NAGY ANTAL MIHÁLY

A MISSZIÓ BIBLIAI ALAPJAI

 Nagy Antal Mihály

A misszió bibliai alapjai

Sárospatak, 2010
 A SÁROSPATAKI REFORMÁTUS TEOLÓGIAI
AKADÉMIA KIADVÁNYAI
22. SZÁM

NAGY ANTAL MIHÁLY

A MISSZIÓ BIBLIAI ALAPJAI

A borítót tervezte:
NAGY KÁROLY ZSOLT

Tördelte:
TIMÁRI ISTVÁN

ISBN 978 963 88090 6 3

ISSN 1416-664X

Kiadja a Sárospataki Református Teológiai Akadémia

Felelıs kiadó: Dr. Kádár Ferenc rektor
 TARTALOM

ELİSZÓ: Dr. Szathmáry Sándor................................................................ 9

1. A MISSZIÓ ALAPKÉRDÉSEI
A misszió és a missziológia fogalma .......................................................... 12
A misszió értelmezése körüli problémák okai............................................. 15
A misszió lényege, feladata és tartalma ...................................................... 17
A misszió forrása és alapja.......................................................................... 26
A misszió misztériuma
A misszió alanya ............................................................................ 28
Az Ige és a Lélek egysége .............................................................. 30
A Szentlélek az Ige ajándékozója és ajándéka ............................... 33
Az Ige és a Szentlélek megnyilvánulásai ....................................... 35
A Szentlélek az Ige kísérıje és megerısítıje ................................. 36
Az Ige és a Lélek munkája az emberben és az ember által ............ 37
Az Ige és a Szentlélek munkája az emberben ................... 37
Az Ige és a Szentlélek munkája az ember által ................. 40
2. MISSZIÓ AZ ÓSZÖVETSÉGBEN
A patriarchák kora ....................................................................................... 42
Exodus, pusztai vándorlás, honfoglalás kora .............................................. 46
A bírák kora................................................................................................. 47
"Más nemzedék támadt..." (2,10) ................................................... 48
"Ezt parancsolja az ÚR" (4,6) ........................................................ 49
A hit és a jelek útja (6-8)................................................................ 51
Súlyos kérdések.............................................................................. 53
A magános harcos .......................................................................... 55
Van próféta Izráelben ..................................................................... 59
Siló, Asdód, Eben-Háézer .............................................................. 60
A királyság kora .......................................................................................... 66
Isten helyzeteket teremt.................................................................. 67
Az irgalmas Istenrıl való bizonyságtétel az irgalmasság
cselekedetei által ............................................................................ 68
A dávidi birodalom és a misszió kérdése ....................................... 69
Teológiai elmélkedés, útkeresés és útkészítés ............................... 69
A szövetség gondolata....................................................... 70
Jahve királysága ................................................................ 70
A babiloni fogság kora ................................................................................ 70
A babiloni fogságtól Jézus koráig .............................................................. 75
Jónás könyve .................................................................................. 75
A zsinagóga és a diaszpóra kialakulása, jelentısége...................... 75
3. MISSZIÓ AZ ÚJSZÖVETSÉGBEN
Az evangéliumokban ................................................................................ 78
Jézus példája................................................................................................ 78
Jézus missziói indítéka ................................................................................ 80
Jézus tanítása ............................................................................................... 82
 A tizenkét tanítvány elhívása és kiküldése (Mt 10,1-42) ............... 82
A hetvenkét tanítvány kiküldése (Lk 10,1-24) ............................... 93
A Jákób kútjánál (Jn 4,27-42) ........................................................ 95
A földbeesett búzaszem (Jn 12,20-33) ........................................... 100
Jézus parancsa ............................................................................................. 101
Jn 20,19-23 ..................................................................................... 103
Mt 28,18-20.................................................................................... 105
Mk 16,14-20 ................................................................................... 112
Lk 24,45-49; ApCsel 1,4-8............................................................. 114
A Cselekedetek könyvében
A misszió Jeruzsálemben ............................................................................ 124
Júdeában és Satuáriában.............................................................................. 129
A föld végsı határáig .................................................................................. 131
A pogánymisszió elıkészítése..................................................................... 132
Az etióp kincstárnok megtérése (ApCsel 8,26-46)......................... 132
A jeruzsálemi gyülekezet felkészítése (ApCsel 10,1-11,18).......... 133
A pogányok apostola ................................................................................... 139
A pogánymisszió indúlása........................................................................... 146
Az antiókhiai gyülekezet születése és növekedése......................... 146
Barnabás és Saúl elhívása............................................................... 147
Az elsı missziói út ......................................................................... 148
A nagy kı elhengerítése (ApCsel 15,1-35) .................................... 149
Az efézusi példa .......................................................................................... 151
Jelenések könyvében
Jézus Krisztus kinyilatkoztatása .................................................................. 157
A fehér ló és lovasa (6,1-17) ....................................................................... 159
"...nem lesz többé idı" (10,6c)………….. .................................................. 164
A két tanú (11,1-14)……….…………... .................................................... 165
Az örök evangélium .................................................................................... 169
Krisztus ezeréves uralma............................................................................. 176
A menny kitárja kapuját .............................................................................. 192
4. A ZSIDÓMISSZIÓ
Az alaphelyzet………………………... ..................................................... 195
Az alapszabály: "Elsıként zsidónak" (Róm 1,16)....................................... 197
ÖKUMENIZMUS KORÁIG
A zsidómisszió története
Az apostoli kortól Constantinus ediktumáig (313)......................... 199
A milánói ediktumtól a reformációig ............................................. 201
A reformációtól a pietizmusig........................................................ 205
A pietizmustól napjainkig .............................................................. 210
A zsidómisszió és a Magyarországi Református Egyház............................ 213
A zsidómisszió nagy kérdései, útkeresés..................................................... 214
Zsidó-keresztyén párbeszéd ........................................................................ 220
5. A MISSZIÓ ÉRTELMEZÉSE A REFORMÁCIÓTÓL AZ
ÖKUMENIZMUS KORÁIG
A reformáció és az orthodoxia kora ............................................................ 224
Misszió, evangelizáció, ébredés, megújulás................................................ 227
A klasszikus értelmezés kora ...................................................................... 233
Az angolszász ébredés.................................................................... 234
A német ébredés ............................................................................. 239
A Herrnhuti Testvérközösség ...................................................................... 240
Történeti háttér ............................................................................... 240
Zinzendorf, a herrnhuti testvérközösség szellemi atyja ................. 242
Herrnhut születése .......................................................................... 245
Zinzendorf eszméi, a herrnhuti kegyesség jellemzıi ..................... 247
Belmisszió ................................................................................................... 257
Népmisszió .................................................................................................. 258
6. A MISSZIÓ ÉRTELMEZÉSE AZ ÖKUMENIZMUS KORÁBAN
A téma értelmezése ..................................................................................... 263
Az ökumené, ökumenikus szó jelentése és használata ................................ 264
Ébredés, misszió, ökumenikus törekvések .................................................. 267
Edinburg, 1910. június 14-23
Elsı világmissziói konferencia....................................................... 270
Jeruzsálem, 1928. április
Második világmissziói konferencia................................................ 278
Tambaram (Madras, Dél-India), 1938. december
Harmadik világmissziói konferencia.............................................. 280
Whitby (Kanada), 1947, július 5-24
Negyedik világmissziói konferencia .............................................. 285
Amsterdam, 1948. augusztus 22 - szeptember 4
Az EVT elsı nagygyőlése .............................................................. 290
Willingen (Németország, akkor: Német Szövetségi Köztársaság), 1952
Ötödik világmissziói konferencia................................................... 293
Evanston, 1954. augusztus 15-31
EVT második nagygyőlése............................................................. 299
Accra (Ghana) 1957. december 28 - 1958. január 8.
Hatodik világmissziói konferencia................................................. 302
New Delhi 1961. november 19- december 5.
Az EVT harmadik nagygyőlése ..................................................... 303
Mexico City, 1963. december 8-19.
Hetedik világmissziói konferencia ................................................. 310
Mexico City, 1963. december 8-19.
Hetedik világmissziói konferencia ................................................. 310
Uppsala, 1968. július 4-20
Az EVT negyedik nagygyőlése...................................................... 311
Lausanne (Svájc), 1974. július 16-25.
Világevangelizációs Nemzetközi Kongresszus.............................. 316
Nairobi, 1975. november 23- december 10.
Az EVT ötödik nagygyőlése .......................................................... 323
Melbourne, 1980. május 12-25.
 Kilencedik világmissziói konferencia ............................................ 329
A Lausanne Bizottság konzultációi, 1980-1982.......................................... 331
Vancouver (Kanada), 1983. július 24- augusztus 10.
Az EVT hatodik nagygyőlése......................................................... 336
Amsterdam (Hollandia), 1983. július.
Utazó Evangelisták Nemzetközi Konferenciája............................. 337
A Stuttgarti Nyilatkozat, 1987..................................................................... 339
San Antonio (Texas), 1989. május 22-június 2.
Tizedik világmissziói konferencia.................................................. 343
Manila (Fülöp-szigetek), 1989. július 11-20.
Második Nemzetközi Evangelizációs Kongresszus (Lausanne II.)..... 346
Canberra (Ausztrália), 1991. február 7-20.
Az EVT hetedik nagygyőlése......................................................... 348
Salvador (Brazilia), 1996. november 24-december 3.
Tizenegyedik világmissziói konferencia ........................................ 350
Harare (Zimbabwe), 1998. december 3-14.
Az EVT nyolcadik nagygyőlése..................................................... 357
7. A VILÁGMISSZIÓ DÖNTİ ÓRÁJA.................................................... 364
8. GYÜLEKEZETÉPÍTÉS
Gyülekezetépítés és misszó ......................................................................... 368
A tradicionális gyülekezetkép ..................................................................... 369
A bibliai gyülekezetkép............................................................................... 381
E P I L Ó G U S........................................................................................... 410
FORRÁSJEGYZÉK.................................................................................... 412
 Elıszó

A misszió Isten végtelen szeretetének Jézusban megjelent mozgása,

melynek célja az, hogy az emberi élet szegény, üres edényébe Jézus elmúlha-
tatlan életének gazdagsága a Lélek által megjelenhessen. A misszió azonban
nem indulhat el kifelé, az ember felé fordulva, hogy majd minden nép világá-
hoz eljusson, addig, míg el nem jön a Lélek, hogy az emberi életbe befele
hatolva Isten szeretetét a szívbe eljuttassa, és az embert belementse az újjászü-
letés fürdıje által Isten szellemi világába (Jn 3,1-6). Ezért a misszió-nak az
alapvetı üzenete így hangzik: ,,Amikor együtt voltak megparancsolta nekik:
„Ne távozzatok el Jeruzsálembıl, hanem várjátok meg az Atya ígéretét amely-
rıl hallottátok tılem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szent-
lélekkel kereszteltettek meg” (ApCsel 1,4-5). Jézus ezt nem csupán ajánlja,
vagy kéri, hanem egyenesen parancsolja. „Várni és sietni" ez a misszió alap-
mondata Blumhardt szerint. A misszió elıbb befele hatol, azután kifele. A
missziológia tehát nem választható el a pneumatológiától. Ennek a könyvnek
az egyik nagy értéke abban van, hogy ezt a két irányvonalat össze-kapcsolja,
finom szıttessé formálja, elválaszthatatlanná teszi. A könyvben lévı
missziológia egyszerre pneumatológia is. Ez egyáltalán nem mondható termé-
szetesnek, mert az idık folyamán az egyház éppen ezt felejtette el, amikor
misszióról beszélt.
A szerzı elıbb a Lélekrıl szól nagyívő és nagy terjedelmő könyvé-
ben, a Lélekrıl, akiben Isten a megváltás mővét úgy hozza el, hogy amit ér-
tünk tett az nem marad rajtunk kívül. Mert a Lélek elıbb Krisztusnak és min-
den İ jótéteményének részesévé tesz (Heidelbergi Káté 53. kérdés-felelet),
kiárad a szívünkbe, emberlétünk irányító éltetı központjába (Róm 5,5). A
tanítványok elıbb megteltek Szentlélekkel, majd utána indultak misszióba, és
beszéltek hitelesen Isten felséges dolgairól. Milyen jó, hogy a reformáció ezt
felfedezte. Kálvin János így ír errıl: „lássuk most már miképpen jutnak el
hozzánk azok a javak, amelyeket az Atya az İ egyszülött fiára ruházott...
Mindaz, amit Krisztus az emberi nem üdvösségéért szenvedett és végzett,
ránk nézve haszontalan dolog és semmi jelentısséggel nem bír egészen addig,
míg Krisztus rajtunk kívül van... Hogy tehát az Atyától nyert javakat közöl-
hesse, a miénkké kell lennie és bennünk kell laknia.” Ez az amit az unio
mystica cum Christo néven ismerünk. Ez a Krisztussal való belsı egység és
közösség a hit leghatalmasabb átélése. Ez elızi meg a missziót. A könyv ezt a
misszió minden egyes történelmi szakaszánál hangsúlyozza. Az elsı gyüleke-
zet missziói jellegének a vizsgálata igen érdekes gyöngyszemek felfedezésé-
hez vezet. Gondolhatunk Pál és Anániás találkozására, az elsı missziói utat
megelızı gyülekezeti döntésekre, majd az efezusi gyülekezet életében bekö-
vetkezett fordulatra. Ezekben ismét nem a misszió kézzelfog-ható tényei ke-
rülnek elıször is a felszínre, hanem a mögöttük meghúzódó pneumatikus je-
lenségek, melyek általában a figyelmünket elkerülik. A Jelenések könyvében
megjelenı missziói kép szintén ki szokott maradni vizsgálódásainkból, pedig
az elsı gyülekezet missziói helyzetét enélkül nem tekinthetjük át. A Lélek
által elragadott János tudja a misszió további utait és lehetıségeit megmutatni.

9
A történelmi eseményeknek puszta szemmel való vizsgálata elégtelen a misz-
szió következı lépéseinek a megértéséhez.
Újként jelentkezik a könyvben a Zsidómisszióról szóló rész beikta-
tása, pedig a misszió par excellence vizsgálata ezen a területen olyan felfede-
zésekre vezet, melyek nélkül az egyháznak adott ígéretek ködbe vesznek. Ha
ez kimarad, az egyház nem érti sem létének kezdetét, sem útjá-nak a végét,
ahova meg kell érkeznie. A „zsidónak elıször meg görögnek” kezdető szem-
léletétıl, ha odáig jutunk, hogy csak a görög marad, akkor az egyház arról
feledkezik el, ami a Jézus várás dinamikáját jelenti számára.
A misszió reformáció utáni korának az áttekintése nemcsak egyház-
történetileg nézve jelentıs ismeretanyagot tartalmaz, hanem olyan modelleket
kapunk és szemlélhetünk – angolszász ébredés, német ébredés, pietizmus,
Zinzendorfék munkája – ami nélkül missziónk jelenét nem tudjuk érteni, va-
gyis látni kell ami elıttünk ment vége, mert ennek nyomán kapcsolódunk be a
Lélek sodrásába és így szerzünk sok új tapasztalatot.
Nagy kérdés mostanság számunkra, hogy az ökumenikus törekvések
vajon nem gyengítik-e az egyház missziói látását, hiszen ha a felekezetekre és
a vallásokra nem a misszió szemléletével tekintünk, hanem misszió nélkül
fogadjuk el álláspontjukat, akkor Jézus számunkra megtalált és a reformá-
cióban felfedezettet egyetlensége áldozatul esik. Ezekre a kérdésekre válaszol
a könyv 6. fejezete, ahol az ébredés, misszió és ökumenikus törekvések össze-
függésében találjuk meg utunkat, és ismerjük fel a misszió mai útjait. Közben
megismerjük azokat a nagy nemzetközi missziói találkozókat és egyházi
nagygyőléseket, amelyek a misszió kérdésében, korunkra nézve sokszor rele-
váns látásokhoz jutottak. A kor politikai, társadalmi, gazdasági összefüggései
nélkül ugyanis missziót nem lehet végezni.
Végül a mő nagy ráadása a 8. fejezet, mely a Gyülekezetépítés címet
viseli. Ez a fejezet ezért igen jelentıs, mert a szerzı a hagyományos egyházi
élet területét nem hagyja anélkül, hogy rá ne vetítené a misszió lehetıségét és
szükségességét. Ezért ennek a missziónak a képe, nem a templom, hanem az
ami a templom elıtt történik, a sánta meggyógyítása, melynek nyomán Jézus
új történelmet indít el, és ez éppen olyan, mint az Ez 47. üzenetében a temp-
lomból kiáradó víz. A misszió a templomból a világba visz, az élet mozdulat-
lannak tőnı, bénaságba merevedett világába, hogy azt szétfeszítse, hogy ott
mindent újjá tegyen, hogy az ember Krisztusban új teremtéssé váljék.
Az elıttünk lévı könyv második nagy ajándéka, hogy ezt a templom-
ból és az egyházból való kifele mozgást történelmi összefüggésben mutatja
be, Pál missziói útjaitól kezdve egészen napjainkig. Hogyan is tudnánk nyo-
mon követni különben századokon át a missziónak ezt a mozgását, par
excellence a szekularizált világunk útvesztıiben, ahol a szekularizált teológia
csúcsaként elhangzik Harnack tanítása a keresztyénség lényegérıl, megjelenik
David Bosch írása a misszió és gyarmatosítás kapcsolatairól, majd felhangzik
a szekularizációra való válaszként a Barth-ti teológia, megmutatva az egész-
séges misszió útját, megszólal Dietrich Bonhoeffer, hogy az evangélium nem
vallásos hirdetésérıl beszéljen a felnıtté váló világnak, majd Lesslie
Newbigin, aki a szekularizációt a misszió összefüggésében vizsgálja, a misz-
szió új útjait keresve, ahol Harvey Cox „Isten nélküli városa” a misszió jövı-
10
képét igyekszik bemutatni. Hol van itt az igazság, és merre kell menni? A
szerzı biztos kézzel utasítja el az egyház missziói látásának ezeket a tévedése-
it, és megmutatja a követendı utat az egyház számára a Krisztus követésében.
Felmutatja azokat a döntéseket és eredményeket, melyek nemzetközi missziói
konferenciákon, egyházi világ-találkozók eseményei során hangzottak el,
nyomon követve az egyházak életében bekövetkezett változásokat, és keresve
a mégis örök és változhatatlan jézusi igazság hirdetésének hiteles útjait. Va-
gyis a könyv olvasása során beavatottak leszünk a misszió korunkban megva-
lósult és megvalósuló történetébe.
De a könyv még itt sem áll meg, és harmadik értékének éppen itt rej-
lik a kulcsa, mert tovább vezet a gyülekezeti élet területére. Hiába látnánk
ugyanis azt, amit a misszió nemzetközi távlatai jeleznek és elemeznek, ha a
gyülekezet közben éppen a missziói lelkület nélkülözése miatt elsivárosodik,
vagy éppen elmocsárosodik. A szerzı jól látja, hogy keresni kell a Jeremiás
prófétánál felhangzó ígéret beteljesedésének az útját: „Olyan lesz a lelkük,
mint az öntözött kert, és nem hervadoznak többé” (31,12). Vagyis a missziót a
gyülekezet építésének az összefüggésében kell látni és megélni. Óva int attól,
hogy a gyülekezetépítés munkája kívül maradjon a misszió felismeréseitıl.
Ma ez a figyelmeztetés nagyon is aktuális. Szükséges ugyanis, hogy a világi
hatalmak támogatásától megszabaduló egyháznak, ha Istentıl való küldetését
érti elsırendő feladatának, hogy a Szentlélek által megelevenitett evangé-
liumot, mint az egyház egyetlen kincsét megragadva, teljes erıvel a misszió
lelkületében éljen, befele és kifele fordulva egyaránt. Erre int és tanít ez a
fejezet.
A könyv egyedülállóan szép stílusban van megfogalmazva, és ebben
is a Lélek missziói lendületét tapasztaljuk. Azáltal érezzük, hogy a misszió
munkája szép, hogy az errıl szóló könyv nem száraz és unalmas, hanem len-
dületes és magával ragadó. Olvastatja magát. Másrészt teológiai irodalmunk-
nak egyetlen olyan könyve, amely a misszió lényegét és történetét egyszerre
és együtt adja a kezünkbe. A missziológiát a Lélek tegye a misszió eszközévé!

