartalmaz
Toulonnal kapcsolatos adalékokat (1-26. oldal) amit Napóleon Szent
Ilona szigetén diktált le. Ez kiegészíthető még az Oeuvres littéraires II.
kötetével (Tulard kiadása, 1968). A Mémorial-on kívül, ahol Napóleon
említést tesz a touloni eseményekről, tanulmányozhatóak még Doppet,
Marmont és Victor Mémoires-ja is. Abrantés hercegnő visszaemlékezé­
sei ezen a ponton megbízhatóbbak, mint vég nélküli Mémoires-jának
más részein. Bonapartéhoz kapcsolódó dokumentumok találhatóak
még H. Wallon Les Représentants en mission c. művének III. kötetében
(1889).

Művek: Két alapvető mű: Chuquet La jeunesse de Napoléon (III. kötet,

Toulon) és J. Colin L'Education militaire de Napoléon (1901). Itt Garros
Itinéraire-je is pontos útmutatást adhat. Ami a forradalmi kontextust
illeti: P. Gaxotte és Jean Tulard, La Révolution franqaise (1975), részletes
bibliográfiával. Elgondolkodtató, de egyben vitatható is Fürét és Richet
La Révolution franqaise c. művének II. kötete (1966), valamint A. Soboul
Précis-je (1962 - magyarul: A francia forradalom története, 1963,1974,
1989).

82
Le nem zárt viták

A Bonaparte család anyagi nehézségeiről ellentmondásos visz-

szaemlékezések maradtak ránk; Elolvasandó Gaffarel, Les Bona­
parte a Marseille, 1793-1797 (Marseille, 1905) és P. Masson, Mar­
seille et Napoléon (Paris, 1920). O. Lemoine, Le Capitaine Bonaparte
ä Avignon (1899), eloszlatja az Avignon ostroma körüli legendá­
kat, melyeket a helyi kutatók szőttek Napóleon részvételéről. A
kérdést Jacques Fradin vizsgálta meg újra: „Le Capitaine Bona­
parte a Avignon", Revue de l'Institut Napoléon, 1985, 144. sz.
11-36. oldal. A Memorial eléggé megszépíti Toulon ostromát.
Hasznos helyesbítésekkel szolgálhatnak: Du Teil, UEcole
d’artillerie d’Auxonne et le siege de Toulon (1897); Cottin, Toulon et
les Anglais en 1793 (1898); Nel, Bonaparte au siege de Toulon.
Agulhon, Vovelle, E. Constant, Histoire de Toulon (1980).
Recouly, L’Aurore de Napoléon, Bonaparte a Toulon (1921) c. műve
középszerű. Toulonban lett Bonaparte rühes (Helmerich, Le
Secret de Napoléon, 138. old.), mivel a körülmények nem egészen
olyan heroikusak voltak, ahogyan azt a Mémorial leírja.
Vajon meggyőződéses jakobinus volt Napóleon? Aulard így
gondolja: „Bonaparte républicain", Etudes et leqons sur la Révo-
lution, 9. sorozat, 71-92. oldal. Robespierre-hez fűződő kapcso­
latának problémáit J. Tulard boncolgatja, „Robespierre vu par
Napoléon", Actes du colloque Robespierre (1965). Bonaparte úgy
vélte, a Megvesztegethetetlen véget akart vetni a forradalom­
nak, m iután a Konventet megtisztította a leginkább korrum pá­
lódott képviselőktől.
Carnot vitathatatlanul ellenezte Napóleon itáliai haditerveit.
De túlozni nem kell: lásd Reinhard; Le Grand Carnot, II. kötet.
Bonaparte letartóztatásának időpontját és bebörtönzésének he­
lyét számos, egymásnak gyakran ellentmondó tanulmány is­
merteti. Mi lehetett Salicetti konkrét szerepe? M auguin megpró­
bált magyarázatot találni: „Salicetti et Tarrestation de Bonaparte
a Nice", Revue des Etudes napoléoniennes (nov.-dec., 1934).
Augustin-Thierry („Un amour inconnu de Bonaparte", La Revue
des Deux Mondes, 1940. nov. 15.) Napoleon és Emilie Laurenti
1794 márciusára tehető idilljére hívja fel a figyelmet. Emilie apja,
kaució fejében, kijárta Bonaparte részére azt a kedvezményt,
hogy letartóztatása után szállásadóinak a házában őrizzék.

83
 Ami az itáliai hadműveleteket illeti, Napóleon valamennyi
terve megmaradt az utókor számára; ezeket Camon, La Premiere
Manoeuvre de Napoléon (1937) és Krebs és H. Moris, Campagnes
dans les Alpes pendant la Révolution 1792-1793 (1891) elemzik.
A Désirée Claryhoz fűződő viszonyt Hochschild eleveníti fel,
Désirée, reine de Suéde et de Norvégé (1888), amit Girod de l'Ain
Désirée Clary d'aprés sa correspondance inédite avec Bonaparte,
Bernadotte et sa famille (1959) c. műve egészít ki. A témához
kapcsolható még F. Verang, La Famille Clary et Oscar II. (Marseille,
1893).
A Clisson et Eugénie óriási vitákat váltott ki, de a keletkezés
időpontját nincs miért megkérdőjelezni. F. Masson (Napoléon
dans sa jeunesse, 111. old.) vitatja, hogy a Clisson et Eugénie meg­
írására a Désirée iránt érzett boldogtalan szerelem inspirálta
volna Napóleont, szerinte a regény 1789 táján íródott, tekintettel
a Nouvelle Corse-hoz való hasonlatosságra. Masson kizárólag
Rousseau hatását véli felfedezni a regényben. Véleményét nehéz
elfogadni: Clisson huszonhat éves, mint Napóleon 1795-ben;
Eugénie tizenhat, ugyanannyi, mint Désirée, amikor Napóleon
először találkozott vele; mellesleg Désirée-Eugénie-nek hívták.
Askenazy, aki a Clisson et Eugénie-t elsőként publikálta (Ma-
nuscrits de Napoléon en Pologne, 1793-1795, Varsó 1929), a regény
közepén felfedezett egy hiányosságot. Ezek a lapok André de
Coppet gyűjteményéhez tartoztak (hányatott sorsuk megisme­
réséhez lásd: J. Gallini, „L'étrange odyssée de Clisson et Eugénie",
Revue de VInstitut Napoléon, 1955. július, 82-92. old.) és London­
ban újra eladásra kerültek. A teljes mű Napóleon, Oeuvres litté-
raires (Tulard kiadása) II. kötetében található meg, 440-453. ol­
dal. Napóleon aláírásának változásaihoz lásd: Ciana, Napoléon,
autographes, manuscrits, signatures (1939).

84
 IV. FEJEZET
BARRAS EMBERE

„Párizs ismét derűs volt. Az éhínség ellenére a Perron sugárzott,

a Palais Royal tele volt, az előadásokat telt házzal játszották.
Azután ott voltak az áldozatok báljai, melyeken szemérmetlen
bujaságba fojtották hamis gyászukat. Egy férfi, aki még most is
köztünk van, akkoriban tízéves volt, s szüleivel therm idor után
pár nappal megnézett egy színielőadást. Kifelé jövet megcsodál­
ta a hosszú sorban várakozó fényes fogatokat, amelyeket életé­
ben először látott. Sapkájukat a kezükben tartó, zubbonyos fér­
fiak szólították meg a színházból kijövő embereket: »Kocsit
tetszik, uram?« A gyermek nemigen értette ezeket az új fogal­
makat. Magyarázatot kért tehát szüleitől, akik csak annyit
mondtak, hogy Robespierre halálával sok minden megválto­
zott."
Ezekkel a sorokkal fejezi be Michelet A forradalom története c.
művét. Nagyon hamar lehullott a lepel Robespierre legyőzőinek
szándékairól, akiket ettől kezdve a „thermidoriak" néven emle­
gettek. Voltak köztük megmenekült girondisták, óvatos danto-
nisták, bűnbánó hegypártiak, akik felett a „síkság", vagyis „a
csendes többség" uralkodott. Programjukat Boissy d'Anglas fo­
galmazta meg:
„Társadalmi rend olyan országban létezik, melyet a tulajdo­
nosok kormányoznak, ahol viszont a nem tulajdonosok kormá­
nyoznak, ott természeti állapotok uralkodnak."
Ez tehát azt jelenti, hogy a forradalomnak véget kell vetni a
sans-culotte-ok további követeléseinek teljesítése nélkül. A kül­
városok a saját bőrükön érzik majd ennek a politikai szemlélet-
váltásnak a következményeit. A silány termés, a rekvirálások
beszüntetése, az árak elképesztő megnövekedése, a súlyosbodó
munkanélküliség miatt beköszöntő nyomorúság ismét az utcára
kergeti a „hazafiakat". A lii. évben, germinal 12-én (1795. április
1-jén) a tömeg megrohanja a Konventet, a Nemzetőrség azonban
szétkergeti a vezetők nélküli felkelőket. Prairial 1-jén (május

85
20-án) újabb felkelés tör ki. „Kenyeret és az 1793-as alkotmányt!"
- ez volt a jelszó. Vezetők azonban ekkor sem léptek fel. A
Konvent iránt változatlanul lojális katonai erők, valamint a vá­
ros nyugati szekcióinak nemzetőrsége könnyűszerrel szétosz­
latja a tüntetőket. Ma m ár inkább úgy gondoljuk, hogy ezek az
utolsó forradalmi megmozdulások inkább éhséglázadásoknak
tekinthetőek, semmint valódi politikai felkeléseknek. Elfojtásuk
azonban így is könyörtelen volt. A szekciók vezetőit megtizedel­
ték, a sans-culotte-okat lefegyverezték; a megtört Párizs harminc
éven át néma marad.
„A tulajdon megőrzése az, amin a földművelés, a termelés
mindegyik ága, mindennemű munkaeszköz és az egész társa­
dalmi rend alapul", jelentik ki újfent a thermidoriak. A tulajdon
védelme tehát a jelszó, de azért nem árt pontosítani, hogy a
hatalom új birtokosai a tulajdon 1795-ben fennálló elosztására
gondoltak. A thermidoriak a forradalom haszonélvezőinek tá­
borába tartoznak, azok közé, akik felvásárolták az egyház és az
emigráns nemesség vagyonát, a hadiszállításokon és az assigna-
ták elértéktelenedésén nyerészkedtek vagy megkaparintották a
nagy állami megrendeléseket. Programjuk alaptétele: nem lehet
megkérdőjelezni a nemzeti javak eladását! Ez a program bizto­
sítja a thermidoriak számára a jómódú parasztság, e javak felvá­
sárlóinak támogatását. A régi rend visszaállításának gondolatát
azonban elvetik. Atherm idori frakcióban túl sok a király gyilkos
ahhoz, hogy visszaültesse a trónra XVIII. Lajost, a mártír király
fivérét, jóllehet nyugaton, délen és Franciaország középső ré­
szén akadnak olyan mérsékelt nézeteket vallók, akik szívesen
látnák őt az ország élén.
Miután megszavazta az 1795. évi alkotmányt, mely a végre­
hajtó hatalmat öt direktor kezébe helyezi, a törvényhozást pedig
a Vének, illetve az Ötszázak Tanácsára bízza, a Konvent határo­
zatot hoz saját feloszlatásáról. Új választásokat hirdetnek. Mind­
azonáltal a thermidoriak konzervatív szándékai ez idáig kevés­
sé ismertek a vidéki előkelőség előtt, akik a terror híveivel
azonosítják őket. Vajon nem kell-e tartani egy monarchista „ára­
dattól", amely megkérdőjelezné, ha nem is a burzsoázia hata­
lomhoz való jogát, de legalábbis azokét, akik legyőzték Robes-
pierre-t? Az augusztus 22-i és 30-i határozatokkal, melyek kikö­
tötték, hogy az újonnan megválasztott képviselők kétharmadá­

86
nak az egykori Konvent-tagok közül kell kikerülnie, az alkotmá­
nyos monarchia híveit szerették volna távol tartani a hatalomtól.
Ezek viszont egy újabb párizsi felkelést robbantottak ki.

VENDÉMIAIRE TÁBORNOK

A lázadó sans-culotte-októl benépesült párizsi utcák közismer­

tek, 1795 őszén azonban különös képet nyújt a franciák fővárosa:
ezúttal a királypártiak szekciói lázadnak. A kétharmados dek­
rétumot igen rosszul fogadták, mindenki úgy vélte, hogy ez csak
a Konvent-tagok hatalmának átmentését szolgálja: Párizs,
egyetlen szekció kivételével, elutasította ezt a határozatot. A
mérsékelt királypártiak számára most remek alkalom adódott,
hogy erőszakos úton ragadják magukhoz a hatalmat, amit a
választások törvényes útján nem tehettek meg.
Adreux-i zavargások hírére, a Le Peletier szekció felbujtására,
mely egyben a tőzsde székhelye is volt, vendémiaire 11-én (ok­
tóber 3-án) hét párizsi szekció meghirdette a lázadást. A meg­
mozduláshoz valamennyi elégedetlen csatlakozott. Menou, egy
egykori nemes, a fegyveres erők parancsnoka, rosszul leplezte a
lázadók iránt érzett rokonszenvét. A Konvent a hadműveletek
felelősségét egy öttagú bizottságra bízta, melynek élén Barras,
termidor 9-ének igazi győztese állt.
„Már nem megtévedt hazafiakat kellett legyőznünk", olvas­
hatjuk a saját nevén publikált emlékirataiban, „hanem a Nem­
zetőrség több zászlóalját. Ezek a tisztes polgárok, akik republi­
kánusoknak vallották magukat, s talán valóban így is gondolták,
nem vették észre, hogy a kiváltságosok hitvány összeesküvőit
választották vezetőiknek. E tényleges ellenfelek legyőzésére az
volt a legegyszerűbb megoldás, hogy természetes ellenségeiket,
a thermidori reakció idején bebörtönzött hazafiakat állítjuk
szembe velük."
Barras, logikus következtetéssel, olyan jakobinus tábornokok­
kal akarta bekeríteni őket, akik thermidor óta állás nélkül voltak.
Bonaparte, akit Toulon ostrománál ismert meg, amúgy is állan­
dóan zaklatta őt egy parancsnoki poszt elnyerése érdekében.
Megkerestették a fiatal tábornokot. AMémoires de Barras írójának
azon kijelentése, miszerint Bonaparte korábban sikertelenül
próbált meg kapcsolatba lépni a Le Peletier szekció tagjaival,

87
pusztán a rosszindulat szüleménye. Másfelől viszont az is igaz,
hogy Bonaparte kissé elferdíti a tényeket abban az elbeszélés­
ben, melyben a vendémiaire 13-i eseményeket mutatja be. A
Mémorial szerint Bonaparte a Konvent tagjainak kifejezett kéré­
sére helyettesítette volna Menou-t. Állítólag hosszasan töpren­
gett:
„Vajon bölcs dolog volt Franciaország nevében nyilatkozni?
Még a győzelemben is lenne valami gyűlöletes, nem beszélve a
kudarcról, amely örökre megvetés tárgyává tenné a jövő nem­
zedékei előtt. Másfelől viszont, ha a Konvent elbukik, mivé
lesznek forradalmunk nagy igazságai? A Konvent bukása a
külföld győzelmét jelentené, és a szégyen, valamint a rabszolga­
ság bélyegét sütné hazánkra."
Végül elhatározza magát. Elfogadja a parancsnoki posztot, de
feltételeket szab. Adjuk át neki a szót:
„Élénken hangsúlyozza, mennyire lehetetlen egy ilyen fontos
műveletet irányítani három képviselővel a sarkában, akik a
tényleges hatalom birtokában csak akadályozzák a tábornok
minden egyes lépését; hozzáfűzi azt is, hogy tanúja volt a
Vivienne utcában lejátszódó eseményeknek, ahol leginkább a
biztosokat terhelte felelősség a történtekért, a törvényhozó tes­
tületben mégis mint vádlók léptek fel. A bizottság elfogadta
érveit, a megbízott képviselőket azonban csak a gyűléssel való
hosszas viták után mozdíthatták volna el. Hogy mindenkit meg­
nyugtassanak, s mivel vesztegetni való idő sem volt, elhatározta,
hogy a Konvent elé állítja a tábornokot. A bizottság azt javasolta,
hogy Barras legyen a főparancsnok, s bízzák Napóleonra a
hadműveletek irányítását."
Semmi nem igaz ebből. A Konvent nem bízta meg Bonapartét
a parancsnoksággal. Sem a gyűlés jegyzőkönyvei, sem a Mo­
niteur nem említik a nevét. E név még ismeretlen volt Barrasé
mellett, aki thermidor idején már megmentette a Konventet.
Másodparancsnok lett volna vendémiaire 13-án? Valószínűleg
őt is visszahívták a seregbe más állástalan tisztekkel együtt. A
kinevezési okmány formális: „A Közjóléti és Közbiztonsági Bi­
zottságok úgy határoztak, hogy Bonaparte tábornok a további­
akban a belső hadseregben teljesít szolgálatot, Barras képviselő
vezénylete alatt, aki ezen seregnek főparancsnoka."
Ez utóbbi maga is elferdíti a tényeket, amikor kijelenti: „Attól a
naptól fogva Bonaparte nem mozdult a Carrouselből, az én főha­

88
diszállásomról, csak akkor, amikor a Pont-Neufhöz küldtem,
amit Carteaux éppen akkor hagyott felügyelet nélkül." Utólag
úgy tűnik, Napóleon volt az, aki megtette a szükséges előkészü­
leteket. A Konvent közepes nagyságú erőkkel rendelkezett:
mintegy öt-hatezer emberrel, de nem volt sem tüzérsége, sem
pedig lőszere. Bonaparte adott parancsot Murat lovassági őr­
nagynak, aki a 21. vadászegységnél szolgált, hogy szerezzen
ágyúkat a sabloni táborból és hozza azokat a Tuileriákhoz. A
Konvent védelmét biztosító intézkedéseket is Bonaparte foga­
natosította, a tüzérséggel lezáratta a Tuileriákhoz vezető sugár­
utakat, megakadályozva ezzel, hogy a lázadó szekciók a palota
ablakai alatt egyesítsék erőiket, mint ahogyan ez augusztus
10-én történt. 1792-ben nemhiába nézte végig páholyból a ki­
rályság bukását. Viszont nem söpörte el ágyútűzzel a Saint-
Roche lépcsőin megtelepedett királypártiakat, a terepviszonyok
az ilyen tűzharcot lehetetlenné tették. Barras volt az, aki a leghe­
vesebb harcok helyszínén megjelenve, lelkesítette a Konvent
csapatait. A Nemzetőrség gyenge harckészségének, a tüzérség
hiányának és Danican - a felkelők vezére - tapasztalatlanságá­
nak következtében a győzelem nem volt nehéz.
Bonaparte, Toulon óta először, a győztesek táborában találta
magát. A Konventet megmentő tiszteket vendémiaire 17-én be­
mutatták a törvényhozó testületnek. Fréron emlékeztetett rá,
hogy Aubry annak idején e tisztek többségét elmozdította haza-
fiságuk miatt. „Ne feledkezzenek meg arról", kiáltott fel Fréron,
„hogy Bonaparte tüzér tábornokot, akit 12-én éjjel bíztak meg
Menou helyettesítésével, és akinek csupán a 13-i délelőtt állt
rendelkezésére azon bölcs előkészületek megtételéhez, melyek­
nek jótékony hatását önök is tapasztalhatták, eltávolították fegy­
vernemétől és a gyalogsághoz vezényelték!" Fréron, aki a szép
Pauline kezére pályázik, Barras cinkosságával egyengeti későb­
bi sógora, Bonaparte tábornok útját. Őt hivatalosan is a belső
hadsereg parancsnokhelyettesévé nevezik ki; vendémiaire 24-én
altábornagyi rangot kap, majd a IV. év brumaire 3-án, Barras
lemondása után, átveszi a belső hadsereg parancsnoki posztját.
A közrend fenntartása a feladata a fővárosban. Fontos állás ez,
még akkor is, ha a jobb- és baloldali ellenzék letörése után
jelentősége csökkent. Feloszlatja a Nemzetőrséget, újjászervezi
a helyébe lépő rendőri légiót, megtisztítva ezt az Aubry által
korábban kinevezett királypárti elemektől. Mindezen túl az ín­

89
séggel is számot kell vetnie: hiánycikk a kenyér, a tűzifa, s az
egyre jobban elhúzódó válság növeli a munkanélküliek amúgy
is magas számát. Hogy megeló'zze az elégedetlenségnek a pia­
cokon és a pékségek ajtajai eló'tti kitöréseit, Bonaparte lecsap a
jakobinusokra, bezáratja a Panthéon klubot, ahol összegyűltek.
Felvonultatja csapatait - közel negyvenezer ember felett rendel­
kezett, akkoriban ez komoly létszám - Párizs utcáin, hogy rá­
ijesszen a hangoskodókra. Idézzük fel a Mémorial-ban megjelent,
egyik kétséges hitelű anekdotát:
„Napóleonnak főleg a nagy nyomorral kellett felvennie a
harcot, amely több, spontán utcai összetűzésre adott okot. Azon
napok egyikén, amikor az elmaradt kenyérosztás miatt a péksé­
gek ajtajánál csoportosulások támadtak, Napóleon éppen arra
járt vezérkarának néhány tagjától kísérve, hogy a közrendre
felügyeljenek. Egy jórészt nőkből álló csoport körülvette, lök-
döste, és nagy kiabálás közepette kenyeret követelt tőle. A tömeg
egyre sokasodott, fenyegető hangokat lehetett hallani innen-on-
nan, a helyzet mind kritikusabbá vált. Egy borzasztóan kövér,
elhízott asszonyság különösen kitűnt gesztusaival és szavaival:
»Ezek a vállrojtosok«, kiáltotta a tisztek csoportjára mutatva,
»ügyet sem vetnek ránk, mert ők jól esznek és szépen híznak,
számukra teljesen mindegy, ha a szerencsétlen nép éhen vész.«
Napóleon így válaszolt: »Jóasszony, nézzük csak, melyikünk
kövérebb?« Napóleon akkortájt igen sovány volt. »Olyan vol­
tam, mint a pergamen«, mondta. Kitört a nevetés, a vezérkar
pedig folytatta útját."
Ebben az időszakban kerül szorosabb kapcsolatba Joséphine
Tascher de la Pagerie-vel, aki egy lefejezett tábornok özvegye és
két gyermek anyja volt; még vendémiaire előtt találkozott vele
Barrasnál. Désirée-t és a többi múló kis szerelmet, amelyeket
Abrantés hercegnő okkal, ok nélkül neki tulajdonított, már elfe­
lejtette. Joséphine, aki akkor harminchárom éves volt, kicsit
hervadtnak látszott, legalábbis a kortársak így elevenítik fel
alakját visszaemlékezéseikben. Már „kifelé lépkedett", írja róla
Lucien. Egyesek szerint „megsárgult, szuvas és bűzös" fogai
voltak, mások azt mondják, „keblei m inden bájt nélkülöztek, s
lába is inkább nagy volt". Voltak, akik azt állították, hogy
Joséphine nem lett volna annyira vonzó, ha nem tudta volna,
hogyan hívja fel magára a férfiak figyelmét. De azért Barrast is
el tudta bűvölni, és szeretőinek egyike lett. Valószínűleg ebben

90
rejlik az oka Bonaparte Joséphine iránti rajongásának is: a fiatal
tiszt számított rá, hogy az asszony kieszközöl számára egy
magasabb parancsnoki beosztást Barrastól, aki vendémiaire óta
Párizs teljhatalmú ura lett. Az érdekhez azonban gyönyör is
társult. Joséphine-nek egyébként semmi szüksége nem volt egy
Zoloé c., korabeli gúnyirat által neki tulajdonított képességei
latba vetéséhez ahhoz, hogy lángra gyújtsa egy olyan tapaszta­
latlan ifjonc szívét, mint amilyen Bonaparte akkoriban volt.
„Veled telítve ébredek", írta neki Napóleon. „Arcképed és a
tegnapi részegítő éjszaka emléke nem hagyják csillapodni érzé­
keimet. Kedves és semmihez nem fogható Joséphine, micsoda
különös hatással van ön szívemre? Haragszik? Szomorúnak
látom? Aggódik? Lelkemet fájdalom járja át, egy csepp nyugal­
mat nem hagyva az ön barátjának. De jobb-e számomra, ha
átengedvén magam annak a mély érzelemnek ami hatalmába
kerített, ajkairól, szívéből szívom a lángot, mely testemet égeti.
Ah! Csak ma éjszaka jöttem rá, hogy az ön képmása nem ugyan­
az, mintha önt látnám. Délben elmész. Három óra múlva újra
láthatlak. Addig is, mio dolce amor, küldök néked ezer csókot,
de kérlek, ne viszonozd, mert felforr a vérem."
Bonaparte nem éppen egy Laclos. E levél - és az ezt követő
összes többi - lesújtó bárgyúsága mellett csupán egyetlen ment­
ség szól, az, hogy őszinte szenvedély diktálta. A legjobb bizony­
ság erre az a házasság, mely 1796. március 9-én köttetett Napó­
leon Bonaparte és Joséphine de Beauharnais között. E frigy
révén a tábornok kétségtelenül azt remélte, hogy szorosabb
kapocs fűzi majd a Franciaországot kormányzó politikai csopor­
tosuláshoz, melynek Joséphine egyik bizalmas tanácsadójává
vált. Az azonban kevésbé tűnik valószínűnek, hogy Barras
kényszerítette volna erre a ceremóniára, felajánlva cserébe az
itáliai hadsereg parancsnoki tisztét. Most az egyszer az érzelem
nem elhanyagolható szerepet játszott e realista életében. Kény­
telenek vagyunk elismerni, hogy e különös nász még a szenvte­
len kortársakat is csodálkozásra késztette.

91
 AZ ITÁLIAI HADSEREG

A háború folytatódott. Igaz, hogy Spanyolország, Hollandia és

Poroszország éppen kiszálltak a francia forradalom leverése
céljából létrehozott koalícióból, a fő ellenség, Anglia, azonban
elérhetetlen maradt. Nem volt más hátra, mint lesújtani kon­
tinentális szövetségesére, Ausztriára. S ehhez vajon nem Itá­
lia kínálja a legkönnyebben sebezhető pontot? Bonaparte már
Robespierre idejében is ezen a véleményen volt, melyet most
ismét kifejtett a Direktórium előtt, amikor szokásos helyzetjelen­
tést adott a fővárosról. Tény, hogy Carnot továbbra is ellenzett
egy ilyen offenzívát, s nem számíthattak az itáliai hadsereg
szkeptikus és kiábrándult főparancsnokára, Schererre sem, aki
így írt Massénának:
„Szükségem van Aubernon (az egyik utalványozó biztos)
jelentésére, hogy befoghassam a száját azoknak a politikacsiná­
lóknak, akik onnan Párizsból fennen hangoztatják, hogy jobban
is csinálhattuk volna a dolgokat. Gondolom, kitalálja, kiről van
szó, Bonapartéról, aki esztelenebbnél esztelenebb tervekkel ost­
romolja a Direktóriumot és a minisztert, s úgy tűnik, időnként
meghallgatásra talál."
Masséna intrikusnak tartotta Bonapartét, Augereau pedig hü­
lyének nevezte. Mindazonáltal Scherer belefáradt abba, hogy az
itáliai hadsereget mindenki csak ostorozza, és február 4-én el­
küldte Párizsba lemondó nyilatkozatát. Amikor levelét megkap­
ták, Bonapartét a direktorok elé rendelték, ahol újra elő kellett
adnia terveit. La Révelliére-Lépeaux Mémoires-ja szerint elkép­
zelései egy részét elfogadták, s Carnot javaslatára Bonaparte
lépett Scherer helyébe. Barras elégedetten hagyhatta jóvá ezt a
döntést.
Carnot terve szerint háromfelől indít tám adást Bécs ellen. A
három sereget Jourdan, Moreau és Bonaparte vezényli, az első
(nyolcvanezer emberrel) a Majna völgyén nyomulna előre, a
második (szintén nyolcvanezer emberrel) a Duna mentén már a
XVII. században is használt útvonalon, míg a harm adik a Pó-sík-
ságon és az ausztriai Alpokon át haladna az osztrák főváros felé.
Eredetileg az itáliai hadseregnek pusztán egyensúlyozó szere­
pet szántak, elterelő hadműveleteket. Bonaparte harcolta ki,
hogy részt vehessen az offenzívában.

92
 Március 26-án Nizzában találjuk, másnap fogadja alárendelt­
jeit, Massénát, Sérurier-t, Laharpe-ot és Augereau-t. Tiszteletet
ébresztett bennük, bár a legenda egy kicsit megszépítette ezt az
első találkozót. 28-án Bonaparte azt írja a Direktóriumnak, hogy
barátságosan fogadták. Jelentésében azonban a rábízott csapa­
tok nélkülözéséről is említést tesz. Ezt nem kell eltúlozni. A
Direktórium biztosa, Salicetti, akit ismét Bonaparte közelében
találunk, m ár megtette a szükséges intézkedéseket az ellátás
érdekében. A másik legenda a híres kiáltvány: „Katonák, mezí­
telenek vagytok és rosszul tápláltak." E kifejezéseket Szent Ilo­
nán fogalmazta meg, mégis hűen tükrözik, milyen lehetett az a
hosszabb és zavarosabb szónoklat, melyet Bonaparte az offenzí-
va előtt, sebtében tartott szemlén intézett katonáihoz.
Itt most nem ismertetjük részleteiben a hadjáratot, amely
kivívta m inden hadvezér elismerését.
Egy osztrák és egy szárd, mintegy hetvenezer embert számlá­
ló sereg tartotta az Alpok és az Appenninek belső lejtőit Conitól
Genováig, így biztosítva Piemont védelmét. Bonaparte harminc-
hatezer ember felett rendelkezett. Az volt a terve, hogy elvágja
egymástól a két ellenséges sereget. A Cadibone-hágón és a
Bormida-völgy ön átkelve, közéjük csusszant, és április 12-én
Montenotténál, 14-én pedig Degónál jobb felől az osztrákokra
mért csapást, majd 13-án bal felől verte szét a szárdokat Mil-
lesimónál. Miután elszakadtak osztrák szövetségeseiktől, a
szárd király csapatai újabb vereséget szenvedtek el április 21-én
Mondovinál, majd hat nappal később kénytelenek voltak fegy­
verszünetet kérni Cherascónál. Piemont kapui feltárultak.
Miután a szárdokat félresöpörte, Bonaparte újra az osztrákok
ellen fordult. Ezek a Pó bal partján, a Pavia felé vezető úton
várták; a tábornok déli irányból támadt, m iután Piacenzánál
átkelt a folyón. A bekerítéstől tartó osztrákok harc nélkül vissza­
húzódtak az Addáig, ahol Bonaparte május 10-én, véres csatá­
ban megszerezte tőlük Lodi hídját. Lombardia egyetlen kardcsa­
pás nélkül felszabadult az osztrákok uralma alól. Milánó meg-
mentőjeként fogadta Bonapartét. A tábornok mérsékelt hazafia­
kat, liberális nézeteket valló polgárokat és nemeseket állított a
város élére, amely ezzel magára vonta a félsziget összes patrió­
tájának figyelmét. A megrettent parmai és modenai hercegek
igyekeztek békét kötni, amelyet Bonaparte el is fogadott, súlyos
hadisarc ellenében, amelynek csak egy része jut el Párizsba.

93
Május 13-án Bonaparte megkapta Carnot utasítását, melyben azt
parancsolta neki, hogy átmenetileg mondjon le a tiroli invázió­
ról. Ezt a tábornok ellenvetés nélkül elfogadta, mivel úgy tűnt,
Moreau és Jourdan tétlenségre voltak ítélve. Carnot azt is tudatta
vele, hogy Piemont védelmének megszervezésével Kellermannt
bízták meg, amit Bonaparte visszautasított az itáliai hadtest
számára nélkülözhetetlen egységes vezetés nevében. A lodi
győztes levelének energikus hangvétele, melyhez egyúttal le­
mondását is csatolta, meglepte és engedményekre késztette a
Direktóriumot. Bonaparte maga is elcsodálkozott hirtelen tá­
m adt katonai sikerein. Meggyőződött róla, hogy mire képes, és
ez egyre ambiciózusabbá tette. „Lodi után", mondja később
Napóleon, „rájöttem, nem csupán egy tábornok vagyok a sok
közül, hanem olyan ember, aki arra hivatott, hogy irányítsa egy
nép sorsát. Világossá vált számomra, hazánk politikai életének
színpadán akár főszerepet is játszhatnék."
Mindazonáltal még jobbnak látta óvatosnak lenni, és engedel­
meskedett a Direktórium utasításainak, amely, La Révelliére-
Lépeaux sugalmazására, felszólította „az egyetemes egyház ál­
lítólagos főnöke trónjának megingatására". A francia sereg el­
foglalta Bolognát, Ferrarát és Longót. A pápa végül beleegyezett,
hogy tárgyalásokba bocsátkozzanak, melyek során Bonaparte
kettős játékot űzött. Egyfelől szakadatlanul ostorozta a „csuhá-
sokat" a Direktórium részére írt leveleiben; másfelől viszont
Mattéi bíborossal való titkos levelezésében a szentatya iránti
mélységes tiszteletről tesz tanúbizonyságot. Ezzel inkább jövő­
jét biztosítja - felmérte, mennyire fontos szerepe van a vallásnak
Itáliában -, korántsem személyes meggyőződését fejezi ki.
Ezalatt Németföldön fordult a kocka. Augusztus 24-én Károly
főherceg legyőzte Jourdant, Marceau elesett Altenkirchennél,
Moreau pedig, gyanús körülmények közepette, visszavonult, s
azt állította, mindezt „stratégiai megfontolásból" cselekedte.
Mihelyt csökkentek a gondok a nyugati fronton, az osztrákok
délnek fordultak, így Bonaparte helyzete bizonytalanná vált.
A játszma Mantovánál dőlt el, e város őrizte a Mincio és az
Adige völgyeit, melyeken keresztül Itáliába hatolhatott az oszt­
rák hadsereg. Hat hónapig tart majd a küzdelem, 1796. augusz­
tus 1-jétől 1797. február 2-áig. Egy hetvenezer fős sereg, melyet
W ürmser vezetett, megkísérelte felszabadítani a Bonaparte által
ostromlott várost. 1796. augusztus 3-án és 5-én a franciák legyőz-

94
ték Lonatónál és Castiglionénál. Öt nap leforgása alatt Würmser
ötven ágyúval lett szegényebb, ráadásul mintegy húszezer em­
bere esett hadifogságba.
Egy hónappal később Würmser újabb támadást indított az
Adige völgyén keresztül egy másik hadsereggel, mely ötvenezer
főt számlált. Bonaparte elébe vágott, Roverdónál szeptember
4-én megsemmisítette az előőrsöt, majd négy nappal később
magát W ürmsert is megfutamította Bassanónál. A túlélők Man-
továba menekültek, melyet a Würmserrel vívott utolsó, szep­
tember 15-i csata után bekerítettek. Tizenkét napig tartott ez a
hadjárat.
Novemberben Alvinczy parancsnoksága alatt tám adt egy
harm adik sereg, melynek létszáma hozzávetőlegesen Würmser
csapataiéval volt azonos. Ez alkalommal, erősítés hiányában
úgy tűnt, Bonaparténak nehézségei adódtak, és kiüríttette Vero­
nát. Valójában nem volt másról szó, mint egyszerű cselfogásról.
Egy merész bekerítő hadmozdulattal az arcolei mocsaraknál
hátba támadta az ellenséget. Alvinczynak meg kellett hátrálnia
a három napig tartó csata után.
1797 januárjában még tett egy utolsó kísérletet. Összesen het­
venötezer ember felett rendelkezett, de elkövette azt a hibát,
hogy kettéosztotta őket, mert így akarta bekeríteni Bonapartét.
A legfőbb összecsapásra a rivoli dombokon, az Adige torkolatá­
nál került sor 1797. január 14-én. Bonaparténak megvolt az az
előnye, hogy kiválóan ismerte a terepet, és olyan nagyszerű
tisztikarral rendelkezett, mint Joubert, Masséna és Berthier, a
legjobb vezérkari főnök. Masséna balról tám adta az ellenfelet,
Lasalle lovas vadászezrede középről, valamint jobbról, ahol
Gvoszdanovics létszámfölényben volt. Bonaparte végül győzel­
met aratott. Február 2-án Mantova kapitulált. Eszak-Itália ura­
ként szabad kezet kapott Itália középső részén, ahol a pápa
február 17-én megkötötte Franciaországgal a tolentinói szerző­
dést. Nápoly óvatos semlegességének köszönhetően, Bonaparte
útra kelhetett Bécs felé. Innentől kezdve az itáliai hadsereg
számára volt fenntartva a vezető szerep, míg a Németföldön
állomásozó csapatokat csupán elterelő hadm ozdulatok céljából
vetették be. A bécsi vezérkar legjobb tábornokát, Károly főher­
ceget küldte Bonaparte ellen. Mindhiába. A francia csapatok
bevették a piavei és tagliamentói átjárót, a tarvisiói hágót, és elju­
tottak a Bécstől mindössze száz kilométerre lévő Semmeringbe,

95
amikor az április 7-én, öt napra kötött fegyverszünet félbeszakí­
totta a hadműveleteket. Éppen ideje volt már. „Az itáliai hadse­
reg egyedül száll szembe Európa egyik legnagyobb hatalmá­
val", panaszkodott Bonaparte. Hoche és Moreau végre meg­
mozdultak: az osztrákok az április 13-án megújított fegyverszü­
netet 18-án Léobenben előzetes békévé nyilvánították.
így, a Direktórium elképzeléseivel ellentétben, Bonaparte lett
az, aki végső csapást mért Ausztriára. Győzelmeit kétfajta stra­
tégiai kombinációnak köszönhette, melyekkel meglepte ellenfe­
lét: az egyik az átkaroló manőver, mellyel sikerült igazi harc
nélkül elfoglalnia Milánót, pusztán katonái lábainak köszönhe­
tően; a másik a belső vonalakon történő manőverezés: a szétszó­
ródott előőrs azt a látszatot igyekezett kelteni az ellenség számá­
ra, mintha az az egész francia sereggel állna szemben, s mögötte
a fősereg meglepetésszerűen az ellenfélre tám adt olyan gyenge
pontokon, ahol a legkevésbé számítanak rá. M inden a csapatok
állóképességén múlott. Megemlíthetjük például Masséna had­
osztályának esetét: 1797. január 13-án Veronánál harcoltak, a rá
következő éjszaka, behavazott utakon, harminckét kilométert
tettek meg, 14-e reggelére a rivoli síkságra érkeztek, 15-én egész
álló nap harcoltak, harminc óra leforgása alatt több mint hetven
kilométert nyomultak előre, és 16-án éppen idejében érkeztek
Mantova alá ahhoz, hogy a csata a franciák javára dőljön el.
„Mindössze négy napra volt szükségük több mint száz kilomé­
ter megtételéhez és négy csata végigharcolásához."

A GYŐZELEM POLITIKAI KIAKNÁZÁSA

Mi lehetett az oka ennek az emberfeletti teljesítménynek? A

vezérhez való feltétlen ragaszkodás. Mert Bonaparte szinte egy
csapásra elérte, hogy katonái kötődjenek hozzá, s nem pusztán
az anyagi haszon miatt (a zsold felét például ércpénzben kap­
ták), hanem azért, mert a tábornok képes volt olyan sajátos
légkört teremteni az itáliai hadseregben, amely sehol másutt
nem volt tapasztalható. Ez érezhető volt 1797 januárjában, ami­
kor Németföldről megérkezett a felmentő sereg: a két csapat
nehezen szokott össze.
A fent említett, csak itt jellemző légkört Bonaparte a sajtó
felhasználásával alakította ki. Az ötlet nem új, de eddig még

96
soha senki nem aknázta ki ennyire módszeresen. Az V. év
thermidor 1-jén alapították a Le Courrier de l'armée d'ltalie ou le
patriote franqais á Milan c. lapot, melynek szerkesztésével Jullient
bízták meg, egy hajdani jakobinust, aki részt vett a Babeuf-féle
összeesküvésben, mielőtt Bonaparte szolgálatába állt volna. A
lap sikere életre keltett egy másik újságot is, La France vue de
l'armée d'ltalie címmel. Ezt Regnault de Saint-Jean-d'Angely
szerkesztette, aki egykor az Alkotmányozó Nemzetgyűlés sorai­
ban tűnt fel, és Jullienhez képest a forradalom mérsékelt szár­
nyát képviselte. Az ingyenes Le Courrier de l'armée d'ltalie tájé­
koztatta a katonákat a franciaországi eseményekről, politikai
szempontból természetesen azt az irányt képviselve, melyet
Bonaparte célszerűnek tartott. Az is feladata volt, hogy erősítse
a katonák vezérükbe vetett hitét, akit az október 23-i szám a
következőképpen jellemzett: „Gyors, mint a villám, s úgy csap
le, mint a mennykő. M indenütt jelen van és mindent lát." A La
France vue de l'armée d'ltalie c. lap többek között így dicsőítette e
félisten szigorú erkölcseit:
„Ha a lelke mélyére hatolunk, láthatjuk, az egyszerű embert
találjuk ott, aki családja körében szívesen dobja le válláról a
nagyság terhét; szellemét magvas gondolatok foglalkoztatják,
melyek az étkezés és a pihenés óráiban sem hagyják nyugodni;
nemes egyszerűséggel csak annyit m ond azoknak, akiket erre
méltónak talál: »Láttam királyokat a lábaim elé borulni,
pénzesládámban ötvenmilliónyi arany lehetett volna, s bármi
mást is megszerezhettem volna; de én egyszerű francia állam­
polgár vagyok, a Nagy Nemzet első tábornoka; s tudom, az
utókor engem igazol majd.«"
Az itáliai hadsereg katonáin kívül a Milánóban alapított újsá­
gok a francia közvéleményt vették célba, s a siker feltételeit
megteremtették a Direktóriumnak küldött nyilvános jelentések,
a zsákmányolt zászlók és egyéb háborús szerzemények. A Le
Courrier-t sokfelé terjesztették Franciaországban, eredetileg az
volt a terv, hogy az újság előfizethető lesz, végül azonban,
valószínűleg, ingyen osztogatták. A hadizsákmánynak köszön­
hetően ezúttal a pénzszűke nem okozott gondot Bonaparte szá­
mára. „Elmondhatjuk", jegyzi meg Tocqueville, „hogy már ak­
kor meglepetést okozott a világnak, még mielőtt a nevét megta­
nulták volna. Az első itáliai hadjárat idején ugyanis különböző
m ódon írták le és ejtették ki nevét."

97
 A félszigeten harcoló sereg sikereit tehát szépen kiszínezték,
helyenként meg is változtatták - például az arcolei csata eseté­
ben - hála az ügyes propagandának, amelynek, Hoche kivételé­
vel, egyik tábornok sem mérte fel a jelentőségét. Ne bagatellizáljuk
Bonaparte győzelmeit, de ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem,
hogyan lettek ezek „tálalva" a kortársak számára. A napóleoni
legenda nem Szent Ilonán, hanem az itáliai harcmezőkön született.
Lodi óta Bonaparte figyelme Párizsra összpontosult. Tudatában
volt a Direktórium népszerűtlenségének; azzal is tisztában volt,
hogy a hatalmat csak úgy ragadhatja meg, ha békén hagyja azokat,
akik bármiféle hasznot húztak a forradalomból.
A Direktórium aggódott. Bonaparte egyszerre csak számotte­
vő politikai tényezővé vált: egy egész hadsereg és jelentős hadi­
zsákmány felett rendelkezett, több lapot is a markában tartott,
beleértve az 1797 februárjától Párizsban megjelenő Journal de
Bonaparte et des hommes vertueux-t, melynek címe önmagáért
beszél: a lap a tábornok becsületességét állította szembe a direk­
tóriumi tagok korruptságával. Az Ausztriával való béketárgya­
lások során Bonaparte nem tartotta be a Clarke által tolmácsolt
direktori utasításokat: Lombardiát követelte, amikor Reubell a
Direktórium ülésén azt javasolta, hogy mindenáron szerezzék
meg a Rajna-vidéket. Az április 17-iki veronai mészárlás ürü­
gyén, amikor is francia állampolgárokat gyilkoltak meg, Bona­
parte május 2-án hadat üzent Velencének, és 15-én egyetlen
kardcsapás nélkül bevette a várost. Ez volt az előjáték a köztár­
saság feldarabolásához, ami lehetővé tette, hogy némi kompen­
zációt juttassanak Ausztriának Lombardia és Belgium elveszté­
se fejében. Hogy ne vesztegesse az időt, Bonaparte június 29-én
megalapította Lombardiában a Cisalpin Köztársaságot, mely­
nek intézményrendszere pontos mása volt a franciaországinak.
Az újonnan született köztársaságnak nem volt tengerpartja:
Bonaparte Genovához intézett ultimátuma ezt a problémát is
megoldotta, biztosítva a lombardiaiak számára egy kikötőt,
melynek ellenőrzése francia befolyás alá került.
Párizst irritálta Bonaparte önálló politikája. Főleg a királypárti
jobboldal támadta, amelyik a választásoknak köszönhetően je­
lentős mértékben előretört. Nem bocsátották meg neki, hogy
vendémiaire 13-ának ő volt az egyik kulcsfigurája, s nem néztek
rá jó szemmel azért sem, m ert Itáliában a jakobinusokat támo­
gatta. „A csúf, kócos kis törpe" Mailet du Pan gúnyolódásainak

98
kedvelt célpontja volt. Később Dumolard az Ötszázak Tanácsá­
nak szószékén azzal vádolta az itáliai hadsereg főparancsnokát,
hogy Velencében és Genovában a Direktóriummal és a két ta­
náccsal való konzultálás nélkül intézkedett. E sereg sebesült
vagy kiszolgált katonáit Franciaországba való visszatérésükkor
barátságtalanul fogadták, mi több, zaklatták. Még azt is követel­
ték tőlük, hogy hangosan éltessék a királyt.
Bonaparte kellőképpen fel volt fegyverkezve ahhoz, hogy
megvédje magát. Éppen akkor fogta el a royalisták egyik legfőbb
ügynökét, Antraigues grófját, s szerezte meg a nála lévő iratokat.
A gróf irattárcájában megtalálták Montgaillard - egy kalandor -
egyik jelentését a Köztársaság katonai vezetőivel való tárgyalá­
sokról, akiket XVIII. Lajos oldalára próbáltak állítani. Pichegru,
aki időközben az Ötszázak Tanácsának elnöke lett, szintén bele­
keveredett az ügybe.
Párizsban a Direktórium megoszlott. Carnot és Barthélemy
csatlakozott a jobboldali többséghez. Reubell, La Révelliére-
Lépeaux és Barras szemben álltak velük. Barras egy Hoche által
irányított katonai puccsot tervezett, akit hadügyminiszterré ne­
vezett volna ki, de Hoche még nem töltötte be a miniszteri poszt­
hoz szükséges harmincadik életévét. Sokat szenvedett a jó hírét
bemocskoló támadások miatt, melyeknek mindinkább célpontjává
vált, s nem sokkal később meghalt: nem tudni, hogy betegség, a
reménytelenség avagy méreg végzett vele. Barras azonban tovább­
ra is számíthatott Bonaparte bátorítására. Talán ő adta át neki
Pichegru árulásának bizonyítékait; mindenesetre elküldte Párizsba
Augereau-t, az itáliai hadsereg gyújtó hatású üzenetével: „Ha a
royalistáktól tartanak, szóljanak csak az itáliai hadseregnek, az
rövid időn belül eltakarítja majd az útból őket, a huhogókkal és az
angolokkal együtt." Fructidor 17-éről 18-ára (szeptember 3-áról
4-ére) virradó éjszaka Barras, Reubell és La Révelliére megbízták
Augereau-t, hogy azonnal tartóztassa le a királypártiakat. Pic-
hegrut és Barthélemyt elfogták, Carnot-nak azonban sikerült
elmenekülnie. A párizsi utcákat teleragasztották az Antraigues
grófnál Bonaparte által talált iratok másolataival. A fiatal tábor­
nok újból meghiúsította a királypártiak restaurációs kísérletét.
Sokat nyert-e Bonaparte ezen az államcsínyen? Reubell, aki az
Ausztriával való tárgyalásokkor ellenlábasa volt, a helyén ma­
radt; Augereau, megrészegedvén a sikertől, kritizálta parancs­
nokát; Barras pedig megtartotta a három lépés távolságot.

99
 „Kérem Önöket, hogy találjanak valakit a helyemre", írta
Bonaparte a Direktóriumnak, „és hagyják jóvá lemondásomat.
Nincs az a földi hatalom, mely rávehetne, hogy tovább szolgál­
jak, azok után, hogy a kormány rám sütötte a hálátlanság bélye­
gét, holott mindvégig távol állt tőlem a végrehajtó hatalom
bármi m ódon történő megsértése. M egrendült egészségem ha­
ladéktalanul nyugalmat és pihenést kíván. Háborgó lelkemnek
is szüksége van rá, hogy elvegyülhessen az egyszerű állampol­
gárok tömegében. Túl régóta cipelem a hatalom nyomasztó
terhét; mindig a haza érdekében használtam fel, és nem bánom,
mit gondolnak azok, akik nem hisznek az erényben, s az enyé­
met is megkérdőjelezik. Lelkiismeretem tisztasága és az utókor
elismerése lesz majd a jutalmam."
A fructidori válságot leküzdő thermidoriaknak nem sikerült
megszabadulniuk Bonapartétól. Jourdan hitelét vesztette,
Moreau gyanús lett, Augereau sokat beszélt, Bernadotte ultrare­
publikánus nézeteket hirdetett. Az itáliai hadsereg főparancsno­
ka mindezzel tisztában volt. Ezért a saját szájíze szerint alakít­
hatta a tárgyalásokat az osztrákok képviselőjével, Cobenzllel. Ő
szorgalmazta, a direktorok megkérdezése nélkül, a campo-
formiói béke aláírását is, 1797. október 18-án. Ausztria átengedte
Franciaországnak Belgiumot, és elismerte a Cisalpin Köztársa­
ságot. Viszonzásul megkapta a Velencei Köztársaságot a Jón-szi-
getek nélkül. Ami a Rajna bal partján fekvő területeket illeti,
ezekről majd a rastadti birodalmi gyűlésen hoznak határozatot.
Bonaparte bevallja: „A párizsi ügyvédek, akiket beültettek a
Direktóriumba, egyáltalán nem értenek a kormányzáshoz. Ki­
csinyes gondolkodásúak... Nem hinném, hogy hosszú ideig
egyetértésben tudnánk dolgozni. Féltékenyek rám... én pedig
már nem tudok engedelmeskedni. Belekóstoltam a parancsnok­
ságba, és m ár nem tudok lemondani róla." Nem tagadhatjuk,
Lodi teljes mértékben megváltoztatta életét.
Október 26-án a „párizsi ügyvédek" áttanulmányozták a
campoformiói békeszerződés szövegét, melyet Berthier és
Monge hoztak Párizsba. La Révelliére-Lépeaux szerint a direk­
torok nehezen vették tudomásul, hogy Velencét a Habsburgok
kapták meg. De nem lehetett figyelmen kívül hagyni a francia
közvéleményt sem: a háborús lelkesedés egyre inkább alábbha­
gyott, és tartottak Bonaparte katonáinak lázadásától is. Mivel a
Direktórium m ár jó ideje népszerűtlen volt, Barras jóváhagyatta

100
a szerződést. De mi legyen Bonapartéval? Hogy megszabadul­
janak tőle, kinevezték az angliai hadsereg főparancsnokává;
északon kellett előkészítenie a brit szigetek ellen irányuló táma­
dást; addig is, hogy távol tartsák a fővárostól, megbízzák, hogy
fejezze be Rastadtban a Campoformióban megkezdett béketár­
gyalásokat. Egyszóval, Bonaparte a thermidoriak számára meg­
lehetősen kellemetlen tábornokká vált. A kortársak szemében
legyőzte az osztrákokat, megteremtve ezzel a kontinens békéjét.
Mikor e békét kihirdették, „a sapkák", írja a Rédacteur zsurna­
lisztája, „a levegőbe repültek, leírhatatlan volt az emberek örö­
me, s a szerencsés békét megvalósító tábornok neve szájról
szájra járt".

JEGYZETEK______________________ ____________________
Források: A Direktórium üléseinek jegyzőkönyvei a Nemzeti Levéltárban
találhatóak. (AFIII); a direktóriumi letartóztatási parancsok egy részét Ant.
Debidour publikálta: Recueil des actes du Directoire exécutif, 4 kötet,
1910-1917 (az 1797. februárig készült jegyzőkönyveket mutatja csak be).
A thermidori Konventről, ill. a Vének és az Ötszázak Tanácsáról, a meg­
maradt jegyzőkönyveken kívül (J. Chaumié, Les papers des assemblies du
Directoire aux Archives nationales, 1976), további információkat Buchez és
Roux Histoire parlementaire-)éből, valamint a Moniteur-bői szerezhetünk. A
közvélemény változásairól az Aulard által összeállított rendőrségi jelenté­
sekben és a korabeli újságcikkekben olvashatunk, Paris pendant la réaction
thermidorienne et sous le Directoire (5 kötet, 1898-1902).
I. Napóleon levelei (Correspondances I— III köt.) elsődleges forrás­
anyagnak tekinthetők. Ez kiegészíthető még Léonce de Brotonne
Derniéres lettres inédites de Napoléon I. (I. k. 1903) c. művével, valamint a
Joséphine-nel folytatott levelezéssel (a legjobb kiadások, J. Bourgeat,
1941; J. Savant, 1955 és S. d'Huart, 1970, amelyeket azóta J. Tulard és
Ch. de Tourtier-Bonazzi Lettres d'amour a joséphine-\e, az első teljes
kiadás váltott fel 1981-ben). A Correspondances XIX. kötete tartalmazza
vendémiaire 13-a eseményeinek leírását, valamint az itáliai hadjáratét
is, ezeket Napóleon maga diktálta le Szent Ilonán. Ide sorolható még
Arnna, Pages de l'épopée impériale, 1952. Vö. Montholon, Mémoires de
Napoléon, X. köt. (1824).
A békeszerződések szövege De Clercq, Recueil des traités de la France
depuis 1713 jusqu'a nos jours, I. kötet, 1864 (főleg a campoformiói béke
szövegéről van szó).
Mémoires-ok elképesztő mennyiségben állnak rendelkezésünkre. A
Memorial de Sainte-Héléne-en kívül idézzük fel a Direktórium tagjainak

101
visszaemlékezéseit: Barrasét (Duruy kiadása, 1895; kifejezetten ellensé­
ges Napóleonnal szemben); La Révelliére-Lépeaux-ét (1893, ugyan­
ilyen ellenséges); Carnot-ét (Mémoires sur Carnot publiés par son fils, 1861;
nem túl jelentős); Reubellét (néhány töredék a La Nouvelle Revue
rétrospective-ben, 1904); valamint Barthélemyét (Dampierre kiad., 1914).
A tisztekéi érdekesebbek, bár néhol gyanúsak: Masséna (1848-1850),
Victor (1847), Marmont (1857), Gouvion-Saint-Cyr (Jourguin kiadása,
1982), Jourdan (1818), Landrieux (1893), Savary (1900), Rouget (1862),
Pelleport (1857), Thiébault (I. és II. k., 1893-1894) stb... Egyéb visszaem­
lékezések: Thibaudeau (2. k., 1824), Abrantés (1831), Hortense de Beau-
harnais (kiadta ]. Hanoteau, 1927), Fain, Le Manuscrit de Van III (1828),
Hamelin (Revue de Paris, 1926).
Ami az ellentábort illeti, nem hagyhatjuk figyelmen kívül: Károly
főherceg, Grundsätze der Strategie, fordította Jomini 1818-ban, valamint
Mallet du Pan, Correspondance inédite avec la cour de Vienne 1794-1798
(1884). Az ellenforradalom nagy teoretikusa s Napóleon fő ellenlábasa
továbbra is Joseph de Maistre. 1797-ben publikálja Considérations sur la
France c. művének harmadik kiadását Baselban; a művet 1802-ben és
1814-ben adják ki ismét. Egyéb művei kronológiáját illetőleg lásd még:
R. Triomphe, Joseph de Maistre (1968, ellenséges hangvételű), valamint
összes műveinek kiadását (1884-1887). Összevethetjük vele Roederer
gondolatait, melyeket a Journal de Paris közöl, vagy Lycée előadásait
(Roels, La notion de representation chez Roederer, 1968; Cabanis, „Roe­
derer", Revue de Vlnstitut Napoléon, 1977). Az emigránsok sajtójáról lásd:
Maspéro-Clerc, Peltier (1973).

Művek: A thermidori Konvent és Direktórium bukása több összefog­

laló jellegű munka tárgyát képezi: A. Mathiez, La Réaction ther-
midorienne (1929), G. Lefebvre, Les Thermidoriens (1937) és Le Directoire
(1946);M. Reinhard, La France duDirectoire (1956);Mathiez és Godechot,
Le Directoire, an FV-an V (1934); A. Soboul, Le Directoire et le Consulat
(1967); D. Woronoff, La République bourgeoise (1972). Vendémiaire
13-áról más anyag nincs, csak Henri Zivy, Le 13 Vendémiaire an IV-ja
(1898). Ezzel szemben az itáliai hadjáratról rengetegen írtak,
Clausewitz 1833-ban publikált tanulmánya óta (újra kiadva 1975-
ben), többek közt Bouvier, Bonaparte en Italie (1899); Fabry, La
Campagne d'Italie (3 kötetes, 1900-1901, alapmű); Driault, Napoléon
en Italie (1906); Estre, Les années éblouissantes. Italie, 1796-1797 (1944);
M. Reinhard, Avec Bonaparte en Italie (1946, Sulkowski, Bonaparte
szárnysegédje levelei nyomán); A. Fugier, Napoléon et l'ltalie (1947);
J. Thiry, Bonaparte en Italie (1973, részletes bibliográfia). A fontosabb
tábornokoknak az életrajzát is megírták: Sérurier-ét Tuetey (1899);
Massénáét Gachot (La Premiere Campagne d'Italie, 1902), Laharpe-ét
Sécrétant (1897), Joubert-rel pedig a Visages de l'Ain különszáma foglalko­

102
zik. Magáról a hadseregről Godechot írt, „L'Armée d'Italie de 1796 a
1799" (Cahiers de la Revolution franqaise, 1936); Les Commissaires aux années
sous le Directoire (2 köt. 1937).

Le nem zárt viták

Barrasnak, a korszak vezető politikai személyiségének, életrajza

még várat magára, mivel az eddig megjelent m unkák egy kissé
felületesek: H. d'Alméras, Barras et son temps (1930); J. Vivent,
Barras, le roi de la République (1937); J. Savant, Telfut Barras (1954);
J.-P. Garnier, Barras, roi du Directoire (1970). Ami Bonaparte
támogatását illeti, lásd: Monteagle, „La premiere rencontre de
Barras et de Bonaparte", Revue de l'Institut Napoléon, 1958,
141-145. oldal.
Manapság többen úgy gondolják, Bonaparte nem játszott fon­
tos szerepet vendémiaire idején. Zivy (Le 13 Vendémiaire, 74.
oldaltól) meggyőzően m utat rá, hogy Bonapartét csak a felkelés
leverése után nevezték ki a belső hadsereg élére. Vendémiaire
14-én Merlin de Douai jelentésében név szerint megnevezi a
magukat kitüntető tábornokokat, Bonaparte nevét azonban meg
sem említi. Valószínűleg stratégiai szempontból volt azért némi
szerepe Barras mellett, ha a belső hadsereg parancsnokságával
jutalmazták meg. Ezt ki is használta, mégpedig úgy, hogy meg­
reformálta a rendőrlégió sorozási rendszerét, támogatva olyan
szélsőséges elemek felvételét, akik később, a babeufista mozga­
lomban kompromittálódnak majd. (J. Tulard, „Le recrutement
de la légion de police sous la Convention thermidorienne et sous
le Directoire", Annales historiques de la Révolution franqaise, 1964,
38-64 old.). Leginkább élelmezési gondokkal kellett küszködnie
(lásd Reinhard, La France du Directoire, I. k. 1956).
Joséphine személyiségét számos könyv ismerteti: hűtlensége
bizonyságot nyert (L. Hastier, Le Grand Amour de Joséphine, 1955;
A. Gavoty, Les Amoureux de l’impératrice Joséphine, 1961; A.
Castelot, Joséphine, 1964), de politikai szerepe máig tisztázatlan
maradt; az is lehet, hogy egyáltalán nem volt beleszólása a
politikába.
G. Ferrero könyve (Aventure. Bonaparte en Italie. 1796-1797,
1936) az itáliai hadjárat éles kritikája, akárcsak Bouvier-é, aki
bemutatta, hogyan titkolta el Bonaparte a kudarcokat (Bonaparte

103
en Italie, 1902), Fabry pedig megcáfolta az itáliai hadsereg „nyo­
moráról" szóló legendát (Fabry, Histoire de l'armée általié, 1900).
Ferrero szerint Bonaparte nem tett egyebet a Direktórium tervei­
nek pontos kivitelezésénél, katonai szempontból csakúgy, mint
diplomáciai téren - kicsit szélsőséges nézőpont, amellyel Louis
Madelin (L'Echo de Paris, 1937. február 17-i és 24-i szám) és
Gallini alezredes (Revue militaire générale, 1937. áprilisi szám)
vitába szállt.
Azt viszont nem lehet vitatni, hogy Bonaparte m ár 1796-tól
megszépítette az itáliai hadjáratról szóló jelentéseket, hogy ön­
magát kedvező színben tüntesse fel. Csupán a közelmúltban
kerültek a figyelem központjába azok az újságok, melyeket
propaganda céljából publikált: Marc Martin, Les Origines de la
presse militaire en France á la fin de VAncien Régime et sous la
Révolution (1975). Sajnos keveset tudunk e lapok finanszírozásá­
ról és terjesztéséről. Különös személyiség Juliién, a Courrier de
l'Armée d’Italie szerkesztője, aki szélsőséges nézetei ellenére min­
den baj nélkül lavírozott a politika útvesztőiben (H. Goetz, M.-A.
Juliién, „L'évolution spirituelle d'un révolutionnaire" [gyenge]
és M. V. Daline, „Marc-Antoine Juliién aprés le 9 Thermidor",
Annales historiques de la Révolution franqaise, 1964-től 1966-ig). A
„Katonák! Meztelenek vagytok..." kezdetű híres kiáltvány 1815-
ben született a Northumberland fedélzetén. Bármennyire hamis
formailag, tartalmát illetőleg valószínűleg hű.
Bonaparte itáliai politikájáról P. Gaffarel Bonaparte et les
Républicjues italiennes 1796-1799 (1895), valamintG. Bourgin és J.
Godechot L'ltalie et Napoléon (1936) c. munkáinak megjelenése
óta tudunk többet. Vajon Bonaparte valóban ígéretet tett a milá­
nói küldötteknek, Restának és Melzinek a vallásszabadság és a
népek önrendelkezési jogának tiszteletben tartására? Ez valószí­
nűnek tűnik. Beszélt volna az itáliai egységről is? Ez viszont
kétséges. Lásd: Jacques Godechot, „Les Franqais et l'unité
italienne sous le Directoire", Revue politique et constitutionnelle,
1952, 96-110. és 193-204. oldal; az Histoire de lltalie moderne III.
fejezete, szintén tőle; Renzo de Felice, Italia Giacobina (Nápoly,
1965); G. Vaccarino, Patrioti „anarchistes" e l'idea dell'unitä Italiana
(Torino, 1956); A. Saitta, „Struttura sociale e realtä politico nel
progetto costituzionale dei giacobini piemontesi", Societá, 1949,
436-475. oldal. D. Woronoff kiválóan összefoglalta (La Répub-
lique bourgeoise, 93-95. old.) Bonaparte ellentmondásos viselke­

104
dését, amikor 1796 nyarán hagyta, hogy Lombardiában kibon­
takozhasson a függetlenséget és az itáliai egységet hirdető moz­
galom, majd a Direktórium nyugtalankodása és az Egyenlők
összeesküvése után leverte azt, és októberben támogatta a Mo­
denát, Reggiót, Ferrarát és Bolognát magába foglaló Cispadán
Köztársaság megalakítását.
Bonaparte itáliai politikája szöges ellentétben állt a Direktóri­
um utasításaival. Ez utóbbi külpolitikáját ragyogóan elemzik
többen is, Albert Söreitől (L'Europe et la Révolution franqaise, V. k.,
1903) R. Guyot-ig (Le Directoire et la paix de l'Europe, 1795-1799,
1911). B. Nabonne La Diplomatie du Directoire et Bonaparte (1951)
c. munkája megvilágította Reubell szerepét e politika kialakítá­
sában és Carnot-val való ellentétét. A Direktórium, Reubell-lel
az élen, a „rajnai szisztémához" ragaszkodott, amelyhez az
Itáliában meghódított területek pusztán cserealapul szolgáltak
volna: Lombardiát, amit Bonaparte szerzett meg, a Rajna bal
partjáért cserélték volna el. De Bonaparte nem akarta kiengedni
Lombardiát a kezéből. Ebben látta vajon egy nagyra törő keleti
politika kiindulópontját (Villát, Napoléon, 391. old.)? Ez túlzás­
nak tűnik. Viszont az könnyen lehet, hogy korzikai származása
határozta meg itáliai ambícióit. A Direktórium és Bonaparte
Clarke küldetése idején felerősödő politikai ellentéte ma már
ismert. Velence felosztása tette lehetővé az Ausztriával való
kompromisszumot, így a franciák Lombardiával együtt meg­
kapták a Rajna bal partját és Belgiumot is. E tekintetben termé­
szetesen a „veronai húsvét" okait is vizsgálni kell, ami kiváló
ürügyet szolgáltatott Velence megtámadásához. (Lásd még
Landrieux Mémoires-ját.)
Gyorsan kellett cselekedni: Bonaparte, jegyzi meg Suratteau
(„Le Directoire d'aprés des travaux récents", Annales histonques
de la Révolution franqaise, 1976, 197. old.), nem akarja, hogy
Jourdan vagy Moreau esetleges német győzelme helyreállítsa az
egyensúlyt, s ezt a kormány kihasználhassa (lásd Bourdeau, Les
Armées du Rhin au début du Directoire, 1909). Hoche-sal való
rivalizálásáról A. Soréi írt, Bonaparte et Hoche en 1797 (1897).
A Barrastól függő Bonaparténak fructidórig Carnot politikáját
kellett volna támogatnia (Reinhard, Le Grand Carnot, II. k., 1952).
Annál könnyebben hagyta cserben, Carnot tudtával, a piemonti
hazafiakat, akik ideológiai vezérüknek az Egyenlők összeeskü­
vésében kompromittálódott Buonarrotit tekintették.

105
 Milyen volt Bonaparte álláspontja a fructidori államcsíny
előtt? Carnot-val sokáig barátságos volt (Lavalette révén tartotta
vele a kapcsolatot Suratteau szerint, idézett mű). De ugyanakkor
Barrasnak is megmutatta az Antraigues grófjánál talált iratokat,
melyekből egyértelműen bebizonyosodott Pichegru árulása (A.
Ollivier Le Dix-Huit Brumaire c. művében azt állítja, hogy a
tábornok előzőleg kihúzta azt a részt, ahol a royalisták és Bona­
parte közti „lehetséges kiegyezésről" volt szó). Antraigues gróf­
ról Pingaud Le comte d'Antraigues (1899) vagy inkább J. Godechot
La Contre-Révolution (1961) c. könyveiben olvashatunk. Nem sok
újdonsággal szolgál Montgaillard 1804-ben publikált Mémoires
secrets-je. Elolvasható még e témakörben G. Caudrillier könyve,
a La Trahison de Pichegru et les Intrigues royalistes dans l'Est avant
Fructidor (1908).
Egy Barbet nevű újságíró feljegyzése szerint a direktorok, és
főleg Barras, tudatosan hagyták, hogy Bonaparte személyes
propagandája egyre nagyobb méreteket öltsön: „Bonaparte neve
jól jött a fructidor 18-i államcsíny sikerének biztosításához"
(Mathiez, Le Directoire, 375. old.). Az itáliai hadsereg főparancs­
nokának azonban nem volt szüksége bátorításra, amint azt
Barbet kiválóan megfogalmazta: „A tábornok befolyása addigra
magától értetődően nagyobb volt valamennyi civilénél."
A fructidor 18-i államcsínyt egy eléggé elavult tanulmányban
mutatja be. A. Meynier (Les Coups d'État du Directoire, I. k., Le 18
Fructidor an V, 1928), aki nem hisz a royalista összeesküvés
létezésében. Augereau, a Direktórium terveinek végrehajtója is
megérdemelné, hogy megírják élete történetét.
Az itáliai hadsereg fosztogatásairól: Saunier, Les Conquétes
artistiques de la Révolution et de 1'Empire (1902), valamint F. Boyer,
„Les responsabilités de Napoléon dans le transfert a Paris des
oeuvres d 'art de l'étranger", Revue d'Histoire moderne et contem-
poraine, 1964. októberi szám, 241-262. oldal.
A campoformiói béke számottevő területi előnyökhöz juttatta
Franciaországot: megkapta Belgiumot, a Rajna bal partját, s
jelentős befolyást gyakorolhatott az újonnan alakult Cisalpin
Köztársaságra is. E szerződés azonban számos veszélyt hor­
dozott magában. „Egy olyan itáliai kalandba hajszolta bele Fran­
ciaországot," állapítja meg találóan M. Reinhard (J. Mistier,
Napoléon et YEmpire, I. k., 61. oldal), „melynek következményei
magát a békeszerződést veszélyeztették. A Rajna bal partjának

106
francia kézre kerülése, mely a rastadti konferencián szükségessé
tette a német területi átrendeződést, komoly későbbi problémák
forrásának bizonyult."
Hamelin visszaemlékezéseiben részletesen felsorolja, milyen
ajándékokkal kellett Joséphine-t megkörnyékeznie, hogy Bona­
parte közelébe férkőzhessen. Elmeséli azt is, hogyan hozott
egymilliót Collot hadiszállító konyhájára az idriai bányák kisa­
játítása, amelyből Bonaparte ugyanennyit, Berthier százezer
frankot, Bernadotte és Murat pedig ötvenezer frankot kapott. A
hőskölteménynek ez az oldala még kevéssé ismert.
 V. FEJEZET

KELETI ÁLOM VAGY POLITIKAI

MANŐVER?
AZ EGYIPTOMI HADJÁRAT

„A húsz megnyert csata remekül illik fiatalságához, szép tekin­

tetéhez, sápadtságához és sajátos kimerültségéhez." A Direktó­
rium reszketett Bonaparte előtt, akinek hatalma egyre ijesztőbb
méreteket öltött. Az angliai hadsereg parancsnokaként most is
számíthatott rá, hogy emberei ugyanazzal a vak rajongással
követik őt, mint annak idején az itáliai hadsereg katonái.
Rastadtban a Németföldön állomásozó csapatok egy részét is
sikerült megnyernie, így a tábornoknak elegendő katonája volt
a végrehajtó hatalom elsöpréséhez. Ehhez ürügyet sem volt
nehéz találni: mindössze az Antraigues gróf tárcájában talált
iratokat kellett volna felhasználnia, hogy lerántsa a leplet a
Direktórium egyes tagjainak cselszövéseiről.
Bonaparte azonban remek politikai érzékével megértette,
hogy még nem jött el az újabb államcsíny ideje. A királypártiak­
kal éppen elbántak, a jakobinusok ezért nem tartottak volna
vele, és a közvélemény sem lett volna bizalommal egy katonai
hatalomhoz, mivel továbbra is gyanakvással tekintett a politizá­
ló tábornokokra. Bonaparte presztízse elsősorban győzelmein
alapult, másodsorban pedig a Köztársasághoz való feltétlen
lojalitásán. A közvélemény számára ő volt a hős, aki mentes volt
a kompromisszumoktól, s az egyetlen tábornok, akit az utóbbi
hadjáratban nem győztek le. A népi metszetek, a dalok és a
költészet folytatta az Itáliában elindult, aktív propaganda-had­
járatot. A színházban bemutatásra került a Le Pont de Lodi (Lodi
hídja) c. darab, s minden egyes előadáson megéljenezték a győz­
test. A Chantereine utcát, ahol lakott, átkeresztelték a rue de la
Victoire (Győzelem utca) névre. De elég egyetlen óvatlan lépés,
s az ingatag közvélemény máris cserbenhagyja, mint az Hoche
esetében is történt. Párizsba való visszatérésekor Bonaparte sze­
rénynek mutatkozott, s kissé unottan bár, de rendszeresen eljárt
a tiszteletére adott vacsorákra és estélyekre. Csak 1797. decem­
ber 25-én hagyott fel visszafogottságával, amikor az Institut

108
első osztályában, a tudományos szekcióban elfoglalta Carnot
megüresedett székét. Ügyes húzás volt ez, amely biztosította
számára a befejeződéséhez közeledő forradalom megtestesült
„lelkiismeretének", az „ideológusoknak" a támogatását. Mi
több, az Institut tekintélye csak növelte Napóleon dicsőségét. Az
1798. január 4-i nyilvános ülés éppen e tisztújítás miatt különös
szenzációnak számított.
„Bonaparte", olvashatjuk a Le Moniteur-ben, „minden pompa
nélkül érkezett meg az előadásra, szerényen vett azon részt, közö­
nyösen fogadva a dicshimnuszokat, melyeket a lektorok és a nézők
hozzá intéztek, majd inkognitóban távozott. Ah, mennyire ismeri ez
a férfiú az emberi szívet, legfőképpen a népi kormányokat. Akiváló
ember is rákényszerül, hogy a szerénység és az egyszerűség látsza­
tát keltve elnyerje az emberek jóindulatát, melyet a tudatlan és
közönséges lélek mindenhol oly nehezen ismer el számára, s ez
még inkább igaz köztársasági államforma esetében."

MIÉRT ÉPPEN EGYIPTOM?

„Átkeltetek a hegyeken; most átszelitek a hullámokat,

Tenger urai, büntessétek az ármánykodókat.
Ők az aranyért harcolnak; ti a hazáért.

Mely szírt, mely bástya nyújt majd védelmet neki,

Mikor a haragra gerjedt Neptun szigetükön partra veti
Arcok és Lodi rettenetes katonáit,
Oly sok ifjú hó'st, ki mind kemény harcokat áhít,
A győzelemhez szokott, nagy Nemzet sok fiát,
Nagy tábornokkal az élen a Nagy Ármádiát?"

Bonaparte tulajdonképpen egy 1798. február 8. és 20. között tett

utazás során ébredt rá, müyen nehézségeket támasztana a fran­
cia csapatok számára az angliai partraszállás. Elveszthette volna
minden tekintélyét egy olyan katonai vállalkozásban, amelybe
Hoche egyszer már belebukott. A Direktóriumnak küldött feb­
ruár 23-i jelentésben a következő érveket hozza fel:
„Bármekkora erőfeszítéseket teszünk is, még hosszú éveken
át képtelenek leszünk erőfölényt szerezni a tengereken. Partra
szállni Angliában anélkül, hogy uralnánk a tengert, ez a legvak­

109
merőbb és legnehezebb vállalkozás lenne, melyre hadsereg va­
laha is vállalkozott. E terv kivitelezésére csak télen van esély,
amikor még hosszúra nyúlnak az éjszakák. Áprilistól már lehe­
tetlen véghezvinni egy ilyen hadműveletet."
Két más megoldást javasolt: támadják meg Hannovert, vagy
pedig hódítsák meg Egyiptomot Talleyrand tervei szerint, me­
lyeket a külügyminiszter terjesztett be a Direktórium elé február
14-én. Az első volt ésszerűbb, mind a sikerre szomjazó Bonapar­
te, mind pedig a Direktórium szempontjából, melynek tagjai
ugyancsak szerettek volna a lehető leggyorsabban megszaba­
dulni a kellemetlenné vált tábornoktól. Egyiptom meghódítása
őrült ötletnek tűnt: ehhez meg kell fosztani Franciaországot egy
egész hadseregtől és egy tapasztalt tábornoktól akkor, amikor a
kontinensen bármelyik pillanatban újra kitörhet a háború, el kell
illanni a Földközi-tengeren az angol flotta elől, szembe kell
szállni egy még alig ismert országgal - igaz, hogy a meghódítá­
sát Franciaország Kairóban állomásozó konzulja, Magallon,
gyerekjátéknak minősítette. A Kelet azonban felkeltette Bona­
parte fantáziáját. Ez a hadművelet lehetővé tette számára, hogy
érlelődni hagyja a franciaországi politikai helyzetet. A közvéle­
mény pedig, amikor tudomást szerzett a tervről, lelkesen támo­
gatta a Volney Les Ruines (Romok) c. művével divatossá váló,
titokzatos országba induló expedíciót. A Direktórium tagjai sem
bánták, hogy megszabadulhatnak a nyilvánvaló fenyegetéstől.
Egyiptom meghódítása három szempontból is érdekében állt
a franciáknak; elsősorban azért, mert a Szuezi-szoros elfoglalá­
sával elvághatnák az Indiából Anglia felé vezető utak egyikét;
másodsorban egy olyan gyarmattal gazdagítanák az országot,
amely, Talleyrand szerint, „egymaga többet érne, mint amelye­
ket Franciaország elveszített"; s amely bázisul szolgálhatna az
angolok fő jövedelemforrásának majdani meghódításához, In­
diáéhoz, ahol ez idő tájt Tippo Szahib vívott háborút az angol
hódítókkal szemben.
A keleti hadjárat megindításában, a katonai és gazdasági
szempontok mellett, tudományos törekvések is szerepet játszot­
tak. Az expedíció beleillett a XVIII. századi nagy felfedezőutak
sorába. Egy tudományos és művészeti bizottságnak is el kellett
kísérnie a katonákat, hogy megalapítsa az Egyiptomi Intézetet.
Monge, Berthollet és Arnault kiválasztottak 21 matematikust, 3
csillagászt, 17 mérnököt, 13 természettudóst és bányamérnököt,

110
ugyanennyi földrajztudóst, 3 hadmérnököt, 4 építészt, 8 rajzo­
lót, 10 gépészt, 1 szobrászt, 15 tolmácsot, 10 irodalomtudóst, 22
latin, görög és arab betűkkel felszerelt nyomdászt, akik mind­
nyájan részt vettek az utazáson. A lista lenyűgöző: Monge,
Berthollet, Costaz, a mértantudós Fourier, az ásványkutató
Dolomieu, a csillagász Mechen, a természettudós Geoffroy-
Saint-Hilaire, az orvos Desgenettes, a kémikus Conté, a rajzairól
ismert, híres régész Jomard, a Kelet-kutató Jaubert, a vésnök
Vivant Denon... Ne felejtsük el megemlíteni a költő Parseval-
Grandmaison nevét, akit nem nagyon ihlet majd meg e hősköl­
temény, a virágfestő Redout-ét, valamint a zongorista Rigelét.
Tudományos jelleget kölcsönözve expedíciójának, Bonaparte
tanúbizonyságát adta az ideológusokkal való szövetségének is.
Egyiptom meghódítása mindenekelőtt ügyes belpolitikai lépés
volt: Bonaparte túlságosan is realista volt, azon neki tulajdoní­
tott kijelentések ellenére, melyek szerint egy Nagy Sándoréhoz
hasonló keleti birodalom létrehozásáról ábrándozott. Túl sok
akadálya volt ennek, kezdve a vallással és a nyelvvel. Vitatha­
tatlan, hogy később az ottomán területeken az orosz cárral akart
megosztozni, arról ábrándozott, hogy Egyiptom megújul a fran­
cia közigazgatásnak köszönhetően, sőt még egy egyetemes bi­
rodalomról is szót ejtett időnként. De 1798-ban pusztán a fővá­
rostól akart eltávolodni, hogy megőrizhesse addig megszerzett
tekintélyét, Egyiptom pedig a Földközi-tenger átszelése után
könnyű zsákmánynak tűnt. Bonaparte remélte, hogy ez a hódí­
tás csak tovább növeli majd dicsőségét, mialatt Párizsban a
hatalom szép csendben összeomlik. O maga vallotta be: előbb
Franciaország megszerzésére törekszik, s csak azután jöhet Eu­
rópa. Mikor? Flogyan? Még nem tudja. Abban azonban m inden­
ki bizonyos lehetett, hogy a fiatal tiszt nem szándékozott Egyip­
tomban eltemetkezni.

A HÓDÍTÁS

Május 19-én egy kétszáz hajóból álló, fedélzetén harminchatezer

főnyi hadsereget szállító flotta futott ki Toulon kikötőjéből
Brueys admirális parancsnoksága alatt. M indent egy hónap le­
forgása alatt gyűjtöttek össze: katonákat, pénzt és hajókat, ami
egyfelől azt jelezte, hogy Bonaparte minél gyorsabban szerette

111
volna elhagyni - természetesen csupán átmenetileg - Párizst;
másfelől viszont, rövid időn belül, elkerülhetetlenül anyagi hiá­
nyosságok jelentkeztek. A készülődés nem kerülte el az angol
admiralitás figyelmét sem, de Nelson kétszer is szem elől tévesz­
tette a francia flottát, és egy törökországi intervencióra számí­
tott. Útközben Bonaparte kardcsapás nélkül meghódította Mál­
ta szigetét. Július 1-jén a franciák partra szálltak az alexandriai
öbölben anélkül, hogy bármiféle ellenállásba ütköztek volna. A
város rövid időn belül a kezükre került. A lelkesedésnek azon­
ban hamar gátat vetett a hőség (Bonaparte rossz évszakot vá­
lasztott, s úgy tűnt, soha, egyetlen hadjárata esetében sem szen­
telt figyelmet a meteorológiai megfigyeléseknek!), a sivatag, a
piszok és a nyomor. Egy Bricard nevű tüzér így emlékszik
vissza: „...katonáink, élelem és víz hiányában, odavesztek a
sivatagban, a pokoli hőség arra kényszerítette őket, hogy elhaji-
gálják a harcok során szerzett zsákmányt, s közülük többen,
belefáradva a szenvedésekbe, főbe lőtték magukat." Sokan Bo­
naparte kiáltványainak ismeretében is feltették a kérdést: vajon
mi értelme volt e barátságtalan országba jönni? Franqois
Bernoyer, a keleti hadsereg szabóműhelyének főnöke így írt
hitvesének:
„Tájékozódtam afelől, mi végre küldött kormányunk a szul­
tán egyik államába, minden hadüzenet s indok nélkül, egy egész
hadsereget. Elég egy csöppnyi józan ész, mondta valaki, s az
ember könnyen rájön a titok nyitjára. Bonaparténak, zsenialitá­
sának és legyőzhetetlenné vált csapatai győzelmeinek köszön­
hetően, túl nagy lett a befolyása Franciaországban. Ennélfogva
zavaró, mi több, gátló tényezővé vált azok számára, akik a
hatalmat a markukban tartják. Más magyarázatot nem sikerült
találnom a dologra."
E levél híven tükrözi a keleti hadsereg hangulatát.
Az Ottomán Birodalom tartománya, Egyiptom valójában a
mamelukok katonai-feudális uralmának volt alávetve, akik a
Kaukázusban vásárolt hajdani rabszolgák leszármazottai vol­
tak. Ez a harcos kaszt irányította a kézművesek, kereskedők és
fellahok népét, akik egyre nehezebben viselték el a mamelukok
uralm át a XVIII. század végének gazdasági hanyatlása idején. A
hatalom gyors összeomlása igazolta Magallon konzul jóslatait.
Mindössze egyetlen csatára volt szükség: ezt Gízában vívták
meg, Kairó mellett, a nagy piramisok közelében július 21-én. A

112
mamelukok lovassága felmorzsolódott a francia gyalogosalaku­
latok szorításában. A legenda lecsapott erre a győzelemre is, s
jelentőségét mérhetetlenül felnagyította. E diadal mindenesetre
Bonaparte kezére játszotta Kairó városát.
Augusztus 1-jén azonban a francia flottát, amelyik a Földkö­
zi-tengeren való átkelés során sikeresen elmenekült az angol
hajók elől, Nelson meglepte Abukir kikötőjében, s teljesen meg­
semmisítette. Bonaparte saját győzelm ének a csapdájába esett.
A helyzet súlyosbodott Törökország szeptemberi hadüzene­
tével. Immár fennállt a veszélye egy oszmán beavatkozásnak.
Ráadásul számolni kellett az éghajlat okozta betegségekkel is. A
lakosság ellenséges magatartása az október 21-i kairói lázadás­
ban nyilvánult meg a legélesebben, melynek során Dupuy tá­
bornok, valamint Bonaparte kedvenc szárnysegédje, Sulkowski
életét vesztette. A borzalmas lázadás megmutatta a muzulmán
előkelőségek együttműködésének korlátáit.
Ennek ellenére minden készen állt ahhoz, hogy elnyerjék a
lakosság rokonszenvét. Tiszteletben tartották hitüket, lebontot­
ták a feudalizmus elavult intézményrendszerét, rendbe hozták
a csatornákat, felpezsdítették a gazdaság vérkeringését. A Szue-
zi-földszoros szintezése, illetve a Vörös- és a Földközi-tengert
összekötő átjáró megépítésének előkészítő munkálatai Le Pere
főmérnök irányítása alatt kezdődtek meg. A francia Institut
mintájára megalapították az egyiptomi Akadémiát. Küldetése
„a felvilágosodás meghonosítása, illetve terjesztése volt Egyip­
tomban". Két újság jelent meg francia nyelven: Le Courrier de
l'Égypte és a La Décade égyptienne. M egindulhatott tehát a fejlődés
a mameluk uralom gazdasági, társadalmi, ha nem is vallási
kötöttségei alól felszabadult Egyiptomban. A franciák a múlt
iránt sem m aradtak közönyösek: a thébai, luxori és karnaki
ásatások, a rosette-i kő megtalálása, a Vivant Denon és társai
által készített vázlatok alkották elemeit annak a pom pás gyűj­
teménynek, amely az 1809-től megjelenő Description de l'Égypte
hatalmas kötetei anyagának alapját adta.
A háború folytatódott. A törökök közeledtek Egyiptomhoz:
Bonaparte 1799 februárjában eléjük ment Szíriába. A hadjáratot
gondosan előkészítették. Gázát (ahol kétezer törököt mészá­
roltak le), majd Jaffát könnyen elfoglalták. De a franciák bele­
botlottak Saint-Jean-d'Acre erődjébe, melyet Dzsezzár pasa és
Phélippeaux, Bonaparte egykori iskolatársa védtek. A város

113
számára az utánpótlást az angolok Sidney Smith sorhajókapi­
tány által vezetett flottája biztosította, míg a franciák szűkében
voltak az ostromhoz szükséges lövegeknek, mert a tengeren
szállított ágyúkat az angolok feltartóztatták. Leveleiben Berno-
yer közli, hogy néhány tábornokot, mint például Dommartint,
aggasztottak azok a Bonaparténak tulajdonított tervek, melyek
szerint Perzsia királyává szándékozik koronáztatni magát, s
ezért „mindent megtettek, hogy kudarcba fulladjon Saint-Jean-
d'Acre ostroma". Közbeszólt a betegség is. Mindezen túl Názá-
ret mellett, a Tábor-hegyi csatában április 16-án fel kellett tartóz­
tatni a Damaszkusz felől érkező török sereget. Egy másik sere­
get, mely Abukirban szállt partra, július 25-én kergetett szét az
Egyiptomba nagy sietve visszatért Bonaparte. Ezt megelőzőleg
Lanusse fojtotta vérbe az El Modhy által szított lázadást.
A keleti álom rémálommá vált. Annál is inkább, mivel Párizs­
ból is rossz hírek érkeztek. Pontos információk hiányában a
legelképesztőbb pletykák keringtek az egyiptomi hadjáratról: az
abukiri tengeri vereséget és a kairói lázadást Bonaparte ellenfelei
sokkal sötétebb színben tüntették fel, mint amilyenek valójában
voltak. A Franciaországtól elszakított Bonaparte pedig, kapcso­
latok híján, nem nagyon tudott minderre reagálni. Az angolok
is belekeveredtek a rágalomhadjáratba: érzékletes tudósításokat
tettek közzé a pestisben megbetegedett francia katonák vagy a
lefegyverzett törökök lemészárlásáról. A bonapartista propa­
ganda erőtlen volt, így nehezen tudta elhitetni a közvéle­
ménnyel, hogy „a tábornokot és az itáliai elit alakulatokat elűz­
ték Egyiptomba". Mivel a háború kiújult a kontinensen, a kö­
zönség figyelme más csatamezőkre irányult. Beszéltek egy újabb
államcsínyről is, melyet - a hírek szerint - Sieyés készített elő
Joubert, a ragyogó tehetségű tábornok hozzájárulásával. Bona­
parte saját maga ellen dolgozott, amikor eltávozott Párizsból.
Augusztus 26-án Kiéber, az egyiptomi hadsereg újonnan kine­
vezett főparancsnoka tájékoztatta csapatait tábornokuk 23-i el­
utazásáról. Katonái számára hátrahagyott üzenetében a követ­
kező magyarázatot adta e különös „cserbenhagyásra": „A haza
érdeke, dicsősége és az engedelmesség, különleges események
bírhattak csak arra az elhatározásra, hogy a bennünket körülve­
vő ellenséges hajórajokon átvágva, visszatérek Európába." Bo­
naparte magával vitte Berthier-t, Lannes-t, Murat-t, továbbá
Monge-t és Berthollet-t. Kétszeresen is kockázatot vállaltak: egy­

114
részt a Földközi-tengeren cirkáló angol hajók elől kellett meg­
szökniük, másrészt viszont igazolni kellett a hirtelen visszaté­
rést is, noha Bonapartét május 26-án hivatalosan is visszarendel­
ték. M indkét szempontból szerencséjük volt: hazajutottak anél­
kül, hogy hajójukat feltartóztatták volna; a július 25-i Abukir
melletti fényes győzelem híre pedig néhány nappal megelőzte
őt, rácáfolt azokra a pesszimista híresztelésekre, melyek az
egyiptomi hadseregről eddig terjengtek. A társadalomra igen
nagy hatással volt a Bonaparte által kivívott fényes diadal. Meg­
feledkeztek róla, hogy a keleti hadsereg csapdába került, s arról
is, hogy e csapatok hiánya erőteljesen érzékelhető volt a konti­
nentális háború kezdeti sikertelenségei idején. így tehát Bona­
parténak igaza volt, mikor távol tartotta magát a Direktórium­
tól. Az egyiptomi hadjárat kudarca ellenére, hívei propaganda­
hadjáratának köszönhetően, a távolban kivívott diadal dicsfé­
nyétől övezve tért vissza Franciaországba. „Minden várost és
falut kivilágítottak Párizs felé vezető útja során", jegyezte meg
talán némi túlzással egy kortárs. A le Surveillant c. lap így írt
október 18-án: „Bonaparte megérkezett Párizsba. Victoire utcai
otthonában szállt meg. Ott találta anyját, aki még sokáig gyö­
nyörködhet fia dicsőségében, hiszen csak negyvenhét éves." E
megható megjegyzés után az újságíró így folytatta: „Bonaparte
csaknem az egyetlen tisztje egyiptomi hadseregünknek, aki nem
volt beteg. A látszólag gyenge külső mögött rendkívüli fizikai és
erkölcsi erő rejlik." A propaganda újra elővette az itáliai hadjárat
során már felvázolt hős képét. Joubert elesett, Moreau túlságo­
san is kompromittálódott, Bernadotte pedig indokolatlanul óva­
tos volt. Szabaddá vált hát az út. M inden jel arra vall, Bonaparte
lesz hát a bakancsos megváltó, ki arra volt hivatott, hogy befe­
jezze a forradalmat, s kinek jöttét Robespierre már 1792-ben
megjövendölte, amikor rám utatott a girondiak háborús politi­
kájának következményeire.

JEGYZETEK__________________________________________

Források: Jean Thiry Bonaparte en Égypte (1973) c. művében nagyszerű

áttekintést ad azokról a kéziratos forrásokról, melyeknek egy része a
mai napig kiadatlan. Érdemes átlapozni a Correspondance de Napoléon-t,
különös tekintettel a XXIX. és XXX. kötetekre, melyek a szíriai és

115
egyiptomi hadjáratok hivatalos levelezését tartalmazzák. A La Décade
égyptienne-t 1971-ben adták ki újra. Számos emlékirat szolgálhat ada­
tokkal a témában: Berthier (Relation des campagnes du général Bonaparte
en Egypte et en Syrie, 1801); Bernoyer (Avec Bonaparte en Égypte et en Syrie,
19 lettres inédites, Tortel kiad. 1976); Bourrienne; Bricard (1891); Dejuine
(1983); Denon (Voyages dans la Basse et la Haute-Égypte, 1802); Desaix
(Journal de voyage, Chucjuet kiad., 1907); Desgenettes (Souvenirs d'un
médecin de Yarmée d'Égypte, 1892); Desvernois (1898); Francois
(1903-1904, új kiadás: Jourquin, 1984); Geoffroy-Saint-Hilaire (Lettres
écrites d'Égypte, 1901); Gerbaud (1910); Jollois (Journal d'ingénieur attache
ä Iexpedition franqaise, 1798-1802, Lefévre-Pontalis kiad., 1904, kiváló);
Kiéber („Carnets", La Revue d'Égypte, 1895); Krettly (1838, kiábrándító);
Lacorre (1852); Lavalette (1910); Malus (1892); Marmont (I., II., 1857);
Millet (1803); Miot (Mémoires pour servir d l'histoire des expéditions en
Égypte et en Syrie, 1804); Moiret (1984); Niello-Sargy (1825); Redouté
(Revue politique et littéraire, 1894); Reynier (1827); Savary (I. k.);
Talleyrand; Thurman (1802); Vaxelaire (1900); Vertray (1883); Villiers
du Terrage (1899, fontos). Tanulmányozandó még a csodálatos Des­
cription de YÉgypte (20 kötet, 1809-1822). Az ellenség nézőpontját
Nicolas Tűre Chroniques d'Égypte (Wiet kiad., 1950) c. művéből, vala­
mint Nelson egyik kairói jegyzőjének naplójából, Dispatches and Letters
(London, 7 köt., 1844-1846) ismerhetjük meg. Tippo Szahib Indiájáról:
Michaud, Histoire de Mysore sous Hyder-Ali et Tipoo-Sahib (1801).

Művek: Az egyiptomi hadjárat számos mű megírásának ihletője volt.

Ezek közül csupán a legfontosabbakat említenénk meg: Wilson, History
of the british expedition to Egypt (London, 1802; mindennemű francia
kegyetlenkedés leírásának fő forrása; 1815-ben Wilsonnak véleményt
kellett változtatnia); Reybaud, Histoire scientifique et militaire de
l'expédition franqaise en Égypte (10 k. 1830-1836, roppant elavult); Boulay
de la Meurthe, Le Directoire et l'expédition d'Egypte (1885); R. Peyre,
L'Expédition d'Égypte (1890); La Jonquiére, L'Expédition d’Égypte (5 k.,
1900-1907; alapmű); Hanotaux, Histoire de la Nation égyptienne (5. k.,
1934, Egyiptom leírása a franciák expedíciója előtti időkből); Bainvilié,
Bonaparte en Égypte (1936); Charles-Roux, Bonaparte, gouverneur d'Égypte
(1936, kiválóan mutatja be a belügyi kérdéseket); Estre, Bonaparte, le
mirage oriental. L'Égypte (1946); Vendryés, De la probabilité en histoire;
Yexemple de l'expédition d'Egypte (1952, inkább filozofikus, mint történel­
mi jelleggel bír); Benoist-Méchin, Bonaparte en Égypte et le reve inassouvi
(1966, kitűnő); Herold, Bonaparte et l'expédition d'Égypte (1962-ben for­
dították le francia nyelvre, ellenséges hangvételű Bonapartéval szem­
ben);). Thiry, Bonaparte en Égypte (1973). Revue des Études napoléoniennes,
1925. januári különszám. Souvenir napoléonien, 1977, különkiadás.

116
 Az Egyiptomban publikált munkák részletes bibliográfiáját megta­
lálhatjuk J. E. Goby cikkeiben, Revue de VInstitut Napoléon, 1955 (4-16.
old.), valamint az 1976-os számban (207-213. old.), és az 1979-esben
(67-85. oldal). Desaix-ről: A. Sauzet, Le Sultan juste (1954). Kléber-ről:
Lucas-Dubreton (1937) és Spillman, „Les auxiliaires de l'armée
d'Orient", Souvenir napoléonien, 1979. március.

Le nem zárt viták

A z egyiptomi történetírás a rokonszenv és ellenszenv között inga­

dozik. A nyugatosodó egyiptomiak szemében a francia hadjárat
volt a fejlődés elindítója, Mohamed Ali reformjainak előkészítője.
A hithű muzulmánok viszont teljes egészében elítélik.
F. Charles-Roux 1910-ben írta a Les Origines de l'expédition
d’Égypte c. művet. Magallon visszaemlékezése, amelyben rávi­
lágít, menyire törékeny a mamelukok hatalma, a La Revue d’Egypte
1896. szeptemberi számában jelent meg. Vajon nem túlozta-e el
Egyiptom hanyatlását? André Raymond az Artisans et com-
merqants du Caire au XVIIT siede (1975) c. művében kevésbé
borúlátó.
Mi volt Talleyrand szerepe? G. Lacour-Gayet (Talleyrand, I. k.,
317-318. old.) azzal vádolja a politikust, hogy igazán sohasem
akarta Bonaparte katonai akcióit olyan diplomáciai lépésekkel
támogatni, mint például egy konstantinápolyi követjárás, holott
ezt ígérte. így Bonaparte kénytelen volt visszaverni a török sereg
támadásait. Ezzel szemben Guyot hisz Talleyrand őszintesé­
gében. Szerinte azért nem m ent el, m ert félt, hogy távollété­
ben kitúrják a külügyminiszteri bársonyszékből. C. L. Lökké
(„Pourquoi Talleyrand ne fut pás envoyé a Constantinople?" An.
hist. Rév. fr., 1933,153-159. old.) a Direktóriumra hárítja a fele­
lősséget, amely az Egyesült Államokkal való tárgyalások alatt
semmiképpen nem akarta nélkülözni a tapasztalt minisztert.
Michel Poniatowski egy Talleyrand et le Directoire (1982) c., átfogó
tanulmányban egyszerre hangsúlyozza a miniszter felelősségét,
és azt az eljárást is, amellyel elhárította magáról 1799. szeptem­
ber 3-i jelentésében.
Ami Bonaparte „keleti álmát" illeti, melyet Campoformióig
vezetnek vissza (Robespierre bukása után arra gondolt, hogy
felajánlja szolgálatait Konstantinápolynak), és amelyet főleg

117
G. Spillman tanulmányozott Napóleon et l'Islam c. művében
(1969), lehetséges, hogy ennek jelentőségét Benoist-Méchin
nagymértékben eltúlozta. Az bizonyos, hogy 1798-ban Bonapar­
te a következő kijelentést tette Bourrienne-nek: „Európa nem
egyéb, mint vakondtúrás! Itt minden elhasznált! Keletre kell
menni, a nagy győzelmek onnan jönnek!" Az egyiptomi expedí­
ció során azonban főleg a francia politikai élet eseményein járt
az esze. Különben is, vajon valósággá válhatott-e a keleti álom?
Nehéz lett volna megteremteni az összeköttetést Indiával, és a
Tippo Szahib-féle lázadás is korlátozott volt (lásd Saint-Yves,
„La Chute de Tippo", Revue des Questions historiciues, 1910, vala­
mint Paul Morand elbűvölő regénye: Montodéi). A hadsereg
iszlám hitre való áttérése komoly nehézségekbe ütközött volna
(főleg a borivás tilalma miatt). Áttérés nélkül azonban lehetetlen
lett volna meghódítani a Közel-Keletet, amint ezt Charles-Roux
is hangsúlyozta (Bonaparte gouverneur d'Égypte).
Bonaparte valóban új életre akarta kelteni a zsidók egykori
királyságát Jeruzsálemben? A Le Moniteur 1799. május 22-i szá­
ma Bonaparte egy kiáltványáról ír, melyben a tábornok felszó­
lítja az ázsiai és afrikai zsidókat, hogy csatlakozzanak hozzá. J.
Godechot bebizonyította, hogy hamisítványról van szó csupán!
(Les Juifs et la Revolution franqaise, 1976, 68-69. old.) Hogyan
lehetett ilyen kevés emberrel meghódítani, majd megszállni
Egyiptomot? A kezdeti elkeseredést (Dumas tábornok, az író
apja saját költségén tért haza, amit Bonaparte sohasem bocsátott
meg neki) elragadtatott csodálat követte, amelyet jól tükröznek
Dejuine altiszt F. Beaucour által felfedezett és publikált nagysze­
rű rajzai, a monumentális Description de l'Égypte előfutárai.
Egyes muzulmánok végül a franciák mellé álltak, de ezek olyan
felvilágosult polgárok voltak, mint Dzsabarti.
A Párizsba való visszatérés utolsó állomásáról elolvasandó
Ch. Barbaud és L. Carbo „Le retour d'Égypte", Revue des Études
napoléoniennes, 1922. nov.-i szám, 161-198. oldal. E cikk tisztázza
azokat a problémákat, melyek felvetődtek Bonaparte rövid kor­
zikai tartózkodása alatt.
Bonaparténak az Institut matematikai és fizikai tudományok
szekciójába történő megválasztásának körülményeit, melyre 1797.
december 25-én került sor, ahol 624 szavazóból 305 voksolt mellet­
te, Lacour-Gayet írja le a Bonaparte mernbre de l'Institut-ben (1921).
A tábornok ismeretei nem m utattak túl Bezout előadásain.
 M Á SO D IK RÉSZ

A MEGMENTETT FORRADALOM
„A forradalom befejeződött", ismétli el többször is Bonaparte.
Ez tény. Sok történész számára a forradalom már Robespierre
bukásával véget ért, de pontosabb lenne, ha visszatérnénk a
veszetteket elsöprő letartóztatási hullámig. A forradalmi moz­
galom 1794-re elérte azt a pontot, amelyen már nem fog túllépni.
Hiszen ekkorra már eleget tett a parasztok és polgárok legfőbb
követeléseinek. Az előbbiek felszabadultak a feudális iga alól,
de az áruba bocsátott egyházi javak eladása körüli versengés
miatt fokozatosan eltávolodnak a forradalomtól. Egyes északi
és keleti régiókban a falusiak több mint egyharmada földtulaj­
donhoz jutott, s ezzel végre lecsillapodott az a földéhség, mely
a vidéki lakosságot a XVIII. század folyamán gyötörte. A nemes­
ség megtörésével, a céhrendszer béklyóinak felszámolásával
pedig a polgárság, vagy legalábbis az a része, amelyik képes volt
megtollasodni, bizalommal tekinthetett a jövő elébe. Még az
időközben győzelmessé vált háború is gazdasági fellendüléshez
vezetett, amelyből azonban a kikötők nem részesültek.
Egyedül a városi proletariátus, a forradalom élcsapata nem
nyert semmit sem, legfeljebb hogy 1802 után, átmenetileg, eltűnt
az éhínség és a munkanélküliség. Amit viszont elvesztett, azok
a vezetői voltak, akik nagyobb arányban kerültek guillotine-ra,
mint az arisztokrácia; s Babeuf bukása derített fényt arra,
mennyire bizonytalanok és utópisztikusak célkitűzéseik. A tu­
lajdon problémája az adott pillanatban lehetetlenné tette, hogy
a polgárság és a dolgozó tömegek szövetségre lépjenek. A „ne­
gyedik rend" még nem mondhatja magáénak azt az osztályön­
tudatot, amit majd csak a Császárság sebtében beindított iparo­
sítási programja hoz meg számára. Jelenleg fogytán van az ereje.
„A lakosságnak ezt a részét, amely oly lelkes volt a forradalom
első napjaiban, olyan kellemetlen csalódások érték, hogy hosszú
idő óta teljes visszavonultságban élt", írta Barras az emlékira­
taiban.

121
 A forradalom befejeződött. így van, de nem fog-e hátrafelé
lendülni az inga? Vendémiaire és fructidor egy időre elhárította
a királypárti veszélyt, de nem biztos, hogy végérvényesen. A
thermidoriak számára szükségessé vált egy védőpajzs. Miért ne
Bonaparte legyen az? A forradalom befejeződött. De egy forra­
dalom, amely megtorpan, halálra van ítélve. A célt elérve mégis
lélegzethez kellett jutni, hogy felszámolhassák az adósságot, és
megőrizhessék azokat a vívmányokat, melyekért a polgárság és
a jómódú parasztság küzdött. íme, egy újabb testre szabott
szerep Bonaparte részére! Szövetség jön létre a tábornok s az
ettől kezdve brumaire-ieknek nevezett thermidoriak között, egy
hallgatólagos megállapodás, amely nem lehet mentes bizonyos
elkerülhetetlen nézeteltéréstől.
Az alkotmánymódosítás nem volt elegendő ahhoz, hogy
olyan hatalmi struktúrát alakítsanak ki, amely képes féken tar­
tani a külső és belső ellenséget. Sieyés felismeri a kard nyújtotta
előnyöket, és keserű szájízzel ugyan, de tudomásul veszi félre-
állítását. Négy év leforgása alatt Bonaparte az ideiglenes konzuli
címet a császári titulusra cseréli fel. Hét éven belül megszabadít­
ja a forradalmi Franciaországot kontinentális ellenfeleitől: a pa­
lotaforradalomtól rettegő, önkényuralkodó cár által irányított,
alapjában véve barbár Oroszországtól, Poroszországtól, amely
már korántsem azonos a II. Frigyes uralta, félelmetes katonaál­
lammal, s a különféle nemzetiségek zűrzavarával küszködő
Osztrák Birodalomtól, amelyben a bécsi kancellária is csak nagy
nehézségek árán ismeri ki magát. Ne is említsük a Baltikum
országait, a Nápoly és Spanyolország trónján ülő Bourbonokat,
akik már önmaguk árnyékai csupán, a svájci kantonokat, vala­
mint Portugáliát, bármilyen kiterjedt gyarmatbirodalommal
rendelkezik is. Egyedül Nagy-Britannia képes versenyre kelni
Franciaországgal (amelynek nem tűrheti Antwerpenben való
jelenlétét), flottájának, hitelének és m anufaktúráinak köszönhe­
tően; de a tenger által védett Anglia maga is rosszul tűri a
blokádot, kedvenc fegyverét, amelyet Napóleon fordított ellene.
Tilsitben, 1807-ben, a franciák forradalma győzedelmeskedett.
Belső konszolidációja után Európa is elismerte létét. Goethe
pedig ünnepelte azt a forradalmat, amely „megszilárdította
mindazt, ami ésszerű, törvényes és európai volt benne".

122
 I. FEJEZET

AZ ADÓSSÁG

A hagyomány szerint a Konzulátus történetét a direktóriumi

Franciaország leírásával kezdik; háború sújtotta ország, ahol a
közpénztárakat és az utazókat kifosztó bűnözó'bandák garáz­
dálkodnak nyugaton és délen; romba döntött ipar, megbénított
kereskedelem; katasztrofális pénzügyi helyzet; egy olyan had­
sereg ahonnan, zsold és ellátás hiányában, ezrével dezertáltak a
katonák; kórházak, amelyekben a betegek éhen pusztultak; er­
kölcsileg lezüllött nemzet, amely közönyösen fogadja a határok­
ról érkező híreket, s egyedül arra van gondja, hogy maradékta­
lanul átadhassa magát a főváros nyújtotta gyönyöröknek. Ilyen
volt Franciaország 1799-ben. És ekkor felbukkant a semmiből
egy fiatal tábornok, aki megváltoztatta a katonai helyzetet, meg­
tisztította a politikai közeget, életet lehelt a gazdaságba, és új
intézményeket alapított. Az anarchiát a rend váltotta fel; a ku­
darcokat pedig a siker. Ez az ellentét nem túl egyszerű ahhoz,
hogy igaz legyen? Valóban ennyire élesen elhatárolható egy­
mástól a Direktórium és a Konzulátus kora?

A IX. ÉV NAGY FELMÉRÉSE

Ismerjük azt a forrásanyagot amelyet Thiers óta a Direktórium­

mal foglalkozó történészek felhasználtak. Azokról a jelentések­
ről van szó, amelyeket az államtanácsosok intéztek a konzuli
kormányzathoz az általa a IX. év elején elrendelt felmérések
után, és amelyek eléggé gyászos képet adtak az ország helyze­
téről. Mivel e beszámolókat nem a nagyközönségnek szánták, s
ráadásul olyan kiváló férfiak írták alá, mint például Cham-
pagny, Thibaudeau, Fourcroy vagy Lacuée, úgy gondoljuk,
nincs rá okunk, hogy kétségbe vonjuk hitelességüket.
Az első dolog, ami az utazgató államtanácsosok figyelmét
megragadja, az utak rendkívüli elhanyagoltsága. Fourcroy a 16.

123
katonai ezrednél tett látogatása során feljegyzi, hogy „az északi
megye minden útja, a Lille és Dunkerque közti kivételével, amit
a fuvarosok a legkevesebbet használnak, az elképzelhető leg­
rosszabb állapotban van. Valóságos mocsarakat találhatunk; sok
helyütt hiányzik a burkolat; az utakat leginkább a szántóföldek­
hez hasonlíthatjuk." Pas-de-Calais-ban a rossz utak összetörték
a könnyű kocsikat. A helyzet délen sem jobb, ahol Frangais de
Nantes szerint az utak kétharmada járhatatlan, de legalábbis
igen rossz állapotú.
A bizonytalanságot az útonállás is fokozza. Nyugaton nagyon
elharapódzott, délen viszont az utóbbi időben némileg csök­
kent. Fourcroy azonban megállapítja, hogy néhány hónappal
korábban még nemigen lehetett Ventoux-n keresztülutazni ag­
godalom nélkül. „Azok, akik ezekben a tartományokban utaz­
gattak, kénytelenek voltak menlevelet váltani a rablóvezéreknél,
és váltságdíjat fizetni, hogy elkerüljék a kifosztást. Plakátok
figyelmeztették a kocsisokat, hogy ha nem hordanak maguknál
minimum négy Lajos-aranyat, akkor agyonlövik őket, ami so­
kukkal meg is történt." A nyugalom, jegyzi meg Najac államta­
nácsos, még nem tért vissza a Rhone vidékére sem, amelyet a
királypárti banda tartott rettegésben. Párizsban a Direktórium
vámtörvényeit kijátszó bandák szerveződtek. „Ezek a törvény-
sértők", írja Lacuée, „azokból az állítólagos nagykereskedőkből,
üzletelőkből, sőt társaságokból élnek, akik fizetnek nekik."
A határok mentén az invázió nyomai láthatóak. Valenciennes-
ban minden harmadik ház romokban hever; a Rajna mentén az
erdők több helyen kipusztultak; Provence tartományban több
tucat falu semmisült meg. A polgárháború ennél is nagyobb
pusztításokat végzett: mészárlások, tűzvészek és fosztogatások
miatt Vendée környéke kietlenné vált.
Az államtanácsosokat azonban az előző rendszer közigazga­
tási anarchiája háborította fel a legjobban. A törvények alkalma­
zása megyénként változott. Barbé-Marbois, aki a 13. katonai
csapattest felügyeletével volt megbízva, azt írja, hogy „ugyan­
azokat a célokat egymásnak ellentmondó elvek szerint pró­
bálták elérni", a felelősséget pedig a zavaros miniszteri utasítá­
sokra hárítja. A kormány küldötteit főként a pénzügyek érdekel­
ték. Az adóbeszedők jegyzőkönyvei a legteljesebb káoszról tesz­
nek tanúbizonyságot, Fourcroy túlkapásokkal is megvádolta
őket. Maga a hadsereg sem m utatott különösebb önmérsékletet,

124
ha az államkassza megcsapolásáról volt szó. Barbé-Marbois így
idézte egy tiszt szavait: „A vagyon a bátrakat illeti meg; szerez­
zük hát meg; elszámolásainkat pedig az ágyúk fogják rendezni."
A Direktóriumnak sok gondja volt a papság polgári alkotmá­
nyából származó vallási problémával is.
„Ha az emberi szív ismerete alapján nem tudnám ", írja Four-
croy, „hogy a tömegeknek szükségük van vallásra, kultuszra,
papokra, akkor a vidéki emberekkel való kapcsolataim, s fó'leg
azokról beszélek itt, akik messzire laknak Párizstól, s azon me­
gyékben tett látogatások, melyeket körbeutaztam, önmagukban
is meggyőztek volna erről."
Az új vallási kultuszok sikertelensége, hangsúlyozzák a jelen­
tések, tulajdonképpen a Direktórium kudarca, amely ragaszko­
dott ezekhez.
A szellemi összeomlás együtt járt az anyagi összeomlással.
Najac feljegyzést készített a lyoni selyemgyártás csődjéről: 4335
szövőszékkel kevesebb volt, mint 1788-ban. Lacuée kérdéseire
Frochot, Szajna megye elöljárója borúlátó válaszokat adott:
„A párizsi m anufaktúrák állapota sokat romlott a forradalom
alatt. Egyfelől a munkások engedetlensége, a háború, a kereske­
delem pangása, a behajtás nehézségei és a csőd arra kényszerí­
tették a vállalkozókat, hogy visszaszorítsák üzleteléseiket; más­
felől az assignatákkal történő kifizetések felemésztették az
összes hitelüket, megsemmisítették anyagi forrásaikat, és több­
ségüknek nem volt más választása, mint igen magas kamatra
tőkét kölcsönözni, amely napról napra felemészti hasznuk leg­
javát."
A csatornák rossz állapotban vannak északon, Rochefort kör­
nyékén egyre terjeszkedik a mocsár, lakhatatlanná téve ezzel
a kikötőt; a közm unkák csökkenése is számottevő. A mar-
seille-i kereskedelem ről szóló beszám olójában Fran^ais de
N antes ezt írja: „A IX. év utolsó hónapjainak export-im port
mérlege nem felel meg m ég annak sem, amit békeidőben két
hét alatt lebonyolítottak." A nyom or néhol olyan szintet ér el,
hogy m ár nem csak az alsóbb néprétegeket érinti. Frangais de
N antes felidézi annak a két híd- és útépítő m érnöknek az
esetét, akik szabályszerűen éhen haltak, m ert az állam nem
fizette ki a járandóságukat. Mit szóljunk akkor az állami jára­
dékból élőkről?

125
 E beszámolókat olvasva úgy tűnik, sok dolog terheli a Direk­
tórium számláját. De vajon nem voltak-e szándékosan eltúlozva
ezek a terhek? Igazságos-e nekik tulajdonítani azokat a hibákat
is, amelyeket még hatalomra jutásuk előtt követtek el?

A DIREKTÓRIUM MŰVE

A IX. év vizsgálati jegyzőkönyveit olvasva, nem szabad megfe­

ledkezni arról a tényről sem, hogy néhány államtanácsos kifeje­
zetten ellenséges érzelmekkel viseltetett a forradalom iránt. Rá­
adásul Alexandre d'Hauterive L'Etat de la France a la fin de Van
VIII c. munkája, valamint számos korabeli röpirat rámutat, hogy
Bonaparte híveinek m ár jóval a legenda kialakulása előtt is
érdekében állt a Direktórium befeketítése, hogy igazolhassák az
államcsíny létjogosultságát.
Nem arról van itt szó, hogy a Konzulátust megelőző időszak
a franciák történelmének egyik legdicsőbb korszaka lett volna.
De szándékosan hagyták homályban Masséna Zürich mellett
aratott diadalát az oroszok felett és Brune győzelmét a hollandiai
Bergennél, amellyel meggátolta az angol-orosz partraszállást;
1799 szeptemberétől ezek a győzelmek hárítottak el minden
további külső veszélyt. Elfelejtettek említést tenni Ramel m un­
kájáról is, aki megteremtette a működőképes adórendszert, és
megfosztotta a választott testületeket az adók kivetésének és
beszedésének feladatától. Figyelmen kívül hagyták az előbb
belügyminiszter, majd direktóriumi tag Francois de Neufchá-
teau oktatáspolitikáját is, aki megsokszorozta a főiskolák számát
és egy ösztöndíjrendszer kialakítását tervezte. Gazdaságpoliti­
kája ugyanennyi figyelmet érdemelne. „A nép", állapítja meg,
„csak a virágzó gazdaság révén ragaszkodik egy politikai rend­
szerhez." Már jóval azelőtt, hogy Napóleon elrendelte a konti­
nentális zárlatot, Francois de Neufchateau kísérletet tett a fran­
cia hegemónia biztosítására a kontinensen az ipar számára ked­
vező kereskedelmi szerződések megkötése és új, az Alpokon
átvezető utak megnyitása révén, valamint kikényszerített egy
olyan vámrendszert is, amely kizárta Európából az angol árukat.
A VI. év frimaire 4-én alapítottak egy kereskedelmi leszámítoló
pénztárat. Részvényeseinek száma a kezdeti tizenkettőről az
1798-as év végére százfőnyire duzzadt.

126
 Politikai céljai érdekében a belügyminiszter felújította a régi
rend nagy gazdasági vizsgálódásainak hagyományát; ilyen pél­
dául az V. év ipari vizsgálata, amely nem csupán a termelésre
vonatkozott, hanem a munkások gyárankénti létszámára, a gé­
pesítés fejlettségi szintjére, a termékek minőségének azonos kül­
földi árucikkekével való összevetésére, valamint a piacproblé­
mákra is. AVI. év fructidor 27-én kelt körlevél a megyék statisz­
tikai leírásának tervét veti fel. Megkezdték „a népesség és min­
dennemű állat" kerületek szerinti számbavételét. Francois de
Neufcháteau-nak olyan szándékai is voltak, hogy kerületenként
olyan táblázatokat készít a népességről, melynek segítségével
kifürkészheti növekedésének vagy csökkenésének okait.
A Direktórium politikája számos ponton előzménye volt a
Konzulátusénak. A hagyomány csak egy két oldalról fenyegetett
politikai rendszer ingatagságára emlékszik vissza: balról a jako­
binusok támadtak, jobbról pedig a királypártiak. A sorozatos
puccsok és az álcázott polgárháború okozta bizonytalanság el­
vonta a figyelmet a külső és belső sikerekről, s ez a tény a
Konzulátus malmára hajtotta a vizet.
A történészek legújabb kutatásai bebizonyították, hogy a Di­
rektórium balszerencséje egyértelműen kapcsolatba hozható az
1796 és 1801 közötti időszakra tehető gazdasági hanyatlással.
Neki jutott a forradalom pénzügyi zűrzavara felszámolásának
hálátlan feladata. 1796-ra az assignaták mértéktelen kibocsátá­
sának következményeként a nyomdai költségek meghaladták a
bankjegyek névértékét. A „mandats territoriaux" elnevezésű
értékpapírok létrehozása még jobban felgyorsította az elértékte­
lenedés folyamatát. Felszámolásuk mindössze azt eredményez­
te, hogy csökkent a csereforgalom: ha újból túlkínálat lenne, a
pénz továbbra is elrejtőzne. Az ércpénz értéke havonta 1-3%-kal
nőtt. A hitel eltörlése és a fémpénzek mennyiségének csökkenése
deflációhoz vezetett. A mezőgazdasági árak parasztságot gazda­
gító felemelkedését drasztikus árcsökkenés váltotta fel, melyet
a sorozatos bő termések csak súlyosbítottak. A gabona hektoli-
terenkénti ára 19,48-ról 16,20 frankra esett vissza. Ennek az
összeomlásnak logikus következménye volt a vidék lecsökkent
fogyasztása, ami érzékenyen érintette a kereskedelmet és az
ipart egy olyan időszakban, amikor az európai piacok beszűkül­
tek, és az egyiptomi hadjárat miatt Törökországgal is megsza­
kadtak a kapcsolatok. A defláció folyamatát jelezte a bérek ala-

127
kulása és a munkanélküliség növekedése is, ami megakadályoz­
ta a városi munkásságot abban, hogy kihasználhassa az ala­
csony kenyérár nyújtotta lehetőségeket.
Pangás az északi és nyugati nagy textilipari központokban; a
lyoni selyemgyártás katasztrofális helyzete; kereskedelmi vál­
ság Párizsban. A kikötők sem m utatnak derűsebb képet: Mar­
seille levantei kereskedelme a fenti okok miatt hanyatlott; Bor­
deaux az Amerikába irányuló pálinka- és borszállítmányoknak
köszönhetően (a Direktórium VI. évi nivőse 29-én kelt tilalma
ellenére) még tartotta magát, majd összeomlott; Nantes a pusz­
tulás mintaképe volt. A válság Toulont sem kímélte, bár nagy
arzenálja volt. Abordeaux-i Journal de Commerce felsorolta azokat
a problémákat, amelyek „a legfontosabb tengerparti városokat"
sújtották: pénzhiány, csőd s az angol hajók által megszakított
kommunikáció a tengereken.
A Direktórium utolsó éveiben a hanyatlás, mely az összes
társadalmi csoportot érzékenyen érintette, hiábavalóvá tette
Francois de Neufchateau erőfeszítéseit, melyeket újjáépítési
programjának érdekében tett.
A gazdasági pangás vége (1801-től vált nyilvánvalóvá) és az
1802-es rövid válság látványos leküzdése alapozta meg azt a
hiedelmet, hogy Franciaország gazdasága az első konzulnak
köszönhetően éledt újjá. Tény és való, Bonaparte értett hozzá,
hogyan alakítsa ki a gazdasági tevékenység megújításához
szükséges bizalom légkörét, hogyan nyerje el a polgárok kegye­
it, akik nélkül 1799-ben semmi sem sikerülhetett volna, hiszen
ők rendelkeztek a pénz és a tehetség felett. Az új államfő a
hatalom megszerzése mellett két éven belül több sikert is el­
könyvelhet magának: a költségvetés egyensúlyát, a járadékok
ércpénzben történő kifizetését, Vendée lecsillapítását és a rend
helyreállítását, a Rómával való kibékülést, a háború befejezé­
sét, szárazföldön és tengeren egyaránt. Mólé így vallott bizal­
m asan Tocqueville-nek: „Bevallom, nem győztem ám ulni e
gyors újjáépülésen, melyet a korm ánynak köszönhetünk.
M inden elporladt, összeomlott, semmi rem ény nem m aradt.
Elképzelni sem tudtam , hogyan lehetne bárm it is újjáépíteni."
És hozzátette: „Ifjúságom elrejtette előlem azokat az erőforrá­
sokat, amelyeket az akkori társadalom nyújthatott egy hason­
ló mű megalkotásához; bevallom, ez volt életem legnagyobb
tévedése." A „konzuli csoda" nem lett volna megvalósítható az

128
előkelők és a középosztály támogatása nélkül. Megint Tocque-
ville-t kell idéznünk:
„Bonaparte huszonötféle pótadót vet ki hatalomra jutásakor, s
senki nem tiltakozik. A nép nem fordul ellene; amit tett, mindent
egybevetve, népszerű volt. 1848-ban az ideiglenes kormány
ugyanazt az utat választja, és hamarosan összeroskad az őt sújtó
támadások terhe alatt. Az előbbi olyan forradalmat csinált, amilyet
mindenki akart; az utóbbi pedig olyat, amilyet nem."

JEGYZETEK__________________________________________
Források: A VII. és VIII. évek Almanach national-)án kívül Franciaország
állapotáról brumaire idején főleg a Konzulátus korából való forrásmű­
vekben olvashatunk, azonban ne feledkezzünk meg ezek részleges és
részrehajló jellegéről sem: F. Rocquain, L'État de la France au 18 Brumaire
(1874, a megyékhez kiküldött tanácsadók jelentéseit tartalmazza); A.
Aulard, L'État de la France en Van VIII et en Van IX (1897, Fouché és a
belügyminiszter beszámolói). Ezt az adatgyűjteményt egészítik ki a pre­
fektusok IX. évből való statisztikái: Aisne-ről Dauchy, Alher-ről Huguet,
Aube-ról Bruslé (lásd Bourdon, Revolution franqaise, 1912,102-130. old.),
Bouches-du-Rhőne-ról Michel, Charente-ról Delaistre, Doubs-ról Debry,
Drőme-ról Colin, Gers-ről Balguerie, Ille-et-Vilaine-ről Borié (H. Sée átta­
nulmányozta, Annales historiques de la Revolution franqaise, 1925,151-163.
old.), Loire-Inférieure-ről Huet, Lozére-ről Jerphanion, Lot-et-Garonne-ról
Pieyre, Meurthe-ről Marquis, Mont-Blanc-ról Saussay, Moselle-ről
Colchen, Basses-Pyrénées-ről Serviez, Bas-Rhinről Laumond, Rhőne-ról
Veminac, Haute-Saőne-ról Vergnes, Sarthe-ról Auvray, Seine-Inférieure-
ről Beugnot (Dejean, Révölution franqaise, 1906,512-537., valamint 30-52.
old.), Deux-Sévres-ről Dupin, Tamról Lamarque, Vendée-ről Lebre-
tonniére, Vosges-ról Desgouttes publikált a IX. és a XII. év között. A legjobb
az, amit Dieudonné írt Nordról, 3 köt. XII. év, legújabb kiadása kiegészí­
tendő S. Bottin Annuaire statistique c. munkájával. Ezt a statisztikát J.
Bridenne is tanulmányozta a La Revue du Nord-ban, 1964, 371-383. old.
Elolvasásra érdemes még G. Hottenger, L'État économique de la Lorraine au
lendemain de la Revolution d'aprés les mémoires statistiques des préfets de Van IX
(1924). A brosúrák közül: Hauterive, De l'État de la France á lafin de Van VIII
(a IX év híres műve, színtiszta bonapartista propaganda); Ramel, Les
Finances de la République de Van IX (1801; a Direktórium munkájának
védelmében íródott); F. d'Ivemois, Tableau historique et politique des pertes
que la Revolution et la Guerre ont causées au Peuple franqais (London, 1799).

129
Művek: A Direktórium historiográfiáját lásd: L. Sciout, Le Directoire
(1895-1897); G. Lefebvre, Le Directoire (új kiadás Suratteau által 1978-
ban); M. Dunán, Histoire intérieure du Directoire (1953); M. Reinhard, La
France du Directoire (1956); A. Soboul, Le Directoire et le Consulat (1967);
D. Woronoff, La République bourgeoise (1972). Említsünk meg néhány
helyi jellegű tanulmányt, melyek azt méltatják, hogyan kísérelte meg a
Direktórium kezébe venni a közigazgatást: M. Reinhard, Le Departe­
ment de la Sarthesous le régime directorial (1935); Suratteau, Le Département
du Mont-Terrible sous le régime du Directoire (1965); Clemendot, Le Dé­
partement de la Meurthe ä Vépoque du Directoire (1966); J. Merley, „La
situation économique et politique de la Haute-Loire sous le Di­
rectoire...", Cahiers d'Histoire, 1971,393-402. oldal. A gazdasági helyzet
meghiúsította a Direktóriumnak a helyreállítás érdekében tett erőfeszí­
téseit: Dejoint, La politique économique du Directoire (1951); s főleg
Chabert, Essai sur le mouvement des revenus et de l’activité économique en
France de 1798 ä 1820 (1949). A gazdasági helyreállítás egyik szorgalma­
zójáról, Francois de Neufcháteau-ról, lásd: J. Lhomer (1913), Lacape
(1960), Marót (1966, lásd J. Tulard beszámolójával, a Journal des Savants-
nal, 1966, 234-242. old.) életrajzait. A mindennapi életről M. Lyons
(1975), valamint Godechot (1977) munkáiban olvashatunk.

Le nem zárt viták

Mind a jobboldali (L. Madelin, La France du Directoire, 1922), mind
pedig a baloldali (Mathiez, Le Directoire, 1933. fructidorban befeje­
ződik) történetírás által hosszú ideig támadott Direktórium való­
ban a napóleoni legenda áldozata lett volna? Egy rehabilitációs
kísérlet van kibontakozóban, melynek jelei megtalálhatók Gaxotte
és Tulard La Révolution franqaise c. művében a404. oldalon. Ugyan­
így A. Soboul, aki semmiféle folytonossági hiányt nem vél felfedez­
ni a Direktórium és a Konzulátus között: szerinte egyszerűen arról
volt szó, hogy a forradalmi diktatúrát felváltotta a katonai diktatú­
ra. A Konzulátus pénzügyi reformjai sokat köszönhettek Ramel-
nek (M. Marion, Histoire financiére, IV. k.); az útonállás továbbra is
virágzott a Konzulátus alatt (M. Marion, Le Brigandage pendant la
Révolution, 1934; G. Sangnier, Le Brigandage dans le Pas-de-Calais de
1789 a 1815,1962); a Direktórium ötlete volt a kontinentális zárlat
is (G. Parisét, Études d'Histoire révolutionnaire et contemporaine, 1929,
113. old.). „A Konzulátus félig megvalósított kormányzati intéz­
kedéseket örökölt, s ezeket úgy könyvelte el, mint saját érdemét.
A politikában csak a rövid táv a hatékony" (Woronoff, La Répub­
lique bourgeoise, 225. old.).

130
 II. FEJEZET
AZ ÚJ INTÉZMÉNYEK

1799 decemberében az alábbi szállóige terjed Párizsban: „Mi van

az alkotmányban? Bonaparte van benne." Valójában azonban
Napóleon csak lépésről lépésre jutott el a teljhatalomhoz. Nem
ő volt brumaire egyetlen győztese, ezért elsősorban Sieyéstől
kellett elhatárolnia magát; a marengói győzelemig hatalmát
sokan megkérdőjelezték. A thermidoriak pedig azt találgatták,
vajon mik a szándékai.
Mivel nem volt a tagja egyik törvényhozó gyűlésnek sem, és
a Direktórium uralma idején távol volt Párizstól, Bonaparte
nemigen ismerte korának politikusait. Munkatársai kiválasz­
tásakor így kénytelen volt Lucienre, Cambacérésre vagy Tal-
leyrand-ra hagyatkozni; jogi és pénzügyi ismeretei szűk határok
között mozogtak, államtanácsbeli hozzászólásai pedig elképesz­
tő tájékozatlanságról tettek tanúbizonyságot.
Semmi okunk tehát úgy tekinteni Bonapartéra, mint a Konzu­
látus nagy reformjainak kizárólagos irányítójára. A VIII. év hely­
reállítási politikájának igen jelentős részét a régi rend főtisztvi­
selőinek, Lebrunnek és Gaudinnek tulajdoníthatjuk. A felállított
intézményrendszer az ő kézjegyüket viseli magán, és az új elő­
kelőségek politikai elképzeléseit tükrözi. Kompromisszum ez a
forradalom vívmányai és az egykori monarchia intézményei
között a király és a nemesség nélkül.

SIEYÉS ÓRÁJA

A brumaire-i államcsínyt követően a győztesek nyomban m un­

kához láttak. A végrehajtó hatalom gyakorlásával három kon­
zult, Sieyést, Roger Ducos-t és Bonapartét, bízták meg. Ezek
hamarosan megválasztották minisztereiket is. Cambacérés és
Fouché megtartotta az igazságügyi és belügyi tárcákat, Gaudin
pénzügy-, Berthier hadügyminiszter lett; Talleyrand pedig Rein-

131
hardt helyére lépett a külügyminiszteri poszton november 22-én.
Négy miniszter és két konzul már a Direktórium uralma idején
is vezető pozícióban volt. A puccsra nem új emberek, hanem
pusztán egy új rendszer érdekében került sor.
Még aznap este bizottságokat neveztek ki a politikai reform
kidolgozására. De a bizottsági tagoknak semmiféle ötletük nem
volt; így tehát Sieyéshez, az alkotmányok közismert szakértőjé­
hez fordultak. Végre elérkezett hát a hajdani abbé ideje, akit már
hosszú évek óta fűtött a vágy, hogy alkotmányokat szerkeszt­
hessen. Mintegy tíznapos gondolkodási idő után az orákulum
közölte elképzeléseit: a végrehajtó hatalom a nagy választót
illetné, aki két konzult nevezne ki maga mellé. Egyikük a hábo­
rús, másikuk a békés ügyek irányítója lenne, s egymástól teljesen
függetlenül gyakorolnák a hatalmat. A törvényhozó hatalom az
előkelők listájáról választott három gyűlés kezében összponto­
sulna. Elhangzott tehát a bűvös szó, Franciaországot az előke­
lők, vagyis a tulajdonosi rétegek veszik birtokukba. Ezen gyűlé­
sek egyike, a szenátus semlegesítheti a nagy választót és a két
konzult, ha azok túlzottan nagy hatalomra tennének szert.
Sieyés egyetlen m ondatban foglalta össze elképzeléseit, amely
pontosan tükrözte a császári szellemet: „A tekintély felülről jön,
a bizalom pedig alulról." Mindazonáltal hangsúlyoznunk kell,
hogy nem egyetlen ember, hanem egy gyűlés, nevezetesen a
szenátus kezébe szerette volna áthelyezni a nép előjogait. E
testület tagjait ő maga válogatta volna össze a thermidoriak, a
Konvent egykori tagjai közül, akik Robespierre bukása óta fo­
lyamatosan hatalmon voltak. Mint a forradalom embere, Sieyés
továbbra is csak a testületek által való kormányzásban hitt, és
elutasított mindenfajta egyéni hatalmat. Hogyan is fogadhatta
volna el ilyen feltételekkel Bonaparte Sieyés elképzeléseit? Ami­
kor az egykori abbé felajánlotta neki a hatalmas fizetéssel járó és
tekintélyes nagy választói címet, a tábornok durván visszauta­
sította ezt a „hízó disznóhoz" illő szerepet. Komoly feszültség
jött létre brumaire két győztese között. „Sieyés", mondta Bona­
parte, „azt hiszi, egyedül ő van birtokában az igazságnak; ha az
ember ellentmond neki, úgy felel, mint akit megszállt az ihlet, s
ezzel vége a vitának." Sieyés a maga részéről nyíltan azzal
vádolta Bonapartét, hogy „király akar lenni", ami roppant sú­
lyos vád, hiszen a brumaire-iek többsége még meggyőződéses
republikánus volt. Talleyrand hiába vetette be diplomáciai kész-

132
ségét az ellenfelek kibékítése érdekében. Egy pillanatra úgy tűnt,
az új rendszer személyes viszálykodások miatt nem jöhet létre,
és Barras, a Direktórium hajdani feje, máris kilátásba helyezte
esetleges visszatértét a hatalomba.
Amikor a közvéleménynek tudomására jutott, hogy Bonapar­
te visszautasította az örökös nagy választói címet, amelyet
Sieyés szánt neki, tüstént jó republikánusnak kiáltották ki, s
ezzel a döntésével, ha hinni lehet a rendőrségi jegyzőkönyvek­
nek, elnyerte a nép kegyeit. Miután megbizonyosodott támoga­
tottságáról, a konzul magához rendelte az alkotmány megszer­
kesztésével megbízott biztosokat. Tizenegy egymást követő es­
tén szakadatlanul folyt a munka a Luxembourg-palota egyik
szalonjában. Jelentős módosításokat eszközöltek Sieyés alkot­
mánytervezetén. Hogyan érvényesíthette akaratát az alkot­
mányjogban teljes mértékben járatlan Bonaparte? Később, Szent
Ilonán, a következőképpen magyarázta el a történteket: „Ezek a
férfiak remekül írtak és mesterei voltak az ékesszólásnak,
ugyanakkor hiányzott belőlük az ítélkezéshez szükséges ke­
ménység, képtelenek voltak logikusan gondolkodni, és szána­
lomra méltóan érveltek." Szigorú, de pontos értékelés ez. Bona­
parte józan eszével és hatalmas állóképességével uralkodni tu­
dott az ideológusok felett. „A kormányzati, közigazgatási és
katonai ügyek rendezésekor", teszi hozzá, „jó gondolkodásra,
mély elemzőkészségre van szükség, valamint arra, hogy képe­
sek legyünk hosszú ideig, fáradtság nélkül egyetlen dologra
koncentrálni." Bonaparte tudatosan hagyta az éjszakába nyúlni
az alkotmányvitákat, arra számítva, hogy a kimerültség és az
unalom majd lefegyverzi ellenfeleit.

A VIII. ÉV ALKOTMÁNYA

Bonaparte tanácsadói egyikének, Roederernek, a következőket

mondta: „Egy alkotmánynak rövidnek és..." világosnak kell
lennie, fejezte volna be a m ondatot Roederer. „Rövidnek és
homályosnak", szakította félbe a konzul. Az új alkotmányt,
amely Bonaparte szájíze szerint módosította Sieyés nagyszabá­
sú tervezetét, a kétértelműség remekművének is nevezhetnénk.
Sokáig azonban senkit sem téveszthetett meg. A hatalom az első
konzul kezében összpontosult, jóllehet ott volt mellette a két

133
másik konzul és a négy gyűlés, köztük a Sieyésnek olyannyira
kedves konzervatív szenátus. A népnek semmi része nem volt
az államcsínyben; nem vett részt az új rendszer kialakításában,
s távol tartották a működtetéstől is. Még csak szó sem esett a
nemzeti szuverenitás elvéről.
Látszólag visszaállították az általános választójogot. Minden
huszonegyedik életévét betöltött férfi, aki legalább egy éve la­
kott községében, szavazásra jogosult volt; de nem voltak igazi
választások, csak javaslattétel. A kerületi székhelyen összegyűlt
választók kijelölték önmaguk tíz százalékát a községi előkelők
listájára. Ezek az előkelők ugyanilyen arányban kijelölték a me­
gyei előkelőket, akik hasonló eljárás során a nemzeti előkelők
listáját állították össze. Ezekről a listákról a kormány választotta
ki a községi, illetve a megyei tisztviselőket, valamint a nemzet-
gyűlések tagjait.
A törvényhozó hatalom négy gyűlés között oszlott meg. Csak
a kormány rendelkezett törvénykezdeményezési joggal, a terve­
zeteket az államtanács mintegy harminc-negyven főből álló tes­
tületé dolgozta ki, ahol az első konzul elnökölt. Ezután a száz­
tagú tribunátus elé terjesztették azokat, amelynek évente egy­
ötödét újraválasztották. E testület megvitatta a javaslatokat, és
jelezte, hogy egyetért-e velük vagy sem. A tervezet ezek után a
törvényhozó testület elé került (ez háromszáz tagot számlált,
egyötödét évente újraválasztották). Miután meghallgatta a kor­
mány három küldöttének magyarázatát az első konzul szándé­
kairól, három tribün pedig ismertette testületük határozatát, a
törvényhozó testület vita nélkül szavazott. A szenátus, amely
hatvan, semmilyen más közhivatalt be nem töltő, legalább negy­
venéves, kooptált tagból állt, választotta ki a nemzeti listák
alapján a tribunátus és a törvényhozó testület tagjait. Mint az
alkotmányosság védelmezőjének, a szenátusnak módjában állt
eltörölni a tribunátus által előterjesztett, alkotmányellenesnek
ítélt törvényeket. Ülései nem a nyilvánosság előtt zajlottak, emi­
att teljes mértékben elszigetelődött a nemzettől.
Ez a bonyolult mechanizmus, ami a parlamenti hatalom meg­
bénításához vezetett, Sieyés elképzelésein alapult, amelyeket
Bonaparte ügyesen megőrzött. Ami a végrehajtó hatalmat illeti,
ott már másképpen döntött. Nem volt többé nagy választó;
három konzul helyettesítette, akiket a szenátus nevezett ki tíz­
éves időtartamra. Az első hármat, Bonapartét, Cambacérést és

134
Lebrant, az alkotmány jelölte ki. Valódi hatalma csak az első
konzulnak, vagyis Bonaparténak volt: övé volt a törvénykezde­
ményezési jog, a törvények kihirdetésének joga, az államtanács
tagjai, a miniszterek és a tisztviselők kinevezésének, valamint a
hadüzenetnek és a békekötésnek a joga is. A két másik konzul
mindössze tanácskozási joggal bírt.
A miniszterek a konzuloknak tartoztak felelősséggel. Valójá­
ban nem is voltak miniszterek. Bonaparte által ösztönzött, sze­
mélyes versengésük egymás ellen fordította az ország e fontos
tisztviselőit. Abelügyekért felelős Luden Fouché rendőrminisz­
terrel rivalizált, aki utálta Talleyrand-t. Bizonyos minisztériu­
mokat megkettőztek, mint például a pénzügyminisztériumot,
ami mellé megalapították a kincstári főigazgatói, később minisz­
teri posztot, a hadügyminiszter mellé pedig egy háborús admi­
nisztrációért felelős igazgatót neveztek ki. A legfontosabb a
belügyi tárca volt. Luden tiltakozott, amikor mellé is oda akar­
tak állítani néhány, államtanácsosok közül kinevezett főigazga­
tót. Azt azonban nem tudta megakadályozni, hogy megalapít­
sák az utak és hidak felügyeletének főigazgatóságát, melynek
vezetői posztját Cretet-nek ajánlották fel. „Hasznos dolog", je­
lentette ki bátyja, „kijelölni egy államtanácsost az ügyek intézé­
sére, mert ily módon a törvények, amelyekkel irodájában foglal­
kozik, jobban össze lesznek hangolva a végrehajtás szükséglete­
ivel és lehetőségeivel."

A NÉPSZAVAZÁS

Az alkotmány egyik cikkelye előrebocsátja: „Jelen alkotmány a

francia nép elé lesz terjesztve elfogadtatás céljából." Ez a sza­
bály, amelyet már a forradalom idején érvényesítettek az 1793-
as és 1795-ös alkotmányok esetében, tulajdonképpen Bonaparte
érdekeit szolgálta. A választásokat felváltotta az alkotmányter­
vezetről való népszavazás, amely szükségszerűen - Bonaparte
személyiségének következtében - egyetlen személyről szóló
népszavazássá alakult át.
Hogyan folyt le ez a népszavazás? Oly módon, amely m anap­
ság csodálkozásra késztet bennünket, a kortársakat azonban
egyáltalán nem lepte meg. Elhatározták, hogy m inden község­
ben megnyitnak egy lajstromot, amire az állampolgárok a saját

135
nevük mellé egy igen-1 vagy nem-et írhatnak, s ha úgy gondolják,
döntésüket meg is indokolhatják. Egy ilyen konzultáció, bár
mindenki kifejtheti álláspontját, nem biztosítja a szavazás titkos­
ságát. Ráadásul nem mindenhol egy idődben zajlott le a népsza­
vazás. Párizsban rögtön megkezdték, vidéken viszont egy ideig
még váratott magára. Többen nem mertek elmenni szavazni,
mivel attól tartottak, hogy zavargások esetén a nevükkel és
véleményükkel ellátott listák az üldözendők listájává válnak.
Hogy megnyugtassák az aggodalmaskodókat, a kormánynak
ígéretet kellett tennie a listák szavazás utáni elégetésére. Ez
természetesen nem történt meg, így többségük a közigazgatási
központokban, a polgármesteri hivatalokban, a közjegyzó'i és
békebírói irodákban fennmaradt az utókor számára. Ezek a
lajstromok jelzik, micsoda fejetlenség közepette folyt le ez a
népszavazás. Az adatok feldolgozása nyomán szép számmal
bukkantak elő tudósok és művészek nevei. Nem elhanyagolható
szempont, hogy az egykori Konvent-tagok egytől egyig Bona­
parte mellett tették le voksukat.
Kevés ellenszavazat volt. A Le Moniteur szerint Párizsban 12 440
„igen" és 10 „nem" szavazat született. A nemleges szavazatok
aránya Korzikán magasabb volt: senki sem próféta a saját hazá­
jában. Végül, 3 011007 szavazattal 1562 ellenében, az alkotmányt
a francia állampolgárok elfogadták. Vajon csodálkoznunk kell
ezen? Kivételes eset, hogy egy kormány elveszít egy népszava­
zást, hacsak nem eleve öngyilkos szándék vezérli. Valódi ve­
szélyt azonban a tartózkodók jelentenek. Hogyan is lehetett
volna másképpen a VIII. évben? A szavazás kapkodó megszer­
vezése, az új tisztviselők késlekedése, akik még nem mindenhol
léptek hivatalba, a vidéken még mindig számottevő jakobinus
befolyás, valamint az a tény, hogy még mindig számolni kellett
a királypártiakkal, m ind hozzájárult ehhez. Ha a tartózkodás
érthető volt a forradalom zavaros időszakaiban, akkor vajon egy
nyugodtabb periódusban nem értelmezhetnénk-e úgy, mint a
kormány megtagadását vagy legalábbis az iránta való bizalmat­
lanságot?
Mindazonáltal Bonaparténak szüksége volt a széles körű tár­
sadalmi támogatottságra, aminek egyik fő megnyilvánulási for­
mája a választásokon való magasabb részvételi arány. Lucien
megértette ennek szükségességét. A szavazás eredményeit fel­
dolgozó kutató, Langlois úr, fényt derített a belügyminiszter

136
választási visszaéléseire. Az ötmillió szavazóra jutó hárommil­
liónyi „igen" szavazat tekintélyes többséget jelentett. Csakhogy
valójában mindössze másfél milliónyi „igen" szavazat létezett.
Oda se neki; Lucien emberei fölfelé kerekítették a megyei válasz­
tási eredményeket, amivel több mint 900 000 igenlő szavazatra
tettek szert. Ehhez még hozzáadták a katonák mintegy 500 000
voksát, akiket ugyan nem kérdeztek, ám annál gyorsabban kije­
lentették róluk, hogy bonapartista érzelmekről tettek tanúbi­
zonyságot. A kocka el volt vetve. Bonaparte egyébként meg sem
várta a végső eredményeket, anélkül léptette életbe az alkot­
mányt.
Lehetetlen tehát alaposabban megvizsgálni a népszavazást,
hiszen a voksokat nyilvánosan kellett leadni, az eredményt pe­
dig meghamisították. Azt azért nem kell elhinni a kortársaknak,
hogy „minden egyént, korra, nemre, társadalmi hovatartozásra
és nemzetiségre való tekintet nélkül nemhogy felhívtak, hanem
már-már köteleztek a szavazásra". A lajstromok megvizsgálása
ezt nem erősítette meg. A választások a közvéleményt tükrözték,
mivel azonban ez a népszavazás korántsem volt szabad válasz­
tás, nem tekinthető egyébnek a kész tények ratifikálásánál: „Ily
módon alapították meg Franciaországban", írta A. Aulard 1926-
ban, „a népszavazáson alapuló Köztársaságot."
A számos képviselő helyére, akik idáig a törvényalkotás és a
kormányzás feladatával voltak megbízva, a francia nép most
egyetlen képviselőt állított, Bonaparte Napóleont.
Az alkotmány már életbe lépett, még mielőtt elfogadták vol­
na. A politikai élet vezető személyiségeit a mérsékeltek, az egy­
kori Feuillant Klub tagjai vagy a thermidoriak közül toborozták,
akik mellé megpróbáltak odaállítani néhány, korábban nem po­
litizáló előkelőséget. Hozzájuk csaptak pár bűnbánó királypár­
tit. A szenátusba főleg Sieyés választottjai jutottak be: táborno­
kok (Kellermann, Hatry, Lespinasse, Sérurier), admirálisok
(Bougainville és Morard des Galles), főtisztviselők, tudósok
(Berthollet, Monge, Laplace, Daubenton, Lagrange), írók (Vólney,
Destutt de Tracy), bankárok (Perrégaux) s egy festő (Vien). Hat­
van főből harminchét hivatásos képviselő volt (Cornudet). Az
Ötszázak, illetőleg a Vének Tanácsából Dubois-Dubais, Garat,
Lenoir-Laroche, Vimar és Cornet jutott be, hogy csupán a legis­
mertebbeket említsük; az előző törvényhozó gyűlésekből pedig
Garan-Coulon, Dailly és Francois de Neufcháteau. A tribunátust

137
az ideológusok uralták: Daunou, Benjamin Constant (őt Mme de
Staél karolta fel), Dupuis, Jean-Baptiste Say, Laromiguiére,
Andrieux, Marie-Joseph Chénier, Desrenaudes és Ginguené.
Igyekeztek fiatal és éles kritikai szellemmel bíró fiatalembereket
összegyűjteni. Sieyés abban reménykedett, hogy ők alkotják
majd a hivatalos, konstruktív ellenzéket. Ő a lelke mélyén,
Bonapartéval ellentétben, a parlam entális rendszer híve m a­
radt. Sieyés Franciaország ura volt, a tribunátusra pedig fon­
tos szerep várt.
A törvényhozó testület háromszáz tagja közül kétszázhetven-
heten foglaltak helyet a korábbi törvényhozó gyűlésekben. Em­
lítsük meg Grégoire-t, Dalphonse-t, Bréard-t....
így mentette át hatalmát a gyakori rendszerváltások ellenére
a forradalomtól örökölt politikusi gárda.

KÖZIGAZGATÁSI REFORMOK

Az alkotmány kidolgozásánál Bonaparte döntő szerepet ját­

szott; nem így a közigazgatási reformok esetében, ahol Chaptal
és Cambacérés vette kezébe az irányítást.
A forradalom liberális elveiről - a kollegiális hatalom, a vá­
lasztás és a helyi közigazgatási szervek autonómiája - a VIII. év
pluviőse 28-i (1800. február 17-i) törvény életbe lépése után
megfeledkeztek. Visszatértünk hát a kizárólag a hatékonysággal
törődő központosított kormányzathoz. A megyei, kerületi, vala­
mint községi területi felosztás továbbra is fennmaradt, de a
kormányzatot megyei szinten a prefektusra, kerületi szinten az
alprefektusra, községi szinten pedig a polgármesterre bízták,
akiket az első konzul nevezett ki, de az előkelőek jelölték ki őket.
A prefektus az egykori intendáns megfelelője volt; de ez utóbbi
hatalmát a régi rend idejében erősen korlátozták a kiváltságos
testületek, a bíróságok és tartományi gyűlések. Ezeket az akadá­
lyokat a forradalom söpörte el a prefektus útjából. A helyi ta­
nácskozási szervek (városi tanács, kerületi tanács és megyegyű­
lés), amelyeket a kormány nevezett ki, csak a pénzügyek felett
rendelkeztek. A prefektusi tanácsok csak közigazgatási ügyek­
kel foglalkoztak.
Párizs és Szajna megye különleges kiváltságokat mondhattak
magukénak. A forradalom alatt kialakított kollegiális intézmé-

138
nyék ellensúlyozására, melyek tehetetlennek bizonyultak, Bo­
naparte és tanácsadói olyan közigazgatási rendszert honosítot­
tak meg, amelynek az 1789 előtti adminisztráció szolgált model­
lül. Szajna megye három községi kerületre lett felosztva. Az
elsőnek (Pantin, Belleville, Clichy és Passy) és a másodiknak
(Vincennes, Montreuil, Sceaux) egy-egy alprefektusa volt. A
harmadik kerület, ami magát Párizst jelentette, nem kapott ilyen
elöljárót. A főváros, mely újra egyedi községgé vált, továbbra is
tizenkét városi kerületre volt felosztva, melyek élén egy-egy, a
közállapotokért felelős polgármester állt. Párizs valódi polgár-
mestere a városházán székelő Szajna megyei prefektus volt, aki
örökölte az egykori céhek legfőbb tisztviselőjének hatáskörét.
Párizsnak nem volt külön városi tanácsa, Szajna megye tanácsa
látta el ezt a feladatkört. Ezzel nemcsak azt kívánták elkerülni,
hogy a város élén egy olyan választott polgármester álljon, aki
esetleg nagyobb hatalommal bírt volna, mint a prefektus, hanem
így szerették volna elejét venni az 1792. évi felkelésekhez hason­
ló, a városi gyűlés által irányított lázadásoknak, amelyek egykor
a szeptemberi mészárlásokba torkolltak. Miután rendezték a
pénzügyi és a sorozási problémákat, a főváros szigorú felügyelet
alá került. Mivel a prefektus feladata igen széles körű volt, és
attól tartottak, hogy esetleg elhanyagolja a főváros biztonságát,
odaállítottak mellé egy helyettes tisztviselőt, aki kizárólag a
közrend fenntartásáért volt felelős. O volt a rendőrprefektus, aki
a hajdani monarchia „lieutenant général" elnevezésű tisztét örö­
költe. Bonaparte, Fouché javaslatára, Chátelet egyik régi ügyé­
szét, Louis-Nicolas Dubois-t jelölte ki erre a posztra.
A prefektusok többsége, mint a Szenátus és a Törvényhozó
Testület esetében, a korábbi forradalmi gyűlések tagjai közül
került ki. Frochot, Szajna megye prefektusa, Mounier, aki Borié,
egy volt törvényhozó helyébe került Ille-et-Vilaine-ben, Dauchy
(Aisne), Lameth (Basses-Alpes, 1802), Marquis (Meurthe),
Huguet (Allier), Giraud (Morbihan), Méchin (Landes), Eymar
(Léman), Harm and (Mayenne), Joubert (Nord), Ricard (lsére),
Pougeard (Haute-Vienne) valaha az Alkotm ányozó Gyűlés
tagjai voltak. Beugnot (Seine-Inférieure), Rabusson-Lamothe
(Haute-Loire), Rougier de la Bergerie (Yonne), Montaut-Desilles
(Maine-et-Loire), Verneilh-Puiraseau (Corréze), Boullé (Cőtes-
du-Nord), Richard (Haute-Garonne), Nogaret (Hérault),
Lamarque (Tarn), Imbert (Loire), és Roujoux (Saőne-et-Loire) a

139
Törvényhozó Gyűlés tagja volt; Letoumeur (Loire-Inférieure), Jean
de Bry (Doubs, ahol 1801-ben helyettesítette Marsson-t), Thi-
baudeau (Gironde), Colchen (Moselle), Quinette (Somme), Jean
Bon Saint-André (Mayenne), Pelet de la Lozére (Vaucluse),
Cochon de Lapparent (Vienne), Bailly (Lot), Musset (Creuse),
Lacoste (Foréts), Delacroix (Bouches-du-Rhőne), Guillemardet
(Charente-Inférieure), Brun (Ariége) még a Konventben tűntek
fel; Texier-Olivier (Basses-Alpes), valamint Riou (Cantal) koráb­
ban a Direktórium tanácsaiban üléseztek. Néhány tábornok is
volt köztük, a hivatal tekintélyének hangsúlyozása végett. A
diplomaták és az irodalmárok viszont (Ramon de Carbonniéres
visszautasította) kis számban voltak képviselve.
A válogatás joga az első konzult illette meg a Cambacérés,
Lebrun, Talleyrand és Luden Bonaparte által bemutatott listák
alapján, de gyakran Luciené volt az utolsó szó. Clarke is elját­
szotta szerepét, nagybátyját, Shée-t Bas-Rhine megye prefektusi
székébe ültette; utóda Lezay-Marnesia, Joséphine rokona lesz
majd. Bár egykor miniszterek (Bourdon, Delacroix, Faypoult), a
Közjóléti Bizottság (Jean Bon Saint-André) vagy a Direktórium
(Letourneur) tagjai voltak, a prefektusok a valóságban csupán
statiszták voltak a politika színpadán. A forradalom hajdani
sztárjai rég meghaltak vagy száműzetésben éltek. De ezek a
másodvonalbeli személyiségek is 1789 szellemiségét testesítet­
ték meg.
Mit is vártak a prefektusoktól? Elsősorban a kormány megyei
szinten való képviseletét, ezenkívül az Utak és Hidak hivatalá­
nak kivételes tehetségű mérnökökből (Prony, Becquey-Beaupré,
Dumoustier, Brémontier) álló gárdájával együttműködve olyan
közmunkák terveit, amilyeneket a Direktórium annak idején,
pénz hiányában, nem volt képes elkészíteni. Az utak állagának
javítása a legégetőbb feladatok közé tartozott, de figyelmet kel­
lett szentelniük a hidakra, a belvízi hajózásra, a kikötőkre és
erődépítésekre is.
Még nem jött el a számvetés órája, de bármilyen ragyogóak is
voltak az első eredmények, a prefektusok hamar nyakig merül­
tek a papírmunkába. Emlékiratai-ban Vaublanc azokról a nehéz­
ségekről panaszkodott, amelyekkel Moselle prefektusaként
szembesült, de ez már 1810-ben történt. Ezeknek a tisztviselők­
nek elsősorban az anyagi problémákkal kellett megbirkózniuk.
Texier-Olivier így számol be a belügyminiszternek hivatalának

140
elfoglalásáról: „Tizenegy napos utazás után, tegnap érkeztem
meg a számomra kijelölt állomáshelyre, kellemetlenségektől és
fáradtságtól elcsigázottan. Az utak rossz állapota és a hegyi
közlekedés nehézségei igencsak hátráltatták a haladást." A
prefektúrák részére fenntartott épületek gyakran kényelmetle­
nek voltak; még az is előfordult, hogy a prefektusnak a püspök­
kel kellett lakhelyén megosztoznia. A távoliét Párizstól legalább
nagyobb függetlenséget, s ennek velejárójaként nagyobb hatal­
mat biztosított számukra. A hírek mintegy hatnapos késéssel
érkeznek meg Lot prefektusához. A XII. évi összeesküvés idején
ez a hivatalnok arról panaszkodott, hogy csak az újságokból és
a többi tisztviselőtől értesült az eseményekről. A prefektusoktól
önálló kezdeményezéseket is elvártak. Függetlenségüket ugyan­
akkor korlátozta, hogy a megyén belül a püspök vagy a hadosz­
tályparancsnok többé-kevésbé szemmel tartotta őket.
A VIII. év ventőse 27-i (1800. márc. 18-i) törvény kiteljesítette
Franciaország közigazgatási újjászervezését: az új keretekhez
igazította a jogi hierarchiát is. Minden járásnak megvolt a maga
békebírája; minden kerület rendelkezett elsőfokú polgári bíró­
sággal és büntetőbírósággal, a megyék pedig büntető törvény­
székkel. Ezek felett állt huszonkilenc fellebbviteli törvényszék,
melyek kerületei az egykori tartományi felosztáshoz igazodtak,
Párizsban pedig a Legfelsőbb Semmítőszék. Főügyésze Merlin
de Douai lett, akiről Mólé azt mondta, hogy „fellépése olyan,
akár egy hiénáé", ezzel szemben a joggyakorlat a kisujjában volt.
Bár a bírók elmozdíthatatlanságát helyreállították, ezeket, mint
köztisztviselőket, az első konzul nevezte ki, s mellettük egy
kormánybiztos látta el az ügyészségi, illetve az ellenőrzési fel­
adatokat.

A PÉNZÜGYEK HELYREÁLLÍTÁSA

A közigazgatási reformoknál is nagyobb szükség volt a pénz­

ügyek rendbehozatalára. Ez nélkülözhetetlen feltétele volt az új
rendszer megszilárdításának. Viszont brumaire idején, mint
mondják, mindössze 167 000 frank volt az államkasszában.
Necker egykori munkatársa, Gaudin, aki az időben a pénz­
ügyminiszteri teendőket látta el, folytatta a Direktórium által
megkezdett reformokat. 1799 novemberében létrehozták a köz-

141
vetlen adók igazgatóságát. Az adók kivetésével és behajtásával
foglalkozó választott testületek helyébe állami hivatalnokok
léptek: igazgatók és ellenőrök készítették el az adólistákat, adó­
szedők gyűjtötték be a pénzt. Őket óvadék befizetésére kötelez­
ték. Mint ahogyan azt már Ramel a Direktórium uralma idején
eltervezte, a kormány kevesebb földadót szedett be, inkább a
közvetett adók (nyilvántartási díjak, dohány, szesz) behajtását
szorgalmazta. A pénzbevételek folyamatossá váltak, ennek kö­
vetkeztében 1802-re helyreállt az államháztartás egyensúlya.
Nem m aradt más hátra, mint újjáéleszteni a hitelrendszert.
1799. november 29-én az adóbeszedők által letett óvadékokból
Gaudin felállított egy államadósság-törlesztő pénztárat.Vezeté­
sével Mollient bízták meg, aki a régi rend idején adóbérlőként
tevékenykedett. Őrá várt az államadósság csökkentésének ké­
nyes feladata a járadékok felvásárlásával. A kereskedők bizal­
mának megnyerése végett, a Perrégaux által 1796-ban létreho­
zott folyószámlapénztár helyett, 1800. február 13-án megalapí­
tották a Banque de France-ot. Mint magánbanknak, amelynek
élén kormányzók álltak (Perier, Perrégaux, Mallet, Lecouteulx,
Récamier, Barillon), feladata a pénzpiac támogatása, illetve sza­
bályozása, valamint a válság enyhítése volt. Ezt a nehézségekkel
küzdő bankházaknak nyújtott jókora hitelekkel kívánták elérni.
A váltók és kötelezvények leszámítolása, a behajtásokra adott
előlegek, folyószámlák nyitása, bemutatásra szóló adóslevelek
kibocsátása: ezek voltak az elsődleges feladatok. A kormányzat­
tal való összefonódás garantálta az új bank számára a sikert. Az
egyik 1803. évi április 14-i törvény mintegy tizenöt évnyi időtar­
tamra a bankjegykiadás kizárólagos jogával ruházta fel a
Banque de France-ot. Az assignatáknak még az emlékét is eltö­
rölték.
A pénzügyi rendeződés annak köszönhette leglátványosabb
pszichológiai hatását, hogy visszatértek az állami járadékok
fémpénzben történő kifizetéséhez. Ez a intézkedés megnövelte
a rendszer népszerűségét a polgári berkekben. A visszatért biza­
lom lehetőséget adott arra is, hogy új pénzt hozzanak forgalom­
ba: az 1803 márciusában életbe lépett törvény megalkotta az öt
gramm súlyú ezüstfrankot, a híres germinali frankot, amely egé­
szen 1914-ig megőrizte értékét.
Látványos gazdasági javulás ez a Konzulátus első két évében,
még akkor is, ha nem hagyható figyelmen kívül, hogy már a

142
Direktórium uralma idején megindultak bizonyos reformkísér­
letek. Vajon „egy újabb régi rendhez" való előjáték ez, vagy
egyszerűen a forradalom vívmányainak megszilárdítása? A pre­
fektusok az egykori intendánsok munkáját folytatják, az állam­
tanács pedig a királyi tanácsot helyettesíti, mint ahogyan a
párizsi rendőrfőnök is elődje munkakörét örökölte. Bonaparte
maga is a régi rend szegény nemesei közé tartozott, a körülötte
lévő hivatalnokok pedig valaha a monarchia szolgálatában ál­
lottak. Hogyan is felejthették volna ezt el abban a pillanatban,
amikor újjászervezték Franciaországot? Az ország azonban a
forradalom tíz esztendeje alatt alaposan megváltozott: ezt is
figyelembe kellett venniük. Ebből a kompromisszumból jött
létre, Hyppolite Taine kifejezésével, „a jelenkori Franciaország",
amelynek intézményrendszere napjainkig működik. Emiatt ke­
rült túlsúlyba az új burzsoázia, s nem a katonai diktatúrának
köszönhetően, mint ahogyan azt tévesen állítják. Bonaparte tu­
datosan eltávolította a hatalomból az egykor a Direktórium
körül lebzselő tábornokokat, hogy az előkelőkre támaszkodjon.
Rendszerek váltják majd egymást az évek során, de a Konzulá­
tus intézményrendszere nem fog módosulni. A császárság, a
monarchia és a köztársaság csak átmenetiek lesznek. A politikai
helyzet bizonytalan, de a Konzulátus által felállított közigazga­
tási rendszer állandósul, és ez az, ami figyelmet érdemel.

JEGYZETEK__________________________________________

Források: A nemzeti levéltárban (AF IV) található államtitkársági ira­

tok gyűjteménye alapvető forrásul szolgál. Ehhez kapcsolódik még az
F sorozat, mely a belügyminiszter számára lett összegyűjtve (a prefek­
tusok dossziéi a FIBI sorozatban találhatóak meg), valamint a BB széria
az igazságügy részére. Az Y, K, L, M sorozatok a megyei levéltárakban
hozzáférhetőek. A gyűlések vitái a Le Moniteur-ben, valamint az
Archives parlementaires-ben (N. sor. I— II. k.) lelhetők fel, s ezenkívül
Buchez és Roux Histoire parlementaire-]e foglalkozik még ezekkel. A
törvényekről, a Bulletin des lois-n kívül, Duvergier sokkal könnyedebb
kötetéből szerezhetünk információkat (XL, XII., XIII. k.). A VIII. év
alkotmányának teljes szövege J. Godechot Les Constitutions de la France
c. könyvében jelent meg (1970). Jó ismertetőt találhatunk az adminiszt­
rációról az évente kiadásra kerülő Almanach national-ban. Aulard 1894-
ben publikálta a Registre des délibérations du Consulat provisoire-t. Chaptal

143
1801-től tette közzé az Analyse des procés-verbaux des Conseils généraux
des départements-t (VIII., IX. évek). További ismereteket szerezhetünk a
Recueil de lettres circulaires et instructions émanéesdu ministrede l'lntérieur-
ből (1820). Nélkülözhetetlen olvasmánynak számít a Correspondance de
Napóleon f r. (VI— VIII. k.) L. Brotonne és Lecestre kiegészítéseivel. A
Mémoires-ok közül: Barante (I. k. 1890), Barere (III. k.), Barthélemy
(1914), Beugnot (1889), Billaud-Varenne (Begis kiad., 1893, a republi­
kánus ellenzékről), Fouché (Madelin kiad., 1945), Gaillard (Un ami de
Fouché d'aprés les Mémoires de Gaillard, Despatys által, 1911), Gaudin
(1826; nélkülözhetetlen a korszak pénzügyi politikájának szempontjá­
ból), Mercier (Bull. Soc. archéol. et hist, de l'Orne, 1962, 99-126. old.;
érdekes lehet a Banque de France és Orne megye tanácsa szempontjá­
ból), Miot (1858), Mollien (Gomel kiad., 1898, alapmű), Pelet (Opinions
de Napoléon, 1833), Plancy (1904), Puymaigre (1884), Réal (kiadta
Musnier-Desclozeaux, 1835), Roederer (Journal, Vitrac kiad., 1909),
Thibaudeau (Mémoires surle Consulat, 1827; Mémoires, 1913; figyelemre
méltó visszaemlékezés az államtanácsról és a prefektusokról), Vaub-
lanc (1833). Elolvasandó még Ramel, Des Finances de la République (X.
év). Cambacérés Mémoires-jait a közeljövőben fogják kiadni.

Művek: A. Edmond-Blanc remek leírást ad az intézményrendszerről a

Napóleon f r. Ses institutions civiles et administratives (1880; roppant átte­
kinthető) c. munkájában; Poullet, Les Institutions franqaises de 1795 ál814
(1907; elavult és zavaros); F. Ponteil, Napóleon f r et Vorganisation
autoritaire de la France (1956, elfogadható), J. Godechot, Les Institutions
de la France sous la Révolution et l'Empire (1968, lényeges); F. de Dainville
et J. Tulard, Atlas administratif du Premier Empire (1973).
A VIII. év alkotmányának keletkezését tárgyalja M. Deslandres,
Histoire constitutionnelle de la France, I. k. (1932), és főleg J. Bourdon, La
Constitution de Van VIII (1942). A VIII. évi népszavazásról Cl. Langlois
írt újszerű tanulmányt, a középpontba állítva Lucien Bonaparte csalá­
sait (Annales historiques de la Révolution franqaise, 1972,42-65., 231-246.,
390-415. oldalak). Hogy mi volt Cambacérés szerepe az új közigazga­
tási rendszer megalkotásában, azt életrajzíróinak köszönhetően tud­
hatjuk meg: Vialles-nak (1908), Thirynek (1934), Papillard-nak (1961),
de legfőképpen Bourdonnak (Bulletin de la Société d'Histoire moderne,
1928, 67-74. old.), valamint P. Metzger-nek („Cambacérés remplagant
de Bonaparte an VIII-an XIII", Révolution franqaise, 1902,528-551. old.).
A gyűlésekről mindössze néhány felületes munka íródott: Dutruch, Le
Tribunat, 1921, Welschinger, „Tribuns, députés et sénateurs de 1804 ä
1810" (Revue hebdomadaire, 1898, 246-263. old.), L. de Brotonne, Les
Sénateurs du Consulat et de l'Empire (1895), valamint J. Thiry igen hasznos
Sénat de Napoleon (1931) c. munkája. Ezzel szemben az államtanács
tevékenységéről kimerítő ismeretekkel rendelkezünk, annak ellenére,

144
hogy iratainak egy része elveszett. A nagy, összefoglaló munkához, a
Le Conseil d'État, 1799-1974 (1974) hozzá kell még tenni Ch. Durand
pontos és részletes munkáit: Etudes sur le Conseil d'État napoléonien
(1949); Le Fonctionnement du Conseil d'État napóleonién (1954); L'Emploi
des Conseillers d’État et des Maitres des Requetes en dehors du Conseil (1952);
Les Auditeurs au Conseil d'État de 1803 ä 1814 (1958); La Proce'dure
contentieuse devant le Conseil d'État de 1800 a 1814 (1953); „Les intéréts
commerciaux et le recrutement du Conseil d'État sous le Consulat et
l'Empire" (Conseil d'État. Etudes et Documents, 1961,189-206. oldalak);
La Fin du Conseil d'État napoléonien (1954). Egyéb munkák: Marquiset,
Napóleon sténographié au Conseil d'État (1913, a tanács 1804-1805-ben
zajló vitáit tárja fel); J. Bourdon, Napoléon au Conseil d'État (1963, Locré
kiadatlan jegyzőkönyvei); T. Sauvel, „L'Empereur et le Conseil d'État
statuant et contentieux, 1806-1815" (Revue de Droit public, 1973,
1389-1403. old.).
A prefektusokról sok tanulmány született. Az általános munkák jó
szolgálatot tehetnek: Aulard, „La Centralisation napoléonienne",
Études et leqons, VII. k. (1913) 113-195. old.; Regnier, Les Préfets du
Consulat et de l'Empire (1913); R Henry, Histoire des Préfets (1950); J.
Savant, Les Préfets de Napóleon (1958; a függelékben megtalálható a
prefektusok listája adminisztrációs jegyzékeikkel egyetemben - pon­
tatlanul); Ch. Durand, Quelques aspects de Vadministration préfectorale
sous le Consulat et l'Empire (1962; nagyon újszerű, Savant-t kritizálja); J.
Waquet, „Note sur les origines des premiers préfets du Consulat", Actes
du 96e. congrés nat. des Soc. sav. 1971 (1976); keresi az összefüggéseket a
prefektusok születési helye és kinevezése között; valamint kihangsú­
lyozza, hogy a prefektusok több mint egyharmada a X. év után már
nem volt hivatalában; Whitcomb, „Napoleon's prefects", American
historical Review (1974); J. Tulard, Les préfets napoléoniens dans les actes du
collogue Les préfets en France c. konferencia anyagából (1978). Életrajzi
adalékokat találhatunk H. Faure, Galerie administrative ou Biographie des
préfets (1839), valamint Lamothe-Langon, Biographie des préfets (1826) és
Les préfets (Arch. nat. 1981) c. művében. Ami a regionális tanulmányokat
illeti: Dejean, Un Préfet du Consulat, Beugnot (1897); Saint-Yves és
Fournier, Le Département des Bouches-du-Rhóne de 1800 a 1810 (1899);
Lévi-Schneider, Jean Bon Saint-André (II. k., 1901); Chavanon és Saint-
Yves, Le Pas-de Calais de 1800 ä 1810 (1907); Pingaud, Jean de Bry (1909);
Benaerts, Le Régime consulaire en Bretagne (1914); Viard, UAdministration
préfectorale dans ledépartement de la Cdte-d'Or (1914); Barada, „Les préfets
du Gers sous le Consulat et l'Empire", Annuaire du Gers, 1922,415-431.
old.; R. Durand, UAdministration des Cőtes-du-Nord sous le Consulat et
l'Empire (1925, mintaértékű tanulmány, amely a prefektusi tisztséget
minden aspektusból megvizsgálja); E. Gauthier, „Les préfets du Calva­
dos sous le Consulat et l'Empire", Mém. académie de Caen, 1942,467-496.

145
old.; Rocal, Du 18 Brumaire ä Waterloo en Périgord (1943); L'Huillier,
Etudes sur l'Alsace napoléonienne (1947); J. Godechot, „Les premiers
préfets de l'Aude", Actes Congrés rég. Soc. sav. de Carcassonne (1953,
17-33. old.); L. Gros, La Maurienne sous le Consulat et VEmpire (1955); J.-L.
Thiry, Le Département de la Meurthe sous le Consulat (1957); Soulet, Les
Premiers Préfets des Hautes-Pyrénées, 1800-1814 (1965); P. Boucher,
Cochon de Lapparent (1969); Derlange, „L'administration préfectorale de
Dubouchage dans les Alpes-Maritimes, 1803-1814" (Nice historic]ue,
1969,119-124. old.); G. Clause, „Un préfet napoléonien, Bourgeois de
Jessaint, préfet de la Marne", Vie en Champagne (1970, 10-16. o.: egy
terjedelmes, még kiadatlan, de 1983-ban ronéógépen kinyomtatott dok­
tori értekezés összefoglalása, melynek témája egy hivatalát kivételesen
sokáig betöltő prefektus); M. Rebouillat, ,,L'Administration pré­
fectorale dans le département de Saőne-et-Loire", Revue d’Histoire
moderne, 1970, 860-879. old.; G. Thuillier, „Le corps préfectoral de la
Niévre de 1800 a 1814", Sociétés savantes 1970 (1974, 413-432. old.);
Riouffol, „Un type de mauvais préfet", Revue de VInstitut Napóléon (1976,
21-29. old.; Rabusson-Lamothe, Haute-Loire); Eckert, „Lezay-Mar-
nésia", Saisons d'Alsace, 1964,265-311. oldalak; Molitor, Von Utertan zum
administré (1980, Rhin és Moselle megye); Suissa, Le département de l'Eure
sous le Consulat et VEmpire (1983).
Az alprefektusok kevésbé ismertek: G. Clause, „J.-B. Drouet, sous-
préfet de Sainte-Menehould, 1800-1814", Revue de Vlnstitut Napoléon
(1975, 51-71. old.); A. Antoine, La Sous-Préfecture d'Auxerre, 1811-1816
(1908); M. Molinier, „Sámuel Bemard, sous-préfet d'Annecy", Revue
savoisienne (1976). Kevés tanulmányt írtak a megyei tanácsokról: J.
Godechot, „L'opposition au Premier Empire dans les conseils généraux
et les conseils municipaux" (Mélanges Jacquemyns, Bruxelles, 1968,
385-391. old., kevesebb hitelt szavaznak meg, mint amennyit a prefek­
tusok a császári ünnepek megrendezéséhez kértek; főleg délnyugatra
vonatkozik); Curie-Saimbres, „De quelques preoccupations des préfets
et du conseil général tarnais sous le Consulat" (Congrés fed. Soc
Languedoc-Pyrénées; Roussillon-Gascogne, 1971, 407-426. old.); A.
Maureau, „Le personnel du conseil général du Vaucluse, an VII-1815",
Revue de Vlnstitut Napoléon (1977). A községekről szinte semmi anyag
nincs, kivéve J. Bourdon általánosságban tett megállapításait, „L'admi­
nistration communale sous le Consulat", Revue des Études napo-
léoniennes, 1914,289-304. old., valamint egy Dutacq által tanulmányo­
zott, Lyonra vonatkozó apró részletet, „Napoléon et l'autonomie
communale", ugyanott, 1922. novemberi szám, 199-204. oldalak. Lásd
még: Tournerie, „Les secrétaires municipaux ambulants" (Cahiers de
l'IFSA, 1979). Az általában középszerű helyi hivatalnokokról: A.
Maureau, „Maires et adjoints dans le Vaucluse" (Provence historique,
1979). A prefektori tanácsokkal sem nagyon foglalkoztak: J. Bienvenu,

146
„Recherches sur la pratique contentieuse des conseils de préfecture, an
VIII-an XII", Rev. hist. Droit, 1975,12-37. old.; Laporte sur le Puy-de-
Dőme-ról, Rév. Auv., 1960.
Párizs kivételes helyzetben van, mint azt J. Tulard leírja, Paris et son
administration, 1800-1830 (1976). Egyes ügyekről: Passy, Frochot (1867;
kiadta az Hotel de Ville-t 1871-ben elpusztító tűzvész során a lángok
martalékává vált iratokat); M. Roussier, Le Conseil généről de la Seine sous
le Consulat (1960); M. Fleury és B. Gille, Dictionnaire biographique du
Conseil municipal de Paris et du Conseil général de la Seine, Ire partié
(1800-1830) (publikációja folyamatban van; a párizsi tisztviselők meg­
ismerésének alapvető forrása); Felix kézikönyve (1957-ben kiadva Lévy
és tsa által).
A kormány és az államtitkárság bonyolult gépezetét Ernouf tanul­
mányozta Marét (1878) c. művében. Sok újat nem mond J. Savant, Les
Ministres de Napóleon (1959; anekdotikus) c. munkája. A belügyminisz­
tériumról, Pigeire, Chaptal (1932); az igazságügyről, J. Bourdon, La
Réforme judiciaire de Van Vili (1942) és a La Formation de la magistrature
sous le Consulat décennal, an VIII-an X (1942); Tribunal et Cour de Cassation.
Notices sur le personnel, 1791-1879 (1879); Guillaume Metairie, „Les
juges de paix parisiens sous le Consulat et l'Empire", Bulletin de la Société
de l'histoire de Paris, 1983, 199-239. old.; a pénzügyről, Stourm, Les
Finances du Consulat (1902); M. Marion, Histoire financiére de la France
depuis 1715, IV. k. (1925, alapmű); R. Bigo, La Caisse d'escompte et les
débuts de la Banque de France (1927); G. Ramon, Histoire de la Banque de
France (1929, kiváló munka); R. Lacour-Gayet, „Les Idées financiéres de
Napoléon", Revue de Paris, 1938, III. k., 562-593. old.; Fr. La Tour, Le
grand argentierde Napoléon, Gaudin, dúc de Gaéte (1962); R. Szramkiewicz,
Les Régents et Censeurs de la Banque de France (1974, fontos mű). Braesch
régi tanulmányát, Finances et Monnaie révolutionnaire (1936), V. k., és az
új pénznemre való áttérésről, valamint a germinali frankról szóló R.
Sedillot-művet, a Histoire du Franc-t (1953) ki lehet még egészíteni M.-O.
Piquet-Marchal „Pourquoi la France a-t-elle choisi le bi-métallisme en
1803?" (Revue Hist. Droit, 1973,579-626. oldalak) c. írásával.