Miskolc, 2007 nyara

Dr. Szathmáry Sándor
professzor

11
 1. A MISSZIÓI ALAPKÉRDÉSEI
A misszió és a missziológia fogalma

Alapvetı kérdés, hogy mit értünk misszión és missziológián. A vizs-

gálódás irányvétele ezeknek a fogalmaknak az értelmezésétıl függ.
A kérdés második felére egyszerő a felelet: a missziológia a misszió
elméletével, történetével és gyakorlatával foglalkozó tudomány. Mint ilyen,
nélkülözhetetlen része a teológiai tudományok nagy családjának. A
missziológia tehát teológiai tudomány. Amikor a misszió elméletérıl beszé-
lünk, akkor ezen a misszió teológiáját kell(ene) érteni. Ezt azért szükséges
hangsúlyozni, mert a misszió teológiájától függ, hogy hogyan értékeljük a
misszió történetét, s a misszió gyakorlatára vonatkozó gondolatainkat, törek-
véseinket is missziói teológiánk határozza meg. Ezért a missziológiára, mint
teológiai tudományágra fokozottan érvényes a középkori meghatározás, amely
szerint „valamely tudományágat akkor lehet teológiainak minısíteni, ha az
„Deum docet, a Deo docetur, ad Deum ducet (Istent tanítja, Istentıl taníttatott,
Istenhez vezet).”1
Nem csekély kérdés, hogy milyen nevet kapjon a misszióval foglal-
kozó tudományág. Gustav Warneck, a tudományág úttörıje a „Missziótan”
elnevezést javasolta, ı maga is Missionslehre címmel adta ki könyvét. Abra-
ham Kuyper a prosthetics, auxanics és a halieutics elnevezéseket javasolja,
azaz csatlakozás (az ApCsel 2,41; 5,14; 11,24 alapján, rev. Károli), sokasodás
és emberhalászás. Az emberhalászás elnevezést már J. I. Doedes is javasolta
az 1876-ban megjelent mővében (Encyclopedia of Christian Theology), de a
„Csatlakozás” meghatározást elınyben részesítette. Doedes szerint a
missziológia feladata az, hogy „keresse azokat a legeredményesebb módsze-
reket, amelyekkel a nem keresztyén területeket krisztianizálni lehet.” 2 Lénye-
gében mindegyik elnevezés esetén a növekedésen van a hangsúly. Az egyház-
hoz folyamatosan csatlakoztak azok, akik hitre jutottak, s így az egyház
állandóan növekedett, mind számban, mind kiterjedésben. A missziológia
ezek szerint tehát az egyház növekedésének a tudománya, ahol azonban kísért
az »üdvözítı módszer« keresésének a bővölete. (Errıl késıbb még bıvebben
szólunk.) A missziológia ilyen értelmezésének a gondolata tehát A.
Kuypertıl, sıt J. I. Doedestıl származik. Kuyper meghatározása nem került
használatba, de feledésbe se ment. Korunk egyik legismertebb amerikai
missziológusa Church Growth Schoolnak nevezi iskoláját (Az egyháznöveke-
dés iskolája). A Growth (növekedés) helyett a Kuyper által javasolt auxanics
kifejezést is használhatnánk. A XX. század elején Robert Speer a »Missziói
alapelvek és gyakorlat« elnevezést használta. Hollandiában leggyakrabban
»Az apostolság teológiája« kifejezést használják, pl. A. A. van Ruler, J. C.
Hoekendijk, E. Jansen Schoonhoven, J. M. van der Linde. Hoekendijk »A
misszió tudománya« és »Az apostolság teológiája« elnevezéseket is használja.
H. J. Margull a Hope in Action c. könyvében (Philadelphia, Muhlenberg
1
J. Verkuyl, Contemporary Missology. Michigan, 1978. Repriented 1987. 5. A mő eredeti
címe: Inleiding in de nieuwere Zendingswetenschap. Kampen, 1975. Angolra fordította és
kiadta: Dale Looper, 1978.
2
J. Verkuyl, i. m. 1.
12
Press, 1962) az »Evangelizálás teológiája« (theology of evangelism) kifeje-
zést választja. Angliában egyre inkább a »Misszió teológiája«, vagy »a misz-
sziók teológiája« kifejezést használják. A franciák »science missionaire«-rıl
beszélnek (misszionárius tudomány). J. Verkuyl a nemzetközileg elfogadott
»missziológia« meghatározást részesíti elınyben. Verkuyl azért részesíti
elınyben a missziológia elnevezést, mert ez esetben a legvilágosabb, hogy a
hangsúly Isten misszionárius tevékenységén van, s ı bíz meg mind férfiakat,
mind nıket. „Továbbá, azért részesítem elınyben ezt a meghatározást, - írja -,
mert hiszem, hogy valahogyan lehetséges és szükséges, hogy felbátorodjunk
az egyöntető nyelv és terminológia használatára.”3 Verkuyl hivatkozik a ró-
mai katolikus missziológusra, Ohmra, aki szerint „az egységes terminológia
minden felekezet jólfelfogott érdeke”.4 A meghatározás tárgyalását Verkuyl
ezzel a mondattal fejezi be: „A világosság és a nyelv egységes használata
terjedése érdekében választom a „missziológia” meghatározást.”5
Úgy gondolom, hogy ezt a választást mi is jó lélekkel magunkévá te-
hetjük, hangsúlyozva: a missziológia minden területén érvényesülni kell a
teológia ismérvének: Deum docet, a Deo docetur, ad Deum ducet. Más sza-
vakkal: Mindenütt, mindenben meglátni és megláttatni Istent, s elvezetni min-
deneket az İ meglátására (1Jn 3,2).
Azt, hogy hol van a missziológia helye a teológiai tudományokon be-
lül, sokáig vitatták és részben vitatják még ma is. A kérdés lényege az, hogy a
missziológia valamelyik már meglévı teológiai tudományághoz sorolandó-e -
klasszikus megfogalmazásban: valamelyik teológiai tudományág szolgálóleá-
nya -, vagy önálló tudományág. Leginkább a gyakorlati teológiához szokás
sorolni, de igényt tarthat rá az egyháztörténet is, mivel a misszió története
elválaszthatatlan és elemi alkotórésze az egyháztörténetnek. Az egyház törté-
nete a misszió története, legalábbis aranyfonálként. Vannak, akik szerint a
missziológia a dogmatikához tartozik, azzal a megokolással, hogy „a Szenthá-
romság és eszkatológia, mint a Missio Dei meghatározás itt kapna teológiai
hangsúlyt.”6
Gustav Warneck szerint (1834-1910) - aki Halle/Saaleban az elsı német misz-
sziói tanszék professzora volt (1896-1908) - a missziológiát három tanszék
között kellene szétosztani: története az egyháztörténethez, bibliai megalapozá-
sa a bibliai tudományokhoz, maga a misszió pedig a gyakorlati teológiához
tartozna. Warneck írta az elsı összefoglaló missziológiát: Evangelische
Missionslehre, 1892-1903. Bár a vita folyik, maga a kérdés lényegében eldılt:
a missziológia önálló teológiai tudományág. A missziológia önálló tudomány-
ágként való elismerésének több oka van, csupán hármat hadd említsünk meg.
1. Az a szemlélet, hogy a teológiai kérdéseket, ezeknek a tárgyalását
be kell sorolni az idık folyamán kialakult tudományágak valamelyikébe (bib-
liai tudományok, rendszeres teológia, gyakorlati teológia, egyháztörténet),

3
J. Verkuyl, i. m. 2.
4
T. Ohm,Machet zu Jüngern alle Völker: Theorie der Mission. Freiburg im Breisgau:
Wewel, 1962. 37. In. J. Verkuyl, i. m. 2.)
5
J. Verkuyl, i. m. 2. p.
6
Dr. Bütösi János: A missziológia mint teológiai tudomány, Debrecen, 1995. 3.p.
13
tarthatatlan. Új kérdések, új tudományágak születtek és születnek, s ez a tény
szétfeszíti a hagyományos kereteket.
2. A missziológia kérdésköre, tárgyalandó anyaga rendkívül nagy. Ez
a nagy anyag igényli, hogy önálló tudományágként foglalkozzunk vele. Min-
den más megoldás a minıségi munka rovására menne, s a missziológia sorva-
dásához vezetne.
3. A misszió fontosságának a felismerése. Valójában ez az ok a leg-
fontosabb, - és sokszor a legkevésbé méltányolt. A felismerés lényege az,
hogy az egyház legfontosabb tevékenysége a misszió. Az egyház a misszió
által született, és a misszióból él. Az egyházba, az üdvözülık seregébe nem
lehet beleszületni, „ha valaki nem születik víztıl és Lélektıl, nem mehet be az
Isten országába” (Jn 3,5). Ezzel nagyon komolyan számolnunk kell. A gyer-
mekkeresztségre, gyermekkonfirmációra, iskolai hitoktatásra, a névleges ke-
resztyénségre építeni az egyház jövıjét - fövenyre építés. A fövenyre épített
ház összeomlik, ha jönnek az árvizek és a szelek (Mt 7,24-27). Az elıbb fel-
soroltak fontosak, lehet velük jól élni, de csak másodlagosak. Az egyház vagy
missziói egyház - vagy nem egyház. A misszió az egyház szívverése, állandó
és örök feladata. Ebbıl következik, hogy minden teológiai tudományág a
misszióért van, alapvetıen feladatuk, hogy a misszió számára kenyérrel szol-
gáljanak. Ha nem ezt teszik, ha követ és mérges gombákat termelnek, nem
érnek semmit.
A feltett kérdés elsı felére már sokkal nehezebb válaszolni, nevezete-
sen, hogy mi a misszió. A misszió értelmezése terén nagy a bizonytalanság, a
zőrzavar. A misszió szó elemzésével nem sokra megyünk. Mint ismeretes, a
misszió szó nem fordul elı a Bibliában. A misszió fogalmát az Ószövetségben
a héber „sálach”, az Újszövetségben pedig a görög „aposztelló” fejezi ki.
Mindkét szó alapjelentése: küld, elküld. Ebbıl csak annyit tudunk meg, hogy
a misszióban van küldı és vannak küldöttek. Ez ugyan nagyon fontos, de a
misszió lényegérıl nem tudunk meg semmit. De nemcsak a használatos héber,
görög, latin, stb. szavakkal van baj, hanem a szavak tartalmával, a misszió
fogalmával is. A probléma az, hogy a misszió fogalma fellazult, felhígult, s
ezzel megüresedett. Szokás nem misszióról, hanem missziókról beszélni. E
jelenség háttere az egyes missziói feladatok, tevékenységek szakosodása. De
ahogyan „sok bába közt elvész a gyermek”, úgy a sok misszió között elvész
maga a misszió. Van abban is igazság, hogy az egyház és a keresztyén ember
életében minden misszió - errıl késıbb még beszélünk -, ám ha minden misz-
szió, akkor végül semmi sem misszió. A misszió fogalmának felhígulásából
és megüresedésébıl következik, hogy vannak, akik a misszió szó használatát
kerülik, mert alkalmatlannak tartják a szóban forgó ügy jelölésére. Ilyen pl.
McGavran, aki szerint a tradicionális kifejezések - evangelism, mission
(evangelizálás, misszió) szinte teljességgel hasznavehetetlenek. „Amikor az
„evangelizálás” és a „misszió” olyan értelmet kapott, hogy minden jó, amit a
keresztyének egyénileg vagy kollektíven tettek, akkor ezek a szavak gyakorla-
tilag semmit sem jelentenek.”7 Donald McGavran 1956 körül indította el a

7
C. Peter Wagner, Your Church can Grow. Ventura, California, 1976. Revised edition 1984.
13.
14
Church Growth Movement-et (Egyháznövelés (növekedés) mozgalom). Ezt
nevezik mcgavranizmusnak. A „church growth” mozgalom azt tekinti fel-
adatnak, hogy az embereket személyes kapcsolatba kell hozni Jézus Krisztus-
sal, hogy felelıs egyháztagok legyenek. Valójában tehát a misszió fogalmá-
nak alapvetı tartalmáról van szó. A probléma az, hogy ennek a célnak az
elérése ismét valami emberi lehetıséggé és teljesítménnyé válik, amibıl hi-
ányzik a bibliai értelemben vett misszió lelke.

A misszió értelmezése körüli problémák okai

A misszió értelmezése körüli bizonytalanságnak és zőrzavarnak több

oka is van, csupán néhányat hadd emeljünk ki.
Az elbizonytalanodás egyik oka a misszió hagyományos alaphelyzet-
ének és fogalmának a felbomlása. A missziót két fı ágra szokás osztani: kül-
misszióra és belmisszióra. A külmisszió feladata a pogány népek megtérítése,
a belmisszió feladata a keresztyén emberek, gyülekezetek, egyházak lelki
megújítása. Keresztyén Európáról, pogány Ázsiáról, sötét Afrikáról beszéltek.
A keresztyén Európa feladata, hogy megtérítse – s egyben europizálja, az
európai kultúrával megajándékozza a pogány világot. Ez az alaphelyzet azon-
ban gyökeresen megváltozott. Európa nem keresztyén (Londonban van a leg-
nagyobb mohamedán mecset). Ázsia nem pogány, Afrika nem sötét. A nép-
egyházi keretben élı gyülekezetek papíron számon tartott tagjainak jelentıs
része valójában nem keresztyén. Minden megújítási törekvés kudarcot szen-
ved, mert megtérésre és újjászületésre van szükségük.
Az elbizonytalanodás és a zőrzavar másik oka a misszió fogalmának a
szekularizálódása, ami csupán része az egyházban végbemenı szekularizáló-
dási folyamatnak. Ez a szekularizálódás nem a 20. század terméke, hanem
sokkal korábban elkezdıdött. A szekularizálódás az ún. „szolgálat teológiájá-
ban” jelentkezik a legélesebben (service theology). A szolgálat teológiája
egyáltalán nem a magyar református egyház találmánya, noha annak idején
így tüntették fel, s a szocialista korszakban jelentıs és tragikus szerepet ját-
szott egyházunk életében. Széles körökben elterjedt vélemény, hogy az egy-
ház missziójának az emberre kell irányulnia, egy humánosabb, igazságosabb
társadalom munkálására kell korlátozódnia, mert Isten missziója is ez a törté-
nelemben. A szolgálat teológiájának alapvetı tétele: „Az egyház az ember
szolgálatára hivatott el, és nem a lélek megmentésére.”8 Ez már szekuláris
missziói fogalom, aminek semmi köze sincs a bibliai értelemben vett misszió-
hoz. Ezen az alapon születhetett meg a forradalom teológiája, ami forradal-
mak támogatásában és a forradalmakban való részvételben látja az egyház
misszióját.
Az elbizonytalanodás és zőrzavar meghatározó oka a Bibliától való
elszakadás. Nyilvánvaló, hogy nyilvánosan és formálisan ez nem történt meg,
de a valóságban és lélekben igen. A Biblia sok „keresztyén” számára nem
Isten igéje, ami felbonthatatlan s nem az egyetlen zsinórmérték. Ez hosszú,
8
John V. Taylor: The Go - Between God. The Holy Spirit and the Christian Mission. 1972.
Német fordításban is megjelent: Der Heilige Geist und Sein Wirken in der Welt. 1977.
154.p.
15
tragikus folyamat keserő gyümölcse. A misszió értelmét, tartalmát keresve
csak a Biblia lehet az irányadó. A bizonytalanságból és a zőrzavarból az
egyetlen kiút: Vissza a Bibliához!
Az elbizonytalanodás és zőrzavar nyomós oka, hogy a misszió valami
merıben emberi dolog lett. A misszió taralma leszőkült arra, amit az ember
tehet az emberért, ami valójában menekülés az Isten által lehetséges elıl az
ember által lehetségesbe. Természetesen, önmagában véve ez is szép, nemes
dolog, ám nagyon reménytelen vállalkozás, amire számos történelmi lecke
figyelmeztet. A misszió annak a meghirdetése, amit Isten tett – és tehet az
emberért. Nem emberi vállalkozás, hanem Istentıl kapott feladat, úgy, aho-
gyan errıl a Biblia bizonyságot tesz. Lehet olyan misszió, ami jobb volna, ha
nem lenne, mert Isten súlyos ítélete alá esik. Az, amit az Úr Jézus mondott,
minden olyan misszióra érvényes, ami nem Isten szerint való: „Jaj nektek,
képmutató írástudók és farizeusok, mert bejárjátok a tengert és a szárazföldet,
hogy egyetlen pogányt zsidó hitre térítsetek, és ha ez megtörtént, a gyehenna
fiává teszitek, kétszer inkább magatoknál” (Mt 23,15).
Mindaz, amit eddig elmondtunk, valójában csak tünetei a bajok leg-
fıbb okának. Ezt a legfıbb okot J. V. Taylor így fogalmazza meg: „Ha nem
számőztük volna a Szentlelket teológiánk legkülsıbb csücskébe, akkor aligha
jutottunk volna a jelenlegi zőrzavarba.”9 „Elveszítettük a tanácsadót, a veze-
tıt, aki nélkül gyámoltalanok, tehetetlenek vagyunk. Bár ismételgetjük a tra-
dicionális szavakat, hogy a Szentlélek nélkül nincs keresztyén misszió, de
ennek ellenére a »saját mázolmányú programokat« sietünk megvalósítani...
Még sohasem hallottam arról, hogy valamely egyházi bizottság ülését elnapol-
ták volna, mert a résztvevık a Szentlélek megérkezésére akartak várni.”10
Valamely misszió végzése alapvetı feltételének az anyagiak biztosítását te-
kintjük. Ha az anyagiak biztosítva vannak, akkor természetesnek tartjuk, hogy
csinálhatjuk. Ideje felismerni, hogy semmi sem ér semmit, ha a Szentlélek
nincs velünk. A Szentlélekrıl nem csupán beszélni kell, hanem át kell adni
magunkat neki. ,,Addig nem lehet újra felfedezni a Szentlélekbe vetett élı
hitet - írja Taylor, amíg nem vagyunk készek arra, hogy elementáris ıserıinek
kitegyük magunkat.”11
A misszió értelmezésénél alapvetı probléma, hogy az értelmezések az
emberre tekintenek. A Biblia, mint mindenben, a misszió értelmezésénél is
Istenre irányítja a figyelmet. A misszió népe egy hatalmas kijelentéssel és
hitvallással lépett a történelem színpadára: ,,Halld meg, Izrael: az ÚR a mi
Istenünk, egyedül az ÚR!” (5Móz 6,4) A misszió éppen ezért mindenek elıtt
és mindenek felett az Isten dicsıségét szolgálja. Földi vonatkozásban ez azt
jelenti, hogy „az ÚR lesz a király az egész földön. Azon a napon az ÚR lesz
az egyetlen Isten és neve az egyetlen név” (Zak 14,9). Az Újszövetség ugyan-
ezt kozmikus vonatkozásban így fogalmazza meg: ,,Azután jön a vég, amikor
átadja az uralmat az Istennek és Atyának, amikor eltöröl minden hatalmat és
erıt. Mert addig kell uralkodnia, míg lába elé nem veti valamennyi ellenségét.
Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál. Amikor pedig majd alávettetett neki
9
John V. Taylor, i.m. 13.p
10
J. V. Taylor, i.m. 12.13.p.
11
J. V. Taylor, i.m. 59.p.
16
minden, akkor maga a Fiú is alávettetik annak, aki alávetett neki mindent,
hogy Isten legyen minden mindenekben” (1Kor 15,24-28). A misszió is ezt a
célt szolgálja mindenek elıtt, mindenek fölött és minden által. Itt nincs semmi
megalkuvás, nem lehet semmiféle szinkretizmus: Egy Király, egy ÚR, egy
Név lesz. Ezt tőzi ki feladatként és célként a missziói parancs is: „Nekem
adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanít-
vánnyá minden népet, megkeresztelve ıket az Atyának, a Fiúnak és a Szentlé-
leknek nevében, tanítva ıket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam
néktek; és íme én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt
28,18-20). Így lesz teljes a föld az Úr ismeretével, mint ahogy a vizek a ten-
gert beborítják (Ézs 11,9; vö. Hab 2,14). A hit célja pedig a lélek üdvössége
(1Pét 1,9). „Aki hisz és megkeresztelkedik, idvezül, aki pedig nem hisz, el-
kárhozik” (Mk 16,16). Ezt emeli ki az aranyevangélium is: „úgy szerette Isten
a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz ıbenne, el ne vesszen, ha-
nem örök élete legyen” (Jn 3,16). Az olyan misszió, amibıl ez hiányzik, sze-
kularizált misszió.
Kétségtelen, hogy az üdvösség szónak a Bibliában tág értelme van,
átöleli az egész embert testestül-lelkestül, de ha a megtérés, újjászületés, az új
életben való járás, az örök élet kimarad belıle, akkor a Mt 16,26 ítélete alá
esik: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig
kárt vall?!” Mind Jézus, mind az apostoli bizonyságtétel hangsúlyozta ezt:
„Ma lett üdvössége ennek a háznak” (Lk 19,10) „Higgy az Úr Jézusban, és
üdvözülsz mind te, mind a te házadnépe” (ApCsel 16,31; vö. Tit 3,5-7). A
kettı - Isten dicsısége és az ember üdvössége - összefüggését és elválasztha-
tatlanságát szépen fejezi ki a Jn 1,14: „Az ige testté lett, itt élt közöttünk, és
láttuk az ı dicsıségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsıségét, telve kegye-
lemmel és igazsággal.”

A misszió lényege, feladata és tartalma

Az elızıekben a misszió értelmezésével kapcsolatos kérdésekkel, a

problémák hátterével, okaival foglalkoztunk. A témát, amint azt a követke-
zıkben is látni fogjuk, természetébıl, sokoldalúságából következıen nem
merítettük ki. Most a misszió mibenlétére, bibliai értelmezésére fordítjuk fi-
gyelmünket.
Amint már érintettük, a „misszió” szó használata a 20. század máso-
dik felében kérdéses lett. A problémát Klauspeter Blaser12 a következıkben
foglalja össze: A misszió szó hallása sokakban negatív hatást vált ki: provoka-
tívnak és destruktívnak tartják, mert fajirtás, népirtás, kultúrák megsemmisíté-
se, politikai elnyomás, gazdasági kizsákmányolás kapcsolódik hozzá, s mind-
ez Krisztus nevében. „Legjobb esetben bánatos mosolyt vált ki a szó: ha
egyáltalán létezik ilyen dolog, hogy misszió, akkor az teljességgel valami
anakronisztikus dolog. A fejlıdés segítése megengedhetı, ám a vallási propa-
ganda semmiképpen sem. A »misszió« szó a szellemi korlátozottságot, vagy

12
Klauspeter Blaser a rendszeres teológia professzora a Lausanne-i Egyetemen, s a
missziológia és az ökumenika professzora Baselben.
17
kegyes csoportok különcködését idézi fel, amelyek azzal az önhittséggel lép-
nek fel, hogy üdvöt akarnak vinni másoknak. De hogyan lehetünk ilyen arro-
gánsak, ha már magunk sem tudjuk, hogy mit hiszünk?”13 Az ilyen gondola-
tok és érezések keresztyén körökben is megtalálhatók: „A »misszió« szót ık
is terhesnek (zavarónak) találják, s talán fıleg mások reakciója miatt.”14
Mindez igaz, mondja Blaser, amit ma el kell ismerni, tekintettel arra, ami az
utóbbi másfél évszázadban misszió címén történt.15 „Tragikus irónia – írja
Wright - „hogy a szolgáló Jézus nevében végzett misszió párosult hatalom-
mal, katonai erıvel, gazdasági és kulturális dolgokkal.”16
K. Blaser mindezek tudatában is hangsúlyozza, hogy a »misszió« szót
nem szabad elvetni, mert nélkülözhetetlenül fontos. Több okból is.
Elıször azért, mert az apostolatusra, az apostolatus teljes tartalmára emlékez-
teti az egyházat, minden földrajzi, etnikai korlát nélkül.
Másodszor azért, mert „arra mutat, ami jön: már itt és most anticipálja Isten
szuverenitását.” Olyan emberi létet demonstrál, ahol a népek és a fajok együtt
élnek és testvérként együtt dolgoznak. Demonstrálja, hogy a szeretet nagyobb
hatalom mint a győlölet, s az emberi életet az igazságnak és az örömnek kell
irányítania. Hadd tegyük hozzá: egyházról valójában csak ott lehet beszélni,
ahol ez valóság.
Harmadszor pedig azért, mert „a benne rejtızı hajtóerı mindig a reformáció
irányába hat, s az új élet teljesítménye.” Ezt kell megtanulni.17
K. Blaser ebben az összefüggésben még felvet egy elgondolkodtató gondola-
tot. „Az, hogy a »misszió« szó sok kortársunkat sérti, mélyebb értelemben
lehet annak a ténynek a tükrözıdése, hogy a misszió fenyegetést jelent az
egyház és a világ mai formái számára. De, mint ilyen, sohasem törölhetı ki
lelkiismeretünkbıl.”18
A »misszió« megtartása mellett szóló okokat még lehetne szaporítani.
Végeredményként megállapíthatjuk, hogy a misszió szót nem eldobni kell,
hanem meg kell tisztítani mindattól a salaktól, ami az idık folyamán rárakó-
dott, s bibliai értelemben kell megvalósítani. A reformátorok nem elvetették –
például – a megigazulás szót, hanem megtisztították s felragyogtatták bibliai
értelmét. Ez a mi feladatunk is.
A misszió feladatát, tartalmát keresve Isten dolgaival találkozunk.
Isten dolgait nem lehet semmilyen emberi kategóriákba szorítani. Ennek tuda-
tában határozzuk meg a misszió fogalmát és feladatát így: A misszió az egy-
ház Jézus Krisztustól kapott megbízatása, hogy hirdesse az evangéliumot
mindenütt, mindenkor, minden embernek. A misszió fogalma meghatározásá-
nak elsı két megállapításával a késıbbiek során részletesen foglalkozunk. A
figyelmünket most a misszió feladatára, tartalmára fordítjuk.
13
Klauspeter Blaser: Should we stop using the term „Mission”? In: International Review of
Mission. Vol. LXXVI. No. 301. January 1987, 68-71.p. – 68.p. Megjegyzés: nem K. Blaser
személyes véleményeirıl van szó, ami a szó használatát illeti.
14
K. Blaser, i.c. i.h. 69. p.
15
Vö. és bıvebben lásd: K. Blaser, i.c.i.h. 69. p.
16
Christopher J. H. Wright: Knowing Jesus. Through the Old Testament. Marshall Pickering.
1992. 178. p.
17
K. Blaser, i.c. i.h. 70k. p.
18
K. Blaser, i.c. i.h. 71. P.
18
 A misszió feladata tehát az evangélium hirdetése mindenkor, minde-
nütt, mindenkinek.
Az evangélium (g. euangelion, h. böszórá) jelentése: jó hír, örömüze-
net. Ószövetségi példaként hadd álljon elıttünk az Ézs 52,7: „Mily szép, ha
feltőnik a hegyeken az örömhírt hozó lába!” Gábriel azért küldetett Zakariás-
hoz, hogy örömhírt vigyen neki (Lk 1,19). A pásztoroknak is örömhírt vitt az
angyal (Lk 2,10). Ott, ahol az evangéliumot befogadják öröm, nagy öröm
támad (ApCsel 8,8; 1Tessz 1,6).
Az egyház missziói feladata tehát az, hogy jó hírt, evangéliumot hir-
dessen. Az evangélium hirdetésére zömmel két szó használatos: az
euangelidzein (h. bászár), és a kérüsszein (h. kárá).
Az euangelidzein jelentése: jó hírt hozni, örömet hirdetni, örvendetes dolgokat
mondani. A h. bászár eredetileg semleges tartalmú, de gyakran sajátosan az
eüangelidzein értelmében használatos, különösen Deutero-Ézsaiásnál (40,9;
41,27; 52,7; 60,6; 61,1; vö. Zsolt 92,2).19
A kérüsszein (h. qárá) esetében nem egyszerő hirdetésrıl, hanem kihirdetés-
rıl, proklamálásról van szó. Kikiáltották, proklamálták, hogy József a fáraó
után a második ember (1Móz 41,3), hogy másnap az Úr ünnepe lesz (2Móz
32,5). Az Úr Szolgája proklamálja az evangéliumot (Ézs 61,1). A prófétai
irodalomban a qr’ a »meghirdetni«, »kihirdetni«, »proklamálni« terminus
technicus-a (vö. 5Móz 32,3; Ézs 12,4; 61,1). Használatos az Úr neve prokla-
málására is. A 2Móz 33,19 és 34,5 arról tudósít, hogy maga Isten proklamálta
nevét.20 Ez esetben a hangsúly azon van, hogy egy tény, megváltoztathatatlan,
érvénybelépı isteni döntés, akarat (profán vonatkozásban királyi) kihirdetésé-
rıl van szó. Az evangélium hirdetése ilyen határozott dolog. A kérüsszein
(qárá’) használata esetében az evangélium tartalma (kérügma) nem változik,
hanem a proklamálás jelleg hangsúlyos. Ezért nem szószaporítás, amikor az
ApCsel 8,1-ben a két szó (euangelidzein, kérüsszein) együtt olvasható. Az
evangélium hirdetésénél nincs helye semmiféle bizonytalankodásnak és meg-
alkuvásnak. A vallási pluralizmus és szinkretizmus korában ez rendkívül
hangsúlyos. (Vö. Zsolt 2,5-7; Ézs 42,8; 48,11; Mt 24,14; ApCsel 4,12; Jel
14,6.)
De mi is az az evangélium, amit hirdetni és proklamálni kell?
Az az evangélium amit proklamálni kell: Isten Jézus Krisztusban je-
lenvaló uralma/országa. A »jó hír« az Ószövetségben is Isten királyi uralma,
szabadítása, megváltása. Erre utal a részben már idézett Ézs 52,7: „Mily szép,
ha feltőnik a hegyeken az örömhírt hozó lába! Békességet hirdet, örömhírt
hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja Sionnak: Istened uralkodik.” Isten eszka-
tológikus uralma az Ószövetségben is szorosan kapcsolódik a Messiás, a Fel-
kent, Khrisztosz személyéhez (Zsolt 2,8-12; Ézs 9,12; 11,1-9; 42,6-7; 49,7; 53
stb).
A jó hír az Újszövetségben is Jézus személyéhez kapcsolódik kezdettıl fogva,
amint ezt a Lk 2,10k is tanúsítja: „Az angyal pedig ezt mondta nekik: „Ne