Le nem zárt viták

A hosszú ideig elhanyagolt adminisztrációtörténet az utóbbi

időben virágkorát éli. A konzuli és a császári éra a bürokratiz­
mus valóságos aranykora volt, a rendszer centralizáló és autok­
rata jellege miatt. Jobban ismerjük már a hivatali életet (J. Bour­
don, „Les conditions générales de nom ination des fonction-
naires au début du Consulat", Bull. Soc. Histoire moderne, 1931,

147
31-33 o.; G. Thuillier, La Vie des bureaux sous le Premier Empire,
Témoins de l'administration, 1967, II. fej.; J. Tulard, „Les directeurs
de ministere sous TEmpire", Actes du collogue sur les directeurs de
ministére XIX’- F moitié XXCsiede, 1976), de annál kevésbé vilá­
gos szám unkra a m iniszterek döntéshozó hatalma. Milyen
fontossággal bírtak a körülöttük lévő Gaillard-ok, Jal vagy
Beauchamp Fouché mellett, a Montrond-ok, Le Chevalier,
Roux-Laborie és többek közt Villemarest, akik Talleyrand „mű­
helyét" alkották? Úgy tűnt, hogy semmi ellenőrzési joguk nem
volt a hivatalok felett, a technikai feladatok kicsúsztak a kezük­
ből. A miniszteriális kabinet csak a parlamentális rendszerrel
alakul majd ki (J. Tulard, „La notion de cabinet ministériel sous
le Consulat et TEmpire", Histoire des Cabinets des ministres de
France, 1975). A miniszterekkel rivalizáló főigazgatók meg­
választásának kérdése több tudóst foglalkoztatott (Petőt, L'Ad­
ministration des Ponts et Chaussées, 1958). Ők az államtanácsból
jöttek (Duchatel az iktatásban ténykedett stb.).
A pénzügyi helyreállítási politika számos tanulmány tárgyát
képezte, bár ezek nem tudtak minden felmerülő kérdésre választ
találni. G. Thuillier lesz az, aki különböző brosúrák alapján
(Basterreche, Essai sur les Monnaies, IX. év; Des Rotours, Mémoire
sur la nécessité d'une refonte générale, IX. év, valamint Bérenger
jelentései) fényt derít a Konzulátus idejének pénzügyi anarchiá­
jára és a XI. év germinal 7-i, a pénzverésről és hitelesítésről
rendelkező törvények eredetére. G. Thuillier szigorúan ítéli meg
a reformokat: „A fémpénzt állította a papírpénz helyére, s ezzel
ez a törvény mintegy fél évszázadnyi időtartamra rákényszerí-
tette Franciaországot egy szigorú, nemesfém alapú monetáris
politikára, ami hátráltatta az ipari fejlődést." („La réforme de
Tan XI", Revue de l'Institut Napoléon, 1975, 83-102. o.). Ugyanez
a szerző hangsúlyozza a kis bankok különös kitartását („Pour
une histoire des banques de sols", Revue de l’Institut Napoléon,
1973, 45-53. o.). Mi képezi hát a pénztartalékot? G. Thuillier
szerint az emigráció vagyona, az egyházi ötvösmunkák beol­
vasztása, valamint a Belgiumból és a Rajna-vidékről behozott
fémpénz, amely 2,6 milliárdra emelkedett. („Le stock monétaire
de la France en Tan X", Revue d’histoire économique et sociale, 1974,
247-257. old.).
Számtalanszor említettük már, hogy a Konzulátus által felál­
lított intézményrendszer modelljéül a régi rend államszervezete

148
szolgált (államtanács, prefektusok, majd 1807-től a Legfőbb Ál­
lami Számvevőszék): a napóleoni törvénykezés eme „reakciós"
volta, amely „a forradalmi alapokra egy régimódi stílusú felépít­
ményt emelt", megmutatkozik az egészségügy területén is, ahol
„a Direktórium idején lerakott alapokon újjáéledtek a XVIII.
századi filozófusok és közgazdászok által szidalmazott eljárá­
sok" (az egyéni jótékonyság, az irgalmas rendi nővérek kolosto­
rának helyreállítása, az alamizsnások visszahívása...), m ind­
ezekre a jelenségekre J. Imbert m utat rá a Le Droit hospitalier de la
Révolution et de l'Empire (1954) c. művében.
Mennyire volt hatékony ez az új közigazgatási rendszer? Bal-
zactól Vivienig sokan nosztalgiával gondolnak rá vissza. Bonin
megpróbálta megalapítani az adminisztráció tudományát; Her-
bouville és Stendhal egy közigazgatási iskola felállításáról álmo­
dozott (G. Thuillier, Témoins de 1'administration, 1967; P. Le­
gendre, Histoire de Vadministration, 1968). G. Ardant azonban
bebizonyítja, hogy csupán közepes hatásfokkal m űködött („Na-
poléon et le rendement des services publics", Revue de défense
nationale, 1953). J. Favier, egy jegyzetben, amit az államtitkárság
aktáiról írt (Inventaire généről de la série AF, I. k.), hangsúlyozza
a m iniszterek Bonaparténak való szoros alárendeltségét, már
a Konzulátus időszakától kezdődően. A „bürokrácia" szót
Peuchet alkotta meg a Direktórium idején: Clive Church,
Revolution and Red Tape (1981).

149
 ID. FEJEZET
A BÉKE

A VIII. év népszavazásának pontos eredményei megerősíthet­

nék, márm int ha erre szükség volna, hogy az államcsíny és az új
alkotmány egyáltalán nem keltett lelkesedést. A szavazás során
Dél-Franciaország hideg, Párizs tartózkodó maradt, a belga me­
gyék pedig kifejezetten fagyos hozzáállást tanúsítottak. Még a
hadsereg támogatása sem volt egyértelmű. Egyelőre nem lát­
szott, mi a különbség a konzuli és a direktóriumi rendszer
között. Akármekkora volt is Bonaparte presztízse, a közvéle­
mény nem nagyon különítette el őt az időközben brumaire-iek
néven emlegetett thermidoriaktól, akik közül sokan szerettek
volna részt venni még egy „kétharmados akcióban", hogy az
egykori Konvent-tagok számára biztosítsák a hatalmat, miután
a leginkább kompromittálódott politikusokat, mint például
Barrast, félreállították.
Bonaparte személyes sikerei voltak azok, amelyek két éven
belül megváltoztatták a közhangulatot, megnyugtatták a forra­
dalom valódi haszonélvezőit, a nemzeti javakat megkaparintó
polgárokat és parasztokat, ezeknek köszönhető, hogy a nemes­
ség visszatért Franciaországba, a végre ércpénzben fizetett jára­
dékosok elismerően nyilatkoztak, s ahogy a rendőri jelentések is
jelezték, a munkások is bízni kezdtek benne.

VENDÉE LECSENDESÍTÉSE

Az első valódi siker: Vendée lecsendesítése. Ezt 1795-ben el­

mulasztották megtenni. A májusban aláírt egyezményeket sen­
ki sem tartotta be, mert mindkét fél elkövetett túlkapásokat.
Hoche, aki akkoriban állt dicsősége tetőfokán, felőrlődött a med­
dő tárgyalások során. Különös, bukásra ítéltetett karrier ez, ha
Bonaparte pályájával állítjuk párhuzamba. Stafflet 1796. február
25-i kivégzése egyfelől súlyosbította a helyzetet, ugyanakkor a

150
vendée-i felkelés élére segítette Bernier-t, Saint-Laud plébáno­
sát, aki kész volt kiegyezni a Köztársasággal. Bonaparte Bernier-
nek köszönhetően véghezvitte azt, amibe Hoche belebukott.
Bernier ugyan nem táplált illúziókat az első konzul szándékait
illetően, ennek ellenére a brumaire-i államcsínyt követően javas­
latot tett a tárgyalások újrafelvételére. Tekintélye biztos tuda­
tában az ellenségeskedések beszüntetését sürgette. Bár Frotté,
majd később Cadoudal az ellenállásra buzdított, 1799. no­
vember 24-én létrejött az első fegyverszüneti megállapodás,
amit a kormány részéről Hédouville, a felkelők részéről pedig
Chatillon, Autichamp és Bourmont írtak alá. A fegyverszünetet
1800. február 22-éig meghosszabbították.
A királypártiak táborában tápláltak még némi illúziót (ven-
démiaire és fructidor után ez elég furcsa, de akkor még Au-
gereau-é és Barrasé volt a vezető szerep) Bonaparte későbbi
terveiről. Egy egyezmény pontjai megvitatásának ürügyén a
huhogok vezérét, d'Andignét Párizsba küldték. Hyde de Neu­
ville, aki Artois grófja nevében a főváros „angol ügynökségét"
irányította, Talleyrand közvetítésével készítette elő ezt a találkozót.
1799. december 26-án Hyde-ot bevezették a Luxembourg-palotá-
ba. „Egy alacsony férfi lépett be, rosszul szabott, zöldes színű
frakkot viselt, fejét lehajtotta, megjelenése majdhogynem nyomo­
rúságos volt." Ez volt Bonaparte, akiről az összeesküvő azt hitte, a
személyzethez tartozik. De amikor a tábornok közelebb lépett a
kandallóhoz és felemelte fejét, „úgy tűnt, egy szempillantás alatt
megnőtt, és a tüzes tekintet, amellyel szinte ölni tudott, már nyil­
vánvalóvá tette, hogy ő Bonaparte". A döntő találkozóra másnap
került sor. Nincs rá okunk, hogy kételkedjünk Hyde de Neuville
elbeszélésének hitelességében. D'Andigné tábornoké ugyanilyen
érdekes. O is megdöbbent, amikor szembesült Bonaparte fizikai
megjelenésével:
„Bevezettek bennünket egy földszinti dolgozószobába. Egy
rossz külsejű, alacsony férfi lépett be néhány pillanat múlva.
Olajzöld frakk, sima haj, szélsőséges elhanyagoltság; ránézésre
nem volt rajta semmi különös, ami arra engedett volna követ­
keztetni, hogy fontos személyiséggel állok szemben. S ugyan­
csak meglepődtem, amikor Hyde közölte velem, hogy ez az
ember az első konzul."
A beszélgetés során Bonaparte nem ismerte el a nyugati or­
szágrészben zajló felkelések legitimitását, azt azonban igen,

151
hogy egy „elnyomóval" szemben jogos a lázadás. Beszéltek a
szerződésről is. A legfőbb pontokban megegyeztek: a felkelő
megyék mentesek lesznek a sorozás alól, az elmaradt adókat
elengedik, a még el nem adott javakat visszaszolgáltatják az
emigránsoknak. Egy adott pillanatban szóba került a király is.
„Nem vagyok királypárti", közölte Bonaparte. Legalább elosz­
latta a kételyeket... Hogyan is tehetett volna másként? 1800
elején az első konzul még túlságosan szoros kapcsolatban áll az
egykori thermidoriakkal ahhoz, hogy megkísérelje a royalisták­
hoz való közeledést. D'Andigné nem sokkal ezután megerősí­
tette ezt:
„Anélkül nem akartam Párizsból távozni, hogy ne ismertes­
sem Bonapartéval küldetésem valódi tárgyát. Megírtam hát ne­
ki, utazásom célja az volt, hogy a királypártiak vezetőinek nevé­
ben felajánljam, minden rendelkezésükre álló eszközt felkínál­
nak neki, ha ezeket a monarchia restaurációjára használná fel.
Rendkívül hízelgő levélben arról írtam neki, hogy e cselekede­
tével halhatatlan dicsőségre tenne szert, s a francia nép m ind­
örökre hálás lenne neki. Egyfelől megértettem vele, nagyobb
jutalmat nem várhat egy ilyen szolgálatnál; másfelől viszont arra
is rámutattam, mennyire nem bízhat meg azokban az emberek­
ben, akikkel körülvette magát, akik csak a saját érdekeiket tar­
tották szem előtt, válogatás nélkül álltak az egymást követő
kormányok szolgálatába, s szó nélkül ellene fordulnának, ha
nagy vereségeket szenvedne el, ugyanolyan gátlástalanul, mint
ahogyan a Direktórium hatalmát is megdöntötték, amikor úgy
érezték, hogy veszélyezteti pozícióikat."
E majdan beteljesülő jóslatot egyébként Bonaparte marengói
ütközetének fogadtatása is megerősítette júniusban. Bonaparte
1799. december 30-án kétértelmű elutasítással válaszol d'Andi-
gnénak: „Túl sok francia vér folyt el az utóbbi tíz esztendőben..."
Mindazonáltal tartott szövetségeseitől, és egyáltalán nem óhaj­
totta nyilvánosságra hozni e levél tartalmát. Amikor Godard
abbé elővigyázatlansága következtében lefoglalták a Hyde de
Neuville-nél talált iratokat, megtalálták közöttük az első konzul
levelének egyik másolatát. Ezt azonban nem publikálják abban
a nagyközönségnek szánt kötetben, amely a royalista ügynök
iratait tartalmazta.
1800. január 10-én Bonaparte egy kiáltványban kijelentette,
hogy a békekötést csak a lázadók behódolása biztosíthatja. „Már

152
csak azok ragadhatnak fegyvert Franciaország ellen, akiknek
sem hitük, sem pedig hazájuk nincsen, akik nem többek egy
idegen ellenség hitvány eszközeinél." A nyugati hadsereg élére
állított Brune csapatösszevonásai kellő nyomatékot adtak ezek­
nek a fenyegetéseknek. Először a nemesek, Bourmont, Chatillon,
d'Autichamp és Suzannet hagyott fel a harccal januárban.
Cadoudal csupán februárban adta meg magát, a bizonytalan
kimenetelű grandchamp-i csata után. Ami Frottét illeti, ő csap­
dába került, amiről - tévesen - azt állították, hogy az első konzul
műve volt. „Én erre nem adtam parancsot", mondta, „de azt
nem állíthatom, hogy különösebben haragudnék a kivégzése
miatt."
A huhogókat tehát átmenetileg lecsendesítették. Emlékiratai­
ban d'Andigné a következőképpen indokolja meg e bukást: „A
királypártiak lázadásával, már ami az elveket illette, a legtöbb
józanul gondolkodó francia egyetértett. A becsületes emberek
jókívánságai felénk szálltak, de ez volt minden. A megyéinkben
lakókon kívül senki sem csatlakozott hozzánk. Anglia némi
segítséget nyújtott az ellenálláshoz; a győzelem eszközeit azon­
ban megtagadta tőlünk." Bár némi rokonszenvet országszerte
tanúsítottak a királypártiak iránt, egy alapvető szemléletválto­
zás volt kialakulóban, ami még d'Andigné szerint is Bonaparte
javára billentette a mérleget: „A nyugati tartományok lakói a
maguk részéről örömmel fogadták az egyezményt, ami lehetővé
tette számukra, hogy végre fellélegezzenek."
Délen továbbra is nyugtalanító volt a helyzet. 1800. február
4-én a rendőrség leleplezte Cyran abbéjának, más néven Des-
baumes-nak és Villard márkinak az üzelmeit: „Az idegen ügy­
nökök, a jalési tábor egykori vezetői és a hajdani testőrök arra
törekedtek, hogy megsemmisítsék a kereskedelmet, megfélem­
lítsék a kereskedőket, megakadályozzák a hírközlést, csapataink
ellátását, és lázadásba kergessék a népet." A rendőrség a délvi­
déki felkelőket is huhogóknak" nevezte. Mozgalmuk nehezen
volt megkülönböztethető az útonállástól. Meg kellett várni,
hogy a tribunátus heves vitái után a törvényhozó testület meg­
szavazza a IX. év pluviőse 18-i törvényt (1801. február 7.), amely
különleges, esküdtek nélküli törvényszékek felállításáról ren­
delkezett, így próbálva meg gátat vetni az útonállásnak. Egy
ventőse 4-i rendelet tizenhárom nyugati, valamint tizennégy
déli megyében speciális igazságszolgáltatást valósított meg.

153
Ezeknek a rendelkezéseknek főként a lélektani hatása volt jelen­
tős: az útonállást ugyan nem sikerült teljes egészében felszámol­
ni, de Vaucluse és Var lakosai szemmel láthatólag megkönnyeb­
bültek, annál is inkább, mivel Bonaparténak megvolt hozzá a
tehetsége, hogy a szigorúságot és a megbocsátást a megfelelő
arányban gyakorolja. 1800. március 3-án bejelentette, hogy az
emigránsok listáját december 25-én felszámolja. így szerette
volna a közvélemény tudomására hozni, hogy ő a nemzeti meg­
békélés megvalósításán fáradozik, s tiszteletben tartja a nemzeti
javak újdonsült birtokosainak nemrégiben megszerzett jogait.
Intézkedései következtében az 1802. év elejére az emigránsok
40%-a visszatért hazájába.

AZ UTOLSÓ TERRORISTÁK

A baloldalon a jakobinus tábornokok tétovázása és a vidéki

közigazgatás megtisztítása elhárították egy újabb polgárháború
kirobbanásának veszélyét. A hatalom egykor kizárólagos birto­
kosainak két választásuk maradt: kiprovokálni egy népfelkelést
és kihasználni a hadsereg elégedetlenségét, vagy pedig meggyil­
kolni Bonapartét.
Párizsi felkelésről szó sem lehetett, legfeljebb éhséglázadásról.
„Az Antoine külváros helyzete", mint azt egy 1800. május 16-i
jelentés állította, „nem ad okot semmiféle aggodalomra. A baj­
keverők ugyan m indennap próbálkoznak provokációval, de a
lakosság nagy része, jóllehet elégedetlen a munkalehetőségek
szűkös volta és a kereskedelem pangása miatt, elzárkózik min­
dennemű megmozdulástól, s határozottan úgy döntött, hogy a
jövőben sem vesz részt ilyesmiben."
A fővárosban a jakobinusok, a kávéházi beszélgetéseiken kí­
vül, legfeljebb a katonák megvesztegetésével kísérleteztek, akik
brumaire óta szép számban fordultak itt elő. Mást a királypárti­
ak sem tehettek. 1800 első negyedévének rendőri jelentései alap­
ján a helyzet aggasztó: engedetlenségre izgattak, bizonyos csa­
patokat megpróbáltak a konzuli gárda ellen fordítani azzal az
ürüggyel, hogy utóbbiak jobban felszereltek és több fizetést
kapnak; az utcákon elharapódzott az erőszak, nőtt a bizonyta­
lanságérzet. Egyes vidéki városokban a rossz ellátás miatt kirob­
bant néhány felkelés: márciusban Toulouse-ban kivívták az

154
áriimitációt, m ár ha hinni lehet Fouché március 30-ára datált,
egyáltalán nem nyugtalan hangvételű jelentésének; Marseille-
ben is zavargásokat észleltek, csakúgy, mint más déli városok­
ban.
Igaz, hogy a sajtószabadság eltörlésével a jakobinus propa­
ganda terjesztése nehézkessé vált, hiszen ennek az intézkedés­
nek ők voltak az első számú kárvallottjai. 1800. január 17-éig az
újságok m inden cenzúrától mentesen, szabadon jelentek meg.
Ekkor azonban egy rendelet betiltotta az összes párizsi politikai
újságot az alábbi tizenhárom lap kivételével: Le Moniteur, Le
Journal des Débats, Le Journal de Paris, Le Bien informé, Le Publiciste,
L'Ami des Lois, la Clef du Cabinet, Le Citoyen franqais, La Gazette de
France, Le Journal des Hommes libres, Le Journal du Soir, Le Journal
des Défenseurs de la Patrie, La Décade philosophicjue. A kormánnyal
való szembeszegülés esetén azonban ezeket a lapokat is hala­
déktalanul beszüntették volna. „Az újságok", írta Fouché, „min­
dig a forradalmak vészharangjai voltak; előrevetítették, előké­
szítették s végül szükségszerűvé tették a forradalmakat. Miután
lecsökkentettük számukat, könnyebb lesz felügyelni és az alkot­
mányos rendszer megszilárdítására felhasználni őket." Alapter­
jesztést szabályozták. A röpiratok már csak titokban terjedhet­
tek. Hamarosan már „zsamokölésre" buzdítottak. Vegyük pél­
dául Metge Le Tűre et le Militaire franqais c. brosúráját, amely
felszólítja a francia polgárokat, hogy „váljanak Brutusok ezrei­
vé". Micsoda finom célzás. Több merényletet követtek el
Chevalier pokolgépes robbantásától Hanriot tábornok, egykori
szárnysegéd tervezetéig, aki a malmaisoni úton akarta meggyil­
kolni Bonapartét. A rendőrség is belekeveredett: „a tőrök össze­
esküvése", melynek résztvevői operaházi páholyában szándé­
koztak ledöfni az első konzult 1800. október 10-én, valószínűleg
a rendőrség által eltúlzott „kávéházi beszélgetések" következ­
ménye volt. Emiatt tartóztatták le Topino-Lebrunt, a festőt,
Barére egyik titkárát, a római szobrászt, Geracchit és Arena
vezérkari segédtisztet, annak a Barthélemy Arénának a fivérét,
aki brumaire 19-én tőrt emelt Bonapartéra az Ötszázak Tanácsá­
ban. Nem csoda, hogy amikor 1800. december 24-én pokolgép
robbant az Operába igyekvő első konzul kocsija közelében, a
Nicaise utcában, az egykori jakobinusokat tették felelőssé a me­
rénylet elkövetéséért. Fouché hiába jegyezte meg, hogy a jako­
binus köröket túlságosan is ellenőrzés alatt tartották ahhoz,

155
hogy egy ilyen akcióra kísérletet tegyenek, Bonaparte hajthatat­
lan maradt. Megtalálta az ürügyet, hogy megtisztítsa a fővárost
az utolsó terroristáktól, bár nem vonhatjuk kétségbe, hogy
őszintén hitt a jakobinusok bűnösségében. A IX. év nivőse 14-i
szenátusi határozat kimondta, hogy százharminc jakobinus „he­
lyeztessék különleges felügyelet alá a Köztársaság Európán kí­
vüli területén". Némelyeket „szeptembrizőröknek" (vagyis az
egykori börtönmészárlás végrehajtóinak) neveztek, hogy ezzel
is népszerűtlenné tegyenek valamennyi deportáltat. Chevalier-t
agyonlőtték, Arénára, Ceracchira és Topino-Lebrunre vérpad
várt. Lemare a maga részéről hiába tett kísérletet Bonaparte
meggyilkolására az Alpokban, a második itáliai hadjárat során.
A baloldali ellenzéket tehát megtörték. Senki sem lépett fel
védelmükben, még akkor sem, amikor Fouché bebizonyította,
hogy a Nicaise utcai merénylet értelmi szerzői a huhogok voltak,
nevezetesen Saint-Rejeant, Carbon és Limoelan. Az első kettőt
elfogták és lenyakazták, az apagyilkosok vörös ingébe öltöztet­
ve őket. Hyde de Neuville megtagadta a merényletet, és elme­
nekült. Azt azonban nem tagadhatta, hogy ez a robbantás volt a
royalisták válasza Bonaparte szeptember 7-i, XVIII. Lajosnak
címzett levelére, aki június 4-én újból megpróbált közeledni az
első konzulhoz. Bonaparte így írt: „Nem kívánhatja Franciaor­
szágba való visszatérését; százezer holttesten kellene átgázol­
nia." Carbon és Saint-Rejeant ügyetlensége miatt a rendőrség
felgöngyölítette Artois grófjának fővárosi csoportját. Hyde de
Neuville ellenlábasai, Précy, Dandré és Imbert-Colomés sem
voltak sokkal szerencsésebbek, akik a XVIII. Lajossal kapcsolat­
ban álló augsburgi ügynökséget alapították, s főleg délen tevé­
kenykedtek. Miután elapadtak az angliai pénzforrások, Augs-
burgból Bayreuthba történő utazásuk során a porosz hatóságok
a francia kormány kérésére letartóztatták őket, és irataikat Pá­
rizsba küldték, ahol 1802-ben, az első konzul parancsára, nyil­
vánosságra hozták azok tartalmát.
Úgy tűnt, nincs mód az ellenállásra. Maguk a brumaire-iek is,
akiket aggodalommal töltött el az itáliai hadjárat kockázatos
volta, m iután Bonaparte 1800. május 6-án a félsziget felé vette
útját, azt hitték, felkészülhetnek az első konzul helyettesítésére
annak bukása vagy halála esetén. Moreau, La Fayette, Berna-
dotte, valamint egy Talleyrand-ból, Fouchéból és Clément de Ris
szenátorból álló triumvirátus lépett volna Bonaparte helyébe.

156
Az elsietve bejelentett marengói francia kudarc híre egyeseket
óvatlanságra késztetett, s Bonaparte ezért visszatérésekor bizo­
nyos távolságtartással kezelte őket. A „válság" az ő érdekeit
szolgálta, mivel a közvélemény előtt azt a látszatot keltette, hogy
az első konzul nem rabja a brumaire-iek vagy exthermidoriak
határozottan népszerűtlen politikai frakciójának. Bonaparte a
különböző politikai csoportosulások fölébe kerekedhetett, és a
franciák „megbékéltetőjének" szerepében tetszeleghetett.

A VALLÁSI MEGBÉKÉLÉS

A politikai problémák rendezése lehetetlen volt a vallási konf­

liktusok csillapítása nélkül. Mivel a trón és az oltár szorosan
egymáshoz kapcsolódott a régi rend idején, az alkotmányozó
honatyák úgy vélték, a papság polgári alkotmányának megal­
kotásával az egyházat egyszerre reformálhatják meg az állam­
mal. És mivel úgy tűnt, hogy az egyház a monarchia mellé áll, a
forradalmárok keresztény ellenes politika felé sodródtak, amivel
sokan nem értettek egyet. A thermidoriak elválasztották az
államot az egyháztól, de m ár túl későn, s ezzel főleg az alkot­
mányra felesküdött papságot sújtották, amely egyszerre veszí­
tett el mindennemű hivatalos támogatást és az állam által bizto­
sított fizetést. A papságot megtizedelték, alkotmányos és fel
nem esküdött papokra osztották; ingatlanaikat elkobozták és
kiárusították. (Visszaemlékezéseiben Michelet elmeséli, hogyan
születhetett ő meg a saint-chaumont-i Miasszonyunk-templom-
ban a rue Saint-Denis-n, ahol apja rendezte be nyomdáját.) A
vallásosság csökkent Párizsban és vidéken is; a francia egyház
helyzete reménytelennek tűnt, amikor a Direktórium által be­
börtönzött, szerencsétlen sorsú VI. Pius pápa meghalt. Sokan
úgy vélték, ez m ár az Apokalipszis, s közeleg a világ vége.
Ugyanakkor az elit túlélte az üldöztetéseket, a tömeg pedig
továbbra is ragaszkodott a vallási külsőségekhez (a harangok­
hoz, a zsoltárokhoz és a latin nyelvhez), amiket a theofilantrópia
és az új vallási kultuszok nem pótolhattak. A keresztény tanok­
tól való elszakadás inkább a városi közegben volt jellemző,
vidéken kevés nyomát lelhetjük fel. A parasztok mindössze
annyit fogtak fel belőle, ami a hasznukra válhatott: bizonyos
szexuális tabuk áthágása és az egyházi tized megszűnése volt

157
fontos a számukra. Az új rendszer nem tehette meg, hogy ne
vegyen tudomást a vallási problémákról, mert ezek orvoslása
létfontosságú volt a jövó'jét tekintve.
A katolikusok, legalábbis Párizsban, bizonyos rezignáltsággal
fogadták az újabb államcsíny hírét, amely nem jelzett nagy
változásokat, hiszen az egykori Konvent-tagok és ideológusok
kormányon maradtak. Nem tudta senki, vajon mik a szándékai
az első konzulnak, és valószínűleg magának Bonaparténak sem
voltak pontos elképzelései a vallási problémák rendezéséről,
hacsak az nem, hogy a lehető leggyorsabban szeretett volna
megoldást találni rájuk.
Két megoldás adódott számára: vagy hagyja kibontakozni a
vallási restaurációs mozgalmat, anélkül hogy bármi m ódon köz­
beavatkozna, így szentesítvén az állam és az egyház különválá­
sát, vagy pedig a konfliktusok befejezése érdekében kiegyezik a
keresztény egyház fejével, s ily m ódon magának tulajdoníthatja
a helyreállított béke sikerét. Ha néhány ideológus az első meg­
oldás felé is hajlott volna, Bonaparte vérmérséklete és számításai
miatt a másodikat találta megfelelőbbnek. Az olyan nehézségek­
re, mint a pápa uralma a francia egyház felett, a nemzeti javak
visszaszolgáltatása és a szerzetesrendek helyreállítása, a sza­
badság nem hozhatott megoldást. Az első konzul számára elő­
nyösebb volt, ha tárgyalásokba bocsátkozik a pápával, nemcsak
azért, mert ily módon elfordíthatja a katolikusokat a Bourbonok­
tól, hanem azért is, mert ezzel megszilárdíthatja a rendszer
tekintélyét. A konkordátumról írt jelentésében Portalis jól foglal­
ja össze az első konzul lelkiállapotát: „A rend és a közbiztonság
érdeke nem teszi lehetővé számunkra, hogy teljesen magukra
hagyjuk az egyházi intézményeket." A vallás hatásos eszköze
lehet a társadalom megfékezésének. A megbékélésen túl, Bona­
parte vajon nem kívánta-e egy olyan gallikán egyház restaurá­
cióját, amely odaadó híve lesz? A hideg államérdek és nem a
személyes meggyőződés irányította politikáját. Felesleges
visszatérni Bonaparte vallási nézeteinek régi problémájára.
Az első intézkedések, amelyeket a konzulok foganatosítottak,
azt sugalmazták, hogy a kormány véget akar vetni az üldözte­
téseknek. Az 1799. december 28-i rendelkezésekkel a nem elide­
genített templomokat visszaadták „azoknak az állampolgárok­
nak és közösségeknek, akik és amelyek azokat a II. év első
napján birtokolták."; és ezek az egyházi intézmények nyitva

158
tarthatták kapuikat a dekád tizedik napján kívül is. A határoza­
tok meghozatala egybeesett az újév napjával: „Számottevő cső­
dület volt ezekben a napokban", említi meg az egyik rendőrségi
jelentés, „a templomok kapuinál. Az eddig bezártak közül sok
újra megnyitotta kapuit, a mindkét nem tagjaiból álló tömeg
legnagyobb megelégedésére. Sokan kezet nyújtottak egymás­
nak és összeölelkeztek." De még mindig nem volt világos, mik
a szándékai az első konzulnak. Erről Bonaparte így nyilatkozott
Talleyrand-nak, mielőtt megkezdte második itáliai hadjáratát:
„Tárgyalni kell az új pápával" , VII. Piusszal, akit éppen akkor
választott meg egy szorgos konklávé 1800. március 14-én.

TÁRGYALÁSOK RÓMÁVAL

A Marengo mellett kivívott győzelem, miután megerősítette

hatalmában, lehetővé tette Bonaparte számára, hogy felfedje
szándékait. Miután a milánói székesegyházban június 18-án Te
Deum-ot celebráltatott, nem csupán azért, hogy „elbűvölje az
olasz népet", mint az a Bulletin de l'armée de reserve állította,
hanem a francia közvélemény számára is, 25-én Vercelliben
felfedte a pápával való tárgyalási szándékát Martiniana bíboros
előtt. Ennek híre hamarosan eljutott Rómába is. VII. Pius egyet­
értett a tárgyalások szükségességével, ugyanakkor azzal is tisz­
tában volt, hogy rengeteg nehézség vár rá.
Monseigneur Spinát, Korinthosz érsekét, Bonaparte Párizsba
hívatta. M iután elnyerte a pápai kúria beleegyezését, az érsek
november 5-én megérkezett Párizsba. Csak itt tudta meg, ki lesz
tárgyalópartnere: a vendée-i seregek egykori főbiztosa, Bernier.
Őrá bízta Bonaparte a tárgyalásokat, amelyeket a háttérből
Talleyrand irányított. A külügyminiszter közvetlenül nem szól­
hatott bele, mert kiugrott pap volt, és vadházasságban élt, aho­
gyan Grégoire, az „alkotmányosok" feje sem, aki szüntelenül
arról prédikált, hogy a francia kormánynak óvatosnak kell len­
nie a pápai udvar cselszövéseivel szemben. Bernier pályafutása
viszont elfogadható volt, ráadásul remek diplomáciai érzékkel
rendelkezett. Szüksége is volt rá. A novemberben megkezdett
diplomáciai tárgyalások hónapokig elhúzódtak. Bernier türel­
mesnek mutatkozott. Ő volt, aki annak idején megszilárdította
Vendée-ban a békét, ő vet majd véget a vallási konfliktusoknak

159
is. Inkább Bernier volt az, aki Bonaparte dicsőségén munkálko­
dott, s nem a tábornokok. A tárgyalás hamarosan megfeneklett
a püspökök lemondatásának kérdése miatt. Az alkotmányra
felesküdött püspökök esetében ez nem jelentett problémát, nem
így a régebbi püspököknél, akiket a pápa megkért, hogy mond­
janak le méltóságukról. Vajon VII. Pius kötelezhette-e erre a
végső áldozatra azokat, akik az üldöztetések ellenére is hűsége­
sek akartak m aradni a Szentszékhez? A másik probléma: Róma
hangot adott abbéli óhajának, hogy a katolicizmust nyilvánítsák
államvallássá, de legalábbis „uralkodó vallássá", a francia tár­
gyalópartnereknek azonban számot kellett vetniük országuk
közvéleményével, amely nem fogadta volna el az ilyen nyílt
visszatérést a régi rendhez. A végső nehézséget pedig azok az
egyházi javak jelentették, amelyeket a forradalom idején mint
nemzeti javakat árusítottak ki. A pápa beleegyezett abba, hogy
nem követeli ezek visszaadását, de a kártalanítás módozatainak
tisztázása még hátravolt. Az egy összegben történő kártalanítás
helyett Bonaparte inkább állami fizetéssel akarta biztosítani a
papság létfenntartási költségeit. Ügyes politikai húzás ez, amely
lehetővé tette a püspökök és plébánosok „elhivatalnokoso-
dását".

A KONKORDÁTUM

Az első tervezetet 1800 novemberének elején elvetették Tal­

leyrand intrikálásának következményeképpen, aki szerint túl
sok hátrány érné a nős püspököket, vagyis őt magát. A pokol­
gépes robbantás következtében az újabb tervezet is veszélybe
került: Fouché, m iután leleplezte a merénylet valódi szervezőit,
a royalista ügynököket, elérte, hogy az első konzul keményebb­
nek mutatkozott a végső döntések meghozatalakor. Bonaparte
türelmetlenkedett, szüksége volt a konkordátum ra ahhoz, hogy
megerősítse népszerűségét, és elfordítsa a katolikusokat a ki­
rálytól, akinek még mindig számos híve akadt; a pápai udvar
lassúsága elkeserítette. Róma katonai megszállásának veszélye
miatt Consalvi, VII. Pius államtitkára kénytelen volt Párizs felé
venni útját. Mivel szélesebb látókörű volt, mint Spina, könnyű­
szerrel kijátszotta Talleyrand csapdáit. Az utolsó tárgyalások
drámai légkörben zajlottak le. A mintegy három napig tartó

160
megbeszélések után, melynek során az egyezmény szövegének
tervezetét újra és újra módosították, a szentesítő aláírások idő­
pontjául 1800. július 13-át választották. Az aláírás pillanatában
Consalvi (akit maga Bernier figyelmeztetett) felfedezte, hogy az
elébe tett szöveg nem azonos azzal, amit a tárgyalások során
papírra vetettek. Tiltakozás, szakítással való fenyegetőzés, majd
egy újabb konkordátum kidolgozása. Bonaparte éktelen haragra
gerjedt, és tűzre vetette a tervezetet, majd maga diktálta le a
kilencedik (!) változatot, amit mindenféle módosítások nélkül
akart a tárgyaló felekkel elfogadtatni. Consalvi azonban hajtha­
tatlan maradt. Itt lehet megfigyelni Bonaparte egyik fontos jel­
lemvonását: nem tartott ki makacsul egy zsákutcába vezető
úton. Végül békés megoldáshoz folyamodtak. „Őszentsége VII.
Pius és a francia kormány közti megállapodás" aláírására július
15-én, éjfélkor kerítettek sort. A szerződés előszavában a kor­
mány elismerte a római katolikus vallást, mint a francia nép
nagy többségének hitvallását. A francia egyház újjászervezését
az ezt követő cikkelyekben szabályozták. A legfontosabb pon­
tok: a Szentszéknek a francia korm ánnyal együtt kell meg­
vizsgálnia az egyházm egyék újrafelosztásának kérdését; a
püspököket az első konzul nevezi ki, és az egyházi törvények­
nek megfelelően a pápa iktatja be őket; a püspökök és plébá­
nosok hűségesküt tesznek a kormánynak; viszonzásul állami
fizetést kapnak, a tem plom okat pedig alapítványok is tám o­
gathatják.
A hívők egy emberként lélegeztek fel. VII. Pius késlekedés
nélkül írta alá az egyezményt 1800. augusztus 15-én. A Tam múlta
kezdetű brévében felkéri a törvényes püspököket, hogy mond­
janak le méltóságukról. A legtöbben engedelmeskedtek; az or­
szág nyugati részén néhányan egy kisebb, konkordátumellenes,
royalista és szkizmatikus egyházat alapítottak, de követőik szá­
mát eltúlozták.
Kis idő m úlva Róma pápai követet küldött a francia fővárosba
Caprara bíboros személyében; Bonaparte pedig leváltotta az
örök városban állomásozó nagykövetét, Cacault-t, és egy nála
tekintélyesebb személyiséget nevezett ki erre a posztra, nagy­
bátyját, Fesch bíborost, aki Lyon érseke volt.
Az új egyházkerületeket hamar meghatározták, s ennek meg­
felelően történt meg az új püspökök kinevezése is: tizenketten
az alkotmányra egykor felesküdött papság soraiból kerültek ki

161
(például Le Coz), tizenhatan a refraktáriusok közül (mint
Champion de Cicé), harmincketten pedig először töltöttek be
ilyen magas méltóságot (köztük volt Bernier, aki a párizsi érsek­
séget szerette volna, de ott csak segédpüspök lehetett, és be
kellett érnie az orléans-i egyházmegyével).
Tapasztalható volt azonban némi tartózkodás. Ez inkább a
francia államszervekre volt jellemző, mint a római kúriára. Az
államtanácsban baljós csend kísérte a konkordátumot; a tribu-
nátusban nyíltan gúnyolódtak az egyezmény szövegén; a tör­
vényhozó testület egy ateistát választott elnökül, a szenátus
pedig beválasztotta soraiba Grégoire-t, az egykori alkotmányos
püspököt, aki erősen kritizálta az egyezséget. A hadsereg sem
rejtette véka alá rosszallását.
Bonaparte arra használta fel ezt az ellenállást, amelyen egyéb­
ként könnyűszerrel úrrá lett, hogy újabb, a szerződés szellemét
gyökeresen megváltoztató alapcikkelyekkel bővítse a konkor­
dátumot, természetesen a pápa tudtán kívül, amelyeket Portalis,
az új kultuszminiszter fogalmazott meg. Ettől kezdve Rómának
nem állt jogában bullákat kihirdetni, legátusokat kirendelni a
francia kormány felhatalmazása nélkül; tilos volt előzetes enge­
délyezés nélkül bármiféle egyházi konzíliumot tartani, és az
1682-ben tett gallikán nyilatkozatot kötelezően oktatni kellett
m inden szem inárium on. Ezentúl m inden egyházi személy­
nek francia módra kell öltözködnie, és az összes templomban
ugyanaz a katekizmus lesz érvényben. Annak hangsúlyozására,
hogy a katolicizmus már nem tekintendő államvallásnak, a
belügyminiszter, Chaptal, kiadta a protestáns hitvallás organi­
kus cikkelyeit, amelyekben a protestáns lelkipásztorok számára
ugyanolyan állami fizetést helyezett kilátásba, mint amilyet a
plébánosok kaptak.

A KONKORDÁTUM KÖVETKEZMÉNYEI

1802. április 18-án, húsvétvasárnap nagy vallási szertartással

ünnepelték meg a „lelki béke" helyreállítását a párizsi Notre-
Dame-templomban, amelyet ismét visszaadtak az egyháznak.
Az ájtatosságot követően Delmas tábornok, a megrögzött re­
publikánus, így dohogott: „Szép kis szenteskedés! Csupán az a
százezer ember hiányzott, akik életüket áldozták azért, hogy

162
mindezt eltöröljék." A szemrehányás igazságtalan. A terror kor­
szakától eltekintve, amelyben a katolicizmust azonosították a
monarchista érdekekkel, a forradalom nem volt ellenséges az
egyházzal szemben. A papság polgári alkotmánya inkább bal­
esetnek fogható fel, mint a kereszténység ellen szervezett össze­
esküvésnek. A nép elragadtatása, ami a polgárháború befejezése
miatti megkönnyebbülésből származott, félresöpört minden
tartózkodást, és ennek köszönhetően arathatott óriási sikert
Chateaubriand könyve, A kereszténység szelleme, melynek szer­
zője jobb időpontot nem is választhatott volna műve publikálá­
sához.
Az első konzul tehát mindkét célját elérte: helyreállította a
vallási békét, az egyházat pedig alárendelte az államnak. XVIII.
Lajos nyomban felismerte, mekkora veszélyt jelent az ő ügye
számára a katolikusok támogatásának elvesztése. Mihelyt tudo­
mására jutott a tárgyalások megkezdése, azonnal megbízólevél­
lel látta el Mauryt, hogy képviselje érdekeit a Szentszék előtt, és
igyekezzen elejét venni mindennemű megegyezésnek a pápa­
ság és a „Franciaországot tíz esztendeje gyötrő szörnyeteg kor­
mány" között. VII. Pius azonban visszaküldte M auryt monte-
fiasconei egyházmegyéjébe. A konkordátum aláírását követően a
királypártiak dühe erőszakos kirohanások formájában nyilvánult
meg. Joseph de Maistre írta: „Teljes szívemből kívánom a pápa
halálát, ugyanúgy és ugyanazokért az okokért, ahogyan apám
halálát kívánnám, ha holnap meg kellene becstelenítenie engem."
1803 és 1809 között meggyengül a királypárti ellenállás, és ez
javarészben a vallási konfliktusok megszűnésének köszönhető.
Bonaparte Róma felett aratott győzelme azonban ingatagnak
tűnt. Ő az államtól függő és a Szentszéktől független papságot
akart. De a gallikanizmus, amelynek létjogosultságát a keresz­
tény monarchia idején senki sem kérdőjelezte meg, újjáéledhet-e
egy vallási hiedelmektől mentes köztársaságban? Vajon nem
lesz-e inkább misztikus, mint nemzeti jellegű ennek az egyház­
nak a tanítása? Miért ne fordulna inkább a Szentszék, a keresz­
ténység mindenkori központja felé, mint egy olyan államfő felé,
aki cinikusan kijelentette, hogy a vallást nem tekinti többnek
politikai és társadalmi támasznál? Duvoisin, Nantes püspöke,
Fouché barátja, aki a császári rendszer egyik legodaadóbb híve
volt, képviselte legjobban a püspöki kar meghasonlottságát a
papság és a császárság konfliktusa idején: „Kérve kérem a Csá-

163
szárt", diktálta halála előtt mindössze néhány órával, 1813-ban,
„hogy adja vissza a Szentatya szabadságát! Fogsága még életem
utolsó perceit is megzavarja!"

A KONTINENTÁLIS BÉKE FELÉ

A konzulátus hatalomra jutása idején Franciaországot az Auszt­

ria, Oroszország és Anglia alkotta második koalíció szorongatta.
Ha az ország megmenekült is az 1799. évi szeptemberi invázió­
tól, a béke helyreállítására továbbra is nagy szükség lett volna,
hiszen már hét esztendeje tartott az Európa ellen vívott háború.
Bonaparte fel tudta mérni, mekkora népszerűséget hozott szá­
mára annak idején a campoformiói béke aláírása.
Első lépésként Angliához és Ausztriához fordult, hogy békét
ajánljon nekik, de sem Pitt miniszterelnök, sem pedig Thugut
kancellár nem volt hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni. Ráadá­
sul az angol vezetés válasza kifejezetten sértő volt. „Robespierre,
a Triumvirátus, az öt direktor jakobinizmusa már nem is létezik,
talán pusztán azért, mert most egyetlen ember kezében összpon­
tosul, aki maga is közülük került ki?", kiáltott fel William Pitt.
Az igazság az, hogy Bonaparte nem is számított kedvező reak­
cióra, de ügyes lépéseivel biztosíthatta a maga számára a köz­
vélemény támogatását. Az angol sajtó támadásaira a Le Moniteur
hasábjain névtelen szerzők cikkei jelentek meg válaszképpen,
amelyeket valójában az első konzul m ondott tollba: „Régi, jól
bevált módszer az ellenség gyalázása. Nem tagadhatjuk, hogy
Anglia ebben a műfajban előttünk jár."
Hogy legyőzhesse első számú ellenségét, Ausztriát, Bonapar­
te számára két lehetőség adódott: szövetségre lép Törökország­
gal, mint azt I. Ferenc tette hajdan, vagy összefog Poroszország­
gal, mint annak idején XV. Lajos. Descorches de Sainte-Croix,
akit azért küldött Konstantinápolyba, hogy tárgyaljon a szultán­
nal Egyiptom elfoglalásának ügyében, értelmetlennek találta
küldetését a francia haderő El-Árich mellett történő kapitulá­
ciója miatt. A porosz királyhoz az első konzul bizalmasát, Duro-
cot küldte követségbe. A diplomatát barátsággal fogadták: Berlin
nem ellenezte a közeledést, amelytől Poroszország további német
területek megszerzését remélhette. De Haugwitz miniszter egy­
előre nem adott határozott választ, csak közvetítést ígért.

164
 Bonaparte tüstént megváltoztatta véleményét, amint hírét
vette, hogy Kiéber, akinek El-Arich melletti kapitulációját az
angolok nem ismerték el, Héliopolisznál gyó'zelmet aratott felet­
tük. Újból hatalmába kerítette az egykori keleti álom, ezért
Egyiptom megtartása érdekében már nem tárgyalni akart a
békéről, hanem diktálni akarta annak feltételeit.

A MÁSODIK ITÁLIAI HADJÁRAT

Itáliában Masséna, akit az osztrákok Genovában ostrom alá

vettek, hősiesen állta a sarat; Varnál Suchet tartóztatta fel az
ellenséget. Hogy véget vessen az osztrák támadásnak, Bonapar­
te egy kettős offenzívát tervezett. Moreau lett a parancsnoka
annak a százezer főből álló seregnek, amelynek Bajorországban,
távol az itáliai félszigettől kellett lekötnie Kray tábornok serege­
it. Az első konzul az itáliai hadszínteret a maga számára tartotta
fenn. Egy merész m anőver - a Nagy Szent Bernát-hágón történő
átkelés -, amelyet a francia sajtó Hannibál hőstettéhez hasonlí­
tott, lehetővé tette számára, hogy megkerülje az osztrák erőket.
Ez persze szörnyű szenvedésekkel járt a felszerelés hiányossága
miatt, ráadásul nem rendelkeztek kellő tapasztalatokkal a na­
gyobb egységek hegyvidéki irányításáról sem. A hágó kijáratá­
nál álló Bard-erőd, amit Bernkopf kapitány védett, kis híján az
expedíció bukását okozta. Az erődítményt meredek ösvények
megmászásával lehetett megkerülni, amelyre az amúgy is meg­
viselt tüzérségnek csupán egy kis hányada volt képes. Bonapar­
te majdnem ugyanolyan hiányos felszereléssel érkezett meg
Itáliába, mint annak idején, 1796-ban.
Erőfeszítéseik célja a Genovát és Nizzát elfoglaló osztrákok
hátbatámadása volt, m iután elszakították őket az utánpótlástól.
Ezért Bonaparte, ahelyett hogy Genovába igyekezett volna
Masséna segítségére, Milánó felé vette útját, és 1802. június 2-án
be is vonult a városba. A Németföldről jövő erősítés is ekkor
érkezett meg a Szent Gotthárd-hágón át. Az osztrákok csapdába
kerültek, amire Mélas pontosan úgy reagált, ahogyan azt a
Milánóba vonuló Bonaparte előre elképzelte: helyre akarta állí­
tani az összeköttetést saját utánpótlásával. De a gondosan elő­
készített terv csődöt m ondott Genova túl korán bekövetkezett
kapitulációja miatt. Innentől kezdve Mélas csapatai elfoglalhat-

165
tak volna egy erődítményt, ahol az angol flotta az utánpótlást is
biztosítja számukra. A továbbiakban tehát nem az volt a lényeg,
hogy várják az ellenség támadását a Bonaparte által megválasz­
tott terepen, hanem éppen ellenkezőleg, Mélas elébe kellett vág­
niuk, nehogy visszavonuljon Genovába. Nehéz volt felvenni a
kapcsolatot. Lannes előőrse június 9-én megközelítette az ellen­
séget Montebello mellett, de később szem elől vesztették az
osztrákokat. Hogy megtalálják őket, Bonaparte kénytelen volt
megbontani csapatai egységét, és nagyobb különítményeket
előreküldeni - ezek közül az egyiket Desaix vezette - Genova és
a Pó északi folyása felé. Ez roppant meggondolatlan lépés volt.
Napóleon ugyanezt a hibát elköveti majd Waterloonál is, ami­
nek következtében, a harc döntő pillanatában Grouchy csapatai­
nak nem sikerül megérkezniük a harcmezőre. Június 14-én
Mélas, aki Bormidánál vonta össze erőit, megtámadta Bonapar­
tét, akinek hadserege jelentős mértékben megfogyatkozott a
felderítésre küldött előőrsök miatt. Ha ezek nem térnének vissza
idejében, a marengói csatát csak az elsöprő többséggel rendelke­
ző osztrákok nyerhették volna meg.
Délután három órakor, az elkeseredett ellenállás dacára, Bo­
naparte serege úgy döntött, hogy visszavonul, így Mélas szinte
biztosra vette győzelmét. Ám öt órakor, az ágyúzajt követve,
hirtelen felbukkant Desaix tábornok a Boudet-hadosztállyal! Az
osztrákokat teljesen váratlanul érte a támadás; ők abban a
hiszemben voltak, hogy a csatának vége. Tíz órakor Mélas csa­
patai átkeltek a Bormidán; a francia vereség győzelemmé vált. S
ezt Desaix visszatértének köszönhették - aki a csatában elesett -,
és nem Bonaparte katonai zsenijének. Napóleon az itáliai had­
sereg hadijelentéseiben, majd Szent Ilonán lediktált visszaemlé­
kezéseiben igyekezett úgy ismertetni a csatát, hogy Desaix érde­
mei lehetőleg eltörpüljenek az első konzulé mellett.

A LUNÉVILLE-I SZERZŐDÉS

A Marengónál kivívott győzelem, amit a bonapartista propa­

ganda kellő mértékben felfújt, megerősítette Bonaparte szemé­
lyes tekintélyét Franciaországban. A Mélas által Alessandriában
aláírt egyezmény azonban, miszerint Ausztriának ki kell üríte­
nie Piemontot, Lombardiát és Ligúriát, még nem vetett véget a

166
háborúnak. Bécs még reménykedhetett egy Németföldön aratott
győzelemben. Miután azonban Moreau Bajorországban legyőz­
te Krayt, e remény illuzórikussá vált. Ausztria úgy határozott,
hogy tárgyalásokba bocsátkozik Franciaországgal. Az új osztrák
kancellár, Cobenzl, Lunéville-be utazott, hogy megbeszéléseket
folytasson Joseph Bonapartéval, de ez igen hosszúra nyúlott. Az
Angliával kötött segítségnyújtási megállapodás miatt ugyanis
Ausztriának nem állt módjában különbékét kötni az 1801. év
februárja előtt. „Szemmel látható volt - írta Joseph -, hogy az
ésszerű békekötésre a bécsi udvart csak a félelem kényszerítheti
rá, ezért csak csapataink fellépésében bízhatunk."
Az első konzul megunta a tárgyalásokat, és kiújultak az ellen­
ségeskedések. Mialatt az itáliai hadsereg Brune parancsnoksága
alatt Lombardia felé masírozott, a német hadszíntéren, 1800.
december 3-án, a hohenlindeni erdőben Moreau bekerítette Já­
nos főherceget, megsemmisítette az osztrák erők nagy részét, és
megnyitotta az utat Bécs felé. Fényes győzelem volt ez, amit
Bonaparte sohasem bocsátott meg nagy riválisának. Az itáliai
területek, Dupont pezzolói, Macdonald Alpok-béli és Murat-
nak a nápolyi királyságban aratott sikerei jóvoltából, szinte teljes
egészében francia kézre kerültek.
Az osztrákok tehát kénytelenek voltak elfogadni Bonaparte
feltételeit. Az 1801. február 9-én aláírt lunéville-i békeszerződés
megerősítette a campoformiói béke Itáliára, Belgiumra és a Raj­
na mentére vonatkozó részleteit. Az itáliai területek közül m ind­
össze Velence m aradt osztrák kézen. Ezenkívül elismerte a
Batáviai, Helvét és Cisalpin Köztársaságot, melyek közül az
utóbbi Modena és a Legációk területeivel bővült. E szerződés
cikkelyeiből fény derült Bonaparte két főbb céljára: Itáliára és a
Rajna-vidékre. A Cisalpin Köztársaság Bécs által történő elisme­
rése megerősítette az Eszak-Itáliára gyakorolt francia befolyást.
Ferdinánd főherceg lemondott Toscanáról a spanyol infánsnő
javára, aki Parma hercegének felesége volt, és ezzel a francia
befolyás a Cisalpin Köztársaság határain túl is érvényesült. A
német területeken Ausztriának el kellett fogadnia a Rajnát, mint
Franciaország és a birodalom között húzódó határt, s ugyanak­
kor abban a lehetetlen helyzetben találta magát, hogy el kellett
tűrnie a folyó bal partját elvesztő birodalmi hercegek kártalaní­
tási ügyébe történő francia beavatkozást.

167
 AZ AMIENS-I BÉKE

Ausztria félreállítása után már csak Anglia és Oroszország ma­

radt. Oroszországtól Bonaparte sokat várhatott. I. Pál cár csodá­
lattal tekintett a franciák urára, ezenfelül pedig kialakult egy
franciabarát párt is az emigránsok követeléseibe belefáradt cári
udvarban. Hogy megerősítse ezt a folyamatot, Bonaparte szaba­
don engedte azt a hétezer hadifoglyot, akik Svájcban estek fog­
ságba, majd 1800. december 21-én levélben fordult a cárhoz,
hogy felajánlja neki „a világ két leghatalmasabb nemzetének"
szövetségét. Egészen pontosan a Török Birodalom felosztásáról
volt szó, ami Konstantinápolyi a cárnak, Egyiptomot pedig
Bonaparténak juttatta volna. Anglia tiltakozott e felosztás ellen:
védte a szultánt, hogy fedezze Indiát. A cár már elszakadt
Londontól, és még 1800 decemberében létrehozta a Semlegesek
Ligáját (Svédországgal, Dániával és Poroszországgal), s így el­
zárta a brit kereskedelem fontos útvonalait. 1801 márciusában
azonban a cárt az angolbarát párt által felbujtott tisztek a saját
szobájában megfojtották. Koppenhágának az angol flotta által
történő április 2-iki bombázása meggyorsította a Semlegesek
Ligájának felbomlását. Az új cár, I. Sándor nyomban a világ
tudomására hozta Oroszországnak Angliához való közeledési
szándékát.
I. Pál halálát megdöbbenve fogadták Párizsban: „I. Pál márci­
us 24-ről 25-re virradó éjszaka hunyt el", írta a Le Moniteur. „Az
angol hajóraj 31-én haladt át a Sundon. A történelem majd
ismerteti a két esemény közötti esetleges összefüggéseket." Bo­
naparte továbbra is ajánlatokkal ostromolta Oroszországot, és
1801 áprilisában Szentpétervárra küldte Durocot.
Tudta jól, Angliát nem győzheti le a tengeri fölény megszer­
zése nélkül, s ennek érdekében igen nagy erőfeszítéseket tett.
Október 1-jén titkos megállapodást írtak alá a spanyolokkal San
Ildefonsóban. A parmai hercegnek Lunéville-ben tett, az itáliai
trónra vonatkozó ígérete fejében Bonaparte megkapta Louisia-
nát, ami az angolok elleni harc támaszpontjául szolgálhatott, s
ráadásul hat hadihajót. Az 1801. március 21-i aranjuezi szerző­
dés megerősítette a San Ildefonsó-i egyezményt. A március 29-
én született firenzei egyezmény értelmében a nápolyi király
átengedte Elba szigetét a franciáknak, és lezárta kikötőit az
angol hajók előtt. További megállapodásokat kötöttek Algériá-

168
val, Tunisszal és Tripolival. Az 1800. október 3-án, Mortefon-
taine-ben kötött szerződés szentesítette a Franciaország és az
Egyesült Államok közti „szilárd, áthághatatlan és egyetemes
békét", amely egymás felségvizeinek kölcsönös tiszteletben tar­
tásán alapult.
Szorult a hurok Anglia körül. Az bizonyos, hogy a háború
rengeteg hasznot hozott a szigetország számára: a francia és a
holland gyarmatok megkaparintását; Málta meghódítását 1800
szeptemberében; virágzó csempészkereskedelmet Spanyolor­
szág amerikai gyarmataival, és befolyásának növekedését Indiá­
ban. Egyiptomban is győzelmet arattak Kiéber 1800. június 14-i
meggyilkolása után, akitől a jóval tehetségtelenebb Menou vette
át a parancsnoki tisztet. O írta alá 1801 augusztusában a francia
csapatok kapitulációjáról szóló nyilatkozatot is.
Franciaország tekintélyének megnövekedése, amely az angol
arisztokrácia bizonyos köreire is hatott, és frankofil pártot hozott
létre, aggasztotta Angliát. Ráadásul a szigetországot gazdasági
válság fenyegette, amit az infláció, valamint az 1799. és 1800. évi
rossz termés idézett elő. Az áremelkedések lázadásokhoz vezet­
tek, amelyeket a hadseregnek kellett elfojtania. Az ír kérdés és a
király megtébolyodása csak súlyosbította a helyzetet. Február
elején Pittet Addington váltotta fel a miniszterelnöki bársony­
székben. A külügy élére kinevezett Lord Hawkesbury tárgyalá­
sokat ajánlott a békekötés lehetőségéről. Viszonzásul Bonaparte
Londonba küldte a badeni Lajos Ottót. A tárgyalások kis híján
elakadtak az egyiptomi kérdés miatt. Végül a londoni előzetes
megállapodások során (1801. október 1-jén) úgy döntöttek, hogy
Egyiptomot visszaadják Törökországnak, Máltát pedig egykori
birtokosainak, a Szent János lovagrendnek, de az angol evakuá-
ció feltétele az volt, hogy a franciák is elhagyják a nápolyi
kikötőket. Anglia megtarthatta szinte valamennyi gyarmati hó­
dítását, kivéve Trinidadot és Ceylont.
Az előzetes megállapodásokat a brit közvélemény kitörő lel­
kesedéssel fogadta, mivel már belefáradt a háborúba és megri­
asztotta az egyre inkább elharapódzó nyomor (száz angol állam­
polgár közül tizenöt segélyezésre szorult). Voltak azonban olya­
nok is, akik kifogásolták, hogy a kereskedelemre vonatkozólag
nem írtak alá semmiféle egyezményt. Franciaországban hálásak
voltak az első konzulnak, amiért megtartotta brumaire-i ígére­
tét, és véget vetett a konfliktusnak.

169
 A végleges szerződést, annak kidolgozása után, 1802. március
27-én írta alá Joseph Bonaparte és Cornwallis Amiens-ben. 1801.
október 8-án Oroszországgal, másnap pedig Törökországgal
kötöttek egy-egy megállapodást.
A tízéves háború után Európába végre beköszöntött a béke.
Valójában azonban inkább fegyverszünetről volt szó. Napóleon
semmi jelét nem adta annak, hogy lemondott volna a keleti
álomról, és Anglia sem volt hajlandó elismerni a francia hege­
móniát a kontinensen. Burke egyik kijelentésével ellentétben,
aki 1790-ben csupán óriási űrt látott Franciaország helyén, idéz­
zük fel Sheridant, aki így kiáltott fel az alsóházban: „Nézzenek
csak most rá a térképre! Egyebet sem látnak ott, mint Franciaor­
szágot!"
Az amiens-i békének mégis óriási sikere volt.
„A munkások olyan elragadtatással beszéltek a békekötésről
és az első konzulról, amit nehéz szavakba önteni. Feltétel nélkül
megbíznak a kormányban. Nem úgy a felsőbb körökben, ott
szinte oda sem figyelnek erre az örömteli eseményre, inkább úgy
tűnik, mintha lesújtaná őket. Mindössze annyit jegyeznek meg,
némi iróniával, hogy a nép a sült galambot várja, és csodálkoz­
nak rajta, hogy az első konzul minden egyes intézkedése elége­
dettséggel tölti el az egyszerű embereket."
Vidéken nagyobb lelkesedést vált ki a békekötés híre, mint
Párizsban, különösen a tengeri hadműveletek miatt tönkrement
kikötővárosokban. Bordeaux-ban kivilágították az épületeket. A
prefektusok jelentései nyomán megtudhatjuk, hogy Dél-Fran-
ciaország, a M editerráneum kivételével, visszafogottabb volt,
mint az északi területek. M indent egybevetve elmondhatjuk,
Napóleon tekintélyét határozottan megnövelte, hogy véget ve­
tett az ellenségeskedésnek. Campoformio és Lunéville után
most Amiens következett. Bonaparte a béke emberének tűnt.
Messze vagyunk még attól, hogy „Korzikai Szörnyeteg" néven
emlegessék.

A GAZDASÁGI VÁLSÁG LEKÜZDÉSE

1801-ben még sokan kételkedtek a rendszer szilárdságában.

Igaz, a jakobinusok és a királypártiak súlyos vereségeket szen­
vedtek el. A Marengónál kivívott győzelem híre csírájában foj-

170
tóttá el az összeesküvéseket, amelyeket néhány, a jövőért aggó­
dó brumaire-i terveit ki. A hadsereg nem mozdult, hiába intri­
kált egy-két tábornok. Fouché gondoskodott róla, hogy a külvá­
rosok némák maradjanak. Az utca felkelése azonban, amelyhez
a többi ellenzéki is csatlakozna, egy pillanat alatt megdönthetné
a konzuli rendszert. Bonaparte leginkább egy éhséglázadástól
tartott. Sem XVI. Lajos, sem pedig a Hegypárt nem tudta ezt
elkerülni. Erőszak? „A katonák", vallotta meg bizalmasan
Gourgaud-nak, „nem szívesen lőnek asszonyokra, akik gyer­
mekükkel a hátukon sírnak a pékségek ajtajai előtt." Az 1799. évi
termés közepes volt, így hirtelen felment a liszt zsákonkénti ára;
júniusra azonban m inden visszatért a rendes kerékvágásba.
A marengói győzelem hírével együtt a kenyér ára is csökkent, s
ezzel a diadalnak még nagyobb lett a visszhangja.
1801 tavaszán Franciaország-szerte felszökött a kenyér ára.
Nyár vége felé a fővárosban 4 font kenyér 18 sou-ba került; egy
egyszerű munkáscsalád havi költségvetéséhez ez túl sok volt. A
Párizs környékén lakók, akiknél az árak még magasabbak vol­
tak, a fővárosba jöttek élelemért, s így még nagyobb lett az
éhínség Párizsban. Reggel négy órától már hosszú sorok kígyóz­
tak a pékségek ajtajai előtt; a Saint-Honoré úton megtámadtak
egy élelmiszer-szállítmányt. Vidéken rendszeressé váltak a fosz­
togatások. Marseille-ben, Lille-ben és Amiens-ben a hadsereg
védelmezte a raktárakat. Már szónokok tűntek fel az utcasarko­
kon és a piacokon, akik a kormányt tették felelőssé az ínség
miatt. A légkör akkor vált drámaivá, amikor az éhínséggel
együtt a gazdasági helyzet is súlyosbodott: munkanélküliség
volt Lyonban, Rouenban és Sedanban. A prefektusok jelentései
a közhangulat megromlásáról tanúskodtak. Úgy tűnt, visszatér­
nek a terror rettenetes napjai. A Franciaország és Anglia közötti
béketárgyalások eredményei eltörpültek a közvélemény szemé­
ben a gazdasági pangás és az éhínségtől való félelem miatt.
Sürgősen tenni kellett valamit.
Bonaparte, némi habozás után, november 27-én magához
rendelte a rendőr- és a belügyminisztert, négy államtanácsost,
Cretet-t, Defermont, Roederert, Réalt, valamint Dubois rendőr­
prefektust. A sajtó kénytelen volt hallgatni a gazdasági helyzet­
ről: „Az éhínség olyan téma, amelyről nem lehet a népet büntet­
lenül tájékoztatni", figyelmeztetett Chaptal. Öt bankár azt a
feladatot kapta a november 30-i rendeletekkel, hogy havonta

171
mintegy 45-55 ezer mázsa búzát hozassanak Párizsba. A helyük­
be hamarosan egy társaság lépett, amelyet Ouvrard és Vanler-
berghe bankárok alapítottak.
„Bonaparte", meséli Ouvrard emlékirataiban, „jól tudta, hogy
az éhínség a rend felbomlásához és zavargásokhoz vezethet. Ez
a probléma még a régi kormányoknak is komoly fejtörést oko­
zott, hát még egy új hatalomnak. Erezte, hogy népszerűsége
csökken; látta, hogy tekintélye meginog, ha eltűri a lázadásokat.
De annak is tudatában volt, ha erőszakhoz folyamodik, kom p­
romittálja magát. M indenáron véget kellett vetnie ennek a hely­
zetnek, s ezért a legnagyobb sietséggel elfogadta javaslatainkat!"
Kétszázalékos haszon ellenében Ouvrard és Vanlerberghe ja­
vaslatot tettek az angol és holland kikötőkbe érkezett összes
gabona felvásárlására és Le Havre-ba szállítására. „A siker oly
gyors és teljes volt, olyan sok szállítmány érkezett a Le Havre-i
és roueni kikötőkbe, hogy kevesebb, mint három hét alatt sike­
rült minden félelmet eloszlatni. Mindössze erre volt szükség,
hogy véget vessünk a Franciaországot gyötrő éhínségnek!" Az
egyik rendőrprefektusi jelentés jól tükrözi az akció pszichológiai
fontosságát: „Ezek a szállítmányok jótékony hatással bírtak,
mivel megakadályozták a gabona és a liszt árának további emel­
kedését, és lecsendesítették a nyugtalankodókat." A kenyér ára
nem lépte túl a bűvös 18 sou-t, és a pékségek problémája is
rendeződött. Párizs megmenekült az éhezéstől.
Különféle műhelyeket nyitottak fővárosszerte, és ingyen­
levest osztottak a rászorulóknak, hogy ezzel segítsenek a m un­
kásoknak a telet átvészelni. Kamatmentes kölcsönöket folyósí­
tottak néhány nehéz helyzetben lévő manufaktúra számára Pá­
rizsban, Lyonban és Amiens-ben. „Az adott körülmények között
a bank túlságosan óvatoskodó", írta Bonaparte a bank egyik
kormányzójának, Perrégaux-nak, „kicsit jobban is segíthetné a
piacot." Az első konzul támogatta a kereskedelmi leszámítoló
pénztárat, és figyelemmel kísérte a többi intézmény tevékeny­
ségét is (a Kereskedelmi Bankét, a Mezőgazdasági Bankét, a
Lafarge Pénztárét, a Pénzverőét), amelyek tevékenységéről tit­
kos bizottságok számoltak be neki.
Az 1802. év végére a válságot sikerült leküzdeni. Bonaparte
szemmel láthatólag legyűrte azokat az akadályokat, amelyekkel
XVI. Lajos és a forradalom nem tudott megbirkózni. Nemigen
vették azonban figyelembe, hogy a válság korántsem volt annyi-

172
ra súlyos; inkább pánikról volt szó, nem pedig valódi éhínségről.
De mindenki úgy látta, hogy az első konzulnak sikerült úrrá
lennie az éhezésen és a munkanélküliségen. A közvélemény
számára ez nagyobb siker volt a marengói győzelemnél, s leg­
alább akkora hatást gyakorolt rá, mint az amiens-i béke aláírása.

JEGYZETEK__________________________________________

Források: Az összeesküvések tanulmányozásának nélkülözhetetlen

forrása a nemzeti levéltár F7-es alsorozata. A rendőrfőnökségi archí­
vum Aa sorozata is ide tartozik. Az F18-as alsorozat (kultuszok) anyaga
alapvető ismereteket nyújthat a vallási problémákhoz. Az egyházme­
gyék levéltáraiból is sokat megtudhatunk. A Correspondances de Napolé-
on f r figyelemre méltó adalékokkal szolgálhat. A közszellem fejlődését
hűen tükrözi Aulard Paris sous le Consulat c. műve II. kötete (1904). A
Demerville és társai, később Saint-Rejeant és Carbon ellen emelt váda­
kat a IX. évben hozták nyilvánosságra. A konkordátum megkötését
megelőző tárgyalásokról Boulay de la Meurthe publikált egy vaskos
kötetet Documents sur la négociation du Concordat címmel (6 köt.,
1891-1905). A következményekről: Delacroix, Documents sur la réor-
ganisation de l'Église de France 1801-1809 (1957). Grégoire és Le Coz
levelezése remekül illusztrálja az alkotmányos papság érzelmeit
(Pingaud kiadása, 1906). A közigazgatás szempontjából: Portalis,
Discours, rapports et travaux sur le Concordat, (1845). A Mémoires-dk közül
az alábbiak szolgálhatnak némi információval az összeesküvésekről:
Andigné (1901), Desmarest (Grasilier kiad., 1900), Fauche-Borel (gya­
nús, 1829), Fauriel (1886, szerzője Fouché titkára volt),Fouché (Madelin
kiad., 1945), Gaillard (Despatys kiad., 1911), Hyde de Neuville (1888,
alapmű), Lavalette (1905), Nodier (1831; sok benne a kitalált történet,
de a rendőrfőnökökről, azok között is a híres Bertrand-ról elég pontos
képet ad), Peuchet (1838; a rendőrfőnök levéltárosa volt). Consalvi
visszaemlékezései a konkordátumról (Crétineau-Joly kiad., 1864) alap­
vető forrásnak tekinthetőek, annak ellenére, hogy számos kritika tár­
gyát képezték. A 1800. évi itáliai hadjáratról Berthier készített hivatalos
jelentést, amelyhez hozzátehetjük még Coignet (Mistier kiad., 1968),
Marbot (1891), Masséna (1849), Thiébault (Journal de blocus du Génes,
1801), Victor (befejezetlen, 1847) elbeszéléseit. A németföldi hadjárat­
ról: Decaen (II. k., 1911); az egyiptomi bukásról: Bricard (1891), Francois
(1903), Millet (1903), Reynier (1827), Thurman (1902).
A lunéville-i és amiens-i szerződések szövegei megtalálhatóak A. de
Clercq Recueil des Traités de la France (I. k., 1864) c. munkájában.

173
 Az angol (Yorké, fr. ford. 1921), valamint német utazók elbeszélései
hasznos információkkal szolgálhatnak (Heinzmann, 1800; Kotzebue,
Pixérecourt ford., 1805; Reinhardt, Laquiante kiad., 1896). Elolvasandó
még e témában A. Babeau, Les Anglais en France aprés la paix d'Amiens
(1898), valamint Holzhausen, Les Allemands á Paris sous le Consulat
(1914, Schopenhauerről) c. művei.

Művek: Számos munka jelent meg az ország nyugati felének lecsende-

sítéséről (L. de la Sicotiére, L. de Frotté, 1888; Chassin, Les Pacifications
de l'Ouest, III. k., 1899; Lenotre, Tournebut [1910]; E. Gabory, Napóleon et
la Vendée, 1914; L. Dubreuil, Histoire des insurrections de l'Ouest, II. k.,
1930; Roussel, De Cadoudal a Frotté [1962]; P. Benátre, „La pacification
de la Mayenne" [La Mayenne, 1984, 95-146. old.]). A rendszer rendőri
hatalmának erejéről szóló mítosz számos tanulmány megírását ihlette
az 1844-ben megjelent Histoire de la police de Paris (Horace Raisson a
szerző) c. műtől egészen Madelin 1943-ban publikált Fouché c., illetve
E. d'Hautrive Napoléon et sa police c. munkájáig. Ugyanettől a szerzőtől:
Mouchards et Policiers (1936, Veyrat főfelügyelőtől a kém Schulmeisterig
mindenkit megemlít). A rendőrfőnökök személyéről (Henry, Piis,
Bertrand, Boucheseiche) J. Tulard műve alapján alkothatunk képet,
Paris et son administration. 1800-1830 (1976). Egy rendőrfelügyelő port­
réja: M. Le Clere, „Louis Beffara", Revue de criminologie de la police
technique, 1951,1-8. oldal. Tájékozódhatunk továbbá Guyon Biographie
des Commissaires de police (1826) és P. Montarlot „Un agent de la police
secrete, Jean-Marie Francois", Bui. Soc. Hist, cont., 1912 c. munkái segít­
ségével is. Általános képet adnak az összeesküvésekről H. Gaubert
Conspirateurs au temps de Napoléon Ier (1962), valamint L. Villefosse és J.
Bouissounouse L'Opposition á Napoléon (1969) c. írásai. Gaffarel idézi fel a
jakobinus merényleteket, „L'opposition républicaine sous le Consulat",
Revuefranqaise, 1887,530-550. old.; Hue, Un complot depolice sous le Consulat
(1909; úgy gondolja, hogy a tőrök összeesküvését valójában a rendőrség
és Bourrienne tervelte ki); F. Masson, „Les complots jacobins au lendemain
de Brumaire", Revue des Études napoléoniennes, 1922,5-28. oldal. „A pokol­
gép" (J. Lorédan, 1924; J. Thiry, 1952) ürügy volt a jakobinusok likvidálá­
sára: J.Destrem, Les Deportations du Consulat et de l'Empire (1885); G. Lenotre,
Les Derniers Terroristes (1932); R. Cobb, „Note sur la répression contre le
personnel sans-culotte", Terreur et Subsistances (1964). Le Clere rekonstru­
álta annak a nyomozásnak a részleteit, amely a huhogok lebukását okozta
(Revue de criminologie, 1951, 33-36. old.; lásd E. Daudet, La Police et les
Chouans, 1895), és lásd még: Godechot, Le Comte d'Antraigues (1986). A
Nemzetőrségről lásd Carrot írását a Souvenir napoléonien különszámá-
ban (1981).
A katonai összeesküvésekről: Gaffarel, „L'Opposition militaire sous
le Consulat", Revue franqaise, 1887, 865-887., 982-997., 1096-1111. old.;

174
E. Guillon, Les Complots militaires, 1894; G. Augustin-Thierry, La Mysté-
rieuse affaire Donnadieu (1909, egy Bonaparte elleni egyéni támadásról
szól, amelybe Fournier-Sarlovése is belekeveredett).
A Balzac által az Une Ténébreuse Affaire-ben oly mesterien felidézett
marengói válság inspirálta Ch. Rinn Un Mystérieux Enlevement (1910)
és Hauterive, L'Enlévement du sénateur Clément de Ris (1926) c. műveinek
megírását. Fouché felelőssége egyértelmű, ha nem is bizonyított. A
királypárti cselszövések különböző tanulmányok tárgyát képezték: L.
Pingaud, Le Comte d'Antraigues, (1894, az egyik legjobb kémhálózatról);
G. Lenotre, L'Affaire Perlet (1923, Fauche-Borel királypárti ügynökről
szól); Reiset, Autour des Bourbons (1927; egy méreggel megkísérelt me­
rénylet történetét beszéli el, amely XVIII. Lajos ellen irányult; Avaray,
Cussy lovag és Puisaye szerepét vizsgálja). A rendőrség ellenfeleiről:
F. Masson, „La contre-police de Cadoudal", Revue des Etudes napo-
léoniennes, 1923, 97-112. old.; E. d'Hauterive, Figaro policier (1928, Dos-
sonville azon királypárti összeesküvők közé tartozott, akik beszivárog­
tak a hivatalos rendőrség soraiba); ugyanattól a szerzőtől, La Contre-
Police royaliste en 1800 (1931, Dupérou-ról, a másik „nagy beszivárgó"-
ról szól). Elolvasandó még R. Bailly, Ange Pitou, conspirateur et Chan­
sonnier (1944). Az emigránsok ügyében hozott amnesztiás intézkedé­
sekkel Forneron (Histoire générale des Émigrés, III. k., 1907), Daudet (III.
k.) és főleg J. Vidalenc Les Émigrés franqais (1963), valamint Castries La
Vie quotidienne des Émigrés (1966) c. művei foglalkoznak.
A konkordátum és a vallási problémák olyan sok mű megírását
ihlették, hogy lehetetlen volna ezeket egytől egyig felsorolni. Kiváló
összefoglaló művek: V. Bindel, Histoire religieuse de Napoléon, I. k. (1940);
A. Latreille, L'Église catholique et la Révolution franqaise, II. k. (1950); Jean
Leflon, La Crise révolutionnaire (1949, Fliehe és Martin, Histoire de
l'Église); A. Dansette, Histoire religieuse de la France contemporaine, I. k.,
(1948) és főleg S. Delacroix, La Réorganisation de l'Église de France aprés
la Révolution, egyetlen kötet jelent meg (1962, roppant részletes tanul­
mány). Az új felfogásról: B. Plongeron, Théologie et politique au siede des
Lumiéres (1973). Boulay de la Meurthe remekül foglalja össze a kon­
kordátum tárgyalásait: Histoire de la Négociation du Concordat (1920);
aminek következményeit A. Latreille idézi fel Napoléon et le Saint-Siége
1801-1808 (1935) c. munkájában. VII. Piusról Mgr Leflon írt életrajzot
(csak az első kötet jelent meg, 1958). A konkordátum gyakorlati alkal­
mazásáról a helyi vonatkozású tanulmányok ezrei szolgálnak ismere­
tekkel: Lévy-Schneider, UApplication du Concordat par un prélat d'Ancien
Régime, Mgr Champion de Cicé (1921, Aixről); J. Leflon, Bernier, évéque
d'Orléans (1938, alapmű); Roussel, Le Coz, archevéque de Besanqon (1898);
E. Gabory, Mgr Duvoisin, évéque de Nantes; A. Durand, Un Prélat
constitutionnel, Jean-Franqois Perier (1900, Avignonról); Ch. Ledré, Le
Cardinal Cambacérés, archevéque de Rouen (1943, minden részletre kiter-

175
jedő, aprólékos munka); Mazin, Mgr Pidoll (1932, Le Mans-ról);
Preteseille, „Un Prélat d'Empire, Barral, archevéque de Tours", Bull.
Soc. Arch. Touraine (1969,507-527. old.); Pinet, Le Diocese de Valence sous
le régime du Concordat. Uépiscopat de Becherei (1963); J. Dissard, Mgr
d'Aviau (1953, Bordeaux-ról); Clause, „La mise en application du
Concordat dans la Marne", 82eCongrés des Soc. sau. (1957,293-306. old.);
Palluel, UÉpiscopat de Savoie au début du XIXs siecle (1972, Chambéry-
ró'l); Le Douarec, Le Concordat dans un diocese de l'Ouest (1958, Mgr
Caffarelli Saint-Brieucben); Guillaume, Mgr d'Osmond (1892, Nan-
cyról); Tacel, „Mgr de Villaret, évéque d'Amiens", Revue du Rouergue
(1955,1-30. old.); Lyonnet, Le Cardinal Fesch, archevéque de Lyon (1891);
L. Mahieu, Mgr Belmas (1934, Cambrai-róT); G. Lacroix, Un Cardinal de
l'église d’Arras, Charles de la Tour d’Auvergne (1960); Chapusot, Mgr
Colonna d'Istria (1970, Nizzáról); A. Lorion, „Mgr Leblanc-Beaulieu",
Revue de Ylnstitut Napoleon (1960,263-274. o., Soissons-ról); Deriés, Mgr
Rousseau (1930, Avranches-röl); Villepelet, „Le diocese de Bourges sous
le Concordat", Cahiers Hist. arch. Berry (1972) és két mintaszerű monog­
ráfia: Godel, La Reconstruction concordataire dans le diocése de Grenoble
(1962), valamint Cl. Langlois, Le Diocése de Vannes, 1800-1830 (1974) ad
bővebb információkat még e témában. Dousset Pradt abbéról szóló,
kissé összecsapott életrajza (1959) kiegészítendő még a Cahiers d'histoire
különszámával. A konkordátummal szembeni ellenállás a „Kis Egy­
ház" különválásához vezetett: c. Latreille L'Opposition religieuse au
Concordat (1910), valamint Drochon La Petite Église (1894) c. művei egy
kissé elavultak. Válasszuk inkább: Billaud, La Petite Église dans la Vendée
et les Deux-Sévres, 1800-1830 (1962); P. Fiament, „Recherches sur la
Petite Église au diocése de Sées" (Revue de Tlnstitut Napoléon, 1975,
21-50. o.). A. Dechéne derít fényt a politikai összefüggésekre Le
Blanchardisme c. művében (1932). Az eretnekségről: Cl. Hau, Le Messie
de TAn XIII (1955). A papság mindennapi életéről: Cahiers du Berry (1968
december).
Az 1805. évi vizsgálat lehetővé teszi egy mérleg felállítását: Laspou-
geas, „Une source de l'histoire du clergé dans le diocése de Bayeux: le
recensement départemental de 1805", Annales de Normandie, 1974,
73-88. oldalak. Az oktatással kapcsolatos első intézkedésekről: R.
Boudard, „La restauration de Tinstruction publique dans le départe-
ment de la Creuse", Revue de Tlnstitut Napoléon (1984).
Hatinen kívül sajtótörténettel foglalkoztak: Cabanis, La Presse sous le
Consulat et TEmpire (1975, remek munka), Histoire générale de la presse, I.
k., (1969); Albert, Histoire de lapresse (1970); Périvier, Napoléon journaliste
(1918, a Le Moniteur-ről); Welschinger, La censure sous le Premier Empire
(1887); Le Poittevin, La liberté de la presse, 1789-1815 (1901), a Journal des
débats-ról: Périvier (1914), a Bulletin de Paris-róh Riberette, Rev. Inst.
Nap., 1969.

176
 A második itáliai hadjárat korántsem váltott ki akkora érdeklődést,
mint az első, noha Bulow egy egész tanulmányt szentelt neki már
1801-ben. Elolvasandó Cugnac, Campagne de l'armée de Reserve en 1800
(1900-1901); Campana, Marengo (1900); Driault, Napóleon en Italie
(1906), Gachot, La Deuxiéme Campagne d'Italie (1899), valamint Le Siége
de Génes (1908), Fugier, Napoléon et l'Italie (1947), és egy vaskos olasz
könyv: Marengo (Thiry, Cervi, Frassati, H. Favier, 1980). Rodger néhány
új szempontot említ meg The war of the second coalition, a strategic
commentary (1964) c. művében. A döntő csatára, német területen,
Hohenlinden mellett került sor: Picard, Hohenlinden (1909). Egyiptom
elveszítéséről: Rousseau, Kiéber et Menou en Egypte (1900); Rigault, Le
général Abdallah Menou et la derniére phase de l'expédition d'Egypte (1911).
Az amiens-i békét illetőleg elég, ha Soréi L'Europe et la Révolution
franqaise (VI. k., 1903) c. munkájának ide vonatkozó részeit áttanulmá­
nyozzuk.

Le nem zárt viták

Néhány történész még most is élénken érdeklődik a konkordá­

tumot előkészítő tárgyaló felek szerepe iránt, attól függetlenül,
hogy óriási a dokumentáció (C. P. Caselli, „II cardinale Caselli",
Rivista Storica svizzera, 1976, 33-86. o.). Ugyanígy a politikai
problémák iránt, amelyek szorosan kapcsolódnak a konkor­
dátum elfogadásához. Lavaquery nyitott utat Le Cardinal de
Boisgelin (1921) c. munkájával. Figyelemre méltó az a tény is,
hogy a püspökök sokszor idegenek a reájuk bízott egyházme­
gyékben: E. Hout, „Un Lyonnais évéque de Versailles", 89e
Congrés des Soc. sav., Lyon, 1964, 915-929. o.; Balmelle, „Un
Aixois évéque de Mende, archevéque d 'Avignon, Mgr Morel de
Mons", 83e Congrés des Soc. sav., 1958, 37-39. oldalak. Benard
kötetét, melyben a püspökök életrajzait gyűjtötte egybe, érde­
mes lenne összevetni a prefektusok biográfiáival. Az alsópapság
számára vajon áldásos volt-e a konkordátum gyakorlati alkal­
mazása? J. Leflon veti fel ezt a problémát „Le clergé du second
ordre sous le Consulat et l'Empire", Rév. Hist. Egl. Fr., 1945,
97-135. oldalak. Sajnálatos, hogy S. Delacroix tanulmánya, a Les
Congrégations religieuses sous le Consulat et l'Empire, nem került
kiadásra (EPHE, V. szekció, 1955). Mindezen problémák megvi­
tatásáról lásd: Plongeron és Godel írását, „Un quart de siécle

177
d'histoire religieuse", Annales hist. Rev. fr., 1972, 181-203. és
352-389. oldalak.
Gyakran megfeledkezünk róla, hogy a protestantizmus is
áldozatul esett a keresztényellenes kampánynak: kevés volt a
lelkész, a pénzügyek is rosszul álltak - és igen komoly ellentétek
alakultak ki (Bordeaux Saint-Foy ellen fordult, a normandiai
Bocage pedig Caennal állt hadilábon). Ezért van az, hogy Bona­
parte, még ha akarta volna is, akkor sem tehette a protestáns
hitet a franciák államvallásává (M. Guerrini nem gondolja, hogy
Bonaparténak ez valaha is szándékában állt: Napoléon devant
Dieu, 1960). Mint ahogyan azt Dániel Robert Les Églises réformées
en France, 1800-1830 (1961) c. remek értekezésében (ami Ch.
Durand elavult Histoire du Protestantisme franqais pendant la
Révolution et l'Empire [1902] c. m űvét hivatott helyettesíteni)
kifejti, az organikus cikkelyek új lehetőségeket tártak fel a pro­
testantizmus előtt (lásd E. G. Leonard, Histoire du Protestantisme).
D. Robert ugyanakkor felhívja a figyelmet azokra a veszélyekre
is, amelyeket a napóleoni politika jelentett a református egyhá­
zak számára: mesterséges konzisztóriumok létrehozása, ame­
lyek mintegy hatezer hívőt számláltak, a zsinatok eltörlése (a
kormánytól kellett felhatalmazást kérni), a lelkipásztorok állami
alkalmazottá tétele, a külföldi egyházközségekkel való kapcso­
lattartás megtiltása, mindezek a döntések idegenek voltak a
protestáns hagyományoktól.
A lutheránusokról: Marcel Scheidhauer, Les églises luthériennes
en France, 1800-1815 (1975, Elzászra, Montbéliard-ra és Párizsra
koncentrál).
Vajon antiszemita volt-e Napóleon, mint azt Boisandré állítja
egy 1938-ban újra kiadott röpiratban, vagy pedig zsidóbarát,
mint ahogyan azt Lemann abbé tanulmánya címével is helyte­
lenítette: Napoléon et les Israélites, La prépondérance juive (1895),
vagy Fr. Pietri, Napoléon et les Israélites (1965) c. művében, ahol
azt próbálja meg bebizonyítani, hogy Napóleon, a vallási meg­
békélés érdekében tett intézkedéseit megkoronázandó, asszimi­
lálni szerette volna a zsidókat, ahogyan azt az Alkotmányozó
Gyűlés megszavazta ugyan, de a gyakorlatban nem valósult
meg? Vajon az 1806. évi zsidógyűlés, az 1807-es Szanhedrin, az
1808-as dekrétumok mind egy-egy lépést jelentettek abban az
irányban, hogy a zsidó hitvallást harm adik hivatalos vallássá
tegyék? Ugyanezt az álláspontot képviseli Sagnac cikke, „Les

178
Juifs et Napoléon", Revue d'Histoire moderne, 1900-1901. R.
Anchel Napoléon et les Juifs c. művében mindössze egyetlen
pozitív tényezőt említ meg: azt, hogy végre hivatalos keretek
közé kerül a zsidó vallás; ami a többit illeti, úgy véli, hogy
Napóleon, akit erősen befolyásolt még a régi rend idejéből hát­
ram aradt környezete, valójában megvetést érzett a zsidók iránt,
és az 1808-as uzsoratörvényt is ellenük hozta. Ez az álláspont
felháborította Mathiez-t, áld nem bírta elviselni, hogy bárki is
megváltoztassa azt a képet, amelyik a forradalmat és a császár­
ságot a kisebbségek védelmezőjének tünteti fel (R. Anchel,
„Napoléon et les Juifs", Annales Hist. Rév. fr., 1928 és a La Révo-
lution franqaise et les Juifs c. tudományos konferencia jegyző­
könyvei).
Ch. de Flahault 1943-ban publikált röpiratának a címe egy
kissé túlzó (Les Francs-Maqons fossoyeurs du Premier Empire). A
szabadkőműves-páholy tevékenysége, miután Roettiers de
Montaleau újjászervezte m ozgalmukat (lásd a Le Grand Orient
által kiadott szabadkőműves-kalendáriumokat, ill. G. Bourgin,
„La Franc-Maqonnerie sous l'Empire", Revue franqaise, 1905), a
hivatalos hatóságokkal való párbeszédre és bankettekre korlá­
tozódott (Bouton, Les Francs-Maqons manceaux et la Révolution
franqaise, 1741-1815, 1958; G. Gayot, „Les Francs-Maqons
ardennais a l'époque du Consulat et de l'Empire", Revue du Nord,
1970, 339-366. old.). A tagok együttműködése, Arnault vissza­
emlékezésével ellentétben, igencsak korlátozott volt. A páho­
lyok szigorú megfigyelés alatt állottak, Napóleonnak tehát nem
volt oka panaszra, kivéve a katonai jellegű páholyokat, amelyek
ellenállásának köszönhetően született meg Oudet tábornok
Philadelphes nevű társaságának mítosza, amit Nodier „dobott
be" a köztudatba. Vajon Napóleon maga is szabadkőműves
volt? J. Palou így tartja (La Franc-Maqonnerie, 1964), és olyan
szabadkőműves-dokumentumokra hivatkozik, amelyek emlí­
tést tesznek róla, hogy Napóleon részt vesz a szabadkőműves­
mozgalom „munkájában". J. Boisson, Napóleon était-il franc-
maqon? (1967) c. írása egy kissé szkeptikus. J. Ligou, aki maga is
szabadkőműves, igen meggyőző m ódon cáfolja, hogy Napóleon
szabadkőműves lett volna (Josephnek a mozgalomban való
részvétele vitathatatlan): „Les Bonaparte et la Franc-Maqon­
nerie", Problémes d'Histoire de la Corse, 1971, 233-253. oldalak.
Franqois Collá veri úgy gondolja, hogy Egyiptomban lett szabad-

179
kőműves, s ezt több dokumentummal is igazolni próbálja (La
Franc-Maqonnerie des Bonaparte, 1982; ez a legjobb összefoglaló
mű a császárság páholyairól, az 1986-os Napoléon franc-magon
mellett). A szabadkőművesség hadseregben játszott szerepéről
lásd: Quoy-Bodin, „La Franc-Maqonnerie dans les armées de la
Révolution et de l'Empire", Revue de l'Institut Napoléon, 1981 (347
szabadkőműves tábornokot sorol fel).
A hivatalos hatalom, a fareinizmus kivételével, nemigen törő­
dött a gombamód elszaporodó vallási szektákkal. A forradalmi
események mélységesen felkavarták az emberek lelkét: vajon a
király kivégzése, majd később a pápa fogsága nem az Apokalip­
szist vetítették-e előre? A rendőrség üldözte a prófétákat és a
megvilágosultakat, ha nem is a hit, hanem inkább a rend és a jó
erkölcsök nevében. Volt is miért. Fouché 1805. augusztus 16-i
jelentésében olvasható: „a rendet helyreállító szekta módszere a
prostitúció és a legocsmányabb züllés révén való rendcsinálás a
luxustól és tisztátalanságtól megfertőzött világban." M inden­
esetre sajátos módszere ez a bűn elleni harcnak!

180
 IV. FEJEZET

A MEGKORONÁZOTT WASHINGTON

„Marengo után egyébről sem lehetett hallani", írja Thibaudeau,

„mint öröklésről, dinasztiáról, a kormány megerősítéséről és a
többi állami testület, kiváltképp a tribunátus befolyásának csök­
kentéséről, illetve a nemzet végleges átszervezéséről. Luden, a
belügyminiszter, volt ezen tervek legharcosabb szószólója; Roe-
derer minden elméleti hatalmával támogatta ezeket az ötleteket,
Talleyrand pedig elfogadtatta a különféle kabinetekkel."
A közvélemény szerint szükség volt az első konzul hatásköré­
nek módosítására. Jogszerűség ez, vagy inkább megalkuvás?
Bonaparte hallgatásba burkolózott. Luden kis híján mindent
elrontott, amikor egy kissé elhamarkodottan, 1800 októberében
terjeszteni kezdte a Parallele entre César, Cromwell, Monk et Bona­
parte c. brosúrát. Bátyja kegyvesztettként M adrid francia nagy­
követének tette meg, a belügyi posztot pedig a továbbiakban
Chaptal töltötte be. A konzuli hatalom megszilárdításának esz­
méje azonban, Bonaparte környezetének és a brumaire-ieknek
köszönhetően, fennmaradt; ez vezetett 1802-ben az örökös kon­
zuli, majd két évvel később a császári cím megszerzéséhez.
„Vagy a minket körülvevő államformáknak kell a miénkre
hasonlítaniuk", mondta Bonaparte Thibaudeau-nak, „vagy pe­
dig a mi politikai intézményrendszerünknek kell egy kicsit job­
ban harmonizálnia az övékével. A régi monarchiák és egy telje­
sen új köztársaság közt mindig erős lesz a háborús feszültség.
Ez az európai viszálykodás oka."
így indokolták meg a béke végleges visszaállításának igényé­
re hivatkozva a monarchikus hatalom Franciaországban való
visszaállításának szükségszerűségét. A „forma" kifejezése igen
fontos volt. A forradalom szellemiségét továbbra is tiszteletben
tartják, de a végrehajtó hatalom külső formáit célszerű megvál­
toztatni, illetve olyan címet adni neki, amely összhangban van
a többi európai országéval. A hivatalos indoklás úgy szólt, hogy
a nemzet ily m ódon szeretné elismerését kifejezni az első konzul

181
iránt, amiért annyi kül- és belpolitikai sikert halmozott fel m ind­
össze két esztendő alatt. Bonaparténak azonban át kellett nyúlni
a hallgatag „politikai osztály" feje felett ahhoz, hogy ismét köz­
vetlenül a néphez fordulhasson. A VIII. év szavazása még ma­
gán hordozta a forradalmi módszerek jegyeit, de a X. és a XII.
évi választások már valódi népszavazásnak tekinthetőek.

A POLITIKAI ELLENZÉK

A brumaire-iek, de főleg az ideológusok tábora erősen aggódott.

Bonaparte személye egyre nagyobb jelentőséggel bírt. A nem
kollektív diktatúra eszméje ugyanúgy nyugtalanította őket,
mint Sieyésnek a hatalomból való kirekesztése. Benjamin
Constant javaslatára Sieyés saját híveivel töltötte fel a gyűlése­
ket, hogy törvényes akadályokat állítson az első konzul nagyra-
vágyásának útjába, s a tribunátus tagjai túlságosan hamar han­
got adtak bizalmatlanságuknak. Az 1800. januári első ülésszak
megnyitása alkalmából Daunou-t, az Institut tagját választották
elnökül. Duveyrier az ülések helyszínére, vagyis a Palais
Royalra hivatkozott: „Ha ezen a helyen beszélni mernénk egy
tizenöt napos bálványról, emlékezzünk rá, hogy ledöntöttek itt
ezerötszáz éves bálványt is"; Riouffe hozzászólását is baljós
morajlás fogadta, amikor Bonapartét Hannibálhoz hasonlította.
Az ellenállási láz magával ragadta a törvényhozó testületet is,
ahol Grégoire elnökölt. Azért ne essünk túlzásokba. Minden
nehézség nélkül megszavazták a X. évi adókról és a prefektu­
sokról szóló törvényeket, valamint az igazságszolgáltatás át­
szervezését célzó intézkedéseket.
A második ülésszak 1800 novemberében nyílt meg. Ganilh,
Mallarmé, Andrieux és a Mme de Staél által inspirált Constant
hatására, a tribunátus sokkal élesebb ellenállást tanúsított. A
nemzeti levéltárról rendelkező törvénytervezetet visszautasítot­
ták csakúgy, mint a büntetőeljárásokét. Bonaparte sértve érezte
magát. December 5-én, az államtanácsban megtámadta „ezeket
az 1793-ból ittragadt kékszalagosokat, akiknek a hiúsága, leg­
alábbis úgy tűnik, még m indig nem heverte ki az egykori sérel­
meket. Mindez azt eredményezi", folytatja, „hogy m iattuk ke­
vesebb törvényt sikerül majd hozni, mint amennyit lehetne, így
csupán a nélkülözhetetlenekre jut majd idő, mint például a

182
költségvetésről szólóra, a többit pedig kénytelenek leszünk mel­
lőzni." A figyelmeztetést senki sem vette komolyan. Továbbra is
folytatódott a csatározás a mentességek mértékéről, az állami
hitelekről és a békebíróságokról. Bonaparte egyre dühösebb:
„Ott van kéttucatnyi metafizikus, akik arra jók csupán, hogy a
vízbe vessék őket. Nem egyebek ők, mint bolhák a ruhámon; de
valóban azt hiszik, velem is úgy bánhatnak, mint XVI. Lajossal?"
Elég egyértelmű fenyegetés ez az ideológusok számára.
1801 októberében újabb ülésszak veszi kezdetét. A tribunátus
élére Dupuis-t, a L'Origines de tous les cultes c. mű szerzőjét
választják elnökül. Ez az ateista, egykori Konvent-tag ellensége­
sen szemlélte Bonaparte Rómával való tárgyalásait, megválasz­
tása tehát újabb sértés az első konzul szemében. Az „alattvaló"
kifejezés, amelyet Bonaparte egy Oroszországgal, Bajorország­
gal, az Egyesült Államokkal, a Nápolyi Királysággal és Szicíliá­
val, valamint Portugáliával frissen aláírt szerződésben használ,
Ginguené, Costaz és Jard-Panvilliers haragját váltotta ki. Az
igazi vihar azonban akkor tört ki, amikor a polgári törvény-
könyv első törvénytervezeteit kezdték el megtárgyalni. Bona­
parténak vissza kellett vonnia a polgárjogok élvezetére vonat­
kozó javaslatait. Ez bizony kudarc. Amit még inkább kiélezett
Chazal már-már a szemtelenség határát súroló hozzászólása:
amikor Bonaparte Itáliába készült, hogy felvegye az Itáliai Köz­
társaság elnöke megtisztelő címet, a képviselő emlékeztette rá,
hogy egyetlen francia állampolgárnak sem áll jogában idegen
kormány által felajánlott állást elfogadni.
A tribünök és a törvénykezők egyötödének az újraválasztása
kiváló alkalmat teremtett Bonaparte számára, hogy megszaba­
duljon az ideológia élharcosaitól. Cambacérés, a második kon­
zul volt az akció kezdeményezője. A szokásos sorshúzás helyett,
jóllehet ez nem szerepelt az alkotmányban, a szenátus jelölte ki
a politikai elit háromszázhúsz „megmaradt" és a nyolcvan „új"
tagját. így tűnt el diszkréten Benjamin Constant, Laromiguiére,
Ginguené, Daunou, Jean-Baptiste Say, Andrieux, Isnard, Ganilh
és Bailleul. A törvényhozó testületből, ahol burkoltabb volt az
ellenállás, a tagok visszafogottsága és a szavazás titkos volta
miatt, azok hullottak ki, akik Sieyés hívei vagy M adame de Staél
barátai voltak: Bréard, Lacretelle... Tiltakozás nem volt. Az igaz­
ság az, hogy az ideológusokat kijelölték és nem választották,
ezért nemigen élvezhettek széles körű támogatottságot. Azt hit-

183
ték, hogy intellektuális presztízsükkel Bonaparte és a közvéle­
mény fölébe kerekedhetnek. Könnyű volt legyó'zni őket, mivel
a brumaire-iek egy része és a nagyközönség számára is közöm­
bössé vált sorsuk. Az érdekek háttérbe szorították az elveket.
Bonaparte győzelmei többet nyomtak a latban, mint az ideoló­
gusok összes művei. Madame de Condorcet és M adame de Staél
szalonjai nem Franciaországot képviselték.
Az ellenállás másik melegágya a hadsereg volt. A tiszti állo­
mány alapvetően republikánus volt. Lehet ezen csodálkozni?
Valamennyi tábornok a forradalomnak köszönhette gyors elő­
léptetését. „Amit a hadseregben a köztársaság szeretetének tar­
tottak, valójában nem volt egyéb, mint a forradalom iránti rajon­
gás", írja Tocqueville. „A hadsereg volt az egyetlen francia tes­
tület, amelynek valamennyi tagja a forradalom nyertese volt, és
személyes érdek fűzte hozzá őket." A kontinentális béke szülte
tétlenség, a boldogabb vagy csak inkább merészebb vezér iránti
irigység természetesen többeket keserűséggel töltött el. Ez utób­
biak Moreau köré csoportosultak; Augereau, Lecourbe és Del-
mas gyújtogató beszédeket tartott. Rennes-ben Bernadotte és
szárnysegédje, Simon tábornok környezetében indult útjára a
„vajascsupor" összeesküvés. Ezeket az edényeket használták fel
a Bonapartéval szemben ellenséges röpiratok terjesztésére. Ő
azonban m inden nehézség nélkül rendreutasította a főkolompo­
sokat; Decaen Ile-de-France-ra ment, Richepanse pedig Guade-
loupe-ra távozott; Lecourbe-ot leváltották, majd közerkölcs elleni
vétséggel vádolták; Brune nagykövet lett Konstantinápolyban.
A republikánus tábornokok meghátráltak, m int Bernadotte,
akivel azért bántak kíméletesen, mert Joseph Bonaparte sógora
volt, és a csapatok sem támogatták őket. Az összeesküvések
csupán a tisztikarra korlátozódtak; az egyszerű sorkatonák nem
vettek részt bennük. Ezek egyáltalán nem bánták, hogy véget
értek a hadjáratok. Fouchét eltávolították a rendőrség éléről,
mivel túlságosan is kesztyűs kézzel bánt az ellenzékkel, és köz­
tudottan nem volt ínyére az örökös konzuli cím. Igaz, hogy vele
is elég finom módszerekkel számoltak le: az általa vezetett mi­
nisztériumot megszüntették, őt pedig a Szenátusba ültették.
Reménykedő királypártiak, megtizedelt jakobinusok, legyő­
zött ideológusok asszisztáltak tehetetlenül Bonaparte sikereinek
a hivatalos propaganda által történő kiaknázásához. Immáron
hősnek tüntették fel: ő a külső és belső béke helyreállítója, a

184
forradalmi vívmányok védőbástyája, a nagy nemzeti megbékélte­
tő, aki megengedi, hogy az emigránsok visszatérjenek, de ő a
nemzeti javak védelmezője is, helyreállítja a papság tekintélyét, de
elveti a feudális előjogok visszaállítását. Idézzük fel Lamartine
emlékiratait. A Bonaparte keltette népi lelkesedést tükrözik:
„Az első politikai elragadtatottsággal, amire visszaemlék-
szem, a házunkkal szomszédos falusi udvaron szembesültem.
Egy Janin nevű fiatalember tanúsította, aki kissé műveltebb volt
a többinél, ezért betűvetésre okította a plébánia alá tartozó gyer­
mekeket. Egy szép napon klarinétszó és dobpergés közepette
lépett ki annak a rozzant viskónak az ajtaján, ahol óráit tartotta,
és maga köré gyűjtvén Milly község leányait és fiait, nagy em­
bereknek a képeit mutogatta nekik, amelyeket a szomszéd árus­
tól vásárolt. »íme, mondta ő, itt látható az egyiptomi piramisok
mellett vívott csata, melyet Bonaparte tábornok nyert meg. Ez a
kis sovány, fekete emberke ő, aki hosszú szablyájával a kezében
szökdécsel e nagy halom faragott kő előtt, amit úgy hívnak,
hogy piramis.« A z árus azzal töltötte délelőttjét, hogy a nemzet
eme diadalát áruba bocsátotta, Janin pedig elmagyarázta a szőlő-
termelőknek. Elragadtatottsága magával ragadta az egész környé­
ket. Ily módon találkoztam először a dicsőség érzetével. Egy ló, egy
tollbokréta, egy hosszú kard mindig szimbolikus jelentéssel bír.
Hosszú időn keresztül katonanemzet volt a miénk, s meglehet,
hogy örökre az marad. A végtelen téli estéken az árus által eladott
képekről beszélgettek az istállókban, és Janint újra meg újra meg­
hívták magukhoz az emberek, segítsen megfejteni ezeket a szép és
igaz történeteket, amelyekről ezek a képek meséltek."
A költészet hivatalos dicshimnuszai olyanok voltak, mint egy
középiskolás diák szerény zsengéi:

„Te, aki nem ismerted a gyermekkor örömeit,

Csak suhantál, merre géniuszod repít,
Attól félve, a fokozatosság majd lelassít
így jutottál egyetlen lépéssel a felnőttkorig."
Vagy itt egy másik, hasonlóan színvonalas „költemény":
„Ő maga a reménység
S a Haza számára az utolsó mentség,
Őáltala fürdik majd dicsfényben az ország,
íme, ez az, mit úgy hívnak, bátorság."

185
A Journal de Paris így jellemzi Bonapartét:
„Az első konzul bámulatra méltóan erős szervezete lehetővé
teszi, hogy e kiváló férfiú akár napi tizennyolc órát dolgozzon,
mely idő alatt képes mindvégig egyetlen dologra koncentrálni,
de az sem jelent problémát számára, hogy mintegy húszféle
üggyel foglalkozzon egyszerre, anélkül hogy ezek bármelyiké­
nek bonyolultsága vagy a fáradtság egyetlenegytől is elvonná a
figyelmét."
Széles körű propaganda ez, ami még az első itáliai hadjárat
idején kezdődött, és gyorsan meghozta gyümölcsét. Az előkelő­
ségek, csakúgy, mint az alsóbb néposztályok, rövidesen bona-
partistákká váltak.
Ugyanakkor számottevő változások játszódnak le az első kon­
zul támaszául szolgáló s ez idő tájt különféle klánokra oszló
politikai eliten belül. Fouché Luciennel állt szemben, Talleyrand
és Roederer, a konzulátus első éveinek szürke eminenciása,
szintén Fouché ellen harcolt. A rugalmasabb brumaire-iek, vagy
akik szükségszerűnek tartották a végrehajtó hatalom megerősí­
tését, Talleyrand, Cambacérés és Roederer a mérsékeltekhez
közeledtek, vagyis Barbé-Marbois-hoz, Muraire-hez, Dumas-
hoz, Portalishoz, fructidor egykori veszteseihez, az alkotmá­
nyos monarchia elkötelezett híveihez. Siméon így foglalja össze
az 1789-es „monarchisták" örököseinek álláspontját:
„A nép, aki a szuverenitás tulajdonosa és egyben adományo­
zója, bármikor megváltoztathatja saját kormányát. Egy trónjától
megfosztott dinasztiát - amely inkább magát okolhatja bukásá­
ért, mintsem a sors kegyetlenségét - visszaültetni a hatalomba
nem lenne méltó egy büszke nemzethez. Ha már belefáradtunk
a forradalomba, ami úgy tűnik, véget ért, nincs is más megoldás
számunkra, mint ismét nyakunkba venni az igát, melytől tizen­
két esztendeje megszabadultunk? Csak nehogy tévedjünk, ami­
kor forradalomnak gondoljuk azt, ami csupán következménye
a forradalomnak! Be fogjuk fejezni."
így alakul ki tehát a „neomonarchista" irányzat, amely Bona­
parte hatalmának örökletes megszilárdulását segíti elő.

186
 AZ ÖRÖKÖS KONZULI CÍM

Bonaparte sikerei méltóvá tették őt arra, hogy a nemzet valami

módon honorálja erőfeszítéseit, mint azt a tribunátus 1802. má­
jus 6-án megfogalmazta. A szenátus azonban, Fouchénak, a
republikánusok vezéregyéniségének befolyására, csupán ahhoz
járult hozzá, hogy Bonaparte további tíz évig tölthesse be tisztét.
Cambacérés, sajátos stílusában, a politikai ügyeskedést jogi
ravaszkodásokkal párosítva, azt tanácsolta az első konzulnak,
hogy csak azt fogadja el, „amit a nép akarata parancsol neki",
vagyis fellebbezni egy újabb népszavazáshoz. A megválaszo­
landó kérdés pedig teljes mértékben megváltoztatta a szenátus
határozatát. A nemzetnek nem arról kellett döntenie, hogy újabb
tíz évre válasszák-e meg Bonapartét, hanem arról, hogy konzuli
minőségében élete végéig gyakorolhassa a hatalmat. „Napóleon
örökös konzul legyen?" így tették fel a kérdést.
Figyeljük csak meg az új elnevezést! Eddig „Bonaparte pol­
gártársának vagy „Bonaparte tábomok"-nak nevezték. Brienne
óta először, ahol oly sokszor gúny tárgya volt, bukkan elő ismét
a homályból sajátos keresztneve: Napoléon, amelyet eddig gyak­
ran Napóleoné formában írtak le, s ráadásul egy hivatalos szö­
vegben jelenik meg. Bonaparte tábornok-tói eljutottunk Napoléon
Bonaparté-ig; s közel az az időszak, amikor egyszerűen csak
Napóleonként emlegetik, s a Bonaparte családnevet a feledés ho­
málya takarja.
A népszavazás, amely Napóleon örökös konzulságáról dön­
tött, ugyanolyan körülmények közepette zajlott le, mint a VIII.
évi alkotmány megszavazásáról szóló. 3 600 000 „igen" szavazat
született 8374 „nem" ellenében. 1802. augusztus 2-án a szenátus,
tetszik, nem tetszik, Napoléon Bonapartét örökös konzullá ne­
vezte ki.
Az „igen" szavazatok száma mintegy 500 000-rel emelkedett:
ez teljesen normális eredmény, még akkor is, ha előfordult némi
„kozmetikázás". A választási eredmények híven tükrözték a
közvélemény állásfoglalását. Az amiens-i béke, a vallási megbé­
kélés, az emigránsoknak nyújtott amnesztia azokat a királypár­
tiakat és mérsékelteket is Bonaparte mellé állította, akik az előző
népszavazás idején tartózkodtak. A republikánusok viszont el­
pártoltak tőle: az egykori Konvent-tagok nevét, akiket brumaire
után félreállítottak, már nem találjuk ott a szavazólistákon, és az

187
Institut ideológusai is bojkottálták a választást. Bonaparte és a
brumaire-iek radikálisabb szárnya végleg elvált egymástól. Ami
a nyolcezer „nem" szavazatot illeti, ezek jó része a hadseregtől
érkezett. Megfelelő intézkedéseket kellett tenni. Stanislas de
Girardin meséli:
„Tábornokaink egyike maga elé rendelte katonáit, és így szólt
hozzájuk: »Bajtársak, arról kell most dönteni, hogy kinevezzék-e
Bonaparte tábornokot örökös konzullá. M indenki szabadon
dönthet e kérdésben; ugyanakkor kötelességemnek tartom fi­
gyelmeztetni önöket, hogy az elsőt, aki nem az örökös konzul-
ság mellett szavaz, az ezred szeme láttára lövetem agyon.«"
Az ellenállók közül érdemes megemlíteni egy hírességet: La
Fayette-ről van szó. „Addig nem szavazhatok ilyen rendszerre,
amíg nem garantálják a szabadságjogokat megfelelő módon;
akkor majd Napoléon Bonapartéra fogok szavazni." Levelében,
melyet az első konzulhoz címzett, hosszasan indokolja döntését.
„Az lehetetlen, tábornok úr, hogy Ön, az első azon férfiak
között, akikhez hasonlót aligha találunk a történelemben, azt
kívánná, egy ilyen forradalom, annyi dicsőség és vér, fájdalom
és tékozlás után, mindössze egy önkényuralmi rendszert tudjon
felmutatni a világ és Ön számára."
Szajna megye egyik választási listáján olvasható ez az erőteljes
kijelentés, amely egy jóval ismeretlenebb, Duchesne nevű
egyéntől származik: „Mint ahogyan azt a szabadság m inden
barátjának tennie kellene, nemmel szavazok, mivel úgy vélem,
hogy a hatalom egy kézben történő örökössé tétele nem össze­
egyeztethető egy bölcsen összeállított korm ány elveivel." Du-
chesne-t senki sem zaklatta emiatt.

A X. ÉVI THERMIDORI REFORMOK

A népszavazást követő, 1802. augusztus 4-i szenátusi határozat

merőben megváltoztatta a VIII. évi alkotmány szerint felállított
rendszert. Az első konzul hatalmát számottevően megerősítette,
felruházva őt azzal a joggal, hogy utódját is kijelölhesse, s ezzel
fontos lépést tettek az örökletes hatalom felé. Az első konzul
béke-, illetve szövetségi szerződéseket köthetett, őt illette meg a
kegyelmezési jog és a másik két konzul kijelölése is. A reform a
szenátusnak is kedvezett. Bár elvesztette a konzulok személyé-

188
nek kijelölési jogát, cserébe azt kapta, hogy - kétharmados több­
séggel megszavazott - szenátusi határozatok útján szabályoz­
hatta „mindazt, amiről az alkotmány nem rendelkezik, de nél­
külözhetetlen működéséhez". Feladatai közé tartozott, hogy
megmagyarázza „azokat a cikkelyeket, amelyek különfélekép­
pen értelmezhetőek", ezenfelül pedig, relatív többség esetén
különleges esetekben, szenátusi határozatok útján döntéseket
hozhatott az egyéni szabadságjogok csökkentéséről, az esküdt­
székek megszüntetéséről, a törvényhozó testület és a tribunátus
feloszlatásáról stb. A szenátus hatalmának növekedése azonban
maga után vonta „megszelídítését" is: bár továbbra is kooptáció
útján gyarapodott, az első konzulnak mégis joga volt hozzá,
hogy százhúsz főre emelje létszámát, mégpedig úgy, hogy kine­
vezhet „a megyei elektori testületek előzetes ajánlása nélkül
olyan polgárokat, akik tehetségük és szolgálataik révén kiemel­
kednek társaik közül". Másrészről, az első konzul a csábítás
számos eszközével rendelkezett, nemcsak azzal, hogy felfüg­
geszthette a VIII. év frimaire havában hozott összeférhetetlenségi
törvényt, amely kizárta a szenátorokat más hivatalokból, de a
szenátorok részére illetményt is biztosított, ami lakást és évi 20-25
ezer frank jövedelmet jelentett. A szenátus tehát a legfontosabb
állami testületté vált. Valójában azonban, mint azt Bonaparte egy
ízben bizalmasan megvallotta Joseph bátyjának, „a szenátus min­
den tekintélyét a kormánnyal való együttműködésnek köszönhet­
te. Nem volt egyéb, mint öreg és megfáradt férfiak testületé, amely
képtelen volt harcolni egy energikus konzullal."
Ezzel párhuzamosan a többi testület hatalma számottevően
csökkent. A törvényhozó testület már nem tartott rendszeresen
üléseket; a tribunátus létszámát ötven főre csökkentették, az
államtanács pedig fokozatosan egyszerű közigazgatási bírásko­
dási szervvé vált.
A bizalmi listák helyére járási, kerületi és megyei elektori
testületek kerültek. A járási gyűlés, mely az adott járásban lakó
állampolgárokból állt, tett javaslatot a városi tanácsok és a béke­
bíróságok jelöltjeire a prefektus által összeállított lista alapján,
amely a száz, legtöbb adót fizető polgár nevét tartalmazta. Ők
jelölték ki továbbá a kerületi és megyei elektori testületek tagjait,
utóbbiakat a hatszáz legtöbb adót fizető listájáról. A kerületi
testületek két jelöltet javasoltak minden megüresedett tribu-
nátusi és törvényhozó testületi bársonyszékre; a megyei testület

189
hasonlóképpen járt el a törvényhozó testület és a szenátus ese­
tében. Visszatértek tehát a helyi választottak alapján működő
nemzeti képviselethez, látszólag a képviseleti elv érvényesült,
jóllehet a választási rendszer cenzusos volt. Valójában az első
konzul indirekt m ódon ellenőrizte a kinevezéseket, mivel ő
jelölte ki a választási testületek elnökeit, ráadásul kiegészíthetett
minden egyes kerületi testületet tíz taggal, a megyei testületeket
pedig húsz taggal.
A X. év nyarán történt meg tehát az addig köztársasági
brumaire-i rendszer egyeduralmi államformává történő átszer­
vezése, ahonnan semmi más nem hiányzott már, mint az ural­
kodói vagy császári cím.

VISSZATÉRÉS A HATALOM EGYEDURALMI FORMÁIHOZ

íme, miként meséli el Thibaudeau Bonaparte megérkezését a

szenátusba a X. év fructidor 9-én:
„Ez alkalommal vonultatta fel először a nagyközönség előtt
legfelsőbb hatalma teljes gépezetét. Már kora reggeltől őrizték
az utcákat és hidakat, ahol el kellett haladnia. A csapatok kettős
sorfalat álltak a Tuileriáktól egészen a Luxembourg-palotáig! Az
első konzul egy nyolclovas kocsin ült. Hat kormánykocsiban
követték őt a második és harmadik konzul, a miniszterek és az
államtanács szószólói, akiket szárnysegédekből, gárdatisztek­
ből és a különböző fegyvernemek főfelügyelőiből álló népes és
csillogó kíséret vett körül. A lépcsőn tízfős szenátori fogadóbi­
zottság várta a fényes menetet."
Hol van már a brumaire idején kinevezett konzul? Egy ural­
kodó az, aki éppen a Luxembourg-palotába tart.
Újra megjelennek a libériás inasok, és megszűnik a tegeződés;
az ünnepségek, vadászatok és misék Saint-Cloud-ban; konzuli
testőrséget alakítottak ki, és egy alapvetően katonai jellegű ud­
vartartást, ahol Joséphine - aki 1802-ben hivatalos rangot is
kapott - közvetlen környezetében előbukkannak a régi nemesi
családnevek is (de Rémusat, de Lauriston, de Talhouet, de Lugay
úrasszonyok). Egyre aprólékosabban kidolgozott az etikett és az
udvari viselet: minden az egyeduralom formáihoz való vissza­
térést jelezte, a X. évben hozott alapvető törvények pedig m ár a
császárság társadalmi politikáját képviselték. Bár az emigránsok

190
hazatérésének folyamata felgyorsult, a nemesség visszaállítása
a becsületrend megalapítására korlátozódott, s ez is élénk tilta­
kozást váltott ki országszerte: három ülés után is alig lehetett
elfogadtatni az államtanáccsal (14 szavazat 10 ellen!), s tütakozott
a tribunátus és a törvényhozó testület is, ahol a törvénytervezetet
csak nagy vesződségek árán sikerül elfogadtatni.
Kétséget kizáróan arról volt szó, hogy azokat a katonákat - és
természetesen a civileket is - szerették volna megjutalmazni,
akik nagy szolgálatot tettek a köztársaságnak. A hadsereg he­
lyett most egy hierarchizált rendhez tartoztak, amely tizenhat
„cohors"-ból, egy kormányzótanácsból és egy kancelláriából
állt. Gazdagsága az elkobzott, de el nem adott nemzeti javakon
alapult. Jóllehet a becsületrend tagjainak kötelességük volt meg­
esküdni, hogy harcolni fognak minden olyan próbálkozás ellen,
amely a feudális rend és az azzal járó társadalmi rangok vissza­
állítására irányul, a hajdani brumaire-iek egy része mindebben
csak újabb bizonyítékát látta annak, hogy Bonaparte elárulta a
köztársaságot.
A X. év floréal 28-án (1802. május 18-án) Savoye-Rollin a
tribunátusban támadta a törvénytervezetet: „Az intézmény-
rendszer kifejezetten sérti az alkotmányt!" Kijelentését így pon­
tosítja: „Ha önök elfogadják az új patríciusságot, ennek követ­
kezménye az lesz, hogy később önökből alakul majd ki az örök­
letes és a katonai nemesség." Chauvelin, a maga részéről a
„cohors"-ok székhelyein Franciaország-szerte elterjedő testüle­
tek ellen emelt szót, amelyek hierarchiájukkal, alá-, illetve mel­
lérendeltségi viszonyaikkal mindinkább egy erős és hatalmas
szervezet kiépülését jelzik, amely azzal fenyegetett, hogy vissza­
tér „a testületi szellem, amely eltorzítja a legjobb gondolatokat,
és bemocskolja a legtisztább szándékot". Végül a tribunátus 56
szavazattal 36 ellenében elfogadta a törvényjavaslatot. Másnap
a törvényhozó testület, nem kis vita árán, a korszakra jellemző
módon, 166 igen szavazattal 110 nemleges ellenében, hozzájá­
rult a javaslat törvénybe iktatásához.
E fenntartások ellenére az 1802. május 19-én megalapított
becsületrendnek óriási sikere volt. Mindössze két esztendő le­
forgása alatt közel 9000 kitüntetést osztottak ki. A Stendhalhoz
hasonló értelmiségiek finnyáskodtak. A hadsereg örömmámor­
ban úszott: elég elolvasni csupán Coignet beszámolóját az 1804.
július 14-ére időzített nagy rendjelosztásról. A dátum ot maga

191
Bonaparte jelölte ki. 1808-ban 20 275 tagja volt a becsületrend­
nek.
Bonaparte ismerte a módját, hogyan őrizze meg a polgári
forradalom vívmányait. A X. év floréal 11-i törvény a latin
nyelvre és matematikai ismeretekre alapozott középszintű okta­
tást teljes egészében átengedte az előkelőségeknek. A Code civil
néven ismertté vált, 1804. március 21-én életbe lépő polgári
törvénykönyv (Portalis, Tronchet és Maleville munkájának ered­
ménye) szentesítette a feudális arisztokrácia megszűnését és az
1789-es elvek megtartását: a személyes szabadságot, a törvény
előtti egyenlőséget, a m unka szabadságát. A törvénybe iktatás
ténye már önmagában is ellentétes volt a régi rend szellemisé­
gével. A házasság felbontását illetőleg azonban (amit az össze­
férhetetlenségre hivatkozva lehetetlenné tettek, a kölcsönös
megegyezéssel való válást bizonyos megszorításokkal fenntar­
tották, s visszaállították a különélést, amit még a forradalom
törölt el annak idején) a törvénykönyv némi visszalépést jelent
a forradalmi törvénykezéssel szemben, mert a nőket kiskorúak­
ként kezeli, a házasságon kívül született gyermekeket pedig
kizárja az örökségből. Az apa akaratát tekintették a családi
egység alapjának, és határozott különbséget tettek törvényes és
törvénytelen gyermekek között. A törvény kimondta a vállalko­
zás és a kereskedelem szabadságát, mely olyannyira fontos volt
a polgárság számára. A Code civil egy konzervatív társadalom
számára készült, ahol más nem számított, csak az, hogy ki
birtokolja a földeket - az ingó vagyonnal nem foglalkoztak. Ezt
nevezhetjük „a jogi szellem filozofikus szellem felett aratott
diadalának". Amennyiben hinni lehet a prefektusok jelentései­
nek, a megyei előkelőségek kedvezően fogadták ezt a győzel­
met. A társadalmi hierarchiát ezen előkelőségek érdekében állí­
tották vissza; a szabadfoglalkozásúakat (orvosokat, ügyvéde­
ket, jegyzőket) szigorú szabályoknak rendelték alá, a nagyváros­
okban pedig kereskedelmi kamarákat állítottak fel. A polgárság
a rendszer támaszává vált, amely a parasztságot is biztosította
arról, hogy a feudális viszonyok többé m ár nem térhetnek
vissza. A rezsim egyetlen áldozata a munkásság volt. A XI. évi
germinal 22-én (1803. április 12.) életbe lépett törvény megerő­
sítette a dolgozók szervezkedésének tilalmát, és kötelezővé tette
számukra a munkakönyvét. Az első konzul azonban az alacsony
kenyérárakat is biztosította számukra (1803-ban 12 sou-ba ke­

192
rült egy font kenyér, a következő évben már csak 9 sou-t kellett
érte fizetni), valamint, az üzleti élet fellendülésének köszönhetően,
a munkalehetőséget és ezzel együtt a fizetések emelkedését is.
A fejlődés tehát egy monarchikus rendszer kiépülése felé irá­
nyult. Az Angliával kiújult konfliktus csak meggyorsította ezt a
folyamatot. 1803. május 12-én W hitworth nagykövet elhagyta
Párizst: 19-én a szakítás teljes volt. Mivel az angolok kezdték el
az ellenségeskedést, ráadásul hadüzenet nélkül, Franciaország
nem háríthatta a vezetőjére ennek felelősségét: inkább növelni
szerették volna hatalmát az ország területi védelme érdekében.
Honmentő diktatúrára volt szükség. Ki más lenne erre alkalma­
sabb, mint Bonaparte? A királypártiak éppen ezt a pillanatot
választották ki egy újabb összeesküvés megszervezésére az első
konzul ellen, amellyel csak annyit értek el, hogy fokozták nép­
szerűségét, és még jobban összekapcsolták sorsát a forradalmi
vívmányok sorsával.

A XII. ÉVI ÖSSZEESKÜVÉS

1803 októberében több királypártit letartóztattak és hadbíróság

elé állítottak Párizsban, amely halálra ítélte őket. Egyikük, Que-
relle, a kivégzés pillanatában azt kérte, hallgassák meg. Elmond­
ta, hogy Cadoudallal együtt érkezett a fővárosba, aki tervbe
vette az első konzul meggyilkolását. A hallottak nagy riadalmat
keltettek a rendőrség berkeiben, amely a rendőrminisztérium
Fouché 1802. szeptember 15-i kegy vesztését követő felszámolá­
sa miatt amúgy is szervezetlen volt. Régnier főbíró, aki Réal
államtanácsos segédletével a rendőrséget irányította, korántsem
volt annyira széles látókörű, mint elődje. Ráadásul az ügy sú­
lyossága csak fokozódott az egyik összeesküvő, Bouvet de
Lozier beismerő vallomása következtében, aki egy öngyilkossá­
gi kísérletet követően, megnevezte az összeesküvés szervezőit:
Moreau-t, a hohenlindeni győztest, akinek tekintélye a hadse­
regben az első konzuléval vetekedett, valamint Pichegrut, akit a
fructidori államcsíny idején deportáltak ugyan, de titokban
visszatért Franciaországba. Bouvet kihallgatása során fény de­
rült az összeesküvés főbb célkitűzéseire: „a Bourbonok vissza­
ül tetése a trónra; a képviselő-testületek Pichegru általi megnye­
rése; népmozgalom Párizsban, egy királyi herceg jelenlétében;

193
fegyveres támadás az első konzul ellen; a herceg bemutatása a
hadsereg előtt Moreau által, aki előzőleg lélekben felkészítette
erre a katonákat."
Bonaparte egy rendkívüli tanácskozást követően úgy határo­
zott, hogy elrendeli Moreau letartóztatását. A közvélemény
azonban helytelenítette ezt a döntést: Bonaparte riválisát pusz­
tán egy politikai machináció áldozatának tekintette, annál is
inkább, mert Cadoudalra és Pichegrure továbbra sem sikerült
ráakadni. A rendőri jelentések a párizsi polgárok izgatottságáról
és a hadsereg elégedetlenségéről számoltak be. Az események
azonban rövidesen kedvező fordulatot vettek Bonaparte szem­
pontjából. Pichegru, majd Artois gróf képviselői, Polignac és
Riviére is rendőrkézre kerültek. Cadoudalt is letartóztatták,
mint az összeesküvés létezésének élő bizonyítékát. A tömeg
segítséget nyújtott a királypárti összeesküvőt nyakon csípő
rendőröknek, ami a közvélemény megváltozását jelzi.
Cadoudal kihallgatása során szóba került egy herceg neve,
akinek az érkezését várták. Louis de Bourbon Condé, Enghien
hercege, akkoriban a francia határ közelében, Ettenheimben
tartózkodott. Talleyrand tanácsára (aki később tagadta ezt) Bo­
naparte német területen elraboltatta a herceget 1804. március
15-én. A herceg március 20-án érkezett meg Párizsba; a 20-áról
21-éré virradó éjszakán egy sebtében összeszedett katonai bíró­
ság elé állították. Tagadta, hogy részt vett az összeesküvésben, azt
azonban elismerte, hogy annak idején fegyvert fogott a forradalmi
Franciaország ellen. Kivégzésére, amit Savary készített elő, hajnali
három órakor kerítettek sort a vincennes-i erődben. Halála,
Chateaubriand állításával ellentétben, semmilyen hatással nem
volt a francia közvéleményre. Joseph visszaemlékezett rá, hogy
1804 márciusában, egy Mortefontaine-ben elfogyasztott vacsora
alkalmával, ahol sajnálkozását fejezte ki Enghien hercegének szo­
morú sorsa felett, a régi nemesség egyik legkiválóbb képviselője,
aki annak idején nem emigrált, egyetértett a kivégzéssel: „A Bour­
bonok talán büntetlenül szőhetnek összeesküvéseket? Az első kon­
zul téved, ha azt képzeli, hogy a nemesség nem emigrált része, s
főleg a történelmi nemesség, különösebb érdeklődést tanúsít a
Bourbonok iránt. Ok talán nem bántak kegyetlenül Bironnal, az én
ősömmel és másokkal?" Adráma főszereplői - Talleyrand, Savary,
sőt maga Napóleon is emlékirataiban - csak később, a restaurá­
ció idején, próbálták igazolni magukat.

194
 Folytatódott az összeesküvés felgöngyölítése. 1804. május 25-
én kezdték meg Moreau és Cadoudal perét (Pichegrut megfojtva
találták cellájában), június 25-én Cadoudallal együtt tizenkét
royalista összeesküvő lépett a vérpadra. A nemesi származású
összeesküvők (Polignac, Riviére) kegyelmet kaptak: Moreau
kétéves börtönbüntetését száműzetésre változtatták.
A rosszul előkészített XII. évi összeesküvés elsősorban a gaz­
dasági fellendülésnek köszönhette bukását; az alacsony kenyér­
árak és a munkanélküliség hiánya nem adtak okot a népi nyug­
talanságra. Az összeesküvés főszereplői olyan színben tűntek
fel, mint egy Franciaországgal háborúban álló ország szövetsé­
gesei. Moreau kétértelmű viselkedése végül elbátortalanította a
hadsereget. Bukásuk nem vetett véget a királypárti szervezke­
déseknek - több összeesküvés követi még egymást de döntő
csapást mért rájuk. A Napóleon-ellenes akciók ezután jórészt a
titkos társaságok, a katonai szabadkőműves-páholyok, illetve
misztikus és jótékony szervezetek tevékenységére fognak korlá­
tozódni. Az ő együttműködésük, illetve a gazdasági válság hívja
majd életre 1812-ben a Malet tábornok nevével fémjelzett állam­
csínyt.
Jelenleg azonban a X II. évi összeesküvés akarva-akaratlanul
Bonaparte malmára hajtotta a vizet. A forradalmárok a konzuli
hatalom megerősítésében, amely Enghien hercegének kivégzé­
sével beilleszkedett „a forradalom borzalmainak" sorába, a ki­
rálypárti restaurációval szembeni utolsó mentsvárat látták.
Alquier, az egykori Konvent-tag és „királygyilkos", nem vé­
letlenül jelenti ki: „Végtelen örömmel tölt el az első konzul
hamarosan bekövetkező örökös császári méltóságra emelése."
Bonapartét sohasem tekintették ilyen sokan a „haza megmentő-
jének".

A XII. ÉVI ALKOTMÁNY

Az összeesküvés óriási felháborodást váltott ki a társadalom

minden rétegéből. A bonapartista propagandagépezet ügyesen
állította maga mellé a közvéleményt. Ä jól irányított sajtó meg­
értette olvasóival, milyen nagy szükség van az első konzul
hatalmának még szilárdabb alapokra való helyezésére. „Egyál­
talán nem ijedek meg az életemre törő összeesküvések nagy

195
számától", nyilatkozta Bonaparte. „Azonban nem tudom elhes­
senteni azt a súlyos és kellemetlen gondolatot, micsoda remény­
telen helyzetben találta volna magát ez a nagyszerű nép, ha az
utolsó merénylet sikerül" (vagyis a forradalom vívmányai rövi­
desen veszélybe kerültek volna). A Szenátus erre egy március
27-i alkotmányos reformjavaslattal válaszolt. Az alapvető' prob­
léma az örökösödés kérdésének megoldása volt. Az államtanács
tétovázott, amikor megkérdezték, hogy örökletes alapokra le­
het-e helyezni Franciaország kormányát. Végül a tribunátusból
érkezett a várva várt javaslat. Curée, az egykori forradalmár, azt
indítványozta, hogy „Bonaparte Napóleont, aki jelenleg első
konzul, kiáltsák ki a franciák császárává, és a császári méltósá­
got nyilvánítsák öröklődővé családjában". Egyedül Carnot
szállt szembe nyilvánosan is ezzel a javaslattal. Május 4-én a
szenátus elé terjesztették az indítványt, amely elfogadta. Egyre
több felszólalás hangzott el. A gyorsan megszerkesztett új alkot­
mány szenátusi határozat formájában lépett életbe 1804. május
18-án (a XII. év floréal 28-án).
Ez a 142 cikkelyből álló szöveg egy új rendszert alapozott meg,
a császárságot, amelyhez hozzáigazította a régi intézményeket.
„A Köztársaság kormányzása ezentúl egy császárra lesz bíz­
va, aki felveszi a franciák császára címet." Inkább ezt a címet
választották a királyi helyett, amely sértette volna a forradalmá­
rokat. Napóleonnak is ez tetszett jobban, mert Nagy Károlyra
emlékeztetett és korlátlan hatalomra utalt.
„Számos európai ellensége", állapítja meg Thiers, „megszám­
lálhatatlan újság hasábjain olyan terveket tulajdonított neki,
amelyek legalábbis eddig még nem fordultak meg a fejében. Azt
állították, hogy Bonaparte a Nyugatrómai, de legalább a Gall
Birodalom helyreállításáról ábrándozik, s ezzel lassacskán min­
denkit, és őt magát is, felkészítettek a császári cím viselésére."
A második cikkely meghatározta, hogy a címet Bonaparte
Napóleon viseli, hatalmának lényegét azonban nem pontosítot­
ta. A Császárság tény volt - a körülmények ereje hívta életre azt.
A császári méltóság a császár egyenes ági leszármazottaira szállt
át - kivéve a nőket, illetve azok leszármazottait, a régi, monar­
chikus szabályok szerint - de mivel Napóleonnak nem volt
örököse, adoptáció útján kiválaszthatta utódját bátyjai gyerme­
kei, illetve unokái közül. Ha mégis törvényes örököse születne,
ezeknek a fogadott gyermekeknek le kell m ondaniuk a hatalom-

196
ról. Már maga az örökbefogadás ténye is újdonságnak számított:
tekintve, hogy Napóleon hozta létre a császárságot, úgy gondol­
ta, kénye-kedve szerint rendelkezhet felette. A közvélemény
könnyen elfogadta az öröklésről szóló cikkelyt, mivel Napóle­
onnak nem volt gyermeke. Úgy tűnt, ez a legbiztosabb módszer
a hatalom stabilitásának megőrzésére, amely elejét veszi a csel­
szövéseknek és az összeesküvéseknek is. Ez azonban egyáltalán
nem azt jelentette, hogy a francia nép elfogadná egy olyan
dinasztia trónra kerülését, mint amilyenek a Bourbonok voltak.
A császárság mindenekelőtt a köz javát szolgáló diktatúra volt,
aminek az volt a feladata, hogy megőrizze a forradalom vívmá­
nyait.
A nemesség helyreállításának újabb fázisa volt a hat új közjogi
méltóság (a legfőbb választói, főkancellári, főkincstartói, főál-
lamkancellári, főparancsnoki és főadmirálisi posztok) és a csá­
szári főtiszti rangok (ebből tizenhat marsalli) létrehozása. A
főméltóságok elnököltek a választói testületekben.
Ennek az új abszolutizmusnak szembeötlő ellentmondásossá­
ga: a császártól a legkisebb tisztviselőig, a hatalom valamennyi
gyakorlójának fel kellett esküdnie. Ezen a ponton a császárság
erősen különbözik a királyságtól: emiatt lesz olyan jellege, mint­
ha az említett közjóiét érdekét szolgálná.
Ráadásul a szenátuson belül két bizottságot is felállítottak: az
egyéni szabadság bizottságát, amely az önkényes letartóztatá­
sokat vizsgálta felül, és a sajtószabadság bizottságát, melynek
feladata a cenzúra túlkapásainak megfékezése volt. Igazság sze­
rint e bizottságok mindössze szankciók nélküli véleményezéssel
fordulhattak a miniszterekhez.
Egy harm adik népszavazást is megszerveztek. A népnek ez­
úttal arról kellett döntenie, elfogadja-e „a császári méltóság
öröklési jogát, amely, a törvény értelmében, Napóleon közvet­
len, természetes és fogadott utódaira, illetve Joseph és Louis
Bonaparte közvetlen, természetes utódaira szállna". Maga a
császári cím nem képezte vita tárgyát.
1804. novem ber 6-án kihirdették a szavazás eredményét:
3 572 329 „igen" 2569 „nem" ellenében. Néhány községben a
választási listákon mindössze az alábbi megjegyzés állt: „Egy­
hangú igen szavazat." Párizsban sokan meg is indokolták sza­
vazatukat. A szárnyaikat próbálgató költők elragadtatásuknak
adtak hangot:

197
 „Uralkodj, új Caesar, az új Róma felett,
De ne feledd el, császár, hogy ember a neved."

Vagy itt egy másik:

„Semmi sem vagyok, s egy királynál is nagyobb tetteket

viszek véghez.
Ok, a hatalmasok, ellenem vajon mit tehetnének?"

A választási eredményeket fényes mulatságokkal ünnepelték

országszerte. Egy tábornok, Charente megye parancsnoka, el­
utasított m indennemű ünneplést. A neve? Malet tábornok.

A KORONÁZÁS

A népszavazás váratlan következménye: a koronázási ceremó­

nia. A konkordátum szülőatyja szerette volna, ha ő is Isten
kegyelméből uralkodna, ugyanúgy, mint XVI. Lajos, Franciaor­
szág utolsó királya. Az ötlet felháborítónak tűnt a brumaire-iek
számára, akiket még mindig áthatott a forradalom szelleme. Az
államtanács élénk ellenállást tanúsított. Reims és Aix-la-Cha-
pelle ekkor m ár háttérbe szorultak Párizzsal szemben, ezért
Napóleon, a császári hagyományok újjáélesztése reményében,
fejébe vette, hogy Párizsba hozatja a pápát. VII. Pius elfogadta a
meghívást, abban a reményben, hogy némi engedményeket csi­
karhat ki az organikus cikkelyekkel kapcsolatban. Egy apró
incidens kis híján mindent elrontott: december 1-jéről 2-ára vir­
radó éjszaka nagy sietve az Úr színe előtt is meg kellett kötni
Napóleon és Joséphine házasságát.
1804. december 2-án zajlott le a Notre-Dame-ban, a diplomá­
ciai testület, a törvényhozás és a „jó városok" képviselőinek
jelenlétében az a fényűző koronázási ünnepség, amelyet Isabey
és David tettek halhatatlanná. Portalis és Bernier vizsgálta felül
és módosította a szertartást: el kellett kerülni mindent, ami
megnevettette volna a nem túlzottan vallásos alattvalókat, s az
egyházi hatalmat a világi fölé emelte volna. Köztudott, hogy
Napóleon saját kezűleg tette fejére koronáját, amely nem vala­
miféle függetlenséget kifejező avagy improvizált gesztus volt,
mint azt gyakran mondják, hanem a hosszas megbeszélések

198
eredményeként létrejött előzetes tervek szerint történt, mint az
is, hogy eltekintettek a nyilvános áldozástól. Ezután a császár
maga koronázta meg Joséphine-t. Szeszélyből? Szerelemből?
Vagy egyszerű politikai húzás volt ez?
Miután a pápa háttérbe húzódott, eljött az eskütétel pillanata.
Ez a mozzanat a ceremónia ellensúlyozását szolgálta, és nélkü­
lözhetetlennek bizonyult az egykori forradalmárok aggályainak
eloszlatása végett. Ez volt az a pillanat, amikor ünnepélyesen
megpecsételték Napóleon és az előkelők szövetségét: „Eskü­
szöm", jelentette ki a császár, „hogy megvédem a Köztársaság
területi integritását, tiszteletben tartom és tartatom a konkordá­
tum törvényeit és a szabad vallásgyakorlást, a törvény előtti
egyenlőséget, valamint a politikai és a polgári szabadságjogo­
kat, a nemzeti javak eladásának visszavonhatatlanságát, adókat
és vámokat csak a törvényesség betartásával vetek ki, fenntar­
tom a becsületrend intézményét, kormányzásom ideje alatt sem­
mi mást nem tartok szem előtt, mint a francia nép érdekét,
boldogulását és dicsőségét." Napóleon ezzel az esküvel erősítet­
te meg, hogy ő „a győzedelmes forradalom megkoronázott
képviselője". Bejelentette, hogy az 1789 után felemelkedett tulaj­
donosi réteg érdekeit fogja szolgálni, cserébe azt várva, hogy e
réteg is támogassa őt, s talán m ár az járt a fejében, hogyan
olvaszthatná egybe ezt az új elitet a régi családok képviselőivel.
Napóleon, írja Balzac Les Paysans (Parasztok) c. regényében,
sokak szemében az az ember volt „aki a nemzeti javak birtoklá­
sát garantálta. Ez az eszme hatotta át koronázását."

JEGYZETEK__________________________________________

Forrásművek: A képviselőtestületek mindennapjai megismerésének

nélkülözhetetlen forrásai a Le Moniteur és az Archives periementaires.
Duvergier gyűjtéseiben (XIII-XV. k.) megtalálhatjuk a legfontosabb
dekrétumok szövegeit; J. Godechot adta ki az alkotmányok szövegeit,
amelyekhez kommentárt is fűzött, Les Constitutions de la France (1970).
A közhangulatot illetőleg két fontos forrás áll rendelkezésünkre:
Aulard, Paris sous le Consulat, III—IV. k. (1906-1909), valamint Remade,
Relations secretes des agents de Louis XVIII, 1802-1803 (1899), ezen kívül
Napoleon, Correspondance (Levelezések, VII-X. k.) és a Lettres de
Cambacérés ä Napoléon (Tulard kiad., I. k., 1973), melyek segítségével
pontosabban követhetőek a kormányzat szándékai.

199
 Számos emlékirat jelent meg: Bourrienne (1829), Carnot (fia által, II.
k., 1893), Caulaincourt (1933), Chateaubriand, Cornet (1824), Desma-
rets, Quinze ans de haute police (Grasilier kiad., 1900), Fouché (1824),
Fauche-Borel (1829), Fauriel (1886, érdekes lehet a rendőrség megisme­
rése szempontjából), Hulin (1823), Miot (1858), Musnier-Desclozeaux
Réalról írt munkája (1835), Pasquier (1893), Roederer (Journal, Vitrac
kiad., 1909), Savary (1828), Talleyrand (1891), Thibaudeau (Mémoires sur
le Consulat, 1827). AMoreau és Cadoudal tárgyalásának leglényegesebb
mozzanatairól szóló feljegyzéseket a XII. évben kiadták Recueil des
interrogatoires subis par legénéral Moreau címmel. Érdemes belepillantani
Enghien hercegnek Boulay de la Meurthe-tel folytatott levelezésébe (4
k., 1904-1913). Tanulságos lehet Fiévée, Correspondance avec Bonaparte
(I—II. k., 1836; lásd J. Caritey, Rév. adm., 1961). Elolvasandó H. Tulard
megjegyzése a Ba. sorozat jegyzékében található rendőrfőnöki archív
anyagokról (1962).

Művek: M. Deslandres analizálja az alkotmányok szövegeit Histoire

constitutionnelle de la France (I. k., 1932) c. művében. A politikai ellenál­
lásról összefoglaló munkákat tanulmányozhatunk: L. Madelin, La
Contre-révolution sous la Revolution (1935), J. Godechot, La Contre-
Révolution (XVIII fej., 1961), Gaubert, Conspirateursaux temps deNapoléon
f r (1962); J. Vidalenc, „L'opposition sous le Consulat et TEmpire",
Annales Hist, de la Rév. franqaise (1968,472-488. old.); L. de Villefosse és
J. Bouissounousse, L'Opposition ä Napoléon (1969, az ideológusoknak
kedvez, Napóleonnal szemben ellenséges). Az ideológusok állnak az
ellenállás élére, szembefordulva azzal, akit hatalomra segítettek, de
azután „felvilágosulatlan" zsarnoknak tartottak. A szalonok működé­
sét elég jól ismerjük A. Guillois Le Salon de Mme Helvetius, Cabanis et les
idéologues (1894) és La Marquise de Condorcet (1887) c. műveinek köszön­
hetően. Állásfoglalásuk legfőképpen a tribunátus és a törvényhozó
testület vitái nyomán kerül napvilágra: A. Gobert, L'Opposition des
assemblées pendant le Consulat, 1800-1804 (1925); F. Pietri, Napoléon et le
Partement (1955, azt állítja, nem minden túlzás nélkül, hogy Napóleon
mindig tiszteletben tartotta a törvényhozó szervek döntéseit); Ch.
Durand, L'Exercice de la fonction législative de 1800 á 1814 (1956; élesen
bírálja Pietri könyvét a függelékben). Azóta elolvashatjuk még J.
Collins, Napokon and his parliament c. könyvét (1979), valamint az
alkotmány által előírt választói konzultáció paródiájáról Coppolani Les
Elections en France ä Yépoque napoléonienne c. kötetét (1979). Lásd még:
Halperin, „La composition du corps législatif", Revue de Vlnstitut
Napoléon, 1985, 37-57. oldal.
A Le Journal des débats és a Le Mercure de France által képviselt
neomonarchista irányzatról: A. Cabanis, „Le courant contre-révo-
lutionnaire sous le Consulat et TEmpire", Revue des Sciences politiques,

200
1971, 9-87. oldalak; J. Tulard, Fiévée, conseiller secret de Napoléon
(1985; Fiévée Napóleon egyik levelezó'partnere volt Montlosier-vel,
Madame de Genlis-vel és másokkal együtt, akik olykor befolyásol­
ták döntéseit).
A hadsereg a vég nélküli intrikák melegágya volt. Sok tábornok
fenntartásokkal tekintett Bonaparte győzelmeire, és erős republikánus
beállítottságának adta tanújelét. Gaffarelnek a La Révolution franqaise-
ben jelent meg 1887-ben egy kissé elavult tanulmánya „L'opposition
militaire sous le Consulat" címmel, amelyet még két másik tanulmány
követett 1888-ban és 1889-ben, témájuk pedig a republikánus és az
irodalmi ellenállás volt. Lásd még: E. Guillon, Les Coinplots militaires
sous le Consulat et VEmpire (1894, kiváló munka), valamint G. Augustin-
Thierry, Conspirateurs et Gens de Police (1903, egy kissé romantikus
meseszövésű tanulmány a „vajascsuprok" fedőnevű összeesküvésről).
Inkább a XII. évi nagy összeesküvés keltette fel a legtöbb történész
érdeklődését: H. Welschinger, Le Dúc d'Enghien (1888, nagyon elavult);
Huon de Penanster, Une conspiration en Van XIet en Van XII (1896; élesen
bírálja Caudrillier, „Le complot de l'an XII", Revue historique, 1900,
278-286.; 1901,257-285.; 1902,45-71. old.); Picard, Bonaparte et Moreau
(1905); F. Barbey, La Mórt de Pichegru (1909; kitart az öngyilkosság
elmélete mellett); J. Durieux, „L'arrestation de Cadoudal et la Légion
d'Honneur", Revue des Études napoléoniennes (1919, 237-243. o.); M.
Dupont, Le Tragique Destin du due d'Enghien (1938; felszínes);
Lachouque, Cadoudal et les Chouans (1951); Gargot, Le Duel Moreau-
Napoléon (1951); La Varende, Cadoudal (1952, inkább irodalmi, mint
történelmi jellegű tanulmány); B. Melchior-Bonnet, Le Dúc d'Enghien
(1954); dúc de Castries, La Conspiration de Cadoudal (1963); J.-F. Chiappe,
Cadoudal et la Liberté (1971; a legjobb összefoglaló jellegű mű); J.-P.
Bertaud, Bonaparte et le Dúc d'Enghien (1972; kiváló munka, számos
korabeli dokumentumot idéz); Marco de Saint-Hilaire, Cadoudal,
Moreau et Pichegru (Poniatowski, 1977), M. Schumann: Qui a tűé le dúc
d'Enghien?, J. Tulard előszavával (1984, a legobjektívabb összefoglalás).
Az udvarról: H. La Lachouque, Bonaparte et la Cour consulaire (1958).
A koronázási szertartásról kimerítő ismereteink vannak, nem pusz­
tán Isabey albumának köszönhetően, amelyet 1969-ben újra kiadtak,
hanem három tanulmánynak is; F. Masson, Le Sacre et le Couronnement
de Napoléon (1925, alapmű), H. Gaubert, Le Sacre de Napoléon Ier (1964,
anekdotikus) és Jósé Cabanis, Le Sacre de Napoléon (1970). G. d'Esparbés
és H. Fleischmann műve, a L'Épopée du Sacre (1908) igen elavult. Az
egyszerű közkatonáknak a ceremóniára való visszaemlékezése igen
tanulságos lehet: Coignet, Lecoq (Revue de Paris, 1911) stb. Akoronázás
szimbolikájáról, a napóleoni címerekről és a hatalmi jelképekről:
H. Pinoteau, „Probleme napoleonischer Symbolik", Der Tappert,
1970-1972-1974. Bebizonyítja, hogy a koronázási gyűrű hamisítvány.

201
Felhívjuk rá a figyelmet, hogy a Paisiellónak és Lesueurnek tulajdoní­
tott koronázási zenét (az Indulót) J. Mongredien találta meg és A.
Birbaum rögzítette. A zászlók továbbra is háromszínűek voltak.

Le nem zárt viták

Ph. Sagnac kiválóan m utatott rá az Ideiglenes Konzulátusból a

Császárságba való átmenet folyamatának bizonyos fázisaira:
„L'avénement de Bonaparte ä l'Empire", Revue des Etudes
napoléoniennes (1925,133-154., 193-211. old.). Luden és Fouché
szerepe ismert Pietri és Madelin életrajzainak köszönhetően.
Manapság m ár inkább tisztában vagyunk vele, mitől volt Cam-
bacérés működése olyan hatékony, mivel Jean Duhamel rábuk­
kant a hajdani politikus levelezésére, amit J. Tulard 1973-ban
publikált. Türelmetlenül várjuk Langlois az örökös konzuli
tisztségről szóló népszavazásról végzett kutatásai eredményeit.
Ezúttal nemigen volt szükség csalásra, mint a VIII. évben, hiszen
Bonaparte sikerei sokat nyomtak a latban, már ha hinni lehet a
prefektusok jelentéseinek (nemzeti levéltár, FICIII). Népszerű­
sége segítette hozzá a parlamenti ellenállás megtöréséhez is:
Francois Pietri álláspontja, aki úgy véli, hogy Bonaparte tiszte­
letben tartotta a képviselőket (miért viselkedett volna így az első
konzul olyan honatyákkal szemben, akiket kijelöltek, nem pedig
megválasztottak?), erősen különbözik Charles Durand-étól, aki
feltárta az előbbi értekezésének pontatlanságait és túlzásait.
Inkább az utóbbiét fogadják el. Tény, hogy Bonaparte, durvasá­
ga ellenére is, kímélte a szenátorokat, és fenntartotta a parlamen­
tarizmus látszatát; vajon a brumaire idején köttetett szövetség
következménye lenne ez?
A végre-valahára életbe lépett Polgári Törvénykönyv olyan
társadalmi rendet állít fel, melynek alapja a tulajdon és az egyen­
lőség, de ez utóbbi „a tulajdonosok egyenlőségét jelentette"
(Bertaud). Kitűnő elemzés található a földbirtokról és az örökö­
södési rendszerről szóló viták alakulásáról Ph. Sagnac La Legis­
lation civile de la Révolution franqaise (1898) c. kötetében. „Az
Alkotmányozó Nemzetgyűléstől a Konventig m inden forradal­
m ár úgy mutatja be a tulajdont, s ennek következményeként az
örökhagyás jogát, mint társadalmi képződményt"; 1800 felé
haladva ez módosul, mivel ekkorra már többen vannak azok,

202
akik a tulajdon és a végrendelet természetes eredete mellett
foglalnak állást. Boulay de la M eurthe és Duveyrier megállapít­
ják, hogy az embernek a tulajdonhoz való joga m ár a társadalom
kialakulása előtt létezett, és az ezzel való rendelkezés joga is a
természetes jogok közé sorolandó. Ugyanez a változás észlelhe­
tő az atyai jogok esetében; a Konzulátus elveti azt az elvet,
miszerint az örökösöknek teljesen egyenlő arányban kell meg­
osztozniuk. Sagnac ezt a római jogra vezeti vissza; de André-
Jean Arnaud Les Origines doctrinales du Code civil (1969) c. m un­
kájában rámutat, hogy az 544. cikkely (a tulajdonjogról szóló)
nem magára a római jogra vezethető vissza, hanem a Pothier
által képviselt modern kori római jogtudósok elméleteire. Más
cikkelyek is (különösen az 1134-es számú) Pothier (1689-1772)
hatását engedik sejteni. R. Martinage-Baranger a maga részéről
Bourjon, egy XVIII. századi jogász hatására hívta fel a figyelmet
Bourjon et le Code civil (1971) c. művében. Hasznos lehet R.
Savatier Bonaparte et le Code civil (1927) c. munkája.
Enghien herceg halála fordulópontot jelent a császárság kiala­
kulásában: megnyugtatta az egykori királygyilkos Konvent-ta-
gokat és más brumaire-ieket, akik túlzottan kompromittálódtak
a forradalom alatt (Talleyrand, Roederer), és megerősítette Bo­
napartéval kötött szövetségüket. A császárság ily módon a közjó
érdekében létrehozott diktatúra jellegét öltötte fel. Vajon az első
konzul ténylegesen kívánta Enghien herceg halálát? Henri
Welschinger egyértelműen őt teszi felelőssé a kivégzés miatt. J.
Dontenville ezzel szemben, „La Catastrophe du due Enghien",
Revue des Etudes napoléoniennes (1925, 43-69. old.) c. írásában a
szerencsétlen sorsú Bourbont okolja a történtekért. Maricourt
{La Mort du due Enghien, 1931) Réalt hibáztatja, aki, miután este
nyolc óra körül parancsot kapott Bonapartétól, hogy hallgassa
ki a herceget, csak éjfél után érkezett Vincennes-ba, amikor már
mindennek vége lett. J.-P. Bertaud szerint mind Enghien herceg,
mind pedig Cadoudal kivégzése Bonaparte óhajára történt, mint
oly sok más apró „ceremónia" amelyekkel az első konzul az
emberek eszébe akarta juttatni a terror időszakát, hangsúlyoz­
ván a különbséget a forradalmi és a királypárti Franciaország
között. Talleyrand, Caulaincourt, Hulin és Savary felelősségét
nehéz lenne pontosan meghatározni. Qui a tűé le dúc d'Enghien?
c. művében Maurice Schumann „a buzgóság túlzását" teszi
felelőssé. Ki raboltatta el és ítéltette el Enghien hercegét? Bona-

203
parte. Ki biztosította a halálos ítéletet? Enghien hercege, bour-
boni becsületessége miatt. Ki ölte meg őt? Anne-Jean-Marie-
René Savary, aki türelmetlenül azonnal szolgálatot akart tenni
urának, azt kockáztatva, hogy mindörökre kompromittálja. N a­
póleon mindenesetre megoldotta a problémát, amikor Szent
Ilonán kijelentette: „Azért tartóztattam le és ítéltem el Enghien
herceget, mert ez szükségszerű volt a francia nép biztonsága,
érdeke és becsülete szempontjából, miután Artois grófja, saját
bevallása szerint, mintegy hatvan merénylőt tartott készenlét­
ben Párizsban. Hasonló helyzet esetén most is ugyanúgy csele­
kednék."
G. Mauguin cikke, „Le plébiscite pour l'hérédité impériale en
Fan XII", Revue de I'Institut Napoléon (1939,5-16. old.) egy kissé
elhamarkodottan beszél „egy véleményen lévő Franciaország­
ról" a XII. évi népszavazás kapcsán, mivel azonban az ellenzék
többé már nem mert nyíltan fellépni a hatalommal szemben,
kénytelenek vagyunk azt hinni, hogy a közvélemény kedvezően
fogadta a császárság létrehozását. Nem véletlenül mondta Ségur
gróf Bonapartéról: „Olyan ember ő, akit senki sem szeret, mégis
mindenki előnyben részesíti."
 V. FEJEZET
A KONTINENTÁLIS GYŐZELMEK

Az Amiens-ben megkötött békeszerződés véget vetett annak az

ellenségeskedésnek, amelyik 1792 óta szembeállította egymás­
sal a forradalmi Franciaországot és az európai uralkodókat. Az
évszázados monarchiák fejet hajtottak; kénytelenek voltak elis­
merni, legalábbis Franciaország határain belül, a szabadság és
egyenlőség új elveinek törvényességét, amit nem sikerült fegy­
verrel felszámolni. Bonaparte már nem csupán a béke embere
volt, hanem a forradalom megmentőjének tűnt.
Vajon az 1805-ben létrejött újabb koalíció - mely előre látható
következménye volt az Angliával kötött diplomáciai kapcsola­
tok két évvel korábbi megszakadásának - beilleszthető a forra­
dalmi háborúk sorozatába, vagy éppen ellenkezőleg, egy egé­
szen új háborúról van szó, melynek kirobbanásáért Napóleon
tehető felelőssé? A kortársak nem tétováztak: Anglia újból fel­
vette a harcot, amit csak azért szakított félbe, hogy pillanatnyi
lélegzetvételhez jusson. A francia közvélemény egyértelműen az
angolokat okolta a két szakítás miatt.
„Az angolok", olvashatjuk a londoni jelentésekben, „azt mond­
ják, hogy ők majdnem biztosak voltak a háború folytatásában,
hogy a sajtó és a fegyvergyárak teljes gőzzel üzemelnek, így
semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy kormányuk ellenséges
szándékkal viseltetik irántunk. Egyébként sem adódhat a mos­
taninál kedvezőbb alkalom számukra; ez az egyetlen mód rá,
hogy elvonják az első konzul figyelmét azokról a nagyszabású
tervekről, amelyeken Franciaország helyzetének javítása érde­
kében dolgozik, s amelyek sikeres végrehajtása esetén Angliá­
nak többé nem lenne esélye a győzelemre."
A történészek a maguk részéről, némi húzódozás ellenére,
elfogadták a „harmadik koalíció", illetve „negyedik koalíció"
elnevezéseket, elismerve ezzel egy bizonyos folyamatosságot.
Az 1805. és 1806. évi hadjáratok még a „Nagy Nemzet" hábo­
rúinak sorába illeszthetőek.

205
 A SZAKÍTÁS

Az alábbiakat olvashatjuk egy 1803. március 14-i rendőrségi

beszámolóban: „Az angolok egyébről sem beszélnek, mint a
háborúról. A tegnapi és a tegnapelőtti levelekből arról értesül­
tünk, hogy a londoni Parlament, m iután megkapta a király
üzenetét, számottevő pénzösszegeket szavazott meg a csapatok
létszámának növelése és mintegy negyven újabb hadihajó beve­
tése céljából." Egy azonos forrásból származó jelentés a követ­
kezőkről számol be március 16-án: „Macdonald, York hercegé­
nek háziorvosa, aki a rue de Bacon lakik, azt állítja, hogy az
összes angol tiszt, aki Párizsban tartózkodik, és akikkel ő kap­
csolatban áll, bizonyos a háború kirobbanásában." Március 21.:
„Az angolok arról számolnak be, hogy a Londonból érkező
levelek szerint a fegyverkezés felgyorsult, a sajtó szerepe na­
gyobb, mint amilyen valaha is volt, m indent megtesznek a
készenlét érdekében, és egész Anglia tudja, hogy a háború elke­
rülhetetlen." Az első konzul kívánságára összegyűjtött informá­
cióknak köszönhetően így nyomon követhetjük a francia-angol
kapcsolatok romlását. A szakítás 1803. május 17-én lett végleges.
Mint azt a rendőrségi jelentések előre megjósolták, az angolok
kezdték el az ellenségeskedést. Több sérelemre is hivatkoztak.
Whitworth, párizsi követük, egy rendőri jelentés szerint egy
magánbeszélgetés során így sorolta fel ezeket:
„1. M egállapodtunk Amiens-ben, hogy nem szólunk bele
Svájc ügyeibe, s mégis fegyveres beavatkozás történt. 2. Málta
kiüríttetését szorgalmazván Oroszország kezességet vállalt, de
ezt csak a szigeten való helyőrségekkel akarta biztosítani, amit
nem fogadhatott el sem Anglia, sem pedig Franciaország. 3.
Kereskedelmi megállapodást ígértek, és hallani sem akarnak
róla. 4. Végezetül nem akarták ismertetni a fegyverkezési láz
valódi célját."
Anglia csalódott, amikor Bonaparte a gyárosok nyomására,
de saját merkantilista meggyőződése miatt is, megtagadta a
kereskedelmi tárgyalások megkezdését: még túlságosan eleve­
nen élt az emberek emlékezetében az 1786-os szerződés, amely
az angol árucikkek szabad beáramlásával tönkretette a francia
textilipart. A polgárháborúból alighogy kilábalt Franciaország
képtelen volt felvenni a versenyt a brit konkurenciával. Volt
azonban ennél komolyabb indok is: Bonaparte szerette volna

206
fenntartani az európai piacot a francia áruk számára. London
aggódott a német átrendeződés miatt is. Az 1803. február 3-án
összeült birodalmi gyűlés átrajzolta a térképet a nagy államok,
Poroszország, Bajorország és W ürttemberg javára. Dalberget, a
birodalmi főkancellárt, aki a gyűlés elnöke volt, sikerült meg­
nyerni a francia érdekek számára. Az angolbarát Ausztria egyre
inkább kisemmizettnek érezte magát. Itáliában a francia meg­
szállás kiterjedt Genovára és Toscanára is. 1803. február 19-étől
Bonaparte lett a Svájci Államszövetség közvetítője. A francia
befolyás, ami Belgiumban teljessé vált, egyre erősödött a
Batáviai Köztársaságban is. Eggyel több piac veszett el Anglia
számára. S ami még bosszantóbb: Bonaparte megvetette egy
nagy gyarmati birodalom alapjait. Újra hatalmába kerítette vol­
na a keleti álom? Miután 1801. június 26-án aláírták a török
Portával kötött békét, Brune-t küldték nagykövetként Konstan-
tinápolyba; Sébastiani pedig az 1802. év szeptemberének folyamán
a Földközi-tenger térségébe utazott, majd Egyiptom helyzetéről
a Le Moniteur 1803. január 30-i számában megjelent jelentésében
francia beavatkozást sürgetett. Augusztus 7-én végrehajtottak
egy tengeri erődemonstrációt Algéria ellen; június 18-án De-
caent kinevezték India és Mauritius sziget főkapitányává, ahol
meg kellett vetnie a lábát. 20-án Cavaignacot tették meg a
maszkati kereskedelmi kapcsolatok biztosává. Egy amerikai
álom megszületésének volnánk tanúi? 1802. szeptember 24-én
Victort főkapitánynak nevezték ki Louisianába, amit Spanyolor­
szág adott vissza Franciaországnak. Victor Hugues növelte Fran­
ciaország guyanai befolyását. Eszak-Amerikában Nouvelle-
Orléans lesz a bázis; Dél-Amerikában Cayenne: így körvonala­
zódnak az első konzul amerikai tervei. Az egykor francia kézen
lévő Saint-Domingue-ra, amely most egy fekete, Toussaint-
Louverture uralma alatt állt, Bonaparte elküldte sógorát, Ledere
tábornokot, hogy állítsa helyre a rendet mintegy huszonötezer
fős seregével. Az amerikai álom azonban hamar szertefoszlott:
mivel nem készítették elő megfelelően - figyelmen kívül hagy­
ták a speciális éghajlati viszonyokat -, a saint-domingue-i expe­
díciót megtizedelte a sárgaláz és a hajdani rabszolgák fellázadá­
sa, majd 1803 decemberében végérvényesen elbukott. Louisia-
nát az első konzul még májusban eladta az Egyesült Államok­
nak. A franciák végül kénytelenek voltak belátni, hogy a keleti
missziók, kivéve Sébastianiét, nem jártak sikerrel. Decaennek

207
meg kellett hátrálnia a mauritiusiak előtt. A maszkati imám
visszautasította Cavaignac ajánlatát. Baudin tudományos ürügy­
gyei indított expedíciót 1800-tól 1804-ig, azzal a céllal, hogy
Franciaország befolyása alá vonja az ausztrál kontinens tenger­
parti részeit, melyet a Peron és Lesueur által ez út céljaira pub­
likált földrajzi atlasz „Napóleon-földként" emleget; de itt is csak
kudarc éri a franciákat. A lassacskán körvonalazódó gyarmati
imperializmus ekkor még nem arathat sikert, a tartós erőfeszítés
hiánya, valamint a célok és az eszközök aránytalansága miatt.
Mindez csak arra volt jó, hogy a tengerentúli francia törekvések
aggodalommal töltsék el a brit kormányt.
Málta kiürítésének problémája váltotta ki a szakítást. Mivel
Franciaország jelentős területeket bitorolt jogtalanul Európá­
ban, Anglia nem volt hajlandó kiengedni a kezéből egy ilyen
fontos biztosítékot. Bonaparte azzal vágott vissza, hogy ő, az
egyezménynek megfelelően, kivonta csapatait a nápolyi kikötő­
ből, és a továbbiakban is hajthatatlan marad a Mediterráneum,
illetve a sziget kérdésével kapcsolatban.
Talleyrand töltötte be a kormányfői szóvivő tisztét. „Az első
konzul harminchárom éves, és eddig mindössze m ásodrendű
országokat igázott le; ki tudja, mennyi időre lenne szüksége
ahhoz, hogy megváltoztassa Európa arculatát és feltámassza a
Nyugati Császárságot?" A stílus egyre inkább eldurvult; 1803.
március 13-án Bonaparte és az angol nagykövet között - egy
előre megtervezett - éles vita zajlott le. Válaszképpen London
ultimátumot intézett a franciákhoz, amelyben követelték Hol­
landia és Svájc kiürítését, később m ár csak Hollandiáét, annak
fejében, hogy tíz éven belül kivonják az angol erőket Máltáról és
csak Lampedusát tartják meg.
Májusban Bonaparte azzal a javaslattal állt elő, hogy semleges
országokat kérjenek fel a bíráskodásra. Máltát ideiglenesen
szállják meg az orosz csapatok. Az angolok azonban hallani sem
akartak arról, hogy kiengedjenek a kezükből egy olyan földkö­
zi-tengeri támaszpontot, amely az Egyiptomba vezető utat el­
lenőrizte, hiszen Egyiptom iránt a franciák továbbra is érdeklőd­
tek. A szakítás május 16-án következett be. A brit kikötőkben
horgonyzó francia hajókat az angolok lefoglalták. Válaszul Bo­
naparte letartóztatta a Franciaországban élő angol állampolgá­
rokat, mialatt csapatai elfoglalták Hannovert és több dél-itáliai
kikötőt. Ismét kirobbant tehát a háború.

208
 Az angolok kezdeményezték ugyan a háborút, de ez Bonapar­
te céljainak is megfelelt: ha a helyreállítás jó úton halad, a köz­
társaság belpolitikai helyzete rendeződik, a külső veszély elhá­
rul, vajon a forradalmi polgárság nem próbálja-e meg, hogy
megfossza hatalmától az első konzult, akinek személyes hatal­
ma állandóan növekedett, és egyre jobban veszélyeztette a poli­
tikai szabadságot? Mindenáron meg kellett őriznie a Megmentő
szerepkörét: „Egy első konzul nem hasonlíthat azokra az Isten
kegyelméből uralkodó királyokra, akik úgy tekintenek orszá­
gukra, mint holmi örökségre. Neki látványos cselekedetekre van
szüksége, vagyis háborúra", vallotta be Bonaparte. Ez a háború
nem volt ellenére, az ízlésében ugyan angolbarát, érdekeit te­
kintve azonban angolellenes burzsoáziának sem. Muszáj volt
megtörni Nagy-Britannia gazdasági hatalmát: a háború tűnt az
egyetlen célravezető módszernek a perfid Albion tönkretételére
egy olyan korban, amikor a francia elméleti szakemberek kije­
lentették, hogy a gazdasági felvirágzás alapja a következetes
merkantilizmus és a nemesfémpénzen és a hitel kizárásán ala­
puló, ortodox pénzügyi politika.

A FRANCIA-ANGOL HÁBORÚ

Anglia legyőzése érdekében Napóleon elővesz egy régi, még a

Direktórium idejéből való haditervet: az angliai partraszállásét.
Hoche korábban Írországot javasolta - mivel katolikus, leigá-
zott, és a függetlenségi háború óta szüntelenül forrong. A szigo­
rú megtorlás, amelyet Humbert tábornok felkelési kísérlete után
alkalmaztak, lehetetlenné tette ezt a megoldást: közvetlenül
Anglia ellen kellett tám adást intézni, partra szállni Dover
környékén, és Londonig masírozni. Nagy-Britannia nem régi­
ben bizonyította be tengeri fölényét, amikor körülzárta a fran­
cia kikötőket és visszahódította Saint-Luciát és Tobagót. A La
M anche-on való átkeléshez viszont tíz órán át a franciáknak
uralm uk alá kell vonni a tengernek ezt a részét. Ezután az
angol szárazföldi erők m ár nem tanúsítanának jelentősebb
ellenállást: Londont kardcsapás nélkül bevehetik. Optimista hi­
potézis ez, amely alábecsüli az angolok védelmi képességeit, és
nem veszi figyelembe egy olyan hadsereg nehézségeit, amelyet a
tenger választ el saját utánpótlásától. De már a La Manche-on való

209
átkelést sem tudták megoldani. A francia katonai vezetés mégis
derűlátó maradt:
„Nem nagy távolság az, ami Angliától elválaszt bennünket,
és bármennyire éberek is a brit cirkálók, képtelenek lesznek rá,
hogy biztosítsák a csatornán átvezető' út folyamatos lezárását
egy olyan flottilldval szemben, amelynek segítségére lesz pozí­
ciójának előnye, eszközeinek sokfélesége, valamint előkészületeik
gyorsasága."
Ez a szöveg alapvető fontosságú ahhoz, hogy megértsük, mi
volt kezdetben Napóleonnak és tanácsadóinak stratégiája: meg­
lepetésszerű támadás egy katonákkal teli flottillával. A flottillán
háromezer hajót kell érteni: 1805. július 28-án mindössze 2140
állt rendelkezésre. A jól megválasztott pozíció Boulogne, ahol
Napóleon felállította főhadiszállását. Mintegy kétszázezer em­
berrel rendelkezett, akiket ilyenformán távol tarthatott a fővá­
rostól és a politikai játszmáktól. Boulogne ugyan közel van a
fővároshoz, ami lehetővé teszi a császár számára, hogy egyszer­
re foglalkozzon a belügyekkel és a katonai tervezetekkel, de
valószínűleg ez volt „La Manche legrosszabb kikötője", ahol az
angolok könnyűszerrel figyelemmel kísérhették a franciák ké­
szülődését. Az eszközök sokfélesége hagy némi kívánnivalót maga
után: mennyit érnek vajon ezek a felfegyverzett uszályok és
ágyúnaszádok? Az 1804. július 20-i borzalmas vihar, amely szét­
szórt mintegy tucatnyi bárkát, bebizonyította a flottilla gyenge­
ségét. Gyorsan be kellett látni, hogy a hajóraj nélkül semmire
sem mennek. Ami az előkészületek gyorsaságát illeti, két dagályra
van szükség ahhoz, hogy elhagyhassák Boulogne kikötőjét. H o­
gyan vonják uralm uk alá a La Manche csatornát? Az eddigi
terveket, amelyek az angol part éjszakai, meglepetésszerű meg­
tám adásán alapultak, a kedvezőtlen évszak miatt elvetették.
Spanyolország hadba lépése, jelentős hajóhada miatt, gyöke­
resen megváltoztatta az eredeti stratégiát: ettől kezdve a hadi­
tengerészetnek ismét fontos szerep jutott. A 1805. évi februári és
márciusi hadiparancsok szerint a bresti (Ganteaume) és a
touloni (Villeneuve) hajórajok, az angolok blokádját elkerülve,
az Antillák felé vennék útjukat, ahol a rochefort-i (Missiessy),
cádizi és ferroli egységek csatlakoznának hozzájuk. Ezzel rá­
kényszerítik az angolokat, hogy flottáikat Indiába, a Földközi­
tenger térségébe és az Antillákra irányítsák, és szabaddá válna
az út a La Manche-on át.

210
 1805. március 30-án Villeneuve elhagyta Toulon kikötőjét;
Missiessy és Gravina m ár korábban, január 11-én elhagyták
Rochefort-t, illetve Cádizt. Az Antillákon tervezett erőösszpon­
tosítás azonban nem járt sikerrel. Hiányzott a megfelelő együtt­
működés a francia és a spanyol flotta között, ezenkívül pedig
módosítani kellett az eredeti tervet, mert Bonaparte felkérte
Ganteaume-ot, hogy maradjon Brestben. Ezt újabb tervmódosí­
tások követték, amelyek kommunikációs problémákhoz vezet­
tek; ráadásul a császár által kiszabott határidők túl rövidnek
bizonyultak. A flották lekésték a találkozót, és visszatértek kikö­
tőikbe. Ez alatt az idő alatt a brit admiralitásnak sikerült elejét
vennie, hogy hajói szétszóródjanak. Lord Barham utasításai ha­
tározottak voltak: „Amennyiben kételyeik tám adnának az ellen­
ség hadmozdulatairól, m inden hajórajnak azonnal Ouessant-
hoz kell vonulnia, és ily m ódon elzárnia a La Manche bejáratát.
Itt kell megszerezni a döntő erőfölényt, mert ha az ellenség uralja
a csatornát, Anglia elveszett." Európába való visszatértekor
Villeneuve újabb feladatot kapott: Rochefort kikötőjét elhagyva,
lépjen kapcsolatba Allemand-nal, és szabadítsa fel a Brestben
veszteglő hajórajt. Képtelen feladat volt ez: Villeneuve inkább a
későbbiekre tartogatta erejét, és bezárkózott Cádizba. Napóleon
időközben egyre türelmetlenebb lett; a kontinensen rosszabbo­
dott a helyzet, a lehető legrövidebb időn belül végre kell hajtani
a partraszállást! Villeneuve egyre sürgetőbb parancsokat kapott,
amikor Napóleon már lemondott az angliai partraszállásról. A
császár augusztus 26-án hozta meg döntését; 29-én az első csa­
pattestek elindultak Németföldre. Napóleon Villeneuve-re hárí­
totta a felelősséget egy olyan vállalkozás bukása miatt, aminek
sikerében senki sem hitt Boulogne-ban. Ellentmondásos paran­
csoktól sürgetve Villeneuve végül kifutott a kikötőből, és a
Trafalgar-fok közelében, október 21-én, szembe találta magát
Nelson és Collingwood hajóival. A francia-spanyol vonalat át­
törték: egy hajó felrobbant, tizenhetet foglyul ejtettek, Ville­
neuve megadta magát. Dumanoir, akinek sikerült elmenekülnie,
az Ortegái melletti csatában vereséget szenvedett. Döntő győ­
zelme ez az angol flottának, melyet a magas technikai felszerelt­
ségnek és tüzérei pontosságának köszönhetett, de drágán meg
is fizetett érte: Nelsonnal a Victory fedélzetén a Redoutable egyik
árbocőrének golyója végzett. Döntő győzelem volt ez, mivel
Napóleonnak nem m aradt számottevő flottája, amelyet szembe-

211
állíthat Angliával. Elbátortalanodva lemondott a tenger feletti
uralomról, azaz a végsó' diadalról. Azt azonban ekkor még senki
sem tudta, még Pitt miniszterelnök sem, hogy az angolok meg­
nyerték a háborút.

AUSTERLITZ

Az angol arany nem tétlenkedett a kontinensen. Sikerült létre­

hozni a harmadik koalíciót Franciaország ellen. Oroszország
könnyen hagyta magát meggyó'zni: I. Sándor cár féltékeny volt
Bonapartéra, ráadásul az angolimádat is felülkerekedett Szent-
pétervárott, ahol jelentős hatást keltett Enghien herceg kivégzé­
se. A cár lengyel származású legfőbb tanácsadója, Czartoryski
azt tanácsolta urának, hogy újból indítsanak háborút Franciaor­
szág ellen. Anglia évi 1 250 000 fontot ígért minden százezer
ember után, akiket Oroszország hadba indít. A német és itáliai
területeken bekövetkezett területi rendezés miatt elégedetlen
Ausztria és természetesen a Bourbonok nápolyi ága is csatlako­
zott a koalícióhoz.
E koalíció hasonlatos volt azokhoz, amelyeket Anglia egyko­
ron a forradalom leverése céljából hozott létre; a francia közvé­
lemény tehát nem volt különösebben meglepve. Napóleon ma­
ga is „harmadik koalícióról" beszélt 1805. szeptember 30-i kiált­
ványában: „Katonák, Császárotok veletek van; ti pusztán a nagy
nép előőrse vagytok. Ha szükség lenne rá, hívó szavamra az
egész nép hadba vonulna, hogy összezavarja és feloszlassa ezt
az újabb ligát, amelyet az angolok gyűlölködése és aranya ho­
zott létre." Azért érezhető volt némi nyugtalanság az újabb
szárazföldi hadmozdulatok miatt. Különféle pletykák kaptak
szárnyra a Nemzeti Bank pénztárairól: Napóleon kiüríttette
ezeket a hadjárat megkezdése pillanatában. Az aggodalom pá­
nikba csapott át. Kissé eltúlzott pánikba, ahhoz azonban éppen
elegendő volt, hogy súlyosbítsa az Ouvrard mexikói spekulációi
miatti válságot. Az 1806-os válság, amire a későbbiekben még
visszatérünk, mindenekelőtt bizalmi krízis volt, a kontinensen
kiújult ellenségeskedés miatt került rá sor. Napóleon, a Nagy
Hadsereg hadijelentései által, melyek igazolták és ismertették a
hadműveleteket, helyreállította „a nemzeti morált". Az 1806-os
évtől ezek a hadijelentések széles körben ismertté váltak: színé-

212
szék adták elő a színpadokon, tanárok olvasták fel a diákoknak,
papok kommentálták a szószékekről; eljutottak a legutolsó kis
faluba is, ahol jöttüket harangzúgás vagy dobpergés jelezte. A
sajtóban és a költészetben is megtaláljuk ennek nyomait: 1806-
ban Colson a Le Bulletin Impérial címet adja „heroikus stanzái­
nak". Ennek következményeképpen szoros kapocs jött létre a
katonai erők és a hátország közt, így a franciák számára megma­
radt az az illúzió, mintha nemzeti hadseregük volna, holott a
Nagy Hadsereg nem volt egyéb, mint eszköz a császári tervek
megvalósításához.
A bizalmat azonban a hadijelentéseknél is jobban helyreállí­
tották Napóleon villámcsapásszerű győzelmei. 1805. augusztus
13-án Boulogne-ból tollba mondott egy hadműveleti tervet,
amellyel a Nagy Hadsereget a La Manche mellől a német terü­
letekre irányították. Az osztrák erők meglepetésszerű támadása
a franciákkal szövetséges Bajorország ellen, ami távolról sem
lepte meg Napóleont, kiváló alkalmat nyújtott a francia császár
számára, hogy visszatérjen a boulogne-i csapdából. Míg a tábor
irányítását Brune-re bízták, a Nagy Hadsereg hét csapattestre
oszlott (Bernadotte, Ney, Marmont, Davout, Soult, Lannes és
Augereau, a tartalék lovasság pedig M urat vezetése alatt állt),
és jó előre kijelölt menetrend szerint m egindult a Rajna felé.
Mindössze húsz nap múlva a Nagy Hadsereg ismét egyesült
Mainz mellett. A Majna völgyén és Donauwörthnél, a Dunán
Napóleon elvágta Bajorország támadójának - Mack tábornok­
nak - visszavonulása útját. Elchingennél, ahol Ney kitüntette
magát, október 14-én legyőzték az osztrákokat, akik bezárkóz­
tak Ulm városába. Mack 1805. október 20-án, Trafalgar előest­
éjén kapitulált. A hadjárat első fele két hétig tartott.
Bármit is írtak róla, ez a hadjárat jelentős anyagi nehézségek­
kel járt: bár mindegyik katona megkapta a Rajnánál a szükséges
lábbeliket, és a zsold is megérkezett október 23-áig, s bár az
utánpótlási vonal is jól működött, m iután a francia sereg német
területre lépett, november 22-én mégis már mintegy nyolcezer
megbetegedést regisztráltak, az erőltetett menetelés miatt szá­
mos ló elhullott, és oly mértékben elszaporodtak a lopások, hogy
egy november 25-én kelt napiparancsban Napóleon kénytelen
volt hadbiztosokat rendelni a sereg felügyeletére.
Ulmtól Napóleon Bécs felé vette útját, és november 15-én a
város ellenállás nélkül megadta magát. II. Ferenc kiüríttette

213
fővárosát, hogy egyesíthesse csapatait Sándor cár erőivel. A
„három császár csatájára" december 2-án, Napóleon koronázási
ceremóniájának első évfordulóján került sor, a helyszínt ő maga
választotta meg Austerlitz mellett. Ez volt egyike a legszebb és
egyben legegyszerűbb napóleoni győzelmeknek. A császár ha­
diterve nem volt bonyolult: miután a pratzeni fennsíkot áten­
gedte az osztrák-orosz erőknek és saját csapatait felsorakoztatta
velük szemben (Soult került középre, Davout jobbra, Lannes és
Murat pedig balra), arra próbálta meg rávenni az ellenséget,
hogy támadja meg a franciák szándékosan meggyengített jobb­
szárnyát, amellyel látszólag elvághatták volna Bécs felé a vissza­
vonulás útját. E terv végrehajtása érdekében az ellenség ve­
zérkara kénytelen volt meggyengíteni középső hadosztályát
Pratzennél, hogy megerősíthesse a balszárnyat. Amint az oszt­
rák és orosz vezetés elköveti ezt a hibát, Napóleon katonái
megmásszák a fennsíkot, megtámadják az ellenség meggyen­
gült központi erőit, kettévágják az ellenséges hadsereget, és
megsemmisítik annak gyengébbik szárnyát. Minden úgy tör­
tént, ahogyan eltervezték. A reggel hét órakor, napfelkeltekor
kezdődő csata tizenhat óra tájban, napnyugtakor ért véget az
oroszok megfutamodásával. „Láttam már néhány vesztes csa­
tát", mondja az emigráns Langeron, a csata egyik főszereplője,
„de ekkora vereségre álmomban sem gondoltam volna." Az
ellenség 27 000 embert, 40 zászlót és 180 ágyút vesztett. Mialatt
az oroszok fokozatosan hátráltak, az osztrákok tárgyalásokba
bocsátkoztak a francia vezetéssel, melynek eredményeként
1805. december 26-án, Pozsonyban aláírták a békeszerződést.
Annak ellenére, hogy Talleyrand önmérsékletre intette Napóle­
ont, Ausztria kénytelen volt lemondani Velencéről, az Isztriai-
félszigetről és Dalmáciáról az Itáliai Királyság javára (az egykori
Cisalpin Köztársaságból királyság lett a császár kívánságára, aki
1805. május 26-án koronáztatta meg magát Milánóban), Sváb­
föld és Tirol pedig a württembergi és bajor választófejedelmek
kezére került. Ezenfelül 32 milliónyi hadisarcot váltókban, 8
milliót pedig aranyban kellett fizetnie. A katonai felügyelőség
számlái tanúsítják az 1805-ös hadjárat sikerét.
Az osztrákok veresége súlyos következményekkel járt Euró-
pa-szerte: Napóleon, aki ekkor m ár régóta uralta Észak-Itáliát,
most - Rómát megkerülve - délen is megvetette lábát. 1805.
szeptember 27-én, „mintha csupán valamelyik prefektusának

214
visszahívásáról lett volna szó", elvette a Nápolyi Királyságot a
Bourbonoktól, akik csatlakoztak a harmadik koalícióhoz. „Ka­
tonák! A nápolyi uralkodóház a továbbiakban nem uralkodik.
Létezésük nem összeegyeztethető az európai békével és koronám
becsületével (többé nincs szó Nagy Népről és Nagy Nemzetről).
Meneteljetek, nyomuljatok előre egészen a hullámokig, ahol már
annyira várnak benneteket a tenger zsarnokainak gyenge sere­
gei! Ne késlekedjetek tudtom ra adni, hogy egész Itália alá van
vetve az én törvényeimnek és szövetségeseim törvényeinek."
Joseph, aki visszautasította az Itáliai Királyságot, most - bármi­
féle ellenvetés lehetősége nélkül - megkapta a Nápolyi Király­
ságot. „Mondja meg neki, hogy őt teszem meg Nápoly uralko­
dójává, de ha a legcsekélyebb tétovázásnak vagy bizonytalan­
ságnak adja tanújelét, örökre elveszett. Csak azokat tekintem
rokonaimnak, akik szolgálnak engem. Azok, akik nem emelked­
nek együtt velem, nem lesznek tagjai családomnak. Királyi,
vagyis inkább alkirályi családot formálok belőlük." Joseph és
Masséna megindultak Nápoly ellen negyvenezer emberrel. IV.
Ferdinánd és rettenetes hitvese, Mária Karolina, kénytelenek
voltak Szicíliába menekülni. A nép semmiféle ellenállást nem
tanúsított, inkább közönyösnek mutatkozott. Február 15-én az
új uralkodó bevonult Nápolyba. Úgy tűnt, semmi sem állíthatja
meg Napóleont.
Az Itáliából kiebrudalt Ausztria nem számíthatott sok jóra a
német területeken sem. A forradalmi Franciaország győzelmei
egészen a Rajnáig tolták a határokat. Az 1803-as birodalmi
gyűlési határozat nyomán rajzolták át első ízben a német terü­
letek térképét; Austerlitz pedig újabb módosítások felé nyitott
utat: a Bergi Nagyhercegséget M urat kapta, Neuchátelt Berthier;
a bajor és w ürttem bergi választófejedelmek királyi koronát
kaptak a császár óhajára, aki a régi intézmények helyébe lépett.
Az új királyok, valamennyi déli és nyugati német hercegség
uralkodóival együtt, belépnek majd a - francia uralom alatt lévő
- Rajnai Konföderációba. E szövetséges államok, melyek szék­
helyéül Frankfurtot választották, ahol kétkamarás gyűlés ülése­
zett, elismerték Napóleont védnöküknek, és ráruházták a kül­
politika irányításának, a hadüzenetnek és békekötésnek, illetve
a hadsereg parancsnokságának jogát. Ezen államok elszakadása
maga után vonta a Német-római Császárság összeomlását,
amely most már csupán Ausztriából, Poroszországból és néhány

215
északnémet államból állt. 1806. augusztus 6-án II. Ferenc lemon­
dott a német császári címről: ezután I. Ferenc néven - a lefoko­
zásnak ritka példája ez! - Ausztria örökös császárának nevezte
magát.
A Batáviai Köztársaságot Holland Királysággá alakították át,
amelynek trónját Louis kapta. A diplomáciai sikereket aktív
házasodási politika egészítette ki. Napóleon adoptált fia, a mi­
lánói trón örököse (amelyről a pozsonyi békeszerződés - Auszt­
riának tett engedményként - kimondta, hogy nem egyesíthető a
francia császári trónnal), ő császári és királyi felsége, Eugéne de
Beauharnais nőül vette Bajor Augusztát. Napóleon Jéröme-nak
is feleséget keresett, amikor érvénytelenítették az amerikai
Patterson asszonnyal kötött házasságát. Jérőme 1807-ben veszi
majd el a württembergi király leányát, Stéphanie de Beauharnais
pedig, aki a császár fogadott lányává lett (Joséphine unokahúga
volt), a badeni trón várományosának felesége lesz.
A francia közvélemény örömmel fogadta az austerlitzi győze­
lem hírét. Az olyannyira áhított béke zálogát látták benne. A
december 4-i Journal de Paris így ír:
„Tegnap, a kora reggeli órákban, három tüzérségi lövés jelezte
a béketárgyalások megkezdődését, és az örömujjongásból egy­
értelműen kivehető volt, hogy ez a hír izgalommal töltött el
mindenkit, társadalmi hovatartozásától függetlenül, s biztosak
lehetünk abban is, ha ragyogó diadalaink felderítik is szívünket,
ezek csupán a győztes dicsőségét, illetve az eljövendő béke
reménységét tükrözik vissza, ami mindig is az igazi hősök ne­
mes gondolatainak középpontjában állt."
Pontos megfogalmazása ez a közhangulatnak, amit a prefek­
tusi jelentések is igazolnak.
A pozsonyi békét úgy tekintették, mint „az általános béke
bevezetőjét", Hannover átengedése Poroszországnak egy fran­
cia-porosz tengely létrejöttét jelezte, mely az európai egyensúly
garanciája lenne. Az orosz cár, aki közismert volt ingatagságáról,
tárgyalni kezdett Napóleonnal. Angliában egy whig párti, Fox
került Pitt helyére (akiről azt tartották, Austerlitz ölte meg).
Fox elődjénél nagyobb rokonszenvvel viseltetett Franciaország
iránt, de legfőképpen európai partnerei tehetetlenségéről volt
meggyőződve. Júniusban Lord Yarmouth Párizsba érkezett. A
cárt képviselő Oubril május óta ott tartózkodott. Angol részről
Szicília miatt nem tudtak megegyezni, mivel Napóleon el akarta

216
venni a szigetet a Bourbonoktól; orosz részről pedig Czartoryski
helyére, aki Sándor cárt rá akarta beszélni a keleti irányban
történő terjeszkedésre, a franciagyűlölő Budberg került. A béke
minden reménye szertefoszlott. A szemben álló felek elszalasz-
tották az európai egyensúly helyreállításának lehetőségét.
Franciaországban nagy volt a csalódottság; ráadásul értetlen­
kedő aggodalommal szemlélték Napóleon különös politikáját.
Mi végre hozták létre ezeket az új királyságokat, és miért lett a
francia diplomácia ennyire dinasztikus jellegű? Mi érdeke fűző­
dött a Nagy Nemzetnek, amire oly gyakran hivatkoztak a hábo­
rú elején, ezekhez a házassági alkukhoz és koronaosztogatá­
sokhoz?
Murat, az egyik fő haszonélvező, az alábbi szavakkal kritizál­
ta sógorát: „Amikor a francia nép a trónra emelte önt, úgy
gondolta, népvezérre tesz szert az ön személyében, ezért tüntet­
te ki olyan címmel, amely a többi európai uralkodó felett áll. Ön
most ismét olyan hatalmi címeknek hódol, amelyek nem tartoz­
nak önhöz, ellentétben állnak a mi címeinkkel, amivel mind­
össze azt bizonyítja majd be Európa számára, mekkora jelentő­
séget tulajdonít a születési előjogoknak, amelyekkel közülünk
senki sem rendelkezik.
- M urat herceg - felelte erre a császár -, még mindig bizalom­
mal látom önt lovasságom élén. Most azonban nem egy hadm ű­
veletről van szó, hanem politikai manőverről, amit én alaposan
végiggondoltam. Ez a házasságkötés (Eugéne és a bajor Miksa
József lányának frigye) önnek ellenére van. Nekem azonban
megfelel, olyan nagy sikernek tekintem, mint az austerlitzi győ­
zelmet." Vajon nem M urat volt-e Luden után a Bonaparte család
legélesebb elméjű tagja? Figyelmeztette Napóleont: a legjobb
úton halad a forradalom elárulása felé. Vajon tudott-e néhány
miniszter e figyelmeztetésről? M urat a marengói válság óta
Talleyrand és Fouché köreihez tartozott; a forradalom által ha­
talomra jutott új elit titkos gyűlésein újra találkozunk majd a
nevével 1808-ban, amikor a spanyolországi háború kedvezőtlen
fordulatot vesz. 1814-ben egész Itália erre a zseniális „lovasra és
királyra" figyelt, akit a történészek egy kicsit elhamarkodottan
minősítettek üresfejű katonának. Vagy hitvesének, Caroline Bo­
naparténak kell tulajdonítanunk M urat politikai tisztánlátását?

217
 JÉNA

1806-ban azonban nemigen jut rá idő, hogy Napóleon szándé­

kairól elmélkedjenek, a „Nagy Nemzet" „Nagy Császár"-rá való
alakulásáról, arról, hogyan lett a „lovas Robespierre-ből" új
Nagy Károly. Új hadműveletek indulnak. 1792 óta másodszor is
megromlott Franciaország és Poroszország viszonya.
Kétségtelen, hogy az újabb háborúért Berlint terheli a felelős­
ség; ez a konfliktus pedig meghosszabbítja a forradalmi hábo­
rúkat. íme, itt van a „negyedik koalíció" is az 1789-es eszmék
ellen! Az egyetlen pillanatra megzavarodott ország ismét egy
emberként sorakozik fel a Megmentő mögött. Soha ekkora ve­
szély nem leselkedett még Franciaországra: II. Frigyes óta Po­
roszországot Európa legerősebb katonai hatalm ának tartották.
1805-ben a háborúba történő beavatkozása gyökeresen meg­
változtatta volna annak menetét. Ezért ajánlotta fel Napóleon a
poroszoknak Hannovert véglegesen, amennyiben szövetségre
lépnek Franciaországgal; átmenetileg, ha megőrzik baráti sem­
legességüket. A másik oldalról Oroszország és Ausztria próbál­
ták rávenni III. Frigyes Vilmost, hogy csatlakozzon a franciael­
lenes koalícióhoz. A porosz uralkodó tanácsadói, Haugwitz,
Hardenberg és Braunschweig beavatkozás nélküli látványos
fegyverkezésre beszélték rá urukat. Az austerlitzi győzelem,
valamint Hannover átengedése igazolta elvárásaikat, viszont a
Rajnai Konföderáció létrehozása aggodalommal töltötte el a
berlini vezetést: Párizs irányításával valósulna meg a „német
egység"? 1806. július 22-én, abban az esztendőben, amikor a
békés rendezés lehetősége még oly reálisnak tűnt, Talleyrand
vonzó lehetőséget csillantott meg a porosz miniszterek szemei
előtt: „Őfelsége a porosz uralkodó új szövetségi törvények alap­
ján egyesítheti a jelenleg még a Német Császárság fennhatósága
alá tartozó államokat, és megszerezheti a császári koronát a
brandenburgi uralkodóház számára." Mire lett volna jó Német­
ország ilyen kettéosztása? Vajon őszinte volt Napóleon? Amikor
Hannovert felkínálta Angliának, Berlin ezt a franciák árulása­
ként könyvelte el, és július 12-én közeledni kezdett Oroszország­
hoz. Poroszország végül hagyta magát belesodortatni a háború­
ba: már augusztus 9-én mozgósította haderőit; 26-án pedig ulti­
m átumot intézett Franciaországhoz: Napóleon október 8-áig
vonja vissza csapatait a Rajnáig! A császár bambergi tartózkodá­

218
sa idején kapta meg az ultimátumot. Mivel gazdasági problé­
mákkal küzdött, a Nagy Hadsereg Németföldön állomásozott,
és a lakosság gondoskodott a francia katonák ellátásáról. Az
október 6-án kelt kiáltvány semmi kétséget nem hagyott Napó­
leon további szándékai felől. Megvigasztalta elkeseredett kato­
náit: „Már kiadtam a parancsot arra, hogy illő módon fogadja­
nak benneteket Franciaországban; diadalünnepek várnak rátok,
a főváros már lázasan készülődik!" Berlinre hárította az újabb
konfliktus felelősségét, és emlékeztetett a champagne-i síkságon
1792-ben történt eseményekre, ahol a poroszokra „vereség, halál
és szégyen" várt. Ügyes húzás volt ez, amivel a császár azt
szerette volna érzékeltetni, hogy tizennégy év elteltével ugyan­
azt a harcot folytatják. A Nagy Hadsereg első haditudósításában
Napóleon a porosz Lujza királyné „tévelygéséről" beszél, aki a
legádázabbul gyűlölte Franciaországot. A „tévelygés" szó való­
ban helytálló: Poroszország fejest ugrott a háborúba, anélkül
hogy bevárta volna orosz szövetségeseit, pénzügyei rendezetle­
nek voltak, a társadalom pedig közömbös - leszámítva a kivált­
ságos társadalmi osztályokat. A poroszok azt tervezték, hogy
három hadsereggel lerohanják Bajorországot: hatvanezer em­
bert maga a király és Braunschweig hercege irányít, ötvenezer
szász és porosz katona Hohenlohe herceg parancsnoksága alatt
vonul hadba, harmincezret pedig Ruchel vezet. Napóleon azon­
ban feltartóztatta őket, még mielőtt egyesítették volna erőiket.
Október 14-én a francia császár meglepte Hohenlohét Jéna mel­
lett: a francia sereg létszámfölénye a porosz vereséget végső
összeomlássá alakította át. A hivatalos haditudósítás így számol
be az ütközetről:
„Mintegy két órán át köd burkolta be a szemben álló csapato­
kat, amit végül a szép őszi napfény eloszlatott. A két sereg egy
kisebb ágyúlövésnyi távolságból pillantotta meg egymást. A
francia sereg balszárnya, amely egy falura és egy erdősávra
támaszkodott, Augereau marsall parancsnoksága alatt állt. A
császári gárda választotta el őket a Lannes marsall irányította
középtől. A jobbszárnyat Soult marsall hadteste alkotta. Az el­
lenséges sereg nagy létszámú volt, és tekintélyes lovas haderő­
vel bírt: manővereiket gyorsan és pontosan hajtották végre. A
császár jobban szerette volna, ha két órával később csapnak
össze az ellenféllel, így abban a pozícióban várhatták volna be a
felmentő sereg, kiváltképpen a lovasság csatlakozását, amelyet

219
a reggeli rövid csata után felvettek, azonban a francia hevesség
őt is magával ragadta. Több harci egység bevette magát egy
Holhstaedt nevű faluba, és amikor Napóleon észrevette, hogy
az ellenség elindul és ki akarja onnan űzni őket, azonnal meg­
parancsolta Lannes marsallnak, induljanak lépcsőzetes felállás­
ban a falu megmentésére. Soult marsall jobb felől intézett táma­
dást az erdőben rejtőzködő ellenséges harci egységek ellen. Mi­
után az ellenség jobbszámya megtámadta a mi balszámyunkat,
Augereau marsall feladata volt visszaszorításuk. Kevesebb mint
egy órán belül általánossá vált a küzdelem: kétszázötven- vagy
háromszázezernyi ember mintegy hét-nyolcszáz ágyúval szórta
a halált, a történelem egyik ritka színjátékát nyújtva. Innen is,
onnan is folyamatos csapatmozgás zajlott, akár egy katonai
díszszemlén; a mi csapataink körében a legkisebb rendetlensé­
get sem lehetett észlelni, egyetlen pillanatig sem volt kétséges,
hogy győzni fogunk... Soult marsall, m iután bevette az erdősá­
vok amelyet már két órája ostromolt, megkezdte az előrenyo­
mulást; ebben a pillanatban jelentették a császárnak, hogy a
tartalék lovascsapatok felsorakoztak, hátul pedig Ney marsall
állított készenlétbe két újabb csapatot a harcmezőn. Ekkor min­
den tartalék egységet az első vonalban harcolók mögé sorakoz­
tattak fel, akik - miután ilyenformán erősítést nyertek - egy
szempillantás alatt felmorzsolták és visszavonulásra kényszerí­
tették az ellenséget. Egy órán át fegyelmezetten vonult vissza,
amikor azonban a Berg nagyhercege által vezényelt dragonyos-
és vértesezred is megjelent, általános zűrzavar lett úrrá min­
denfelé."
Mintegy három kilométernyire észak felé, Auerstaedtnél,
Braunschweig nagy serege szembe találta magát Napóleon előőr­
sével, amelyet Davout parancsnoksága alá helyeztek. Három tehet­
séges tiszt, Friant, Gudin és Morand segítette őt. Davout visszaver­
te a támadást, és legázolta magát Braunschweiget is, aki halálos
sebet kapott. A két menekülő porosz sereg összekeveredett, ami
általános pánikhoz vezetett. Ha Davout meghátrált volna, a
csata kimenetele másként alakul: észrevehető, hogy a hivatalos
jelentés eléggé szűkszavúan számol be az auerstaedti csatáról.
Bernadotte-ról - kinek csapatai a két csatamező között várakoz­
tak, de nem avatkoztak közbe - szintén nem ejtenek szót.
A poroszok egyetlen csapásra huszonhétezer halottat és sebe­
sültet veszítettek, húszezer pedig hadifogságba került, ezenfelül

220
pedig elveszítették teljes tüzérségüket. Az erődítmények Danzig,
Kolberg és Graudentz kivételével minden ellenállás nélkül meg­
adták magukat. Október 27-én Napóleon bevonult Berlinbe,
mialatt Frigyes Vilmos az orosz cárnál keresett menedéket.
Napóleon késedelem nélkül elrendezte a meghódított német
államok sorsát. Parancsba adta, hogy a Rajna és az Elba közt
elterülő porosz területeket, Braunschweig hercege, Oránia her­
cege és a hessen-kasseli fejedelem államait szállják meg. Porosz-
országnak óriási hadisarcot kellett fizetnie: 159 425 000 frankot.
Egykori területeit az 1806. november 3-i rendelettel négy megyé­
re osztották: Berlinre, Custrinre, Stettinre és Magdeburgra, majd
Clarke főkormányzó irányítása alá helyezték, kinek munkáját
Daru főintendáns, Estéve főkincstárnok és La Bouillerie főadó­
szedő segítették. Ezzel szemben a császár megbocsátott Szászor­
szágnak, és a jénai csata másnapján szabadon engedte a mintegy
hatezer szász közkatonát és háromszáz tisztet, akiket foglyul
ejtett. Királyi rangra emelte a szász választófejedelmet, aki belé­
pett a Rajnai Konföderációba Szász-Weimar, Gotha, Meiningen,
Hildburghausen és Cobourg hercegeivel egyetemben. A háború
további részére a szászok által felállítandó hadtest létszámát
húszezer főben állapították meg. így kerültek az északnémet
államok is francia fennhatóság alá.

A FRANCIA-OROSZ HÁBORÚ

Már csak Oroszország maradt. Napóleon megerősítette hadse­

regét. A december 15-én kelt szenátusi határozat értelmében a
létszámot nyolcvanezer fővel emelték, ebből hatvanezret azon­
nali hatállyal besoroztak, akik a boulogne-i, mainzi és potsdami
főhadiszállásokon kaptak uniformist, bakancsot és felszerelést.
Napóleon Kelet-Poroszországba indult, hogy ott találkozzon az
orosz haderőkkel. Ez a hadszíntér azonban nem felelt meg sem
az ő szellemének, sem a Nagy Hadsereg megszokott életkörül­
ményeinek és manővereinek. Ráadásul a visszavonuló orosz
erők mindent felégettek maguk mögött, ami igencsak megnehe­
zítette a francia hadsereg ellátását. Ezzel szemben a nagy létszá­
mú és roppant kitartó orosz sereg olyan terepen és olyan éghaj­
lati viszonyok közepette mozoghatott, amelyhez már hozzászo­
kott. A villámháborút sárban csúszkálás, ellátmányozási nehéz-

221
ségek, eső és hideg, valamint porosz partizánok elszigetelt tá­
madásai váltották fel. Február 6-án Napóleon ezt írta Darunek:
„Meg kell tudnia, hogy mindabból, amit a sereg után küldött,
semmi nem érkezett meg, mivel csapataink folyamatosan úton
voltak, pedig ha a szállítmány egyszerre indult volna el a kato­
nákkal, akkor ezek rendesen el lettek volna látva." Az ellenséges
erők 1807. február 8-án csaptak össze Eylaunál, vakító hóvihar­
ban. A csata eldöntetlen volt. Napóleon úgy vélte, meglepi az
oroszokat, ehelyett azok lepték meg őt, mégpedig jelentős lét­
számfölényükkel: az ötvenezer fős francia sereg Bennigsen het­
venezer emberével találta magát szembe. Augereau egysége
eltévedt a viharban, és teljes m értékben megsemmisült; az
orosz offenzíva kis híján elsöpörte a franciák főerőit is. N apó­
leon csak úgy tudta megmenteni a helyzetet, hogy M urat
vezetésével m egindította nyolcvan lovasszázad nagyszabású
rohamát. Leszállt az éj, és az oroszok ott m aradtak a csatame­
zőn, am ikor Ney egységének érkezése visszavonulásra kény­
szerítette őket. M integy huszonötezer orosz és körülbelül
tizennyolcezer francia katona csúszkált a havon. Ezzel a csa­
tával kapcsolatban, általában Gros híres képét szokás felidéz­
ni. Percy, a Nagy Hadsereg tábori sebésze más szem pontból
mutatja be az ütközetet:
„Soha nem láttam még ennyi holttestet ilyen kis helyen hever­
ni. Körös-körül vértől vöröslött a hó; folyamatosan esett, így
lassacskán eltakarta a tetemeket az arra járók szomorú tekintete
elől. A holttesteket a fenyőfák tövében egymásra halmozták,
amelyek mögött az oroszok továbbra is harcoltak. Az úton,
illetve csatamezőn ezerszámra hevertek a nagy sietségben hát­
rahagyott fegyverek, sisakok, mellvértek. Az egyik hegy lábá­
nál, amit az ellenség feltehetőleg a könnyebb védelem érdeké­
ben választott hátvédnek, százszámra álltak halomban a véres
testek; megnyomorított, de még élő lovak csak arra vártak, hogy
az éhségtől kimerülve maguk is rárogyjanak erre a holttestekből
álló rakásra. Egyik csatamező a másikat érte, és valamennyit
holttestek borították."
Borzalmas látvány volt, amit a 64-es számú hadijelentés sem
tudott eltussolni: „Az Eylaunál lezajlott ütközet után a császár
naponta több órát töltött a csatamezőn, ami rettenetes látványt
nyújtott, de a kötelesség így kívánta. Nagyon sok munkába
tellett, míg minden halottat sikerült elföldelni."

222
 Napóleon felfüggesztette a további hadműveleteket, mivel
teljesen kimerült idegileg. Finkenstein várában rendezkedett be.
Itt készítette el az orosz cár ellen irányuló újabb haditervét:
Sébastianinak Konstantinápolyban, Marmont-nak Dalmáciá­
ban, Gardanne-nak Teheránban, a perzsa sah udvarában kellett
elérnie, hogy az orosz erők egy részét lekössék keleten. 1807
májusában - olyan zseniális tüzértisztek kitartó ostromának
köszönhetően, mint Lariboisiére és Chasseloup-Laubat - elesett
Danzig, és megnyílt az út Lengyelország felé. Napóleon ezalatt
megerősítette haderejét. Az anyagi feltételek megteremtése to­
vábbra is körülményes volt: a szállítást megnehezítette a lovak
hiánya és a gyér vízhálózat. A folytonos ellátási problémák miatt
rohamosan növekedett a dezertálások és a fosztogatások száma.
„Ha lenne hatezer mázsa lisztem Osterode-ban, oda vonulhat­
nék, ahová akarok!", sóhajtott fel Napóleon 1807. március 8-án.
A tavasz beálltával újra megindultak a hadműveletek. Napó­
leon Königsberg ellen vonult, ahol az orosz hadsereg legfonto­
sabb raktárai voltak. Bennigsen egy oldalirányú támadást terve­
zett, hogy felszabadítsa a fellegvárat. Június 14-én, Friedland
mellett került sor az ütközetre, ahol a körülmények nem kedvez­
tek az oroszok számára, mivel csapataik az Alle folyónak háttal
álltak fel. Lannes, aki már hajnali három órakor megtámadta az
ellenséget, igyekezett elnyújtani a hadműveleteket addig, amíg
Napóleon megérkezik a sereg fő erőivel Eylauból. Az igazi
ütközet tizenhét órakor kezdődött el, és mintegy hat órán át
tartott. A Mortier és Lannes irányítása alatt álló balszámy és közép
feladata volt Gorcsakov csapattestét feltartóztatni. Jobb oldalról
Ney hadtestének kellett - nem törődve a veszteségekkel - áttörni
az ellenség balszárnyát, amely Bagratyion vezetése alá tartozott,
elfoglalni az orosz csapatok mögött elterülő Friedlandot, és elvágni
az Alle hídjaihoz vezető utat, amelyen az oroszok átkelhettek volna
a folyón. Lannes és Mortier ezután lendülnének majd támadásba.
Húsz óra után Friedland francia kézen volt; huszonkét órára
Lannes és Mortier az Allébe szorították Gorcsakovot, akinek hidak
nélkül esélye sem volt a visszavonulásra; több száz orosz katona
lelte halálát a folyó hullámai közt. Az orosz cár egyetlen nap alatt
huszonötezer embert és nyolcvan ágyút veszített el. Csapatai a
Nyemen felé vonultak vissza.
Bár az angolok kevés támogatást nyújtottak, Törökország
ellen háború folyt, és lengyel lázadás fenyegetett, még koránt-

223
sem volt m inden elveszve. Az ingatag jellemű Sándor cár azon­
ban, aki az egyik pillanatban még lelkesedett, majd hirtelen mély
depresszióba zuhant, elhatározta, hogy tárgyalásokba bocsátko­
zik Napóleonnal. A két császár találkozójára 1807. június 25-én
kerítettek sort a Nyemen közepén felállított tutajon. „Felség, én
legalább annyira utálom az angolokat, mint ön! - Ez esetben már
békét is kötöttünk." E rövid párbeszéd magában hordozza a két
császár által megkötött egyezmény tartalmát. Nem a világ fel­
osztásáról volt szó, mint azt oly sokan állították, egyszerűen
csak szövetséget kötöttek az angolok ellen.
„Napóleonnak semmi más célja nem volt", jegyzi meg igen
találóan Albert Vandal, „mint legyőzni Angliát, és megalapozni
az általános békét. Az európai hatalmak közül Oroszország
segíthetett neki a legtöbbet e téren földrajzi helyzetének, konti­
nentális és tengeri elhelyezkedésének, erejének és hatalmas erő­
forrásainak köszönhetően. A pillanatnyi zűrzavarban fel is kí­
nálkozott neki, és Napóleon végül felajánlotta, hogy vállvetve
harcoljanak Anglia ellen."
Poroszország azonnali hatállyal, Törökország pedig a távo­
labbi jövőben fizeti meg a július 7-én aláírt egyezmény árát.
Poroszország elveszítette az Elba és a Rajna közt elterülő tarto­
mányait, amelyekből Hannover egy részével létrehozták a
Vesztfáliai Királyságot, amit Napóleon Jérőme-nak ajándéko­
zott. Poroszország lengyel tartományait Varsói Nagyhercegség
néven a szász uralkodó kapta meg, aki Vesztfália királyával
együtt belépett a Rajnai Szövetségbe. Mostantól ez utóbbi
Ausztria és Poroszország kivételével valamennyi német terüle­
tet magában foglalta. Napóleon felajánlotta, hogy vállalja a köz­
vetítő szerepét az orosz-török konfliktusban; amennyiben a
szultán elutasítja ezt, megtorlásképpen feldarabolnák az Euró­
pában lévő török területeket, aminek következtében - Konstan-
tinápolyon és Rúmélián kívül - semmi nem m aradna török
kézen. Sándor cár, aki mindezt elfogadta, a maga részéről fel­
ajánlotta, hogy közvetít a francia-angol háború befejezésének
érdekében. Amennyiben elutasításra találna, Sándor cár csatla­
kozna Napóleonhoz, és megpróbálna nyomást gyakorolni a
koppenhágai, stockholmi és lisszaboni királyi udvarokra annak
érdekében, hogy ne engedjék be kikötőikbe az Angliából érkező
árukat. Oroszország töltötte be az adu szerepét abban a „konti­
nentális zárlat" néven ismertté vált új napóleoni stratégiában,

224
amelyet a francia császár a trafalgari vereséget követően dolgo­
zott ki. Az 1808-as év kezdetétől az angolok keserű tapasztala­
tokat szerezhettek erről. Napóleon még soha nem járt ennyire
közel a győzelemhez, és a kontinens sem az általános békéhez.

AUSTERLITZ ÉS JÉNA OKAI

Napóleon elsöprő győzelmei, melyeket Austerlitz és Jéna mel­

lett aratott, a kortársak rajongását váltották ki. Clausewitz és
Jomini hosszas elemzéseket készítettek Napóleon katonai zseni­
jéről, megnyitván ezzel az utat a XIX. és XX. század hadvezérei
és teoretikusai előtt. Napóleonnak azonban, erényei mellett,
számos hibája is volt. Elutasítóan fogadta a technikai újitásokat;
legyen az Fulton „tűz által hajtott vizeskocsija", Congreve ost­
romröppentyűje, Jean Alexandre távírója vagy Coutelle pa­
rancsnok felderítő léggömbje. O minden hadjáratát a régi rend­
től örökölt fegyverzettel harcolta végig: az 1777-ben kifejlesztett
puskákkal (amelyek nem sokat változtak 1803-ig) és Gribeauval
ágyúival. Közömbös m aradt Berthollet kutatásaival szemben is,
aki azt a javaslatot vetette fel, hogy a lőporgyártásban a nitrát­
tartalmú lúgot klórtartalmúval helyettesítsék; figyelmen kívül
hagyta Forsyth felfedezését is, aki a kovakővel m űködő lob-
bantyút egy gyújtószerkezetre cserélte ki, amelyet oda helyezett
el, ahol a fegyvert be kell tölteni. Azt is tudta, hogy a poroszok
puskáin volt egy éles penge, amelynek segítségével a bakának
nem kellett a fogát használnia a patron felnyitásához: ez az
egyáltalán nem szám ottevő költséggel járó kis újítás lehetővé
tette III. Frigyes Vilmos gyalogsága szám ára, hogy gyorsab­
ban tüzeljenek, m int a franciák. Napóleon ennek a ténynek
sem tulajdonított semmi jelentőséget. Még azt is elhatározta,
hogy tizenkét lovasregim entet beöltöztet a XIV. Lajos uralko­
dása idején levetett vértekbe és sisakokba. Ritkán tesznek
említést arról is, m ennyire nem ismerte az éghajlati vagy a
földrajzi viszonyokat, am it a Dominikában és Egyiptom ban
elszenvedett, a term észeti körülm ényeknek köszönhető, bor­
zalmas vereségek is ékesen bizonyítanak; m egfeledkeznek
arról az elővigyázatlanságról is, aminek következtében 1806-
ban seregeivel átkelt az Oderán anélkül, hogy számításba vette
volna a hóesést, a sarat és a hideget. A rossz helyismeret és a

225
felderítők hiánya miatt került Marengónál és Eylaunál kínos
helyzetekbe.
Mivel rossz sakkjátékos volt, akár a forradalom idején fel-
emelkedett többi tábornok, ő is meg volt győződve róla, hogy
csakis az offenzív hadvezetés hozhat számára győzelmet. Cla-
usewitz ennek éppen az ellenkezőjét bizonyította be, mondván,
„saját előrehaladtával minden offenzíva gyengül". Az oroszországi
hadjárat alátámasztja majd ezt az elméletet: „Mintegy félmilliónyi
ember kelt át a Nyemenen, százhúszezer harcolt Borogyinónál, s
még ennél is kevesebb jutott el Moszkváig." Clausewitz végül arra
a következtetésre jutott, hogy „egy csatában a védekező taktika
jobb eredményre vezethet, mint a támadó".
Napóleon stratégiai ötletei tulajdonképpen nem sok újdon­
sággal szolgáltak; lényegében Guibert gondolatait és a hadosz­
tályokra történő felosztás elvét használta fel. A hadsereget önál­
ló csapattestek alkották, amelyek két vagy három gyalogos- és
egy lovashadosztályból, valamint tüzérségből, illetve különbö­
ző kiszolgáló egységekből állottak. Sikereinek legfőbb oka a
következőkben rejlett: különbséget tett a szétszórt alakzatban
való menetelésre, illetve az összpontosított ütközetre vonatkozó
haditervek között. Mivel csapatait elszórva helyezi el a meg­
szállt területeken, minden fennakadás nélkül biztosíthatja ezek
helyben történő ellátását, ugyanakkor csapdát állíthat a na­
gyobb egységekben manőverező ellenséges alakulatoknak.
Mack mozdulatlan m aradt Ulmnál, ezért bekerítették. A poro­
szok 1806-ban nem m aradtak mozdulatlanok, de Napóleon
megkerülte őket, és arra kényszerítette, hogy megfordított fron­
tokkal harcoljanak - ez volt a jénai vereség oka. A háború fel­
gyorsult, villámcsapásszerűvé vált. Amikor az ellenség egymás­
tól elkülönülő oszlopokban menetelt, Napóleonnak módjában
állt, hogy a „belső vonalakon" manőverezzen: a francia különít­
mények hol egyik, hol másik ellenséges hadoszlopot akadályoz­
tatják az előrejutásban. Napóleon ezalatt fő haderejével lerohan­
ja az egyik ellenséges hadoszlopot, megsemmisíti azt, majd a
következő ellen fordul. Az egész hadművelet olyan, mintha
hálóba fogná az ellenséget, bármikor meghúzhatja a zsinórt, és
csapdába zárhatja az ellenség egyes részeit vagy egészét. Kitű­
nően értett ahhoz is, hogy az ütközet alatt kihasználja az ellenfél
esetleges tévedéseit, sőt időnként ő maga késztette ellenségét
végzetes ballépés elkövetésére, mint például az austerlitzi csata

226
esetében. Ráadásul váratlanul vet be egy különálló csapattestet,
amely oldalról vagy hátulról támad ellenfelére, és így mér rá
vereséget. Európa azonban gyorsan beletanul ebbe az új játékba,
és rövidesen képes lesz rá, hogy elkerülje a császár által felállított
csapdákat. A napóleoni taktika többé már nemcsak nyílt színen
harcoló seregekkel találja magát szemben, hanem elsáncolt had­
erőkkel is, például Portugáliában, Borogyinónál vagy Waterloo
mellett. Ráadásul a hadtestek nehézkessége, a - mindinkább
többnemzetiségűvé váló - seregen belüli kommunikációs prob­
lémák nem teszik lehetővé Napóleon számára az itáliai hadjárat
idején tanúsított mobilitást. A francia egységek egyre kevesebb
manővert hajtanak végre, inkább az óriási ágyúütegek tűzereje,
illetve a tömeges lovassági rohamok által igyekeznek előnyre
szert tenni, mint Eylau mellett. Ennek következtében az ütközet
olyan lesz, akár egy mészárszék. Az 1806-os év vége felé lezajló
kelet-poroszországi hadjárat után egyértelműen a hanyatlás je­
lei m utatkoznak meg. Véget ért a villámháborúk kora.
1806-ban és 1807-ben Napóleon még kedvező politikai körül­
ményeket talál Lengyelországban (a lengyelek tőle várták ki­
rályságuk feltámasztását). Bécs és Berlin sem tudta megakadá­
lyozni, hogy a jénai és austerlitzi győző elfoglalja. A gerillahábo­
rú viszont olyan harc volt, amelyben Napóleon katonái nem
tudták állni a sarat. A forradalmi sereg és a Nagy Hadsereg
sikerei kezdetben azon alapultak, hogy nemzeti seregként har­
colnak zsoldosok ellen. Amikor a Nagy Hadsereg elvesztette
nemzeti jellegét a külföldiek besorozásával, győzelmeinek kora
is véget ért.
Napóleon marsalljai és tábornokai inkább győzelmeinek meg­
alapozói voltak, mint önálló hadvezérek (Ney, Murat, Delort,
Lasalle, Saint-Hilaire, Pacthod, Pajol, Compans, Curely, Cla-
paréde). Néhányan közülük becsületes diplomaták voltak
(Lauriston, Caulaincourt, Andreossy). Akadtak „gyávák" is
(például Monnet, viszont Baraguey d'Hilliers, Marescot vagy
Dupont - az őket ért kellemetlenségek dacára - nem sorolhatóak
ide), szélhámosok (Dutertre), korruptak (Chabran), dezertőrök
(Sarrazin, Bourmont), sőt tábornoki „dinasztiák" is (az Abba-
tuccik, az Aboville-ek). Egyesek fogságban haltak meg, igen
mostoha körülmények között (Lefranc), másokat eltávolítottak,
mert republikanizmussal vádolták őket (Ambert, Delmas,
Monnier), illetve azzal, hogy szimpatizálnak Moreau-val

227
(Durutte). Sokakat közülük a sortűz kaszált le, még mielőtt
kibontakoztathatták volna tehetségüket (Desaix, Valhubert).
Napóleon örökre megőrizte szárnysegédje, Muiron emlékét.
Ráadásul fokozatosan gyengült az emberutánpótlás is. A be-
sorozások többé m ár nem tudták csillapítani az „Emberevő
óriás" étvágyát. Mivel a létszámot tekintve a Nagy Hadsereg
alulmaradt a koalícióba tömörült európai hadakkal szemben,
Napóleon szerencsecsillaga hanyatlófélben volt, annál is inkább,
mert a veszteségek aránya, amely eddig a franciák javára billen­
tette a mérleg nyelvét, kezdett kiegyenlítődni. Az Eylau mellett
megvívott ütközet óta úgy tűnt, a hadsereg rosszul felszerelt,
kevés a megfelelő tiszt, és fegyelmezetlenség is gyakran tapasz­
talható. Aboulogne-i haderőkből kevés ember maradt, ráadásul
mindannyian vagy előléptetést kaptak, vagy pedig a Gárdához
kerültek. Az állomány négyötödét az 1806-ban és 1807-ben be­
sorozott, kevésbé képzett katonák tették ki. A nemzeti lelkesedés
hamar lelohadt: a háború Franciaországtól távol zajlott, így
közvetlen veszély nem fenyegette az országot. A polgárságot
aggasztotta a természetes határok átlépése, s csupán a manufak­
túrák számára nélkülözhetetlen új piacok megszerzésének lehe­
tősége hozott számára némi megnyugvást. A párizsi kereskedel­
mi kamara, „tekintettel a háborúra, amelybe a Köztársaságot az
ellenség rosszhiszeműsége sodorta bele", az első konzul iránti
tiszteletét kifejezve, a XI. év prairial 5-én egy százhúsz ágyúval
felszerelt hajót bocsátott a rendelkezésére, melynek a Commerce
de Paris (Párizsi Kereskedelem) nevet adományozta. A háború,
az emberveszteségen kívül, különösebb terheket nem rótt az
országra, hiszen külföldön folytak a harcok. Mi több, inkább
hasznot jelentett, mint veszteséget. Daru számításainak köszön­
hetően sikerült felállítani az 1806. október 1-jétől 1808. október
15-éig lezajlott hadjárat mérlegét: az ellenségre kivetett hadisar­
cok 311 662 000 frankot hoztak a kincstár számára, a birtokokra
kirótt adók 79 667 000 frankot, a pénztárlefoglalások pedig
16 172 000 frankot. Az ellenséget terhelő különféle adók mellett
még ott volt a hadsereg részére történő lószállítás, amely mint­
egy 40 000 lovat jelentett a franciák számára, csakúgy, mint a
különböző ellátm ányok, am elyek - hivatalosan - csaknem
600 millióval rövidítették meg csupán Poroszországot, a foszto­
gatásokat nem számítva. Daru szerint a Nagy Hadsereg kiadásai
212 879 335 frankot tettek ki, a főpénztáros pedig 248 479 691

228
frankot kasszírozott be. Ennek következtében a poroszországi
és lengyelországi hadjáratok a francia adófizetőnek egyetlen
sou-jába sem kerültek. A haditudósításoktól befolyásolt közvé­
lemény ezt csak helyeselte. Annál is inkább, mert az 1805. és
1806. évi háborús győzelmek Európa-szerte megdöbbenést vál­
tottak ki, és a két itáliai hadjáratnál is jobban megerősítették
Napóleon legyőzhetetlenségének mítoszát. A forradalom ügye­
sen választotta ki megmentőjét.

JEGYZETEK__________________________________________
Források: A külügyeket illetőleg két forrás áll rendelkezésre: E. Driault,
„Les sources napoléoniennes aux archives des Affaires étrangéres",
Revue des Études napoléoniennes, 1913,161-186. old., valamint M. Dunán
„Chroniques" c., a diplomáciai levéltárakkal foglalkozó bizottságról
szóló írása, amely a Revue de l'Institut Napoléon c. folyóiratban jelent
meg. A háborús ügyiratok szintén roppant fontosak a hadműveletek
megismerése szempontjából, úgyszintén a Correspondance de Napoléon
f r, amely kiegészítendő E. Picard és L. Tuetey Correspondance inédite de
Napoléon conservée aux Archives de la Guerre 1804-1810 (I. k.) c. munká­
jával. Ehhez kapcsolódik még F. Beaucour Lettrés, décisions et actes de
Napoléon a Pont-de-Bricjues et au Camp de Boulogne (1977) c. műve. J.
Tulard adta ki a Nagy Hadsereg hadijelentéseit zsebkönyv formában
(10-18. sorozat, 1964). J. Delmas és P. Lesouef munkája, a Napoléon
Bonaparte, Voeuvre et Vhistoire: Napoléon chef de guerre (1969) gyűjti össze
a hadjáratokra vonatkozó leglényegesebb szövegeket, és kitűnően
kommentálja azokat. Az egyes hadműveleteket J. C. Quennevat Atlas
de la Grande Armee (1966) c. műve segítségével követhetjük nyomon.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül Berriat Legislation militaire (1812) c.
művét, és azokat a munkákat sem, amelyek az egyenruhák történeté­
vel, illetve módosulásaival foglalkoznak Sauzey (1901) és Bucquoy
(1907) óta, egészen L. és F. Funcken L'Uniforme et les Armes des soldats
du Premier Empire (1969), valamint Quennevat Les Vrais Soldats de
Napoléon (1968, Adam, Bagetti, Faber du Faur, Zix és a Bourgeois de
Hambourg nyomán) c. művéig. Vö. Vemet metszeteivel, amelyeket J.
és R. Brúnón publikált, illetve a Hourtoulle doktor által szerkesztett
Soldats et Uniformes du Premier Empire c. munkával, de ne felejtsük el
megemlíteni a Carnet de la Sabretache-ban rendszeresen megjelenő rész­
letes tanulmányokat, illetve metszeteket sem. A tábornokok szolgála­
tairól lásd: Six, Dictionnaire des généraux et amiraux franqais de la
Révolution et de l'Empire (1934-1938); Labarre de Raillicourt (1963-1966)
kiegészítő jegyzeteivel, illetve Chandler, Dictionary of the Napoleonic

229
Wars (1979). Egyedi megközelítésű: Lemonchois, Dictionnaire des officiers
du Consulat et de l'Empire originates de la Manche (1980).
Végtelen számú Mémoires áll rendelkezésünkre. Ami Saint-
Domingue-ot illeti, Malouet Mémoires-ja 1799-ig terjed; Pamphile de
Lacroix (1819) és Norvins (Manorial, II. k., 1896) nevét szokták itt a
leggyakrabban említeni. Austerlitzről: Barrés (1923), Bigarré (1893),
Coignet (Mistier kiad., 1968), Comeau (1900), Gervais (1939), Marbot
(1891), Pils (1895), Pouget (1895), Rapp (1923), Thiébault (1893). Jénáról:
Marbot, Pils, valamint Rapp, illetve Lavaux (dátum nélkül), Leva-
vasseur (1914), Lorencez (1902) visszaemlékezései alapján tájékozód­
hatunk. Eylauról: Choderlos de Laclos (1912), Puffeney (1891), továbbá
Putigny (1950, kevéssé pontos) írtak. Nápoly kapcsán: Desvernois. Ami
a boulogne-i tábort illeti, Bellavoine jegyzetei, amelyeket F. Beaucour
publikált a La Revue du Nord c. lapban (1968,435-448. old.) igazán festői
képet nyújtanak. Nem szabad megfeledkeznünk Brune-ről (1953) és
Tupinier-ről sem (La Revue de France, 1924, 709-740. old.). Joseph (1853,
III. k.), Jérőme (1861, II., III. k.), valamint Eugéne de Beauharnais (1858,
II., III. k.) Mémoires-ja, illetve Correspondance-a nélkülözhetetlen, csak­
úgy, mint a Louis Bonaparte által szerkesztett Documents historiques et
réflexions sur le gouvernement de la Hollandé (1820), valamint Hortense
királynő Mémoires-)a (1927). Ami az oroszokat illeti: Bennigsen,
Mémoires 1806-1813 (3 kötet, nincs datálva). A csapatok hozzáállásáról:
Fairon et Heuse, Lettres de Grognards (1936). Érdemes elolvasni Paul-
Louis Courier Corespondance générale c. művének I. kötetét is. Saint-
Domingue-ról: Leclerc, Correspondance (1937, Roussier kiad.), valamint
Moreau de Saint-Méry (1798). Freminville emlékei J. Nerrien Un certain
chevalier de Freminville (1970) c. művében elevenednek meg.
Ami a szerződéseket illeti: De Clercq, Recueil des traités de la France,
II. kötet. A legfontosabb diplomáciai dokumentumok: Select dispatches
from the British Foreign Office Archives relating to the formation of the third
coalition (Holland Rose kiadása, 1904, alapmű); Mémoires et corres­
pondance du prince Czartoryski avec l'empereur Alexandre (Mazade kiad.,
1887); Vnyesnaja politika Russzia (a Szovjetunió külügyminiszté­
riumából származó dokumentumok, lásd M. Spivak kritikai beszámo­
lójával, Revue de l'Institut Napoléon, 1976); P. Bailleu, Briefwechsel König
Friedrich-Wilhelm's III und der Königin Luise mit Kaiser Alexander I (1900);
Montgaillard, Mémoires diplomatics (Ch. de Lacroix által publikálva,
1906); Talleyrand, Lettres á Napoléon, 1800-1809 (Bertrand kiad., 1889);
illetve a Londonban megjelenő L'Ambigu, Peltier műve. Louisianáról:
Bush dokumentum leltára (Revue de l'Institut Napoléon, 1979).

Művek: Nemigen érdemes figyelmet szentelni Bignon (1838), Cape-

figue (1840), valamint Lefebvre (1847) vagy Bourgeois (Manuel
d'Histőire diplomatique- D. k., 1898) diplomáciatörténeti műveinek, mivel

230
ezek egy kissé elavultak. Ezzel szemben Soréi (L'Europe et la Révolution
franqaise, VI. k., 1903), Driault (Napoléon et l'Europe, II. k., 1912), Fugier
(La Révolution franqaise et l'Empire napóleonién, 1954), Napoléon et l'Europe
(kollektív munka, 1961), Connelly Napoléon's satellite kingdoms (1965),
Sieburg Napoléon und Europa (1971) c. munkái igen hasznosak.
A Konzulátus gyarmatpolitikája volt a szakítás egyik fő oka, ennek
kapcsán elég jó tanulmányokat találhatunk: G. Hardy, Histoire de la
Colonisation franqaise (1943), Saintoyant, La Colonisation franqaise pendant
la période napoléonienne (1931, nagyon részletes), Ch. A. Julien, La
Politique coloniale de la France sous la Révolution, le Premier Empire et la
Restauration (1955, sokszorosított). A Saint-Domingue-ról szóló szám­
talan szakirodalmi mű közül most Metral (1825), Nemours (2 k.,
1925-1928) és James (Les Jacobins noirs: Toussaint-Louverture et la
révolution de Saint-Domingue, 1949) általános történeti munkáit a „Feke­
te Napóleonról", A. Césaire által 1960-ban írt vitatható portrét, illetve
egy M. Champion-művet, a Bulletin de la Société historique de Pontoise
(1979) c.-t - melyet szerzője Ledere bemutatásának szentelt - emeljük
ki. Louisianáról: Barbé-Marbois ősrégi történeti munkáján kívül, Krebs,
„Laussat préfet de la Louisiane (1802. aug.-1804. ápr.)", Revue de
l'Institut Napoléon, 1953, 65-72. old.; Villiers de Terrage, Les Derniéres
Années de la Louisiane Franqaise (1904). E. Vilson-Lyon, Louisiana in French
diplomacy (1934) és I. Murat, Napoléon et le Réve américain (1976) meg­
győződéssel állítják, hogy Napóleonnak voltak tervei Amerikát illető­
leg. Nem feledkezhetünk meg Humboldt és Bonpland Dél-Amerikában
tett nagy utazásáról: értékes részletek találhatóak Humboldt levelezé­
séből a J. Tulard által írt, L'Amérique espagnole en 1800 (1965), valamint
Bouvier és Maynial, Bonpland (1952) c. művekben. Baudinről: J.-P.
Faivre L'Expansion franqaise dans le Pacifique 1800-1842 (1953).
Az angolok nyugtalanságának másik fő oka a franciáknak Svájc
belügyeibe történő beavatkozása: Guillon, Napoléon et la Suisse; M.
Dunán, „Napoléon et les cantons suisses", Revue des Etudes napo-
léoniennes, 1912,190-218. oldal.
Napóleon itáliai politikájának részletes leírását találhatjuk meg L.
Pingaud, „Bonaparte président de la République italienne" (1914),
valamint a „Le royaume d'Italie" (cikkek, amelyek az 1926 és 1934
között kiadott Revue d'Histoire diplomatique c. lapban jelentek meg) c.
írásokban. Fugier áttekinthető összefoglalást ad Napoléon et Vltalie c.
munkájában (1947).
Az angliai partraszállás tervéről szól Desbriére Projets et tentatives du
débarquement aux lies britanniques (1901) c. művének III. kötete. Az
angolok álláspontját a témáról R. Glover Britain at Bay, Defence against
Bonaparte, 1803-1814 (1973) c. munkája képviseli. Érdemes fellapozni a
Bulletin historique de la Société de Sauvegarde de Pont-de-Briques idevágó
példányait, ahol több részletes cikk található a boulogne-i táborról.

231
Ugyanerről lásd Nicolay, Napoleon aux camps de Boulogne (1905), vala­
mint H. Rose és A. M. Broadley, Dumouriez and the defense of England
against Napoleon (1909).
A trafalgari ütközetről Desbriére (1907), Thomazi (1932), Chack
(1938), Maine (1957), ]. Terraine (1976, szép illusztrációk) írt tanul­
mányt. Elolvasandó ezenfelül Jurien de la Graviere, Guerres maritimes
sous le Consulat et YEmpire (1881), Mahan, Influence of the sea power upon
the French Revolution (1919), Tramond, Manuel d'Histoire maritime (1927),
Thomazi, Napoleon et ses marins (1950), Masson és Muracciole, Napoléon
et la Marine (1968). Kitűnő elemzéseket találhatunk Dufestre „La
Manoeuvre de Boulogne", Revue des Etudes napoléoniennes, 1922. szep­
tember, 81-109. old., valamint P. Guiot „Le Camp de Boulogne" (cikk­
sorozat, melyet a Neptunia publikált) c. tanulmányaiban. A Nagy Had­
sereg Boulogne-tól Austerlitzig történő átcsoportosításait eleveníti fel
Burton From Boulogne to Austerlitz (1912) c. munkája. A hadjáratokról
Camon írt La guerre napoléonienne c. művében (1963).
A harmadik koalíció hadügyi történetét francia részről Alombert és
Colin beszéli el, La Campagne de 1805 en Allemagne (6 kötet, 1902-1908,
alapmű, mely kiegészítendő még fenti szerzők Le Corps d’armée aux
ordres du maréchal Mortier, valamint Colin „La question des étangs
d'Austerlitz", Revue historique de l'Armée, 1908. c. művével), illetve
osztrák részről, Mayerhoffer von Vedropolje, Die Schlacht bei Austerlitz
(Bécs, 1912). Festői elemeket tartalmazó elbeszélés Henry Lachouque
Napoléon á Austerlitz c. műve (1961). Ezzel szemben Cl. Manceron
Austerlitz c. műve Épinai képét eleveníti fel. Thiry Ulm, Trafalgar,
Austerlitz (1962), valamint Vachée Napoléon en Campagne (1913) c. mun­
kái a hagyományos módon helyezik el az ütközetet az események
menetében.
Ami a negyedik koalíciót illeti, nem hagyhatjuk figyelmen kívül P.
Foucart Campagne de Prusse, 1806 (2 kötet, 1887-1890), Campagne de
Pologne, 1806-1807 (2 k., 1882) c. munkáit, valamint Petre (1906) és
Clausewitz (1903) Notes címmel megjelent írásait. Jénáról kiváló tanul­
mányokat írtak H. Houssaye (1912) és Rousset, Revue des Etudes
napoléoniennes, 1912, II. k., 321-334. o., de igen élénken ábrázolják a
csatát H. Lachouque (1961), Thiry léna (1964), Tranié és Carmigniani
Prusse 1806 (1984) c. írásai is. Bonnal tábornok munkája, mely La
Manoeuvre d'Iéna címen jelent meg (1904), sokkal inkább figyelembe
veszi a stratégiai szempontokat. A berlini bevonulásról lásd: G. Lacour-
Gayet, „Napoléon a Berlin", Revue des Études napoléoniennes, 1922,
29-48. oldalak. P. Grenier Les Manoeuvres d'Eylau et de Friedland (1901)
c. művét nem helyettesítették Petre Napoleon's campaign in Poland
(1907), illetve Vidal de la Blache „La Campagne de 1807", Revue
d'Histoire, 1939 munkái. Pontos részleteket találunk azon tábornokok
és marsallok bibliográfiájában, akik a hadjáratok során kitűntek: Comte

232
Vigier, Davout (1898), Hourtoulle, Davout (1975), de nem szabad meg­
feledkezni azokról a dokumentumokról sem, amelyeket Blocqueville
és Mazade gyűjtött, nemkülönben D. Reichel írásáról: Davout ou l'art de
la guerre (1975, figyelemre méltó mű, már ami Jénát illeti), amit kiegé­
szíthetünk még a következó'kkel: G. Rivollet, Le Général de bataille
Morand, les généraux Friant et Gudin... (1963); Thoumas, Le Maréchal
Lannes (1891); H. Bonnal, La Vie militaire du maréchal Ney (1910-1914, 3
köt., pontos leírások, de inkább magasztaló szándék jellemzi; ki kell
egészíteni S. de Saint-Exupéry és Ch. de Tourtier, Les Archives du
maréchal Ney, 1962; Lucas-Dubreton, 1941, L. Garros, 1955 műveivel) és
Hourtoulle, 1981; L. Morééi, Le Maréchal Mortier (1957), R. Lehmann,
Augereau (1945, nem kielégítő); R Saint-Marc, Le Maréchal Mormont
(1957, nem annyira jó, mint R. Christophe 1955-ben publikált életrajza);
Derrécagaix, Le Maréchal Berthier (1905), J. S. Watson, The life of the
Marshal Berthier (London, 1957; középszerű), J. Zieseniss, Berthier
(1985); Girod de l'Ain, Bernadotte chef de guerre et chef d'État (1968,
felmenti a vádak alól, amiért Jénánál tétlen maradt, emlékezvén a
császár utasításaira, és október 13-án, 15 órakor passzívan várta az
újabb parancsokat). Soult-ról semmi komoly munka nincs; Lasalle-ról:
Dupont, 1929; Hourtoulle, 1979; Lefebvre-ről Wirth, 1904; Durocról a
Souvenir napoléonien különszámában olvashatunk (1977); Bacler d'Albe-
ról Troude (1954); Arrighi de Casanováról Du Casse (1866); Belliard-ról
Derrécagaix (1909); Pajolról leszármazottja írt, 3 köt., (1874); Michaud-
ról Fonville, 1978-ban. Murat, Masséna, Suchet és Bessiéres életrajza a
spanyolországi háborúról szóló fejezetben található. A hadjáratok európai
következményeit számos mű ismerteti. Nápolyról, ahol a Bourbonokat
„egy egyszerű dekrétum" fosztotta meg hatalmuktól: Ch. Auriol, LaFrance,
l'Angleterre et Naples de 1803 á 1806 (1905); az itáliai hadjáratot Éd. Gachot
beszéli el részletesen: La Troisieme Campagne d'Italie, 1805-1806 (1911); J.
Rambaud, Naples sous Joseph Bonaparte (1911) c. műve kiváló leírást ad az
új uralkodó, illetve kormánya hatalomra jutásáról. Louis Hollandia királya
lett: Jorissen, Napoléon Ier et le Roi de Hollandé (1898), Rocquain, Napoléon Ier
et le Roi Louis (1875), Dubosq, Louis Bonaparte en Hollandé (1911), és Labarre
de Raillicourt, Louis Bonaparte (1963) c. művei számos olyan dokumentu­
mot publikálnak, amelyek inkább kedvező színben tüntetik fel a szeren­
csétlen sorsú királyt, szemben F. Massonnal, aki Napoléon et sa Familie c.
művében csupán vádakkal illeti őt.
Handelsman Napoléon et la Pologne, 1806-1807 (1909), valamint
Askenazy Napoléon et la Pologne (1925) c. művei remekül mutatják be az
orosz és porosz vereségek hatását Lengyelországra. Svájchoz kapcso­
lódik J. Courvoisier kitűnő tanulmánya, a Le Maréchal Berthier et sa
principauté de Neuchátel (1959).
A legtöbb változásra Németországban került sor. Az alábbi szerzők
kiváló összefoglaló tanulmányokat írtak: A. Rambaud, La France sur le

233
Rhin et l'Allemagne franqaise sous Napoléon f r (1897); M. Dunán,
UAllemagne de la Révolution et de l'Empire (a II. rész sokszorosított, 1954),
valamint M. Freund, Napoleon und die Deutschen (1969). Az újonnan
megszületett államokról a következő szerzők munkáiban olvashatunk:
Ch. Schmidt, Le Grand-Duché de Berg (1905; alapmű); A. Martinet,
Jérőme Napoléon, roi de Westphalie (1902, e művet nem tudta helyettesí­
teni Fabre 1952-ben megjelent könyve, melynek címe férőmé Bonaparte,
roi de Westphalie). Az új királyokról: M. Dunán, Le Systeme continental
et les débuts du Royaume de Baviére (1943, nélkülözhetetlen könyv ez,
amely túllépve eredeti témájának keretein, átfogó képet nyújt Német­
ország és a kontinentális zárlat valódi történetéről): Bonnefons,
Frédéric-Auguste, premier roi de Saxe et grand-duc de Varsovie (1902). A
Rajnai Szövetségről: Beaulieu-Marconay, Karl von Dalberg und seine Zeit
(1879). A Poroszországot terhelő adósságokról Lesage Napoléon f r,
créancier de la Prusse (1924), valamint Ernouf Les Franqais en Prusse en
1807 et 1808 (1875) c. tanulmányai foglalkoznak. Estéve (az Elbán túli
országok kincstárnoka) papírjai tették lehetővé - amikor nyilvánosság­
ra kerültek - a fizetési feltételek pontos ismeretét.
A keleti problémáknak, ha nem is meghatározó, mindenesetre fontos
szerepük volt a francia-orosz kapcsolatok alakulásában, mint azt B.
Mouravieff L'Alliance russo-turque au milieu des guerres napoléoniennes
(1954); N. Saül Russia and the mediterranean, 1797-1807 (1970) c. írásai is
példázzák. Figyelemre méltó a Driault által szerkesztett La Politique
orientale de Napoléon - Les missions de Sébastiani et de Gardanne (1904) c.
kötet. A keleti politikának kettős célja volt: egyfelől Anglia indiai hatal­
mának megdöntése, másfelől pedig a Török Birodalom feldarabolása,
amihez Pasvan-Oglou bulgáriai, Karagyorgyevics szerbiai, a janinai Ali
pasa, illetve a vahabiták arábiai szeparatista törekvései szolgáltak ala­
pul. Gondoljunk csak Boutin algíri küldetésére.
Napóleon pályafutásának csúcspontja, Tilsit számos fontos tanul­
mány tárgyát képezte: S. Tatistcheff, Alexandre f r et Napoléon (számos
dokumentum a manapság már hozzáférhetetlen orosz levéltárakból
való, 1891); A. Vandal, Napoléon f ret Alexandre (I. k., 1893); Driault, Tilsit
(1917); M. Dunán, „Les deux grands a Tilsit" a Napoléon c. műben
(„Génies et réalités", 1961); J. Thiry, Eylau, Friedland, Tilsit (1965).
A napóleoni stratégiáról: Colin, L'Education militaire de Napoléon
(1900, bebizonyítja, milyen nagy hatással volt Feuquiéres Guibert,
Lloyd, Bourcet és du Teil a napóleoni gondolkodásra); Camon, Quand
et comment Napoléon a conqu son Systeme de bataille (1935). Vö.: Camon,
Quand et comment Napoléon a conqu son Systeme de manoeuvre (1931);
Bonnal, Psychologie militaire de Napoléon; Yorck de Wartenbourg,
Napoléon, chefd’armée (1899); Druene, „Napoléon chef de guerre", Revue
de ITnstitut Napoléon (1967,97-116. old.); Vadrée könyve, a Napoléon en
Campagne (1913) világos és gazdagon dokumentált mű. Érdemes még

234
elolvasni Rothenberg The art of warfare in the age of Napoleon (1977) c.
könyvét. Quimby The background of Napoleonic Warfare (1957) c. műve
megújította a problémát. Vö. még Chandler, The campaigns ofNapoléon
(1966). íme, néhány jól megírt tanulmány a katonákról: Morván, Le
Soldat impérial (1904, kiváló munka); M. Dupont, Napoléon et ses
Grognards; M. Baldet, La Vie quotidienne dans les armées de Napoléon
(1964); M. Choury, Les grognards et Napoléon (1968); Lucas-Dubreton,
Soldats de Napoléon (1977); G. Blond, La Grande Armée (1979). AGárdáról:
Lachouque, Napoléon et la Garde impériale (1957); Picard, La cavalerie dans
lesguerres de la Révolution et de TEmpire (II. k., 1895). Az ellátásról: Philip,
Études sur le Service d'État-Major pendant les guerres du Premier Empire
(1900), Lechartier, Les Services de l'arriére á la Grande Armée (1910); La
Barre de Nanteuil, Le Comte Daru (1966, a hadbiztosokról és a felügye­
letről szól); J. Bourdon, „L'administration militaire sous Napoléon Ier",
Revue des Études napoléoniennes, 1917,17-47. oldalak. (Kiváló munka a
lőszer- és fegyverellátásról, a lovak számáról, amelyekből évente mint­
egy 80 000-re volt szükség stb.) A. Soubiran Larrey (1966) c. munkája az
egészségügyi ellátásról számol be. A szárnysegédekről: Margerand, Les
aides de camp de Bonaparte, 1931; Gillot, Le Général Le Marois (1957). Six
1947-ben elég jó tanulmányt írt a tábornokokról (ami lexikona szinté­
zisének tekinthető). „Akik kimaradtak a dicsőség élvezetéből", Rivollet
könyvében szerepelnek (1969), illetve az M. Le Clére által írt Hurel-élet-
rajzban (ő az egyik ismeretlen), Revue de ITnstitut Napoléon (1972). Meg
kell említeni a Souvenir napóleonién különszámait is, az Alain Gérard
szerkesztette „Napoléon et le service de santé" c. cikksorozatot (1976).
Az összeköttetésről (futárok, dob vagy trombita, figyelmeztető ágyú­
lövések): Quennevat, ibidem 1975. március, 12-16. oldal. A titkosírás
technikája eléggé középszerű volt: az oroszok, legalábbis I. Sándor
szerint, könnyűszerrel megfejtették azokat az üzeneteket, amelyeket
Napóleon és marsalljai váltottak (R. Ceillier, La Cryptographie, 1948). A
császári szállásról: M. Doher, „Napoléon en Campagne", a Souvenir
napoléonien, 1974. novemberi számában. Említsük meg továbbá
Regnault Les Aigles impériales, 1804-1815 (1967), valamint P. Charrié
Drapeaux et étendards de la Révolution et de TEmpire (1982) c. műveit.
A sorozás útján történő újoncozás rendszere nem képezte önálló
tanulmány tárgyát, kivéve G. Vallée írását, mely a hargenvilliers-i
sorozásról ad általános képet (1937). Fontos regionális monográfiák: P.
Viard Nord megyéről írt (La Revue du Nord, 1924, 287-304. oldal; 1926,
273-302. old.); G. Vallée, La Conscription dans le département de la
Charente, 1798-1807 (1973, figyelemre méltó írás); M. Lantier,
„L'opposition ä la conscription dans le département de la Manche de
1808 ä 1815", Rev. Dép. Manche (1960, 23—17. old.); R. Legrand, Le
Recrutement et les Désertions en Picardie (1957); Vidalenc, „La désertion
dans le Calvados sous le Premier Empire", Revue d'Histoire moderne

235
(1959, 60-72. old.). J. Imbert, „Économie et Guerre, 1806", Mélanges
Jaccjuemyns (1967) c. munkájában ragaszkodik álláspontjához, mely
szerint a városokra és a vidékre a sorozás nem azonos terheket rótt. J.
Waquet, „La société civile devant l'insoumission et la désertion,
1798-1814", Bibi. École des Chartes (1968,187-222. old.). Itt kell megje­
gyezni, hogy Párizst és Nyugat-Franciaországot megkímélték. (Tulard,
„Guerre et expansion démographique a Paris", Contributions d Vhistoire
démographique de la Revolution, 1970,254-263. old.) A demográfiai hely­
zetet G. Vallée „Population et Conscription de 1798 a 1814", Revue de
l'Institut Napoleon, 1938,152-159., 212-224., valamint az 1939-es szám
17-23. old., c. írása tárja elénk. Vallée megállapítása, miszerint az újon­
cozás nem zavarta meg a demográfiai fejlődést, helytállónak tűnik.
Viszont igazságtalan volt. Az 1805. évben a 196 454 főnyi lakosú Ariége
444 katonát állított ki, míg Párizs mindössze 956 újoncot adott; 1811-ben
pedig 1105 katona került innen a seregbe, szemben a főváros állította
1086 fővel (Dessat és l'Estoile, Aux origines des armies révolutionnaires et
impériales, 1906). Vö. még Darquenne Jemmapes megyéről szóló írásá­
val. A helyettesállításról: Desert (Rev. Hist. Écon. et Soc. 1965), valamint
Maureau (Rev. Inst. Nap. 1975, amely jelzi az árakat is, mivel a szerző­
dések átmentek a jegyzők kezén) írt. A toborzás antropológiáját, melyet
E. Leroy-Ladurie kezdett el feldolgozni, J. P. Bois mutatta be aprólékos
pontossággal, Anjou megyét hozva példának (Annales de Bretagne,
1977).

Le nem zárt viták

Ki a felelős a háború újbóli kirobbanásáért? Ez a kérdés hosszú

időn keresztül foglalkoztatta a történészeket. A. Lévy (Napoléon
et la Paix, 1902) ragaszkodik ahhoz az elmélethez, mely szerint
Napóleon alapjában véve békeszerető államférfiú volt, s ezt az
elvet vallja később majd Cassagnac Napoléon pacifiste (1932) c.
művében. Soréi szintén Angliát tekinti a háború okozójának, s
ezen álláspontját U Europe et la Revolution franqaise c. munkájában
részletesen ki is fejti. Az angolokat teszi felelőssé J. Dechamps
is, „La rupture de la paix d 'Amiens" c. tanulmányában (Revue
des Études napoléoniennes, 1939,172-207. old.). Az angol történé­
szek természetesen Napóleont tartják felelősnek a háború kitö­
réséért (lásd Oxford history of England, szerkesztője Sir George
Clark, XII. k., 1960).
Vajon legális ügylet volt-e Louisianának az Egyesült Államok
részére történt eladása? Garnier abbé egy mind ez idáig kiadat­

236
lan tanulmányban rám utatott arra a fontos tényre, hogy az
eladási tervezetet a Szenátus elé kellett volna terjeszteni.
Az 1806. évi béketárgyalásokról, valamint Napóleon Oroszor­
szággal és Angliával szemben űzött kettős játékáról P. Coquelle
Napoléon et VAngleterre, 1803-1813 (1904) c. munkája ad bővebb
felvilágosítást. M. Bruguiére arra m utat rá, milyen nagy szerep
jutott a pénzügyi erőknek ezen alkudozások során: „Hambourg
et »le partié de la paix«", Francia, 1973, 467-481. oldal.
Mi volt Talleyrand szerepe, illetve indítékai? Az erre vonatko­
zó bibliográfia szinte végtelen. Itt most nem szentelünk túlzott
figyelmet az anekdotikus jellegű munkáknak, melyek különö­
sen nagy számban állnak rendelkezésünkre: Vivent (1940),
Savant (1960), Orieux (1970, Talleyrand mindig a nemzet érde­
keinek megfelelően cselekedett!), Carrére (1975), valamint
Bulwer (1868), Loliée (1910), Saint-Aulaire (1936) és Duff Cooper
(1937) ugyancsak idejétmúlt könyveinek. Ezzel szemben nem
hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a munkákat, amelyek életé­
nek egyes szakaszaival foglalkoznak: Greenbaum, Talleyrand
statesman priest, the agent general of the clergy (1970); Poniatowski,
Talleyrand aux États-Unis (1967); ugyanez a szerző, Talleyrand et
le Directoire (1982); Talleyrand et le Consulat (1986); L. Noel,
Talleyrand (1975; a legfontosabb fejezetek: Talleyrand valóban
Delacroix apja volt?; az egykori püspök egyházi esküvője; a sötét
Maubreuil- ügy); M. Missoffe, Le Coeur secret de Talleyrand (1966,
figyelmet érdemlő a VIII. fejezet, melyet szerzője a pénzügyi
befektetéseknek szentelt); Martinie-Dubousquet, „Talleyrand et
d'illustres goutteux", Information médicale (1974. februári szám,
3-18. old.). A legfontosabb alapműnek azonban továbbra is G.
Lacour-Gayet Talleyrand (4 köt., 1930-1934) c. m űvét tekintjük,
amit E. Dard Napoléon et Talleyrand (1937, a bécsi levéltárral
példálózik, ahol megtalálhatóak Talleyrand erfurti árulásának
bizonyítékai, mely dokumentumokat M. Dunán korábban tárt
fel és a „Génies et Réalités" c. kötet VI., Talleyrand c. fejezetében
fel is használt 1964-ben) c. munkája egészít ki. Az előző munká­
kat összefoglalva L. Madelin (Talleyrand, 1944) az osztrák politi­
kát állítja középpontba, Tarlé pedig (Talleyrand, Champenois
fordítása) a „felemelkedő polgárság diplomatájának" kiáltotta
ki a politikust: „Ausztria az egyetlen olyan hatalom Európában,
amelyet legalább annyira aggaszthatott Franciaország területi
gyarapodása, mint Anglia és Oroszország napról napra nyilván-

237
valóbbá váló, a Török Birodalom ellen irányuló tervei, s az
egyetlen olyan állam, amelyet zavarhatott a Hohenzollern-di-
nasztia Habsburgok elleni aknamunkája a német területeken."
Létre kell hát hozni egy Bécs-Párizs tengelyt, amely a későbbi­
ekben az európai egyensúly garanciájává válna. Franciaország­
nak tehát el kell ismertetnie természetes határait, de semmi
többet ne követeljen, legyen szó Itáliáról (mely királyságnak
koronája egy Napóleon által kijelölt utódra szállna) avagy a
német területekről. L. Madelin egyetért vele. Talleyrand tulaj­
donképpen a polgárság aggodalmait fogalmazta meg: „A csá­
szár, területeket ragadván el Ausztriától és felduzzasztván ezt
az Itáliai Királyságot - amelyről minisztere tanácsára le kellett
volna mondania -, olyan útra lépett, ahonnan többé nem volt
visszatérés. A nyugtalan Talleyrand ezt már a Konzulátus idején
megmondta, és a kaland vészesen közeledett, hiába próbálta ezt
Talleyrand 1805 végén megakadályozni." A legfrissebb Talley-
rand-életrajzot André Castelot adta ki 1980-ban.
Hogyan jutott el a Nagy Hadsereg a boulogne-i tábortól
Ulmig? P. A. Wimet kétségbe vonta Napóleon híres, Darunek
diktált leírását, mely szerint a császár egyszerre felvázolta az
Ausztria elleni hadjárat egész tervezetét, valamint a Nagy Had­
sereg hét csapattestének útvonalát. Vajon a „költői hajlamokkal
megáldott Ségur" kitalációjáról lenne itt szó? („Napoléon a-t-il
dicté a Daru le plan de la Campagne de 1805?" Revue de l'Institut
Napoléon, 1971,173-182. old.). Daru, Monge és Joseph tanúval­
lomására támaszkodva, cáfolta Wimet érveit („A propos de la
dictée de Boulogne", Revue de l'Institut Napoléon, 1972,113-115.
old.). M. Bergerot egy mind ez idáig kiadatlan tanulmányban,
melynek címe Daru et Vlntendance militaire (gépelt anyag, 1977),
ahonnan mi is kölcsönöztük a fejezetben felhasznált adatokat,
jelentéktelennek tekinti Daru szerepét: „A császár azt várta
Darutői, hogy főként a civillistával foglalkozzék; a császári fő­
hadiszállás, Berthier-vel egyetemben, Boulogne-ban rendezke­
dett be; egy haditerv inkább vezérkarhoz kapcsolódik, mint egy
Daruhoz hasonló helyettes hadbiztoshoz; az egyes szakaszokat
a vezérkar döntései határozták meg, az intendánsok pedig vég­
rehajtották utasításaikat, már amennyiben ezek a parancsok
végrehajthatóak voltak. Valószínűnek tűnik, hogy Pierre Darut
beavatták az 1805. évi hadjárat titkaiba, az viszont már erősen
kétségbe vonható, hogy ő lett volna a titkos és - Dejeannal

238
egyetemben - majdnem kizárólagos eló'készítője e hadjáratnak.
Mindez nehezen összeegyeztethető a már ismert tényekkel, il­
letve a katonai vezetés hagyományaival." A szerző emlékeztet
továbbá arra is, milyen fontos szerepet játszott - noha súlyos
beteg volt - Pétiét tábornok, aki akkor intendánsi minőségben
ténykedett. O volt, aki szeptember 5-én, Berthier parancsára,
felszólította a megyefőnököket, hogy tegyék járhatóvá a Rajna
felé vezető utakat.
Történt-e indiszkréció annak a tengeri manővernek során,
amely végül a Trafalgar melletti vereséghez vezetett? L. Pingaud
d'Antraigues grófjáról írott életrajzában (VI. fej.) rámutat, hogy
ez az ellenforradalmi ügynök „barátjának fia által" szerzett
információkat Franciaországról, s e titokzatos informátort soká­
ig Daruvei próbálták meg azonosítani, Stendhal rokonával és
protektorával. Daru ezredes ezt tagadta, s azt is bebizonyította,
hogy „a barát fia" által közvetített információk egyébként sem
váltak Nelson hasznára Trafalgarnál. („La bataille de Trafalgar
et le fils de Tárni", Annales historiques de la Revolution franqaise,
1973,128-133. old.). Pingaud véleményével szembeállítva érde­
mes elolvasni J. Godechot „D'Antraigues et les Daru" (Uo., 1965,
401-449. old.) c., igen meggyőző írását, valamint ugyanennek a
szerzőnek Le Comte d'Antraigues (1986) c. művét is.
Egyébként valóban fontos szerepet játszott a kémkedés? Bo­
naparte m ár 1803-ban alkalmazott egy kettős ügynököt Mehée
de la Touche személyében, amivel semmi más célja nem volt,
mint lejáratni Drake angol kémhálózatát. Olvassák el P. Muller
(L’Espionnage militaire sous Napoléon, 1896) és J. Savant (Les
Espions de Napoléon, 1957) munkáit. Ez utóbbi azt állította, hogy
Mackót becsapta a híres kém, Schulmeister, Ulm valódi győzte­
se. Feleleveníti azt az elméletet, amelyet A. Elmer L'Agent secret
de Napoléon (1932) c. művében állított fel, és ezt egészíti ki
Harsány „Schulmeister, citoyen de Strasbourg et espion de
Napoléon" c. cikke is (Saison d'Alsace, 51. szám, 84-99. oldal). Az
efféle kijelentésekkel persze csínján kell bánni, legalábbis addig,
amíg Montarras e témáról írt értekezése meg nem jelenik. A
különféle kalandorokról lásd: L. Grasilier, Le baron de Kolli, le
comte Pagowski (1902).
Egyes tábornokok halálának körülményei máig nem tisztá­
zottak: Dorsenne valószínűleg sebesüléseibe halt bele 1812-ben
csakúgy, mint Ordener vagy Rochambeau. És Nansouty? Boudet

239
valóban öngyilkos lett, m iután Aspern mellett elveszítette tüzér­
ségét? Szeretnénk egy kicsit jobban megismerni azokat a tábor­
nokokat, akiknek alakja mind ez idáig a feledés homályába
merült (Rey, Jalras), illetve akiknek az életrajzai még csak most
vannak eló'készületben (Espagne, Marchand, Haxo, Gazan, va­
lamint a Faucher testvérek, akiket 1815-ben agyonló'ttek). Vő. P.
Conard, „Napoléon et les vocations militaires", Revue de Paris,
1902. Rengeteg visszaemlékezés szól a Spanyolországban, főleg
a Cabrerában raboskodó hadifoglyokról (Wagré, Gille...), kiknek
történetét először Geisendorf des Gouttes (1932), majd Pelissier
és Phelipeau (Les Grognards de Cabrera, 1979), valamint Kirkor
írta meg: „Les prisonniers de guerre en Grande-Bretagne", Revue
de l'Institut Napoléon (1982). Gyakran feledkezünk meg a német
fogolytáborokban raboskodó francia katonákról, kiknek sorsát
Georgescu idézte fel: „Prisonniers franqais du sud-est de l'Eu-
rope", Revue Roumaine d'Histoire, 1976, 509-531. oldal. A legki­
válóbb visszaemlékezés Pillet L'Angleterre vue a Londres c. írása,
amely éppen emiatt érdemelne meg egy újabb kiadást. A Fran­
ciaországban bebörtönzött angol hadifoglyok sorsa kelleme­
sebb volt: M. Lewis, Napóleon and his british captives (1962). J.
Rousseau értekezése a hadiiparról, mely a Souvenir napoléonien
1971. évi számában jelent meg, jelzi a haditermelés 1806 és 1811
között bekövetkezett csökkenését: míg 1806-ban 265 800 db
lőfegyver készült, addig 1811-ben 216 258 db-ot gyártottak. A
vontcsövű, kovás, elöltöltő puska 500 méterig volt hatékony.
Percenként három lövedéket lehetett kilőni. Az ágyúgolyók 1-24
livre súlyúak voltak. Már a gyorstüzelőt is használták. A lövések
pontossága azonban kétséges. Vajon képes volt-e ez a hadsereg
nemzeti háborúkban győzelmet aratni? Az 1806-ban, július 4-én
Calabriában elszenvedett vereséget, amit az angol Stuart mért
Reynier-re, Napóleonnak intő jelnek kellett volna tekintenie
(lásd Rambaud, Naples sous Joseph Bonaparte, III. fejezet). A Fra
Diavolót üldöző Hugo tábornok, valamint P. L. Courier rám u­
tattak, mennyire kegyetlenül folytak a calabriai hadműveletek,
melyeket a spanyolországi háború előjátékának tekinthetünk.
Ritkán esik szó a háború egyik aspektusáról, az ellenség ja­
vainak elkobzásáról, amiről P. Robin írt értekezést (1929).
A győzelem kiaknázásáról: M. Reinhard, „l'Historiographie
militaire officielle sous Napoléon Ier" (Revue historique, 1946);
Mathews, „Napoleon's bulletin" (Journal of Modern History,

240
1950); J. Tulard, „Napoléon et l'arriére" (Rév. de Defense nationale,
1969).
Ami a marsaitok kasztját illeti, L. Chardigny, Les maréchaux de
Napoléon (1977) c. művében alaposan tanulmányozta e témát,
elkerülte a hagiográfiát, de finomította Stendhal Journal-jának
kegyetlen kritikáját. Napóleon saját marsalljairól alkotott véle­
ményét Damas Hinard gyűjtötte össze híres lexikonéba (1854).
Napóleon Gouvion Saint-Cyrrel szemben volt a legigazságtala­
nabb: Christiane d'Ainval (Gouvion Saint-Cyr, 1981) közli ennek
okait. Emlékezzünk arra a tényre, hogy a XIII. év után a császár
betiltotta az État militaire de l'Empire publikálását, ami nem igé­
nyel különösebb magyarázatot. Jacques Jourquin: Dictionnaire
des Maréchaux du Premier Empire (1986). Talán rehabilitálni kelle­
ne a császári tengerészetet is. A Dictionnaire Napoléon-ban Du­
pont admirális teljes képet nyújt a tengeri hadjáratokról, ame­
lyek egyáltalán nem végződtek minden esetben kudarccal. írt
egy kiváló életrajzot is: L'Amiral Willaumez (1987).
A győzelmekhez nagymértékben hozzájárult a katonák ráter­
mettsége is: a harcban edződött parasztok hozzászoktak, hogy
a szabad ég alatt éljenek. A városi munkásságnak nem lett volna
ilyen erős ellenálló képessége.

241
 VI. FEJEZET

A KONTINENTÁLIS ZÁRLAT

Tilsit után Napóleonnak már csak Angliával kellett megbirkóz­

nia. Mivel a szárazföldön volt elemében, nem remélhette, hogy
a tengeren is képes lesz legyőzni ellenfelét; a Trafalgar melletti
vereség, illetve a francia flotta újjáépítésének lassúsága lehetet­
lenné tette a Brit-szigetek meghódítását. így kénytelen volt új­
fajta harcmodorhoz folyamodni, a gazdasági háborúhoz.
Mivel Napóleon az angol iparra és kereskedelemre, a britek
hatalmának alapjára szeretett volna döntő csapást mérni, felszó­
lította vagy inkább kényszerítette az európai országokat, hogy
ne engedjék be kikötőikbe az angol hajókat, illetve árucikkeket.
Bonaparte már az amiens-i béke megszegése után közvetlenül
is megpróbálta - a coast system értelmében - megakadályozni,
hogy a brit hajóknak szabad bejárásuk legyen az ő ellenőrzése
alatt álló európai kikötőkbe. Ekkor még mindezt a védekezés
nevében tette, így akarva megóvni a francia ipart az angol
konkurenciától. A milánói és berlini dekrétumokkal viszont az
egész kontinensre kiterjedő blokád lett Napóleon külpolitikájá­
nak alappillére. Ettől kezdve m indenkit ellenségének tekintett,
aki nem csatlakozott a kontinentális zárlat rendszerének orszá­
gaihoz; többé már senki sem m aradhatott semleges abban a
konfliktusban, amelyik Napóleont az „oceánokratákkal" állítot­
ta szembe.

A KONTINENTÁLIS ZÁRLAT ELŐZMÉNYEI

A franciák saját történelmük példáján tanulták meg, hogy a

hitelrendszer a hatalomnak olyan instabil és törékeny alapja,
amelynek összeomlása maga után vonja az arra támaszkodó
kormány bukását is. Angliának vajon nem pénzügyi rendszere
volt a legsebezhetőbb pontja? Thomas Paine-től Lassalle-ig,
akinek 1803-ban megjelent egy tanulmánya Des Finances de

242
l'Angleterre (Anglia pénzügyi helyzetéről) címmel, számos szer­
ző rámutatott, hogy az angolok nemzeti adósságát mértéktelen
növekvés jellemezte, a papírbankók kezdtek elértéktelenedni, s
emberek ezreit fenyegette a munkanélküliség veszélye. A lát­
szatra oly tetszetős angol gazdasági felvirágzás, állapították
meg olyan tekintélyes gazdasági szakemberek, mint Saladin
vagy Monbrion, túlságosan mesterkélt. Ha bezárnák Nagy-Bri-
tannia előtt a kontinens kapuit, ezzel az ország pénzügyi össze­
omlása árán teremtenék meg az európai békét. A gőgös Albi-
onnal harcban álló Direktórium effajta politika alkalmazásáról
ábrándozott, a végrehajtáshoz azonban nem álltak rendelkezé­
sére a megfelelő eszközök.
Az amiens-i béke felrúgása után Napóleon újra napirendre
tűzte a tervet. A kontinentális zárlat kifejezéssel először a Le
Moniteur 1806. október 30-i számának hasábjain találkozhatunk,
amely a Nagy Hadsereg 15-ös számmal ellátott hadijelentését
tartalmazta.
A Direktóriumtól kölcsönvett ötletet azonban Bonaparte már
a békeszerződés felbontásának előestéjén, 1803. május 1-jén is
felvetette egy rögtönzött felszólalás formájában, amely az állam­
tanács előtt hangzott el. Miot de Melito ezt a következőképpen
írja le Emlékirataidban:
„Lesznek veszteségeink a tengeren, talán még a gyarmatokon
is, a kontinensen azonban mindenképpen megerősítjük pozí­
cióinkat. Már elég nagy kiterjedésű partszakaszt vettünk birto­
kunkba ahhoz, hogy ráijeszthessünk ellenségeinkre. Még to­
vább fogunk terjeszkedni; még tökéletesebb partvédelmi rend­
szert dolgozunk ki, és Anglia véres könnyekkel fizet majd ezért
a háborúért, amelybe belekezd."
Valójában arról volt szó, hogy saját fegyverével győzzék le
Angliát, amit ő alkalmazott először a százéves háború óta egé­
szen a XVI. Lajos ellen folytatott harcokig, s amit most újra
meghirdetett egy 1806. május 16-án kelt minisztertanácsi rende­
letben, elrendelve a francia partok ostromzár alá vételét. E blo­
kád ugyan inkább fiktív maradt, de arra azért feljogosította a brit
cirkálókat, hogy ellenőrizzék a Francia Császársággal kereske­
delmet folytató, jobbára amerikai hajókat.
A jénai ütközet után Napóleon - mivel elég erősnek érezte
magát ahhoz, hogy visszavágjon Angliának - 1806. november
21-én aláírta a kontinentális zárlat életbe lépéséről szóló berlini

243
dekrétumot. Talán inkább angol blokádnak kellene neveznünk
ezt az intézkedést, a kontinentális zárlat kifejezés ugyanis job­
ban illik a brit tengerészet akcióira. A császár döntése váratlan
és egy kissé brutális volt. Úgy tűnt, hogy Napóleon nem tárgyalt
a kereskedelmi kamarák képviselőivel, bár ezek mégis hangot
adtak kívánságaiknak. A XII. év nívósé 23-án Párizsban De-
lessert adókedvezményt kért a születőiéiben lévő ipar védelmé­
re. 1806-ban úgy tűnt, a kontinentális zárlat újjáélesztheti a
kincstár által is óvatlanul elősegített kereskedelmi összeomlás
által sújtott gazdasági életet. A manufaktúratulajdonosok ked­
vezően fogadták az ötletet, s a közvetlenül érintett kereskedelem
sem táplált ellenséges érzelmeket a blokád iránt. Az 1806. év
utolsó napjaiban a változás egyre érezhetőbb lett; „a kereskedel­
mi tranzakciók kamata emelkedett Párizsban", olvashatjuk a
kereskedelmi kamara egyik jelentésében.

A KONTINENTÁLIS ZÁRLAT

A berlini dekrétum indoklásában a császár megállapította, hogy

„szemben azokkal az emberi jogokkal, melyeket a civilizált
népek egyöntetűen magukénak mondhatnak", Anglia „ellen­
ségnek" tekinti egy ellenséges állam minden alattvalóját, hadi­
fogolyként kezeli a kereskedelmi hajók legénységét, sőt az egy­
szerű utazókat is. A hódítás jogát kiterjeszti a magántulajdonra
is, mely jogot pusztán az ellenséges állam javai felett gyakorol­
hatna, s kijelenti, hogy ostromzár alá vesz „olyan területeket,
melyeket még akkor sem lenne képes blokáddal sújtani, ha
minden katonai erejét erre összpontosítaná, vagyis az egész
partszakaszt és magát a Császárságot".
A császár az alábbiakat fűzi hozzá:
„Megállapítván, hogy az ostromzár jogával való ezen szörnyű
visszaélésnek nincs egyéb célja, mint a népek közti kapcsolatok
akadályozása, valamint Anglia iparának és kereskedelmének a
kontinens iparának és kereskedelmének rovására való felvirágoz­
tatása, s hogy a természetes jog szerint az ellenséggel szembe lehet
fordítani annak saját fegyverét, elhatároztuk, hogy Angliával szem­
ben azokat az eljárásokat alkalmazzuk a továbbiakban, melyeket
saját tengerészeti törvényhozása léptetett érvénybe, minek követ­
keztében kimondjuk: I. cikkely, a Brit-szigetek zárlat alatt vannak."

244
 A berlini dekrétum szövegének értelmében tehát nem a kon­
tinens, hanem Anglia ostromzár alá vételéről van szó. Miután
Napóleonnak nem állt rendelkezésére megfelelő flotta ahhoz,
hogy a fenti határozatot sikeresen végrehajtsa, be kellett zárnia
a kontinens kikötőit az angolok hajói, illetve árucikkei előtt.
Innentől kezdve „tilos a Brit-szigetekkel kereskedni és bármine­
mű kapcsolatot létesíteni; minden olyan angol alattvaló, aki a
francia vagy a szövetséges csapatok által megszállt országokban
tartózkodik, hadifogoly lesz; minden olyan üzlet, árucikk vagy
bármely tulajdon, amely angol alattvaló kezén van, hadizsák­
mánynak nyilvánítandó. Tilos az angol árucikkekkel való keres­
kedelem, ezenfelül pedig minden angol tulajdonban lévő áru­
cikk, illetve az angliai és a gyarmati műhelyekből származó
termékek is hadizsákmánynak tekintendők."
A dekrétum szövegében foglaltakat eljuttatták „Spanyolor­
szág, Hollandia, Nápoly és Etruria uralkodóinak is, kiknek alatt­
valói legalább annyira áldozatai az angol tengeri törvénykezés
jogtalanságának és barbarizmusának, akárcsak a mieink".
Napóleon tehát szárazföldi blokáddal válaszol az angolok
tengeri ostromzárára. Egy azóta híressé vált mondásában ezt így
fogalmazta meg: „A szárazföld hatalmával akarom meghódítani
a tengert." Az angol áruk betiltása nem volt újdonság, most
azonban a semleges országok is közvetlenül érintettek voltak,
mivel ettől kezdve a blokád elveszítette protekcionista jellegét,
és a háború egyik eszközévé vált.

A MILÁNÓI DEKRÉTUMOK

London miniszteri rendelettel vágott vissza a berlini dekrétum­

ra 1807 novemberében. A brit korm ány ostrom zár alatt lévő­
nek nyilvánította Franciaország és a Nagy-Britanniával hábo­
rúzó valam ennyi ország kikötőjét. Eltiltottak m inden olyan
kereskedelmet, amely nem Nagy-Britanniával zajlott, viszont
igyekeztek m egkönnyíteni m indennem ű áruforgalm at, mely
Anglia és a Napóleon által m egszállt Európa között jöhetett
létre. Ennek értelm ében csak olyan hajók szám ára volt bizto­
sított a szabad tengeri közlekedés joga, amelyek a brit kikö­
tőkbe tartottak és 25 százalékos vám ot fizettek a szabad köz­
lekedés jogáért.

245
 Ellencsapásként Napóleon az első milánói dekrétumban
(1807. november 23.) parancsba adta, hogy fogjanak el minden
hajót, amely angol kikötőben járt, a második milánói dekrétum­
ban (1807. december 17.) pedig minden olyan hajóra kiterjesz­
tette ezt a parancsot, amelyik engedelmeskedik az angol minisz­
teri rendeletnek.
Az első milánói dekrétum az amerikaiakhoz intézett kitétellel
zárult, amelyben Napóleon arra kéri őket, hogy együttes erővel
rázzák le az angolok tengerészeti igáját.
A körülmények ideálisnak mutatkoztak: a Chesapeake nevű
fregatt incidense miatt - amit Berkeley angol admirális 1807.
június 22-én ágyútűz alá vett - Jefferson elnök július 2-án kitil­
totta a brit hadihajókat az Egyesült Államok felségvizeiről. N a­
póleon amerikai szövetségre számított. Nem várt események
sorozata zavarta meg ezt a tervet, mely nélkülözhetetlen lett
volna későbbi elképzelései megvalósításához. A császár egy
1807. szeptember 18-án kelt rendeletben felhatalmazta kalózha­
jóit, hogy a semleges hajókon szállított angol eredetű árukat is
foglalják le. Ilyen körülmények között Jefferson jobbnak látta az
1807. december 22-i embargótörvénnyel kikötőiben tartani az
amerikai hosszújáratú hajókat. Ennek következtében 1808. ápri­
lis 17-én Napóleon aláírta a bayonne-i dekrétumot, melynek
értelmében az európai kikötőkbe befutó amerikai hajók hadi­
zsákmánynak tekintendők. „Az Egyesült Államok", jelentette ki
Napóleon Gaudinnek, „kifutási tilalmat rendelt el hajói számá­
ra. Ennek logikus következménye tehát, hogy azok a hajók,
amelyek azt állítják, Amerikából jönnek, valójában Angliából
jövő hajók, így papírjaik csak hamisak lehetnek." Ezzel Napóle­
on vállalta annak kockázatát, hogy elhidegülnek kapcsolatai a
fiatal Egyesült Államokkal, és tönkreteszi az esélyeit egy olyan
közeledésnek, amely hozzájárulhatott volna blokádja sikeréhez.

A KONTINENTÁLIS ZÁRLAT GYAKORLATI

ALKALMAZÁSA

Tilsit után az oroszokkal kötött szövetség lehetővé tette Napó­

leon számára, hogy teljes mértékben lezárja a kontinenst.
„Nagy és félelmetes következménye van annak a szövetség­
nek, amely a földgolyó két legerősebb hatalma között köttetett",

246
olvashatjuk egy 1807-ben kelt dokumentumban. „Az ő felhívá­
sukra az egész kontinens összefog, és kívánságukra szövetségbe
tömörül a kontinens ellenségének legyőzésére. Oly sok hatalom
került hadiállapotba a szigetlakokkal, hogy meg fogják semmi­
síteni kereskedelmüket, meg fogják bénítani iparukat, terméket­
lenné teszik számukra a tengert, legjövedelmezőbb birtokukat.
Szép elképzelés ez, és egyben a legszélesebb körű, ugyanakkor
a legnehezebben végrehajtható tervezet. Mégis végrehajtatott."
1807 júliusa és novembere között a kontinens teljes egészében
lezárult az angol kereskedelem előtt.
Dánia 1807. október 31-én lépett szövetségre Franciaország­
gal, a Fontainebleau-ban aláírt szerződéssel. A tönningeni út is
el lett vágva a brit kereskedelem előtt.
A legyőzött Ausztriának és Poroszországnak szintén el kellett
fogadnia a blokádot, Anglia kereskedelmét azonban leginkább
az orosz piac tilsiti szerződés utáni lezárása érintette érzéke­
nyen. A blokád hatása nem volt azonnal érzékelhető az orosz
kikötők kései bezárása miatt, hosszú távon azonban Angliát az
a veszély fenyegette, hogy nem sikerül majd hozzájutnia olyan
létfontosságú anyagokhoz, mint a kender, a len és a fa, amelyek
flottája számára nélkülözhetetlenek voltak.
Az 1806 óta Louis Bonaparte uralma alatt álló Flollandia némi
fenntartással fogadta a kontinentális zárlat hírét. Az új uralkodó
számára világossá vált, hogy az Anglia pusztulását célzó rend­
szer rövidesen Hollandiát is romba dönti majd. Igyekezett kiját­
szani a legszigorúbb rendelkezéseket. Bátyja parancsára, 1806.
december 15-én, mégis kénytelen volt kiadatni egy dekrétumot,
amelynek értelmében királysága csatlakozott a kontinentális
zárlathoz. A csempészethez, ami a holland gazdaság „biztonsági
szelepéül" szolgált, egyelőre nem nyúlt hozzá. Miután Napóle­
on megfenyegette, hogy mobil hadoszlopokat küld Hollandiá­
ba, 1807. augusztus 28-án egy határozottabb dekrétumot tett
közzé, melynek nyomatékéül mintegy negyven brit hajót foglal­
tak le királysága kikötőiben. Az 1807. év végére Hollandia szinte
teljes egészében bezárta kapuit a Nagy-Britanniából érkező áru­
cikkek előtt.
Az északi partok után most m ár csak a déli partvidékről
kellett kitiltani az angolokat. Itáliában szigorú intézkedéseket
léptettek érvénybe. 1807. augusztus 29-én Miollis tábornok pa­
rancsba adta a Livornóban raktározott angol árucikkek lefogla-

247
lását. Pisát ugyanúgy megszállták; helyőrségeket létesítettek a
Pápai Állam kikötőiben, Anconában, Pesaróban és Civitavec-
chiában.
Spanyolországban egy 1807. február 19-én kelt dekrétum ren­
delte el a blokád azonnali hatállyal történő életbe lépését. Meg­
szakadt a kapcsolat Gibraltárral. Portugália a maga részéről
hosszas tétovázás után, 1807 végén csatlakozott a kontinentális
rendszerhez. Fejet hajtván a franciák ultimátuma előtt, novem­
ber 6-án a portugál miniszterek elfogadták az angol hajók em­
bargóját; 8-án parancsba adták az angol alattvalók letartóztatá­
sát és javaiknak elkobzását. Ezek az elhatározások azonban túl
későn születtek meg ahhoz, hogy a portugálok elkerüljék a
francia megszállást; november 21-én híre jött, hogy Junot átlépte
a portugál határt. Ez igen kemény csapás volt a brit kereskede­
lem számára: az 1807. évi, Lisszabon felé irányuló angol export
már mintegy negyven százalékkal m aradt el az előző évi mö­
gött.

AZ 1808. ÉVI ANGOL VÁLSÁG

Az 1807. év végére már minden európai hatalom csatlakozott a

blokádhoz, kivéve Svédországot, amely hűséges m aradt angol
szövetségeséhez. A kontinens bezárkózásának következményei
hamarosan Londonban is érzékelhetőek voltak. A 1808. év első
harmada különösen nehéz volt a brit gazdaság számára. Az év
első három hónapjában az export értéke 9000 font sterlingről
7244 font sterlingre zuhant. Az év második harmadában, az
1807. év azonos időszakával összehasonlítva, további csökkenés
volt tapasztalható: 7688 font, szemben az előző évi 10 754 fonttal.
A nehézségeket csak fokozta, hogy megszakadtak a kapcsolatok
az Egyesült Államokkal, ahonnan Anglia gabonát és gyapotot
importált. A gyarm atáruk piacán bekövetkezett pangást csak
tetézte a brit manufaktúrákban készült termékek exportjának
válsága. A manchesteri gyárosoknak nem sikerült értékesíteni­
ük felhalmozott pamutkészleteiket; a helyzet ugyanilyen nyug­
talanító volt Lancashire-ben és Skóciában is. A gyapjúipar szin­
tén nehéz időket élt át, míg a len árának folyamatos emelkedése
egyenes következménye volt a balti kapcsolatok megszakadá­
sának.

248
 Az árnövekedés miatt 1808 májusában és júniusában Lanca-
shire-ben zavargások törtek ki. Az 1808. év augusztusában kör­
vonalazódtak a font leértékelődésének első jelei. Napóleon ettől
kezdve szinte biztosra vehette győzelmét, amit ő - még az 1807.
évben - az alábbi szavakkal tárt a Törvényhozó Testület elé:
„Anglia saját csapdájába esett kegyetlen politika következmé­
nyeként, s most azon veszi magát észre, hogy árui sehol sem
kellenek Európában, s haszontalan gazdagsággal megrakott ha­
jói céltalanul bolyonganak a nyílt tengeren, amelyről azt állítot­
ta, hogy uralkodik felette. A Sund tengerszorostól a Hellész-
pontoszig hajói hiába keresnek akár egyetlen kikötőt is, amelyik
kitárná kapuit előttük."

JEGYZETEK__________________________________________

Források: A külügyek és a kereskedelmi kamara archív anyagai a

Nemzeti Levéltár F és F12jelekkel ellátott sorozata alatt találhatók meg.
Lásd még Gaudin, Mollien (az igazi gazdasági miniszter), Chaptal,
Miot de Melito, Bourrienne (Hamburgról írt) és Talleyrand Mémoires-
jait, illetve a vámosok álláspontját képviselő Boucher de Perthes és főleg
Gruyer (Souvenirs d'un gabelou de Napoléon, újabb kiad., 1947) írásait is.
Napóleon Levelezései (Correspondance, XIII. k.) tartalmazzák a leg­
fontosabb szövegeket, többek közt a berlini dekrétumot is. Mindez
kiegészítendő még L. Ph. May, „Une version inédite d'une allocution
de Napoléon au sujet du Blocus continental", Revue historicjue, 1939,
264-272. old. (a spekulációval foglalatoskodók éles bírálata jellemzi),
valamint Napoléon f r, Lettres au comte Mollien, Amna és Gille kiadása
(1959) c. munkákkal. Érdemes továbbá átnézni a következő brosúrákat:
Monbrion, De la prépondérance maritime et commerciale de l’Angleterre
(1805); André, Analyse fondamentale de la puissance de l'Angleterre (1805);
illetve Montgaillard munkáit, melyeket Mémoires diplomatiques (1896) c.
műve gyűjtött egybe. Az ellentábor írásai közül: Gentz, Essai sur l'état
actuel ...de la Grande-Bretagne (1800) és F. d'Ivemois, Effets du Blocus
Continental (1809).

Művek: Mintegy ötvenévnyi eltéréssel két cikk is összegezni próbálta

a kontinentális zárlat kutatásait: 1913-ban Marcel Dunán publikált egy
igen figyelemreméltó cikket a Revue des Etudes napoléoniennes (115-146.
old.) hasábjain „Le Systeme continental", Bulletin d'histoire économique
címmel; 1966-ban pedig Roger Dufraisse készített új mérleget a kutatá­
sok eredményeiről a Revue d’Histoire économique et sociale c. lapban

249
„Régime douanier, blocus, Systeme continental" (518-543. old.)
címmel.
Több összefoglaló jellegű művet írtak a kontinentális zárlatról: Kies-
selbach, Die Continentalsperre in ihrer ökonomischpolitischen Bedeutung
(1850; egy kissé elévült, viszont jövőbe látó); Lumbroso, Napóleoné I e
l'Inghilterra (1897); Bertin, Le Blocus continental (1901); J. Holland Rose,
Napokon and british commerce a Napokon Studies-ban (1906); Tarlé,
Kontinentalnaja blokada (Moszkva, 1913); Melvin, Napokon' s Navigation
system (New York, 1919); Heckscher, The continental System (Oxford,
1922); B. de Jouvenel, Napokon et l'Économie dirigée. Le Blocus continental
(1942); M. Dunán, Le Systeme continental et le débuts du royaume de Baviére
(1943, fontos fejezetek a blokádról, és egy igen kimerítő bibliográfia
található benne); Lacour-Gayet, Histoire du Commerce, IV. k. (1961);
Louaisil, „Le Blocus continental", Information historique, 1949, 32-35.
old. (elég jó összefoglalás). Az egyedi témákkal foglalkozó tanulmá­
nyok közül lásd: F. Crouzet, L'Économie britannique et le Blocus
Continental (1958), figyelemre méltó tanulmány a blokádnak az angol
iparra és kereskedelemre tett hatásáról; D. Heils, Les Rapports éco-
nomiques franco-danois sous le Directoire, le Consulat et TEmpire (1958),
valamint Ulane Bonnel, La France, les États-Unis et la guerre de course,
1797-1815 (1961, a semlegességből fakadó nehézségeket illusztrálja). A
szövetséges, illetve annektált országok helyzete sem volt irigylésre
méltó: Tarlé, Le Blocus continental et le royaume d'Italie (1928); Cerenville,
Le Systeme continental et la Suisse, 1803-1813 (Lausanne, 1906); Mercader
Riba, „Espana en el Bloquero continental", Estudios de História moderna;
Macedo, O Bloqueio continental (1962, kizárólag Portugália helyzetét
tanulmányozza). A fent említett M. Dunan-műben találhatunk egy
bibliográfiát a kontinentális zárlatnak a német államokra tett hatásáról
(675. old). Ami a tengeren zajló háborút illeti, erről Mahan, The influence
of sea power upon the French Revolution and Empire (1892) c. munkájában
igen részletes felvilágosítást adott.

Le nem zárt viták

Kontinentális zárlatról vagy kontinentális rendszerről volt szó?

Marcel Dunán a maga részéről szükségesnek tartotta a megkü­
lönböztetést Napoléon, TItalie et le continental c., az Erkölcs- és
Politikai Tudományok Akadémiájához írt tanulmányában, amely
a Revue de VInstitut Napoléon c. folyóiratban jelent meg újra, 1965,
176-190. oldal. „A kontinentális rendszer kifejezést Napóleon
találta ki, azonban azt az értelmezést, amelyet ő adott e kifejezés
számára, és amelyet a kortársak még a történészek előtt használ­

250
tak, nem célszerű összekeverni a kontinentális zárlattal." Míg a
kontinensen folyó háború megőrizte hagyományos jellegét, ad­
dig a francia-angol párbaj gazdasági jelleget ölt. Napóleon úgy
akar csapást mérni a gőgös brit hatalomra, melynek a fejlett
angol ipar és kereskedelem volt az alapja, hogy elzárja előle
európai felvevőpiacait. A kontinentális zárlat kihirdetéséről a
berlini dekrétum rendelkezett, a kontinentális rendszer, vagy más
néven coast system, pedig ennek kiterjesztési módja voit. „A
partszakasz rendszer a blokád elnevezés ösztönös kiterjesztésé­
vel vált kontinentális rendszerré, s vette fel határozott formáját,
amelyben az angol gazdagsággal szembeforduló gazdasági in­
tézkedésként, az európai hegemónia birtokosának hasznára tör­
ténő ipari és kereskedelmi, imperialista jellegű kisajátító törek­
vésekkel egészült ki."
A vámos ugyanolyan fontos szereplője volt a napóleoni kor­
nak, mint a Gárda „morgói" vagy a prefektusok. Lásd: J. Clin-
quart, L'administration des douanes en France sous le Consulat et
l'Empire (1979).
A blokád módosította Franciaország gazdaságföldrajzát. A
központok az Atlanti-partvidékről áttevődtek a Rajna-völgybe.
Hogyan történt e változás? Ezért fontos Geoffrey Ellis Napoleon's
Continental Blockade, The Case of Alsace (1981) c. kötete.
Volt-e Angliának lehetősége az ellenállásra? A. Cunningham
British credit in the last napoleonic War (1910) c. munkájában a hitel
szerepének fontosságát hangsúlyozza, F. Crouzet pedig újraér­
telmezte a problémát „La Formation du capital en Grande-Bre­
tagne pendant la Révolution industrielle", Deuxiéme Conférence
internationale d'Histoire économique, Aix-en-Provence, 1962, c. írá­
sában. Ugyanez a szerző m utatott rá, hogy ez az ellenálló képes­
ség nem tekinthető korlátlannak. A kontinentális zárlat minden
kétséget kizáróan egyike volt azon tényezőknek, amelyek a font
sterling árfolyamának zuhanásához vezettek. Nagy-Britannia
pénzügyi forrásai korántsem voltak kimeríthetetlenek. Az inf­
láció inkább m egbénította, m int segítette a háborús erőfe­
szítéseket. Az infláció volt az oka az ötödik koalíció felbomlásá­
nak is („La crise m onétaire britannique et la cinquiéme coa­
lition", Bulletin de la Société d'Histoire moderne, 1955. okt.-dec.,
14-19. old.).
Az 1815. évben Nagy-Britannia alaposan eladósodott, míg
Franciaország jelentős nemesfémtartalékkal rendelkezett.

251
 Az Oroszországgal kötött szövetség elég szilárdnak bizo­
nyult? I. Sándor cár viselkedését többen is elemezték: Wal-
szewski (1923), Paléologue (1937), C. de Grunwald (1955),
Valloton (1966), Palmer (angol nyelven, 1974), Troyat (1981), és
legfőképpen Ley Alexandre F et la Sainte-Alliance c. munkája
hangsúlyozza a titokzatos oroszok (Kocselev és Galicin) szere­
pének jelentőségét, mely a császári politika számára olyannyira
fontos volt.
 H ARM ADIK RÉSZ

AZ EGYENSÚLY
Napóleon nem az 1811. évben jut el pályája csúcsára, amikor
megszületett Róma királya, hanem 1807-ben, a tilsiti találkozót
követően. Innentől kezdve, az egész kontinens, vazallusaként
vagy szövetségeseként, Franciaország uralma alatt állott. Ang­
liát, mely teljes mértékben elszigetelődött, a pénzügyi összeom­
lás veszélye fenyegette európai felvevőpiacainak bezárkózása
miatt. Franciaország biztosította természetes határait: a Rajnát,
az Alpokat és a Pireneusokat; a monarchia és a Közjóléti Bizott­
ság régi álmai valósággá váltak. Ami az ország belső helyzetét
illeti, az 1806. évi gazdasági válságon ugyanúgy sikerült felül­
emelkedni, mint az 1801. évin, ami azt a látszatot keltette, hogy
a hatalom képes úrrá lenni a kor gazdasági mechanizmusai
felett. Két évszázadnyi abszolutizmus után mindössze a polgár­
ság háborgott a szabadság elvesztése miatt, a társadalmi rend
azonban fontosabb volt számára. De a pártharcok látszólag
véget értek, nem számítva a banditizmust, melynek politikai
háttere nem mindig határozható meg egyértelműen; új társadal­
mi egyensúly alakult ki; ennek legfőképpen az előkelők voltak
a haszonélvezői, de az egyszerű nép is bizalmat szavazott an­
nak, aki a forradalmi vívmányokat garantálja, vagyis a nemzeti
javak áruba bocsátását, a közföldek felosztását és a polgári
egyenlőséget. A fizetések emelkedtek, és a munkanélküliséget
is - részben - felszámolták, legalábbis Párizsban, aminek követ­
keztében a munkásság úgy emlékezett erre a korszakra a később
egyre romló körülmények közepette, mint valóságos „aranykor­
ra", amelynek emlékét még az egyre inkább rájuk nehezedő
sorozási terhek, valamint az 1814. és 1815. évi megszállások sem
homályosították el. Franciaország még soha nem volt ennyire
hatalmas, egységes és tisztelettől övezett. Rövid időszak ez, még
mielőtt megjelennének az első repedések; e különleges pillanat-

255
ban kell részletesen leírnunk a napóleoni Franciaországot. Kivé­
teles korszak volt ez, amelyre az egész ország nosztalgiával
gondolt vissza a XIX. század folyamán; a hivatalos propaganda
és a győzelmek helyett inkább a területi, politikai és társadalmi
egyensúly eme rövid időszaka biztosította a császári legenda
sikerét.
 I. FEJEZET
A NAPÓLEONI BIRODALOM

Meglepően sokszínű ez a császári Franciaország! Ha valaki

bővebb felvilágosítást szeretne nyerni erről az időszakról, annak
számára egy 1806-ban publikált és 1811-ben ismét kiadott
Itinéraire-ben (Útleírás) - Reichard Guide des Voyageurs c. művé­
vel versengve - Langlois adott hasznos tanácsokat. Eszerint a
Franciaországba érkező utazónak nem tanácsos lepecsételt cso­
magokkal vagy akár lezárt borítékokkal az országba lépnie,
hiszen „a kiszabott szabadságvesztés mellett levelenként még
500 livre büntetést is fizetnie kell". Ezzel szemben nem árt, ha
az ember kétlövetű pisztolyt hord magánál, és soha nem szabad
megbízni a postakocsisban sem. A saját kocsin utazóknak meg
kell elégedniük egy utazóládával, egy marhabőr táskával, vala­
mint az ékszerek, pénz, illetve váltók tárolására alkalmas kazet­
tával, amely csavarral ellátott, így rögzíthető a kocsihoz, vagy
bármihez a szállodai szobában. Az utazási költség mérsékelt: „A
postakocsikon mérföldenként egy frank útiköltséggel számol­
hatunk, amibe benne foglaltatik a kocsisnak és a vezetőnek szánt
borravaló is; állomásonként pedig, két lovat, egy urat és annak
szolgáját számítva, öt frankot kell fizetni." Stendhal más véle­
ményen volt, amikor a XII. évben kiszámolta Grenoble-ból Pá­
rizsba tett utazásának költségeit.
Az Itinéraire complet de l'Empire franqais c. mű szerzője azonban
főleg azokra a különbségekre próbálja meg felhívni a figyelmet,
amelyek Franciaország déli és északi területei, illetve az ország
nyugati részén és a Rajna bal partján elterülő megyék között
voltak tapasztalhatóak: az utazónak egészen eltérő mentalitásra,
földrajzi adottságokra, tevékenységekre és vagyoni helyzetre
kellett számítania. Ugyanerre a megállapításra jutott a hamburgi
származású Nemnich is útibeszámolójában, amelyet a tübingeni
nagy kiadó, Cotta adott ki 1810-ben.

257
 ÉSZAK-FRAN Cl AORSZÁG

Franciaország északi részének határai immáron nem estek egy­

be a régi rend országának határaival, hanem magukba foglalták
Belgiumot is, a Holland Királyság annexiója után pedig az egész
Németalföldet. Franciaország ezen északi részét mindössze a
tengerpart és a Rajna torkolata tette egységessé, a tájak és a
nyelvjárások azonban különbözőek voltak.
Északon ott volt Hollandia, vagyis az egykori Batáviai Köz­
társaság, amely 1806-ban vált ismét királysággá Louis Bonapar­
te kedvéért, s amit 1810-ben brutálisan annektált Napóleon,
mivel nem volt képes elviselni öccse függetlenségi megnyilvá­
nulásait. Louis m ár akkor erős szem rehányásokat kapott a
császártól, amikor a Polgári Törvénykönyvet a helyi jogalkotás­
hoz kívánta idomítani: „Egy olyan nemzet, amelyik m ind­
össze 1 800 000 lelket számlál, nem rendelkezhet saját törvény­
kezéssel. A rómaiak is ráruházták saját törvényeiket a szövetsé­
geseikre; Franciaország miért ne fogadtathatná el törvényeit
Hollandiával?" Később a kontinentális zárlat életbe léptetése
csak tovább mélyítette az ellentéteket Napóleon és öccse között.
De ha Louis el akarta kerülni királysága összeomlását, amelynek
gazdasága a tengeri kereskedelemtől függött, kénytelen volt
szemet hunyni az angol csempészet felett, és Hollandiát a kon­
tinentális rendszer legsebezhetőbb pontjává tenni. Ezért Napó­
leon már 1808-ban elhatározta az annexiót. 1809 júliusában az
angolok Walcherennél megkísérelt inváziója csak újabb lendü­
letet adott terveinek. Napóleon felszólította Louis-t, hogy min­
den kompenzáció nélkül engedje át részére a Rajnától délre
fekvő területeket. Ettől kezdve hétezer franciának kellett bizto­
sítania a holland partok ellenőrzését; a valóságban húszezer
ember végezte el ezt a feladatot. Louis 1810. július 1-jén tett
lemondásával csak megelőzte a császárt.
Kevésbé voltak mozgalmasak annak a kilenc belga megyének
a hétköznapjai, amelyek magukban foglalták az egykori Osztrák
Németalföldet és a Liége-i Fejedelemséget. A Franciaországhoz
való csatlakozás felgyorsította Belgium kialakulását. Bár a poli­
tikai átalakulás igen jelentős volt, mivel a franciák az egykori
hercegségeknek még az emlékét is eltörölték a közigazgatási és
jogi egységesítéssel, a gazdasági, illetve társadalmi átalakulás
még fontosabb volt. Az bizonyos, hogy a nemesség, kiváltságai

258
elvesztésétől függetlenül, továbbra is megőrizte birtokait és vi­
déki befolyását. A nemzeti javak áruba bocsátása, mely főleg az
egyházat sújtotta, nem a parasztoknak vált hasznára (akik val­
lási aggályaik miatt nem vásároltak a papság birtokaiból), ha­
nem annak a polgárságnak is, amelynek mind ez idáig csupán a
Liége-i Fejedelemségben volt némi súlya. Annak a tőkének kö­
szönhetően, amit a nemzeti javak értékesítése során történt spe­
kuláció segítségével, illetve a nagyobb piac nyújtotta lehetősé­
gek kihasználásával halmoztak fel, ezek a polgárok elkezdtek
érdeklődni az iparosítás iránt. Gand-ban kialakul a gépesített
textilipar, mely az angol gépek behozatalán alapult. 1808-ban
még csak 500 szövőszék volt, két évvel később m ár 2900. A
kontinentális zárlat, illetve az új bányatörvények előnyös hatás­
sal voltak a szénkitermelésre. 1795-ben Belgium 800 000 tonna
szenet termelt ki; 1811-ben m ár 1 300 000 tonnát. A háborús
megrendelések ösztönzőleg hatottak Hainaut fémgyártására is;
Antwerpen, ahová Napóleon 1803-ban és 1810-ben is ellátoga­
tott, a hajóépítés fellegvára volt: az 1807. évben négy csatahajó
készült el - ebből kettőt 74 darab ágyúval szereltek fel.
Belgium tehát egyre fontosabb szerephez jutott a Császárság
ipari termelésében: innen származik a szénszükséglet fele, illet­
ve a kohókban előállított termékek egynegyede. Mint azt a
német utazó, Nemnich megjegyezte, Párizs után Gand tekinthe­
tő a második legfontosabb városnak, „sokrétű iparának köszön­
hetően".
Belgium tehát, ellentétben a külkereskedelemre orientált Hol­
landiával, komoly hasznot húzott a francia megszállásból. Ez a
magyarázata annak, hogy itt nem tapasztalható ellenállás a
császári rendszerrel szemben. A polgárság átmenetileg beérte
egy olyan politikai rendszerrel, amely kedvezett gazdasági ér­
dekeinek; a nemesség, amely hosszú ideig Bécsre figyelt, szövet­
ségre lépett Napóleonnal, amikor az feleségül vette Mária Luj­
zát, és megelégedett a francia államigazgatási szervekben betöl­
tött pozíciókkal. Arenberg herceg és Mérődé gróf a Szenátus
tagjai lettek. Az 1798-ban kirobbant felkelés - amit a sorozások
váltottak ki -, illetve a pápával való konfliktus ellenére, a parasz­
ti tömegek a végsőkig kitartottak Napóleon mellett. Ezt bizo­
nyítja az ellenálló papok csekély száma, és az 1813-as hazafias
lelkesedés is, amikor az oroszországi katasztrófa után újjászer­
vezték a francia hadsereget.

259
 Hátravan még a ténylegesen Észak-Franciaországhoz tartozó
ipari nagyvárosok, Lille, Valenciennes és Amiens bemutatása.
Lille egyszerre volt ipari központja és mezó'gazdasági felve­
vőpiaca egy olyan régiónak, ahol olajos magvakat termeltek. A
környék malmaiban olajat sajtoltak, s Hollandiába, Aachenbe és
Düsseldorfba szállították azt. Komló, dohány, len és tulipán
egészítette még ki a termékek listáját. A csipkegyártáson kívül
még cukorfinomító, illetve angol típusú pamutfonoda is volt
Lille városában. Tourcoing városban gyapotszövetet, selyem-
szövetet és „napóleonokat" szőttek.
Valenciennes szenvedett a legtöbbet a forradalom idején; a
nagyvilági életet élő gazdag családokat ugyan megtizedelte a
forradalom, a pincékben szőtt batiszt, illetve a csipke azonban,
a magas előállítási költségek ellenére, megőrizte hírnevét.
A pam utipar fejlődésben volt Saint-Quentinben - ahol a m un­
kások száma az 1806-ban regisztrált 502 főről 1810-re 1500 főre
nőtt - és Amiens-ben, ahol Morgan és Delaye elsőként alkalmaz­
tak fonógépet a pamutgyártásban. Az 1806. évben 15 348 orsón
fontak.
Az Anzin melletti bányák, mint az északi régió egyik legfej­
lettebb iparvidéke, a gőzgépek elterjedésének köszönhetően
számottevő fejlődésnek indultak: 1807-ben 242 277 mázsa szenet
termeltek ki, 1809-ben pedig 420 706 mázsát.
A közhangulat kiváló volt az északi megyékben: az útonállás,
amely korábban jelentős károkat okozott, most visszaszorult, a
dezertőrök és katonaszökevények száma csökkenő tendenciát
mutatott. Az 1803. évben körülbelül 300 ellenálló pap volt Pas-
de-Calais-ban, 1804-ben m ár csak 134, 1812-ben pedig m ind­
össze 12 fő.

KELET-FRANCIAORSZÁG

Már nem a Rajna képezte Franciaország keleti határát. Elzász,

ahol már szinte a reményt is elveszítették, újból virágzásnak
indult. A Császárság idején gyors ütem ben fejlődött a dohány
és a cukorrépa termesztése, támogatták a fásítási programot,
megsokszorozták a faiskolák és mesterséges legelők számát. A
kontinentális zárlat megteremtette annak lehetőségét is, hogy
fejlesszék a Felső-Rajna-vidék iparát: két nagy fonógyár nevét

260
érdemes megemlíteni, a Gros, Roman és Társai fonodáét (amely
1806-ban 5038 orsót és 185 munkást m ondhatott a magáénak
Wesserlingben), valamint a Dolfuss és Társai nevével fémjelzett
üzemet (amelyik 1404 orsója mellett 72 munkást foglalkoztatott
ugyanekkor). Az ipari fellendülés következtében a textilipar
egyik központjának, Mulhose város lakosainak száma 6000-ről
8000-re nőtt. Elzász asszimilációja tehát minden nehézség nélkül
zajlott le.
Ugyanez lejátszódott a Rajna bal partján elterülő négy megyé­
ben is, amelyek a korábbi, mintegy kilencvenhét államocska
helyébe léptek. Csupán itt, ezeken a területeken, másfél millió­
nyi ember élt. A gazdasági fejlődés itt is vitathatatlan. Két új
jelenségnek lehetünk tanúi: a tized, illetőleg a földesúri jogok
eltörlésének, amely ösztönzőleg hatott a mezőgazdaságra (a
cukorrépa-termesztés felvirágzása, jelentős fatelepítések, a sző­
lőtermesztés széles körű elterjedése), valamint az angol konku­
rencia kizárásának, amelynek leginkább a fémgyártás és a tex­
tilipar látták hasznát (Crefeldben megkétszereződött a selyem­
gyárak száma; Aachenben, ahol a lakosság 10 000-ről 30 000-re
nőtt, a manufaktúrák száma megsokszorozódott; 1811-ben Roér
megye, a maga 2550 vállalatával és 65 000 ipari munkásával, a
Császárság legjobban iparosodott vidékének számított).
Az egykori hídvámok eltörlésével megfelelő intézkedéseket
tettek a rajnai hajózás fejlesztésére. Ennek egyébként is megvál­
tozott a jellege: ettől kezdve a rajnai medence nyers termékeinek
a folyásirányban való szállítása fontosabb lett a holland gyar­
m atáruk lefelé történő szállításánál, mert ezeket a zárlat megrit­
kította.
Az ipari és kereskedelmi fejlődés hozzájárult annak az üzlettel
foglalkozó polgári rétegnek a kialakulásához, amelyik a napó­
leoni rendszer első szám ú támogatója lesz. De a helyi nemesség,
címeinek és kiváltságainak elvesztése ellenére is, óvakodott at­
tól, hogy dacoljon az új rendszerrel: ők lesznek az alprefektúrák
hivatalnokai, a megyegyűlések tagjai, sőt még a Szenátus ajtaján
is eredménnyel kopogtatnak. Ami a parasztokat illeti, őket
örömmel töltötte el az útonállás felszámolása (a hírhedt
Schinderhannes-t harcképtelenné tették) és a Polgári Törvény-
könyv bevezetése (egyetlen annektált tartományban sem fordí­
tották le és kommentálták annyit a Code Napoléon-t, mint itt).
Franciaország olyan bölcs prefektusok közigazgatásának kö-

261
szönhette a rajnai közvélemény megnyerését, mint Lezay-Mar-
nesia volt Koblenzben, vagy Jean Bon Saint-André Mainzban,
akik el tudták kerülni a brutális „elfranciásítás" politikáját, főleg
az anyanyelv terén. Anélkül, hogy franciákká váltak volna, a
Rajna-vidék lakosai tisztában voltak azzal, ami a többi német
népcsoporttól megkülönböztette őket. Goerres-nek, a Mercure
rhénan megalapítójának franciaellenes kijelentései 1813 előtt
nem váltottak ki nagy visszhangot.
A francia befolyás egészen a német területek központjáig
hatolt, amikor 1807-ben Braunschweig hercege, illetve a hesseni
választófejedelem birtokaiból, valamint a hannoveri választófe­
jedelemtől elvett Göttingen, Osnabrück és Grubenhafen tarto­
mányokból megalakult a Vesztfáliai Királyság. Egy francia Né­
metország volt ez, szemben a Rajna bal partjának német Francia­
országával. „Ez a királyság hívja majd életre", jelentette ki a
császár 1807. augusztus 24-én, „azt a népet, kiket ez idáig oly
sok uralkodó fennhatósága osztott meg, és még nevük sem volt.
Ezen kis államok lakói ezentúl - végre-valahára - elmondhatják
majd magukról, hogy van hazájuk, és egy francia herceg kormá­
nyozza őket." Ó volt Jérőme, Napóleon legfiatalabb fivére. A
császár egy 1807. július 7-én kelt levélben arra biztatja öccsét,
hogy támogassa a német nép törekvéseit:
„A nem nemesi származású, de tehetséggel bíró egyéneknek
is legyen joguk az Ön megbecsülésére, illetve hivatal viselésére;
az uralkodó és a legalsó néposztályok közötti mindenfajta szol­
gai, illetve köztes viszony eltöröltessék. A Code Napoléon jóté­
teményei, a tárgyalások nyilvánossága, az esküdtszékek felállí­
tása lesz majd az, ami az Ön királyságát oly egyedivé fogja
tenni."
Jérőme, az államtanács egykori tagja, Siméon segítségével
nyolc megyére osztotta fel királyságát, élükön egy-egy prefek­
tussal. A bírói hierarchiát a francia modell alapján állították fel.
A törvényhozó hatalom képviselőit elektori testületek választot­
ták meg. Egymás mellett, párhuzamosan létezett egy német
tisztviselői réteg, melynek tagjai az arisztokrácia, illetve az ér­
telmiség köréből kerültek ki (Jean de Muller, Leist, a göttingeni
jogászprofesszor, Jacob Grimm) és egy francia hivatalnokgárda
(Norvins, Pichon, Duviquet, Lecamus). Az 1808. január 23-án
kihirdetett dekrétum eltörölte a feudális viszonyokat; a robot
megszűnt, de bizonyos járandóságokat (tized, földjáradék, kész­

262
pénzszolgáltatások) egyszerűen csak megválthatónak nyilvání­
tottak. A parasztoknak azonban nem volt pénzük. De a közös­
ségi javak felosztását és a szabad legeltetés jogának eltörlését
szorgalmazó prefektusok, kiknek célja a kötelező vetésforgó
eltűnésének meggyorsítása volt, mégiscsak alapjaiban rengették
meg a falusi közösséget. Azt azért el kell ismerni, hogy a forra­
dalom eszméi, bár csak mérsékelt formában került sor gyakor­
lati alkalmazásukra, széles körben elterjedtek a német terüle­
teken.

NYU GAT-FRANCIAORSZÁG

Nyugaton volt megtalálható a birodalom egyik érzékeny pontja:

Vendée. A VIII. évi megbékélés, illetve Cadoudal bukása a XII.
évben még korántsem vetett véget a királypárti szervezkedés­
nek. Puisaye gróf továbbra is az angoloknak dolgozott. Ő Em­
lékirataiban így definiálta az általa vezetett akció értelmét:
„Végeredményben egyik polgárháború sem egyéb, mint foly­
tonos harc azok között, akiknek semmijük sincs, vagy legalábbis
kevesebbjük van annál, mint amennyit megkíván- nának, legyen
az megkülönböztetés, kiváltság avagy hatalom, s azok között,
akiknek ezekből - legalábbis ellenfeleik szerint - sok, esetleg
túlságosan is sok van. Bármiféle fanatizmus megjelenése módo­
sításokat eredményezhet a forma, illetve a részletek tekinteté­
ben, de m it sem változtat az alapgondolaton."
Az igazság az, hogy az emigránsok cselszövései cselekvéskép­
telenné tették Puisaye-t. Az 1808. évben újabb csapások érték az
összeesküvőket. Prigent - Puisaye legfőbb ügynöke -, majd
Chateaubriand - az író unokatestvére - letartóztatása után a
jerseyi ügynökséget „lefejezték". Puisaye egyébként összeve­
szett d'Avaray-vel, XVIII. Lajos kegyeltjével.
Az útonállás továbbra is tombolt Sarthe, Mayenne, Maine-et-
Loire és Loire-Inférieure megyékben. Az 1809. március 11-i rend­
őrségi jelentés az alábbi m ódon elemzi e jelenség folyamatos
voltának okait: nehéz összehangolni a négy megye intézkedése­
it, a lakosság passzív, a Kis Egyháznak nagy a befolyása, a
zsandárok száma csökkent, a bíróságok elnézőek. Kicsodák ezek
az útonállók? Fouché három kategóriába sorolta őket: az első,
„legkisebb létszámú" csoportba tartoztak azok, akik „a vidék

263
gonosztevői voltak, kaptak az alkalmon, hogy fosztogathassa­
nak, s bűncselekményeiknek politikai színezetet adtak". A má­
sodik kategóriába sorolandók azok, „akik a mozgalom bázisát
képezik, vagyis a dezertőrök, s legfőképpen a behívóparancsnak
nem engedelmeskedő sorkötelesek"; a harmadikba pedig „a
hajdani huhogok, akik közül néhányan személyesen is fellép­
nek, de inkább mozgalmuk szellemét s módszereiket lehet felis­
merni". Ami az angolbarát királypártiakat illeti: „Bretagne-t
túlságosan elnyomják, erős felügyelet alatt áll, Norm andiát to­
vábbra is a mozdulatlanság jellemzi, így tehát Maine m arad
egyetlen reménységük az első felkelés kirobbanására."
A nyugati kikötők valódi zárlat alatt voltak, az összes partha­
józással és halászattal foglalkozó kis öböl forgalma nullára re­
dukálódott. Mindennek következtében növekvő elégedetlenség
és bizonytalan közhangulat jellemezte a vidéket.
Napóleon az ellenállás leszerelése érdekében kímélte Ven-
dée-t: a sorozás itt kisebb súllyal nehezedett a lakosságra, mint
a birodalom többi részén. A könnyebb ellenőrzés végett a csá­
szár úgy döntött, hogy egy új várost alapít Vendée szívében, és
1804-ben a vendée-i cserjés határában fekvő La Roche-sur-Yon
nevű települést jelölte ki. Az új város s egyben Vendée megye
székhelye a Napóleon nevet kapta. De 1812-ben még csak 1900
lakosa volt. Végezetül - hogy megnyerje magának Vendée-t -
1808-ban Napóleon tizenöt évi adómentességet ígért minden
olyan lakosnak, akinek a háza a polgárháború idején elpusztult,
s aki 1812. január 1-jéig helyreállítja azt. „Vajon emlegetik-e még
a Bourbonokat?", kérdezte egy ízben Napóleon Torlat ügyvéd­
től a nyugati országrészben tett 1808. évi utazása során. „Fel­
ség", felelt az ügyvéd, „hosszú ideje már annak, hogy az ön
dicsősége és jó cselekedetei elfeledtették őket." Torlat hízelgő
volt, de Napóleont nem sikerült megtévesztenie. Azonban arról
sem szabad megfeledkezni, hogy 1808 és 1812 között Nyugat-
Franciaország, ahol még mindig nem hegedtek be a polgárhá­
ború okozta sebek, a lelke mélyén béke után áhítozott. Az eny­
hülés bizonyítékául szolgál az 1810. november 6-án kiadott
dekrétum is, amely a csendőrcsapatok számát százötvenre csök­
kentette az ország nyugati megyéiben.

264
 A CENTRUM

Auvergne nem tűnt ki gazdagságával, sőt mintha a császári

politika egy kissé el is hanyagolta volna az országnak ezen
részét. Bár az ország délnyugati része számára a festőfű és a
dohány jövedelemkiegészítő forrást jelentett, igaz, hogy némi­
leg bizonytalant (a gyárak, amelyek a helyi termelés mindössze
nyolcadrészét dolgozták fel, Virginiából importálták a dohányt,
1806-tól veszteségesen üzemeltek), Franciaország központi ré­
sze siralmas képet nyújtott, már amennyiben hinni lehet a pre­
fektusok jelentéseinek. Alább olvasható Felső-Loire prefektusá­
nak a IX. évben írt beszámolója:
„A községi javak felosztása valóságos csapásként érte a me­
zőgazdaságot. A vidék, amelynek gazdagsága a nagyszámú és
kiterjedt hegyi legelőkből származott, a legelőfeltörések követ­
keztében teljes egészében elvesztette jövedelemforrását. A hegy­
vidékek füves legelői gabonaföldekké változtak. Az első eső
alámoshatja ezt a soványka földet, és egy-két aratás után a kövér
legelők helyén, am elyek nyájak ezrei szám ára biztosítottak
bőséges ellátást, nem m arad más, mint terméketlen, csupasz
sziklák."
A másik csapás az állami és magánkézen lévő erdők elpusztí­
tása volt, túl sokat legeltettek, és elszaporodtak a kecskék, az
egykori intendánsok tilalmai pedig már nem voltak érvényben.
Auvergne-ből tehát továbbra is elvándoroltak, legalábbis idő­
legesen. Aforradalom lelassította ezt a mozgalmat; a Császárság
első éveiben a sorozás ismét felgyorsította azt. Az emberek
menedéket láttak a fővárosban, ahol esetleg sikerül kibújniuk a
katonai szolgálat kötelezettsége alól. A vég nélküli sorozás és a
vidéki munkaerőhiány miatt a Párizsba való felköltözések szá­
ma csökkent. Egy másfajta vándorlás váltotta fel, a gyermekeké,
legalábbis Cantal megye prefektusa szerint: „Létezik egy bizo­
nyos fekete banda, amelyik minden évben átkutatja a legszegé­
nyebb és legelszigeteltebb községeket, és egy gyermekekből álló
hadsereget toboroz, amelyet azután Párizsba irányít; ott pedig
ezek a gyerekek kéményseprőkké vagy koldusokká válnak." A
közhangulat mindezek ellenére nem romlott, s bár az élet ke­
mény volt, a parasztok nem panaszkodtak.

265
 DÉL-FRANCIAORSZÁG

Franciaország déli részének atlanti-óceáni, illetve földközi­

tengeri partvidéke szintén siralmas képet mutat, legalábbis a
kortársak szerint. íme, hogyan írta le a német Nemnich La
Rochelle-t 1809-ben:
„E szerencsétlen korszakot megelőzően igen mozgalmas volt
az élet La Rochelle-ben: a város lakossága több mint 20 000 főből
állt, s csoda, hogy nem volt nagyobb a népessége. Mostanság síri
csend honol errefelé; körbejárhatjuk a várost anélkül, hogy
egyetlen lélekkel találkoznánk; a gaz úgy nő mindenfelé, akár a
mezőn; a lakosság, amelynek létszáma több mint felével csök­
kent, általában házaiban tartózkodik, hiszen odakinn úgysincs
mit csinálni."
Az Anglia felé irányuló pálinkaexport a kontinentális zárlat
változékonyságától függött. Bordeaux-ban hasonló volt a helyzet:
„Félő, hogy a fejlődés helyett még nagyobb visszaeés lesz
tapasztalható. A lakosság létszáma mintegy 60 vagy 70 000 főre
csökkent; egyesek úgy vélik, hogy még ennél is kevesebb. Száz­
számra állnak házak üresen, s ma m ár csak nevetünk a hajdani
terjeszkedési terveken. A hatalmas vízfelületen mindössze el­
szórtan láthatunk hajókat, s többé már nem akad fenn a tekintet
az árbocerdők végtelenjén."
E kereskedelmi pangás - mint később majd látni fogjuk, nem
szabad eltúlozni - a tengerészeti spekuláció lehetőségének hiá­
nyában az agrárágazatra irányítja majd a nagykereskedők fi­
gyelmét. A cukorfinomítokból Franciaország legjobb minőségű
cukra került ki, amit főleg a délkeleti területeken értékesítettek.
Bordeaux-ban mintegy ötven dohány- és papírgyár volt. A többi
iparág azonban, mint például az üveg- vagy a hordógyártás,
veszélyben forgott. Bár Landes-ben Duplantier folytatta Bre-
montier művét, a fenyőtelepítést, s Bordeaux környékén virág­
korát élte a szőlőművelés, a felvevőpiacok hiánya egyre nyo­
masztóbb tényezőnek bizonyult. Bordeaux-ban tehát elég rossz
volt a közhangulat.
A Mediterránneum vidékén sem rózsásabb a helyzet. Az an­
gol ostromzár egyre jobban szorongatott, s a császári rezsim
egyre kevésbé tudta fenntartani a partvidék biztonságát. Az
1813. évben az angol flotta minden este Hyéres kikötőjében
horgonyzott le. „Jelenlétük aggodalomra nem adhat okot, mivel

266
nem rendelkeznek a partraszálláshoz elegendő haderővel, így
semmit nem tehetnek szigeteink és partvidékünk ellen. Csupán
merészségük sért bennünket, s az a biztonságérzet, amellyel
bárkáik cirkálnak szerte az egész kikötőben." Maurice de Tascher
már 1808-ban azt írta naplójában, hogy „az angol hajóraj, amely
12 sorhajóból és 4 fregattból áll, teljesen lezárja Toulon
kikötőjét". Marseille sem virágzik már úgy, mint régebben; a
szabadkikötők 1794-es megszüntetése, később pedig a konti­
nentális zárlat megsemmisítette a kereskedelmet. Nehéz volt
kapcsolatot tartani Korzikával. Morand tábornok 1809-ben
Ajaccióban meghiúsított egy angolok által szított felkelést.
Az ipar helyzete sem kevésbé elkeserítő. Bár Limoux posztó­
gyártása megőrizte itáliai vevőit, a carcassonne-i gyárosok el­
vesztették levantei felvevőpiacukat. A nimes-i selyemgyártás
már az 1810. évi válság előtt is nehézségekkel küzdött. Az Egye­
sült Államok piacába vetett reménység rövid úton elillant -
ennek Spanyolország elvesztését kellett volna kompenzálnia. A
marseille-i szappangyártók, akik a hérault-i vörös gyapjúsapka
készítőivel egyetemben a keleti export igen jelentős részét biz­
tosították, szintén a háború áldozatai lettek. A kereskedelem
hanyatlása számos nagykereskedőt arra késztetett, hogy a szap­
pangyártásba fektesse be tőkéjét. Innen eredt a túltermelés, s ez
egybeesett a piaci válsággal. A déli megyék ráadásul elégtelen
gabonatermesztésük miatt is szenvedtek. Kénytelenek voltak
évről évre nagy mennyiségű búzát importálni, s vásárlásaikat
másképpen nem tudták kompenzálni, mint más, főleg a borá­
szatból és fakitermelésből származó termékek gyakran nehéz­
kes eladásával. Ilyen körülmények között tehát nem csodálkoz­
hatunk, hogy a közhangulatról írt jelentések olyan pesszimisták
voltak. Aix megye alprefektusa ezt írta: „Igen kevés olyan ember
van, akik ragaszkodnak a kormányzathoz. Még a köztisztvise­
lők és az elöljáróság tagjai között sem találunk ilyeneket. Egy
kézen meg lehetne számolni a császár híveit, míg az aggodal­
maskodók és az elégedetlenek csak úgy hemzsegnek." Nemcsak
a királypártiak szították az elégedetlenséget; az anarchisták is
aktívak voltak Marseille környékén, valamint Varban és az Al­
pokban. Többen szövetséget kötöttek. Az 1811. évben a rendőr­
ség leleplezett egy összeesküvést, aminek az élén Guidal, Malet
későbbi cinkostársa állt; arról volt szó, hogy a touloni tengermel­
léket átengedi az angoloknak. Az egészségügyi problémákra

267
hivatkozó és az ország déli részére visszavonult Barras kényte­
len volt a római önkéntes száműzetést választani, mivel Bouches-
du-Rhőne megye prefektusa azzal vádolta, hogy ő állt az össze­
esküvés központjában.
A Rhone mentén felfelé haladó Nemnich 1809-ben megállapí­
totta, hogy a lyoni régió gazdasági helyzete kiváló. A terror
pusztítása és a Direktórium megrázkódtatásai után a posztó­
gyár gyorsan újjáéledt kereskedelmi kamarája aktivitásának,
illetve Jacquard mechanikai és Raymond festődéi újításainak
köszönhetően. Azonban ezt a fellendülést elsősorban az új, az
Alpokon átvezető utak - kiváltképp a cenis-i út - megnyitása
okozta. így a város könnyen hozzájuthatott az illíriai és a levan-
tei pamuthoz vagy a piemonti rizshez, és ugyanezen az úton
küldhette el könyveit és posztóját. Az 1801. évtől a lyoni árufor­
galom a helyi kereskedelemnek mintegy hétnyolcadát tette ki. A
nagy megrázkódtatások után a társadalom lassacskán vissza­
nyerte egyensúlyát. A szellemi élet újból régi fényében ragyo­
gott, és egyáltalán nem érdemelte ki Benjamin Constant 1804-es
szigorú bírálatát: „Számomra úgy tűnik, hogy ez a város német
kereskedelmi kisvárosok unalmát egyesíti a francia kisvárosok
ízetlenségével." A valóságban Lyon a vallásosság Ballanche filo­
zófiájához köthető újjászületésének központja volt.
A Léman megyében fekvő Thononnal és Bonneville-lel 1798.
április 25-én hivatalosan is egyesült Genf, mint arra Benjamin
Constant egy 1799-ben íródott memoárban maga is utal, ami a
republikánus és a protestáns szellemiség jelképévé vált, szem­
ben a katolikus és monarchista beállítottságú savoyaiakkal. Elég
rosszul jöttek ki egymással. Bár néhány gyár megjelent a város­
ban, a megye többi része kizárólag mezőgazdasággal foglalko­
zott. Genf vagyona jelentősen megcsappant. M iután egy szigorú
rendszerbe kényszerítették, a város elveszítette hagyományos
kereskedelmi és áruraktározói szerepét. A belső nyugalom hely­
reállásával ellentétben, ez a pénzügyi és kereskedelmi pangás
elégedetlenséggel töltötte el a polgárság egyes osztályait.
A Helvét Konföderáció, amelynek „közvetítő" címmel Napó­
leon állt az élén, visszahozta számukra a biztonságot. A svájci
közvélemény örömmel üdvözölte Napóleon személyében azt az
embert, aki - úgy, mint Franciaországban - véget vetett a párt­
harcoknak, és végre-valahára félresöpörte a népszerűtlen helvét
köztársaságot. Az 1803-ban létrejött közvetítési szerződés fenn-

268
tartotta a polgári egyenlőség rendszerét, és nem nyúlt az egyes
kantonok autonómiájához sem. A Direktórium által megalapí­
tott svájci rendszerből csupán annak társadalmi előnyeit őrizte
meg; az egykori konföderációból pedig a szövetségi hagyo­
mányt. A közvetítési szerződés valójában egy szövetségi megál­
lapodással egészült ki, amely a Konföderációt a csatlós államok
rangjára „emelte". Innen eredt az osztrák kártyákat kijátszó
patríciusok tiltakozása, a kontinentális zárlat által érzékenyen
érintett nagyiparosok és nagykereskedők elégedetlensége, és a
svájci nép bosszúsága, amit Valais 1810-es francia elcsatolása és
Tessin megszállása okozott.

FRANCIA ITÁLIA

A Nagy Birodalom létrejöttével az Alpok hegyvonulata többé már

nem képezhetett akadályokat. Milánót a Simplon-hágó csatolta a
Rhone völgyéhez és Genfhez. Bonaparte már 1802-ben felismerte,
milyen gazdasági és stratégiai jelentőséggel bír ez az útvonal, de
1810-ig a Simplon-hágó nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Ráadásul az is ellene szólt, hogy lehetővé tette a Svájc és Milánó
közötti, Franciaország kárára lebonyolított csempészetet. A mérleg
serpenyője a Cenis-hágó javára billent; a savoyaiak nemhiába per­
lekedtek ezért az útért, amelyik Maurienne-t kötötte össze
Chambéryvel; a lyoni selyemgyár is ehhez az úthoz ragaszkodott,
amely lehetővé tette, hogy biztosítsa nyersanyagellátását Pie-
montból, sőt még Levantéből is az Adriai-tengeren és Anconán át.
Végül Piemont maga is a cenis-i út fejlesztését kívánta, mivel az
előnyös volt saját kereskedelme számára is. így lett Cenis az
1805. évtől a Párizs-Torino-Genova tengely kötelező átjárója.
Az 1807. és 1808. évi dekrétumok megerősítették ezt. A cenis-i
út áruszállítása ekkoriban négyszerese volt a Simplon-hágó for­
galmának. Az 1810. évben megváltozott a helyzet. Valais anne-
xiója újból fontossá tette Simplont, ezzel is megkönnyítve a
vámosok munkáját. S amint azt Illíria annexiója óta sejteni lehe­
tett, a Levantébőí jövő pam ut igen jelentős torlódásokat okozott
a cenis-i úton, ezért az 1811. év április 12-én kelt dekrétum
ugyanolyan vámkedvezményekben részesítette Simplont, mint
Cenis-t. így a továbbiakban az átmenő kereskedelmi forgalom
arányosan oszlott meg a két útvonal között.

269
 A napóleoni uralom idején Itália térképe számottevő mérték­
ben leegyszerűsödött.
Francia Itália mintegy tizenöt megyéje Torinótól Rómáig ter­
jedt, melyet 1809-ben vettek el a pápától, s így lett a Császárság
második legnagyobb városa. A huszonnégy megyéből álló Itá­
liai Királyságot Eugéne de Beauharnais igazgatta Milánóból -
alkirályi minőségben. A Szicíliába menekült Bourbonoktól elra­
gadott Nápolyi Királyság pedig, először Joseph Bonaparte, ké­
sőbb M urat uralma alatt, viszonylagos függetlenséget élvezhe­
tett. Itália tehát megindult az egyesítés útján, s Napóleon - némi
túlzással - az alábbi gőgös kijelentést tette Szent Ilonán:
„Ami a tizenötmillió olaszt illeti, az egységesülés már igen
előrehaladott állapotban volt; csak az időre kellett bízni, és
minden egyes nap tovább érlelte bennük az egységes elveket,
törvénykezést, a gondolatokat és érzelmeket, az emberi töme­
geknek ezt a biztos és csalhatatlan összetartó cementjét. Pie­
mont, Parma, Toscana és Róma Franciaországhoz való csatlako­
zását mindössze időlegesnek tekintettem, s egyéb célom nem
volt ezzel, mint felügyelni, biztosítani és előmozdítani az ola­
szok nemzeti nevelését."
A Szent Ilona szigetén Napóleon által eltúlzott politikai egy­
ségesítéshez társult az egységes jogrendszer megteremtésére
irányuló törekvés is. A francia polgári törvénykönyv bevezetése
Rómában és Torinóban az annexió szentesítése volt, Milánóban
annak előkészítése, Nápolyban pedig a régi feudális urak ellen­
állását igyekeztek megtörni ezzel az intézkedéssel. Joseph, aki
mintegy negyvenezer fős haderőre támaszkodva próbálta fel­
számolni az itt különösen aktív banditizmust, jelentős átszerve­
zési munkába kezdett; felállított egy belügyekkel foglalkozó
minisztériumot és egy vidéket felügyelő intendánsi rendszert a
francia prefektúrák mintájára, újjászervezte a pénzügyi rend­
szert, új földadót vezetett be, valamint sor került az egyházi
javak áruba bocsátására is. Joseph szerencsés volt, mert olyan
kiváló miniszterek vették körül, mint Miot, Roederer vagy
Salicetti. M urat uralkodása idején - aki Josephet váltotta fel
1808-ban - a nápolyi polgárság felsorakozott a kormány mögé,
hála a kormányzatot irányító két igen tehetséges miniszternek,
Zurlónak, aki a belügyminisztérium élén állt, valamint Ricciar-
dinak, aki az igazságügyi minisztériumot vezette. Ezzel párhu­
zamosan kialakult a hivatalnokokat és tiszteket magába foglaló

270
középosztály, közülük kerülnek majd ki később a carbonari moz­
galom tagjai. Nápoly a kontinentális zárlat ellenére is fejlődés­
nek indult. Eltörölték a régi igazságszolgáltatási rendszert. A
napóleoni újítások nem okoztak meglepetést északon (Lombar­
diában, Toscanában és Piemontban), mivel arrafelé a törvényke­
zés már elég fejlett volt a bécsi udvar felvilágosult abszolutiz­
musának és az itáliai felvilágosodásnak köszönhetően. Nem úgy
a déli tartományokban. Rómában megszüntették a pápai tör­
vényszékeket; a római polgárság számára, kiknek körét java­
részt a törvény emberei alkották, ez igen gyökeres változásokat
jelentett. Volt azonban egy, még az előbbinél is jelentősebb for­
radalmi újítás is: a válás bevezetése, ami sértette az itáliai pap­
ságot. Amint a francia csapatok - még a forradalom idején -
Itália földjére tették a lábukat, a földesúri jogokat azonmód
eltörölték; a napóleoni hódítás szentesítette eltűnésüket, és je­
lentős változásokat eredményezett a déli területeken. Azonban
az itáliai parasztnak nem sok haszna származott a francia ura­
lomból, már ami a föld tulajdonjogát illette: a föld az arisztokrá­
ciától a polgárság tulajdonába került, nagy kiterjedésű birtokok
alakultak ki, amelyeken az új tulajdonosok termelési újításokat
honosítottak meg. Piemontban például a jómódú gazdálkodók,
akik nagybirtokosokká váltak, hatalmas rizsföldeket létesítet­
tek. Ez a közegészségügy szempontjából katasztrofális követ­
kezményekkel járt. „A rizsföldek továbbra is pusztítják az em­
bereket", írta Sesia megyefőnöke 1803-ban. Másfelől a francia
közigazgatás támogatta a földművestársaságokat, a fásítás kü­
lönböző formáit, az öntözési munkálatokat Mincio és Adige
környékén, a lecsapolást Verona mellett, valamint a mintaszerű
juhtenyészeteket. Északon a búza- és a szeder-, délen a gyapot-,
a festőfű- és a cukornád termelés indult fejlődésnek.
Napóleon azt tervezte, hogy Itália majd mezőgazdasági termé­
nyekkel látja el a Császárságot. Viszont ami az iparosodást illette,
Napóleon Itáliát nem tekintette többnek a francia manufaktúrák­
ban előállított termékek felvevőpiacánál. Ennek ellenére északon
az iparosodás számára kedvezően alakultak a körülmények, mivel
ott a céheket már jóval a franciák érkezése előtt megszüntették.
Piemontban hanyatlófélben volt a selyemipar; a nyers-, illetve
sodrott selymet egyenesen Lyonba szállították. így Franciaország­
nak az itáliai államokkal lebonyolított kereskedelme az anyaor­
szág és a gyarmatok közti áruforgalom formáját öltötte magára.

271
 Észak-Itáliában gyenge volt a nemzeti ellenállás. A gazdag
földtulajdonosok és az egykori jakobinusok egyaránt vállaltak
hivatalokat az új közigazgatási rendszerben. M ásképpen alakult
ez Rómában, ahol a polgárság túlságosan is hosszú ideig élt a
nemesi családok és a Szentszék nyakán ahhoz, hogy elforduljon
tőlük. Ami az előkelő családokat illette, egy-két árulótól eltekint­
ve - egy Borghese, egy Spada és egy Chigi - megtartották a
három lépés távolságot. Róma nem fogja megbocsátani a fran­
ciáknak VII. Pius elrablását és a Vatikán Párizsba történő áthe­
lyezésének terveit. A közvéleményt, a nemzeti megaláztatáso­
kon kívül, főképp a sorozások irritálták. Amikor Tournon és
Roederer, Trasimene és Róma új prefektusai 1810. április 30-án
bejelentették az első sorozást, a behívottak egyharmada megszö­
kött. A Tournon irányításával elvégzett óriási munkálatok,
melynek során három év alatt lecsapolták a Pontini-mocsarakat,
teraszokat, valamint kerteket építettek, amelyek a Villa M ediá­
tól a Villa Borgheséig terjedtek, feltárták az antik Rómát, és a
római Campagnát hatalmas gyapotmezővé változtatták, nem
tudták feledtetni VII. Pius hiányát. Róma nem sokáig m aradt a
Császárság második legjelentősebb városa, bármilyen nagysza­
bású tervei voltak Napóleonnak a város jövőjét illetőleg. Az
1807-ben Itáliában kialakított törékeny egyensúly a pápa elrab­
lása miatt két évvel később összeomlott.

PÁRIZS

Továbbra is Párizs a Császárság fővárosa, annak ellenére, hogy

Napóleon 1804-ben kijelentette, kormányának székhelyét Itáliá-
hoz közel, Lyonba kívánja áthelyezni. A város volt a székhelye
a Tuileriákban székelő kormánynak, a két nagy gyűlésnek (a
Bourbon-palotában ülésező Törvényhozó Testületnek és a Lu-
xembourg-palotában ülésező Szenátusnak), a minisztériumok­
nak és más kormányzati szerveknek.
A főváros arculata, melynek lakossága tizenöt esztendő alatt
500 000-ről 700 000-re nőtt, nem sokat változott a Császárság évei
alatt. Napóleon Párizsa olyan, mint XVI. Lajos idejében volt,
eltekintve néhány újonnan épült műemléktől: az 1810-ben,
Gondouin által befejezett Vendőme-oszloptól, amelynek tetején
Chaudet-nak a császárt ábrázoló szobra áll, az 1808-ban Percier

272
és Fontaine által épített Carrousel-diadalívtől, az Étoile téren
álló Diadalív alapjaitól, amit Chalgrin tervezett, a rue de Rivoli-
tól a híres árkádokkal, a Madeleine-templomtól, melynek építé­
sét még a forradalom előtt kezdték el, és amiből Napóleon a
dicsőség templomát kívánta kialakítani, néhány rakparttól és
hídtól... Nem csekély eredmény, de korántsem jelentett akkora
változásokat, mint azt Napóleon remélte, mivel ő olyan gran­
diózus várossá szerette volna átalakítani Párizst, ahol egymást
érik a paloták és középületek.
A Császárság alatt kezdődött el a vidékiek Párizsba irányuló
nagy népvándorlása. De ekkoriban még csak az időszakos emig­
ráció volt jellemző. Évente mintegy negyvenezer munkás jött
Párizsba, hogy ideiglenesen munkába álljon. Sokan közülük a
holtidényben is a fővárosban maradtak, és elnyelték őket a
nyomornegyedek. Ok alkotják majd a magját azoknak a veszé­
lyes társadalmi osztályoknak, melyeket Eugene Sue és Victor
Hugo fog felfedezni Lajos Fülöp uralm a idején.
A párizsi ipar fellendülése, amely még a forradalom idején
indult meg, nem torpant meg a Császárság évei alatt sem. Az
angol konkurencia eltűnése kedvezett a textiliparnak; a tudom á­
nyos felfedezések és a háborús szükségletek miatt fejlődött a
vegyipar és a gépgyártás, a külföldiek beáramlása ösztönzőleg
hatott a luxusiparra (az aranyművességre, órakészítésre, műbú-
torasztalosságra). Ez a felvirágzás azonban igen labilis volt,
tekintettel a kormány ellenséges magatartására, amely attól tar­
tott, hogy a fejlődés következtében túlságosan sok munkás kon­
centrálódik a fővárosban. Ez a koncentrálódás egyébként nem
állt érdekében a párizsi gyárosoknak sem. Richard-Lenoir alig
ezer munkást alkalmazott a Párizsban élő mintegy tízezernyi
munkás közül. Ez megfelelt a közigazgatási apparátus kívánal­
mainak is, amely félt attól, hogy túlzottan nagy lesz a népesség­
tömörülés a Császárság fővárosában. A hatóságoknak folyama­
tosan ügyelniük kellett a nyomor, a munkanélküliség és a járvá­
nyok megelőzésére.
Párizsnak a művészeti és az intellektuális szférában kellett
kifejezésre juttatnia felsőbbrendűségét, s ez sikerült is neki. Sten­
dhal, m iután belekóstolt a főváros nyújtotta gyönyörökbe, már
csak megvetést érzett a vidék iránt. Ez a megvetés gyakran
minden alapot nélkülözött; vajon a vidéknek nem voltak meg a
saját folyóiratai, akadémiái és színházai? Ezek azonban nem

273
vehették fel a versenyt a főváros kulturális intézményeivel.
Innen ered az a rajongás, amellyel a Császárság többi tartomá­
nya Párizsra tekintett.

AZ EGYSÉGESÍTÉS

Vajon szilárd alapokon állt-e az a Franciaország, ahol északon

és keleten virágzott a manufaktúraipar, termékeny búzamezők
terültek el Ile-de-France és a normandiai Bocage vidékén, a
kikötővárosok és környékük viszont elszegényedett, a Francia­
középhegység gazdasági elmaradottsága égbekiáltó volt, ahol
az ország 42 millió lakosa a nyelvjárásoktól eltekintve legalább
hat nyelven beszélt? Nem tűnt-e egyre törékenyebbnek az 1807-
ben kialakult egyensúly?
Napóleon az egység fenntartása érdekében a rómaiak példáját
próbálta meg követni. Különösen nagy jelentőséget tulajdonított
a közlekedési útvonalaknak. így írt az 1805. évben: „Az összes
út közül politikai szempontból azok számítanak igazán, ame­
lyek Itáliát Franciaországgal kötik össze." 1811-ben pedig azt is
hozzáfűzte: „Az Amszterdamból Antwerpenbe vezető út az
előbbi várost mintegy huszonnégy órával közelebb hozta Pá­
rizshoz, a Hamburgot Wesellel összekötő pedig négynapi járás­
ra közelítette Hamburgot Párizshoz. Mindez biztosítja és tartós­
sá teszi ezen országoknak a Császársághoz való csatlakozását."
Az 1811. december 16-án kelt dekrétum tizennégy első osztályú
útvonalat jelölt ki, amelyek Párizsból a birodalom legtávolabb
eső részeibe vezettek. A legfontosabb volt a 2-es számú út,
amelyik Párizst kötötte össze - Brüsszelen és Antwerpenen át -
Amszterdammal, a Liége-en és Brémán átmenő, 3-as számú
Párizs-Hamburg út, a Mainz és Poroszország felé vezető 4-es
számú út, a Simplon-hágón és Milánón átmenő 6-os számú út,
amelyik Párizst kötötte össze Rómával, a Mont Cenis-n átvezető
7-es számú Párizs-Torino út és a 11-es számot viselő Párizs-
Bayonne útvonal.
Az utak minőségét illetően nem kell túlzásokba esni: Poumiés
de la Siboutie-nak valóságos kátyúkon kellett átkelnie ahhoz,
hogy Dordogne-ból Párizsba utazzon; ami Maurice de Taschert
illeti, ő bizony inkább a saőne-i vízi utat választotta annak
veszélyei ellenére, amelyről naplójában festői ábrázolást nyújt.

274
A postaszolgálatot államilag szervezték meg 1799. december
16-ától, később La Valette-et bízták meg a felügyeletével, aki
kiépített egy sürgönyhálózatot a császár számára, aminek a
jelentőségét Emlékiratai-ban egy kissé eltúlozta. Az 1805. május
20-án kelt dekrétum által kiterjesztették az állami ellenőrzést a
személy- és áruforgalomra. Csak a fuvarozás m aradt magánké­
zen. A postamesterek ettől kezdve a francia társadalom előkelői
közé kerültek. Az utazás azonban változatlanul egy kalanddal
ért fel. Poumiés de la Siboutie szerint, ha az ember postakocsin
utazott, akkor Bordeaux-ból Párizsba mintegy százhúsz órán át
tartott az út. „Reggel hat vagy hét órakor indultunk el, déltájban
megálltunk ebédelni, amivel igen sok időt vesztegettünk el. Este
megvacsoráztunk és másnapig aludtunk." Sokan csak gyalogo­
san utaztak. Akkoriban az emberek igen sokat gyalogoltak, talán
ez a magyarázat Napóleon katonáinak jó állóképességére is.
Napóleon egységes törvénykezést hozott létre a Császárság­
ban, ahogyan azt a rómaiak tették. A francia Polgári Törvény-
könyvet bevezették az összes annektált tartomány és vazallus
királyság területén. Egy új társadalom volt születőiéiben, ahol a
paraszt felszabadul a földesúri jogok alól, a polgárság pedig
kezébe veszi a gazdasági élet irányítását. Napóleon fegyvernek
tekintette a Polgári Törvénykönyvet a feudalizmussal szemben,
amit bármikor felhasználhat, ha a szükség úgy kívánja. „Vezes­
sék be a Code Civilt Nápolyban", írta Josephnek 1806-ban.
„Minden, ami az Ön számára lényegtelen, összeomlik majd
néhány éven belül, amit viszont meg szeretne őrizni, megszilár­
dul. íme ez a Code Civil óriási előnye." Napóleon azonban - az
annektált területektől eltekintve - óvakodott attól, hogy min­
denhol teljes egészében bevezessék. Olyan reformátor volt ő, aki
képes lépésről lépésre megvalósítani az elképzeléseit. Ez a ké­
pessége m utatkozott meg a nyelvi kérdésekben is; a közigazga­
tás természetesen kétnyelvű volt, a felelős pozíciók betöltésénél
a franciák előnyt élveztek, de az olaszok, a belgák és a hollandok
is küldtek képviselőket a Szenátusba; a francia megyékben elő­
fordult az is, hogy belga származású volt a prefektus. Az elfog­
lalt területeken nem változtatták meg a közoktatást, a francia
nem vált kötelező második nyelvvé, semmilyen kísérletet nem
tettek a nemzeti érzület lerombolására a meghódított tartomá­
nyokban. A sorozások által előidézett népességkeveredés fontos
tényezője volt az eltérő nyelveket beszélő népek egybeolvadá-

275
sának. M ontélimar alprefektusa jegyezte le 1806-ban, hogy
„azelőtt Provence és Languedoc tartományokban, valamint
Dauphiné tengerparti részén a déli nyelvjárás csaknem általános
volt, a csapatmozgások, az utazók és a katonák visszatérése a
családi tűzhely mellé viszont egyre jobban elterjesztette a francia
nyelv használatát".
Az egységesítés gazdasági téren is érvényesült: a megyéket
körülfogta a császári vámok protekcionista védőkorlátja, amely
kizárta a külföldi konkurencia lehetőségét. Ez a Danzigtól
Bayonne-ig terjedő birodalom egy nyolcvanmillió fogyasztóból
álló felvevőpiacot is jelentett. A napóleoni gazdasági rendszer
legfőbb jellemzője az volt, hogy igyekezett fenntartani ezt a
piacot a francia ipar számára, a Franciaországból hiányzó ter­
mékeket pedig a birodalom többi tartománya volt hivatott biz­
tosítani: „Az én elvem a következő", írta Napóleon Eugene de
Beauharnais-nak, „Franciaország mindenekelőtt!" Marcel Du­
nán, a kontinentális rendszer történésze, a következőket írta:
„Napóleon - politikai szempontból - vazallusokkal és nem
szövetségesekkel igyekezett körülvenni magát; ami a gazdasá­
got illeti, ő nem barátokat akart, hanem adófizetőket. Azokat az
előnyöket, amelyeket a többi országtól kényszerített ki a francia
ipar és kereskedelem javára, eszébe sem jutott, hogy felkínálja
nekik a saját országaikban. Termékeinknek szabadon kellett
cirkulálniuk mindenfelé, akadály nélkül bejutni bárhová, sőt -
egy sor lovagias kedvezménynek köszönhetően - előnyben ré­
szesítették őket, azonban a határok továbbra is visszavonhatat­
lanul zárva voltak m inden külföldi konkurencia előtt, és azok a
termékek, amelyekre nem vonatkozott a számtalan tilalom va­
lamelyike, a rájuk kirótt kisebb-nagyobb adóknak köszönhetően
milliókat hoztak a császári vámhivatal kasszájába."
Mindezek az intézkedések, legalábbis 1810-ig, a francia pol­
gárság érdekeit szolgálták. Ugyanakkor a forradalom jelszava
az elfoglalt országokban nagyon ham ar egybefonódott a sok­
szor igen brutális gazdasági imperializmussal, ami a francia
termelési feltételeknek sem mindig felelt meg, hiszen Franciaor­
szág még nem heverte ki teljes egészében a polgárháború okozta
megrázkódtatásokat.