19
Vö. Theologisches Handwörterbuch zum Alten Testament. Zwei Bände. Herausgegeben
von Ernst Jenni unter Mitarbeit von Claus Westermann. Chr. Kaiser Verlag Zürich. 3.
Durchgesehene Auflage 1978. Elsı kiadás: 1971. I. 904.p.
20
Vö. Jenni/Wesermann, i.m. II. 669.p.
19
féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme
lesz: Üdvözítı született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.”
Az evangélium gyújtópontjában Jézus Krisztus van. Az evangélium maga
Jézus Krisztus.
Mivel az evangélium Isten Jézus Krisztusban jelenlevı ural-
ma/országa, ezért van szoros kapcsolatban Isten országa és Jézus Krisztus
személye.
Erre a kapcsolatra utal már Keresztelı János bizonyságtétele is: „Térjetek
meg, mert elközelített a mennyek országa… Én vízzel keresztellek titeket,
hogy megtérjetek, de aki utánam jön, erısebb nálam: arra sem vagyok méltó,
hogy a saruját vigyem. İ majd Szentlélekkel és tőzzel keresztel titeket” (Mt
3,2.11).
Jézus is azzal kezdte mőködését, hogy hirdette: „Betelt az idı, és elközelített
már az Isten országa: térjetek meg és higgyetek az evangéliumban” (Mk
1,15).
Munkásságát İ maga is így foglalja össze amikor a sokaság kérte, hogy még
maradjon velük: „A többi városban is hirdetnem kell az Isten országának
evangéliumát, mert ezért küldettem” (Lk 4,43). Ugyanezt olvashatjuk Máté
evangéliumában is Jézus munkássága összefoglalásaként (Mt 4,23; 9,35).
Az Isten országa evangéliumának a hirdetését bízta Jézus tanítványaira is,
amikor kiküldte ıket (Mt 10,7; Lk 10,9.11).
A missziói parancsban is ez olvasható Márknál: „Menjetek el szerte az egész
világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15).
Keresztelı Jánostól „az Isten országának örömhírét” kell hirdetni (Lk 16,16).
S amikor „Isten országának ezt az evangéliumát… hirdetik majd az egész
világon, bizonyságul minden népnek… akkor jön el a vég” (Mt 24,14).
Az apostolok Krisztust hirdetve Isten országát (ApCsel 8,12; 20,25; Kol
4,11), Isten országát hirdetve a Krisztus Jézust prédikálták (ApCsel 5,42;
8,35; 10,36; 11,20). S mert az evangélium maga Jézus Krisztus (Róm 1,15-16;
2Kor 9,15), ezért koncentrálódik az evangélium hirdetése Jézus Krisztusra:
„Mert úgy határoztam – írja Pál apostol a korinthusiaknak - , hogy nem tudok
közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettrıl”
(1Kor 2,2). Hasonló hitvallással találkozunk a 2Kor 4,5-ben is: „… nem ön-
magunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat” (vö. Gal 1,16; 1Pt 1,19;
1Jn 4,10.14). Ez a koncentrálás nem leszőkítése az evangéliumnak, hanem
összevonása. Pál apostol Krisztust prédikálva „Krisztus mérhetetlen gazdag-
ságát” hirdeti (Ef 3,8).
Krisztus mérhetetlen gazdagsága úgy tárul fel elıttünk, ha egyre job-
ban elmélyülünk az ı megismerésében. Pál apostol ezt életprogramnak tekin-
tette: „… hogy megismerjem ıt és feltámadása erejét, valamint a szenvedése-
iben való részesedést” (Fil 3,10). Krisztus „mérhetetlen gazdagsága”
megértése érdekében térjünk vissza ahhoz a gondolathoz, hogy Jézus az Isten
országa evangéliumának örömhírét hirdette és proklamálta. A kérdés az, hogy
mit jelent az Isten országának evangéliuma.
Mindenekelıtt tudatában kell lennünk, hogy az Isten országa
müsztérion, azaz misztérium. Amikor a tanítványok megkérdezték Jézust,
hogy miért beszél az Isten országáról példázatokban, ezt felelte: „Mert nektek
20
megadatott, hogy megértsétek a mennyek országának titkait, de azoknak nem
adatott meg” (Mt 13,11; vö. Mk 4,11; Lk 8,10; Mt 13,52). Isten országa misz-
tériumát tehát magunktól nem érthetjük meg. Buzgón kell imádkozni azért,
hogy Jézus nyissa meg szemünket, értelmünket, s Szentlelke tanítson meg
bennünket mindenre (Jn 14,26; vö. Jn 3,3).
A misztériumhoz tartozik, hogy az egy valóságnak több neve is van: Mennyek
országa (Mt 3,2; 5,3; 11,12; 13,11.24.31.52; stb.), Isten országa (Mk 1,15;
4,11; 10,14; stb.), az Atya országa (Mt 6,10; 13,43; 26,29; stb.), Krisztus or-
szága (Lk 22,29; 23,42; Jn 18,36; Ef 5,5; Kol 1,13; 2Tim 4,1; stb.), az Ember-
fia országa (Mt 16,28).
Jézus több összefüggésben, sok színnel megrajzolva beszélt az Isten
országa misztériumáról.
Jézus beszélt a jelenlévı Isten országa misztériumáról. Isten országa
már nem csak elközelített, hanem vele elérkezett, benne és általa jelen van.
Ezért mondta: „Ha… én Isten Lelkével őzöm ki az ördögöket, akkor bizony
elérkezett hozzátok az Isten országa” (Mt 12,28). A jelkívánóknak pedig ezt
válaszolta: „az Isten országa közöttetek van” (Lk 17,21). Ahol Jézus jelen
van, ott jelen van az Isten országa és megnyilvánul általa. Ezért üzente az
elbizonytalanodott Keresztelı Jánosnak: „Menjetek, és mondjátok el János-
nak, amiket hallottatok és láttatok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások
tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek
hirdettetik az evangélium” (Mt 11,4-5).
Isten országa nemcsak közöttünk van, hanem bennünk is lehet. A Lk
17,21-nek több fordítása lehetséges. Az entosz hümón esztin valóban jelenthe-
ti azt, hogy „közöttetek van”. A szőkebb szövegösszefüggés alapján ez a for-
dítás látszik valószínőnek. Hasonló kijelentéssel találkozunk a Jn 1,26-ban is:
„közöttetek áll az, akit ti nem ismertek.” Keresztelı János ezt egyértelmően
Jézusról mondta. A görög szövegben azonban itt meszosz hümón van.
Dr. Pákozdy László Márton szerint az entosz hümón helyes fordítása: »igénye
van veletek szemben«, »igényt tart rátok«. A szőkebb és tágabb szövegössze-
függés nem zárja ki ezt a fordítást, ami azonban már inkább értelmezés.
Delitsch a kérdéses helyet így fordítja: böqirbökem. A qereb valami-
nek, pl. a testnek a belseje (vö. Zsolt 103,1). A böqirbökem egyaránt jelentheti
azt, hogy »közöttetek« (4Móz 11,20; Zsolt 82,1), és azt is, hogy »bennetek«
(2Móz 8,18; Hab 3,2), ugyanakkor az entosz is jelöli valaminek a belsejét (vö.
Mt 23,26). Isten országa Krisztusban van jelen. Pál apostol azért imádkozik,
hogy „Krisztus lakjék” a gyülekezet tagjainak a szívében (Ef 3,17). Hasonlót
olvasunk a 2Pt 1,19-ben is: „… egészen bizonyosnak tartjuk a prófétai beszé-
det, amelyre jól teszitek, ha mint sötét helyen világító lámpásra figyeltek,
amíg felragyog a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben.” A Jel 22,16 sze-
rint Jézus „a fényes hajnalcsillag”. Errıl beszélt Jézus is tanítványainak: „Ha
valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is sze-
retni fogja, és elmegyünk hozzá, és szállást készítünk magunknak nála” (Jn
14,23).
Hadd említsük még meg az 1Kor 3,16-ot: „Nem tudjátok, hogy ti Isten temp-
loma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik?” Nos, a fordításon lehet vi-
tatkozni. Az azonban tény, hogy Jézus Krisztus, a Szentlélek nem csak közöt-
21
tünk, rajtunk kívül akar lenni, hanem bennünk is. Ily módon viszont Isten
országa van jelen szívünkben. Egyházról, keresztyén életrıl csak ott lehet
beszélni, ahol ez a misztérium realitás. A misszió végzése során ennek tudatá-
ban kell lennünk. Jézus csak azoknak ad hatalmat, hogy Isten fiai legyenek,
akik befogadják ıt (Jn 1,12).
Isten országa nem szemmel láthatóan jön el (Lk 17,20), ám kibonta-
kozó, megvalósulásra törı erıként jelen van ebben a világban, illetve világ-
korszakban. Jézus több példázatban is beszélt errıl a misztériumról.
A magvetı példázatban a mag a mennyek országának igéje. A bekö-
szöntött új világkorszak jellemzıje, hogy „az Isten országának örömhírét hir-
detik” (Lk 16,16). Igaz, van útfél, sziklás és tövises talaj, de van jó föld is. A
jó föld pedig termést hoz: „az egyik százannyit, a másik hatvanannyit, a har-
madik harmincannyit” (Mt 13,23; vö. Mt 13,3-9.18-23).
A búza és a konkoly példázatban a szántóföld a világ. „Aki a jó magot veti, az
Emberfia. … a jó mag a mennyek országának fiai, a konkoly a gonosz fiai”
(Mt 13,38). Az ördög sem tétlen: veti a konkolyt, s megjelennek a gonosz fiai.
E világkorszak jellemzıje ez a kettıség. De eljön, tehát lesz aratás. Akkor a
konkolyt összegyőjtik és megégetik, az igazak, a mennyek országának fiai
pedig „fénylenek Atyjuk országában, mint a nap” (Mt 13,43; vö. Mt 13,24-
30.36-43).
A mustármag példázat szerint az Isten országa parányi magként indul,
de fává nı, s ágai között fészket raknak az égi madarak (Mt 13,31-32).
A kovász példázat szerint Isten országa átalakító erıként van jelen a világban.
A liszt mennyiségéhez képest parányi kovász az egész tésztát megkeleszti.
Ilyen hatalmas, átalakító erıként van jelen Isten országa ebben a világban (Mt
13,33).
A magától növekedı vetés nagyon szépen példázza Isten országa csodálatos
megvalósulását. Való igaz, hogy a földet fel kell szántani, el kell boronálni,
szükség esetén el kell hengerelni is, a magot el kell vetni. Nagyon fontos,
hogy jó mag kerüljön a földbe. Az, ami a legfontosabb, »magától« történik.
Ez a »magától« az, amit csak Isten vihet véghez, amint Pál apostol is bizony-
ságot tett róla: „Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten ad-
ta”(1Kor 3,6). S vegyük szívünkre a bizonyságtétel folytatását is: „Úgyhogy
az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést
adja” (1Kor 3,7).
Jézus nem csak tanította, hanem cselekedte is az Isten országa dolgait.
Benne nemcsak jelen volt az Isten országa, hanem tettei által meg is nyilvá-
nult. A Lk 4,18-19 missziói programnyilatkozatának is tekinthetı:

22
 „Az Úr Lelke van énrajtam,
mivel felkent engem,
hogy evangéliumot hirdessek
a szegényeknek;
azért küldött el,
hogy a szabadulást hirdessem
a foglyoknak,
és a vakoknak szemük megnyílását;
hogy szabadon bocsássam a
megkínzottakat,
és hirdessem az Úr kedves
esztendejét.”
A missziológiában egyre erıteljesebben fordul a figyelem a Lk 4,18-19 felé.
„Ez a bibliai felfedezés – írja Mortimer Arias – rendkívül fontos. Nemcsak
azért, hogy megértsük Jézus üzenetét és misszióját, hanem azért is, hogy nap-
jaink számára felfedezzük a misszió szkopuszát Isten királyságának perspek-
tívájában.”21
Jézus missziói programja – a Missio Dei programjaként – a teljes
embert veszi célba minden szükségében. Az utóbbi idıkben emlegetett holisz-
tikus missziói szemlélet nem más, mint a Lk 4,18-19-ben foglalt bibliai igaz-
ság felfedezése. Jézus, a szabadító, szabadulást hirdet. Az Úr kedves esztende-
jének a meghirdetése a nagy elengedés évének, az ujjongás esztendejének a
kihirdetése, proklamálása (2Móz 25,8-17). „Isten királysága perspektívájában
a misszió elsısorban a szabadítás proklamálása, az Úr szabadítása esztendejé-
nek a bejelentése. Isten szabadítása totális: históriai és örök, materiális és
spirituális. Az elnyomás konkrét formáiból való szabadítás: gazdasági (a föld
visszaadása, az adósságok elengedése), szociális (a szolgák és rabszolgák
felszabadítása). Szabadítás az elnyomás kifinomult gyökerétıl, a bőn belsı
rabszolgaságából, megbocsátás által. De kettıs megbocsátásról van szó: Isten
megbocsát az embernek, az ember pedig embertársának, a bőnök megbocsá-
tása és az adósságok elengedése”, úgy, ahogyan erre az adós szolga példázata
(Mt 18,23-35) és a Miatyánk (Mt 6,12; 6,14-15) tanít. „A szabadítás prokla-
málása Jézusnál nem áll meg a bőnök megbocsátásánál, hanem folytatódik a
betegségekbıl… való szabadítással. A misszió nem korlátozódhat a feloldo-
zás, a »kulcsok hatalma« szolgálatára, a verbális konfesszióra. Arra hivattunk
el, hogy Isten totális szabadítását deklaráljuk, hogy feloldjuk az elnyomás
konkrét históriai béklyóit.”22 A jóbél esztendı beiktatásáról, érvénybelépésé-
rıl van szó. „Jézus názáreti beiktató üzenete egyszerre megérkezési és indulá-
si pont: Isten királysága nem csak a múlt eseménye és a jövı reménysége,
hanem jelenbeli valóság és feladat is.”23
Fel kell tennünk a kérdést: Mi módon lesznek meg ezek? A bibliai
felelet egyértelmő: Nem erıvel, nem hatalommal, hanem az Úr Lelke által.
Jézus nem forradalmár volt. Nem szervezett fegyveres felkelést Róma ellen.

21
Mortimer Arias: Mission and Liberation. The Jubilee: A Paradigm for Mission Today. In:
International Review for Mission, Vol. LXXIII. No. 289. January 1984. 33.p.
22
M. Arias, i.c. i.h. 45.p.
23
M. Arias, i.c. i.h. 47.p.
23
Zákeus nem erıszaknak engedve, hanem Jézus hozzáforduló szeretetét meg-
tapasztalva »magától« mondja: „… vagyonom felét a szegényeknek adom, és
ha valakitıl valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki” (Lk 19,8).
Jézus a világ nagy jóbél esztendejét hirdette meg, léptette érvénybe, amikor az
Ézs 61,1-2a-t felolvasva így szólt: „Ma teljesedett be ez az írás fületek hallatá-
ra” (Lk 4,21). Ám erre is érvényes: „Az Isten országa nem szemmel láthatólag
jı el” (Lk 17,20; rev. Károli). A jóbél esztendı Isten akarata, de nem a
mennybıl szállt alá, hanem Izráelnek kellett megcselekedni. A jóbél cselekvé-
se Isten királyi uralmának az elismerése. Ahol elismerik Isten királyi uralmát,
ott jelen van és valósul az Isten országa. A Jézus által meghirdetett jóbél esz-
tendı sem a mennybıl szállt és száll alá. Jézus meghirdette a jóbél esztendıt
és példát adott betöltésére. Ahol a ma feladataként és lehetıségeként követik
Jézus példáját, ott jelen van az Isten országa. Az a »ma«, amirıl szó van, a
„kegyelem ideje”, az üdvösség napja” (2Kor 6,2). Ez a világkorszak a világ
jóbél esztendeje, a kegyelem ideje, az üdvösség napja, a nagy „ma”. A misz-
szió így részesedés a Jézus Krisztus missziójában, a missio Dei-ben.
Ismét fel kell tennünk a kérdést: Mi módon lesznek meg ezek?
A feltett kérdésre a válasz röviden így fogalmazható meg: A misszió
lényegéhez nemcsak a helyreállítás tartozik hozzá, hanem a belsı átváltozás
is. A missio Dei, a missio Christi emberi oldala, hogy hirdetni kell Jézus ne-
vében a megtérést a bőnök bocsánatára, valamint az újjászületés szükségessé-
gét az új életre. A missio Dei, a missio Christi isteni oldala, hogy Isten, igéje
és Szentlelke által bőnbánatra, megtérésre vezet, újjászül és új életben járat.
Az új élet nem látszat, nem beszédben áll, hanem valóság, erı-
megnyilvánulás (vö. 2Tim 3,5).
Nem lehet eléggé és elégszer hangsúlyozni: az egykor és a most, a
bőneiben halott és az újjászületett, a test szerinti és a Lélek szerinti élet között
éles, látható határvonal húzódik (vö. 1Kor 3,3; Gal 5,16-25; Ef 2,1-7; Kol 3,1-
10). A 2Kor 5,17 nem valami szép eszme, hanem realitás: „… ha valaki
Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” Test és vér
sem meg nem látja (Jn 3,3.6), sem nem örökölheti (1Kor 15,50; Jn 3,5) az
Isten országát.
Szükséges hangsúlyozni, hogy ez az átváltozás folyamat. Errıl vall
Pál apostol a Fil 3,12-15-ben: „Nem mintha már elértem volna, vagy már
célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megraga-
dott a Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már
elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig elıttem
van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a
Krisztus Jézusban adott jutalmáért. Akik tehát tökéletesek vagyunk, így gon-
dolkozzunk, és ha valamit másképpen gondoltok, azt is kijelenti majd Isten
nektek.”
A folyamatos átváltozásnak módja is van: Krisztusra nézni szüntelen.
Pál apostol ezt így foglalja össze: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint
egy tükörben szemléljük az Úr dicsıségét mindnyájan, ugyanarra a képre
formálódunk át az Úr Lelke által dicsıségrıl dicsıségre” (2Kor 3,18).
A célba érés a színrıl színre látáskor következik be: „Szeretteim, most
Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk.
24
Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és
olyannak fogjuk ıt látni, amilyen valójában” (1Jn 3,2).
Összefoglalásként megállapíthatjuk: Isten országa Isten Lelke által
van jelen, Isten Lelke által valósul mind bennünk, mind általunk. (Ezzel a
kérdéssel a misszió misztériuma tárgyalásakor részletesebben is foglalko-
zunk.)
Jézus egy harmadik nagy összefüggésben is beszélt az Isten országa
misztériumáról, nevezetesen: Isten országa eljön szemmel láthatóan is.
Jézus valóban király, akinek országa van. Országa „nem e világból
való” (Jn 18,36), de majd eljön „az ég felhıin” (Mt 26,64), és „meglátja min-
den szem” (Jel 1,7). Ahogyan Isten országa „nem szemmel látható” eljövetele
és jelenléte Jézus személyéhez kötıdik, úgy alkot egy misztériumot Isten és
Jézus Krisztus, Isten országa és Jézus országa szemmel látható eljövetele is:
„… várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítınk,
Jézus Krisztus dicsıségének megjelenését” (Tit 2,13).
Isten országa szemmel látható, az Úr Jézus újbóli eljövetele missziói
szempontból (is) több vonatkozásban igen fontos. Csupán négy dolgot hadd
emeljünk ki:
a) A jelenlegi világkorszak a misszió ideje. Ez a korszak Jézus visszajövete-
lével, Isten országa (uralma) szemmel látható eljövetelével lezárul. Jézus
megváltó halálának evangéliumát addig kell (lehet) hirdetni „amíg eljön”
(1Kor 11,26).
b) Isten országa szemmel látható eljövetele, Jézus Krisztus dicsıséges meg-
jelenése a missziói felelısség és munka erıforrása, hajtóereje. „Kérve kérlek –
írja Pál apostol Timóteusnak – Isten és a Krisztus Jézus … eljövetelére és
országára: hirdesd az igét, állj elı vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az
idı” (2Tim 4,1-2).
c) Krisztus visszajövetele, Isten országa szemmel látható megjelenése a
szentség, a tisztaság komolyan vételére sarkall. Ezért írta Pál apostol a korin-
thusiaknak: „Isten féltı szeretetével féltelek titeket: mivel eljegyeztelek titeket
egy férfiúnak, hogy tiszta szőzként állítsalak benneteket a Krisztus elé” (2Kor
11,2). Isten üdvözítı kegyelme megjelenése, Isten és Jézus Krisztus dicsısége
megjelenésének várása egyaránt szent életre kötelez (Tit 2,11-13). „Vagy nem
tudjátok – figyelmezteti Pál apostol a korinthusiakat - ,hogy igazságtalanok
nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bál-
ványimádók, sem házasságtörık, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolva-
jok, sem nyerészkedık, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók
nem fogják örökölni Isten országát” (1Kor 6,9-10; vö. Jel 21,8.27; 22,15).
d) Isten országa eljövetele Isten és az Úr Jézus Krisztus igéje igazságának a
pecsétje, a hívık boldog reménységének a beteljesülése lesz (Lk 22,29; Jel
3,21).
(Isten országa szemmel látható eljövetelének, Krisztus visszajövetelének
egyéb kérdéseivel majd a Jelenések könyve tárgyalásánál foglalkozunk).