276
JEGYZETEK__________________________________________

Források: A statisztikai munkák (1808-ban adták ki Pazzis Vaucluse-ről

szóló munkáját, amiről A. Maureau írt tanulmányt Etudes vauclusiennes
címmel 1973-ban) és a prefektusok visszaemlékezései, amit a második
rész I. fejezetében már felsoroltunk (lásd A. de Saint-Léger, „Les
mémoires statistiques des départements pendant le Directoire, le
Consulat et l'Empire", Le Bibliographe moderne, 1918-1919; B. Gille, Les
Sources statistii]ues de l'Histoire de France [1964], valamint J.-Cl. Perrot,
L'Age d’or de la statistique régiónak [IV. év-1804]) hasznos leírásokat
adnak, amelyek kiegészíthetők a megyei évkönyvekkel (lásd Szajna me­
gyére vonatkozóan Allard kiváló annuaire-jét és az Annales de
statistiques-ben megjelent cikkeket). A közlekedésről: État général des
postes et relais de l'Empire franqais. Az utazók elbeszélései egyáltalán nem
érdektelenek. Lequinio Voyage dans le Jura c. műve (IX. év), egy másik
hajdani Konvent-tag, az északon és keleten utazó Camus Voyage c. műve
(IX. év), továbbá Raymond de Carbonniéres híres munkája, a Voyage au
Mont-Perdu et... Hautes-Pyrénées (IX. év) nyitották meg az utat Millin nagy
visszhangot kiváltó munkája, a Voyage dans les départements du Midi de la
France (1807) - amit Stendhal plagizál majd Mémoires d'un touriste c.
írásában (Monglond, „Millin", Revue des Études napoléoniennes, 1940,
81-107., valamint 161-188. old.) -, illetve Oudiette Dictionnaire topog-
raphique des environs de Paris c. munkái előtt. Ami a külföldieket illeti,
Nemnich 1809-ben írt műve (O. Viennet kiad., 1947) különösen érdekes,
csakúgy, mint Clary herceg és Aldringen (Trois Mois á Paris, 1912) írása.
Számos útleírás áll rendelkezésünkre: a legjobb ezek közül Langlois
Itinéraire de l'Empirefranqais (3 kötet és egy kiegészítő rész) c. munkája, amit
azóta többször is kiadtak. A topográfiák iránti vonzalom eredményezte
Maire Topographie de Paris (1808-ban adták ki először) c. kiváló munkáját.
Az erkölcsökről ad képet Jouy, L'Hermite de la Chaussée-d'Antin (1814),
valamint Fortia de Piles, L'Ennite du Faubourg-Saint-Honoré (1814), továbbá
Nougaret, Pujoulx, Prudhomme, Lantiméche atya és Salgues Párizst be­
mutató képei és krónikái. Ami Itáliát illeti, arról Montenotte kiváló statisz­
tikájában olvashatunk, amit Chabrol adott ki (1824).

Művek: J. Tulard Le grand Empire (1982) és R. Dufraisse „L'intégration

hégémoniale de l'Europe sous Napoléon", Revue de l'Institut Napoléon,
1984 c. művei átfogó képet nyújtanak az európai egység létrehozásának
eredetéről és döntő tényezőiről. A Császárság fővárosa, Párizs számos
mű megírását ihlette. Ezek közül most csak az alábbiakat idézzük fel:
Lanzac de Laborie, Paris sous Napoléon, 8 k., (1905-1911); M.-L. Biver, Le
Paris de Napoléon, (1963); G. Poisson, Napoléon et Paris, (1964); M.
Guerini, Napoléon et Paris, (1967); J. Tulard, Nouvelle Histoire de Paris: le
Consulat et l'Empire, (1970).

277
 A vidék történelméről óriási szakirodalom áll rendelkezésre, ezek
legtöbbje a helyi folyóiratokban található meg. Említsünk meg néhány,
a nagyvárosokról szóló munkát: Trenard, Lyon, de YEncyclopédie au
Préromantisme (1958); Histoire de Bordeaux (V. k., 1968); Cl. Fohlen,
Histoire de Besanqon, II. k., (1965); A. Vion, ha Vie calaisienne sous le
Consulat et YEmpire (1972); valamint az egyes helységekről: Gaffarel
Marseille-ről (Revue des Études napoléoniennes, 1916, 65-93. old.), vagy
Villát, „Napoléon á Nantes" (Uo., 1912, 335-365. old.). Érdemes ezen­
kívül felidézni P. Lavedan cikkét Pontivy kapcsán (Napoléonville), ami
a Bul. Soc. Art. Fr., 1950,186-198. oldalán jelent meg. Regionális tanul­
mányok: Rocal, Du 18 Brumaire á Waterloo en Périgord (1943), F.
L'Huillier, Recherches sur YAlsace napoléomenne (1947), ami kiegészíthető
a Saisons d'Alsace (1963) különszámával, A. Maureau Souvenirs du
Consulat et de YEmpire dans le Vaucluse (1976) vagy J. Vidalenc Textes sur
Yhistoire de la Seine-Inférieure ä Yépocjue napoléonienne (1976) c. műveivel.
Agulhon munkája, La Vie sociale en Provence intérieure au lendemain de la
Revolution (1970) sem maradhat ki a felsorolásból. Sok hasznos infor­
mációt szerezhetünk az Univers de la France köteteiből (Languedoc Wolff,
Bretagne Delumeau, Ile-de-France pedig Mollat szerkesztésében jelent
meg), ahol igen értékes fejezeteket találunk a napóleoni korszakra
vonatkozólag. Érdemes elolvasni: C. Bose La Conspiration d'Ajaccio
contre la France en 1809 c. művét
Az annektált területekről igen sok tanulmányt írtak. Belgiumról: S.
Balau, La Belgique sous YEmpire (1894), Lanzac de Laborie, La Domination
franqaise en Belgique (II. k., 1895), P. Verhaegen, La Belgique sous la
domination franqaise (5 k., 1922-1929), Pirenne, Histoire de la Belgique
(VI. k., 1926), J. Cathelin, La Vie quotidienne en Belgique (1966), R. Dev-
leeshouwer, „La Belgique annexée a la France" c. cikk a Les pays sous
domination franqaise-ben (soksz. 1968), de ne felejtsük el megemlíteni
Dumonceau tábornok Mémoires-ját, amelyet J. Puraye adott ki (I. k.,
1958; Egy belga, aki a franciák szolgálatába állt). Luxembourgról: J.
Dollar, Napoléon et le Luxembourg, 1979. A Rajna bal partján lévő terüle­
tekről szólnak az alábbi régi könyvek: Sagnac, Le Rhin franqais (1917),
Capot-Rey, Quand la Sarre était franqaise (1928), Mont-Tonnerre megye
prefektusának, Jean Bon Saint-Andrének Levy Schneider által írt élet­
rajza (1901). Ezeket R. Dufraisse kiváló összefoglaló munkája helyette­
síti: „Les Départements du Rhin sous le régime napoléonien", ami a Les
Pays sous domination franqaise (soksz. 1968, bibliográfiai tájékoztatóval
ellátva); ehhez kapcsolódik ugyanettől a szerzőtől „Le soulévement des
gardes nationales de la Sarre ", Bull. Soc. d'Histoire moderne, 1969,1-6.
old. az elégedetlenség okai a nemzeti gárda felállítása, illetve az erdé­
szeti kihágásokért osztogatott büntetések voltak. Ez nem tekinthető
olyan hazafias mozgalomnak, mint amilyenek a németországi meg­
mozdulások voltak. Ami Itáliát illeti, lásd alább.

278
 Illíriáról: Pisani, La Dalmatie de 1797 a 1815 (1893; elég jó tanulmány
Marmont, Junot és Fouché kormányzatáról); Pivec-Stellé, La Vie
économicjue des provinces illyriennes, 1809-1813 (1931); M. Senkowska-
Gluck, „Pouvoir et Société en Illyrie", Revue de l'Institut Napoléon, 1980.
Az 1807-ben elfoglalt Jón-szigetekről, ahol Donzelot tábornoknak 1814-
ig kellett tartania magát: J. Baeyens, Les Franqais ä Corfou (1973), mely
mű Rodocanachi Bonaparte et les lies Ioniennes (1899) c. munkáját helyet­
tesíti. Görögország kapcsán J. Savant világítja meg az események me­
netét: Napoléon et les Grecs (1945), valamint Boppe, L'Albanie et Napoléon
(1914).
A vazallus államok közül Vesztfáliáról lásd: H. Berding, Napoleoni-
sche Herrschafts und Gesellschaftspolitik (1973); J. Tulard, „Siméon et
Torganisation du royaume de Westphalie", Francia, 1973,557-568. old;
Bergről: Ch. Schmidt, Le Grand-Duché de Berg (1905). Svájccal kapcso­
latban: Suratteau, „La Suisse dans le Systeme frangais", Les Pays sous
domination franqaise (1968). Genf esetét remekül idézi fel Chapuisat, Le
Commerce et l'Industrie de Génévé pendant la domination franqaise (1908) c.
műve. Neufchátelró'l Courvoisier írt tanulmányt 1961-ben. Itáliáról és
Hollandiáról a többi fejezetben idézett tanulmányok alapján szerezhe­
tünk információkat. A Varsói Nagyhercegségről: H. Grynwasser, „Le
code Napoléon dans le duché de Varsovie", Revue des Etudes
napoléoniennes, 1917, 129-170. oldalak, valamint az Annales historicjues
de la Revue franqaise 1964. évi különszáma (ezen belül pedig B.
Grochulska cikke a gazdasági struktúrákról, és M. Senkowska írása a
francia majorátusokról); A. Soboul, „Le Duché de Varsovie", Les Pays
sous domination franqaise (1968). Itáliáról: Fugier, Napoléon et l'Italie
(1947); a Lincei Akadémia Napoléon et l'Italie c. konferenciájának anyaga
(1973, nélkülözhetetlen); Zaghi, II regno d'Italia (1965); Roberti, Milano
capitale napoleonica (1946); Boréi, Genes sous Napoléon (1929); Convegno
storico savonese (2 kötet, 1984, amely tartalmaz egy Liguriáról írt
Godechot-tanulmányt); La Toscana nell'etä rivoluzionare e napoleonica
(nélkülözhetetlen tanulmánygyűjtemény, 1985), Marmottan Etruriáról
írt régi tanulmányát helyettesíti. Elolvasandó még A. Lorion, „Bona­
parte et la République de Saint-Marin", Revue de l'Institut Napoléon
(1979). Az utak az egységesítés tényezői voltak: Cavaillés, La Route
franqaise (1946); J. Petőt, L'Administration des Ponts et Chaussées (1958); a
Polgári Törvénykönyv szintén az egyesítés egyik eszköze, életbe lépte­
tése azonban élénk ellenállást váltott ki Németországban, mint azt
megtudhatjuk E. Fehrenbach Traditionale Gesselschaft und revolutionäres
Recht (1974), valamint R. Chabanne „Napoléon, son code et les
Allemands" (Études offertes á ]. Lambert, 1975) c. műveiből. Meg kell
említeni a Napóleon-kultuszt is (W. Zajewski, „Le culte de Napoléon a
Dantzig", Revue d'Histoire moderne, 1976,556-572. old.).

279
Le nem zárt viták

Amikor Franciaország uralja egész Európát, a kortársak vizsgál­

ják a francia nép identitását. A kérdésre adandó válasz egyes
elemei megtalálhatók M. N. Bourguet „Race et folklore, l'image
officielle de la France en 1800", Annales, 1976, 802-823. old. c.
tanulmányában, ahol a szerző a hivatalos statisztikákat elemzi,
„termetük, fizionómiájuk és jellemük alapján elhelyezve a fran­
ciákat a nemzeti térben". Azonban közelíthetünk-e hozzájuk
pusztán fizikai szempontok szerint? J. Houdaille statisztikai ada­
tokra, a sorozóbizottságok tapasztalataira és az útlevelek adataira
támaszkodva két leíró jellegű cikket adott ki: „La taille des Frangais
au début du XIXe siede", Population,1970, valamint „La couleur des
yeux a l'époque du Premier Empire", Annales, 1976. És a nők? Y.
Knibiehler („La nature féminine au temps du Code civil", Annales,
1976) a nők helyzetének viszonylagos romlását (az oktatásból,
valamint a politikából való kizárásukat) az orvostudománnyal
(Moreau de la Sarthe, Virey) magyarázza, ami a nők két elsődleges
fizikai jellemvonására hívja fel a figyelmet: gyengeségükre a férfi­
akhoz viszonyítva, és anyai hivatásukra.
Nélkülözhetetlen lenne a Császárság lingvisztikái atlasza. A
hivatalos nyelv a francia volt, ezt használták a közigazgatásban,
de még Franciaországon belül is problémát okozott a különféle
tájszólások és dialektusok gyakori használata. Vajon a polgárság
dominanciájának egyik eszköze volt a francia nyelv, mint azt
Balibart és Laporte Politique et pratique de la langue nationale sous
la Revolution (1974) c. munkájukban kifejtették? Lehetséges,
azonban ez az uralmi vagy inkább egyesítő funkció az annektált,
illetve csatlós államokban erősen vitatható. Reinhard, Francia-
ország vesztfáliai követe több államtanácsost is megkérdezett,
mi a hivatalos nyelv Jérőme királyságában: „Azt válaszolták,
hogy a német nyelv, mivel ezt használták a bíróságokon és a
közigazgatásban, s mivel a Code Napoléon német nyelvű válto­
zatát a királyság polgári törvénykönyvévé nyilvánították.
Mindamellett három minisztériumban az ügyek intézése csak
francia nyelven történik, az államtanács vitái szintén franciául
zajlanak, a dekrétumokat francia nyelven szövegezik meg, a
német fordítások pedig gyakran pontatlanok." A hirdetmények
és proklamációk egyébként kétnyelvűek voltak. Itáliában, ahol
„a francia nyelv kevésbé elterjedt", mint azt Thiard megjegyezte

280
Mémoires-jának 67. oldalán, a nyelvi nehézségek kiküszöbölése
végett olyan kéziszótárakat használtak, mint a Cormon és Manni
kötete (1802). Fontos megemlíteni, hogy a kancelláriákban (például
Bécsben) a francia nyelvet használták. A súly- és mértékegységek
esetében hasonló nehézségek merültek fel. Ezek egységesítése még
Franciaországon belül sem történt meg. Súlyos gondokat okozott
a pénzrendszer is. Rendszeres időközönként közzétettek átváltási
táblázatokat. Ma már tudjuk, hogyan alapozta meg vagyonát a
Rothschild család az angol guinea Franciaországba való átvitelével
(B. Gille, Histoire de la maison Rothschild, I. k., 1965).
Létezett egy olyan irányzat is, amelyik szerette volna a császá­
ri fennhatóság alá tartozó államokat egy egységes vámrendszer
révén kontinentális kereskedelmi konföderációba tömöríteni (J.-
B. Dubois, Catineau-Laroche), de Napóleon mindig elvetette ezt
az ötletet. Ez a visszautasítás nagymértékben hozzájárult a biro­
dalom bukásához.
Érdekes lenne tanulmányt írni Napóleon diplomatáiról. Whit­
comb már lerakta az alapokat Napoleon's Diplomatic Service
(1979) c. munkájával. Rendelkezésre áll egy jó portré egy nagy­
követről, és komoly elemzés a tevékenységéről: Perrin de Bous-
sac, Alquier, ambassadeur ä Madrid, Naples, Rome, Stockholm et
Copenhague (1983).
Egy közhely, ami felülvizsgálatra szorul: a 130 megyéből álló
Franciaország. 1812. január 26-án hozták létre Tér (Gérone),
Segré (Puicerda), Bouches-de-l'Ebre (Lerida), valamint Montser­
rat (Barcelone) megyéket. Gerando államtanácsos északon, Chau-
velin pedig délen igazgatta a négy prefektust. Életbe léptették a
francia törvényeket. Az 1813. március 7-iki rendelet értelmében
M ontserrat és Bouches-de -l'Ébre megyéket egyesítették.
Goasguen tanulmányozta a napóleoni vazallus államok szol­
gálatába álló franciák problémáit (Siméonét Vesztfáliában, Aga­
rét Nápolyban) Les Franqais au service de l'étranger sous le Premier
Empire (kiadatlan jogi értekezés) c. írásában: Napóleon számára
ők elsősorban Franciaország szolgálatában álló franciák voltak;
császári engedély nélkül nem kaphattak külföldi állampolgár­
ságot, ami sokat sejtet a vazallus államok függetlenségéről. Egy
példaértékű eset: Reinhardt-é (vagy Reinhardé). Casseli külde­
téséről: Marquant, Bibliothéque de l'École des Chartes (1962), vala­
mint Delimére kiadatlan értekezése, Un intellectuel allemand au
service de la France (1983).

281
 II. FEJEZET

AZ ELŐKELŐK URALMA

Abban az esetben, ha az Ingres által 1832 körül festett Bertin

l'Ainé-portrét tekintjük a „Lajos Fülöp-i" Franciaország szimbó­
lumának, akkor a David által ábrázolt Frangais de Nantes-portré
(vértolulásos arc, kövér termet, a fontos személyiségekre jellem­
ző, kitüntetésekkel telitűzdelt egyenruha) fejezi ki legjobban a
franciák törekvéseit a Császárság idején: gazdagság, magas be­
osztás, tekintély. Megkezdődött az újdonsült előkelők uralma.
Idézzük fel, mit mond erről Barante:
„A különféle közigazgatási ágazatokban, minden szinten
olyan hivatalnokok kezében összpontosult a hatalom, akik nem
tehetségük, tapasztalatuk vagy az őket körülvevő megbecsülés
révén kerültek pozícióba. Az általuk vallott nézetek, a forradal­
mat követően adódó lehetőségek, a választások véletlenszerű­
sége, a kormánybiztosok bizalma, illetve jóindulata határozta
meg az előléptetéseiket. A Konvent erre az új arisztokrata rétegre
hagyományozta Franciaországot. Azt a vezető társadalmi osz­
tályt, amelyik olyan emberekből állt, akik tehetségüknek, társa­
dalmi pozíciójuknak, függetlenségüknek vagy közalkalmazotti
tapasztalataiknak köszönhették megkülönböztetett helyzetü­
ket, ekkorra már megtizedelte a vérpad, a száműzetés és az
üldöztetés... A vagyonelkobzások, a bankcsődök, az ármaximá­
lás és a papírpénz tönkretették a vagyont."
Bankcsődök, ármaximálás és papírpénz, ezek képezték - a
nemzeti javakkal egyetemben - az új uralkodó osztály vagyoná­
nak alapjait. A. Malraux - sajátos m ódon - így fogalmazta meg
azt az átmenetet, melynek során az arisztokrácia uralmát a
bankárok uralma váltotta fel: „Napóleon az oka annak, hogy a
meztelen Mayát a kényelmes kereveten heverő Madame Réca-
mier követte."

282
 AZ ÚJ TÁRSADALOM ALAPJAI

Bár már új formák is megjelentek, még az 1808. évben is a föld

maradt a gazdagság alapvető forrása. A föld birtoklásával együtt
járó társadalmi presztízshez az assignaták katasztrofális elértékte­
lenedése óta egyfajta biztonságérzet is párosult. A föld felszaba­
dult a feudális kötöttségek alól: a Polgári Törvénykönyv szente­
sítette a régi rend eltörlését, s a tulajdon szentségéhez és sérthe­
tetlenségéhez való jogot a továbbiakban csupán az állam korlá­
tozhatta. A Polgári Törvénykönyv a tulajdonnal - kiváltképp
földtulajdonnal - rendelkező egyén érdekében jött létre. Az
érdeklődés központjában inkább az ingatlan, semmint az ingó
vagyon állt. Az 1807. évtől kezdődött el a telekkönyvezés folya­
mata, aminek célja a földtulajdon újrafelosztásának megszilár­
dítása, illetve a nemzeti javak kiárusításának elismerése volt.
Ezeknek a javaknak az eladása továbbra is folyamatban volt,
de lényegesen lassúbb ütemben zajlott, mint korábban. A IX. év
floréal 9-én kelt dekrétum felfüggeszti a nemzeti javak árusítá­
sát, kivéve a kötelezvények birtokosai által történő újraeladást
és az olyan házak elidegenítését, melyeket a híres „kétharma­
dos" visszatérítés céljából vettek igénybe, majd a X. év floréal
15-i és 16-i, illetve a XII. év ventőse 15-i törvények meghozatala
után folytatták az áruba bocsátását. Míg a forradalom idején az
eladások száma 1 100 674-re emelkedett, a X. év után mindössze
40 000 eladást bonyolítottak le. Ennek oka abban rejlett, hogy a
forradalom jelentős károkat okozott a felhalmozott tartalékok­
ban, amelyek tovább csökkentek a nemeseknek, illetve a „gyá­
rosoknak" nyújtott kártalanítások révén. Mindehhez még azt is
hozzá kell fűzni, hogy a IX. év brumaire 15-én kelt rendelet
alapján mintegy négymillió frankot nemzeti javak formájában a
menhelyek számára utaltak ki, más javakat pedig a becsületrend
részére, illetve a szenátori fizetések fedezetére tettek félre.
Míg északon továbbra is nagy jelentőséggel bírtak, délen és
nyugaton az eladások száma folyamatosan csökkent, Haut-Rhin
és Lorraine megyékben pedig stagnált. Kik voltak a vásárlók?
Mintegy 10 százalékukat az üzletemberek és a kereskedők tették
ki, ugyanennyien voltak a törvény emberei; körülbelül 7-8 szá­
zalékban a régi nemesség, a hivatalnokok és az egyházi emberek
képviseltették magukat, a többi vevő - az igen gyakran társasá­
gokba tömörült - parasztok közül került ki. Mivel általában

283
közepes minőségű, minimális hasznot hozó földekről volt szó,
melyek sokszor egymástól elkülönült parcellákból álltak, lehe­
tetlenné téve a tagosítást, úgy tűnt, hogy a spekulátorok ideje
lejárt, kivéve Seine-et-Marne megyét Párizs közelében, ahol a
konzulátus évei alatt a prefektusoknak be kellett szüntetniük az
árveréseket „egy maroknyi kapzsi ember" szövetségbe tömörü­
lése miatt. E végső eladásokból a kistulajdonosok keleten keve­
sebb hasznot húztak, mint északon és délen.
A kincstár anyagi nehézségei miatt az 1813. évi március 20-án
hozott törvény nyomán újra megindult a közjavak áruba bocsá­
tása, de jóval jelentéktelenebb mértékben, és földrajzilag is sző­
kébb területen (az eladásoknak nyoma sem volt például Haute-
Loire vagy Dombes megyékben).
A figyelem a magánbirtokokra irányult, amelyeket nem föld­
műveléssel foglalkozó tulajdonosaik (hajdani nemesek vagy
polgárok) még a forradalomtól örökölt nehézségek miatt kény­
telenek voltak eladni. Rémusat Emlékiratai-ban így foglalta össze
ezeket a problémákat: „A zár alá vétel, a forradalmi intézkedé­
sek, a nehéz évek értéktelenné tették a birtokokat, jövedelmet
sem hoztak, csupán az adósságok növekedtek", s az örökségek
csak hosszú és nehéz perek árán voltak visszaszerezhetőek,
hogy azután áruba bocsáthassák azokat. A bérleti díjak elérték­
telenedett assignatákkal történő fizetése komoly csapást mért a
régi földbirtokokra. A visszatért emigránsok egyik leggyakoribb
foglalatossága az volt, hogy megpróbálták minden pénzüket
összegyűjteni egy-egy értékesebb birtok visszaszerzéséhez.
Ezért aztán bizonyos földeket el is adtak.
A meggazdagodott pénzemberek, kereskedők, gyárosok, akik
vagyonukat a gyarmati árukkal való spekulációknak, illetve a
európai felvevőpiacok megnyitása miatt bekövetkező ipari fellen­
dülésnek köszönhették, rövidesen vevőként léptek fel, és készpén­
züket ingatlanokba fektették be. Franciaország 1056 legnagyobb
földbirtokosa közül mintegy 130 gyáros, illetve kereskedő volt. Egy
Richard-Lenoir, egy Temaux vagy egy Récamier vagyonának egy
részét városi és vidéki ingatlanok képezték. Olyan vagyonok vol­
tak ezek, amelyeket tulajdonosaik még a forradalom idején, a
nemzeti javak áruba bocsátásának köszönhetően szereztek. Ami­
kor 1811 januárjában Bidermann csődbe ment, vagyona nagyobb
volt 1 800 000 frankos adósságánál, azonban ez javarészt ingatla­
nokból állt, amelyeket képtelen volt pénzzé tenni.

284
 A föld a tőke menedéke lett. Ráadásul a társadalmi presztízs
egyik forrása is volt. Fiévée 1802 decemberében feljegyezte,
hogy a legtöbb adót fizető állampolgárokból álló elektori testü­
letek „megválasztásánál igen sokat nyomott a latban, ha valaki
nagybirtokos volt". A XIX. század elején elképzelhetetlen volt,
hogy a kiváltságos rétegekhez tartozók ne rendelkezzenek föld­
birtokkal. A társadalmi rangsort ekkoriban még a föld birtoklása
határozta meg.

AZ ELŐKELŐK

A napóleoni rendszer az előkelők vállán nyugodott, akik az

ország gazdasági, közigazgatási és igazságszolgáltatási tevé­
kenységét irányították. Maga a fogalom vagy kifejezés a VIII. évi
alkotmányban tűnt fel először, amely az ő számukra biztosította
a megyei és az országos hivatalokat. Társadalmi sajátosságaik
azonban csak a IX. év ventőse 13-án kelt törvény által előírt
listáik összeállítása során körvonalazódtak. Milyen szempontok
szerint választották ki őket? Születés? Életkor? Érdemek? Va­
gyon? Az egykori forradalmárok ellenséges érzelmeket táplál­
tak a születési előjogokkal szemben, Bonaparte pedig a vagyoni
helyzet alapján történő szelekciót tartotta elfogadhatatlannak:
„A gazdagságnak nem adhatunk rangot. Hiszen manapság ki
számít gazdagnak? A nemzeti javak megkaparintói, a hadiszál­
lítók, a tolvajok. Hogyan is lehetne valaki előkelő az ily módon
megszerzett vagyon alapján?" Bár a jó erkölcsöknek jutott némi
szerep, mint az a prefektusi jelentésekben olvasható, a cenzus­
hoz kötött jelölési rendszer első számú feltétele a pénz volt, a
kinevezés joga tisztviselők esetében az első konzult, képviselők
esetében pedig a Szenátust illette. A X. évi reform következtében
a megyei elektortestületek tagjait életfogytig választották meg a
megye hatszáz legtekintélyesebb polgára közül. Ezen listák
alapján ismerhetjük meg az előkelőket, akik a francia politikai
életet irányítani fogják a XIX. század elején.
Érdemes megvizsgálni Párizs esetét: megállapíthatjuk, hogy
ott a tulajdonosok és a járadékosok (több mint 240 fő), a keres­
kedők (72 fő, jóllehet az iparengedély olykor fontosabb volt a
fizetett adó mennyiségénél) és főtisztviselők (54 fő) álltak a listák
élén. Bizonyos foglalkozási ágak gyakoriak voltak, mint a jegy­

285
zőké (22 fő) és bankároké (15 fő); más szakmák viszonylag
háttérbe szorultak, mint például az orvosoké. Az átlagjövede­
lem városrészek szerint változott: 40 000 frank a la Fontaine de
Grenelle negyedben, 35 000 frank a Roule negyedben, 12 000
frank a Réunion és 15 000 frank az Arcis negyedben! A jövedel­
mek soha nem estek 5000 frank alá. Ez az 5000 frank éves
jövedelem vagy 100 000 franknak megfelelő tőke a legjellem­
zőbb vidéken. A legrosszabb helyzetben lévő régiókban azon­
ban ez az összeg 3000 frank is lehetett.
Ki számított előkelőnek a Császárság évei alatt? Egy birtokkal
rendelkező személy (gyakran nemesi származású), egy tőkés,
egy nagykereskedő, a törvény emberei, a leggyakrabban egy
jegyző vagy egy ügyvéd, akiknek ingatlan vagyona meghaladta
az 5000 frankot. Ha megyéjének hatszáz legtöbb adót fizető
lakója közé tartozott, m inden esélye megvolt rá, hogy tagja
legyen a megyeszékhelyen működő elektori testületnek, akár
annak elnöki tisztét is elnyerhette, sőt még szenátori vagy kép­
viselői posztot is betölthetett. Néhányan jelentős befolyásra te­
hettek szert egy megyében anélkül, hogy nagyobb vagyonnal
rendelkeztek volna, tagjai lehettek a járási testületeknek, mivel
ezek a tisztségek nem voltak cenzushoz kötve. Azonban ez a
kisbirtokos, egy-egy kisváros „esze", soha nem kerülhetett be a
megyei testületekbe, amelyek a hatszáz legtekintélyesebb pol­
gár számára voltak csupán elérhetőek. Az adók kiszámításánál
még mindig a földadó nyomott a legtöbbet a latban, annál is
inkább, mivel - néhány kivételtől eltekintve - nemigen léteztek
nagy ingó vagyonok. Kialakult egy mentalitás, amely hosszú
időn át tovább él majd: bár a kapitalizmus fejlődésével sokkal
fontosabb lesz majd tőzsdei részvényekkel rendelkezni, ám ez
1808-ban még korántsem volt így, ezek a részvények soha nem
vehetik fel a versenyt az ingatlan vagyonnal (házakkal, gazda­
ságokkal, erdőkkel), amely az egymást követő tőzsdei leértéke­
lések miatt a tőke legbiztosabb menedékének fog számítani.
Ennek következtében a rendszer fennmaradásában az előke­
lők közül az állam járadékosai a leginkább érdekeltek. Napóleon
felismerte ennek jelentőségét, naponta tudni akarta az 5%-os
kötvények árfolyamát, s hogy a valutaüzérkedések miatt kom p­
romittálódott pénzpiacot rendbe hozza, szabályoztatta a tőzsde-
ügynöki hivatást és a tőzsde működésének feltételeit. Bár vissza­
tértek az ércpénz használatára, a konzuli határozatok hatását

286
nem mindjárt lehetett érzékelni a háború és a szövetségbe tömö­
rült nagykereskedők csődje miatt. A friedlandi győzelem után
azonban a járadékosok gyanakvása csökkent: az ötszázalékos
járadékkötvény árfolyama 1807. február 8-án 17,37 volt, 1807.
augusztus 27-re meghaladta a 93-at. Ezután három évre 84 körül
stabilizálódott.
A előkelők igen gyakran valamilyen hivatali posztot töltöttek
be. Balzac az elsők között emelte ki annak az alkalmazotti ré­
tegnek az egyre növekvő fontosságát, amelyik a Császárság
idején a kormánynak köszönhette elismertségét és megélheté­
sét. Cretet, a belügyminiszter, 1809. április 21-én megalkotta az
első köztisztviselői rendtartást. Kidolgoztak egy javadalmazási
rendszert. A bérezés (a hivatalnokok végre rendszeres fizetést
kaptak) meghatározó szerepet játszott a közhivatalok presztí­
zsének megítélésénél (az Állami Számvevőszék létrehozásakor
nyolcvan posztra mintegy kétezer jelentkező akadt). Egy prefek­
tus Párizsban 30 000 frank fizetést kapott évente, vidéken ugyan­
ennek a tisztségnek a betöltéséért 8000-24 000 frank járt; egy
alprefektus 3000^000 frankot keresett; az utak és hidak főfel­
ügyelője 12 000 frank fizetést vehetett fel. Párizsban egy osztály-
vezető 12 000 frankot, egy első osztályú irodafőnök 6000 frankot,
egy főnökhelyettes 4500 frankot, egy előadó 3400 frankot, egy
egyszerű hivatalnok pedig 2000-3000 frank körül keresett.
A hivatalnoki ranglétra csúcsán az államtanácsos állt, akinek
25 000 frankos jövedelmét jelentős prémiumok egészítették ki.
A „tehetségesek", ahogyan akkoriban hívták őket, vagyis az
Institut tagjai, orvosok, írók, tanárok azonban az előkelők listá­
jának aljára szorultak. Bizonyíték erre, m ár amennyiben szükség
van rá, a rendszer cenzusos jellege. Az előkelő olyasvalaki, aki
hatalmat gyakorol mások felett: a főnök a munkásai felett, a
főtisztviselő a kishivatalnok felett, a földbirtokos a bérlők és
napszámosok felett. Olyan hatalom ez, amely mögött a pénz állt.
E vagyonok régiségét senki sem firtatta. Ezek az előkelők vagyo­
nuk alapjait leggyakrabban még a forradalom kirobbanása előtt
rakták le, amelynek növekedéséhez a forradalom csupán hozzá­
járult. A kohászatot továbbra is a Dietrich, a Rambourg és a
Wendel családok uralták; a textilgyáraknak több mint 50 száza­
lékát 1789 előtt alapították. A Császárság ipari jelentéseiben a
régi rend üzleti polgárságának szinte valamennyi képviselője
szerepelt. Hasonló volt a helyzet a bankárok esetében is, a

287
Mallet, Hottinguer, Lecouteulx és Perregaux családok még 1789
előtt alapozták meg vagyonukat. Mi sem fejezi ki mindezt job­
ban, mint a konzulátus évei alatt elrendelt vizsgálatok, amelyek
célja a legtöbb földadót fizető tizenkét család rangsorba állítása
volt, s a lista élén leggyakrabban a nemesség képviseltette ma­
gát: a de Luynes família Seine-et-Oise-ban, illetve Luxembourg
herceg Seine-et-Mame-ban. A régi földjáradékos polgárság ko­
moly hasznot húzott a nemzeti javak eladásából, így ellenállóbb-
nak bizonyult, mint a hivatali burzsoázia. Az is észrevehető,
hogy a nantes-i, illetve bordeaux-i nagykereskedők, akik a há­
romszög-kereskedelemre specializálták magukat, néha ügyes
húzással sikeresen „profilt váltottak". Az újdonsült előkelők a
közalkalmazottak, politikusok, de legfőképpen a nemzeti javak­
kal, gyarmatárukkal, assignatákkal vagy a hadiszállításokkal
ügyeskedők közül kerültek ki.

A MÁSIK FRANCIAORSZÁG: AZ ALSÓBB

NÉPOSZTÁLYOK

Bár Franciaország elindult a polgári fejlődés útján, alapvetően

vidékies jellegű maradt. Mindamellett a parasztság erősen dif­
ferenciált, a terményei eladásával spekuláló nagybirtokostól a
gyakran igen nehéz helyzetben lévő kisbériéig széles volt a skála.
Egyvalami azonban nehezen vitatható: az előkelők - a régi
nemesek vagy az új tulajdonosok - hatalma a vidék felett. A pre­
fektusok egyöntetűen megerősítették ezt a befolyást, és a kor­
mány sem becsülte le.
Két osztály húzott hasznot a mezőgazdasági termelés fejlődé­
séből és a háborús konjunktúrából: a nagybirtokosok és a nap­
számosok. A nagybirtokos, hála tőkéjének és gazdagon termő
földjeinek, az éhínségek idején gyarapította vagyonát, főleg
1801-ben; az átlagos időszakokban pedig a napóleoni hódítások
által megnyílt új piaci lehetőségek biztosítottak számára jó meg­
élhetést. „Hadseregeink győzelmei a birodalom határainak ki-
terjesztésével kedvezően befolyásolják vidéki termékeink eladá­
sát", írta Caillot Emlékiratai-ban; „ezáltal olyan nemzetek is hoz­
zájutnak óriási búzakészletekhez, amelyek sovány földjét hiába
öntözik bőségesen." Az ország északi és keleti részére vonatko­

288
zólag helytálló ez a megállapítás, nem úgy az Atlanti-partvidék
esetében.
Ami a vidéki proletariátust alkotó napszámosokat illeti (a
falusiak nagy részét, mintegy 60-70 százalékát ők tették ki), az ő
helyzetükön sokat javított az egyre terhesebb sorozási kényszer
következtében fellépő munkaerőhiány. Emiatt 1789 és 1815 kö­
zött a bérek közel 20 százalékkal emelkedtek. Életkörülményeik
is javultak, a nemzeti javak eladásának utolsó szakaszában néha
még - persze csak szerény mértékben - a birtokszerző szerepét
is eljátszhatták. Fauchet, Var megye prefektusa, olyanokról tesz
említést, akik a megyében „komoly takarékossággal és terhes
intézkedésekkel" szert tettek egy darabka földre, amelyet a
munkaidő lejártával saját m aguk műveltek meg. Provins járás­
ban, a 6271 nyilvántartott napszám os, a m űvelésre alkalmas
84 000 hektárnyi földterületből, mintegy 34 680 hektáron gazdál­
kodott. Első olvasásra talán egy kissé meglepő, de ezeknek a
napszámosoknak még cselédeik is voltak, marha- és birkapász­
torok, taligások, akik az agrárproletariátus legalsó rétegét alkot­
ták. Ez a felemelkedés sokakból rosszallást váltott ki: „A napszá­
mosok", jegyzi meg az északi megyék statisztikájának szerzője,
„elszemtelenedtek, és egyre merészebbek lettek, amióta kezük
munkájára, az egyre több sorozás miatt, még nagyobb szükség
van." Hogy meggátolják e néprétegek további felemelkedését,
rendeletek útján tiltották meg a cselédek, illetve idénymunkások
(aratók és szüretelők) szervezetbe tömörülését.
A konjunktúra kevesebb hasznot hozott a bérlők számára. Bár
a nagybérlők, a terményeiket értékesítő földbirtokosokhoz ha­
sonlóan, hasznot húztak az áremelkedésekből és az új piaci
lehetőségekből, a kisbérlők komoly nehézségekkel találták
szemben magukat. Egy viszonylag rövid ideig tartó boldog
időszak után, 1809 és 1812 között a búza ára csupán 18%-kal
emelkedett, ugyanakkor a bérleti díj 37%-kal. íme, hogyan látja
Meurthe megye prefektusa egy tizenkét hektáron gazdálkodó,
Lunéville járásbeli bérlő helyzetét. A bérleti díj 1200 frank volt;
a bérlőnek fel kellett fogadnia egy taligáslegényt és egy pásztort,
akiket egész évben fizetett, a betakarítás idejére pedig idény­
munkásokról kellett gondoskodnia. M indehhez hozzájárult
még az anyagi feltételek biztosítása, az élelem és a ruházkodás.
A bérlő összes kiadása meghaladta a 3488 frankot, míg a bevétel
alig érte el a 3646 frankot, a haszon a búza eladásából szárma­

289
zott, vagy a piacon, vagy a kereskedő házhoz jött, és megvette
tőle. A bérleti szerződések meghatározott időre szóltak - három­
tól kilenc évig terjedő időszakra -, ami szintén komoly hátrányt
jelentett a bérlő számára. A felesbérlők, akik Sismondi szerint a
földművelők 10%-át tették ki, még ennél is súlyosabb helyzet­
ben voltak. Mivel ők alacsony hozamú földeken dolgoztak, nem
rendelkezhettek olyan eladható terménytöbblettel, aminek a se­
gítségével hasznot húzhattak volna az új konjunktúra előnyei­
ből. Ennek ellenére javultak az életkörülményeik: az általuk
megművelt földdarab mentes volt már a tized alól, és igen
gyakran még állami adót sem kellett fizetniük. Gasparin Mémoi-
res sur le Métayage c. művében megállapítja, hogy Franciaország­
ban a felesbérlőket sújtják legkevésbé az adóterhek.
Sajátos kategóriát képviseltek a szőlősgazdák, akik általában
kistermelők voltak. Az alprefektusok jelentései nyomán az de­
rült ki, hogy a szőlőműveléssel foglalatoskodók számára egy
közepes, de jó minőségű bort hozó év kedvezőbb volt egy bősé­
ges szüretnél, mivel előbbi esetben csökkentek a kiadások, ellen­
ben emelkedett a bor hektoliterenként! ára. Az előállítási költsé­
gek valóban igen magasak voltak (trágya, szőlőkarók, oltvá­
nyok, hordók). Még a Bordeaux környéki termelők is - akik
ekkoriban elestek az angol piactól - lényegesen kisebb bevételt
m ondhattak maguknak ezekben az időkben.
Mindezek ellenére, egészen az 1809-es esztendőig, a vidék
felsorakozott a császári rendszer mögé, amely az útonállás
visszaszorításával garantálta számára a közbiztonságot, az igaz­
ságosabb adóztatást és a forradalmi vívmányok megőrzését (a
feudális előjogok eltörlését és bizonyos mértékig a nemzeti javak
áruba bocsátását). Az vitathatatlan, hogy vidéken javultak az
életkörülmények. Peuchet Statisticjues élémentaires de la France c.
munkájában, 1805-ben az alábbi megállapítást tette:
„Manapság több kenyeret és húst fogyasztanak Franciaor­
szágban, mint eddig bármikor. A vidéki emberek, akik idáig csak
hitvány ételeket és egészségtelen italokat ismertek, manapság
húst és kenyeret esznek, s jóféle almaborral és sörrel öblítik le
azt. A földművelők meggazdagodása óta a gyarmatáruk fo­
gyasztása (vagyis a cukoré és a kávéé) is széles körben elterjedt."
Chaptal maga is felismerte, hogy:
„A rendszernek - amelyik a rekvirálások és a sorozások kö­
vetkeztében súlyos károkat okozott a vidéknek - meg kellett

290
volna utáltatnia a császárt a parasztokkal, de nem így történt.
Ok lettek Napóleon legodaadóbb hívei, mivel ő biztosította őket
a tized és a feudális jogok visszatérése, az emigránsok javainak
visszaadása és a földesúri elnyomás ellen."
A császár hasonló népszerűségnek örvendett a városi proleta­
riátus soraiban. Ez a kézművesekből, munkásokból, napszámo­
sokból álló városi népség, akik a párizsi forradalmi napok élhar­
cosai voltak, akik Lyonban Chalier-t követték, Marseille-ben
pedig a terroristák derékhadát képezték, minden nehézség nél­
kül a Császárság mellé álltak. A sans-culotte-ok eszményképe
már csupán emlék volt, amely csak néhány idősebb rendőrt
töltött el félelemmel. Mi lehet az oka e Napóleon iránt érzett
imádatnak? A kifejezés egyáltalán nem túlzó!
A munkások jogi helyzete valójában rosszabbra fordult a
Császárság évei alatt. A XI. év germinal 22-én hozott törvény
munkakönyv váltására kötelezte a munkást, amelyet a munkába
állás pillanatában le kellett adnia főnökének, távozásakor pedig
visszakapta. A munkakönyv függőségi viszonyt alakított ki fő­
nök és beosztott között, másfelől pedig lehetővé tette a rendőr­
ség számára, hogy figyelemmel kísérje a munkások vándorlását.
Néha elfelejtik, hogy a belügyminisztérium szentesítette a m un­
kakönyv meghonosítását, amely nem volt egyéb, mint a régi
rend gyakorlatának a munkaerőhiány miatti újjáélesztése. A
vállalatok megpróbálták elcsábítani a rivális üzem munkásait; a
munkások pedig maguk is hajlamosak voltak rá, hogy - figyel­
men kívül hagyva a korábban kötött megállapodásokat - meg­
próbáljanak hasznot húzni azokból az előnyökből, amelyeket az
ilyesfajta ígérgetések nyújtottak számukra. A munkakönyvek
elsődleges célja az volt, hogy viszonylag stabil munkaerőt biz­
tosítsanak a manufaktúráknak. Azonban a főnökök maguk biz­
tatták a munkásokat - főleg az építőiparban - a törvény kijátszá­
sára, m unkakönyv nélkül alkalmazták őket, amiért a vezetők
semmilyen büntetést sem kaptak. Ráadásul a rendőrség arra
irányuló kísérletei, hogy állásközvetítő irodák létrehozásával
ellenőrizzék a m unkaerő-áram lást, szintén kudarcot vallottak.
A büntető törvénykönyv 414., 415. és 416. cikkelyei értelmé­
ben tilos volt a munkások szövetségbe tömörülése. Mindamel­
lett igen gyakorta robbantak ki sztrájkok, különösen Párizsban.
Kétségtelen, hogy ezek a munkabeszüntetések egy-egy műhely­
re korlátozódtak, legfeljebb néhány azonos szakmában dolgozó

291
akciójának tekinthetőek, és sohasem tartottak egy hétnél tovább.
Semmilyen politikai jellegük nem volt. Az elsődleges kiváltó
oknak a gépek üzembe helyezése tekinthető (Lille-ben 1805-ben,
Sedanban 1803-ban), vagy a túlságosan hosszú munkaidő. Az
1801. évben, a július 14-i párizsi ünnepségek emelvényeinek
megácsolására szerződtetett munkások 10%-os béremelést kö­
veteltek; a sztrájk vezetőit, többek közt egy borkereskedőt, a
rendőrség letartóztatta; 1802 augusztusában az Austerlitz híd
építését hagyták félbe. Az 1804. évben a Notre-Dame-templom
közelgő felszentelése adott alkalmat az ott dolgozóknak a m un­
ka beszüntetésére. A következő évben a Louvre-ban dolgozó
munkások tiltakoztak a munkaidő meghosszabbítása ellen.
1805-ben súlyosbodott a helyzet, ekkorra már több állami m ű­
hely alkalmazottai is sztrájkba léptek. 1807 augusztusában újabb
sztrájk köszöntött be, ezúttal a Louvre kőfaragó munkásai tették
le szerszámaikat. Egy balesetet követően a Diadalív építésén
dolgozók indítottak el egy komoly mozgalmat 1810 márciusá­
ban: itt már a katonák közbelépésére is szükség volt. Látványos
tüntetésekről és számos - kompromisszummal záródó - szövet­
ségkötésről volt itt szó. Párizsban 1806 októberében rendőri
parancs útján szabályozták a munkaidő-beosztást az állami m ű­
helyekben: eszerint mindössze egyetlen óra pihenőt biztosítot­
tak a dolgozók számára, délelőtt tíz és tizenegy között. A m un­
kások tiltakoztak a régi szabályzat visszatérte ellen, és követel­
ték a délutáni uzsonnaszünetet, amit akkoriban „kövön elfo­
gyasztott étkezésnek" neveztek. Egy jellegzetes kijelentés: „Azt
állították, ha a császár Párizsban tartózkodott volna, őfelsége
nem engedélyezte volna egy ilyen parancs életbe lépését." Az
október 6-án kirobbant mozgalom csak 13-án, egy egyezség
nyomán ért véget: a m unkások tíz és tizenegy óra között ebédel­
nek, délután fél három és három óra között pedig, ott helyben,
meguzsonnáznak. Ez az eset egyedülálló volt; a sztrájkokat
gyakran szigorú megtorlás követte: a hangadókat bebörtönöz­
ték, vagy visszaküldték őket vidékre. Azonban a gyáriparosokat
sem kímélte a hatalom. Amikor megegyeztek egymással, hogy
csökkentik a béreket, a rendőrség hamarosan keresztülhúzta
számításaikat. Az vitathatatlan, hogy ezzel az intézkedéssel csu­
pán a közrendet akarták megóvni, és nem az igazságérzet vezé­
relte a törvény embereit, ennek ellenére fellépésük kedvező
hatással volt a főváros munkásságára, és ezzel magyarázható a

292
császár népszerűsége a külvárosokban. így történhetett meg az
is, hogy amikor a párizsi papírgyárosok véget akartak vetni
munkásaik követelőzéseinek, és bérmaximálásért kilincseltek a
hatóságoknál, Dubois rendőrfőnök egyszerűen elutasította őket.
Ezzel párhuzamosan, 1801-ben és 1810-ben a kalaposmesterek
által megállapított béreket eltörölték.
Az 1806. március 18-i törvények értelmében felállított békél­
tető tanácsok - melyek azt a célt szolgálták, hogy a főnökök és
a munkások közötti konfliktusokat döntőbíráskodás segítségé­
vel kerüljék el - korántsem voltak mentesek minden részrehaj­
lástól, mint ahogyan azt Napóleon előre látta. Azonban a m un­
kásoknak is megvoltak a maguk eszközei: ekkoriban éledtek újjá
- illegálisan - a különböző legényegyletek. Szükség volt-e a
betiltásukra? Réal, az egyik rendőrfőnök, elnéző politikát taná­
csolt: „A legényegyletek afféle szabadkőműves-mozgalomként,
ősidők óta léteznek. Mivel arra semmi reményem nincs, hogy
csírájában fojtsam el ezt a mozgalmat, megelégszem annyival,
ha - amennyire ez tőlem függ - sikerül megelőznöm túlkapása­
it." Mi mást tehetett volna? Annál is inkább, mivel a különböző
legényegyletek megelégedtek a kocsmai verekedésekkel, és nem
voltak politikai akcióik. Ezért volt a császári rendőrség bizonyos
mértékben engedékeny velük, vidéken csakúgy, mint Párizsban.
Mivel a napóleoni háborúk hadjáratai eltüntették a városok­
ból a legifjabbakat, súlyos munkaerőhiány lépett fel. Az kétség­
telen, hogy ezek a fiatalok a munkaképes lakosságnak csak kis
hányadát tették ki, mégis ők voltak a legaktívabbak, és éppen
emiatt a legkeresettebbek. Az 1812. évtől hanyatlani kezdett a
főmunkaidényre jellemző népességmozgás, amely főszezonban
évente mintegy negyvenezer munkást hozott a fővárosba. Ami­
kor 1813 decemberében Napóleon ellátogatott a párizsi műhe­
lyekbe, ugyancsak elcsodálkozott, hogy csak idős munkásokkal
találkozott. „Annyi öreg munkást találunk, ahányat csak aka­
runk ", mondta a vállalkozó, „nekik azonban sem buzgalmuk,
sem pedig erejük nincs már a munkához. Ami a fiatalokat illeti,
ők eltűntek; mindet elvitték a sorozások." A háborúk elnyúlása
miatt nem volt biztosítva az utánpótlás.
A munkások nem panaszkodtak, legalábbis akkor, ha meg­
úszták a katonai szolgálatot. Ráadásul a munkaerőínség hozzá­
járult a fizetések emelkedéséhez is. A növekedés mértéke szak­
mánként változott: nagyobb volt az építőiparban, mint a textil-

293
iparban. Párizsban magasabb volt a bérnövekedés, mint vidé­
ken: innen eredt a fővárosba irányuló, idényjellegű munkaerő­
vándorlás jelentősége. Rendszertelen mértékű bérnövekedés
volt ez, amit majd az 1810-es válság szakít meg. A fizetések több
mint 25%-kal növekedtek 1789 óta (de ezzel párhuzamosan a
megélhetési költségek is emelkedtek, kivéve a kenyér árát, ami­
ből Párizsban - Napóleon személyes óhajára - továbbra is 18
sou-ba került négy font). Egy fővárosi munkás egynapi bére 3 és
4 frank között mozgott, ami - beszámítva a vasár- és ünnepna­
pokat - kevesebb, mint 900 frankot jelentett évente, s ez bizony
kevés volt a 25 000 frankos államtanácsosi fizetéshez képest. Egy
vidéki kétkezi munkás átlagbére 1,2 frank volt az 1801. évben;
egy képzettebb szakmunkás 1,60 és 2 frank körüli napibért
kapott, itt azonban olcsóbb volt az élet, mint a fővárosban,
eltekintve a kenyér árától.
Mindazonáltal a munkanélküliség megszűnése és a viszony­
lagos bérnövekedés az anyagi körülmények javulását vonták
maguk után. Az is bizonyos, hogy sok volt az üzemi baleset, és
a betegségek is szedték áldozataikat. Az 1807. évi lesújtó rendőri
jelentések arról számoltak be, hogy bizonyos foglalkozások ese­
tében a várható élettartam ritkán haladta meg az ötven évet
(cipészek, pékek, kártolók), és az öngyilkosság is gyakori volt.
Alexis de Fernere a IX. évben a következő megállapításra jutott:
„A munkások valamivel jobban táplálkoznak; gyakrabban fo­
gyasztanak húst, szeszes italokat isznak, ruházatuk tisztább és
jobb minőségű." Más visszaemlékezések is megerősítik ezt a meg­
állapítást. Az angol származású Birbeck az alábbiakat jegyezte le
1814-ben: „Franciaországban a dolgozó osztály társadalmi szem­
pontból magasabb szinten áll, mint nálunk." Napóleon egyébiránt
támogatta a kölcsönös segélyegyletek létrehozását, a liége-i bányá­
szokét például az 1813. május 26-i dekrétum által. A kasszát a
fizetések 2%-ból, illetve ezeknek a béreknek a 0,5%-os munkáltatói
hozzájárulásából hozták létre. Tulajdonképpen ez a rendszer te­
kinthető a társadalombiztosítás elődjének.
Ezzel a viszonylagos jóléttel, illetve az osztályöntudat hiányá­
val (a fegyvergyárak kivételével ekkoriban még kevés nagyvál­
lalat működött, az országos átlag műhelyenként négy munkás
volt) s legalább annyira az aprólékos rendőri felügyelettel ma­
gyarázható a külvárosok nyugalma. Ez a nyugalmi állapot egé­
szen 1830-ig tart majd.

294
 EGY MEGMEREVEDETT TÁRSADALOM

Murat, egy kocsmáros fiának felemelkedése, aki Nápoly királya

lett, vagy Lefebvre marsall felesége, a „szókimondó asszony­
ság" karriertörténete könnyen elhitették az emberekkel, hogy a
Császárság évei alatt igen nagy volt a társadalmi mobilitás.
Valójában azonban a hatalmas földbirtokok gyakran még az
előző rendszer idejéből származtak; vagy veszteség nélkül vé­
szelték át a forradalmat, vagy pedig helyreállították őket 1800
után; a legújabbak a forradalom idején jöttek létre. Magukra
vessenek azok, akik nem voltak képesek meggazdagodni a nem ­
zeti javak áruba bocsátása által. A csodálatos példák ellenére
ezek a lehetőségek a Császárság évei alatt mind ritkábbá váltak,
illetve a gyarmati árukkal való spekulációra vagy a legyőzött
országok kifosztására korlátozódtak. Európa meghódításából
tulajdonképpen csak a kivételezetteknek származott haszna: a
tábornokok, főtisztviselők, majd a régi nemesség tagjai rendkí­
vüli birtokokat kaptak; a kereskedelem haszna pedig a gyároso­
ké és nagykereskedőké lett.
Ezenkívül a társadalmi felemelkedés esélye elenyésző volt.
Egyes régiókban a parasztok továbbra is hozzájutottak a kisbir-
tokokhoz, azonban a katonai szolgálaton kívül nincs lehetősé­
gük rá, hogy javítsanak életkörülményeiken. Ez volt a társadal­
mi egyensúly hátránya.
A hadsereg által biztosított társadalmi előrejutást is alaposab­
ban kell megvizsgálni. A Császárság évei alatt nem volt könnyű
egyszerű közlegényből tisztté avanzsálni, annak ellenére, hogy
egyre több zászlóaljat állítottak fel, amelyek mindegyike hat
századra tagolódott. Az ellenőrző lajstromokat megvizsgálva
látható, hogy a XII. évben a tiszteknek mindössze 2%-a járt
katonai iskolába; 1807 és 1809 között ez az arány 15%-ra emel­
kedett. A híres Coignet, aki 1799-ben kezdte meg katonai pálya­
futását, 1807-ben még csupán káplári, 1809-ben pedig őrmesteri
rangban volt; 1812-ben főhadnaggyá léptették elő. Napóleon
gárdistái nem sokszor m ondhatták el magukról, hogy tarsolyuk­
ban hordják a marsallbotot (Lefebvre m ár brumaire 18-án is
tábornoki rangban volt, és a párizsi csapattest az ő irányítása
alatt állt, tehát a forradalomnak köszönhette felemelkedését.) A
becsületrenden kívül, amivel pénzjutalom is járt, egy közkato­
nának legfeljebb arra volt reménye, hogy főhadnagyként fejezi

295
be pályafutását, de a nehezen megszerzett zsold még így is azon
bajtársai fölé emelte, akik megmaradtak egyszerű parasztnak.
Kasztszellem alakult ki a társadalm i rangsor csúcsán. Bi­
zonyos összetartás jött létre, amelyet még a forradalom háborúi
kovácsoltak egybe; dinasztiák születtek. Ott volt például a
Berthier család esete. A marsall két fivérét tábornokká léptették
elő, egyik nővére hozzáment egy Haugéranville nevű idős tiszt­
hez, s fiúgyermekük karrierje igen gyors tempóban ívelt felfelé;
César Berthier vejét, Bruyéres-t a marsall szárnysegédjévé ne­
vezték ki. Hasonló volt a helyzet a Dejean, Ney, Ledere családok
esetében is, akik Davout-nak köszönhették fényes pályafutá­
sukat.
Hinnünk kell Ymbert-nek, aki 1826-ban az alábbi megállapí­
tást tette Moeurs administratives c. művében:
„Amint egy hadseregparancsnok zökkenőmentesen és habo­
zás nélkül teljesítette Napóleon leghajmeresztőbb óhajait, azon
nyomban a becsületrend szalagjával vagy államtanácsosi rang­
ban hagyta el a Tuileriákat. Ez volt az egyik módozat a »kemény
kéz« uralmának enyhítésére: ha valaki tehetséges volt, legyen az
főnök, főnökhelyettes vagy más beosztású egyén abban a homá­
lyos hierarchiában, ahová vagyonának köszönhetően került,
Napóleon izmos karjával nyomban üstökön ragadta őt, a pie-
desztálra emelte, és így szólt: íme, őt is én teremtettem."
A közhivatalok, ellentétben azzal, amit írtak róluk, nem voltak
a társadalmi előrejutás döntő tényezői: az írnokokból nem lettek
osztályvezetők, és az irodafőnökök sem államtanácsosként
mentek nyugdíjba. Amikor 1807-ben megkezdték az Állami
Számvevőszék felállítását, az új tisztviselők 20%-a a nemzeti
könyvelés tagjai közül került ki, 17%-a a Tribunátusban, 5%-a
bírói hivatalokban, további 5% pedig az Adóhivatalnál töltött be
fontos posztot korábban. Nem új emberek voltak tehát, hanem
olyanok, akik számára ez a hivatal jelentette karrierjük csúcsát.
A közigazgatásban, csakúgy, mint a hadsereg berkein belül, az
1789 utáni gyors társadalmi előrejutást egy szigorú hierarchia
váltotta fel, ami csökkentette a felemelkedés esélyeit. Ezt a jelen­
séget többen azzal magyarázzák majd, hogy ez az időszak -
tizennégy esztendő - túl rövid volt ahhoz, hogy nagyobb mér­
tékű társadalmi felemelkedést tegyen lehetővé. Azt azonban
nem túlságosan nehéz kitalálni, hogyan képzelte el Napóleon a
jövőt. Az új elitnek az államtanácsi ülnökök közül kellett volna

296
kikerülnie. „Úgy intéztem a dolgokat", vallotta meg bizalmasan
a császár Las Cases-nak, „hogy fiam a lehető legjobb helyzetben
találja majd magát. Az új iskolákban felneveltem számára az
államtanácsi ülnökök népes táborát. Tanulmányaik befejeztével,
illetve a megfelelő életkor betöltése után, egy szép napon ők
töltik majd be a Császárság legmagasabb posztjait." A XI. év
germinal 19-én kelt konzuli rendelet nyomán felállított intéz­
ményrendszer komoly fejlődésnek indult. A tagok toborzása
túlnyomórészt a miniszterek, szenátorok, államtanácsosok, tá­
bornokok és prefektusok fiai, vejei vagy unokaöccsei között
ment végbe. Ebből a közegből kerültek ki az államtanácsi ülnö­
kök egészen a Császárság végéig. Ez a pár esztendő volt a
későbbi, ha nem is polgári, de legalábbis „közigazgatási" di­
nasztiák születésének időszaka. Regnier, Abrial, Treilhard,
Roederer, Mounier, íme az első államtanácsi ülnökök névsora.
Az első előléptetettek között megtalálhatjuk a régi polgárság
tagjait, Anisson-Duperront vagy Vincent-Marnoliát, bankárok
fiait, mint Perregaux-t és Lecouteulx-t, vagy a belga nemesség­
hez tartozó d'Arberget. Az 1809. évtől kezdődően a jelölteknek
évi 6000 frankos jövedelemmel kellett rendelkezniük, amit vagy
saját maguk teremtettek elő, vagy pedig családjuk biztosította
számukra ezt az összeget.
„A 6000 frankos éves jövedelem vagy járadék kötelezettsége",
jegyzi meg Charles Durand, „hivatalosan is távol tartotta az
államtanácsi ülnökök soraitól a szerényebb vagyonnal rendel­
kező fiatalembereket, még akkor is, ha műveltek, tehetségesek,
szorgalmasak, a legjobb nevelésben részesültek, vagy jómódú és
elismert családok sarjai voltak. Még egy magas beosztású hiva­
talnok, egy törvényszéki elnök, államtanácsi előadó vagy egy
tábornok sem volt képes bejuttatni fiát - még ha az egyedüli
gyermek volt is - az államtanácsi ülnökök közé, ha a hivataláért
járó fizetésén kívül más jövedelemforrással nem bírt. Még ennél
is jóval kevesebb eséllyel pályáznak erre a címre a csatamezőn
elesett tábornokoknak a fiai vagy a munkába belepusztult hiva­
talnokok gyermekei, akikre atyjuk nem hagyott vagyont."
„Az első számú akadály a vagyontalanság", írta Stendhal
nővérének, amikor végre-valahára bejutott e sokat emlegetett
testület tagjai közé. 7000 frankos éves jövedelmet kellett igazol­
nia ahhoz, hogy államtanácsi ülnök lehessen. Ha valaki adósze­
dő akart lenni, akkor - a megfelelő jövedelem mellett - még

297
kaució fizetésére is kötelezték. A bírói fizetések pedig azért
voltak alacsonyak, hogy e tisztség viselői is csupán a jómódú
polgárok közül kerülhessenek ki.
A rendszer „elitista" jellegét még jobban kihangsúlyozta a
Császári Egyetem megalapítása 1808. március 17-én, amely azon
polgári származású ifjak képzését tűzte ki célul, kiknek közép­
fokú tanulmányait érettségi vizsga koronázta meg. Bár a felső-
oktatás - amely a régi rend idején elvesztette jelentőségét - a
különféle főiskolák (mint például a Műszaki Főiskola) és fakul­
tások megnyitásával ismét fontossá vált, az alapfokú oktatást
elhanyagolták, s gyakorlatilag ráhagyták az egyházi iskolák
szerzeteseire.
A kormányzó elit soraiba való bejutás lehetősége ettől kezdve
tehát a forradalom idején meggazdagodott plutokrácia, illetve a
régi arisztokrácia számára volt biztosítva. Ennek megfelelően a
napóleoni társadalom nem volt egyéb, mint a közrendnek az
előkelők javára történő helyreállítása.

JEGYZETEK__________________________________________
Források: A Nemzeti Levéltár F20-as alsorozata (a munkások vándor­
lásáról, a fogyasztási szokásokra vonatkozó kutatásokról), a hatszáz
legtöbb adót fizető polgár névsorát tartalmazó listák (lásd Agulhon,
„Les sources statistiques de l'histoire des notables au début du XIXe
siécle dans les archives d'un département: le Var", 84c Congrés des Soc.
sav., 1959, 453-459. old.), a statisztikai évkönyvek (Bottin, Annuaire
statistique du Nord) és a statisztikai kutatások (például Dartonne Gien
járásra vonatkozó kutatásai, amelyet B. Gitton publikált 1963-ban; vagy
Marchand abbé visszaemlékezései Rahay és Valennes községekre a IX.
évből, amit J. L'Hermitte adott ki 1908-ban) mind igen nagy jelentőség­
gel bírnak. A Mémoires-ok közül érdemes megemlíteni: Hue, Journal
d'un Paysan, amit Veuclin publikált 1886-ban (a vidéki élet igen nagy
értékkel bíró dokumentuma volt ez), Lamartine (1870, Milly élete a
Császárság első éveiben), Poumiés de la Siboutie (Souvenirs d'un
Médecin de Paris, 1910), Agricol Perdiguier (Mémoires d'un Compagnon,
1854-1855, a Császárság utolsó éveinek falusi életkörülményeiről szól),
Ouvrard (1826), Vidocq (1828, újra kiadva J. Savant, 1950: a munkások
és a bűnözők világa közti bizonytalan határról), Véron (Mémoires d’un
Bourgeois de Paris, I. k., 1853), Moitte (a szobrász felesége: kiváló mű,
mely a mindennapi életről ad képet), Stendhal (Journal, Martineau
kiad., 1955), Pierre Foucher (Victor Hugo apósa által, egy minisztériumi

298
alkalmazott életéről, Guimbaud kiad., 1929). Számos érdekes, a társa­
dalomra vonatkozó megfigyelés található Fiévée, Correspondance (1836),
valamint Jouy krónikái közt, amelyeket a L'Hermite de la Chaussée-d'An­
tin és Alletz (a forradalom és a Császárság ideje alatt rendőrbiztos),
Itinéraire párisién c. munkákban találhatunk meg.

Művek: A régen írt, általános jellegű tanulmányok egy kissé idejétmúl­

tak már: Bondois, Napoléon et la Société de son temps, 1895; F. Corréard,
La France sous le Consulate G. Stenger, La Société franqaise pendant le
Consulat (1902-1908, 6 k.); Hanotaux, „Les transformations sociales ä
l'époque napoléonienne" (La Revue des Deux-Mondes, 1926, 89-123.,
562-577. old.), kivéve Brousse és Thurot Le Consulat et VEmpire c.
munkáját, amely Jaurés Histoire soda/isfe-ja VI. kötete (1905), amely
számos - a Nemzeti Levéltárban megtalálható - dokumentumot vizs­
gál meg. A legújabb összefoglaló munkák közül: Jacques Godechot
közreműködése Halphen és Doucet Histoire de la Société franqaise c.
művében, és Bertrand Gille-é J. Mistier Napoléon et l'Empire c. művében;
A. Soboul, Bilan social en 1815 (Comité international des sciences
historiques, XIIe Congres, 1965, 517-545. old.), valamint J. Tulard,
„Problemes sociaux de la France impériale", Revue d'Histoire moderne et
contemporaine (1970, 639-663. old.). Egy sajátos régió kapcsán: M.
Agulhon, La Vie sociale en Provence intérieure au lendemain de la Révolution
(1971).
M. Garaud La Révolution et la Propriété fonciére (1960) c. munkája
kiváló elemzést nyújt a tulajdonosi rendszerről. A „feudális jogok
továbbéléséről" a Császárság nyugati felében, lásd: P. Massé cikkét,
Annales historiques de la Révolution franqaise, 1965, 270-298. old. (a feu­
dális jövedelem „polgáriasulását", valamint az új tized esetét tanulmá­
nyozza). A nemzeti javak áruba bocsátásáról a Császárság idején, M.
Marion (La Vente des biens nationaux pendant la Révolution, 1908) és G.
Lefebvre („La vente des Biens nationaux", Études sur la Révolution
franqaise, 1963, 307-337. old.) tanulmányain kívül számos helyi vonat­
kozású tanulmány jelent meg, amelyek közül a legkiemelkedőbbnek
továbbra is Dubreuil La Vente des biens nationaux dans le département des
Cötes-du-Nord (1911) c. munkája tekinthető. A nemzeti javak szerepe a
nagy vagyonok kialakulásában: Barral, Les Perier dans l'lsére aux XIXe
siécle (1964). Az előkelőkről: E. Beau de Loménie; Les Responsabilités des
Dynasties bourgeoises, I. k. (1943); Ch. Morazé, La France bourgeoise (1946);
G. Chaussinand-Nogaret, L. Bergeron és R. Forster, „Les notables du
grand Empire en 1810", Annales, 1971,1052-1075. old. („Az előkelő egy
olyan érett korú férfi, aki magas hivatalt tölt be, amely erkölcsi megbe­
csülést, szakmai tekintélyt vagy gazdasági hatalmat biztosít számára.")
Az egy-egy adott területre vonatkozó eseteket F. Spannel, „Les
éléments de la fortune des grands notables marseillais au début du XIXe

299
siede", La Provence historiques (1957), Vitte, „La société mäconnaise ä la
fin du Premier Empire", Cahiers d'Histoire (1956), Bouyoux, „Les six
cents plus imposés du département de la Haute-Garonne en Pan X",
Annales du Midi (1958, 317-327. old.), valamint a Revue d'Histoire
moderne 1970. évi számának tanulmánysorozata mutatja be, az alábbi
szerzők munkáiból összeválogatva: A. Palluel, „Les Notables dans les
Alpes du Nord", 741-757. old.; Agulhon, „Les Notables du Var",
720-725. old.; J. M. Lévy, „Les Notables de l'Ain", 726-740. old.;
Dufraisse, „Les notables de la rive gauche du Rhin", 758-776. old.; J.
Vidalenc, „Les notables des départements hanséatiques", 777-792. old.;
Nicolas, „Le ralliement des notables au régime impérial dans le dé­
partement du Mont-Blanc", ibidem, 1972. A Tudományos Kutatások
Nemzeti Központja kutatást végzett az előkelőkről, ami lehetővé tette,
hogy Vaucluse és Ardéche (A. Maureau és G. Peyron munkája), vala­
mint Mont-Blanc megyékről (Palluel, 1978) könyveket adjanak ki.
Bergeron és Chaussinand-Nogaret szintézise: Les masses de gránit (1979).
N. Célestin egyedi esetet dolgoz fel „Le Notariat párisién sous le
Consulat et l'Empire", uo. (699-708. old.) c. cikkében. A városi tulajdo­
nosi rétegről: A. Daumard, Maisons de Paris et propriétaires parisiens,
1809-1880 (1965). Beau de Loménie azokra a születőiéiben lévő polgári
dinasztiákra hívta fel a figyelmet, amelyek a XIX. század folyamán uralni
fogják Franciaországot, Fiévée nem a bankárok világára fektet hang­
súlyt, amelyet a legtöbben tanulmányoztak: Lhomer, Le banquier
Perrégaux et sa fiile, la duchesse de Raguse (1926); J. Stern, Le Mari de Mile
Lange, Michel-Jean Simons (1933); M. Payard, „Bonaparte et le fournisseur
Collot" (Revue des Études napoléoniennes, 1935, 129-143. old.); Palmade,
Capitalisme et Capitalistes franqais au XIX6 siecle (1961); Gille, Histoire de la
maison Rothschild (1965); Bouvier, Les Rothschild (1967); Gérard, Messieurs
Hottinguer banquiers ä Paris (1968); L. Bergeron, Banquiers, négociants et
manufacturiers parisiens du Directoire ä l'Empire (1975). Ouvrard több olyan
tanulmány tárgya volt, amelyeket a korábban már említett A. Lévy, J.
Savant és Payard írtak. Idézzük fel R. Szramkiewicz Les Regents et Censeurs
de la Banque de France (1974) c. művét is.
A parasztok világáról nem sok tanulmány született, és azok is gyak­
ran az egész XIX. századot felölelik (Desert Normandiával, Merley
Haute-Loire-ral vagy Garrier Beaujolais-val foglalkozott). Említsük
meg ugyanakkor Berland művét, „Les cultures et la vie paysanne dans
la Vienne a l'époque napoléonienne", Mémoires publiés par la Commission
de recherche des documents relatifs a la vie économique de la Révolution
franqaise (1937,189-230. old.). Laurent, „La lutte pour l'individualisme
agraire dans la France du Premier Empire" (Annales de Bourgogne, 1950).
A falusi törvénykönyv megalkotásának nehézségeiről: Frangoise
Fortunet, „Le code rural ou l'impossible codification", Annales
historiques de la Révolution, 1982,95-112. oldal.

300
 A munkásokról több információ áll rendelkezésre, azonban a vizs­
gálódások főleg Párizsra szorítkoztak. Ez a helyzet Gerando elavult
könyvével, Des Progrés de l'industrie considérés dans leurs rapports avec la
moralité de la cicissé ouvriére (1841), avagy Duchatellier öszegyűjtött
adataival is, Essai sur les salaires et les prix de consommation de 1202 á 1830
(1830). E. Levasseur műve, Histoire des Classes ouvriéres en France depuis
1789 juscju'a nos jours (I. k., 1867) továbbra is hasznosnak tekinthető,
nyilvánvaló elfogultsága ellenére; kiegészíthető Lanzac de Laborie Pa­
ris sous Napoléon (1910) c. művének VI. kötetével, és G. Vauthier „Les
ouvriers de Paris sous l'Empire" c. cikkével, Revue des Etudes
napoléoniennes, 1913, II. k., 426-451. oldalak. A szezonális migrációt az
alábbi szerzők tanulmányozták: G. Mauco, Les Migrations ouvriéres en
France au début du XIX* siécle (1932); Arbos, „Un rapport sur Immigration
saisonniéres dans le Puy-de-Dőme en 1808", Revue d'Auvergne (1934);
A. Chatelain, „Les migrations temporaires en France au XIXe siécle",
Annales de démographie historiqued, 1967; ua. szerző, „Résistance a la
conscription et migrations temporaires sous le Premier Empire", Anna­
les hist. Rév. fr., 1972, 606-625. old.; R. Beteille, „Les migrations
saisonniéres en France sous l'Empire", Revue d'Histoire moderne, 1970,
424-441. oldalak, illetve L. Chevalier, La Formation de la Population
parisienne au XIXe siede (1950). A vidéki központokról: G. Clause, Les
Cardeurs et Fileurs de laine en 1812 (colloque de 1'Association inter-
universitaire de l'Est, 1972). R. Marquant, „Bureaux de placement en
France sous l'Empire et la Restauration", Revue d'Histoire économique et
sociale (1962, 200-237. old.). A „dolgozó osztály"-ból a „veszélyes osz­
tályt'-ba való átmenetről L. Chevalier ír, Classes lahorieuses et Classes
dangeureuses (1958) c. művében. A legényegyletek újjászületését E.
Coornaert tanulmányozta Les Compagnonnages en France, du Moyen Age
ä nos jours (1966) c. munkájában. A munkakönyv kérdését H. Sazerac
de Forge próbálja meg elemezni „La législation ouvriére sous l'Em-
pire", Bulletin de l'lnstitut Napoléon, 1949 (Napóleon védelmére kel G.
Bourgin tanulmányával szemben, „Contribution ä l'histoire du
placement et du livret en France", Revue politique et parlementaire, 1912).
Párizs legjellegzetesebb munkások lakta külvárosáról: Raymonde
Monnier, Le faubourg Saint-Antoine, 1789-1815 (1981).
Abérek alakulásának történetét ]. Rougerie dolgozta fel, „Remarques
sur l'histoire des salaires ä Paris au XIXe siécle", Mouvement social, 1968,
71-108. oldalak. Némelyik sztrájkról tanulmány is született: P. Viard,
„Une gréve sous le Premier Empire au Tregueil", Mélánges Pirenne, 1926,
663-668. old.; Lorenzi, „Une gréve parisienne en 1810", Miroir de
l'Histoire, 1954. december, 643-748. old. (felhasználja Héricart de Thury,
a Diadalív munkafelügyelőjének feljegyzéseit); J. Bruhat, „Le Mouve­
ment ouvrier frangais du début du XIXe siécle et les survivances d'An­
cien Régime", La Pensée, 1968 dec., 44-56. oldalak.

301
 Társadalomtörténeti szempontból nem sok újat mondanak az alábbi
művek: Broc, La Vie en France sous le Premier Empire (1895); J. Bertaut, La
Vie ä Paris sous le Premier Empire (1943); J. Robiquet, La Vie parisienne au
temps de Napoléon (1944); F. Darle, Au temps de Napoléon Bonaparte (1961),
valamint H. d'Almeras, La Vie quotidienne sous le Consulat et l'Empire
(nincs datálva); azonban érdemes kiemelni Z. Harsány La Vie
quotidienne ä Strasbourg (1976) és Rousseaux-Berrens „La Gastronomie
ä Paris" c. írását, Rev. Inst. Nap., 1961, aki - Grimod de la Reyniére
ínyencalmanachja nyomán - a társasági élet e jól ismert formájára hívja
fel a figyelmet. Átfogó képet ad J. Tulard, La vie quotidienne des Franqais
sous Napoléon (1978).

Le nem zárt viták

Hogyan alakul a népességmozgás a Konzulátus, illetve a Csá­
szárság évei alatt? Marcel Reinhard volt az első, aki a kutatáso­
kat ebbe az irányba „terelte" („La statistique de la population
sous la Révolution et l'Empire", Population, 1950,103-120. old.;
„Étude de la population pendant la Révolution et TEmpire",
Bulletin d'Histoire économicjue et sociale de la Révolution franqaise;
1959-1960, 20-28. old.; „Supplément", uo., 1962, 19-20. old.;
„Bilan démographique de l'Europe, 1789-1815", Rapport au X1T
Congrés international des Sciences historiques, Bécs, 1965), Michel
Fleuryvel és Louis Henryvel közösen („Pour connaitre la
population de la France depuis Louis XIV - Plan de travaux par
sondages", Population, 1958, 663-686. oldalak).
A Császárságnak nem volt konkrét népességpolitikája, de
azért nem hanyagolták el teljesen ezt a problémát. Peuchet is
érdeklődik a demográfiai problémák iránt, Essai d'une statistique
générale de la France (IX. év), illetve Statistique élémentaire (1805)
c. írásaiban Duquesnoy-hoz hasonlóan, de fontos szerepet töl­
tött be a Belügyminisztérium Statisztikai Hivatalában, melyet
1812. évi megszüntetéséig Duvillard, Alexandre de Ferriére,
majd Coquebert de Montbret vezetett (B. Gille, Les Sources
statistiques de l'Histoire de France, 1964; Biraben, „La statistique
de population sous le Consulat et TEmpire", Revue d'Histoire
moderne et contemporaine, 1970, 339-372. old.).
Három nagy népszámlálásról tudunk; az 1801. éviről (nem
túlságosan pontos, Franciaország lakosságát 27,9 millió főre
becsüli, az 1861. évi országhatárok által körülvett területeken),

302
az 1806. éviről (29,5 millió lakost számlált, ez már pontosabb
adat) és az 1811. éviről. Magyarázattal az alábbi történészek
szolgálnak: J. Dupaquier, „Problémes démographiques de la
France napoléonienne", Revue d'Histoire moderne, 1970,339-358.
old., és R. LeMée, „Population agglomérée, population éparse
au début du XIXe siécle", Annales de Démographie historique, 1971,
455-510. old. (az 1809. évi vizsgálat 2000 főben határozta meg
a népességküszöb növekedését). A városlakó népesség ará­
nya az alábbi m egyékben volt magas: Seine (89%), délnyuga­
ton (Bouches-du-Rhöne: 61%; Var, H érault és Vaucluse: 41%),
Rhone (38%), N ord (34%). Oroszország lakossága 45 millió,
Ausztriáé 29 millió, Nagy-Britanniáé pedig 20 millió fő volt
ekkoriban.
A fogamzásgátlás elterjedésének következtében, ami össze­
függésben állhat a vallásosság hanyatlásával, egyértelm űen
m egállapítható, hogy a születések szám a visszaesett (a szüle­
tési arányszám 34,6%-ról 31,8%-ra zuhant 1806 és 1810 között,
amint azt A rm engaud m egállapította, „Mariages et naissan-
ces sous le Consulat et l'Em pire", Revue d'Histoire moderne,
1970, 373-389. old.), a házasságon kívüli születések száma
azonban nőtt (4,6% a X. évben, 6,5% 1812-ben). Ezzel párhu­
zam osan a halálozási arány csökkent (1806 és 1810 között
31,5%-ról 26,3%-ra). Ez vajon az oltásoknak köszönhető? De ezt
Jenner csak 1796-ban fedezte fel: a Császárság alatt még nem
volt szám ottevő következménye. M indam ellett egy 1811-ben
kelt jelentésben Husson doktor megjegyezte, hogy a himlő­
megbetegedések éves száma, mely korábban megközelítette a
milliós nagyságrendet, a százezres határ alá esett vissza
(Darmon, La longue traque de la variole, 1986). Kétségtelen, hogy
az életkörülmények javulása is meghatározó szerepet játszott
ebben.
L. Henry és Y. Blayo, a Population 1975. évi novemberi külön-
számában, az Országos Demográfiai Intézet széles körű vizsgá­
lódásának megállapításait felhasználva, az alábbi, Franciaor­
szágra vonatkozó adatokat tették közzé (az 1861-es határokat
véve alapul).
Világosan látható, hogy a demográfiai mérleg továbbra is
pozitív képet mutat; a házasságkötések száma változatlanul
növekedett, ami - úgy tűnik - a sorozási rendszernek tudható
be, mivel a nős férfiak mentesültek a katonai szolgálat alól: a

303
 Népesség­ Születések Házasság- Halálozási Periódus
szám száma kötések szám ezres
milliókban ezres száma nagyság­
kifejezve nagyság­ ezres rendben
rendben nagyság­
rendben
29,29 4824 874 4475 1800-1804
29,73 4812 1180 4270 1805-1809
30,15 4913 1305 4624 1810-1814

születések száma, ha csökkenő mértékben is, követte ezt a nö­

vekvő tendenciát. A halálozási szám magas volta azzal magya­
rázható, hogy a háború, különösen 1809 után, a spanyolországi
hadjárat beindulásától számítva egyre súlyosabb terheket rótt a
lakosságra. Passy 1 700 000 halottról számolt be, mely adat
Hargenvilliers-től, a Sorozási Bizottság igazgatóhelyettesétől szár­
mazik, és Taine is erre hivatkozott. Vacher de Lapouge 2 600 000-re
becsülte a halottak szám át Franciaország és 3 500 000-re a
többi ország részéről. Albert Meynier 1930-ban, M artinién
adatai alapján (Officiers tués et blessés, 1805-1815), a korábbi
becslések szám át lényegesen lecsökkentette a Revue des Etudes
napoléoniennes 1930. évi szám ában (26-51. old.): „Levées et
pertes d'hom m es sous le Consulat et l'Empire." Eszerint a
csatamezőkön 427 500 katona esett el. O azonban szám ításon
kívül hagyta azokat a katonákat, akik betegség következtében
hunytak el, vagy nem tértek vissza a hadifogságból. Cikkének
egyik 1932-ben, különnyom atos form ában megjelent újabb
kiadásában (Une Erreur historicjue, les morts de la Grande Armée
et des armées ennemies) azonban elismerte, hogy a veszteségek
száma az 1800-tól 1815-ig terjedő időszakban körülbelül egy­
millióra volt tehető. Ezt a szám ot G. Lefebvre is elfogadta.
Bourgeois-Pichat, aki az 1851-es népszámlálás alapján (amelyik
már életkor szerint vette számba a lakosságot) újból felvetette
ezt a problémát, a Population (1951) hasábjain 860 000 eltűntet
említ meg. Jacques Houdaille, aki ez alkalommal felhasználta a
hadügyminisztérium ellenőrző listáit, arra a megállapításra ju­
tott, hogy Franciaország szárazföldi seregeinek vesztesége mint­
egy 916 000 főre tehető („Le probléme des pertes de guerre",

304
Revue d'Histoire moderne, 1970,411-423. old.). Mindamellett nem
beszélhetünk demográfiai hanyatlásról, mivel a születések szá­
ma meghaladta a halálozásét, és számottevő volt a külföldiek
bevándorlása is, melyre Houdaille hívta fel a figyelmet.
A halálozások másik tényezői a járványok voltak, melyek a
Császárság idején csökkenő tendenciát mutattak, kivéve - 1813-tól
- a tífuszt. Érdeklődéssel olvashatjuk R. Darquenne, „La dysenterie
en Belgique a la fin de l'Empire", La Revue du Nord, 1970,367-373.
old., addig is, amíg nem jelenik meg egy összefoglaló jellegű
munka az 1800-1815 közötti időszak betegségeiről (lásd G.
Thuillier, „Pour une histoire du médicament en Nivernais au XIXe
siede", Revue d'Histoire économique, 1975, 73-98. old.). A Biraben
által felhasznált kórleírások („Les causes des décés sous la
Révolution et l'Empire", Mélanges Reinhard, 1973,59-71. old.) rávi­
lágítanak, hogy a halálozások első számú okai a különféle szervi
károsodások (szifilisz, rák, üszkösödés...).
A városok és a falvak életébe a Nancyról, Toulouse-ról,
Strasbourgról és Caenről szóló tanulmányok segítségével nyerhe­
tünk bepülantást, a Contributions á l’Histoire démographique de la
Révolution franqaise, 2. sor. (1965) oldalain. Párizsról: J. Tulard,
„Guerre et expansion démographique a Paris sous le Consulat et
l'Empire", valamint L. Bergeron, „Recrutement et engagements
volontaires a Paris sous le Consulat et l'Empire", uo., 3. sor. (1970).
Balzac Napóleon népszerűségét a parasztság körében a nem­
zeti javak áruba bocsátására nyújtott garanciákkal magyarázza.
Hasonló álláspontot képvisel G. Lefebvre és Chabert is (Essai sur
le mouvements des prix et des revenus en France de 1789 ä l 820,1949).
Ezzel szemben Tocqueville, M. Bloch (Caractéres originaux de
l'Histoire rurale franqaise, 1952), Godechot (Les Institutions de la
France sous la Révolution et l'Empire) jelentéktelennek tartják ezen
javak eladásának társadalmi horderejét. Blandine Maurel újból
felveti ezt a problémát: „ Vente des biens nationaux et popularité
de l'Empereur", Revue d'Histoire économique et sociale, 1975, 428.
oldal. Az kétségtelen, állapítja meg a történészprofesszor asz-
szony, hogy Foville Le Morcellement (1885) c. művében az 1789 és
1816 közötti időszakban 500 000 új tulajdonos megjelenéséről
számol be. Ebben a látványos növekedésben azonban jelentős
szerepet játszott a telekkönyvezés elterjedése, ületve az a tény,
hogy a nemesség - szükségletei fedezése érdekében - gyakran
kénytelen volt megválni javaitól. „Bár a nemzeti javak áruba

305
bocsátását követően a parasztok és egyéb alsó társadalmi osztá­
lyok, munkások, kézművesek földtulajdoni részesedése az 1789.
évi 16 milliárdról 16,7 milliárdra nőtt, ez a mintegy 4,3%-os
növekedés nem tekinthető a földtulajdon nép javára történő
átruházásának... A valóságban, az új rendszer haszonleső poli­
tikusain kívül, a nemzeti javak áruba bocsátása sokkal több
hasznot hozott a gazdag polgároknak, mint a parasztoknak,
akik közül a leginkább érdekeltek is kénytelenek voltak megelé­
gedni a többiek által otthagyott morzsákkal." A szerző azonban
nem tesz említést a feudális viszonyok Napóleon által megerő­
sített felszámolásáról, továbbá a napszámosok bérének növeke­
déséről sem, mely tényezők igen jelentős mértékben járultak
hozzá a Császár népszerűségéhez.
A bűnözés története még kevéssé ismert. Néhány híres pénz­
hamisítási vagy csempészeti ügy, avagy a Trumeau fűszeres által
elkövetett borzalmas bűncselekmény, elterelték a figyelmet a
valós helyzetről. A párizsi bűnözők 30%-a nő volt; 62%-uk vi­
dékről jött. A munkások aránya 65% volt, 8% háztartási alkal­
mazott, 19% pedig még nem töltötte be a huszadik életévét.
Pasquier rendőrfőnök jól szervezett gyermekbandák létezéséről
számolt be.
Napóleon nagy jelentőséget tulajdonított az államkötvények
híres, 5%-os tőzsdei árfolyamának (lásd Lanzac de Laborie, Paris
sous Napoléon, VI. k., 1910). A valóságban azonban úgy tűnt,
hogy a tulajdonosi réteg szívesebben választotta a jelzálogköl­
csönöket, a kölcsönös életjáradékokat, amelyek egyfajta kölcsö­
nös biztosítási társulási formát jelentettek, a legyőzött országok­
ban való spekulációt, sőt még a „kijárást" is. Innen eredt a
Tőzsde erőtlensége (lásd A. Colling, Histoire de la Bourse). A VIII.
év nivöse 21-i törvényről: G. Massa-Gille, „Les rentes fonciéres
sous le Consulat et l'Empire ", Bibi. École des Chartes, 1975.
Egy szóhasználattal kapcsolatos probléma: a polgár kifejezés
jelentése módosult a középkor óta. A Császárság évei alatt in­
kább a tulajdonos elnevezéssel illették a polgári osztályt, a legfel­
sőbb rétegeket pedig előkelőknek nevezték (Vovelle et Roche,
„Bourgeois, rentiers et propriétaires", 84e Congrés des Sociétés
savantes, 1959, 419-452. old.). A városok mind nagyobb elisme­
résben részesültek: Ph. Delpuech, „Une institutions de Napo­
léon Ier, les bonnes villes", Rév. Institut Napoléon, 1971. Norman-
diáról: J. Vidalenc, „Sociétés urbaines et villes de la Seine infé-

306
rieure sous le Premier Empire", Annales de Nice, 1969, 291-314.
old., illetve Journal d'un bourgeois d'Évreux (1850).
Kell-e említést tennünk N apóleonnak a kereskedők iránt
érzett megvetéséről, mely m ár lassan legendává válik? Ch.
Durand részletesen tárgyalja ezt a problémát („Les intéréts com-
merciaux et le recrutement du Conseil d'Etat pendant le
Consulat et l'Empire ", Etudes et documents, Conseil d'État, 1961);
nemkülönben Begouén-Demeaux, aki Jacques-Frangois Begouén-
ről szóló életrajzában (II. k., 1958) arról számol be, hogy a Le
Havre-ból való nagykereskedőt az Államtanácsba meghívták
ugyan, de a Szenátus tagjai közé soha nem sikerült bejutnia.
Fontos tény: a pénzügyekkel foglalkozó államtanácsosok leg­
többje (Jaubert a Nemzeti Banknál, Berenger az államadósság­
törlesztő pénztárnál) polgári származású volt, de semmiképpen
nem tekinthetjük őket Napóleon bizalmasainak, abban az érte­
lemben, mint amilyenek XI. Lajos udvaroncai voltak (Olivier le
Daim, Tristan LHermite). Csak Narbonne (XV. Lajos házasságon
kívül született fia) és talán Roederer játszott ilyen szerepet Na­
póleon mellett (lásd Dard, Le comte de Narbonne, 1943).
A sereg megújuló tiszti állományába is főleg polgári szárma­
zású személyek kerültek be, mint arra P. Carles rávilágított (a
tiszti rangok várományosainak 50%-a a tulajdonosi réteg fiai
közül került ki) Hérault példáját hozván fel bizonyítékul a
Montpellier-ben megrendezett hadtörténeti konferencián (1974).
A Műszaki Főiskolán, az 1802-ben alapított, különleges képzést
nyújtó Katonai Főiskolán, illetve az 1809-ben Saint-Germainben
létrehozott Lovassági Iskolában olyan magas volt a tandíj, hogy
- az ösztöndíjak ellenére - csak a jómódú szülők taníttathatták
bennük gyermekeiket.
M indezek a tényezők nemigen járultak hozzá a civil és a
katonai társadalom közti ellentétek enyhüléséhez (lásd a G.
Canton által felhozott példákkal, Napoléon antimilitariste,
1902).
Mindezzel párhuzamosan érdemes megemlíteni a különféle
kaszinók létrehozását (Agulhon, Le Cercle dans la France bour­
geoise, 1977), amit röviden úgy jellemezhetnénk, mint a férfiak
visszavágását a Szalonok női irányítására; a feleségeknek nem
volt bejárásuk a kaszinókba. Úgy tűnik, hogy a napóleoni társa­
dalom alapvetően nőgyűlölő volt. Egy pozitívum: Napóleon a

307
társadalombiztosítás egyik úttörőjének tekinthető, mivel 1813.
május 26-án aláírta azt a dekrétumot, amelyik lehetővé tette
Ourthe megye bányászai számára, hogy létrehozzanak egy biz­
tosítási segélyegyesületet, amelyet a fizetések 2%-ának levoná­
sából, illetve különféle támogatásokból tartottak fenn (Puraye,
„Napoléon et le mineur Goffin", Revue de l'Institut Napoléon,
1957,1-8. old.).
 Dl. FEJEZET

HÁBORÚS GAZDASÁG

Az előkelők társadalmi felemelkedése és a gazdasági felvirágzás

egymással szorosan összekapcsolódó jelenségek Franciaország­
ban. Mivel a „polgári dinasztiák" mesébe illő karriertörténetét a
napóleoni korszaktól tartjuk számon, hajlamosak vagyunk arra
is, hogy a kapitalizmus franciaországi győzelmét a Császárság
éveitől számítsuk. Ehhez Napóleon maga is hozzájárult. „Én
teremtettem meg a francia ipart", jelentette ki Caulaincourt-nak
1812-ben. Valóban kidolgoztak egy olyan törvénykezési rend­
szert, amelyik - bár lehet, hogy ez korántsem volt szándékos -
kedvezett a nagyobb társaságoknak; ez a kormány sokkal többet
törődött elődeinél a gazdasággal, és támogatta a gépesítés fej­
lesztését, de nem kell eltúlozni ennek az irányított gazdálkodás­
nak a jelentőségét. A korszak írásos emlékei között előkelő
helyet foglal el a statisztika, bár ez utóbbit sem a Császárság
találta fel. Mindamellett ez az új gazdaságpolitika teljes mérték­
ben alá volt rendelve a háborús helyzetnek, azaz a blokádnak.
A katonai diadalok látszólag megnyitották azokat az európai
piacokat a francia ipar előtt, amelyeket addig Anglia uralt; azon­
ban a napóleoni Franciaország a kései és lassú gépesítés miatt
nem rendelkezett elegendő árutermeléssel ahhoz, hogy ezeket a
piacokat meghódítsa. Az Atlanti-partvidék kikötőit, a XVIII.
századi terjeszkedés egykori mozgatóerejét, szinte teljesen el­
pusztította a tengeren folyó küzdelem, az ország belsejének
majdani bányászati központjai pedig még nem vették át a stafé­
tabotot. Tény, hogy a mezőgazdaságban új termények jelentek
meg a gyarmatáruk behozatalának beszüntetése következtében
fellépő hiánynak köszönhetően, azonban a bor- és pálinkaexport
súlyos gondokkal küzdött, mivel korábban ezeknek a termékek­
nek az első számú felvevőpiaca Nagy-Britannia volt. Úgy tűnik,
az Első Császárság előkelőinek ekkor még nem sikerült elsajátí­
taniuk azokat a gazdasági mechanizmusokat, amelyek Angliát
gazdaggá tették, és amelyeknek a segítségével sikeresen száll-

309
hattak volna szembe a francia gazdaságot megrázó válságokkal.
Határozottan állíthatjuk, hogy az ipari, illetve kapitalista forra­
dalom ekkor még csupán gyerekcipőben járt. Azonban az „elő­
adás" már elkezdődött.

A MEZŐGAZDASÁG MINDENNAPJAI

„Mi a mezőgazdaság? Az állam gazdagságának alapja, az első

számú műhely, ahonnan a többiek ellátják magukat", írta Pradt
a X. évben. Ezt az elméletet Napóleon is magáénak vallotta: „A
Császárság lelke és legfőbb bázisa a mezőgazdaság." Vagyis
ahogyan a gazdagság legfontosabb forrásának továbbra is a
földtulajdon tekinthető, úgy a mezőgazdaság m aradt a legjelen­
tősebb gazdasági ágazat.
Pradt De l'État de la Culture en France c. könyvében, melyet
Arthur Young és az angol mezőgazdaságtan patronált, arra
ösztönözte a földművelőket, hogy tökéletesítsék technikájukat.
Átfogó programot dolgozott ki, amely iránt sem a konzuli, sem
pedig a császári kormányzat nem m aradt közömbös: kísérleti
gazdaságok létrehozását, egzotikus növények meghonosítását
javasolta, továbbá azt is szorgalmazta, hogy „a haszonállatok
különleges gondozásban részesüljenek", és szerinte a szőlőmű­
velésre is nagyobb gondot kellett volna fordítani.
A forradalom idején megszüntetett mezőgazdasági társaságokat
a VI. évben újjáélesztették. Az 1808. évben 52 működött. Jelentősé­
gük a munkaeszközök fejlesztésében, illetve a mesterséges rétek
elterjedésében nyilvánult meg. Az ösztönzés elsősorban Párizsból
érkezett, ahol a társaság - a megye költségére - tanulmányok ezreit
publikálta. A szerzők - az elméleti fejtegetéseken kívül - azokról
az eszmecserékről is beszámoltak, amelyekben a gazdálkodók
részletesen ismertetik nehézségeiket. Vidéken pályázatokat írtak ki
a parlagon maradt földek megművelésére, valamint a lucerna
meghonosítására. Az egyéni kezdeményezéseknek azonban sok­
szor nagyobb foganatjuk volt, mint az agronómusok által írt tanul­
mányoknak: itt van például a Doubs megyében található, la Roche
nevű birtok esete, ahol Scey gróf - a prefektus hozzájárulásával -
elkezdett cukorrépát termeszteni.
Tény, hogy a fejlődés továbbra is lassú volt a Császárság évei
alatt. A Franciaország területét képező 52 millió hektárnyi föld­

310
bői - Chaptal szerint - 23 millió hektárnyi volt megművelhető
föld, 3,5 millió hektárt foglaltak el a legelők és rétek; hozzávető­
leg 4 millió hektár volt a puszta, rekettyés, illetve hangával
borított terület; 7 millió hektárt az erdők foglaltak el. Az ugar
csak a gazdag régiókban csökkent, vagyis Normandiában, El­
zászban, illetve Franciaország északi részén. Komoly gondot
okozott a trágya hiánya. Ennek oka egyfelől az állattartás elég­
telenségében, másfelől pedig a rossz szalmából készült, gyenge
minőségű trágyában keresendő. Az eszközhasználat terén sem
történt számottevő előrelépés (brie-i típusú ekét használtak,
általában a gazdaságosabb sarlót részesítették előnyben a kaszá­
val szemben, a gabonacséplést pedig kézi erővel végezték).
Az újonnan meghonosított növények közül a burgonya majd
csak Lajos Fülöp uralma idején terjed el széles körben. Délen a
dohányárak ugyancsak változékonyak voltak: a XIII. év telén a
dohány ára fontonként 16 sol volt; 1806-tól azonban csökkenni
kezdett az általa hozott haszon: a hanyatlás oka az volt, hogy
leállították a Virginiából jövő dohánybehozatalt, ráadásul az
illegális dohánygyárak száma is megsokszorozódott. A kor­
mány az 1810. december 29-én kelt dekrétummal próbálta meg­
oldani a helyzetet: az Állami Jövedelemkezelési Hivatal vásárol­
ta fel az összes dohányt, és adta tovább az árusításra jogosult
kiskereskedők számára. Ekkoriban alakultak meg az olyan do­
hánymanufaktúrák, mint a Lot megyében található Tonneins
nevű üzem.
Napóleon kitörő örömmel fogadta Delessert újítását, aminek
a segítségével lehetőség nyílt a cukorrépa cukortartalmának
kivonására. Egy 1811. március 23-án kelt jelentésben a belügy­
miniszter kijelentette, hogy „a cukorrépa egyike az állatok takar­
mányozására legalkalmasabb növényeknek; a legbőségesebben
termő növények közé tartozik, kitűnő hatással van a termőföld
minőségének javítására, illetve előkészíti azt a gabonafélék ter­
mesztéséhez".
„Azon kell lennünk", tette hozzá Montalivet, „hogy elősegítsük
ennek a növénynek az elterjedését, és mivel a fogyasztásunkat
biztosító cukormennyiség előteremtéséhez elég 35 000 hektárnyi
föld, ezért megyénként mindössze 100-400 hektárnyi olyan termő-
területre lenne szükség, ahol ezt a növényt termelnék."
Az 1810. augusztus 5-én kelt rendeletben különféle behozatali
és fogyasztási illetékeket vetettek ki a gyarmatokról származó

311
cukorra. Ezeket továbbra is fenntartották, a cukortermelők pe­
dig kedvezményekben részesültek. Azonban a cukorgyárak szá­
mának megsokszorozódása ellenére (Passy, Chäteau-Thierry,
Bourges, Pau, Castelnaurdar, Douai, Mons, Namur, Parma) a
cukortermelés közepes maradt.
Még rosszabb volt a helyzet a textilipar esetében: a Bouches-
du-Rhőne, illetve a Pireneusok vidékére telepített üzemek nem
váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Ezzel szemben sike­
res volt a dél-franciaországi festékkészítés: az Albiban lévő kí­
sérleti iskola tökéletesítette a gyártási technikát. Azonban az
ipari növények zavarták a vidéki lakosság szokásait, és a falusi
előkelők, akiknek módjukban állt volna az új kultúrák elterjedé­
sét elősegíteni, maguk sem mindig voltak tisztában azok jelen­
tőségével. Inkább a gyors hasznot hozó bérbeadást részesítették
előnyben.
Az állattenyésztésben is a régi, jól bevált módszereket alkal­
mazták. Létesült néhány kos- (Sabres, Loriol, Adge vagy
Cambrai), illetve méntenyésztő telep (Pau, Tarbes, Perpignan,
Grandpré az Ardennekben vagy Le Bee Normandiában), de a
landes-i juhfajta keresztezése a spanyol merinóival vagy akár a
Landes tartományba betelepített bivalyok korántsem pótolták
az egykori nagy nyájakat. Az Alpokban továbbra is a váltakozó
legeltetés m aradt fenn. Az októbertől májusig terjedő időszak­
ban több mint ötvenezer állatot legeltettek Provence tartomány­
ban, nyáron pedig - kétezres oszlopokban - visszahajtották őket
a hegyekbe. Ezekből az átkelésekből a lakosoknak más haszna
nem volt, mint az elhullott trágya összegyűjtése, viszont a far­
kasok számának növekedését nem nézték jó szemmel. A prefek­
tusok jelentései szerint az állattenyésztés fejlődésének legfőbb
gátló tényezője a birtokelaprózódás volt, az ebből eredő közepes
gabonahozam, amely a rossz trágyázásnak is „köszönhető";
ördögi kör volt ez, amelyből a francia mezőgazdaság addig nem
léphetett ki, amíg visszautasította a mesterséges legelők kialakí­
tását.
Az erdők pusztulása is tovább folytatódott. Az első számú
közellenség a kecske volt. „Ők okozzák az erdők vesztét, ráadá­
sul azok újratelepítését is gátolják", írta jelentésében Alexandre
de Lameth, Basses-Alpes prefektusa. Az erdőigazgatást két íz­
ben szervezték újjá: 1801. január 6-án és 1805. január 26-án. Az
öt tagból álló tanács élén egy főigazgató elnökölt. Felügyelők

312
utazgattak keresztül-kasul az ország harmincegy erdős kerüle­
tében, amelyeket erdőfelügyelőkre bíztak, az ő munkájukat pe­
dig erdőőrök segítették. Minden hiába, az erdészeti kihágások
száma továbbra is magas volt. Mintegy 8 000 000 hektárnyi erdő
volt, ebből 1 800 000 hektár magánkézben, a többi állami vagy
községi tulajdonban.
Már csak a szőlőművelés m aradt hátra, amely a Császárság
évei alatt igencsak virágzó mezőgazdasági ágazattá vált. Az
1808. év táján, Chaptal becslései szerint, a szőlőföldek mintegy
1 613 939 hektárnyi területet foglaltak el, és mintegy 35 millió
hektoliternyi termést adtak. „Micsoda szőlőőrület, Franciaor­
szágot szinte beborítják a szőlők", állapította meg egy kortárs.
A termelés igen sokszínű volt Burgundiától, ahol a chambertin
a császár kedvenc borává lépett elő, Champagne-ig, ahol Moét
és Chandon termelték híres habzóboraikat. A kontinentális zár­
lat ellenére folytatódott a továbbra is igen népszerű bordeaux-i
borok exportja, melyet a kontinensen szárazföldi úton bonyolí­
tottak le, de a kiviteli engedélyezési rendszernek köszönhetően
Angliába is szállítottak belőle a tengeren keresztül: 2593 gallon­
nal 1805-ben, és 13105 gallonnal 1809-ben. Ezzel szemben Párizs
környékén csak úgynevezett „hideg" és „fanyar" borokhoz le­
hetett hozzájutni, amelyeket a főváros fogyasztott. Ilyen körül­
mények között érthető a szőlőművelés iránti érdeklődés: az
ültetés, metszés és a trágyázás mesterségéről igen sok könyv
jelent meg. Cadet de Vaux a maga részéről hangsúlyozta a
vegyész szerepét a bor előkészítésében.
A La Feuille du Cultivateur c. lapban olvashatjuk, hogy a szőlő-
művelésen kívül, amely virágzott, a mezőgazdaság többi ágaza­
ta igen rossz állapotban volt. Egy kissé túlzónak tűnik ez az
észrevétel, de a francia mezőgazdaság valóban elmaradt az
angoloké mögött. A prefektusok gyakran a községi javak felosz­
tását tekintették a lemaradás okának. A nemzeti javak áruba
bocsátása nyomán viszont lehetőség nyílt olyan óriási földterü­
letek megművelésére, amelyeket az egyház korábban parlagon
hagyott. Természetesen csak abban az esetben, ha ezeket a föl­
deket nagybérlők vagy gazdálkodással foglalkozó tulajdonosok
szerezték meg. Az új előkelők számára ugyanis gyakran fonto­
sabb volt a társadalmi presztízs, mint a megszerzett földbirtok
jövedelmezősége, ezért történhetett meg, hogy bizonyos esetek­
ben a termőterületeket dísz-, illetve vadasparkokká alakították

313
át. Napóleon ugyancsak haragudott emiatt: „Nem bírom elvi­
selni, hogy egy tulajdonos 20 hektárnyi földet tegyen terméket­
lenné egy gabonaterm elő megyében, csupán azért, hogy par­
kot létesítsen." E haragnak azonban nem voltak következ­
ményei.

AZ IPAR FEJLŐDÉSE

Mintegy négy esztendő leforgása alatt a franciák maguk is ta­

pasztalhatták az iparban végbement fejlődést. A IX. évben meg­
rendezett ipari kiállítás alkalmából mintegy 220 kiállító gyűlt
egybe a Louvre udvarán, a következő évben pedig 540. A háború
miatt félbeszakadt ez a hagyomány. Az 1806. évben újra meg­
rendezésre került a kiállítás, ekkor 1422 kiállító jött el, és az
ország összes megyéje képviseltette magát. A kiállított terméke­
ket értékelő zsűri beszámolójából megtudhatjuk, hogy a korszak
minden egyes iparága jelen volt e bemutatón: posztógyártás,
szövetgyártás, sávolyszövés, bársony- és selyemgyártás, kalap­
készítés és szalaggyártás, csipkegyártás és selyemcsipke-készí-
tés, kender-, len-, pamut-, bombasin- és pikégyártás, muszlin- és
kínaiselyem-gyártás a textilipar részéről, a vas- és acélgyártás a
fémipar részéről, fonógépek a gépgyártás képviseletében, tim-
só-, szóda-, vasgálic- és festékgyártás a vegyipar részéről, a
biennais-i kristály- és porcelángyártás, valamint aranyműves-
ség, a breguet-i órakészítés. Különleges helyet foglaltak el az
állami manufaktúrák: a sévres-i porcelángyár, a Gobelins-nél
készített és beauvais-i szövetek, Savonnerie szőnyeggyártása. A
poroszországi hadjárat miatt Napóleonnak nem állt módjában
megtekinteni a kiállítást. Champagny a következőket írta a csá­
szárnak 1806. október 4-én: „Mindenki azon a véleményen van,
hogy az előző kiállítások távolról sem ösztönözték ilyen mérték­
ben a versengést. Elmondható, manufaktúraiparunk sokat fejlő­
dött az utóbbi időben."
Három ágazat járt élen: a pamutgyártás, a vegyipar és a
fegyvergyártás.
Az első nem élvezte a császár jóindulatát, aki azt nehezmé­
nyezte, hogy ez az iparág külföldről szerezte be a nyersanyagot,
és ezért szívesebben támogatta a selyem-, a len- és a gyapjúgyár­
tást. Mivel azok a kísérletek, amelyek megpróbálták meghono­

314
sítani a gyapottermesztést Franciaország déli részén és Itáliá­
ban, kudarcot vallottak, kénytelenek voltak a Közép-Keletről és
Brazíliából érkező nyersanyagot feldolgozni. Azonban az angol
konkurencia kiiktatása és a kínai és indiai selyem, illetőleg a
bombasin divatba jötte a luxusipar fejlődésével együtt óriási
ösztönzőerővel bírt. Számottevő volt a technikai fejlődés is,
különösen a fonalgyártás esetében, ahol egyre finomabb szála­
kat készítettek. A fonógépek és repülő vetélők száma megsok­
szorozódott. „Úgy tűnik, hogy iparunk a pamutfonó gépek
terén érte el a legnagyobb haladást", jegyezte meg Champagny
abban a levélben, amelyet október 4-én írt a császárnak. Meg kell
még említeni Philippe de Girard lenfonó gépét és Jacquard
szövőszékét is, de az angol gépek termelékenysége továbbra is
négy-ötszöröse volt a franciákénak.
A vegyipar szintén látványos sikerekről tett tanúbizonyságot.
Ami a szódát illeti, ebből Franciaország hosszú időn keresztül
behozatalra kényszerült. Spanyolországból és Szicíliából hozat­
ták be, hogy elláthassák az üveggyárakat, fehérítőket és festék­
üzemeket. Az Anglia ellen vívott háború újbóli fellángolása,
illetve a Spanyolországgal tám adt nézeteltérések okozták a szó­
da métermázsánkénti árának látványos emelkedését, ami 1807-
ben 45, 1808-ban pedig m ár 350 frank volt. A barille Provence
tartományban való meghonosítása valamelyest enyhítette a
problémákat, de nem teljes mértékben. Egy 1809. október 13-án
kelt dekrétum felszabadította a szódagyártást a pénzügyi bék­
lyók alól (tudniillik a gyártásban felhasznált sóra igen magas
adót kellett fizetni). Harminchárom gyárat tartottak nyilván
ekkor. A spanyolországi szóda métermázsánkénti ára 120 frank­
ról 55 frankra esett vissza. Egy másik szektorban a Javel-féle
fertőtlenítőszer - mely vízzel hígított sósav volt - aratott nagy
sikert. Chaptal Ternes-ben található üzemében mindenféle sava­
kat állítottak elő, a szódakloráttól az ólomsóig.
Aligha meglepő, hogy a fegyvergyárak termelése jelentős
mértékben megnövekedett. A régi fegyvergyártó manufaktú­
rákhoz, amelyek Maubeuge, Charleroi, Saint-Étienne, Tulle és
Klingenthal városokban működtek, új üzemek társultak, a
mutzigi, liége-i, torinói és culembourgi. Az 1806. évben 265 800
fegyvert állítottak elő. A munkások katonai fegyelemben dol­
goztak, de mentesültek a sorozástól: valószínűleg ezzel magya­
rázható magas létszámuk. A fegyvergyártást főfelügyelők ellen­

315
őrizték, akiknek jelentései a hadügyminisztérium VI. irodájába
futottak be, melynek élén Gassendi állt. Gyakran Napóleont
tették felelőssé a fegyvergyártás technikai elmaradottsága miatt.
Igazság szerint sokszor a bürokrácia gátolta a fejlesztést. Amikor
például a fegyvergyárosok arról számoltak be, hogy „a gyalo­
gospuskák kakascsavara gyakori felújításának szükségessége
onnan ered, hogy az túlságosan könnyen törik el, amikor a
figyelmetlen katona felhúzás nélkül húzza meg a ravaszt", ezért
kívánatos lenne, ha ezt a csavart acélból, nem pedig vasból
készítenék, a javaslatot elsüllyesztették a hadügyminisztérium
aktái közé anélkül, hogy az valaha is a császár elé került volna.
Chaptal elragadtatott szavakkal üdvözölte a gépesítést, ami
nélkül az ipari forradalom nem mehetett volna végbe: valójában
a gőzgép csak igen csekély mértékben terjedt el a Császárság
évei alatt. A fémipar - eltekintve a Creusot-művek koksszal
működő kohóitól - egy helyben topogott.
Mindamellett két olyan tényezőről is tudunk, amelyek hosszú
távon előkészítették a kapitalizmus kibontakozását. A napóleo­
ni törvényhozás szentesítette a szabad vállalkozás jogát, amikor
nem állította vissza a céheket, bár a császári rendőrség tett erre
néhány erőtlen kísérletet. Az állam beavatkozott ugyan a gaz­
dasági életbe, mint például a bányafeltárási engedélyek eseté­
ben, de ezt mindig a magánérdek védelmében tette. Az 1810.
április 21-én hozott új bányajogi törvény, szakítva az 1791. július
28-i törvénnyel - mely szerint a „földfelszín tulajdonosai" teljes
szabadságot élveztek -, megkülönböztette egymástól a földfel­
szín és a föld alatti rétegek tulajdonjogát, és az államot ruházta
fel ez utóbbi kiaknázásának engedélyezési jogával. A bányafel­
tárási engedélyeket a haszonhoz viszonyított csekély mértékű
bányabérleti díjakhoz kötötték; mivel kevés ilyen engedélyt
adtak ki, lehetővé vált a kitermelés összpontosítása. A régi rend
utolsó nyomait is eltörölték a színről. A Rajna bal partján meg­
szűnt a kohók és huták kollektív használata; a francia törvény-
hozás az egykori - jelzáloggal terhelt - örökbérleteket szabad és
örökölhető tulajdonná alakította át. Az 1807-ben megalkotott
kereskedelmi törvénykönyv pedig részvénytársaságok létreho­
zásával segítette elő az újabb tőkefelhalmozást.
Az új törvénykezés életbe lépésével párhuzamosan egy másik
fontos tényezőt is figyelembe kell venni: a földtulajdonhoz kap­
csolódó kapitalizmus, amely a XVIII. századi olvasztásos fém­

316
ipar fejlődésének alapjául szolgált, a Császárság évei alatt mind­
inkább visszaszorult az egyre jobban feltörekvő banki kapitaliz­
mussal szemben. Ezt a tendenciát példázza a Périer család esete
is Dauphiné tartományban: Augustin egyszerre működtette bank­
ját, illetve vizille-i kartongyárát.
A napóleoni legendában, a marsallok és államtanácsosok mel­
lett, helyet kaptak a nagyiparosok is. Vegyük például Richard
(1765-1839), a pamutkirály karriertörténetét. Ez az egyszerű
parasztfiú, m iután több mesterséggel is sikertelenül próbálko­
zott, társult Lenoir-Dufresne-nel, akivel - hála a nemzeti javak­
kal való ügyes spekulációknak - posztókereskedést nyitottak,
ami rövid idő leforgása alatt tekintélyes hasznot hozott számuk­
ra. Richard és Lenoir „feltalálták" a szabott áron történő értéke­
sítést. Áttérvén a kereskedésről a gyártásra, szövő- és fonómű­
helyt telepítettek a Charonne utcai hajdani Bon-Secours kolos­
torba. Párizs után vidéki telepeket is létrehoztak: Alenqonban az
1800. évben, Sées-ben 1802-ben, Laigle-ben 1806-ban. Lenoir ha­
lálakor, 1810-ben, a vállalkozás mintegy 12 800 munkást alkalma­
zott. A textilgyártás másik nagy alakja: Oberkampf, aki még a
forradalom előtt alapította festett vásznat előállító manufaktúráját
Jouy városában. Gyára az 1805. évben 1322 munkást foglalkozta­
tott, és évi 1 650 000 frank hasznot hozott. Francois de Wendel
(1778-1825) a vasgyártásból hatalmas vagyont gyűjtött, amit emig­
ránsként elveszített. Hayange visszavásárlásával, majd 1809-ben
Creutzwald, végül pedig Moyeuvre 1811-ben történő visszaszer­
zésével új korszak kezdődött el e híres család életében. Meg kell
még említeni Temaux nevét, aki forradalmasította a posztógyár­
tást, Douglas gyapjúkártoló gépeit, valamint Koechlint is.
A francia ipart - annak ellenére, hogy gyakran szenvedett
szükséget bizonyos nyersanyagokból, és nem mindig álltak ren­
delkezésére a megfelelő energiaforrások sem - az 1806 és 1810
közötti időszakban derűs optimizmus jellemezte. A rend és
biztonság helyreállítása, a fényűzés visszatérése, a napóleoni
hódításokkal bővülő piaci lehetőségek (Napóleon rákényszerí-
tette szövetségeseit, hogy megnyissák határaikat a francia ter­
mékek előtt) olyan eufórikus állapotot idéztek elő, amely elővi­
gyázatlansághoz vezetett.
Ez az ipari fejlődés azonban nyugtalanította a konzervatívabb
előkelőket. Chaptal így összegezte aggodalmaikat, jóllehet ő
maga a haladás híve volt:

317
 „Amint a háború vagy a különféle tilalmak megfosztják pia­
cuktól az ipari termékeket, fájdalommal kell szemlélnünk azon
tétlenségre kárhoztatott embertömegeket, amelyek szűkölköd­
nek, agitálnak, és igen gyakran felborítják a közrendet. Két­
ségkívül kívánatosabb lett volna, ha a néhány iparág fejlő­
dése nyomán felgyülemlett embertömeget inkább hagyták vol­
na szétszóródni vidéken, ahol az ipari termelés csupán a mező-
gazdasági munkák hasznos kiegészítője marad."
A párizsi hatóságok a társadalmi robbanástól való félelmük­
ben megpróbálták fékezni a főváros ipari fejlődését, amelyet
már így is gúzsba kötött a nyersanyagok és energiaforrások
hiánya.

A KERESKEDELEM ELŐRETÖRÉSEI ÉS VISSZALÉPÉSEI

Bár a kontinentális zárlat hatásos védelmet biztosított az ipar

számára, felgyorsította a nagy kikötővárosok hanyatlását, leg­
alábbis azokét (mint például Calais-ét, Boulogne-ét és Dun-
kerque-ét), amelyek számára a posta és a parthajózás nem biz­
tosított jövedelemkiegészítést, illetve nem az ország belsejébe
mélyen benyúló folyók és csatornák mentén helyezkedtek el. La
Rochelle is ezzel a problémával találta magát szembe. „A gyar­
matok tönkremenetele és a háború folytatódása óriási csapást
mérnek a tengerparti városokra. A kereskedelmi vállalatok még
sohasem voltak ennyire kilátástalan helyzetben. Sokan csődbe
jutottak", számolt be Charente-Inférieure megye tanácsa a XII.
évi ülésszak idején. Az 1804 és 1810 között eltelt néhány év alatt
alig hatvan Észak-Európából és mintegy húsz Amerikából érke­
ző hajó kötött ki La Rochelle-ben, amelyek elsősorban bort, sót
és pálinkát kerestek - m ár amennyiben hinni lehet a megye 1813.
évi Statisztikai Évkönyvének. A Garesché testvérek kereskedőhá­
za, amely a városban a legnagyobb tekintélynek örvendett, nem
tudott ellenállni a mostoha körülményeknek, és mintegy 900 000
frankos adóssággal csődbe ment.
Nantes és Bordeaux könnyebben viselte el a blokádot. Az
amiens-i békével a gyarmati kereskedelem egy időre ismét régi
fényében tündökölt. Bordeaux mintegy kétszáznyolc hadihajót
küldött a gyarmatokra 1802-ben, ami a történészek becslései
szerint „csaknem megfelelt a régi rend utolsó évei kereskedel-

318
mének". Ugyanabban az évben a kikötő 220, gyarmatáruval
megrakott hajót fogadott. Ile-de-France és Bourbon-sziget keres­
kedelme nagyobb volt, mint az Antilláké. A bordeaux-i borok
Angliába irányuló kivitele pedig elérte a hajdani mennyiséget.
Az 1803-tól 1807-ig terjedő időszakban Bordeaux - a többi atlan-
ti-partvidéki kikötővároshoz hasonlóan, amelyek kedvezőbb
helyzetben voltak, mint az angol flotta ellenőrzése alatti La
Manche mentiek - megőrizte kereskedelmi forgalmának egy
részét, hála az Egyesült Államok és Dánia semlegességének. A
blokád megszigorításával, ami a semleges országok kereskedel­
mét is érintette, 1808-ban általános pangás állt be; csak az enged­
mények rendszere, illetve a minimálisra csökkent kereskedelem
mentette meg a teljes összeomlástól a kikötőt. A hátországban
azonban tapasztalható volt az ipar hanyatlása, amely a későbbi­
ekben érinteni fogja az Atlanti-partvidék nagyobbik részét.
A fent leírtakhoz hasonlóan, Marseille is némi haladékot nyert
az 1801-től 1807-ig terjedő időszakban, mielőtt még végleg elve­
szítette fontosságát Trieszt, Livorno és Málta javára.
„A császár a XIII. évben megszerezte Genovát, 1808-ban
Livornót, a bécsi szerződés pedig a kezére játszotta Triesztet is.
Amilyen mértékben legyezgette a nemzet hiúságát ez a terület­
hódítás, legalább annyira elszomorította a marseille-i nagyke­
reskedőket", írta Emlékiratai-ban Thibaudeau, aki - mivel ő volt
Bouches-du-Rhőne prefektusa - a legmegfelelőbb helyen állt
ahhoz, hogy eljussanak hozzá a marseille-iek panaszai. „Úgy
tekintenek erre a három külföldi kikötőre, mint a francia család
betolakodóira, riválisokra, akiket a császár előnyben részesít."
Az „előkelők" körében kibontakozó aggodalom első jelének
tekinthető a fenti néhány sor. Máris nyugtalansággal töltötte el
őket a császár annexiós politikája.
A Beaucaire-ben tartott vásár hanyatlása is összefüggésben
állt Marseille háttérbe szorulásával. Mindamellett - mint azt
már oly sokszor kihangsúlyoztuk - a belkereskedelem igen nagy
hasznot húzott a konjunktúrából. A keleti irányba való terjesz­
kedés kedvezett a hajózható vízi utaknak; a Rajnának köszön­
hetően Strasbourg európai jelentőségű kereskedelmi lerakattá
vált. Nincs miért csodálkozni azon sem, hogy Napóleon folytat­
ta a monarchia csatornaépítési politikáját (Saint-Quentin-csator-
na, Ourcq-csatorna stb.). A rómaiak példája nyomán szentelt
figyelmet az úthálózat fejlesztésére is. Az 1811. december 16-án

319
kelt dekrétum különbséget tett a birodalmi, illetve a megyei
jelentőségű utak között. Ezeknek az utaknak, természetükből
adódóan, az volt a szerepük, hogy megkönnyítsék az áruforgal­
mat, ezenfelül pedig lehetővé tegyék a futárok és postakocsik
számára sebességük megnövelését. Tény, hogy ekkoriban még
tizenöt órába tellett, amíg az ember eljutott Párizsból Orléans-
ba, és a szállítmányozás minőségéről végzett 1811-es vizsgála­
tok napvilágra hozták a hordárok és szállítmányozók utazási
szokásai okozta sorozatos késéseket is. Azonban Napóleon
számára az utak elsősorban stratégiai jelentőséggel bírtak. A
Simplon-út - amelyet 1805. október 9-én avattak fel, de csak
1809-re fejeztek be véglegesen - biztosította a franciák Itália
feletti uralmát. Hasonló volt a helyzet a Mont Cenis-hágó eseté­
ben is. Megnyitása Lyonnak hozta a legnagyobb hasznot, mert
megnövelte kereskedelmi jelentőségét.
Egyéb tényezők is ösztönzőleg hatottak a belkereskedelemre:
a pénzügyi stabilitás, az egységes méterrendszer normáira való
áttérés (igaz, heves ellenállásba ütközött), a kereskedelmi tör­
vénykönyv életbe lépése 1807-ben, a különféle kereskedelmi
kamarák létrehozása, amelyek ugyan pusztán tanácsadó jelleg­
gel működtek, de javaslataik számos esetben megkönnyítették
a kormány helyzetét. Az új idők jellegzetessége: a cégtábla helyét
fokról fokra átvette a kirakat. Ez az átalakulás Párizsban gyor­
sabban ment végbe, mint vidéken.

AZ 1805. ÉVI VÁLSÁG

Több krízishelyzet is jelezte a francia gazdaság sebezhetőségét,

melyek közül az utolsó - melyre később még visszatérünk -
végzetes lesz a rendszer számára. Ez a sebezhetőség a hitel
gyengeségéből eredt: a bizalom legcsekélyebb hiánya is megráz­
ta a gazdaságot, és azt mindenki tudja, hogy háborús időkben a
legkisebb riasztó pletyka is hamar valósággá válhat. Jól látható
volt mindez a nagykereskedők tömörülésének esetében is,
amely 1805-ben váratlan méreteket öltött.
Fiévée egyik jegyzetében, 1806 februárjában, mélyrehatóan
elemezte ezt a jelenséget: ő úgy látta, hogy a spekuláció túlten-
gése volt mindennek az oka, mert a francia főváros pénzügyi
ellenálló képessége nem volt olyan erős, mint Londoné. Barbé-

320
Marbois, a pénzügyminiszter már 1805 szeptemberében sem
túlozta el a történteket: a konjunktúra egyik kényes pillanatában
fellépő bizalomhiány okozta a válságot.
Kezdetben ügyes spekulánsok, Ouvrard, Desprez és Vanler-
berghe mexikói piasztereket hoztak be Franciaországba. Az ügy­
let balul sült el, rémhírek terjengtek a Francia Bank esetleges
összeomlásáról: rengeteg pénzt vettek ki belőle, annál is inkább,
mivel azt rebesgették, hogy a császár elvitte az összes ércpénzt,
amikor a legújabb hadjárat alkalmával elhagyta Párizst. A visz-
szatérítési pénztárak körüli tolongás valóságos ostrommá fajult.
Az Austerlitznél kivívott győzelem többé-kevésbé helyreállítot­
ta a kormányzat iránti bizalmat. De mivel az ércpénzkészletek
jelentősen megcsappantak, egy egész bukássorozat következett
be, amelyek közül a leglátványosabb Récamier tönkremenetele
volt. A textilipart sújtó eladási nehézségek csak súlyosbították
a helyzetet. A nagy manufaktúraipari központokat a munkanél­
küliség veszélye fenyegette: az 1806. és 1807. év tele keménynek
bizonyult a munkások számára Lyonban és Párizsban. Az 1806-
ban elkezdődött ipari válság végigsöpört az országon, Nor-
mandiától Elzászig, Észak-Franciaországtól le, egészen a déli
területekig. Napóleon határozottan intézkedett: 1806 februárjá­
tól felerősödött a protekcionizmus, a blokád valódi előjátéka,
amelyet - ugyanebben az évben - a november 21-én kelt berlini
dekrétum hirdetett meg; komoly kölcsönöket juttattak a gyár­
iparosok részére, a luxusipar pedig hatalmas megrendeléseket
kapott. Az 1807. év tavaszára az ország kilábalt a válságból. A
rendszer - akárcsak 1802-ben - ismét hallatlan népszerűségre
tett szert, önbizalma megszilárdult, s ez 1810-ben el is vakította.
Az 1805. évi gazdasági hanyatlás mindössze a Francia Bank
iránti bizalmi válság volt, amit megnehezített a textilipar túlter­
melése, és a gazdaságtörténészek még nem döntötték el, hogy
összefüggött-e ez a hitel csökkenésével, vagy nem. A mezőgaz­
dasági szektort nem érintette ez a krízis; a terméshozam kielégí­
tő volt 1805-ben, 1806-ban és 1807-ben is. Ham ar megfeled­
keztek a problémáról: az 1806. évi kiállítás Ternaux finom szö­
veteivel, Bellanger kasmírszöveteivel, Richard-Lenoir bombasin-
jával, Nast és Dilh porcelánjaival, Seghers viaszosvásznaival,
Salleron bőráruival, Thom ire bronztárgyaival, Jacquem ard
és Bemard festett papírjaival a francia ipar életképességéről
tett tanúbizonyságot. Napóleonról dicshimnuszokat zengtek.

321
Barbé-Marbois pénzügyminiszter, ahogy az jó udvaronchoz illik
-b á r később elveszíti majd posztját azt írta Napóleonnak 1806.
január elején, hogy az égbolt kiderült. Hogy ennek mi volt az
oka? „Elég volt mindössze Felséged közelgő hazatértének híre
ahhoz, hogy a dolgok jóra forduljanak. A csődhullámnak rövi­
desen vége szakadt Párizsban."

JEGYZETEK__________________________________________

Források: Lásd a Nemzeti Levéltár F10(mezőgazdaság), Fn (élelmezés),

FI 2 (kereskedelem és ipar), F14 (közmunkák) és főleg F20(statisztikák)
alsorozatait. Ezzel párhuzamosan érdemes megtekinteni a Kereske­
delmi Kamara archívumát is; a manufaktúraipar Főtanácsának be­
számolóit B. Gille publikálta (1961), ugyanúgy, mint a Párizsra vo­
natkozó vizsgálatok anyagait is (Documents pour l'état de l'industrie et
du commerce de Paris et du département de la Seine, 1778-1810 [1963]).
Pontos információkat tartalmaz Peuchet és Chanlaire La Description
topographique et statisticjue de la France (1810) c. munkája is. Festy
U Agriculture franqaise sous le Consulat (1952) c. munkájának függelé­
ke tartalmazza (megyékre lebontva) az évkönyvek, illetve statiszti­
kai leírások listáját. Dieudonné La statistique du département du Nord
c. művét újra kinyomtatták. Párizsra vonatkozóan érdemes tanul­
mányozni La Tynna Almanach du Commerce és Chabrol Recherches
statisticjues c. munkáit. Hivatalos információkat (tehát felülvizsgálat­
ra szorulókat) találhatunk Montalivet Exposes de la situation de l'Empire
c. művében különösen az 1813-as évre vonatkozókat, amelyek a gaz­
dasági fejlődés mérlegét számszerű adatokkal igazolják. A kor nagy
statisztikai vizsgálódásairól együttesen: B. Gille, Les Sources statistiques
de l’Histoire de France (1964, kiegészítendő B. Desgrey „Montalivet et
la statistique au temps de l'Empire" c. cikkével, Revue de l'lnstitut
Napoléon, 1968, 103-108. old.) és L. Bergeron, La statistique en France a
l'époque napoléonienne (1981). A korszak mezőgazdasági témájú írásai
közül: Pradt, De l'État de la culture en France et de ses améliorations (X. év);
Francois de Neufchäteau, L'Art de multiplier les grains (1809), Voyage
agronomique dans la sénatorerie de Dijon (1860), valamint az a számtalan
beszámoló, amelyeket a Seine megyei mezőgazdasági társulás nyom­
tatott ki; Héron de Villefosse De la Richesse minérale (1810); Rougier de
la Bergerie Mémoires sur les abus des défrichements et la destruction des hois
et forets (IX. év), továbbá Histoire de VAgriculture franqaise c. munkája
(1815); ide sorolható még Les Foréts de la France (1817); Costaz, Essai sur
Yadministration de Vagriculture... suivi de l'historique des moyens qui ont
ámené le grand essor pris par les arts depuis 1793 jusqu'ä 1815 (1818);

322
Chaptal, Mémoire sur la culture de la vigne (1820); c. Sonnini, Manuel des
propriétaires ruraux et de tous les habitants de la Campagne (1808). Az
iparról: az ipari kiállításokon bemutatott termékekről a zsűri által
készített jegyzőkönyveket publikálták akkoriban (lásd főleg Costaz
jelentését 1806-ból). Fontos forrás: Chaptal, De l'Industrie franqaise
(számba vette az összes manufaktúraipari ágazatot, számokkal alátá­
masztva, 1819). Nem hagyhatjuk figyelmen kívül néhány gazdasági
szakember írását sem: Ganilh, Des Systémes d'économie politique (1802);
Sismondi, Nouveaux Principes d'économie politique (1819); Say, Principales
causes de la richesse ou de la misére des peuples et des particuliers (1818),
valamint Ivernois, Napoléon, administrateur et financier (1814), amit meg­
előzött a szerző másik műve, Des causes qui ont ámené l'usurpation du
général Bonaparte et qui préparent sa chute (1800). Richard-Lenoir
Mémoires-ja (egyetlen kötete jelent meg 1873-ban) nem tekinthető hite­
les forrásnak. Laffitte Mémoires-ja (1932) sem szolgál sok hasznos
tudnivalóval. A közlekedésről pontos információkat találhatunk az
Almanachs des postes-ban. Érdemes elolvasni a Fournel jegyzeteivel
ellátott Code du Commerce-1 (1807) is; továbbá Dupré Saint-Maur írását
Aude kereskedelméről (1808).

Művek: Kiváló összefoglaló jellegű munka Brousse és Thurot, Histoire

socialiste de James, VI. k. (egy kissé elévült, de számos dokumentumot
tartalmaz); H. See (Histoire économique et sociale de la France, II. k., 1939);
Chabert (Essai sur le mouvement des revenus et de l'activité économique en
France de 1798 al820,1949., az első kísérlet a tudományos gazdaságtör­
ténet módszereinek alkalmazására); Pálmádé, Capitalisme et Capitalistes
franqais au XIX* siécle (1961); F. Labrousse, „Éléments d'un bilan
économique: la croissance dans la guerre", X lf Congrés international des
Sciences historiques (1965), 473-496. old.; Bergeron, „Problémes éco-
nomiques de la France napoléonienne", Revue d'Histoire moderne, 1970,
469-505. old.; Soboul Histoire économique et sociale de la France c. művé­
nek III. kötetében található, a Császárságról szóló fejezete (1976). A
helyi monográfiák egyik mintaértékű példánya: J. Vidalenc, „La vie
économique des départements méditerranéens pendant le Premier
Empire", Revue d'Histoire moderne, 1954,164-198. oldalak.
Ismét megemlítjük Festy figyelemre méltó összefoglaló jellegű mun­
káját, UAgriculture franqaise sous le Consulat (1952), amit ugyanennek a
szerzőnek „Les progrés de l'agriculture sous l'Empire" c. tanulmánya
egészít ki a Revue d'Histoire économique et sociale c. folyóirat 1957-es
számában. Bizonyos régiókról monográfiákat írtak: R. Laurent,
VAgriculture en Cőte-d'O pendant la premiere moitiédu XIXesiécle (1931);
R. Berland, „Les cultures et la vie paysanne dans la Vienne ä l'époque
napoléonienne" (Com. recherche et publ. de documents économiques, 1937,
189-231. old.); Roque, Aspects économiques de la vie niqoise (1957); J.

323
Vidalenc, ,,L'agriculture et l'industrie dans les départements normands
ä la fin du Premier Empire", Annales de Normandie (1957,281-307. old.).
Az erdőkről csak töredékes jellegű munkák születtek: A. Granger,
„Notes sur 1'administration des foréts sous le Consulat et l'Empire ",
Revue forestiére, 1930, 541-558. old; Cointat és Choulet, „La fórét haut-
marnaise sous l'Empire", uo., 1952, 453-459. old.; Dufraisse, „La fórét
de Hagenau sous la Révolution et l'Empire", Études haguenoviennes,
1958,145-184. old.; Woronoff. „La crise de la fórét franchise" (Cahiers
d'Histoire, 1979); Buttoud, ,,L'administration forestiére sous le Consulat
et l'Empire", Revue forestiére frangaise, 1981, 401-414. oldalak. A szőlő-
termesztésről átfogó képet nyújt P. Boussel, Napoléon au royaume des vins
de France (1951). A pezsgőről, G. Clause, „Notes sur la viticulture et le
vignoble champenois au début du XIXe siécle", Mémoires Soc. agr. Dép.
Marne, 1965, 137-147. oldalak. Mivel az állattenyésztésről nem jelent
meg összefoglaló jellegű munka, meg kell elégednünk M. Rebouillat
monográfiájával, Les Progrés de l'élevage dans la Saőne-et-Loire sous le
Premier Empire (Congrés national des sociétés savantes, 1967) és P.
Pervecaux kiváló tanulmányával, „La Dombes sous la Révolution et
l'Empire", Cahiers d'Histoire, 1971, 371-391. old.; középpontba helyezi
azt az ördögi kört, amelyből az állattartás nem tudott kitörni: az állatok
rosszul tápláltak, s mivel tartásuk nem jövedelmező, nincs elegendő
pénz arra, hogy javítsanak ellátásuk minőségén.
Az ipar számos munka megírását ihlette. Átfogó képet nyújtanak e
gazdasági ágazatról A. Meynier, „L'industrie frangaise de 1800 á 1814",
Revue de Vlnstitut Napoléon, 1938, 65-80. old.; A. Viennet, Napoléon et
l'industrie frangaise (1947, főleg az 1811-es válság tárgyalásával foglal­
kozik), „Napoléon et l'industrie" (figyelemre méltó a Souvenir napoléo-
nien, 1971. januári különszáma). Néhány helyi vonatkozású tanul­
mány: P. Léon, La Naissance de la Grande Industrie en Dauphiné (I. k., 1954),
F. Crouzet, „Les origines du sous-développement économique du Sud-
Ouest", Annales du Midi, 1959, 71-79. oldal. (Dél-Franciaország ipari
hanyatlását mutatja be), G. Thuillier, Aspects de Véconomie nivernaise au
XIX? siécle (1966), Brandt, „L'Alsace napoléonienne et la Révolution
industrielle" (Saisons d'Alsace, 1963). L. Bergeron, Banquiers, Négociants
et Manufacturiers á Paris (1975) c. műve rámutat Párizs irányító szere­
pére. A gazdaság, azon belül pedig a textilipar új finanszírozásáról M.
Lévy-Leboyer, Les Bancjues européennes et VIndustrialisation de l'Europeau
début du XIX? siécle (1964) c. munkája számol be. Továbbra is a textil
tekinthető a kiváltságos ágazatnak: Pinkey, „Paris, capitale du coton
sous le Premier Empire", Annales, 1950, 56-60. old.; Dhondt, „L'in­
dustrie cotonniére gantoise ä l'époque frangaise", Revue d'Histoire
moderne (1955, 233-279. old.); Dornic, L'industrie textile dans le Maine
(1955); Labasse, Le Commerce des soies ä Lyon sous Napoléon et la crise de
1811 (1957); E. Baux, „Les draperies audoises sous le Premier Empire",

324
Revue d'Histoire moderne (1937, kiemeli a nehéz hitelviszonyokat, és a
8-10%-os uzsorakamatra adott kölcsönöket); Clause, „L'industrie
rémoise lainiére ä l'époque napoléonienne", Revue d'Histoire moderne,
1970, 574-595. old; Bergeron, „Douglas, Ternaux, Cockerill: aux
origines de la mécanisation de l'industrie lainiére en France", Revue
historique, 1972. Néhány név a gyáriparosok köréből: A. Laboucherie,
Oberkampf (1884); H. Causse, „Un industriel toulousain au temps de la
Révolution et de l'Empire: Boyer-Fonfréde", Annales du Midi, 1957; F.
Leleux, Lievin Bauwens, industriel gantois (1969); Collignon, Ternaux,
manufacturer franqais (1903) és főleg Lomüller, Ternaux (1977, számos
dokumentumot is tartalmaz).
A fémgyártásról szintén nagyon sok mű született: B. Gille, Les
Origines de la Grande Industrie métallurgique en France (1947); G. Thuillier,
G. Dufaud et les débuts du grand capitalisme dans la métallurgie en Nivernais
au X/X1’siécle (1954); H.-J. Favier, „Forges du Centre vues par un maítre
de forges vosgien", Revue His. de la Sidérurgie (1964); B. Gille, „Le grand
patronat dans la sidérurgie frangaise du Premier Empire", Revue Hist,
de la Sidérurgie (1965, 103-122. old.); ugyanettől a szerzőtől, „La
Psychologie d'un maitre de forges au début du XIXe siécle", wo., 1965,
61-72. old.; Woronoff, „Tradition et innovation dans la sidérurgie",
Revue d'Histoire moderne et contemporaine, 1970, 559-573. old. (Haute-
Marne példáját hozza fel az első Császárság idejéből); ugyanettől a
szerzőtől, L'industrie sidérurgique en France pendant la Révolution et l'Em­
pire (1984). A születőiéiben lévő széniparról: G. Thuillier, „Les
houilléres de la Ruhr", Annales, 1950, 882-897. oldal. A csúcsiparág, a
vegyipar kapcsán (R. Tinthouin, „Chaptal, créateur de l'industrie
chimique frangaise", Féd. hist, du Languedoc Midit, et du Roussillon, 1956,
195-206. old.; A. Thépot, „Le Systeme continental et les débuts de
l'industrie chimique en France", Revue de Tlnstitut Napoléon, 1966,
79-84. old.).
Ami az állami beavatkozást illeti: Ballot, „Les préts aux manufac-
turiers sous le Premier Empire", Revue des Etudes napoléoniennes, 1912,
45-47. old.; A. Lorion, „Les expositions de l'industrie frangaise ä Paris",
Revue de Vlnstitut Napoléon, 1968, 125-130. old. (kiegészíti Lanzac de
Laborie, Paris sous Napoléon c. művének VI. kötetét); A. Thépot, „La
direction des mines", Les directeurs de ministére en France au XIX* siécle
(1976; kihangsúlyozza Laumont és a bányamérnökök szerepét
1810-től).
A kikötők működéséről nem rendelkezünk egységes ismeretekkel.
Bordeaux története manapság már eléggé ismert: az Histoire de Bordeaux
V. kötetén (1968) és F. Crouzet részletes tanulmányán, „Les impor­
tations d'eau-de-vie et de vins frangais en Grande-Bretagne pendant le
Blocus Continental", Annales du Midi, 1953 kívül, érdemes elolvasni P.
Butel cikkeit, „Le commerce maritime de la France sous le Consulat et

325
l'Empire: l'exemple du négoce bordelais", Information historique, 1968,
211-215. oldal, és „Crise et mutation de l'activité économique ä Bor­
deaux sous le Consulat et l'Empire", Revue d'Histoire moderne, 1970,
540-558. oldalak, amelyek fényt derítenek a bordeaux-i kereskedelem
fejlődésére és válsághelyzeteire. A L'Histoire du commerce de Marseille c.
munka nagy segítséget nyújthat, és helyettesítheti P. Masson „Le
commerce de Marseille de 1789 a 1814", Annales de l'Université d'Aix,
1916, c. munkáját. Calais-ról: A. Vion, La Vie calaisienne sous le Consulat
et l'Empire, 1972. Ezzel szemben nem írtak semmit Le Havre-ról,
Nantes-ról vagy La Rochelle-ről. A kereskedelmi kamarákról: P. Cayez,
„La chambre de Commerce de Lyon et le régime impérial", Cahiers
d'histoire, 1971, 403-408. old. (az általa képviselt irányvonal sokkal
konzervatívabb volt, mint a párizsi kamaráé).
Az utakról: M. Blanchard, Les Routes des Alpes occidentales á l'époque
napoléonienne (1920, alapmű); A. Palluel, „Le Consulat et l'aménage-
ment des cols alpins", Revue de l'Institut Napoléon, 1969,139-148. old.;
J. Sermet, „Les routes transpyrénéennes", Soc. Hist. Communication Midi
de la Fr., 1963 (Napoleon parancsot adott a somporti út megnyitására
1808-ban). Eléggé zavaros, de gazdag információs anyaggal rendelkező
mű: A. Remond, Études sur la circulation marchande, I. k., Les Prix des
transports marchands de la Révolution au Premier Empire (1956). Az utak
karbantartásáról: Petőt, Histoire de /'Administration des Ponts-et-
Chaussées (1958). Hasznos segítséget nyújthatnak a helyi monográfiák,
legyenek bár regionális jellegűek (Vidalenc, „Les relations économiques
et la circulation en Normandie ä la fin du Premier Empire", Annales de
Normandie, 1957; R. Dufraisse, „Les fonctions commerciales de 1'Alsace
napoléonienne", Saisons d'Alsace, 1963), avagy egy adott terméket érin-
tőek (Évrard, „Le commerce des laines d'Espagne sous le Premier
Empire", Revue d'Histoire moderne, 1937,197-226. old.). Más szempon­
tokat tár fel: Cottez, Uoctroi de Lyon (1938).

Le nem zárt viták

Valóban a Császárság korában bontakozott ki az ipari forrada­

lom Franciaországban? Ezt az álláspontot képviselték Marczewski
és Toutain Histoire quantitative de l'Économie franqaise (1961) és
Markovitch L'Industrie franqaise de 1789 á 1859, I. k., (1965) c.
műveikben: a termelés volumenének növekedése (évi 3% 1796
és 1812 között), a csúcsiparágak fejlődése, a gépesítés ütemének
felgyorsulása (Ballot, UIntroduction du Machinisme dans l'Indus-
trie franqaise, 1923) voltak e folyamat legszembetűnőbb jellem­
zői. Francois Crouzet vitatta a fenti vélemény létjogosultságát:

326
„Az 1800 és 1810 között lezajlott gazdasági növekedés részben
a forradalom okozta veszteségek helyreállítása volt, a moderni­
zálódó iparágak pedig csupán az ipar kisebbségben lévő szek­
torát képviselték" (részlet a Souvenir napoléonien 1971-es külön-
számában megjelent „Napoléon et l'industrie" c. írás előszavá­
ból). Pierre Chaunu talán még radikálisabb nézeteket vall, ami­
kor azt állítja, hogy a XVIII. században megindult ipari fejlődés
- amit a forradalom szakított félbe - nem folytatódott a Császár­
ság idején {La Civilisation de VEurope classique, 1965). Albert
Soboul ennek pontosan az ellenkezőjét vallja: „bár egy valódi
technológiai forradalom hiánya, illetve az éves gazdasági növe­
kedés szerény mértéke nem teszi lehetővé, hogy az ipari fejlődés
teljes kibontakozásáról beszéljünk", azonban az 1800 és 1810
közötti fejlődést és az ehhez kapcsolódó gazdasági virágzást
nem lehet letagadni (Le Premier Empire, 1973). E. Labrousse „a
háború okozta növekedésről" beszél. A kontinentális zárlat
„csupán lassító, de nem gátló" hatást fejthetett ki, késleltethette
a globál növekedést is, de nem fékezhette le azt, „hatékonyan
segítette a tőkefelhalmozást, amiből a békekötések után a köz-
kölcsönöket és magánberuházásokat finanszírozták" {Rapport
au X ir Congrés international des Sciences historiques, 1965).
Francois Crouzet, a „Wars, Blockade and Economic Change in
Europe 1792-1815" c. írásában, a Journal of Economic History 1964.
decemberi számában kiemeli az ipari hanyatlás és a „pasto-
ralisation" jelenségét a nagy kikötővárosok hátországában, fő­
leg Bordeaux-éban, mivel ez a város a tengerentúlra dolgozott.
Ezzel szemben a hatalom részt vett a kontinens belsejéhez köze­
lebb fekvő területek fejlesztésében (mint ahogy ez a szászországi
és kelet-franciaországi pamutgyártás esetében is történt). Tarlé
véleményével ellentétben („Napoléon et les intérets économi-
ques de la France", Revue des Études napoléoniennes, 1926,117-137.
old.), aki szerint Napóleon feláldozta az annektált országokat „a
nemzet érdekében", Belgium és a Rajna bal partján lévő terüle­
tek ipara kétségtelen fejlődésről tett tanúbizonyságot, amit nyil­
vánvalóan nem kell eltúlozni, de letagadni sem: R. Devleeshou-
wer, „Le Consulat et l'Empire, période de take-off pour l'écono-
mie beige?", Revue d'Histoire moderne, 1970, 610. old.; a szerző
kihangsúlyozza, hogy Belgium ipara viszonylag jelentősebbnek
tekinthető, mint a Császárság többi területének ipara, és hogy a
gazdasági növekedés e kis ország esetében nagyobb volt, mint

32 7
„az egészben, amelynek részét képezte"; valamint R. Dufraisse,
„L'industrialisation de la rive gauche du Rhin", Souvenir
napoléonien, 1970, 28-33. oldal. így tehát az európai gazdaság fő
központjainak a Rajna völgyének irányába történő áthelyezése
volt az a folyamat, ami a máig létező, Párizs-Hamburg-M ilánó
alkotta „aranyháromszög" kialakulását elősegítette.
Méltán rossz hírű-e a Császárság korának gazdasági eszme-
rendszere? Emilé James azokra a nagyobb eszmeáramlatokra
hívta fel a figyelmet, amelyek megosztották a kor gazdasági
szakembereinek táborát („Napoléon et la pensée économique de
son temps", Revue de l'Institut Napoléon, 1966,113-123. old.). Az
M. Michel Chelini által egy eddig még kiadatlan emlékiratban
összeállított kritikai jellegű bibliográfia azokról a művekről,
amelyek e kérdésben jelentek meg 1800 és 1815 között, ezeknek
az eszmeáramlatoknak a sokszínűségét tanúsítja. Guer Essai sur
le crédit commercial c. írásában m ár 1801-ben azt bizonygatta,
hogy Franciaország gazdagabb volt Angliánál; országunk
Nagy-Britanniához viszonyított lemaradása egyedül a megfele­
lő hitelrendszer hiányával volt magyarázható. De Guer cáfolni
szerette volna Gentz nézeteit (Essai sur l'état aduéi de l'admi-
nistration des finances et de la richesse nationale de la Grande-Bre­
tagne), ezért - a méltatlanul elfelejtett - Boschoz és Sabatier-hez
hasonlóan bem utatott egy módszert a nemzeti jövedelem kiszá­
mításához (G. Thuillier, „Les essais de calcul du revenu national
de 1800 a 1808", Revue de l'Institut Napoléon, 1976, 41-53. old.),
amelyik ellensúlyozta az angolok szolgálatába állt genfi közgaz­
dász, Francis d'Ivernois becsléseit (O. Karmin, Sir Francis
d'Ivernois, 1920).
Az 1805. évi válságról bőséges szakirodalom áll rendelkezé­
sünkre: Lanzac de Laborie, Paris sous Napoléon, VI. k. (1910);
Marion, Histoire financiére, IV. k. (1927); A. Fugier, Napoléon et
l'Espagne (1930); A. Duchéne, Guerre et Finances: une crise du Trésor
sous le Premier Empire (1940); J. Gabillard, „Le financement des
guerres napoléoniennes et la conjuncture du Premier Empire",
Revue économique, 1953, 548-572. old. (Chabert ellenlábasának
tekinthető, aki korábban már idézett Essai sur l'adivité écono­
mique c. cikkében a túl gyors iparosítást, illetve a textilipar
eladási nehézségeit emelte ki; Gabillard a válságot a készpénz­
felhalmozás jelenségével magyarázza, ami főleg a városokra
volt jellemző és deflációhoz vezetett). B. Gille, „Contribution a

328
l'étude de la crise de 1805", Bulletin du Centre de recherches sur
l'histoire des entreprises, 1954-ben megjelent cikkében szintén ezt
a deflációs jelenséget emeli ki. J. Bouvier („A propos de la crise
de 1805", Revue d'Histoire moderne, 1970,506-513. old.) szerint az
Első Császárság tipikus válságáról volt szó: deflációs krízis,
mely a háború finanszírozásából és a bizalom hiányát kísérő
pénzügyi eljárásokból eredt. „Faut-il réhabiliter Barbé-
Marbois?" (Rehabilitálni kell-e Barbé-Marbois-t?) teszi fel a kér­
dést Escoube a Revue de l'Institut Napoléon 1975. évi számának
101-119. oldalain. Számára a válság legfőbb okát a hitelek rend­
szeres igénybevételének lehetetlensége jelentette. Napóleon azt
szerette volna, ha a háború maga táplálja saját magát; de ezzel
arra ítélte önmagát, hogy ne álljanak rendelkezésére a megfelelő
anyagiak, amelyekkel ezt a politikát megvalósíthatta volna. Vi­
szont a napóleoni háborúk korántsem kerültek olyan sokba,
mint azt gondolnánk. J. Muracciole, „Le tournant de l'Empire
(1808-1812)" c. cikkében (Bull. Soc. Hist. Moderne, 1978) mintegy
7 milliárd frankra becsüli a háború költségeit. (Ezzel megerősíti
Darunek az 1805 és 1807 közötti időszakra vonatkozó fentebb
idézett becsléseit is.)

329
 IV. FEJEZET

AZ EMPIRE STÍLUS: POLGÁRI AVAGY

NAPÓLEONI MŰVÉSZET?

Nem azt a kifejezést használjuk, hogy „napóleoni stílus", hanem

azt hogy „empire stílus". Nem csak azért, hogy hangsúlyozzuk
- mai szóhasználattal élve - „az uralkodó osztály, vagyis a
polgárság ideológiájának" a hivatalos művészetben betöltött
szerepét, hanem inkább azért, hogy kihangsúlyozzuk a nagy
ember állítólagos műveletlenségét.
Nem volt még egy ilyen páratlan olvasó, mint ez az uralkodó,
aki kihajigálta a neki nem tetsző könyveket hintója ablakán!
Micsoda szánalmas műveltséggel bírt ez a császár, aki még a
helyesírás legelemibb szabályaival sem volt tisztában, ráadásul
az Elbát összekeverte az Ebróval, Szmolenszket pedig Sala-
mancával! Mosolyt keltene az a történész, aki ugyanúgy beszél­
ne „Napóleon évszázadáról", mint Periklészéről vagy XIV. La­
joséról. Napóleon katonai diktatúrájának nincs túlzottan jó híre.
Egyetlen rezsim sem fojtotta el ennyire az intellektuális és m ű­
vészeti életet! Mégis, nem volt soha még olyan kormány, ame­
lyik annyira érdeklődött volna ezen problémák iránt, mint e
tábornoké, aki kijelentette: „Mindössze két hatalom létezik a
világon, a kard és a szellem. EIosszú távon a szellem mindig
diadalmaskodott a kard felett."
Mint mondják, a polgári ízlés győzelme volt ez, a háborús fel­
hangok és az irányított kultúra kudarca ellenére, ahol az irodalom,
a művészetek és a tudományok számára Napóleon szabta meg a
követendő irányvonalat. Azért készítsünk mérleget a Császárság
fénykoráról: hátha ér bennünket néhány meglepetés.

HANYATLÓ IRODALOM?

Sokat beszéltek már az irodalom hanyatlásáról, amiért Napóle­

ont tették felelőssé. Állítólag csak Chateaubriand és Mme de
Staél érdemelnek némi figyelmet; de ők ellenzékben voltak. A

330
császári rezsim elpusztított mindenfajta ihletet, elfojtotta a füg­
getlenség bármilyen formában történő megnyilvánulását, és a
XVIII. század nagy irodalmi műfajait „hivatalos mederbe" terel­
te. A legfőbb sérelmet a cenzúra, az igen aprólékos cenzúra
okozta, jóllehet az irodalmárokra bízták. Igaz, hogy Sade márkit
a charentoni elmegyógyintézetbe internálták, azonban viszony­
lagos szabadságot élvezett, és előadásokat is rendezett - egyéb­
ként nem is olyan szadistákat melyekre a menhely igazgatója,
Coulmier csak néhány kiváltságost engedett be. Időközben
megtalált naplójából megismerhetjük azokat a „különböző faj­
tájú" kedvezményeket, amelyekben részesült. Desorgues is ha­
sonló sorsot mondhatott magáénak - bár jóval rövidebb ideig;
Brifaut-nak meg kellett változtatnia Don Sanche c. művének
témáját, tekintettel a Spanyolország ellen vívott háborúra. De
amikor Barcelone-ból Babylone lett, s így a rím is megmaradt, több
akadály nem állt az útjában. Raynouard Etats de Blois c. művét
1810-ben betiltották, mert túl sok politikai utalás volt benne, de
szerzőjét nem zaklatták.
Miért kellene elhallgatni, hogy ez a hanyatlás, amelynek leg­
főbb oka a cenzúrában rejtezett, a forradalmi időkben indult
meg? A forradalom még a Császárságnál is könyörtelenebb
elnyomást alkalmazott: Chénier-t és Roucher-t lefejezték, míg a
Császárság évei alatt egyetlen írót sem végeztek ki. Francois de
Neufchäteau-t Pamela c. művéért börtönözték be, de ez a sors
várt Destutt de Tracyre, Garat-ra, továbbá Sade-ra és Laclos-ra
is. Marie-Joseph Chénier kénytelen volt lemondani Timoléon-
járól, m ert a főszereplő túlságosan hasonlított Robespierre-hez.
Több darabot töröltek a repertoárból (az Athalie-t vagy Voltaire
Mahomet-jét), másokból pedig kihúzták a monarchiára vagy a
kereszténységre utaló részeket. Ehhez képest a Császárság sok­
kal engedékenyebbnek tűnik. Ami egyáltalán nem azt jelenti,
hogy Napóleon uralma idején lanyhult volna a felügyelet. Az
1807. július 29-i rendelet a párizsi színházak számát nyolcra
csökkentette: Comédie-Frangaise, Théatre de Timpératrice
(Odéon), Opéra, Opéra-Comique, Variétés, Gaité, Ambigu-Co-
mique és Vaudeville. Ebből következően „nem lehetett semmi­
lyen darabot más színházban bemutatni, sem pedig közönség
elé vinni, akár ingyen is, plakátokon hirdetni, s nyomtatott,
illetve kézzel gyártott jegyeket terjeszteni". M inden színház
számára előírták repertoárját. De ezt a rendeletet nem mindig

331
értelmezték megfelelően. Arról volt szó, hogy rendet teremtse­
nek a zűrzavarban, és hogy elkerüljék a bukásokat, aminek
következtében be kellett volna zárni a színháztermeket.
Hasonlóképpen történt ez később a Könyvterjesztés és Könyv-
nyomtatás igazgatóságának összeállításakor is, 1810-ben. A rend­
őrség szándékai nyilvánvalóak voltak. A párizsi könyvesboltok
számát hatvanra csökkentették, hatósági engedélyt állítottak ki a
részükre, és megígértették velük, hogy „olyasmit nem nyomtatnak
ki, ami ellenkezne az uralkodó, illetve az állam érdekeivel". Ezzel
a kormány irányítása alá vonták valamennyit. De a könyvnyom­
tatás helyzete is reformokért kiáltott. Egy 1808 körül készült kimu­
tatás szerint a fővárosban mintegy 157 nyomdát tartottak nyilván,
amelyek közül a legtöbb, például Michelet apjáé is - a beszámoló
szerzője szerint - „nyomorúságosán és engedély nélkül műkö­
dött". Valódi szakmai minősítés nélkül vegetáltak, és sokan csak a
forradalom alatt „nevezték ki" magukat nyomdásznak. Mindössze
néhány üzlet virágzott, például Firmin-Didot-é, vagy Agasse-é,
Panckoucke vejéé. Számos panasz érkezett: „A kiadó-könyvter­
jesztők előbb-utóbb arra kényszerülnek majd, hogy vidéken nyom­
tassák ki a könyveket, mivel ott olcsóbban jutnak hozzá a papírhoz,
és a nyomdai munkásoknak is kevesebb napibért kell fizetni." Ezt
a megoldást Mame el is fogadta. A könyvterjesztőket is rengeteg
szemrehányás érte. Barba elvesztette jó hírét a „suba alatt eladott"
könyvek miatt. Balzac kiadója, Werdet szerint - aki a De la Librairie
c., 1860-ban megjelent mű szerzője volt - néhány könyvterjesztő,
mint például Bossange, megvásárolta a gyarmati termékek be­
hozatalának jogát, amelyek piacát Anglia ellenőrizte. A császári
kormányzat mindössze egyetlen feltételt támasztott: azonos
értékű árut kellett exportálni Nagy-Britanniába. Ily m ódon
több hajót raktak meg könyvekkel, amelyeket aztán a Csator­
nába hajítottak, a behozott gyarm atáruk haszna pedig bősége­
sen fedezte a feláldozott m űvek értékét. A spekuláció azonban
nem mindig volt sikeres, és Bossange rákényszerült, hogy las­
sítsa üzletmenetét.
A Könyvnyomtatási Főigazgatóság megalapításának másik
előnye a Journal général de la Librairie megjelenése volt, amelyik
beszámolt valamennyi kiadott könyvről.
E rendőri irányításnak megvoltak tehát a pozitív oldalai is, így
nem csupán ennek tudható be az irodalom feltételezett hanyat­
lása sem.

332
 HIVATALOS ÉS MARGINÁLIS IRODALOM

Napóleonnak tulajdonítják az alábbi, gyakran idézett kijelentést:

„A sekélyes irodalom engem szolgál, a magasröptű viszont
ellenem van."
Vajon rászolgált-e az Institut, azon belül pedig a francia nyelv
és irodalom szekciója az ellenük irányuló bírálatokra?
A francia nyelv és irodalom szekciójában, amelyik az egykori
Akadémia örökébe lépett 1803-ban, olyan politikusok mellett,
mint Sieyés, Marét vagy Cambacérés, tekintélyes költők is helyet
kaptak, mint például Parny, aki Guerre des deux Dieux (1799) c.
műve által vált ismertté, amelyet a cenzúra üldözött a Konkor­
dátum megkötése után, Legouvé, akinek Le Mérite des Femmes c.
írása 1801-ben óriási sikert aratott, valamint Lebrun-Pindare, aki
végül csatlakozott Bonapartéhoz, miután a Legfelsőbb Lényhez
írt ódájában korábban Robespierre-ről zengett dicshimnuszt.
Csípős stílusa miatt tartottak tőle. Idézzük fel azt a négysoros
verset, amelyet egyik költőtársáról írt:

„Éppen most lopták el...

- Szerencsétlenségedet szánom.
- ... Verseim összes kéziratát.
- Akkor a tolvajt sajnálom."

Egy kicsit lapos költészet ez, de a moralizálásra hajlamos pol­

gárság körében, különösen Legouvé műveivel, igen népszerűvé
válik majd.
A korszak nagy költője Delille, a College de France tanára,
Vergilius műveinek szorgos fordítója volt. A nemzet halottjaként
temették el 1813-ban bekövetkezett halálakor. Ekkor kezdett el
felemelkedni egyik ellenlábasának, nevezetesen Baour-Lormi-
annak csillaga, ál-Osszián ügyes fordítójáé, aki divatba hozta a
kelta hősi énekmondókat.
A színházat sokan képviselték az Akadémián belül: Coliin
d'Harleville, Crac báró elbűvölő kitalálója, Picard, aki Labiche
előfutárának tekinthető La Petite Vilié, valamint Monsieur Musard
ou le Vieux Fat c. műveivel, Alexandre Duval, Andrieux és legfő­
képpen Étienne, akinek Les Deux Gendres c. drámája (1810) a
korszak egyik legnagyobb színházi sikere volt. A polgári közön­

333
ség lelkesen ünnepelte azokat a darabokat, amelyek hízelegtek
neki, s egyben ki is gúnyolták őt.
Ami a tragédiát és a történelmi drám át illeti, meg kell említeni
Ducis nevét, aki Shakespeare műveit fordította francia nyelvre,
Marie-Joseph Chénier-t, Népomucéne Lemercier-t (Pinto, 1800,
Christophe Colomb, 1809), és elsősorban Raynouard-t, akinek Les
Templiers c. m űvét óriási sikerrel m utatták be, néhány corneille-i
veretű verssornak köszönhetően:

„Ki menekülni vágy, becstelen is immár"

avagy:
„Becsület -földi mű, az erény isteni!"

Történészeket is találunk a francia nyelv és irodalom szekciójá­

ban, Lemontey-t, Lacretelle-t, Michaud-t, illetve a XVIII. század
egyik túlélőjét, Bernardin de Saint-Pierre-t. A fent említett szer­
zők gyakran igazságtalanul merültek a feledés homályába. Né-
hányan, mint Delille is, kétségtelenül rászolgáltak az utókor
hálátlanságára; másokon, például Raynouard-on, nem fogott az
idő.
Az ideológiáé volt a vezető szerep, ami alatt a felvilágosodás
filozófiájának utolsó képviselőit kell érteni: Volney-t, Garat-t,
Destutt de Tracyt, Cabanis-t, Naigeont és Roederert. A választá­
sok idején ők voltak az új keresztény-monarchista irányzat kö­
vetőinek (Fontanes, Chateaubriand) ellenlábasai, kiknek hatása
érezhető volt a Journal de VEmpire hasábjain, hála Geoffroy kriti­
kai rovatának, amit maga Stendhal is előszeretettel lapozgatott.
De az Institut rivális szalonokra oszlott, Marét és Régnault de
Saint-Jean-d'Augély álltak egymással szemben. Etienne jelölése
heves viták tárgyát képezte e két szalon tagjai között.
A hivatalos irodalom a rendszert dicsőítő írásokat jelentette,
Lesur L'Epopée des France-jától Millevoye Austerlitz-éig. Ez utób­
bi Chénedolléval egyetemben a korszak legjobb költőjének te­
kinthető.
Velük szemben álltak az irodalom azon művelői, akik nem
feleltek meg a hivatalos irányzat követelményeinek, azaz „a
marginálisok". A szabadgondolkodás híveiről volt szó, akiket
m ár a forradalom idején is üldöztek a robespierre-ista erény
nevében, s akiket a Császárság éveiben is elnyomott a hatalom,
mivel ellentétben álltak annak a polgári társadalomnak az alap­

334
elveivel, amellyel Napóleon az egykori arisztokrácia világát
kívánta felváltani. Az hogy Laclos-t „rehabilitálták", természe­
tes volt; egyébként 1803-ban meghalt. Restif de la Bretonne a
rendőrség hivatalnokaként tengette életét. Anyagi helyzetén
utolsó művei sem javítottak - ugyanis egészen 1806-ban bekö­
vetkezett haláláig folyamatosan írt. Az Institut-ből is eltávolítot­
ták, annak ellenére, hogy Mercier támogatta őt. Sade márki
Charentonban hunyt el 1814-ben. Louvet 1797-ben, Nerciat
1800-ban halt meg; Mirabeau megelőzte őket - még a forrada­
lom elején. Casanova 1798-ban szenderült jobblétre.
A másik marginális irányzat az illuminizmus volt, amely
szintén távol állt az új polgárság gondolatvilágától. Saint-Mar-
tin, „az ismeretlen filozófus" 1803-ban eltűnt, aminek következ­
tében a mozgalom is kifulladt. Néhány mű azonban újra fellen­
dítette: Fabré-Pélaprat-nak a templomos lovagokról szóló m un­
kája, Dewismes 1812-ben írt, Recherches sur l'origine et la desti­
nation des Pyramides c. műve, illetve Fabre d'Olivet egy évvel
később megjelent, Les Vers dorés de Pythagore c. könyve. Ballanche
és a lyoni misztikus iskola korántsem töltöttek be fontos szerepet.
Van néhány olyan egyéniség, akiket nehéz lenne bármiféle
kategóriába besorolni: Senancour például, kinek Obermann
(1804) c. művét a romantika előfutárának tekinthetjük, Charles
Nodier, akit La Napoléone c. szatírája miatt a konzuli rendőrség
zaklatott; Joseph Fiévée, kinek 1803-ban újból kiadott, La Dot de
Suzette c. műve a thermidori társadalom kegyetlen torzképe.
Chamfort Pensées c. munkáját 1803-ban adták ki, az utolsó mo­
ralista, Joubert írásait a közönség csak a szerző halála után
ismerhette meg. Idézzük fel Azáis nevét és kompenzációs elmé­
letét is.
Ne foglalkozzunk most a gasztronómiai irodalommal, ame­
lyet Berchoux és Grimod de la Reyniére neve fémjelzett, Brillat-
Savarin előfutáraié. Ez az irodalom a parvenük élvezetvágyát
fejezte ki.
Hátravan még a politikai ellenzék: Mme de Staél és Chateaub­
riand. Különböző sors jutott nekik osztályrészül: az előbbinek
parancsba adták, hogy Coppet-be vonuljon száműzetésbe, az
utóbbinak pedig részt kellett vennie az Institut munkájában.
Mégis Chateaubriand panaszkodott többet.
Mme de Staél nyugtalan és korántsem nőies jelleme zavarta
Bonapartét; az asszony könyvei csak meggyorsították a szakí­

33 5
tást. Az 1800-ban megjelent De la littérature considérée dans ses
rapports avec les institutions sociales c. könyv olyan eszméket vett
pártfogásba, amelyek ugyancsak távol estek az első konzul min­
dennapi problémáitól. Az éghajlatokról szóló elmélete, az ókori
modellek elvetése, a „republikánus" irodalom iránti rajongás
nem talált megfelelő fogadtatásra Bonaparténál. Az olyan femi­
nista regények, mint például a Delphine vagy a Corinne, nem
illeszkedtek be az újonnan megszilárdított polgári társadalom­
ba, amelyben az asszonyt alárendelték férjének. Germaine elő­
vigyázatlan volt, és kompromittálta magát Bernadotte és Mo­
reau társaságában. Kénytelen volt elhagyni Párizst. Coppet az
ellenállás központjává vált, mialatt úrnője több ízben tett kísér­
letet Bonaparte jóindulatának elnyerésére, de ezzel csak azt
sikerült elérnie, hogy mindinkább terhére lett. Az írónő sokat
elmélkedett erről, De l'Allemagne c. híres könyvében párhuzamot
vont a német filozófia és irodalom, valamint a francia írók és
gondolkodók között, előnyben részesítve Rajnán túli szomszé­
dainkat. Ezen nincs mit csodálkozni, ha figyelembe vesszük,
hogy Hegel akkoriban fejezte be A szellem fenomenológiájá-t, Kant
pedig éppen 1804-ben halt meg. Ez m ár túl sok volt a francia
vezetés számára. A könyvet lefoglalták és megsemmisítették;
Mme de Staél külföldre menekült.
Ezzel szemben A kereszténység szelleme - amit az Atala (1801),
valamint a René (1802) c. regények előztek m eg - Chateaubri-
and-t hivatalosan is elismert íróvá tette. A könyv mondanivalója
megfelelt a kormányzat vallási restaurációs törekvéseinek. A
szerzőt előbb a római nagykövetség titkári, később pedig Valais
francia nagyköveti posztjával jutalmazták meg könyvéért. Ez az
elismerés azonban nem volt elég a René írójának. Enghien herceg
kivégzése kiváló ürügyet szolgáltatott számára, hogy távolságot
tartson. Egy nagyszabású keresztény eposz megírásának tervét
fontolgatva 1806-1807-ben az író utazást tett „Párizsból Jeruzsá­
lembe" . így született meg Les Martyrs (1809) c. műve, amit éppen
akkor publikált, amikor a császár és a pápa közötti vita tragikus
fordulatot vett. Óriási bukás. Amikor 1811-ben az Institut tagjai
közé választották, nem tarthatta meg székfoglalóját, amit elődje,
Marie-Joseph Chénier - egykori Konvent-tag és királygyilkos -
elleni vádiratnak tekinthetünk inkább, mint dicshimnusznak.
„Arra voltam hivatott", írja később Mémoires d'outre-tombe c.
művében, „hogy felszólaljak a szabadság védelmében, és fel­

336
emeljem hangom a zsarnokság ellen." 1814-ig azonban nem
tanúsított különösebb bátorságot.
Két filozófus jelezte a jövőt: Fourier 1808-ban ismertette Theo­
rie des quatre mouvements címmel megjelent elméletét, Saint-Si­
mon pedig kidolgozta a sajátját, a nemzeti javakkal való speku­
láció közepette.

A NÉPSZERŰ IRODALOM

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a népszerű irodalmat sem. A

dalok rövid időn belül lázítónak bizonyultak (Le Consent du
Languedoc, Le Roi d'Yvetot Béranger-tól, 1813); ezzel szemben a
Desaugiers által képviselt bohózat társadalomrajza jelentékte­
len maradt.
Bár Piis, illetve az Almanach des Muses könnyed hangvételű
verseit szórakoztatónak találhatjuk, kénytelenek vagyunk elis­
merni, hogy Mme de Cottin vagy Mme de Genlis regényei
olvashatatlanok.
Két műfaj kavarta fel a kedélyeket. Az egyik a Walpole, Anne
Radcliffe és Lewis „gótikus" művei által ihletett kalandregény.
Ducray-Duminil (Vidor ou VEnfant de la Fórét, 1796, Coelina ou
l'Enfant du Mystére, 1798, Lolotte et Fanfan, 1807), valamint Pi-
gault-Lebrun (Monsieur Motte, 1802, L Homme a projets, 1807)
műveit óriási példányszámban nyomtatták ki. Föld alatti utak
és elátkozott kastélyok, álarcos férfiak és elcsábított lányok, atyai
átok és napvilágra kerülő családi kötelékek - m indez nem pusz­
tán az olvasni tudó kocsisok és portások számára jelentette a
szórakozást, hanem bizony a polgári közönségnek is.
Loaisel-Tréogate, Caigniez, „a bulvár Racine-ja", de legfőkép­
pen Pixérécourt, aki - nem minden szerénytelenség nélkül -
Szophoklészhoz hasonlította magát, gondoskodtak róla, hogy a
fenti témák színpadra kerüljenek. A melodráma, mint azt neve
is jelzi, olyan drámai műfaj, amelyben helyet kap az ének és a
tánc is. Boieldieu és Kreutzer nem vetették meg ezt a műfajt,
amely heves viták tárgyát képezte La Fíarpe - aki az elit színház
mellett szállt síkra - és Mercier között, aki így kiáltott fel: „Gőgös
avagy fösvény nemzet, miért zárod be színházad kapuit a nép
előtt? A szegénynek sokkal nagyobb szüksége van rá, mint a
többieknek, hogy kisírhassa magát és elérzékenyüljön. Vajon

337
melyik szerző gondoskodik majd az egyszerű népről, ki lesz az,
aki egészséges és kellemes szellemi táplálékot nyújt majd szá­
mára, aki felügyel tisztességes örömeire, és fejleszti ízlését?" A
tömeg özönlött a melodrámákat játszó színházakba. Pixérécourt
La Femme ä deux maris c. darabja 451 előadást ért meg Párizsban
és több mint ezret vidéken.
Az Első Császárság idején az olvasás szeretete széles körben
terjedt. Napóleon maga is példát mutatott, és Barbier nevű
könyvtárosa rendszeresen tájékoztatta őt a megjelent újdonsá­
gokról. „Az olvasótermek száma napról napra nő," jelezte a
nyomdák és könyvterjesztők párizsi tájékoztatója 1809. október
21-én; „még a parókakészítők is ide járnak". Mit olvastak ekko­
riban? Ducray-Duminil és Pigault-Lebrun műveit, valamint
Radcliffe és Walpole fordításait. Az „akadémikus" irodalom,
Chateaubriand kivételével, hiányzott az olvasótermek kataló­
gusából. Ezzel szemben komoly érdeklődés m utatkozott a tudós
társaságok iránt: 1813-ban Mangourit megalapította a Francia-
országi Régiségbúvárok Társaságát, Malte-Brun pedig helyreál­
lította a földrajztudomány tekintélyét.