25
 A misszió forrása és alapja

A misszió biblikus megértése és végzése végett szükséges ismerni és

látni a forrást, ahonnan elindult, amibıl buzog kiapadhatatlanul, és ami táplál-
ja szüntelen, valamint az alapot, amire épül, megingathatatlanul.
A misszió forrása Isten szeretete. Isten lényénél fogva, lényegét te-
kintve szeretet, amint meg van írva: „az Isten szeretet” ( 1Jn 4,8). İ a kiapad-
hatatlan forrás, akibıl a szeretet szüntelen árad. Errıl így tesz bizonyságot
mind az Ószövetség, mind az Újszövetség. Szeretetbıl választotta ki és indí-
totta el a misszió népét (5Móz 7,6-8), amelyet örökkévaló szeretettel szeret,
ezért terjesztette ki rá irgalmasságát (Jer 31,3). A szeretet a forrása a missio
Deinek az Újszövetség szerint is: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy
egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz ıbenne, el ne vesszen, hanem örök élete
legyen” (Jn3,16). Ezt hangsúlyozza János apostol is: „Abban nyilvánul meg
Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba,
hogy éljünk ıáltala. Ez a szeretet, és nem az, ahogyan mi szeretjük Istent,
hanem az, hogy ı szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelı áldozatul
bőneinkért” (1Jn 4,9k).
Tehát Isten szeretete a forrás, ebbıl indul ki minden:
- az ısígéret ( 1Móz 3,15),
- a kiválasztás ( 1Móz 12,1-3; 5Móz 7,7k; Ézs 49,6; stb.),
- az idık teljességében a Fiú elküldése (Gal 4,4; Ef 1,5kk; 1 Pét 1,20; 1Jn
4,9k),
- a váltságdíj megfizetése (1Pt 1,18k),
- a missio Dei célja, hogy „minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság
megismerésére” (1Tim 2,4).
Mivel a misszió forrása Isten örök, változhatatlan és kiapadhatatlan szeretete,
ezért nincs helye semmiféle bizonytalankodásnak - kell-e hirdetni, szól-e
mindenkinek - sem tétlenségnek.
A misszió forrása továbbá Jézus Krisztus szeretete. Az, amit tanítvá-
nyainak mondott, mindenkire érvényes: „Nincs senkiben nagyobb szeretet
annál, mintha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Jézus golgotai áldozata
szeretetének a pecsétje: „Abból ismerjük a szeretetet, hogy ı az életét adta
értünk” (1Jn 3,16). Mindenki hittel és örömmel vallhatja Pál apostollal együtt:
„szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2,20).
A misszió forrása tanítványaiban - és mindenkori követıiben is a sze-
retet, mert „szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek
által” (Róm 5,5), s a „Krisztus szeretete szorongat minket” (2Kor 5, 14) a
szolgálatra, a misszió végzésére.
Szükséges látni azt is, hogy mi az az alap, amire a misszió épül, amin
állva bátran, ingadozás nélkül végezzük. Pál apostollal valljuk: „más alapot
senki sem vethet a meglévın kívül, amely a Jézus Krisztus” (1Kor 3,11). A
rev. Károliban ugyanez a bibliai vers így olvasható: ,,más fundamentumot
senki sem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus.” Az Atya
elhatározta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által (Ef 1,5). Isten Fia,
Jézus Krisztus vállalta, hogy Isten Bárányaként elvegye a világ bőneit (Jn
1,29), akart elvetett gabonamag lenni, hogy váltsághalála sok gyümölcsöt
26
teremjen (Jn 12,24kk). Vállalta a keresztet, hogy felemeltetve mindeneket
magához vonjon (Jn 12,32; Kol 1,19kk; 2,13-15; Ef 2,14-22). A meghalt és
feltámadott Jézus Krisztus adta a missziói parancsot (Mt 28,19k; Lk 24,46-49;
Mk 16,15; Jn 20,21-23; ApCsel 1,8). Ezen az alapon kell hirdetni a Jézus
nevében a megtérést, a bőnbocsánatot, az örök életet, mert „nincsen üdvösség
senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely
által üdvözülhetnénk” (ApCsel 4,12).
Ez az alap, azaz Jézus Krisztus testetöltése, áldozata, feltámadása és
mennybemenetele üdvtörténeti határvonalat jelent. Jézus ezt így fogalmazta
meg: „A törvényt és a prófétákat Jánosig hirdették, azóta az Isten országát
hirdetik, és mindenki erınek erejével törekszik afelé” (Lk 16,16). Tudni kell,
hogy hol állunk. A határvonal meghúzása után is lehet innen és túl állni. Nem
csak azok maradtak vissza a határvonalnál, akik elutasították Jézust, nem fo-
gadták el Messiásnak. Példa erre - többek között - Apollós, aki helyesen hir-
dette a Jézusról szóló igéket, de csak János keresztségét ismerte (ApCsel
18,25). Alapvetıen döntı, hogy a határvonal melyik oldalán állunk, hogy
kicsoda számunkra Jézus Krisztus. Ezt azért is szükséges hangsúlyozni, mert
sok bizonytalanság tapasztalható. Református egyházunkban is vannak, akik
nem látják, nem értik a kereszt jelentıségét, hogy senki sem mehet az Atyá-
hoz, csak Jézus Krisztus által (Jn 14,6). Hallhatunk ilyen megnyilatkozásokat:
Nem kell a bőnrıl beszélni. Ma nem erre van az embereknek szüksége, van
elég bajuk, ne terheljük még ezzel is ıket. A Biblia tanítása szerint a sok baj a
sok bőn következménye, s a bőnökre csak Jézus Krisztusnál van megoldás. A
bőn kérdésében csak azt mondhatjuk, amit Péter apostol mondott: „Tartsatok
tehát bőnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bőneitek; hogy
eljöjjön az Úrtól a felüdülés ideje” (ApCsel 3,19k).
A misszió alapjából következik a misszió alaphelyzete: ,,Betelt az idı,
és egészen közel van már az Isten országa” (Mk 1,14; vö. Mt 4,23 ; 9,35). Sıt
nem csak elközelített Isten országa, hanem már jelen van: ,,Ha én Isten Lelké-
vel őzöm ki az ördögöket, akkor már elérkezett hozzátok az Isten országa”
(Mt 12,28; vö. Lk 4,2l ; Róm 14,17). Ma sincs más bizonyíték arra, hogy Jé-
zus a megígért Messiás, csak a Szentlélek. A Mt 22,4 a misszió alaphelyzetét
így foglalja össze: „Minden készen van”.
Az, hogy Jézus Krisztus a fundamentum, azt is jelenti, hogy az ı pél-
dája, tanítása és parancsa a „kötelezı haladási irány” a misszió szolgálatában.
Példa az egész élete, munkássága. Mindenben engedelmeskedett az Atyának.
A Szentlélek teljességével szolgált. Példa az is, ahogyan a leendı missziói
munkásokat felkészítette a munkára. Jézus sokszor és sokat tanított a misszió-
ról: Tanításai ma is érvényesek, azokhoz kell igazodnunk.
Jézus nemcsak példát adott és tanított, vagy másként fogalmazva:
nemcsak példaadással és szóval tanított, hanem parancsokat is adott a misszió
betöltésére. Más fundamentumot nem lehet vetni, mint ami vettetett, az apos-
toli intést azonban meg kell szívlelni: ne fát, szénát, szalmát építsünk rá, ha-
nem aranyat, ezüstöt, drágakövet (1Kor 3,12kk). (Ezekkel a kérdésekkel a
következıkben majd részletesen foglalkozunk. Itt csupán tömören felvázoltuk
és hangsúlyoztuk a misszió forrását és alapját, valamint alaphelyzetét.)

27
 A misszió misztériuma
A misszió alanya

Alapvetı kérdés, mind a megértés, mind a hatékonyság tekintetében:

ki a misszió alanya, ki végzi a missziót. A kérdésre többféle felelet van.
a) A misszió alanya Isten. Az újabb missziói tudomány gyakran be-
szél arról, hogy a misszió alanya Isten. A misszió Isten missziója. Isten misz-
szionárius Isten. Kétségtelen, hogy e gondolatnak van némi alapja: Isten cse-
lekvése révén indul mozgásba minden, akarata határoz meg mindent. Vö.: Jn
5,17: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” A
Biblia szerint azonban Isten az aratás Ura, aki munkásokat küld az ı aratásába
(Mt 9,37).
b) A misszió alanya Jézus Krisztus. A ghánai világmissziói konferen-
cia kedveltté vált tétele: „A misszió Krisztus missziója s nem a mienk.” A
legfıbb hivatkozási alap a Jn 20,21-ben található: „Ahogyan engem elküldött
az Atya, én is elküldlek titeket.” De megemlíthetjük a Gal 4,4-et is: „amikor
eljött az idı teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvény-
nek alávetve.” Jézus kétségtelenül vallotta, hogy az Atya küldte a földre. Mint
láttuk, az, ahogyan végezte a missziót, példa is számunkra. De Jézus a fıpapi
imában ezt mondja: „Atyám … elvégeztem a munkát, amelyet rám bíztál” (Jn
17,14). A meghalt és feltámadott Jézust az Atya Úrrá és Krisztussá tette (Ap-
Csel 2,36; Fil 2,9; vö. Mt 28,19), jobbjára ültette, míg ellenségeit lábai alá veti
zsámolyul (Zsolt 110,1; Mt 22,44), s elıtte hajol meg minden térd (Fil 2,10k).
Jézus nem alanya a missziónak, hanem az alapja és a célja: a misszió munká-
sai róla tesznek bizonyságot, a hozzá való megtérésre, a benne való hitre, az
elıtte való meghódolásra hívnak.
c) A misszió alanya a Szentlélek. A Biblia alapján teljes bizonyosság-
gal mondhatjuk, hogy a Krisztus megdicsıülése és visszajövetele közötti idı-
ben a misszió alanya a Szentlélek. Ez azt jelenti, hogy a misszióban a Szentlé-
leké a döntı szerep. A misszió olyan dolgokkal foglalkozik, olyan dolgokra
vállalkozik, amiket csak a Szentlélek tud elvégezni. Ez a bibliai igazság az
elsı század keresztyénei számára magától értetıdı volt, késıbb azonban egy-
re inkább feledésbe ment. A misszió emberi vállalkozássá lett. Mondjuk
ugyan, hogy a Szentlélek nélkül nincs misszió, de ez többnyire csak üres szó-
lam. Magunkat, programjainkat toljuk elıtérbe. Még nem fordult elı, írja
említett könyvében John Taylor - mint már idéztük -, hogy valamilyen egyhá-
zi tanácskozást elnapoltak volna azért, mert a Szentlélek megérkezésére, taná-
csára akartak várni. Viszont feladtak sok tervet, nem azért, mert a Lélek aján-
dékai, indításai hiányoztak, hanem azért, mert hiányzott a pénz. Ha az emberi
feltételek biztosítva vannak, akkor azt gondoljuk, hogy minden rendben van.
Sok-sok kudarc romjain, és sok-sok biztató példa láttán ezért kell újult re-
ménységgel kérdezni: Mit mond a Biblia?
Jézus kijelentése szerint a Szentlélek a küldött, aki róla tesz bizonyságot és
hozzá vezet a bőnbánat és megtérés útján (Jn 15,26k; 16,7k.14). A Szentlélek
az új élet Lelke: ı szül újjá, általa van a növekedés és a gyümölcstermés (Jn
3,5kk, Gal 5,22k), ı az elhívó és az elküldı (ApCsel 8,26.29). A Szentlélek-
nek vannak tervei, elgondolásai, ı mutatja meg a szolgálat területeit. A Szent-
28
lélek küldte Pétert Kornéliuszhoz (ApCsel 10,19), Filepet az etióp kincstár-
nokhoz (ApCsel 8,29), Pál apostolt Macedóniába (ApCsel 16,6kk). Az ı ér-
kezésére kell várni. Ezért mondta Jézus tanítványainak, hogy maradjanak
Jeruzsálemben, amíg fel nem ruháztatnak mennyei erıvel (Lk 26,49; ApCsel
1,4-8). Jézus úgy indult a szolgálat útjára, hogy leszállt rá a Szentlélek (Mt
3,16, Jn 1,32-34), az Úr Lelke erejével járt (Lk 4,18k). A már említett Jn
20,21 nem csak a küldés tényérıl beszél, hanem a hogyanjáról is: Így küldte
ıt az Atya, így küldi ı is az övéit. Így lehet hitelesen hirdetni: elközelített az
Isten országa (Mt 4,17, Mk 1,15, Lk 11,20).
Hangsúlyoznunk kell, hogy ez az éles megkülönböztetés csak akkor megen-
gedhetı és szükséges, ha a misszió alanyára kérdezünk. Egyébként az Atya, a
Fiú és a Szentlélek munkája bár megkülönböztetendı, de el nem választható.
A misszió a Szentháromság misztériuma.
d) Ha a misszió alanya a Szentlélek, akkor kicsoda az ember? A Biblia
szép kifejezései szerint az ember munkás (Mt 9,37), Jézus Krisztus szolgája
(Róm 1,1), Isten munkatársa (1Kor 3,9). Ez azt jelenti, hogy Isten az úr, és
Jézus Krisztus, akit úrrá tett, mi pedig szolgák vagyunk, akiknek mindenkor,
mindenben Urukra kell figyelni: Mit akar, mit mond, mit cselekszik, mit kí-
ván tılünk. A szolgálat útján Jézust kell követni, aki semmit sem cselekedett
magától, mindig az Atyára figyelt.
Isten munkatársának lenni elhívás, felhatalmazás, vezetés kérdése feltétlen
engedelmességben. A Biblia nyomatékosan figyelmeztet erre. Félelmetesen
hangzanak Jézus szavai: „Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram,
Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben őztünk ki ördö-
göket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik:
Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tılem, ti gonosztevık” (Mt 7,22k).
Elgondolkodtató és megdöbbentı Szkéva fıpap fiainak a története is, akik
Jézus nevére hivatkozva próbálták meg kiőzni a tisztátalan lelket. „A gonosz
lélek azonban visszafelelt, és azt mondta nekik: „Jézust ismerem, Pálról is
tudok, de ti kik vagytok?” Az az ember pedig, akiben a gonosz lélek volt,
rájuk ugrott, legyőrte ıket, és föléjük kerekedett, úgyhogy meztelenül és sebe-
sülten futottak ki a házból” (ApCsel 19,15k). „Az Isten által vetett szilárd alap
azonban megáll, amelynek a pecsétje ez: „Ismeri az Úr az övéit, és hagyja el a
gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja” (2Tim 2,19). Sıt, mint az elıbbi
példa mutatja, az ördögök is tudják, kiknek kell engediük és kiknek nem.
Az Úr hatalmat ad azoknak, akiket elhívott (Mt 10,1; Lk 10,17; Csel 1,8), és
vezeti ıket. Ez a vezetés mindig valóságos és sokszor nagyon konkrét. Fülöp-
nek azt mondta az Úr angyala, hogy menjen déltájban a Jeruzsálembıl Gázába
vezetı útra (ApCsel 8,26). Anániásnak azt mondta az Úr, hogy menjen az
Egyenes utcában a Júdás házába (ApCsel 9,11), Péternek, hogy menjen
Cézáreába Kornéliuszhoz (ApCsel 10,19k), az imádkozó gyülekezetnek, hogy
válassza ki Barnabást és Sault arra a munkára, amire elhívta ıket (ApCsel
13,2). Ezt meg kell tanulnunk. Nem az a döntı, hogy mit akarunk, milyen
ragyogó missziói terveket készítünk, hanem az, hogy mit akar az Úr, hogyan
vezet a Szentlélek. A munka oroszlánrészét İ végzi, de nekünk is meg kell
tenni, amit tılünk vár. Tanulságos példa erre Anániás és Péter elıbb említett
története. Anániás szinte ezt mondja az Úrnak: Uram, talán elfeledkeztél arról,
29
hogy kihez küldesz engem. Ez a Saul rendkívül gonosz, veszedelmes ember.
Az Úr szavaiból pedig szelíden árad: Anániás, én már mindent elvégeztem
ennek a Saulnak az életében, menj, és tedd meg azt a csekélységet, amivel
megbíztalak. Így élte át Péter is Kornéliusz házában, hogy az Úr elıtte járt, és
mindent elvégzett. Ezért nagyon vigyázzunk, hogy meg ne szomorítsuk (Ef
4,30), meg ne oltsuk (1Thessz 5,19), és ne káromoljuk (Mt 12,31) Isten Szent-
lelkét. A misszió szent együttmunkálkodás az Atyával, a Fiúval és a Szentlé-
lekkel. Elsıdlegesen és döntıen az Atya, a Fiú és a Szentlélek munkája. Csak
ezt követıen a Szentháromság együtt munkálkodása az emberrel, s az ember-
nek a Szentháromsággal. Közelebbrıl a misszió misztériuma az Ige és a
Szentlélek misztériumában ölt testet. A tanítványok „elmentek, hirdették az
igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerısítette az ige-
hirdetést a nyomában járó jelekkel” (Mk 16,20).
Az Ige és a Szentlélek dolga nem valami elméleti kérdés számunkra,
hanem létkérdés, úgy mint a kenyér és a víz, amivel naponta élünk, noha iga-
zából nem tudjuk megfejteni titkukat. Az ismeretekre szükség van, még in-
kább a megismerésre. Erre figyelmeztetnek Jézus szavai: „Avagy nem azért
tévelyegtek-e, mert nem ismeritek az írásokat, sem az Istennek hatalmát?”
(Mk 12,24). Mi, akik az Ige egyházának nevezzük magunkat, ismerjük-e az
írásokat és az Istennek hatalmát? Ezekrıl a kérdésekrıl csak alázattal beszél-
hetünk. E kérdés kutatására nézve is érvényes, amit Isten az égı csipkebokor-
ból mondott Mózesnek: „Oldd le a saruidat a lábadról, mert szent föld az a
hely, ahol állasz”(2Móz 3,5).

A téma tárgyalása során öt kérdéssel foglalkozunk:

1) Az Ige és a Lélek egysége.

2) A Szentlélek az Ige ajándékozója és ajándéka.
3) Az Ige és a Lélek megnyilvánulásai.
4) A Szentlélek és az Ige kísérıje és megerısítıje.
5) Az Ige és a Lélek munkája az emberben és az ember által.

Az Ige és a Lélek egysége

Az Ige és a Lélek két jól megkülönböztethetı és megkülönböztetendı

valóság. Azt is hangsúlyozni kell, hogy az Ige és a Lélek mögött a Szenthá-
romság második és harmadik személye van. De ahogyan fontos a kettı meg-
különböztetése, ugyanúgy fontos a kettı egymással való kapcsolatának a
vizsgálata is.
Az Ige és a Lélek egymáshoz való viszonyának a kérdése élénken foglalkoz-
tatja a teológiai gondolkodást. A következıkben két jellegzetes feleletet eme-
lünk ki.
Az egyik jellegzetes felelet az ortodoxia megoldása. Az ortodoxia (igazhitő-
ség a tan tekintetében) a reformációt követı korszak. Az ortodoxia, a pszicho-
lógiából vett fogalommal élve, a „másodkézbıl való vallás” világa. Hiányzik
belıle a Lélek friss szele, ami annyira jellemzı a reformációra. Az ortodoxia
30
felelete az Ige és a Lélek egységének kérdésére így hangzik: Az Ige és a Lélek
egysége úgy valósul meg, hogy a Lélek benne van az Igében. Az a gondolat,
ami e felelet mögött van, kétségtelenül helyes: Isten Igéje Isten Igéje marad
akkor is, ha nem veszünk róla tudomást, ha nem halljuk meg. Az Ige Ige ma-
rad akkor is, ha hirdetése közben mindenki elaludna az istentiszteleten (a re-
formátori tétel szerint Isten igéjének prédikálása Isten igéje). Ismétlem: a
gondolat igaz, mert az Igének az Ige volta valóban nem függ tılünk, követ-
kezményei azonban végzetesek. Az Ige és a Szentlélek valami halott vagy
mágikus dologgá lesz, s mindkettı lényege, hatékonysága elvész. A
transsubstantiatio valamiféle protestáns változata lenne ez. S bár az „átlénye-
gülés” valóban megtörténhet az Ige és a Lélek kapcsolatában, de nem mecha-
nikusan. Az „átlényegülés” nincs az ember hatalmában. Ahol ez a gondolat
érvényesül, ott az Ige valami varázsszer lesz: öntjük, szórjuk, hirdetjük, csak
éppen hatékonysága marad el, ami pedig a Biblia tanítása szerint egyik fontos
jellemzıje Isten Igéjének (vö. Ézs 55,10kk; Jer 5,14; 23,29). Az Ige megtanít-
ható és megtanulható, de a megtanult Ige holt bető marad. Az Ige „szolgái”
pedig hamis bizonyosságba, nyugalomba ringatják magukat, a hatékonyság
elmaradásával nem törıdnek, vagy természetesnek veszik. Ez fıleg a törté-
nelmi egyházak kísértése.
A másik jellegzetes felelet a kibernetikáé. A kibernetika viszonylag új tudo-
mány. Az elnevezés N. Wienertıl származik (1940 körül). A kibernetika a
kormányzás, az irányítás mővészete, a hatások, mechanizmusok ismerete
révén. L. Couffignal megfogalmazása szerint: „A kibernetika az a mővészet,
ami a cselekmény hatékonyságát biztosítja”.24 Kétségtelen, hogy a kibernetika
sok területen nagyon hasznos, sıt nélkülözhetetlen. A probléma az, hogy a
hatások, mechanizmusok ismeretét manipulálásra is fel lehet használni. A
hatások, mechanizmusok alkalmazásával elérhetek, felmutathatok valamit,
ami hasonlít az igazihoz, de valójában csak utánzat. A Biblia tudósít arról,
hogy lehet spontán, a Lélek indításából örülni, tapsolni, táncolni. Egészen más
azonban, amikor mindezt, tudva vagy tudatlanul hatások, mechanizmusok
révén felgerjesztik. Nincs veszélyesebb, mint a manipulált istentisztelet, a
manipulált Ige, a manipulált Lélek, mert valójában ez már nem istentisztelet,
nem Ige, nem a Szentlélek. A Szentlelket nem lehet semmiféle mechanizmus-
sal helyettesíteni, pótolni. Ez fıleg az „izmusok”, mozgalmak kísértése, ame-
lyek indulásukban lehetnek jók, nemesek, de késıbb elvész az, ami (aki) elin-
dította ıket.
Az ortodoxiában az Ige isteni természete, a kibernetikában, s az ezzel
kapcsolatosan említett jelenségekben - amelyek megtalálhatók a kibernetika,
mint tudományág felfedezése elıtt is - az Ige és a Lélek „emberi” oldala kerül
elıtérbe. Az Ige és a Lélek egysége elvész, a kérdést egyik sem oldja meg. A
kérdésre a Biblia válaszol, s a választ megtaláljuk mind az Ószövetségben,
mind az Újszövetségben.
Az Ószövetség felelete egy héber szó, a dábár. A dábár magában foglalja a
szót, az igét, és annak hatékonyságát, az Ige és a Lélek titkát, egységét. Szé-
pen fejezi ki ezt a Zsolt 33,6.9: „Az Úr szavára lettek az egek, és szájának

24
In: R. Bohren, Predigtlehre, 129.p.
31
leheletére minden seregök. Mert ı szólt, és meglett, parancsolt és elıállott.”
Az Isten beszédében rejlı erırıl, hatékonyságról olvasunk az Ézs 55,10-11-
ben is: „Mert mint leszáll az esı és a hó az égbıl, és oda vissza nem tér, ha-
nem megöntözi a földet, és termıvé, gyümölcsözıvé teszi azt, és magot ád a
magvetınek és kenyeret az éhezınek: Így lesz az én beszédem, a mely szám-
ból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, a mit akarok, és
szerencsés lesz ott, a hová küldöttem” (rev. Károli vö. Jer 5,14; 23,29; az ige
tőz, sziklazúzó pöröly).
Az Újszövetség bizonyságtétele szerint az Ige és a Lélek egysége Jézus Krisz-
tusban valósult meg tökéletesen. Benne láthatjuk és érthetjük meg. İ és az Ige
egy. A Lélek és az Ige is egy ıbenne. Az Ige öltött benne testet a Lélek által
(Lk 1,35; Jn 1,14). Földi munkásságára jellemzı volt az Ige (dábár) és annak
hatékonysága: szólt és meglett, parancsolt és elıállott: betegek meggyógyul-
tak, tisztátalan lelkek kimentek, halottak feltámadtak, az elemek lecsendesed-
tek.
Az Ige és a Lélek egységét különösen világosan tárja elénk három újszövetsé-
gi hely. Az egyik a Jn 6,63: „A Lélek az, ami megelevenít, a test nem használ
semmit. A beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet.” Tehát azok-
ban a beszédekben, amelyek Jézus szájából származnak, tökéletesen jelen van,
megvalósul az Ige és a Lélek egysége. A másik a Jn 7,37-39: „Az ünnep utol-
só nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott: »Ha valaki szomjazik jöjjön én-
hozzám, és igyék. Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejébıl
élı víz folyamai ömlenek.« Ezt pedig a Lélekrıl mondta, akit a benne hívık
fognak kapni.” Mit ihatnak azok, akik szomjúhozva Jézushoz mennek? A Jn
6,63 fényében egyértelmő: az ı beszédét, ami lélek és élet, élı vízfolyam. Ha
valaki iszik, annak látható következménye a túláradás: élı víznek folyamai
ömlenek belsejébıl. Amit ivott, a lélek és élet árad tovább, elsısorban a be-
szédben, a bizonyságtételben. Az Ige és Lélek egysége így lehet jelen Isten
gyermekei életében is. A harmadik a Jn 20,22-23: „Ezt mondván, rájuk lehelt,
és így folytatta: Vegyetek Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok a bőneit, azok
bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bőnei megmarad-
nak.” A Lélek lehelete és az Ige, az Ige és annak hatékonysága, elválaszthatat-
lanul összetartozik. A Lélek által kimondott szó lesz feloldozó vagy megkötı
erıvé.
A felsorolt ószövetségi és újszövetségi helyekbıl világosan kitőnik az
Ige és a Lélek egységének egy döntı vonása: Nem merev, halott, sem nem
valamilyen automatikus, liturgikus egységrıl van szó. Az Ige a Lélek által
életté, mozgássá, eseménnyé lesz. Ahol ez az élet hiányzik, ott nincs jelen az
Ige és a Szentlélek egysége. Ez nem valami merıben új felismerés. A refor-
mátorok is vallották, hitvallásaink is tanítják: az Ige megelevenítıje a Szentlé-
lek. Az Igének és a Szentléleknek ez az egysége nem áll hatalmunkban. Ez az
egység Isten munkája, ajándéka. Kérhetjük, megkaphatjuk, átélhetjük. Ennek
hangsúlyozása azért szükséges, mert újra és újra kísért az említett automatikus
felfogás az Ige és a Lélek egységét nélkülözı életünk igazolására. Ez az au-
tomatikus felfogás tükrözıdik R. Bultmann véleményében, aki szerint az Igé-
nek eseménnyé válása ott megy végbe, ahol az ítéletet és a kegyelmet hirde-

32
tik.25 Bultmannal szemben joggal hangsúlyozza R. Bohren a bibliai igazsá-
got: Az ítélet és kegyelem hirdetése „csak ott lesz eseménnyé, ahol a Lélek
jön, ahol ı maga van jelen és munkálkodik az ember által hirdetett igében”.26
Bohren ezt két bibliai példán szemlélteti. Az egyik a Jn 1,29: „Másnap János
látta Jézust, amint jön felé, és így szólt: Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a
világ bőneit.” Az elızı napon Keresztelı János bizonyságot tett arról, hogy a
Messiás eljött, közöttük áll (Jn 1,26). S Jézus valóban közöttük áll, megpecsé-
teli a hirdetett igét azzal, hogy jön, s az emberi bizonyságtételt megpecsételi a
mennyei szózat és a Szentlélek leszállása Jézusra. Ha Jézus nem jött volna, ha
a pecsétek nem adattak volna, akkor Keresztelı János hazug bizonyságtevı-
nek bizonyult volna. Jaj az Ige hirdetıjének, ha azt mondja: Íme, itt van (Is-
ten, Jézus Krisztus, a Szentlélek) és nincs ott, mert hazuggá lett, és félrevezeti
a gyülekezetet… „Sem az ortodoxia, sem a tiszta exegézis nem jelent védel-
met a hazugság ellen”.27 A másik példa a Lk 24,36: „Miközben ezekrıl be-
szélgettek, maga Jézus állt meg közöttük.” A tanítványok Jézusról beszélget-
tek, s Jézus megjelent. A Jézusról szóló beszéd eseménnyé lett. Így
kapcsolódtak és kapcsolódnak Jézus megjelenései tanítványai körében a róla
való beszédhez. Mindkét példából világos: Az Ige és a Lélek egysége valóság,
de ez a valóság nem merev, halott, nem automatikus, nem varázslat, nem ma-
nipulálható, ám Isten titka, ígérete és ajándéka, ami átélhetı. Mindebbıl kö-
vetkezik, hogy az Ige és a Szentlélek egysége bennünk is megvalósulásra,
átélésre vár. Ez a Krisztusban való élet, a hívı élet titka, csodája, ereje.

A Szentlélek az Ige ajándékozója és ajándéka

A Biblia szerint második tételünk mindkét oldala hangsúlyos: A

Szentlélek által adatik az Ige - és az Ige, a kijelentett, testet öltött, hirdetett Ige
által adatik a Szentlélek. Nézzük meg közelebbrıl tételünk mindkét oldalát.
a) A Szentlélek az Ige ajándékozója. Természetes, hogy e tétel halla-
tán elsısorban az írott Igére, a Szentírásra gondolunk. Ez helyes és jogos. Ezt
az igazságot foglalja össze tömören Pál apostol a 2Tim 3,16-ban: „A teljes
Írás Istentıl ihletett.” Hasonlóan hangsúlyozza Péter apostol is: „az írásban
egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból. Mert sohasem ember akara-
tából származott a prófétai szó, hanem a Szentlélektıl indíttatva szólottak az
Istennek szent emberei” ( 2Pét 1,19k). A Szentírás Isten Szentlelkének a mő-
ve, ajándéka, nem bánhatunk vele kényünk-kedvünk szerint. A Szentírással
való foglalkozásunk során is nagyon kell vigyázni, hogy meg ne szomorítsuk
Isten Szentlelkét (Ef 4,30).
Az, hogy a Szentlélek az Ige ajándékozója, tágabb értelemben azt jelenti,
hogy az Ige a Lélek által adatik. Az írott Ige is meghallott, hirdetett Ige volt
elıbb. Ezt tanúsítja a már idézett 2Pt 1,19k is. Ez az ajándékozás történés,
átélés, s az így kapott igét nevezi a Biblia élı igének (vö. ApCsel 7,38). Isten
ad élı igét közvetlenül (2Móz 33,11; 4Móz 12,8; 5Móz 34,10), angyalok köz-
vetítésével (Dán 9,21k; 10,11k; Lk 1,11kk.30kk), Szent Fia, Jézus Krisztus
25
R. Bohren, im. 130.p.
26
R. Bohren, im. 130.p.
27
R.Bohren, im. 131.p.
33
által (Jn 14,10). Késıbb, fıleg Ezékiel próféta korától kezdve, az élı ige aján-
dékozása egyre gyakrabban a Lélek által történik (Ez 11,1k). Hasonló jelensé-
get figyelhetünk meg az Újszövetségben is. Isten szól, élı igét ad, amikor akar
(Mt 3,17; 17,5; Jn 12,28k); Jézus földi munkássága során lélek és élet beszé-
deit szólta (Jn 6,63), mennybemenetele után is adott és ad élı igét, amikor
akar (ApCsel 9,4kk. 10k; 22,17kk; Jel 1,10kk), de az élı ige Jézus mennybe-
menetele után leggyakrabban a Lélek által adatott (ApCsel 8,29; 10,19; 13,2;
Jel 2,13;22,17). Az élı igében való részesülés mind az Ószövetség, mind az
Újszövetség egyetemes ígérete (5Móz 18,15; Ám 3,7; Jóel 2,28; Jn 16,13;
1Kor 12,10). De nem csak ígéret, hanem megtapasztalás is mind az Ószövet-
ség, mind az Újszövetség kegyeseinek az életében. A Szentírás azonban vi-
gyázásra is int. Nemcsak Isten Lelke szólhat hozzánk, hanem a gonosz lélek
is, megcsalhat bennünket a saját lelkünk is, ezért szükséges a valóban Isten
Lelke által írott Ige, a Szentírás kontrollja (Lk 9,55; 1Jn 4,1-6).
b) A Szentlélek az Ige ajándéka. Tételünk elsı része általánosan is-
mert és elfogadott: a Szentlélek az Ige ajándékozója. Kevésbé ismert és magá-
tól értetıdı tételünk második része: a Szentlélek az Ige ajándéka, az Ige által
adatik. Két bibliai példa és egy apostoli tanítás világosan elénk adja, hogy
mirıl is van szó.
Az ószövetségi példa az Ez 37,1-14. Az ÚR Lélek által elvitte a prófétát egy
völgybe, ami tele volt csontokkal. A részletes megtekintés után megkérdezte
az ÚR Ezékieltıl: „Emberfia! Életre kelnek-e még ezek a csontok?” A próféta
Istenre bízza a választ. Ezután Isten azt mondta Ezékielnek: „Prófétálj e cson-
tokról! Mondd nekik: Ti száraz csontok, halljátok az ÚR igéjét! Így szól az én
Uram, az ÚR ezekhez a csontokhoz: Én lelket adok belétek, és életre fogtok
kelni. Inakat adok rátok, és beborítlak benneteket bırrel, azután lelket adok
belétek, hogy életre keljetek. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az ÚR”(Ez
37,4-6). Ezékiel élı igét kapott, s ennek elmondása során ez az ige hatékony-
nak bizonyult. A csontok összeilleszkedtek, inak, hús, bır borította be ıket,
de még Lélek nem volt bennük. Akkor ezt mondta az ÚR Ezékielnek: „Prófé-
tálj a Léleknek, prófétálj, emberfia, és mondd a Léleknek: Így szól az én
Uram, az ÚR: a négy égtáj felıl jöjj elı, Lélek, és lehelj ezekbe a megöltekbe,
hogy életre keljenek!” (37,9). A próféta ismét élı igét kapott. Az élı ige meg-
hirdetése nyomán eljött a Lélek, lehelt a megöltekbe, s azok életre keltek. Így
adatott a Lélek az Ige által.
Az újszövetségi példa még világosabban tárja elénk a hirdetett Ige és a Lélek
kiáradása közötti összefüggést. Az ApCsel 10. részletesen leírja, miként jutott
el Péter apostol Kornéliusz házába. A 10,44 arról tudósít, hogy miközben
Péter hirdette a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot, leszállt a Szentlélek
mindazokra, akik hallgatták az Igét. Szól az Ige, és árad a Szentlélek. Erre a
titokra utal az 1Thessz 1,6 is: „ti a mi követıinkké lettetek és az Úréi, befo-
gadván az igét sokféle szorongattatás között, Szent Lélek örömével”. Ez is
bibliai igazság tehát, hogy az Ige által adatik a Szentlélek, más megfogalma-
zásban: a Szentlélek az Ige ajándéka.
Az apostoli tanítás a Gal 3,1-5-ben olvasható. Pál apostolnak kemény harca
volt a galatákkal. A vita, a tanítás során a legdöntıbb érvként teszi fel a kér-
dést: „Csak azt akarom megtudni tıletek: a törvény cselekedeteibıl kaptátok-e
34
a Lelket, avagy a hit hallásából? Annakokáért, aki a Lelket szolgáltatja nék-
tek, és hatalmas dolgokat mővel bennetek a törvény cselekedeteibıl, vagy a
hit hallásából cselekszi-e?” (3,2.5) A hit hallása és a Szentlélek elnyerése,
megkapása között tehát szoros összefüggés van. Hittel hallani pedig Isten
Igéjét kell. Így ez az apostoli tanítás is tanúsítja, hogy a Szentlélek nem csak
az Ige ajándékozója, hanem az Ige ajándéka is.

Az Ige és a Szentlélek megnyilvánulásai

Az eddigiek során az Ige és a Szentlélek egységérıl beszéltünk. Az

elmondottakat tömören így összegezhetjük: Ige nincs Szentlélek nélkül és
Szentlélek nincs Ige nélkül. A kettınek együtt kell lennie, mint az áram eseté-
ben két vezetéknek (fázis és nulla). Ha e kettı nincs együtt, nem gyulladnak
ki az égık. Az Ige és a Lélek egységének is jelen kell lennie, hogy az „égık”
kigyulladjanak. A Bibliában számos példát találunk, amikor az Ige és a Lélek
jelen van, s az égık kigyulladnak. A sok példa közül csupán néhányat eme-
lünk ki.
a) Az Ige és a Lélek megnyilvánulása: erı. Számos bibliai hely beszél
az Ige és a Lélek, valamint az erı kapcsolatáról. Ez a megállapítás az olyan
esetekre is érvényes, amikor a Biblia külön – külön beszél az Igérıl és a
Szentlélekrıl. Az Ige tőz, sziklazúzó pöröly, erı, ami kifejti hatását (Jer 5,14;
23,29; Ézs 55,10). „A mi evangéliumunk tinálatok nem áll csak szóban, ha-
nem isteni erıkben is, Szent Lélekben is” (1Thessz 1,5). A megígért és elnyert
Szentlélek jelenléte erıben nyilvánul meg (ApCsel 1,8; 2Tim 1,7; Ef 3,20).
Ezek után lássunk három bibliai példát! Az egyik az Ez 1,28-2,2. Ezékiel
látomásban átéli Isten dicsıséges megjelenését. „Amikor megláttam - írja - ,
arcra borultam és hallottam, hogy valaki megszólal. Ezt mondta nekem: Em-
berfia, állj a lábadra, beszélni akarok veled! Miközben beszélt, Lélek áradt
belém, talpra állított, én pedig hallottam, hogy beszél hozzám”. Isten szól,
árad a Lélek, s a próféta megtelik erıvel. A másik a Dán 10,8-11.15-19. Dáni-
el látomásában egy ragyogó, fénylı alakot látva, a látványtól és az angyal
hangjától ájultan roskad a földre. Az angyal kedves, nyájas szavakkal szól
hozzá. „És mikor szóla velem, megerısödém és mondék: szóljék az én Uram,
mert megerısítél engemet” (10,19). Az Ige és Lélek jelenlétének megnyilvá-
nulásaként itt is jelentkezik az erı. A harmadik példa Mik 3,8. Mikeás itt a
prófétai szolgálat titkát villantja fel, amikor ezt mondja: „Engem azonban
betölt az Úr Lelke erıvel, igazsággal és hatalommal, hogy megmondjam Já-
kobnak a bőnét, Izraelnek a vétkét.”
b) Az Ige és a Lélek megnyilvánulása: öröm. A boldog Isten azt akar-
ja, hogy gyermekei is boldogok, örvendezık legyenek. Pál apostol így buzdít:
„Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek” (Fil 4,4). Ez a
buzdítás megtapasztalásból fakad. Ez az öröm az Ige és a Lélek jelenlétének a
megnyilvánulása. Az ApCsel-ben többször is olvassuk, hogy az apostolok
hirdették az Igét, áradt, munkálkodott a Lélek, a tanítványok pedig beteltek
örömmel (13,12). A Róm 14,17 szerint „az Isten országa nem evés és ivás,
hanem igazság, békesség és a Szentlélekben való öröm.” Errıl beszél a már

35
említett 1Thessz 1,6 is: a thesszalónikaiak a Szentlélek örömével fogadták be
az Igét. Az öröm hiánya az Ige és a Lélek hiányát jelzi.
c) Az Ige és a Lélek megnyilvánulása: tisztaság, szentség, új élet. Az
Ige megtisztít (Jn 15,3; Ef 5,26), a Szentlélek újjászül, megszentel (Jn 3,5-8).
Mindezt szépen foglalja össze a 1Pt 1,2: „Akik ki vannak választva az Atya
Isten eleve rendelése szerint, a lélek megszentelésében, engedelmességre és
Jézus Krisztus vérével való meghintésre.” Lehet keresni és találni sok más
példát is. A döntı: Legyen jelen az Ige és a Lélek, és gyulladjanak ki a tiszta-
ság és szentség, új élet égıi.
d) Az Ige és a Lélek megnyilvánulása: szomorúság. A Szentlélek nem
csak az öröm Lelke. Az Ige nem festi rózsaszínőre az eget, hanem láttatja az
emberi élet sok baját, nyomorúságát. A Szentlélek nem csak az örömhimnu-
szokat inspirálja, hanem a panaszdalokat is. Merıben téves az a szemlélet,
hogy a keresztyén ember nem lehet szomorú. Az Ige és a Lélek munkája ben-
nünk, hogy megszomorodunk bőneink miatt, együtt sírunk a sírókkal, szo-
morkodunk és sóhajtozunk a világban lévı sok-sok nyomorúság miatt. Errıl
vall Pál apostol a Róm 8,20.23.26-ban: „A teremtett világ ugyanis a hiábava-
lóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette, mégpe-
dig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a
romlandóság szolgaságából arra a szabadságra és dicsıségre, amelyben Isten
gyermekei részesülnek. De nem csak ez a világ, hanem még azok is, akik a
Lélek elsı zsengéit kapták, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a
fiúságra, testünk megváltására. Ugyanígy segít a Lélek is a mi erıtlenségün-
kön. Mert azt, amit kérnünk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de ma-
ga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.”