A KOR DIVATOS KÉPZŐMŰVÉSZETI IRÁNYZATAI

A festészet és a szobrászat igen nagy népszerűségnek örvendett

ekkoriban. Sok esztétikai témájú írás jelent meg: Winckelmann
és Quatremére de Quincy elméletei vita tárgyát képezték; Leg-
rand lefordította Piranese építészetről szóló munkáit; Amaury
Duval hangsúlyozza a festészetnek az iparművészetre gyako­
rolt hatását; Reveroni Saint-Cyr ezzel szemben kimutatta, hogy
az egzakt tudományok tökéletesítik a művészeteket. Ballanche
1801-ben publikálta Du sentiment dans ses rapports avec la lite­
rature et les arts c. munkáját, ezt azonban Chateaubriand A
kereszténység szelleme c. műve háttérbe szorította. Landon kiadta
az Annales du Musée et de l'École moderne des Beaux-Arts c. folyó­
iratot. A magángyűjtemények száma megsokszorozódott (Fesch,
Lucien Bonaparte, Vivant Denon, Soult); hála a hódításoknak,
Európa nyitottá vált a különlegességek iránt. A képek ára - a
bőséges kínálat ellenére - folyamatosan emelkedett. A Szalon­
ban egymás sarkát taposták az emberek, igaz ugyan, hogy a
belépés ingyenes volt. „Micsoda utálatos tömeg", jegyezte meg

338
az egyik kortárs. „Hordárok! Heringárus kofák! Inasok!" A
Napóleon Múzeum is vonzotta a közönséget. Az Itáliából érke­
zett képek kiállítását mintegy harmincezer látogató tekintette
meg. Az kétségtelen, hogy inkább a bőséges hadizsákmányt
hozó katonai győzelem miatti büszkeség vonzotta az embereket
a múzeumba, mint a művészetek iránti érdeklődés. Napóleon
tökéletesen megértette, milyen kitűnő propagandaeszköz a mű­
vészet. „Őfelsége azt kívánja", írta Montalivet, „hogy a Szalont
a Nagy Hadsereg tiszteletére rendezett ünnepségsorozat idején
nyissák meg, és a Múzeum is teljes pompájában ragyogjon
ezekben a napokban." Volt némi kérkedés a császár és a művé­
szek kapcsolatában. 1808-ban Napóleon elment a Szalonba,
hogy tiszteletét fejezze ki Gros előtt; kitüntetéseket osztott ki,
beszélgetett a festőkkel, és úgy tett, mintha észre sem vette volna
Az eylaui csata c. festmény megalkotóját; amikor pedig befejező­
dött a kitüntetések osztogatása, a művész felé fordult, letépte
saját becsületrendjét, és a festő mellére tűzte. Amikor elment,
hogy megtekintse Dávidnak a koronázásról készült képét,
hosszasan és szótlanul nézte a festményt, „majd két lépést tett
David felé" - legalábbis Délécluze visszaemlékezése szerint -
„megemelte kalapját, és egy könnyed főhajtással, emelt hangon
azt m ondta a festőnek: »David, köszöntöm önt!«"
David volt a koronázatlan királya a festészet világának, amely
az állami és magánmegrendeléseknek köszönhetően virágzás­
nak indult. Ő volt a császár udvari festője, szenátor, a becsület-
rend birtokosa, az Institut tagja - ez volt a fénykora. Ő festette
meg a hősköltemény nagy pillanatait: Bonaparte átkel a Saint-
Bernard-hágón, A sasok kiosztása, A koronázás. Azért az antik témá­
kat sem hanyagolta el. Még a Konzulátus éveiben fogott hozzá
Leónidasz Thermopülainál c. művéhez, amit 1814-ben fejez majd
be; 1809-ben festette meg Ámor és Phaéton c. képét; 1812-ben
pedig Homérosz és Kalliopé c. munkája készült el. Általa diadal­
maskodott a neoklasszicista irányzat, amellyel neve szinte egy­
beforrott.
Számtalan tanítványa volt. Fia négyszázharminchárom főre
becsülte számukat. A legkiemelkedőbbeket közülük a David
műterme c. festményen láthatjuk megörökítve. Ott volt például
Gros (1771-1835), David családjának tékozló fia; előbb egy
klasszicista képet festett, a Szapphó Leukasz szigetén címűt (1801),
majd történelmi festményeivel ő is a legendát terjesztette:

339
Aboukir, Eylau (1807), A jaffai pestisbarakkok (1804); Gérard
(1770-1837) 1786-ban lépett be David iskolájába, később felha­
gyott az olyan művek megfestésével, mint a Bélisaire vagy a
Psyché, hogy a császári család tagjainak vagy más főméltóságok­
nak portréira szakosodjon. Girodet-Trioson (1767-1824) 1793-
ban futott be Endymion álma c. képével. Híres művei: Osszián,
avagy a hazáért elesett francia hősök apoteózisa, amelyet 1800-ban
rendeltek tőle Maimaison aranyozott szalonja számára, Atala
temetése, és az Özönvíz (1806), mely az 1810-es - tízévenként
megtartott - versenyen nagyobb sikert aratott, mint Dávidtól A
szabin nők elrablása, és korának egyik legnagyobb mesterévé
avatta. Érdemes még felidézni Hennequin érdekes emlékiratai
segítségével Fabre-t (1766-1837), aki David második legjobb
tanítványaként elnyerte a római nagydíjat, Alexandre Évariste
Fragonard-t (1780-1850), a nagy Fragonard fiát, aki hűtlen lesz
Dávidhoz, és elhagyja őt a „gótikus trubadúr"-ért, továbbá
Franque-ot, Mulard-t, Wicart, Drollingot vagy Revoilt. Ingres
(1780-1867) sajátos színt képviselt a palettán. Napóleonról fes­
tett portréi csodálkozásra késztetnek felséges, szinte bizánci
jellegük miatt. De ő a megalkotója az Odaliszkok sorozatnak is,
mely a női testet sokkal érzékibben ábrázolja, mint David.
A neoklasszicizmus nem volt mindenki által követett irányzat
a festészetben. Itt is léteztek „marginális személyiségek". Példá­
ul Prud'hon (1758-1823), egy clunyi kőfaragó fia, akire nagy
hatást gyakoroltak a németek, a forradalmárok közé keveredett,
majd később Frochot, Szajna megye prefektusa, földije segítsé­
gével kitárultak előtte a hivatalos szalonok ajtajai is. Bonaparte
diadalmenete c. képe, melyet 1801-ben festett, megalapozta hírne­
vét; ő lett a császár tiszteletére adott párizsi ünnepségek díszlet-
tervezője. Jean Broc (1771-1850) fellázadt David mindenhatósá­
ga ellen, visszatért a primitívekhez, és Maurice Quay, valamint
Charles Nodier hatására a művészet eredetiségének és tökéletes
tisztaságának szükségességét hirdette. Nézetei iránt Ingres sem
m aradt közömbös. Broc a sokáig félreismert megalkotója annak
a csodálatos festménynek, amelyik a Hüakinthosz halála (1801)
címet viseli. Az iskola elítéli a Weenix-stüusú állatjeleneteket és
Panini romjait, amelyeket Suvée védelmébe vett.
Mindegyik műfaj nagy tekintélynek örvendett. Valenciennes
(1754-1819) írt egy festészetről szóló tanulmányt, amelyben vé­
delmébe vette a „történelmi tájat" mint az antik vagy mitológiai

340
témájú képek hátterét. A tájképfestészet továbbra is divatos
maradt, művelői közé az 1808-ban elhunyt Hubert Robert,
Bidault (1758-1846) és az idősebb Moreau (1739-1805) tartoztak.
Boilly (1761-1845) családi jelenetek ábrázolásával vált ismertté:
A postakocsi érkezése (1804), Az 1807-ben besorozottak indulása, vagy
A Nagy Hadsereg 7. hadijderítésének felolvasása (1808). Az ő nagy
ellenlábasa Taunay (1755-1830) volt. Duplessis-Bertaux ked­
venc témája a katonai anekdota volt; Danloux a műfaj meste­
reivel vetélkedett a portréfestészeten belül. Miután Huet - aki
állatábrázolással foglalkozott - 1811-ben meghalt, Carle Vemet
(1758-1836) lovak festésére specializálta magát. Említsük meg
Meynier (1768-1832) nevét is.
Géricault (1791-1824) is ezekben az években vált ismertté.
Vadásztiszt lovasportréja (1812), majd Sebesült vértes (1814) c. mű­
vei drámai mozgalmasságukkal a romantika előfutárának te­
kinthetők. Delacroix-hoz hasonlóan, Géricault is - a festőiskolák
helyett - inkább a Napóleon Múzeumban képezte magát, ahol
Tizianót és Vélazquezt, Caravaggiót és Riberát, Rubenst és
Rembrandtot egyszerre fedezhette fel. Vignyhez és Lamartine-
hez hasonlóan, Géricault-t is megkísértette a katonai pálya, ezért
ő is magára öltötte a királyi muskétások vörös egyenruháját, és
a száz nap idején követte az uralkodót Gand-ba, mielőtt végleg
visszatért volna a civil életbe.
A festők nevének e száraz felsorolásával egyetlen cél vezérelt
csupán: bebizonyítani, milyen sok tehetséges művész alkotott a
Császárság éveiben Franciaországban. A napóleoni festészetet
túlzás lenne mindössze ókori és csatajeleneteket, valamint elő­
kelőségek arcképeit bemutató művészetnek tekinteni, és olyan
képekkel felidézni, mint David A szabin nők elrablása, Gros Eylau­
ft vagy Gérard Mme Récamier-ft. Ez a három m aradandó remek­
mű egyáltalán nem ad átfogó képet a XIX. század első tizenöt
esztendejének alkotásairól. A libertinus és az érzelgős stílus
eltűnt, azonban a Császárság - Chateaubriand, illetve Lenoir
francia műemlékeket bemutató múzeum ának hatására - újra
felfedezte a trubadúr stílust, nosztalgiával tekintett a regényes
középkorra, ál-Osszián hatására felújította a hajdani mítoszokat,
és a decentralizáció következtében (a vidéki m úzeum ok fejlődé­
se a IX. év fructidor 14-én kelt rendeletnek köszönhető, amellyel
846 festményt küldtek el számukra) virágzásnak indultak az
egyes területi központok is. Lyonban Grobon, Lorraine-ben

341
Claudot, Provence-ban pedig Constantin képviselték a kulturá­
lis fejlődésnek ezt a szakaszát. Franciaország - látszólag - késés­
ben volt az európai romantika (a német Fussli vagy az angol
Blake) előretöréséhez képest. Óriási tévedés. A méltatlanul elfe­
ledett Vafflard (1774-1837) magával ragadó Young és leánya
(1804) c. m űve-m ás szerzők alkotásaival egyetem ben-rem ekül
példázza az áramlat franciaországi jelenlétét.
A neoklasszicizmus volt az úr, ez kétségtelen, azonban jól
érzékelhető a sokszínűség és még inkább Európa meghódításá­
nak hatása. Isabey Bécsbe látogatott; David 1812-ben Jussupov
herceg megrendelésére festett. Ezzel szemben Piranesi két fia
Párizsban telepedett le. De arról se feledkezzünk meg, hogy
Goya lett Joseph Bonaparte udvari festője!

SZOBRÁSZOK ÉS ÉPÍTÉSZEK

A szobrászatban is a klasszicista stílus dominált. De jóval keve­

sebb remekmű született, mint a festészet területén. Ezen nincs
mit csodálkozni. Pajou, Clodion és Houdon eltűntek. Chinard
(1756-1813), Roland (1746-1816), Cartellier (1757-1831), vala­
mint Moitte (1746-1810) léptek a helyükbe. Mivel gúzsba kötötte
őket az akadémizmus, ritkán szállta meg őket az ihlet; virtuozi­
tásukhoz azonban nem fért kétség, amit kiválóan példáz Mme
Récamier mellszobra, melyet Chinard alkotott, vagy a Louvre
oszlopcsarnokának domborművei, amelyek Cartellier keze
munkáját dicsérték. Személyesebb jellegű volt Chaudet (1753—
1810) művészete. A mitológiából merítette témáit, amelyeket
ötletességének köszönhetően egészen újszerűén ábrázolt 1791
után; leginkább az a szobra vált ismertté, amelyik a császárt
római öltözetben ábrázolja a Vendőme-oszlop tetején. Nem vi­
selte el, ha összehasonlították Bosióval (1768-1845), az oszlop
domborműveinek készítőjével, vagy akár az itáliai Canovával
(1757-1822), aki igen nagy hatást gyakorolt rá. A Belvederei
Apolló által inspirált, Meztelen Napóleon c. szobrát a császár
parancsára nem engedték bemutatni, mivel az uralkodót sértet­
te az atletikus akt, amellyel a szobrász ábrázolta őt. Canova is a
császári család tagjainak megformálására specializálódott. Óriá­
si szenzációt keltettek azok a művei, amelyek Pauline-t Venus
alakjában, Napóleon édesanyját pedig Agrippinaként ábrázol­

342
ják. Azonban a művész jobban kedvelte Rómát, mint Párizst,
hiába hívta ó't oly sokszor Napóleon a francia fővárosba.
Az építészetben is a neoklasszicizmus volt az uralkodó irány­
zat: Gondoin (Orvosi Egyetem), Peyre, Chalgrin (Odéon, Dia­
dalív), Poyet (a Törvényhozó Testület épületének munkálatai),
Vaudoyer, Célerier (Variétés színház), Vignon (Madeline-temp-
lom) és Brongniart képviselték a hivatalos irányzatot, s bár úgy
tűnt, hogy a francia építészet a múlt felé fordult, azért új koncep­
ciók is megjelentek. Ami a technikát illette, újszerű volt a vas
alkalmazása, különösen a hidak megépítésénél (Austerlitz híd,
az Arts gyaloghíd) vagy a kupolák emelésénél (1806-ban, egy
tűz után a gabonacsarnok kapott egy rézből és vasból készült
kupolát, amelyet Bélanger épített). Elméleti síkon Durant
(1760-1834), Boulée egykori tanítványa, a Műszaki Egyetem
professzora és Rondelet (1743-1829) álltak ki egy új építészeti
koncepció mellett. Az előbbi Recueil et parallele des édifices de tout
genre anciens et modernes, az utóbbi pedig Tratte théorique et pra­
tique de Vart de bátir c. művében a hasznosságot a szépség elé
helyezte, és a mérnök szerepét nyilvánította elsődlegessé. Ledoux
1806-ban elhunyt; az ideális városról alkotott elképzelései egy­
általán nem hatottak azokra a napóleoni parancsra emelt építé­
szeti alkotásokra, amelyeket Pontivyben és La Roche-sur-Yon-
ban hoztak létre.
Napóleon kedvenc építésze Fontaine (1762-1853) és Percier
(1764-1838) volt, akiket - Dáviddal együtt - az empire stílus
kialakítóinak tekinthetünk. Nehéz helyzet volt ez. Sokan leírták
már a nagyszabású terveket dédelgető Napóleon tétovázását:
alakítsa át az Invalidusok épületét Mars tiszteletére emelt tem p­
lommá? Egyesítse a Louvre-t és a Tuileriákat? Diadalíveket
emeljen, Versailles-t építtesse át, emeljen palotát Róma királyá­
nak a Chaillot dombra, a Mars-mezőn pedig alakítson ki egy
közigazgatási negyedet? A fent bemutatott tervek láttán N apó­
leon képtelen volt dönteni. Mindebből csak a Fontaine által
emelt Carrousel-diadalív valósult meg, ami m anapság kissé
szerény méretűnek tűnhet, de együtt kellene látnunk a régi
Tuileriákkal. Több terv is készült arról, hogy a Madeleine-ből
létrehozzák a Dicsőség templomát, és ez rengeteg lelkiismeret-
furdalást okozott Napóleonnak. Még a Montmartre csúcsára is
tervezett valami hasonlót; „egy sajátos Janus-templomot", ahol
kihirdethetnék a békeszerződéseket. Időnként újra megtárgyal­

343
ták a Louvre és a Tuileriák összekapcsolásának tervezetét, de
mindannyiszor el is vetették azt. Fontaine naplója egy általunk
nem ismert Napóleont mutat be, aki tele volt bizonytalansággal,
és szinte megbénította a félelem, hogy esetleg hibát követ el.
Ugyanez a tétovázás tapasztalható Versailles esetében is.
Gondoin előterjesztett egy 50 milliós költségtervezetet. Percier
és Fontaine nagyobb önmérsékletet tanúsítottak. Napóleon vé­
gül így zárta le a vitát: „Semmit sem kell csinálni, ha nem
vagyunk képesek valami olyat létrehozni, ami szépségével fe­
lülmúlja a XIV. Lajos által építtetett részt." Ami Chaillot-t illette,
Percier és Fontaine megalkottak egy nagyszabású tervet, ame­
lyet az Uralkodók székhelyei c. műben tettek közzé. Megkezdték
az építési területek kisajátítását, azonban a háború miatt egyet­
len műemlék sem készült el. „Túl sokra törekszünk", jelentette
ki Napóleon, „hagyjuk a palotákat befejezetlenül!" Vajon így
vélekedtek az új méltóságok viselői is? Ezek ritkán építkeztek,
inkább a hajdani arisztokraták palotáiba költöztek be. A polgár­
ság a bérházakat részesítette előnyben, a régi üzletek cégéreit
pedig kirakatokkal helyettesítette. A magánépületeknél megfi­
gyelhető az egyiptomi és a dór stílus hatása, m ár ami a Konzu­
látus első éveit illeti, később az itáliai reneszánsz elemeit kölcsö­
nözték, néha olyan szerencsésen adaptálva, mint a Rivoli út
árkádsora esetében.

A DÍSZÍTÉS MŰVÉSZETE: AZ EMPIRE STÍLUS

Empire stílusról leginkább az épületek belső dekorációja kap­

csán beszélhetünk. Percier és Fontaine diktatórikus módon
kényszerítették elképzeléseiket a műbútorasztalosokra. A ma­
hagóni a legkedveltebb, teljes egészében vagy bevonatként, a
„másodrangú bútorokra". Hogy a bútorok színe ne legyen túl­
ságosan sötét, világosabb fából készült finom kis berakásokkal
díszítették őket. A bútorok alapzatául gyakran egy kiemelkedő
talapzat avagy „oroszlánkarmos" lábazat szolgált; oldalt álló
kariatidák tartották a komódok párkányzatát; az egyenes vona­
lú formák jöttek divatba. A díszítés művészetét az egyiptomi, a
görög-római és az etruszk stílus ihlette. A mitológia elemei
(istennők vagy hattyúk) együtt szerepeltek a háborús jelképek­
kel (pallosokkal, nyilakkal és sisakokkal), a méhek a sasokkal.

344
Az arany-, illetve bronzművesek szerepe döntő fontosságú volt
az olyan remekművek esetében, mint például a piperekészlet,
amit Párizs városa adott Mária Lujzának 1810-ben, vagy Róma
királyának bölcsője, amely Prud'hon, Odiot és Thomire keze
munkáját dicsérte. Egy másik híres ötvös: Biennais, aki a „Singe
violet" cégérének megalkotója. O díszítette a koronázási kellé­
keket is.
Míg egyre inkább elterjedtek a könnyen mozgatható, illetve
az egylábú kerek asztalok, új típusú bútordarabok is megjelen­
tek a lakberendezésben: az állótükör, melynek üvege a keretben
forgatható volt; a „vide-poche" vagy a curulisi szék. Reichardt
leírása alapján megtudhatjuk, milyen volt Mme Récamier szo­
bája:
„A szoba falait szinte teljes egészében beborították az egy
darabból készült tükrök, ami igen elegáns benyomást keltett. A
nagy tükörtáblák között, illetve az intarziával díszített ajtók
felett barna szegéllyel keretezett fehér faburkolat volt látható.
Az ablakkal szemben óriási méretű tükörfal állt. A fal előtt a
helyiség istenasszonyának légies fekhelyét csodálhatta meg a
szemlélő."
Ez a ritkán látott s csupán tulajdonosa által használt fekvőal­
kalmatosságot egy másik szemtanú visszaemlékezéseiből is is­
merjük: „Párizs legszebb ágya ez; rézzel díszített mahagóniból
készült, s két lépcsőn át lehetett fellépni rá, amelyeket szintén
mahagóniból faragtak. Az ágy lábánál, egy kisebb emelvényen
rézből készült, míves görög lámpa állt." Ezzel a nevezetes bú­
tordarabbal csupán a Joséphine számára készített, Fontaine-
bleau-ban található ágyak vehették fel a versenyt. Jacob-Des-
malter (1771-1841) keze munkáját dicsérték, aki az új stílus-
irányzat egyik legnagyobb mestere volt, és rengeteg remekmű­
vet készített: 217 ágyat, 58 díszes tükörasztalt, 87 szekretert, 106
íróasztalt és 577 széket, s mindezt csupán a fontainebleau-i
kastély számára. Igen keresettek voltak Sévres mitológiai, illetve
harci jelenetekkel díszített vázái is. Isabey készítette el a marsal-
lok híressé vált asztalának tervrajzát, amelyet Stendhal oly­
annyira megcsodált.
A fa- és fémmegmunkálás mestereihez hasonlóan a textilmű­
vészek is aktívan részt vettek az új dekoráció elterjesztésében. A
figyelem Oberkampf kartongyártására, a selyemgyártásra (azon
belül is Jacquard szövőszékének köszönhetően, a reneszánszu-

345
kát élő lyoni műhelyekre), a damasztra és a selyemmel átszőtt
szaténre irányult. Ahogy azt Mme de Genlis megjegyezte: „Kér­
kedésképpen a falakra aggatjuk a szöveteket ahelyett, hogy
kiteregetnénk azokat."

ÖLTÖZKÖDÉS

Az alapelv mit sem változott, legyen szó a lakások díszítéséről

avagy az egyén megjelenéséről. Az antik továbbra is uralkodik,
némi keleti ízzel fűszerezve (ekkoriban jött divatba a kasmír). A
színek sötétek, a szövetek súlyosak, a császár legnagyobb meg­
elégedésére, aki a fényűzésen kívül szem előtt tartotta a textil­
ipar érdekeit is. A férfiak öltözködésében még érződött a forra­
dalom hatása, azonban a pantalló - ami a sans-culotte-ok legjel­
legzetesebb ruhadarabja volt - hosszú időre száműzetett a pol­
gárság ruhatárából. A császárkabát, a frakk és az egyenes sza­
bású mellény egyenruhára emlékeztetett. Ezek a stílusjegyek,
meglepő módon, a nők öltözködésében is fellelhetőek voltak:
csákó formájú frizura, testhez álló, merev szoknya, csizma, váll-
lapok vagy vállszíjak. A köztisztviselők tekintélye részben a
császár által rájuk erőltetett egyenruha viseléséből fakadt. Az
öltözködésnek is megvolt a maga empire stílusa. Egyedül Na­
póleon nem követte ezt: ütött-kopott kis kalapot, szürke szalon­
kabátot és az udvari vadászok zöld öltönyét viselte. Sajátos
sziluettje különös nevével együtt máris legendássá vált.

A ZENE

A derék polgár bútorai között megtalálható volt a hárfa vagy a

- lehetőleg Erard gyártmányú - zongora is; a zongora ekkorra
már kiszorította a csemballót. „Az ember nem léphet be egy
szalonba anélkül", írta 1803-ban az egyik kortárs, „hogy ne
találná magát szemben egy zongorával. Olyan ifjú emberek
játszanak, akik már tízesztendősen mesteri fokon képesek kezel­
ni ezt a hangszert." Ez a néhány sor talán érzékelteti, milyen
szerepet töltött be a zene ebben a korban.
Kétségtelen, hogy Napóleon nem tartozott a zenerajongók
táborába. A visszaemlékezések szerint igen hamisan énekelt. Az

346
is vitathatatlan, hogy a koncertek m indössze azok igényeit
elégítették ki, akik csupán kedvenc operaáriáik m eghallgatá­
sáért jártak oda; kétségtelen továbbá, hogy az egyházi zene
csillaga a forradalom évei óta leáldozott, s az is nyilvánvaló,
hogy Weber, Beethoven és Schubert megsemmisítőleg hatott
a Franciaországban ekkortájt divatos francia, illetve olasz
mesterek m unkásságára. Tényleg ennyire lesújtóan kell nyi­
latkozni a Császárság zenei életéről? Nem állt másból, mint a
konzuli indulókból?
A Lói utcában (a mai Louvois téren) állt az Opera, ami -
eltekintve az ingyenjegyek okozta veszteségektől, illetve a fellé­
pő művészek szeszélyeitől - elég jól működő színháznak számí­
tott. Ez a műfaj nyerte el leginkább Napóleon és kortársai tetszé­
sét. Stendhal naplójában részletes beszámolót vezetett minden
egyes előadásról, amelyet megnézett. A császár főleg az olasz
operát tüntette ki rokonszenvével. Kedvenc zeneszerzője a ná­
polyi származású Paisiello, Rossini nagy riválisa volt. De 1807-
ben igen lelkesen fogadta Spontini la Vestale c. művét, mivel a
művész egy egész sereg római légionáriust vonultatott fel da­
rabjában. E mű hatására rendelte meg a mestertől 1808-ban a
Fernand Cortez ou la Conquéte du Mexique c. darabot, amelyhez
Esmenard és Jouy írták a librettót. Az 1809. november 28-án
tartott bemutatón inkább a szövegkönyv aratott sikert, mint a
zene. A Journal de l'Empire beszámolója szerint a közönség tökéle­
tesen megértette az egyes utalásokat:
„A téma ugyancsak aktuálisnak számít korunkban. A nép,
melynek szemei előtt a rettenthetetlenség, illetve a hősi állhata­
tosság csodái játszódnak le nap mint nap, még ezen dolgok
puszta színpadi változatát is örömmel és érdeklődéssel szemléli.
Cortez, aki egy hatalmas birodalmat hódított meg mindössze
hétszáz gyalogos katonával és tizennyolc lóval, természetesen
azt a hőst juttatja eszünkbe, aki inkább bátorságuk, mint szám­
beli fölényük miatt rettegett légiók élén felbomlasztotta a legsza­
bályosabb csatasorokat, szétkergetett végeláthatatlan seregeket,
és legyőzte az európai hatalmak egyesített erőit."
A spanyolországi események által előidézett fordulat szám­
űzte a repertoárból a Fernand Cortez-t, mivel a Megváltóhoz
zengett dicshimnuszokkal a mű akaratlanul is felszította a spa­
nyol hazafiságot.

34 7
 A császár kapcsolata Cherubinivel nem a legkedvezőbben
alakult. „A császár olyan zene megkomponálására kért fel",
mondta később a firenzei mester, „amelynek semmiféle értelme
sincs." Napóleon végül Paér számára tartotta fenn a házi zene­
szerző nagyra becsült tisztét.
A császár a francia muzsikusokról sem feledkezett meg.
Méhul diadalt aratott 1807-ben Joseph c. művével, azonban
Lesueur - Berlioz mestere - lesz a legnépszerűbb operaszerző
Párizsban. Az Osszián költészete ihlette Les Bardes - Stendhal
kivételével - óriási lelkesedést váltott ki mindenkiből. De még
ugyanebben az évben háttérbe szorította a Császárság dicsőíté­
sét szolgáló Le Triomphe de Trajan-t, amely egyenlő volt a legsze­
mérmetlenebb hízelgéssel. Amikor Trajanus bevonult a Capito-
liumra, ugyanazt az indulót lehetett hallani, amit Lesueur Na­
póleon számára komponált a Notre-Dame-ban lezajló koroná­
zási szertartásra. A színpadi rendezés pompája (a Francom cir­
kusz lovai, és négyszázharminckét jelmez), Mme Branchu és
Lainez, kik a kor legkiválóbb énekeseinek számítottak, illetve a
császári jótállás nagymértékben hozzájárultak a mű sikeréhez.
Az Operaház balettestjei szintén nagyszámú közönséget von­
zottak, amely nehezen tudta eldönteni, vajon ki a legjobb a
korszak három nagy tehetségű táncosa, Vestris, Duport és
Gardel közül. Az Operában koncertelőadások is voltak. Bona­
parte éppen Haydn Teremtés-ének előadására tartott, amikor
1800. december 24-én kis híján kioltotta életét a pokolgép.
Grétry, Dalayrac, Boieldieu, Trial és Monsigny - kiknek szer­
zeményei az Opéra-Comique repertoárját gazdagították - szin­
tén nagy népszerűségnek örvendtek. Ezeknek a szerényebb te­
hetségű komponistáknak a dalait ismételtette meg többször is a
közönség. A románc, amelynek specialistája a zeneszerzőként és
előadóként is ismert Garat volt, legalább akkora sikert aratott,
mint a Viguerie által komponált Bataille de Marengo „katonaze­
néje", melynek szerzője hitelesen elevenítette fel a csata legfon­
tosabb mozzanatait. Említsük meg még Martinit, a Plaisir d'a-
mour ne dure pu' un moment c. dal szerzőjét is.
A zenei élet tehát korántsem volt annyira álmosító, ahogy azt
néhányszor megállapították. Mindössze a szimfonikus zene -
amelynek Stamitz, H aydn és Mozart voltak nagymesterei -,
illetve az egyházi muzsika fejlődésének lendülete tört meg egy
időre Franciaországban. Azonban a forradalmat legalább akko­

348
ra felelősség terhelte emiatt, mint a Császárságot. Ez utóbbi
legalább megpróbálta bátorítani a zeneszerzőket, megalapította
a római zenei díjat, és Sárrétté irányítása alatt a Konzervatórium
is fejlődésnek indult.

A TUDOMÁNYOK FEJLŐDÉSE

Érdemes megemlíteni Parmentier példaértékű esetét. Ő, aki ha­

talmas erőfeszítéseket tett a burgonya franciaországi elterjedé­
sének érdekében (ez a növény valójában csak a júliusi monarchia
idején terjedt el), aki már 1793-ban megpróbálta a nádból nyert
cukrot szőlőcukorral helyettesíteni, egyike volt a napóleoni re­
zsim legelkötelezettebb híveinek. Anélkül, hogy illúziókat táp­
lált volna az ekkor még gyerekcipőben járó orvostudomány
hatásosságáról, meg volt róla győződve, hogy megfelelő higié­
nés viszonyokkal, illetve helyes táplálkozással elejét lehet venni
a járványoknak. Ma még kevéssé ismert a párizsi egészségügyi
bizottságban betöltött szerepe, de elképzelhetjük, mennyire el­
szánt harcot folytathatott a fertőző betegségek ellen. Mindazon­
által Parmentier meg volt róla győződve, a felvilágosodás ter­
jesztése kizárólag hatalmi úton valósítható meg.
Hasonló álláspontot képviselt Napóleon is, aki a Tudományos
Akadémiára támaszkodott. Fulton terveinek elutasítása miatt
kissé elhamarkodottan vonták le azt a következtetést, hogy
Napóleon közönyös lett volna a tudományos felfedezések iránt.
A korábbi korszakkal ellentétben (e téren is szakított a forradal­
mi hagyományokkal), Napóleon nem óhajtotta a tudósok felfe­
dezéseit a haditechnika számára hasznosítani. Ennek legjelleg­
zetesebb példái a M eudonban, Coutelle parancsnok irányításá­
val elkészített felderítő léggömbök voltak, amelyeket a republi­
kánus tábornokok a Charleroi, illetve Fleurus melletti csatákban
használtak. A császár feloszlatta a léghajósok csapattestét, mivel
nem látta be, mekkora szerepük lehet a terep felderítésében. A
francia csapatokat 1804-től Congreve rakétái bombázták - Na­
póleon nem reagált a kihívásra. Tudománypolitikája mentes volt
az önérdektől. Ez már az egyiptomi hadjárat idején nyilvánva­
lóvá vált. Hogyan is vethetnénk m indezt a szemére? A történe­
lem nem ismert olyan uralkodót, aki nála jobban érdeklődött
volna a tudom ány fejlődése iránt, vagy jobban bátorította volna

349
azt. Lacépéde a becsületrend nagykancellárja volt. Lagrange,
Monge, Berthollet bekerültek a Szenátusba, Fourcroy pedig az
államtanács tagja lett. Fourier Grenoble prefektusi tisztét nyerte
el, ahol a fiatal Champollion pályáját egyengette.
Említsünk meg néhány nevet. A matematikában Monge
(1746-1818) az ábrázoló geometriát alapozta meg; Lagrange
(1736-1813) neve De la Résolution des equations numériques (1808),
valamint La Mécanique analytique (1811) c., Laplace-é (1749-1827)
pedig Traité de Mécanique céleste és Théorie analytique des
Probabilités c. tanulmányainak köszönhetően vált halhatatlanná.
A kémiai tudományok terén Berthollet (1748-1822), a Statique
chimique c. tanulmány szerzője, illetve az Arcueilben működő
tudományos társaság munkáinak irányítója volt; Fourcroy
(1755-1809) továbbfejlesztette Lavoisier elméleteit; Gay-Lussac
(1778-1850) Thénard-ral együttműködve az alkáli fémeket ta­
nulmányozta, és tisztázta az elektromos ellenállás fogalmát. A
természettudományok fejlődése új irányba fordult Lamarck
(1744-1829) munkásságának köszönhetően, aki a gerinctelen
állatok tanulmányozásának szentelte életét; Cuvier (1769-1832)
jóvoltából, akit az őslénytan, illetve az összehasonlító anatómia
atyjának tekintünk, illetve Geoffroy Saint-Hilaire (1772-1844)
tevékenységének köszönhetően, aki a természet szerves egysé­
gének kérdése terén nem osztotta Cuvier véleményét. Az orvos-
tudomány is nagy nevekkel büszkélkedhet: Bichat-éval, aki
1803-ban halt meg; Corvisart a császár háziorvosa volt; Pinel, a
Salpétriére kórház főorvosa az elmebetegek életkörülményeit
tette elviselhetőbbé; Dupuytren a sebészet egyik szaktekintélye;
Laénnec 1815-ben először alkalmazta az akusztika elveit tüdőbe­
tegek vizsgálatánál. A gyógyszerészet sokat köszönhet Vauquelin
(1763-1829) működésének, és Cadet de Gassicourt-nak, a császár
házipatikusának. Ami a technika vívmányait illeti, a Lebon által
felfedezett világítógáz gyakorlati alkalmazására nem került sor,
azonban Leblanc létrehozta a mesterséges szódát.
Új nevek is feltűntek ekkoriban, a legifjabbak éppen hogy
befejezték tanulmányaikat a Műszaki Főiskolán: ilyen volt pél­
dául Arago vagy Sadi Carnot. Mások előkészítették azokat a
felfedezéseket, amelyek a későbbiekben forradalmasították a
modern tudományokat: Fresnel, Ampere, Cauchy.
Vajon melyik rendszer büszkélkedhet azzal, hogy ilyen nagy­
számú tudós karrierjének kiteljesedését támogatta?

350
 EGY EMBER SZOLGÁLATÁBAN

„Mindenekelőtt - m ondta Napóleon Vivant Denonnak - a nagy­

ságot keresem: ami nagy, az mindig szép is." A nagy méretek,
illetve a pom pa iránti igény váltotta fel a régi rend utolsó éveinek
„kifinomult életvitelét". XVI. Lajos kora túlságosan könnyednek
ítélt stílusának a helyébe a lakberendezésben és az irodalomban
csakúgy, mint az építészetben és a zenében, egy nehézkes, már-
már nyomasztónak mondható stílusirányzat lépett: tömör ma­
hagóni, cizellált bronz, vastag szövetek, szónoki frázisok, ünne­
pélyes zene és római mintára épült diadalívek. Bár Sainte-Beuve
nem félt leírni, hogy „a katonai győzelmek fénye nemegyszer
eltompult a korabeli művészetek, a Martyrs egyetlen oldala,
Gros egy-egy csatajelenete vagy akár Spontini La Vestate c. műve
mellett", nem volt híja a gunyoros megjegyzéseknek sem. Sokan
igazságtalanul XIV. Lajoshoz hasonlították Napóleont; az egyik
mindössze tizenöt esztendeig volt hatalmon, a másik szokatla­
nul hosszú ideig uralkodott; nincs tehát egyensúlyban a mérleg
két serpenyője.
A Császárság korának mérlege távolról sem katasztrofális,
inkább pozitív: eredeti stílusirányzat alakult ki, az állami meg­
rendeléseknek köszönhetően élénk művészeti tevékenység zaj­
lott, és Párizs Európa intellektuális fellegvára lett.
Kétségtelenül volt ennek a folyamatnak egy árnyoldala is: az
a módszer, amellyel a művészetet egyetlen ember szolgálatába
állították. Az 1805. évtől kezdve már semmi nem szabott határt
a hivatalos talpnyalásnak. Az egyik képen a földgolyó összes
népe látható, amelyek eljöttek, hogy leróják tiszteletüket a csá­
szár mellszobra előtt: kínaiak, feketék, még egy indián törzsfő­
nök is, színes tolldísszel a fején. Ez az imádat hamarosan a
nevetségesség határát súrolta. „Micsoda dicsőség Isten számára,
hogy egy ilyen óriási szellem fejezi ki előtte hódolatát!" - kiáltott
fel a prédikátor a szószéken egy mise során a császár belépése­
kor. Magának Napóleonnak kellett megálljt parancsolnia a kul­
tusznak: „Megtiltom Önnek, hogy Istenhez hasonlítson engem",
írta Decrés-nek. Máskor azonban így sóhajtott fel: „Túl későn
jöttem, már nem vihetek véghez nagy dolgokat. Igen, elisme­
rem, pályafutásom szép volt, nagy utat tettem meg, de hol
vagyok én Nagy Sándorhoz képest? Amikor ő azt állította ma­
gáról, hogy Jupiter fia, egész Ázsia elhitte neki. Viszont ha én a

351
Mindenható fiának adnám ki magamat, a legutolsó halaskofa is
éles füttyszóval kísérné utamat. Az emberek manapság túlságo­
san felvilágosultak." A művészetet saját propagandájának célja­
ira felhasználva azonban Napóleon talán nem a forradalom
vagy éppen XIV. Lajos hagyományait folytatta?
Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy Balzac,
Hugo, Musset, Vigny, Berlioz és Delacroix a Császárság éveiben
élték tanulóéveiket. Szükséges-e megemlíteni, hogy képzeletü­
ket nagymértékben befolyásolták a Nagy Hadsereg hadijelenté­
sei? „A gimnáziumokban", írta Vigny, „a tanárok egyfolytában
a Nagy Hadsereg jelentéseit olvasták fel nekünk, míg mi »Éljen
a császár!« kiáltásokkal szakítottuk félbe Tacitust és Plafont."
Thiers és Sainte-Beuve ezen haditudósításoknak köszönhetően
nevezték Napóleont kora legnagyobb írójának.
A hősköltemény újrafelfedezésével és a Hős dicsőségének
megéneklését tűzve ki célul a romantika felelt meg annak az
ideálnak, amelyet Napóleon szeretett volna rákényszeríteni ko­
rának íróira és művészeire. Ahol az önkényeskedés elbukott, a
Legenda sikerrel járt. A napóleoni évszázadot egyértelműen a
romantika korának tekinthetjük.

JEGYZETEK__________________________________________

Források: A nemzeti levéltár O , F (cenzúra), valamint F (a könyvki­

adás és könyvnyomtatás helyzetéről szóló beszámolók) sorozatainak
feldolgozása még nem történt meg. A Mémoires-ok közül: Mme de Staél,
Dix ans d'exil (számos kiadást ért meg, a legfrissebb az S. Balayé által
1966-ban kiadott). Mme de Staél levelezését A. Jasinski publikálta
(1960-tól); ennek hiányában elolvasható G. Solovieff, Mme de Staél, ses
amis, ses correspondants (1970). Chateaubriand kapcsán érdemes tanul­
mányozni a Mémoires d'outre-tombe c. mű Levaillant által 1948-ban
megjelentetett, centenárumi kiadását. Az író levelezését Riberette pub­
likálta. A naplók közül: Sade (1970, jelzi, hogy a charentoni intézetben
nem voltak túlságosan szigorúak a körülmények), Stendhal (Martineau
kiad., 1955), Constant (a legjobb Mistier 1945-ben megjelent kiad.),
Maine de Biran (Lavalette-Monbrun 1927-es vagy H. Gouhier 1954-es
kiad.), Chénedollé (dátum nélkül), Ginguené (P. Hazard kiad., 1910),
Villenave (Revue rétrospective, 1893 és 1894). Mme de Genlis Mémoires-]a
(10 k., 1825) legalább annyira megbízhatatlan, mint Abrantés herceg­
nőé. Barba könyvkereskedő visszaemlékezései sem szolgálnak számot­
tevő hasznos információval (1846). A felhasználhatóbb Mémoires-ok:

352
Culmann (1862), Barante (1890-1891), Villemain (1853), Alissan de
Chazet (1837), Brifaut (Cabanes kiad., 1920-1921), Béranger (Ma
biographie, 1857), Bausset (1827-1829), Rémusat (1879). Érdemes tanul­
mányozni még: Brillat-Savarin, Psychologie du Gout (1825), valamint
Gérando báró, Lettres inédites (1868). Paul-Louis Courier levelezésének
publikációja folyamatban van (I. k., G. Viollet-le-Duc által, 1976). A
kiadott könyvek részletes bibliográfiája megtalálható A. Monglond, La
France révolutionnaire et impériale c. mű V-IX. kötetében (újra kiadva
1976-ban). Mme de Moitte visszaemlékezései (1932) nélkülözhetetle­
nek a képzőművészek életére vonatkozóan. Hennequin Mémoires-ja
(1893) felidézi a szalonok világát, azon belül is Vivant Denon és David
alakját, akiről Delécluze, Louis David, son école et son temps (1860) c.
művében is olvashatunk. Delacroix naplója rámutat, milyen nagy ha­
tással volt a Napóleon Múzeum a romantika kialakulására.
Ami a műemlékeket illeti: Percier és Fontaine, Residences des
souverains (1833), de legfőképpen a Journal des monuments de Paris envoyé
par Fontaine á l'Empereur de Russie dans les années 1809,1810,1811,1814
et 1815 (A. Vueflart kiad., 1892), de nem szabad megfeledkeznünk
Claude-Nicolas Ledoux híres tanulmányáról sem, UArchitecture
considérée sous le rapport des arts, des moeurs et de la législation (1804).

Művek: M.-J. Chénier híres művének, Tableau historique (1816) megje­

lenése óta nem sok művet adtak ki a napóleoni korszak irodalmáról.
Érdemes elolvasni: M. Albert, La Littérature franqaise sous la Revolution,
l'Empire et la Restauration (1898); J. Charpentier, Napoléon et les Hommes
de lettres (1935); G. Vauthier, „Napoléon et les encouragements a la
littérature", Revue historique de la Revolution franqaise et de l'Empire, 1917.
január; J. Mistier, „La littérature", Napoléon et l'Empire (1969, 247-259.
old., kiváló és teljes összefoglalás); az Europe különszáma, 1969.
ápr.-máj.: „Napoléon et la littérature". Sok hasznos tudnivalóval szol­
gálhat A. Monglond, Histoire intérieure du Pré-Romantisme franqais
(1970), valamint Ch. Dedeyan Le Cosmopolitisme européen sous la
Revolution et l'Empire, Párizs, 1975 (Schlegel-, Humboldt-, Fauriel-tanul-
mányok találhatók a műben) c. munkája. A francia nyelv fejlődésének
tanulmányozásához nélkülözhetetlen F. Brúnót, l'Histoire de la Langue
franqaise (IX.-X. k., 1943).
Az írókról számos monográfia jelent meg. Chateaubriand kapcsán
idézzük fel Sainte-Beuve Chateaubriand et son groupe littéraire sous l'Em­
pire (1861), Maurois (1938), H. Guillemin (L'Hommedes Mémoires d'outre-
tombe, nagyon kritikus, 1964), Tapié (1965), Castries herceg (1976), M.
Leliévre Chateaubriand polémiste (I. k., 1983) c. műveit. Mme de Stael
életének megismeréséhez nélkülözhetetlen: P. Gautier, Mme de Staél et
Napoléon (1903), lásd Pange grófnő, Schlegel et Mme de Staél (1938), M.
Levaillant, Une amitié amoureuse: Mme de Staél et Mme Récamier (1956),

353
S. Balayé, Mme de Stael (1979), továbbá a Cahiers staéliens 1962 óta
megjelenő' cikkei, például B. Le Clére, „De 1'Allemagne ou le sort injuste
d'un préfet" (Corbigny), a Revue administrative 162. számában. Ami
Benjamin Constant személyét illeti, említsük meg M. Levaillant Les
Amours de Benjamin Constant (1958), H. GuilleminMwede Stael, Benjámin
Constant et Napoléon (1959), valamint P. Bastid Benjamin Constant et sa
doctrine (1967) c. könyveit. Sade-ról - anélkül, hogy „alapmű" lenne -
hasznos információkat tudhatunk meg G. Lély életrajza nyomán (1957).
Kiegészítendő J. Tulard, „Sade et la censure sous le Premier Empire",
Actes du colloque Sade, 209-218. o. (1968). Más írókról: A. Wilson,
Fontanes (1928); Bellier-Dumaine, Alexandre Duval et son oeuvre
dramatique (1905); M. Chadourne, Restifde la Bretonne (1958, nem min­
den szempontból helyettesíti J. Rives Childs Restifde la Bretonne, 1949
c. művét); A. Tissier, Collin d'Harleville (1964-1965); J. Harmand,Madame
de Genlis (1912); G. de Broglie, Mme de Genlis (1985); L. Béclard, Mercier
(csak az I. k. jelent meg 1903-ban); J. Grenier, Senancour (1968); Ch. M.
Des Granges, Geoffroy et la critique dramatique (1897, a tárcák tanulmá­
nyozásához nélkülözhetetlen); „Delille est-il mórt?", Actes du colloque
de Clermont-Ferrand (1967).
Az ideológusok képezték Picavet immáron klasszikussá vált tanul­
mányának tárgyát, Les Idéologues (1891), amit kiegészíthetünk még J.
Gaulmier (két VoHey-életrajz, 1951-ből és 1959-ből); Henri Gouhier
{Maine de Biran par lui-méme) munkáival, továbbá Regaldo folyamatban
lévő kutatásaival („Matériaux pour une biographie de l'idéologie",
Repertoire analytique de littérature franqaise, 1970. január, 35-49. old;
március, 27-41. old.), valamint La Décade philosophique c. esszéjével
(1977); E. Kennedy, Destutt de Tracy (1978). Kiváló összefoglaló jellegű
munka G. Gusdorf, La conscience révolutionnaire (1978). Ehhez kapcso­
lódhat még Constance de Salm szalonja, amit Jussieu, Lalande, Prony,
Theis, Humboldt és Courier előszeretettel látogatott (R. Bied, „Le rőle
d'un salon littéraire au début du XIXe siede", Rev. Institut Nap., 1977),
valamint E. Herriot, Madame Récamier et ses Amis (1934). Vö. a Souvenir
napóleonién sur YAcadémie franqaise (1978) különszámával. Lásd még:
Frangoise Wagener, Mme Récamier (1987).
A színházról: Lecomte, Napoléon et le Monde dramatique (1912, nagyon
hasznos); Lanzac de Laborie, Le Theatrefranqais (Paris sous Napoléon, VII.
k., 1911); P. Ginisty, Le Mélodrame (dátum nélkül) és a Talmáról szóló
számos életrajz (A. Copin, Talma et YEmpire; Augustin-Thierry, Le
Tragédien de Napoléon stb...). Michele Jones Le Théátre national en France
de 1800 a 1830 (1975) c. tanulmánya közepes színvonalú.
Alice M. Killen Le Roman terrifiant (újabb kiadás, 1967) c. munkája a
rémregénynek a népi irodalomra tett hatását elemzi. Elolvasandó még:
M. Leroy, Histoire des idées sociales (II. k., 1950), valamint E. Brehier,
Histoire de la philosophic (II. k., 1948).

354
 Az ezoterikus irányzatot A. Viatte Les Sources occultes du Romantisme
(1928, újabb kiad. 1965) c., alapműnek tekinthető könyve ismerteti.
Lásd még: A. Faivre, L'Ésotérisme au XVIIIe siécle (1973); egy sajátos
kérdésről pedig: Léon Cellier, Fahre d!Olivet (1953).
A képzőművészetről szóló általános jellegű munkák közül: Guizot,
„De l'état des Beaux-Arts en France et du Salon de 1810", Etudes sur les
Beaux-Arts (1852,3-100. old.); F. Benoit, L'Art franqais sous la Revolution
et l'Empire (1897, kiváló elemzés a különféle esztétikai elméletekről, és
átfogó kép a festészetről; óriási dokumentumanyag: a tízéves kiállítá­
sok díjainak listája, a publikációk bibliográfiája, a szalonok látogatott­
sága); E. Bourgeois, Le Style Empire (1930); P. Francastel, Le Style Empire
(1939, élvezetes mű); L. Hautecoeur, L'Art sous la Revolution et l'Empire
en France (1953); G. Janneau, L’Empire (1965, kiváló összefoglaló jellegű
mű, óriási képanyaggal); M. Jullian, L'Art en France sous la Révolution et
l'Empire (a Sorbonne előadásainak sokszorosítása); F. Parisét, L'Art
néo-classique (1974). Általánosabb képetnyújtF. Boyer, Le Monde des Arts
en Italie et la France, de la Révolution a l'Empire (Torino, 1969, cikkgyűjte­
mény), valamint a Société d'Histoire de l'Art frangais által kiadott „Les
arts a l'époque napoléonienne" (1969).
A festészet kapcsán érdemes tanulmányozni a De David a Delacroix
(1974) c. monumentális kiállítási katalógust, továbbá Bénézit Diction-
naire des peintres, sculpteurs, dessinateurs et graveurs (alapmű, újabb kiad.
1976) c. munkáját. Kiegészítésképpen elolvasandó: Marmottan, L'Ecole
franqaise de peinture 1789-1830 (1886). A szalonokról számos tanulmányt
írtak: G. Wildenstein, „Table alphabétique des portraits peints, sculptés,
dessinés et gravés exposés a Paris au Salon entre 1800 et 1826", Gazette
des Beaux-Arts, 1963. január, 9-60. old.; P. Riberette, „Napoléon au Salon
de 1810", Revue de l'Institut Napoléon, 1966, 37-43. old.; B. Foucart, „Les
salons sous le Consulat et les diverses représentations de Bonaparte",
wo., 1969,113-119. old. (a kultusz kialakulásáról).
Ma már jól ismert Vivant Denonnak a múzeumok irányításában betöl­
tött szerepe, Leliévre (1942), valamint J. Chatelain (Vivant Denon et le Louvre
de Napoléon, 1973) tanulmányainak köszönhetően. Ekkoriban nőtt meg a
múzeumok jelentősége: M. Hoog, „La politique du Premier Consul a
l'égard des musées de province", Société d'Histoire de l'Art franqais, 1969,
353-363. old., valamint F. Boyer, „Le musée de Mayence, création du
consulat", Revue de l'institut Napoléon, 1971,5-10. old., hasznos kiegészíté­
sekkel szolgál Clément de Ris elavult könyvéhez, akárcsak A. Roy Les
envois de l'Etat au musée de Dijon c. munkája. Párizsról, Lanzac de Laborie,
Paris sous Napoléon, VIII. k., 1913 (fontos fejezetek találhatóak benne a
Napóleon Múzeumról, a franciaországi műemlékekről stb.... E múzeum
történetéről: Alexandre Lenoir, Journal, Courajod kiad.).
Igen jelentős szerepük volt a magángyűjteményeknek: Schommer,
„LTmpératrice Joséphine et ses tableaux", Revue de l'Institut Napoléon,

355
1962, Davout a flamand festők alkotásait gyűjtötte (Van den Bossche),
Soult pedig a spanyolokét, ha Boscht nem talált. A teoretikusokról: R.
Schneider, Quatremére de Quincy (1910).
A MacPherson által faragott Osszián-versek hatása óriási volt; az
alábbi művek foglalkoztak ennek tanulmányozásával: P. Van
Thieghem, Ossian en France (1917); D. Ternois, „Ossian et les peintres",
Actes du colloque Ingres (1969); ugyanez a szerző, „Addition a Ossian et
les peintres", Bulletin du musée Ingres (1972); H. Toussaint, Catalogue de
l'exposition Ossian (1974); P. Vaisse, „Ossian et les peintres du XIXe
siede", Informations d'Histoire de Vart, 1974, 81-88. oldal.
Nem meglepő, hogy Dávidról sok tanulmányt írtak. Hennequin,
Delécluze és David fiának (1880) visszaemlékezésén kívül meg kell még
említeni Saunier (1903), Cantinelli (1930), Holma (1940), Marét (1943),
Huyghe (a David kiállításáról készült katalógus előszava, 1948) s főleg
Hautecoeur (1954) és Schnapper (1980) nevét. Verbraeken David jugé
par ses contemporains et la postérité (1973) c. művének függelékében
megtalálható a hiteles David-festmények, illetve a hamisítványok lis­
tája; kiegészítendő D. és G. Wildenstein Documents complémentaires au
catalogue de Voeuvre de Louis David (1973) c. művével.
Gros életéről számos mű született az alábbi szerzőktől: Delestre
(1867), Tripier-Lefranc (1880), Lemonnier (1905), Escholier (1936), Leli-
évre („Gros, peintre d'Histoire", Gazette des Beaux-Arts, 1936. május,
289-304. old.).
Hasonló a helyzet Ingres esetében is: Lapauze (1911), G. Wildenstein
(1954), Actes du colloque Ingres (Montaubau 1968). Alegjobb: D. Ternois,
Tout Voeuvre peint d'Ingres (1971, a függelékben megtalálható az összes
Ingres-mű reprodukciója).
Girodet-ről Delécluze és Delacroix visszaemlékezésein kívül érde­
mes elolvasni: Levitine, „Ossian de Girodet et Tactualité politique sous
le Consulat", Gazette des Beaux-Arts, 1956, 39-56. old.; ua., „Quelques
aspects peu connus de Girodet", uo., 1965, 231-246. old.; a Girodet-ki-
állítás katalógusa (Montargis, 1967), valamint G. Bernier, Anne-Louis
Girodet, prix de Rome 1789 (1975). Gérard-ról: Lenormant, Francois
Gérard, peintre d'histoire (1847), G. Hubert, „L'Ossian de Gérard et ses
variantes", Revue du Louvre, 1967, 239-248. oldal. Prud'hont jobban
kedvelték: életrajzát Clément (1872), Guiffrey (L'Oeuvre de Prud'hon,
1924), valamint Grappe (1958) írták meg. A Goncourt fivérek 1876-ban
kiadtak egy katalógust életművéről. Több tanulmány jelent meg Gé­
ricault munkásságáról is, elsősorban K. Berger Géricault et son Oeuvre,
1968, valamint Aragon La Semaine Sainte (magyarul: nagyhét) c. regé­
nyét tartjuk említésre méltónak. Isabey kapcsán: W. Osmond, Isabey the
painter (London, 1947). A kisebb jelentőségű festők munkásságának
tanulmányozásához: Marmottan, Boilly (1913), Portalis, Danloux (1910),
G. Wildenstein, Louis Moreau (1923), Levitine, „Jean Broc" (Gazette des

356
Beaux-Arts, 1972. nov., 285-294. old.), F. Beaucamp, Wicar (1939), K.
Simons, „Fragonard fils" (Revue de YInstitut Napoleon, 1976,55-65. old.),
valamint Pupil, Le style Troubadour (1985). A csataképekről, konkrétab­
ban Lejeune báróról: Y. Cantarel, Recherches sur les petits maítres franqais
de la peinture militaire á l'époque napoléonienne (gépelt disszertáció, École
du Louvre, 1974). Más divatos műfajokról: G. és C. Ledoux-Lebard,
„L'Impératrice Josephine et le retour au gothique sous l'Empire", Revue
de l'Institut Napoleon, 1964, 117-124. old.; Zieseniss, „Les portraits des
ministres et des grands officiers a l'époque napoléonienne", Société
d'Histoire de l'Art franqais, 1969,133-158. oldal. Nem szabad figyelmen
kívül hagyni a népi „festészetet" sem: J. Mistier, Épinal et Yhnagerie
populaire (1961).
A szobrászatról kevesebb tanulmány született. Ismereteinket G. Hu­
bert La Sculpture dans ITtalie napoléonienne (1964) c. művének segítségé­
vel bővíthetjük. Canova kapcsán: F. Boyer, „Nouveaux documents sur
Canova et Napoléon Ier", Revue des Études italiennes, 1949, valamint R.
Schneider régi cikke, „L'Art de Canova et la France impériale", Revue
des Etudes napoléoniennes, 1912.
A császári építészet megismeréséhez a nagy összefoglaló jellegű
munkák tanulmányozása szükséges: Legrand és Landon, Description de
Paris et de ses monuments (1806-1809); Krafft és Ransonnette, Plans,
coupes, élévations des plus belles maisons et des hotels construits ä Paris et
dands les environs (1801-1802); Marmottan és Vacquier, Le style Empire.
Architecture et décor d'intérieur (dátum nélkül). Hautecoeur, Histoire de
YArchitecture classique en France, V. k. (1953, fontos), továbbá Driault,
Napoléon architecte (dátum nélkül) c. művei általánosságban tanulmá­
nyozzák az építészetet. Néhány monográfia: Marmottan, Le Pont d'léna
(1917); és a Le Palais de Yarchevéché sous Napoléon de 1809 et 1815 (1921);
E. Driault, L'Hőtel Beauharnais ä Paris (1926), valamint K. Hammer,
L'Hőtel Beauharnais (1983); M. Tartary, „Le Louvre et les Tuileries sous
Napoléon", Recueil de l'Institut Napoléon, 1945,43-59. oldal; R. Wahl, Un
projet de Napoléon, le palais du Roi de Rome (1955). Chalgrin Szenátus-béli
munkáinak leírása megtalálható Hirschfeld Le Palais du Luxembourg
(42-57. old.) c. munkájában. Alegfontosabb életrajzok: Silvestre deSacy,
Brongniart (dátum nélkül); M. L. Biver, Fontaine (1964, kiváló mű, amely
felhasználja az építész eddig még kiadatlan naplóját is); Stern, Franqois-
Joseph Bélanger (1932); Fouché, Percier et Fontaine (dátum nélkül).
A megújult díszítőművészetek szabályait Percier és Fontaine rögzí­
tette, Recueil de décorations intérieures comprenant tout ce qui a rapport ä
Yameublement comme vases, trépides, candélabres, lustres, tables (1812) c.
munkájukban. Egyéb összefoglaló jellegű művek: F. Contet, Intérieurs
Directoire et Empire (1932); H. Lefuel, Boutiques parisiennes du Premier
Empire (1926); J. Mottheau, Meubles et Ensembles Directoire et Empire
(1958). P. Lafond tanulmánya: L'Art décoratif et le Mobilier sous la

35 7
République et VEmpire (1900). Továbbá: R. de Felice, Le meuble franqais
sous Louis XIV et sous l'Empire (1921). Sokat tudhatunk meg a császári
megrendelésekről Maze-Sencier Les Fournisseurs de Napoléon et des deux
impératrices (1893) c. művéből. A bútorzatot illetően Dumonthier régi
munkái továbbra is aktuálisak (Les Siéges de Jacobfréres, Les Siéges de Jacob
Desmalter), bár Lefuel műve tekinthető a legjelentősebbnek, Franqois-
Honoré-Georges-Jacob Desmalter (1925). Alapvető fontosságúak D.
Ledoux-Lebard munkái, különösen: Les Ébénistes parisiens du XIXe siécle
1795-1870 (1965). A festett szövetekről és kárpitokról: Dumonthier,
Étoffes d'ameublement de l'époque napotéonienne (1909), valamint Étoffes
d'ameublement style Empire (1914); H. Clouzot, Histoire de la manufacture
de Jouy et de la toile imprimée en France (1928). Az aranyművesipart H.
Bouilhet, Orfévreriesfranqaises aux XVIIf et XIXs siécles (1911, figyelemre
méltó a II. és III. kötet); és J. Niclausse, Thomire, fondeur-ciseleur (1947)
tanulmányozták. Általánosságokat tartalmaz S. Grandjean VOrfévrerie
du XIXe siécle en Europe c. munkája. Lásd még: Arizzoli-Clemental, „Les
surtouts impériaux en porcelaine de Sevres, 1804-1814", Bulletin Amis
Suisses de la céramique, 1976; R. de Plinval de Guillebon, La porcelaine á
Paris sous le Consulat et l'Empire (1985). Ami a különféle érméket és
fémpénzeket illeti, a rendszer ezeket - a festészethez hasonlóan - főleg
propagandaeszközöknek tekintette. B. Poindessault („Napoléon était-
il l'héritier de César?", Revue de l'Institut Napoléon, 1973, 81-86. old.)
összeveti a napóleoni kor francia pénztípusait a Római Császárság
érméivel: azonos jelképek, azonos propagandajelleg. A császár nővérei
és fivérei pénzt verettek, amelyet saját képmásukkal díszítettek: lásd ].
de Mey és B. Poindessault Répertoire des Monnaies napoléonides (1971) c.
művét, illetve Gassmann és Darnis érméről szóló cikkeit az
Archéonumis, valamint a Club franqais de la médaille hasábjain. Alapmű­
nek tekinthető E. Babelon Les médailles historiques du régne de Napoléon
(1912) c. munkája. A drágakővésés történetében (aminek Tiolier a leg­
ismertebb képviselője) M. Duchamp kutatásai új fejezetet nyitottak.
Théo Fleischmann elég jó, bár kissé anekdotikus jellegű összefoglaló
munkát írt a kor zenéjéről Napoléon et la Musique (1965) címmel, ami
mentesíthet bennünket Combarieu (1925), illetve Rebatet (1969) általá­
nos zenetörténeti munkáinak elolvasásától. J. Mongrédien Lesueur
(1976) munkásságáról szóló gépelt értekezésén kívül nemigen írtak
tanulmányokat a korszak zenészeiről. Rossini pályájának kezdetét
Stendhal Vie de Rossini c. műve eleveníti fel. Beethovent külön kell
tárgyalni. R. Rolland (1928), valamint Herriot (1929) elévült műveit J.
és B. Massin Beethoven (1967) c. munkája helyettesítheti. A többi zenész­
ről hasznos információkkal szolgálhat Fétis Biographie universelle des
musiciens c. régi szótára. Említsük még meg: Bouvet, Spontini (1930);
Pougin, Méhul (1889); G. Favre, Boieldieu (1944, jelentős értekezés); B.
Massin, Schubert (1978). Remek összefoglalás található Mongrédien, La

358
musique en France des lumiéres au Romantisme (1986) c. munkájában. Ne
feledkezzünk meg arról sem, hogy Wagner 1813-ban született, abban a
Németországban, amelyik francia uralom alatt állt. A balettről:
Marcelle Michel, „La danse a Paris sous l'Empire", Revue de l'Institut
Napoléon, 1962,97-104. A népdalról: P. Barbier és F. Vernillat, Histoire de
France par les Chansons (V. k., 1958).
A harci indulók jelentőségét Philippe-René Girault ecseteli a Les
Campagnes d'un musicien d'Etat-major pendant la Révolution et l'Empire
(1901) c. műben, mely színes visszaemlékezés formájában tárja elénk a
zenének a csatákban játszott szerepét.
A. de Place foglalkozik az olyan technikai problémákkal, mint a
csemballóról a zongorára való áttérés, Le Piano fort sous l'Empire (gépelt
formában megjelent tudományos disszertáció, 1975; részletes listát
közöl a napóleoni korszak idején zongorára írt zenedarabokról).
J. Mistier Napoléon et l'Empire c. művében a tudományok fejlődéséről
nyújt átfogó képet A. George (I. k., 282-286. old.). A tudósok közül
leginkább Monge hívta fel magára a figyelmet: Jomard, Souvenirs sur
Gaspard Monge et ses rapports avec Napoléon (1853); Aubry, Monge, le
savant ami de Napoléon Bonaparte (1954). Az orvostudományok, illetve
gyógyszerészet terén alapműnek számít P. Huard Sciences, Médecine,
Pharmacie, de la Révolution ä l'Empire c. kötete (1970, óriási bibliográfiával,
figyelemre méltó képanyaggal és rendkívül gazdag dokumentációval el­
látott mű). Néhány orvos életrajza: Ganiére, Corvisart (1985); E. Rist (La
Jeunesse de Laénnec, 1955), vagy R. Kervran Laénnecről szóló munkája
(1955). A régészetről: R. Dauvergne, „L'archéologie gallo-romaine sous le
Premier Empire", Le vieux papier (1975). A botanikáról és a parkokról: M-
B. d'Arneville, Parcs etjardins sous le Premier Empire (1981).

Le nem zárt viták

Tagadhatatlan, hogy Napóleon személyes propagandájának

céljaira használta fel saját korának művészetét. Holtman Napo­
leonic Propaganda (1950) c. művében meggyőző m ódon bizonyí­
totta be mindezt, B. Monteano pedig az irodalom területén vonta
le a megfelelő következtetéseket Une théorie de la littérature dirigée
sous la Révolution et l'Empire c. munkájában, melynek koncepció­
ját újra felveti Constantes dialectiques en littérature et en histoire
(1967) c. írásában.
Az „elfojtás" másik oka: a cenzúra, amit különben írók irányí­
tottak, mint például Esmenard, Lemontey, Fiévée, Lacretelle...
Ennek mechanizmusát igen jól írja le H. Welschinger La Censure
sous le Premier Empire c. munkájában (1882).

35 9
 De beszélhetünk-e az irodalom teljes hanyatlásáról? Brune-
tiére - visszhang nélkül ugyan - ellenvéleményt tett közzé „La
littérature frangaise sous le Premier Empire" c. tanulmányában
(Études critiques sur l'Histoire de la littérature franqaise, 1911,255—
282. old.) az alábbiakat állítván: „A császári irodalom egyáltalán
nem szolgált rá, hogy feledésbe merüljön, sem pedig a kritika
vagy a történelem megvetésére. Megéri a fáradságot ennek az
irodalomnak a megismerése."
Vajon nem túlozták-e el az üldöztetéseket? Desorgues bezára­
tásán nincs miért csodálkozni, mivel uszító verset írt Napóleon
ellen. Sade-ot családja hozzájárulásával őrizték Charentonban.
Mme de Staél valóban szenvedhetett a Császárság idején, de mit
mondjunk Chateaubriand-ról? H. Guillemin (L’Homme des mémo-
ires d'outre-tombe) fényt derített a Valais-i Köztársaságba való
ügyvivői kinevezés hátterére: az író nem Enghien herceg kivég­
zésére, hanem felesége egészségi állapotára hivatkozott. A szer­
ző egyébként felhívja a figyelmet Mme de Staél kétértelmű
álláspontjára a kivégzéssel kapcsolatban (81. oldal, 1. jegyzet),
és kellőképpen mérsékli Chateaubriand tiltakozásának jelentő­
ségét .
Bár a tudom ányok felvirágzása vitathatatlan, a Fulton-ügy
kapcsán Napóleont gyakran nevezték „tudományellenesnek".
Erről elsőként Marmont írt Emlékiratai-ban (II. k., 210-212. old.):
„Bonaparte, aki előítéletei miatt ellenséges érzületeket táplált
bármiféle újítás iránt, elvetette Fulton terveit." Ezzel ellentétben
áll Napóleonnak az a mondata, melyet 1804. július 21-én írt
Champagnynak: „Fulton polgártárs terve megváltoztathatja a
világ arculatát." Kétségtelen, hogy egy hamisítvánnyal állunk
szemben. Nem m arad más hátra, mint megvizsgálni Fulton
terveinek gyakorlati hasznát egy esetleges angliai partraszállás
ürügyén: erősen vitatható.
Egy apróbb történelmi kérdés kapcsán meg kell állapítanunk,
hogy Guy Beaujouan - Fayol nyomán (Philippe Lebon, 1943) -
eloszlatta a világítógáz felfedezője 1804-es meggyilkolásának
legendáját.
P. Gerbod (L Europe culturelle et religieuse de 1815 á nos jours,
1977) a tudom ány elvilágiasodását hangsúlyozza, s azt is kieme­
li, hogy ez a tudom ány 1809-től egyre nemzetibb jelleget öltött
magára: Fichte, Schlegel, Arnim, Hoffmann, Schilling németor­
szági, Alfieri és Leopardi itáliai, Wordsworth angliai tevékeny­

360
sége támasztja alá ezt. A házalók által terjesztett művek mellett
megszületett egy új, népi irodalom is. Ducray-Duménil és Arlin-
court már Gaboriau, Boisgobey, Renard, Leroux és Fantomas
előfutárainak tekinthetőek (Le roman feuilleton, Europe, 1974).
Noir Vidocq (1889) c. művében összekapcsolja egymással a
császárt és a fegyencet. Weber (1786-ban született) Marsche-
nerhez hasonlóan (1795) nem a magával ragadó Suppé felemel­
kedését készíti elő, hanem a német operáét - Wagnertől Orffig.
 NEGYEDIK RÉSZ

AZ ELÁRULT ELŐKELŐK
Napóleon és I. Sándor találkozója során, melyet 1808-ban tartot­
tak Erfurtban, Talleyrand az alábbi szavakkal fordult a cárhoz:
„Felség, miért jött ide? Önnek kell megmenteni Európát, amit
csak úgy vihet véghez, ha szembeszáll Napóleonnal. A francia
nép civilizált, uralkodója viszont nem az. így tehát Oroszország
uralkodóján a sor, hogy szövetségre lépjen a francia néppel."
Egy másik találkozó alkalmával a francia politikus még konkré­
tabban fogalmazta meg mondandóját: „A Rajna, az Alpok, a
Pireneusok Franciaország hódításai; a többi a császáré; ezekre
Franciaország nem tart igényt." Franciaország? A forradalmi
polgárságot kell ezen érteni, akiknek Talleyrand volt a szószó­
lója.
Az eló'kelők és Napóleon közötti diszharmónia elsó' oka a
császári nemesség létrehozása volt. A megtett óvintézkedések
ellenére is úgy tűnt, hogy ez ellenkezik az egyenlőség elvével;
kedvezett a hajdani arisztokraták társadalmi beilleszkedésének;
és felmerült még annak a lehetősége is, hogy ez az olyannyira
gyűlölt feudalizmus visszaállításának az előjátéka. Az osztrák
házasság is csak megerősítette a napóleoni hatalom monarchi­
kus jellegét, ami a „Köztársaság" szó eltörlésével 1806-ban már
érzékenyen érintette a közvéleményt. Nem fogja-e a császár
megszegni 1804-ben tett esküjét? Egyre kevésbé nézték jó szem­
mel önkényességét. A szabadság hiánya legalább annyira elvi­
selhetetlenné vált, mint a cukoré vagy a kávéé. 1808-tól bizalmas
körben már császári önkényről beszéltek az emberek.
A spanyolországi ügy felgyorsította a brumaire-i szövetsége­
sek szakítását. Napóleon 1808-ra megszilárdította a forradalom
művét. Az egyetlen kényes pont az Anglia ellen vívott háború
volt. Néhány egykori forradalmár - mint például Fouché is -
úgy vélték, ismét tárgyalásokba kellene bocsátkozni az angolok­
kal akár engedmények árán is, Napóleon azonban nem hajlandó
elfogadni ezt a megoldást. Abban reménykedett, hogy a polgár­

36 5
ság egy része őt fogja majd támogatni, mivel a franciaországi
kikötők tönkremenetelének ellensúlyozása-képpen a kontinen­
tális zárlat által védett manufaktúraipar felvirágzott. Ez a ma­
gyarázata, miért bátorította és támogatta oly nagy mértékben a
császár az ipart.
Ezzel szemben az előkelők egyöntetűen fenntartással fogad­
ták a spanyolországi háborút, különösen akkor, amikor leleple­
ződött valódi arculata. Semmi fejlődést nem lehetett várni a
francia-angol konfliktustól: semmiféle gazdasági előny nem
származhatott ebből (kivéve persze a hadiszállításokat), különö­
sen azok után, hogy az amerikai gyarmatbirodalom fellázadt a
francia uralom ellen. Elsősorban Napóleon dinasztikus őrületé­
ről volt itt szó. Most először történt meg, hogy a franciák nem
azért háborúztak, mert egy európai koalíció összefogott orszá­
guk ellen, hanem vezetőjük akaratából, akit a forradalom emelt
a magasba, s aki most új korona után áhítozott. Az nem sokat
számított, hogy ezt a koronát azelőtt egy Bourbon viselte. N a­
póleon magatartása nem csupán Európát, hanem magát a fran­
cia közvéleményt is felháborította.
„Fogta a nápolyi koronát", írja Chateaubriand, „s elvette azt
Josephtől, hogy Murat fejére helyezhesse; ennek pedig átenged­
te a spanyol koronát. Bonaparte határozott m ozdulattal helyezte
ezeket a fejrevalókat a két új király homlokára, ezek után mind­
egyik ment a maga útján, mint két besorozott katona, akiknek a
káplár megparancsolta, hogy cseréljenek csákót."
Talleyrand és Fouché látványos közeledése annak eredmé­
nyeképpen jött létre, hogy mindkettőt aggodalommal töltötte el
a napóleoni birodalom túlzott terjeszkedése és az a császári
politika, amely már nem felelt meg a „forradalmi" logikának.
Az élénk nemzeti reakció Németországban és az Ausztria által
tanúsított ellenállás az 1809. évi hadjárat során csak megerősítették
a spanyolországi háború okozta aggodalmakat. Kétségessé vált a
napóleoni hódítások stabilitása. Láthattuk, hogy Camot már 1794-
ben is elvetette Robespierre expanziós terveit. A Direktórium szá­
mára oly kedves, „testvérköztársaságok" politikája szintén idejét­
múlttá vált. Napóleon egész Európát szerette volna bekebelezni.
Vajon Franciaország rendelkezik-e megfelelő eszközökkel ehhez?
- tette fel magában a kérdést a polgárság józanabbik fele.
Az 1810. évi gazdasági válság végleg eltávolította az előkelő­
ket a császári rendszertől. A spekuláció feltárta korlátáit; a bank­

366
világ és a kereskedelem után most a gyáripar rendült meg; a
mezőgazdaság 1811-től az élre tört; majd 1813-ban - a külső
piacok elveszítésének köszönhetően - a manufaktúrák termelé­
se ismét lelassult. Három fekete év rendítette meg a pénzvilág,
illetve az üzleti élet szereplőinek optimizmusát, s nagymérték­
ben hozzájárult a vidék elégedetlenségéhez is.
A vereséggel a szakítás is teljessé vált. Az oroszországi vereség
katasztrofális volta végképp eltántorította a napóleoni hatalom
mind ez idáig kitartó szövetségeseit. Egyrészt a forradalmi pol­
gárságot, amely már nem akarta olyan vállalkozásba fektetni a
pénzét, ami nem hoz hasznot, „a tét m egduplázásának makacs­
sága, a kockázatvállalás iránti szenvedély", ami Napóleont jel­
lemezte, idegen volt a vidék ravasz és óvatos Grandet-itől; más­
részt pedig a parasztságot, amely majdnem egyedül biztosította
egy olyan háború emberanyagát, amelyik már nem az 1789-es
vívmányok védelmében folyt, hanem csupán egyetlen személy
dinasztikus érdekeit szolgálta.
1808: ez az év a napóleoni kaland fordulópontja, s egyúttal a
vég valódi kezdete.

36 7
 I. FEJEZET
MEGMENTŐBŐL ZSARNOK

„Az állam megmentésére létrehozott, ideiglenes és abszolút

diktatúra szükségessége olykor elfeledteti egy ilyen hatalom
következményeit, és senki sem gondol arra, hogy a dicsőség
összeférhetetlen lehet a politikai szabadsággal", írta Bourrienne
emlékirataiban. Vajon „azok az intézmények, amelyeket a szá­
zad szelleme és felvilágosultsága állított fel", nem szolgáltak
megfelelő garanciával a szabadság biztosításához? Benjamin
Constant maga is elfogadta a „kivételes állapotot", amit a hábo­
rús helyzet teremtett. Azonban a közjó érdekében kihirdetett,
római ihletésű, illetve a XVIII. századi értelemben „felvilágo­
sult" diktatúrát örökletes királyság váltotta fel. Kétségtelenül
arról is szó volt itt, hogy elismertessék az új rendszert az európai
uralkodókkal, akiket sértett volna a túlzottan republikánus be­
rendezkedés, és ily módon szilárdítsák meg a forradalom társa­
dalmi vívmányait. Napóleon biztosíthatta volna dinasztiájának
jövőjét a polgárságra támaszkodva, és létrejöhetett volna a Csá­
szárság és az előkelők közötti együttműködés. Az 1808. évtől
viszont pontosan az ellenkezője történt mindennek: a hatalom
személyivé válása megszüntette a szabályos politikai intézmé­
nyek működését, a szabadságjogok eltöröltettek. Napóleon nem
hitt az „alkotmányokban"; ő úgy vélte, a hiúság hívta életre a
forradalmat, nem pedig a szabadság iránti vágy. „A rosszul
kiegyensúlyozott kormányzat soha nem lesz egyéb, mint az
anarchiához vezető legrövidebb út", jelentette ki Mólénak. Ami­
re ez később így válaszolt: „Franciaország soha nem hitt az olyan
dolgok tartósságában, amelyeket erőre alapoztak, kényszer által
tartósítottak és dicsőség által igazoltak."

368
 NAPÓLEON

Az itáliai hadsereg vézna tábornoka, kinek sovány, olajbarna

arcát hosszú haj keretezte, átadta helyét egy csaknem pocakos,
telt formájú, viaszfehér bőrű és rövid hajú „kis" férfinak. Ami a
külsőt illeti, szinte semmi közös vonást nem tudunk felfedezni
Bonaparte és Napóleon között. Csak a pillantása m aradt meg,
az a hol fenséges, hol pedig elbűvölő, „simogató és szép" mo­
soly, mint azt Chateaubriand kifejezte, s az ismerős hang, amely
továbbra is magában hordozta a dallamos ajacciói akcentust.
Már szinte mindent elmondtak Napóleon hihetetlen munka­
bírásáról, kiváló memóriájáról, intelligenciája bámulatos össze­
tettségéről, és zsenialitását is megfelelően hangsúlyozták. Be­
széltek az emberek iránt érzett megvetéséről, végtelen gőgjéről,
túlzott idegességéről, melynek következtében gyakran epilep­
sziához hasonlatos rohamai voltak, de nem szabad fenntartás
nélkül mindent elhinnünk, amit Bourrienne és Chaptal - a két
kegyvesztett közvetlen munkatárs - emlékirataikban leírtak.
Haragos természetű ember volt ugyan, de a barátai iránt hűsé­
ges, a szokások rabja, de mégis igen elfogult (állítólag nem
szerette Gouvion Saint-Cyrt és Jourdant). Aggodalmaskodó és
tétovázó volt, amikor a Louvre és a Tuileriák összekötésének
terveit terjesztette elé Fontaine, vagy amikor uralkodásának
végén - amennyiben hinni lehet Rogniat állításának - nehezen
szánta el magát bizonyos katonai döntések meghozatalára. A
legenda, majd később az ellenlegenda nagymértékben hozzájá­
rult a Napóleonról kialakult kép összekuszálásához, s hol eré­
nyeit, hol hibáit túlozták el. Levelezéséből megismerhetjük mér-
téktelenségét, ugyanakkor józan ítélőképességét, keménységét,
de szentimentalizmusra való hajlamát is. 1806. április 14-én az
alábbi kedves szavakat küldte el Eugene de Beauharnais számá­
ra: „Több vidámságra lenne szükség az ön házában, ezt kívánja
mind felesége boldogsága, mind az ön egészsége. Egy fiatal nőt
szórakoztatni kell, kiváltképp a mostani állapotában." 1808 má­
jusában mindössze két száraz sort küldött Louis öccsének, aki­
nek akkortájt született gyermeke: „Gratulálok fia születéséhez.
Azt kívánom, hogy a herceget Charles-Napoléon névre keresz­
teljék meg." A majdani III. Napóleonról volt szó.
Mi a helyzet a nőkkel? Napóleon a következő kijelentést tette
Gourgaud-nak: „Soha nem szerettem szerelemmel, kivéve talán

369
egy kicsit Joséphine-t, mert akkor még csak huszonhét éves
voltam." Az asszony hamar kiábrándította hűtlenkedéseivel, köl­
tekezésével és szeszélyeivel (a Fortuné névre hallgató öleb például
a legforróbb pillanatokban Bonaparte lábikráját harapdálta a hit­
vesi ágyban). A császárnak legalább két gyermeke született házas­
ságon kívül: Léon 1806-ban, Caroline egyik felolvasónőjétől, Éléo-
nore Denuelle de la Plaigne-től, Alexandre pedig 1810-ben, Marié
Walewskától. Lehetséges, hogy volt egy Emilie névre keresztelt
lánya is, aki később Brigode grófnője lett, az ő anyját Franqoise-
Marie Leroy-nak hívták. Szép számmal akadtak viszonyai, de
egyiknek sem volt a legcsekélyebb kihatása Napóleon magánéle­
tére. A csaták közötti pihenésnek tekintette ezeket.
A császár reggel hét órakor kelt, felolvastatta az újságokat, a
Duroc palotamarsall által összeválogatott rendőrségi jelentése­
ket, átnézte a szállítói által benyújtott számlákat, és beszélgetett
bizalmasaival. Nyolc órakor már a dolgozószobájában diktálta
a leveleket titkárainak, Bourrienne-nek, Ménevalnak és Fainnek,
majd átfutotta a rendőrségi beszámolókat. Kilenc órakor meg­
tartotta szokásos reggeli fogadóóráját, ezt tíz órakor egy tízper­
ces reggeli követte, amit - a régi rend hagyományai szerint - egy
pohár vizezett burgundival öblített le. Ezután visszament dol­
gozószobájába, ahol már várt rá a különböző iratok, számadá­
sok és jegyzőkönyvek áttanulmányozásának feladata; megvizs­
gálta a térképeket is, amelyeket Bacler d'Albe készített a számá­
ra. Délután egy órakor részt vett a minisztertanács, az államta­
nács vagy a közigazgatási tanács ülésein. Általában öt órakor
vacsorázott, de gyakran csak hét óra körül sikerült asztalhoz
ülnie. Vacsora után a szalonban időzött a császárné társaságá­
ban, átfutotta a frissen megjelent könyveket, amelyeket könyv­
tárosa, Barbier juttatott el hozzá, majd visszatért irodájába, hogy
befejezze aznapi teendőit. Éjfélkor tért nyugovóra, hajnali há­
romkor felkelt, hogy átgondolja a legkényesebb ügyeket, forró
fürdőt vett, majd reggel öt óráig ismét pihent egy keveset.
Ezt a fajta életvitelt csupán az utazások és a hadjáratok zavar­
ták meg. A császárnak rendelkezésére állt egy különleges utazó­
kocsi, amelybe fiókokat és szekrényeket építettek be az iratok
számára. Egy szolgálatban lévő kamarás és szárnysegéd haladt
előtte, vagy követte kocsiját. Útközben is diktált, hogy ne veszít­
sen időt; a megállások alkalmával Berthier, vezérkarának feje,
vagy titkárai indították útnak a küldöncöket.

370
 Uralkodásának vége felé m ár kiütköztek rajta a túlhajszoltság
tünetei. A visszaemlékezések egyöntetűen tanúsítják intellek­
tuális energiájának részleges csökkenését. M aradt hát a propa­
ganda. Kevés történelmi személyiség gondoskodott róla ilyen
alaposan, hogy alakjáról ennyire jellegzetes kép maradjon meg
az utókor számára: háromszögletű kalap és császárkabát, a mel­
lény nyílásába csúsztatott kéz - a népszerű nyomatok és karika­
túrák alapján nem támaszt nehézséget a császár alakjának fel­
idézése.

NAPÓLEON POLITIKAI ESZMÉI

Napóleon politikai elképzelései sokat fejlődtek az évek során.

Néhány vázlata, illetve kezdeti szárnypróbálgatása, a Levél
Buottafuocónak vagy a Beaucaire-i vacsora olyan fiatal tisztet állí­
tanak elénk, aki a forradalom előestéjén lelkesedéssel, korzikai
kudarcai után pedig realista módon kereste az ideális kormány­
formát. Napóleon később megtalálta azt: Császárságnak nevez­
ték. A hatalom gyakorlása során azonban továbbra is sokat
elmélkedett politikai kérdésekről. Szívesen tárta fel elképzelése­
it az államtanács ülésein, bizalmasai előtt, illetve levelezésében.
Konkrét példákból kiindulva jutott el politikai filozófiájáig. Ez
a filozófia egyébként inkább a Machiavelli által meghirdetett
gondolatokhoz hasonlított, mint a Konzulátus idején amúgy is
megtagadott Rousseau politikai elképzeléseihez. 1805. június
7-én az alábbi intelmeket küldi el Eugéne-nek, akit Itália alkirá-
lyává nevezett ki: „Mutassa meg népének, hogy tiszteletre méltó
módon uralkodik, amit annál inkább kifejezésre kell juttatni,
minél inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az nem méltó a megbe­
csülésre. Eljön majd az idő, amikor Ön is rádöbben, milyen kevés
különbség van nép és nép között." Ebben a levélben Napóleon
oly bőkezűen látja el jó tanácsokkal Eugéne-t, hogy azok segít­
ségével akár újra meg lehetne írni Machiavelli A fejedelem c.
művét. A kormányzás művészetének első számú összetevője a
titok; egy uralkodónak a lehető legkevesebbet kell beszélnie, és
minél többet kell hallgatnia: „Lehetetlen felmérni egy olyan
uralkodó erejét, aki hallgat", írja Napóleon; „amikor viszont
beszél, szavainak felsőbbrendűséget kell sugározniuk." Egy
uralkodó nem adhat hitelt egy kém szavainak, és gyanakvással

371
kell tekintenie más országok nagyköveteire is, mivel „egy nagy­
követ soha nem fog jót m ondani Önről", állapítja meg a császár,
„hiszen foglalkozása szerint rosszat kell mondania". A csalók­
kal szemben egy uralkodónak határozottan kell eljárnia: „A köz-
igazgatás számára győzelmet jelent egy számvevő csalásának
felfedezése." Minden kormányzat legfontosabb elve az erő, teszi
hozzá Napóleon egy másik szövegben; „A gyengeség polgárhá­
borúhoz vezet; az erő fenntartja az államok nyugalmát és pros­
peritását." A forradalom által örökül hagyott válsághelyzetet
csakis egy erős, tekintélyuralmi rendszer segítségével lehetett
leküzdeni, amilyet a brumaire-i államcsíny hívott életre. Olyan
tekintélyelvű rendszer volt ez, amely össze sem hasonlítható az
angolok parlamentarizmusával. „A kormány", jelentette ki
1804-ben, „többé már nem a Törvényhozó Testület emanációja,
mint korábban; mostantól kezdve csupán távoli kapcsolat áll
fenn közöttük." Olyan gondolat ez, amely majd újból divatossá
válik: a nemzethez való fellebbezés, a bonapartizmus a „néphez
szóló fellebbezés"-nek fogja nevezni.
„A Törvényhozó Testület a közjavak őrzője; feladata az adók
megszavazása; ha pusztán helyi érdekek miatt ellenkezne a
törvényekkel, nem akadályoznám döntéseiben; ha viszont
olyan ellenállásról tenne tanúbizonyságot, aminek következté­
ben a kormányzati tevékenység megbénulna, a Szenátushoz
folyamodnék, hogy napoltassa el annak üléseit, változtassa meg
összetételét, vagy akár kergesse szét, és a nemzet érdekeire
hivatkoznék, mivel ez áll mindenek felett."
Azonban a Hollandia igazgatásával megbízott Lebrunnek ezt
írta: „Nem azért ragadtam magamhoz Hollandia kormányzását,
hogy kikérjem Amszterdam népének véleményét, s azt tegyem,
amit mások akarnak."
A teljhatalom felerősítette Napóleon egy másik jellemvonását
is: egy olyan kormányzati rendszerben, ahol m inden hatalom
egy ember kezében összpontosul, a túlzott önbizalom követ­
keztében ham ar nyoma vész a legcsekélyebb kritikai szellem­
nek is. „Itáliai népeim elég jól ismernek engem ahhoz, hogy ne
feledkezzenek meg arról a tényről, nekem a kisujjamban több
tudás gyűlt össze, mint mindnyájuk fejében együttvéve." Az
elfogultság - a sikereknek köszönhetően - rövidesen cinizmus­
ba csap át: „Mindig tudtam , hogy a becsületes emberek nem jók
semmire."

372
 Fokozatosan érkezünk el a népi eredetű közjóléti diktatúrából
(„a néphez való folyamodás kettős előnnyel jár, egyfelől törvé­
nyesíti a hatalom meghosszabbítását, másfelől tisztázza hatal­
mam eredetét, máskülönben kétértelműnek tűnhetett volna"),
Franciaország IV. dinasztiájához, amelyet Napóleon szeretett
volna elismertetni a régi uralkodóházakkal („Bebizonyítottam,
hogy szeretném kizárni bármiféle forradalom kirobbanásának
lehetőségét. Az uralkodók nekem köszönhetik, hogy gátat vetet­
tek a trónjaikat fenyegető forradalmi eszmék áramlatainak. Fi­
am trónjának ledöntése az összes többi trón összeomlását vonná
maga után", vallotta meg bizalmasan Caulaincourt-nak). Egyre
inkább meggyőződött róla, hogy a születőiéiben lévő örökletes
királyság legfőbb támaszának az arisztokráciának kell lennie:
„Ez a valódi s egyetlen támasza egy monarchiának, mérséklője,
mozgatóereje, kormánya." Montesquieu ideológiája váltotta fel
Rousseau államelméleti elképzeléseit, az előkelők támogatása
pedig háttérbe szorult a régi nemesség javára.

A CSÁSZÁRI CSALÁD

Kevés államférfi életében játszott olyan meghatározó szerepet a

családi környezet, mint Napóleonéban. Napóleon és családja
kapcsolatának története - amit Frédéric Masson tár elénk nagy
sikerű művében - nem egyéb, mint összezördülések és kibékü­
lések hosszú sorozata. Ennek ellenére a császár fivéreinek és
nővéreinek nem volt okuk panaszra. A Bonaparte család már a
Császárság elejétől fogva olyan francia hercegi dinasztiát alko­
tott, kiknek nemzetségében a korona örökletessé vált. Az első­
szülött Joseph (1768-1844) - aki iránt Napóleon hosszú ideig
tiszteletet érzett - a Nápolyi Királyságot kapta meg, amit a
Bourbonoktól kaparintottak meg 1806-ban, majd Spanyolország
trónján váltotta fel IV. Károlyt. Louis (1778-1846)-akiJoséphine
lányát, Hortense de Beauharnais-t vette feleségül - 1806-ban
elnyerte a Hollandiai Királyságot. Kiváló uralkodóként szívén
viselte országa érdekeit, amelyeket a kontinentális zárlat meg­
sértett; emiatt elkerülhetetlenné vált a bátyjával való összetűzés.
Jérőme (1784-1860) - akinek csínytevései kivívták Bonaparte
haragját, különösen akkor, amikor feleségül vette a gazdag ame­
rikai hölgyet, Miss Patersont - 1805-ben kibékült a császárral.

373
Miután 1807. augusztus 12-én nőül vette a württembergi király
lányát, hat nappal később Vesztfália uralkodója lett. Egyedül
Luden (1775-1840) nem kapott királyi koronát, aki a legokosabb
volt mindnyájuk közül, s aki előbb a belügyminiszteri, később a
spanyol nagyköveti posztot töltötte be, majd a Tribunátus tagja
lett. Miután bátyja akarata ellenére egybekelt Madame Jou-
berthonnal, kénytelen volt Rómába visszavonulni caninói birto­
kára, amelyből a pápa csinált hercegséget. Elisa (1777-1820) férje
egy jelentéktelen korzikai tiszt, Félix Bacciochi volt, akit N apó­
leon felvetetett a Szenátus tagjai közé. Elisa Lucca és Piombino
hercegnője lett, majd megkapta a Toscanai Nagyhercegséget is.
Pauline (1780-1825) - kinek szépségét Canova örökítette meg -
Leclerc-rel kötött házassága felbontása után egy Borghese her­
ceg hitvese lett. Végül pedig Caroline (1782-1839) következett a
sorban, aki Murat feleségeként a Berg Nagyhercegség, később
pedig a Nápolyi Királyság koronáját viselhette.
Miután királyokká koronázták őket, Napóleon testvéreinek
nem volt más feladatuk, mint fivérük politikájának támogatása.
Napóleon az alábbiakat írta Louis-nak 1808. május 6-án: „Azt
olvasom a párizsi újságokban, hogy Ön bizonyos személyeket
hercegi rangra emel. Kérem, hogy a továbbiakban ne tegye ezt.
A királyoknak nincs joguk bárkit is hercegi rangra emelni; ez a
jog császári méltósághoz kötött." 1809. augusztus 27-én Elisát a
következőképpen rótta meg a schönbrunni kastélyban: „Ön
csupán egy alattvaló, s mint minden francia állampolgár, ön is
köteles engedelmeskedni a miniszterek parancsainak." Mennél
inkább körvonalazódtak a császári politika következményei,
melyek gyakorta ellenkeztek a kis államok érdekeivel, Napóle­
on fivérei és nővérei annál inkább támogatták népeik törekvése­
it, és ezáltal veszélybe került a birodalom egysége. Napóleon
1810-től már megbánta, hogy szétosztotta ezeket a trónokat.
Fiának, Róma királyának megszületése 1811. március 20-án me­
rőben megváltoztatta a Császárságról alkotott terveit: szerette
volna fia számára visszaszerezni azokat a területeket, amelyeket
meggondolatlanul eladományozott. Ennek a politikai pálfordu-
lásnak Louis lett az első áldozata Hollandiában, és később M urat
pozíciója is veszélybe került. Ez a fajta politika különben is
felháborította a francia közvéleményt; a nemzeti érdek másod­
lagossá vált; egyedül a dinasztikus célok számítottak. Napóle­
onnak végül is ártott a családja, nem is annyira cselszövéseivel,

374
mint inkább azzal, hogy kialakította az előbb Franciaországot,
később pedig egész Európát kizsákmányoló klán képét, amely­
nek egyetlen célja, hogy hatalmas vagyonra tegyen szert és kétes
élvezeteknek hódolhasson.

A KORMÁNYZATI GÉPEZET

Bár a köztársasági időszámítást csak 1806. január 1-jével törölték

el, és a pénzérméken a Köztársaság szó egészen 1808 végéig
megmaradt, a császári kormányzat már 1804-től kezdődően
személyi diktatúra jelleget öltött, s korántsem ügyelt úgy a
törvényesség látszatára, mint elődje, a Konzulátus. Az előkelők
befolyása, amelyről azt hitték, hogy - a Császárság megalakulá­
sa ellenére is - megmarad, fokozatosan eltűnt. Egyetlen ember
akarata érvényesült, és ez az akarat már nem vette tekintetbe a
polgárság érdekeit, hanem pusztán egyéni szeszélyeket tolmá­
csolt.
A miniszterek egyszerű parancsvégrehajtókká váltak, teljes
levelezésüket a császár ellenőrizte. Chaptal 1804-ben hagyta el
a belügyminiszteri posztot; a külügyminisztériumban 1807-től
a lelkiismeretes Cham pagny helyettesítette Talleyrand-t; a kegy-
vesztett Fouché 1810-ben adta át tisztét a „csendőr" Savarynak.
A cél az volt, hogy odaadó, de nem túl eszes tisztviselők kerül­
jenek az erős egyéniségek helyébe, mivel ezek esetleg befolyá­
solhatták volna a császári döntéseket. A Belügyminisztérium
(Cretet, majd Montalivet vezetésével), amelyet túlságosan befo­
lyásosnak tartottak, veszített jelentőségéből az 1811-ben alapí­
tott ipari és kereskedelmi minisztérium javára, amely Coliin de
Sussy vezetése alatt állt. A miniszterek hatalmát korlátozó fő-
igazgatóságok számát megsokszorozták.
Ezzel szemben a különféle törvényhozó gyűlések ellensúlyo­
zó szerepe - amely m ár a Konzulátus idején is meggyengült -
végképp megszűnt. Bár a Tribunátus, amelyet a XII. év alkotmá­
nya három szekcióra osztott, már régóta nem töltötte be a rend­
szeres ellenzék szerepét, 1807-ben felfüggesztették tevékenysé­
gét. A Törvény hozó Testület - melynek tagjait a tisztviselők vagy
az egykori tisztviselők közül toborozták - ülésszakát mindössze
néhány hétre korlátozták. Napóleon egyébként ezt is meg akarta
szüntetni. 1807-ben a küldöttek újraválasztásakor a legtöbb

375
elektori testületben, amelyek feladata a küldöttek bemutatása
volt, igen nagy százalékban fordult elő tartózkodás. Az elekto­
rok szemmel láthatóan elfordultak a tényleges tét nélküli válasz­
tásoktól. Úgy tűnt, a hatalom maga is közönyös volt: 1812-ben
399 tagja volt Szajna megye kerületi választótestületeinek, és 139
a megyei testületnek. A Szenátus óvakodott tőle, hogy bármiféle
kísérletet tegyen némi függetlenség kivívására, annak ellenére,
hogy az általa felállított, a sajtószabadság, illetve az egyéni sza­
badság kérdéseivel foglalkozó bizottságok viszonylag erős ha­
talommal rendelkeztek. Ez utóbbi még a brüsszeli esküdtszék
határozatát is megsemmisítette, amellyel menesztette Anvers
polgármesterét, Werbrouckot, akit a vele haragban álló rendőr­
főnök, Bellemare csalással és hűtlen kezeléssel vádolt. Sade, akit
Charentonba internáltak, hiába fordult e szenátori bizottsághoz.
Az Államtanács, amelyik a Konzulátus évei alatt oly fontos
szerepet játszott, ekkorra m ár veszített jelentőségéből. Napóleon
már ritkábban látogatta üléseit, és tanácsadói véleményének
kikérése nélkül, maga hozott döntéseket, már amennyiben hinni
lehet Thibaudeau állításának. Ez az állítólagos hanyatlás azért
viszonylagosnak tekinthető, mivel a Tanács egyik titkárának,
Locrének a közelmúltban megtalált feljegyzései szerint Treilhard
legalább hat alkalommal m ondott ellent Napóleon javaslatainak
1810. június 6-án a fellebbviteli bíróságról folyó vita során, és a
kisebbségbe került császár kénytelen volt meghátrálni az 1813.
november 11-én megtartott szavazás alkalmával. Másfelől az
államtanácsi ülnökök csoportja - ahová Stendhal is tartozott -
egyre inkább az eljövendő hivatalnokok iskolája lett. Az Állam­
tanács tehát afféle „olvasztótégely" szerepét töltötte be. Mivel a
legfontosabb törvényeket már régen meghozták, természetes­
nek tűnt, hogy ez a gyűlés a továbbiakban a közigazgatási
bíráskodásra fordította energiáját.
A bírák elmozdíthatatlanságának gyakorlata is rövidesen
megszűnt. Az 1807. október 12-én kelt szenátusi határozat alap­
ján a császár kinevezett egy szenátusi bizottságot, amelynek
feladata a bírói szervezet „megtisztítása" volt. Az 1810. év április
20-án hozott törvény nyomán átszervezték az igazságszolgálta­
tást, így a korábbi bűnügyi bíróságok helyébe a megyeszékhe­
lyen működő esküdtszékek léptek; ennek tagjait a prefektus
által összeállított hatvanfős listáról nevezték ki. A bűnöző felku­
tatása az ügyész dolga volt, az elfogatási parancsot pedig a

376
vizsgálóbíró állította ki. A fellebbviteli bíróságok neve ezentúl
császári bíróság volt.
A prefektúrákon a tisztviselők egy újabb generációja tűnt fel,
amelyik gyakran ősi nemesi származással bírt, s a legenge­
delmesebben hajtotta végre a hatalom parancsait: 1807-ben
Mólét nevezték ki Cőte-d'O r prefektusának; M ontalivet volt
La Manche, majd Seine-et-Oise prefektusa, mielőtt 1809-ben
megkapta a belügyminiszteri posztot; Pasquier vette át 1811-ben
Dubois-tól a rendőrfőnöki tisztséget. Az osztrák hercegnővel
kötött házasság után az egykori arisztokrata családok tagjai
szinte elárasztották a prefektusi hivatalokat (Cossé-Brissac, La
Tour du Pin, Breteuil). De a kegyencrendszer is érvényesült:
Abrial, az egykori miniszter, Régnier pedig a főbíró fia volt. A
prefektusok megválasztása egyre inkább a császár kénye-ked-
vétől függött; akik tartós hivatali megbízatásra számítottak,
most egyre idegesebbek lettek. A kormányzati utasítások egyre
önkényesebb hangnemben íródtak. Ezeket általában a belügy­
miniszter, a rendőrminiszter vagy a sorozási bizottság feje tette
közzé. Ez utóbbi tevékenysége emésztette fel leginkább a pre­
fektusok energiáját, kiknek munkáját - Savarynak a császárhoz
írt jelentése szerint - származásuk, vagyonuk s „őfelsége külö­
nös kegye" alapján értékelték. Megítélésük azon is múlott,
mennyire voltak képesek befolyásolni a megyegyűlések „vil­
lámülésszakait" annak érdekében, hogy az ott elhangzott indít­
ványok a gyakorlatban ne valósulhassanak meg. A polgármes­
terek tényleges hatalmának hiánya hozzájárult a városi elöljáró­
ságok iránti megvetés terjedéséhez.
Amíg a törvényhozás mechanizmusa mindinkább leegysze­
rűsödött a törvényhozó gyűlések hatalmának csökkenésével,
illetőleg felszámolásával, addig a közigazgatás egyre több rész­
egységre aprózódott el: általános, illetve kerületi igazgatóságok
jöttek létre. Vaublanc, Moselle megye prefektusa megállapította,
hogy ez az elaprózódás oly méreteket öltött a Császárság utolsó
éveire, hogy az összekuszált ügyek elrendezése gyakorlatilag
lehetetlenné vált. A császári gyanakvás és a végletekig fokozott
centralizáció hatására az eredetileg jól működő közigazgatási
rendszer végül megbénult. A lipcsei csata előestéjén Napóleon­
nak beleegyezését kellett adnia a saint-malói biztos kiadásaihoz,
ami természetesen elvonta figyelmét a Németország jövője
szempontjából döntő fontosságú ütközetről.

37 7
 Ettől kezdve Napóleon még a másodrendű ügyekben is maga
intézkedett. Ha összehívta is a magántanácsot, ezt pusztán azért
tette, hogy módosítást eszközöljön egy-egy szenátusi határozat
megszövegezésében, nem pedig egy béke- vagy egy szövetségi
szerződés ratifikálása végett, ahogy azt az alkotmány előírta.
Fain báró szerint a szerdánként megtartott minisztertanácsi ülé­
sek puszta formalitássá váltak:
„A császár nem tartotta magát ahhoz, hogy a tanácskozás
alkalmával írja alá a hivatalos iratokat. Amennyiben egy határo­
zati javaslat bemutatásra került, a beadványt ott, az íróasztalon
készítették el a jelentéssel és az azt támogató véleményekkel
együtt. A miniszter által előterjesztett javaslatokat összegző pa­
pírdarab szolgált borítékul annak a papírkötegnek, amelyet a
császár aláírásra jóváhagyott. A minisztereknek az egész tanács­
kozás során csak az volt a feladatuk, hogy figyeljenek arra, ami
elhangzott, illetve m egtörtént a jelenlétükben."
A császár jobban kedvelte a közigazgatási tanácskozásokat,
amelyek üléseit hétfőn, csütörtökön és szombaton tartották meg, s
amelyek reggel kilenc órától akár este hét óráig is eltartottak.
„A közigazgatási tanács vizsgálatának tárgyául egyetlen ügy
avagy az ügyek egy bizonyos fajtája szolgált. A leggyakrabban
- állapítja meg Fain - a részletes költségvetés megtárgyalására
kerítettek sort, mint például az utak és hidak karbantartásának,
a katonai műszaki osztálynak vagy éppen a hajóépítésnek a
költségeire."
A császár magához rendelte az államtanácsosokat, a techni­
kusokat és az irodavezetőket. Ezeknek a tanácskozásoknak a
jegyzőkönyvei megmaradtak az utókor számára. Mindenki ki­
fejthette véleményét, s bár ezen véleményeket gyakran figye­
lembe is vették, végül a császár mindig egymaga döntött. Az
ilyen tanácskozásokat Napóleon csupán tájékozódási jelleggel
hívatta össze, melyek alkalmával - s ezen jellemvonása nem
sokak számára ismert - gyakran tűnt tanácstalannak a technikai
problémákkal szemben. Ekkoriban állt elő az a paradox helyzet,
hogy Párizs városának költségvetését először a közigazgatási
tanács hagyta jóvá, mielőtt azt a főváros helyhatósági tanácsává
vált főtanács megvizsgálhatta volna, s annak gyakorlati alkal­
mazása is a párizsi előkelők véleményének megkérdezése nél­
kül történt.

378
 A CSÁSZÁRSÁG PÉNZÜGYEI

A kormányzati gépezet működtetése sokba került. A kiadások

ellenőrzése végett hozták létre 1807-ben a Számvevőszéket,
melynek elnöki posztján az egykori pénzügyminiszter, Barbé-
Marbois állt, aki az Egyesült Nagykereskedők csődjét követően
kegyvesztett lett. Napóleon közvetett adók útján szerette vol­
na előterem teni a szükséges anyagi forrásokat. 1804 és 1810
között az alkoholtartalm ú italokra fogyasztási adót vetettek
ki; 1806-tól a népszerűtlen sóadó is újjáéledt; az 1810. évtől
kezdődően pedig a dohányértékesítés lett állami m onopóli­
ummá.
A különféle fogyasztási adók irányítása „a pénzügyek Anak-
reónjának", Fran^ais de Nantes-nak a kezébe került. Ezúttal a
nép elégedetlenségével az előkelők is egyetértettek; a fogyasz­
tási adók és a sóadó újjáéledése miatt. Már-már a lázadás szele
borzolta fel a vidék csendjét. Ennek oka az volt, hogy a háború
többé már nem pénzelte önmagát. Az 1805. évi hadjáratoktól
Napóleon felállított egy különleges pénztárat (Caisse de l'Extra-
ordinaire-nek nevezték el), amelyet La Bouillerie igazgatott, de
Darunek, a megszállt országok főbiztosának a felügyelete alá
tartozott. E pénztárba 1805 és 1809 között 734 millió folyt be. Egy
1810. január 30-án kelt szenátusi határozat nyomán létrehoztak
egy különleges államkincstárat (Domaine extraordinaire),
amelynek irányításával Defermont bízták meg. Vagyonával ki­
zárólag a császár rendelkezett határozatok útján. Innen fedezték
a hadsereg költségeit, a nagyobb katonai és civil szolgálatok
m egjutalmazását, a közm unkákat, illetve a m űvészetek tám o­
gatását. A különleges állam kincstárat a hadisarcokból, illetve
az igazgatás által végrehajtott befektetésekből tarto tták fenn.
A spanyolországi esem ények u tán azonban a hódítás m ár
nem járt hadizsákm ánnyal. Az 1809-es osztrák vereség le­
hetőséget adott egy utolsó „talpra állásra", amelynek körül­
ményeit nem igen ismerjük. Később bekövetkezett a kataszt­
rófa, amelyet a közgazdász Francis d'Ivernois korábban m ár
megjósolt.

379
 A CSÁSZÁRI EGYETEM

Az egyetem célja az volt, hogy képzett hivatalnoki gárdát bizto­

sítson a Császárság számára. „Nem létezhet stabil politikai ala­
kulat szilárd elveket valló oktatói testület nélkül." A X. év floréal
11-én hozott törvény, amely gimnáziumokat alapított, eleve
bukásra ítéltetett: a közepes képességű, igen vegyes összetételű
oktatói gárda, a tanulók túlzott militarizálása és a rossz pénz­
ügyi irányítás miatt. A polgárság elégedetlen volt az új rendszer­
rel. Az állami gimnáziumok nem voltak képesek felvenni a
versenyt a magániskolákkal. Az 1806. év május 10-én szavazták
meg azt a törvényt, amely „Császári egyetem néven egy olyan
oktatói testületet hozott létre, melynek feladata kizárólagosan a
közoktatás, illetve köznevelés az egész birodalom területére
kiterjedően". A nevelőtestület tagjainak „civil, különleges és
időszakos kötelezettségeket" is vállalniuk kellett. Fourcroy
munkához látott, hogy a törvény a gyakorlati életben is megva­
lósulhasson. Húsz tervezetet vizsgáltak meg, mielőtt 1808. m ár­
cius 17-én aláírták volna azt a 144 cikkelyből álló dekrétumot,
amelyik „lefektette az oktatás alapjait az egyetem iskoláiban".
A dekrétum biztosította az oktatás monopóliumát a Császári
Egyetem számára. A Császári Egyetem rektorok által igazgatott
akadémiákra lett felosztva, amelyek mellett egy tanács, illetve
felügyelők működtek, az élén pedig egy nagymester állt, kinek
munkáját az Egyetemi Tanács és a főfelügyelők testületé segítet­
ték. A nagymester engedélyezte, hogy a professzorok oktassa­
nak, hogy az egyes tanintézetek megnyithassák kapuikat, és
minden egyes intézmény köteles volt évente tandíjat fizetni az
egyetem részére. Három szinten folyt az oktatás. Az elemi okta­
tást Napóleon a keresztény tan fivérei nevű szerzetesrendre
ruházta; a középfokú oktatásról a gimnáziumok, illetve a köz­
ségi kollégiumok gondoskodtak, a felsőoktatás pedig a bölcsé­
szettudományi, természettudományi, jogi, orvosi és teológiai
fakultások számára volt fenntartva. A Császárság éveitől kezdő­
dően nőtt meg az érettségi tekintélye, mivel ennek birtokában
könnyebb volt bejutni a felső körökbe. A tanárok képzése to­
vábbra is az 1810-ben átszervezett Tanárképző Főiskola keretein
belül zajlott. Napóleon arra törekedett, hogy az új elitet a saját
ízlése szerint képezze ki. A előkelőket nem téveszthette meg. A
Császári Egyetem megalapítása kedvezőtlen fogadtatásra talált;

380
az igazság az, hogy korántsem felelt meg azoknak az igények­
nek, amelyeket Napóleon vele szemben támasztott.
Louis Fontanes-t, a költőt nevezték ki az egyetem nagymes­
terévé a tervezetet kidolgozó Fourcroy helyett, aki belehalt efö­
lötti fájdalmába. A tudóst forradalmi múltja miatt állították félre.
Fontanes-t talán a magas nyugdíj lehetősége vonzotta, vagy
jövőjének biztosítása, s ezért védte az egyház érdekeit, amelynek
kezéből egyre inkább kicsúszott az oktatás ellenőrzése. Az Egye­
temi Tanácsot olyan ultram ontán katolikusokkal töltötte meg,
mint például Bonald vagy Émery abbé, és számos egyházi em­
bert nevezett ki gimnáziumi igazgatóvá, tanulmányi igazgatóvá
vagy tanárrá. így játszotta ki a császár szándékait a neokatoli-
cizmus javára.
Az oktatási monopólium korántsem volt annyira teljes, mint
azt gondolnánk; a szemináriumokon kívül léteztek - a Császári
Egyetem kötelékébe tartozó - magániskolák és bentlakásos in­
tézetek, amelyeket magánszemélyek tartottak fenn, de tanfel­
ügyelők ellenőrzése alatt állottak. A magániskolák továbbra is
számottevő, sőt egyre növekvő konkurenciát jelentettek az álla­
mi gimnáziumok számára.
Az az ügy, amelyik egy középiskola szemináriummá alakítása
nyomán robbant ki Saint-Pol-de-Léonban 1810-ben, felbosszan­
totta Napóleont: „Mondják meg a nagymesternek, hogy a pre­
fektusokkal kellene együttműködnie, nem pedig a püspökök­
kel, és ne csináljon a közoktatásból helyi és vallási érdekeket
szolgáló ügyet." Egy 1810. július 17-én kelt rendőrminiszteri
körlevél felszólította a prefektusokat, hogy adjanak részletes
beszámolót a gimnáziumok helyzetéről és az azokban folyó
oktatás jellegéről. A vizsgálat megerősítette az egyházi iskolák
sikerét, illetve az egyháznak az ifjúságra gyakorolt befolyását. A
jövő elitjének sikerült kiszabadítania magát a napóleoni nyomás
alól. Az 1811. november 15-én kelt dekrétum kiegészítette és
módosította az 1808. év március 17-i rendeletben foglaltakat.
Ettől kezdve a kisebb szemináriumok is a Császári Egyetem
felügyelete alá tartoztak. Megyénként csupán egy egyházi isko­
lát lehetett fenntartani, s ezek tanulói kötelesek voltak egyházi
öltözetet viselni. Az intézetekben és internátusokban az oktatás
puszta magolásra szorítkozott. Még a szemináriumok diákjai­
nak is követniük kellett a gimnáziumi kurzusokat. Montalivet
Situation de l'Empire (A Császárság helyzete) c. tanulmányában

381
1813-ban arról számolt be, hogy a gimnáziumoknak és kollégi­
umoknak 68 000, a magániskoláknak pedig 47 000 tanulója volt.
Mindamellett a püspökök - Fontanes és a tanfelügyelők segéd­
letével - gyakran kijátszották a dekrétumban foglaltakat. Guizot
1816 táján az alábbiakat állapította meg: a Császárság közokta­
tást irányító gárdája „továbbra is a vallásos eszméket, az ájtatos
viselkedést és az ősi erkölcsi elveket terjesztette". Ez a tendencia
nagyon is megfelelt az előkelőknek.

AZ ELŐKELŐK ELFORDULÁSA A HATALOMTÓL

A polgárság egyre jobban aggódott a mind abszolutisztikusabbá

váló hatalom túlkapásai miatt. A császári fellépésnek köszönhe­
tően a többség csalódott a kormányzatban, amely már nem
tisztelte az előkelők érdekeit és kizárólag a saját szempontjai
szerint cselekedett.
De egyre kevesebb lehetőség volt rá, hogy az előkelők hangot
adjanak elégedetlenségüknek, és csökkentsék a rendszer nép­
szerűségét. A párizsi kereskedelmi kamara rámutatott, milyen
gyászos következményekkel járt a háború a kereskedelem szem­
pontjából. „A háború időtartamának bizonytalansága - olvas­
hatjuk az egyik jegyzőkönyvben - csak tovább bonyolítja a
helyzetet. Nem lehet így spekulációt folytatni, amit a közelgő
békekötés amúgy is lehetetlenné tenne." Egy 1806. március 31-
én kelt körlevél megtiltotta az ehhez hasonló vélemények bel­
ügyminiszteri engedély nélkül való publikálását vagy terjeszté­
sét. A párizsi polgárság többé nem adhatott hangot véleményé­
nek a m anufaktúrák főtanácsán keresztül, mivel megszüntették
az ott lezajló viták nyilvánosságát.
A nyomdai és könyvterjesztői főigazgatóság létrehozása 1810.
február 5-én, továbbá a nyomdák számának korlátozása egy
újabb sajtórendelet meghozatalát helyezte kilátásba. Ez igen
hamar meg is született: az 1810. augusztus 3-án kelt dekrétum
megyénként mindössze egyetlen lap publikálását tette lehetővé.
Egy rövid ideig a hatalom még szemet hunyt néhány irodalmi
vagy tudományos újság, illetve az ingatlanpiac és a kereskede­
lem híreit közlő lapok terjesztése felett. 1811 októberétől Párizs­
ban mindössze négy újság jelenhetett meg: Le Moniteur, La
Gazette de France, Le Journal de Paris, valamint az 1811. február

382
18-án a Bertin testvérektől elvett Le Journal des Débats, amely ettől
kezdve Le Journal de VEmpire néven jelent meg.
Ezek a lapok teljes rendőri ellenőrzés alatt álltak. Az 1811.
szeptember 17-i, Compiégne-ben kiadott dekrétum értelmében
az állam az összes párizsi újságot kisajátította. Az ebből szárma­
zó hasznot a rendőrség, az udvaroncok és az irodalmárok osz­
tották el m aguk között. Ennél drákóibb rendszert még soha nem
hoztak létre. A teljes egészében állami kézen lévő újságok unal­
masak és szellemtelenek voltak, a legcsekélyebb érdeklődést
sem váltották ki. A Császárság vége felé a párizsi polgártól
megvonták a kávét, a cukrot és a napilapokat: a rendszer egy
kissé sok áldozatot követelt tőlük!
A polgárság, amely már a terror évei alatt is sokat szenvedett,
most egyre nehezebben viselte el a császári rendszer rendőri
jellegének megerősödését. Fouché vitathatatlanul hatékonyan
működtette a rendőrséget, m iután visszatért a Voltaire rakpart­
ra. A minisztérium tevékenységét előbb három, később négy
kerületre osztotta, amelyek felügyeletével egy-egy államtaná­
csost bíztak meg: Réalt, Pelet de la Lozére-t, valamint Dubois
rendőrfőnököt. Desmarest az összeesküvések leleplezésének
speciális feladatát kapta. Egy „mulasztás" kivételével - az 1808-
as Malet-féle összeesküvésről van szó, amikor a belügyminisz­
ter és a rendőrfőnök rivalizálása miatt, Napóleon akaratából
szándékosan összekuszálták a nyomozás szálait - a császári
rendőrség sikerrel leplezte le az összeesküvéseket és cselszövé­
seket. M inden egyes Puisaye által Londonból irányított kísérlet
hálózatának nyugati kiterjesztésére eleve kudarcra ítéltetett.
1808. január 9-én kivégezték az összeesküvő Le Chevalier-t; még
ugyanebben az évben, június 5-én fogták el Prigent-t, aki felke­
lést próbált kirobbantani az ország nyugati részében.
Azonban Fouché ahhoz is értett, hogy megnyerje a módosabb
városrészek lakóit. A foglyul ejtett Polignacok életkörülményeit
megkönnyítette a börtönben. Leváltása óriási riadalm at keltett.
A helyére lépő Savary nem rendelkezett „a lyoni tűzmester"
diplomáciai készségével. Spanyolországban m ár megmutatta,
mennyire brutális tud lenni. Egymás után követte el a baklövé­
seket a rendőrség élén. Például bevezette a rendőrség által kiál­
lított cselédkönyv kiváltásának kötelezettségét. Mi mást gondol­
hatott volna a közvélemény, mint azt, hogy ezentúl ezzel a
módszerrel próbálják meg szemmel tartani a „tisztes úri háza-

383
kát"? Az intézkedés általános felháborodást váltott ki, így gya­
korlati alkalmazására nem került sor. „Erkölcsi és személyi sta­
tisztika" felállításának ürügyén hozzáfogott Franciaország la­
kosságának nyilvántartásba vételéhez, ezenkívül pedig bele­
avatkozott a gazdag örökösnőknek, illetve a nemesi családok
leánygyermekeinek a házasságába is. A magánélet megsértése
diszkreditálta a rendőrminisztérium tevékenységét. Nem Fou-
ché volt az, aki megteremtette a császári rendőrség mítoszát;
éppen ellenkezőleg, ő mindig a lehető legdiszkrétebben járt el.
Savary baklövései által vált nyilvánvalóvá a rezsim egyre inkább
rendőri jellege.
Amennyiben az abszolút monarchia - Saint-Simon híres mon­
dása szerint - a hitvány polgárság hosszan tartó uralmát jelentette
(a polgárság természetesen nem így látta ezt), úgy 1807 után a
császári kormányzat már nem egyetlen társadalmi osztálynak -
ugyanennek a polgárságnak - az uralm át biztosította, hanem
egyetlen személy szeszélyeinek a játékszerévé vált. Az esemé­
nyek máshogy alakultak, mint ahogy az várható lett volna:
mindenki arra számított, hogy a közjóléti diktatúrát idővel egy
liberális típusú, alkotmányos kormányzat váltja fel. Mólénak
igaza volt:
„Napóleon zsenijétől és természetétől távol állt a hatalom
megosztásának gondolata. Számára a politikai egység megte­
remtése nélkülözhetetlen volt az erős kormányzat létrehozásá­
hoz; az ő szemében eleve tétovázásra volt ítélve m inden vitatott,
behatárolt és visszafogott hatalom, amely nem rendelkezett a
hirtelen megvilágosodás azon mozzanataival, amelyek segítsé­
gére magának is szüksége volt, hogy csodálatos tetteit véghez-
vihesse... Amikor csillaga hanyatlani kezdett, tudják-e, hogyan
kereste a megoldást a jövő biztosításának érdekében? Szemre­
hányást tett magának, amiért túl sok szabadságot és feladatot
hagyott a Törvényhozó Testület számára, ráadásul úgy vélte, a
Szenátus is a kelleténél nagyobb fontossággal bírt."
Az előkelők, akik cseppet sem bánták a régi rend pusztulását,
hogyan is nézhették volna jó szemmel, hogy a rendet a kaland,
a tekintélyt pedig a zsarnokság váltotta fel?

384
JEGYZETEK__________________________________________

Források: A Nemzeti Levéltár AFIValsorozata nélkülözhetetlen, mivel

ez tartalmazza az Államtitkárság, azaz a kormányzat gócpontjának
iratait. Mindez kiegészítendő az F7 (rendőrség) és BB (igazságszolgál­
tatás) alsorozatokkal, az egyházról pedig az - Institut Napoléon által
megőrzött - Artaud de Montor-gyűjteményben olvashatunk. I. Napó­
leon és Cambacérés levelezése, az Almanacks impériaux, Le Moniteur,
Bulletin des Lois, valamint egyes minisztériumok körlevelei (belügy,
igazságügy) lehetővé teszik, hogy figyelemmel követhessük a kor­
mányzati tevékenységet. Az E. Hauterive által publikált rendőrségi
beszámolók (La Police secrete du Premier Empire, V. k., 1964) csak 1810-ig,
Fouché menesztésének időpontjáig szolgálnak megfelelő adatokkal.
Érdemes lenne folytatni ezek kiadását, Savary jelentései valószínűleg
hasznos információkkal szolgálnának. A Mémoires-ok közül érdemes
megemlíteni Fainét (nélkülözhetetlen a kormányzati gépezet megisme­
réséhez), Pasquier, Mólé és Broglie visszaemlékezéseit (főleg az Állam­
tanács tevékenységére vonatkozólag lehet figyelemre méltó), Bausset-
ét (a palota prefektusa volt, 1827-es visszaemlékezéseit talán Balzac
átírta?), Barralét (az apródokról), valamint Thibaudeau, Plancy és
Vaublanc prefektusokét. Ezzel szemben Fouché, Talleyrand, Cham-
pagny és Savary visszaemlékezései nem sok újdonsággal szolgálnak.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül Desmarest (a rendőrség munkájáról,
Grasilier kiad.), Méneval (a császár környezetéről), Pontécoulant, Sta­
nislas de Girardin emlékiratait, azonban fenntartással kell fogadnunk
Bourrienne-ét. A császári család Mémoires-jai (Joseph, 1856-1858;
Jéröme, 1861-1866; Eugéne de Beauharnais 1858-1860) valójában
összegyűjtött levelekből állnak. Ellenben Hortense királynő Mémoires-
ja már valódi visszaemlékezésnek tekinthető, amelynek I. kötete rend­
kívül érdekes. Hasznos lehet továbbá Louis Bonaparte Documents
historicjues et réflexions sur le Gouvernement de la Hollandé (1820) c. mun­
kája. Komolytalan iromány Constant szobainas (1830-1831), továbbá
Roustam (1911) Mémoires-ja. Ali visszaemlékezései (1926) főleg Szent
Ilonára vonatkozóan szolgálhatnak érdekes információkkal (lásd
Savant, Les Mamelouks de Napoléon, 1949).

Művek: A császári családról számos történelmi munka született. J.

Valynseele művén kívül, amely a természetes leszármazást tanulmá­
nyozza (1964), említésre méltó Ducasse, Les Rois fréres de Napoléon f r
(1883); F. Masson, Napoléon et sa Familie (13 kötet, 1897-1919, híres mű,
azonban túlságosan részrehajló, mivel a szerző szisztematikusan mind­
végig a császárnak ad igazat); Lumbroso, Napóleoné, la sua Corte, la sua
famiglia (1921); A. Lévy, Les Dissentiments de la Familie impériale (1931);
Th. Aronson, Les Bonaparte (1967). Napóleon fivéreiről számos - ráadá­

385
sül sok kiváló - életrajzot írtak. Josephró'l: Marmottan, Joseph Bonaparte
á Mortefontaine, 1929; B. Nabonne, Le Roi philosophe, 1949; Connelly, The
Gentle Bonaparte (1968); Girod de l'Ain, Le Roi malgré lui, 1970; Louis-ról:
F. Rocquain, Napoléon f et le Roi Louis, 1875; Labarre de Raillecourt,
Louis Bonaparte, 1963; Jérőme-ról: A. Martinét, Jérőme Napoléon, roi de
Westphalie, 1863; M. A. Fabre, Jérőme Bonaparte, roi de Westphalie, 1952;
Bertaut, Le Roi Jérőme, 1954; B. Melchior-Bonnet, Jérőme Bonaparte
(1978). Említsük meg Pietri és Pietromarchi Lucien életét bemutató
munkáit is. Napóleon lánytestvéreiről jóval kevesebb mű született.
Elisáról: P. Marmottan, Elisa Bonaparte (1898, elég sok dokumentumot
tartalmaz, de csak 1804-ig terjedően); Caroline-ról: J. Turquan, Caroline
Murat (1899); J. Bertaut, Le Ménage Murat (1958); Pauline-ról: Fleuriot
de Langle, La Paolina, soeur de Napoléon (1946); M. Gobineau, Pauline
Borghese, soeurfidéle, (1958); Kuhn, Pauline (1963); B. Nabonne, La Vénus
impériale (1963); Spinosa, Pauline Borghese (1986); Martineau, Pauline
Bonaparte (1986); Blond, Pauline Bonaparte (1986); Pauline első férjéről:
J. Poulet, „Montgobert, le général Leclerc et les Bonaparte", Fédération
des Sociétés d'histoire et d'archéologie de l'Aisne, 1972. A legfontosabb
sógorról, Murat-ról: az Archives Murat aux Archives nationales-on kívül
(1967), Chavanon és Saint-Yves (1905), Marcel Dupont (1934), Lucas-
Dubreton (1944), Gamier (1959), valamint Tulard (1983) életrajzaiban,
továbbá a J. Vanel által publikált, Cavalier et Roi c. részletes haditudósí­
tásban olvashatunk. A császár mostohafiáról: Arthur Lévy, Napoléon et
Eugéne Beauharnais (1926), illetve F. de Bernandy, Eugene de Beauharnais
(1973) c. könyvek szolgálnak információkkal. Louis hitveséről,
Hortense de Beauharnais-ról a de Castries herceg által írt életrajzban
olvashatunk (1984). A császári udvarról: Cérémonial de VEmpire Franqais
(1805) és G. Vauthier, „La Maison de l'Empereur et les pages", valamint
„Voitures et chevaux de Napoléon", Revue des Études napoléoniennes,
1917,230-242. old., végül Ch.-O. Ziessenis, Napoléon et la Cour impériale
(1980). A császári udvarról szóló művek eléggé anekdotikus jellegűek.
A pályája csúcsán lévő Napóleon politikai elképzeléseiről: Dansette
aprólékos antológiáján (1940) és Palluel (Dictionnaire de l'Empereur,
1969) munkáján kívül, lásd: Correspondance officielle de Napoléon, előszó
(Dufraisse kiad., Club de Livre, 1969), valamint A. Cabanis, „Cont­
ribution a 1'étude des idées politiques de Napoléon Ier", Res Publica,
1975, 121-144. oldal. Itt meg kell jegyeznünk, hogy Gavoty, Drames
inconnus de la Cour de Napoléon (1962-1964) c. sorozata nem váltotta be
a hozzá fűzött reményeket. F. Masson, Napoléon chez lui (1894) c. mun­
kája nagyszerűen idézi fel Napóleon napi programját.
A kormányzati gépezetről: Ch. Durand, „Conseils privés, Conseils
des ministres, Conseils d'administration 1800-1814", Revue d'Histoire
moderne, 1970, 814-828. old., szintén tőle, Le Régime de l'activité gou-
vernementale pendant les campagnes de Napoléon (1957); J. Tulard, „Le

386
fonctionnement des institutions impériales en l'absence de Napoléon
d'aprés les lettres inédites de Cambacérés", Revue des Travaux de
YAcadémie des Sciences morales et politiques, 1973. március, 231-246. oldal.
Az államtitkárságról nem született igazán mélyreható tanulmány, még
Ernouf Marét, dúc de Bassano (1893) c. műve sem tekinthető annak.
André de Montalivet, Les Bachasson de Montalivet (1955) c. munkájában
fellelhetőek Montalivet azon feljegyzései, melyeket a minisztertanácsi
értekezletek alkalmával vetett papírra. Ezek alapján az az érzésünk
támad, hogy az ilyen összejövetelek során mindenki a császár hosszúra
nyúlt monológjait volt kénytelen végighallgatni.
Hanyatlott-e az államtanács? Ch. Durand (La Fin de Conseil d'État,
1959, de főleg „Napoléon et le Conseil d'État", Revue de l'Institut
Napoléon, 1962, 145-156. old.) vitatja, hogy ez a testület 1810 után
tényleg oly mértékben háttérbe szorult volna, mint azt Thibaudeau és
Stendhal állítják; a szerző ugyanakkor azt is megállapítja, hogy „1807-
től, de főleg 1809-től kezdődően, Napóleon szívesebben folyamodott a
tekintélyhez, és hagyta érvényesülni pillanatnyi lelkiállapotát". A Sze­
nátus hanyatlását]. Thiry Le Rőledu Sénat de Napoléon dans Yorganisation
militaire dans la France impériale (1932), és Ch. Durand „Les presidents
du Sénat sous le Premier Empire", Mélanges Jacquemyns, 75-99. old. c.
munkái tárják elénk. A Számvevőszékről, amelynek tisztviselői között
egykori tribunátusi tagokat is találunk: U. Todisco, Le Personnel de la
Cour des Comptes (1969). Vö. Duvergier de Hauranne Histoire parle-
mentaire c. munkájával.
Vautier cikke után, mely a Revue des Etudes napoléonniennes 1919. évi
számának 218-223. oldalán jelent meg, Jean Bourdon vázolta fel az
igazságszolgáltatás berkein belül lezajló tisztogatásokat a Revue
d'Histoire moderne 1970. évi számában, 329-336. old., „L'épuration de la
magistrature en 1807-1808" c. írásában. Vajon kell-e tisztogatásról be­
szélni a prefektusokkal kapcsolatban? Egy gondolkodásmódját tekint­
ve merőben új tisztviselői gárda került hivatalba, amit elsősorban
Savary esete példáz 1813-ban (Ch. Durand, Quelques aspects de Yad-
ministration préfectorale sous le Consulat et YEmpire, 1962).
A rendőrség volt az, amelyik a leginkább felkeltette a történészek
érdeklődését. Madelin Fouché c. művét (ami több kiadást ért meg) nem
sikerült felülmúlni az újabb életrajzokkal: Despatys, Un ami de Fouché,
d'aprés les mémoires de Gaillard (1911), Zweig, Fouché(1931), J. Savant, Tel
fut Fouché (1955), L. Kammacher, Joseph Fouché (1963), H. Buisson, Qui
était Fouché? (1968). H. Cole Fouché, The unprincipled patriot (1971) c.
munkája felelet B. Melchior-Bonnet Savary, dúc de Rovigo, un policier dans
Tömbre de Napoléon (1962) c. könyvére. A rendőri mechanizmusokról
felszínes leírást ad Hauterive Napoléon et sa Police (1943) c. munkája, M.
Le Clére Histoire de la Police (1964) c. műve viszont részletesen bemutatja
azt. Egy sajátos kérdésről: L. Deriés, „Le régime des fiches sous le

387
Premier Empire", Revue des Études historiques, 1926, és P. Lefranc,
„Conscription dorée, conscription des füles", Revue de l'Institut
Napoléon, 1977, amely a Császárság nyilvántartási mániáját mutatja be.
Pasquier rendőrfőnöki kinevezéséről: J. Tulard, „Une nomination de
préfet sous l'Empire", Revue de l'Institut Napoléon, 1959. A huhogok
mozgalma fennmaradt az ország nyugati részében: E. Daudet, La Police
et les Chouans (1895); Gabory, Napoléon et la Vendée, 1932; E. Herpin,
Armand de Chateaubriand, 1910; Langlois, „Complot, propagande et
répression policiére en Bretagne sous l'Empire, 1805-1807" (a vannes-i
püspök elrablásáról ír), Annales de Bretagne, 1971, 369-421. old.; Hutt,
„Espions en France, 1793-1808", History today, 1962; P. Summerscale,
„Puisaye et les royalistes", Revue de l’Institut Napoléon, 1977. A rendőr­
ség népszerűtlenségével kapcsolatban olvassuk el Proudhon kommen­
tárját, melyet a Mémoires de Fouché c. műhöz írt. Az állami börtönök
újbóli megjelenése - amelyeket Demaillot is megemlített figyelemre
méltó röpiratában 1814-ben - fontos esemény: L. Deriés, „Les prisons
d'Etat en 1812", Revue historique de la Révolution et de l'Empire, 1916,
84-94. oldal. Antwerpen polgármesterének, Werbroucknak az ügyéről,
kinek menesztését a Szenátus visszavonta, lásd: R. Warlomont,
„L'affaire Werbrouck et le régime impérial", Revue d'Histoire du Droit
Pranqais et étranger, 1963.
Nem meglepő, hogy a történészek igen nagy érdeklődést tanúsítot­
tak a Császári Egyetem iránt. Napóleon vajon nem saját hatalmát akarta
megalapozni ezzel az intézettel? Prost Histoire de l'Enseignement en
France (1968), valamint Ponteil Histoire de l'Enseignement (1966) c. össze­
foglaló jellegű művein kívül meg kell említeni Aulard immáron klasszi­
kussá vált tanulmányát, Napoléon f r et le Monopole universitaire (1911).
Lásd még: Lanzac de Laborie, „La Haute Administration de
l'enseignement sous le Consulat et l'Empire" (Roederer, Fourcroy,
Fontanes), Revue des Études napoléoniennes, 1916, X. k., 186-219, valamint
G. Vauthier, „Fontanes et les débuts de l'Université", Nouvelle Revue,
1908. március 1-jei és 15-ei szám (A. Wilson munkája kizárólag az íróval
foglalkozik). Említésre méltó lehet még ezenkívül P. Gerbod, „Les
facultés des lettres de 1809 a 1815" (109e congrés des sociétés savantes,
1984, 373-388. old.) és Thuillier, „L'académie de législation" (Revue
administrative, 1985, egy 1801 és 1805 között működő, szabad jogi
iskoláról szóló tanulmány). Egy olyan tanácsadó szerepe, mint amilyen
Rendu volt, E. Rendu Ambroise Rendu et l'Université de France (1861) c.
művéből érthető meg. A rektorok toborzása közepes volt, már
amennyiben hinni lehet L. Villát „J. J. Ordinaire, premier recteur de
l'académie de Besanqon" c. művének (Mémoires de /'Académie de
Besanqon, 1928,117-151. oldal). Lanzac és Laborie kutatásai (Revue des
Études napoléoniennes, 1917) a gimnáziumok megalakulásával foglal­
koznak. Az egyes tudományi karokról kevés jó tanulmány született,

388
kivéve talán a párizsi bölcsészkart, amelyikről Guigue munkája alapján
kaphatunk némi felvilágosítást (1935). A tanárok képzéséről: Joxe,
„L'École normale en 1812", Revue de l'Institut Napoléon, 1963, 27-34.
oldal. Említsük meg továbbá R. Palmer, A documentary History of the
college Louis-le-Grand and its director, Jean-Franqois Champagne 1762-1814
(1975), valamint Tessonneau, Joubert éducateur (1944) c. műveit.
R. Durand mesterien mutatja be az állam és az egyház viszályát „Le
monopolé universitaire et la concurrance ecclésiastique dans les Cőtes-
du-Nord" c. írásában, Revue d'Histoire moderne, 1934, 16-47. oldal.
Megtudhatjuk, miként fogott gyanút Napóleon az egyházi konkuren­
cia, illetve a kisebb szemináriumok sikere miatt. Az 1811. november
15-én kelt dekrétum megerősítette az oktatás állami monopóliumát, oly
módon, hogy a szemináriumokat az egyetem fennhatósága alá helyez­
te: lásd Ch. Schmidt, La Réforme de l'Université impériale en 1811 (1905).
Ami a műszaki képzést illette, azt korántsem hanyagolták el oly mér­
tékben, mint azt már sokan leírták - legalábbis erre utal A. Léon
„Promesses et ambiguités de l'Oeuvre d'enseignement technique en
France de 1800 á 1815" c. tanulmánya, Revue d'Histoire moderne, 1970,
846-859. oldal. Jó összefoglaló munka az elemi oktatásról, amely talán
nem is szorult annyira háttérbe, mint azt többen állítják: M. Gontard,
L'Enseignement primaire en France, de la Révolution ä la lói Guizot
1789-1833 (1959).

Le nem zárt viták

Napóleon, aki a királypártiak szemében trónbitorlónak, a jako­

binusok számára pedig zsarnoknak számított, olyan politikai
rendszert hozott létre, amely a mai napig megosztja a politoló­
gusokat. René Rámond (La Vie politique en France, I. k., 1965)
szerint a Császárság csupán kitéró'nek tekinthető a francia par­
lamentarizmus történetében: a politikai választás fogalma elsik­
kadt, a törvényhozó gyűlések szerepe gyakorlatilag megszűnt,
a sajtót működésképtelenné tették. Ezzel szemben Pietri
(Napoléon et le Parlement, 1955) úgy véli, a császár mindvégig
tiszteletben tartotta a parlament előjogait. A Tribunátus felosz­
latását úgy tekinti, mint a törvényhozó hatóságok hatalmának
megerősítését: valójában nem is szűnt meg, hanem beolvadt a
Törvényhozó Testületbe. A testület tagjai ekkor kapták meg a
felszólalási jogot is, amit oly régóta követeltek. Az a huszonhét
hajdani tribunátusi tag, akik innentől kezdve a Törvényhozó
Testület kötelékébe tartoztak, végre nyíltan szavazhattak azok-

389
ról a törvénytervezetekről, melyeket korábban csupán megvitat­
ni volt joguk.
Valójában a rendszer diktatórikus jellege nem vonható kétség­
be. A végrehajtó hatalom lett a legfontosabb politikai tényező
(lásd Duverger, La Dictature, 1961, valamint tanítványai - első­
sorban J.-P. Daviet - munkáit). Mathiez és Lefebvre katonai
diktatúráról írtak, azonban - bár a hadseregnek köszönhető a
brumaire-i államcsíny sikere - a katonaság nem avatkozott be a
belügyekbe, csak az 1812-es caeni zavargásokat számolta fel.
Felvilágosult abszolutizmus lenne a napóleoni rezsim? De hi­
szen a filozófusok örököseinek tekinthető ideológusokat m ár a
Konzulátus idején eltávolították a hatalomból! Napóleont szá­
mos alkalommal úgy állították be, mint a XX. századi fasiszta
diktatúrák előfutárát. Ez a rezsim azonban nem fajelméletre
épült (egyedül a cigányoknak voltak némi kellemetlenségei a
közrend fenntartása miatt, lásd: Vaux de Foletier, „La grande
rafle des Bohémiens du Pays basque sous le Consulat", Études
tsiganes, 1968,13-22. oldal), sem pedig véres módszerekre. „Az
áldozatok vére nem táplálja a gyökereket, hanem elpusztítja
azokat, a Köztársaságot is a terror ölte meg", mondta Napóleon
egy ízben Montholonnak. A napóleoni diktatúra lényegében az
antik Róma cezarizmusának felelt meg, sajátos kompromisszum
volt az európai hatalmak ellen harcoló közjóléti kormányzat
szükségletei, illetve a forradalomtól örökölt, a monarchikus ha­
talommal szembeni ellenszenv között. Cezarizmus? Talán in­
kább bonapartizmus, mivel a marengói győztes dicsősége felül­
múlta az alésiaiét (lásd: J. Tulard, „Actes du colloque d 'Augs­
burg sur le bonapartisme", Francia, 1977). Napóleon karizmati­
kus egyéniségén alapult minden: rendszer és egyén azonossá
váltak.
Azon nincs mit csodálkozni, hogy ez az egyén azóta is felkelti
az emberek érdeklődését. Sajnálatos, hogy apró termete (168 cm
magas volt M. Dunán szerint, Revue de 1'Institut Napoléon, 1963,
178. oldal), betegségei (Cabanés, Au chevet de VEmpereur; Hil-
lemand, Pathologie de Napoléon, Chouard professzor szerint a
császár krónikus álmatlanságban szenvedett; doktor Amalric
azt állítja, hogy Napóleon rövidlátó volt, Points de vue, 1986.
június, és igen erős szemüveget hordott); lovai (Merllie, „Le
cavalier Napoléon et ses chevaux", La Sabretache, 53. szám, 1980),
de főleg szerelmi ügyei jobban érdekelték a közönséget, mint

390
politikai elképzelései. A szerelmi ügyek terén főleg F. Masson
Napoléon et les femmes (1894) c. művéből merítettek. Joseph
Valynseele osztotta A. Gavoty véleményét (La descendance
naturelle de Napoléon, 1964), szerintük Emilie Pellapra nem te­
kinthető Napóleon leszármazottjának (Bulletin de l'Institut
Napoléon, 1950. április). J. Savant emléket állított azoknak az
asszonyoknak, akik „ellenálltak" (Cahiers de VAcadémie d'His-
toire, 1970,4. szám): Mme Talliennek, Mme Récamier-nak, Ale­
xandrine de Bleschamps-nak, Regnault de Saint-Jean-d'Angély
grófnőnek, vagyis a korszak legszebb asszonyainak. íme, m ed­
dig terjedhetnek a napóleoni diktatúra határai!
 II. FEJEZET

EGY HIBA: A CSÁSZÁRI NEMESSÉG

„Az egyenlőség abszurd elvének hirdetése mindig is a boltosok

legkedveltebb jelszava volt", figyelmeztette urát a hajdani jako­
binus, Fouché. Napóleon nem méltatta figyelemre. Még a spa­
nyolországi háború kirobbanása előtt elkövette első hibáját: új
nemesi osztályt hozott létre. Megmondta: a forradalom kirobba­
násának hátterében a hiúság állt, a szabadság iránti vágy ürügy
volt csupán. Napóleon úgy vélte, ha megcsillantja a nemessé
válás lehetőségét az előkelők előtt, akkor elfogadtathatja velük
a szabadságjogok felszámolását. Azt képzelte, ha a forradalmi
polgárságot egybeolvasztja a hajdani arisztokráciával, akkor az
utóbbiak elfordulnak majd a Bourbonoktól. Két szempontból is
tévedett: a régi nemesség csak kényszerből szolgálta a trónbitor­
lót; a boltokban pedig az egyenlőség elvesztését siratták, ameny-
nyiben hinni lehet Fouché állításának. A vidék lakosságát is
egyre inkább hatalmába kerítette a szorongás: lehetséges, hogy
az 1804-ben tett császári fogadalom ellenére feltámadnak a feu­
dális viszonyok? Egyszóval, bátran elmondhatjuk, hogy Napó­
leon ötlete távolról sem talált lelkes fogadtatásra.

AZ ÚJ NEMESI OSZTÁLY MEGTEREMTÉSÉNEK FÁZISAI

Az egyenlőség eszméje olyannyira elterjedt, hogy Napóleonnak

mintegy nyolc esztendőre volt szüksége az új nemesi osztály
létrehozásához, pedig 1804-től már senki nem táplálhatott illú­
ziókat a napóleoni rendszer jellegéről.
„Két dolog van, aminek az elfogadására a nemzet még nem
eléggé érett", vallotta meg az első konzul Roederernek, "az
egyik a tisztségek örökölhetősége, a másik pedig a nemesség.
Egy örökletes nemesség, amelynek eredete a hősi cselekedetek­
re, a hazának tett óriási szolgálatokra volt visszavezethető, nem
m aradhatott fenn tovább. M indazonáltal ez még mindig megfe­

392
lelőbb volt, mint egy olyan hivatali nemesség, amelyik egyik
pillanatról a másikra a főurak fölébe kerekedne."
Még alig hozták létre az új arisztokrácia csírájává válható
előkelők listáit, már meg is feledkeztek róla, s a X. év alkotmá­
nyába már csak az elektorok testületéi kerültek be. A Császárság
idején ezek iránt sem támasztottak különösebb érdeklődést.
Roederer szerint Bonaparte azért utasította el az előkelők listáit,
mert félt egy olyan nemesség megszületésétől, amelynek gyöke­
rei a forradalomig nyúlnának vissza, s amely könnyedén ki­
csúszhatott volna a kezéből. Innen eredt az elektori testületek
iránt tanúsított közöny.
Vajon a becsületrend megalapítása is úgy fogható fel, mint a
nemesség visszaállításának egyik fontos állomása, ami ezúttal
Bonaparte óhaját tükrözte? Vajon nem arról volt-e szó, hogy -
az előkelők listáinak példája nyomán - kialakuljon egy olyan
elit, amely a későbbiekben a konzuli kormányzat támaszául
szolgálhat majd? Ezt az elitet az előkelőkkel szemben nem a
vagyon emelné a többi társadalmi réteg fölé, hanem az államnak
tett szolgálat, tagjait pedig az első konzul nevezné ki.
1791. július 30-án az Alkotmányozó Nemzetgyűlés eltörölt
„minden olyan külső jelet, amely a születési előjogon való meg­
különböztetést feltételezi", ugyanakkor fenntartotta a lehetősé­
gét egy „olyan nemzeti, egységes kitüntetésnek, amelyet az
egyes polgárok erényeikkel, tehetségükkel vagy az államnak tett
szolgálat fejében érdemeltek ki". A Konvent elismerte, hogy
jutalomban részesülhet „minden olyan állampolgár, aki kiemel­
kedő cselekedetével a hazát szolgálja". Végül a Direktórium
megsokszorozta a katonai hőstettekért járó jutalmakat. Azonban
ezek a megkülönböztető jelzések egyáltalán nem voltak össze­
egyeztethetetlenek az egyenlőség elvével. Állampolgársági
ügyekkel nem álltak kapcsolatban. A Bonaparte által megalapí­
tott becsületrend a jutalmazási lehetőségeket szélesítette ki; ez­
által megfelelt az Alkotmányozó Nemzetgyűlés egykori céljai­
nak is. Az „ordre" (rendjel) szó nem jelent meg a törvényterve­
zetben, a „Légion d'honneur" kifejezés római eredete pedig a
közvélemény megnyugtatására szolgált. Ennek ellenére az ötlet
igen élénk ellenállást váltott ki az Államtanácsból, ahol Berlier
így kiáltott fel: „A javasolt kitüntetés az arisztokráciához vezet:
a kereszt és a szalagok a monarchia csecsebecséi voltak." „Miért
ne lehetne azonos m ódon jutalmazni katonákat és civileket?

393
Azok az emberek, akik megtették az első lépéseket a despotiz-
mus megdöntése érdekében, és szabadságért kiáltottak, vajon
nem rendelkeznek-e ugyanazon jogokkal, mint az államot a
külső ellenségtől megóvó katonák?", vágott vissza Bonaparte. A
Tribunátus előtt lezajlott vita ugyanilyen viharos volt. A Tör­
vényhozó Testület végül 166 szavazattal 110 ellenében elfogadta
a javaslatot. Az eskühöz kötött és földadománnyal járó becsület-
rend m ár magában hordozta egy új nemesség csíráját.
Franciaország arisztokratizálásának újabb állomása: a szená-
tori körzetek kialakítása. A XI. év nívósé 14-én kelt szenátusi
határozat értelmében kerületenként alakítottak ki - egyfajta köz-
igazgatási egységnek tekinthető - szenátori körzeteket, melye­
kért egy-egy szenátor vállalt erkölcsi felelősséget. M inden egyes
szenátor házat, továbbá a nemzeti jövedelemből finanszírozott
20-25 ezer frankos éves fizetést kapott, mely a reprezentációs
ráfordításokat, valamint az egyes szenátorok utazási és költöz-
ködési költségeit fedezte, mivel kötelesek voltak az évnek egy
bizonyos részét körzetükben tölteni. A franciák egalitárius érzel­
meit semmi sem sértette volna mindebben, ha ezek a szenátori
megbízatások nem életfogytig szóltak volna, illetve nem a feu­
dalizmus újjáéledését látták volna benne.
Az előkelők listáihoz hasonlóan a becsületrend és a szenátori
körzetek is határozottan a nemesség visszaállítására tett kísérle­
tekről árulkodtak. A becsületrend az 1804. év végén pénzügyi
válságba került, amiből többé már nem tudott kilábalni. Az 1809.
február 28-án kelt dekrétum értelmében az állam visszavette a
becsületrendtől az általa igazgatott vidéki birtokokat, és cserébe
mintegy 2 082 000 frankos, 5%-os kamatozású állami járadékot
adott. Döntő fordulat volt ez: a becsületrenddel - mely korábban
jelentős befolyásra tett szert tekintélyes földvagyonának kö­
szönhetően - többé már nem lehetett létrehozni egy újabb arisz­
tokrata réteget: ugyanaz lett a szerepe, mint a kezdetekben;
személyre szabott jutalom maradt.
Néhány szenátori körzetben a kinevezett tisztviselők ugyan­
csak elkeseredtek, amikor kiderült, hogy a tisztségükkel járó
jövedelmet földrajzi szempontból egymástól igen távol eső bir­
tokok biztosítják. Az ageni szenátori kerület például olyan álla­
mi birtokokból tevődött össze, amelyek Gers, Lot-et-Garonne,
Seine-et-Oise és Eure-et-Loir megyékben voltak megtalálható­
ak, ezáltal a szenátori körzet kinevezett tisztviselőjének javadal­

394
mazása bonyolulttá vált. Kevés kivételtől eltekintve, a fenti
jelenség országszerte általános volt. A Rióm szenátori kerület
élén álló tisztviselő az alábbi problémákról számolt be: „Az
adminisztráció nehézkes és költséges, bevétel szinte semmi, a
tisztség betöltője mondhatni szélmalomharcot ví, hogy legyőzze
jövedelme behajtásának akadályait." Bourges-ban Garnier-
Laboissiére helyteleníti „a szerény méretű és egymástól igen­
csak elszigetelt parcellák fenntartását, amelyek elkerülhetetlen­
né teszik, hogy ezeket nagyszámú kisbérlő művelje, kiknek
vitatható fizetőképessége gyakran veszteséggel jár, illetve peres
ügyeket von maga után". Messze vagyunk tehát a hercegséggé
váíó hűbérbirtok kialakulásától.
Szándékosan kudarcra ítélt kísérlet volt ez. Bonaparte egy
másik útra terelte Franciaországot, ahol az arisztokrácia gazdag­
ságának és befolyásának egyedüli forrása a császári kormányzat
volt. Abrumaire-iek a nemességnek egy olyan formáját szerették
volna kialakítani, amelyik szentesíti a hatalom általuk történő
meghódítását, illetve annak végleges birtoklását. Napóleon ezt
elfogadhatatlannak tartotta. Az előkelők iránti bizalmatlansága
következtében csökkentette az elektori kollégiumok szerepét,
illetve ellehetetlenítette a szenátorok regionális beilleszkedését,
amelyhez az állami javak fogyása is hozzájárult. Nehezebb ma­
gyarázatot találni arra, hogy az emberek miért veszítették el elég
gyorsan az érdeklődésüket a becsületrend iránt. A kitüntetések
elértéktelenedése világossá teszi számunkra, hogy az 1805. évtől
kezdődően a császár egyszerűen jutalmazási céllal adományoz­
ta ezeket, ahogyan azt a jelenlegi köztársaság is teszi.
Az új nemesség a Tuileriákban születik meg egy igazi udvar
megjelenésével. Az első konzul háztartása terjeszkedni kezdett.
Az etruriai uralkodók tiszteletére adott 1801. évi júniusi fogadás
ösztönzőleg hatott a protokoll fejlődésére és a libériás inasok
újbóli megjelenésére. A hivatalos pom pa mind hivalkodóbbá
vált. Ettől kezdve a csizma és a pantalló eltűnt, hogy helyükbe
léphessen a csatos félcipő, a selyemharisnya és a térdnadrág.
Egy 1801. november 12-én kelt - de nyomtatásban meg nem
jelent - rendelet értelmében egy palotakormányzót és négy pa­
lotaprefektust neveztek ki. Nemcsak Joséphine tekintélye növe­
kedett folyamatosan, hanem a kíséretét alkotó, olyan nemesi
származású hölgyek is egyre fontosabb pozíciókat töltöttek be
az udvarnál, mint Lucay, Lauriston és Talhouét asszonyok. Az

395
életfogytig szóló konzuli méltóság megalapítása felgyorsította
azt a folyamatot, amelyik később a Császárság kikiáltásához
vezet majd. De mennyi elővigyázatosság előzte meg mindezt!
És mennyit magyarázkodtak a főméltóságok újbóli megjelenése
miatt! „Mindez az alakoskodás eleinte nevetséges volt, rövide­
sen azonban mindenki hozzászokott", olvashatjuk Fouché em­
lékirataiban. Mólé a maga részéről az alábbiakat állapítja meg:
„Bonaparte zavarban volt, amikor a republikánusok és a hadse­
reg előtt a legfelsőbb hatalom pompájában és díszeiben m utat­
kozott." Mind a hadsereg, mind a polgárság tartózkodással
fogadta ezt. Némelyeket aggodalommal töltött el az emigránsok
visszatérése. Kinek származna haszna a nemesség visszaállítá­
sából, ha nem a régi nemeseknek? Fiévée nem tévedett; egy 1802
decemberében kelt feljegyzésben az alábbi módon jellemezte a
közhangulatot: „Igen nagy nehézséget okozott az emberek szá­
mára annak megértése, hogyan születik meg, helyesebben szü­
letik újjá a nemesi osztály, továbbá annak is, hogy vajon a címek,
melyek eredetileg hivatalhoz kötődtek, majd a visszaélések mi­
att személyessé és örökölhetővé váltak, nem juttatják-e vissza az
országot oda, ahonnan elindult."
A hatalom monarchikus formájához való visszatérés elkerül­
hetetlenné tette egy nemesi osztály életre hívását. E folyamat
döntő állomása az 1806. március 30-án kelt dekrétum volt, mely
a császári család tagjait hercegi címmel ruházta fel. Ez volt az
egyenlőség elvének első megsértése: „E hatalmas birodalom
kormányzására hivatott hercegek állapota egyáltalán nem lehet
azonos a többi francia polgáréval." A császár által osztogatott
királyi koronák, illetve Napóleon házassági politikája további
ürügyül szolgáltak. És mit mondjunk a többi dekrétumról, me­
lyeket ugyanazon a napon hirdettek ki: Pauline hercegnő és
hitvese, Borghese herceg megkapták a Guastallai Hercegséget,
Joachim M urat herceg Kleve és Berg hercegségeket, Berthier
pedig a maga részéről Neufchátelt nyerte el. Parma, illetőleg
Piacenza területén három nagy hűbérbirtoknak m ondott her­
cegséget hoztak létre. „Fenntarjuk m agunknak a jogot", jelentet­
te ki a császár, „az alább megnevezett hűbérbirtokokba való
beiktatáshoz, hogy azok az elsőszülöttség jogán öröklődővé
válhassanak azon személyek törvényes és házasságon kívül
született fiúutódai számára, akiknek ezeket a területeket rendel­
kezésére bocsátottuk." Vajon nem a nemesség visszaállításáról

396
volt itt szó, még akkor is, ha ezek az újdonsült hűbérbirtokok
mind az ország határain kívül terültek el?
A döntő lépésre két évvel később szánta el magát Napóleon.
Az 1808. évi március 1-jén kelt dekrétum nyomán a vikomt és a
márki kivételével újból használatosakká váltak a régi nemesi
címek. A Császárság legfőbb méltóságai a hercegi, illetve az
őfőméltósága címeket viselték; a miniszterek, szenátorok, az
örökös államtanácsosok, a Törvényhozó Testület elnökei, vala­
mint az érsekek grófi címet kaptak; az elektori testületek elnökei,
a Semmítőszék, illetve a Számvevőszék első elnökei, a Császár­
ság püspökei, továbbá a harminchét legfontosabb város polgár-
mesterei bárói rangot kaptak. A lovagi státus felélesztését is
kilátásba helyezték. A hajdani nemesi címek újjáéledéséhez a
címerhasználati jog is hozzátartozott. Egy másik 1808. március
1-jén kelt rendelettel felállították a címzetesek pecséttanácsát,
melynek a főkancellár, három szenátor, két államtanácsos, egy
főügyész és egy főtitkár voltak a tagjai. Ez a testület rendezte a
császári engedélyhez kötött címerhasználatból eredő problémá­
kat. Napóleon ügyes kompromisszumot talált a franciák kitün­
tetések iránti igénye és az 1789-ben kihirdetett társadalmi egyen­
lőség eszméje között. A Császárság idején életre hívott nemesi
rang nem vont maga után semmiféle adómentességet, kiváltsá­
got vagy bármilyen mentesítést a fennálló törvények alól. A
földesúri jogok továbbra sem voltak érvényben. Bár az új mél­
tóságok gyakran anyagi haszonnal jártak, ez nem kapcsolódott
a velük járó címekhez. Amennyiben egy birtok neve egy címhez
kapcsolódott, akkor az mindig Franciaország határain kívül
helyezkedett el.
Ezeket a címeket olyan személyek nyerték el, akik az állam­
nak valamilyen civil, illetve katonai szolgálatot tettek. Hasonla­
tosak voltak az ókori Rómában divatos megkülönböztetések­
hez, amelyek mindössze némi elsőbbséget nyújtottak viselőik
számára. Az 1808. szeptember 10-én kelt nyílt parancs, amely­
nek értelmében Lefebvre marsall elnyerte a Danzig hercege
címet, nyilvánvalóvá tette a császár szándékait.
„Jó szándékunkról szeretnénk biztosítani unokatestvérünket,
a szenátori tisztséget is viselő Lefebvre marsallt a személyünk
iránt tanúsított ragaszkodásáért és hűségéért, továbbá az ural­
kodásunk első napján (értsd ezalatt brumaire 19-ét) részünkre tett
kiemelkedő szolgálataiért, melyeket azóta is folyamatosan biz­

397
tosít számunkra, s melyek közül legújabban a Danzig város
elfoglalását jelentő fényes diadalt emelnénk ki; mivel e dicsősé­
ges és emlékezetes esemény emlékét különleges címmel kíván­
juk viszonozni, úgy határoztunk, hogy - az alábbi okirat által -
neki adományozzuk a Danzig hercege címet, az államaink terü­
letén belül található birtok formájában történő javadalmazással.
Azt kívánjuk, hogy a fent említett Danzig hercegségét unoka-
testvérünk, Lefebvre marsall és szenátor birtokolja, törvényes és
házasságon kívül született fiúutódai az elsőszülöttség jogán
örökölhessék azt, továbbá élvezze annak tulajdonát a vele járó
terhekkel és kötelezettségekkel, jogokkal, címekkel, megbecsü­
léssel és előjogokkal, melyeket a Császárság alkotmánya ezen
hercegi cím viselője számára biztosít."
Itt jegyezzük meg, hogy a császár nem adományozott a m ar­
sall részére semmiféle, a városban vagy annak környékén talál­
ható javadalmat, járadékot vagy ingatlant. A cím nem volt más,
mint az ostrom egyszerű emléke, egy római mintájú „cog­
nomen", megkülönböztető név. Mindig olyan földbirtokok jöve­
delmét adományozták, amelyek Franciaország határain kívül
terültek el. Ezzel a feudalizmus bármilyen visszaállítása miatt
nyugtalankodó közvéleményt kívánták lecsillapítani, Napóleon
pedig határozottan a nagybirodalmi törekvések mellett szerette
volna elkötelezni az új nemességet.
Ezek a szigorúan személyre szabott címek nem voltak örököl-
hetőek. Csupán az egyén és nem egy család jutalmazására szol­
gáltak - szemben a korábbi hagyományokkal. Ugyanakkor ma­
jorátus létrehozása esetén a cím átruházhatóvá vált. E majorá­
tust a címhez kötött s vele örökölhető tőkével együtt hozták
létre. Ez lehetett jelzálogmentes ingatlanvagyon, a Francia Bank
részvénye és állami járadék, melyek nagysága cím szerint válto­
zott. Nem nehéz kitalálni, mi volt mindezzel a császár szándéka.
Fiatalkorának pénztelensége, illetve a nemesség forradalom
előtti tönkremenetelének emléke arra az elhatározásra juttatták,
hogy az általa újból életre hívott nemesi címeket úgy óvja meg
a „derogálás" veszélyétől, hogy viselőik számára biztosítja leg­
alább a majorátus által nyújtott jövedelmet.
E mindenki számára hozzáférhető nemesi cím, természetéből
fakadóan, elsősorban a katonák, a hivatalnokok és az előkelők
között került kiosztásra, azonban korántsem egyenlő arányban:
59%-át a katonák, 22%-át a hivatalnokok (államtanácsosok, pre­

398
fektusok, püspökök, bírák), míg 17%-át az utolsónak említett
csoport kapta (közhivatalokat betöltő előkelőkről, szenátorok­
ról, az elektori testületek tagjairól, polgármesterekről volt szó
ebben az esetben is). A kereskedelemben, iparban, a művészetek
terén tevékenykedők, illetőleg az egyéb szabad szellemi foglal­
kozást űzők (orvosok, ügyvédek) számaránya elenyésző volt.
Nincs miért csodálkozni tehát, hogy utóbbiak bírálták legin­
kább a fennálló helyzetet: Hottinguer bankár a következőket
jegyezte le naplójában: „A kereskedelem egyik legszentebb jo­
gának tekinti, hogy saját elöljárói bíráskodjanak felette. Napóle­
on viszont mindent hierarchikusan akart átszervezni." „A pénz­
emberek elégedetlenek", szögezte le Fiévée, „mivel az emléke­
ken és szolgálatokon alapuló társadalmi megkülönböztetés kö­
vetkeztében ők visszaszorultak a harm adik vonalba."
Nehezebb meghatározni a többi előkelő érzelmeit. A nemessé
válás leggyakrabban automatikus volt, a szenátusi vagy állam­
tanácsosi poszt velejárója. Csupán a majorátusok létrehozása
szintjén tudjuk meghatározni az intézmény iránti érdeklődés
nagyságrendjét. Lehetséges, hogy az előkelők körében nem is
volt olyan népszerű a nemesség, mint azt gondolnánk. Az bizo­
nyos, hogy a címzetesek pecséttanácsának tagjai rövid időn
belül ki sem látszottak a munkából. így például az 1808. október
28-án megtartott ülés során döntöttek Laforest, Chauvelin,
Mérődé de Westerloo, Darjuzon, Contades (Maine-et-Loire elek­
tori testületének elnöke), Estéve (a Korona főkincstárnoka),
Perrégaux (az Államtanács ülnöke), Wals-Serrant (Finistére
elektori testületének elnöke), Mercy d'Argentau (kamarás) és
Duval de Beaulieu (Mons polgármestere) gróf majorátusának
ügyében. A következő személyek bárói címeiről határoztak:
kilenc prefektus, mintegy tíz elektori testületi tag, több főtiszt­
viselő. Sok nevet azonban hiába keresnénk. Elvesztek az iratok?
Vagy az érdeklődés hiánya lenne ennek az oka? A katonák
esetében határozatlanság volt tapasztalható: „Elég nagy szám­
ban kerültek a kezembe olyan kérelmek", írta Pasquier, a cím­
zetesek pecséttanácsának tagja, „melyekben oly m ódon igényel­
ték a nemesi címet, mintha az ezreden belüli előléptetésről lett
volna szó."
A régi arisztokrácia megnyerésével Napóleon azt remélte,
hogy sikerül egybeolvasztania a két elitet: a császári nemesség
23%-át a hajdani nemesség, 58%-át pedig a polgárság tette ki.

399
Jóllehet, ez utóbbiak számaránya jóval nagyobb volt, mégis
aggodalommal töltötte el őket, hogy a régi nemesség egyre
növekvő mértékben töltött be fontos pozíciókat az udvarnál,
illetve a prefektúrákon. A társadalom érzékenysége nőttön-nőtt,
újból fellángolt a régi gyűlölet. Vajon a császári nemesség létre­
hozása nem ürügy volt csupán arra, hogy az egykori kiváltsá­
gosok visszakerüljenek a társadalmi hierarchia csúcsára? Ha
hinni lehet a közhangulatot jellemző prefektusi beszámolóknak,
akkor bátran állíthatjuk: reális félelmekről volt szó. Napóleon­
nak mégsem sikerült a régi elit teljes mértékű asszimilálása. Az
igaz, hogy a császári nemesség névsorában sok egykori előkelő
család nevét megtalálhatjuk: Noailles, Montmorency, Turenne,
Montesquiou. A pénz, illetve a pozíciók vonzereje döntő szere­
pet játszott ebben a folyamatban. De vajon őszintén csatlakoztak
hozzá? Pasquier elmagyarázta, csak azért állt a Császárság szol­
gálatába, hogy jobban előkészíthesse a jövőbeli eseményeket.
A császári nemesség létrehozása szemmel láthatólag téves
lépésnek bizonyult, és kudarchoz vezetett. Tévedés volt abban
az értelemben, hogy a brumaire-iek egyáltalán nem óhajtották
bármiféle arisztokrácia visszaállítását; korábban már tapasztal­
hattuk, mekkora ellenállást váltott ki a becsületrend megalapí­
tása. Franciaországban az egyenlőségi törekvések leggyakrab­
ban a lefelé való kiegyenlítődés formájában mutatkoztak meg.
Az emberek nemigen kívánkoztak a felsőbb társadalmi osztá­
lyokkal egyenlővé válni, inkább azok megsemmisítésére töre­
kedtek. Ez a magyarázata, hogy miért okozott Guizot híres
válasza („Gazdagodjatok meg!") akkora botrányt, amikor a jú­
liusi monarchia idején az emberek a cenzus leszállítását követel­
ték. Az előkelők elfogadták a számukra adományozott méltó­
ságokat, és a végén m ár nemeseknek tekintették magukat.
Pasquier mulatságos jellemzést adott Garnier-ról, kinek eszméi
ellentétesek voltak a nemesi intézm ényrendszerrel, de „a gró­
fi cím igen kellemes csengésű volt fülei szám ára". Az újonnan
kinevezettek azonban egyáltalán nem voltak hálásak a rend­
szernek.
Ez okozza majd a bukást is: a császári nemesség nem vált a
dinasztia támaszává, mint azt Napóleon remélte. 1812-ben be is
ismerte ezt Caulaincourt előtt: az intézmény nem felelt meg
elvárásainak. Két évvel később a régi nemesség visszakapta
hajdani címeit, az új pedig elfelejtette a császárt.

400
JEGYZETEK__________________________________________

Források: A Nemzeti Levéltár AFIV alsorozata (az adományozásokra

vonatkozó határozatok, azon belül is az AF1V308-as számú alsorozat,
mely a megadományozottak pontos listáját tartalmazza, továbbá a
címzetesek pecséttanácsának iratait); BB30965-1120 (a majorátusokról);
O2 (különleges birtokok), AP (magánarchívumok: Davout, Ney, Cau-
laincourt, Maison, Watier...). Sok utalás található a Lettres de Cambacérés
á Napoléon (Tulard kiad., II. k.). A közhangulatot illetően érdemes
áttanulmányozni Pasquier, Mólé, de Broglie, Miot de Melito, Roederer,
Caulaincourt Mémoires-jait, de főleg Fiévée Correspondance et relations
avec Bonaparte c. munkáját, mely igen gazdag (bár egy kissé elfogult)
információanyaggal bír. Azokról, akik nem csatlakoztak a rendszerhez,
lásd: Frénilly visszaemlékezéseit.
Két igen fontos forrás: Campardon, Liste des membres de la noblesse
impériale dressée d’aprés les registres de lettres patentes conservés aux
Archives nationales (1889), valamint Révérend, Armorial du Premier Em­
pire (újabb kiad. J. Tulard által, 1974, bemutatja a címereket és családfá­
kat). Mindez kiegészítendő még Labarre de Raillicourt, Armorial des
Cent Jours (1961) c. művével. A családtörténetre vonatkozóan J.
Valynseele munkái fontos részletekkel szolgálhatnak: Les Maréchaux du
Premier Empire, leur famille et leur descendance (1957); Les Princes et Dues
du Premier Empire non maréchaux, leur famille et leur descendance (1959).

Művek: Bőséges bibliográfia: Saffroy, Bibliographie généalogique,

héraldique et nobiliaire de la France (1968). A Császárság nemességéről: E.
Pierson, Étude de la noblesse d'Empire créée par Napoléon f r (1910), vala­
mint J. Tulard, Napoléon et la noblesse d'Empire (az ekkor nemesi rangot
kapott személyek listájával, 1979). Hasznos munka: Batjin, Histoire de
la Noblesse depuis 1789 (1862). Fugier „La signification sociale et
politiques des décorations napoléoniennes", Cahiers d'Histoire, 1959,
340-346. old. c. írása kiválóan ismerteti a becsületrend megalapítása
idején uralkodó közhangulatot. A rend adminisztratív szerveződéséről
lásd: L. Soulajon, Les Cohortes de la légion d'honneur (1890), továbbá P.
Godechévre, „Le Général Mathieu Dumas et Torganisation de la Légion
d'honneur", Revue de l'Institut Napoléon, 1965,193-210. oldal. A rend
tagjainak névsorát Lievyns, Verdot és Bégat Fastes de la légion d'honneur
(5 k., 1842-1847), valamint Testű (kiad.) Etat de la légion d'honneur (1814)
c. munkáinak köszönhetően ismerhetjük. Érdemes továbbá tanulmá­
nyozni a Claude Ducourtial irányítása alatt álló Souvenir napoléonien
különszámait (1973. március, illetve május), valamint a La Cohorte
(1968) különszámát, „Napoléon et la légion d'honneur" (egy fontos
kiállítás részletes katalógusát is megtalálhatjuk benne). A. Chatelle

401
Napoléon et La légion d'honneur au camp de Boulogne (1956) c. munkája
idézi fel a kitüntetések kiosztását.
A szenátori kerületekről két jó munka született: L'Hommedé, „Les
Sénatoreries", Revue des Études historiques, 1933,19-40. old.; F. Ponteil,
„Une nouvelle forme d'aristocratie au temps de Napoléon: les sé­
natoreries" (Párizs, 1947, a strasbourgi Bölcsészettudományi Kar által
publikált Etudes historiques-bari). Elolvasandó még: L. Brotonne, Les
Sénateurs du Consulat et de l'Empire (1895; családtörténeti tanulmány).
Az új nemesség eltérő fogadtatásban részesült: M. Reinhard, „Elite
et noblesse", Revue d'Histoire moderne et contemporaine, 1956,1-37. old.;
Cl. Brelot, La Noblesse en Franche-Comté de 1789 a 1808 (1972, elég jó
regionális tanulmány a régi nemességről); M. Bruguiére, „Finance et
noblesse, 1'entrée des financiers dans le noblesse d'Empire", Revue
d'Histoire moderne, 1970,664-679. old. (a bankszféra háttérbe szorulását
állítja középpontba). P. Durye a lovagokról ír: „Les chevaliers dans la
noblesse impériale", Revue d'Histoire moderne, 1970, 671-679. old. (Na­
póleon mintegy 1600 lovagi címet adományozott. „Úgy tűnik, hogy e
cím által korlátozva a nemesi rang elnyerésének lehetőségét, Napóleon
visszaszorította a kérelmek számát." A lovagok leszármazottai „való­
jában nem kerültek be a nagypolgárság, illetve a régi nemesség körei­
be"). Elolvasandó ezen kívül: Labarre de Raillicourt, Les Chevaliers de
l'Empire et de la Restauration ä lettres-patentes (1968).
A majorátusok létrehozásával Napóleon azt akarta elérni, hogy
egyetlen foglalkozás se vonja maga után a nemesség elvesztését: Frain
de la Gaulayrie, Les Majorats depuis le Premier Empire (1909), E. L'Hom­
medé, „La question des majorats", Revue des Etudes historiques, 1924,
45-70. oldal. Ehhez kapcsolódik a császári adományozás problémaköre
is: az adományok nyilvántartása megmaradt az utókor számára, Ch.
Emmanuel Brousse elemezte a Revue des Etudes napoléoniennes-ben,
1935, 168-173. oldal. A kérdést Senkowska-Gluck vetette fel: „Les
donataires de Napoléon", Revue d'Histoire moderne, 1970,680-693. oldal
(a kisebb adományok legtöbbször nyugdíjat vagy rokkantsági járadé­
kot jelentettek).
Napóleonnak azon erőfeszítéséről, amellyel a régi rend nemességét
szerette volna magához édesgetni, rendelkezésünkre áll egy igen jó
regionális tanulmány: Ch. Alleaume, „Napoléon Ier et l'ancienne classe
nobiliaire, l'enquéte de 1810 dans le département du Var", Société
d'études scientifiques et arch, de Draguignan (1935, 5-48. old.). J. Bertaut,
Le Faubourg Saint-Germain (1949), G. de Broglie, Ségur sans cérémonies
(1977).
Charles-O. Zieseniss Napoléon et la cour impériale (1980) c. műve
felidézi számunkra a császári udvar életét. Jacques Jourquin elemzi a
marsaitoknak a császári nemesség hierarchiáján belül elfoglalt pozí-

402
dóját a Revue de YInstitut Napoléon egyik figyelemre méltó különszámá-
ban (1986).
A Napóleon által alapított rendekről: Stalins Vordre impériale de la
Réunion (1959) c. műve a tagok listáját is közli, továbbá lásd Lorion-nak
az Aranygyapjas Rendről szóló cikkét a Revue de l'Institut Napoléon
(1962) hasábjain.