A Szentlélek az Ige kísérıje és megerısítıje

Mind az Ószövetség, mind az Újszövetség számos példával tanúsítja, hogy a

Szentlélek kíséri és megpecsételi az Igét jelekkel, csodákkal, erı-
megnyilvánulásokkal. Ez egyértelmően következik az Ige és a Lélek felvázolt
egységébıl. A legcsodálatosabban Jézus életében szemléltethetjük ezt. Szava,
beszéde erı volt, az Ige hirdetését követték a jelek és csodák, az erımeg-
nyilvánulások. Péter apostol így emlékeztet erre pünkösdi bizonyságtéte-
lében: „Izraelita férfiak, halljátok meg ezeket az igéket! A názáreti Jézust, azt
a férfiút, akit az Isten igazolt elıttetek erıkkel, csodákkal és jelekkel, amelye-
ket általa tett az Isten közöttetek, ahogyan magatok is tudjátok…” (ApCsel
2,22). Ezt látjuk az apostolok életében is: „azok pedig elmentek, hirdették az
igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerısítette az ige-
hirdetést a nyomában járó jelekkel” (Mk 16,20). Mikor a sánta meggyógyítása
után a vezetık, a vének és az írástudók megfenyegették ıket, a gyülekezet így
imádkozott: „ Most pedig, Urunk, lásd meg fenyegetéseiket, és add meg szol-
gáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet; te pedig nyújtsd ki kezedet
gyógyításra, hogy jelek és csodák történjenek a te szent szolgád, Jézus neve
által. Amint könyörögtek, megrendült az a hely, ahol együtt voltak, megteltek
mindnyájan Szentlélekkel, és bátran hirdették az Isten igéjét” (ApCsel 4,29-
31). Amerre az apostolok jártak, szolgáltak, a Szentlélek nagyon sokszor
36
megerısítette az Igét jelekkel és csodákkal (ApCsel 5,12 - 16; 8,13; 19,11k).
Pál apostol többször is utal erre leveleiben: „Beszédem és az én prédikálásom
nem emberi bölcsességnek hitetı beszédiben állott, hanem léleknek és erınek
megmutatásában” (1Kor 2,4). „Mert nem beszédben áll az Isten országa, ha-
nem erıben”(1Kor 4,20). „ Apostolságomnak jelei megbizonyosodtak közöt-
tetek sok tőrésben, jelekben, csodákban és erıkben” (2Kor 12,12). A Zsid 2,3-
4 mindezt így foglalja össze: „Ez az Úr igehirdetésével kezdıdött. Azok pe-
dig, akik hallották, megerısítették ezt számunkra, Isten pedig velük együtt tett
bizonyságot jelekkel és csodákkal, sokféle erıvel és a Szentlélek ajándékai-
val, amelyeket akarata szerint osztott.” Az Atyánál „nincs változás, vagy vál-
tozásnak árnyéka” (Jak 1,17). „Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyan-
az” (Zsid 13,8). Úgy szól és cselekszik ma is, mint régente.

Az Ige és a Lélek munkája az emberben és az ember által

Isten Igéje és Szentlelke által végzi nagy és hatalmas munkáit. Erre

utal a Heidelbergi Káté 54. kérdés-felelete is: „Mit hiszesz a közönséges ke-
resztyén anyaszentegyházról? Hiszem, hogy Isten Fia, a világ kezdetitıl fogva
annak végéig, az egész emberi nemzetségbıl, szent Lelke és igéje által, az
igaz hit egységében magának az örök életre kiválasztott gyülekezetet győjt
egybe, azt oltalmazza és megtartja, s hiszem, hogy én annak élı tagja vagyok
és örökké az is maradok.” Ezzel az idézettel azt is jelezzük, hogy a követke-
zıkben az Ige és a Lélek mindenütt jelenlévı, mindenre kiható munkáján
belül az emberben s az ember által munkált üdvösségre irányítjuk a figyelmet.
Emberi életünk nagy lehetısége és méltósága, hogy benne és általa Isten Igéje
és Szentlelke által végzi nagy és hatalmas munkáit. A „benne és általa” elvá-
laszthatatlanul összetartozik. Ha Isten Igéje és Szentlelke által nem munkál-
kodik bennünk, akkor általunk sem munkálkodik. A Biblia gyakran külön-
külön beszél az Ige és a Szentlélek munkájáról. A teljes Írás fényében azon-
ban egyértelmő, hogy az Ige és a Szentlélek valamiképpen mindig összetarto-
zik, s egyes bibliai helyek ezt az összetartozást világosan ki is mondják. Az
összetartozás fejezıdik ki abban is, hogy az Ige és a Lélek ugyanazt munkálja.

Az Ige és a Szentlélek munkája az emberben.

Az Igére és a Szentlélekre az embernek nélkülözhetetlenül szüksége

van. Ige és Szentlélek nélkül nincs - bibliai értelemben vett - élet. Az Ige lelki
kenyér, ami nélkül nem lehet élni. Ezt hangsúlyozza mind az Ószövetség,
mind az Újszövetség: „Sanyargatott és éheztetett, de azután mannával táplált,
amelyet nem ismertél, és atyáid sem ismertek. Így adta tudtodra, hogy nem-
csak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal él az ember, ami az ÚR szájából
származik” (5Móz 8,3). A Sátán kísértésére, hogy változtassa a köveket ke-
nyérré, Jézus így válaszolt: „Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember,
hanem minden igével, amely Isten szájából jön” (Mt 4,4). Az élı ige (ApCsel
7,38) kenyér, s a holt betőt (2Kor 3,6), az írott igét a Szentlélek teszi élı igé-
vé. De nem csak kenyérre van szükségünk, hanem vízre is. A lelki ital, az élı
víz a Szentlélek, amit a Jn 7,37-39 világosan tanúsít: „Az ünnep utolsó nagy
37
napján felállt Jézus, és így kiáltott: ‘Ha valaki szomjazik jöjjön hozzám, és
igyék. Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejébıl élı víz
folyamai ömlenek.’ Ezt pedig a Lélekrıl mondta, akit a benne hívık fognak
kapni”. Életünk nagy lehetısége és feladata, hogy a Krisztus beszéde lakozzék
bennünk gazdagon (Kol 3,16), s beteljesedve Szentlélekkel (Ef 5,18) legyen
testünk a Szentlélek temploma (1Kor 6,19; 3,16), amibıl élı víznek folyamai
ömlenek (Jn 7,38). Akiben nincs Ige és nincs Lélek, abban nincs élet (Péld
13,13; Jn 5,38; Róm 8,9.14; vö. Róm 1,4). Ezek után nézzük meg közelebb-
rıl, hogy mit munkál az Ige és a Lélek az emberben.
a) Az Ige és a Lélek megtérésre vezet. Ige és Szentlélek nélkül nincs
megtérés. Az, hogy az ember az Ige nyomán megtérésre szomorodik meg
(2Kor 7,9), a Szentlélek munkája. Ebben is teljesen megegyezik az Ószövet-
ség és az Újszövetség bizonyságtétele. Hatalmas szivárványív van az Ez
36,22-31; Zak 12,10-13,1 és az ApCsel 2,14-39 között. Szól az Ige, kiárad a
kegyelem és irgalom Lelke, aki bőnbánatra, megtérésre vezet, ösztönzést és
erıt ad az új életben való járásra (vö. Jer 31,31-34; Lk 1,15-17).
b) Az Ige és a Lélek újjászül. Sokszor elkerüli a figyelmünket, hogy
az újszövetségi bizonyságtételekben mennyire összefonódik az újjászületés
csodájában az Ige és a Lélek munkája. Ez az összefonódás nem csupán abban
jelentkezik, hogy az Ige szól: „Szükség néktek újonnan születnetek” (Jn 3,7),
a Szentlélek által pedig megtörténik az újjászületés (Jn 3,8). Az 1Pt 1,22-23 és
a Jak 1,18 szerint az újjászületés az Ige által történik: „Tisztítsátok meg lelke-
teket az igazság iránti engedelmességgel képmutatás nélküli testvérszeretetre,
egymást kitartóan, tiszta szívbıl szeressétek, mint akik nem romlandó, hanem
romolhatatlan magból születtetek újjá, Isten élı és maradandó igéje által”.
Ugyanezt mondja Jakab apostol is a jelzett helyen: „Az ı akarata szült minket
az igazság igéje által, hogy mintegy elsı zsengéje legyünk teremtményeinek”.
A Tit 3,5-6 az Ige és a Lélek együttes újjászülı munkáját így foglalja össze:
„Nem az igazságnak cselekedeteibıl, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az ı
irgalmasságából tartott meg minket az újjászületésnek fürdıje és a Szentlélek
megújítása által, melyet kitöltött reánk bıséggel a mi megtartó Jézus Krisztu-
sunk által” (rev.Károli). Az Ige és a Lélek együttes újjászülı munkája mögött
is a Jn 6,63 titka van.
c) Az Ige és a Lélek megtisztít. A keresztyén élethez alapvetıen hoz-
zátartozik, hogy tiszták legyünk, „mint ahogyan ı is tiszta” (1Jn 3,3). Pál az
apostoli munka, szolgálat lényeges elemeként írja a korinthusiaknak: „isteni
buzgósággal buzgok értetek; hisz eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy
mint szeplıtelen szüzet állítsalak a Krisztus elé” (2Kor 11,2; vö. Jel 19,7k; Ef
5,27). Az Újszövetség, ószövetségi alapokon állva (vö. Zsid 9,22; 13,11k)
vallja: „Jézusnak, az ı Fiának vére, megtisztít bennünket minden bőntıl” (1Jn
1,7). A mennyei dicsıség részesei csak azok lesznek, akik „megmosták ruhá-
jukat és megfehérítették a Bárány vérében” (Jel 7,14). Nyilvánvaló, s nem
lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a Jézus Krisztus vérében van minden meg-
tisztulás alapja, lehetısége, ereje, titka. Ezzel nyilván nincs ellentétben az,
amikor a Biblia arról beszél, hogy a megtisztulás az Ige és a Szentlélek által is
történik. Maga Jézus mondta tanítványainak: „Ti már tiszták vagytok az ige
által, amelyet szóltam nektek” (Jn 15,3; vö. Ef 5,26). Pál apostol arra buzdít a
38
Róm 8,13-ban, hogy a test cselekedeteit öldököljük meg a Lélek által. Érde-
mes figyelembe venni a szövegösszefüggést. A Jn 15,3-ban a gyümölcster-
mésre való megtisztításról van szó, a Róm 8,13-ban pedig - páli kifejezéssel
élve - az óember és az újember közötti harcról, amelyben az újember az
óember cselekedeteit a Lélek erejével, fegyvereivel megöldökli, lehetıleg
még csírájában, vagy amikor gondolatként jelentkezik, hogy megtisztuljon,
ill. tiszta legyen ezektıl. Mindez nem homályosítja el, hanem kiemeli Jézus
vérének megtisztító hatalmát, arról nem is szólva, hogy a Jézus vére megtisz-
tító erejében való hitre is az Ige és a Szentlélek vezet el.
d) Az Ige és a Lélek megszentel. Isten szentségre hívott el bennünket
(1Thessz 4,7); azt akarja, hogy szentek legyünk (1Thessz 4,3); mindezt azért
cselekszi és akarja Isten, mert ı szent (3Móz 11,44; 1Pt 1,15k). A megszente-
lés az Ige és a Szentlélek által történik. Jézus ezt kérte fıpapi imájában:
„Szenteld meg ıket a te igazságoddal: A te igéd igazság” (Jn 17,17). Az Ige
megszentelı hatalmáról tanúskodik az 1Tim 4,5 is: „Megszenteltetik Istennek
igéje és könyörgés által.” Pál apostol és Péter apostol egyaránt hangsúlyozza a
Szentlélek megszentelı munkáját: „megszenteltettetek, megigazíttattatok az
Úr Jézusnak nevében és a mi Istenünk Lelke által” (1Kor 6,11). Péter apostol
azoknak írja levelét, „akik ki vannak választva az Atya Isten eleve elrendelése
szerint a Lélek megszentelı munkája által” (1Pt 1,1k).
e) Az Ige és a Lélek megerısít. A Biblia számos helyen beszél arról,
hogy Isten Igéje és Lelke által ad erıt gyermekeinek. A Biblia kegyesei nem-
csak az emberi élet gyengeségérıl, erıtlenségérıl, tehetetlenségérıl tudnak,
hanem az erırıl, az erı forrásáról és ajándékozójáról, valamint az ajándéko-
zás módjáról is. A bibliai kijelentést megerısíti az évezredek tapasztalata:
Isten az, aki megerısít Igéje és Lelke által. Az evangélium „Isten ereje,
amellyel minden hívıt üdvözít” (Róm 1,16). Az erı, amivel le lehet gyızni a
gonoszt, és az Ige bennünk lakozása között az 1Jn 2,14 szerint is szoros össze-
függés van. A Bárány vére és a bizonyságtétel igéje legyızi a Sátánt is (Jel
12,11). Jézus azzal bátorította tanítványait, hogy erıt kapnak, amikor a Szent-
lélek betölti ıket (ApCsel 1,8). Pál apostol azért imádkozik, hogy a hívık
erısödjenek meg hatalmasan a belsı emberben a Szentlélek által (Ef 3,16),
Timóteusnak pedig ezt írja: „nem félelemnek lelkét adta nekünk az Isten;
hanem erınek és szeretetnek és józanságnak lelkét” (2Tim 1,7).
f) Az Ige és a Lélek gyümölcsöt terem. A Biblia szerint arra rendeltet-
tünk, hogy gyümölcsöt teremjünk (Jn 15,16). Az igaz ember olyan, mint a víz
mellé ültetett fa, mely idejében meghozza gyümölcsét, s levele nem hervad el
(Zsolt 1,3). A meghallott, befogadott, megcselekedett Ige (vö. Ézs 55,11; Jak
1,21k) terem bennünk gyümölcsöt. Egyik szép énekünk ezt így fejezi ki:
„Szakaszd el hát most is szívünket,
Minden érzésünket
A sok hiábavalóságtól,
E csalárd világtól,
Hogy az Igének hallgatói,
Légyünk megtartói;
Mely szívünkben gyökeret verjen,
Gyümölcsöt teremjen” (377,3).
39
Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, az egész életünkben gyökeres változásnak
kell történnie. Nem elég elszakadni a csalárd világtól, hanem be kell oltatni
Jézus Krisztusba, mint igazi szılıtıbe, akiben az Ige és a Lélek csodálatos
egységet alkot (Jel 19,13b; 2Kor 3,17). Annak a titka, hogy az Ige és a Lélek
gyümölcsöt teremjen bennünk, a Jézus Krisztussal való közösségben van: „Én
vagyok a szılıtı, ti a szılıvesszık: aki énbennem marad, és én ıbenne, az
terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni” (Jn
15,5). Mivel Krisztusban Isten fiaivá lettünk, Isten kibocsátotta szívünkbe az
ı Fiának Lelkét (Gal 4,6), aki az istenfiúság és a Krisztushoz való tartozás
záloga (2Kor 1,22; Ef 1,13k; Róm 8,16), és termi bennünk a Lélek gyümöl-
cseit (Gal 5,22).
g) Az Ige és a Lélek vezet. Isten ígérete és ajándéka számunkra, hogy
Igéjével és Lelkével vezet bennünket. Az Ószövetség és az Újszövetség egy-
aránt vallja: Az Ige lábainknak szövétneke és ösvényeinknek világossága
(Zsolt 119,105; vö. Jób 9,3; Péld 6,23); a prófétai beszéd sötétben fénylı szö-
vétnek, amire figyelni kell (2Pt 1,19). A Róm 8,14 szerint a Lélek által való
vezettetés az istenfiúság jele, „mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek
fiai”. A Lélek vezetése sokféleképpen történhet: indít valaminek megcselek-
vésére (Lk 2,27), kijelentést, útmutatást, bátorítást ad (ApCsel 8,29; 10,19k;
13,2), tilt, megakadályoz valamit (ApCsel 16,7), emlékeztet Jézus szavaira,
adott helyzetben az eligazító igére (Jn 14,26; ApCsel 11,16;15,13-18), elvezet
a teljes igazságra és az eljövendı dolgokat kijelenti (Jn 16,13). Mindez csak
töredéke a bibliai bizonyságoknak. Az Ige és a Lélek által való vezettetés
Isten nagy ajándéka számunkra, amit naponként átélhetünk.
Az Ige és a Lélek bennünk való munkájából csak hetet emeltünk ki, ami a
teljesség végtelenségére is utal.