Le nem zárt viták

A kétfajta nemesség fúziójának problémája csupán a császári

nemesség házasságpolitikájának tanulmányozásával válhat vi­
lágossá az olvasó számára, amit megkönnyítenek Révérend
Armorial c. munkája, illetve Valynseele kutatásainak eredmé­
nyei. Úgy tűnik, hogy ez a fúzió igen lassan ment végbe. Az első
házasságokat főleg a gazdagabb bankárcsaládok tagjaival kötöt­
ték: J. Lhomer, Le Banquier Perrégaux et sa fiile, la duchesse de
Raguse (1926). 1802. április 5-én, a Grignon-kastélyban Ney fele­
ségül vette Auguié kisebbik lányát, kinek apja először hadiszál­
lító volt, majd postai főigazgató.
Vajon a császári adományok jelentős bevételt nyújtottak? E
témáról az alábbi szerzők munkái alapján tudhatunk meg töb­
bet: M. Senkowska-Gluck (lengyel nyelven, Varsó, 1968),
Berding („Les dotations impériales dans le royaume de
Westphalie", Revue de l'Institut Napoléon, 1976, 91-101. old.),
Ingold (Bénévent sous la domination de Talleyrand, 1916), J.
Courvoisier (Le maréchal Berthier et sa principauté de Neufchatel,
1959), valamint H. de Grimouard cikke, „Les origines du
Domaine extraordinaire", Revue des Questions historiques (1908,
160-192. old.). A császári adományok által nyújtott jövedelmek
határozottan közepesnek mondhatóak (J. Tulard, „Les com-
posants d'une fortune; le cas de la noblesse d'Empire", Revue
historique, 1975,119-138. old.): a túlságosan elszórt birtokok, az
átváltási problémák, a helyi hatóságok rosszindulata és a szer­
ződések hiányosságai álltak mindennek hátterében. A legna­
gyobb adományokat elnyert személyek esetében akár 40%-os
veszteségről is beszélhetünk (1813-ban már 90%-osról). A fize­
téseket, illetve a zsoldot a Császárság utolsó éveiben m ár eléggé
rendszertelenül folyósították az arra jogosultaknak, így bizo­
nyos vagyonok felhalmozásának hátterében a közvetlenül a

403
császár által adományozott jutalmak (egy-egy palota, nagyobb
pénzösszeg), magánbefektetések (például a lóverseny, mely
olyan nagyon vonzotta - többek közt - Soult-t, Andreossyt vagy
Caffarellit), a spekuláció (Bourrienne, Brune, Bernadotte), a fosz­
togatás (Masséna, Soult) és a korrupció (F. Boyer, „Oeuvres d'art
pour des généraux Francjais", Revue de l'lnstitut Napoléon, 1965,
15-23. old.) állt. Példaképpen említsünk meg egy nagy vagyont,
amelyet a forradalom, illetve a Császárság évei alatt halmoztak
fel: R. Marquant, „La fortune des Cambacérés", Bulletin d'His-
toire économicjue et sociale de la Revolution Franqaise, 1971,169-251.
oldal. A régi vagyonok helyreállításának története kevésbé is­
mert. A behódoltak közül az udvari nemesség volt az, amelyik
szinte minden kegyet magáénak mondhatott. Jobban megérte
kamarásnak lenni, mint tábornoknak vagy prefektusnak. „Még
egy éjjeliedény ezeknek a nemeseknek a fejére", dohogott több
kamarás kinevezése miatt egy régi nemes, Pommereul, aki pre­
fektus lett, majd 1811-ben felkérték, hogy helyettesítse az ifjabb
Portalist a Nyomdaigazgatóság élén, mivel ez utóbbi nem volt
hajlandó feljelentést tenni a rendó'rségen unokafivére, Astros
abbé ellen.

404
 III. F E JE Z E T

A KÜLPOLITIKA ELCSÚSZÁSA:
A SPANYOL DARÁZSFÉSZEK

Napóleon Tilsit után határozta el, hogy közvetlenül is beavatko­

zik a spanyolországi eseményekbe. Az Ibériai-félszigeten már
1788 óta egy jámbor és gyengekezű fejedelem, IV. Károly ural­
kodott, aki helyett valójában felesége, Parmai Mária Lujza, illet­
ve Godoy miniszterelnök gyakorolta a hatalmat. IV. Károly
trónra lépése egybeesett annak a nagy gyarmatosító korszaknak
a hanyatlásával, aminek következtében az anyaország haszna
megtízszereződött, anélkül hogy a XVI. századihoz hasonló,
nagy inflációhoz vezetett volna. Spanyolország azonban nem
egységesen vett részt ebben a fejlődési folyamatban: a cádizi
vagy barcelonai polgársággal ellentétben a galíciai, illetve anda-
lúziai arisztokratákra és parasztokra nemigen hatottak a felvilá­
gosodás évszázadának változásai. Spanyolország kettős arcula­
tot öltött: az ország egyik fele fogékonnyá vált az új eszmék
iránt, a másik pedig hagyománytisztelő maradt. Godoy, aki
huszonöt éves korára miniszterelnök lett, tökéletesen tisztában
volt ezzel a kettősséggel, és - gyors felemelkedése okozta nép­
szerűtlensége ellenére - sikeresen tartotta egyensúlyban a „sö­
tét", illetve a „felvilágosult" Spanyolországot. Viszont bonyo­
lult diplomáciai játékba kezdett, amely később a vesztét okozta,
s egyúttal lehetővé tette Napóleon beavatkozását is.
A beavatkozás ötlete Napóleon agyából pattant ki, bár Tal­
leyrand és M urat is támogatták azt. A császár első tévedése az
volt, hogy az utazók és diplomaták által nyújtott információk
alapján Napóleon úgy képzelte el Spanyolhont, mint egy hal­
dokló országot, amely csak arra vár, hogy ő messiásként eljöjjön,
és feltámassza poraiból a félszigetet. Egy újabb brumaire készü­
lődött. Bár Spanyolország szenvedett a kontinentális zárlattól, a
válság csupán Katalóniát, a valenciai és cádizi iparosokat és
kereskedőket érintette; a demográfiai növekedés sem torpant
meg, hiszen az ország lakosainak szám a 1765 és 1808 között
9 millióról 12 millióra nőtt. Ez a szívósság a későbbiekben egy

405
kissé lelohasztja majd Napóleon optimizmusát, mivel ő úgy
gondolta, könnyűszerrel meghódítja majd a félszigetet. A máso­
dik tévedése az az illúzió volt, mely szerint ebben a háborúban
Franciaország egy emberként felsorakozik a császár mögé. Az
1805. és 1806. évi hadjáratok még erre utaltak, hiszen ezek
logikailag beilleszkedtek a forradalmi háborúk sorába, így a
közvélemény is elfogadta mindkettőt. Spanyolország esetében
más volt a helyzet; először lépett színre az 1789 óta ismeretlen
tényező: a dinasztikus érdek. A Bourbonokat a Bonaparték vál­
tanák fel a spanyol trónon: végeredményben ez lett volna a harc
tétje. Napóleon joggal gondolhatta úgy, hogy egy ilyesfajta „cse­
re" kedvező fogadtatásra találna Franciaországban: a spanyol
kincsek megkaparintásának lehetőségén túl arra is mód adódna,
hogy egy retrográd rezsim uralma alatt sínylődő országban
elterjesszék 1789 haladó eszméit; Spanyolország ezáltal francia
befolyás alá kerülhetne, ami megkönnyítené az országnak a
kontinentális rendszerbe való integrálását. Valójában még Bor­
deaux is hidegen fogadta ezt az ötletet. Némely üzleti körök
kivételével, amelyeket csábított a spanyol gyapjú, illetve az
amerikai bányák megszerzésének lehetősége - s amelyek egyéb­
ként rövidesen ki is józanodtak -, a közvélemény a prefektusok
hangulatjelentései szerint még délen is kedvezőtlenül fogadta a
spanyolországi kalandot. A természetes határok jelszava túlsá­
gosan beágyazódott a köztudatba: az előkelők aggodalommal
tekintettek a Pireneusokon túli katonai beavatkozás elé. Ez volt
Napóleon és a francia polgárság közötti szakítás egyik első jele.

GODOY KÜLPOLITIKÁJA

Godoy, akit az 1795-ös spanyol-francia háborút lezáró bázeli

béke aláírójaként úgy emlegettek, mint „a béke hercegét", ki­
egyezni próbált a Francia Köztársasággal. Az 1796-ban megkö­
tött San Ildefonsó-i szerződés értelmében Spanyolország Fran­
ciaország szövetségesévé lépett elő. Ezt a szövetséget a Konzu­
látus sem hanyagolta el. Luden Bonaparte mint Spanyolország­
ba akkreditált francia követ igyekezett M adridot eltántorítani
Portugáliától, amely Anglia első számú gazdasági bástyája volt
a kontinensen. Godoy, akit a spanyol csapatok tábornokává

406
neveztek ki, lerohanta a szomszédos ország területeit, és meg­
semmisítette haderejét, még mielőtt az angolok közbeléphettek
volna. A cádizi polgárság m ár ekkor is kelletlenségéről tett
tanúbizonyságot: kitörő örömmel fogadta az amiens-i békekötés
hírét. A gyarmati kereskedelem hosszú kényszerszünete ekko­
riban merítette ki a spanyolok pénzkészleteit: a papírpénz értéke
70%-kal csökkent. Amikor kiújult a francia-angol konfliktus,
Godoy nem akart bekapcsolódni ebbe a háborúba. 1803. szep­
tember 19-én Bonaparte kénytelen volt fenyegető hangvételű
levelet intézni IV. Károlyhoz, amelyben felhívta a figyelmet „a
százéves spanyol dinasztia trónja alatt tátongó szakadékra, me­
lyet kizárólag Angliának köszönhet", továbbá leleplezte Godoy,
„Spanyolország valódi királya" cselszövéseit is. A figyelmezte­
tést megértették, a továbbiakban a spanyol flotta részt vett Fran­
ciaország minden egyes tengeri hadműveletében, egészen a
trafalgari katasztrófáig. Godoy, aki felismerte, hogy ez után a
vereség után a szerencse elpártolt Napóleontól, fegyverbe szó­
lította a spanyol népet egy olyan ellenséggel szemben, akit nem
nevezett meg, mindazonáltal könnyű volt kitalálni kilétét. Vagy
nem ő ajánlotta fel a koalíció számára egy pireneusokbéli eltere­
lő hadművelet lehetőségét, s nem ő volt az, aki tárgyalásokba
bocsátkozott Londonnal, m iután egy angol hajóraj bevette Bue­
nos Aires városát? A koalíció veresége után a spanyol minisz­
terelnök rájött, hogy mekkorát tévedett. Hasonló hiba volt ez
ahhoz, amit a Bourbonok nápolyi ága korábban már elkövetett,
amikor megszegvén a franciákkal kötött semlegességi megálla­
podást, beengedték felségterületükre az angol-orosz haderőket.
Ami Portugáliát illeti, az ország a maga részéről kénytelen volt
elviselni az angolok - inkább csak látszólagos, semmint valósá­
gos - gazdasági kizsákmányolását: 1806-ban 354 brit zászló alatt
hajózó hajó hatolt be a portugál kikötőkbe. Portugália „semle­
gessége" - mivel Franciaország elsősorban innen szerezte be a
gyarmatokról származó árucikkeket - egyre kevésbé m utatko­
zott előnyösnek. Eggyel több indok ahhoz, hogy Napóleon meg­
növelje befolyását a m editerrán államokban.
A császár a Bourbonok nápolyi ágára sújtott le először. Egy
1805. december 27-én kelt kiáltványban egyetlen tollvonással
megfosztotta őket trónjuktól: „A nápolyi dinasztia nem uralko­
dik tovább, mert fennállásuk összeegyeztethetetlen Európa bé­
kéjével és koronám dicsőségével." Az uralkodói rangra emelt

407
Joseph Bonaparte minden nehézség nélkül ragadta magához
Mária Karolina és IV. Ferdinánd elárvult királyságát, ők pedig
Szicíliában leltek menedékre. Mindazonáltal le kellett csendesí­
teni Calabriát, és a Messinai-szoroson sohasem sikerült átjutni.
Napóleon ezek után ismét Portugália ellen fordult, mert az
ország nem volt hajlandó életbe léptetni a kontinentális zárlatot.
1806 októberében Napóleon az alábbiakat hozta a spanyol nagy­
követ tudomására: „Számítok Spanyolország segítségére abban,
hogy Portugáliát integrálhassam az általam létrehozott rend­
szerbe." 1807 januárjában a császár pontosította elképzeléseit:
„Az angolokra a portugálokkal folytatott kereskedelmükön
kersztül kell lecsapni!" A spanyolok többsége ellenségesen vi­
seltetett e beavatkozás iránt, mivel úgy gondolták - és a legújabb
portugál történeti munkák is őket igazolják -, hogy nem kell
eltúlozni Nagy-Britanniának a portugál kereskedelemben betöl­
tött szerepét, és Portugália elfoglalása nem eredményezne mást,
mint azt, hogy az angolok nyomban rátennék a kezüket Brazí­
liára s rövid időn belül Spanyolországra is.
Ezzel szemben Godoy arra próbálta rávenni a császárt, hogy
lépjen fel erélyesen a Bragan^ák királysága ellen, abban a re­
ményben, hogy ily m ódon esetleg hozzájuthat egy luzitán feje­
delemséghez. Az 1807 októberében, Fontainebleau-ban megkö­
tött szerződésben a következő m ódon tervezték Portugália fel­
osztását: az ország déli részét Godoy kapja, az északit pedig
Etruria királynője (akinek itáliai birtokait Napóleon annektálni
kívánta), a centrum pedig a fővárossal egyetemben különálló
terület marad. Junot huszonötezer főnyi serege élén megindult
Lisszabon felé, és 1807. november 30-ára a város a franciák
kezére került. A királyi család - mivel túl későn zárta be kikötőit
az angol kereskedelem előtt ahhoz, hogy megbékíthesse Napó­
leont - Brazíliába menekült.
Junot a liberálisok és az olyan franciabarát portugálok kérelme
ellenére, mint például a gyáriparos Ratton, nem igyekezett refor­
mokat bevezetni a frissen meghódított országban. Jóllehet Napó­
leon azzal bízta meg, hogy léptesse életbe a francia Code Civilt a
portugál királyság területén, Junot ezt nem tette meg, és megelége­
dett egy portugál légió megalakításával. Vajon abban reményke­
dett, hogy ő lesz az ország közponü részének uralkodója? Többen
is ezzel vádolták, de bizonyíték nélkül. Ügyetlensége minden­
esetre jelentős mértékben rontotta a franciák esélyeit.

408
 Godoy személyes mohóságának következtében viszont -
amellyel feláldozta Portugáliát és az Etruriai Királyságot - meg­
nyíltak Spanyolország kapui Napóleon seregei előtt.

A BAYONNE-I CSAPDA

Mivel Napóleon könnyűszerrel letaszította trónjukról a nápolyi

Bourbonokat, úgy gondolta, Madridban ezt ugyanígy megtehe­
ti. Azzal az ürüggyel, hogy Portugáliát kívánják megvédeni egy
esetleges angol támadástól, a francia csapatok minden nehézség
nélkül behatolhattak a félszigetre. Sőt Napóleont még fel is
kérték a beavatkozásra a spanyol ügyekbe. Ferdinánd infáns,
Asturia hercege - házitanítója, Escoigniz kanonok befolyásá­
ra - Godoy eltávolítását fontolgatta. A francia nagykövettől
bátorítva, egy 1807. október 11-én kelt levélben, az infáns
felajánlotta N apóleonnak, hogy feleségül veszi a császári csa­
lád egyik hercegnőjét, amennyiben Bonaparte tám ogatná őt a
kegyenccel szemben. Godoy - m iután leleplezte „az Escorial-
béli összeesküvést" - rávette IV. Károlyt, hogy tartóztassa le fiát.
Az infáns atyai kegyelemért könyörgött: „Felséges atyám, vét­
keztem..." írta IV. Károlynak, aki a maga részéről beszámolt
N apóleonnak „e borzalm as m erényletről", és a császár taná­
csát kérte.
Az Aranjuezben kitört lázadás kiváló alkalmat teremtett a
császár számára, hogy közbelépjen. Az 1808. március 17-i felke­
lés, amely egy arisztokrata összeesküvésnek, valamint a nép
elégedetlenségének a kombinációjából született, mivel mindkét
társadalmi réteg mélységesen felháborodott Godoy erkölcste­
lenségének láttán, a kegyenc bukásához, illetve IV. Károly le­
m ondásához vezetett. Champagny visszaemlékezései szerint az
aranjuezi lázadás a császárnak nem azt az elképzelését változ­
tatta meg, hogy Spanyolország kihasználásával kell növelni
Franciaország hatalmát, hanem azt, hogy ez milyen ütemben
valósítható meg. Napóleon elsősorban arra törekedett, hogy
megfossza hatalmától „a béke hercegét", mely szándék igen
kedvező fogadtatásra talált a spanyol nép körében, továbbá arra,
hogy a bukott miniszterelnök helyébe általa választott emberek
kerüljenek. Egy fiú lázadása atyja ellen még jobb ürügyet kínált
számára, s még nagyobb eredményeket remélt.

409
 IV. Károly tiltakozott az ellene irányuló erőszak miatt, mire
Napóleon Bayonne-ba hívta a királyi családot, hogy ítéletet
hozzon az apa és fia között kirobbant konfliktusban. A hercegek
részéről semmiféle ellenállás nem volt tapasztalható, a spanyol
közvéleményt viszont felháborította, hogy egy idegen uralkodó
rendezi országuk belügyeit. Amikor 1808. május 2-án kocsira
akarták ültetni IV. Károly legkisebb fiát, hogy Bayonne-ba küld­
jék, felkelés tört ki, amit Murat igen kemény kézzel vert le. Az
eseményt Goya örökítette meg. Körülbelül háromszáz halott
maradt a helyszínen. A lázadás híre Bayonne-ba is eljutott; Na­
póleon fel figyelhetett volna arra, mennyire sértette mindez a
spanyol nép nemzeti érzelmeit. A császár azonban csupán a
Bourbonok megfélemlítésére használta fel a híreket. Egy heves
jelenet záróakkordjaként Ferdinánd visszaadta koronáját atyjá­
nak, az öreg király pedig a maga részéről lemondott arról „ba­
rátja, a nagy Napóleon részére". A császár nem magának szánta
a spanyol koronát, hanem felajánlotta fivérének, Louis-nak, amit
ő visszautasított, ezek után Joseph - akarata ellenére - június
6-án kénytelen volt elfogadni azt. Murat, aki azt hitte, hogy
Madridban saját maga számára készítette elő a terepet, egy kissé
keserű szájízzel foglalta el Nápoly trónját. Hogy szabályos me­
derbe tereljék a június 15-e és július 7-e között lezajlott esemé­
nyeket, Bayonne-ban az előkelők egy juntát hoztak létre, amely
hozzálátott egy francia mintát követő „alkotmány" megszer­
kesztéséhez, eltörölte a kínvallatást és a majorátusokat, ellenben
a nemesség és az inkvizíció kiváltságait meghagyta.
Napóleon később, már Szent Ilona szigetén, bevallotta: „Belá­
tom, rosszul tettem, amikor beleártottam magam a spanyol
ügybe; az erkölcstelenség túlságosan is nyilvánvaló volt, a jog­
talanság túlságosan cinikus, s mivel elbuktam, az egész tett
hitványnak mondható."
Vajon mi ösztönözhette Napóleont arra, hogy belenyúljon
ebbe a tűzfészekbe? Sokan a Bourbonok iránt érzett megvetésé­
vel magyarázzák, akik Nápolyban is, és M adridban is elárulták
őt. „Ők az én személyes ellenségeim", m ondta egy ízben Met-
ternichnek. Mások XIV. Lajos politikájának a császárra gyakorolt
hatásával magyarázzák a spanyolországi eseményeket:
„A spanyol korona", jelentette ki a császár, „XIV. Lajos óta a
Franciaországban uralkodó családot illeti meg, ezért nincs miért
sajnálkozni afelett, hogy V. Fülöp trónra kerülése jelentős anyagi

410
és véráldozattal járt, mivel egyedül ennek tudható be Franciaor­
szág európai hegemóniája. A nagy király ránk hagyott öröksé­
gének ez az egyik legszebb darabja, amit a császárnak köteles­
sége teljes egészében visszaszerezni; annak egyetlen részét sem
szabad vagy lehet elhanyagolnia."
Dinasztikus politikája (családtagjainak az európai trónokra
való ültetése) legalább olyan erővel határozta meg Napóleon
gondolatvilágát, mint az Anglia elleni harc szükségessége, ami­
hez biztosítania kellett a spanyolok Franciaország iránti hűsé­
gét, a félszigetet meghódítani azonban nem volt muszáj.
Vajon Spanyolország mesés gazdagságának vonzerejét is meg
kell említenünk, amit Talleyrand csupán azért ecsetelt egy kissé
túlzóan, hogy elterelje Napóleon figyelmét Ausztriáról? Napó­
leon elsősorban még több pénzhez szeretett volna hozzájutni
(íme, az amerikai piaszterekre alapozott spanyol fényűzés míto­
sza!), továbbá szüksége volt hajókra is (a Legyőzhetetlen Arma­
da emléke!). Az afrancesados, azaz a liberális reformok híveinek
együttműködése elhitette a császárral, hogy a dinasztia trón­
fosztása nem okoz különösebb problémát Spanyolországban.
„Ez a nép elég érett volt már a nagy társadalmi változásokhoz,
mi több, szinte erőszakosan követelte is azokat. Igen népszerű
voltam arrafelé", jelentette ki Napóleon Las Cases hercegnek
évekkel később.
Napóleon okoskodása nem volt teljesen ésszerűtlen. Sem a
Bourbonok (Ferdinánd több ízben is felajánlotta szolgálatait
Napóleonnak), sem a törvényhozó szervek, sem pedig a refor­
mok iránt elkötelezett, felvilágosult osztályok nem robbantottak
ki franciaellenes felkelést. Inkább az alsóbb néprétegekre, illető­
leg az egyházra volt jellemző az ellenállás. Nem is hazafias
megmozdulásnak neveznénk ezt, mint inkább a gazdasági vál­
ság társadalmi megnyilvánulásának (a gyarmati kereskedelmet
akadályozó kontinentális zárlat érzékenyen érintette Spanyolor­
szág érdekeit), illetve a spanyol papság, valamint a nagybirtokos
osztály szembeszegülésének azokkal a változásokkal, melyeket
a Franciaországot támogató csoportok szerettek volna megvaló­
sítani. Vitathatatlan, hogy a nemzeti büszkeség is igen komoly
szerepet játszott. A franciák erőszakossága és becstelensége -
ami ellen Cevallos oly hevesen emelte fel hangját Expose des
moyens employés par l'Empereur Napoleon pour usurper la couronne
d'Espagne (Beszámoló arról, hogy milyen módszerekkel szerezte

411
meg Napóleon császár a spanyol koronát) c. írásában - széles
néptömegeket állított csatasorba. A bayonne-i államcsíny bruta­
litása következtében a spanyol nemzet, sőt számos afrancesado
felháborodását váltotta ki, akik ekkorra már Napóleon szemé­
lyében a forradalom eszméit eláruló, új despotát látták. Ha a
juntát Madridban hozták volna létre és nem Bayonne-ban, ha IV.
Károlyt menesztik, és a helyébe Ferdinándot ültetik, akkor a
forradalom népszerű lett volna, és az események is másképpen
alakulnak, jegyezte meg Las Cases Napóleon előtt, már Szent
Ilona szigetén. Vajon a Josefinos között nem találjuk-e meg a
korabeli Spanyolország szellemi és politikai elitjét, Azanzát,
O'Farrilt, Cabarrust, Urquijót, Moratint - az Oui des jeunes füles
szellemes szerzőjét - vagy Goyát, akinek IV. Károly után most
minden lelkiismeret-furdalás nélkül Joseph Bonaparte portréját
kellett elkészítenie? Velük szemben kevesebben voltak azok,
akik - Jovellanoshoz vagy Quintanához hasonlóan - a hazafiak
táborához csatlakoztak, elutasítván a kívülről rájuk kényszerí-
tett reformokat.

A SPANYOL ELLENÁLLÁS

Spanyolországban mindössze néhány hét alatt százezer fős fel­

kelő hadsereg verbuválódott, jórészt parasztokból és kézműve­
sekből, akiket hivatásos katonák irányítottak. „Senki sem hagy­
hatja figyelmen kívül, hogy a legműveletlenebb rétegek voltak
azok, akik eldöntötték a háború kimenetelét", állapította meg
megvetően Reinoso, az egyik afrancesado. Az előkelők, a gazda­
gok és a hivatalnokok, egyszóval mindazok, akik rettegtek a
rendbontástól, készen álltak rá, hogy csatlakozzanak Joseph
Bonapartéhoz. Néhány népítélet következtében végrehajtott ki­
végzés megcsappantotta az együttműködésre hajlamos társa­
dalmi csoportok franciabarát érzelmeit, de azért csak ritkán
keveredtek a gerillaharcot vívó hazafiak közé, akiket olyan ala­
csony származású vezérek irányítottak, mint „a Félkarú", „a
Szurkos", vagy „Három Szál Szőr". Oviedo május 24-én lázadt
fel, Zaragoza pedig 25-én (hosszú hónapokon át kellett tartania
magát Palafox parancsnoksága alatt), Galíciában 30-án,
Katalóniában június 7-én tört ki a felkelés. A londoni kabinettől
bátorítva, amely szerette volna elkerülni, hogy az ellenállás

412
helyi partikularizmushoz vezessen, az egykori miniszter,
Jovellanos vezetésével nemzeti junta alakult, előbb Sevillában,
majd Cádizban. E junta üzent hadat Franciaországnak VII. Fer-
dinánd nevében. Joseph csak az után a győzelem után tudott
bejutni M adridba 1808. július 20-án, amelyet Bessierés vívott ki
Medina del Rio Seco mellett hat nappal korábban. Jóllehet
Baszkföld, Kasztília és Katalónia könnyűszerrel francia kézre
került, az új király - m iután a spanyol fővárosban igen hideg
fogadtatásban részesült - ugyancsak pesszimista hangvételű
leveleket küldött Napóleonnak. A császár egyelőre nem nagyon
hitt bármiféle komolyabb ellenállásban, amíg hírét nem vette,
hogy az andalúziai hadműveleteket irányító Dupont tábornokot
a spanyolok bekerítették Sierra Moréna mellett, így embereinek
- kik javarészt az éhségtől, illetve szomjúságtól elcsigázott újon­
cok voltak - meg kellett adniuk magukat Bailénnél 1808. július
22-én. Nem ez volt az első alkalom, hogy a napóleoni seregeket
nyüt mezőn legyőzték. Reynier-t Stuart 1806. július 4-én Calab-
riában legyőzte, de Reynier egy ügyes visszavonulással mérsé­
kelni tudta kudarca következményeit. A bailéni vereség viszont
utat nyitott a felkelőknek M adrid felé. „Franciák vagyunk, még
élünk, és nem mi győztünk", írta Maurice de Tascher, a Bailén
mellett legyőzőitek egyike.
Joseph fejvesztve menekült Madridból, és a határ közelében
húzta meg magát. A franciák egy újfajta háborúval találták
magukat szembe. Meglepte őket, hogy milyen rendkívüli gyű­
lölet kíséri útjukat. A spanyolok csak így emlegették a francia
katonákat:

„A hölgyek előtt vizelnek,

S miután emésztettek,
Egy jó nagyot szellentenek
Por el organo del culo."

Lannes aggódott: „Zaragoza ostroma egyáltalán nem hasonlít

azokra a háborúkra, melyeket eddig vívtunk."
Az ellenállási mozgalom átterjedt Portugália területére is,
ahol a Portóban megalakult junta kérésére tizenhatezer fős angol
csapattest szállt partra Wellesley - a jövendőbeli Wellington
herceg - irányítása alatt. Junot megkísérelte megtámadni őket,
de Vimeiro mellett csatát vesztett az angolok számbeli fölénye

413
miatt. Augusztus 30-án aláírta a cintrai egyezményt, melynek
értelmében a franciák hazatérhetnek azokkal a portugálokkal,
akik kompromittálták magukat Franciaország oldalán. A felbá­
torodott angol csapatok egészen Galíciáig nyomultak előre, ahol
segítségükre volt a spanyol nép is.
Ezek a francia vereségek, kiváltképpen a bailéni, óriási szen­
zációt váltottak ki Európa-szerte; véget vetettek a Nagy Hadse­
reg legyőzhetetlenségéről szóló legendának. Igazság szerint e
sereg német területen állomásozott, a legyőzött francia csapatok
jórészt újoncokból, tengerészekből, illetve külföldiekből álltak.
Azonban az angol propaganda rövidesen felfújta az ügyet, és a
francia partokat ellepték az angol hajók által szállított röpirat-
kötegek, melyek hírül adták Dupont vereségét. Poroszország­
ban a hazafias párt reformokat sürgetett; Ausztria, ahol óriási
felháborodást váltott ki a Bourbonok trónfosztása, újból fegy­
verkezni kezdett. Napóleon szövetségesei aggódtak. Stadion így
írt Bajorország királyáról: „Minden alkalommal szembetűnik,
mennyire igyekszik, hogy ne vegyék észre rajta a felháborodást,
melyet a spanyol dinasztia bukása váltott ki belőle, s amely
rádöbbentette saját bizonytalan és alárendelt helyzetére."

AZ ERFURTI TALÁLKOZÓ

Napóleon nem hagyhatta többé figyelmen kívül az Ibériai-fél­

szigeten zajló eseményeket. De ha a Nagy Hadsereget áthelyezi
Spanyolországba, akkor akaratlanul is a bosszúra vágyó Auszt­
ria malmára hajtja a vizet. így tehát Napóleonnak az orosz
szövetségesre kellett bíznia Bécs szemmel tartását. A két uralko­
dó arra az elhatározásra jutott, hogy megismétlik tilsiti találko­
zójukat, és Erfurtban, a Türingiában található - és átmenetileg
francia kézen lévő - beékelt területen adtak randevút egymás­
nak. Komoly ellentétek vártak rendezésre. Sándor cár tanács­
adói azt kívánták, hogy a francia csapatok hagyják el Poroszor­
szág területét, ily m ódon szerették volna megfosztani Napóle­
ont egy országuk melletti katonai bázistól. 1808. október 1-jére
tűzték ki az evakuáció határidejét, azonban Napóleon - mivel
pénzre volt szüksége - katonai nyomással igyekezett behajtani
a poroszokra kirótt kártérítés nagy részét: így késleltette csapatai
kivonulását is. Keleten a Török Birodalom feldarabolásának

414
terve Konstantinápoly problémája miatt nem valósult meg, mert
Napóleon nem óhajtotta átengedni Sándor cárnak. Az orosz
uralkodó azzal vádolta a franciákat, hogy semmit nem tesznek
Finnország orosz megszállásának megkönnyítésére, és a cár
egyre inkább úgy vélte, a francia partner az egyedüli haszonél­
vezője a köztük fennálló szövetségnek, míg ő nemigen látja
annak előnyét. Bár Napóleon végül elfogadta a porosz területek
kiürítésére vonatkozó javaslatot egy 140 milliós hadisarc, vala­
mint a porosz hadsereg negyvenkétezer főre való csökkentése
fejében, mindez nem enyhítette a két szövetséges viszonyának
feszültségét.
Erfurtban Napóleon mint kérelmező lépett színre: minden
csáberejét be kellett vetnie a siker érdekében. így tehát a császári
udvar és a Comédie-Franqaise társulata is útra kelt. Talleyrand,
akit 1807. augusztus 9-én távolítottak el a Külügyminisztérium
éléről, s ekkoriban a spanyol hercegek „börtönőreként" tevé­
kenykedett, ugyancsak meglepődött, amikor a császár vissza­
hívta őt Valenqay-ból. Napóleon felvázolta előtte elképzeléseit:
„Erfurtba megyünk, és úgy akarok onnan visszajönni, hogy
Spanyolországban azt tehessek, amit akarok. Biztos akarok lenni
abban, hogy Ausztria aggódik és tartózkodó magatartást tanú­
sít, s nem óhajtok közvetlenül beavatkozni a közel-keleti ügyek­
be sem. Készítsen elő tehát számomra egy olyan egyezményt,
amelyik megfelel Sándor cár ízlésének, elsősorban Anglia ellen
irányul, s számomra is kedvező; ami a többit illeti, abban segít­
ségére leszek, meggyőző érvekben nem lesz hiány." Talleyrand
elkészítette a tervezetet; Napóleon hozzáfűzött még két cikkelyt.
Az első szerint Napóleon lesz az, aki meghatározza Oroszország
Ausztria elleni hadba lépésének o k a it; a második arról rendel­
kezett, hogy az orosz csapatokat haladéktalanul az osztrák ha­
tárra kell vezényelni. E két záradék elfogadtatása volt az erfurti
találkozó célja.
Napóleon érkezett elsőként, 1808. szeptember 27-én. A Rajnai
Konföderáció minden koronás fője ott szorongott a városban:
„királyi nézőtér" volt ez, vagy - ahogyan az egyik gúnyolódó
nevezte - „királyi virágágy". Sándor cárt egyáltalán nem bűvöl­
te el a díszes felvonulás: az idők során megváltozott Napóleon­
ról alkotott véleménye. Ha hinni lehet Metternich Mémoires-
jának, Talleyrand magára vállalta, hogy olajat önt a tűzre. Mivel
mindig elsőként érezte meg a széljárást, az egykori külügymi­

415
niszter lett a szószólója annak a polgárságnak, amely aggoda­
lommal tekintett a szemmel láthatólag megfékezhetetlen és Eu­
rópát vég nélküli háborúskodásba sodró napóleoni imperializ­
musra. így tehát Talleyrand hatására - aki szándékosan Ausztria
malmára hajtotta a vizet - Sándor cár visszautasította a Napóle­
on által előterjesztett két cikkelyt. Nem is kerültek be az október
12-én aláírt megállapodásba, amiről Talleyrand rövidesen a bé­
csi kabinetet is értesítette. Az osztrák kormányzat - m iután
alkalma nyílt megbizonyosodni az orosz semlegesség felől - úgy
döntött, tavasszal ismét felújítja a harcokat.
Napóleon más szempontból is vereséget szenvedett. Szerette
volna elnyerni a cár egyik húgának a kezét, ezért megbízta
Talleyrand-t, tapogatózzon Sándornál ez ügyben. „Bevallom -
közölte az exminiszter -, hogy Európa szempontjából is aggo­
dalommal töltött el egy szorosabb orosz-francia szövetség gon­
dolata. Az én véleményem szerint azt kellett elérni, hogy a
szövetséget hangsúlyozzák annyira, hogy Napóleon megelé­
gedjen vele, ugyanakkor legyenek olyan fenntartások is, ame­
lyek megnehezítenék." Sándor cár - akit Talleyrand előre felké­
szített - csupán kitérő választ adott Napóleonnak, hogy időt
nyerjen. Egy hónappal később pedig Caulaincourt kénytelen
volt jelenteni a császárnak Katalin nagyhercegnő és Oldenbourg
herceg eljegyzésének hírét; a cár másik húga, Anna, még mind­
össze tizennégy esztendős volt.
Napóleonnak ahhoz, hogy elégedetten távozhasson Erfurt­
ból, át kellett volna engednie Konstantinápolyt a cárnak. Nem
volt képes lem ondani a városról. Emiatt az október 12-én
aláírt egyezmény csak m ásodrendű szem pontokat említett
meg: a cár m egkapta Finnországot, továbbá M oldvát és H a­
vasalföldet; ennek fejében a szerződés 10. cikkelye kilátásba
helyezte, hogy „am ennyiben Ausztria háborút indítana Fran­
ciaország ellen, az orosz cár köteles A usztria ellen fordulni,
és Franciaországgal közösséget vállalni a harcban". Azonban
ez igen tág értelem ben vett biztosítéknak tekinthető, mivel
Sándor visszautasította a Napóleon által javasolt záradékok
elfogadását. Ennek következtében az osztrák császárnak cím­
zett fenyegető hangvételű levelet csak N apóleon írta alá, Sán­
dor m indössze azt „tanácsolta" az osztrák követnek, Vincent
bárónak, hogy Ausztria ne kíséreljen m eg egy újabb fegyveres
összecsapást.

416
 Október 14-én a két uralkodó búcsút m ondott egymásnak. Az
erfurti találkozó Napóleon számára diplomáciai kudarccal zá­
rult. Ugyanakkor még semmi nem volt veszve, amennyiben
gyorsan megoldja a spanyol problémát, és a Nagy Hadsereget
is sikerül tavaszra visszavezényelnie a Duna menti területekre.

NAPÓLEON SPANYOLORSZÁGBAN

Napóleon 1808. október 29-én hagyta el Párizst egy hét csapat­

testre osztott, százhatvanezer fős hadsereg élén, melynek pa­
rancsnoki teendőit Lannes, Soult, Ney, Victor, Lefebvre, Mortier
és Gouvion Saint-Cyr látták el. A gárda is velük tartott. Napóle­
onnak elég volt néhány kisebb összecsapás a M adrid felé vezető
út megtisztításához. A somosierrai szorost a lengyel könnyűlo­
vasság segítségével vették be november 30-án, Madrid pedig
december 4-én esett el. Két nappal korábban Napóleon olyan
intézkedéseket foganatosított, amelyek biztosították számára a
liberálisok támogatását: eltörölte az inkvizíciót, a földesúri jogo­
kat, a belső vámokat, továbbá a kolostorok mintegy harmadát
bezáratta.
Azonban m ár a hadjárat első fele fényt derített a francia
marsallok hiányosságaira. Az egymásra féltékenykedő Lefebvre
és Victor például - megfelelő koordináció hiányában - futni
hagyták a galíciai sereget; Ney pedig Lannes támogatása híján
képtelen volt szétverni a spanyol központi haderőket. A katonák
harci kedve is megváltozott: december 22-én, a Sierra Gua-
darramán való átkelés során, igen mostoha időjárási viszonyok
közepette, a csapatok morgolódni kezdtek, és megtagadták az
előrenyomulást. Napóleon kénytelen volt leszállni lováról, hogy
ő maga mutasson példát. Párizsban óriási szenzációt keltett
ennek az engedetlenségnek a híre. Fouché nem m inden hátsó
szándék nélkül számolt be róla 1809. január 18-án kelt jelentésé­
ben.
Ezalatt az angol Moore tábornok, m iután egyesítette erőit,
rendíthetetlenül nyomult Burgos felé, azzal a szándékkal, hogy
elvágja a franciák utánpótlásának vonalát. Napóleon a maga
részéről megkísérelte hátba támadni az angolokat, de a rossz
időjárási viszonyok, illetve az információhiány meghiúsították
ezt a manővert.

417
 Napóleon január 1-jén éppen Astorgában tartózkodott, ami­
kor tekintélyes mennyiségű sürgönyt továbbítottak részére. Mi­
után elolvasta őket, úgy döntött, felhagy az angolok üldözésé­
vel, és kijelentette, hogy pár napot Astorgában tölt. Január 3-án
úgy határozott, visszatér Párizsba, így Soultra bízta a főparancs­
noki teendők ellátását, aki a 7-én Lugónál, 16-án pedig La
Corogne mellett kivívott győzelmek ellenére képtelen volt meg­
akadályozni az angolok behajózását.
Vajon milyen híreket kaphatott Napóleon, amelyek arra kész­
tették, hogy ilyen hirtelen hagyja el Spanyolországot, meg sem
várva Lisszabon és Cádiz bevételét? Pasquier - aki, mint mindig,
most is jól informált volt - az alábbiakat hozta fel indoklásul:
„Napóleon nem hagyhatta sokáig figyelmen kívül, hogy
Ausztria tovább fegyverkezik, mégpedig olyan ütemben, ami
szándékai komolyságát jelezte. Arról is tájékoztatást kapott,
hogy - engedvén az angolok ösztönzésének - Ausztria a császár
távollétét arra fogja kihasználni, hogy átlépje a határt, megszáll­
ja Bajorországot, és megpróbálja a Rajna mellé áthelyezni a
frontvonalat, hogy a német területek felszabaduljanak. Kiváló
alkalom kínálkozott egy ilyen nagyszabású terv megvalósításá­
hoz. Az Osztrák Birodalom beleremegett, amikor Napóleon fel-
kerekedett, hogy szembenézzen az újabb veszéllyel. Ez egyike
volt élete azon pillanatainak, amikor lelkét a leghevesebb indu­
latok ragadták magukkal."
Pasquier egy másik indokot is megemlített Napóleon hirtelen
visszatérésének magyarázatául, „a kormányon belüli cselszövé­
seket", még pontosabban, a korábban összeveszett Talleyrand
és Fouché kibékülésének hírét. „E váratlan egyetértésben", jegy­
zi meg Pasquier, „az volt meglepő, hogy e máskor olyannyira
óvatos két ember most milyen látványosan nyújtott egymásnak
kezet. Vagy abban hittek, hogy együtt erősebbek, vagy pedig
meg voltak győződve róla, hogy a császár elveszett." A ma-
rengói ütközet előtti helyzethez hasonlóan a két cinkostárs most
is számításba vette Napóleon esetleges eltűnését, s M urat-t állí­
tották volna a helyébe. Az ilyesfajta összeesküvések jelezték a
császár környezetének kimerültségét és az előkelők aggodalmát
a véget nem érő háborúk miatt.

418
 A SPANYOLORSZÁGI HÁBORÚ JELLEMZŐI

Napóleon jobb helyzetet hagyott hátra maga után Spanyolor­

szágban, mint ami érkezésekor fogadta: a franciák visszafoglal­
ták a fővárost, elűzték az angol csapatokat, s végül - egy három
hónapon át tartó ostrom eredményeként, amely negyvenezer
ember életét követelte - Zaragoza is elesett 1809. február 20-án.
Ennek ellenére ezek a katonai sikerek korántsem jelentették a
spanyolországi háború végét. Zavaros háború volt ez, amelynek
kegyetlenségét talán el is túlozták kissé. A francia csapatok
különösen nehéz helyzetben találták magukat a természeti
adottságok miatt, az ellátás is nehézkes volt egy olyan szegény
országban, amelynek békeidőben is problémát okozott lakossá­
ga élelmezése, a vallásos és idegengyűlölő propagandától fana­
tizált nép pedig gerillaháborút vívott az egymástól elszigetelő­
dött francia hadoszlopok és csapattestek ellen. Az egyéni
bosszúvágy, a társadalmi és regionális ellentmondások, továbbá
a spanyol nép szenvedélyes természete minden racionális jelle­
gétől megfosztotta a két ország konfliktusát.
Napóleon akkor követett el hibát, amikor úgy vélte, Spanyol-
ország ugyanabban a helyzetben van, mint amilyenben Francia-
ország volt 1789-ben. A spanyolországi reformok, melyeket ő,
illetve Joseph bátyja végrehajtottak, csupán a polgárság legfel­
világosultabb részének, néhány fiatal tisztnek, illetve az inkvi­
zíciót ellenző egyházi személyeknek a szimpátiáját vívta ki.
Ráadásul az afrancesados között is hány és hány, a pozíciójához
ragaszkodó hivatalnokot vagy hadiszállítót találunk, akiknek a
busás haszon reményében érdekükben állt a háborút folytatni!
Hiba volt továbbá az ébredező helyi partikularizmus támoga­
tása is, az ellenség megosztásának reményében. Augereau hiába
nyomatott katalán nyelvű újságokat, amelyekben felelevenítet­
ték az autonomista törekvések elavult jelszavait. Ezzel szemben
a spanyol ellenálló csapatok szétszórtsága megzavarta Napóle­
on marsalljait, akik eddigi hadjárataik során olyan harcmodor­
hoz szoktak hozzá, ahol a nyílt mezőn egyetlen ellenség állt
velük szemben.
Először történt meg, hogy a napóleoni villámháborús koncep­
ció - mely az ellenséget rövid úton tárgyalóasztalhoz kénysze­
rítő hadműveletek sorozatából állt - kudarcot vallott. A francia
hadsereget elnyelte az Ibériai-félsziget, anélkül hogy döntő csa­

419
tákat tudtak volna nyerni. A birodalomnak nem volt elég kato­
nája; ismét újoncokat kellett hadba hívni. Az 1809. évben már az
1810-ben besorozandókat hívták be. Ez ellenállást váltott ki az
emberek körében; az 1808. évtől Fouché jelentései már több -
Bordeaux-ban, illetve Párizsban lezajlott - háborúellenes tünte­
tésről számoltak be. Metternich az alábbiakat írta 1808. decem­
ber 4-én: „A franciák hadereje a felére csökkent a spanyolországi
felkelés kitörése óta."
A hosszan elnyúló háború már nem volt „kifizetődő". A genfi
közgazdász, Francis d'Ivernois 1812-ben publikált Napoléon
administrateur et financier (Napóleon mint adminisztrátor és köz­
gazdász) c. röpiratában közzétette a spanyolországi hadműve­
letek anyagi következményeit:
„1809-ig Napóleon diadalmas pályafutása abból állt, hogy az
egyik legyőzött ellenségtől származó hadizsákmányból finan­
szírozta a következő megtámadását, akit majd ismételten ki­
foszthat. A spanyol félszigetre történő benyomulást leszámítva,
a korábbi hadjáratok mindegyike olyan rövid és gyümölcsöző
volt, hogy nemcsak a hadjáratok költségeit fedezte, de szinte
egész kincstárakkal tért vissza, melyek a rá következő évben
lehetővé tették számára, hogy újoncokat toborozzon és gondos­
kodjon ellátásukról, míg azok idegen földre nem lépnek. Ezzel
szemben, amikor a Pireneusokon túlra küldte katonáit, egy
olyan költséges vállalkozásba fogott, amelyik ahelyett, hogy az
eddigi hadjáratokhoz hasonlóan 250 millió frankot hozott volna,
csaknem ugyanennyit emésztett fel, s így szinte egyik percről a
másikra a nyereséget veszteséggé, a bevételt kiadássá változtatta."
Ráadásul a spanyolországi háború megmentette Angliát a
gazdasági összeomlástól, mivel rést ütött a blokádon. A felkelés
a félszigetre vonta a francia haderőket, így a nyomor és a gyar­
mati termékek áremelkedése következtében szabadon virágoz­
hatott a csempészet. Ezzel nem pusztán a Napóleon által létre­
hozott európai parti rendszert gyengítette meg, hanem újból
megnyitotta a spanyol kikötőket a brit exportőrök előtt, lehetővé
téve számukra az amerikai gyarmatok piacának megszerzését,
ami után m ár régóta áhítoztak. 1808 júliusától Anglia és a lázadó
tartományok újból felvették egymással a kereskedelmi kapcso­
latot. Bár Napóleon hadjárata idején némi szünet állt be, a keres­
kedelem szépen fejlődött az 1809. évben, lehetővé téve a nagy
mennyiségben felhalmozódott manufaktúratermékek eladását.

420
A VII. Ferdinándhoz csatlakozó amerikai spanyol gyarmatok
megnyitása lassabban ment végbe, de nem kevésbé volt fontos
az angol külkereskedelem számára. D'Ivernois 1809-ben írt, Les
effets du Blocus continental sur le commerce, les finances, le crédit et
la prospérité des lies britanniques (A kontinentális zárlatnak a
Brit-szigetek kereskedelmére, pénzügyeire, hitelére és gazdasá­
gi virágzására gyakorolt hatásáról) c. röpiratában megállapítot­
ta, hogy a blokád hatásos lett volna, „amennyiben a francia
kormányzat az európai piacnak a Brit-szigetek eló'tt való bezá­
rását célzó drasztikus intézkedéseit nem követték volna még
drasztikusabb lépések, melyek által megnyílt a közép-amerikai
piac az angolok előtt".
A spanyolországi háború katasztrofális következményekkel
járt Napóleon számára. Az excsászár ezzel kapcsolatban az aláb­
bi vallomást tette Szent Ilona szigetén: „A szerencsétlen kimene­
telű spanyolországi háború valóságos csapásnak tekinthető,
Franciaország bajai legfőbb forrásának." Az bizonyos, hogy ez
a háború nagymértékben hozzájárult a császár és a polgárság
közötti szakításhoz, sőt még az alsóbb néprétegek is eltávolod­
tak Napóleontól, mivel őket sújtották leginkább a mind mérték­
telenebb újoncozás terhei. Az „Emberevő Óriás" legendája 1809-
ben az ibériai hadműveletek által szükségessé vált kényszerso­
rozások miatt született meg. Ki ne ismerné fel Goya 1808-ban és
1809-ben festett híres képén az embereket és állatokat egyaránt
fenyegető kolosszus alakjában magát Napóleont?

JEGYZETEK__________________________________________

Források: Külügyi archívum (Spanyolország), a Nemzeti Levéltár AFIV-

es sorozata, a madridi Archivo historico nációnál, illetve a londoni
Public Record Office. A szerződéseket), de Clercq reprodukálta (1880).
Számos Mémoires jelent meg: Abrantés, Azanza (1815), Escoiquiz
(Memóriás, 1915), Bacler d'Albe (a II. kötetben fontos metszetek találha­
tók, 1892), Belliard, Bigarré (Joseph madridi környezetéről), Billon,
Blayney (angol hadifogoly), Blaze (1828, patikus volt az egészségügyi
szolgálatban), Brun, Bugeaud (Correspondance, kiadva Ideville által, J.
Brisson idézi fel újra: Bugeaud, soldat de Napóleon, 1975), Chevillard (La
Revue de Paris, 1906), Chlapowski, Clermont-Tonnerre (L'expédition
d'Espagne, 1808-1810,1983), Coignet, Daudebard (Zaragoza, 1812-ben
publikált visszaemlékezés), Dellard, Delroeux (Bailénről és Cabrerá-

421
ról), Duhesme, Fantin des Odoards, Fée (Souvenirs de laguerre d'Espagne,
1856, kiváló munka), Fleuret, Godoy (Memories du prince de la Paix,
Esménard fordításában, 1836), Gouvion Saint-Cyr, Grivel, Guitard
(1934), d'Hautpoul, Hugo (Guimbaud kiad., 1934), Hulot (1886), Jomini
(Guerre d'Espagne, 1892), Jovellanos (Diarios), Joseph Bonaparte
(Memories, IV-VIII. kötet), Jourdan, Lavaux, Lawrence (egy angol grá­
nátos szemszögéből mutatja be az eseményeket), Lejeune, Marbot,
Marmont, Masséna, Miot de Melito (alapmű Joseph környezetéről),
Maniére (Somosierra és Cádiz ostromáról), Palafox (Autobiografia),
Martins Pamplona (Aperqus nouveaux sur les campagnes des Franqais au
Portugal, 1818), Ratton, Rocca (Mémoires sur la guerre des Franqais en
Espagne, 1814), Saint-Chamans, Soult, Suchet, Talleyrand, Maurice de
Tascher (1933, kiváló munka), Thiébault, Vedel (1828, védőbeszéd
Bailénért), Vigo-Roussillon (La Revue des Deux-Mondes, 1890-1891).
Pradt történelmi visszaemlékezései (1816) igen gyanúsak. Ellenben A.
de Laborde Voyage pittoresque et historique en Espagne (1807-1818), vala­
mint Itinéraire descriptif c. művei nagyon érdekesek. Nem lehet figyel­
men kívül hagyni sem Cevallosnak a Catéchisme espagnol c. munkáját,
sem pedig Mémoire-ját, melyek a spanyolországi háborúról íródott
legfontosabb pamfletek közé sorolhatóak. Ezek közül többet is megta­
lálhatunk Beauchamp Mémoires relatifs aux Revolutions d'Espagne c.,
1824-ben megjelent írásában. Goya munkásságának ismerete, különö­
sen A háború borzalmai c. sorozaté, nélkülözhetetlen. Paul Morand Le
Flagellant de Séville c. szép regénye feleleveníti számunkra egy
afrancesado gondolatvilágát. A bayonne-i alkotmány szövege P. Conrad
kritikai kiadásában jelent meg (1909); az 1808-tól 1813-ig Spanyolor­
szágban állomásozó francia nagykövet, La Forest levelezését G. de
Grandmaison adta ki 1905 és 1907 között. Wellington sürgönyei a
Dispatches VI. kötetében jelentek meg (1834). A bayonne-i találkozó
dokumentumai A. Savine L'Abdication de Bayonne (1908) c. művében
hozzáférhetőek.

Művek: A. Fugier Napoleon et l'Espagne, 1799-1808 (1930) c. műve

kiválóan megvilágítja a spanyol ügy hátterét. Mindez kiegészíthető
Miguel Artola cikkével, a Menéndez Pidal által szerkesztett História de
Espana XXVI. kötetében, valamint Clermont-Tonnerre L'expédition
d'Espagne c. művének M. Poniatowski által írt előszavával (1983). A
bűvészinas szerepét játszó Godoy személyisége enyhébb elbírálásra
talált a franciák részéről (Desdevises du Dezert, 1895; Chastenet, 1961),
mint a spanyolokéról (Corona, Revolución y reacción en el reinado de Carlos
IV, 1957; Seco Serrano, előszó a „Béke Hercegének" Memóriás-jához,
1956). P. Vilar La Catalogue et l'Espagne moderne (1962), továbbá R. Herr
The eighteenth century revolution in Spain (1958) c. munkái kiválóan
ismertetik az adott kor gazdasági helyzetét.

422
 Sokan tanulmányozták a franciabarát irányzatot is: a legtekintélye­
sebb mű Artola Los Afrancesados (1953) c. írása, melyet kiegészít Hans
Juretschke Die Franzosenpartei in spanischen unabhanggigkeits Krieg (1961)
c. munkája. Néhány kiemelkedő személyiségről: Demerson, Don Juan
Meléndez Valdés et son temps (1962); A. Dérozier, Manuel Josef Quintana
et la naissance du libéralisme en Espagne (1968); M. Defourneaux, Pablo de
Olavideou l'afrancesado (1959); Dermigny, „Carrion-Nisas et l'Espagne",
29e Congrés Féd. hist. Languedoc, 1955. Cl. Martin „Les Afrancesados",
Écrits de Paris, 1965. június, 68-80. old. c. tanulmánya érdekes megvilá­
gításba helyezi a problémát. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk ].
Sarrailh l'Espagne éclairée de la seconde moitié du XVIlf siécle (1964) c.
művét sem.
A háborút és annak politikai következményeit több mű is felidézi:
Napier, History of the war in the peninsula (13. kötet, francia fordításban,
1828); Oman, History of the peninsula war (7. k., 1902-1930); G. de
Grandmaison, L'Espagne et Napoléon, 3. k., 1908-1931 (kiváló munka);
Grasset, La Guerre d'Espagne, 3. k., 1914-1932 (részletes tanulmány a
hadműveletekről); Balagny, Campagriede l'EmpereurNapoléon en Espagne
(5. k., 1902-1907, számos dokumentum); J. Lucas-Dubreton, Napoléon
devant l'Espagne (1947); Artola, Las Origines de la Espafia contemporanea
(I. k., 1959); J. Thiry, La Guerre d'Espagne (1966); P. Vilar, „L'Espagne
devant Napoléon", Pays sous domination Franqaise (1968,128-158. old.);
szintén tőle, "Quelques aspects de l'occupation et de la résistance en
Espagne en 1794 et au temps de Napoléon", Occupants-Occupés (1969,
221-252. old.); Charles-Roux, Le Guépier espagnol (1970); J. R. Aymes, La
Guerre d'indépendance espagnole (1973), továbbá egy, a gerillaharcról
szóló tanulmány, melynek középpontjában Grandmaison „kis háború"
elmélete áll (Bulletin hispanique, 1976); Lovett, Napokon and the birth of
modern Spain (1965); Carmigniani és Tranié, La guerre d'Espagne (1978);
les Espagnols et Napoléon (az aixi konferencia aktái, 1984); Glover, Wel­
lington's army in the Peninsula (1977). A témához tartozik még a
Diccionario bibliografico de la guerra de la independencia espanola
(1808-1814) (3. k., 1944-1952). Foy, Toreno gróf és Gomez de Arteche
elavult művei nem érdemelnek különösebb figyelmet. Az irodalmat,
illetve „röpiratirodalmat" kitűnően ismerteti L. Trenard „La résistance
espagnole á l'invasion Frangaise", 94. Congrés des Soc. sav. (1971,
243-282. old.) c. munkája.
Az egy-egy kisebb kérdéskörrel foglalkozó tanulmányok közül:
Ducéré, Napoléon ä Bayonne (újra kiadva 1982-ben); Perez de Guzman,
El 2 de Mayo 1808 (1908, alapmű); Titeux Une Erreur historique; le généről
Dupont (3 k., 1903-1904), továbbá M. Leproux Le Généről Dupont (1934)
c. munkái tulajdonképpen a bailéni események rehabilitációjának cél­
jából íródtak, melynek Clerc is szentelt egy alaposan kidolgozott tanul­
mányt (1903). Zaragoza ostromának egy vastag tanulmánykötetet

423
szenteltek: La Guerra de la Independencia espanola y los sitios de Zaragoza
(1958). P. Gaffarel „Deux années de royauté en Espagne", Revue des
Études napoléoniennes (1919, 113-145. old.), továbbá Girod de l'Ain Le
Roi Joseph (1970) c. művei jól elemzik, hogyan viselkedett Joseph Spa­
nyolország uralkodójaként. A franciaellenes megmozdulások régión­
ként változtak: Katalóniában „la embrolla", vagyis zűrzavar dúlt (P.
Conrad, Napoléon et la Catalogue, 1909), az „el Empednadó"-nak a ter­
rorakciói voltak a sajátosságai (Sanchez Diana, „Burgos en la Guerra de
la Independencia", Hispánia, 1970). Cádizban az ellenállás a törvényes­
ség köntösét öltötte magára (Solis, El Cadiz de las cortes, 1958). Az
angolok akciójáról: J. Weller, Wellington in the peninsula (1962). Glover,
The peninsula ivar (1974), valamint Wellington's army (az egyenruhákról,
illetve az utánpótlás megszervezéséró'l szól). A cortesekró'l: A. Fugier,
La Junte supérieure des Asturies et ITnvasion des Franqais (1930). Ami az
ellenállás jelszavait illeti: P. Vilar, „Patrie et nation dans le vocabulaire
de la guerre d'indépendance espagnole", Annales historiques de la
Revolution Franqaise (1971).
A portugál kérdést nem lehet elválasztani a spanyol ügytől. A diplo­
máciai kezdetekről: Fugier, „Napoléon et le Portugal jusqu'au traité de
Fontainebleau", Bulletin de Tlnstitut Franqais au Portugal, 1931,1-5. old.
(a spanyolok kettős játékát állítja a spanyol-portugál kapcsolatok kö­
zéppontjába), M. Lhéritier, „Napoléon et le Portugal", Congresso do
Mundo portugues, VIII. k., 279-298. oldal. Az ellenállásról: Silbert, „Le
Portugal et l'étranger", Patriotisme et nationalisme en Europe á l'époque de
la Revolution (1973). A franciabarát irányzatokról: Daupias d'Alcochete:
„La Terreur blanche a Lisbonne, 1808-1810", Annales historiques de la
Révolution Franqaise, 1965, 299-331. old. (Ratton, a francia származású
manufaktúratulajdonos, illetve a közgazdász Acursio das Neves esetét
tanulmányozza); a gazdasági kérdésekről: Macedo, O Bloqueio
Continental: Economia e guerra peninsular (1962). Általános képet nyújt J.
Godechot „Le Portugal et la Révolution, 1789-1814" c. írása, mely az
Arquivos do Centro cultural portugues 1974-es számának 279-297. olda­
lain jelent meg.
Junot-ról kevés életrajz jelent meg, kivéve Lucas Dubreton összefog­
laló munkáját, illetve Brandao régi könyvét, melynek címe: El rei Junot
(1917).
A portugál problémákat átfogóan tárgyalja Silbert „Le Portugal
devant la politique Franqaise" c. írása, mely a Les Pays sous domination
Franqaise-ban jelent meg (1968,193-227. old.).
A portugál közvéleményről: Daupias d'Alcochete, „Les pamphlets
portugais antinapoléoniens" (Arquivos do centro cultural portugeses,
1977).

424
Le nem zárt viták

Bár Godoy kettős játékáról több tanulmány született, Barca ha­

sonló jellegű portugáliai ténykedése nem nagyon foglalkozta­
tott senkit, egészen addig, amíg meg nem jelent J. de Pins cikke,
„Le comte de Barca, 1754-1817" címmel (Revue de l'Institut
Napoléon, 1976,103-140. old.). A szerző azt próbálja meg bemu­
tatni, hogyan kísérelt meg a gróf kialakítani egy olyan semleges­
ség! politikát, amihez nem álltak rendelkezésére a megfelelő
eszközök, azonban a portugál monarchiának Brazíliába való
menekülésével (Oliveira Lima, D. Joáo VI no Brasil, 1808-1821,1.
k., 1945) mégis sikerült helyreállítania megtépázott tekintélyét.
Avagy nem ő volt Brazília fejlődésének első számú előmozdító­
ja? (N. Daupias d'Alcochete, „Lettres de Jacques Ratton ä Araujo
de Azevedo, comte de Barca, 1812-1817", Bulletin des Etudes
portugaises, 1964, 137-256. old. azt mutatja be, hogy - az 1810.
február 19-én megkötött angol-portugál szerződés ellenére -
mennyire aggódott a londoni kormányzat Barca szándékai mi­
att.)
Talleyrand felelősségének kérdése - melyet Napóleon oly­
annyira kihangsúlyozott a Memorial-ban, s amit Benevento her­
cege egyértelműen cáfolt Emlékiratai-ban - mindig is erősen
foglalkoztatta a történészeket: Henri Welschingertől „Talley­
rand et la guerre d'Espagne" (Comptes rendus de VAcadémie des
Sciences morales, 1908. december, 499-510. old.). André Fugier-ig
(Napoléon et l'Espagne, II. k., 316. old.) többen is elismerték, hogy
Talleyrand ellenségesen viseltetett Spanyolország iránt, és tá­
mogatta Joseph m adridi trónra kerülését. Egyetlen olyan doku­
mentum sem került elő azóta sem, amelyik cáfolná ezt az állás­
pontot. M urat legalább ennyire felelős a félszigeten történt be­
avatkozásért. Csatlakozván a Godoy környezetében megtalál­
ható Michel Jeune nevű bankárhoz, a tábornok azon igyekezett,
hogy kárpótolja magát a korábban megkapott és oly sok csaló­
dást okozó Bergi Nagyhercegségért. M urat gróf (Murat,
lieutenant de l'Empereur en Espagne, 1897) nem tagadja, hogy
Murat tábornok szerette volna megszerezni a spanyol trónt,
azonban azt is kijelenti, a tábornok minden ellenkezés nélkül
hajtott fejet Joseph előtt, ezért tisztázza őt Napóleon vádjai alól,
aki szerint: „M urát rontotta el az egész spanyolországi ügyet."
Lásd még M urat Levelezései-nek V. kötetét is (Le Brethon kiad.).

425
}. Tulard (Murat, 1983) bebizonyította, hogy Napóleon azon
levele, melyet 1808. március 29-én írt Murat-nak, amelyben őt
teszi felelőssé az egész expedícióért, továbbá a madridi lázadá­
sért, nem egyéb, mint a restauráció idején keletkezett hamisít­
vány, amellyel Napóleont akarták tisztára mosni.
Marx a New York Daily Tribune 1854-es évfolyamában megje­
lent cikkeiben - melyeket a Revolution in Spain (London, 1939) c.
kötetben gyűjtöttek össze - igen keményen bírálta a központi
juntát, ellenforradalmárnak nevezte azt, és közvetve az afran-
cesadó-knak adott igazat. L. Dupuis hívta fel a figyelmet a kultu­
rális, illetve politikai afrancesamiento közötti különbségtétel fon­
tosságára, mivel a kettő korántsem azonos (Caravelle, 1963). Még
a politikai afrancesamiento irányzatain belül is tapasztalható né­
mi eltérés: egy összehasonlító tanulmány Espoz y Mina (újabb
kiad. 1952), Azanza és O'Farril (Memoria justification, újabb kiad.
1957), valamint Reinoso (Examen de los delitos de infidelidad a la
patria, 1818) visszaemlékezéseiről, fényt derítene minderre.
Artola Memóriás de tiempos de Fernando VII c. művének előszava
vázlatként szolgálhatna egy ilyen tanulmány megírásához, ha­
sonlóan Crawley „French and english influences in the cortes of
Cadiz" (Cambridge Historical Journal, 1939,176-208. old.) c. m un­
kájához.
Más vitatéma: a gazdasági tényezők súlya az „ellenállás",
illetve az „együttműködés" esetében. A kontinentális zárlat ha­
tása kevésbé volt érzékelhető Spanyolországban, mint Portugá­
liában; lásd: Mercader Riba, „Espaíía en el bloqueo continental",
Estudios de História moderna, 1952. Vicens Vives História social y
economica de Espana y America, IV. k., 1957, c. munkájában átfogó
képet ad a függetlenségi háború korának spanyol gazdaságáról.
Artola a gerillaharc sikereinek okait sorolja fel tanulmányá­
ban: a civil lakosság együttműködését, a helyismeretet, az ellent­
mondásos megfontolásokat és a kisebb létszámot említi meg
elsősorban („La guerra de guerillas", Revista de Occidente, 1964).
Álláspontja közel áll J. Godechot elképzeléseihez („Caracteres
généraux des soulevements contre-révolutionnaires en Europe
au début du XIXe siede", Mélanges Vicens Vives, 1967, 169-181.
old.), aki a franciák félszigeten állomásozó haderejének minden
téren tapasztalható hiányosságaira hivatkozik.
A franciaországi spanyol hadifoglyok helyzetét alaposan át­
tanulmányozza Aymes La déportation sous le Premier Empire, les

426
Espagnols en France (1983) c. munkájában: érdekes lenne össze­
vetni a spanyol hadifoglyok helyzetét a más országbéli raboké­
val. (A francia hadifoglyok helyzetéről korábban m ár szó esett.)
A harci állomány csökkenése különleges kontingensek Spa­
nyolországba való küldésének szükségességét vonta maga után:
Buttner, „La compagnie de réserve du départem ent de l'Hé-
rault" (Cahiers de Montpellier, 5. szám, 1982).
A francia marsallok szerepének tisztázása még várat magára;
vajon Soult valóban Portugália királya szeretett volna lenni 1809
márciusában, mint azt Thiebault állítja? Mi volt a pontos oka az
ellene irányuló összeesküvésnek, melyet Loison, Donadieu és
mások szerveztek, s aminek leleplezéséért Argenton az életével
fizetett?
Ami a spanyol gyarmatok függetlenségének problémáját ille­
ti, P. Chaunu érdekfeszítő cikkén kívül („Interpretation de l'in-
dépendance de l'Amérique latiné", Tilas, 1963), mely kedvet
csinál a szerző számos más, hasonló tanulmányához, érdemes
belepillantani J. Godechot L Europe et l'Amérique ä l'époque napo-
léonienne c. munkájába, melyben a szükséges bibliográfia is meg­
található.

427
 IV. FEJEZET

A NEMZETI MOZGALMAK ÉBREDÉSE

Az 1809-es hadjárattal Napóleon elveszítette a kezdeményezés

lehetőségét: ezúttal Ausztria üzent neki hadat, mivel az osztrá­
kok úgy ítélték meg, eljött a kedvező pillanat, hogy bosszút
álljanak Austerlitzért. „Ha a háború nem illik bele Napóleon
számításaiba, a miénkbe annál jobban beleillik", írta Stadion, az
osztrákok vezető politikusa, aki máris tárgyalásokba bocsátko­
zott a francia megszállás alól frissen felszabadult Poroszország­
gal egy szövetség létrehozásáról, abban reménykedett, hogy
Eszak-Németországban felkelés tör ki, sőt még a Rajnai Konfö­
deráció uralkodóira is számított. Bécset hazafias mozgolódás
rázta fel, s innen indult útjára Joseph Hormayrnak, a „nemzeti
eszme" dalnokának híressé vált műve, Osztrák Plutarkhosz cím­
mel, valamint Castelli Katonadalai.
Ez a hadjárat kedvező fogadtatásra talált a közvélemény ré­
széről, amelyet mélységesen felháborított Palm könyvkereske­
dő kivégzése, akit azért ítéltek golyó általi halálra 1806-ban, mert
egy franciaellenes röpiratot terjesztett L'Allemagne dans sa
profonde humiliation (Németország mélységes megaláztatása)
címmel. A franciák császárát tette felelőssé az ingatag európai
egyensúly megbomlásáért. „Léteznek olyan körülmények, me­
lyeket nem lehet egymással összeegyeztetni", jegyezte meg Met­
ternich, „ez a helyzet áll fenn a jelenlegi francia hatalom, illetve
Európa többi trónjának fennmaradása esetében is." A Napóle­
on-ellenes osztrák propaganda elsősorban az Ibériai-félszigeten
cirkuláló röpiratokból merített ihletet.
Ezzel szemben Napóleon szerette volna elkerülni a háborút,
mivel ekkoriban éppen Spanyolország kötötte le, ráadásul Fran­
ciaországban is megmutatkoztak a véget nem érő háborúból
való kiábrándultság jelei. Sándor cár megakadályozhatta volna,
hogy kiújuljon az ellenségeskedés Ausztriával. Valladolidból
Napóleon elküldte egyik szárnysegédjét a cárhoz, s arra próbál­
ta meg rávenni, fenyegesse meg Bécset a diplomáciai kapcsola­

428
tok megszakításával, amennyiben az osztrák kormány válasza
nem lenne kielégítő. Sándor cár visszautasította ezt az ajánlatot,
így Napóleon kénytelen volt lemondani tervéről. A spanyolor­
szági félsiker már így is sokat ártott a császár tekintélyének. Az
addig egymással haragban lévő Talleyrand és Fouché látványos
kibékülése olyan volt számára, mint egy figyelmeztető lövés: az
előkelők kezdenek eltávolodni tőle! Igen kedvezőtlen körülmé­
nyek közepette bontakozott ki az újabb fegyveres konfliktus.
Napóleonnal szemben ott állt a felfegyverzett Ausztria és a
forrongó Németország; mögötte a fellázadt Spanyolország, Por­
tugáliában az angol csapatok, Párizsban pedig az összeesküvés;
Marengo óta nem volt ennyire nehéz játszmája.

A BAJORORSZÁGI HADJÁRAT

1809. február 8-án a háborút támogatók felülkerekedtek Bécs-

ben, és tudatták I. Ferenccel, hogy a pénzügyi válság miatt
azonnal szükség van az angolok által beígért háborús segély­
pénzekre. Az eredeti terv egy meglepetésszerű rajnai támadás­
ról szólt, mely a poroszok hadba lépését és a francia megszálló
csapatok elleni nemzeti felkelések kirobbanását is maga után
vonná. Károly főherceg végül úgy határozott, Bajorországban
indít offenzívát, mivel abban reménykedett, hogy a lakosság
fellázad Franciaország ellen. János főherceg a maga részéről az
itáliai félsziget invázióját készítette elő, Ferdinánd főherceg pe­
dig Varsó elfoglalását kapta feladatául.
1809. április 10-én Károly főherceg seregei megszállták a bajor
Miksa József királyságát. A főhercegnek „a német néphez" intézett
kiáltványa, melyet Schlegel vetett papírra, az alábbi kijelentést
tartalmazta: „Azért harcolunk, hogy visszaadjuk Németországnak
függetlenségét és nemzeti becsületét." Napóleon egy kissé megle­
pettnek tűnt, mivel ő csak április végére várta Ausztria támadását.
Az osztrákok elébe vágtak a németországi francia seregnek, mely­
nek irányítását Napóleon saját magának tartotta fenn (a Nagy
Hadsereget pedig lefoglalták a spanyolországi események). „Na­
póleont még soha nem érte ehhez hasonló meglepetés" - írta
Savary emlékirataiban. Ennek ellenére viszonylag gyorsan sikerült
úrrá lennie a helyzeten, mivel tábornokainak mindössze e két
jelszót adta ki: „cselekvőkészség és gyorsaság".

429
 Károly főherceg 126 ezer fős serege, miután átkelt az Inn
folyón és lerohanta a bajor csapatokat, az eső, illetve az utánpót­
lási nehézségek miatt csak nehezen tudott előrenyomulni. N a­
póleon április 17-én reggel érkezett meg Donauwörthbe. A fran­
ciák április 19-e és 23-a között, mindössze öt nap leforgása alatt,
a thanni, abensbergi, landshuti, eggmülhi és regensburgi csaták
eredményeképpen (az utóbbinál Napóleon könnyebben megsé­
rült a lábán) visszaszorították Károly főherceg erőit. „Katonák,
Önök megfeleltek elvárásaimnak", tette közzé Napóleon az áp­
rilis 24-én kelt kiáltványban. „Egy hónapon belül Bécsben le­
szünk." Károly főherceg számításai meghiúsultak: a bajorok
nem reagáltak a hozzájuk intézett felhívásra. Miksa József mi­
nisztere, Montgelas, az alábbiakat írta uralkodójának:
„Stadion gróf időközben rájöhetett, mekkora hibát követett el,
amikor elfogadta a haditerv megváltoztatását. Észak-Németor-
szágban számos szövetségesre lelhetett volna, míg Bajorország­
ban egyetlenegyet sem talált. Ahelyett, hogy a konföderáció
leggyengébb pontján intézett volna támadást a franciák ellen, ő
a legerősebbet választotta."
Károly főherceg az Eggmühl mellett elszenvedett vereség
után Regensburg felé, illetve a Duna bal partján menekült. N a­
póleonnak lassabban sikerült csak leereszkednie a folyón, mint
1805-ben, mivel oldalról folyamatosan támadták a csehországi
és tiroli osztrák csapatok.
A hadjárat tovább folytatódott Bécs mellett, s Napóleon m á­
sodszor május 13-án vonult be a városba. Ugyancsak barátság­
talan fogadtatásban részesült, szemben az 1805-ös bevonulással,
amikor egyfajta kíváncsisággal vegyes szimpátia áradt felé. A
környező dombokat elfoglaló osztrák erők lerombolták a dunai
hidakat. A császár úgy döntött, Bécs alatt próbál meg átkelni a
folyón, Lobau szigetét használva. Május 17-e és 20-a között egy
hajóhidat építtetett, így a 20-áról 21-ére virradó éjszakán Mas-
séna és Lannes hadtestei elfoglalták Aspernt és Esslinget. Más­
nap Károly főherceg jelentős létszámfölénnyel bíró seregei meg­
tám adták és a partot Lobau szigetével összekötő híd lerombolá­
sával elszigetelték őket. A hidat éjszaka helyreállították, és 22-én
reggel újabb offenzíva indult Wagram felé; ekkor azonban a
folyó sodorta el a nagy hidat. Lannes - kinek fogytán volt a
muníciója - kénytelen volt Essling felé visszavonulni, ahol halá­
los sebet kapott. A híd helyreállítása után Masséna az éj leple

430
alatt visszavezethette a túlélőket Lobau szigetére. A franciák
Essling melletti veresége - amit az osztrák propagandagépezet
kellőképpen felfújt - óriási szenzációt váltott ki Európa-szerte.
Az Allgemeine Zeitung arról számolt be, hogy huszonöt francia
tábornok esett fogságba, és maga a császár is elesett. Az osztrák
csapatok szokatlan ellenállást tanúsítottak. Egyáltalán nem ha­
sonlítottak azokhoz, akik ellen Napóleon 1805-ben harcolt. A
győzni akarás érzése, amely hiányzott az austerlitzi „kiábrán­
dult zsoldosokból", ettől kezdve az Osztrák Birodalom katonáit
is magával ragadta. Napóleon felfedezte a német hazafiasságot.

A BIRODALOM VÁLSÁGA

Míg Napóleon Lobau szigetén erősítette meg pozícióit, ahol egy

hónapon át kellett várakoznia az Itáliából érkező erősítésre,
addig a birodalmat több oldalról is veszély fenyegette.
Ausztria kezdeményezésére Németországban felkelési m oz­
galm ak robbantak ki. Ezek közül a legjelentősebb a tiroli volt;
az osztrák tartom ányt korábban Napóleon adom ányozta Ba­
jorországnak. Itt áprilisban egy Andreas Hofer nevű fogadós
szólította harcba a lakosságot „Isten, a császár és a haza
nevében". Spanyolországhoz hasonlóan, ebben a hegyes­
dombos elm aradott országban, ahol igen nagy m értékben
érvényesült a szerzetesek befolyása és az idegenek iránti gyű­
lölet, kedvezőek voltak a feltételek a gerillaharchoz. A tiroli
felkelést csak 1810 januárjában sikerült leverni, Andreas
Hofert pedig agyonlőtték. 1809 áprilisában, Vesztfáliában
Katt hadnagy kísérelt meg egy M agdeburg elleni tám adást.
Ami Schill őrnagyot illeti, ő a saját ezrede élén elindult Ber­
linből, azonban hiába próbálta meg lerohanni a királyságot.
M ájusban Stralsundnál visszaverték csapatait, s ő maga is ott
lelte halálát. Dörnberg ezredes is hasonló m ódon esett el egy
Kassel elleni hadművelet során. Schill kalandokkal tarkított
vesztfáliai menetelését Braunschweig hercegének fia ismételte
meg huszárjai élén Szászországban. A német néphez intézett
kiáltványában az alábbiakat olvashatjuk: „Testvéreim, verjétek
félre a harangokat, hogy a tűzvész jele a ti lelketekben is lángra
lobbantsa a tiszta hazaszeretet tüzét, elnyomóitok számára pe­
dig bukásukat jelezze!" Az ifjú herceg fekete serege büntetlenül

431
vonulhatott át Drezdán, Lipcsén, Braunschweigen, Hannoveren
és Brémán.
Ezek a próbálkozások ugyanannak a régóta előkészített hadi­
tervnek a részei voltak, amely az összeesküvők türelmetlensége
következtében meghiúsult. Mégis jelezték azt a szellemi forron­
gást, ami addig nem volt jellemző a napóleoni uralom alatt álló
Németországra. Tiroltól a Baltikumig valami új erő volt szü­
letőiéiben. Első számú szószólójának Fichte, a filozófus számí­
tott, aki nézeteit a német nemzethez intézett s a berlini akadémi­
án 1807. december 13-a és 1808. március 20-a között előadott
tizennégy előadás keretében fejtette ki.
Spanyolországban, ahol Napóleon a legjobb csapatait hagyta
hátra, a hibát hibára halmozó tábornokok mindjobban aláásták
Joseph tekintélyét. A gerillaharc egyre nagyobb méreteket öltött,
olyan energikus és kegyelmet nem ismerő vezérek irányítása
alatt, mint a Mina fivérek vagy Empecinado. 1809 elején Soult
győzelmes tám adást indított Portugália ellen, azonban Porto
eleste után m ár csak másodlagos jelentőségű hadműveletekre
került sor. Vajon Soult hirtelen passzivitásának valóban az volt
az oka, hogy I. Miklós néven Portugália királyává szerette volna
koronáztatni magát, amint azt Ney marsall állította, aki csak
vonakodva volt hajlandó teljesíteni Soult parancsait, vagy aho­
gyan azt Thiébault tábornok emlékirataiban olvashattuk? Ez
minden kétséget kizáróan csupán rosszindulatú pletyka, az
azonban vitathatatlan, hogy a Napóleon marsalljait egymás el­
len fordító értelmetlen rivalizálás 1809 áprilisában lehetőséget
nyújtott az angolok számára egy Wellesley irányítása alatt álló
erősítés partra szállításához. Hála a jövendőbeli Wellington her­
ceg által alkalmazott taktikának, aki katonáinak azt az utasítást
adta, hogy használják ki a terep egyenletlenségét, és úgy céloz­
zanak, az angol katonák jelentős veszteségeket okoztak a nyílt
terepen előrenyomuló francia csapatoknak, így az angolok má­
jus 12-én visszafoglalhatták Portót, Soult pedig kénytelen volt
kiüríteni Galíciát.
Mivel a brit kabinet szerette volna kihasználni Napóleon
ausztriai nehézségeit, úgy döntött, partraszállást hajt végre Hol­
landiában. 1809. július 29-én negyvenezer angol katona szállta
meg Walcheren szigetét a Schelde torkolatánál, majd augusztus
13-án Vlissingent is megszerezték, ezalatt a francia csapatok
Antwerpen felé vonultak vissza.

432
 Párizsban egyre növekvő aggodalommal szemlélték az ese­
ményeket. Fouché, aki Cretet betegsége miatt átmenetileg a
belügyi tárca élén állt, mozgósította az északi megyék nemzet­
őrségét, és a nemrégiben kegyvesztetté vált Bernadotte-ot bízta
meg Antwerpen védelmével. Párizsban ismét felállították a
nemzetőrséget; riadót fújtak a provence-i partok mentén is,
ahonnan az angol flotta támadását várták. Fouché energikus
lépései eleinte kivívták Napóleon elismerését, később azonban
nyugtalanították a császárt, aki arra gyanakodott, hogy Otranto
hercegét politikai hátsó gondolatok vezérelték. S ami még
rosszabb, Napóleon úgy érezte, van valaki, aki képes rá, hogy
helyettesítse őt. Többé már nem ő volt a forradalmi polgárság
egyedüli védőbástyája. A túlságosan nagy hatalommal bíró
rendőrminiszter hamarosan kegyvesztett lett.
Végül pedig Rómát kell megemlíteni, ahol egyre súlyosbodott
a helyzet. VII. Pius nem volt hajlandó bevezetni a kontinentális
zárlatot az uralma alá tartozó államokban. „Őszentsége Róma
uralkodója, ellenben a császár én vagyok" - írta Napóleon, mire
a pápa azt válaszolta, az egyház szellemi küldetése nem teszi
lehetővé számára, hogy gyermekei világi konfliktusaiba beavat­
kozzon. Consalvinak, azon kevesek egyikének a távozása után,
akik mérsékletre intették a Vatikánt, az ellentét egyre súlyosbo­
dott, így szabaddá vált a pálya Páccá bíboros, a meg nem alkuvás
politikájának képviselője előtt. 1808. január 21-én Napóleon
kénytelen volt parancsba adni Miollis tábornok számára a Pápai
Állam elfoglalását. Bécsi bevonulásától megmámorosodva,
1809. május 16-án úgy döntött, annektálja azt.
A pápa július 6-i letartóztatása, ami által Napóleon és VII. Pius
konfliktusa drámaivá vált, szembefordította a császárral az itá­
liai közvéleményt, és a spanyolországi lázadást is egyre jobban
feltüzelte. Gentz „Németország rabszolgaságát" nehezményez­
te, Cevallos a bayonne-i „kulisszatitkokat" hozta napvilágra,
Gillray karikatúrái egyre népszerűbbé váltak, Kotzebue pedig
megátkozta - elmondhatjuk hát, hogy a szellemi elit egy része
fellázadt Napóleon ellen. Beethoven m ár 1804-ben széttépte a
Heroica ajánlását, Goya pedig ekkoriban kezdett el gondolkodni
a Dos de Mayo tervein. A császár mögött továbbra is ott állt a
Nagy Hadsereg, Európa gondolkodói és művészei azonban el­
lene fordultak.

433
 WAGRAM

Június 14-én az Eugene herceg és Macdonald vezénylete alatt

álló itáliai hadsereg Győrnél legyőzte János főherceg csapatait,
majd csatlakozott Napóleon egységeihez. Éppen ideje volt.
Július 4-éről 5-ére virradó éjszaka, kihasználva a tomboló
vihar nyújtotta lehetőségeket, Napóleon úgy döntött, hogy
Enzersdorftól délre átkel a Dunán. Másnapra a francia csapatok
csatasorba álltak Marchfeldnél, Károly főherceg pedig haderői
egy részével Wagram felé vonult vissza.
Július 5-én este Napóleon parancsot adott az itáliai csapatok­
nak az osztrákok elleni támadásra, azonban a hadműveletet
félbe kellett szakítani, mert az itáliai hadsereg véletlenül ellen­
ségnek nézte a szövetséges szászok seregét.
Július 6-án hajnalban ismét kiújultak a harcok. Károly főher­
ceg mintegy száznegyvenezer embert és négyszáz ágyút vetett
be a franciák ellen, s terve az volt, hogy harapófogóba szorítja
az ellenséget. Seregének jobbszárnya Aspern előtt vágná el N a­
póleont a Dunától, míg a balszárny a folyó felé szorítaná vissza
a franciákat. Az osztrákok főcsapatai Wagram mellett állomá­
soztak.
Napóleon az osztrákok balszárnyával szemben Davout és
Oudinot csapattesteit sorakoztatta fel, Bernadotte és Masséna
seregei az osztrákok jobbszárnyával néztek farkasszemet, a test­
őrség és az itáliai hadsereg vezényletét pedig a maga részére
tartotta fenn, hogy a lehető leggyorsabban a sebezhető pontokra
vezényelhesse őket.
Tizenegy óra tájban Károly főherceg azt hihette, az övé lesz a
győzelem: csapatainak jobbszárnya meghátrálásra kényszerí­
tette a franciákat és közeledett Aspern felé; középen a szászok
elveszítették lábuk alól a talajt. Azonban Napóleon rövidesen
bevette az itáliai hadsereget, mely Macdonald vezetése alatt állt,
miután Drouot-nak - egy százlöveges üteg segítségével - sike­
rült megállítania az osztrák offenzívát. Ugyanekkor Davout
bekerítette az ellenséget Veusiedel mellett, míg Oudinot Wag-
ramot foglalta el. A tizenkét órán át tartó csata után Károly
főherceg, aki ötvenezer embert veszített, megkezdte a visszavo­
nulást Morvaország felé. Megfelelő lovasság hiányában Napó­
leonnak nem állt módjában, hogy szétzilálja az osztrák erőket és
döntő győzelmet csikarjon ki. Be kellett látnia, hogy a külföldi­

434
ékből és újoncokból álló németországi alakulatok nem vehetik
fel a versenyt az austerlitzi, illetve a jénai győzelmeket kivívó
Nagy Hadsereggel.
Július 11-én Znaim mellett ismét kiújultak a harcok, de Károly
főherceg már 12-én fegyverszünetet kért a franciáktól.

A BÉCSI BÉKE

A fegyverszünet megkötése után megkezdődtek a tárgyalások

Champagny külügyminiszter és Metternich között, amelyek a
schrönbrunni kastélyban fejeződtek be 1809. október 14-én. Az
osztrákok - megpróbálván kihasználni Napóleon és Sándor cár
viszonyának feszültségeit, melynek oka a Varsói Nagyherceg­
ség státusa volt - mindent elkövettek annak érdekében, hogy a
tárgyalások minél tovább tartsanak. Azonban szeptember 1-jén
az orosz nagykövet közölte az osztrák kormányzattal, hogy a
cár egyelőre nem bontja fel a Franciaországgal kötött szerződést.
Napóleon tekintélyének helyreállítása céljából igen szigorú
békefeltételeket szabott Ausztria számára. A bécsi békeszerző­
dés értelmében I. Ferenc átengedte Franciaországnak Karintiát,
Krajnát, Horvátország egy részét Fiúméval, továbbá az Isztriai-
félszigetet és Trieszt városát. Bajorország kapta - kárpótláskép­
pen az osztrák megszállás miatt - Salzburg tartományt, illetve
az Inn folyótól nyugatra fekvő területeket. A Varsói Nagyher­
cegség területéhez csatolták Észak-Galíciát Krakkó és Lublin
városokkal. A cár pedig - kétértelmű magatartásmódja ellenére
- a magáénak m ondhatta Kelet-Galíciát és Tarnopolt. A szerző­
dés súlyos terheket rótt Ausztriára, különösen azért, mert a
területi veszteségeken túl az osztrák kormányzat köteles volt 75
milliós háborús kártérítést fizetni Franciaország részére.
Az osztrák vereség egyáltalán nem lohasztotta le a nemzeti
érzelmeket a német területeken. Két nappal a bécsi békeszerző­
dés aláírása előtt, Schönbrunnban, egy katonai díszszemle során
egy szász diák, bizonyos Frédéric Staps, merényletet kísérelt
meg Napóleon ellen. Amikor a császár azt kérdezte tőle: „Egy
bűn az ön számára semmiség?", Staps így felelt: „Ont megölni
nem bűn, hanem kötelesség!" A császár reakcióját Champagny
visszaemlékezéséből ismerhetjük meg: „Nem a feléje sújtó tőrtől
rémült meg, hanem a felismeréstől, hogy Németország népei

435
béke után áhítoznak, s annak elérése érdekében bármiféle áldo­
zatot képesek meghozni."
Az Oroszországgal való szakítás elkerülhetetlennek tűnt. Sán­
dor cár borzasztóan le volt törve a bécsi békeszerzó'désben fog­
laltak miatt. Hiszen nem abban reménykedett, hogy ő kapja meg
aVarsói Nagyhercegséget? Napóleon a maga részéről úgy dön­
tött, elválik Joséphine-től (a válást 1809. december 16-án mond­
ták ki, a fővárosi egyházi törvényszék pedig 1810. január 12-én
érvénytelenítette ezt a házasságot), abban a reményben, hogy
elnyerheti a cár legkisebb húgának a kezét. Mivel Sándor cár
késlekedett a válasszal, és az elutasítás is várható volt, a császár
inkább Ausztria felé fordult. Metternich hamarosan rájött, hazá­
jának érdeke fűződne egy olyan házassághoz, amely végérvé­
nyesen megbontaná a francia-orosz szövetséget. Kétségtelen, ez
a frigy foltot ejtene a Habsburgok becsületén, azonban elég lenne
Napóleon leánykérési szándékát úgy „tálalni", mint a győztes
által benyújtott ultimátumot. Miután 1810. január 6-án Napóle­
on hivatalosan is megkérte Mária Lujzának, I. Ferenc lányának
kezét, m ásnapra meg is kapta. Ugyanekkor érkezett meg a cár
elutasítása is, akit tehát kijátszottak. Metternich számításai be­
váltak: a francia-orosz szövetség megszűnt.
Mária Lujza, akiért Berthier ment el Bécsbe - a marsall most a
körülményekre való tekintettel nem szólíttatta magát „Wagram
hercegének" -, 1810. március 22-én érkezett meg Strasbourgba.
Napóleon olyannyira szerette volna már megismerni jegyesét,
hogy a küldöttség elébe utazott. Március 28-án találkoztak elő­
ször, Compiégne-ben. A polgári házasságkötés Saint-Cloud-ban
történt meg április 1-jén, az egyházi áldást pedig másnap nyer­
ték el a Louvre négyszögű szalonjában. Napóleonnak sikerült
végre bekerülnie „a királyok családjába", s azt hihette, hogy
azok el is fogadták őt.
Ez a frigy nem lelkesítette fel a királygyilkosokat, akik kény­
telenek voltak tudom ásul venni, hogy a császár - házassága
révén - a kivégzett király unokaöccse lett. Az előkelők általában
nehezményezték a ceremóniát. Később - már Szent Ilonán -
„hirtelen felébredvén a monarchikus legitimációról szőtt álmai­
ból", Napóleon beismerte, hogy inkább egy francia nőt kellett
volna feleségül vennie, s lehetőleg nem hercegnőt. Ez igaz volt,
csak egy kicsit későn ébredt rá. „Az osztrák nő szerencsétlensé­
get hoz ránk", mondogatták az emberek mindenfelé. Altalános­

436
sá vált az aggodalom. Vajon Napóleon nem árulta el a forradal­
mat? Nem arra törekedett-e, hogy a régi nemességnek visszaad­
ja kiváltságait? A külső hódítások legalább akkora veszélybe
kerültek, mint a belső vívmányok: nacionalista hullám lázította
fel Európát Franciaország ellen. A tisztán látók számára mindez
nem volt kétséges. Olyan repedések keletkeztek a birodalom­
ban, amelyeket a Duna mentén kivívott „pirruszi győzelmek"
többé már nem tudtak ellensúlyozni. Egyre nehezebbé vált kor­
dában tartani egész Európát. A spanyolországi háború kitörése
óta a sorozások mind népszerűtlenebbé váltak. Fouché figyel­
meztette is a császárt 1808. szeptember 11-én: „A munkásosztály
igen nyíltan adott hangot elégedetlenségének a sorozások miatt.
Azokon a helyeken, ahová a munkások járnak, mindenféle kéz­
irat formájában terjesztett, provokáló hangvételű, a népet a kor­
mányzat ellen uszító cédulák járnak kézről kézre, melyek cím­
zettjei lányok, asszonyok, egyszóval mindenki." 1809-ben az
ehhez hasonló esetek száma megsokszorozódott. S ami még
rosszabb, a katonák kezdtek úgy viselkedni, mint a zsoldosok.
Bordeaux-ban, a 17. dragonyosezredben szolgálók kijelentették:
„A császárnak nem kellene háborúznia, ha nincs elég pénze,
hogy kifizesse katonái zsoldját. Egyáltalán nincs hozzá kedvünk,
hogy ingyen ölessük meg magunkat." Míg Európában mindenfelé
az volt tapasztalható, hogy a háború mindinkább nemzeti jelle­
get öltött, addig Franciaországban kezdte elveszíteni ezt a voná­
sát. Vajon ez lesz a magyarázata Napóleon későbbi katonai
vereségeinek?

JEGYZETEK__________________________________________

Források: Az 1809-es hadjáratról számos Mémoires számol be: Boulart

(1812), Cadet de Gassicourt (1818), Chevalier (1970, Mistier kiad.),
Chevillet (1906), Chlapovski (1908), Coignet (1968, Mistier kiad.),
Comeau (1900), Dupuy (1892), Eugéne de Beauharnais (IV. k., 1858),
Gervais (1939), Jérőme Bonaparte (III. k., 1861), Lejeune (1851),
Lorencez (1902), Macdonald (1892), Marbot (1891), Marmont (1856),
Masséna (1849), Oudinot (1894), Parquin (1892), Percy (1904), Pils
(1895), Pouget (1895), Rapp (1823), Seruzier (1823), Talleyrand (1891),
valamint Bertrand, Lettres ä Fanny (1979, La Vaissiére-Orfila kiad.). Az
ellenséges tábor részéről lásd: Metternich (1880), továbbá Grueber
(1909). Napóleon Correspondance-án kívül lásd még P. Bertrand, Lettres

437
inédites de Talleyrand á Napoléon (1889). Információkkal szolgálhatnak
továbbá a Nagy Hadsereg hadijelentései (Tulard kiad., 1963), illetve a
W. de Fedorowicz által publikált dokumentumok, 1809, La Campagne
de Pologne.

Művek: Dunán, Napoléon et l'Allemagne, le Systeme contineiüal et les débuts

du royaume de Baviére (1942) c. munkája alapműnek tekinthető: a könyv egy
egész fejezetet szentel az 1809. évi hadjáratnak. Pelet ugyancsak elavult
szemléletű munkájának (Mémoires sur laguerre de 1809 en Allemagne, 4 köt.,
1824-1826) szintén az 1809. évi hadjárat volt a tárgya. Valamivel korsze­
rűbb nézőpontot képviselnek: Saski, Campagne de 1809 (1899-1902), C. de
Renémont, Campagne de 1809 (1903); Gachot, Napoléon en Allemagne (1913).
Károly főhercegről számos mű íródott, melyek Franciaországban nehezen
hozzáférhetőek (W. John, Erzherzog Karl, des Felder und seine Armee, 1913).
Ellenben a herceg Principes de Strategie c. írását francia nyelvre is lefordítot­
ták. Egyes speciális problémákról lásd: Bonnal, La Manoeuvre de Landshut,
melyhez kapcsolódik Buat De Ratisbonne a Znairn (1909, 2 kötet és atlasz)
c., kritikai szellemben megírt munkája. Sokkal patetikusabbak: Ferry, 1809,
la marche sur Vienne (1909); Camon, La Manoeuvre de Wagram (1926);
Dupont, Napoléon en Campagne (II— III. k., 1952-1955). A főbb résztvevőkről
lásd: Derrécagaix, Berthier (1904-1905); Blocqueville, Le Maréchal Davout
(1879) (lásd még a Mazade által 1885-ben publikált levelezését is); J. Wirth,
Le Maréchal Lefebvre (1904). A németországi felkeléseket dolgozta fel H.
Heitzer, Insurrektionen zwischen Weser und Elbe - Volksbewegungen gegen die
französiche Fremdherrschaft im Königreich Westfalen 1806-1813 (1959) c., tár­
gyilagos, bár kissé részrehajló munkájában. Tirol kapcsán lásd: Ch. Clair,
André Hofer et YInsurrection du Tyrol en 1809 (1880); Derrécagaix, Nos
campagires au Tyrol (1910). Staps merénylete kitűnő szimbóluma ennek a
nemzeti ellenállási mozgalomnak: E. Gachot, „Un régiddé allemand,
Frédéric Staps", Revue des Études napoléoniennes, 1922,181-203. oldal. Staps
nem tartozott ahhoz a szabadkőműves-társasághoz, melynek olyan tagjai
voltak, mint Metternich, Montgelas, a bajor államférfiú, Dalberg, J.-P.
Richter és Brentano (R. Leforestier, Les Illuminés de Baviére et la Franc-
Maqonnerieallemande, 1914). Vetélytársának La Sahla számított (Desmarest,
Quinze ans de Haute Police, XVI. fej.). A napóleoni háborúk magyarországi
hatásáról lásd: Balázs E., „Berzeviczy et Napoléon" (egy Napóleonhoz
címzett magyar alkotmánytervezetről), Annales hist, de la Révolution
Frangaise, 1973, 245-262. oldal. Walcherenről, ahol az angol partraszállás
veszélybe sodorta a Császárságot, lásd: A. Fischer, Napoléon et Anvers
(1933); L. Madelin, Fouché, H k.; Girod de l'Ain, Bernadotte (1968); Théo
Fleischmann, L'Expédition anglaise sur le Continmt en 1809 (1973); G. Bond,
The Grand Expedition (1979).
Híres, de egy kissé elavult mű: Petre, Napoleon and the Archduke
Charles (1909).

438
Le nem zárt viták

A két világháború között sokakat foglalkoztatott a német na­

cionalizmus kialakulása. A. Robert L'idée nationale autrichienne et
les guerres de Napoléon - Vapostolát du baron Hormayr et le salon de
Caroline Pichler (1933) c. műve elsősorban a drámai költő és
plagizátor Hormayr (1781-1848) személyiségét emeli ki. Vajon
ő lett volna a pángermanizmus előfutára, illetve az Anschluss
prófétája? W. C. Langsman The napoleonic wars and german
nationalism in Austria (1933) c. munkájában ezt az álláspontot
képviseli, A. Robert azonban tartózkodóbb. A. Fugier La Révo-
lution et VEmpire (1954) c. művében Hormayrt a romantika egyik
előfutárának nevezi. Mivel a költő „az osztrák nemzeti eszmére"
kívánta alapozni a történelmet, ezen belül is a „Habsburg-kö-
zépkort", bátran elmondhatjuk, hogy Hormayr a romantika
előfutárának tekinthető. Ugyanezt az álláspontot képviseli J.
Droz, Le Romantisme allemand et YEtat (1966; kiemeli a napóleoni
Németország ellenállásra és együttműködésre törekvő irányza­
tait). Érdemes elolvasni H. Hammer Oesterreichs Propaganda zum
Feldzug, 1800 (1935) c. munkáját. Az osztrák miniszterről, Stadi­
onról Rossler művében (1957), illetve Fáik „Stadion adversaire
de Napoléon, 1806-1809", Annales historiques de la Révolution
Franqaise (1962, 288-305. old.) c. cikkében olvashatunk.
A Napóleonnal szembeni ellenállás másik nagy alakja: Gentz
(Robert de Clery, Frédéric de Gentz, 1917; Sweet, Gentz, old defender
of the old order, 1941; Albert Garreau, Saint-Empire, 1954). Említ­
sük meg Schlegel nevét is: Pange grófnő, Schlegel et Mme de Stael,
1938; L. Wittmer, Le Prince de Ligne, Jean de Muller, Frédéric de
Gentz et TAutriche, 1925; J. Mistier, Mme de Staéel et Maurice
O'Donnel (1926).
Ezzel szemben a Rajna bal partján elhalnak a nemzeti mozgal­
mak. R. Dufraisse (Patriotisme et nationalisme en Europe, colloque
1973, 103-141. old.) azzal magyarázza ezt a jelenséget, hogy a
paraszti tömegek elégedettek voltak a földesúri jogok eltörlésé­
vel, és egyáltalán nem kívánták a régi rendszer visszatértét. Ami
Napóleont magát illeti, ő nem tudta kihasználni az Osztrák
Birodalmat megrengető nemzeti mozgalmakban s főleg a ma­
gyar partikularizmusban rejlő lehetőségeket: Kosáry, Napoléon
et la Hongrie (1979).

439
 Apró részlet, de a legendában igen fontos szerepe volt: ho­
gyan sebesült meg Napóleon Regensburgnál? Célzott lövés
(Méneval, Marbot) vagy eltévedt golyó (d'Espinchal) okozta
sérülését? A sarkán sebesült meg (Berthezéne, Lejeune, Pils,
Bourrienne)? Esetleg bal lábának nagyujját érte a golyó
(Savary)? Vagy talán jobb bokáját (Reiset)? Dunán Napoléon et
l'Allemagne c. művének 642. oldalán megvizsgálja a fenti feltéte­
lezéseket: „A golyó, ami eltalált, szerencsére nem sebesített
meg", írta Napóleon Joséphine-nek.
Míg a Mária Lujzával kötött házasság - mely a Wagram
melletti győzelemnek köszönhető - Európában (a cár bosszúsá­
gát leszámítva) semmiféle pszichológiai hatást nem váltott ki,
addig Franciaországban katasztrofális következményeket vont
maga után, mivel ott nem szerették az osztrák nőket. A problé­
mát F. Masson tanulmányozta, L'Impératrice Marie-Louise, 1809-
1815 (1902) c. művében. Mária Lujza (akiről Clary-et-Aldringen
hagyott az utókor számára képet a házasságkötés alkalmából) -
ellentétben Marie-Antoinette-tel - egyáltalán nem játszott poli­
tikai szerepet. Érdemes elolvasni G. ChastenetMarie-Louise, l'im-
pératrice oubliée (1983) c. munkáját.

440
 V. FEJEZET

VALLÁSI PROBLÉMÁK

Milyen következményekkel járt Franciaországban a pápa és a

császár konfliktusa? Régi probléma ez, melynek gyökerei még a
középkorba nyúlnak vissza, és amely 1809-ben újból fellángolt,
hogy ismét szembeállítsa egymással a szellemi és világi hatal­
makat. A közvéleményt látszólag egyáltalán nem érdekelte ez a
kérdés. Olyannyira közönyösen szemlélték akkoriban ezt a prob­
lémát, hogy még a régebben szokásos voltairiánus, illetve galli-
kán reflexek sem működtek, melyek jó szolgálatot tehettek vol­
na a császár ügyének. Az előkelők viszont nem bocsátották meg
a császárnak a Konkordátum bukását. A közhangulatról beszá­
moló prefektusi jelentések szerint a közvéleményt két kérdés
foglalkoztatta: Vajon a vallási béke vége nem robbantja-e ki újra
a polgárháborút? Vajon nem tagadja-e meg a pápa az egyházi
javak kiárusításának 1801-es elismerését? Valószínűnek tűnt,
bár a prefektusi jelentések erró'l nem számoltak be, hogy az
előkelők elsősorban Napóleon nagyzási hóbortját tették felelős­
sé a konfliktusért. Róma elfoglalását a közvélemény rosszul
ismerte és értelmezte. Erre akkor került sor, amikor a Nagy
Hadsereg egy helyben topogott Ausztriában; amikor a spanyol-
országi háború egyre inkább elhúzódott, s attól kellett tartani,
hogy újabb front nyílik Itáliában, ahol a francia nagyhatalmi
törekvések a XVI. század óta folyamatosan bukásra ítéltettek.
Ezek a túlzott pesszimizmusról árulkodó kérdések egy rendőr­
ség által lefoglalt röpiratban szerepeltek. A vallási tényező csak
később érvényesült, amikor a pápa foglyul ejtése felélesztette a
világ vége közeledtét hirdető tanokat, és összesküvésekre ösz­
tönzött. M indent egybevéve elmondhatjuk, hogy a hit nem ját­
szott szerepet ebben a vitában.

441
 A CSÁSZÁRI EGYHÁZ

Mi lenne tökéletesebb bizonyítéka a vallásosság visszaszorulá­

sának az új társadalomban, mint az eddig hagyományosan az
egyház kezében lévő szolgáltatások, a segélyezés, az oktatás, az
anyakönyvezés laicizálása? Az egyházi méltóságok pesszimiz­
musa néha túlzottnak tűnt. Az egyház anyagi helyreállítását
államilag támogatták. Azonban az új egyházmegyék kialakítása
számos problémát vetett fel: az egyházközségek határait (Pá­
rizsban igen sok kritika hangzott az egyházközségek méretének
különbségei miatt), azoknak a templomoknak a helyreállítását,
melyek a korábbi tulajdonosok gondatlansága miatt megrongá­
lódtak, illetve a betöltetlen plébánosi állások problémáját. Meny-
nyiségi válság volt tapasztalható, annak ellenére, hogy 1806 és
1810 között ugrásszerűen megnövekedett a felszentelések szá­
ma; s minőségi válság is, mivel az egyház hitelét vesztette ezek­
ben az időkben: „A felsőbb társadalmi osztályokban nem találni
olyan fiatalokat, akik egyházi pályára készülnek", írta Quimper
püspöke a kultuszminiszternek 1811 márciusában; „csupán a
szegény parasztok szolgáltatják számunkra az utánpótlást." Le
Coz, Besangon érseke hasonló, keserűséggel teli megállapítást
tett, amikor sajnálkozását fejezte ki „azon papok eltűnése miatt,
kiknek gondos neveltetése, elmélyült tanulmányai, széles körű
ismeretei s egyéb, származásukból adódó előnyös tulajdonságai
mind-mind az egyház javát és az összes társadalmi osztály
épülését szolgálták, s tovább növelték a vallás óriási befolyását."
Le Coz az alábbi módon magyarázza az egyháztól való elhide-
gülést: „Nincsenek többé egyházi birtokok." Különösen nehéz
helyzetben voltak a szerzetesrendek, melyek iránt Napóleon
ugyancsak ellenséges érzelmeket táplált. A XII. év messidor 3-án
(1802. június 22-én) kelt rendelet értelmében minden olyan szer­
zetesrendet feloszlattak, amelyik engedély nélkül működött.
Mindössze néhány missziós rend kapott némi támogatást -
mivel Napóleon ezeknek a segítségével szerette volna megaka­
dályozni az angolok keleti terjeszkedését -, továbbá néhány női
rend, melyek tevékenysége nélkülözhetetlen volt a betegápolás­
ban, illetve az oktatásban. Az egységesítést kedvelő Napóleon
egész uralkodása idején arról álmodozott, hogy az ápolónőket
egyetlen testületbe tömöríti. Az 1805. március 23-án kelt rende­
letet követően Napóleon édesanyja a betegápolást végző egye­

442
sületek védnöke lett. E tisztség a régi rend idején az özvegy
királynét illette meg. Az összes egyházmegye területére vonat­
kozó 1808. évi vizsgálat mintegy 10 257 apácát vett számba,
közülük 4792 fő az oktatásban, 5465 fő pedig a betegápolás terén
tevékenykedett. Bizonyos egyházmegyékben ötven apácát sem
vettek nyilvántartásba: ilyen volt például Digne vagy Cham-
béry; másutt számuk meghaladta az ötszáz főt: Nancyban,
Rouenban vagy Lyonban. A női oktatók mellett meg kell emlí­
tenünk a Keresztény Iskolatestvérek rendjét is, akik ötvenhét
városban alapítottak oktatási intézményeket.
Az egyházat az gyengítette meg, és az fordította el tőle az elit
csoportjait, hogy a m indenható kormány megpróbálta a despo-
tizmus puszta eszközévé változtatni. Franciaországban egyet­
len katekizmust oktattak, amelyben az Isten által kitűzött köte­
lességek között felsorolták „a császár iránti szeretetet, tiszteletet,
engedelmességet és hűséget, továbbá a katonai szolgálatot, va­
lamint a Császárság védelmére fordítandó hadiadók befizeté­
sét". A különféle rendeletek, pásztorlevelek és püspöki utasítá­
sok a császárkultusz kiteljesedését szolgálták: a napóleoni had­
seregeket a mennyei seregekhez hasonlították, a nemzetet kivá­
lasztott népként emlegették, és Isten akaratából vívtak szent
háborút az istentelenség ellen. A templomi szónoklatokat is
ellenőrizték; Fournier abbé, egy elővigyázatlan szentbeszéd mi­
att, előbb Bicétre-ben, majd a torinói fegyenctelepen kötött ki.
Fesch bíborosnak nem kis erőfeszítésébe került, hogy kihozza
onnan védencét. 1809-ben Frayssinous-t ítélték hallgatásra.
Nyissuk csak ki egy pillanatra a Journal des Curés (Plébánosok
Lapja) c. újságot: több haditudósítást találunk benne, mint a
szentek életéről szóló történetet. Finomabban megfogalmazva,
arról volt szó, hogy a Konkordátum által bürokratizálódott fő­
papok beolvadtak a főtisztviselői rétegbe. Az egyházmegyék
nagyságától függően, különböző arányban voltak megtalálha­
tók egyházi emberek a kerületi testületekben, a városi tanácsok­
ban, sőt közülük néhányan még polgármesteri tisztséget is be­
töltötték. Ily módon az egyház - a hadsereghez és a rendőrség­
hez hasonlóan - a kormányzat egyik eszközévé vált. „Prefektu­
saim, püspökeim, csendőreim" - ez a napóleoni felsorolás jól
érzékelteti az egyház akkori helyzetét. Az engedelmesség volt
az ára az egyházszakadás felszámolásának. Engedelmesség,
melyet Bonaparte már az organikus cikkelyek életbe lépése után

443
is tapasztalhatott. A pápa tiltakozása semmilyen visszhangot
nem váltott ki a francia papság körében. A császár ugyanezt az
engedelmességet várta el a pápától is. Az osztrákokkal folytatott
háború kirobbanásakor Napóleon parancsot adott Ancona el­
foglalására. A császár ugyancsak meglepődött, milyen hevesen
tiltakozott VII. Pius a pápai állam szuverenitásának erőszakos
megsértése miatt. Napóleon nem késlekedett visszavágni: „A
második és harm adik uralkodóházból való elődeimhez hason­
lóan, én is az egyház elsőszülött fiának tekintem magam, s mint
ilyennek, egyedül nekem áll módomban megvédeni az anya-
szentegyházat attól, hogy a görögök és a m uzulmánok be­
szennyezzék." A kontinentális rendszer létrehozása után Napó­
leon kötelezte a pápai államot, hogy kikötőit zárja le az angol
áruk előtt. Hiszen Anglia az eretnekség hazája! Vajon a pápa
megőrizhette-e semlegességét egy olyan konfliktusban, melyet
Napóleon - saját érdekeinek megfelelően - rövid időn belül a
római katolikus és az anglikán vallás összecsapásaként tüntetett
fel? „Őszentsége Róma uralkodója, de annak császára én va­
gyok. Ennek értelmében az én ellenségeim az övéi is." VII. Pius
érzéketlen m aradt mind a vallásos érvekkel, mind pedig a kato­
nai fenyegetéssel szemben. Napóleonnak rövidesen be kellett
látnia, hogy lebecsülte ellenfele ellenálló készségét.

A PÁPA FOGSÁGA

1808. január 21-én Miollis tábornok parancsot kapott a pápai

állam megszállására és Róma elfoglalására. Február 2-án ez meg
is történt. Alquier, a francia követ figyelmeztette a császárt: VII.
Pius elszántsága megingathatatlannak tűnt. Napóleon úgy dön­
tött, annektálja Rómát. Először azonban a spanyolországi ügyet
kellett megoldania, majd a Bajorország elleni osztrák agresszió­
val kellett szembenéznie. 1809. május 16-án egy Schönbrunnban
aláírt császári határozat értelmében a pápai államot Franciaor­
szághoz csatolta. Június 10-én Miollis kitűzte a francia lobogót
az Angyalvár tetejére. VII. Pius hamarosan „ezen erőszakos
szentségtörés bitorlóit, bujtogatóit, sugalmazóit, helyeslőit és
végrehajtóit" kiközösítő bullával válaszolt. „Megkaptam a hírt,
hogy a pápa kiközösített engem. Ez egy dühöngő őrült, akit
sürgősen be kell zárni", írta a császár június 20-án. A harag

444
diktálta ezeket a szavakat, vagy egy jól átgondolt döntésről volt
szó? Radet, az Örök Város csendőrfőnöke, nem sokáig habozott.
Megszállta a Quirinale palotát, felszólította VII. Piust, hogy
mondjon le világi hatalmáról, s mikor elutasításra talált, elhur­
colta a pápát Rómából, legfőbb tanácsadójával, Páccá bíborossal
egyetemben. Ez utóbbi emlékirataiban részletesen leírja e szá­
nalmas utazást, melynek során az illusztris foglyot Firenzéből
Grenoble-ba, majd Avignonon és Nizzán keresztül Savonába
vitték, Napóleon zavarát tükröző parancsai és ellenparancsai
következményeként. A császár maga is meglepődött alárendelt­
jei ügybuzgalmán, és megtetszett neki az ötlet, hogy a pápaság
székhelyét Párizsba helyezze át, ahová korábban már átvitette a
bíbornoki testületet. 1809. július 6-án a pápa megérkezett
Savonába; 1811. június 9-éig tartózkodott ott. Az őt körülvevő
tisztelet ellenére rabnak tekintette magát, visszautasított min­
denfajta gondoskodást, maga mosta a palástját, és napjait imával
töltötte. Látszólagos passzivitás volt csupán ez: VII. Pius fel­
használta az összes rendelkezésére álló fegyvert, melyeket a
Konkordátum aláírásakor Napóleon - óvatlanul - a kezében
hagyott. Engedélyezte számára a püspökök kánoni beiktatásá­
nak jogát anélkül, hogy felmérte volna, miféle következménye­
ket vonhat maga után ez az engedmény. A császár foglyaként a
pápa megtagadta a császár által a megüresedett püspöki posz­
tokra kinevezett püspökök egyházi törvények szerinti beiktatá­
sát. Napóleonnak be kellett érnie egy félmegoldással: kénytelen
volt megadni a püspököknek a káptalan által a káptalani viká­
rius címet és hatáskört. Ez nem ment m inden nehézség nélkül,
kiváltképpen Párizsban, Belloy bíboros 1808 júniusában bekö­
vetkezett halála után. A pápával szembeni konfliktusban Napó­
leonnak szüksége volt a mögötte felsorakozó gallikán egyházra.
Az 1809-ben összeült egyházi bizottság ülése során kiderült,
hogy ebben nem bízhat: a bizottság mindössze egy országos,
pusztán tanácsadó jellegű zsinat összehívását javasolta, s ezáltal
megkerülte Napóleon kívánságát. A császár akkor is akadályok­
ba ütközött, amikor házasságát szerette volna felbontatni. Vajon
a Szentszék hatáskörébe tartozott az eset? Mivel a gallikán és a
római egyházjog különbözött egymástól, Emery abbé az előbbi­
hez folyamodott, és így a császár gondjai megoldódtak. Azon­
ban a Párizsban tartózkodó római bíborosok másképp véleked­
tek erről: tizenhárom közülük nem jelent meg Napóleon és

445
Mária Lujza egyházi esküvőjén. A császár éktelen haragra ger­
jedt, megtiltotta nekik, hogy méltóságuk jelvényeit viseljék, és
vidékre száműzte őket. Később kénytelen volt jobb belátásra
térni egy második egyházi bizottság ülésén tapasztalható ellen­
állás, illetve egy Savonába küldött követség kudarca miatt, és
összehívni egy újabb zsinatot. Ez 1811. június 17-én nyitotta meg
ülését Fesch bíboros elnöklete alatt. Azonban a francia és itáliai
püspökökből álló gyűlés nem volt olyan szolgalelkű, mint aho­
gyan azt Napóleon elvárta. A francia papságot irritálta, hogy az
állam beavatkozik a vallási kérdésekbe; a császár megfeledke­
zett az egyháznak e területtel kapcsolatos érzékenységéről, de
hiába dühöngött és fenyegetőzött, nem jutott semmire. Maga
Fesch, a császár nagybátyja mondta a bevezető esküt: „Hiszek a
katolikus és római, apostoli és római egyházban, mely minden
egyházak anyja és úrnője. Engedelmességet ígérek és fogadok a
római pápa iránt, aki Szent Péter utóda, az apostolok fejedelme
és Jézus Krisztus földi helytartója." Még mielőtt a vitát megnyi­
tották volna, Belmas a pápa szabadon bocsátását követelte; az
egyházi törvények szerinti beiktatás kérdésének vizsgálatával
megbízott bizottság a császár akarata ellenére úgy ítélte meg,
hogy a zsinat nem hozhat döntést e tárgykörben. Napóleon
végül úgy határozott, feloszlatja a zsinatot, az ellenállás vezetőit
pedig letartóztatta. A következő személyekről volt szó: Hirn,
Tournai püspöke, de Broglie, Gand püspöke és Boulogne,
Troyes püspöke. Napóleon azt remélte, hogy a zsinat átruházza
az egyházi törvények szerinti beiktatás jogát az érsekekre abban
az esetben, ha a pápa nem hajlandó beiktatni a püspököket,
azonban csalódnia kellett. Augusztus 2-án, miután némi fenye­
getés hatására sikerült elnyernie a püspökök egyenkénti hozzá­
járulását a beiktatás jogának az érsekek részére történő átruhá­
zásához, amennyiben a szentatya megtagadná azt, a császár úgy
döntött, ismét megnyitja a zsinatot. Delegációt küldtek Savo­
nába, hogy elnyerjék VII. Pius beleegyezését. Meg is kapták,
azonban olyan módon, mely nem nyerte el a császár tetszését.
Ő valójában azt szerette volna, ha a pápa az ő kedvére cselekszik,
és Párizsba, a Citére helyezi át székhelyét. Napóleon meg volt
győződve róla, amennyiben az oroszországi hadjárat sikeresen
ér véget, a pápa kénytelen lesz nagyobb engedékenységet tanú­
sítani. Hogy erre kényszerítse, parancsba adta, költöztessék
őszentségét a fontainebleau-i kastélyba. Azonban amikor ismét

446
találkozott VII. Plusszal, már legyőzött volt. Ez alkalommal, a
katasztrofális oroszországi visszavonulás után, a császárnak
égető szüksége volt a pápai hozzájárulás elnyerésére. A megfé­
lemlítés eszközét alkalmazva sikerült január 25-én aláíratnia a
„fontainebleau-i konkordátum"-ot. Az invesztitúra kérdése
megoldódott, de a pápai székhely nem került Párizsba. Azonban
Napóleon, ígéretével ellentétben, igyekezett nyilvánosságra
hozni a szerződésben foglaltakat, ezért leközöltette annak szö­
vegét a Le Moniteur hasábjain. VII. Pius erre megtagadta a kon­
kordátumot. „Szeretnénk, ha átírnánk a szerződés szövegét,
hogy az ne legyen hátrányos az egyház számára, s a mi lelkiis­
meretünkkel se ellenkezzen." 1814. január 21-én Napóleon pa­
rancsba adta, hogy küldjék vissza VII. Piust Savonába, majd
március 10-én úgy döntött, a pápa visszatérhet Rómába. A pápa
győzedelmeskedett.

A KONFLIKTUS KÖVETKEZMÉNYEI

Róma elfoglalása, illetve a pápa foglyul ejtése inkább csak meg­

lepte a közvéleményt, mint felkavarta, már amennyiben hinni
lehet a rendőri beszámolóknak és a prefektusi jelentéseknek.
Csupán egy vallásos és királypárti érzelmekkel átitatott fiatal
elit reagált minderre, és - jól-rosszul - megpróbálta megoldani
a császárt kiátkozó pápai bulla terjesztését. Különféle szerveze­
tek, illetve titkos társaságok alakultak a szabadkőműves-moz­
galom mintájára, amelyet felelőssé tettek az 1789-es forradalom
kirobbanásáért. A politikai tevékenység álcázására jótékonysági
és vallásos szervezeteket hoztak létre, mint például a Ferdinand
de Bertier által irányított Hit Lovagjai nevű társaságot, a Jézus
Szíve Társaságot, vagy az Aa-t, azonban nem szabad eltúlozni
ezeknek a közvéleményre gyakorolt hatását.
Aközvélemény csak 1811-ben rendült meg. Kevés információ
állt rendelkezésre az országos zsinaton hozott döntésekről. A
különféle forrásoknak köszönhetően azonban a közönség tudo­
mást szerzett a püspököknek a császárral szemben tanúsított
ellenállásáról. Belgiumtól Itáliáig aggasztó forrongás terjedt; bár
az ország nyugati részén - mely komolyabb ellenőrzés alatt állt
- nyugalom volt, a középső és a délnyugati országrész nyugta­
lankodott. „A vakbuzgók azt kiabálják mindenfelé", számol be

447
egy január első napjaiból származó rendőri jelentés, „hogy ha a
császár még tíz esztendeig él, megszűnik a vallás." Püspök
nélküli egyházmegyék, papok nélküli plébániák, bebörtönzött
vagy elhurcolt tiszteletesek: visszatért volna az üldöztetések
ideje? A polgári és katonai tisztviselők - a katolikusok is -
ellenkezés nélkül hajtották végre a parancsokat. Azonban nem
tudhatjuk, mi játszódott le bennük valójában. A császári zsar­
nokságot sérelmező röpiratok száma megsokszorozódott. Az
embereken kellemetlen érzés lett úrrá. Az előkelők elfordultak
a rendszertől, mely az ő akaratukból jött létre.
A mérleg azonban nem mutat ennyire kedvezőtlen képet: a
püspökök közelebb kerültek a néphez, a túl nagy javadalmak
eltűntek, a hajdani „kongruánál" jóval magasabb fizetés tisztes­
séges életszínvonalat biztosított a papok számára. Az egyház
tekintélye nőtt. S ez az, amit Napóleonnak köszönhetett, s amit
később jótevője ellen fordított, fegyver gyanánt. 1812 után egyre
több prédikátor emelte fel szavát a háború értelmetlensége mi­
att, és rejtegetett a behívóparancsnak nem engedelmeskedő
újoncokat. A papság befolyásának hatására tovább nőtt a távol­
ság a császár és a nemzet között.

JEGYZETEK__________________________________________

Források: A római levéltárakról lásd: A. Latreille és J. Leflon,

„Repertoire des fonds napoléoniens aux Archives vaticanes", Revue
historique, 1950, 59-63. old. - a Nemzeti Levéltár F19 alsorozata; Papiers
inédits d'Artaud de Montor, Napóleon: Correspondance, Jauffret emlékira­
ta (nagyon sok információt tartalmaz), Páccá (1840, Napóleonnal szem­
ben igen ellenséges), Consalvi (1864), Maury (Correspondance diplo­
matique et Mémoires inédits, Monseigneur Ricard kiad., 1891) Mémoires-
jai; Correspondance de la Cour de Romeavec la France (1814); Mgr de Barral,
Fragments relatifs ä l'histoire ecclésiastique des premieres années du XIXe
siécle (1814); Mgr d'Aviau, Lettres (1903). A Caprara-gyűjtemény leltár­
jegyzéke a Nemzeti Levéltárban található meg (1975). A Kongregáció­
ról lásd: Gobineau apjának vissszaemlékezéseit (1955).

Művek: Kiváló bibliográfiai tájékoztatót találunk Plongeron és Godel,

„Un quart de siécle d'histoire religieuse", Annales historiques de la
Révolution Franqaise, 1972, 181-203., 352-389. oldalán. Alapműnek te­
kinthető: a már idézett d'Haussonville, L'Église et le Premier Empire
(1868-1870, fontos dokumentumanyaggal); H. Welschinger, Le Papé et

448
l'Empereur (1905), A. Latreille, Napoléon et le Saint-Siége, 1801-1808,
l'ambassade du cardinal Fesch á Rome (1935, Napóleon nagybátyjának
személyiségét egészen új megvilágításba helyezi: sikerült függetleníte­
nie magát Emery abbé befolyása alól); V. Bindel, Histoire religieuse de
Napoléon f r (II. és III. k., 1940-1942); A. Dansette, Histoire religieuse de la
France contemporaine (I. k., 1948); A. Latreille, L'Eglise catholique et la
Revolution (II. k., 1950); Mgr Leflon, La Crise révolutionnaire (1951), a
felsorolt utóbbi négy könyv kiváló, és igen nagy dokumentációs anyag­
gal ellátott, összefoglaló munkának mondható. Portalis utódjának,
Bigot de Préameneu-nak az életrajzát még nem írták meg.
A szerzetesrendekről: John Carven, Napoléon and the lazarists (1974, a
pápával való konfliktus, illetve a lázáristák Keletre küldésének lehetet­
lensége 1809-ben a rend megszüntetéséhez vezetett). A válás által fel-
vetó'dött problémákat, melyeket korábban - jogtörténeti szempontok
szerint - H. Welschinger (1889) és Colmet de Santerre tanulmányozott
(Le Divorce de l'Empereur et le Code Napoléon, 1894), később is felvetette
L. Grégoire Le Divorce et VlmpératriceJoséphine, Étude du Dossier canonique
(1957) c. művében, mely felmenti a Napóleon korabeli papságot a
szolgalelkűség vádja alól: a párizsi egyházi bíróság a gallikanizmus
hagyományai szerint járt el. Ezzel szemben a római egyház álláspontját
G. de Grandmaison Napoléon et les Cardinaux noirs (1895) c. munkája
képviselte.
A. Latreille tanulmányozta a vallásos oktatás alapjául szolgáló
Cathécisme impérial-t. (1935). Az egyház háborúhoz való viszonyát lásd:
J.-P. Bertho, „Naissance et élaboration d'une théologie de la guerre chez
les évéques de Napoléon", Civilisation chrétienne, B. Plongeron szerkesz­
tésében (1975). A császári papságról B. Plongeron írt fontos, ám bonyo­
lult disszertációt, Théologie et politique au siede des Lumiéres, 1770-1820
(1973) címmel, illetve ehhez a témához kapcsolódik még C. Langlois,
„Religion et politique dans la France napoléonienne" c., igen árnyalt
észrevételekkel tarkított írása a Christianisme et Pouvoirs politiques-bzm
(1974) .
Róma elfoglalását H. Aureas Miollis (1961), valamint L. Madelin La
Rome et Napoléon (1906) c. munkái idézik fel számunkra. A pápa fogsá­
gáról elég jó monográfiát írt Mayol de Luppé (1912), amit megerősít­
hetne Chabrol, VII. Pius savonai „börtönőre" Mémoires-jának új publi­
kációja. Érdemes elolvasni VII. Pius legjobb specialistájának, J. Leflon-
nak „Face á Napoléon: Pie VII" c. cikkét, Revue de l'Institut Napoléon,
1975,1-19. oldal.
Az 1809-es és 1811-es bizottságokról, továbbá az 1811-es zsinatról
mindössze Mgr Ricard elavult könyve (1894) áll rendelkezésünkre.
Újabb tanulmányok: A. Latreille, „Le gallicanisme ecclésiastique sous
le Premier Empire - Vers le Concile national de 1811", Revue historique,
1944, B. Plongeron, „Les deux députations Frangaises a Savone", Societá

449
savonese di storia patria (1984). A papság reakciójáról Latreille írt: „Le
Clergé du Sud-Ouest et l'occupation de Rome par Napoléon", Mélanges
Fugier, 163-177. oldal. Abelga papság érzelmeiről lásd: L. Lefebvre, „La
crise religieuse dans la région de Bastogne", Manorial Bertrang (1964),
127-158. old., valamint Leflon, Eugéne de Mazenod (I. k.).
Egyre ismertebbekké válnak a Császárság idején alakult titkos társa­
ságok. G. de Bertier de Sauvigny Le Comte Ferdinand de Bertier et l'énigme
de la Congrégation (1948) c. csodálatra méltó munkája rámutatott, hogy
a vallásos társaság fedezékében milyen fontos szerepet játszottak a Hit
Lovagjai a császárt kiközösítő pápai bulla terjesztésében. Ez a szép
disszertáció választ ad a G. de Grandmaison La Congrégation (1890) c.
munkájában felvetődött kérdésekre. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül
A. Lestra Histoire secrete de la Congrégation de Lyon (1967), illetve Le Pere
Condrinjondateurde Picpus (I. k., 1952) c. munkáit sem. Az Aa társaságra
vonatkozólag lásd: J. Godechot tanulmányát a Mélanges André Latreille
(Lyon, 1972) c. kötetben. Említsük meg, hogy Paul Claudel L'Otage c.
munkájában remekül idézte fel a pápa fogságának történetét.
Claude Langlois Le catholicisme au feminin, les congregations Frangaises
ä supérieure générale (1984) c. fontos disszertációja bemutatja a szerze­
tesrendek reneszánszát, Napóleon törekvéseit, illetve a vallásos útke­
resés új formáit.

Le nem zárt viták

B. Plongeron munkái, amelyek Mgr Jean Leflon írásait követték,

egyszerre vizsgálták az új papság társadalmi összetételét és
teológiáját, amit a történészek egy kissé elhanyagoltak („Le fait
religieux", a „Nouvelle Histoire de la France contemporaine:
Révolution-Empire" c. munkában, Revue hist, de VÉglise de France,
1972). Ezeknek a munkáknak a sorába beleillik J. Godel „L'Eglise
selon Napoléon" c. írása, mely a Revue d'Histoire moderne-ben
jelent meg (1970, 837-845. old.). Napóleon vallási politikája ke­
vésbé volt újító jellegű, mint azt gondolnánk. Kétségtelenül a
tekintélyelvűséget erősítette fel az egyházon belül (a polgári
közigazgatáshoz hasonlatos egyházi szervezeti formával, a püs­
pököknek az alsópapság feletti hatalmával, és végezetül azt is
elmondhatjuk, hogy akarata ellenére is megerősítette a pápa
francia egyház feletti fennhatóságát, mivel a Konkordátummal
a szentatya különleges hatalmat kapott, és m inden közvetítő
testület eltűnt a francia egyházból, amely mérsékelte volna ezt
a hatalmat). így tehát az áhított gallikán egyház helyett Napóle-

450
on egy ultramontán egyházat kapott. A császár és a pápa közötti
konfliktusban a pápa volt az, aki m inden téren diadalt aratott.
A keresztény egység gondolata több ízben felmerült: a császá­
ri hatalom az augsburgi hitvallást követve egyesíthette volna a
katolikus és protestáns hívőket. Vajon a hatalom így akart nyo­
mást gyakorolni a katolikusokra? (Plongeron, „Les projets de
réunion des communautés chrétiennes", Revue d'histoire de
l'Église, 1980).
 VI. FEJEZET

A GAZDASÁGI VÁLSÁG

1809 és 1812 között a háború kimenetele már nem a csatamező­

kön dőlt el, hanem a kikötőkben és a kontinens partvidékén.
Európa ismét kénytelen volt elzárkózni a brit kereskedelemtó'l,
így siettetve az „oceanokraták" mielőbbi összeomlását. Azon­
ban a blokád kérlelhetetlen logikájából adódó erőszakos akciók
és annexiók, a kávé, a tea, a cukor, a kakaó vagy a fűszerek
kényszerű nélkülözése, a bőráruk és pamutszövetek m egdrágu­
lása, az árucikkek látványos elégetése és a vámosok korrupciója
többet tett annak érdekében, hogy az európai közvélemény
elforduljon Napóleontól, mint az összes angol röpirat együttvé­
ve. 1811 decemberében Jéróme, Vesztfália királya az alábbi sza­
vakkal figyelmeztette bátyját: „A forrongás a tetőfokára hágott,
a lelkesedéstől áthatva a leghiúbb ábrándokat dédelgetik az
emberek, Spanyolországgal példálóznak, és amennyiben a há­
ború kitörne, a Rajna és az Odera között fekvő területek egy
hatalmas és igen jelentős felkelés központjává válnának." Rá­
adásul a blokád gazdasági fegyvere Franciaország ellen fordult,
1810-ben pénzügyi válságot robbantott ki, mely a rossz termés­
nek köszönhetően rövidesen olyan általános gazdasági válsággá
változott, amelyen a kormányzat - most először - nem tudott
felülkerekedni. Napóleon igen sokat veszített népszerűségéből
ebben az időszakban.

A CSEMPÉSZET

Champagnynak a hitszegő Albion összeomlásáról szóló opti­

mista jóslatai 1809-ben megdőlni látszottak, amikor úgy tűnt, az
angol gazdaság talpra állt. Mi más oka lehetett ennek a fellen­
dülésnek, mint a kontinens felé irányuló virágzó csempészet,
aminek sem a vámsorompók, sem a rögtönítélő bíróságok nem
tudtak megálljt parancsolni?

452
 A Földközi-tenger térségében Málta - mely mintegy harminc­
negyven angol vállalat székhelyéül szolgált Gibraltár és
Szaloniki tekinthetők aktív csempészközpontoknak. A brit te-
herhajók könnyedén megszabadulhattak rakományuktól Tri­
eszt kikötőjében, az Adriai-tengeren. A Baltikum kapujának ne­
vezett Göteborg biztosította az Észak-Európával folytatott ke­
reskedelem zavartalanságát.
„Anglia kereskedelme svéd zászló alatt bonyolódik", számol
be egy korabeli jelentés. „A hajók álcázzák rakományaikat, és
azzal az ürüggyel, hogy svéd árut szállítanak, gyarmati termé­
keket hoznak be. Számos dán zászló alatt hajózó teherhajó fut
be Koppenhága kikötőjébe, melyek fedélzetén gyarmatáru érke­
zik az országba, s jóllehet, egyenesen Angliából érkeznek, ezek
a hajók azt a látszatot igyekeznek kelteni, mintha Izlandról vagy
Norvégiából jönnének, és izlandi vagy norvég portékákat szál­
lítanának."
Az Északi-tengeren Helgoland biztosította a német kikötők
ellátását. A szigetet 1807 szeptemberében foglalták el az ango­
lok. 1808 áprilisától a brit kormány segédletével m egindult a
forgalom:
„Napról napra jelentősebbé válik a helgolandi kereskede­
lem", jelentette egy angol ügynök, „és mivel Anglia rendszere­
sen szállítja az árut, az árak elfogadható szintre csökkentek, és
ezért semmi kétségem nincs afelől, hogy ez a kereskedelem
tovább fejlődik majd, és ezt a folyamatot a legéberebb ellenség
sem tudja megakadályozni. Az utóbbi tíz napban hét kis hajó
futott ki innen, s némelyik rakománya 2-3000 fontot is megért.
Cserekereskedelemről volt itt szó, melynek során gyarmatáruk
és iparcikkek fejében élelmiszer, illetve gabona cserélt gazdát."
A kontinensre megérkező árucikkek az ismert kereskedelmi
útvonalakon jutottak el a célhoz. Amszterdamból a rakományt
uszályhajón úsztatták fel a Rajnán Arnhemig, és ott kocsira
tették; a Badeni Nagyhercegségből folytatták azután útjukat a
többi német tartomány felé. Amszterdam egyik nagy konkuren­
se a Frankfurtot szárazföldi úton ellátó Hamburg volt. Gyakran
egészen Svájcig úsztatták fel a Rajnán a rakományt. A Triesztben
partot ért amerikai gyapot és gyarmatáru eljutott Bécsbe,
Strasbourgba, Bázelba, Münchenbe és Lipcsébe. Egyedül a fran­
cia határokat ellenőrizték oly mértékben, hogy elbátortalanítot­
ták a csempészeket. Doubs-ban, 1808 májusában és augusztusá-

453
ban, valóságos háború folyt a vámosok és a felfegyverzett csem­
pészek között. Gyakran robbantak ki botrányok, melyek során
magas rangú személyek is kompromittálódtak. 1808-ban, ami­
kor egy fiatal berni lányt két wantzenaui vámtisztviselő elfogott
Strasbourgban, kiderült, hogy Robin, a hidak és utak mérnöke,
részt vett egy csempészvállalkozásban, amelynek során Frank­
furtból érkező árukat szállítottak Hanauba. Nem sokkal ezután
derült fény egy másik, hasonló ügyletre is, amelyben orvosokat
és strasbourgi nagykereskedőket vádoltak csempészettel. A csem­
pészmozgalom 1809-ben tetőzött, elsősorban Mulhouse környé­
kén. Mintegy százezer főre becsülték a csempészek számát, nem
beszélve azokról, akik működésüket fedezték.
A csempészet tehát Anglia malmára hajtotta a vizet. A spa­
nyolországi felkelés különösen serkentő hatást gyakorolt a kon­
tinens felé irányuló brit kereskedelemre. Francois Crouzet, a
kontinentális zárlat legújabb szakértője találóan jegyezte meg:
„Amennyiben a gazdasági visszaesés és pangás időszakát egy
másik periódus követte, melynek során a kivitel és az ipari
termelés szemmel láthatólag javulást mutatott, ami később az
1809-1810-ben bekövetkezett gazdasági robbanáshoz vezetett,
annak legfőbb előidézője a spanyolországi felkelés volt. Végül
is ennek köszönhető az Ibériai-félsziget, illetve a latin-amerikai
piacok megnyitása vagy újbóli megnyitása a brit exportőrök
előtt. Ráadásul mivel a spanyol események a császár figyelmét
és a Nagy Hadsereg java részét a félszigetre összpontosították,
lehetőség adódott Észak-Európa, valamint a Földközi-tenger
térsége csempészkereskedelmének felvirágoztatására."
A spanyolországi háború, mely a császár első diplomáciai
tévedésének bizonyult, mint azt korábban már láttuk, esélyt
adott Angliának, hogy felülemelkedjen egy gazdasági krízisen,
mely számára végzetessé válhatott volna.

A KONTINENTÁLIS RENDSZER

Mialatt Anglia m inden nehézség nélkül megszerezte Franciaor­

szág, illetve a vele szövetséges országok gyarmatait - a hollan­
doktól Fokvárost, majd Jáva szigetét hódította el, Guadeloupe-
ot és M auritiusi pedig a franciáktól, akik Amerikában is megve­
tették a lábukat -, a spanyol kolóniák, Mexikó, Peru, Chile,

454
Columbia 1810-ben, Paraguay pedig 1811-ben, fellázadtak „a
trónbitorló Joseph" ellen. Napóleon képtelen volt ellenó'rzése
alá vonni a kontinens partvidékeit. A vámrendszer megerősítése
érdekében annexiós politikát kellett folytatnia: Ancona, Bolo­
gna, Romagna, Parma, Piacenza, Toscana, a pápai állam és a
bécsi béke alapján Ausztriától megszerzett Illír Tartományok
Trieszttel együtt francia fennhatóság alá kerültek. Napóleon
m egharagudott Louis öccsére, aki - Baring és Ouvrard bankárok
közvetítésével - hiába próbált meg olyan békefeltételekről tár­
gyalni az angolokkal, melyek összeegyeztethetőek lettek volna
királysága gazdasági érdekeivel, ezért 1810 márciusában bátyja
megfosztotta őt a VVaal bal partjától, majd m iután a király le­
m ondott trónjáról, 1810. július 9-én annektálta Hollandiát. Ez az
annexió - Champigny szerint - „teljessé teszi Őfelsége birodal­
mát, vagyis annak háborús, politikai és gazdasági rendszerét; ez
az első, de szükségszerű lépés a Császárság hajóhadának hely­
reállítása felé, tulajdonképpen ez a lehető legsúlyosabb csapás
Angliára, amit Felséged mérhet rá." A Hollandiát Franciaor­
szághoz csatoló szenátusi határozat egyúttal a Császársághoz
tartozónak nyilvánította Berg Nagyhercegség egy részét, a Salm
hercegi család mindkét ágának birtokait, az Oldenburgi Herceg­
séget, a Veszfáliai Királyság területének igen jelentős hányadát,
valamint a három Hanza-várost, Hamburgot, Lübecket és Bré­
mát, melyek három új megyét alkottak: Ems-Supérieurt (Osna­
brück), Bouches-du-Wesert (Bréma), illetve Bouches-de-l'Elbe-
et (Hamburg). „Az óriási helgolandi árukészletek továbbra is
elárasztanák Európát, amennyiben az Északi-tenger partján
egyetlen szabad pontot is nyitva hagynánk az angol kereskede­
lem számára" - jelentette ki Champagny. Napóleon - hogy
véget vessen a svájci csempészetnek - 1810 novemberében el­
foglalta Wallist és Tessint.
Ez az annexiós őrület, ami a kontinentális zárlat logikus kö­
vetkezményének tekinthető, óriási szenzációt keltett. Teljessé
tette az európai egyensúly megbomlását, ráadásul a napóleoni
életmű tartósságát is fenyegette, hiszen bebizonyította, milyen
keveset ér azoknak a német uralkodóknak a hatalma, akiket
Napóleon tett királlyá. Egész Európát felháborította ez az ag­
resszív politika, többek között a cárt is, akinek az oldenburgi
herceg a sógora volt. Franciaország is megrémült a megyék
számának veszedelmes növekedésétől, mely az ország harmó­

455
niájának megbomlásához vezethetett, és veszélyeztette a termé­
szetes határokon belüli Franciaország jövőjét is. A blokád volt
az, ami ennek a politikának a létjogosultságát igazolta: amikor
pedig Napóleon az engedélyek rendszerének létrehozásával
magát a blokádot is módosította, a kontinentális rendszer nép­
szerűtlenné vált.

AZ ENGEDÉLYEK RENDSZERE

A császár legújabb intézkedései által sem sikerült véget vetni a

csempészetnek; mindössze annyi változás történt, hogy kelet
felé tolódott el. „Az Oroszországból Poroszországba, Lengyel-
országból és Morvaországból Bécsbe, az oszmán területekről az
Osztrák Császárságba vezető utakon óriási mennyiségű áru
halad keresztül", olvasható a konzuli jelentésekben. A Rajna
helyét a Duna vette át. Európa népe kalandos utazások során jut
el Bécsbe, hogy ott szerezze be pamutszükségletét, amit néhány
évvel később Jean-Baptiste Say - a protekcionizmus ellen írt
cikkében - az alábbi m ódon idézett fel:
„Londonból cukorral, kávéval, dohánnyal, pamutfonállal
megrakott hajók indultak el Szaloniki kikötője felé, ahonnan az
árut ló- vagy öszvérháton, Szerbián és M agyarországon át egész
Németországba, sőt Franciaországba is eljuttatták. Ily módon
egy calais-i fogyasztásra szánt, a hét mérföldre lévő Angliából
érkező árucikk akkora kerülővel jutott el a célállomásra, hogy a
költségek egy föld körüli utazás árának mintegy kétszeresére
rúgtak."
Másrészről Napóleon kénytelen lesz rádöbbenni: a blokád
kétélű fegyver. A kontinens még a felhalmozott árukészletek
miatt fuldokló, munkanélküliségtől és inflációtól fenyegetett
Brit-szigeteknél is nehezebb helyzetben volt, mivel nem rendel­
kezett a hiányzó árucikkeket megfelelő mennyiségben pótló
termékekkel (a cukorrépa-termelést például éppen csak elkezd­
ték ekkoriban), ráadásul az alapvető nyersanyagokból, illetve
gyarmatárukból hiányt szenvedett. Jefferson embargótörvénye
megfosztotta a francia ipart az amerikai gyapottól. Ezentúl a
manufaktúratulajdonosok csupán Nápolyból és Levantéből sze­
rezhették be a szükséges pamutalapanyagot, de ez kevésnek
bizonyult. A gyárosok mellett a fogyasztók is panaszkodtak,

456
mivel ők kizárólag igen magas áron juthattak hozzá a gyapjú-,
illetve lenszövetekhez. Az 1807. év 25 millió kiló nyerscukor
behozatalához képest az 1808. évi mindössze 2 millió kilogram­
mos import komoly visszaesésnek tekinthető. A kávé ára egyre
csak emelkedett.
„A gyarmatáruk ára", jegyezte meg Cretet belügyminiszter,
1808. június 1-jén, „oly gyorsan szökik felfelé, hogy nincs rá
magyarázat, mi módon talál vevőre a pernambucói pamut,
melynek fontja 11-12 frankba kerül, az 5-6 frankos cukor vagy
a 8 frankba kerülő kávé, hacsak nem látjuk be, hogy az ezeken
az árucikkeken lévő busás haszon üzérkedés tárgyává lett, mely­
be a legkülönbözőbb társadalmi réteghez tartozó elemek keve­
rednek bele."
Az európai kivitel szintén érintett volt az ügyben. A gyárosok
és a fogyasztók panaszaihoz a hajózási vállalkozók és a mező-
gazdasági termelők sirámai társultak. Hát nem a kontinens látta
el eddig Angliát búzával, gyümölccsel, gyapjúval, fával, de
legfőképpen borral? A bordeaux-i kereskedelmi kamara a „pá­
linkaforgalom feltörlódásáról" számolt be 1809-ben. Ráadásul
1808-ban olyan bőséges termést takarítottak be búzából, hogy a
parasztok azért panaszkodtak, mert nem tudják exportálni a
felesleget.
A végső érv pedig, ami arra kényszerítette Napóleont, hogy
némi engedékenységet tanúsítson, a vámbevételek zuhanása
volt. Ennek következtében jelentős pénzforrásoktól esett el, ami­
kor Spanyolországban egy olyan háborúba bocsátkozott, ame­
lyik már nem volt nyereséges.
Anglia adta az ötletet, amikor engedélyt adott a Franciaor­
szágból származó borok, szeszes italok, valamint más árucikkek
behozatalára, melyek listáját 1808. július 19-én tették közzé.
Napóleonnak tetszett a gondolat, és Cretet egy körlevélben az
alábbi m ódon tájékoztatta a megyefőnököket erről 1809. április
14-én:
„Őfelsége, azzal a szándékkal, hogy támogassa az engedélye­
zett gabona-, bor-, pálinka-, likőr-, friss- és tartósítottgyümölcs-,
illetve zöldségkivitelt, úgy határozott, hogy különleges enge­
délyt kaphatnak az olyan hajók, amelyek az itt felsorolt áruk
szállítására vállalkoznak."
így történhetett meg, hogy az eddig csupán a csempészeket
gazdagító blokád kudarca miatt Napóleon maga is csempészet­

457
re adta a fejét: közvetlen kereskedelmet bonyolított le Angliával,
míg ugyanezt szövetségeseinek, vazallusainak, de még a semle­
ges államoknak is megtiltotta. Mivel Franciaország dúskált
gyarmatáruban, ami a kontinens többi részén hiányzott, ezentúl
a francia kereskedelem révén kerültek szétosztásra ezek a ter­
mékek, és nem Anglia forgalmazta a csempészet útján. A francia
ipari termékeknek az európai piacokon biztosított monopóliu­
mához Napóleon a gyarmatáruk árusításának kizárólagos jogát
is Franciaország számára tartotta fenn.
Ez a merkantilista nacionalizmus tükröződött az 1810-es dek­
rétumokban is, amelyekben a blokád koncepciójának megválto­
zása érzékelhető.
Az első lépcső: a július 3-án kelt dekrétum, amely kimondta,
hogy „kizárólag francia hajók számára állítanak ki kereskedelmi
engedélyeket"; továbbá lehetővé tette „minden olyan francia
ipari, illetve kereskedelmi termék kivitelét, amelyek exportálása
nem esik tilalom alá", vagyis a gabonafélékét és a pálinkáét.
Ezt követte a július 25-i saint-cloud-i dekrétum, melynek ér­
telmében a Császárság teljes tengeri kereskedelme Napóleon
fennhatósága alá került: „Augusztus 1-jétől - olvasható a császá­
ri határozatban - egyetlen olyan hajó sem távozhat külföldre
kikötőinkből, amely nem rendelkezik az általunk aláírt kiviteli
engedéllyel." Ezeknek az engedélyeknek az volt a szerepük,
hogy lehetővé tegyék minden olyan árucikk Franciaországba
való bejutását, amire az országnak szüksége volt. A kontinensen
történő további terjesztésük - megfelelő közvetítői díj ellenében
- a francia kereskedelem számára volt fenntartva.
Végezetül pedig augusztus 5-én a trianoni dekrétum rögzítet­
te a gyarmati termékek behozatalának vámtarifáját: a Georgiá­
ból érkező gyapot mázsájáért 800 frankot kellett fizetni, a
levanteiért 400 frankot, ugyanez az összeg vonatkozott a kávéra
is. Kemény vámtarifák voltak ezek; úgy lettek kiszámítva, hogy
ezek a termékek ne kerüljenek többe a fogyasztónak, mint a
csempészet útján érkező áruk; a különbség csupán az volt, hogy
ettől kezdve a haszon az államkasszát gyarapította és nem a
csempészek zsebeit.
Már csak a dekrétumok gyakorlati alkalmazása volt hátra. Ez
nem okozhatott komolyabb problémákat a francia befolyás alatt
álló államokban. Ugyanakkor Bajorország királya, az elégedet­
lenkedőknek hangot adva, nem tétovázott, és megírta Napóle-

458
ónnak, hogy ezek az intézkedések keményebben sújtják Francia-
ország barátait, mint ellenségeit. Hogy példát statuálva elejét
vegye a tiltakozásoknak, és hozzáláthasson a felhalmozott gyar­
matáruk új áron történő értékesítéséhez, Napóleon Frankfurtot
szemelte ki áldozatul. M iután megállapította, hogy „a város
telítve van angol, illetve a gyarmatokról származó termékek­
kel", tüstént parancsba adta azok elkobzását. Két, Friant által
vezényelt gyalogosezred, illetve a mainzi vámosok vettek részt
az akcióban, ami m integy tízmilliót hozott a kincstár számára.
Ennek a „fordulatnak" az utolsó állomása a fontainebleau-i
dekrétum volt, mely október 19-én kelt, és megerősítette az új
vámpolitika szigorát. Végérvényesen meg kellett semmisíteni
minden gyarmati termékekkel való kereskedelmet Európában,
hogy senki se versenyezhessen a Napóleon által bevezetett rend­
szerrel. Frankfurtban a november 17-én, 20-án, 23-án és 27-én
megrendezett nagy égetések megfelelő benyomást tettek a la­
kosságra. A város kereskedelme összeomlott. Az elégedetlenség
általánossá vált a német államokban. És ami még súlyosabb, az
üzleti körök kapcsolatai miatt a pánik magával ragadta a francia
bankárokat és nagykereskedőket is.

AZ 1801—1811-ES FRANCIA VÁLSÁG

Az új rendszerből következett az 1810. évi válság, amely Róma

királyának megszületésekor tetőzött.
Az assignatákkal történő üzérkedést a gyarmati árukkal való
spekuláció váltotta fel; mértéke ugrásszerűen megnövekedett a
berlini dekrétum kibocsátása óta. Az 1810-es dekrétumok vi­
szont tönkretették e spekulációt. A német, svájci és holland
nagykereskedők már nem voltak képesek megfizetni az angol
exportőröket, mivel áruikat elkobozták, a francia importőrök
pedig, akik előleget fizettek az amszterdami, bázeli és hamburgi
kereskedőházaknak, most nem tudták visszaszerezni pénzüket.
A krízis előjelei 1810 májusában mutatkoztak meg először:
Mollien pénzügyminiszter Napóleonnal folytatott levelezésé­
ben leleplezte a gyarmati termékekkel való ügyeskedést, ponto­
sabban a Hollandiában, illetve a Hanza-városokban mind na­
gyobb méreteket öltő spekulációt. Szeptemberben Lübeck nagy
kereskedőházának, a Roddénak a tönkremenetele több nagy

459
párizsi bankház csődjét vonta maga után: a Laffitte, Fould és
Tourton bankokét. Novemberben és decemberben megsokszo­
rozódott a csődök száma. „Valamennyi franciaországi, németor­
szági és itáliai tőzsde nagy megrázkódtatásokon ment keresz­
tül", olvashatjuk az egyik jelentésben. 1810 végére csődhullám
söpört végig Párizs és Lyon városán.
Az 1811. év első hónapjai nehézségeket ígértek. A legnagyobb
veszteségeket a selyemipar szenvedte el: Lyonban a működő
szövőszékek száma a felére csökkent; Tours és Nimes városában,
valamint Itáliában hasonló volt a helyzet. A válság a pam utipar­
ra is kiterjedt: Rouen pamutgyáraiban hamarosan csupán az
egy harm adát dolgozták fel az 1810-ben felhasznált nyersanyag­
mennyiségnek. Északon még súlyosabb volt a válság. A gyapjú­
ipar sem kerülhette el sorsát; a gyapjúfeldolgozó üzemek negye­
de felfüggesztette a kifizetéseket. A fémgyártást kevésbé érintet­
te a krízis, de a visszaesés nem kímélte sem a Felső-Rajna, sem
a Moselle, sem pedig a Pireneusok vidékét.
Augusztusban és szeptemberben a leszámítolások az előző
évi mennyiségnek csupán tizenketted részét tették ki. Májusra
ötvenezer párizsi munkás közül húszezer vált munkanélkülivé.
Napóleon a szokásos gyógymódokhoz folyamodott: kölcsönö­
ket utalt ki a gyáriparosok (Richard-Lenoir, Gros-Davilliers)
részére, nagy mennyiségben adott rendeléseket az udvari igé­
nyek kielégítése céljából (egy 1811. január 6-án kelt dekrétum
selyemöltözék viseletét tette kötelezővé a Tuileriákban), és óriási
földmunkákat indíttatott. Nyár vége felé úgy tűnt, a válság a
vége felé közeledik. A rossz termés azonban meghosszabbította
a hatását. Míg Dél-Franciaországban a szárazság pusztított, ad­
dig a Párizsi-medencében óriási viharok tették tönkre a termés
egy részét. A helyzet korántsem volt katasztrofális, azonban az
éhínségtől való félelem felélesztette a régi reflexeket. „A csaló­
dás", állapította meg a belügyminiszter, „eltúlozta a bajokat, és
a közvélemény, amely mindig is hajlamos a túlzásokra, kedve­
zett a spekuláció növekedésének és a gabona drágulásának."
Párizsban rövid időn belül felszökött a kenyér ára, először 14,
majd 16, 1812 márciusában pedig 18 sou-ért adták fontját. De
még ezen a magas áron is csak nehezen lehetett kenyeret találni,
mert az első reggeli órákban elkapkodták. Végül úgy döntöttek,
visszaállítják az ármaximálás intézményét, amit a forradalmi
emlékek miatt átkereszteltek, és ezúttal ármegszabásnak nevez­

460
tek. Az 1812. május 8-án kelt dekrétum következtében - amely
Szajna megyében és az azzal határos megyékben megszabta a
búza hektoliterenként! legmagasabb árát - a piacokról eltűnt az
összes gabona. Ezzel szemben Bouches-du-Rhőne megyében -
ahol Thibaudeau prefektus a gyakorlatban nem alkalmazta az
ármaximálást - Marseille városának ellátása többé-kevésbé biz­
tosított volt.
Hogy Párizsban nem törtek ki felkelések, annak az volt az oka,
hogy a kenyér ára sohasem emelkedett 20 sou fölé, működtek
az ingyenkonyhák, és a munkanélküliség nem jelentett egyet az
éhínséggel. Ugyanakkor Charenton határában, 1813. január 19-
én alig sikerült elkerülni, hogy a Saint-Antoine munkásnegyed
felvonuló asszonyai ne akadályozzák a császár továbbhaladá­
sát. Napóleon szándékosan kímélte a fővárost. Emlékezzünk
csak vissza egyik híressé vált mondatára: „Nem igazságos, hogy
a kenyér árát mesterségesen leszorítsuk Párizsban, amikor má­
sutt igen magas, azonban itt van a kormány székhelye, és a
katonák nem szívesen lőnek asszonyokra, akik gyermekükkel a
hátukon sírnak a pékségek előtt." Álláspontja mit sem változott
a X. év krízise óta.
Más volt a helyzet vidéken. Manche megyében a búza hekto-
literenkénti ára az 1811. év augusztusának második felétől 1812.
március közepéig 20 frankról 30 frankra emelkedett. Cher-
bourg-ban például kritikussá vált a helyzet: „A kikötői munká­
sok egyre nagyobb nyomorúságban tengődnek, és még pénzért
sem lehet kenyeret szerezni; sok munkás már három napja zöld­
ségen él, ami nem nevezhető kielégítő tápláléknak kemény és
fárasztó m unkát végző férfiak számára", olvashatjuk az egyik
jelentésben. Agabona eltűnt a piacokról. Caenban 1812. március
2-án a vásárcsarnokban felkelés tört ki. „Hozzátok ide a prefek­
tust, hadd nyúzom meg, mint egy öreg lovat!" - üvöltötte egy
tüntető, aki foglalkozása szerint sintér volt. A calvadosi újoncok
is csatlakoztak a lázadókhoz. Rablás és fosztogatás kísérte eze­
ket az erőszakos megmozdulásokat, de március 3-ára ismét
helyreállt a rend. Csak a nyomor nem szűnt meg, amit a textil­
ipar nehézségei csak súlyosbítottak.
„Lisieux felé közeledve nem találunk mást", jegyezte meg
Caen rendőrfőnöke, „mint ólomszürke arcokat és vézna teste­
ket; az út mentén mindenfelé szerencsétlen sorsú embereket
látni, akik arra várnak, hogy az arra járók megkönyörüljenek

461
rajtuk. Tejből, nyers zöldségből, sajtból és túróból áll a parasztok
tápláléka, akiknek még zabból sütött kenyérre sem telik."
Les Alpes-Maritimes megye Franciaország másik végében
található. Ugyanez a nyomorúság tapasztalható itt is. A prefek­
tus az alábbiakat állapította meg:
„A falusi közösségek szegényebb néprétegei az elmúlt tavasz
óta csak vadon termett növényekkel és gyökerekkel táplálkoz­
nak, melyeket fűszerek és só nélkül fogyasztanak; néhány he­
lyen ezt tengervízzel próbálják pótolni. Szemtanúi lehettünk
annak a borzalmas látványnak is, hogy néhányan összeestek a
nyomortól, és éhen haltak."
Bár a termés elfogadható volt, a textilipar összeomlása miatt
tetőző munkanélküliség éhínséget eredményezett. íme Aisne
megye példája:
„A nélkülözés oka nem a gabona teljes hiányában keresendő",
jelezte a prefektus, „hanem abban, hogy még a maximálás esz­
közével is igen nehéz olyan árat megállapítani, amely ne lenne
túlságosan magas a nép számára. Igen sokaknak csak zabból
készült kenyérre futotta; másoknak csak korpával kevert tej
jutott. Azonban ezek a szomorú példák inkább a nyomorral, a
munka hiányával és a pénztelenséggel magyarázhatók, mint az
éhínséggel, amivel mi sohasem találtuk magunkat szembe, s mi
sem bizonyítja m indezt jobban annál, hogy a szomszédos me­
gyékben sikerült orvosolnunk a bajokat."
A munkanélküliség és az éhínség tehát összekapcsolódott,
vagy szorosan összefonódott, hogy tovább növelje a nyomort.
Mindenfelé zavargások törtek ki; a mind nagyobb számban
előforduló és egyre fenyegetőbb koldusbandák ostrom alá vet­
ték a malmokat és a pékségeket, megtámadták és kifosztották a
búzaszállító kocsikat és hajókat, felgyújtották a gazdaságokat.
Országszerte plakátok tűntek fel:

„Kenyér és munka nélkül

Szenvedő nép,
Alszol?"

Vagy itt egy másik:

„Felhívás a néphez:
Kenyeret, munkát, vagy jöjjön a halál!"

462
Megfenyegettek olyan előkelőket, mint Barbier, aki egy rennes-i
nagykereskedő és az egyik miniszter sógora volt:

„Te gazember Barbier, uzsorás,

búzafelvásárló!
Nyisd ki nekünk raktáradat,
Vagy halál fia vagy!"

Néhány fenyegetés rémülettel töltötte el azokat, akik ellen irá­

nyult: égő fáklyákat hajigáltak be egy-egy gazdag tulajdonos
vagy bérlő udvarára. A vagyonában és személyében fenyegetett
polgárságon úrrá lett a félelem. Napóleon kénytelen volt közbe­
avatkozni, jóllehet ugyancsak lefoglalták az oroszországi hadjá­
rat előkészületei. A lázadások területe nem volt túlzottan kiter­
jedt: Caenon kívül Rennes és Charleville tekinthetőek a legfon­
tosabb központoknak. Mindazonáltal a hatalom tekintélye meg­
ingott, a tulajdont veszély fenyegette, és általánossá vált a rend­
bontás. Példát kellett statuálni. Caen városát választották ki e
célból. Napóleon Durosnel tábornokot küldte a városba népes
hadseregével. Március 14-én haditanácsot hívtak össze. Nyolc
halálos ítéletet hoztak, ebből két személyt távollétében ítéltek el.
A hat jelen lévő elítéltet, közöttük két csipkeverőnőt, 15-én
végezték ki. A katonák 17-én hagyták el a várost. „A bűnös
külvárosok megdöbbentek, reszketnek, és két napja visszaszol­
gáltatták az ellopott tárgyakat", írta beszámolójában a prefek­
tus. Máshol a csendőrségeket erősítették meg. Bár mintegy
negyven megyében volt tapasztalható forrongás, a kormány
egyetlenegyszer sem került veszélybe; így tehát a rend is hamar
helyreállt. Az év végére a lázongások erejüket vesztették.
Az 1812-es aratás a megyék többségében kielégítő volt. Az
1813-as év pedig kifejezetten bő termést hozott, ami kedvezett a
helyzet normalizálódásának.
Ekkoriban csődök sorozata következett be a mezőgazdaság­
ban az északi és keleti piacok elveszítése miatt. A kortársaknak
az volt a benyomásuk, hogy egyetlen, hosszú, hároméves vál­
ságperiódus zajlott le, valójában azonban három különböző,
egymást követő krízisről volt szó: a spekulációból eredő túl­
termelésről, egy viszonylag rossz termést hozó évről, és egy
újabb túltermelési jelenségről, amit a német piacok elveszítése
idézett elő.

463
 Meg kell jegyezni azt is, hogy a válság miatt a császár sokat
vesztett tekintélyéből. Kétségtelen, hogy mindennek ellenére a
vidék lakossága és a párizsi munkásság továbbra is ragaszko­
dott Napóleonhoz. Hiszen ő volt az, aki a kenyér árát elfogad­
ható szinten tartotta a fővárosban, és megakadályozta a vidék
rendjének megbomlását. A polgárság viszont egyre jobban eltá­
volodott a rendszertől, amikor a trianoni és fontainebleau-i dek­
rétumok szigora Európában is elfordította tőle a hollandokat és
a németeket, akik már készülődtek az 1813. évi lázadásokra.

AZ ANGOL GAZDASÁG VÁLSÁGA

Mindennek ellenére Napóleon soha nem állt olyan közel a győ­

zelemhez, mint 1811-ben. A Csatornán túl gazdasági válság
robbant ki, amit a font sterling árfolyamának zuhanása, illetve
az 1809. évi rossz termés idézett elő.
A kontinentális rendszer megerősítése, az angol csempészet
ellen foganatosított határozott intézkedések, valamint az euró­
pai piacoknak az 1809-es, nagyszabású gyarmatáruexport miatti
telítettsége érzékeny csapást mért a brit kereskedelemre. Más­
részről pedig az angol üzletemberek, akik új vevőkre kívántak
szert tenni Dél-Amerikában, hosszú fizetési határidőket szabtak
ki, és elárasztották a piacokat olyan árukkal, amelyeket csak
veszteség árán lehetett értékesíteni.
Pénzügyi válság, a gabonaárak növekedése, a kivitel csökke­
nése, a spanyol gyarmatokon tapasztalt kiábrándító helyzet -
ezek voltak az első jelei annak a gazdasági visszaesésnek, amely
a következő évben csak súlyosbodott. 1811-ben a külkereskede­
lem hanyatlása bizonyos ágazatokban katasztrofálisnak m utat­
kozott. A kivitel összértéke jelentősen csökkent. A válság az ipart
érintette elsősorban: először a pamutgyártást, azután a fémipart,
végezetül pedig a hajógyártást. A munkanélküliség mind na­
gyobb méreteket öltött, a munkások jövedelme csökkent, vi­
szont a megélhetési költségek egyre csak emelkedtek. 1811 feb­
ruárjában lázadások rázták meg Nottinghamet; a gépeket össze­
törték. A mozgalom a középső területekről átterjedt Lancashire-
re és Yorkshire-re is. A kortársak meg voltak győződve róla, hogy
a géprombolók meg akarják dönteni a kormányzatot, és le akar­
ják gyilkolni a gazdagokat. Valójában a luddizmus csupán a

464
munkanélküliség, illetve a kenyér árának emelkedése miatt ki­
robbanó népi elégedetlenség volt. Az angliai válság új fordulatot
vett, amikor megszakadtak az angol-amerikai diplomáciai kap­
csolatok, s végül 1812. június 18-án új háború robbant ki Nagy-
Britannia és az Egyesült Államok között.
1812 végén Anglia helyzete aggasztónak látszott, ezzel szem­
ben úgy tűnt, a kontinens országai kezdtek kilábalni a nehézsé­
gekből. A kontinentális zárlat már másodszor okozott súlyos
gazdasági válságot a szigetországban, amit a társadalmi zava­
rok csak tovább bonyolítottak. Másodszor fordult elő az is, hogy
Napóleon egy újabb katonai kalandba vetette bele magát akkor,
amikor esetleg térdre kényszeríthette volna Angliát. A császár
arra számított, hogy az engedélyek rendszerének bevételéből
fedezheti a készülőiéiben lévő oroszországi háború költségeit;
azonban az Anglia felé irányuló gabonakivitel megkönnyítésé­
vel megóvta az angolokat az éhínségtől. Igaz, soha nem állt
szándékában kiéheztetni Angliát; azt azonban senki nem tudja
megmondani, milyen irányba fejlődött volna a luddizm us moz­
galma, ha az éhínség keményebben sújtotta volna Angliát. A cél
továbbra is a szigetország gazdasági összeomlása volt. Ha Na­
póleon győztesen tért volna vissza Moszkvából, valószínűleg
teljesen lezárta volna a kontinenst a brit áruk elől. Az orosz tél
ugyanúgy megmenti majd az angol gazdaságot a katasztrófától,
ahogyan az 1808-as spanyolországi háború is megtette ugyan­
ezt.

JEGYZETEK__________________________________________
Források: A Nemzeti Levéltár AF1V(1058-1059 szám alatt a létfenntar­
tásról, az 1355-ös szám alatt pedig az engedélyek rendszere által elért
eredményekről találhatunk anyagokat, melyeket eddig még nem dol­
goztak fel teljes egészében), F7 (a válságról beszámoló rendőri jelenté­
sek), F11 (létfenntartás), F12 (ipari krízisek), F20 (statisztikák) sorozatai.
Számos dokumentum áll rendelkezésre a gazdasági visszaesésről a
megyei levéltárakban. Nélkülözhetetlen Napóleon és Mollien levelezé­
sének az ismerete, Napoléon, Lettres au Comte Mollien (1959). Mindez
kiegészíthető Mollien Mémoires-jával. E kérdésről érdemes tanulmá­
nyozni Chaptal, Gaudin, Laffitte (középszerű munka), Ouvrard,
Pasquier (fontos, a fővárosra és az ellátásra vonatkozó ismereteket
tartalmaz), Réal (igen hiányos), Savary, de főleg Thibaudeau (világos

465
magyarázatot ad Bouches-du-Rhőne prefektusa által követett politiká­
ra) műveit. A számtalan röpirat közül, melyek a válság mibenlétét
világítják meg, ki kell emelni Francis d'Ivernois Expose de l'exposé de la
situation de l’Empire publié á Paris en février-mars 1813 (1814), valamint
Napoléon administrateur et financier (1814) c. munkáit. Érdemes elolvasni
Magnien, Tarif des droits de douane et de navigation maritime de TEmpire
Francis (az 1808-as, 1811-es és 1813-as kiadások) és Tableau des prix
moyens mensuels et annuels du froment en France depuis le Ier vendémiaire
an IXjusqu'au 31 décembre 1870 (1872), illetve Dégrange, Nouveau traité
du change (1808) c. írásait.

Művek: A kontinentális zárlatról szóló fejezetben már felsorolt, általá­

nos jellegű művek mellett meg kell említeni az alábbi munkákat is: M.
Dunán, „Napoléon et le Systeme continental en 1810", Revue d'Histoire
diplomatique, 1946, 71-98. old. (rávilágít, hogyan változott meg Napó­
leon külpolitikai és Anglia-ellenes koncepciója); szintén tőle, az előbbi
politika gyakorlati megvalósulásáról: L'Allemagne de la Revolution et de
YEmpire 1800-1815,1. k., 2-es számú füzet (1954), valamint „Napoléon,
l'Italie et le Systeme continental", Revue de ITnstitut Napoléon, 1965,
176-190. old.; F. L.'Huillier, Étude sur le Blocus continental. La mise en
oeuvre des décrets de Trianon et de Fontainebleau dans le Grand-Duché de
Bade (1951); G. Serviéres, L'Allemagne Franqaise sous Napoléon f r (1904;
Hamburg és a blokád viszonyáról), valamint B. Grochulska: „L'éco-
nomie polonaise et le renversement de la conjoncture", Revue d'Histoire
moderne, 1970, 620-630. oldal.
Az amerikai kapcsolatokat vizsgálják P. A., Heath, Napokon I and the
origins of the anglo-americain ivar of 1812 (1929), U. Bonnel, La France, les
États-Unis et la guerre de course (1961) c. munkái. Ezzel szemben Schalk
de la Faverie Napoléon et TAmérique (1917) c. műve teljesen elavult.
R. Dufraisse „La politique douaniére de Napoléon" c. cikke, mely a
Revue de ITnstitut Napoléon-ban jelent meg (1974,3-25. old.), igen fontos.
Ugyanennek a szerzőnek a csempészetről szóló, nagyszabású művének
a megjelenéséig érdemes elolvasni a következőket: F. Ponteil, „La
contrebande sur le Rhin au temps de l'Empire", Revue historique, 1935,
257-286. old.; J. Bertrand, „La contrebande ä la fontiére du Nord en
1811,1812 et 1813", Annales de l'Est, 1951, 276-306. old.; J. Tulard, „La
contrebande au Dänemark", Revue de ITnstitut Napoléon, 1966, 94-95.
old.; R. Dufraisse, „Contrebandiers normands sur les bords du Rhin",
Annales de Normandie, 1961,209-231. oldal.
A válság volt a tárgya Chabert kitűnő elemzésének is, Essai sur le
mouvement des revenus et de Tactivité économique en France de 1798 a 1820
(1949), valamint O. Viennet még ennél is részletesebb tanulmányának,
melynek címe: Napoléon et Tlndustrie Franqaise, la crise de 1810-1811
(1947). Az egyes régiókra vonatkozó kutatások közül lásd: Lavalley,

466
Napoleon et la disette de 1812. A propos d'une émeute aux halles de Caen
(1895); R. Levy, „La disette au Havre en 1812", Revue des Études
napoléoniennes, 1915. július, 5-43. oldal; L. Boniface, „La disette de
1811-1812 dans le département des Alpes-Maritimes", Annales Soc.
Lettres, Sciences et Arts des Alpes-Maritimes, 1936, 266-284. old.; F.
L'Huillier, „Une crise de subsistances dans le Bas-Rhin", Annales
d'Histoire de la Revolution Franqaise, 1937,518-536. old.;P. Léon, „La crise
de subsistances de 1810-1812 dans le département de l'Isére", Uo., 1952,
289-309. old.; J. Vidalenc, „La vie économique des départements
méditerrannéens pendant l'Empire", Revue d'Histoire moderne, 1954,
165-198. old.; J. Labasse, Le Commerce des soies ä Lyon sous Napoleon et la
crise de 1811 (1957); J. Vidalenc, „La crise des subsistances et les troubles
de 1812 dans le Calvados", Actes du 84e Congrés des Sociétés savantes;
Gaillard, „La crise économique de 1810-1811 ä Saint-Omer", La Revue
du Nord, 1957, 153-186. old. (egy saint-omeri hirdetőújság nyomán,
amelyik jóllehet alázatos a császári hatalommal szemben, bemutatja
Thérouanne vidékének problémáit); Lantier, „La crise alimentaire de
1812", Revue de Département de la Manche (1961, 130-147. old.);
Hemardinquer, „Document sur les crises de 1805 a 1815 ä Lyon", 89e
Congrés des Sociétés savantes (1964,239-263. old.); R. Cobb, La Protestation
populaire en France, 1789-1820 (1975, az 1812-es felkelésekről szóló első
komoly tanulmány). Marseille-re vonatkozólag rendelkezésünkre áll R.
Caty nagyszerű monográfiája, „Jean-Louis Bethfort et le commerce de
blés a Marseille de 1801 á 1820" (Provence historicjue, 1973,164-216. old.)
címmel. Párizs élelmezéséről lásd: Passy, „Napoléon, l'approvision-
nement de Paris et la question de subsistances", Séances et travaux de
VAcadémie des Sciences morales et politiques 1897,558-616., 777-820. old.;
L. de Lanzac de Laborie, Paris sous Napoléon, V. k. (1908); J. Tulard,
Nouvelle Histoire de Paris: le Consulat et l'Empire (1969). A pótszerekről
lásd: R. Pascal, Une Industrie disparue ä Albi: l'indigopastel (1954). Az
iparról lásd: Ch. Ballot, „Les préts aux manufactures sous le Premier
Empire", Revue des Études napoléoniennes, 1912,45-77. oldal. Az angliai
válságra vonatkozólag F. Crouzet disszertációján kívül lásd: W. Galpin,
The grain supply of England during the Napoleonic period (1925).

Le nem zárt viták

A kontinentális zárlat következtében megváltoztak a hagyomá­

nyos kereskedelmi útvonalak, különösen keleti irányban, mivel
a tengeri útvonalak használhatatlanná váltak (Échinard, Grecs et
Phillénes ä Marseille de la Révolution a l'Indépendance de la Gréce,
1973). Ch. Schmidt („Napoléon et les routes balkaniques", Revue

467
de Paris, 1912, 335-352. old.) hangsúlyozza, hogy az 1810. év
végére a Francia Császárság délkeleti határai a Török Birodalo­
méval szomszédosak. „Ettől kezdve az utazó Párizsból egészen
a szultán birodalmáig juthatott el anélkül, hogy elhagyta volna
a francia felségterületet, vagy a francia befolyás alatt álló orszá­
gok területéről kilépett volna." Ezt az egységes területet azon­
ban, Montalivet kifejezésével élve, „e tengerektől határolt és
acélajtókkal lezárt kontinenst", láthatatlan repedések osztották
meg. 1810-től a Rajna helyett a Duna lett az a csatorna, amelyen
keresztül a német államok beszerezték az angol árucikkeket.
„Bonaparte uralkodása alatt Londonból cukorral, kávéval, do­
hánnyal, pamutfonállal megrakott hajók indultak el Szaloniki
kikötője felé, ahonnan az árut ló- vagy öszvérháton, Szerbián és
Magyarországon át egész Németországba, sőt Franciaországba
is eljuttatták."
Jean-Baptiste Say a szabad kereskedelemről vallott eszméit
hangsúlyozta (Schmidt, „Jean-Baptiste Say et le Blocus conti­
nental", Revue d'Histoire des Doctrines économicjues et sociales,
1911). J. Bouvier („Les crises économiques sous TEmpire", Revue
d'Histoire moderne, 1970, 512. old.) az 1810-1815-ös általános
gazdasági hanyatláson belül elkülöníti az 1810. évi ipari válsá­
got, amely mögött a blokád következtében fellépő nyersanyag­
hiány állt, az 1811. évi mezőgazdasági válságot és az 1812-es
deflációs válságot, mely a háború finanszírozásából, illetve a
kormányzat iránti bizalom megrendüléséből eredeztethető. Ta­
lán alábecsüli a bankárok nehézségeit (B. Gille, La Bancjue et le
Crédit en France de 1815 a 1848,1959), illetve a pénzügyi problé­
mákat (G. Thuillier, „La crise monétaire de l'autom ne 1810",
Revue historicjue, 1967. szeptember, 51-84. old.) az 1810. évi nagy
összeomlások kapcsán. A szerző rámutat, hogy az 1810. évi
reform, „melynek célja a rézpénz értékének a tours-i livre érté­
kére való lecsökkentése s használatának az egy franknál kisebb
összegek kifizetésére való korlátozása volt", pénzügyi pánikot
váltott ki Bordeaux-ban ugyanúgy, mint az ország keleti határ­
vidékén, ahol túlsúlyban voltak az értéktelen külföldi pénzek.
E. Labrousse immáron klasszikussá vált művében különbséget
tesz a régi típusú (a mezőgazdasági szektorból kiinduló) és a
modern (a banki, illetve ipari szférából kiinduló) válság között.
Az 1810-1815-ös gazdasági válság különleges helyet foglal el,
mivel szerinte az a két típus kombinációjának tekinthető (Cha-

468
bért, op. cit. és Gabillard, „Le financement des guerres napoléo-
niennes", Revue économique, 1953,548-572. old.), amelyik ráadá­
sul nemzetközi méreteket öltött (Anglia, Egyesült Államok).
Roger Dufraisse arra is rámutatott, hogy a válság nem érintette
egyformán az egyes régiókat: „La crise de 1810-1812 en pays
annexé, la rive gauche du Rhin" (Francia, 1978).
A blokád „torzszülötteként" kialakult engedélyezési rendszer
igen összetett jelenség. Különbséget kell tenni az 1809-ben ki­
adott első engedélyek - melyek a francia föld terményeinek a
hajógyártáshoz szükséges vasért és nyersanyagért történő ex­
portálására vonatkoztak, de a gyarmatáruk, valamint az angol
manufaktúrákban előállított termékek továbbra is tilalom alá
estek (F. Crouzet, „Importations d'eaux-de-vie et de vins fran-
qais en Angleterre pendant le blocus continental", Annales du
Midi, 1953; R Butel, „Le commerce maritime de la France sous le
Consulat et l'Empire", Information historique, 1968; Viard, „Les
conséquences économiques du Blocus continental en Ille-et-
Vilaine", Rev. Etudes napoléoniennes, 1926) -, az 1810. július 3-án
kelt dekrétum alapján definiált új rendszer szerinti engedélyek,
illetve az 1812-1813-as engedélyek között, amelyek lehetővé
tették a bor és a selyem gyarm atárura - kávéra, cukorra vagy
indigóra - történő cseréjét. Az olyan annektált kikötők, mint
Livorno, Genova vagy Trieszt elnyerték a kereskedés jogát, míg
az Olasz Királyságtól Napóleon megtagadta azt, mivel soha
nem tévesztette szem elől a francia érdekeket (Dufraisse,
„L'Intégration hégémoniale de l'Europe", Revue de l'Institut
Napoléon, 1984, megtalálható benne a legfontosabb kereskedelmi
szerződések szövegeinek részletes elemzése is).

469
 VII. FEJEZET

A VERESÉGEK

Vajon lehet-e hinni Marmont visszaemlékezéseinek, aki az aláb­

bi módon idézi fel Napóleon egyik miniszterének 1809-ben
hozzá intézett szavait? „Akarja, hogy leleplezzem az igazságot,
hogy felfedjem ön előtt, milyen jövő vár ránk? A császár őrült,
teljesen bolond, és amikor mindent felforgatott, mindenki ránk
fog támadni, ami borzalmas katasztrófába torkollik majd!" A
jómódú polgárságnak ezen képviselője éleslátásáról tett tanúbi­
zonyságot, és az előkelők növekvő aggodalmának is adott han­
got, akiket félelemmel töltöttek el a véget nem érő háborúk. Hol
volt már a természetes határok, a francia külpolitikai törekvések
földrajzi korlátozásának eszméje, amit egykoron Richelieu-től
Talleyrand-ig a francia kormányzat a magáénak vallott! Ki ta­
gadhatta, hogy a hódítás, melynek ereje egyre gyorsul, olyan
katasztrófa felé sodorja az országot, aminek következtében a
forradalom eszméi is veszélybe kerülhettek? Az összeomlás
1812-ben következett be, és a megelőző eseményekhez képest
gigantikusnak bizonyult. Lehetővé tette a legnagyobb európai
koalíció létrehozását mindazok közül, amelyekkel Franciaor­
szágnak valaha is szembe kellett néznie.

A FRANCIA-OROSZ KONFLIKTUS EREDETE

A Franciaországgal való szakításnak, melyre a cár törekedett,

politikai és gazdasági okai voltak. Diplomáciai téren Sándor cár
korántsem húzott akkora hasznot a tilsiti szövetségből, mint
amekkorára számított. Napóleon egyre halogatta Törökország
felosztását, mert Róma uraként ekkor már Konstantinápoly felé
kacsingatott. A Varsói Nagyhercegség létrehozása a lengyel
királyság helyreállításának lehetőségét jelezte, ami semmi­
képpen nem volt Oroszország kedvére való, különösen abban
az esetben, ha ez a királyság francia befolyás alá kerül. Az

470
Oldenburgi Hercegség, illetve a Hanza-városok annektálása ré­
vén Franciaország fokozatosan saját maga számára biztosította
a Balti-tenger ellenőrzésének jogát. A francia imperializmus
egyre jobban sértette Oroszországot. Ráadásul gazdasági érde­
keit is fenyegette. A blokád bevezetése megszüntette az Anglia
felé irányuló búza-, kender- és faexportot; Napóleon pedig sem­
miféle más piacot nem biztosított szövetségese számára viszon­
zásul. Innen eredt az orosz tulajdonosok nagyfokú elégedetlen­
sége. A rendelkezésre álló információk alapján a Franciaország
felé irányuló orosz export 257 000 rubelre emelkedett, míg a
franciáktól Oroszországba érkező áruk értéke 1 511 000 rubel
volt. Napóleon, a merkantilista elvekhez hűen, nem sokat nyug­
talankodott az orosz kereskedelmi mérleg kiegyensúlyozatlan­
sága miatt. A cár viszont nem egyezhetett bele egy ilyen érvá­
gásba. Lesseps, a kereskedelmi kapcsolatok szentpétervári fő­
biztosa 1809. április 22-én levélben hívta fel minisztere figyelmét
e katasztrofális helyzetre: „A jelenlegi árucsere folyamata két­
ségtelenül bizonyítja, mennyire sérti Oroszország érdekeit a
politikai események alakulása." Majd pontosít:
„A Balti-tengert eltorlaszoló ellenséges flották csak azokat a
hajókat engedték át a blokádon, amelyeknek sikerült észrevét­
lenül átjutniuk, vagy amelyek illegális módszerekhez folyamod­
va kihasználták az ellenség kapzsiságát. Az bizonyosra vehető,
hogy kivitel nélkül a kereskedelmi mérleg kedvezőtlen Orosz­
ország számára. A felhalmozott kender, fa, faggyú, kátrány,
lúgkő, bőr, vas és még vagy ezerféle nagy mennyiségű és ala­
csony értékű árucikk totális csődbe sodorja Oroszországot,
amennyiben ez a kritikus helyzet még évekig fog tartani."
1809-ben 338 darab nyilvántartott hajó közül mindössze egy
futott ki Bordeaux irányába, vagyis az egyetlen kis felvevőképes­
ségű piacra, amit Franciaország biztosított az orosz kereskedelem
számára. Ráadásul Franciaország nem volt képes betölteni az Ang­
lia által hagyott űrt. A francia hajók ugyanis nem szállítottak Orosz­
országba olyan termékeket, amelyekre ott szükség lett volna.
Lesseps 1810. március 22-én kelt jelentésében az állt, hogy a Bor­
deaux és Marennes felől érkező hajókat az 1809. év folyamán a
szükséges formaságok betartása nélkül kellett fogadni, „mert
Livóniában és Kurlandon olyan nagy volt az ínség, hogy a kor­
mányzat attól tartott, lázadás tör ki, amennyiben nem teszik lehe­
tővé, hogy ezek a hajók partra tegyék rakományaikat".

471
 Valójában létfontosságú cikkek helyett Franciaország elsősor­
ban pálinkát, parfümöt, porcelánt és ékszereket exportált Orosz­
országba.
Az 1809. évtől kezdve az orosz hatóságok egyre gyakrabban
játszották ki a blokádot: szemet hunytak a magukat semleges­
nek valló hajók érkezése felett. Rigában az Angliával való keres­
kedelem ugyanolyan maradt, mint a zárlat előtti években. Az
1810. december 31-én kiadott cári ukáz megnehezítette a francia
luxuscikkek behozatalát. Logikus ellenlépés volt ez, amellyel az
orosz kormányzat megpróbálta kiegyensúlyozni az orosz keres­
kedelmi mérleget. Az 1811. március 25-én írt levelében a cár az
új díjszabást „a tengeri kereskedelem zavaraival, illetve a kivitel
riasztó csökkenésével" magyarázta.
A politikai nyomás azonban legalább akkora súllyal neheze­
dett az orosz uralkodóra, mint az üzleti körök panaszai. A tilsiti
egyezményt rosszul fogadták a szentpétervári udvarban. A fran­
ciák elfogtak és a cár részére továbbítottak egy levelet, amelyben
az állt, hogy összeesküvést terveznek Sándor cár ellen, és nővé­
rét, Katalint szeretnék a trónra ültetni. A cár ismerte atyja, a
környezete által megtagadott I. Pál sorsát, és már a tilsiti egyez­
mény másnapján visszakozott: Erfurtban tartózkodó magatar­
tást tanúsított, elutasította, hogy egy házasságkötés által szoro­
sabbra fűzze szövetségét Napóleonnal, és rést ütött a blokád
rendszerén. A hadsereg is csatlakozott az udvarhoz és a nagyke­
reskedőkhöz. A katonák Tilsitben nem barátkoztak a franciák­
kal. Davidov háborús emlékirataiban az alábbiakat olvashatjuk:
„Mindössze az mérsékelte egy időre érzelmeinket, hogy kí­
váncsiak voltunk Napóleonra, és szerettünk volna szemtanúi
lenni a világ két leghatalmasabb uralkodója találkozójának. De
ezzel véget is ért minden szórakozásunk. A francia kísérettel
nem tudtunk mit kezdeni. Egyikünk sem óhajtott barátságot
kötni vagy akár csak megismerkedni egyetlen franciával is, akik
ennek dacára - Napóleon titkos parancsa következtében - elhal­
moztak bennünket udvarias gesztusaikkal és kedvességükkel.
Az 1812. év már ott volt közöttünk, a puskák torkolatáig véres
bajonettjével, markolatig döfött késeivel."
Napóleont is csalódott volt a tilsiti egyezmény miatt. Az oro­
szok tartózkodó magatartásától nem volt elragadtatva, sem Er­
furtban, sem pedig az osztrák-francia háború során. A legkisebb
repedést sem volt hajlandó eltűrni a kontinentális rendszeren,

472
amikor úgy tűnt, e rendszer másodszor is a csőd felé sodorta
Angliát.
A kereskedelmi kamarák (kiváltképp a lyoni) már az 1806.
évtől a kereskedelmi kapcsolatok visszaállítását szorgalmazták.
Champagny az alábbiakat írta Caulaincourt-nak 1807. december
7-én: „Őfelsége azt a parancsot adta, hogy beszéljek Önnel a
francia kereskedelemről, ami - úgy tűnik - Szentpétervárott
kizárólagos jelleggel bír. Itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy
ismét régi fényében tündököljön." De igen rövid időn belül
csalódniuk kellett: a nagy távolság, a magas szállítási költségek
és a jóval könnyebben elérhető itáliai és németországi piacok
elfordították a franciaországi nagykereskedőket Oroszország­
tól. Ennek a piacnak az elvesztése csak közepes károkat okozott
a francia gazdaság számára, és a francia kereskedőrétegek sze­
mében semmi esetre sem igazolta egy újabb háború kirobbantá­
sának szükségességét.
Napóleon az előkelők tartózkodó magatartása ellenére is ki
akarta robbantani ezt a háborút. Számára ez beleillett a fran­
cia-angol konfliktus kereteibe, és a kontinentális rendszer logi­
kus következménye volt. Vajon komolyan kell-e vennünk a
császár Narbonne-nak tett bizalmas vallomását, amelyet Nar-
bonne később Villemainnel közölt? „Ez a hosszú út vezet India
felé. Nagy Sándor olyan messzire hatolt, mint ide Moszkva,
hogy eljusson a Gangeszig... Önnek is tudomása van Gardanne
és Jaubert tábornokok perzsiai küldetéséről; semmi fontos nem
történt; azonban előttem a térkép, és tudom, milyen népeken és
államokon kell keresztülhatolni, hogy Jerevánból és Tifliszből
eljussunk az angol kézen lévő indiai területekig... Tegyük fel,
hogy Moszkvát bevettük, Oroszországot legyőztük, a cár meg­
békélt, vagy meghalt egy palotaforradalomban, íme ismét fel­
szabadulna egy trón, melyet függő helyzetbe hozhatnánk. És
mondja csak, ha egy hatalmas francia hadsereg a megfelelő
segédcsapatokkal útra kel Tifliszből, vajon nem lenne-e megkö­
zelíthető a Gangesz, amelyet elegendő lenne egy francia karddal
megérinteni ahhoz, hogy e kereskedelmi birodalom állványzata
India-szerte összeomoljon?" Ha ez a kijelentés valóban hiteles­
nek tekinthető, vajon nem az volt-e a célja, hogy Narbonne-t
megtévessze? Őszintén beszélt Napóleon, vagy csupán hagyta,
hogy megrészegítse az 1812-ben összetoborzott óriási sereg lát­
ványa?

473
 1811-től a hadi ellátás, még pontosabban a Bacler d'Albe
irányítása alatt álló térképészeti iroda azt a megbízatást kapta,
hogy készítse el a majdani hadjárat térképeit. Az anyagot La
Fére-ben, Metzben, Mainzban, Weselben és Maestrichtben gyűj­
tötték össze, hogy azután Danzig városába juttassák. A császár
hitt benne, hogy a háború hamar véget ér majd. Narbonne-nak
is ezt erősítgette: „A barbár népek babonásak és egyszerű gon­
dolkodásúak. A birodalom szívére, a nagy és szent Moszkvára
mért csapással egy pillanat alatt legyőzhetem ezt a vak és erőtlen
néptömeget." Napóleon arra számított, hogy a litvániai job­
bágyság fellázad majd földesurai ellen a Nagy Hadsereg köze­
ledtének hírére, a rubel pedig elveszíti értékét (hogy ez tényle­
gesen bekövetkezzen, a császár a biztonság kedvéért hamis
pénzt veretett). Kapott viszont néhány figyelmeztetést is. Leclerc
kapitány, aki összegyűjtötte az oroszországi statisztika elkészí­
téséhez szükséges dokumentációs anyag egy részét, 1812 janu­
árjában arra a megállapításra jutott, hogy „amennyiben a csá­
szár Oroszország belsejébe vezeti haderejét, akkor az ugyanúgy
megsemmisül majd, mint XII. Károly királyé Poltavánál, vagy
gyors visszavonulásra kényszerül". Majd azt is hozzáteszi: „Azt
gondolom, hogy Oroszországban csak az oroszok képesek há­
borúzni." 1812 elején mások is aggodalmuknak adtak hangot
amiatt, vajon érdemes e megnyitni egy újabb frontot keleten,
amíg a spanyolországi ügyet nem rendezték. A brumaire-iek
szószólójaként ismert Talleyrand - még „a vég kezdete előtt" -
sem rejtette véka alá szkepticizmusát.
A háború 1812 júniusában robbant ki. A cár Anglia támogatá­
sával létrehozta a hatodik koalíciót, amely tulajdonképpen csu­
pán Oroszországból állt. Először történt meg, hogy Franciaor­
szág elsöprő létszámbeli fölénnyel rendelkezett. Napóleon elv­
ben számított Poroszország és Ausztria segítségére is. Valójában
azonban Metternich mindent elkövetett, hogy megnyugtassa a
cárt. „Milyen garanciát tud nyújtani? - kérdezte az orosz követ.
- Az osztrák monarchia érdekét" - válaszolta Metternich. A
porosz király így írt Sándor cárnak: „Ha a háború kirobbanna,
csak annyi kárt okozunk majd, amennyi feltétlenül szükséges.
Mindig emlékezni fogunk arra, hogy egyek vagyunk, s egy szép
napon újból szövetségesek leszünk." Addig is Ausztria és Po­
roszország igyekezett kisegítő hadtesteket küldeni a Napóleon
által kiállított 675 ezer főt számláló, pompás hadseregbe. Voltak

474
itt svájciak, lengyelek, olaszok, belgák, hollandok - egyszóval az
összes, a császárnak alávetett európai nemzet fiai.
Napóleon május 17-én Drezdában tartózkodott. Ismét „egy
királyi virágoskert" gyűlt egybe. Számtalan leírás készült a fé­
nyes ceremóniákról. Vajon észrevették-e, hogy Napóleon most
először indul hadba úgy, hogy nem a forradalom hadvezérének
szerepében tetszeleg, hanem mint uralkodó fogadja szövetsége­
seit, az osztrák császárt és a porosz királyt? Ekkor szólta el
magát, és jelentette ki, hogy a franciaországi események más
fordulatot vettek volna, ha „a szegény nagybátyám" nagyobb
határozottságot tanúsít. Ez a szegény nagybácsi XVI. Lajos volt,
akinek Napóleon - Mária Lujzával kötött házassága következ­
tében - az unokaöccsévé lépett elő. A forradalmi polgárság
valószínűleg elszörnyedt...
Mindez megrészegítette, és meggyőzte arról, hogy könnye­
dén legyőzi Oroszországot. Napóleon azt írta Mária Lujzának
Posenből június 1-jén, hogy három hónap múlva ismét vele lesz.
A forradalom emléke kísértette? A szolgálatos tisztek csodálkoz­
va hallották, amint Thornban teli tüdőből énekelte a Le Chant du
déyart-t (Az indulás dalát):

„Északtól egészen délig, a csatakürt

Harcba szólít,
Franciaország ellenségei, reszkessetek...! "

A Néva partján a császár a Malbrough s'en va-t'en guerre (Marl­

borough háborúba megy) c. dalt dúdolta. Ritkán esett meg, hogy
ilyen jókedvűen kezdett volna hadjáratot. Oroszország mind­
össze egy 150 ezer fős sereget állított ki ellene, azt is két részre
osztva, Barclay de Tolly és Bagratyion parancsnoksága alatt.
Azonban egy igen fontos esemény árnyékolta be a horizontot: a
Bukarestben aláírt orosz-török békekötés. „Mohamed tudatlan
hívei akkor kötöttek békét, amikor helyrehozhatták volna a
mintegy száz éve tartó háborúk szerencsétlen következménye­
it" - írta Jomini.

475
 A KATASZTRÓFA

A francia csapatok június 24-én keltek át a Nyemenen, Kovno

mellett. Napóleon Vilnius felé sietett, hogy szétválassza egy­
mástól az orosz erőket: azt remélte, egyiket a másik után sem­
misíti majd meg, azután nem marad más hátra, mint diktálni a
békefeltételeket. De csak a semmibe markolt: az orosz katonák
hátráltak a hódító elől, pusztaságot hagyván m aguk mögött.
Augusztus 17-én, Szmolenszk mellett Napóleon m ár azt hitte,
utolérte őket, de ismét kicsúsztak a kezei közül.
Két hónap elteltével még egyetlen komolyabb csatát sem
vívtak meg, ugyanakkor a Nagy Hadsereg erői egyre fogyatkoz­
tak. 150 ezer katona vált harcképtelenné: a betegség, a szökések,
az ellátási zavarok mintegy 5-6 ezer fős veszteséget okoztak
naponta. A főtisztek között gyakoriak voltak a konfliktusok.
Július 8-án Davout elfoglalta Minszket, és elvághatta volna
Bagratyion visszavonulási útját, ha Jérőme tám adott volna.
Azonban semmit sem tett, és amikor Napóleon alárendelte
Davout-nak, elhagyta a hadsereget. Az akkor Litvániában tar­
tózkodó Butkevics, a későbbi püspök visszaemlékezése szerint
a franciák nem készültek fel kellőképpen erre a hadjáratra. Az
ezúttal lándzsásként szolgáló dragonyosok kénytelenek voltak
puskáikat lándzsákra cserélni, amelyekkel nem tudtak eléggé jól
bánni. „A lovak megbokrosodtak, a lovasok idegesek voltak";
ráadásul „a tüzérlovak szakszerűtlen patkolása következtében,
amely lehetetlenné tette, hogy az északi fagyos sztyeppeket
átszeljék, a franciák kénytelenek voltak rengeteg ágyút hátra­
hagyni". A francia közvélemény megkímélése céljából Napóle­
on porosz, illetve lengyel földről kívánta biztosítani az utánpót­
lást: előbbinél ellenségeskedéssel, utóbbi esetében közönnyel
kellett szembenéznie, mindezt tetézte az utak rossz minősége és
a gyenge termés. Ráadásul Napóleon képtelen volt utolérni az
ellenséget, mialatt a hosszú és erőltetett meneteléstől kimerült
katonái egyre fogytak.
Lieven gróf és Clausewitz eszméi tehát helyesnek bizonyul­
tak. Clausewitz, aki a cár szolgálatába szegődött, az orosz tábor­
noki kar előtt jelentette ki, hogy a birodalom gigantikus méretei
fogják legyőzni Napóleont, amennyiben Oroszország képes lesz
rá, hogy kihasználja helyzeti előnyét, azaz az utolsó percig
takarékoskodik erejével, és semmilyen ürüggyel sem köt békét.

476
Azt ajánlotta, hogy „egészen Szmolenszkig ürítsenek ki minden
területet, és csak ebben a régióban kezdjék meg a háborút".
A hadjárat után az oroszok ezt a verziót terjesztették, mely
szerint csapataik szándékosan hátráltak. Valójában Clause-
witznek a hadjáratra vonatkozó visszaemlékezései egyértelmű­
en kimutatják, hogy az orosz tábornoki kar csak véletlenszerűen
alkalmazta a felperzselt föld taktikáját. A tábornokok hátrálásá­
nak legtöbb oka nem a taktikai megfontolás volt, hanem az,
hogy nem merték vállalni a Napóleonnal való összetűzés és egy
esetleges vereség kockázatát.
De átengedhetik-e csata nélkül Moszkvát, a szent várost az
ellenségnek? Augusztus 18-án Napóleon behatolt Szmolenszk-
ba. Másnap, a valutyinói csatában Murat, Davout és Ney rátá­
m adt az oroszokra. Napóleon terve szerint Junot-nak az utóvéd­
jükre kellett volna lecsapnia, de nem szánta el magát semmilyen
hadmozdulatra sem. A döntő csata lehetőségét elmulasztották.
Bár a katonák fáradtak voltak, Napóleon folytatta az üldözést.
„Maga a veszély visz minket Moszkva felé." Az öreg Kutuzovot
bízták meg, hogy állja útját a hódítónak. Borogyinótól délre, a
Moszkva folyó partján táborozott le. Szeptember 7-én, egy igen
ádáz és véres küzdelem eredményeként Napóleonnak sikerült
továbbhaladnia. Tolsztoj később a Borogyinó melletti orosz győze­
lemről írt. Ildomosabb lenne talán a Moszkva folyó mellett kivívott
francia sikerekről beszélni, mivel 14-én a Nagy Hadsereg benyo­
mult Moszkva városába. A franciák azonban súlyos vesztesége­
ket könyvelhettek el; ráadásul egy hatalmas tűzvész a város
háromnegyedét elpusztította és lakhatatlanná tette; Sándor cár
pedig makacsul elzárkózott a tárgyalásoktól.
Napóleon ezúttal is szembe találta magát egy honvédő hábo­
rúval, amelyben a hazafiság vallásos fanatizmussal párosult, és
egy egész nemzetet fordított szembe a hódítóval. A jó társaság­
ból való úriemberek sakkjátszmához hasonlatos háborúja helyé­
be egy olyan fegyveres konfliktus lépett, ahol minden eszköz
megengedett volt, és senki sem tartotta be a szokásos játéksza­
bályokat.
Napóleon, akit eltávolított birodalmától a hírközlés lassúsága
- egy futárnak tizenöt napra volt szüksége, hogy megteremtse a
M oszkva-Párizs összeköttetést -, belefáradt a Sándor cár jobb
belátására való várakozásba, s bár a felhalmozott élelem segít­
ségével kihúzhatta volna a telet Moszkvában, október közepén

477
parancsot adott a visszavonulásra. Október 19-én a hadsereg
kiürítette a várost. Semmi sem lett volna veszve, ha Napóleon
más utat választott volna a visszavonuláshoz, mint amelyiken
jött. Szerencsétlenségére azonban Kutuzov a malojaroszlavetszi
ütközettel október 24-én arra kényszerítette, hogy visszatérjen a
Szmolenszk felé vezető útra. Egy olyan vidéken kellett keresz­
tülvonulnia, amelyet előbb az orosz, majd a francia seregek
dúltak fel Moszkva felé haladva. Ráadásul a francia csapatok
inkább hadizsákmánnyal voltak megrakodva, mint élelemmel.
Az éhség mellett a hidegtől is szenvedtek a katonák. Szmolenszk
után a hőmérő higanyszála -20, sőt -30 fok alá süllyedt. Véget
nem érő éjszakák következtek, tüzelő és világítás nélkül. Nap­
közben hosszú sorokban vánszorgó, tetőtől talpig rongyokba
burkolt emberek vánszorogtak a hóban (bakancsuk már régen
lefoszlott a lábukról), holttesteket, ágyúkat és harci szekereket
hagyva maguk mögött. Még ez is jobb volt, mint a kozákok keze
közé kerülni, akik szüntelenül zaklatták a menetoszlopot. Egy
orosz tiszt, Borisz Ukszkull visszaemlékezéseiben arról számol
be, hogy a muzsikok francia hadifoglyokat vásároltak, hogy
forró vízben megfőzzék vagy karóba húzzák őket. Két rubelt
fizettek személyenként. Az orosz történetírás nagyobb szerepet
tulajdonított a partizánakcióknak, mint a zord éghajlati viszo­
nyoknak.
Bár az emberi képzelőerő egy kissé eltúlozta a katasztrófa
méreteit, a túlélők által elmesélt borzalmak nem pusztán a kép­
zelet szüleményei. A Berezinán való átkelés, amit Ebié jeges
vizben két hidat ácsoló hidászai tettek lehetővé, drámai jelenet
volt. Ségur részletesen leírja „ezt az emberekből, lovakból és
harci szekerekből álló, végeláthatatlan és kusza tömeget, amely
megrohanta a szűk hídfeljárót, és teljesen ellepte azt. Az elsőket
- akiket a mögöttük lévők szinte maguk előtt toltak, m ert hátul­
ról őket is lökték előre a gárdisták és a hidászok - vagy össze­
nyomták és eltaposták, vagy bezuhantak a zajló Berezina jégtáb­
lái közé. Ebből az óriási és borzasztó tolongásból hamarosan
tompa mormogás, majd jajveszékeléssel és rettenetes szitkokkal
teli kiáltozás hangzott fel."
A berezinai csata november 27-étől 29-éig tartott. Amikor Ebié
felrobbantotta a hidakat, több ezren a túlsó parton rekedtek a
sereg kísérői közül. De Napóleon kijutott a bekerítésből, és
megmentett 50 000 katonát. A Szmorgonytól Vilnóba való

478
visszavonulás -36 fokos hidegben és élelem nélkül, megadta a
kegyelemdöfést a hadseregnek. 20 000 sebesültet, beteget és
dezertőrt hagytak Vilnóban.
December 16-án mindössze 18 000 ember kelt át a Nyemenen;
a többiek a következő' napokban érkeztek meg elszórt, kisebb
csoportokban. A halottakat, hadifoglyokat és dezertőröket is
beszámítva, a totális emberveszteség 380 ezer főre tehető. Ez volt
a történelem legnagyobb katonai vereségeinek egyike, ami
nagyságrendjének köszönhetően csak táplálta a Napóleon alak­
ja köré szövődött legendát.

NÉMETORSZÁG ELVESZTÉSE

Napóleon december 5-én este tíz óra tájban hagyta ott katonáit,
hogy sürgősen Párizsba utazzék, ahová a 18-áról 19-ére virradó
éjszaka érkezett meg. Hosszú utat tett meg, amiről Caulaincourt
részletes beszámolót hagyott hátra az utókor számára. Malet
tábornok sikertelen államcsínye, amit a következő fejezetben
részletesebben tárgyalunk majd, óriási hatással volt a császár
lelkiállapotára. Napóleont rendkívül felháborította, hogy olyan
fontos tisztséget betöltő személyek, mint például Frochot, meg­
feledkeztek a fiáról, Róma királyáról: „A emberek m ár egészen
megszokták a forradalom óta végbemenő sorozatos kormány-
váltásokat." Napóleon tervbe vette a Szenátus megszüntetését,
és egy újonnan létrehozott Főrendi Házzal szerette volna felvál­
tani, „amely valóban nemzeti szellemben m űködne", és ahová
minden kiválóság felvételt nyerne. Mivel érzékenyen érintették
a polgári körök felől érkező kritikák, melyeket a pairi méltóság­
gal kívánt lecsendesíteni, Napóleon végül igazolni próbálta
Caulaincourt előtt kormányzati szempontjait: „Azt mondják,
hogy túlságosan szeretem a hatalmat. Na és, van-e bárkinek oka
panaszra bármelyik megyében? A börtönökben még soha nem
volt ilyen kevés fogoly! Van-e olyan prefektus, aki nem orvosolja
a hozzá fordulók panaszait? Első konzulként is, császárként is a
nép királya voltam; értük, az ő érdekükben kormányoztam, és
soha, egyetlen pillanatra sem fordítottak el tőlük magánszemé­
lyek követelései vagy érdekei." A népért? Napóleon hamarosan
pontosított: „Népet mondok, ami számomra a nemzettel azo­
nos, mivel én soha nem kedveltem azt, amit oly sokan népnek

479
neveznek: a csőcseléket. Nem kedveltem jobban a nagyurakat
sem, mert míg az előző réteget oktalansága és nyomora sodorja
rendbontás felé, addig a másik csoportot nagyravágyása teszi a
hatalom szempontjából legalább annyira veszélyessé."
Ez azt jelenti, hogy a napóleoni kormányzat nem kívánt a
polgárságon kívül más társadalmi bázist. Napóleon szerette
volna újból elnyerni bizalmát, amely a 29. hadijelentésben köz­
readott visszavonulás hírére ugyancsak megrendült. „Veresé­
günk nagy szenzációt kelt majd - vallotta meg bizalmasan a
császár Caulaincourt-nak-, visszatérésem azonban ellensúlyoz­
ni fogja a kellemetlen következményeket."
December 19-én a császár az alábbi kijelentést tette Decrés-nek
és Lacuée de Cessacnak: „A szerencse elvakított. Moszkvában
jártam, és azt hittem, aláírhatom a békeszerződést. Túl sokáig
m aradtam ott. Nagy hibát követtem el, de megvannak az eszkö­
zeim, hogy helyrehozzam a dolgot."
Napóleon azonnal m unkához látott. A rossz hírek egyre soka­
sodtak. A porosz York tábornok, kinek csapatteste a francia
sereghez tartozott, a december 31-én Tauroggenben aláírt egyez­
mény értelmében átállt az oroszok oldalára. Kelet-Poroszország
fellázadt a francia uralom ellen, és a mozgalom átterjedt Szilé­
ziára és Brandenburgra is. 1813. február 28-án Frigyes Vilmos
tanácsadói, illetve az egyetemi diákság nyomására, amely félbe­
szakította tanulmányait, szövetségre lépett a cárral, és „felsza­
badító háborúba" kezdett. „Szent háborúba", melyet Arndt,
Körner és Rückert is megénekelt. Mindennek ellenére Napóleon
a tőle megszokott gyorsasággal képes volt a teljesen kimerültnek
hitt Franciaországból 300 ezer tizennyolc-tizenkilenc év körüli
újoncot besoroztatni, és rövid kiképzés után Németországba
vezényelni őket. Továbbra sem egyezett bele, hogy kivonuljon
Spanyolországból, ahol 250 ezer főnyi harcedzett katonája vesz­
tegelt, és egy jól felszerelt lovasezred, amely a döntő pillanatok­
ban nagyon fog neki hiányozni. A császár makacsul bizonygatta
Caulaincourt előtt, hogy „a spanyolországi háború m ár nem
egyéb, mint gerillaharc". Majd hozzátette: „Az új rend ellenfelei
csupán az alsóbb néposztályokból jönnek, és ezt a zűrzavart
csakis az idő, illetve egy nemzeti csendőrség - és természetesen
néhány francia csapattest - által támogatott erős kormányzat
irányítása alatt álló, cselekvőképes felsőbb társadalmi rétegek
segítségével lehet lecsillapítani. A gyűlölet lelohad majd, amikor

480
az emberek rádöbbennek, hogy az elavult szokásokkal és az
inkvizícióval szemben mi csupán bölcsebb, liberálisabb, illetve
korunk igényeihez jobban alkalmazkodó törvényeket hozunk
Spanyolország számára." Talán csak önmagát akarta megnyug­
tatni. A hiba abban rejlett, hogy hadba vonult Oroszország ellen,
mielőtt a spanyol ügyet megoldotta volna. 1813-ban már túlsá­
gosan is késő volt. Az angolok már a félszigeten voltak, és a
császárnak többé nem állt módjában, hogy kiürítse a déli frontot.
Kiengedni a kezéből Spanyolországot - ahogy néhány bírálója
javasolta - őrültség lenne. Az egész császári rendszer összeom­
lott volna. A német királyi udvarok egyelőre tétováztak, hogy
elkötelezzék-e magukat Poroszország és Oroszország oldalán.
A Rajnai Konföderáció elküldte a császár által követelt hadsere­
geket.
Napóleon tisztában volt vele, hogy csupán egy offenzíva
mentheti meg szorult helyzetéből. 1813. március 11-én elkészült
a haditerv. Eugene M urat távozása után megkapta a Lipcsébe
visszavonult Nagy Hadsereg főparancsnoki posztját. Az új ha­
diterv ugyanolyan fenséges volt, mint a boulogne-i tábor híres
kiáltványa:
„Miután mindent megtettem, hogy azt a látszatot keltsem,
Drezda, illetve Szilézia ellen kívánok vonulni, szándékaim sze­
rint (a türingiai hegyek és az Elba fedezékében) valószínűleg
Havelberg felé veszem majd utamat, és erőltetett menetben,
háromszázezer főnyi seregemmel Stettinbe érkezem, innen
Danzig felé nyomulok majd tovább, ahová két héten belül meg­
érkezhetek. A huszadik napon, m iután a sereg átkelt az Elbán,
m ár fel is szabadítottuk ezt a várost, a magunkénak mondhatjuk
Marienburgot és a Visztula alsó folyásának összes hídjait. íme,
ez a támadási parancs. Ami a védekezési utasításokat illeti,
legfőbb célunk a 32-es hadosztály, továbbá Ham burg és a Veszt­
fáliai Királyság fedezése, ehhez Havelberg tűnik a legmegfele­
lőbbnek."
Napóleon májusban kívánta megkezdeni a hadműveleteket.
A szászországi hadjárat gyorsan lezajlott, és újabb győzelmeket
hozott: Weissenfeld és Lützen mellett visszaverte Blüchert és
Wittgensteint, akik a porosz-orosz haderők élén álltak (május
1-jén és 2-án). Miután az Elbán túlra kergette őket, folytatta az
üldözést, és Bautzen, illetve Wurschen mellett újabb csapást
mért rájuk (május 20-án és 21-én). Már sokan rámutattak,

481
mennyire megbénította Napóleont a lovasság hiánya: nélkülük
nem tudta megsemmisíteni az ellenséget. A porosz hadsereg
vérszomja új színt adott a csatározásoknak, és mészárszékké
változtatta a harcmezőt. „Ezek az állatok tanultak valamit",
ismerte el a császár. Június 4-én két hónapos fegyverszünetet
írtak alá Pleswitzben.
Napóleon nem remélhette a döntő győzelmet, de Poroszor­
szág és Oroszország együttesen sem volt képes legyőzni Fran­
ciaországot: ennek következtében Ausztriára hárult a döntőbíró
szerepköre. Vajon erősebb lesz-e a házassági kapcsolat, mint az
európai koalíció hagyományos összetartó ereje? A Poroszország
iránti gyűlölet vagy az arisztokrácia Napóleon iránti megvetése
nyom majd többet a latban? Metternich - anélkül, hogy határo­
zott nyilatkozatot adott volna - felkínálta közvetítését. De már
a tárgyalások megkezdésekor ismertette, milyen feltételek mel­
lett tartja elképzelhetőnek a béke helyreállítását a kontinensen:
Poroszország területi egységének visszaállításával és a Rajnai
Konföderáció majdani feloszlatásával. E feltételek, mint az jól
látható, nem érintették Franciaország természetes határainak
kérdését, és az előkelők számára is elfogadhatónak tűntek. De
mit szól mindehhez Napóleon? A császár és Metternich június
26-i drezdai találkozója - bár az eseményeket csak az osztrák
diplomata tollából ismerjük - feltárta a bautzeni győztes gyenge
pozícióját. „Mit akarnak hát tőlem? - fordult hozzám hirtelen
Napóleon. Hogy megbecstelenítsenek? Soha! Inkább meghalok,
mint akár egyetlen talpalatnyi földről is lemondjak! Az önök
uralkodói, akik a trónon születtek, akár húsz csatát is elveszít­
hetnek, mégis visszatérhetnek fővárosaikba! Én nem tehetem
meg ugyanezt, mert csak egy felkapaszkodott katona vagyok!
Uralmam egyetlen nappal sem élné túl erőm elvesztését, amikor
kiderülne, hogy már nem kell tartani tőlem." Pszichológiai téve­
dés volt ez, hiszen a háborúba belefáradt Franciaország elfogad­
ta volna az Illír Tartományok visszaadását vagy a lengyel ügy
feladását. Hiba volt Napóleon részéről az is, hogy, amint Met-
ternichnek bizalmasan megvallotta, bízott benne, hogy Bécs
semleges marad. Figyelmen kívül hagyta Anglia nyomását is:
egyedül az angolok segítsége oldhatta volna meg az osztrák
kormányzat pénzügyi válságát. A Spanyolországból érkező hí­
rek megerősítették, hogy a francia uralom összeomlott a félszi­
geten, és megkondították a lélekharangot a napóleoni hatalom

482
felett. Június 27-én Metternich Anglia gyámkodásával aláírta az
egyelőre még titokban tartott reichenbachi egyezményt Orosz­
országgal és Poroszországgal, melynek értelmében Bécs köteles
volt hadba lépni Franciaország ellen, amennyiben ez nem fogad­
ja el a Metternich által javasolt békefeltételeket. A kongresszust
július közepén nyitották meg Prágában, a fegyverszünet lejártá­
nak napját pedig augusztus 10-ére tették át. Mindössze néhány
ülésre került sor. Ausztria nem engedett álláspontjából. Augusz­
tus 12-én az osztrákok hadba léptek. A szövetségesek három
sereget indítottak meg: az északit Bernadotte irányítása alatt, aki
Svédországot is a koalícióhoz csatolta; a Blücher vezetése alatt
álló sziléziait, valamint a Schwarzenberg által irányított csehor­
szági hadsereget.
Napóleon hármas offenzívát tervezett: északon Davout Berlin
városát, középen Ney Blücher csapatait, a császár pedig Csehor­
szágot tám adta volna meg. Ily módon szétszórta erőit, és túlsá­
gosan bízott marsalljai kezdeményezőkészségében is, akik meg­
szokták, hogy passzív engedelmességgel végrehajtják a császár
parancsait. Bár Napóleonnak sikerült megállítania a csehországi
hadsereget a drezdai csatában, ahol M oreau is elesett (augusztus
26-28.), a franciák egyre több rossz hírt kaptak: Vandamme
vereséget szenvedett Kulmnál, Macdonaldot Katzbachnál,
Oudinot-t Berlintől délre, Grossbeerennél, Neyt pedig Den-
newitznél győzte le az ellenség. Szeptember 9-én a toplicei szer­
ződés megerősítette az osztrák-orosz-porosz szövetséget,
Csernyicsev lovassága pedig elűzte Jéröme-ot Kasselből.
Augusztus 31-én Napóleon Voltaire alábbi versét ismételgette
Peyrusse füle hallatára:

„Negyven éven át csak harcoltam s győztem én.

Elgondolkodhattam a világ végzetén.
Egy esemény kapcsán sem feledtem soha,
Pillanatokon múlhat az államok sorsa."

Lipcse felé visszavonulva október 16. és 19. között a császár

megvívta „a népek csatáját": 320 000 szövetséges katona nézett
farkasszemet a 160 000 fős francia sereggel. A Wachau, Partha
és Lindenau mellett vívott első csaták győzelemmel, de leg­
alábbis döntetlennel végződtek. 17-én Napóleon különös mó­
don passzív maradt. 18-án, a csata harm adik napján történt meg

483
az egyik döntő esemény, amikor a Reynier irányítása alatt álló
szász hadtest átpártolt az ellenséghez, majd hamarosan követte
ezt a württembergi lovasság árulása. „Addig a pillanatig", je­
gyezte le Odeleben főszámysegéd, aki a császár közvetlen kör­
nyezetében tartózkodott, „Napóleon, önmagához híven, a leg­
nagyobb nyugalomról tett tanúbizonyságot; még ezek a csapá­
sok sem hozták ki a sodrából, jóllehet arcáról az elbizonytalano­
dás jelei voltak leolvashatóak." 19-én a szövetségesek körülzár­
ták Lipcse városát, a franciák visszavonulását pedig megakadá­
lyozta az Elster hídjának idő előtti felrobbantása. Macdonald,
Lauriston és Reynier csapatai mintegy nyolcvan ágyúval és száz
harckocsival a városban rekedtek; Poniatowski vízbe fúlt, miköz­
ben megkísérelte a folyón való átkelést. A Nagy Hadsereg erfurti,
1813. október 24-én kelt jelentése az alábbiakról számolt be:
„Még nincsenek pontos adatok arról, mekkora veszteséggel
járt ez a sajnálatos esemény, de megközelítőleg 12 000 embert és
több száz kocsit veszítettünk. Az ezt követő fejetlenség jelentő­
sen megváltoztatta a helyzetet: a győzelmes francia sereg meg­
vert hadseregként érkezett meg Erfurtba."
Frankfurt, majd Mainz felé visszavonulóban október 30-án,
Hanau mellett Napóleon kénytelen volt a Wrede parancsnoksága
alatt álló bajorokat félresöpörni az útból, mert ők is átpártoltak az
ellenséghez. A harcok okozta veszteségeket, illetve a szakadó eső­
ben való visszavonulást csak tetézte a seregben dúló tífusz.
November 9-én Napóleon megérkezett Saint-Cloud-ba. A
helyzet katasztrofális volt: a napóleoni Németország összeom­
lott. A Vesztfáliai Királyság nem létezett többé. A Rajnai Konfö­
deráció minden tagja azon igyekezett, hogy kiváljék a szövet­
ségből és szerződést kössön Ausztriával. Montgelas, Bajoror­
szág főminisztere adta meg a jelet október 8-án. Már a rajnai
határ is veszélyben forgott. Goerres a Rheinische Merkur-ban úgy
ábrázolta a folyót, mint a német egység szimbólumát, és a
Volkstum részének tekintette Svájcot is, amely megtagadván köz­
vetítőjét, semlegesnek nyilvánította magát. December 29-én a
tizennégy kanton küldötteiből álló zürichi gyűlés hatályon kívül
helyezte az 1803-as szerződést, és elfogadott egy egyezményt,
amely ideiglenes alkotmányként szolgált. Genfben a Lullinek,
Pictet de Rochemont és Saladin - Franciaország ellenségei -
visszaállították a köztársasági álllamformát, és felvételüket kér­
ték a konföderációba.

484
 HOLLANDIA ELVESZTÉSE

Hollandiában nem váltott ki semmiféle ellenállást a királyság

francia megyékre való felosztása: „Némi felindulás lett úrrá a
lakosságon", jegyezte le Dumonceau Emlékiratai-ban; „sokat járt
a szájuk, de továbbra is nyugodtan és tartózkodóan viselked­
tek." Az emberek azt várták, hogy a vámsorompók lebontásával
ismét felpezsdül a kereskedelmi élet, hogy a pénzügyi terhek
enyhülnek majd a holland adóterhek helyébe lépő' csekélyebb
francia adók jóvoltából, és hogy a holland kormányzat újjászer­
vezésével megbízott Lebrun, Piacenza hercege csökkenteni fog­
ja a politikai elnyomást. A hollandoknak azonban csalódniuk
kellett: Lebrun Amszterdamba való megérkezése a holland
vámrendszer megerösítését vonta maga után, melyet ettől kezd­
ve egy francia igazgató fennhatósága alá helyeztek; különleges
törvényszékeket állítottak fel a csempészet ellen; a lefoglalt áru­
cikkek látványos elégetése pedig bosszantotta a lakosságot. 1811
áprilisában lázadások törtek ki, melyeket Réal kegyetlenül le­
vert. A tartományi partikularizmus és a vallási ellenségeskedés
megosztotta Hollandiát, a Franciaország iránt érzett gyűlölet
viszont kedvezett az egység eszméjének. Az oroszországi visz-
szavonulás, később pedig a nemzeti érzések németországi ki­
robbanása csak fokozta a hollandok ellenállását. A lipcsei csata-
vesztés hírére Devilliers du Terr age rendőrfőnök beismerte,
hogy „az ország lakossága meg van győződve róla, hogy hama­
rosan elszakadnak Franciaországtól". November 15-én Molitor
tábornoknak a szövetséges csapatok közeledése miatt el kellett
hagynia Amszterdamot, hogy az Ijssel bal partjára húzódjon
vissza embereivel. A városból való távozása adta meg a jelet
nemzeti felkelés kirobbanására. 16-án Lebrun kénytelen volt
elmenekülni; 17-én ideiglenes kormányt alakítottak, mialatt a
francia csapatok kivonultak Hollandiából. November 30-án
Oránia hercege angol támogatással partra szállt. Hamburgot
már régen elveszítették a franciák hasonló okok miatt, melyeket
Puymaigre fejt ki részletesebben Emlékiratai-ban:
„A Hanza-városok Franciaországhoz történő csatolása rossz
viccnek fogható fel csupán. A lakosságot franciának minősítet­
ték, ennek következtében a mi adóinkat kellett fizetniük. Más­
felől idegenek m aradtak, hogy újabb zaklatásokkal még inkább
megnehezíthessük helyzetüket. Kevesebb is elég ahhoz, hogy

485
egy népet a teljes reménytelenségbe taszítsanak. És mégis olyan
erejük volt az illúzióknak, amelyekkel Bonaparte elkápráztatott
bennünket, hogy mi mindvégig azon csodálkoztunk, vajon a
hamburgiak miért nem buzgó alattvalói a császárnak."

AZ ITÁLIAI KIRÁLYSÁG ÖSSZEOMLÁSA

A napóleoni kudarcok következményei természetesen Itáliában

is éreztették hatásukat. Az itáliaiakat súlyos veszteségek érték
az utolsó császári hadjáratok során: a 27 000 férfi közül, akiket
Eugene alkirály az oroszországi frontra küldött, a hivatalos
adatok szerint mindössze 102 közkatona, illetve 121 tiszt tért
vissza. A németországi hadjáratban 25 000 ember tűnt el. Pedig
ezekre a katonákra nagy szükség lett volna a mélységesen kiáb­
rándult királyság védelméhez:

„Szerencsétlen az, aki nem hazája védelmében

Esik el a harcmezőn...
Hanem egy másik nép ellensége öli meg
Egy másik nép érdekében..."

- írta Leopardi.
Az osztrák invázió veszélyéhez még egy újabb, déli irányból
érkező' fenyegetés társult. M urat megelégelte sógora vég nélküli,
nyilvános és igazságtalan szemrehányásait. Meg akarta tartani
nápolyi trónját, az olasz egységtörekvéseket pedig a maga hasz­
nára szerette volna fordítani, s ezért meggondolatlanul tárgya­
lásokba bocsátkozott Ausztriával. Metternich a haderő nagyob­
bik részét kénytelen volt Németországban állomásoztatni, ezért
szüksége volt egy itáliai szövetségesre: a szerződést tehát -
Anglia áldásával - megkötötték. A nápolyi király mégis csak a
lipcsei vereség után határozta el magát: hozzájárult a francia
csapatoknak az Appennini-félszigetről való kiűzéséhez, Franci­
aországra azonban nem tám adt rá; ezalatt az angol áruk újból
bebocsátást nyertek a királyság területére.
Október elejére Eugéne elveszítette Illíriát. Az osztrákok a
tiroli felkelők és a bajor szövetségesek támogatásával átkeltek az
Alpokon. A franciák kénytelenek voltak a Tagliamento, majd a
Piave irányában visszavonulni. A nápolyi csapatok észak felé

486
vették útjukat. Elisa 1814. február 1-jén elhagyta Firenzét. Murat
kardcsapás nélkül megszerezte Toscanát, de kénytelen volt fel­
hagyni hadjáratával. A helyzet tarthatatlan volt Eugéne számá­
ra. 1814. április 17-én le kellett mondania a harcról. Bellegarde,
az osztrák fővezér, m ár 1814. február 3-án bejelentette a régi
kormányzatok visszaállítását. Napóleon maga volt az, aki -
hogy kompromittálja a pápai államot megkaparintani kívánó
Murat-t - január 21-én szabadon bocsátotta a pápát, és útnak
indította Róma felé. M urat a maga részéről m ár nem volt benne
egészen bizonyos, hogy sikerül megőriznie trónját. A francia
uralom véget ért Itáliában.

SPANYOLORSZÁGI VERESÉGEK

Joseph sorsa m ár jó ideje megpecsételődött Spanyolországban.

Angliának szüksége volt egy bázisra a kontinensen: Belgiumra
vagy Spanyolországra. Az 1809-es walchereni kudarc után a brit
kabinet az Ibériai-félsziget felé fordult. A rthur Wellesley, a ké­
sőbbi Lord Wellington kapott rá megbízatást - a Parlament némi
vonakodása mellett -, hogy vesse meg a lábát Portugáliában,
közel a tengerhez, ahonnan a brit flotta biztosíthatja utánpótlá­
sát, és évente rajtaüthet M adridon, a francia erők kimerítése
céljából. A francia tábornokok versengtek egymás között,
Suchet kivételével képtelenek voltak megnyerni a helybéliek
rokonszenvét, Napóleon csak kevés katonát bocsátott rendelke­
zésükre, veszteségeik pedig egyre növekedtek (Lapisse Tala-
veránál esett el 1809-ben, Senarmont Cádiz előtt 1810-ben,
Lagrange súlyosan megsebesült Tudelánál 1808-ban, Colbert
meghalt 1809-ben). Mindez kedvezett Wellesley terveinek, aki
1809. július 27-én, Talavera mellett győzelmet aratott az egymás­
sal viszálykodó Victor és Jourdan seregei felett, és ezért a diada­
lért megkapta a Wellington grófja megtisztelő címet.
Joseph már csak árnyékuralkodó volt M adridban, aki Párizs­
ból kapta az utasításokat, és mindenben alávetette magát Soult
marsall akaratának. Masséna kapta meg azt a parancsot, hogy
űzze ki Wellingtont az országból. Csapdát állított neki, mégpe­
dig oly módon, hogy Ney seregeivel bekeríttette Ciudad Rod­
rigo erődjét, ahol az utolsó reguláris spanyol csapatok állo­
másoztak. Wellington nem mozdult. Ciudad Rodrigo elesett,

487
Masséna pedig támadást indított Lisszabon ellen, azonban a
portugálok „felperzselt föld" taktikája, majd Torres Vedras meg­
erősített vonalai útját állták. A „győzelem legkedvesebb gyerme­
ke" 1811 márciusáig egy helyben topogott. Napóleon megparan­
csolta Soult-nak, hogy hagyja ott Sevillát és siessen Masséna
segítségére. Azonban Soult sokáig időzött Badajozban, majd
visszatért Andalúziába. Masséna kénytelen volt visszavonulni,
ami sikeres lett volna, ha Wellington nem lepi meg a franciákat
Fuentes de Onoro mellett május 4-én.
1812-ben Napóleon visszahívta Spanyolországból az újon­
cokból álló csapattesteket, ily m ódon meggyengítette a déli
frontot az oroszországi hadtest javára. A császár mindössze a
Madrid-Bayonne vonal védelmét rendelte el Spanyolország­
ban, sőt még azt is felajánlotta az angoloknak, hogy kiüríti az
országot, amennyiben annak területi integritását biztosítják egy
olyan uralkodócsalád vezetésével, amelyet nem nevezett meg.
Az angolok elvetették ezt a javaslatot. Wellington újabb tá­
madást indított, melynek során szétverte Marmont seregét
Salamanca mellett; behatolt a Joseph által sebtében elhagyott
M adridba is. A fővárost azonban Clausel (aki Marmont utódja
lett északon), a délről jövő Soult, illetve a Valenciában állomáso­
zó Suchet egyesített erői fenyegették, így Wellingtonnak sietve
el kellett hagynia a várost, és így is csupán a francia tábornokok
közötti ellentéteknek köszönhetően sikerült elkerülnie, hogy
bekerítsék. 1813-ban újabb offenzívát indított az Ebro mögé
visszavonuló francia csapatok ellen, amelyek körében leírhatat­
lan káosz kerekedett: a civil tisztviselők, a tábornokok szeretői
és a hadizsákmányokkal megrakott szekerek is a harcolók közé
keveredtek. 1813. június 21-én, Vitoria mellett Wellington táma­
dást intézett a francia csapatok főerői és balszárnya ellen: Joseph
kis híján fogságba került, a katonák pedig ágyúkat, fegyvereket
és csomagokat hátrahagyva menekültek a határ felé. Egyedül
Suchet m aradt még egy ideig Katalóniában. Napóleon megfosz­
totta testvérét mindennemű parancsnoki tisztségtől, és Soult-t
tette meg a spanyolországi francia hadak fővezérévé. Dalmácia
hercege - akit korábban talán megbénított az engedelmesség
kényszere - most újult erővel indított tám adást az angolok ellen,
azonban Pamplona mellett feltartóztatták. Október 8-án Wel­
lington átkelt a Bidassoán. Napóleon kissé későn okult az őt ért
vereségekből, és az alábbi levelet küldte Valencay-ba Laforest

488
által, az ott fogva tartott VII. Ferdinándnak: „Birodalmam aktuá­
lis politikai helyzete arra késztet, hogy véget vessek a spanyol-
országi ügynek. Anglia anarchiát szít, támogatja a jakobiniz-
m ust és a monarchia, illetve a nemesség megsemmisítésére tör­
ténő kísérleteket, hogy köztársaságot alapítson." Az 1808. év
előtti dinasztikus rendet visszaállítják tehát, a francia csapatok
kiürítik a félszigetet, a két ellenséges tábor kicseréli foglyait. Az
aláírt szerződés akkor lépne életbe, mihelyt az angol csapatok
kiürítik Spanyolország területét. VII. Ferdinánd, első meglepe­
téséből felocsúdva, nem tehetett mást, mint elfogadta a javasla­
tot. Megtörtént tehát a Bourbonok restaurációja.

A GYARMATOK ÖSSZEOMLÁSA

Mint a tengerek ura, Anglia már Napóleon első szárazföldi

vereségeit megelőzően elragadta Franciaország és szövetségesei
gyarmatait. Saint-Lucia, Tobago, valamint Saint-Pierre és Mi-
quelou m ár az ellenségeskedés kiújulása idején elvesztek. Vil-
laret-Joyeuse 1809 februárjában kapitulált Martinique szigetén;
Guadeloupe a következő évben esett el. Egy angol hajóraj meg­
tám adta és elfoglalta Guyanát. Szenegál ugyanígy járt. 1810-ben
Franciaországnak m ár sem Amerikában, sem pedig Afrikában
nem voltak gyarmatai. Az Indiai-óceánon a Rodriguez-sziget
1809-ben veszett el; Ile de France, ahová Surcouf indított expe­
díciót utoljára 1807-ben a Revenant fedélzetén, szintén elveszett.
A Seychelles-szigetek hasonló sorsra jutottak 1811-ben. Jáva
szigetét, amely 1810 júliusában szintén francia gyarmattá lett,
Hollandia bekebelezésének köszönhetően, rövidesen angol tá­
madások érték, és 1811. szeptember 13-án, hathetes harc után
kapitulált.
A Moniteur egyik cikke különös következtetéseket vont le
Franciaország tengeren túli területei elvesztéséből: „Kis gyar­
mataink elfoglalása végzetes volt, azonban az az érzelmi kapocs,
amely az anyaországhoz kötötte őket, még szorosabbra fonódik
majd, és büszkeségük egyre inkább megedződik egy olyan el­
lenség uralm a alatt, amelyik csupán megalázni tudja azokat,
akik a hatalmába kerülnek."
Ami a spanyol gyarmatokat illeti (Peru, Mexikó, Argentína
stb...), Napóleon a Bourbonok trónfosztásával megnyitotta azo-

489
kát az angolok előtt. 1806-ban, amikor Popham admirális, aki
januárban megkaparintotta a holland felségterületen lévő Jóre­
ménység fokát, meg akarta támadni Buenos Aires városát, egy
Jacques de Liniers nevű francia tiszt a lakosság segítségével
visszaverte a britek támadását. Azonban a franciák spanyolor­
szági beavatkozását követően a cabildos-ba szerveződött gyar-
matlakók nem voltak hajlandóak elismerni Joseph uralmát, Lon­
dontól kértek támogatást, Liniers-t pedig kivégezték. Az ango­
lok már kis híján megszerezték Brazíliát, amikor 1808-ban egy
hajórajjal megérkezett a Junot elől menekülő Bragan^a uralko­
dócsalád is. Hogy ezt ellensúlyozzák, igen kedvező vámtarifá­
kat állapítottak meg a brit kereskedők részére. Spanyol-Amerika
rendkívül nagy piacot kínált az angolok számára - Napóleon
akaratlan közreműködésével. Az óvatlanul elindított felkelési
hullám azonban 1810 áprilisa és júliusa között végigsöpört Ca-
racason, Buenos Airesen, Santa Fé de Bogotán és Santiago de
Chilén, olyan energikus vezetők irányítása alatt, mint a mexikói
Hidalgo, a venezuelai Miranda (aki egyébként 1792-ben a Fran­
cia Köztársaság tábornoka volt), Bolivar, aki állítólag jelen volt
Napóleon megkoronázásánál, San Martin... és még sokáig sorol­
hatnánk a neveket.
így veszítette el Napóleon minden európai szövetségese a
gyarmatait. Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a császári
kalandnak világszerte kiható következményei voltak; Jáva szi­
getétől Caracasig. Sőt még Ausztráliát is érintette, amennyiben
tekintetbe vesszük Baudinnek még a Konzulátus idején indított
expedícióját. Ugyanúgy megváltoztatta az Európán kívüli világ
történetét, akár az öreg kontinensét.

JEGYZETEK__________________________________________

Források: Az orosz levéltárról Szergej Goriainov régi cikkében,

„Documents russes sur 1812", Revue des Études napoléoniennes (1912;
276-295. old.) olvashatunk (ugyanitt megtalálhatók az első orosz csa-
pattest által 1812 augusztusa és decembere között végrehajtott hadmű­
veletekről készült feljegyzések, a császár I. Sándorral, illetve Katalin
nagyhercegnővel való levelezése, mely Nyikolaj Mihajlovics nagyher­
ceg műve nyomán vált ismeretessé számunkra). Nem hagyhatjuk fi­
gyelmen kívül a Vnyecsnaja Politika Rosszija (1967-1972) V., VI. és VII.
köteteit; lásd M. Spivak ismertetőjével, mely a Revue de l'Institut

490
Napoléon, 1976. évi számának 222-223. oldalán jelent meg. Érdemes
tanulmányozni Nesselrode leveleit és iratait is (1904). Végezetül fontos
még G. de Grandmaison, „Napoléon en Russie d'aprés les documents
des archives espagnoles", Revue des Questions historic\ues (1902). Ami az
angolokat illeti, érdemes átlapozni Castlereagh Correspondence, dis­
patches and other papers c. munkájának VIII-X. köteteit; a British and
foreign state papers-t (1841); Wellington, Dispatches, VI. és VII. kötetét,
illetve a Ch. Webster által publikált, British diplomacy, 1813-1815 c.
műben megjelent dokumentumokat (1921). Metternich Emlékiratai-ban
a dokumentumanyag személyes emlékekkel keveredik. Hasonló a
helyzet Lebzeltern esetében is (1949). Számos diplomáciai irat található
W. Oncken Österreich und Preussen im Befreiungskriege (1880) c. művé­
ben. Rengeteg emlékirat született az oroszországi hadjárat kapcsán:
Aubry (1889), Bangofszkij (1905), a bádeni őrgróf (1912), Barrau (Rivista
italiana di Studi napóleoniéi, 1979), Bennigsen (III. k., 1908), Biot (1901),
Bourgogne (1898), a lengyel Brandt (1917), Caulaincourt (alapmű, a
korszakra vonatkozó legjobb emlékirat, 1933), Chevalier (1970), Coi-
gnet (Mistier kiad., 1968), Dedem (1900), Domergue (a moszkvai Fran­
cia Színház igazgatója, 1835), Dutheillet (érdekes lehet a katonákat
megtizedelő betegségek szempontjából, 1899), Duverger, Faber du
Faur (1895, illusztrációkkal ellátva), Galitzin (egy orosz tiszt visszaem­
lékezéseinek fordítása, 1844), Grüber (1909, Schwarzenberg osztrák
csapattestének szemszögéből világítja meg az eseményeket), Guitard
(1934), Hogendorp (1887), Labaume (1814, óriási sikere volt a restaurá­
ció éveiben), Langeron (1902, az oroszok szemszögéből ábrázolja a
történteket), Montesquiou de Fézensac (1863, kiváló munka), Paixhans
(1868), Pils (1895), Pion de Loches (1889), Pisani (1942, itáliai nézőpont­
ból), Pouget (1895), Roos (orvos, 1913), Ségur (Histoire de Napoléon et de
la Grande Armée pendant l'année 1812 c., 1824-ben írt műve ma már
klasszikusnak számít), Séruzier (1823), Soltyck (1836), Suckow (würt-
tembergi származású, 1901), Surugues (1821), Tascher (1938), Uxkull
(1961, orosz tiszt, érdekes részletek), Villemain (1853), Wilson (1860).
Az oroszokról szólnak az alábbi, francia nyelvre le nem fordított mun­
kák is: lásd: Mme Le Gall-Torrance bibliográfiáját (felsőfokú tanulmá­
nyok gépelt disszertációja, melyről a Revue de l'Institut Napoléon 1979-es
számában jelent meg összefoglalás). Ugyanezeket érdemes elolvasni a
németországi hadjárat kapcsán is, továbbá Berthezéne (1855),
Lowenstern (orosz, 1903), Odeleben (1817, Napóleon vezérkarához
csatlakozott német tiszt), és Parquin (1843) műveit. Spanyolországról
lásd: Jourdan (1899), Marmont (1856), Masséna (1850, VII. k.), Noéi
(1895, a Torres Vedras-i eseményeket beszéli el), Jean-Jacques Pelet
(angol nyelven, Horward kiad., az 1811. évi portugáliai eseményeket
részletezi), Soult (Spanyolország és Portugália, 1955), Sprünglin (Revue
hispanique, 1904, a portugál helyzetről), Suchet (1828, kiváló munka);

491
hozzá lehet mindehhez fűzni Marcel kapitány hadjáratainak történetét
is (1913). Itáliáról: Eugene de Beauharnais (VIII— IX. k.). Bernadotte
árulásáról lásd: Suremain (1902), illetve Vaudoncourt (1817) munkáit.
Hollandia kapcsán lásd: Jacquin (1960). A közhangulatról Maine de
Biran Maurice megyefó'nökhöz írt leveleiben olvashatunk (1963).
Clausewitz elemzése az 1812-es és 1813-as hadjáratokról, hasonlóan
Jomini Précis politique et militaire des campagnes de 1812 á 1814 (1886) c.
munkájához, az emlékiratok kategóriájába sorolható. Lásd még: A.
Chuquet, Lettres de 1812 (1911), Norvins, Le Portefeuille de 1813 (1825),
La Guerre nationale de 1812 (Oroszországról, 7 kötetben), valamint
Colombnak a német résztvevőkről írott haditudósításai (1914).
Napóleon Correspondance-Án kívül lásd még az európai uralkodók
Napóleonhoz címzett magánleveleit (befejezetlen), illetve a Mária Luj­
zához írt leveleket, melyek híven tükrözik a császár lelkiállapotát
(1935).

Művek: Az oroszországi hadjárat számos tanulmány megírásának

ihletője volt, különösen az 1912. évi centenárium táján. Néhány össze­
foglaló jellegű munka a hadjárat egészéről: Jacoby, Napoléon en Russie
(1938); Tarlé, La Campagne de Russie (francia fordításban 1938-ban jelent
meg); G. Bertin, La Campagne de Russie d'aprés les témoins oculaires; C. de
Grunwald, La Campagne de Russie (1963, szövegmontázs); Palmer,
Napóleon in Russia; J. Thiry, La Campagne de Russie (1969); M. Holden,
Napokon in Russia (1974); Otto von Pivka, Armies of 1812 (1976; az egyes
haderőkről, illetőleg egyenruhákról); M. Lerecouvreux, 1812, Napoléon
et la Campagne de Russie (1981); Carmigniani és Tranié, La Campagne de
Russie (1982).
A diplomáciai összefüggéseket idézi fel: A. Vandal, Napoléon et
Akxandre f r (III. k., 1896); J. Mansuy, férőmé Napoléon et la Pologne en
1812 (1931), mely lehetővé teszi a Pradt Histoire de Vambassade dans le
grand-duché de Varsovie (1815) c. munkájában megjelent tévedések kor­
rigálását; Dundulis, Napoléon et la Lituanie en 1812 (1940). A katonai
előkészületekről lásd: Tulard, „Le dépőt de la guerre et la preparation
de la Campagne de Russie", Revue histonquede l'armée (1969); L. Hastier,
„Napoléon faussaire", Vieilles Histoirés (1961,63-103. old.); Villatte des
Prugnes, „Les effectifs de la Grande Armée pour la Campagne de
Russie", Revue des Études historiques (1913); R. Bielecki, „L'effort
militaire polonais, 1806-1815", Revue de Ylnstitut Napoléon (1976). A
hadműveletekről részletesebben: Margueron Campagne de Russie.
Préliminaires, 1810-1812 (4 k., 1898-1906), Fabry Campagne de Russie.
Opérations (5 k., 1900-1903); Bonnal La Manoeuvre de Vilna (1905) c.
műveit. Lásd még: B. de Baye, Smolensk (1912), valamint Gronski,
„UAdministration civile des gouvernements russes occupés en 1812",
Revue d'Histoire moderne (1928, 401-412. old.). Van Vlijmen Vers la

492
Bérésina (1908) c. művében stratégiai mesterműnek nevezi a berezinai
átkelést, amelyet mások katasztrófának tartottak. Az orosz történetírók
számára Kutuzov és a partizánok szerepe volt fontos (Jiline, Le Désastre
de l'armée napoléonienne en Russie, orosz nyelven, 1968). A külföldi
kontingensekről lásd: Sauzey, Les Allemands sous les aigles Franqaises
(1902-1912); Boppe, Les Espagnols ä la Grande Armée (1899); ugyanettől
a szerzőtől, La légion portugaise, valamint Lutken, Les Danois sur l'Escaut
(1891).
A reváns jegyében számos mű vizsgálta Franciaországban a porosz
háborús erőfeszítéseket: Cavignac, La Formation de la Prusse
contemporaine (1897-1898, főleg a II. kötet); Vidal de la Blache, La
Régénération de la Prusse aprés Iéna (1910); Gromaire, La Littérature
patriotique en Allemagne (1911); szintén tőle, „Arndt et Napoléon", Revue
des Études napoléoniennes (1913, IV, 372-401. old.); C. de Grunwald, Stein
(1936). A Charras (1870), illetve Rousset (1871) által írt eseménytörté­
netek helyett inkább J. d'Ussel La Défection de la Prusse (1907) és
L'intervention de l'Autriche (1912) c. műveit érdemes elolvasni. R. Áron
aprólékosan kidolgozott tanulmányának I. kötete (Penser la Guerre,
1976) nélkülözhetetlen Clausewitz megismeréséhez. R. Wohlfeil
Spanien und die deutsche Erbehung, 1808-1814 (1965) c. munkája a spa­
nyol példa hatását elemzi. Érdemes tanulmányozni: Bouvier, Le
Redressement de la Prusse (1941); Párét, York and the era of Prussian Reform
(1966), illetve Clauseivitz and the state (1976); Straube, Das Jahr 1813
(1963); Max Lehman, Scharnhorst (1887, régi, de hasznos); Unger,
Gneisenau (1914); Ranke, Hardenberg (1874). Hoffmann igen érzéklete­
sen ábrázolta a lipcsei csatamezőn lezajlott eseményeket. A Napóleon­
párti irányzat sem tűnt el teljes egészében. Hegel így írt: „Németország
egy szép napon óriási néptömeggé olvad majd egybe, egyetlen hódító
hatalmának köszönhetően."
A hadműveletekről részletesebben lásd: Reboul, La Campagne de 1813
(1910-1912); átfogó képet nyújt Clément, La Campagne d‘Allemagne
(1904); Lanrezac, La Manoeuvre de Lützen (1904); Tournés, Lützen (1931);
P. Foucart, Bautzen (1893), valamint La Poursuite (1901); Lefebvre de
Behaine, La Campagne de France, I. k., melynek címe Napoléon et les Alliés
sur le Rhin (1913); Thiry, Lützen et Bautzen (1971); szintén tőle, Leipzig
(1972). A szabadcsapatok szerepéről: Spivak, „Le corps franc du major
Adolphe von Lutzow", Revue de l’lnstitut Napoléon (1974).
L. Pingaud Bernadotte Napoléon et les Bourbons (1901) c. műve alapos
magyarázatot ad, ugyanakkor szigorúan bírálja is Bernadotte viselke­
dését.
Itáliáról, illetve az itteni eseményekről: H. Weil, Le Prince Eugene et
Murat, opérations militaires, négociations diplomatics (1905); Rath, The
fall of the napoleonic Kingdom in Italy (1941), és főleg Fugier, Napoléon et

493
l'ltalie (1947). Lagarde, a toscanai rendőrfőnök szerepéről szól F. Boyer
életrajz jellegű jegyzete (Rassegna Storica del Risorgimento, 1957, 88-95.
old.). Firenzéről: R. Broudard, Rassegna Storica Toscana, 1974,47-61. old.
Ami Rómát, illetve az ottani francia uralom végét illeti, ezzel kapcso­
latban nélkülözhetetlen J. Moulard disszertációjának II. kötete, mely­
nek címe Le Comte Camille de Tournon (1930). Az angolok szicíliai fellé­
pését tárgyalja J. Rosselli Lord W. Bentinek and the British occupation of
Sicily, 1811-1814 (1956) c. munkája. A már fentebb idézett Murat-élet-
rajzok mellett érdemes elolvasni: A. Valente, Gioacchino Murat e ITtalia
Meridionale (1956); Johnston, The napoleonic Empire in Southern Italy
(1904); H. Weil, Joachim Murat roi de Naples, la derűiére année du regne
(1909).
Hollandia bukását elsődleges források alapján ismerteti: Caumont
de la Force, UArchitrésorier Lebrun; gouverneur de la Hollandé, 1810-1813
(1907) c. műve. Hamburgról: J. Mistier, „Hambourg sous l'occupation
Franqaise", Francia, 1973,451-467. old. (Aubignosc jelentései nyomán).
Ami a spanyolországi eseményeket illeti, erre vonatkozólag G. de
Grandmaison L'Espagne et Napóleon c. munkájának III. kötete (1931)
tekinthető a legjobb elbeszélésnek. A katalóniai szervezkedésről: R
Conard, Napoléon et la Catalogue (1910); Jean Serramon La bataille des
Arapiles (1978) c. munkájában a Vitoriában tapasztalható francia követ­
kezetlenséget tárja fel (La bataille de Vitoria, 1985). Wellington és
Masséna egymás elleni hadműveletei keltették fel leginkább a történé­
szek figyelmét: E. Gachot „Les lignes de Torres Vedras" (Revue des
Études napoléoniennes, 1918, XIV., 225-239. old.) c. műve Masséna mellett
foglal állást, és hevesen támadja Bessiéres, Soult, illetve Marmont tá­
bornokokat. Massénát helyezi előnyös megvilágításba: Valentin (1960),
Marshall Cornwall (1965) és D. Horward The Battle ofBussaco, Masséna
against Wellington (1965), valamint The Twin Sieges of Ciudad Rodrigo and
Almeida (1984) c. munkái. Lásd még Sarramon, „Campagne de Fuentes
de Onoro", Carnet de la Sabretache (1962). A következményekről: Weller,
Wellington in Peninsula (1962). A Vitoria után Franciaországba menekült
afrancesadó-król: Revue des Études napoléoniennes, 1915, VII. k., 276-278.
old., valamint Dufour, Llorente en France, 1813-1822 (1979). Az egyik
legtehetségesebb tábornokról, Suchet-ről: Fr. Rousseau, La Carriére du
maréchal Suchet (1898), és Bergerot, Suchet (1986); Jourdanról R. Valentin
írt igen objektív hangvételű életrajzot (1956); Bessiéres-ről Rabéi (1903),
illetve A. Bessiéres (1952) biográfiáiban, valamint a Les Amis de Bessiéres
(1969-1976) c. tudósításban olvashatunk.
A gyarmatok bukásáról: c. Parkinson, War in the Eastern Seas,
1783-1815 (1954); H. Prentout, L'íle de France sous Decaen (1901); J.
Eymeret, ,,L'Administration napoléonienne en Indonésie", Revue
Franqaise d'Histoire d'outre-mer (1973, 27-44. old.); szintén tőle, „Java
sous Daendels", Archipel (1972, 151-168. old.), mely Collet elavult

494
disszertációját helyesbíti. Napóleon gyarmatok iránti állítólagos közö­
nyét Besson és Chauvelot Napoléon colonial (1939) c. műve cáfolja.
Amerikáról: Gandia, Napoléon et l'lndépendance de VAmérique latiné
(1955); Pardo de Leygonier, „Napoléon et les libérateurs de 1'Amérique
latiné", Revue de l'Institut Napoléon (1962, 29-33. old.); O. Baulny, „La
naissance de 1'Argentine et l'entreprise ibérique de Napoléon", Ibidéin
(1970, 169-180. old.); Cl. de Sassenay, Napoléon f r et la fondation de la
République argentine (1892). H. de Poyen (1896) idézi fel az Antillákon
folyó tengeri csaták eseményeit.

Le nem zárt viták

Vajon melyek voltak Napóleon oroszországi vereségének konk­

rét okai? A császár az időjárási viszonyokra hivatkozott. Az
orosz történészek váltig állítják, hogy a partizánok harca volt a
meghatározó. Davidov Est-ce le gel qui a détruit l'armée Franqaise
en 1812? c. tanulmányában bírálja a francia visszaemlékezéseket
s főleg Chambray írását (Histoire de l'Expédition de Russie, 1823).
M indketten összekeverik a visszavonulás két különböző szaka­
szát: a Moszkvától a Berezináig, illetve a Berezinától a Nye-
menig tartó utat. Az első során, mely huszonöt napot vett igény­
be, mindössze három olyan napról tudunk, amikor a hőmérsék­
let nulla fok alá esett: mindazonáltal a franciák 65 000 embert
veszítettek el. Hogyan lehetne csupán a telet okolni mindezért?
Eylaunál vagy Spanyolországban sem voltak kedvezőbbek a
körülmények. Csupán a visszavonulás második szakaszában
volt huszonkét napig tartó fagy. Az oroszok úgy vélik (s nem
szükséges feltétlenül Tolsztojt vagy Borogyinót emlegetni), Ku­
tuzov volt az, aki a franciák bukását előkészítette, mivel ő vágta
el a Nagy Hadsereg előtt a Szmolenszk felé vezető utat. A bukást
pedig meggyorsította a Tarutyino (október 6.), Malojarszkij (ok­
tóber 12.), illetve Kraszno (november 6.) mellett vívott csaták
után a Moszkva, Finnország és Moldávia felől érkező három
orosz sereg egyesülése.
Vajon ki lehet-e számokban fejezni a franciák veszteségeit?
Martinién becslései csupán a tisztikarra vonatkoznak; a Mehliss
által 1826-ban összeállított lista, mely az 1810 és 1814 között
Oroszországban, Lengyelországban, illetve Németországban
hadifogságba esett francia, illetve francia szolgálatban álló kato­
nákat vette lajstromba, nem tekinthető igazán pontosnak. Már

495
arról is vitáznak, hogy vajon hány katona lépte át Oroszország
határát: M. Bergerot máig kiadatlan értekezése szerint, melyet
Robert püspök nyomán írt Daruról, a katonák száma mintegy
517 000-re volt tehető; Marbot azt állítja, hogy 325 900 főt tehetett
ki a sereg létszáma, ebből 155 400 volt francia, 170 500 fő pedig
szövetséges (de ez nem hihető); Ségur már 444 700 katonáról tett
említést; a Memorial 400 000 emberről számolt be, ebből 140 000
volt francia. A hadbiztosság aktái „az orsai tűzben" (november
20.) és a Berezinán való átkelés során vesztek el. Számba kell
venni a hadifoglyokat, illetve azokat is, akik a kimerültség miatt
lelték halálukat a német államokban (Lariboisiére, Éblé). Csu­
pán bizonyos hadtestekre vonatkozó számadatokra támaszkod­
hatunk: ennek tükrében a tisztek esetében 40-50%-ra, az egysze­
rű közkatonáknál pedig 80-90%-ra tehető a veszteség aránya.
Egy megcáfolt legenda: T. Sauvel („Le décret de Moscou
mérite-t-il son nőm?", Revue historicjue Droit Franqais et étranger,
1975. július, 436—440. old.) bebizonyította, hogy a Comédie-
Frangaise megalapítását célzó híres kiáltványt nem Moszkvában
és nem is a visszavonulás során, hanem Párizsban írták alá.
Propagandacélzattal olyan dátummal látták el, mintha Moszk­
vában készült volna, így próbálván „menteni a látszatot", és
megnyugtatni a közvéleményt a katasztrófa méreteivel kapcso­
latban.
A moszkvai tűzvésznek vajon milyen szerepe volt a végső
összeomlás bekövetkeztében? Nem ez tette szükségessé a visz-
szavonulást, viszont jelentős mértékben megnehezítette a fran­
ciák helyzetét (D. Olivier, L'lncendie de Moscou, 1964). Rosz-
topcsin - jóllehet mindent tagadott, és a franciákat vádolta -
felelős volt e tűzvészért, melynek egy része, minden kétséget
kizáróan, véletlenül keletkezett (Ségur, Rostopchine, 1873; La
Füye, „Rostopchine et Kutuzov", Revue des Questions historiques,
1936). Mi volt az oka Napóleon visszatérésének, és melyek
voltak ennek a visszatérésnek az állomásai? Jacques Jourquin
minden lehetséges választ összegyűjtött „La Chevauchée fan-
tastique" (História, 1984. január) c. írásában.
Metternich 1813-as álláspontját különbözően értékelték. Bibi
Metternich der Dämon Österreichs (1936) c. művében igen ellen­
szenves képet fest róla, mivel a szerző a liberális iskolához
tartozott, és szigorúbban értékelte a diplom áciát, m int a fran­
cia történészek (Soréi, Essais d'Histoire et de Critique, 1883; M.

496
Paléologue, Romantisme et Diplomatie, 1924; Bertier de Sauvigny,
Metternich et son Temps, 1959). H. von Srbik pozitívabban értékeli
őt (Metternich, der Staatsmann und der Mensch, 1925), és úgy állítja
be személyét, mint a XVIII. század felvilágosult zsarnokát. H.
Kissinger Le Chemin de la Paix (franciául 1972-ben jelent meg) c.
munkájában, Metternich politikájának elemzése során egy gyak­
ran elhanyagolt elemet emelt ki, nevezetesen a „legitimitást". A
szerző könyvének IV-VII. fejezetei kiválóan elemzik az osztrák
diplomáciatörténetet. Azonban nem szabad lebecsülni Anglia
súlyát sem az éppen formálódó hatodik koalícióban (Ch. Web­
ster, The Foreign policy of Castlereagh, I. k., 1931, valamint Buc-
kland, Metternich and the British Governement, 1932, mely utóbbi
különös hangsúlyt fektetett Ausztria pénzügyi zavaraira).
Krache Metternich's German policy (I. k., 1963) c. munkája igen
komoly tanulmány.
Oroszország 1813-as nagykövetei közül említsük meg a fran­
cia emigráns Anstelt-t, aki híres volt franciagyűlöletéről (Chu-
quet, Etudes d'histoire, IV. k.).
Napóleon egyáltalán nem viseltetett közönnyel a tengerészet
iránt, mint azt kissé elhamarkodottan írták róla egyesek.
Prefektúrák szerint szervezte, illetve militarizálta azt (a sorozá­
sokkal pótolták a hiányzó tengerészeket), újjáépítette a flottát
(tanúbizonyságul szolgál erre az antwerpeni hadihajó-építő és
-felszerelő gyártelep fejlődése vagy Cherbourg felvirágzása),
megfiatalította a tiszti állományt (Baudin, Hamelin, Duperré,
Roussin). „XIV. Lajos csupán Brest fölött rendelkezett", jelentette
ki 1811. március 24-én, „ezzel szemben Európa minden partvi­
déke az enyém. Négy év múlva meglesz a haditengerészetem!"
Addig is a franciák kénytelenek voltak elismerni a Royal Navy,
azaz az angol tengerészet felsőbbrendűségét. Ez tette lehetővé
Nagy-Britannia számára, hogy szembeforduljon a blokáddal,
hogy megnyissa a dán tengerszorosokat (1810-ben 1678 hadiha­
jó jutott el Göteborgba), a britek jelen voltak Lisszabonban,
Gibraltárban, a Baleári-szigeteken, Szardínián és Szicílián, ellen­
őrzésük alá vonták a Jóreménység fokán át Indiába vezető utat,
felújították kapcsolataikat a Vörös-tenger bejáratát őrző szultán-
ságokkal (ily módon kompenzálták az 1807-es egyiptomi bu­
kást, amikor Mohamed Alival szemben maradtak alul), s végül
- az ettől kezdve vetélytárs nélkül működő Kelet-indiai Társa­
ság közvetítésével - a Kínával való kereskedelemre összponto­

497
síthatták erőiket. Vajon e tengeri uralom tette lehetővé Anglia
számára, hogy győzedelmeskedjen? Mahan (Influence of sea
power upon French Revolution and Empire, 1892) a tengerek feletti
uralomban látta az angol győzelem kulcsát; ugyanerre az állás­
pontra helyezkedik Horward is, „British Seapower and its
influence upon the peninsular war" (Naval war College Review,
1978); ezzel szemben F. Crouzet éppen ellenkező véleményen
van, és a J. Mistier által szerkesztett Napoléon et l'Empire (1968) c.
kötetben rámutat, hogy Spanyolország kivételével a britek egy­
általán nem vették hasznát tengeri fölényüknek a szárazföldi
háború során. A britek jelenléte az Adriai-tengeren egyáltalán
nem segítette Ausztriát az ötödik koalíció idején, az 1805-ös
nápolyi és az 1809-es walchereni, valamint az 1806-os maidai
partraszállások kudarccal végződtek, ráadásul a francia parto­
kat blokád alá vonó angol flotta fenntartása igen költséges volt.
F. Crouzet szerint Anglia nem lett volna képes a győzelemre a
franciák oroszországi összeomlása nélkül. Ami az angol-ameri­
kai háborút illeti (Th. Roosevelt, The naval war of 1812, 1882),
okozott némi bosszúságot Nagy-Britannia számára, de semmi­
féle komoly hatása nem volt a Franciaországgal való konfliktus­
ra. A Royal Navy mégis megvédte Szicíliát Murat partraszállási
kísérleteitől, amelyre aligha lett volna képes Mária Karolina
udvara és a kissé degenerált szicíliai arisztokrácia, amely készen
állt arra, hogy elárulja az angolokat (lásd Amitia küldetését,
melynek emlékét Napóleon m ár Szent Ilona szigetén idézte fel:
eszerint Mária Karolina felajánlotta, hogy lemészároltatja a bri­
teket, ha Napóleon segítségére lesz szicíliai uralm ának fenntar­
tásában).
A napóleoni stratégia hiányosságai a katonai kudarcok során
kerültek napvilágra: félreismerte az időjárási viszonyokat (pe­
dig a topográfia már tökéletesen ismert volt), nem állt rendelke­
zésére megfelelő lovasság, amely felderíthette volna a terepet (ez
volt az oka, hogy Jénánál, illetve Marengónál rosszul mérte fel
az erőviszonyokat), rosszul továbbították parancsait, beosztott­
jai pedig képtelenek voltak az önálló kezdeményezésre.

498
 VIII. FEJEZET

A BUKÁS

„Fájdalommal figyelem honfitársaim viselkedését, amelyet a

nagyszabású sorsforduló idején tanúsítottak. Határozottan kel­
lene kinyilvánítani akaratunkat a régi monarchia visszaállításá­
ra, de legalábbis közös érdekeltségre lenne szükség, amely egye­
síthetne minket; azonban egyetlen olyan érzelmet vagy eszmét
sem találhatunk, mely egy ilyen szövetség alapjául szolgálhatna.
A zsarnoki és bitorló kormány keltette gyűlöletet többé-kevésbé
mindenki átérzi, az emberek többsége azonban bármilyen rend­
szert elfogadna, amely biztosítaná egyéni nyugalmát és jelenlegi
helyzetét. Az emberek fáradtak, félnek az újabb forradalmaktól,
hiányzik belőlük a jogaik védelméért, illetve IV. Henrik leszár-
mazottainak visszatéréséért való lelkesedés. A cselekvőkészség
olyannyira kiveszett belőlük, hogy a külföldieket szidják, amiért
azok a fegyverek erejével nem állítják vissza a régi rendszert,
amely mellett a félelem vagy más kicsinyes szenvedélyek miatt
a franciák nem mernek állást foglalni."
Az előkelőknek az 1814. évi válság során érzett ellentmondá­
sos érzelmeit ritkán fogalmazták meg ennyira világosan, mint
ahogyan azt Maine de Biran tette Napló-jában.
A polgárság m ár 1808 óta szeretett volna m egszabadulni
egyre kellemetlenebbé váló megmentőjétől, azonban m egri­
adt egy olyan változás lehetőségétől, amely esetleg sérthette
volna érdekeit. A hálátlanságot a gyávaság mérsékelte. N apó­
leon katonai kudarcai szolgáltatták azt az alkalmat, amelyre
m ár hat éve vártak. Az előkelők nem voltak rá képesek, hogy
m aguk döntsék meg a császár hatalmát; ehhez szükségük volt
külső segítségre is. Vajon a király személyében m egtalálhat-
ják-e az 1789-ben elvesztett legitimitást? Sajnos az olyan fi­
gyelmes szemlélő szám ára, m int amilyen például Fiévée volt,
ham ar világossá vált, hogy amennyiben a király visszatérése
Franciaország megszállásával kapcsolódik össze, akkor XVIII.
Lajos óriási baklövést követ el, és hosszú távon kom prom -

499
mittálja a Bourbonokat, közvetlenül pedig előkészíti annak a
visszatérését, aki a nép szemében képes szembeszállni a szövet­
ségbe tömörült Európával.

A MALET-ÜGY

Malet tábornok összeesküvése megmutatta, mennyire ingatag

alapokon nyugszik a császári hatalom. 1812. október 22-éről
23-ára virradó éjszaka az egykori tábornok - akit előbb Vin-
cennes-ba, majd a Dubuisson-féle klinikára zártak be 1808-as
összeesküvése miatt - két m ásodrendű szereplő, Boutreux és
Rateau társaságában a Popincourt kaszárnyába ment. Itt beje­
lentette az alighogy felébredt Soulier parancsnoknak, hogy a
császár halott, ezért ideiglenes kormányt készül alakítani; innen
a katonai börtönbe vette útját, hogy kiszabadítson két táborno­
kot, név szerint Lahorie-t, Moreau hajdani vezérkari főnökét,
valamint Guidalt, aki egy királypártiakat és déli republikánuso­
kat egyesítő összeesküvés során kompromittálta magát. Lahorie
- Malet parancsára - elrendelte Savary rendőrminiszter és
Pasquier rendőrfőnök letartóztatását. Frochot, Szajna megye
prefektusa, ekkorra már előkészítette a Városháza egyik termét,
hogy ott fogadja az új kormányt, és minden jól végződött volna,
ha Hullin hadosztályparancsnok nem tanúsított volna ellenál­
lást. Az október 28-án elítélt három tábornokot és legfőbb cinko­
saikat 29-én agyonlőtték. A hatóságok információi alapján álta­
lában az összeesküvés abszurditását szokták kiemelni. A híres
császári rendőrség mégis bebizonyította ügyetlenségét, amikor
tétlenül nézte végig főnökei letartóztatását, a katonák pedig,
akik jóhiszeműen engedelmeskedtek Malet parancsainak, in­
kább örömmel, mint szomorkodva tették azt. Vajon ki állt a
Malet-ügy hátterében? Talleyrand és Fouché? Ennek igen cse­
kély a valószínűsége. Az előkelők? Bizonyára nem így van. Úgy
tűnik, hogy inkább a királypártiak, jelen esetben a Hit Lovagjai
(bár ezek óvatosak voltak) és egy maroknyi megátalkodott re­
publikánus közötti közeledésről volt szó, amely m ár korábban
megkezdődött az ország déli részén. Viliele igen meggyőző
magyarázatot ad erre emlékirataiban:
„A királypártiak és a republikánusok megállapodtak, hogy a
választógyűlések összehívásáig egyesítik erőiket, Bonaparte bu-

500
kása után pedig ezek fognak határozni, hogy XVIII. Lajos vissza­
térését avagy a köztársaság visszaállítását tartják kívánatos­
nak." Az előkelők támogatása nélkül ez a terv egy kissé irreális­
nak tűnt, de mint Fiévée is megjegyezte: „Ha ez a mozgalom egy
kicsivel hosszabb életű lett volna, minden bizonnyal akadnak
olyan bölcsek, akik szívesen irányították volna ezeket a bolon­
dokat." Mivel a főtisztviselők ugyanúgy megfeledkeztek a csá­
szár fiáról, mint a közkatonák, Napóleon eltörölte a szolgálati
rendtartást, mely az uralkodó távollétében Cambacérés-re ru­
házta át a különféle tanácskozó szervek elnöki tisztét, és egy
1813. február 5-én hozott szenátusi határozat értelmében létre­
hozta a régensség intézményét Mária Lujza számára, kinek
munkáját egy vér szerinti hercegekből és főméltóságokból álló
tanács segítette. A Törvényhozó Testület 1813. február 14-étől
március 25-éig tartó ülésszaka még a korábbiaknál is érdektele­
nebb volt. Amikor Napóleon Németországba indult, az ország
helyzete mind gazdasági, mind társadalmi szempontból válsá­
gosnak mutatkozott, az elégedetlenség egyre nőtt, Cosne-ban és
más városokban felkelés tört ki az összevont adók miatt, de
komolyabb politikai megmozdulásra nem került sor. A polgár­
ság ekkor még nem m ert nyütan állást foglalni.

A SZAKÍTÁS

1813. novem ber 14-én Napóleon visszatért a Tuileriákba. Már

m ásodszor fordult elő, hogy vesztesként érkezett Párizsba.
Azt remélte, hogy feléleszti a társadalom tetterejét, m ozgósít­
ja a közvéleményt, s ezért fokozza a Törvényhozó Testület
ülésszakának jelentőségét. A császár szándéka nyilvánvaló:
ki kell békíteni az előkelőket. Az 1813. novem ber 15-én kelt
szenátusi határozattal a császár elhatározta, hogy a Szenátus
és az államtanács ezentúl testületileg vesz részt a törvényho­
zás ülésein. Ezt a hangulatjavító akciót azonban ő m aga tette
tönkre azzal, hogy saját részére tartotta fenn a Törvényhozó
Testület elnöke kinevezésének jogát. Régnier kapta meg e
posztot, jóllehet nem volt képviselő, csupán egy m egfáradt
m iniszter, akit a továbbiakban Mólé helyettesített az igazság­
ügy élén, míg Marét helyébe Caulaincourt lépett a külügyi
tárcánál, Daru pedig Lacuée-t váltotta le a hadügyi igazgatásnál,

501
aki még 1810-ben lett Dejean utódja a kormányzati gépezet ezen
igen fontos ágazatában.
A szövetségesek, akik arra készültek, hogy lerohanják az or­
szágot, a maguk részéről szintén hozzáláttak egy csábítási trükk
kidolgozásához. December 4-én kiáltványt tettek közzé: „A szö­
vetséges hatalmak nem Franciaország ellen viselnek hadat, ha­
nem azon túlzott hatalom ellen, amelyet Napóleon császár -
Európa és Franciaország szerencsétlenségére - túlságosan is
hosszú ideig gyakorolt birodalmának határain kívül." A kiált­
vány garantálta Franciaország számára a természetes határokat,
azaz a Rajnát, az Alpokat és a Pireneusokat. Ez nem remélt
engedmény volt, ha ugyan el lehetett hinni. Az előkelőkre min­
denesetre jelentős hatást gyakorolt.
A Törvényhozó Testület tehát feszült hangulatban nyitotta
meg ülésszakát 1813. december 19-én.
Napóleon, hogy bizonyítsa a szövetségesek javaslataival
szembeni jóhiszeműségét, felajánlotta a szenátoroknak és a kép­
viselőknek, hogy beszéljék meg a folyamatban lévő tárgyalások
minden egyes kérdését. Ehhez két bizottságot választottak, az
egyik öt szenátorból, a másik pedig ugyanennyi képviselőből
állt. A Szenátusban minden problémamentesen zajlott le; a Tör­
vényhozó Testület esetében azonban nem így történt. Akiválasz­
tott képviselők olyan megyékből jöttek, amelyeket keményen
sújtott a blokád: Lainé Bordeaux küldötte volt, Gallois Bouches-
du-Rhőne megyéé, Raynouard Varból érkezett. A másik két
képviselő is a Földközi-tenger partvidékéről jött: Flaugergues
Aveyronból, Maine de Biran pedig Dordogne-ból. M egragadták
hát a kínálkozó alkalmat, hogy kifejezésre juttassák választóik
elégedetlenségét. Lainé azt a következtetést vonta le beszámo­
lójában, hogy az ellenség nem akarja megsemmisíteni Francia-
országot, hanem „csupán saját határaink közé akar szorítani
bennünket, és meg szeretné fékezni azt a lendületet, azt a nagyra
törő és végzetes tevékenységet, mely már húsz év óta teszi
szerencsétlenné Európa népeit". A császárnak „kizárólag a fran­
cia nép függetlenségéért és országa területének önállóságáért"
kellene háborút vívnia. A nemzet lelkesedésének felkeltése érde­
kében „azon törvények teljes egészében és állandó jelleggel való
gyakorlását javasolják, melyek biztosítják a francia állampolgá­
rok részére a szabadsághoz, a biztonsághoz, a tulajdonhoz való
jogot, a nemzet számára pedig politikai jogainak szabad gyakor­

502
lását". Az előkelők ezen „alaptörvényét" 229 szavazattal fogad­
ták el 31 ellenében. A figyelmeztetés egyértelmű, Napóleon
azonban nem volt hajlandó tudomásul venni azt. Cambacérés
őt csillapító tanácsai ellenére a császár megtiltotta a jelentés
kinyomtatását, a Törvényhozó Testület ülését pedig elnapolta.
Savary saját bevallása szerint is óriási szenzáció kerekedett
mindebből országszerte. A császár kemény dorgálásban része­
sítette azon képviselőket, akik részt vettek az 1814. január 1-jén
megtartott újévi fogadáson. Azzal fenyegetőzött, hogy új társa­
dalmi bázist keres magának, a „negyedik renddel" lép majd
szövetségre, és felébreszti Franciaországban az egykori forra­
dalmi szellemet: „Mi is a trón? Négy aranyozott fadarab, amit
egy darab bársonyba bugyoláltak. A trón a nemzet lelkében él,
és engem nem lehet elválasztani tőle anélkül, hogy kárt tenné­
nek benne, mivel a nemzetnek nagyobb szüksége van rám, mint
nekem őrá. Hiszen mihez is kezdene a nemzet irányító és vezető
nélkül?... Önök tehát az Alkotmányozó Nemzetgyűlést akarják
utánozni, és egy újabb forradalmat elindítani? Azonban én nem
hasonlítok majd arra a királyra, aki akkoriban élt... Szívesebben
lennék a szuverén nép fia, mint leláncolt uralkodó... Térjenek hát
vissza megyéikbe!"
Vajon Napóleon gondolt-e arra, hogy kibontja a forradalom
zászlaját? Vajon 1793 szellemét próbálta megidézni? Huszonhá­
rom szenátort, illetve államtanácsost küldött ki a megyékhez,
hogy sürgessék meg a sorozásokat és szervezzenek nemzetőrsé­
get, melyet a december 26-i dekrétum hívott ismét életre. Sten­
dhal részletesen beszámol naplójában, mi m ódon segédkezett
Saint-Vallier-nak Grenoble városában. Nem túlságosan lelkesen
hajtották végre feladatukat: a kiküldött képviselők már idősek
voltak, a legfiatalabbak, M ontesquiou és Pontécoulant ötvenesz-
tendősek, Canclaux, a legöregebb pedig hetvennégy éves volt!
Szívük mélyén néhányan királypártiak m aradtak (Sémonville).
Az ország a határ menti területek kivételével belefáradt a hábo­
rúskodásba. Napóleon tudta ezt, és ilyen utasításokat adott
megbízottainak: „Jelentsék be megyéinknek, hogy meg fogom
kötni a békét, hogy csak az ellenség elűzésére kérem az eszkö­
zöket, hogy a franciáktól a franciák szám ára kérek segítséget!"
Az 1808. évig a sorozások még nem róttak túlzott terheket a
lakosságra. 1798 és 1807 között mintegy 985 000 embert vittek el
katonának, ami akkoriban a lakosság harminchatod részét jelen­

503
tette. Gyakori volt a felmentés, illetve a helyettesállítás. Az 1808.
év szeptemberétől kezdődően azonban egyre égetőbb szükség
volt a létszám növelésére; egy „jó szám" kihúzása vagy a sorkö­
telest helyettesítő személy megvásárlása már nem volt „életbiz­
tosítás" a jövőre nézve. 1809 áprilisában a császár 30 000 újoncot
kért a Szenátustól az 1810-ben sorozandó korosztályból, továb­
bá azt, hogy újra sorozzanak az 1806-os, 1807-es, 1808-as és
1809-es korosztályból. Napóleon később újra 36 000 főt kért.
Agricol Perdiguier m ondta el Mémoires d'un Compagnon c. m ű­
vében, hogy a bátyja kénytelen volt elindulni Spanyolország
felé, holott egy avignoni hordár m ár helyettesítette őt. Az 1810-
es és 1811-es nyugalmi időszak után, 1812-ben előrehozták a
sorozást, melynek csak 1813. január 1-jével kellett volna megkez­
dődnie. 1813-ban, amikor minden sorkötelest behívtak, még
350 000 embert vonultattak be, akik közül 100 000 főt 1809 és
1812 között már besoroztak. Áprilisban újabb behívásokra ke­
rült sor: 180 000 embert bocsátottak a hadügyminiszter rendel­
kezésére. Augusztus 24-én, a spanyolországi fordulatnak kö­
szönhetően, a császár további 30 000 újoncot hívott be előre az
1814-es, 1813-as, 1812-es, a déli megyékben pedig még ennél is
régebbi korosztályokból. 1813 októberében 160 000 embert vo­
nultattak be az 1815-ben besorozandók közül, azonban a nős
férfiak ekkor még kivételt képeztek. A kormányzat november­
ben újabb kérelemmel állt elő, annál is inkább, mivel Napóleon
nem akart többé szövetséges kontingensekkel együtt harcolni.
„Olyan időket élünk, amikor egyáltalán nem szabad idegenekre
számítanunk."
így született meg az „Emberevő Szörny" legendája. Egyre
jobban megszerveződött a sorozásokkal szembeni ellenállás.
Stanislas de Girardin, Seine-Inférieure megye prefektusa szerint
a sorozási bizottságok elé „olyan fiatalemberek kerültek, akik
inkább kihúzatták az összes fogukat, csak ne kelljen szolgálatba
állniuk, másoknak pedig különféle savakkal vagy tömjént rágva
sikerült elkorhasztaniuk azokat. Néhányan sebet ejtettek a kar­
jukon vagy a lábszárukon hólyaghúzó segítségével, és arzénos
vízzel kezelték a sebeket, hogy gyógyíthatatlannak nevezhes­
sék. Sokan szándékosan sérvet kaptak, mások pedig maró
anyaggal kenték be nemi szervük környékét."
Vidéken a behívóparancsnak nem engedelmeskedők egész
serege kóborolt mindenfelé, minek következtében az emberek

504
biztonságérzete egyre csökkent. Ez az ellenállási mozgalom
északon, Fruchard vezetése alatt még politikai színezetet is öl­
tött. A parancsmegtagadók a papok támogatását élvezték, és a
lakosság is az ő pártjukat fogta, amikor élelemmel látta el őket,
illetve menedéket nyújtott nekik.
Elmúltak már azok az idők, amikor Agricol Perdiguier atyja
kemény dorgálás után visszaküldte dezertőr fiát a hadseregbe.
Voltak olyan prefektusok is - mint például La Tour du Pin
Somme megyében vagy Barante Loire megyében -, akik tájékoz­
tatták a behívóparancsnak nem engedelmeskedőket az ellenük
kivezényelt hadoszlopok mozgásáról. 1814 februárjában Tarn
megyében 1600 sorkötelesre 1028 parancsmegtagadó vagy de­
zertőr jutott!
Az adóterhek, melyek jó ideig elviselhetőek voltak, mind
súlyosabbá váltak; ezzel szemben a köztisztviselők javadalma­
zása mintegy 25%-kal csökkent. Napóleon kénytelen volt vala­
milyen megoldást találni a katonai kudarcok eredményeként
fellépő pénzügyi összeomlás ellen. Az összevont vámok vissza­
állítása nyomán fellépő gyűlölet csak fokozódott a rekvirálások,
illetve az adók 30%-kal való emelkedése következtében. 1814-
ben az iparengedélyi díjak és egyéb adók megkétszereződtek,
azonban már senki sem fizette be azokat.
Mindennek tetejébe 1792 óta először fordult elő, hogy idegen
csapatok szállták meg az ország területét, így Franciaország
szembe találta magát a háború borzalmaival. Eddig csak a Nagy
Hadsereg hadijelentéseiben szereplő dicső tettekről szerezhetett
tudomást.
A háború senkit sem kímélt: a gazdaság ugyancsak megsíny­
lette a külhoni piacok, illetve a határ menti manufaktúrák -
például Liege - elveszítését. A bizalom eltűnt, amit az életjára­
dék iránti érdeklődés megszűnése is tanúsított. „A közvélemény
a kereskedelem mozgásának megfelelően alakul", ismerte be
Rhin-et-Moselle prefektusa. A polgárságnak a gazdasági hege­
móniáról szőtt álmai szertefoszlottak. Többé már senki sem
kételkedhetett Anglia technikai és kereskedelmi fölényében. A
szárazföldi győzelmek semmi hasznot nem hoztak, így a háború
folytatása is haszontalannak tűnt. Ráadásul m indez államilag
irányított gazdálkodást kívánt, ami bár nem volt túl erőszakos,
egyre elviselhetetlenebbnek látszott. Az előkelőket érzékenyen
érintette az 1813. április 3-án kelt szenátusi határozat, amelynek

505
értelmében a birodalom leggazdagabb nemesi családjainak ifjai
közül válogatott, 100 000 fős díszőrséget kellett felállítani, akik­
nek a saját költségükön kellett felszerelést és fegyverzetet bizto­
sítaniuk a maguk számára. Súlyos illetéket róttak ki azokra, akik
felmentették magukat a szolgálat alól. Néhányan bátran harcol­
tak Pully, Lepic vagy Defrance vezetésével, mások azonban -
például Tours városában - egészen odáig merészkedtek, hogy
egy felkelés kirobbantását tervezték el. A hadsereg tisztikarán
belül is rossz volt a légkör a nemesek előléptetései miatt. Egy
olyan régi republikánus, mint amilyen Michaud tábornok is
volt, az alábbi módon fakadt ki egy 1813-as keltezésű családi
levélben: „A megtett szolgálatok oly kevéssé számítanak, hogy
azt hiszem, már azt sem veszik jó néven, ha valaki azt állítja,
hogy számítaniuk kellene. Kevésbé fájna, ha én lennék az egyet­
len, akit elfelejtettek."
Vajon néhány sebtiben megtett intézkedés visszaadhatja-e a
kormány elveszített népszerűségét? A közös földek egy részé­
nek áruba bocsátásával egyfelől az állami bevételi forrásokat
akarták növelni, másfelől a parasztok földéhségét kívánták csil­
lapítani. A vállalkozás eleve kudarcra ítéltetett, mivel a kataszt­
rofális gazdasági konjunktúra következtében ezek nem rendel­
keztek megfelelő pénztartalékkal. A kereskedelmi engedélyek
számát a többszörösére emelték, de m ár túl későn ahhoz, hogy
sikerüljön elejét venni néhány nagy port felverő anyagi csődnek.
Franciaország északi és keleti területei kivételével, illetve
néhány nagy form átum ú személyiség akcióitól eltekintve -
mint például Carnot Anvers-ben, Davout Hamburgban vagy
Lecourbe Belfort-ban -, az országot megszálló ellenséget csupán
tétlenséggel vagy éppen belenyugvással fogadták.
A császár helyzete újra hasonlatossá vált XIV. Lajoséhoz, ki­
nek legitimitását uralkodásának utolsó éveiben gyakran meg­
kérdőjelezték. A korábban csatlakozott nemesek most magára
hagyták Napóleont, hogy a törvényes uralkodó oldalára állja­
nak; az 1791-es alkotm ány iránt nosztalgiát érző előkelők
ham arosan m aguk is ezt a m egoldást választották; a megszállt
területeken kirobbanó néhány hazafias m egm ozdulás ellené­
re a nép im m áron közönnyel, mi több, ellenséges érzelmekkel
viseltetett a császár iránt. Győznie vagy pedig buknia kellett.
Ezek a körülmények tették oly megrázóvá a franciaországi had­
járatot.

506
 A FRANCIAORSZÁGI HADJÁRAT

1813 végén három szövetséges sereg kelt át a Rajnán. Bernadotte

hamarosan Belgium felé vette útját; Blücher és Schwarzenberg
csapatai (ez utóbbihoz a cár, az osztrák császár és a porosz király
is csatlakozott), miután az Aube mellett egyesültek, Párizs felé
fordultak. Napóleon mindössze egy nyolcvanezer fős, újoncok­
ból álló sereget tudott felvonultatni az ellenség kétszázötven­
ezer emberével szemben. Soult-ra bízta a délvidéken előrenyo­
muló Wellington feltartóztatását, hogy szembefordulhasson a
legsürgetőbb veszedelemmel. Vajon mit ért Napóleon serege?
Bordeaux, Toulouse, Nimes és Montpellier ruhakészítő műhe­
lyei nem szállítottak megfelelő mennyiségű köpönyeget a kato­
nák számára; mindössze 900 darab nyereggel rendelkeztek, pe­
dig 5000-re lett volna szükség; a kétszersült-, hús-, illetve pálin­
kafejadag közepesnek volt mondható, a katonai kórházak ha­
mar túlzsúfolttá váltak. „Egy kicsit aggódom a zsold miatt" -
vallotta be Napóleon Molliennek január 7-én. Ráadásul a fegy­
verzet is hagyott némi kívánnivalót maga után, annak ellenére,
hogy 1813-ban 240 000 puskát állítottak elő.
Napóleon először Blüchert tartóztatta fel Brienne-nél, majd
1814. február 1-jén újra szembe kellett szállnia a porosszal La
Rothiére-nél, akit ekkor már az osztrák Schwarzenberg seregei
is támogattak. Vereséget is szenvedett.
Napóleon óriási szerencséjére Blücher és Schwarzenberg elkö­
vették azt a hibát, hogy seregeik ellátásának könnyebb biztosí­
tása érdekében különváltan folytatták útjukat. Blücher a Marne,
illetve a Petit Morin mentén haladt tovább, míg Schwarzenberg
az Aube és a Szajna völgyét választotta. így könnyű zsákmányt
nyújtottak Napóleon számára, aki egyiktől a másikig vándo­
rolva, február 10-én, Champaubert-nél útját állta Blüchernek,
majd Montmirail, Cháeau-Thierry, illetve Vauchamps mellett
kemény csapásokat mért rá. Ezután a Fontainebleau-t fenyegető
Schwarzenberg ellen fordult, február 18-án, Montereau mellett
legyőzte és az Aube-on túlra kergette csapatait. A császár nyolc
nap leforgása alatt hét csatát vívott, és mindegyikből győztes­
ként került ki, a szövetségeseket visszakergette eredeti állásaik­
ba. Seregeik erősen demoralizált állapotban voltak, és igen meg­
osztottnak mutatkoztak - lehetséges, hogy a szerencse újból
rámosolyog Napóleonra? A cár volt az, Bonaparte egykori kor­

507
zikai riválisa, Pozzo di Borgo támogatásával, aki lelket öntött a
szövetségesekbe, és a március 1-jén, Chaumont-ban megkötött
paktummal szorosabbra fonta kapcsolataikat. Poroszország,
Ausztria, Anglia és Oroszország uralkodói megállapodtak, hogy
egyikük sem köt különbékét, és 150 000 fős sereget tartanak fenn
mindaddig, amíg végleg le nem győzik Napóleont.
A támadás újra megindult. A Craonne mellett legyőzött
Blücher március 7-én a laoni fennsíkra vonult vissza, ahonnan
Napóleon nem tudta kimozdítani őt. Ráadásul a császárnak utol
kellett érnie Schwarzenberget, aki újra előrenyomult, azonban a
francia csapatok alacsony létszáma miatt nem sikerült március
20-án visszaszorítania az osztrákokat Arcis-sur-Aube mellett.
Ekkor elhatározta, hogy Párizs védelme helyett Saint-Dizier felé
haladva elvágja a szövetségesek utánpótlási vonalát. Ellenfelei
bele is estek a csapdába, és megkezdték a visszavonulást Metz
városa irányában, amikor sikerült elfogniuk Napóleon Párizsból
érkező leveleit. Ezek arra engedtek következtetni, hogy a fővá­
rosban erős royalista párt van. Sándor cár - újfent Pozzo di Borgo
tanácsára - ismét Párizs felé vette útját. Napóleon túlságosan is
merész haditerve kudarcot vallott.
Március 29-én a szövetséges csapatok megérkeztek a francia
főváros elé; 30-án megkezdődött a küzdelem. Spanyolország
hajdani uralkodója, Joseph - a császár még februárban megfo­
galmazott és Nogent-ből küldött instrukciói alapján - már 28-án
javaslatot tett a régenstanácsnak, hogy hagyják el Párizst. Más­
nap a császárné és Róma királya elutazott a városból. Párizsban
csupán Chabrol, Szajna megye prefektusa, illetve Pasquier rend­
őrfőnök m aradt - valamint Talleyrand, aki egy ügyes húzással
elérte, hogy ne kelljen csatlakoznia a Blois-ba távozott régensta-
nácshoz, és így szabaddá vált a terep a számára.
A munkáskerületek kivételével az elcsüggedt és erődök nél­
küli Napóleonnal szemben mind ellenségesebb érzelmeket táp­
láló Párizs attól tartott, hogy Moszkva sorsára jut, és nem tanú­
sított ellenállást. A főváros védelmével megbízott Nemzetőrség,
valamint a Marmont és Mortier által vezényelt csapattestek a
becsület kedvéért összecsaptak az ellenséggel Belleville és
Charonne magasságában, majd a Clichy kapunál, ahol Moncey
vette át az irányítást. A szövetségesek létszámbeli fölénye azon­
ban túlságosan nagy volt. 30-án este a város kapitulált. A cár és
a porosz király által már megelőzött szövetséges csapatok 31-én

508
benyomultak Párizsba. Lyon minden különösebb ellenállás nél­
kül esett el március 21-én. Bordeaux városa - polgármestere,
Lynch sugalmazására - már március 12-én kitűzte a fehér lobo­
gót, Artois grófja pedig Nancyban tartózkodott. Rochechouart
megpróbálta Troyes városát a királypártiak oldalára állítani.
Soult Toulouse felé vonult vissza, bár nem volt tisztában az ott
lakók érzelmeivel, akiket a Hit Lovagjai megpróbáltak maguk
mellé állítani. A royalista ügynökök, mint például Semallé,
Vitrolles és Gain-Montagnac, fokozták tevékenységüket, ami
nem volt egészen veszélytelen vállalkozás, mivel egyáltalán
nem lehettek bizonyosak abban, hogy a szövetséges hatalmak
nem kötnek végül megállapodást a „Zsarnokkal". A döntő játsz­
mára Párizsban kerül majd sor. Gain-Montagnac az alábbi val­
lomást tette: „Ha Párizs kiáll a király mellett, a tartományok
követik majd. Eléggé felkészültek ahhoz, hogy a főváros ösztön­
zésére megmozduljanak, de ahhoz nem, hogy ők kezdeményez­
zenek." Schwarzenberg szerint: „Párizs városa az, amely a
jelenlegi körülm ények között m eggyorsíthatná az egész vilá­
got érintő békefolyamatot...mindenki arra vár, hogy a város
nyíltan színt valljon, és akkor a falai előtt állomásozó seregek
támogatni fogják döntését. Párizs lakosai, ismeritek hazátok hely­
zetét és Bordeaux állásfoglalását!.. E példa a háború befejezését
jelentheti!"

A LEMONDÁS

Talleyrand hamar rájött, hogy a döntő játszma színhelye Párizs

lesz. Számíthatott Pasquier rendőrfőnök, illetve a szenátorok
többségének támogatására.
A szövetségesek párizsi bevonulása után királypárti tünteté­
sek zajlottak le. Canler azt állítja, hogy ebben a rendőrségnek is
szerepe volt, visszaemlékezése azonban nem számít túlzottan
hitelesnek. Talleyrand számított a Szenátusra; a döntő csapást
azonban Szajna megye tanácsa mérte a császári rezsimre, az a
gyűlés, amelyet Napóleon olyannyira megvetett, hogy még a
véleményét sem kérte ki, amikor befagyasztotta Párizs városá­
nak költségvetését. A tanács bosszút állt. Április 1-jén Bellart, a
tanács egyik tagja megszavaztatott egy kiáltványt, melyet tizen­
négy szavazó közül tizenhárom elfogadott, bár a tanácsnak

509
valójában 21 tagja volt. E kiáltványt széles körben terjesztették
már április 2-án:
„Párizs lakosai! Elöljáróitok árulást követnének el veletek és a
hazával szemben, amennyiben hitvány személyes indítékoktól
vezérelve, továbbra is elfojtanák lelkiismeretük hangját. Ez azt
kiáltja feléjük, hogy minden bajért, ami benneteket sújtott, egyetlen
ember tehető felelőssé! O az, aki a sorozásoknak köszönhetően
minden esztendőben megtizedeli családjainkat! O az, aki 400 mil­
liós adó helyett, amit Franciaország egykori jóságos uralkodóinak
fizettünk, hogy szabadok, boldogok és nyugodtak legyünk, több
mint 1500 milliós adóterhet rótt ki ránk, és félő, hogy ezt is emelni
akarja még! Ő az, aki elzárta előlünk a két világot összekötő tenge­
reket, aki kiapasztotta nemzeti iparunk nyersanyagforrásait, és
elragadta a mezőkről a földműveseket, a gyárakból pedig a mun­
kásokat!.. S nem ő volt-e az, aki kétségbe vonván az igazságot,
gyalázatos módon, Európa szeme láttára elkergette törvényhozó­
inkat, amiért azok egyetlenegyszer megkísérelték mindezt közölni
vele kíméletesen, de ugyanakkor méltóságteljesen is..."
Mindezeket megfontolva, a tanács kijelentette: „formálisan is
megtagad minden engedelmességet Napóleon Bonaparte iránt;
és kifejezi legfőbb óhaját, mely szerint XVIII. Lajos, illetve törvé­
nyes leszármazottai személyében állítsák vissza a monarchikus
államformát." M. Fleury találóan állapította meg, hogy főleg a
tanács polgári származású tagjai (Lebeau, Bellart, Barthélemy,
Delaitre) voltak a hangadók, nem a régi arisztokrácia. Talley­
rand elhamarkodottnak tartotta a kísérletet, és a Le Moniteur
hasábjain keresztül megtiltotta a kiáltvány terjesztését. Maga is
a trónfosztás mellett foglalt állást, azonban ünnepélyessé szeret­
te volna megtenni azt. Április 1-jén egy ideiglenes kormány
felállítását szavaztatta meg a Szenátussal, amelynek tagjai XVIII.
Lajos két ügynöke, Dalberg és Montesquiou abbé, továbbá
Talleyrand két párthíve, Jaucourt, illetve Beurnonville voltak. A
kormány elnökletét Talleyrand „vállalta magára". Április 3-án a
Szenátus megtette a döntő lépést; bejelentették Napóleon trón­
fosztását, akit bűnösnek találtak „esküje megszegése miatt, és
mert az alkotmánnyal ellentétesen emberáldozatokat és súlyos
adókat szedve, megsértette a nép jogait". A polgárság kimondta
„megmentőjének" menesztését.
És Napóleon? Hadművelete kudarca után sietve visszaindult,
és Juvisyban, Cour-de-France postaállomásán tartózkodott, két

510
órára Párizstól, amikor hírét vette a főváros elestének. Fontai-
nebleau-ba vonult vissza. Még semmi sem volt veszve. Hiszen
rendelkezésére állt hatvanezer katona, akik közül néhányan a
3-i szemlén azt kiáltották: „Gyerünk Párizsba!" Arra is számít­
hatott, hogy Ausztria Mária Lujzára való tekintettel végül az ő
javára avatkozik be. A marsallok, Ney, Berthier és Lefebvre
voltak azok, akik lemondatták azzal, hogy nem voltak hajlandók
újból felvenni a harcot. Az ő sürgetésükre és főleg Neyére - a
császár kénytelen volt lemondani a hatalomról április 4-én Ró­
ma királya javára. „Fordított Brumaire", mondogatták sokan, és
nem minden túlzás nélkül. Caulaincourt, Ney és Macdonald
Párizsba utaztak, hogy a cárral is tárgyaljanak. Sándor cár této­
vázott; félt a harcok újrakezdésétől. Az is lehetséges, az orosz
uralkodó elfogadott volna egy régensséget Róma királyának
nevében, ha a Marmont helyébe lépő Souham tábornok csapatai
visszavonulásának híréből nem következtetett volna teljes jog­
gal arra, hogy a hadsereg korántsem áll egy emberként Napóle­
on mögött. Feltétel nélküli lemondást követelt, Elba szigete
feletti uralmat ígérve legyőzött ellenfelének. Napóleon 6-án
szánta el magát a lemondásra. A 7-én megrendezett díszszem­
lén, az őt éltető katonák között azonban m ár megpróbálta
visszavonni döntését; 11-én azt írta Caulaincourt-nak, hogy ne
használja fel az aláírt egyezményt. Az öngyilkosságra való haj­
lam ismét felerősödött benne: először 8-án próbált meg véget
vetni életének; majd a 12-éről 13-ára viradó éjszakán ismételte
meg tettét Caulaincourt visszaemlékezései szerint. Mivel a
fontainebleau-i szerződést már aláírták, amely biztosította szá­
mára Elba szigetének birtoklását és évi kétmilliós járadékot a
francia kormánytól, az április 20-án a fontainebleau-i kastély
udvarán lezajlott híres búcsújelenet után Napóleon beletörő­
dött, hogy távoznia kell.

XVIII. LAJOS

Április 6-án a Szenátus behívta XVIII. Lajost. Senki sem vágyott

egy újabb „megmentőre" Bernadotte személyében; Mária Lujza
régenssége lehetővé tette volna Napóleon számára, hogy közve­
tett m ódon rendezze számláját azokkal, akik hűtlenül elpártol­
tak tőle; Orléans hercege nem volt valódi trónkövetelő - egyedül

511
XVIII. Lajos rendelkezett legitimitással. A szenátorok azonban
az 1791-es államformát szerették volna visszaállítani, és hallani
sem akartak az 1789-es állapotok újjáéledéséről: mindenki úgy
vélte, hogy ha visszaállítják a monarchiát, az kizárólag alkotmá­
nyos lehet. Megbíztak egy szenátori bizottságot a tervezet kidol­
gozásával. Barbé-Marbois, Destutt de Tracy, Emmery, Lam­
brechts és Lebrun, az egykori konzul voltak a tagjai. Az ideigle­
nes kormány elé terjesztett új alkotmány egyértelműen utalt
1791-re. XVIII. Lajost „szabadon hívták meg Franciaország trón­
jára", az alkotmány szövegét pedig a néppel kívánták elfogad­
tatni. A miniszterek felelősséggel tartoztak a kamaráknak, a
szabadságjogokat pedig mindenki számára biztosították. Ez a
nem minden érdem nélkül való alkotmány egy angol típusú
parlamentáris monarchiát tekintett mintának. De vajon elfogad-
hatta-e ezeket a feltételeket a legitimitásra hivatkozó XVIII.
Lajos? Ezt az is megnehezítette, hogy a szenátorok - vagyis azok
a thermidoriak, akik a kétharmados törvénynek köszönhették
hatalmon maradásukat 1795-ben, majd a brumaire-i államcsíny
után megtöltötték a Konzulátus törvényhozó szerveinek szék­
sorait is - kijelentették, hogy mindnyájan tagjai lesznek a terve­
ikben szereplő új Szenátusnak. A forradalom, illetve a császári
rezsim haszonélvezői nem voltak hajlandók eltűnni a színről!
Már Napóleon megbuktatását célzó kiáltványukkal is hitelüket
vesztették, amelyben a császárt olyan hatalmi visszaélésekkel
vádolták, amelyeket a császári hatalom fénykorában maguk is
elfogadtak, most pedig a közvélemény szemében végképp lejá­
ratták magukat, illetve az általuk szerkesztett alkotmányt. A
királypártiak, mint például Barruel, Maistre vagy Bonald, csak
annál erősebben támadták az alkotmánytervezetet. Barruel egye­
nesen „ördögi találmánynak" nevezte azt!
Mit tesz mindezek után XVIII. Lajos? Április 29-én Com-
piégne-be érkezett, majd május 2-án a legfőbb tanácsadói s főleg
Blacas által megszerkesztett saint-cloud-i nyilatkozatban ismer­
tette elképzeléseit. Ő a szuverén és nem a nép, új alkotmányt
ígért, amely biztosítaná az alapvető szabadságjogokat, a nemze­
ti képviseletet, az adómegszavazás jogát, illetve a törvény előtti
egyenlőséget. Ezzel elkerülte az abszolutizmusnak még a látsza­
tát is, azonban a legitimizmus elvével össze nem egyeztethető
népszuverenitás létjogosultságát is elutasította. E nyilatkozat
nyomán született meg június 4-én a Charta, amely elkötelezett

512
királypártiak (mint például Dambray, Ferrand vagy Montes-
quiou), illetve olyan thermidoriak közös munkája eredményé­
nek tekinthető, mint Boissy d'Anglas és Lanjuinais, akik az
1795-ös alkotmány megfogalmazói voltak.
A Chartát, és nem alkotmányt, XVIII. Lajos uralkodásának 19.
esztendejére kelteztek (XVII. Lajos Temple-béli halálától számít­
va), és a király bocsátotta ki, azonban ezek a liberálisokat sértő
elemek keveset nyomtak a latban az oklevélben szereplő enged­
ményekkel szemben: a Charta garantálta, hogy bárki betölthet
bármilyen hivatalt, biztosította a lelkiismereti szabadságot, a
közteherviselést és a nemzeti javak felvásárlóinak háborítatlan­
ságát - egyszóval, az Alkotmány ózó Nemzetgyűlés valamennyi
eredményét. A járadékosok megnyugtatására a Charta elismerte
a korábbi kormányok valamennyi pénzügyi kötelezettségét. A
király képviselte a végrehajtó hatalmat, a törvényhozó hatalmat
pedig a két kamara. Az egyikben üléseztek a cenzus alapján öt
évre választott képviselők, ezt a kamarát a királynak jogában állt
feloszlatni; a másikban a pairek, akiket az uralkodó nevezett ki
korlátlan létszámban.
Az 1814-es Charta, amint azt a szakértők több ízben is megál­
lapították, „sokkal liberálisabb volt" a VIII., X. és a XII. években
kiadott alkotmányoknál, és az 1791-es alkotmányhoz viszonyít­
va „gyakorlatiasabb és ésszerűbb" volt. Lehetséges, hogy Fran­
ciaország visszakaphatja 1789-ben elvesztett politikai stabilitá­
sát? Ha így lett volna, akkor az ország több forradalomtól és
újabb megmentőktől kímélhette volna meg magát. Sajnos N apó­
leon bukása után tárgyalni kezdtek az európai hatalmakkal a
békekötés feltételeiről. A május 30-án aláírt párizsi békeszerző­
dés értelmében Franciaország visszakapta 1792-es határait; for­
radalmi hódításai közül mindössze Savoyát, Avignont és
Monbéliard-t tarthatta meg. Belgiumot Hollandiához csatolták,
Venetót és Lombardiát pedig Ausztriához; a többi terület sorsá­
ról a későbbiekben szándékoztak dönteni egy Bécsben megren­
dezésre kerülő kongresszuson. Számos németországi, itáliai és
belgiumi erődítményt, mint például Antwerpen és Hamburg, a
francia fegyverzettel együtt adtak át új tulajdonosaiknak. Meg­
sértették a francia nép büszkeségét. Bár Talleyrand mindenbe
beleegyezett, a hódítások elvesztését a közvélemény „a Bourbo­
nok szövetségeseknek szánt borravalójának", a monarchikus
restauráció feltételének tekintette. Párhuzamot vontak Napóle-

513
on és XVIII. Lajos személye között, az előbbit a megszállt Fran­
ciaország megmentőjeként emlegették, míg utóbbi a közvéle­
mény számára nem volt más, mint „idegen hatalmak szekerén
hazatért" uralkodó. A legitimitás eszméje sokat veszített tekin­
télyéből. Az egykori emigránsok ügyetlenkedése ráadás volt
csupán. Végül m ár sajnálni kezdték Napóleon bukását. Francia-
ország elszalasztottá az alkalmat, hogy újból helyreállítsa poli­
tikai stabilitását.

JEGYZETEK__________________________________________

Források: Belliard (1842), Biot, Bro (1914), Brun (1953), Clausewitz (La
Campagne de 1814, francia fordításban 1900-ban jelent meg), Längeren
(1902), Macdonald (1892), Marmont (VI. k„ 1857), Parquin (1892) kato­
nai emlékiratai mellett meg kell említeni a politikai élet eseményeire
vonatkozó visszaemlékezéseket is: Barante (1901), Beugnot (1866),
Caulaincourt (1933, alapmű), Chateaubriand, Damas báró (1922),
Damas gróf (II. k., 1914), Frénilly (1909), Gain-Montagnac (1817), Maine
de Biran (Lavalette-Monbrun kiad., 1927), Pasquier (fontos, II. k., 1893),
Portai (1846), Rochechouart (1933), Savary (1828), Semallé (1898),
Talleyrand, Viliéle (1888), Vincent báró (Le Pays lorrain, 1929), Vitrolles
(Forgues kiad., 1884). A külföldiek visszaemlékezései gyakran tárgyi-
lagosabbak, mint például Underwoodé (Mme Marigny 1907-ben ki­
adott Napló-jával együtt jelent meg). Lásd még Bellart, Oeuvres (1827),
Fain, Le Manuscrit de 1814 (1823), valamint Lainé iratait, melyeket
Perceval jelentetett meg 1929-ben. Napóleon Correspondance-át ki kell
még egészíteni a császár Mária Lujzához írt leveleivel, melyeket L.
Madelin adott ki, illetve Mária Lujza Napóleonnak küldött válaszaival,
melyeket Palmstierna publikált (1955). A sajtó újra érdekes lett; a
közhangulat megismerése érdekében fontosak még a rendkívüli bizto­
sok Benaerts által megjelentetett beszámolói (1915), de főként Pichon
(De l'état de la France...), Rougemaítre (L'Ogre de Corse), Goldsmith
(Histoire secrete du Cabinet de Bonaparte), Massé, Doris és mások röpira-
tai, amelyekre Germond de la Vigne hívta fel a figyelmet 1879-ben, és
amelyek közül néhány megtalálható J. Tulard V Anti-Napoléon (1964) c.
munkájában. A képanyagról lásd: J. Grand-Carteret, Napoléon en images
(1895) c. művét. A Le Moniteur számos fontos dokumentumot közölt: a
Charta szövege megtalálható J. Godechot Les Constitutions de la France
(1970) c. munkájában. A politika közvetlen résztvevőinek személyére
vonatkozólag két hasznos segédeszköz áll rendelkezésre: Bourloton,
Robert és Cougny Dictionnaire des Parlementaires Franqais (5. k, 1889—
1891) c. munkája, valamint M. Fleury és B. Gille, Dictionnaire biog-

514
raphicjue du conseil municipal de Paris et du conseil général de la Seine (1972,
amelyhez M. Fleury egy igen fontos előszót írt az 1814-es válság kap­
csán) c. munkája.
M. Escoffier igen érdekes dokumentumanyagot tett közzé a
chátilloni kongresszusról a Revue des Études napoléoniennes-ben (1914,
VI. k„ 85-99. old.)

Művek: Az 1812-es Malet-ügy már egyértelműen jelezte „a vég kezde­

tét". Ezért hát nincs mit csodálkozni a szakirodalom mennyiségén sem:
Lafon, aki egyike a főszereplőknek, már 1814-ben feldolgozta, azután
Lemare ugyanebben az évben, Aubignosc, a hamburgi rendőrség egy­
kori igazgatója 1824-ben, 1834-ben Saulnier, aki Fouché idejében rend­
őrségi titkár volt, végül pedig - az 1838. évben - Peuchet Mémoires tirés
des archives de la police c. munkájában vetette papírra az üggyel kapcso­
latos gondolatait. Komolyabb összefoglaló jellegű művek: Hamel
(1873), Billard (1907), Gigon (1915), Masson (1921), Lort de Sérignan
(1925), Garros (1936), J. Bourdon („Conspirateurs et gouvernants", Le
Mercure de France, 1948. november), B. Melchior-Bonnet (1963), J. Tulard
(J. Mistier szerk., Napoléon et l'Empire c. kötetben, 1968) írásai. Bertier de
Sauvigny Le comte Ferdinand de Bertier et l'énigme de la Congrégation
(1948) c. munkája a Hit Lovagjainak tevékenységét állítja középpontba,
a mozgalom délvidéki hálózatát pedig - amit Pelet de la Lozére gön­
gyölített fel - M. Agulhon „Le rőle politique des artisans dans le
département du Var de la Révolution a la IIe République" (8e Colloque
d'Histoire sur l'Artisanat, Aix, 1965,82-99. old., Caillemer rendőri biztos
jelentései alapján) c. cikke részletezi.
Az 1814-es válságról számos összefoglaló jellegű munka született:
H. Houssaye, 1814 (1888, „klasszikus" mű), A. Chuquet, L'Année 1814
(1914), J. Thiry, La Campagne de France (1938), illetve La Premiere
Abdication (1939), F. Ponteil, La Chute de Napoléon f r (1943), P. Serval,
Napoléon tömbe en vingt jours (1984).
A katonai hadműveletekről lásd: Lefebvre de Behaine nagyszabású
munkáját, melynek címe: La Campagne de France (4 kötet, 1913-1935,
befejezetlen), Bertin, La Campagne de France d'aprés les témoins oculaires
(dátum nélkül); Lachouque, Napoléon en 1814 (1960). A Montmirail
melletti csatát J. Colin idézi fel a Revue des Études napoléoniennes 1914-es
számában (V. k., 326-358. old.), továbbá M. R. Mathieu Derniéres
Victoires, 1814. La Campagne de France aux alentours de Montmirail (1964)
c. munkája.
Nem szabad megfeledkezni a délen kialakult helyzetről sem: Ch. Clerc,
Campagnedu maréchal Soultdans lesPyrénées occidentals en 1813-1814 (1894);
L. Batcave, La Bataille d'Orthez (1914); Ch. Portal, „Note sur la bataille de
Toulouse" (Bulletin de la Sociétédes Sciences et Belles-Lettres du Tarn, I. k.);
Geschwind és Gelis, La Bataille de Toulouse (1914).

515
 A háborús erőfeszítéseket az alábbi szerzők tanulmányozták: Lévy-
Schneider, „Napoléon et la Garde nationale" (Rév. fr., 1909, 131-135.
old.); L. Girard, Ln Garde nationale (1964); Lomier, Histoire des Regiments
des Gardes d'honneur, 1813-1814 (1924, kiváló munka); J. Durieux,
„Soldats de 1814", Revue des Études napoléoniennes, 1933,202-211. oldal.
Lantier és Vidalenc korábban már ismertetett cikkei, valamint Boudard
„La conscription dans le département de la Creuse" (Revue de l'Institut
Napoléon, 1986; a szökevények lakásába telepített katonák, az egyházi
személyekhez intézett felhívások, a csendőrség elit alakulatai által
végrehajtott üldözések, mind hiábavalóak voltak; voltak olyan sorkö­
telesek is, akik három éven keresztül bujdokoltak az erdőben!); Waquet
„L'essai de levée du quarantiéme dans l'arrondissement d'Amiens en
mars 1814", Revue de l'Institut Napoléon, 1967, 1-14. old. (egyértelmű
kudarc volt) c. munkái a dezertálás problémáját taglalják. Elolvasandó
ezen felül: P. Benaerts, Les commissaires extraordinaires de Napoléon en
1814 (1915), illetve ugyanezt a témát dolgozza félj. Thiry Le role du Senat
dans l'organisation militaire de la France imperiale (1932) c. műve is.
Erckmann-Chatrian lenyűgözően ábrázolja azt az inváziót, amellyel
Franciaország szembesülni kényszerült. A számos helyi vonatkozású
munka közül mi az alábbiakat említenénk meg: Steenackers, L'Invasion
de 1814 dans la Haute-Marne (1868); P. Gaffarel, Dijon en 1814-1815
(1897); A. Chuquet, UAlsace en 1814 (1900); P. Fauchille, Une Chouannerie
flamande 1813-1814 (1905, a XVII. Lajosnak vélt Fruchart vezette felke­
lésről szól, Bellemare jelentései alapján); F. Borrey, La Franche-Comté en
1814 (1912); J. Vidal de la Blanche, L'Évacuation de l'Espagne et L'Invasion
dans le Midi (2 kötet, 1912-1914, figyelemre méltó mű); Perrin, L'Esprit
public dans la Meurthe de 1814-1816 (1913); A.Vovard, „Les Anglais a
Bordeaux en 1814" (Revue des Études napoléoniennes, 1914, VI. k.,
259-285. old.); Ch. Pfister, „Nancy en 1814" (Acad. Stanislas, 1914,
147-214. old.); H. Contamine, Metz et la Moselle de 1814 ä 1870 (1932).
Napóleon marsalljainak hűtlenségéről lásd: M. Dupont, Napoléon et
la Trahison des Maréchaux (1939). F. Borrey, L'Esprit public chez les prétres
franc-comtois pendant la crisede 1812-1815 (1912) c. munkájában a papság
magatartását tanulmányozza. A politika aktív szereplőiről 1.: E. de
Perceval, Un Adversaire de Napoléon, Lainé (1926); Ch. Pouthas, Guizot
pendant la Restauration (1923); Beau de Loménie, La Carriére politique de
Chateaubriand de 1814 ä 1830 (1929).
Lefebvre de Behaine Le Comte d'Artois sur la route de Paris en 1814
(1921) c. művében arról is beszámol, miként segítette a királypártiakat
az egyes polgármesterek, illetve prefektusok cinkossága. E kérdésről
lásd még: L. Madelin La Contre-Révolution sous la Révolution, 1789-1815
(1935) c. munkáját.

516
Le nem zárt viták

Vajon melyek voltak a Bourbon-restauráció főbb okai? Bizonyá­

ra nem Chateaubriand írása, a De Buonaparte et des Bourbons, még
akkor sem, ha a szerző ezt váltig állította. A röpirat április 4-én
jelent meg - bár közlését m ár március 31-én beharangozták -, de
ekkorra m ár a játszma véget ért (Lásd H. Guillemin, L’Homme
des Mémoires d’outre-tombe, 1964). Még kevésbé a talán Benjamin
Constant-nak tulajdonítható De l'esprit de conquéte et de l usur­
pation dans leurs rapports avec la civilisation européenne c., 1814.
január 30-án megjelent írás, amely Bernadotte jelöltségét támo­
gatta. Nagy hatása volt Európa-szerte, Franciaországban azon­
ban nem foglalkoztak vele (lásd Constant, Oeuvres, Roulin kiad.,
Pléiade, 1957). Vajon komolyabb jelentőséggel bír-e Marmont
árulása? Ő Emlékiratai-ban beosztottjait teszi felelőssé Souham
szerencsétlenül alakult csapatmozgásai miatt. Nem túl ízléses
eljárás. Napóleon elítéli őt a Mémorial-ban, életrajzírója, Saint-
Marc azonban elnézőbb volt (1957). Mégsem lehet figyelmen
kívül hagyni M armont Schwarzenberggel való alkudozását, il­
letve Souham elpártolásának a cár gondolkodásmódjára gyako­
rolt hatását. Laurent de l'Ardéche már 1857-ben kétségbe vonta
Marmont Mémoires-jának hitelességét.
A királypárti ügynökök munkájának jelentőségét igen nehéz
volt megítélni, amíg Bertier de Sauvigny 1948-ban nem publi­
kálta disszertációját, melynek címe: Ferdinand de Bertier et l'É-
nigme de la Congrégation. A szerző arra törekedett, hogy Vitrolles
szerepének fontosságát csökkentse (aki egy kissé eltúlozta saját
tevékenysége jelentőségét Emlékiratai-ban), ezzel szemben igen
nagy hangsúlyt fektet a Hit Lovagjainak részvételére a március
12-i bordeaux-i, illetve az április 12-i toulouse-i eseményekben.
R. Fonville Désiré Monnier-ről írt, 1974-ben megjelent életrajzá­
ban komoly jelentőséget tulajdonít a Champagne márki (Lons-
le-Saulnier polgármestere) által irányított Cy Lovagok szerepé­
nek Franche-Comtéban. Ami a Wagramnál elesett Oudet Phila-
delphes elnevezésű szektáját illeti, igen nehéz hitelt adni „kita­
lálójuk", Nodier szavainak.
Milyen volt a közhangulat ezekben az időkben? A rendelke­
zésre álló információk gyakran ellentmondásosak. F. Rude cikke
szerint Lyon városában hazafias mozgalom zajlott le („Réveil du
patriotisme révolutionnaire dans la région Rhőne-Alpes en

517
1814", Cahiers d'Histoire, 1971,433-455. old.), azonban a párizsi
egyetemen és az École pratique des Hautes Études-ben írt szá­
mos diplomamunka igen eltérő képet mutat. A nép lelkesen
fogadta Berry hercegét Caen városában. Bár a Bergeracból érke­
ző katonák kísérletet tettek királyságellenes megmozdulásra
Agenban, amikor április 17-én megérkezett a monarchia vissza­
állításának híre, Villeneuve-Bargemont prefektus naplójának ta­
núbizonysága szerint „lehetetlen szavakba önteni, micsoda
megkönnyebbülés lett úrrá mindnyájunkon". Haute-Loire me­
gye főtanácsa kijelentette: „A szövetségbe tömörült uralkodók
hősiessége és nagylelkűsége végre megtörte az igát, amely alatt
csendesen sínylődtünk, azt az igát, amelyik szinte elviselhetet­
lenné tette életünket ebben a megyében." Azonban Hautes-
Alpes megyében főleg az váltott ki lelkesedést, hogy a nép
szerint eltörlik majd az összevont adókat, amelyek következté­
ben több erőszakos felkelés tört ki Manosque-ban. Hasonló
mámor, majd ugyanilyen kiábrándultság jellemezte Creuse-t is
- már amennyiben hinni lehet Semonville beszámolójának.
Angosse grófja Landes-ban az alábbi magyarázatot adta a nép
elragadtatására: „Egyetlen érzés uralkodott el az emberek lelké­
ben, s ez nem volt más, mint a béke és a nyugalom iránti
olthatatlan vágy."
Egy apró részlet: Napóleon Fontainebleau-ban tett állítólagos
öngyilkossági kísérletéről Constant, Marchand, Fain és Cau-
laincourt egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tettek. Hil-
lemand doktor („Napoléon a-t-il tenté de se suicider ä Fon­
tainebleau?", Revue de l'Institut Napoléon, 1971, 70-78. old.) in­
kább arra gyanakszik, hogy a császár véletlenül túl nagy adagot
vett be az alhasi fájdalmai enyhítésére szolgáló ópiumból. Na­
póleon később túldramatizálta a szerencsétlen balesetet Cau-
laincourt-hoz intézett bizalmas vallomásában.
Vajon Talleyrand valóban megpróbálta megöletni Napóleont
a kalandor Maubreuil-jel 1814 áprilisában? F. Masson (L'Affaire
Maubreuil, 1907) ezt az álláspontot képviselte. M. Garzon (La
Tumultueuse Existence de Maubreuil, 1954) közvetlenül Roux-Labo-
rie-t, Talleyrand bizalmasát teszi felelőssé. Maga Talleyrand -
Maubreuil acsarkodása ellenére - szerette volna eltussolni az
ügyet.
Daumesnil hősiessége (H. de Clairval, Daumesnil, 1970) és
Moncey tehetsége (lásd a Conegliano herceg által 1901-ben írt

518
életrajzot) dacára, erődök hiányában, illetve a lakosság kiábrán­
dultsága miatt Párizs védelme igen nehéznek bizonyult. Az
árulás csak ráadás volt. Dessolle számára egyáltalán nem jelen­
tett problémát a rend fenntartása a Nemzetőrség segítségével a
fővárosban Napóleon „trónvesztése" után.
Rousselot Napoléon ä Bordeaux (1909) c. művében bebizonyítja,
hogy a kikötőváros átpártolása nem kizárólagosan a blokádnak
köszönhető, hanem a rekvirálásoknak, illetve a Spanyolország­
ba tartó csapatok átvonulásának. Errefelé a civil lakosság köz­
vetlenül is szenvedett a háborútól.
 IX. FEJEZET

1815: AZ UTOLSÓ VÁLASZTÁS

A száműzetés felé vezető úton, a XVIII. Lajost Gand felé röpítő

kocsi mögött, 1815. március 20-án Vigny és Lamartine is ott
lovagolt. Géricault sincs messze; Chateaubriand viszont késett.
A királypártiak nem tudták megakadályozni Napóleon vissza­
térését. A legitimitást megtestesítő királynak mennie kellett,
nyomában pedig ott suhantak a romantika későbbi óriásai. így
keveredett össze egymással múlt és jövő e dicstelen futás során,
amely azóta is írók egész sorának keltette fel az érdeklődését
Chateaubriand-tól egészen Louis Aragonig vagy éppen Anou-
ilhig-
A mozgalom, amely Napóleont egészen Párizsig röpítette,
először a munkások és a parasztok köréből indult útjára, a
hadsereg csak ezután csatlakozott a császárhoz, s akkor is csak
megfogyatkozott tisztikarral. A provence-i „negyedik rend" ön­
tudatra ébredése könnyítette meg Napóleon visszatérését Pá­
rizsba. Vidéken a földesúri terhek visszaállításától való félelem,
a városokban pedig az egyre inkább elterjedő munkanélküliség
volt az, ami a falusi és városi proletariátust minden politikai
cselszövésnél hatékonyabban annak az embernek a pártjára
állította, aki egyszer m ár megmentette a forradalmat, és biztosí­
totta társadalmi vívmányait. Az előkelők nem hallatták a hang­
jukat, s bár megkönnyebbülten látták a régi arisztokráciának
túlságosan is kedvező királyság bukását, mégis aggodalommal
töltötte el őket annak a férfinak az ismételt felbukkanása, akinek
a személye az Európával vívott háború újrakezdését jelentette.
Napóleon - hasonlóan ahhoz a helyzethez, amelyben Egyip­
tomból való visszatérésekor találta magát - ismét válaszút előtt
állt. Bár a XVIII. Lajossal való tárgyalás ki volt zárva, a polgár­
sággal még mindig megállapodhatott, politikai engedményeket
téve a számára, és a külföldi beavatkozással szemben érdekeik
legfőbb képviselőjének tüntetve fel magát. A nép támogatásával
még arra is lehetősége lett volna, hogy onnan folytassa a forra­

520
dalmat, ahol az a veszettek 1794-es bukása után félbeszakadt.
Vajon az ország kimerültsége ellenére és a polgárság 1814-es
árulása után nem ez m aradt az egyetlen megoldás?

ELBA SZIGETE

A fontainebleau-i szerződés biztosította Napóleon számára az

uralmat Elba szigete felett, amelyet korábban az 1802. augusztus
26-án kelt szenátusi határozattal csatoltak Franciaországhoz, és
amelyet 1809-ben Toscana megye igazgatása alá rendeltek. 1802-
ben Lachevardiére jelentetett meg egy érdekes tanulmányt az
Annales de Statistique-ban a sziget gazdaságáról; a szerző főleg a
sziget különösen gazdag érclelőhelyeinek (ólom, vas), illetve
kikötőinek fontosságát emelte ki.
„A sziget a Francia Köztársaság déli partjai, a Nápolyi Állam
és Szicília között helyezkedik el, minek következtében a francia
kereskedelem szempontjából létfontosságú kikötői egyikének
elfoglalása, és vagy pihenőkikötőként, vagy pedig a két Szicília,
illetve Levante felől érkező áruk raktározására szolgáló telep­
helyként való felhasználása. A kereskedelem révén kevéssé je­
lentős népcsoportjai virágzó gazdasági életet teremtettek. Egy
erős kormány támogatásával a sziget eddig nem látott fejlődés­
nek indulhat."
Ilyen volt hát Napóleon új birtoka, melyet 1814. május 4-én
vett birtokba. Azonnal átszervezte a közigazgatást, amit egy
intendáns (Balbi), egy kormányzó (Drouot) és egy kincstárnok
(Peyrusse) felügyelete alá helyezett. A vámhivatalt, a nyilván­
tartást és a kórházakat megreformálta, erődöket emeltetett és
szőlőket telepíttetett. Napóleon még egy színház megépítéséhez
is hozzákezdett. Mint látható, széles körű tevékenységet folyta­
tott: Napóleon ereje teljében volt, még nem hasonlított arra az
elhájasodott és jelentéktelen férfira, akivé Szent Ilona szigetén
vált. Igaz, hogy Elba szigetének uralkodója volt, Szent Ilonán
pedig csak fogolyként tengette életét.
A Mulini-palotában telepedett meg, ahová édesanyja és
Pauline húga is követte. Számos látogatót fogadott, javarészt
angolokat, akiket asztalához is meginvitált. Látszólag berendez­
kedett rá, hogy a szigeten fejezze be életét. Az igazság az, hogy
a látszólagos nyugalom mögött titkos tevékenység húzódott:

521
ügynökei titkos levelezésén keresztül állandó kapcsolatot tartott
fenn a kontinenssel. Teljes mértékben ismert volt előtte Francia-
ország helyzete és a Bourbonok politikája miatt kialakult elége­
detlenség. A hadsereg is zúgolódott a békekötést követő töme­
ges elbocsátások miatt, és az is bosszúsággal töltötte el, hogy a
tiszti rangot és az előléptetést csupán Condé herceg tisztjei
számára biztosították. Egyes tartományokban a nemzeti javak­
ból részesült parasztokat a régi tulajdonosok zaklatták; a körme­
netek és vallásos ünnepek számának megsokszorozódásával
pedig a polgárság körében újjáéledt a régi voltaire-i szellem.
„Egyes udvari emberek", meséli Désiré Monnier, „a délelőtt
folyamán háromszor is áldoznak különböző oltárok előtt, ne­
hogy véletlenül elkerüljék a trónörökösné figyelmét." A zárlat
megszűnése óta szabadon beáramló angol iparcikkek hamaro­
san munkanélkülivé tették a francia munkásságot. Franciaor­
szág - XVIII. Lajos m inden erőfeszítése ellenére - két részre
szakadt; az egyikben a fehér zászlót, a másikban a trikolort
lobogtatták. Carnot, akit Antwerpen védelme során tanúsított
hősies magatartása tett hallatlanul népszerűvé, nagy sikert ara­
tott Mémoire au Roi (Emlékirat a királynak) c. művében XVIII.
Lajos környezetét ostorozta:
„Ha valaki tiszteletet szeretne kivívni az udvarnál, akkor ne
úgy mutatkozzon be, mint annak a 25 millió állampolgárnak az
egyike, akik bátran küzdöttek a hazát lerohanó ellenséggel
szemben, m ert akkor esetleg azt a választ kaphatja, hogy az
állítólagos állampolgárok egyszerűen lázadók, míg az állítóla­
gos ellenség mindig is Franciaország barátja volt."
A bonapartizmus igen nagy hasznot húz majd ebből az elége­
detlenségből: a tábornokok (Exelmans, Lefebvre-Desnoéttes)
Fouché támogatásával szőttek összeesküvést; a Le Nain Jaune
(Sárga Törpe) c., különösen éles hangot megütő szatirikus lap
pedig odáig merészkedett, hogy dicshimnuszokat zengett a
trónját vesztett császárról, és jelszavakat közölt, amelyeket
Bassano herceg és Hortense királynő szalonjaiból sugalmaztak.
Ilyen körülmények között nem kell csodálkozni azon, hogy
Napóleon megkísérelt visszatérni a kontinensre.
Más okai is voltak. Mária Lujza és fia, Róma királya nem
követték őt Elbára. A császárné megtalálta a tökéletes boldogsá­
got Neipperg oldalán, akit maga Metternich terelt az asszony
karjaiba, I. Ferenc pedig maga mellett tartotta unokáját. N apó­

522
leon kezdett híjával lenni a pénznek is; a fontainebleau-i szerző­
dés 3. cikkelye értelmében évi kétmilliós járadékot kellett volna
kapnia, a Tuileriák kormánya azonban a füle botját sem mozdí­
totta. Bécs felől is aggasztó hírek érkeztek: azt beszélték, hogy
Talleyrand és Castlereagh tervbe vették Napóleonnak egy távo­
labbi szigetre, talán Sainte-Lucie-re történő deportálását. Tervük
bukása esetén a császár meggyilkolását is felvetették; ezért ne­
vezték ki Bruslart, az egykori huhogót Korzika katonai főpa­
rancsnokának.
Február 12-én Reims korábbi alprefektusa, Fleury de Cha-
boulon megérkezett Elba szigetére, és tájékoztatta Napóleont a
bonapartisták intrikáiról és a hadsereg hangulatáról. Ezek az
információk arra az elhatározásra juttatták a császárt, hogy siet­
teti indulását.
Február 26-án, tíz hónapig tartó száműzetés után, Napóleon
maga mögött hagyta Elba szigetét az Inconstant fedélzetén.
Mindössze egy maroknyi ember, összesen hétszáz katona állt
rendelkezésére ahhoz, hogy visszahódítsa birodalmát. Jomini
rám utatott e vállalkozás vakmerőségére, s nem kizárt az sem,
hogy egy Ausztria és Anglia által közösen szervezett „csapdá­
ról" volt szó, hogy végleg elveszejtsék Bonapartét, és végleg
megszabadítsák tőle Európát. Az angolok tétlensége, akiket
minden bizonnyal már tájékoztattak a császár távozásáról, min­
denképpen zavaró körülménynek számít, s Napóleon maga is
azt állította, hogy kihasználta Ausztria cinkosságát. Valójában
azonban ellenfeleinek nem volt szükségük a császár visszatéré­
sének ürügyére ahhoz, hogy egy másik szigetre deportálják őt;
elbai tartózkodása veszedelmesnek tűnt a nagyhatalmak szemé­
ben. Sokkal logikusabb, ha felidézzük Napóleon hazárdjátékos-
hoz illő temperamentumát. Nyilvánvaló, hogy az osztrákokkal
való összejátszás meséjét teljes egészében a császár találta ki a
közvélemény megnyugtatása végett. A Tuileriák biztonságában
azonban már kénytelen volt az alábbi vallomást tenni Davout-
nak: „Nyíltan fogok önnel beszélni, és igyekszem mindent el­
mondani. Elhitettem, m ert el kellett hitetnem, hogy apósom, az
osztrák császár egyetértésével cselekszem. Mindenfelé azt hí-
reszteljük, hogy a császárné, Róma királyával együtt, úton van,
és bármelyik pillanatban megérkezhet. Valójában mindebből
egy szó sem igaz, egy szál magam vagyok Európával szemben,
íme, ilyen a helyzetem!"

523
 A SAS SZÁRNYALÁSA

Napóleon csodálatos pályafutásában talán nincs még egy olyan

ámulatba ejtő esemény, mint az a húsz napig tartó menetelés,
amelynek során a Juan-öböltől Párizsig eljutott. Március 1-jén
szállt partra, majd gondosan elkerülve a Rhone völgyét, ahol
esetleg a királypártiak ellenállásába ütközött volna, az Alpok
felé vette útját, és hegyi ösvényeken keresztül Grenoble-ba in­
dult, ahol a sebész Émery, illetve a kesztyűkészítő Dumoulin
már hozzálátott a közvélemény „megdolgozásához". Dauphiné
tartomány határában a császár viszonylag kedvező fogadtatásra
talált a parasztság körében; már csak a hadsereggel kellett szem­
benéznie. A Laffrey melletti találkozó megnyugtatta Napóleont;
a katonák nem voltak hajlandóak rálőni. La Bédoyére átpártolá-
sa, majd a Grenoble-ba való megérkezés, amelynek lakói be­
törték a város kapuit, hogy szabaddá tegyék az utat a császár
előtt, valóságos diadalmenetté varázsolta Napóleon utazását.
Grenoble-ban mintegy kétezer paraszt, szalmafáklyával a kezé­
ben, kiáltozta: „Éljen a császár!" Napóleon március 10-én érke­
zett meg Lyonba, ahol a selyemgyári munkások kitörő lelkese­
déssel fogadták.
Párizsban csak március 5-én szereztek tudomást Napóleon
partraszállásáról. A hadügyminiszteri teendőkkel megbízott
Soult intézkedései szerint a Lyonban, Franche-Comtéban, illetve
Dauphinéban állomásozó erők Artois gróf irányítása alá kerül­
tek, akit két fia és három marsall támogatott. Bonapartét törvé­
nyen kívül helyezték, és minden egyes katonát felszólítottak,
hogy „rohanjanak rá". XVIII. Lajos helyzete egyáltalán nem volt
reménytelen, számíthatott a Nemzetőrség, az alkotmányos tes­
tületek és a kamarák támogatására. Párizsból szemlélve úgy
tetszett, a hadsereg a Bourbonok pártján állt: hiszen Ney meg­
ígérte, hogy „vasketrecben hozza vissza a trónbitorlót". AMar-
seille-ben állomásozó Masséna és a Metzben tartózkodó Oudi-
not is tanújelét adta királypárti érzelmeinek. Az antibes-i erőd
pedig nem hallgatott Napóleon felhívásaira. Párizs meglepően
nyugodt volt. Egy 1815. március 7-én kelt rendőri jelentés a
következőkről számolt be:
„Szemmel látható, mennyire eltávolodtunk a forradalmi szo­
kásoktól, mivel máskor már ezrével alakultak volna csoportosu­
lások, s mindenfelé erőszakos összecsapások játszódtak volna le

524
az egyik, illetve a másik fél pártján állók között. Ma csupán
aggódó emberek gyűlnek egybe, akik Bonapartét vádolják, hogy
ismét fel akarja dúlni nyugalmunkat, hogy a polgárháború és a
külső háború újbóli kirobbantásával, ha megteheti, újra felál­
dozza Franciaországot pusztító nagyravágyása oltárán. Azon­
ban senki sem vágott elébe a kormány által hasznosnak tartott
intézkedéseknek."
Az államkötvények árfolyama 81 frankról mégis 75 frankra
zuhant.
Azonban Artois grófjának az ellenállás megszervezésére irá­
nyuló tervei hamarosan összeomlottak a csapatok átpártolása
miatt; Ney március 17-én Auxerre mellett csatlakozott Napóle­
onhoz. Március 19-éről 20-ára virradó éjszaka a király kénytelen
volt elhagyni a Tuileriákat, hogy Gandba meneküljön. „XVIII.
Lajos azt állította, hogy Franciaország közepén kíván meghalni;
amennyiben megtartotta volna szavát, a legitimitás eszméje még
száz évig élt volna tovább az országban", írta később Mémoires
d’outre-tombe c. művében Chateaubriand. Március 20-án, este kilenc
órakor Napóleont rajongó hívei diadalmenetben vitték a Tuile-
riákba, amelynek tetején a trikolórt lobogtatta a szél.

A LIBERÁLIS CSÁSZÁRSÁG

Henri Houssaye bebizonyította, hogy az 1815. évi diadalmenet

semmi esetre sem annak a néhány kelekótya bonapartistának
köszönhető (Exelmans, Drouet d'Erlon), akik megpróbáltak
összeesküvést szervezni, mivel ezt csak összekuszálta a császár
hirtelen felbukkanása.
A mozgalom, amely Napóleont egészen a Tuileriákig repítet­
te, nem volt egyéb, mint a Bourbonok politikájával elégedetlen
parasztok, munkások és a hadsereg összefogásának az eredmé­
nye. A régi rend visszaállításától való félelem, a munkások
munkanélküliség miatti aggodalma, a katonáknak a császár
iránti rajongása nagyobb szolgálatot tett Napóleonnak, mint
Marét vagy Lefebvre-Desnoéttes cselszövései.
Hamarosan a félreértések is tisztázódtak. Napóleon azt hitte,
hogy az emigránsok túlkapásai miatt aggódó előkelők helyezik
őt vissza a hatalomba. A nép lelkesedése előre látható volt (a
március 21-én kelt dekrétumnak, amely eltörölte a nemességet

525
és a feudális címeket, elűzött minden emigránst az ország terü­
letéről, és elrendelte javaik kisajátítását, az volt a célja, hogy
tovább szítsa ezt a lelkesedést), de a császár nemcsak erre szá­
mított. A hatóságok hideg fogadtatása már Grenoble-ban rádöb­
bentette őt tévedésére: a polgárság neheztelt rá. A látszat kedvé­
ért maga mellé vette hajdani minisztereit (néhányan némi tar­
tózkodást tanúsítottak): Decrés tengerészeti, Gaudin pénzügy-,
Mollien kincstári miniszter, Marét államtitkár, Fouché pedig
rendőrminiszter lett (Otranto hercege különben jobban kedvelte
volna a külügyi tárcát), Napóleon azonban azzal is tisztában
volt, hogy a korábbi módszerekkel többé már nem irányíthatja
Franciaországot. Úgy tűnt, visszatértek 1793-hoz; „a forradalom
másodszor is megbukott", jegyezte meg némi túlzással az egyik
kortárs. „Franciaországba való visszatérésemkor a legnagyobb
meglepetést az okozta", vallotta be bizalmasan Napóleon Mó­
lénak, „hogy a papság és a nemesség iránti gyűlölet ugyanolyan
általános és erőteljes, mint a forradalom kezdetén. A Bourbonok
visszaadták a forradalmi eszméknek m indazt a lendületet, amit
azok már régen elveszítettek."
Vitathatatlan, hogy ez a forradalmi láz csupán néhány tarto­
mányra korlátozódott, és főleg Franciaország délkeleti részén,
de Napóleonra igen nagy benyomást tett. Undorral töltötte el:
„Nem szeretnék a jacquerie királya lenni", mondta. Akár 1799-
ben, most is szerette volna elkerülni a jakobinus megoldást.
Mégis ez a népi mozgalom volt az, amely egykori ellenfelei, a
liberálisok karjaiba kergette, mivel most ez a megoldás mutat­
kozott a legkevésbé kedvezőtlennek. Carnot, „a győzelem szer­
vezője", megkapta a belügyi tárcát, Benjamin Constant pedig
politikai tanácsadó lett, m iután a Tuileriákban tárgyalásokat
folytatott azzal a férfival, akit néhány nappal korábban még
Dzsingisz kánhoz, illetve Attilához hasonlított.
A liberális polgárság megnyerése érdekében egy Lyonban kelt
dekrétum az alábbi utasítást adta: „A Császárság elektori testü­
letéi rendkívüli gyűlést fognak tartani a Májusi mezőn, hogy a
Nemzet érdekeit szolgáló alkotmánymódosításokról döntést
hozzanak." Könnyen meglehet, hogy Benjamin Constant ko­
rántsem játszott olyan jelentős szerepet az új alkotmánytervezet
kidolgozásánál, mint amekkorát a Mémoires sur les Cent Jours
(Visszaemlékezés a Száz Napra) c. művében tulajdonított önma­
gának. Ugyanakkor valószínűleg egyik kezdeményezője volt

526
azon újításoknak, amelyek jóvoltából az alkotmánykiegészítés
liberálisabb lett a Chartánál: a cenzust leszállították, a miniszte­
rek felelősek lettek a törvényhozó szerv két kamarája előtt
(Joseph Barthélemytől Radiguet-ig a jogászok sokat vitáztak
azon, hogy vajon az alkotmánykiegészítés parlamentáris rend­
szert hozott létre, vagy sem), az ülések nyilvánossá váltak, a
cenzúrát megszüntették, s meghirdették a vallásszabadságot.
Ugyanakkor két hibát is elkövettek, s ezért a közvélemény meg­
kérdőjelezhette az alkotmány liberális jellegét. Az egyikért maga
Napóleon tehető felelőssé, aki örökletessé nyilvánította a felső­
ház tagságát (vagyis fenntartotta a nemességet). A másik pedig
a császári alkotmány elnevezése volt: „kiegészítő törvény": (ami
arra engedett következtetni, hogy a rendszer jellege nem válto­
zott). Számos röpirat támadta az új alkotmányt, a népszavazás
pedig kudarcba fulladt: 5 000 000 választó közül mindössze
1 532 527 szavazott igennel 4802 „nem" szavazat ellenében.
Nyugaton és délen igen nagy volt a távolmaradók aránya; m ind­
össze északon, keleten és délkeleten támogatták az alkotmányt,
és általában vidéken kedvezőbb fogadtatásra talált, mint a váro­
sokban.
Párizs lakosságát kiábrándította az a Májusi mezőn megtar­
tott ünnepség, amelynek során kihirdették a szavazás eredmé­
nyét. Michelet, aki 1815-ben 17 esztendős volt, később így írt
erről:
„Akkoriban számomra csupán az Athalie létezett. El sem tu­
dom mondani, mennyire csodálkoztam, amikor megláttam Bo­
napartét a római császárok öltözékében, az ifjú Éliacin ártatlan­
ságot jelképező, fehér színű tógájában. Mindez nem illett sem a
korához, sem napbarnította arcszínéhez, sem pedig az alkalom­
hoz, hiszen nem azért tért vissza közénk, hogy a békét hozza el
számunkra."
Április közepére a nép lelkesedése is alábbhagyott, míg az
előkelők továbbra is duzzogtak, és nem bíztak a rendszer jövő­
jében. Szószólójuk, Fouché, az alábbi szavakkal foglalta össze
aggályaikat Pasquier előtt: „Ez az ember - vagyis Napóleon -
semmit sem tanult, és ugyanolyan zsarnok, ugyanúgy kívánja a
hódítást, és ugyanolyan bolond, mint azelőtt volt... Egész Euró­
pa ellene fordul majd; ki van zárva, hogy képes lesz ellenállni,
és négy hónapon belül el fog bukni. Nem kívánok többet a
Bourbonok visszatérésénél, mindössze arra lenne szükség, hogy

527
ne olyan ostobán rendezzük el az ügyeket, ahogy azt Talleyrand
tette az elmúlt esztendőben. Egyáltalán nem kellene kiszolgál­
tatnunk magunkat nekik. Megfelelő feltételekre, jó és erős biz­
tosítékokra lenne szükség."
A Bourbon herceg kudarca ellenére Vendée-ban királypárti
összeesküvést szerveztek. A sorozások visszaállítása katasztro­
fális következményekkel járt. Május 15-én Vendée ismét fellá­
zadt egykori vezetői, Suzannet, d'Auticham p és Louis de La
Rochejacquelein irányításával. Egy héttel később Napóleon
kénytelen volt felállítani a Loire menti hadsereget, melynek
parancsnokságát Lamarque tábornokra bízta. Az ide vezényelt
nyolcezer emberre később nagy szükség lett volna Waterloonál.
A tábornokok és marsallok közül sokan - mint például Maison
is - XVIII. Lajost követték.
A királypárti ellenállás mellett a liberálisok is szemben álltak
Napóleonnal. A választások után - ahol helyenként a szavazásra
jogosultak több mint 50%-a nem jelent meg - az új képviselőház
tagjainak többsége közülük került ki. Raynouard, a Templiers c.
mű szerzője, 26 szavazattal 10 ellenében győzte le ellenfelét
Brignoles-ban! Újra feltűntek az egykori Konvent-tagok (Barére,
Cambon, Drouet, Lanjuinais, másokat azonban, mint például
Rochegude-ot, elutasítottak), sőt maga La Fayette is. íme, né­
hány ismertebb név: Defermon, Mouton-Duvernet, Arnault,
Chaptal, Bonét de Treich, Bouvier-Dumolard, de szép számmal
akadnak ismeretlen politikusok is. Az újonnan jöttek közül ér­
demes megemlíteni Manuel nevét, aki a liberálisok szószólójává
vált. Bár mindössze egy maroknyi elektor választotta meg, a
képviselőház aktívabb szerephez kívánt jutni, m int amilyet Na­
póleon kijelölt számára. Az első csetepaté: a rendszer ellenfelei
Lanjuinais-t választották meg elnöknek, és június 6-án a képvi­
selők nem hajlandóak hűségesküt tenni a császári alkotmányra.
A parlamenti ellenállás láthatatlan szálai Fouché kezében futot­
tak össze.

MENETELÉS A HÁBORÚ FELÉ

Napóleon visszatérése eleve bukásra volt ítélve. Két veszélyfor­

rás fenyegette a rendszert: az árulás és a katonai vereség. Carnot
tisztogatása ellenére (amely elsősorban a prefektusi testületet

528
érintette, s amely gyakorlatot a későbbi kormányok is követtek)
a közigazgatás tagjaiban nem lehetett megbízni. Fontaine, a
híres építész, naplójában az alábbi szavakkal jellemzi a tisztvi­
selők lelkiállapotát: „Lehetetlen volt újra elfogadnunk azokat az
illúziókat, amelyeket éppen elveszítettünk. Semmi sem tudta
elhitetni velünk, hogy a történelemben ekkora fordulatra ke­
rülhet sor. Mindnyájan meg voltunk róla győződve, hogy a
játszma véget ért, de mégis végre kellett hajtanunk a kapott
utasításokat." Bondy, akit Chabrol utódjának neveztek ki
Párizsban, egyáltalán nem volt megbízható, és akkor mit mond­
junk Somme megye prefektusáról, Lamethről, vagy Haut-Rhiné-
ről, d'Angosse-ról?
A közigazgatás passzivitása éles ellentétben állt a munkásság
harciasságával. Nyugaton spontán módon vetődött fel egy szö­
vetségi társulás gondolata, a „rosszindulatúak", vagyis a király­
pártiak ellen. „Miért ne tehetnénk 1815-ben is azt, amit 1792-ben
csináltunk? Hiszen most is ugyanabban a helyzetben va­
gyunk!", írta Napóleonnak a már nyugdíjban lévő alezredes,
Beaufort. „Egyesítsük erőinket mi, igaz franciák, a haza barátai!"
Thibadeau így írt: „A szövetségi szellem feltámadt, akárcsak
nagy forradalmunk kezdetén." Ez az eszme először Nantes-ban
terjedt el, mivel a város Vendée és a huhogok között helyezke­
dett el, ezért lakói féltek a polgárháborútól. A város fiatal polgá­
rai elkészítették a szomszéd városokkal kötött egyezmény ter­
vezetét. E bretagne-i városok óriási lelkesedéssel fogadták a
javaslatot, és elküldték követeiket Rennes-be, ahol meg is szö-
vegezték a szövetségi egyezményt. A császár nevét először meg
sem említették; a szerződés szerint a haza védelmében, illetve a
közrend megóvása érdekében ragadnának fegyvert. Később új­
ra átnézték a szöveget, és beleírták a császár nevét is. 1500
küldött írta alá az egyezményt. Be is vádolták őket a császár
előtt, mint forradalmi merénylőket. Napóleon elolvasta az
egyezményt, és így szólt: „Számomra ez nem kedvező, viszont
Franciaország számára igen." Más tartományok is szövetkeztek
Bretagne mintájára, és kapcsolatba is léptek vele. Azonban úgy
tűnt, a kormányzat - Carnot kivételével - nem óhajtotta támo­
gatni ezeket a szövetségeket, inkább tartott tőlük. Az ő lelkese­
désük is alábbhagyott. Bár a Le Moniteur megírta, hogy kizárólag
tekintélyes emberek vettek részt a mozgalomban, kiknek nevel­
tetése és családi háttere biztosítékul szolgálhatott, és a kormány­

529
zat sem merte betiltani azokat, mégsem használta fel a saját
céljaira, inkább nem törődött vele, mivel kevéssé volt hasznos a
számára. A mozgalom Párizsba is elért, a Saint-Antoine és Saint-
Marcel külvárosok lakosai, akiket megviselt, hogy 1814-ben nem
tudták megvédeni a fővárost, szövetségbe tömörültek. Május
14-én a császár egy nagyszabású hazafias megmozdulásnak
lehetett szemtanúja: tizenkétezer munkás és kiszolgált katona
vonult fel Napóleon előtt. Egy szónok a küszöbönálló háborúról
beszélt: nemcsak a nemzeti védelem háborúja lesz, hanem sza­
badulást hoz m inden olyan nép számára, amely az elnyomatás
igájában sínylődik. „Ez bosszantóan köztársaságpárti színezetű
volt" - jegyezte meg az egyik szemtanú.
Napóleon nem használta ki a felkínált népi támogatást, mivel
szerette volna megnyugtatni a polgárságot és a Nemzetőrséget.
Úgy vélte, továbbra is csak a polgári forradalom megmentője
marad. Az előkelők elpártoltak tőle 1814-ben; 1815-ben mégsem
merte levonni ebből a megfelelő következtetéseket.
A háború elkerülhetetlennek látszott. Amint a bécsi kong­
resszuson egymással szemben álló felek (az egyik oldalon Fran­
ciaország, Ausztria és Anglia, a másikon Oroszország és Porosz-
ország) hírül vették a császár partraszállását, azonnal létrejött a
koalíció Napóleon ellen. Március 13-án a szövetségesek hangza­
tos nyilatkozatot tettek közzé, amelyben száműzték Napóleont
Európából; 25-én megújították a chaumont-i szerződést.
Napóleon hiába próbálta meg csillapítani haragjukat a párizsi
béke elismerésével, valamint a cárhoz, illetve az osztrák császár­
hoz küldött követekkel. A szövetséges hatalmak úgy határoztak,
hogy végleg elbánnak vele. Napóleon - bár már nem voltak
illúziói - egy március 22-én kelt dekrétumban 250 000 fegyvert
rendelt a manufaktúráktól; egy másik, 28-i dekrétummal vissza­
rendelte azokat az altiszteket, akik elhagyták a sereget. Április
30-án négy hadsereget és három felderítő csapattestet állítottak fel.

WATERLOO

Wellington Brüsszelben állomásozott 90 000 angol, hannoveri,

holland és belga katonával; Blücher Nam urben 120 000 po­
rosszal. Jelentős osztrák és orosz erők masíroztak Franciaország

530
felé. Napóleon terve az volt, hogy szétveri Wellington és Blücher
csapatait, mielőtt még a szövetségesek erősítése megérkezne,
így ellensúlyozza létszámbeli hátrányát.
125 000 emberrel érkezett meg Belgiumba, akiket a Gárdába,
a lovassághoz, illetve további öt csapattesthez osztott be, Drouet
d'Erlon, Reille, Vandamme, Gérard és Lobau irányítása alatt.
Soult-nak jutott a korábbi hadjáratok során Berthier által betöl­
tött pozíció, mivel utóbbi június 1-jén kizuhant (vagy kilökték)
a bajorországi Bamberg várának ablakából. Grouchy a jobbszár­
nyat, Ney a balszárnyat irányította, Napóleonnak pedig közép­
ről kellett támogatnia alvezéreit, hogy azok döntő csapást mér­
hessenek az ellenfélre.
A többi francia csapatot szét kellett szórni Vendée-ban
(Lamarque), Var megyében (Brune), az Alpokban (Suchet), a
Jura-hegységben (Lecourbe), valamint a rajnai határ mellett
(Rapp).
Napóleon június 15-én kelt át a Sambre-on Charleroi mellett,
s így behatolt Wellington és Blücher seregei közé. Quatre-Bras
mellett a Ney által vezetett balszárny igen kemény harcok árán
visszavonulásra kényszerítette az angolokat; Lignynél Napóle­
on és Grouchy együttes erővel szorították vissza Blüchert Liege
felé, azonban nem sikerült döntő győzelmet kivívniuk Drouet
d'Erlon csapattesteinek késlekedése miatt, amelyeket teljesen
kimerített a két harcmező közötti ide-oda menetelés. Napóleon
ekkor Wellington ellen fordult. Míg Grouchy, Vandamme és
Gérard csapataival Blüchert üldözte, azalatt a császár csatlako­
zott Ney seregéhez, és a francia hadtest balszárnyának, illetve
főerőinek egyesítésével indult harcba az angolok ellen. 17-én
este találta meg Wellingtont Waterloo falutól délre, a soignes-i
erdő előtt, a Mont-Saint-Jean fennsíkon. Az angol tábornok
négyszög alakzatban állította fel csapatait, akik a közelben talál­
ható Papelotte, Hougoumont és La Haie-Sainte tanyákat is el­
foglalták. A franciák a szomszédos Belle-Alliance nevű fennsí­
kon telepedtek meg. A frontvonal mindössze négy kilométer
hosszú volt, Austerlitz mellett tíz kilométer. A rossz idő, az
ellátás nehézségei és a sár m iatt kim erült sereg állapota lehe­
tetlenné tette Napóleon szám ára a m anőverezést, ráadásul a
sáros talaj m iatt kénytelen volt a tám adás időpontját június
18-án délig halasztgatni. Ez a késlekedés okozta Napóleon
vesztét, mivel lehetővé tette a Grouchy elől elmenekült poroszok

531
számára, hogy felbukkanjanak a csatatéren és szétkergessék a
franciákat.
Tizenegy óra harminc perc körül hangzottak el az első ágyú­
lövések. Napóleon terve az volt, hogy szétveri az angolok bal­
szárnyát, lehetetlenné teszi a porosz erőkkel való egyesülést. Az
ellenfél azonban keményen visszaverte Drouet d'Erlon és Reille
támadásait. Napóleon ekkor úgy döntött, középen támad. Kel­
lermann és Milhaud rohamai több ízben is kis híján szétzilálták
az angolok négyszög alakzatait, azonban délután két óra tájban
jobb felől felbukkantak Bülow seregei, így Napóleon kénytelen
volt a Lobau parancsnoksága alatt álló tartalék java részét erre
az oldalra irányítani.
Mindenáron szét kellett verni az angol főerőket. A császár
bevetette egész lovasságát, „egy teljes acéltengert", Neyjel az
élen. Az ezerötszáz méteres frontszakaszra összezsúfolt francia
lovasság azonban ugyanolyan kiváló célpontul szolgált az an­
golok számára, mint korábban Drouet d'Erlon csapatteste. „A
lovasság sikertelenül kavargott az angol gyalogság négyszögei
között." A francia gyalogságra szükség lett volna, hogy kivívja
a győzelmet, amelyre a lovasság képtelen volt, de előbbi Plan-
cenoit közelében vesztegelt, és a poroszok visszaszorításával
volt elfoglalva. Este hét óra tájban, ugyanazon a fronton, ahol a
lovasság indított támadást, Napóleon döntő rohamra szánta el
magát öt gránátosezred és a Gárda vadászainak bevetésével. „A
Gárda volt a legvégső remény és a legvégső gondolat." Az angol
tüzérség jócskán megtizedelte, és kénytelen volt visszavonulni.
Ugyanebben a pillanatban tűnt fel jobb oldalról, Papelotte irá­
nyából a Zielten vezette újabb porosz csapattest. A Gárda meg­
hátrálása és egy újabb ellenséges sereg váratlan felbukkanása
ott, ahonnan Grouchy seregét várták, általános pánikot robban­
tott ki a franciák körében, amit az angolok rögtön ki is használ­
tak, és ellentámadást indítottak. A visszavonulás fejvesztett me­
neküléssé fajult, ami csak az országhatár elérésekor csillapodott
le. Egyedül a Régi Gárda m aradt rendíthetetlen, és fedezte a
franciák Charleroi irányába való rendezetlen visszavonulását.
Grouchy pedig, aki hagyta Blücher csapatait elmenekülni, sér­
tetlenül vezette át seregét a határ túloldalára.

532
 NAPÓLEON MÁSODIK LEMONDÁSA

Napóleon június 21-én a kora reggeli órákban érkezett meg

Párizsba. Tudta, hogy a liberális többségű képviselőház ismétel­
ten kész a lemondatására. Az előkelők arra törekedtek, hogy
megszabaduljanak ettől a terhessé vált megmentőtől. Öccse,
Luden, Davout, valamint La Bédoyére megpróbálták elnapolni
a Kamara ülésszakát, kimondani, hogy a haza veszélyben van,
és a lakosság támogatását is felhasználva megszervezni Párizs
védelmét, amelyet ezúttal jobban megerősítettek, mint 1814-
ben. A nép a császárt éltette az Elysée-palota előtt, ahová Napó­
leon visszavonult. Csupán egyet kellett volna intenie, de most
sem akart „a csőcselék császára" lenni, és különös magyarázattal
szolgál minderre. „íme, most ön is láthatja!", m ondta Benamin
Constant-nak, amikor a nevét skandáló tömegre mutatott. „Nem
ők azok, akiket elhalmoztam címekkel és pénzzel. Ugyan mit
kaptak tőlem? Szegények voltak, és én hagytam, hogy továbbra
is szegények maradjanak. A szükséghelyzet azonban felvilágo­
sította őket, és általuk szólal meg a nemzet hangja. Ha akarnám,
a Kamara egy órán belül megsemmisülne. De egyetlen ember
élete nem ér meg ekkora áldozatot. Nem azért jöttem vissza Elba
szigetéről, hogy Párizs utcáit vérrel árasszam el."
Fouché sürgette a képviselőket, hogy szólítsák fel Napóleont
a hatalomról való lemondásra, s közben híreket terjesztett egy
császári diktatúra létrejöttéről. A megrémült képviselők állandó
ülésszakot rendelnek el. Ebben az erőpróbában a császár lesz az,
aki enged. Végső kiábrándultságában 22-én délután Napóleon
lemondott a hatalomról fia javára. Kineveztek egy öttagú, ide­
iglenes kormánybizottságot; Grenier tábornok, Carnot, Cau-
laincourt, Quinette voltak a tagjai, Fouché pedig az elnöke.
Június 24-én Davout, aki maga is csatlakozott Fouché játszmá­
jához, sürgette Napóleont, hogy hagyja el Párizst. Otranto her­
cege ugyanis egy népi megmozdulástól vagy egy katonai be­
avatkozástól félt, amely keresztülhúzta volna számításait. A
császár újra engedett, és 25-én Malmaisonba távozott. Azonban
Fouché szerint, aki titkon XVIII. Lajos visszatérésén dolgozott,
még így is túl közel volt Párizshoz. Napóleonnak minél mesz-
szebbre kell kerülnie a fővárostól. Július 3-án a város kapitulált;
6-án a hajdani „királygyilkost" Talleyrand Saint-Denis-ben a
király elé vezette, aki úgy döntött, meghagyja őt a rendőrség

533
élén. A jelenetet Chateaubriand örökítette meg Mémoires d'outre-
tombe c. műve egyik - talán a leghíresebb - oldalán:
„Hirtelen kinyílik egy ajtó; csendesen belép az erkölcstelenség
a bűn karjaira támaszkodva, Talleyrand urat Fouché támogatja;
a pokoli látomás szép lassan elhaladt előttem, belépett a király
dolgozószobájába, és eltűnt. Fouché azért jött, hogy tiszteletét
tegye az uralkodónál, és feltétel nélküli hűségéről biztosítsa őt;
az odaadó királygyilkos térden állva a mártír király fivérének
kezébe tette kezeit, amelyeket XVI. Lajos vére szennyezettbe; a
hitehagyott püspök pedig kezeskedett esküjéért."
A nemzeti javak megkaparintói végre biztonságban érezhet­
ték magukat, csakúgy, mint a forradalom többi haszonélvezője.
A saint-denis-béli rövid találkozó a király és Napóleon két egy­
kori minisztere között XVIII. Lajos felszentelési ceremóniája
volt. Július 8-án a király ismét bevonult Párizsba: a napóleoni
kaland, amelyet az előkelők nem támogattak, és amely vissza­
utasított mindennemű együttműködést az alsóbb néposztályok­
kal, nem tarott tovább száz napnál. Chabrol (Szajna megye
prefektusa) számításai szerint ugyanis ennyi idő telt el a király
elutazása és visszatérése között.

JEGYZETEK__________________________________________

Források: J. Godechot Les Constitutions de la France (1970) c. munkájában

közzéteszi az alkotmánykiegészítés szövegét. A képviselőházban lezaj­
lott viták az Archives parlementaires XIII. kötetében találhatók meg. A
Napóleon visszatérése előtti időszakra vonatkozó rendőri jelentésekről
E. Welvert Napoléon et la Police (1913), valamint Firmin-Didot Royauté
ou Empire (Angles keltezés nélküli jelentései) c. munkáiban olvasha­
tunk. A napóleoni cenzúra eltűnésével a pamfletek és röpiratok száma
megsokszorozódott, ezekről a Nemzeti Könyvtár Catalogue de l'Histoire
de France c. katalógusában találhatunk egy listát. Napóleon Corres-
pondance-án kívül (amely kiegészítendő Pélissier Registre de Vile d'Elbe
[1897] c. művével) számos Mémoires jelent meg: Autichamp (1815),
Beugnot (1866, az első restauráció rendőrségéről tartalmaz hasznos
információkat), Lucien Bonaparte (lung kiad., 1882, III k.), Bourrienne,
Campbell (Pichot Chronique des Evénements de 1814-1815 c., 1873-ban
megjelent művében), Canuel (1817, Vendée-ról), Mme de Chastenay,
Chateaubriand, Constant (Mémoires sur les Cent Jours, Pozzo di Borgo
kiad., 1961), Cournot (1913), Damas báró (1923), Ferrand (1897), Fleury
de Chaboulon (1901; össze kell vetni Napóleon jegyzeteivel), Fouché,

534
Gaudin, Guizot (I. k., 1858), Hobhouse (Lettres écrites de Paris, 1819, egy
szemtanú érdekes visszaemlékezései), Hortense királynő (II. k., 1927),
La Fayette (1838, V k.), Lamarque (1835), Lajos Fülöp (az 1815-ös
eseményekről, 1849), Michelet (Majeunesse, 1884), Mólé (Noialles kiad.,
I. k., 1922), Pasquier, Peyrusse (1869), Poli (1954), Pons de l'Hérault
(1897, nélkülözhetetlen az Elba szigetén eltöltött időre vonatkozólag),
Puymaigre (1884), Rochechouart (1889), Réal (1835), Savary, Sers
(1906), Talleyrand, Thibaudeau (1913, figyelemre méltó visszaemléke­
zés a száznapos visszatérésről), Viennet (1929), Vitrolles (1884), Ussher
(1906, Elba szigetéről). Waterlooról lásd még: Berthezéne, Carder
(1862), Chevalier, Coignet, Grouchy (magánjellegű iratok publikációja,
1873), Levasseur (1914), Marbot, Ney (személyes iratok, 1833), Pon-
técoulant (Napoléon á Waterloo, 1866), Scheltens (1880), valamint Tref-
con; angol részről lásd: Dispatches of the Duke of Wellington (VIII. k.,
1852), Cavalié Mercer (1833), Lawrence (1897), Woodberry (1896), mely
munkákat francia nyelvre is lefordítottak. Lásd még: A. Brett-James,
Waterloo racontépar les combattants (szemtanúk visszaemlékezései). Sok
mindent megtudhatunk Jaucourt és Talleyrand levelezéséből (1905),
illetve a svájciak közül Sismondi, „Lettres écrites pendant les Cent
Jours" (.Revue historique, 1877-1878), valamint Pictet de Rochemont,
Correspondance diplomatique (1892) c. műveiből. Érdemes átfutni
Alexandre de Tilly furcsa röpiratát, melynek címe Du Retour de Bona­
parte (London, 1815), továbbá Cauchois-Lemaire, Lettres sur les Cent
Jours (1822), illetve Montlosier, Des désordres de la France et des moyens
d'y rémédier (1815) c. munkáit. V. Gelu lebilincselő módon idézi fel az
1815-ös marseille-i eseményeket (Guiral kiad., 1971). Lásd még Schoell
kötetét.

Művek: íme, néhány összefoglaló jellegű munka: Vaulabelle, Histoire

des Deux Restaurations (1845, híres mű, de kevéssé megbízható),
Houssaye, 1815 (Les Cent Jours, 1896; Waterloo, 1899; rengeteg dokumen­
tációs anyaggal ellátott, kiváló munka, azonban az „ellenfél" szemszö­
géből írja le az eseményeket); Stenger, Le Retour de Napoléon (1908); E.
Le Gallo, Les Cent Jours (1924; alapos, azonban nem mindig objektív
disszertáció); F. Ponteil, La Chute de Napoléon f r et la crise Franqaise de
1814-1815 (1943; jó munka); J. Thiry, Les Cent Jours (1943); F. Sieburg,
Napoléon. Les Cent Jours (1957); R. Margerit, Waterloo (1964, nagyszerű
munka, a csata leírásán kívül az eseményeket is megpróbálja megma­
gyarázni); G. Blond, Les Cent Jours (1984). E. Hubert Les Cent Jours c.
rövid tanulmánya nem érdemel különösebb figyelmet.
Sok mindent megtudhatunk az egyes régiókra vonatkozó történeti
munkákból. Régebbi tanulmányok: L. Pingaud, La France-Comtéen 1815
(1894); Gaffarel, Les Cent Jours áMarseille (1906); Gönnet, „Les Cent Jours
ä Lyon", Revue d'Histoire de Lyon (1908); Contamine, Metz et la Moselle

535
de 1814 ä 1870 (1932); G. de Manteyer, La Fin de l'Empire dans les Alpes
(1942); Avezou, „Les Cent Jours en lsére", Bull. Soc. Delphinale (1951);
Bouscau, „La Premiere Restauration et les Cent Jours dans la Creuse",
La Science historique (1981), de főleg két tanulmány érdemel figyelmet:
J. Vidalenc, Le Département de l'Eure sous la monarchie constitutionnelle
(1952), illetve P. Leuilliot, La Premiere Restauration et les Cent fours en
Alsace (1958). Elba szigetéről több könyvet is írtak: Pellet, Napoléon d Vile
d'Elbe (1888); P. Gruyer, Napoléon a Vile d'Elbe (1906); N. Young (1919); P.
Bartel, Napoléon a Vile d'Elbe (1947; az összeesküvés mellett foglal állást);
R. Christophe, Napoléon empereur de Vile d'Elbe (1959); G. Godlewski,
Trois Cents Jours d'Exil (1961; sokkal komolyabb munka, mint az előzők);
F. Beaucour, Sári, un fidéle de VEmpereur (rendkívül sok dokumentációs
anyaggal ellátott, géppel írt disszertáció). Lásd még J. Tulard, „L'ile
d'Elbe en l'an X", Revue de VInstitut Napoléon, 1964,64-68. oldal.
A visszatérés körülményei ma már jól ismertek. Az azt megelőző
cselszövésekről lásd: A. Espitalier, Deux artisans du retour de Vile d'Elbe
(Émery et Dumoulin, 1934); Ernouf, Marét, due de Bassano (1878); E.
Bonnal, Les Royalistes contre l'Armée (1906); L. Guillot, „Le général
Lefebvre-Desnoéttes", Revue de VInstitut Napoléon, 1963,145-151. oldal.
A restauráció során a nemzeti javakat megszerzők aggodalmáról lásd:
Gain, La Restauration et les biens des émigrés (1929). Magáról a visszaté­
résről lásd: J. Thiry, Le Vol de VAigle (1942), A. Chollier, La Vraie Route
Napoléon (1946), valamint S. és A. Troussier, La Chevauchée hérotque du
retour de l'ile d'Elbe (1965). Sisteron kapcsán lásd: Gombért (1968). Az
alábbi szerzők tanulmányozták az alkotmánykiegészítést: Deslandres,
Histoire constitutionnelle, I. k. (1932), L. Radiguet, L'Acte additionnel
(1911), de legfőképpen P. Bastid, Benjamin Constant et sa doctrine (a La
Benjáminé szerzőjének gondolatairól szóló kiváló tanulmány). Egy ki­
váló tanulmány is született a népszavazásról, amely félresöpörte a
korábban elfogadott elképzeléseket: F. Bluche, La Plébiscite des Cent fours
(1974). A választásokról lásd: a Rév. fr. 1913-as évfolyamában van egy
cikk a képviselőház tagjainak megválasztásáról, azonban a küldöttek
mentalitásáról érdemes inkább elolvasni Rodocanachi Sébastien Bottin
(1926) c. művét a híres évkönyvszerző levelezéséről, aki 1815-ben kép­
viselő volt. A restauráció pénzügyi örökségéről lásd: M. Bruguiére, La
Premiere Restauration et son Budget (1969), valamint Gignoux, La Vie du
Baron Louis (1928).
Napóleon környezetéről lásd: M. Reinhard, Le Grand Carnot (II. k.,
1952); F. Pietri, Luden Bonaparte (1939); Blocqueville, Davout (1879); L.
Madelin, Fouché (II. k.); Serieyx, Drouot et Napoléon (1931).
Az ellentáborról lásd: Dúc de Castries, Louis XVIII (1969, kiváló
életrajz). Érdemes még elolvasni azokat a dokumentumokat, amelyeket
E. Romberg és A. Malet gyűjtöttek össze Louis XVIII et les Cent Jours ä
Gand címmel, 1898 és 1902 között. A Vendée-ra jellemző ellenállást két

536
tanulmány is elemzi: Lasserre, Le Général Lamarque et VInsurrection
royaliste en Vendée (1906), továbbá R. Grand, La Chouannerie de 1815
(1942). Hasznos lehet G. Lavalley Le Dúc d'Aumont et les Cent fours en
Normandie (nincs datálva) c. munkájának áttanulmányozása. A két
tábor közötti alkudozásról lásd: H. Malo, Le Beau Montrond (1926,
Talleyrand egyik ügynökéről szól).
Az alábbi szerzők munkái világítják meg a diplomáciai kapcsolato­
kat: A. Soréi, L'Europe et la Révolution Franqaise (VIII. k, 1904); P. Rain,
L'Europe et la Restauration des Bourbons, 1814-1818 (1908). Abécsi kong­
resszusról lásd: Webster, The Congress of Vienna (1934); Nicolson, The
Congress of Vienna (1947, francia fordításban is megjelent); Weil, Les
Dessous du Congrés de Vienne (1917), illetve a Le Congrés de Vienne et
l'Europe (1964) c., több szerző által szerkesztett munka. Nem lehet
figyelmen kívül hagyni Lagarde-Chambonas Souvenirs du Congrés de
Vienne (1901) c. művének kritikai kiadását, illetve Talleyrand levelezé­
sét Courlande hercegnővel, amelyet G. Palewski adott ki (Le Miroir de
Talleyrand, 1976). Lásd még Charles Ziesniss összefoglaló jellegű művét,
melynek címe Le Congrés de Vienne (1984).
A Waterlooi csatáról számos történeti munka született Clausewitz
(La Campagne de 1815, francia fordításban 1900-ban jelent meg), Jomini
(Précis de la Campagne de 1815,1839) és Charras (Histoire de la Campagne
de 1815,1869) óta. A belgák szemszögéből az alábbi szerzők mutatták
be az eseményeket: Couvreur, Le Drame beige de Waterloo (1959), Logie,
Waterloo, Vinevitable défaite (1984), valamint a Bulletin de la Société beige
d'études napoléoniennes (1950-1975, az 1975. évi decemberi számban
táblázatok találhatók), továbbá a Waterloo illustré c. lap (16 szám jelent
meg) cikkei, amelyek a csata egyetlen részletét sem hagyják a feledés
homályába merülni. A hollandok szemszögéből: Van Loben Sels, Précis
de la Campagne de 1815 (érdekes munka). A poroszokról lásd: Müffling,
Aus meinem Leben (1851); lásd Vigo-Roussillon, „Le général von
Müffling, principal artisan de la victoire des Alliés" (Rev. hist, de YArmée,
1970, 43-64. old.), erről írt cikkével, amely pontosan alátámasztja a
tábornok visszaemlékezéseit. Ami Blüchert illeti, az ő életrajzát
Blasendorff írta meg 1887-ben - mégpedig kiválóan - Gebhard Leberecht
von Blücher címmel. Érdemes elolvasni Damitz Histoire de la Campagne
de 1815, von Ollech Geschichte des Feldzuges, valamint Plotho Der Krieg
im Jahre 1815 c. műveit, jóllehet ezek már eléggé régiek. Ami az ango­
lokat illeti, lásd: Siborne (History of the war of 1815,1845), Ropes (The
campaign of Waterloo, atlasszal, 1892), H. F. Becke, Napoleon and Waterloo
(1914), valamint J. Holland Rose cikke, „Wellington dans la Campagne
de Waterloo", Revue des Études napoléoniennes, 1915, VIII. k., 44-55. old.;
Waller, Wellington at Waterloo (1967). Végezetül pedig említsük meg a
franciákat, akik legalább ennyire terjengősen dolgozták fel a csata
történetét: a korábban már idézett Houssaye és Margerit mellett, vala-

537
mint E. Lenient munkáján (La Solution des Énigmes de Waterloo, 1915)
kívül fontos munka Lachouque, Waterloo (1972, J.-Fr. Chiappe írt hozzá
előszót) c. műve is. A Revue des Etudes napoléoniennes 1932 júniusa és
1933 júniusa között megjelent különszámai is nagy szolgálatot tehet­
nek, akárcsak J. Regnault, La Campagne de 1815 (1935) vagy J. Thiry
Waterloo (1943) c. könyve. A Császárság utolsó pillanatait J. Thiry La
Seconde Abdication és Duhamel Les Cinquante Jours, de Waterloo ä
Plymouth (1963) c. munkái idézik fel. így ért tehát véget az a - Spengler
által elnevezett - „húszéves háború", amelyet az angol arisztokrácia és
a francia polgárság vívott egymással. A francia városok szövetségbe
való tömörülésére tett kísérletekről - a teljesség igénye nélkül - az
alábbi összefoglalást ajánlom: J. Vanel, „Le mouvement fédératif de
1815 dans le Tarn" (Gaillac et pays tarnais, Féd. Languedoc, Pyr., Gascogne,
1977,387-395. old.).

Le nem zárt viták

Vajon beszélhetünk-e tisztogatásokról az első restauráció ide­

jén? Pouthas (Guizot pendant la Restauration, 1923) szerint nem.
XVIII. Lajos szeretett volna megszabadulni „minden keserű
emléktől". A prefektusok többsége - kivéve a közismert király­
gyilkosokat (Thibaudeau, De Bry) - megtarthatta hivatalát. Az
előkelőket kímélni kellett. N. Richardson (The french prefectoral
corps, 1814-1830,1966) azonban bebizonyította, hogy a nemesek
számának aránya megnövekedett: 1814 márciusában még csak
30-an voltak prefektusok, egy évvel később már 58-an. A Sem-
mitőszéken elnöklő Muraire (Decazes apósa) - az 1815. február
15-én végrehajtott átszervezés következtében - háttérbe szorult
De Séze, XVI. Lajos egykori védője mögött, míg Merlin de Douai
főügyészt, valamint helyetteseit, Pons-t és Thuriot-t is eltávolí­
tották pozíciójukból, mivel mindnyájan királygyilkosok voltak.
A rendőrprefektúrát és a rendőrminisztériumot összevonták
(Foudras váltotta le Veyrat-t a prefektúra élén, lásd Lenotre,
Dossiers de police, 1935; Dossonville pedig megbízott lett, lásd
Guyon, Biographie des commissaires, 1826). De nem került sor
erőszakra, sem tisztogatási perekre. Csak Napóleon Elbáról való
visszatérte után - annak ellenére, hogy március 12-én Lyonban
a császár amnesztiát ígért - került sor büntető jellegű politikai
tisztogatásra. Mindössze hat prefektus (Camille Périer, Casimir
bátyja, Petit de Beauverger, Bossi, Bourgeois de Jessaint, Plancy

538
és Girardin) m aradt a helyén. Többen jónak látták beadni fel­
mondásukat (Flavigny, Vaublanc, Lavieuville). A párizsi köz-
igazgatást éppúgy „megtisztították", mint a belügyminisztériu­
mot. A király visszatérését újabb tisztogatási hullám, afféle „fe­
hérterror" követte. Emery Dictionnaire des girouettes címmel írta
meg híres m űvét a közvélemény pálfordulásairól, amelyek a
rendszerváltásokat követték. Sokat vitáztak Napóleon Elbáról
való visszatértének okairól, a Bruslart, Korzika kormányzója
által kitervelt merényletről (A. Chuquet, „Le départ de l'ile
d'Elbe", Revue de Paris, 1920. febr. 1-jén megjelent száma), vala­
mint Napóleon egy távolabbi szigetre történő deportálásának
tervéről (Correspondance de Talleyrand et Louis XVIII, 1814. októ­
ber 13., illetve 21., valamint december 7.). Jean Massin („Water­
loo", Le Monde, 1965. június 19-i szám) úgy véli, Napóleon
„hazafiságból" tért vissza, a szó 1789 és 1815 közötti, forradalmi
értelmében, hogy elsöpörje az „ellenforradalmat". A szerző sze­
rint semmi okunk nincs rá, hogy kételkedjünk Napóleon Las
Cases herceghez intézett szavainak őszinteségében: „Nem azért
jöttem vissza, hogy ismét megszerezzek egy trónt, hanem egy
régi adósság kiegyenlítése végett; a francia nép segélykiáltása
hozzám is elért, hogyan m aradhattam volna érzéketlen?" De
akkor mivel magyarázható az a körülmény, hogy a császár
visszautasította a néppel való együttműködést száznapos ural­
mának ideje alatt? Massin szerint azzal, hogy Napóleon „olyan
girondistának tekinthető, aki kölcsönvette a Hegypárt kormány­
zási módszereit. Bizonyos határok között őszinte forradalmár­
nak számított, de egyáltalán nem volt demokrata." Továbbra is
az előkelők embere m aradt, és egyre több engedményt tett
részükre. A probléma csupán abban rejlett, hogy előkelők egy­
általán nem hívták vissza őt, így az Elbáról való visszatérés
elsősorban Napóleon személyes jellegű kalandjának tekinthető.
E nagy hadvezér sikeresen választotta ki a kedvező pillanatot
ahhoz, hogy kellőképpen kihasználja a lakosságnak a monar­
chia ellen irányuló - mindazonáltal korántsem általános - ellen­
szenvét. Végeredményben a napóleoni hatalom legitimitása vált
kérdésessé e visszatérés által (Ch. Durand, „Le pouvoir napo-
léonien et ses légitimités", Annales Fac. Droit et Sc. polit. d'Aix-
Marseille, 1972, 7-33. old.). F. Bluche is felveti ezt a problémát
„Les Cent Jours, aspects du pouvoir" (Rev. hist. Droit fr. et
étranger, 1973,627-634. old.) c. cikkében. Rámutat, hogy a bona-

539
partista választók 1815-ben baloldalinak tekinthetők, mivel a
konzervatívok és a mocsár („a csendes többség") szembefordult
Napóleonnal. Erre vezethető vissza az is, hogy az alkotmány-
módosítás megszavazására hirdetett választások nem jártak si­
kerrel: az egyes régiók tanulmányozása azt bizonyítja, hogy
Napóleon népszerűtlen volt délen és nyugaton, mivel ezek a
területek a royalisták fellegvárainak tekinthetők. Ezzel szemben
a határ menti régiókban (Burgundia, Champagne, Elzász, Lota-
ringia, Nord) kedvezően fogadták az alkotmánymódosító terve­
zetet. Párizsban a tisztviselők szavaztak, azonban Napóleon
népszerűsége látványosan visszaesett: az 1804. évi 120 000 sza­
vazattal szemben 1815-ben mindössze 20 000-en mentek el sza­
vazni. A napóleoni alkotmánymódosítást követő népi csalódás
érthető, hiszen közjóléti diktatúrára számítottak, s mindez azt is
megmagyarázza, miért hagyott alább olyan hirtelen a grenoble-i
és lyoni lelkesedés - bár az is igaz, hogy egy kissé eltúlozták
Napóleon márciusi diadalának jelentőségét. Érdemes elolvasni
J. Chaumié „Les Girondins et les Cent Jours" (Annales hist. Rév.
fr., 1971, 329-365. old.) c. cikkét.
A Waterloo mellett megvívott csata még mindig vitára kész­
teti a stratégia szakértőit. Emlékezzünk csak arra a hihetetlen
vitára, amely Lenient (La Solution des Énigmes de Waterloo, 1915)
és Grouard ezredes („Les derniers historiens de 1815", Revue des
Études napoléoniennes, 1917, XL k., 163-198. old.) között robbant
ki. Vitathatatlan, Napóleon súlyos hibákat követett el, amelyek
talán rossz egészségi állapotára vezethetők vissza (éppen akkor
újult ki az aranyere), árulásra azonban semmi esetre sem
(Bourmont elpártolása még a katasztrófa előtt következett be,
bár némi nyugtalanságot keltett a seregben, mint azt Napóleon
maga is elismerte: Campagne de 1815, Correspondance, XXXI. k.).
Rosszul választotta meg az embereit (Murat helyett Neyt,
Davout helyett Soult-t); alábecsülte Blücher haderejét a lignyi
csata után; sok időt vesztegetett el; szemből tám adott ahelyett,
hogy manővereket hajtott volna végre Wellington ellen. Olyan
tévedések ezek, amelyek nem szerepelnek sem a hadijelenté­
sekben, sem pedig a Szent Ilonán tollba m ondott visszaemlé­
kezésekben. Logie (Waterloo, l'inévitable défaite, 1984) felmenti
Grouchyt és Neyt, hogy Napóleonra hárítsa a felelősséget.
Végül pedig azok, akik szeretnék tudni, hogy mit mondott
Cambronne a csatamezőn, olvassák el C. Pitollet La Vérité sur le

540
mot de Cambronne (1921) c. munkáját, amely H. Houssaye La
Garde meurt et ne se rend pas (1907) c. műve cáfolatának tekinthe­
tő. Le Boterf Le brave général Cambronne (1984) c. művében szó­
rakoztató versgyűjtemény található a híres „szóról". Emlékez­
zünk meg Ney halálának állítólagos rejtélyéről, amit J. A. Weston
terjesztett el Historic doubts as to the execution of Marechal Ney
(1895) c. könyvében. Neyt tényleg agyonlőtték. M urat haláláról:
Annequin, „Les derniers jours de Murat", Cavalier et roi, 1985.
évfolyam.
Napóleon visszatérése keresztülhúzta Talleyrand Bécsben szö­
vögetett politikai terveit, aki szerint Franciaországnak közeled­
nie kellett volna Ausztriához és Angliához az egyre erősödő
orosz-porosz szövetség ellensúlyozása végett. Úgy tűnik, M.
Maurice Schumann nosztalgiával gondol vissza az új egyensúlyi
helyzet megbomlására (a szövetséges hatalmak véget vetettek
vitájuknak, és megújították a chaumont-i egyezményt, aminek
Franciaország majd a második párizsi szerződés megkötésekor
fizeti meg az árát) „Talleyrand, un prophéte de TEntente
cordiale" c. cikkében (La Revue des Deux Mondes, 1976. december,
541-556. old.). Az újabb párizsi szerződés értelmében vissza
kellett szolgáltatni a meghódított országokból elhurcolt és 1814-
ben megtartott műkincseket: F. Boyer, „Metternich et la res­
titution par la France des oeuvres d'art de l'étranger", Rev. Hist,
diplomatique, 1970, 65-79. old.; másik tanulmánya erről: „Le
Retour des oeuvres d'art enlevées en Lombardié, en Vénétie et
ä Modéne", Revue des Études italiennes, 1970,91-103. oldal (Luini,
Tiziano, Brueghel, Velours, Veronese, Guerchin és Bassano képei­
ről volt szó elsősorban), „Le retour en 1815 ä Florence des
oeuvres d'art emportées en France", Rivista italiana di Studi
Napoleonici, 1970, 114-123. oldal. Ennél is súlyosabb következ­
mény volt azonban, hogy Franciaország két táborra szakadt.
Bertier de Sauvigny (La Restauration, 1955) rámutat, hogy Napó­
leon visszatérése „felélesztette a papság és a nemesség elleni
jakobinus gyűlöletet", leválasztotta az 1814-es liberális elemeket
a királypártiakról, és a bonapartisták táborába kergette őket.
„Franciaországban hosszú éveken keresztül két ellenséges nép
néz egymással farkasszemet."

541
 X. FEJEZET
A LEGENDA

Elérkeztünk tehát az utolsó felvonáshoz, amely megpecsételi a

Megmentő sorsát: Szent Ilona szigetéhez. Ha a restauráció úgy
vélte, hogy zárójelbe teheti az 1789 és 1815 között lezajlott ese­
ményeket, Napóleon sziklája magasából nemcsak felelevenítet­
te az emlékeket, de fel is használta ezeket a saját érdekében. A
forradalom előkelőinek megmentője így Balzac és sok más szer­
ző műveiben „a nép Napóleonjává" alakult át.

A CSAPDA

1815. július 3-án Napóleon Rochefort-ban volt, és a tengerészeti

irodán várta a megígért menlevelet. Számos lehetőséget vettek
számításba: Baudin parancsnok azt javasolta, hogy kényszerít­
sék ki az átkelést, Joseph pedig azt tanácsolta, csatlakozzanak a
Clauzel irányítása alatt álló, Gironde-ban állomásozó hadsereg­
hez. A császár kíséretében tartózkodó Beker tábornok az ideig­
lenes kormány parancsára a Saale nevű fregatt fedélzetére vitte
Napóleont, majd Aix szigetére szállította őt. Július 9-én, amikor
ismét a Saale fedélzetén találta magát, a kormánybizottság haza­
árulónak nyilvánított minden tisztet, aki a történtek után meg­
próbálná francia felségterületre visszahozni őt. Napóleon törvé­
nyen kívüli lett. Visszatért hát Aix szigetére, ahol többen is arra
törekedtek, hogy megszöktessék őt. Hová menjen? Talán Ameri­
kába? Erős volt a kísértés. Maitland, a Bellerophon kapitánya báto­
rító szavainak hatására - aki a Sir Hotham parancsnoksága alatt
álló hajórajjal cirkált a Quiberon-félsziget és a Gironde torkolata
között - Napóleon úgy döntött, az angolok kezére adja magát,
hogy megmeneküljön a francia királypártiak és Blücher elől.
„A császár sebtiben összehívott tanácskozásra invitált ben­
nünket", mesélte Las Cases. „Számba vettünk minden eshetősé­
get... Az angol blokádon nem lehetett áttörni. Nem m aradt más

542
hátra, mint visszatérni a szárazföldre és kirobbantani egy pol­
gárháborút, vagy pedig elfogadni Maitland kapitány javaslatát.
Ez utóbbit választottuk; azt mondták, hogy a Bellerophon fedélze­
tén már angol felségterületen leszünk, s ettől a pillanattól kezdve
az angolok kénytelenek lesznek vendégként kezelni bennünket...
Innentől fogva az angol polgári törvények vonatkoznának ránk is."
E gyűlésen elhangzottak álltak tehát Napóleon híres levelének
hátterében: „Úgy jöttem, mint Themisztoklész, hogy letelepedjek
a brit nép tűzhelye mellett; az ő törvényeik védelme alá helyezem
magam." Vajon Maitland visszaélt a bizalmával, és arra törekedett,
hogy ügyesen foglyul ejtse a császárt? Valószínűleg ez volt a célja.
Július 15-én Napóleon felszállt a Bellerophon fedélzetére. A csapda
bezárult. Azonban nem lehetett figyelmen kívül hagyni a brit
közvélemény reakcióját sem. Amint a hajó lehorgonyzóit Tor-
bayban, máris óriási érdeklődést váltott ki: „Rengeteg csónak vett
bennünket körül", jegyezte fel Maitland. „A szélrózsa minden
irányából érkeztek az emberek, mert látni szerették volna ezt a
különleges férfiút. Napóleon gyakran ment fel a hídra, látni lehetett
őt a hajófal nyílásain keresztül és a hátsó ablakokon át." Ugyanez
az érdeklődés volt tapasztalható Plymouthban is, s Napóleon szí­
vesen állt rendelkezésére a kíváncsiskodóknak. Megpróbálta el­
nyerni az emberek szimpátiáját. A liberálisok közül kikerült hívei,
akik sokkal többen voltak, mint gondolnánk, kettős tervet eszeltek
ki: megpróbálták egy habeas corpus rendelettel megidézni, majd
partra tétetni a császárt, aki átmenetileg szabaddá vált volna angol
felségterületen. Mac Kenrot, aki valaha bíró volt az Antillákon,
azzal vádolta Cochrane ellentengernagyot, hogy kötelességmu­
lasztást követett el, amikor nem tám adta meg Willaumez hajó­
raját Tortolánál; azt kérte, idézzék be Napóleont mint szemta­
nút. így sikerült elnyerni egy habeas corpus ad testificandum
parancsot, mellyel Napóleont a bíróság elé idézték november
10-ére. Azonban a Bellerophon felszedte a horgonyt, még mielőtt
Lord Keith, a plymouthi hajóraj parancsnoka átvehette volna
az idézést. Júlus 31-én Lord Keith személyesen is megjelent a
Bellerophon fedélzetén, hogy közölje a császárral, Szent Ilona
szigetére fogják deportálni. Napóleon sorsa ezzel megpecsételő­
dött. El tudjuk-e képzelni őt ültetvényesként az Egyesült Államok­
ban, vagy amint idős angol hölgyekkel teázik? A személyét körül­
vevő legenda végképp összeomlott volna. Fennmaradásához
mártírrá kellett válnia.

543
 SZENT ILONA SZIGETÉN

Napóleon és azon társai, akik követték ó't a száműzetésbe, 1815.

augusztus 9-én hagyták el a Northumberland fedélzetén Ply-
moutht, és október 17-én értek partot Szent Ilona szigetén. Az út
eseménytelenül telt el: „Napóleon és kísérete végig jó hangulat­
ban volt a hosszú utazás alatt" - jegyezte fel Samuel Decimus, a
Northumberland egyik tengerésze, akinek az úti beszámolóját
csak 1976-ban találták meg. Szent Ilona szigete - amely alig volt
nagyobb, mint Belle-Isle - egy régen kialudt tűzhányó m arad­
ványának fekete bazaltjából jött létre. A szigeten a Brit Kelet-in­
diai Társaság hajói vizet vettek fel. Lakossága igen vegyes össze­
tételű volt, a föld minden népe képviseltette magát: európaiak,
feketék, hinduk, malájok és kínaiak. A sziget életét a társaság
vezető tisztviselőiből, illetve a földjeiket rabszolgákkal művel-
tető, gazdag földbirtokosokból álló helyi arisztokrácia irányí­
totta.
Napóleon két hónapig a Balcombe családnál lakott Briars-ban,
itt pihente ki azt az idegkimerülést, amit hatalmának összeom­
lása, illetve a Northumberland fedélzetén megtett hosszú utazás
okozott. December 10-én költözött be Longwood House-ba,
„egy börtön céljára szolgáló épületbe" írta az akkoriban Szent
Ilonán szolgálatot teljesítő francia konzul. „Az építkezés sebté­
ben készült el, a császár számára fenntartott helyiségeket az
angolok és a franciák is könnyen szemmel tarthatták. Sáros
udvar vette körül az iroda gyanánt szolgáló odúkat. Kicsivel
hátrébb volt található a »család« lakhelyéül kijelölt épület, az ott
élők felügyeletét pedig egy láthatatlan, de állandóan ott tartóz­
kodó angol tisztviselő biztosította."
Napóleon környezete, amely utolsó udvarát alkotta, a követ­
kező személyekből állt: Bertrand tábornok, aki 1807 óta volt a
császár szárnysegédje, és Duroc utódaként a palota főmar-
salljának tisztét töltötte be; Montholon tábornok, aki korábban
diplomáciai küldetéseket teljesített; Gourgaud tábornok, első
parancsőrtiszt, valamint egy civil, Las Cases, egy nemes, aki
inkább szükségből, semmint meggyőződésből kötelezte el ma­
gát a Császárság mellett, és előbb kamarás, majd államtanácsi
előadó lett, és akit fia is elkísért. Két egymással folytonosan
rivalizáló asszony is tagja volt a társaságnak: Bertrand és Mon­
tholon tábornok felesége. Longwood személyzetét Marchand,

544
az első inas, Saint-Denis mameluk, akit Alinak neveztek, Cip­
riani, kinek főkomornyiki beosztása csupán besúgói tevékeny­
ségének álcázásaként szolgált, a svájci Noverraz és Santini alkot­
ta. Ez utóbbi mindenesként, illetve a hivatalos iratok őrzőjeként
szolgálta a császárt.
Számos adat áll rendelkezésünkre a longwoodi mindenna­
pokról, mivel akik követték Napóleont a száműzetésbe, egytől
egyig megírták visszaemlékezéseiket, Marchand-t és Alit is be­
leértve.
A sziget fojtogató klímájában Napóleon sétával töltötte idejét
az angol hatóságok által számára kijelölt mozgásterületen, toll­
ba mondta gondolatait a kíséretében tartózkodóknak, vagy ol­
vasott. Longwoodban kétezer kötetet számláló könyvtár gyűlt
össze, s a könyvek címét is ismerjük. Sivár élet volt ez, amit csak
még jobban megnehezített a ködös és esős klíma, továbbá a
Napóleon környezetében tartózkodók rivalizálása, illetve érzé­
kenykedése által kialakult feszült légkör. Mindezt csak tetézte
Hudson Lowe-nak, a sziget kormányzójának az okvetetlenke-
dése, mivel e közepes képességekkel rendelkező beosztott a
szabályzat megszállottja volt, és nehezen birkózott meg a ráne­
hezedő felelősség súlyával.
A fogoly egészségi állapota fokozatosan romlott. 1817-ben
vérhas és reumatikus fájdalmak gyötörték. Betegsége állandó­
sult, az ír származású orvos, O'Meara erőfeszítései ellenére, őt
azonban a sziget kormányzója elűzte, mert azzal vádolta, hogy
összejátszik a franciákkal. 1819-től Napóleon egyre többet pa­
naszkodott szédülésről. Stokoe tengerészorvos májgyulladást
diagnosztizált, amit az éghajlati viszonyokra vezetett vissza, de
őt is hazaküldték Angliába. A nyugtalanító Antommarchi lépett
a helyébe. 1820 júliusára émelygés és gyomortájéki fájdalmak
jelentkeztek Napóleonnál; rövidesen már csupán levesekkel és
kocsonyás húsokkal bírt táplálkozni. Május 5-én, „öt óra negy­
venkilenc perckor", jegyezte le naplójába Bertrand, „a császár
visszaadta lelkét az Örökkévalóságnak. Az utolsó három perc­
ben három sóhaj hagyta el ajkát. A válság pillanatában szeme
könnyedén megrebbent; szája és álla még meg-megrándult,
olyan rendszerességgel, mint egy inga mozgása. Az éjszaka
folyamán a császár fia nevét suttogta, majd ezt mondta: a sereg
élén... Az előző napon kétszer is megkérdezte: »Hogy hívják a
fiamat?« Marchand azt felelte: »Napóleonnak.«"

545
 A LEGENDÁTÓL A MÍTOSZIG

Vajon a bukott császárt, aki közel húsz éven át vezető szerepet

játszott a világ színpadán, nem fenyegette-e az a veszély, hogy
alakja a feledés homályába merül? Napóleon jól értett a propa­
gandához, és tisztában volt vele, milyen könnyen felejtenek az
emberek, ezért Szent Ilona szirtjein megvívta utolsó csatáját, és
gondosan kialakította azt a képet magáról, amelyet az utókorra
kívánt hagyni.
A legenda persze nem Szent Ilonán született meg; még az első
itáliai hadjárat idején kelt életre azokban az újságokban, ame­
lyekkel a harcoló csapatok lelkesedését akarták felkelteni, s me­
lyek egész Franciaországban elterjesztették Lodi és Rivoli hírét.
A napóleoni legenda a hivatalos császárkultusszal erősödött
meg, amikor megjelent a császári katekizmus, Szent Napóleon
ünnepe, és sok hálaadási ünnepség. Igazi arculatát azonban 1815
után öltötte magára.
Mindebben döntő szerepet játszottak az újonnan kialakult
társadalmi viszonyok. A nép mindvégig hűséges m aradt Napó­
leonhoz a Császárság évei alatt. A párizsi külvárosok munkás­
sága, vagy legalábbis egy részük, 1815-ben még mindig készen
állt arra, hogy szembeszálljon a hódítókkal; minden egyes rend­
őri jelentés kihangsúlyozta a császár iránti rajongásukat. A pa­
raszti tömegek körében Napóleon ugyanilyen népszerű volt,
azonban uralkodásának utolsó éveiben az adók és sorozások
miatt a császár tekintélye egy kissé megrendült.
A Sas bukása után viszont e presztízs egyre csak növekedett.
A forradalom és Császárság évei alatt megtorpant ipari forrada­
lom most felforgatta a hagyományos struktúrákat, a gépek hát­
térbe szorították az öreg kézműveseket, a gyárakban pedig szí­
vesebben alkalmazták az olcsó női, illetve gyermekmunkaerőt,
minek következtében a Nagy Hadsereg leszerelt katonáitól telí­
tett munkaerőpiacon a bérek zuhanni kezdtek. A Császárság, a
teljes foglalkoztatottság és magas bérek, az olcsó és bőséges
kenyér korszaka igazi aranykorrá változott a lecsúszott töme­
geknek az emlékezetében. Napóleon könnyűszerrel „a nép
atyjá"-vá vált. Ugyanez volt a helyzet vidéken is, ahol a parasz­
tok - legalábbis az emigránsok kártalanításáról rendelkező tör­
vény megszavazásáig - a forradalom alatt megszerzett nemzeti
javaikat féltették. Ráadásul a napóleoni dicsőség is e parasztok­

546
ból álló hadsereghez kapcsolódott, amely egész Európát meg­
hódította. Ezek az egykori katonák, kiket sebesüléseik tétlenség­
re kárhoztattak, a virradatig mesélt katonatörténetekben talál­
ták meg - amint azt Balzac kimutatta - társadalmi haszontalan-
ságuk igazolását. Ők voltak a Napóleon-kultusz legfőbb őrzői,
a legenda igazi szerzői, akik átvették a házaló képárusok szere­
pét, és ők pótolták a Nagy Hadsereg haditudósításait is, ame­
lyeknek az összegyűjtött példányait az új polgármesterek utasí­
tására megsemmisítették.
A polgárság is nyugtalankodott. Mivel minden percben fenye­
gette őket a veszély, hogy új kiváltságaikat elveszíthetik, ha
feltámad a múlt, úgy vélték, politikai téren a legitimitás csak
lassan hozza meg eredményeit, míg a stabilitás továbbra is késik.
Igaz, X. Károly minden nehézség nélkül lépett XVIII. Lajos
örökébe 1824-ben, azonban a koronázási ünnepséget követő
gúnyolódások egyértelműen bebizonyították, hogy a régi mo­
narchiának nem sikerült visszanyernie hajdani karizmáját. Hall­
gassuk csak Béranger-t:

„Károly a porba hull.

Pattanj fel, királyom! - kiált egy katona.
»Nem!«, szól a püspök. »Szent Péter nevében
Gazdaggá tesz minket, s én megkoronázom.«
Ami Istentől jő, az a papoktól jő!
Éljen a legitimitás!"

1789 egy fordulatot jelez. A köztársaságpárti, illetve liberális

ellenzék m ind nagyobb népszerűségre tett szert a trónnal szem­
ben. Napóleon zseniális húzása abban állt, hogy képes volt
m indezt kisajátítani, és ezeket a feltörekvő erőket, amelyek meg­
rengették az öreg Európát, a saját szolgálatába állítani.
A szám űzött iránti kíváncsiság jottányit sem csökkent. 1817-
ben rendkívüli érdeklődést váltott ki betiltása előtt a Manuscrit
venu de Sainte-Héléne d'une maniére inconnue (Szent Ilonáról isme­
retlen m ódon érkezett kézirat) c. emlékirat, amelyet állítólag
Napóleon írt, valójában azonban feltehetőleg a genfi Lullin de
Chateauvieux, Mme de Staél barátja készítette. Azonban még
ennél is nagyobb sikert aratott a Las Cases által 1823-ban publi­
kált Mémorial de Sainte-Héléne (Szent Ilona-i emlékirat) c. mű. A
Mémorial valószínűleg a XIX. század legnagyobb könyvsikere

547
lett: négy különböző, kiigazításokkal és kiegészítésekkel ellátott
kiadás jelent meg 1823 és 1842 között, az utóbbit Charlet illuszt­
rációi díszítették. Las Cases itt gyűjtötte össze Napóleon 1815-
ben és 1816-ban tett bizalmas vallomásait. S micsoda titkok
voltak azok!
A királypárti röpiratok úgy állították be Napóleont, mint a
terror örökösét, illetve Robespierre tanítványát. Napóleontól
távol állt, hogy visszautasítsa ezt az örökséget, inkább elfogadta
azt: „A császár," írta Las Cases, „azt állította, hogy a forradalom,
minden borzalma ellenére, mégiscsak erkölcsi megújhodásunk
igazi oka volt." Ugyanaz az ember, aki elvetette az ideológusok
gondolkodásmódját, most „a liberális eszmék ellenállhatatlan
győzelmét" jósolta. „Semmi sem tudná lerombolni vagy eltöröl­
ni forradalmunk legfőbb elveit", tette hozzá. „Ezen nagy és szép
igazságoknak mindörökre meg kell maradniuk, hiszen körül­
fontuk őket ragyogással, emlékművekkel és csodákkal..." Mint
a nép felszabadítója, Napóleon egyúttal az egységtörekvés szim­
bólumává vált: „Az ösztönzés adott, s nem hiszem, hogy buká­
som és rendszerem összeomlása után létezne bármiféle más
módja az európai egyensúly megteremtésének, mint a nagy
népek egyesítése, illetve szövetségbe való tömörítése." A forra­
dalmi vívmányok megóvása és az európai népek egyesítése volt
tehát a vég nélküli háborúk célja, amelyekért Napóleont tették
felelőssé, pedig ezeket valójában az abszolút uralkodók kíván­
ták megvívni.
1816-ban Napóleon ezeket a szavakat - már amennyiben
lejegyzésük hiteles - a whigekhez, azaz az angol liberálisokhoz
címezte, mivel tőlük remélte sorsa jobbra fordulását. Okosan
választotta meg szóvivőjét: tudott róla, hogy bizalmasa feljegy­
zéseket készít, és ez a hajdani emigráns, aki valaha Londonban
élt, talán meg tudja nyerni a brit közvéleményt. Ezek a kijelen­
tések azonban, amelyeket Las Cases valószínűleg egy kissé meg­
szépített és az 1823-as politikai helyzethez igazított, egyúttal a
nemzetközi közvélemény megnyerésére is szolgáltak. Napóle­
on ezen nyilatkozataival igyekezett saját céljaira felhasználni a
XIX. század ekkoriban kibontakozó két nagy ideológiai áramla­
tát, a nacionalizmust és a liberalizmust, amelyeket korábban ő
maga igyekezett elfojtani. Mint a Szent Szövetség foglya, a bu­
kott uralkodó elfeledtethette a világgal az antiliberális Caesart,
és csak a demokrata Napóleonra, annak a forradalomnak a

548
katonájára emlékeztek, amely már nem csupán a polgárságé
volt, hanem a negyedik rend diadalának is tekinthető.
E „hadművelet" igen nehéz lett volna a császár Szent Ilona-i
kálváriája által kiváltott érzelmek nélkül. Napóleon életének
nyomorúságos és magányos befejezése e hullámok csapkodta
sziklaszirten - a romantikusok képzeletét is magával ragadta.
Egy egész generáció - „az évszázad gyermekeié" - nőtt fel a
Nagy Hadsereg haditudósításain, s a Mémorial lapjain újra meg­
találni vélte a fegyverek zaját, amitől a restaurált monarchia
megfosztotta. Hiszen Victor Hugo apja Itáliában és Spanyolor­
szágban teljesített katonai szolgálatot, Alexandre Dumas-é pe­
dig Egyiptomban harcolt. A kezdetben még királypárti roman­
tika hirtelen költői bonapartizmusba csapott át, s olyan irodalmi
támogatásul szolgált a napóleoni legenda számára, amely nél­
kül ez sosem arathatott volna ilyen kirobbanó sikert. Hugo és
Balzac, Musset és Vigny árnyaltabb formában, Dumas és Eugene
Sue pedig valamivel kisebb tehetséggel váltak a Császárság
dalnokaivá. Ezzel egy időben a közalkalmazottak is visszasírták
e bürokratikus aranykort, amely Napóleon uralkodását jelle­
mezte. A nép pedig meg volt róla győződve, hogy Napóleon
kizárólag az ő érdekeiket tartotta szem előtt a brumaire-i állam­
csíny idején. Louis Geoffroy megírta Napoléon apocryphe c. m ű­
vét, amelyben a császár - miután legyőzte Oroszországot és a
Keletet - a világ ura lett. Az író Sydneyből Fokváros felé tartva
Szent Ilona mellett hajózott el, de parancsba adta Duperré ad­
mirálisnak, hogy ne kössenek ki a szigeten! Nerval lelkesedett,
Flaubert viszont hideg maradt.
A legenda akkor teljesedett ki igazán, amikor 1840-ben Napó­
leon hamvait hazaszállították Szent Ilonáról; ez a ceremónia
biztosította később III. Napóleon sikerét is. „Ez már egy kicsit
sok!", mormogott Guizot. „Valaki egy személyben nemzeti hős,
a forradalom fenntartója és egyúttal a tekintély legfőbb képvise­
lője is!" A sedani vereség után a legenda s a Napóleon-utódok
dinasztikus álmai is szertefoszlottak. Azonban továbbra is fenn­
m aradt az eszméje a népszavazásnak, illetve a néphez való
fellebbezésnek - ez volt az egyetlen módja a demokráciának és
egy nemzetmentő erős hatalmának összeegyeztetésére. Erre a
megmentőre várt egész Franciaország, hogy visszavághasson
Poroszországnak, és újból a magáénak mondhassa Elzász-Lota-
ringiát; Jénára hivatkoztak, Boulanger személyében Bonapartét

549
vélték megtalálni, és 1900-ban megtapsolták Rostand Sasfiók-ját
annak az 1914-es világháborúnak az előjátékaként, amelynek
kirobbantói Daudet La derűiére classe c. művén, valamint Marbot
Emlékiratai-n nevelkedtek. Napóleon népszerűsége ismét töret­
len volt; Jobtól Detaille-ig, Sardou-tól Esparbes-ig hadvezérek,
festők és írók sokaságát ihlette meg. Új hódítás volt ez, egy
művészeti és irodalmi brumaire. A Quinet és Lanfrey műveit
olvasó republikánusok tartózkodása is megszűnt; elnémultak a
legitim monarchia támogatói is, akik szinte vallásos áhítattal olvas­
ták Taine Régime moderne c. művét, amelyben a szerző Napóleont
egy zsoldosvezér vonásaival ruházta fel. Még soha nem jelent meg
annyi könyv, annyi Charlet és Raffet művei nyomán készült met­
szet a Megmentőről, mint 1885 és 1914 között.
Napóleon alakja Trisztánhoz és Don Jüanhoz hasonlóan ek­
korra már egészen más dimenziókba került. A legendától elju­
tottunk a mítoszig. Napóleon egyetemessége lehetővé tette,
hogy megihlesse Dosztojevszkijt („Igen, Napóleonná akartam
válni, ezért öltem!", kiált fel Raszkolnyikov) és Tolsztojt (a Há­
ború és béké-t Napóleon uralja), Nietzschét, a Vidám tudomány
szerzőjét, valamint Thomas Hardyt, aki megírta Az uralkodók c.
verses könyvdrámát. Kipling megírta Szent Ilona-i altató-ját,
Emerson pedig Representative Men c. munkájában ábrázolja Na­
póleon alakját. Conan Doyle hűtlen lesz Sherlock Holmeshoz,
hogy megírhassa A Nagy Arnyék-ot. A zeneszerzők sem m arad­
tak közönyösek: Beethoven ugyan törölte a Harmadik Szimfónia
Napóleonnak szánt dedikációját, viszont Berlioz 1835-ben meg­
komponált egy kantátát, amely a Le Cinq Mai (Május 5-e tiszte­
letére) címet kapta; Schönberg 1943-ban készítette el az Oda
Napóleonhoz c. művét, amelyben a címszereplőt Hitlerrel azono­
sítja, de meg kell említeni Robert Schumann A két gránátos c.
kompozícióját, amelyet egy Heine-vers ihletett; Csajkovszkij
1812-je megbélyegzi az oroszországi hadjáratot, Prokofjev vi­
szont sokkal árnyaltabban fejezi ki mondanivalóját Háború és
béke c. operájában. Napóleon személyéről több filmet forgattak,
mint Jeanne d'Arcról, Lincolnról és Leninről együttvéve. A leg­
különbözőbb ideológiák érdekében használták fel alakját (az
1935-ben készült Campo di Maggio c. olasz filmben például a
fasiszta vezért magasztalták). Felidézték Napóleont valamennyi
nemzet nacionalistái: az osztrákok (Curtiz: Az ifjú Médard), a
németek (Grune: Waterloo), az angolok (Iron Duke, Young M. Fitt,

550
Lady Hamilton), a nácik (1944-ben, Göbbels parancsára, Harlan
elkészítette a Kolberg c. filmet), a sztálinisták (lásd az 1943-as
Kutuzov-ot\), a lengyelek (Wajda: Légió, 1968) és természetesen a
franciák is. Gance 1927-es Napoléon-ja a némafilm egyik remeke,
de Guitry is a császárt népszerűsítette (A sánta ördög, Napoléon
stb.). A hollywoodi rendezők (Ford, Borzage, Walsh, Vidor,
Sidney, Mann) fantáziáját is megmozgatta a legenda. Az „eny­
hülés" éveiben újra felfedezték Napóleont (az orosz Bondarcsuk
1970-ben m utatta be Waterloo c. filmjét egy olasz producerrel,
amelyben XVIII. Lajos szerepét Orson Welles játszotta), de a
pornóhullám is felkarolta őt (lásd A gyönyörök fogadójá-t, amely
Napóleon állítólagos impotenciáját választotta témául), de a
Risi-féle olasz komédiákban is megjelenik.
Chaplin is szerette volna bemutatni e legendás személyiséget,
akárcsak Arséne Lupin, Greta Garbo (ő alakította Walewska
grófnőt), Mickey Mouse vagy Stan és Pan. Nem feledkezett meg
róla sem a képregény Caran d'Ache-tól Pieds Nickelés-ig, sem a
science-fiction (lásd Barjavel Az óvatlan utazo'-ját!). Egyik művé­
szeti ágazat sem m aradt tehát közönyös e férfi iránt, aki - mint
Balzac írta - „mindent megtehetett, m ert mindent akart".
Kimeríthetetlen mítosz ez, amely alkalmas mindenfajta „értel­
mezésre" (Marx a feudalizmus lerombolóját látta Napóleonban,
Freud pedig a frusztrált kadétot), és amely más mítoszokat is
megerősített: az asszonyokét (a frivol Joséphine-ét, a hűtlen Mária
Lujzáét, az elragadó Marie Walewskáét); Talleyrand-ét, a diplomá­
cia fejedelméét, illetve Fouchéét, a modem rendőrség megalapító­
jáét; az olyan kiszolgált katonákét, mint Bugeaud, Bro, Fabvier,
Pouget, vagy többek között Parquin, akik vagy unatkoznak, vagy
összeesküvéseket szövögetnek; a Sasfiókét, aki a kaméliás hölgy­
höz hasonlóan tüdő vészben pusztult el; sőt megerősítette magának
a forradalomnak a mítoszát is, mivel a Szent Hona-i emlékirat egyet­
len grandiózus történelmi folyamatba olvasztotta össze a Bastille
bevételét és az austerlitzi győzelmet.

JEGYZETEK__________________________________________

Források: Számos Mémoires áll rendelkezésre Napóleon életének utolsó

szakaszáról: Beker ránk hagyta Napóleon mellett eltöltött szolgálatá­
nak naplóját (1841), a Saale fedélzeti naplója a Revue des Études

551
napoléotiiennes 1933-as számában jelent meg; Savary, Planat de la Faye
(1895), Bonnefoux (1900), Lallemand (a French American Review 1949.
áprilisi számában megjelent Napló), Bonneau (Revue rétrospective,
1895), Jackson (francia fordításban 1921-ben adták ki), Nichols (La
Sabretache, 1921), Keith (1882), Maitland (Relation, 1825, újabb kiadás
1934), Home visszaemlékezéseit Borjane tette közzé; szintén tőle lásd:
Napoléon ä hord du „Northamberland", mely olyan angol szemtanúk
elbeszélései alapján született, mint Glover. Ok és Lord Luttelton (1936)
ábrázolják a leghitelesebben a „Waterloo utáni" időszakot. Szent Ilona
szigetéről két fontos visszaemlékezés áll rendelkezésre: Las Cases, Le
Memorial de Sainte-Héléne (Dunán 1951-es kiadása a legjobb, tekintettel
jegyzetei kivételes minőségére, ami elsőbbséget biztosít számára a
Walter-féle Pléiade-, vagy a Fugier-féle Garnier-, illetve a Tulard elő­
szavával megjelent Seuil-kiadással szemben). Ez csak 1816-ig számol
be az eseményekről. Bertrand Cahiers de Sainte-Héléne c. műve az egész
ott eltöltött időszakról átfogó képet ad (Fleuriot de Langle kiad.,
1949-1951, függelék nincs; Mme de la Vaissiére adta ki - az ezt megelő­
ző időszakról szóló - Fannyhoz írt leveleit 1978-ban). Egyéb visszaem­
lékezések: Ali (1926), Antommarchi (1825, számos utánnyomást ért
meg), Amott (1822), Balcombe (francia fordítása 1898-ban jelent meg),
Bouges (Souvenir napoléonien, 1976), Gorrequer (Kemble, Gorrequer's
diary, 1969), Gourgaud (Aubry kiad, 1947), Hudson Lowe (Paul
Frémeaux, Dans la chambre de Napoléon mourant, H. Lowe eddig nem
publikált naplója, 1910), Marchand (Bourgignon-Lachouque kiad.,
1952-1955, legújabb kiadása 1985-ben jelent meg), Montholon (Récits de
la captivité, 1847), Montholon grófné (1901), O'Meara (1822, számos
kiadást ért meg), Santini (1853), Stockoé (1901), Verling (orvos, Carnet
de la Sabretache, 1921), Warden (Cabanés kiad., 1931). Ne feledkezzünk
meg XVIII. Lajos kormányának a szigeten tartózkodó képviselőjéről
sem: Firmin Didót, La Captivité de Sainte-Héléne d'aprés les rapports du
marquis de Montchenu (1894). Említsük meg az osztrák biztos, Sturmer,
illetve az orosz biztos, Balmain (Revue bleue, 1897) jelentéseit, továbbá
a Hudson Lowe Papers c. munkát. Számos dokumentum került napvilág­
ra a Captif de Sainte-Héléne (1821) öt kötetében, valamint Mougins-Ro-
quefort, Napoléon prisonnier, vu par les Anglais (1978) c. műben. A
menekülési tervekről: Gautier, La Belle-Jenny. Napóleon hamvainak
visszaszállításáról: Souvenirs inédits de Philippe de Rohan-Chabot (1985).

Művek: Szent Ilonára vonatkozóan két bibliográfia áll rendelkezésre,

az egyik a több szerző által írt Sainte-Héléne, térré d'exil (1971) c. kötet
végén található, a másikat c. Albert-Samuel jelentette meg a Revue de
l'lnstitut Napoléon 1971-es számának 151-157. oldalain. Kiegészítése a
Napoléon á Sainte-Héléne c. műben található meg (J. Tulard által váloga­
tott szövegek, 1981).

552
 Az angolok előtti kapitulációról: J. Duhamel, Les Cinquante Jours
(1963), G. Martineau, Napoléon se rend aux Anglais (1969), G. Hubert,
„Napoléon de Rochefort au Bellorophon" (Souvenir napoléonien, 1975.
szeptemberi szám), Bordonove, La vie quotidienne de Napoléon en route
vers Sainte-Héléne (1977), G. Prouteau, La nuit de Vile d'Aix (1985),
Silvestre, De Waterloo a Sainte-Héléne (1904), R. Chandeau, Napoléon ä
Fourns (1958), Aix szigetéről szinte megszámlálhatatlan könyv készült,
valamint Cl. Marceron, Le Dernier Choix de Napoléon (1960) c. munkája.
A Szent Ilonáról szóló általános jellegű munkák közül lásd: Forsyth,
History of the captivity (1850); Rosebery, La Derűiére Phase (1901); F.
Masson, Napoléon d Sainte-Héléne, valamint Autour de Sainte-Héléne
(1935); Brice,Les EspoirsdeNapoléona Sainte-Héléne (1938);PaulGaniére,
Napoléon ä Sainte-Héléne (1957-1962); Korngold, Les Derniéres Années de
Napoléon (1926); G. Martineau, La Vie Quotidienne á Sainte-Héléne (1966,
kiváló munka). J. Thiry, Sainte-Héléne (1976). Nélkülözhetetlen segéd­
eszköz az A Saint-Helena who's ívho c. munka, melyet A. Chaplin szer­
kesztett (1919; egyfajta életrajzi szótár ez, amely Szent Ilona lakóit
mutatja be). Érdemes tanulmányozni ezen kívül: Hauterive, Sainte-
Héléne au temps de Napoléon et aujourd'hui (1933), René Bouvier, Sainte-
Héléne avant Napoléon (1938), valamint egy konkrét kérdésről: Healey,
„La Bibliothéque de Napoléon ä Sainte-Héléne", Revue de l'Institut
Napoléon, 1959-1961, valamint A. Lorion, „Le vrai visage des aumőniers
de Sainte-Héléne" (Buonavita és Vignali); Guerrin-Graziani, L'as-
sassinat de l'abbé Vignali, 1982, Revue de l'Institut Napoléon, 1972, 75-78.
oldal. A. Cahuet Retours de Sainte-Héléne (1932) c. műve idézi fel Napó­
leon társainak sorsát a császár halála után. A végrendeletről lásd: J.
Savant tanulmányát a Toute l'Histoire de Napoléon-ban (1951,1-98. old.);
J. Lemaire, Le Testament de Napoléon (1975), illetve F. Beaucour, Le
Codicille secret du testament de Napoléon (1976, a hetedik végrendeleti
záradékról van szó, amely különböző hagyatékokra utal). Napóleon
hamvainak visszaszállítása inspirálta J. Bourguignon részletesen doku­
mentált munkáját 1943-ban, valamint J. Boissonnak a közelmúltban
megjelent könyvét, és J. Tulard tanulmányát a Les Lieux de la Mémoire II.
kötetében (1986).
Napóleon emlékét számos híve ápolta Franciaország-szerte: J. Lucas-
Dubreton, Le Culte de Napoléon, 1815-1848 (1959), Tudesq, „La légende
napoléonienne en France en 1848" (Revue historique, 1957). Összehason­
lításként: Lee Kennett, „Le culte de Napoléon aux États-Unis jusqu'á la
guerre de Sécession", Revue de l'Institut Napoléon, 1972,145-156. old.; a
száműzöttek szerepéről lásd: I. Murat, Napoléon et le Réve américain
(1976). Németországról: R. Dufraisse, „Le culte de Napoléon dans les
pays de la rive gauche du Rhin" (Jahrbuch für West, deutsche
Landesgeschichte, 1976). Érdemes elolvasni továbbá G. Lote, „La mort
de Napoléon et l'opinion bonapartiste en 1821", Revue des Études

553
napoléoniennes, 1930, XXXI. k., 19-58. oldal. Zeller Soldats perdús des
armées de Napoléon (1977) c. műve különböző emberi sorsokat idéz fel.
Ph. Gonnard Les Origines de la Légende napoléonienne (1906) c. munká­
jában arra hívja fel a figyelmet, mennyire fontos szerepük volt a Szent
Ilona szigetéről érkezett iratoknak e legenda kibontakozásában. J.
Dechamps Sur la Légende de Napoléon (1931) c. munkája más elemekre
világít rá. Ezzel szemben, J. Vidalenc Les Demi-Solde (1955) c. munkájá­
ban jelentéktelennek nyilvánítja a kiszolgált katonák szerepét. Lásd
még azt a kitűnő bevezetőt, amelyet Jacques Jourquin írt Parquin
visszaemlékezéseihez. Érdemes még elolvasni: A. Zeller, Soldats perdus
des armées de Napoléon aux garnisons de Louis XVIII (1977). A legendának
az irodalomra gyakorolt hatásáról lásd: M. Descotes, La Légende de
Napoléon et les Ecrivains Franqais du XIXs siede (1967), valamint Saint-
Paulien, Napoléon, Balzac et Vempire de la comédie humaine (1979). Balzac,
Hugo és Stendhal mellett meg kell még említeni Béranger nevét is (J.
Touchard, La Gloire de Béranger, 1968), valamint Barthélemy et Mery
neveit is (J. Garsou, 1899); de ne hagyjuk figyelmen kívül Erckmann-
Chatriant (J. Braun, Saisons d'Alsace, 1963), sem pedig a Három testőr
szerzőjének nevét.
A legenda és a mítosz közötti átmenetről: a Yale French Studies
különszáma (1969); P. Barbéris, „Napoléon, structure et signification
d'un mythe", Rev. Hist. Lit. France, 1970. év szeptemberi szám,
1031-1058. old.; J. Tulard, Le Mythe de Napoléon (1971).
Szintén tőle: „Quand la République récupérait l'Empereur"
(L'Histoire, 1978, amelyben Boisgobey, Ohnet, Lepelletier, Capendu,
Adam, Jean Agraoves és mások által írt népszerű regények Napóleonját
mutatja be). Ami a metszeteket illeti, lásd a Nemzeti Könyvtár 1969-es,
La légende napoléonienne c. kiállításának katalógusát.

Le nem zárt viták

Napóleonnak az angolok részére történő kiadatását több szem­

pontból is homály fedi. Napóleon kétségkívül illúziókat táplált
jövőjével kapcsolatban. Azonban senki sem vitathatja azokat az
erőfeszítéseket, amelyeket hívei tettek az érdekében: M. Dunán,
„Napoléon et Yhabeas corpus en 1815", Revue de l'Institut Napo­
léon, 1955,89-92. old., valamint J. Dechamps, „Les défenseurs de
Napoléon en Grande-Bretagne de 1815 ä 1830", Revue de 1'Institut
Napoléon, 1958, 129-140. oldal. M. Thornton, England and the
St-Helen decision (1968) c. munkájában rámutat, hogy Bonaparte
hívei mennyire nehéz helyzetben voltak, valamint arra is, miféle
cselekhez folyamodtak. Ezeket J. Duhamel elemezte a Revue de

554
Paris 1962. évi 7. számában, a 46-59. oldalakon. Napóleon vagy
tévedett, vagy becsapták.
Vajon ki lehetett a szerzője a híres Manuscrit venu de Sainte-
Héléne c. írásnak, amely ismét Napóleon felé fordította az embe­
rek figyelmét? Az 1974-es újabb kiadás (amely egyébként a
nyomába sem érhet Driault, valamint Rumilly 1947-es régebbi
kiadásainak) előszava ismeretlen szerzőjének bizonytalankodá­
sa ellenére, A. Eberwein-Rochat megoldotta a problémát: a kéz­
irat írója Lullin de Cháteauvieux volt, amint azt a szerző kifej­
tette a Bulletin Soc. Hist, et d'archéologie X. kötetében.
Vajon mennyire hitelesek a Szent Ilonáról szóló visszaemlékezé­
sek? E. de Las Cases tanulmányozta Las Cases herceg személyisé­
gét 1959-ben. Las Cases liberális szellemben írta meg Manorial-ját,
számos olyan hamis dokumentumot is felhasználva, mint például
a Murat számára írt levél, amelyet 1808. március 29-ére datált, és
amelyben a spanyolországi ügyről fejtette ki véleményét. Műve
gyarapítása érdekében a Bibliothécjue historique dokumentumait is
felhasználta, többek között Marét egyik embere, A. V. Benoit által
összegyűjtött szövegeket, melyekről Ph. Gonnard írt tanulmányt
„La légende napoléonienne et la presse libérale, 1817-1820" címmel
a Revue des Études napoléoniennes 1912. márciusi számának 235-258.
oldalain. A Mémorial-ra tehát gyanakvással kell tekinteni, és
érdemes összevetni azt más visszaemlékezésekkel. Azonban Mon-
tholon emlékei még megbízhatatlanabbak. Héléne Michaud igen
tárgyilagos elemzést írt róluk („Que vaut le témoignage de Mon-
tholon ä la lumiére du fonds Masson?", Revue de l'Institut Napoléon,
1971, 113-120. old.). Antommarchinak rossz híre volt: J. Poulet
legalább orvosi szempontból rehabilitálta őt („Le cas Antom-
marchi", Revue de l'lnstitut Napoléon, 1971,130-138. old.). A legtel­
jesebb és egyúttal leghitelesebb forrásnak minden kétséget kizá­
rólag Bertrand Cahiers-ja tekinthető, amelyet Fleuriot de Langle írt
át, igaz, néhol hibásan. Vasson tanulmánya, amelyet Bertrand-ról
írt 1935-ben, még a Cahiers publikációját megelőzően jelent meg.
Azok közül, akik nem hagytak hátra visszaemlékezéseket, lásd:
Archambault, kinek életrajzához Rustan írt ajánlást a Revue du Tarn
1957. évi számának 147-151. oldalain, valamint Piontkowski sze­
mélye érdemel említést („Un aventurier ou un missionnaire?"
címmel, amelyet S. Kirkov írt róla a Revue de l'lnstitut Napoléon 1976.
évi számának 185-193. oldalam). Mi lehetett Napóleon halálának
közvetlen oka? Sven Forshuvud valóságos detektívregényt írt a

555
császár arzénnal való megmérgezéséró'l, sőt mi több, a bűnöst
is megnevezte Montholon személyében (Napoléon a-t-il été em-
poisonné?, 1961. Az ötletet Weider és Hapgood is felvetették
1982-ben, Qui a tűé Napoléon? c. művükben). Godlewski elveti a
rák gondolatát, és a hepatitis felé hajlik, amelyből Napóleon
szerinte felgyógyult, s később gyomorbántalmak okozták halá­
lát (Revue de l'Institut Napoléon, 1960, 145-151. old.). P. Ganiére
Sainte-Héléne, térré d'exil (1971) c. munkájában egy elrákosodott
régi fekélyben látja a halál okát. Nemigen érdemel különösebb
figyelmet Robert Greenblatt doktor azon - kissé fantáziadús -
feltételezése, miszerint a császár megkapta volna a „Zollin-
ger-Ellison-kórt", egy hormonális betegséget, minek következ­
tében fokozatosan nővé változott. Sokat beszéltek Longwood
festett tapétáiról is, amely magyarázatul szolgálhatna a Napóle­
on hajában talált arzén jelenlétére (Jones és Ledingham, „Arsenic
in Napoleon's Wallpaper", Nature, 1982. októberi szám).
Napóleon halotti maszkja számos mű megírását ihlette. Érde­
mes elolvasni erről E. de Veauce V Affaire du Masque de Napoléon
(1957), valamint J. Jousset ,,L'Affaire du Masque de Napoléon"
(Revue de l'Institut Napoléon, 1957, 100-106. old.) c. írásait. A
Napoleon halálos ágya mellett történtekről a mai napig vitáznak
a szakemberek, anélkül hogy a történettudomány hasznára len­
nének: J. és G. Rétif de la Bretonne, La Vérité sur le Lit de mórt de
Napoléon (1960). Szintén G. Rétif az, aki Anglais, rendez-nous
Napoléon (1969) c. művében váltig kitart azon álláspontja mellett,
hogy Napóleon a Westminster-katedrálisban nyugszik. Szerinte
Cipriani, a főkomornyik van eltemetve az Invalidusok templo­
mában. E tézist cáfolja D. Mac Carthy a Revue de la Société des
Amis du Musée de l'Armée 1971. évi számának 31-43. oldalain. A
mítosz végső fázisa: Cavanna, Les aventures de Napoléon (1976).
A napóleoni gondolatok továbbéléséről: W. Smith, Napoléon III
(1970, angol nyelven jelent meg), J. Domarchi, Marx et l'histoire,
valamint a bonapartizmusról szóló konferencia aktái, amelyek
a Francia hasábjain jelentek meg (1976, szerkesztették L. Girard,
Ph. Vigier, J. Tulard). Itt érdemes megjegyezni, hogy sem Hitler,
sem pedig Rosenberg nem hivatkoztak Napóleonra. Az 1965-
ben Bécsben megrendezésre került XII. Nemzetközi Történettu­
dományi Kongresszus anyagai között megtalálható - többek
között - a napóleoni korszak átfogó elemzése is.

556
 ÖSSZEFOGLALÁS

A francia polgárság mindig készen állt rá, hogy megtalálja a

maga megmentőit az érdekeit veszélyeztető külső, illetve belső
veszedelmekkel szemben. Napóleon Cavaignac, Louis-Napo-
léon Bonaparte, Thiers, Pétain és de Gaulle előtt nyitja meg az
utat. És mivel a polgár legfőbb erénye a hálátlanság, legnagyobb
hibája pedig a gyávaság, a megmentő és korábbi hívei közötti
szakítás a leggyakrabban nemzeti tragédiák idején következett
be. Általában a megmentő felelős e katasztrófáért. Néhány év
m últán felfedezik, hogy a Vezér öngyilkossági hajlamokkal küz­
dött, amivel magát de Gaulle tábornokot is megvádolták, már
amennyiben hinni lehet Malraux szavainak. Belefáradtak volna
a hatalom gyakorlásába? Vagy elegük lett a szerepből? A tragi­
kus körülmények (államcsíny, forradalom, nemzeti összeomlás)
közepette hatalomra került megmentő apokaliptikus légkört
hagyva maga után távozik a színről. Máris helyébe lép egy újabb
megmentő, és a kerék forog tovább. Ez lett a következménye a
legitimitás elve eltűnésének, amely az 1789-ben megdöntött,
régi monarchia alapja volt.
Napóleon azon megmentők „archetípusának" tekinthető,
akik újra és újra felbukkannak Franciaország XIX. és XX. századi
történelmében.
A polgári középosztály, a jómódú parasztság és néhány jól
informált üzletember húzott leginkább hasznot a forradalom­
ból. Néhányuknak - amennyiben komolyabb pénzösszeggel
rendelkeztek 1789-ben - módja nyílott rá, hogy nemzeti javakat
vásároljon fel, hatalmas földbirtokokhoz jusson, amikor az ingó
vagyonok megsemmisülhettek, s a földet a parasztoknak bérbe
adva kliensekre tegyen szert. Csak a burzsoázia és a parasztság
szövetsége zárhatta le a forradalmat, egy ember vagy egy elv
jegyében. A megfelelő ember m ár megvolt: Bonaparte. A z elv
közismert: a tulajdon. Bonaparte feladata volt tehát a megszer­
zett előnyök megvédelmezése, mégpedig oly módon, hogy a

557
múlt se térjen vissza, de a forradalmat is lefékezzék. Sokszor és
helyesen elhangzott már, hogy a forradalom következménye­
képpen a polgárság és a parasztság köreiben a legszegényebbek
még szegényebbé, a leggazdagabbak még gazdagabbá váltak. A
negyedik rendet, azaz a városi és vidéki proletariátust kordában
kellett tartani. A veszettek a túlságosan is elméleti, ugyanakkor
elhamarkodottan cselekvő Babeufnál is jobban bebizonyították,
hogy ez a proletariátus bármikor készen állt az éppen szentté
nyilvánított alapelv, a tulajdon elleni támadásra.
Bonaparte értett hozzá, hogy elhárítsa ennek veszélyét; a
haza határain túl dúló háború elvonta a nép energiáit, s a figyel­
met a csatamezőkre fordította; a munkaerőhiány kedvezett a
fizetések növekedésének; Párizs ellátását minden különösebb
fennakadás nélkül sikerült biztosítani, és kenyérhez is elfogad­
ható áron lehetett hozzájutni. Egyszóval a nép számára - leg­
alábbis azoknak, akik nem vettek részt Eylau vagy a Berezinán
történő átkelés borzalmaiban - valóságos aranykort jelentettek
ezek az esztendők.
A burzsoázia is elégedett lehetett: a helyettesállítási rendszer­
rel gyermekeik megmenekültek a háború viszontagságaitól; e
háború még pénzbe sem került, mivel a győztes hatalmas hadi­
sarcot vetett ki a legyőzöttekre; ráadásul sovinizmusát is ápol-
gathatta (az elnevezés is ekkoriban született meg!), amihez elég
volt csupán átfutni a Nagy Hadsereg hadijelentéseit.
Azonban a háborúnak is megvoltak a maga korlátái: Franciaor­
szág természetes határai. Napóleon a németországi és itáliai véget
nem érő hódító háborúkba bonyolódva, vajon nem vívja-e ki maga
ellen egész Európa haragját? Nem marad-e majd alul Franciaor­
szág szövetségbe tömörülő ellenségeivel szemben? És nem veszí­
ti-e el a forradalomnak köszönhető előnyöket? A győzelmek után
Talleyrand önmérsékletre intette Napóleont. O erre az ipar számára
nélkülözhetetlen felvevőpiacokra hivatkozott. Az előrelátóbb ma­
nufaktúratulajdonosok figyelmeztették rá, hogy az ország terme­
lése nem elég ahhoz, hogy Franciaország egyedül elégítse ki egész
Európa szükségleteit; az orosz piac például túlságosan nagy volt
ahhoz, hogy ott a francia ipar Anglia helyére léphessen. Ráadásul
a kontinentális zárlat, a napóleoni külpolitika alapja, a francia
kikötővárosokat is tönkretette.
Napóleon és a brumaire-iek szakítása, vagyis azoké, akik a
brumaire-i államcsínyben részt vettek, és azoké, akik az azt

558
követő népszavazás során jóváhagyták azt, pontos dátumhoz
köthető: az 1808. évi spanyolországi ügyhöz. 1806-ban, amikor
az első koronákat kiosztották a Bonaparte család tagjai között, a
forradalmárok egy kicsit elképedtek, de ezt még a Direktórium
számára is oly kedves testvérköztársaságok rendszere folytatá­
sának tekintették. A legokosabbak már ekkor rádöbbentek, hogy
a nemesség visszaállítása hosszú távon nem túlságosan kifize­
tődő a számukra; Napóleon és Mária Lujza házasságkötése
pedig végérvényesen megerősítette a múlt visszatérése miatti
aggályaikat. Ugyanekkor a spanyolországi hadműveletek - a
napóleoni háborúk történetében először - már nem jártak anya­
gi haszonnal; a villámháború kora lejárt. D'Ivernois kimutatta,
hogy a francia csapatok veszteglése az Ibériai-félszigeten fokról
fokra egész Franciaországot tönkreteheti. Mi haszna származott
mindebből a franciáknak? Az előkelők sohasem hittek a napó­
leoni dinasztiák tartós fennmaradásában, a Malet-ügy is ezt
bizonyította. Az európai uralkodók számára Napóleon megko­
ronázása nem volt egyéb, mint az új rendszer szabályozása
céljából megrendezett ceremónia. A Császárság megalapításá­
nak hátterében nem más állt, mint a forradalom haszonélvezői­
nek javát szolgáló „közjóléti diktatúra" fenntartása. Ahhoz,
hogy a megmentő elfeledtethesse, hogy új uralkodódinasztiát
akart megalapítani a kontinensen, kénytelen volt visszavonulni,
hogy megírhassa Mémoires-ját. Szent Ilona lesz az előfutára Chisle-
hurstnek, Yeu szigetének, illetve Colombey-nek.
Napóleon kedvenc operáját, a Les Bardes défaits c.-t levették a
műsorról, és Rossini úgy vélte, felelevenítheti a XVIII. századi
zene finomságát és a mozarti hagyományokat. Az európai mo­
narchiák azonban alkotmányossá váltak; az uralkodóházaknak
nem volt többé jövőjük. A Teli Vilmos megalkotója 1830-ban
megértette ezt, és elhallgatott. Ettől kezdve Meyerbeer és
Offenbach aratnak fényes sikereket. Újabb Sarastrók tűnnek fel,
azonban A varázsfuvola bűvölete már eloszlott. Az első megmen­
tő volt a legnagyobb; követői csak karikatúrái lehettek.

559
 NAPÓLEON ÉLETÉNEK FONTOSABB ÁLLOMÁSAI

1769. augusztus 15.: Bonaparte Napóleon születése.

1771. július 21.: Bonaparte Napóleon megkeresztelése.
1778. december 15.: Charles Bonaparte mint a korzikai rendi
gyűlés küldötte a francia fővárosba utazik, és magával
viszi fiait, Josephet és Napóleont a kontinensre.
1779. január 1.: Joseph és Napóleon megkezdik tanulmányaikat
az autuni kollégiumban.
1779. május 15.: Napóleon belép a brienne-i katonai kollégiumba.
1784. október 17. (vagy 30.): Napóleon búcsút mond Brienne-nek,
hogy a párizsi Katonai Iskolán folytassa tanulmányait.
1785. október 28.: befejezi az iskolát, ahol az 58 diák közül a 42.
helyen végzett.
1785. november 3.: a valence-i kaszárnyába kerül.
1786. szeptember 15.: engedéllyel Korzikára érkezik.
1787. szeptember 12.: távozik Korzikáról. Öt és fél hónap szabad­
ságot kapott.
1787. november 22.: a párizsi Palais Royalban „találkozik" egy
prostituálttal.
1788. januári.: második korzikai tartózkodása.
1788 júniusa: Bonaparte csatlakozik Auxonne-ban állomásozó
ezredéhez.
1789. augusztus 23.: felesküszik a nemzetre, a királyra és a tör­
vényre.
1789. szeptember-1791. február: harm adik korzikai tartózkodása.
Napóleon belekeveredik a szigeten dúló politikai csatáro­
zásokba.
1791. február 12.: visszatér Auxonne-ba. Itt publikálja Lettre a
Buttafuoco c. írását is.
1791. június 16.: a valence-i helyőrség tagja.
1791. szeptember-1792. május: negyedik korzikai tartózkodása.
1792. május: Bonaparte megérkezik Párizsba.
1792. augusztus 10.: tanúja lesz a Tuileriák ostromának.

560
1792. október: ötödik korzikai tartózkodása.
1793. február 18.: a szardíniái expedíció. 25-ére már véget is ér.
1793. június 11.: miután összevesz Paolival, Bonaparte kénytelen
elhagyni Korzikát a családjával együtt.
1793. június 13.: a Bonaparte család megérkezik Toulonba.
2793. december 18.: az angolok kiürítik Toulon városát.
1793. december 22.: a képviselők zászlóaljparancsnokká nevezik
ki Bonapartét, mégpedig dandártábornoki rangban.
1794. július 11.-II., messidor 23.: az ifjabb Robespierre parancsára
Genovába utazik.
1794. július 27. - II., thermidor 9.: Robespierre bukása.
1794. augusztus 9. - II., thermidor 22.: Bonapartét letartóztatják.
1794. augusztus 20. - II., fructidor 3.: tisztázza magát minden vád
alól.
1795. április 21. - HL, flóréul 2.: eljegyzi Désirée Claryt.
1795. június 13. - III., prairial 25.: a nyugati sereg tábornokává
nevezik ki. Szabadságoltatja magát.
1795. augusztus 18. - 111., fructidor 1.: a Hadügyminisztérium
Térképészeti Hivatalához kerül.
2795. szeptember 1 5 .- III., fructidor 29.: kihúzzák Bonaparte nevét
a Közjóléti Bizottság által alkalmazott tábornokok listájá­
ról.
1795. október 5. - IV., vendémiaire 13.: részt vesz a Konvent ellen
irányuló királypárti felkelés leverésében.
1795. október 15. - IV., vendémiaire 23.: találkozik Joséphine
Beauharnais-vel.
1795. október 16. - IV., vendémiaire 24.: Bonapartét altábornaggyá
nevezik ki.
1795. október 26. - IV., brumaire3.: Bonaparte a belföldi hadsereg
főparancsnoka lesz.
1796. március 9. - IV., ventőse 19.: Bonaparte Napóleon és
Joséphine Beauharnais házasságkötése.
1796. március 22. - IV., ventőse 21.: Bonaparte az itáliai hadsereg
után indul, amelynek parancsnoki kinevezését március
2-án kapta meg.
1796. április 12. - IV., germinal 23.: győzelem Montenotte mellett.
1796. április 21. - IV., flóréul 2.: győzelem Mondovi mellett.
1796. április 28. - IV.,floréal 9.: a cherascói fegyverszünet megkö­
tése.
1796. május 10. - IV.,floréal 21.: a lodi győzelem.

561
1796. május 15. - IV., flóréul 26.: Bonaparte bevonul Milánóba.
1796. augusztus 5. - IV., thermidor 18.: a Castiglione melletti
gyó'zelem.
1796. szeptember 8. - IV., fructidor 22.: a Bassano melletti győze­
lem.
1796. november 17. - V ., brumaire 27.: az arcole-i győzelem.
2797. január 14. - V., nivőse 25.: a rivoli győzelem.
2797. február 2. - V ., pluviöse 14.: Mantova kapitulálása.
2797. április 1 8 .- V., germinal 29.: előzetes megállapodás a béke­
kötésről Leoben városában.
1797. szeptember 4. - V., fructidor 18.: antiroyalista államcsíny.
1797. október 17. - VI., vendémiaire 26.: a campoformiói béke
aláírása.
2797. november 28. - VI., frimaire 8.: a rastatti konferencia meg­
nyitása.
2797. december 5. - VI., frimaire 15.: Bonaparte visszatér Párizsba.
2797. december 25. - VI., nivőse 5.: Bonapartét beválasztják az
Institut tagjai közé.
1798. május 19. - VI., floréal 30.: Bonaparte megindul Egyiptom
felé.
1798. június 22. - VI., prairial 23.: Málta bevétele.
1798. július 2. - VI., messidor 14.: Bonaparte elfoglalja Alexandri-
át.
2798. július 2 1 .- VI., thermidor 3.: győzelem a piramisok mellett.
1798. július 24. - VI., thermidor 7.: Bonaparte bevonul Kairóba.
1798. augusztus 1. - VI., thermidor 14.: Nelson megsemmisíti a
francia flottát Abukir mellett.
1798. augusztus 22. - VI., fructidor 5.: az Egyiptomi Institut létre­
hozása.
1798. október 21. - VII., vendémiaire 30.: franciaellenes lázadás
Kairóban.
2798. december 19.- VII., frimaire 29.: Bonaparte és Pauline Fourés
viszonya.
2799. március 7. - VII., ventőse 17.: Jaffa elfoglalása.
2799. március 19. - VII., ventőse 29.: Saint-Jean d'A cre ostroma.
2799. május 10. - VII., floréal 21.: Napóleon a nyolcadik roham
után felhagy St.-Jean d'Acre ostromával.
1799. június 14. - VII., prairial 26.: Bonaparte viszatér Kairóba.
2799. július 19. - VII., thermidor 1.: a rosette-i kő megtalálása.

562
1799. július 25. - VII., thermidor 7.: Bonaparte győzelmet arat
Abukir mellett.
1799. augusztus 23. - VII.,fructidor 6.: Bonaparte elhagyja Egyip­
tomot.
1799. október 9. - Vili., vendémiaire 17.: Bonaparte partra száll
Franciaországban.
1799. október 16. - VIII., vendémiaire 24.: Bonaparte megérkezése
Párizsba.
1799. november 9-10. - VIII., brumaire 18-19.: államcsíny. Bona­
partét ideiglenes konzullá választják Sieyésszel és Roger
Ducos-val.
1799. december 15. - VIII.,frimaire24.: az új alkotmány kihirdeté­
se.
1799. december 22. - Vili., nivőse 1.: az Államtanács létrehozása.
1799. december 27. - Vili., nivőse 6.: a Szenátus létrehozása.
1800. január 1. - VIII., nivőse 11.: a Tribunátus és a Törvényhozó
Testület létrehozása.
1800. február 13. - VIII., pluviőse 24.: a Banque de France megala­
pítása.
1800. február 17. - Vili., pluviőse 28.: a prefektusok hivatalának
felállítása.
1800. február 19. - VIII., pluviőse 30.: Bonaparte beköltözik a
Tuileriákba.
1800. május 20. - Vili., flóréul 30.: Bonaparte átkel a Szent Bernát-
hágón.
1800. június 14. - Vili., prairial 25.: a Marengo melletti győzelem.
1800. szeptember 7. - Vili., fructidor 20.: Bonaparte válasza XVIII.
Lajosnak; „Áldozza fel érdekeit Franciaország nyugalmá­
ért és boldogulásáért."
1800. szeptember 24. -IX ., vendémiaire2.: Clément de Ris elrablása.
1800. október 2. - IX., vendémiaire 11.: a mortefontaine-i egyez­
mény aláírása az Egyesült Államokkal.
1800. október 24. - IX., brumaire 2.: a Bonaparte-ellenes „tőrössze­
esküvés" kudarca.
1800. november 1. - IX., brumaire 10.: a Parallele entre César,
Cromwell, Monk et Bonaparte (Párhuzam Caesar, Cromwell,
Monk és Bonaparte között) c. röpirat megjelenése.
1800. december 3. - IX., frimaire 12.: M oreau győzelme Ho­
henlinden mellett.

563
1800. december 24. - IX., nivőse 3.: a Saint-Nicaise utcai merénylet
Bonaparte ellen.
1801. február 9. - IX., pluviőse 20.: a lunéville-i békekötés.
1801. július 15. - IX., messidor 26.: a Konkordátum aláírása.
1801. december 6. - X., frimaire 15.: a polgári törvénykönyv első'
cikkelyeinek kritikája a Tribunátus ülésén.
1802. március 25. - X., germinal 4.: az amiens-i béke megkötése
Angliával.
1802. április 3. - X., germinal 13.: az „organikus cikkelyek" bemu­
tatása.
1802. május 1. - X., flóréul 11.: a líceumok alapítása.
1802. május 10.- X., flóréul 20.: egy népszavazási tervezet benyúj­
tása, amellyel Napoléon Bonapartét (keresztneve eló'ször
jelenik meg) örökös konzullá választják.
1802. május 19. - X.,floréal 29.: a becsületrend megalapítása.
1802. május 20. - X., floréal 30.: a gyarmatokon visszaállítják a
rabszolgaságot.
1802. uugusztus 4. - X., thermidor 16.: a X. év alkotmánya.
1802. szeptember 13. - X., fructidor 26.: Fouché kegyvesztése.
1802. november 2. - XL, brumaire 11.: Leclerc halála Saint-
Domingue szigetén.
1803. május 3. - XI., floréal 13.: Franciaország eladja Louisianát az
Egyesült Államoknak.
1803. május 16. - XI., floréal 25.: szakítás Angliával.
1804. január 29. - XII., pluviőse 8.: a rendőrség kideríti, hogy
Cadoudal Párizsban tartózkodik, hogy elrabolja az első
konzult.
1804. március 21. - XII., ventöse 30.: Enghien herceg kivégzése.
1804. május 18. - XII., floréal 28.: Bonaparte Napóleont Francia-
ország császárává kiáltják ki.
1804. május 19. - XII., floréal 29.: a 18 birodalmi marsall kineve­
zése.
1804. július 10. - XII., messidor 21.: Fouché újból rendőrminiszter.
1804. december 2. - XIII., frimaire 11.: Napóleon megkoronázása.
1805. március 17. - XIII., ventöse 26.: Napóleont Itália királyává
koronázzák.
1805. szeptember 10.: Ausztria megtámadja Bajorországot.
1805. október 19.: győzelem Ulm mellett.
1805. október 21.: a francia-spanyol flotta veresége Trafalgarnál.
1805. december 2.: az austerlitzi győzelem.

564
1805. december 26.: a pozsonyi békeszerződés aláírása.
1805. december 31.: a köztársasági időszámítás vége.
1806. február 14.: Masséna behatol Nápolyba.
1806. március 15.: M urat Berg nagyhercege.
1806. március 30.: Joseph Nápoly királya.
1806. április 4.: a császári katekizmus kiadása.
1806. május 10.: az egyetem megalapítása.
1806. május 16.: Anglia blokád alá helyezi az Elbától Brestig
terjedő partszakaszt.
1806. június 5.: Louis Hollandia királya.
1806. július 12.: A Rajnai Konföderáció létrehozása.
1806. augusztus 26.: porosz ultimátum.
1806. október 14.: a Jéna és Auerstadt melletti győzelmek.
1806. október 27.: Napóleon bevonul Berlinbe.
1806. november 21.: Napóleon kihirdeti a kontinentális zárlatot.
1807. januári.: Napóleon és Maria Walewska találkozása.
1807. február 8.: nehezen kivívott győzelem Eylau mellett.
1807. június 14.: a Friedland melletti győzelem.
1807. július 7.: a tilsiti szerződés aláírása.
1807. július 22.: a Varsói Nagyhercegség megalapítása.
1807. augusztus 9.: Talleyrand eltávolítása a külügyminisztérium
éléről.
1807. augusztus 16.: Jéröme Vesztfália királya lesz.
1807. augusztus 19.: a Tribunátus felfüggesztése.
1807. szeptember 16.: a számvevőszék felállítása.
1807. október 27.: francia-spanyol egyezmény Fontainebleau-
ban.
1807. november 30.: Junot bevonul Lisszabonba.
1808. február 20.: M urat a császár spanyolországi főhelytartója
lesz.
1808. március 1.: a császári nemesség létrehozása.
1808. május 2.: M adridban lázadás tör ki a francia csapatok
jelenléte miatt.
1808. május 5.: IV. Károly spanyol király lemondatása.
1808. június 4.: Joseph Spanyolország királya.
1808. június 15.: M urat Nápoly királya.
1808. június 20.: Joseph bevonul Madridba.
1808. június 22.: Dupont kapitulál Bailén mellett.
1808. augusztus 30.: Junot kapitulál Cintra mellett.

565
1808. szeptember 27.: Napóleon és Sándor cár találkozója Erfurt­
ban.
1808. december 4.: Madrid kapitulál Napóleon előtt.
1808. december 20.: Talleyrand és Fouché kibékül, hogy megter­
vezzék Franciaország jövőjét Napóleon bukása esetén.
1809. február 21.: Lannes beveszi Zaragozát.
1809. április 8.: Ausztria megtámadja Bajorországot.
1809. április 22.: győzelem Eckmühl mellett.
1809. május 22.: az esslingi csata.
1809. július 6.: a wagrami győzelem. VII. Pius pápa letartózta­
tása.
1809. október 14.: a bécsi békeszerződés.
1809. december 15.: a Szenátus elfogadja azt a határozatot, amely
kimondja Napóleon és Joséphine válását.
1810. február 17.: Róma városát a Császársághoz csatolják.
1810. április 2.: Napóleon és Mária Lujza házasságkötése.
1810. június 3.: Fouché kegyvesztetté válik.
1810. július 9.: Hollandia egyesítése Franciaországgal.
1810. augusztus 21.: Bernadotte megkapja Svédország herceg­
örökösének címét.
1811. március 20.: megszületik Róma királya.
1812. január 19.: Wellington győzelme Ciudad Rodrigo mellett.
1812. április 8.: Sándor cár ultimátumot küld Napóleonnak.
1812. május 18.: a drezdai konferencia.
1812. június 24.: Napóleon átkel a Nyemenen.
1812. július 22.: Wellington legyőzi M armont csapatait Arapiles-
nél.
1812. szeptember 7.: a Moszkva folyó melletti (vagy borogyinói)
győzelem.
1812. szeptember 14.: Napóleon bevonulása Moszkvába.
1812. október 18.: Napóleon úgy dönt, hogy kivonul Moszkvából.
1812. október 23.: Malet tábornok puccskísérlete.
1812. november 27.: ütközet a Berezinánál.
1812. december 5.: Napóleon elhagyja visszavonuló hadseregét.
1813. január 25.: a fontainebleau-i konkordátum.
1813. március 17.: Poroszország hadat üzen Franciaországnak.
1813. május 2.: a Lützen melletti győzelem.
1813. május 20.: a Bautzen melletti győzelem.
1813. június 4.: a pleiswitzi fegyverszünet megkötése.

566
1813. június 21.: Wellington győzelme Vitoria mellett. Spanyol-
ország elveszett.
1813. július 29.: a prágai konferencia.
1813. augusztus 12.: Ausztria hadat üzen Franciaországnak.
1813. október 16-19.: a lipcsei csata. A napóleoni Németország
összeomlása.
1813. október 30.: a H anau melletti győzelem.
1813. november 16.: Franciaország elveszíti Hollandiát.
1813. december 4.: a frankfurti nyilatkozat.
1813. december 29.: Lainé jelentése a Törvényhozó Testületnek.
1813. december 30.: az osztrákok elfoglalják Svájcot.
1814. január 17.: M urat elpártolása. Franciaország itáliai uralmá­
nak vége.
1814. január 29.: Napóleon győzelme Brienne mellett.
1814. február 10.: a champauberti-i győzelem.
1814. február 11.: a montmiraili győzelem.
1814. február 18.: a montereau-i győzelem.
1814. március 13.: győzelem Reims mellett.
1814. március 30-31.: Párizs eleste.
1814. április 2.: a Szenátus megfosztja a tróntól Napóleont.
1814. április 4.: a marsaitok nyomására Napóleon lemond a
hatalomról.
1814. április 6.: Napóleon feltétel nélkül lemond a hatalomról.
1814. április 20.: A fontainebleau-i búcsú.
1814. május 4.: Napóleon partra száll Elba szigetén.
1814. június 30.: a párizsi békeszerződés.
1814. novemberi.: a bécsi kongresszus megnyitása.
1815. február 26.: Napóleon távozik Elba szigetéről.
1815. március 1.: Napóleon partra száll a Juan-öbölben.
1815. március 7.: a laffrey-i szorosban a francia csapatok csatla­
koznak Napóleonhoz.
1815. március 20.: Napóleon Párizsba érkezik.
1815. március 30.: M urat rimini nyilatkozata.
1815. április 22.: az alkotmánykiegészítés kihirdetése.
1815. május 3.: M urat vereséget szenved Tolentino mellett.
1815. június 1.: a Májusi mezei szertartás.
1815. június 9.: a bécsi kongresszus záróülése.
1815. június 16.: a Ligny melletti győzelem.
1815. június 18.: a Waterlooi vereség.
1815. június 22.: Napóleon lemondása.

567
1815. július 15.: Napóleon felszáll a Bellerophon fedélzetére.
1815. augusztus 7.: Napóleon átszáll a Northumberland nevű ha­
jóra.
1815. október 13.: M urat agyonlövése Pizzóban.
1815. október 16.: Napóleon megérkezik Szent Ilonára.
1815. november 20.: a második párizsi szerződés.
1815. december 7.: Ney agyonlövése.
1815. december 10.: Napóleon berendezkedik Longwoodban.
1816. április 17.: Napóleon először találkozik a sziget új kor­
mányzójával, Hudson Lowe-val.
1816. augusztus 18.: összecsapás Hudson Lowe-val.
1816. november 25.: Las Cases-t elűzik Szent Ilonáról.
1818. február 11.: Napóleon és Gourgaud utolsó találkozása,
utóbbi engedélyt kért, hogy elhagyhassa a szigetet.
1821. május 5.: Napóleon halála.
1840. december 15.: Napóleon hamvainak ünnepélyes visszaszál­
lítása Párizsba.

NAPÓLEON MINISZTEREI

IGAZSÁGÜGY-MINISZTÉRIUM: Cambacérés (1799. novem­

ber 11.-december 25.); Abrial (1799. december 25.-1802. szep­
tember 14.); Regnier, Mássá későbbi hercege (1802. szeptem­
ber 14.-1813. június 13.); Mólé (1813. november 20.-1814.
április 3.).
BELÜGYMINISZTÉRIUM: Laplace (1799. november 11.-d e­
cember 25.); Luden Bonaparte (1799. december 25.-1800. no­
vember 7.); Chaptal (először ideiglenesen, majd 1801. január
21.-1804. augusztus 8. között kinevezéssel); Champagny (1804.
november 4.-1807. augusztus 8.); Cretet (1807. augusztus 8.-1809.
június); Montalivet (1809. október 1.-1814. április 3.).
RENDŐRMINISZTÉRIUM: Fouché (1802. szeptember 15-ig,
amikor a minisztériumot megszüntették); Fouché (1804. júli­
us 10., a minisztérium visszaállításának dátum a -1810. június
3.); Savary, Rovigo hercege (1810. június 3.-1814. április 3.).
KÜLÜGYMINISZTÉRIUM: Talleyrand (1799. november 22.,
Reinhard utódaként - 1807. augusztus 9.); Champagny,
Cadore hercege (1807. augusztus 9.-1811. április 17.); Marét,
Bassano hercege (1811. április 17.-1813. november 20.);

568
 Caulaincourt, Vicence hercege (1813. november 20.-1814. áp­
rilis 3.).
PÉNZÜGYMINISZTÉRIUM: Gaudin, Gaeta későbbi hercege
(1799. november 11.-1814. április 3.).
KINCSTÁR: Barbé-Marbois (1801. szeptember 27., a poszt meg­
alapításától 1806. január 27-ig); Mollien (1806. január
27.-1814. április 3.).
HADÜGYMINISZTÉRIUM: Berthier (1799. november 11.-1800.
április 2.); Carnot (1800. április 2.-1800. október 8 .); Berthier
(1800. október 8.-1807. augusztus 9.); Clarke, Feltre hercege
(1807. augusztus 9.-1814. április 3.).
HADÜGY-IGAZGATÁSI MINISZTÉRIUM: Dejean (1802. már­
cius 12., a poszt megalapításától, 1810. január 3-ig); Lacuée,
Cessac grófja (1810. január 3.-1813. november 20.); Daru
(1813. november 20.-1814. április 3.).
TENGERÉSZETI ÉS GYATMATÜGYI MINISZTÉRIUM: Forfait
(1799. november 22., Bourdon de Vatry utódaként - 1801.
október 3.); Decrés (1801. október 3.-1814. április 3.).
KULTUSZMINISZTÉRIUM: Portalis (1804. július 10., a poszt
megalapításától, 1808. január 4-ig); Bigot de Préameneu
(1808. január 4.-1814. április 3.).
IPARI ÉS KERESKEDELMI MINISZTÉRIUM: Coliin de Sussy
(1812. január 16., a poszt megalapításától, 1814. április 3-ig).
ÁLLAMTITKÁRSÁG: Marét (1799. december 25., a poszt meg­
alapításától 1811. április 17-ig); Daru (1811. április 17.-1813.
november 20.); Marét (1813. november 20.-1814. április 3.).

Napóleon száznapos uralmának kormánya:

Cambacérés - igazságügy; Marét - államtitkárság; Gaudin -
pénzügyek; Carnot - belügy; Decrés - tengerészeti és gyarmat­
ügy; Fouché - rendőrminisztérium; Mollien - kincstár; Davout
- hadügy; Caulaincourt - külügyek (két helyettes államtitkár­
ral: Otto és Bignon).

569
 NAPÓLEON MARSALLJAI

Kinevezések 1804-ben:
AUGEREAU, 1808-tól Castiglione hercege.
BERNADOTTE, később Pontecorvo hercege.
BERTHIER, Neuchatel uralkodó hercege (1806), Wagram herce­
ge (1809).
BESSIÉRES, Isztria hercege (1809).
BRUNE.
DAVOUT, Auerstadt hercege (1808), Eckmühl hercege (1809).
JOURDAN.
KELLERMANN, Valmy hercege (1808).
LANNES, Montebello hercege (1808).
LEFEBVRE, Danzig hercege (1807).
MASSÉNA, Rivoli hercege (1808), Essling hercege (1809).
MONCEY, Conegliano hercege (1808).
MORTIER, Treviso hercege (1808).
MURAT, Berg nagyhercege, Nápoly királya (1808).
NEY, Elchingen hercege (1808), Moszkva hercege (1813).
PÉRIGNON, birodalmi gróf.
SÉRURIER, birodalmi gróf.
SOULT, Dalmácia hercege (1808).

Az 1807-es kinevezések:
VICTOR, Belluno hercege (1808).

Az 1809-es kinevezések:
MARMONT, Raguza hercege (1808).
MacDONALD, Taranto hercege (1809).
OUDINOT, Reggio hercege (1810).

Az 1811-es kinevezések:
SUCHET, Albufeira hercege (1812).

Az 1812-es kinevezések:
GOUVION SAINT-CYR, birodalmi gróf.

570
Az 1813-as kinevezések:
PONIATOWSKI, lengyel herceg.

Az 1815-ös kinevezések:
GROUCHY, birodalmi gróf.

Akikből nem lett marsall: Junot, Abrantés hercege; Arrighi de

Casanova, Padova hercege; Clarke, Feltre hercege (csak 1816-
ban); Duroc, Frioul hercege és palotamarsall.
Vajon Jourdan és Brune grófok lettek, amikor 1815-ben a
főrend tagjaivá választották őket? Erről lehetne vitatkozni. A
marsallokról a legjobb összefoglaló jellegű m unkát Jacques
Jourquin írta, Dictionnaire des maréchaux du Premier Empire cím­
mel, 1986-ban.

NAPÓLEON, A MOZIHŐS

A Napóleont felidéző filmek listája

(Mivel a filmek többsége francia, csak a más országokban készített
filmek származását jelöljük)

1897 - Lumiére - Entrevue de Napoléon et du Pape (N. és a pápa

találkozása).
1903 - Zecca - Nonguet - Napoléon Bonaparte.
1907 - Jasset - La partié d'échecs de Napoléon (N. sakkjátszmája);
- Napoléon á l'íle d'Elbe (N. Elba szigetén, olasz film).
1908 - Collins - Napoléon and the English Sailor (N. és az angol
tengerész, angol film).
1909 - Blackton - Napoléon the Man of Destiny (N., a végzet
embere, amerikai film, W. Hum phrey játssza Napóleont).
- Napoléon and Empress Joséphine of France (N. és a francia-
országi Joséphine császárné, amerikai film, W. Hum phrey
játssza Napóleont). - Capellani - L'assassinat du Duc
d'Enghien (Enghien herceg megölése). - Napoléon et la
princesse Hatzfeld (N. és Hatzfeld hercegnő, olasz film). -
Denola - Bonaparte et Pichegru - Le dúc de Reichstadt
(Reichstadt hercege). - G. de Liugoro - Le prince Murat
(Murat herceg).

571
1910 - Desfontaines - Napoléon et la sentielle (N. és az őrszem). -
Feuillade - 1814. - Goncsarov - Napoléon en Russie (N.
Oroszországban). - Madame Sans-Géne (Szókimondó
asszonyság, dán film). - Ismeretlen rendező - L'lmpératrice
Joséphine (J. császárné). - Vigo Larsen - El Budskab til
Napoléon pa Elba (N. Elba szigetén, svéd film, a rendező
Napóleon szerepében).
1911 - Caserini - Sainte-Héléne (Szent Ilona). - Poual - Madame
Sans-Géne (Szókimondó asszonyság, Napóleon szerepében
Duquesne). - Maggi - II granatiere Roland (Roland gránátos,
olasz film).
1912 - Carré - Le mémorial de Sainte-Héléne (Szent Ilona-i emlék­
irat). - Goncsarov - L'année 1812 (Az 1812-es év). - Isme­
retlen rendező - Joséphine impératrice et reine (J. császárné és
királyné).
1913 - Ismeretlen rendező - Battle of Waterloo (A Waterlooi csata,
angol film). - Machin - Le baiser de V Empereur (a címszere­
pet Charlier játszotta). - Un épisode de Waterloo (Waterlooi
epizód). - F. Porten - Königin Luise (Lujza királyné, német
film). - Bencivenga - Napóleoné, epopea napoleonica (N., a
napóleoni eposz, olasz film).
1914 - W. Edwin - Napoléon the Man of Destiny (N., a végzet
embere, W. Humphreyval a címszerepben). - Machin -
Napoléon, du sacre ä Sainte-Héléne (N. a koronázástól Szt.
Ilonáig; Napóleon szerepében Charlier).
1915 - B. Haldane - Brigadier Gérard (G. dandártábornok, angol
film, A. E. George Napóleon szerepében). - Gardine - Vojna
i mir (Háború és béke, a rendező N. szerepében).
1920 - Ismeretlen rendező - Napóleon und die kleine Wäscherin (N.
és a kis mosónő, német film).
1921 - Bemard Dechamps - L'Agonie des Aigles (Sasok agóniája,
Napóleon szerepében Severin Mars). - Ismeretlen rendező
- Gräfin Walewska (W. grófnő, német film). - Keppens -
L'aiglonne (A sasfiók, Napóleon szerepében Emile Drain).
1922 - Flynn - Monte-Cristo (amerikai film, Napóleon szerepé­
ben Campbell).
1923 - Jacoby - Der kleine Napoléon (A kis N., német film; Egon
van Hagen Napóleon szerepében; Marlene Dietrich első
filmje). - Ballin - Vanity Fair (A hiúság vására; Otto Mati-
esen Napóleon szerepében). - Kertész Mihály - Der Junge

572
 Medardus (Az ifjú M edardus, osztrák film). - Rex Ingram -
Scaramouche (amerikai film, Vorkapitch Bonaparte szerepé­
ben).
1925 - Léonce Perret - Madame Sans-Gene (A szókimondó asz-
szonyság, amerikai film; Gloria Swansonnal a címszerep­
ben, Napóleont E. Drain alakította).
1927 - Abel Gance - Napoléon (Albert Dieudonnével a címsze­
repben). - Grünei - Königin Luise (német film). - Crisp -
Fighting Eagle (Harcoló sas, amerikai film; a főszerepben
Max Barwyn).
1928 - John Ford - Napoleon’s Barber (N. borbélya, amerikai film;
Otto Matiesen N. szerepében). - H. Roussel - Destinée
(Végzet, Jean Napoléon Michel alakította Bonapartét). -
Ravel -Madame Récamier (E. Drain alakította Napóleont). -
Crosland - Glorious Betsy (Dicsó'séges Betsy, amerikai film;
Amato alakította Napóleont).
1929 - S. Franklin - Devil May Care (Bánja az ördög!, amerikai
film; Hum phrey Napóleon szerepében). - Lupu Pick -
Napokon auf St. Helena (N. Szent Ilonán, német film; W.
Krauss Napóleon szerepében). - Grüne - Waterloo (német
film, Charles Vanel Napóleon szerepében). - Viertel - Seven
faces (Hét arc, amerikai film; P. Muni alakította Napóleont).
1930 - Tourjansky - L'Aiglon (A sasfiók, Rostand drámája; Na­
póleont Émile Drain alakította). - K. Bernhardt - Die Letze
Kompanie (Az utolsó század, német film).
1931 -Froelich-Lwzse, Königin von Preussen (Lujza, Poroszország
királynéja, német film). - Ucicky - York (német film). -
Erich Charell - Der Kongress tanzt (A kongresszus táncol -
csak N. árnyképe tűnik fel). - Le champ de mai ou Les cent
jours (A Májusi mező, avagy a száz nap - a Forzano által
rendezett olasz változatban Corrado Ráccá alakította Na­
póleont; Wenzler német változatában pedig W. Krauss
játszotta a főszerepet).
1932 - Trenker - Der Rebell (A lázadó, német film; V. Varconi
alakította Napóleont).
1933 - Richebé - L'agonie des aigles (Sasok agóniája).
1934 - Lee - The Count of Monte-Cristo (Monte-Cristo grófja,
amerikai film; Paul Irwing alakította Napóleont).

573
1935 - Mamoulian - Becky Sharp (amerikai film Napóleon árnyé­
kával). - V. Saville - The Iron Duke (A vasherceg, angol
film).
1936 - M. Le Roy - Anthony Adverse (amerikai film; Rollo Lloyd
Napóleon szerepében). - Borzage - Hearts Divided (Meg­
osztott szívek, amerikai film; W. Ruggles alakította N.-t). -
Elvey - The Spy ofNapoléon (N. kémje, amerikai film).
1937 - Sacha Guitry - Les perles de la couronne (A korona gyön­
gyei; N. szerepében Jean-Louis Barrault). - R. Z. Leonard -
The Firefly (A szentjánosbogár, amerikai film).
1938 - Guitry - Remontons les Champs-Élysées (Végig a Champs-
Elysées-en). - C. Brown - Conquest (Hódítás, amerikai film,
magyar címe: Walewska grófnő; Napóleont Charles Boyer,
Marie Walewskát pedig Greta Garbo alakította). - J.
Raymond - Royal Divorce (Királyi válás, angol film; Napó­
leon szerepében Pierre Blanchar).
1941 - Richebé - Madame Sans-Géne (Szókimondó asszonyság;
Dieudonné alakította N.-t). - Korda - Lady Hamilton (ame­
rikai film; Napóleon árnyéka vetül Európa térképére).
1942 - Guitry - Le destin fabuleux de Désirée Clary (D. C. mesés
végzete; Barrault alakította Bonapartét) - C. Reed - Young
M. Fitt (Az ifjabb Pitt úr, angol film; H. Lom alakította
Napóleont).
1943 - Petrov - Kutuzov (szovjet film). - R. Simoni - Sant’Elena,
piccola Isla (Szent Ilona, kis sziget; a császár szerepében R.
Ruggieri). - Le Henaff - Le Colonel Chabert (C. ezredes).
1944- Héráin - Pamela ou Tenfant du temple (P., avagy a templom
gyermeke; Jean Chaduc Bonaparte szerepében). - Amadori
- Napoléon (argentin film). - Veit Harlan - Kolberg.
1948 - Chanas - Colonel Durand (D. ezredes). - Guitry - Le diable
boiteux (A sánta ördög; Napóleon szerepében Drain).
1949 - A. Mann - Reign of Terror (Terroruralom, amerikai film, a
végén Bonaparte részt vesz Robespierre kivégzésén).
1950 - Juan de Orduna - Augustina de Aragon (Aragóniái
Augustina, spanyol film).
1951 - Alden-Delos - L'agonie des Aigles (Sasok agóniája).
1952 - Walsh - Sea Devils (Tengeri ördögök; Napóleon szerepé­
ben G. Oury). - G. Sidney - Scaramouche (amerikai film,
Napóleon az utolsó filmkockákon tűnik fel).

574
1954 - Guitry - Napoléon (az ifjú Bonaparte szerepében D. Gélin,
Napóleon szerepében R. Pellegrin). - Koster - Désirée (ame­
rikai film, Bonapartét M. Brando alakította).
1955 - K. Vidor - War and Peace (Háború és béke, amerikai film;
Napóleon szerepében H. Lom).
1957 - Liebeneiner - Königin Luise (Lujza királyné; René Deltgen
alakította Napóleont).
1958 - Kautner - Der Schinderhannes (Sintérek, német film).
1960 - Abel Gance - Austerlitz (Napóleont P. Mondy alakította).
1961 - Christian-Jaque-MadameSflns-Géne(Szókimondóasszony-
ság; a címszerepben S. Loren, Napóleon szerepében R.
Pellegrin). - Boissol - Napoléon II l'aiglon (II. N., a sasfiók;
N.-t Jean-Marc Thibault alakította).
1964 - J. Delannoy - Vénus impériale (Császári Venus; Pellegrin
Napóleon szerepében). - Szinetár Miklós -H áry János (ma­
gyar film; Bodrogi Gyula alakította Napóleont). - Pierotti
- Napóleoné a Firenze (N. Firenzében, olasz film).
1965 - Dreville - La sentinelle endormie (Az alvó őrszem - Napó­
leon árnya a végén tűnik fel). - Wajda - Popioly (Hamvak,
lengyel film; magyar címe: A légió, J. Zakrzeuski N. szere­
pében).
1966-67 - Bondarcsuk - Vojna i Mir (Háború és béke, szovjet
film; Strijelcsik N. szerepében). - Buczkowski - Maria et
Napoléon (lengyel film).
1969 - F. Legrand - L'auberge des plaisirs (Gyönyörök fogadója,
osztrák film). - F. Legrand - Oui ä l'amour, non á la guerre
(Igen a szerelemre, nem a háborúra). - F. Cook - Eagle in a
Cage (Sas a ketrecben, angol film; Kenneth Haig Napóleon
szerepében, Gielgud pedig Hudson Lowe-ot alakította).
1970 - Bondarcsuk - Waterloo (olasz-szovjet film; Rod Steiger
játszotta Napóleont). - Skolimowski - The Adventures of
Gerard (G. kalandjai, angol film; meglepő módon Eli
Wallach alakította Napóleont).
1974 - Woody Allen - Love and Death (Szerelem és halál; James
Tolkan Napóleon szerepében).
1977 - F. Barrat - Premier Empire (Az első császárság - a Polgár-
háborúk Franciaországban c. sorozat része).
1980 - Castellari - Le avventure e gli amori di Scaramouche, avagy
La grande débandade (S. kalandjai és szerelmei, avagy A nagy

575
 futás, olasz film; Aldo Maccione groteszk Bonaparte;
Ursula Andress pedig szőke Joséphine!).
1982 - Terry Gilliam - Time Bandits (Időbanditák; Jan Holm
alakította Napóleont).
1985 - Youssef Chahine - Adieu Bonaparte (Agyő B.!, fran­
cia-egyiptomi film; Bonaparte szerepében Patrice
Chéreau).
 A SZERKESZTŐ JEGYZETE A MAGYAR
NYELVŰ NAPÓLEON-IRODALOMRÓL

Napóleon pályafutásáról hazánkban is felmérhetetlen mennyi­

ségű tanulmány, könyv és szépirodalmi feldolgozás látott nap­
világot. Itt csak a legfontosabb és legújabb művekre hívjuk fel
az olvasó figyelmét.
Az 1921 előtti magyarországi kiadványokról André Level
készített egy igen alapos bibliográfiát La revolution franqaise,
Napoléon I'r, et la Hongrie címmel (Bp., 1921, Franklin). Benda
Kálmán Lefebvre Napoléon-jához állított össze egy rövidebb iro­
dalomjegyzéket (Bp., 1975, Gondolat, 713-714. o.). A hazai Na­
póleon-irodalmat Feleki László is áttekinti (Napóleon, a „csodála­
tos kaland", Bp., 1976, Magvető, III. kötet, 670-677. o.).
Napóleon Szent Ilona-i emlékiratainak válogatását az Officina
Kiadó jelentette meg 1943-ban. A múlt század francia klassziku­
sai közül Chateaubriand visszaemlékezéseit adták ki Napóleon
élete címmel (Bp., 1927, Franklin), valamint Taine két rövidebb
írását (Bonaparte Napóleon, Bp., Athenaeum, 1919, és Napóleon,
Bp., év nélkül, Kultúra Könyvkiadó). Ráth Mór kiadója Thiers
nagy művéből is megjelentetett három részletet (I. Napóleon első'
trónlemondása. Elba sziget. Visszatérés, Pest, 1865, Waterloo, Pest
1864,1. Napóleon Szent Ilona szigetén, Pest, 1864).
A francia történetírók „alapművei" közül a következők olvas­
hatók magyar nyelven:
Fournier Ágoston: I. Napóleon életrajza, I—III. kötet, Budapest,
1916, Magyar Tudományos Akadémia.
Jacques Bainville: Napóleon, Bp., év nélkül, Athenaeum.
Georges Lefebvre : Napóleon, Bp. 1975, Gondolat (sajnos ez az
utóbbi is 1936-ban készült, így a modernebb kutatások eredmé­
nyeit nem találhatjuk meg benne.)
A szovjet szerzők művei közül Tarlé több kiadást megért
Napóleon-ja (1946, 1961, 1963, 1972) igen színvonalas munka,
jóval sikeresebb A. Z. Manfred 1981-ben kiadott életrajzánál
(Napóleon, Bp., Kossuth - Gondolat). Stendhal életrajzát 1969-

577
ben adta ki az Európa Kiadó, egy kötetben A szerelemről című
írásával. Napóleon és a forradalom kapcsolatáról: F. Fürét: A
francia forradalom története (Bp., 1996, Osiris).
Igen olvasmányos és színvonalas ismeretterjesztő művek áll­
nak az érdeklődő rendelkezésére:
Octave Aubry: Napóleon magánélete (több kiadásban).
André Castelot: Napóleon (Bp., 1972, Európa).
Feleki László: Napóleon, „a csodálatos kaland" (Bp., 1972, Mag­
vető).
A középiskolás korosztály számára készültek Fekete Sándor
(így élt Napóleon, Bp., 1975, Móra) és Hahner Péter (A Bastille-tól
Waterlooig, Bp., 1989, Zrínyi) rövid összefoglalásai. Az oroszor­
szági hadjáratról Tarlé (Napóleon Oroszországban, Bp., Renais­
sance, 1944) és Niederhauser Emil (Borogyino 1812, Bp., 1980,
Móra) feldolgozásait olvashatjuk, valamint Burgoyne strázsa-
mester emlékezéseit (Bp., 1986, Európa). Egyes részterületekről
Marian Brandys (Napóleon és a lengyelek, Bp., 1978, Európa) és
Robin Neillands (Wellington és Napóleon, Bp., 1995, Merhávia)
m űveiből tájékozódhatunk. N apóleon családtagjairól két kö­
tet is rendelkezésre áll, David Stactoné (A Bonaparték, Bp.,
1975, Gondolat) és Georges Blondé (Pauline Bonaparte, a hűsé­
ges szívű nimfomániás, Debrecen, 1990, Rege). Napóleon egyes
ütközeteiről: Geoffrey Regan: Döntő csaták (Bp., 1993, Panem
- Grafo) és John Keegan: Waterloo (Bp., 1990, Európa). N apó­
leon állítólagos megöléséről Ben Weider és David Hapgood
m űve olvasható (A Napóleon-gyilkosság, Bp., 1990 körül,
Weider - Hungary). A napóleoni legendakörről Ráth-Végh
István írt Tarka históriák című kötetében (Bp., 1964, Gondolat
62-80. o.). A régebbi összefoglaló m űvek közül Marczali Hen­
rik feldolgozása méltó figyelemre, a századfordulón többször
is kiadott Nagy Képes Világtörténet tizedik kötetében, valam int
a rendkívül látványos illusztrációkkal díszített, Borovszky
Samu által szerkesztett A nagy francia forradalom és Napóleon
című sorozat Zilahi Kiss Béla és Seress László által írt 4. és 5.
kötete (Bp., 1911-12. Országos M onographiai Társaság). Lásd
még E. H odsbaw m A forradalmak kora című kötetét (Bp., 1964,
Kossuth Kiadó).
Akit Napóleon és Magyarország kapcsolatai érdekelnek, la­
pozza fel az Akadémiai Kiadó 1980-ban kiadott Magyarország
története 1790-1848 bibliográfiai fejezetét (1356-1358. oldal),

578
Kosáry Domokos Napóleon és Magyarország című, később önálló
kötetben is napvilágot látott tanulmányát (Századok, 1971., 3-4.
szám) és Benda Kálmán Emberbarát vagy hazafi? című kötetében
közzétett tanulmányait (Bp., 1978, Gondolat). A híres győri csa­
táról nem készült m odern tanulmány. Horváth Mihály kiválóan
mutatja be Magyarország története című könyve nyolcadik köte­
tében (Bp., 1873, Franklin, 365-382. o.).
Hahner Péter

579
 NÉVMUTATÓ
Abbatucci, tábornok 227
Aboville, tábornok 227
Abrantés, hercegnő 81,90
Abrial (az ifjabb) 297, 377
Addington 169
Agasse, kiadó 332
Albitte 74
Aldringen, lásd Clary
Alexandre, Napóleon törvényte­
len fia 370
Alexandre (Jean) 225
Alexandrosz, III. 44, 111, 351,473
Ali, lásd Saint-Denis
Allemand 211
Alquier, Konvent-tag 195
Alquier, követ 444
Alvinczy, tábornok 95
Ambert, tábornok 227
Ampere, André Maria 350
Andigné (d'), huhogó 151-153
Andréossy, tábornok 227
Andrieux, a Tribunátus tagja 138,
182,183
Andrieux, költő 333
Angosse (i), gróf 529
Anisson-Duperron 297
Anna, orosz hercegnő 416
Anouilh 520
Antommarchi, orvos 545
Antraigues, gróf 15,99,108
Arago 350
Aragon (Louis) 520
Arena (Barthélemy) 155
Arena, vezérkari segédtiszt 62,
155,156
Arenberg (d'), herceg 259
Arnault 19,20,110, 528
Arndt 480
Arrighi 80
Artois (d'), gróf 23, 151, 156, 194,
509, 524,525
Attila 526
Aubernon, parancsnoki biztos 92
Aubry 80, 89
Aubry (Octave) 21
Augereau 23, 92, 93, 99, 100,151,
184,213,219,220,222,419
Auguszta, Miksa József bajor vá­
lasztófejedelem lánya 216,217
Aulard, A. 137
Autichamp (i) 151,153, 528
Avaray (i) 263
Azais, író 335
Azanza 412
Babeuf (Gracchus) 23,72,121,558
Bacciochi (Félix) 374
Bacler d'Albe 370, 474
Bagratyion 223,475,476
Bailleul, a Törvény-előkészítő Tes­
tület tagja 183
Bailly 62,140
Bainville, Jacques 19, 36
Balbi, intendáns Elba szigetén 521
Balcombe 544
Ballanche, filozófus 268,335,338
Balzac 20, 21, 199, 287, 332, 352,
542,547,549,551
Baour-Lormian, költő 333
Baraguey d'Hilliers, tábornok 227
581
Barante 282,505
Barba, könyvárus 332
Barbé-Marbois 124,125, 186, 320,
321,322,379,512
Barbier, nagykereskedő 463
Barbier, Napóleon könyvtárosa
338,370
Barclay de Tolly 475
Barere 155, 528
Barham (Lord) 211
Barillon, a Banque de France elnö­
ke 142
Baring, pénzember 455
Barjavel 551
Barnave 62
Barras 24, 25,27-29, 31,32,34, 35,
44, 87-92,99,100,121,133,150,
151,268
Barrow (John) 52
Barruel 512
Barthélemy, (Joseph) 527
Barthélemy, a Direktórium tagja
99,510
Bassano, herceg 522
Baudin, kutató 208,490
Baudin, parancsnok 542
Beauchamp (Fouché cinkosa) 21
Beaufort 529
Beauharnais (Eugene de) 216,217,
270,276,369,371,434,481,486,
487
Beauharnais (Hortense de) 373,
522
Beauharnais (Joséphine de) 28,90,
91,140, 190, 198, 199, 216, 345,
395,436,551
Beauharnais (Stéphanie de) 216
Becquey-Beaupré, út- és hídépítő
mérnök 140
Beethoven 347,433,550
Beker, tábornok 542
Belanger, építész 343
Bellanger, kasmírkészítő 321
Bellart, a Párizsi Községtanács
tagja 509,510
582
Bellegarde, osztrák főparancsnok
487
Bellemare 376
Belloy, bíboros, Párizs érseke 445
Belmas, Cambrai püspöke 446
Bennigsen, orosz tábornok 222,
223
Béranger, dalköltő 19, 337, 547
Berchoux, író 335
Berg, nagyherceg 220
Bergeron 20
Berkeley, admirális 246
Berber, az államtanács tagja 393
Berlioz 348,352,550
Bernadotte 23, 28, 100, 115, 156,
184,213,220,336,433,434,483,
507,511
Bemard, papírgyáros 321
Bernardin de Saint-Pierre 334
Bernier, a Vendée-ban állomásozó
csapatok főbiztosa 151, 159-
162,198
Bernkopf, kapitány 165
Bernoyer (Francois), a keleti had­
sereg szabóműhelyének főnöke
112,114
Bertaud (J.-P.) 20
Berthier, tábornok 30, 31, 33, 95,
100,114,131,215,296,370,396,
436, 511,531
Berthier (César) 296
Berthollet 110, 111, 114, 137, 225,
350
Bertier (Ferdinand de) 447
Bertin (testvérek) 383
Bertrand, az Ötszázak Tanácsá­
nak küldötte 34
Bertrand, tábornok 544,545
Bertrand, tábornokné 544
Bertrand (Louis) 21
Bessiéres 413
Beugnot, prefektus 139
Beurnonville, az ideiglenes kor­
mány tagja 510
Bichat, orvos 350
Bidault, festő 341 Borié, Ille-et-Vilaine prefektusa
Bidermann, gyáros 284 139
Biennais, aranyműves 314,345 Borzage 551
Birbeck 294 Bosio, szobrász 342
Biron 194 Bossange, könyvárus 332
Blacas, XVIII. Lajos tanácsadója Boswell, író 46,52
512 Bottot, Barras titkára 31,33
Blake, festő 342 Boudet 166
Bloy (L.) 20 Bougainville, admirális 137
Blücher 481,483,507,508,530-532, Boulanger, tábornok 549
542 Boulard 26
Boieldieu, zeneszerző 337,348 Boulé, Cőtes-du-Nord prefektusa
Boilly, festő 341 139
Boissy d'Anglas 85, 513 Boulée 343
Bolivar 490 Boulogne, Troyes püspöke 446
Bonald 381,512 Bourbon, herceg 528
Bonaparte (Caroline) 49,217,370, Bourdon 140
374 Bourguignon 21
Bonaparte (Charles) 48,49,63,369 Bourloton 21
Bonaparte (Élisa) 49,65,374,487 Bourmont 151,153, 227
Bonaparte (Jérőme) 49, 216, 224, Bourrienne 33, 34, 49, 64, 76, 368-
262, 373, 452, 476, 483 370
Bonaparte (Joseph) 49, 51, 57, 59- Boutreux 500
61,65, 67,80,167,170,184,189, Bouvet de Lozier, huhogó 193
194,197,215,270,275,342,366, Bouvier-Dumolard 528
373,408,410,412,413,432,455, Braganca, uralkodócsalád 408,
487,488,490,508,542 490
Bonaparte (Louis) 49,63,197,216, Branchu (Mme de) 348
247,258,369,373,374,410, 455 Braunschweig hercege 218-221,
Bonaparte (Luden), főesperes 51, 262
57 Braunschweig hercege, ifj. 431,
Bonaparte (Lucien) 34, 35, 49, 64, 432
67,72,90,131,136,137,140,181, Bréard 138,183
186,217,338,374,406,533 Bréguet, órásmester 314
Bonaparte (Mme, Maria Letizia Brémontier, út- és hídépítő mér­
Ramolino) 48, 342, 521 nök 140, 266
Bonaparte (Pauline) 49, 89, 342, Breteuil 377
374,396,521 Bricard 112
Bondarcsuk 551 Brifaut, író 331
Bondy, Párizs prefektusa 529 Brigode (Emilie), grófnő 370
Bonét de Treich 528 Brillat-Savarin 335
Bonpart (M. de), a Szent Margit­ Briot 25
szigetek kormányzójának leá­ Bro 551
nya 48 Broadley 21
Borghese, herceg 272, 396 Broc (Jean), festő 340

583
Broglie (de), Gand püspöke 446 Carnot 77-80, 92, 94, 99, 109,196,
Brongniart, építész 343 366,522,526,528,529, 533
Brotonne (L. de) 19 Carteaux 76,89
Brueys, admirális 111 Cartellier, szobrász 342
Bruix 32 Casabianca 65
Brun, prefektus 140 Casanova 335
Brune 24, 25, 126, 153, 167, 184, Castelli 428
207, 213,531 Castelot (André) 19
Bruslart, Korzika kormányzója Castlereagh 523
523 Cauchy 350
Bruyéres 296 Caulaincourt 227, 309, 373, 400,
Budberg 217 416,473,479,480,501,511,533
Bugeaud 551 Cavaignac 207,208,557
Bülow 532 Célerier, építész 343
Burke 170 Ceracchi, szobrász 155,156
Burnat 19 Cevallos, pamfletíró 411, 433
Butkevics, püspök 476 Chabran, tábornok 227
Buttafuoco 43,46,58,60,61,63,67, Chabrol 508,529,534
371 Chalgrin, építész 273, 343
Chalier 291
Cabanis 25,334 Chamfort, író 335
Cabarrus 412 Champagny 123, 315, 375, 409,
Cacault, római követ 161 435,452,455,473
Cadet de Cassicourt, patikus 350 Champion de Cicé, püspök 162
Cadet de Vaux 313 Champollion 350
Cadoudal 151,153,193-195, 263 Chandon 313
Caesar 34,43,44,181, 548 Chaplin (Charlie) 551
Caigniez, regényíró 337 Chaptal 138, 162, 171, 181, 290,
Caillot 288 311,313,315-317,369,375,528
Calmette 21 Charlet 548,550
Calvet 21 Chasseloup-Laubat 223
Cambacérés, Rouen érseke 24, Chateaubriand 15, 20, 163, 194,
131,134,138,140,183,186,187, 330, 334-336,338,366, 369,520,
333,501,503 525,534
Cambon 528 Chateaubriand (az író unokafivé­
Canclaux 503 re) 263
Canler 509 Chätillon, huhogó 151,153
Canova, szobrász 342,374 Chaudet, szobrász 272,342
Capefigue 19 Chauvelin, a Tribunátus tagja 191,
Caprara, a pápa párizsi legátusa 399
161 Chazal, a Tribunátus tagja 183
Caran d'Ache 551 Chénedollé, költő 334
Caravaggio 341 Chénier (André) 331
Carbon, huhogó 156 Chénier (Marie-Joseph) 138, 331,
Carnot (Sadi) 350 334,336

584
Cherubini 348 Contades, Maine-et-Loire elektori
Chevalier 155,156 testületének elnöke 399
Chiappe, Konvent-tag 65 Conté, kémikus 111
Chigi 272 Cornet, a Vének Tanácsának tagja
Chinard, szobrász 342 30.137
Choiseul 61 Cornudet, szenátor 137
Cipriani 545 Cornwallis 170
Claparéde, tábornok 227 Corvisart, orvos 350
Clarke 98,140,221 Cossé-Brissac 377
Clary (Désirée) 28,80,81,90 Costaz, a Tribunátus tagja 111,183
Clary (Julie) 80 Coston 79
Claudot, festő 342 Cotta, kiadó 257
Clausel, tábornok 488, 542 Cottin (Mme de) 337
Clausewitz 225, 226,476,477 Cougny 21
Clément de Ris, szenátor 156 Coulmier 331
Clerc (Catherine) 21 Coutelle 225,349
Clodion, szobrász 342 Cretet 135,171,287,375,433,457
Cobenzl, osztrák fővezér 100,167 Creusot 316
Cobourg, herceg 221 Cromwell 34,181
Cochon de Lapparent, Vienne Cronin 20
prefektusa 140 Crouzet (Francois) 454
Cochrane, ellentengernagy 543 Csajkovszkij 550
Coignet 191, 295 Csernyicsev 483
Colbert, tábornok 487 Curée, a Tribunátus tagja 196
Colchen, Moselle prefektusa 140 Curely, tábornok 227
Colin, kapitány 78 Curtiz 550
Coliin d'Harleville 333 Cuvier 350
Coliin de Sussy 375 Cyran (abbé de, Desbaumes) 153
Collingwood 211 Czartoryski, I. Sándor tanácsadó­
Collot, az itáliai hadsereg hadi- ja 212,217
szállítója 29
Colonna Cesari, a korzikai Nem­ Dailly, szenátor 137
zetgyűlés küldötte 58,66 Dainville (F. de) 20
Colson, költő 213 Dalayrac, zeneszerző 348
Compans, tábornok 227 Dalberg, császári főkancellár 207,
Conan Doyle (Arthur) 550 510
Condé, herceg 522 Dalphonse, a Törvényhozó Testü­
Condorcet (Mme de) 184 let tagja 138
Congreve 225,349 Dambray 513
Connelly 20 Dammartin 76
Consalvi, VII. Pius titkára 160, Dandré 156
161,433 Danican 89
Constant (Benjamin) 37,138, 182, Danloux, festő 341
183,268,368,526,533 Danton 53
Constantin, festő 342 D'Arberg, belga nemes 297

585
Darjuzon, gróf 399
Daru, főintendáns 221, 222, 228,
379,501
Daubenton 137
Dauchy, Aisne prefektusa 139
Daudet (L.) 19
Daudet 550
Daunou 25,138,182,183
David (ifjabb) 339
David, festő 198, 282, 339-343
Davidov 472
Davois (G.) 21
Davout 213,214,220,296,434,476,
477,483,523,533
Dayot 21
Debry (Jean), Doubs prefektusa
140
Decaen, tábornok 184, 207
Decimus (Samuel), a Northum­
berland matróza 544
Decrés 351,480,526
Defermon, államtanácsos 171,
379,528
Defrance 506
Defranceschi 68
Dejean 296, 502
Delacroix, Bouches-du-Rhőne pre­
fektusa 140,268
Delacroix, festő 341,352
Delaistre, Charente prefektusa
140
Delaitre, a párizsi városi tanács
tagja 510
Delaye, gyáros 260
Delcher, korzikai Konvent-biztos
67
Délécluze 339
Delessert 244,311
Delille, költő 333, 334
Delmas, tábornok 162,184, 227
Delort, tábornok 227
Delteil 20
Demonville, nyomdatulajdonos
30
Denon (Vivant) 111, 113, 338, 351
586
Denuelle de la Plaigne (Éléonore)
370
Desaix 77,166,228
Desaugiers, költő 337
Descorche de Saint-Croix, kons­
tantinápolyi nagykövet 164
Desgenettes, orvos 111
Desmarest 383
Desorgues, író 331
Desprez, pénzember 321
Desrenaudes, Tribunat-tag 138
Destrem 34
Destutt de Tracy 25,137,331,334,
512
Detaille 550
Devilliers du Terrage 485
Dewismes 335
Diderot 52
Dietrich 287
Dilh, porcelángyáros 321
Dolfuss, selyemgyáros 261
Dolomieu, ásványkutató 111
Dommartin, tábornok 114
Doppet, tábornok 76
Dörnberg, ezredes 431
Dosztojevszkij 550
Douglas, gyáros 317
Dowd 20
Dreyfus (F.) 19
Driault 19
Drolling, festő 340
Drouet (J.-B.) 528
Drouet d' Erlon 525,531,532
Drouot 434,521
Dubois (Louis-Nicolas), rendőrfő­
nök 139,171,293,377,383
Dubois-Dubais, szenátor 137
Duchesne 188
Duchesne (D.) 21
Duds, költő 334
Ducos (Roger), direktóriumi tag
24,29, 32,35,36,131
Ducray-Duminil, író 337, 338
Dugommier, tábornok 77
Dumanoir 211
Dumas (Alexandre) 549
Dumas (Mathieu), tábornok 186
Dumerbion, az alpok-itáliai had­
sereg főparancsnoka 80
Dumolard 99
Dumonceau, tábornok 485
Dumoulin, kesztyűgyáros 524
Dumouriez 43,44
Dumoustier, híd- és útépítő mér­
nök 140
Dunán (Marcel) 20, 276
Duperré 549
Duplantier 266
Duplessis-Bertaux, festő 341
Dupont, tábornok 167, 227, 413,
414
Dupont, táncos 348
Dupuis, Tribunat-tag 138,183
Dupuy, tábornok 113
Dupuytren, orvos 350
Durand (Charles) 297
Durant, építész 343
Duroc 77,164,168, 370,544
Durosnel, tábornok 463
Durutte, tábornok 228
Dutertre, tábornok 227
Duval (Alexandre), költő 333
Duval (Amaury), művészeti kriti­
kus 338
Duval de Beaulieu, Mons polgár-
mestere 399
Duveyrier, ideológus 182
Duviquet 262
Duvoisin, Nantes püspöke 163
Dzsezzár pasa 113
Dzsingisz kán 526
Ebié 478
Emerson 550
Émery, abbé 381,445
Eméry, sebész 524
Emmery, a szenátori bizottság
tagja 512
Empecinado 432
Enghien, herceg 194,195,212,336
Escoigniz, kanonok 409
Escudier, Var megye küldötte 67,
74
Esmenard, író 347
Esparbés (d') 550
Estéve, főkincstárnok 221, 399
Étienne, költő 333, 334
Etruria királynője 408
Exelmans, tábornok 522,525
Eymar, Léman prefektusa 139
Fabre, festő 340
Fabre d'Olivet 335
Fabré-Pélaprat, filozófus 335
Fabvier 551
Fain 370, 378
Fauchet, Var prefektusa 289
Faure (Élie) 20
Fauvelet, Bourrienne fivére 64
Faypoult, prefektus 140
Fénelon 15
Ferdinánd, IV, Nápoly királya
215,408
Ferdinánd,VII., spanyol király
409-413,421,489
Ferdinánd, főherceg 167,429
Ferrand, XVIII. Lajos tanácsadója
513
Fernere (Alexis de) 294
Fesch (Francois) 48,49
Fesch (Joseph) 48, 161, 338, 443,
446
Fichte 432
Fiévée (Joseph) 285,335, 396,399,
499,501
Firmin-Didot, kiadó 332
Flaubert 549
Flauguergues, a Törvényhozó
Testület tagja 502
Fleury de Chaboulon, Reims
alprefektusa 523
Fleury, bíboros 47
Fleury (M.) 510
Fontaine, építész 273, 343, 344,
369,529
587
Fontanes (Louis) 334, 381,382 Gaffori, a korzikai haderők he­
Ford (John) 551 lyettes prancsnoka 59,67
Forsyth 225 Gain-Montagnac, royalista ügy­
Fouché 24, 27,131, 135, 139,155, nök 509
156,160,163,171,184,186,187, Gallois, a Törvényhozó Testület
193,217,263,365,366,375,383, tagja 502
384,392,396,417,418,420,429, Gance (Abel) 20,551
433,437, 500, 522, 526-528, 533, Ganilh, a Tribunat tagja 182,183
534,551 Ganteaume, admirális 210, 211
Fould, bankár 460 Garan-Coulon, szenátor 137
Fourcroy 123-125,350, 380, 381 Garat, zeneszerző 348
Fourier, filozófus 337 Garat 25,137,331,334
Fourier, mértantudós 111, 350 Garbo (Greta) 551
Fournier, abbé 443 Gardanne 33,223,473
Fox 216 Gardel, táncos 348
Fragonard (Alexandre-Évariste) Garesché, La Rochelle-i kereskedő
340 318
Franijais de Nantes 124, 125, 282, Garnier, szenátor 395,400
379 Garros (L.) 20
Ferenc, I., 164 Gasparin 74,290
Ferenc, I., osztrák császár 213,216, Gassendi 316
429,435,436,507,522,530 Gaudin 131,141,142,247,526
Ferenc, II., német császár lásd Fe­ Gaulle (de) 557
renc, L, osztrák császár Gay-Lussac 350
Franconi 348 Genet (L.) 20
Franque, festő 340 Genlis (Mme de) 337,346
Frayssinous 443 Gentile 61
Fréron 89 Gentz 433
Fresnel 350 Geoffroy, kritikus 334
Freud (S.) 551 Geoffroy (Louis) 549
Friant, dandárparancsnok 220, Geoffroy Saint-Hilaire 111, 350
459 Gérard, festő 340,341
Frigyes, II., porosz király 122,218 Gérard, tábornok 531
Frigyes Vilmos, III., porosz király Géricault, festő 341,520
218,219,221,225,480 Geyl 20,21
Frochot, Szajna megye prefektusa Gillray 433
61,125,139, 340,479,500 Ginguené, a tribunátus tagja 138,
Frotté 151 183
Fruchard 505 Girard (Philippe de) 315
Fülöp, V., spanyol király 410 Girardin (Stanislas de) 188,504
Fulton 225,349 Giraud, Morbihan prefektusa 139
Fürét 20 Girodet-Trioson, festő 340
Fussli, festő 342 Göbbels 551
Godard (abbé), huhogó 152
Godechot (J.) 19,21,22

588
Godoy 405-409
Goerres, újságíró 262,484
Gohier, igazságügy-miniszter 24,
25,27,28,32
Gondouin, építész 272,343,344
Gorani, író 46
Gorcsakov 223
Gotha hercege 221
Gourgaud 171,369,544
Gouvion-Saint-Cyr 369,417
Goya 342,410,412,421, 433
Grand-Carteret (J.) 21
Gravina, admirális 211
Grégoire, püspök 138, 159, 162,
182
Grenier, tábornok 533
Grétry, zeneszerző 348
Gribeuval 225
Grimm (Jacob) 262
Grimod de la Reyniére, író 335
Grobon, festő 341
Gros, festő 222,339,341,351
Gros-Davilliers 261, 460
Grouchy, tábornok 166,531,532
Grune 550
Guasco, alkotmányos püspök
Korzikán 62
Gudin, tábornok 220
Guibert 226
Guidal, tábornok 267,500
Guillemardet, Charente-
Inférieure prefektusa 140
Guillemin (H.) 19
Guillois (A.) 19
Guitry (Sacha) 20,551
Guizot 382,400,549
Gvoszdanovics 95
Hannibál 165,182
Hannover, választófejedelem 262
Hanriot, tábornok 79,155
Hardenberg, a porosz király ta­
nácsadója 218
Hardy (Thomas) 550
Harlan (Veit) 551
Harmand, Mayenne prefektusa
139
Hatin (E.) 21
Hatry, tábornok 137
Haugéranville (d') 296
Haugwitz, a porosz király tanács­
adója 164, 218
Hau térivé (Alexandre I) 126
Hawkesbury 169
Haydn 348
Hédou vilié 151
Hegel 336
Heine 550
Hennequin, festő 340
Henrik, IV. 499
Hessen-Kassel, választófejedelem
221, 262
Hidalgo 490
Hildburghausen, herceg 221
Hirn, Tournai püspöke 446
Hitler 550
Hoche 43,96,98,99,108,109,150,
151,209
Hofer (Andreas) 431
Hohenlohe, herceg 219
Holland Rose 20
Holtman 20,21
Hormayr (Joseph) 428
Hotham (Sir) 542
Hottinguer, pénzember 288,399
Houdon, szobrász 342
Houssaye (H.) 525
Hozier de Sérigny 49
Huart (S. d') 19
Huet, festő 341
Hugo (Victor) 20,273,352
Hugues (Victor) 207,549
Huguet, Allier prefektusa 139
Hullin, dandárparancsnok 500
Humbert, tábornok 209
Hyde de Neuville 151,152,156
Imbert, Loire prefektusa 139
Imbert-Colomés 156
589
Ingres, festő 282,340 Kant 336
Isabey 198,342,345 Károly, I. (Nagy), frank király 196,
Isnard, a Tribunat tagja 183 218
lung 19 Károly főherceg 94, 95, 429, 430,
Ivernois (Francis d') 37, 379, 420, 434,435
421,559 Károly, IV., spanyol király 373,
405, 407, 409, 410,412
Jacob-Desmalter, fafaragó 345 Károly, X., francia király 547
Jacquard, gyáros 268, 315, 345 Károly, XII., svéd király 474
Jacquemard, papír- és tapéta­ Katalin, orosz nagyhercegnő 416,
gyáros 321 472
Janin 185 Katt, hadnagy 431
János főherceg 167,429,434 Keith (Lord) 543
Jard-Painvilliers, a Tribunat tagja Kellermann 94,137,532
183 Kipling 550
Jaubert, orientalista 111,473 Kircheisen 20, 21
Jaucourt, az ideiglenes kormány Kiéber 114,165,169
tagja 510 Koechlin, gyáros 317
Jaurés (Jean) 19 Körner 480
Javéi 315 Kotzebue, német utazó 433
Jay 20 Kray, tábornok 165,167
Jean Bon Saint-André 140, 262 Kreutzer, író 337
Jeanne d'Arc 550 Kutuzov, tábornok 477,478
Jefferson, az Egyesült Államok el­
nöke 246,456 La Bédoyére 524,533
Job 550 La Bouillerie, főadószedő 221,379
Jomard, archeológus 111 La Fayette 15,43,44, 62, 156,188,
Jomini 19,225,475,523 528
Jones (Ben) 21 La Harpe, író 337
Joubert, író 335 La Révelliére-Lépeaux 92, 94, 99,
Joubert, Nord prefektusa 139 100
Joubert, tábornok 24,114,115 La Rochejacquelein (Louis de) 528
Jouberthon (Mme) 374 La Tour du Pin, Somme prefektu­
Jourdan, tábornok 23, 25, 28, 43, sa 377,505
92,94,100,369,487 La Valette 275
Jouy, író 20,347 Labiche 333
Jovellanos 412,413 Lacépéde 350
Juliién, a Courrier de l'armée d'Italie Lachevardiére 521
szerkesztője 97 Laclos 52, 91,331,335
Junot, tábornok 77, 248, 408, 413, Lacombe, a Konvent korzikai biz­
477,490 tosa 67
Jussupov, herceg 342 Lacoste, Forets megye prefektusa
140
Lacour-Gayet (Georges) 20

590
Lacretelle, a Törvényhozó Testü­
let tagja, történész 183,334
Lacroix abbé, földrajztudós 52
Lacuée, államtanácsos 123-125,
480,501
Laénnec, orvos 350
Laffitte, bankár 460
Laforest gróf, Franciaország spa­
nyolországi nagykövete 399,
488
Lagrange 137, 350
Lagrange, tábornok 487
Laharpe 93
Lahorie, tábornok 500
Lainé 502
Lainez, énekes 348
Lajos, XI. 16
Lajos, XIV. 16, 225, 330, 350, 352,
410,506
Lajos, XV. 164
Lajos, XVI. 16, 24, 48, 64, 65, 171,
172,183,198,243,272,350,475,
534
Lajos, XVII. 513
Lajos, XVIII. 23, 86, 99, 156, 163,
263, 499, 501,510-514,520,522,
524,525,528,533, 534,547, 551
Lajos Fülöp 273, 282,311
Lajos Ottó, badeni 169
Lamarck 350
Lamarque, tábornok 528, 531
Lamarque, Tarn prefektusa 139
Lamartine (Alphonse de) 185,341,
520
Lambrechts, a szenátori bizottság
tagja 512
Lameth (Alexandre de), Basses-
Alpes prefektusa 61, 139, 312,
529
Lamothe -Lángon 21
Landon, művészeti kritikus 338
Lanfrey 19, 550
Langeron 214
Langlois 257
Langlois (Ch.) 136
Lanjuinais 513,528
Lannes, tábornok 33,114,166,213,
214,219,220,223,413,417,430
Lanusse 114
Lanzac de Laborie 19
Lapisse, tábornok 487
Laplace 137, 350
Lariboisiére, tüzérségi tiszt 223
Laromiguiére, a tribunátus tagja
138,183
Larousse (P.) 20
Las Cases, herceg 64, 77,297,411,
412, 542,547, 548
Lasalle, tábornok 95,227
Lassalle, közgazdász 242
Latreille (A.) 20
Laurent de TArdéche 19
Laurenti 80
Lauriston (Mme de) 190,395
Lauriston, tábornok 227, 484
Lavisse 19,21
Lavoisier 350
Le Chevalier, összeesküvő 383
Le Coz, érsek 162,442
Le Pere, mérnök, az egyiptomi ex­
pedíció tagja 113
Le Peletier 87
Lebeau, a Párizsi Községtanács
tagja 510
Leblanc 350
Lebon 350
Lebrun 131,135,140,372,485,512
Lebrun-Pindare, költő 333
Lecamus 262
Lecestre 19
Leclerc, kapitány 474
Leclerc, tábornok 33, 35, 77, 207,
296, 374
Lecoulteux de Canteleu 142, 288,
297
Lecourbe, tábornok 184, 531
Ledoux (Claude-Nicolas) 343
Lefebvre, tábornok 30,31,33,295,
397,398,417,511
591
Lefebvre-Desnoéttes, tábornok
522,525
Lefranc, tábornok 227
Legouvé, költő 333
Legrand, művészeti kritikus 338
Leist 262
Lemare 156
Lemercier (Népomucéne) 334
Lemercier, az Ötszázak Tanácsá­
nak elnöke 33
Lemontey, történész 334
Lenin 550
Lenoir (Alexandre), a francia Mű­
emlékvédelem igazgatója 341
Lenoir-Dufresne, textilgyáros 273,
284,317,321,460
Lenoir-Laroche, szenátor 137
Lenotre (G.) 19
Léon, Napóleon törvénytelen fia
370
Leonetti, Paoli unokaöccse 63
Leopardi 486
Lepic 506
Leroy (Frangoise-Marie) 370
Lespinasse, tábornok 137
Lesseps, szentpétervári biztos 471
Lesueur 208
Lesueur, zeneszerző 348
Lesur, író 334
Letourneur 140
Levie (Jean-Jérőme) 67
Lewis (M.) 337
Lezay-Mamésia, Bas-Rhin pre­
fektusa 140,262
Li Jüan-Ming 20
Lieven, gróf 476
Limoelan, huhogó 156
Lincoln 550
Liniers (Jacques de) 490
Loaisel-Tréogate, regényíró 337
Lobau, tábornok 531,532
Locré, államtanácsos 376
Louvet 335
Lovie 20
Lowe (Hudson) 545
592
Lucas-Dubreton 20
Luqay (Mme) 190,395
Ludwig 20
Lujza, porosz királyné 219
Lükurgosz 52
Lullin de Chateauvieux 484,547
Lumbroso 19-21
Luxembourg, herceg 288
Luynes, herceg 288
Lynch, Bordeaux polgármestere
509
Mably 72
Mac Kenrot, bíró az Antillákon
543
Macdonald, tábornok 167, 434,
483, 484, 511
Macdonald, York hercegének or­
vosa 206
Machiavelli 371
Mack, tábornok 213,226
Madelin (Louis) 19
Magallon, kairói francia konzul
110,112
Maine de Biran 499, 502
Maison, tábornok 528
Maistre (Joseph de) 163,512
Maitland, a Bellerophon kapitánya
542,543
Malet, tábornok 195,198,267,383,
479,500,559
Maleville 192
Mallarmé, a Törvényhozó Testü­
let tagja 182
Mailet, a Banque de France elnöke
142,288
Mallet du Pan 98
Malraux (André) 20, 282, 557
Malte-Brun, földrajztudós 338
Marne, könyvárus 332
Manfred 20
Mangourit, a Francia Antikváriu­
sok Társaságának alapítója 338
Mann (Anthony) 551
Manuel 528
Marat 67
Marbeuf, Korzika kormányzója
48,49
Marbot 550
Marceau, tábornok 94
Marchand, inas 544, 545
Marco Saint-Hilaire 21
Marescot, tábornok 227
Marét 27,333,334,501,525,526
Mária Karolina, Nápoly királyné­
ja 215,408
Mária Lujza 259,436,446,475,501,
508,511,522, 523,551,559
Marigny 52
Markham 20
Marmont 31,77,213,223,470,488,
508,511
Marquis, Meurthe prefektusa 139
Marsson, Doubs prefektusa 140
Martini, zeneszerző 348
Martiniana, bíboros 159
Marx (Kari) 551
Masséna 24, 25, 43, 92, 93, 95, 96,
126,165,215,430,434,487,488,
524
Massin (J.) 20
Masson (Frédéric) 19, 58, 373
Mattéi, bíboros 94
Maurois (A.) 20
Maurras (Charles) 19
Maury, Párizs érseke 163
Mechain, csillagász 111
Méchin, Landes prefektusa 139
Méhul, zeneszerző 348
Meiningen, herceg 221
Mélas, tábornok 165,166
Melchior-Bonnet (B.) 20
Méneval 370
Menou 87-89,169
Mercier, író 335,337
Mercy d'Argentau, kamarás 399
Merezskovszkij 20
Merlin de Douai 24,141
Mérődé de Westerloo, gróf 259,
399
Metge, újságíró 155
Metternich 410,415,420,428,435,
436,474,482,483,486,522
Meyerbeer 559
Meynier, festő 341
Michaud, tábornok 506
Michaud, történész 334
Michelet 19, 85,157, 332, 527
Mignard 33
Miksa József, bajor választófeje­
delem 414,429,430,458
Milhaud, tábornok 532
Millevoye, író 334
Mina fivérek 432
Miollis, tábornok 247,433,444
Miot de Mélito 243,270
Mirabeau 61,62,335
Miranda 490
Missiessy 210,211
Mistier (Jean) 21,22
Modhy (El) 114
Moét 313
Moitte, szobrász 342
Mólé 128, 141, 368, 377, 384, 396,
501,526
Molitor, tábornok 485
Mollien 142,459,507,526
Monbrion, közgazdász 243
Moncey, tábornok 508
Monge 100,110, 111, 114,137,350
Monglond 21
Monk 181
Monnet, tábornok 227
Monnier (Désiré) 522
Monnier, tábornok 227
Monsigny, zeneszerző 348
Montalivet 311,339,375,377,381
Montaut-Desilles, Maine-et-Loire
prefektusa 139
Montesquieu 52,72,373
Montesquiou 400, 503, 510, 513
Montgaillard 99
Montgelas 430,484
Montholon (tábornokné) 544
Montholon, tábornok 50,544
593
Montmorency 400
Moore, tábornok 417
Morand (Paul) 20
Morand, tábornok 220,267
Morard des Galles, admirális 137
Mora tin 412
Moreau (idősb), festő 341
Moreau, tábornok 28, 32, 43, 92,
94, 96, 100, 115, 156, 165, 167,
184,193-195, 227, 336,483, 500
Morgan, gyáros 260
Mortier, tábornok 223,417,508
Moulin, tábornok 24,27,32
Mounier (ifj.) 297
Mounier, Ille-et-Vilaine prefektu­
sa 139
Mouton-Duvernet, a Képviselő­
ház tagja 528
Mozart 348
Muiron, Napóleon szárnysegédje
228
Mulard, festő 340
Muller (Jean de) 262
Muraire, a Semmítőszék elnöke
186
Murat 33,35,89,114,167,213-215,
217,222,227,270,295,366,374,
396,405,410,418,477,481,486,
487
Musset (Alfred de) 352, 549
Musset, Creuse prefektusa 140
Nagy Sándor, lásd Alexandrosz
Naigeon334
Najac, államtanácsos 124,125
Napóleon, II., lásd Róma királya
Napóleon, III. 369,549,557
Narbonne 473,474
Nast, porcelángyáros 321
Necker 57,58,141
Neipperg 522
Nelson 112,113,211
Nemnich, utazó 257,259, 266,268
Nerciat, író 335
Nerval 549
594
Neufchäteau (Francois de) 126-
128,137, 331
Ney 213, 220, 222, 223, 227, 296,
417,432,477,483,487,511,524,
525,531,532
Nietzsche 550
Noailles 15, 400
Nodier (Charles) 335, 340
Nogaret, l'Hérault prefektusa 139
Norvins 19,20, 262
Noverraz 545
O'Farril 412
O'Meara, orvos 545
Oberkampf 317,345
Odeleben, főszárnysegéd 484
Odiot, bronzkészítő 345
Oldenbourg, herceg 416
Olivier-Martin (F.) 19
Oránia hercege 221
Orléans hercege 511
Osszián 333,341,348
Oubril, a cár párizsi képviselője
216
Oudinot, tábornok 434, 483, 524
Ouvrard, pénzember 32,172,212,
321,455
Ozeki Szan-ei 18
Páccá, bíboros 433, 445
Pacthod, tábornok 227
Paér, zenemester 348
Paisiello, zenész 347
Pajol, tábornok 227
Pajou, szobrász 342
Pál, I., orosz cár 168,472
Palafox 412
Palluel 19,20
Palm, könyvárus 428
Panckoucke, kiadó 76,332
Panini 340
Padi (Pascal) 46-48, 52, 53, 58-63,
65,67, 68,72,75
Parisét 19
Párma hercege 167,168
Pármai Mária Lujza, Spanyolor­
szág királynéja 405
Parmentier 349
Parny, költő 333
Parquin 551
Parseval-Grandmaison, költő 111
Pasquier 377, 399, 400, 418, 500,
508, 509,527
Patterson (Miss) 216,373
Payne (Thomas), közgazdász 242
Pelet de la Lozére 140, 383
Peraldi 63
Percier, építész 272, 343, 344
Percy, tábori sebész 222
Perdiguier (Agricol) 504,505
Peretti della Rocca 58,60,61
Périer (Augustin), a Banque de
France igazgatója 142,317
Periklész 330
Peron 208
Perrégaux, pénzember 29, 137,
142,172, 288,297,399
Pétain 557
Pátion 62
Petriconi, a korzikai nemzetgyű­
lés elnöke 59
Peuchet, rendőrfelügyelőségi le­
véltáros 290
Peyre, építész 343
Peyre (G.) 19
Peyrusse 483,521
Phélippeaux 113
Picard 19
Picard, költő 333
Pichegru 43,44,99,193-195
Pichon 262
Pictet de Rochemont 484
Pigault-Lebrun, író 337,338
Piis 337
Pinaud (P. F.) 21
Pinel, orvos 350
Piranese 338, 342
Pitt, William 164,169,212,216
Pius, VI., pápa 94,157
Pius, VII., pápa 159-161,163,198,
272,433,444-447
Pixérécourt 337,338
Platón 352
Plutarkhosz 52, 61
Polignac 194,195,383
Poniatowski 484
Pontécoulant 503
Popham, admirális 490
Portalis 158,162,186,192,198
Pougeard, Haute-Vienne prefek­
tusa 139
Pouget 551
Poumiés de la Silboutie 274, 275
Poyet, építész 343
Pozzo di Borgo 43, 49, 61, 63, 65-
67,508
Pradt, abbé 310
Précy 156
Prévost-Paradol 44
Prigent, royalista ügynök 263,383
Prokofjev 550
Prony, út- és hídépítő mérnök 140
Prud'hon, festő 340, 345
Puisaye 263,383
Pully 506
Puymaigre 485
Quatremére de Quincy 338
Quay (Maurice) 340
Quennevat (J. C.) 20
Querelle, huhogó 193
Quinet 550
Quinette 24,140,533
Quintana 412
Rabusson-Lamothe, Haute-Loire
prefektusa 139
Racine 337
Radcliffe (Anne) 337,338
Radet, a római csendőrség pa­
rancsnoka 445
Radiguet 527
Raffet 550
Rambaud (A.) 19,21
595
Rambourg 287 Richepanse, tábornok 184
Ramel 126,142 Ricord, kiküldött képviselő 74,79
Ramon de Carbonniéres 140 Rigel, zongorista 111
Rapp 531 Riou, Cantal prefektusa 140,265
Rateau 500 Riouffe 182
Ratton, manufaktúratulajdonos 408 Risi 551
Ravignant 19 Riviere, Artois gróf képviselője
Raymond, gyáros 268 194,195
Raynal, abbé 52,53, 58, 59, 72, 74 Robert (A.) 21
Raynouard, író 331, 334, 502,528 Robert (H.) 21
Réal 171,193,293 383, 485 Robert (Hubert) 341
Récamier (Mme) 282,342, 345 Robespierre 24, 27, 28, 32, 36, 53,
Récamier, a Banque de France 61, 72, 85, 86, 92,115,121,132,
igazgatója 142,284,321 164,218,331,333,366,548
Redouté, festő 111 Robespierre, az ifjabb 28, 44, 74,
Regnault de Saint-Jean-d'Angély 77-80
37, 97, 334 Robespierre (testvérek) 79
Régnier, főbíró 30,193, 297, 501 Robin, út- és hídépítő mérnök 454
Régnier (ifj.) 377 Rochechouart 509
Reichardt, német utazó 257,345 Rochegude 528
Reille, tábornok 531,532 Rodde, bankár 459
Reinhardt, külügyminiszter 131 Roederer 27, 133, 171, 181, 186,
Reinoso 412 270,334, 392,393
Rembrandt 341 Roederer (ifj.) 297
Rémusat 284 Rogniat 369
Rémusat (Mme de) 190 Roland, szobrász 342
Restif de la Bretonne, Nicolas Róma királya 255, 459, 479, 501,
Edme 335 508,511,522,523,533,545
Retz, bíboros 15 Romains (J.) 20
Reubell 98, 99 Rondelet, építész 343
Reveroni Saint-Cyr, művészeti Rosebery 20
kritikus 338 Rosny (idősb) 20
Revoil, festő 340 Rossini 347,559
Reynaud des Monts 50 Rostand 550
Reynier 413,484 Roucher, író 331
Ribera 341 Rougier de la Bergerie, Yonne pre­
Ricard, lsére prefektusa 139 fektusa 139
Ricciardi, itáliai igazságügymi­ Roujoux, Saőne-et-Loire prefektu­
niszter 270 sa 139
Richard, Haute-Garonne prefek­ Rousseau (J.) 18
tusa 139 Rousseau (Jean-Jacques) 46, 52,
Richard, pamutipari vállalkozó, 53,58, 68, 72,74, 79,371,373
Lenoir társa 273, 284, 317, 321, Rubens 341
460 Ruchel 219
Richelieu 470 Rückert 480

596
Sade, márki 331,335, 376 Schwarzenberg 483,507-509
Saint-Denis (Ali) 545 Scott (Walter) 19
Saint-Edme 21 Sébastiani 33,207,223
Saint-Germain, hadügyminiszter Seely 20
49 Seghers, viaszosvászon-gyártó 321
Saint-Hilaire, tábornok 227 Ségur (Philippe-Paul de) 478
Saint-Just 79 Semallé, royalista ügynök 509
Saint-Martin, filozófus 335 Semonville 503
Saint-Rejeant, huhogó 156 Senancour 20,335
Saint-Simon, herceg 384 Senarmont, tábornok 487
Saint-Simon, filozófus, gróf 337 Sérurier 93,137
Saint-Vallier 503 Shakespeare 334
Sainte-Beuve 351,352 Shée, Bas-Rhin prefektusa 140
Saladin, közgazdász 243,484 Sheridan 170
Salicetti, direktóriumi biztos 43, Sidney (G.) 551
47, 58, 59, 61, 65, 67, 68, 74, 76, Sieyés 17,24-37,114,122,131-134,
77, 80,93,270 137,138,182,183,333
Salleron, bőrgyáros 321 Siméon 186, 262
Sándor, I., orosz cár 168,212, 214, Simon, Bernadotte helyettese 184
217,221, 223,224, 365,414-416, Simplon 320
428,429,435,436,470,471,455, Sismondi 290
472,474,477,507,508,511,530 Six 21
San Martin 490 Smith (Sidney), sorhajókapitány
Santini 545 114
Sardou 550 Soboul (Albert) 19
Sarrazin, tábornok 227 Soréi (Albert) 19
Sárrétté, a Konzervatórium igaz­ Souham, tábornok 511
gatója 349 Soulier, kaszárnyaparancsnok Po-
Sarrin, vikomt 58 pincourt-ban 500
Savant (J.) 19 Soult, tábornok 213,214,219,220,
Savary 194,375,377,383,384,429, 338,417,418,432,487,488,507,
500,503 509, 524,531,533
Savoye-Rollin, a Tribunat tagja Spada 272
191 Spina, Korinthosz érseke 159,160
Say (Jean-Baptiste) 138,183,456 Spontini, zeneszerző 347,351
Scey, gróf 310 Stadion, osztrák gróf 414,428,430
Scherer, az itáliai hadsereg pa­ Staél (Mme de) 138,182-184, 330,
rancsnoka 92 335, 336,547
Schill, őrnagy 431 Stamitz 348
Schinderhannes, útonálló 261 Staps (Frédéric), diák 435
Schlegel 429 Stendhal 20, 44, 61, 191, 257, 273,
Schönberg 550 297,334, 345,347,348,376, 503
Schubert 347 Stockoé, orvos 545
Schuerman 20 Stofflet 150
Schumann (Robert) 550 Stuart 413

597
Suarés 20
Suchet, tábornok 77,165,487,488,
531
Sue (Eugene) 273,549
Sulkowski 113
Surcouf 489
Sussel 20
Suvée 340
Suzannet, huhogó 153,528
Szász-Weimar hercege 221
Szászország választófejedelme 221
Szophoklész 337
Szramkiewicz (R.) 21
Tacitus 352
Taine (H.) 19,143,550
Talhou,t (Mme de) 190,395
Talleyrand 27,32,74,110,131,132,
135,140,151,156,159,160,181,
186,194,208,214,217,218,365,
366,375,405,411,415,416,418,
429,470,474,500,509,513,523,
528,533,534,551, 558
Talot 34
Tarlé 20
Tartary (M.) 19
Tascher (Maurice de) 267,274,413
Taunay, festő 341
Teil báró, a tüzérségi iskola pa­
rancsnoka 52
Ternaux, forradalmasította a posz­
tógyártást 284,317,321
Tersen 19
Texier-Olivier, Basses-Alpes pre­
fektusa 140
Themisztoklész 543
Thénard 350
Thibaudeau 19,123,140,181,190,
319,376,461,529
Thiébault 432
Thiers 19,20,123,196,352,557
Thiry (J.-L.) 19
Thomire, bronzkészítő 321, 345
Thompson 20
Thugut, kancellár 164
598
Tilly (Alexandre de) 79
Tippo Szahib 110
Tiziano 341
Tocqueville 36,97,128,129,184
Todisco (U.) 21
Tolsztoj 477,550
Topino-Lebrun, festő 155,156
Torlat, ügyvéd 264
Toumon, Trasimene prefektusa 272
Tourtier (Ch. de) 21
Tourton, bankár 460
Toussaint-Louverture 207
Treilhard (ifj.) 297,376
Trial, zeneszerző 348
Tronchet 192
Truguet 66
Tuetey 19
Tulard (J.) 20
Turenne 400
Urquijo 412
Uxkull (Borisz) 478
Vafflard, festő 342
Valenciennes, festő 340
Valhubert, tábornok 228
Vandal (Albert) 224
Vandamme, tábornok 483, 531
Vanlerberghe, pénzember 172,
321
Vasco, író 46
Vaublanc, prefektus 140,377
Vaudoyer, építész 343
Vauquelin, patikus 350
Vaux, Korzika kormányzója 48
Vélazquez 341
Vergilius 333
Verneilh-Puiraseau, Corréze pre­
fektusa 139
Vemet (Carle), festő 341
Vestries, táncos 348
Veyrat, rendőrfelügyelő
Victor 77,207,417,487
Vidor (King) 551
Vien, festő 137
Vignon, építész 343 Wellesley, lásd Wellington
Vigny (Alfred de) 341, 352, 520, Wellington, herceg 413, 432, 487,
549 488,507,530,531
Viguerie, zeneszerző 348 Wendel (Francois de), gyáros 287,
Villard márki, royalista lázadó 153 317
Villaret-Joyeuse, admirális 489 Werbrouck, Anvers polgármeste­
Villát (Louis) 19,21, 22 re 376
Viliéle 500 Werdet 332
Villemarest, Talleyrand cinkosa 21 Whitworth, angol nagykövet 193,
Villeneuve 210,211 206
Vimar, szenátor 137 Wicar, festő 340
Vincent, báró 416 Willaumez 543
Vincent-Marnolia 297 Winckelmann 338
Vitrolles, royalista ügynök 509 Wittgenstein 481
Volney 25,62,110,137, 334 Wrede 484
Voltaire 52,72,331 Württemberg, választófejedelem
Vox (M.) 20 216,374
Würmser, tábornok 94,95
Wajda 551
Walewska (Marie) 370,551 Yarmouth (Lord) 216
Walpole 337,338 Ymbert 296
Wals-Serrant, Finistére elektori York, herceg 480
testületének elnöke 399 Young (Arthur) 310
Walsh 551
Weber 347 Zaghi 20,21
Weenix 340 Zielten 532
Welles (Orson) 551 Zurlo, itáliai belügyminiszter 270
 Osiris Kiadó, Budapest
A kiadásért felel Gyurgyák János
Szöveggondozó Lépesfalvi Zoltán
Műszaki szerkesztő Kapitány Ágnes
Sorozatterv Kömyei Anikó
A szedés és a tördelés az Osiris Kft. munkája
Tördelő Lipót Éva
A nyomás és kötés a Széchenyi Nyomda Kft. munkája
Győr 97.K-980
Felelős vezető Nagy Iván ügyvezető igazgaató

ISBN 963 379 191 X

ISSN 1219-3089
Jean Tulard, a Sorbonne professzora, a Fel­
sőfokú Tanulmányok Iskolájának igazgató­
ja és a Napóleon Intézet elnöke csaknem
húsz kötetet publikált már a napóleoni kor­
szakról, s ó' szerkesztette a Fayard Kiadó
több mint ezeroldalas, 1987-ben megjelent
Napóleon-lexikonát is. A korszak legtekin­
télyesebb francia szakértőjének ez a kötete
- melynek legújabb, javított kiadását fordí­
tottuk le - nemcsak érdekfeszítő életrajz,
hanem hasznos kézikönyv is valamennyi
kutató számára: megtalálhatjuk benne Na­
póleon korának történelmi forrásait, feldol­
gozásait, a kutatás napjainkig is vitatott
problémáit, Napóleon életének rövid krono­
lógiáját, minisztereinek és marsalljainak
listáját is. (Ki gondolná, hogy még Bodrogi
Gyula neve is szerepel benne, aki az 1964-es
Háry János című magyar filmben játszotta a
császár szerepét?)

1280 Ft