Az Ige és a Szentlélek munkája az ember által

Az elızıekben arról beszéltünk, hogyan épít Isten bennünket Igéje és

Lelke által. Más szavakkal: Mit jelent az Ige és a Szentlélek személyes ke-
gyességi életünkben. De az Ige és a Lélek nem csak bennünk nyilvánul meg
és munkálkodik, hanem általunk is. Ezek után szólnunk kell néhány szót arról
is, hogy mit jelent az Ige és a Lélek szolgáló életünkben. Egyetlen szóval:
mindent. Szolgáló életünkben az Ige és a Lélek a kezdet és a vég, a meder és a
folyó. Csak az Istentıl való, ami az Ige és a Lélek által van, csak ezt ismeri el
az Úr (vö. Mt 7,21-23). Ebben van szolgáló életünk ítélete és határtalan lehe-
tısége.
Természetesen nincs és nem is lehet az életnek olyan területe, ahol Is-
ten ne munkálkodna Igéje és Lelke által. Most az Ige és Lélek munkájának
csupán két alapterületére hadd irányítsuk a figyelmünket.
a) A beszéd. Isten azt akarja, hogy az ı igéje szóljon általunk. Jézus
megbízása örök érvényő: „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az
evangyéliumot minden teremtésnek” (Mk 16,15). Pál apostol így buzdítja
Timóteust: „Hirdesd az igét, állj elı vele alkalmatos, alkalmatlan idıben”
(2Tim 4,2). Más dolog azonban általában beszélni Istenrıl, Isten Igéjérıl, és
valami egészen más Isten élı igéjének a hirdetése. Tanulságos példa Sámuel
40
története. Az 1Sám 3,7-ben ezt olvassuk: „Sámuel még nem ismerte az Urat,
mert az Úr még nem jelentette ki igéjét neki”. Sámuel még nem tudta, mit
jelent élı igét kapni, és az élı igét hirdetni. Ez az, amit Isten Mózes által meg-
ígért: „Prófétát támasztok nekik atyjukfiai közül, olyant, mint te. Az én igéi-
met adom az ı szájába, ı pedig elmond nekik mindent, amit én parancsolok”
(5Móz 18,18). Isten Igéjét úgy szólhatjuk, ha Isten szánkba adja igéjét (Jer
1,9). A hirdetett ige úgy lesz hatékony, ha Isten a szánkba adott igét tőzzé
teszi (Jer 5,14). Így szólni az Igét csak a Szentlélek által lehet. Az ószövetségi
korra nézve mindezt így foglalja össze a 2Pt 1,21: „sohasem ember akaratából
származott a prófétai szó; hanem a Szent Lélektıl indíttatva szólottak az Is-
tennek szent emberei”. Az újszövetségi korról az 1Pt 1,12 a következıt mond-
ja: „…prédikálták néktek az evangéliumot az egekbıl küldött Szent Lélek
által”. Hasonlóan vall Pál apostol is szolgálatáról: „És az én beszédem és az
én prédikálásom nem emberi bölcsességnek hitetı beszédiben állott, hanem
Léleknek és erınek megmutatásában” (1Kor 2,4). A nagy célt és lehetıséget
az 1Pt 4,11 így adja elénk: „Ha valaki szól, mintegy Isten igéit szólja”. Ez
nem ábránd, hanem realitás. Ezt tanúsítja Pál apostol a 2Kor 2,17-
ben:”…tisztán, sıt szinte Istenbıl szólunk az Isten elıtt a Krisztusban”. Nem
kevesebbrıl van szó, mint arról, hogy a Krisztus élete legyen láthatóvá éle-
tünk, szolgálatunk által, akinek a beszéde Lélek és élet (Jn 6,63). Ez csak úgy
lehetséges, ha beteljesedünk Szentlélekkel; ha élünk többé nem mi, hanem
Krisztus él bennünk (Gal 2,20).
b) A Lélek megnyilvánulásai. A megtért, újjászületett ember a Szent-
lélek temploma. A Lélek nem csupán idınként jelenik meg templomában,
hanem benne lakozik (1Kor 3,16). Ha a Lélek valóban bennünk lakozik, akkor
nem csak bennünk munkálkodik, hanem rajtunk keresztül is. A Biblia számos
példát sorol fel erre a bírák, a próféták, az apostolok, az elsı keresztyének
életébıl. Az Újszövetség nyomatékosan beszél arról, hogy a nékünk adatott, a
bennünk lakozó Lélek megnyilvánul a gyümölcstermésben és a kegyelmi
ajándékokban. A Lélek gyümölcseit a Gal 5,22 sorolja fel, a kegyelmi ajándé-
kokról pedig az 1Kor 14,14 és a Róm 12,3-8 beszél részletesen. Az Ef 6,10-
20-ban felsorolt lelki fegyvereket is a Lélek forgatja gyıztesen. A bibliai bi-
zonyságok szerint Isten Lelke sokféleképpen megnyilvánulhat általunk, s „a
Lélek megnyilvánulása mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele”
(1Kor 12,7).
Az Igének és a Léleknek ez a töredékesen felvázolt egysége misztéri-
um, ami magában hordozza a misszió, a missziói szolgálat misztériumát is.

41
 2. MISSZIÓ AZ ÓSZÖVETSÉGBEN

Izrael missziói munkájáról rendkívül keveset olvasunk az Ószövet-

ségben, értve ezalatt a mi fogalmaink szerinti külmissziót. E hiány alapján
vonja le E. Lohse azt a következtetést, hogy „a régi Izrael nem ismert semmi-
lyen pogánymissziót”, s csak „Deutero-Ézsaiás óta lehet fokozódóan találkoz-
ni azzal a gondolattal, hogy a Jahve univerzális hatalmáról szóló üzenet fé-
nyének - aki az egyetlen Isten - meg kell világosítani a népeket.”28A
vizsgálódás során majd látjuk, hogy ez a megállapítás csak részben igaz, ma-
gával a misszió jelenségével sokkal korában , sıt már Izrael története kezde-
tén találkozunk. Ezért célszerőbb magára a jelenségre irányítani a figyelmün-
ket, hogy aztán ennek alapján vonhassunk le következtetéseket.
Vriezen joggal mutat rá, hogy a misszió és az Isten megismerése
mennyire összetartozik. Vriezen nem valamilyen logikai fejlıdés-folyamatra,
evolúcióra gondol. „Izrael istenismerete harc és szenvedés által mélyült el, és
így jutott el világmissziói hivatása felismeréséhez” (az exiliumban).29
Ez a belsı harc egyszerre volt történeti és teológiai természető. Törté-
neti tény volt, hogy Jahve Izraelt kiválasztotta, magának elkülönítette. A fe-
szültség abból adódott, hogy Izraelnek ezt az elkülönítettségét meg kellett
ıriznie - és fel kellett adnia. Be kellett zárkóznia - és ajtót kellett nyitnia. Az
egyre élesebben megfogalmazódó teológiai kérdés pedig abból adódott, hogy
felismerték: a népek misszionálásának a tulajdonképpeni hordozója, cselekvı-
je Jahve. De miben áll akkor Izrael missziói felelıssége?
Egyenlıre maradjunk meg a puszta tény megállapításánál: Izrael
missziói felelıssége bezárkózás és ajtónyitás feszültségében fokozatosan mé-
lyült el. Így jutott el Izrael arra a felismerésre, hogy „nem önmagáért van,
hanem Jahvéért, s ezáltal a többi népekért. Isten szabadsága érvényesül a nép
kiválasztásában, és abban is, hogy végül az idegeneket is üdvösségben része-
síti. Népének ebben kell a szolgálatára állnia. A szolgálatnak ez a magatartása
jelenti a legnagyobbat Izrael népekkel való kapcsolatában: nyitottságot Isten
új munkája elıtt, aminek a megvalósítása egyáltalán nem állt Izrael hatalmá-
ban.”30
Végül szükségesnek tartom megjegyezni, hogy bár a következıkben
nem esik szó különösebben a kiválasztásról és a szövetségrıl, a háttérben
azonban ezeket mindig ott kell látnunk. A kiválasztás és szövetség az a böl-
csı, amelyben a misszió gondolata ring, vagy a talaj, amibıl a misszió és a
népek iránti felelısség gondolata kisarjad, fává nı, és gyümölcsöt terem.

A patriarchák kora

Az Ábrahám kiválasztásáról, elhívásáról szóló híradásban (1Móz

12,1-3) egy csokorba van kötve a misszió, a népek iránti felelısség, s ezeknek

28
E. Lohse : Jüdische Mission, Im: Die Religion in Geschichte und Gegenwart. 1986. Bd.4.
971.p. Továbbiakban: RGG.
29
Th. C. Vriezen: Theologie des Alten Testaments in Grundzügen, 33.p.
30
G. Schmitt: Du sollst keinen Frieden schliessen mit den Bewohnern des Landes, 1970.
162.p.
42
tartalma. Ábrahám kiválasztása másokért, a népekért történik. Az 1Mózes
írója ezt kétféleképpen is kifejezésre juttatja. Egyfelıl az által, amit C.
Westermann31 G. von Radra hivatkozva hangsúlyoz, hogy Ábrahám elhívása
Isten felelete a népek lázadására, a bábeli toronyépítésre. Isten nem mond le a
népekrıl, hanem új utat kezd megváltásukra, s ennek kezdete Ábrahám kivá-
lasztása. Ábrahám kiválasztásának a népekre irányuló célját másfelıl a 1Móz
12,3-ban közölt ígéret fejezi ki: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsé-
ge.” „Ezzel az ígérettel Istennek népével való története eleve Istennek az
egész emberisséggel való története tágabb horizontjába lett állítva. Isten népe
történetében ez ismételten felcsendül, míg aztán az Úr Szolgája alakjában ...
uralkodó jelentıségővé lesz, majd végül beletorkollik az apokaliptikába.”32
Olyan jelenségekkel, gondolattal van tehát dolgunk, amely átvonul Izrael
történetén és hitvilágán. „Ennélfogva értelmezhette Izrael a maga kiválasztá-
sát hitútja csúcsain a népek iránti szolgálatként és feladatként.”33
A feladat, a misszió vállalása - útra kelés. Elindulás oda, ahová Isten
küld: „Menj el a te földedrıl, rokonságod közül és atyád házából arra a földre,
amelyet mutatok néked” (1Móz 12,1). A hangsúly az engedelmességen, vagy
ahogyan Buber gyakran mondja - az Istennel való „együtt-járáson” van. A
misszióhoz ez az útonlétel alapvetıen hozzátartozik, nem csak az Ószövetség,
hanem az Újszövetség szerint is: „Azok pedig elmentek, hirdették az Igét
mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük” (Mk 16,19).
A misszió lényege a 1Móz 12,3 szerint az, hogy Ábrahám és a belıle
támadó nép, Izrael által áldást nyer a föld minden nemzetsége. Izrael népek
iránti felelıssége abban van, hogy valóban áldássá legyen minden nép számá-
ra. „Itt még teljesen nyitva marad, hogy ez az áldás miben áll, és hogyan való-
sul meg.”34 Csupán a cél világos: Isten ezt a különlegességet, amit Ábrahám-
nak és magjának ad („megáldalak és áldás leszel” )minden népre ki akarja
terjeszteni. Ugyanez a gondolat tér vissza az atyák történetének a végén, ab-
ban a jelenetben, amirıl az 1Móz 47,7-10 tudósít: József bemutatja apját a
fáraónak, és Jákób megáldja a fáraót. Az egyik oldalon ott van a hatalmas
fáraó fényes udvartartásával, a másik oldalon a hozzá képest koldusszegény
vándor pásztor: Jákób. „S mégis, az, aki a senki, akinek semmije sincs, az az
ajándékozó, ı az, aki a fáraót megáldja.”35 (S ide kívánkozik a Zsid 7,7 meg-
jegyzése: „Márpedig minden vitán felül a nagyobb áldja meg a kisebbet.”)
Kétségtelen, állapítja meg Westermann, hogy a Szerzı számára „ennek a jele-
netnek az atyák történetének a végén, a nép történetének indulásakor jelképes
jelentése van.”36

31
Vö. C. Westermann: Theologie des Alten Testaments in Grundzügen, Göttingen, 1978.
Grundrisse zum Alten Testament. Das Alte Testament Deutsch Ergänzungsreihe. Hrsg.
Von Walter Beyerin, Bd. 6. vö. 53.p.
32
C. Westermann, i.m. 53.p.
33
Horst Dietrich Preuss: Jahweglaube und Zukunftserwartung, Stuttgart, 1968. Beiträge zur
Wissenschaft vom Alten und Neuen Testament. Fünfte Folge. Hrsg. von Karl Heinrich
Rengstorf und Leonhard Rost. Heft 7. Der ganzen Sammlung Heft 87. 50.p.
34
C. Westermann, i.m. 59.p.
35
C. Westermann, i.m. 59.p.
36
C. Westermann, i.m. 59.p.
43
 Egyelıre azonban ennek az áldásnak csupán az útja rajzolódik ki vi-
lágosan: kezdıdik az egyén és családja életében, folytatódik a nép, Izrael éle-
tében, végül kihat a népekre. Kicsiny kezdetként, belülrıl indul, s így lesz
egyre átfogóbb.
Az áldás tartalma be van csomagolva. Az idıben, a történelemben
lesz csak nyilvánvalóvá, úgy azonban, hogy minden korszakban megvalósu-
lásra tör, mint felülrıl jövı ajándék, és mint a megajándékozottak felelıssége,
helyénvaló életmagatartása. Az atyák történetébıl világosan kitőnik, hogy a
Szerzı szerint e kettı teljes összhangban van: elsısorban maga az életük
misszió. Különösen is világos ez Ábrahám és Izsák esetében.
Az 1Móz 21,22 szerint Ábrahám pogány környezete felismerte Ábra-
hám életében ezt a többet. Abímelek és hadseregparancsnoka, Píkól ezt mond-
ja neki: „Isten van veled mindenben amit cselekszel”. Még erıteljesebben
fejezıdik ez ki Izsákkal kapcsolatosan. E beszélgetésnél az elıbbi kettın kívül
ott van még Abímelek barátja, Ahhuzat is. „Meg kellett látnunk - mondják
Izsáknak -, hogy az Úr van veled. Ezért azt mondtuk: Legyen esküvel fogadott
megállapodás köztünk és közted! Szövetséget akarunk kötni veled, hogy nem
teszel rosszat velünk, ahogyan mi sem bántottunk téged, csak jót tettünk ve-
led, és békével bocsátottunk el. Hiszen az Úr áldott embere vagy te” (1Móz
26,28.29). Az ézsaiási ige mindig érvényes: „Bárki látja ıket, felismeri, hogy
ezt a népet megáldotta az Úr” (Ézs 61,9). Izsák életében látható volt, hogy
Jahve megáldotta. De ennek volt emberi oldala is: Izsák magatartása
Abímelekkel szemben. Nevezetesen az, hogy Abímelek szolgái egymásután
elvitatták Izsáktól az általa ásott kutakat (1Móz 26,12-24), s Izsák nem perle-
kedett ezek miatt. Isten ezt a magatartást megáldotta, újabb kutakkal ajándé-
kozta meg, minél engedékenyebb volt, annál jobban gyarapodott. Izsák az
életével misszionált, s ez azért volt eredményes, mert áldásokat mutatott fel,
az áldások pedig az engedelmes életre áradtak. Ez az igazi felelısség és a
misszió titka.
Az atyák története azt is mutatja, hogy az áldássá lételben helye van a
helyzetfelismerésnek és az Istentıl kapott ajándékok kamatoztatásának is.
A kezdeményezı magatartásnak legszebb példája Ábrahám közbenjárása
Sodomáért és Gomoráért. A másokért való felelısséget önként magára veszi, s
így a nagy közbenjáró, a Messiás-Krisztus elıfutára. Pál apostol ugyanezt
követelményként állítja az Újszövetség népe elé: „Arra kérlek mindenekelıtt,
hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat
minden emberért ... Ez jó és kedves dolog a mi üdvözítı Istenünk elıtt”
(1Tim 2,1-4).
Az Istentıl kapott ajándékok kamatoztatása József példájában van elıttünk.
József az álmok magyarázásának ajándékát kapta. S mert nem vonakodott
attól, hogy ezzel szolgáljon, így lett áldássá, eszközzé abban, hogy „Isten sok
nép életét megtartsa” (1Móz 50,20). Izrael - és tegyük hozzá az egyház - fele-
lıssége abban van, hogy felülrıl nyerjen ajándékokat - újszövetségi kifejezés-
sel élve: karizmákat -, amelyekkel mindenkor, mindenben, az emberi mértéket
és lehetıségeket meghaladó helyzetekben pedig különösképpen is szolgálja a
népek javát, s ily módon dicsıítse meg Jahve nevét.

44
Láttuk tehát, hogy az atyák esetében a hangsúly az élettel-cselekedettel való
bizonyságtételen van. Kérdés, hogy szóval tettek-e bizonyságot Jahvéról. Fel-
tehetı, hogy a találkozások, beszélgetések során esett szó arról az Istenrıl, aki
Ábrahámot elhívta, akinek az áldását „meg kellett látni” a körülöttük élı tör-
zseknek, népeknek. Bizonyítani ezt csak akkor tudjuk, ha az atyák történeté-
ben - fıleg Ábrahámmal kapcsolatosan - többször is visszatérı vajjiqra’
bösém jhvh (1Móz 12,8; 13,4; 21,33 ) kifejezést a szokásostól eltérıen for-
dítjuk. Az újfordítású Bibliánkban ezeken a helyeken következetesen ezzel a
fordítással találkozunk: „és segítségül hívta az Úr nevét”. A Stuttgarter
Jubiläumsbibel ugyanezt így fordítja: „und predigte von dem Namen des
Herrn” - azaz: „hirdette az Úr nevét”. G. von Rad szerint „ez a kifejezés nem
azt jelenti, amint a régiek - és még Luther is - gondolták, hogy a pogányoknak
prédikált, hanem azt, hogy Istent, aki nevét kijelentette, a kultuszban segítsé-
gül hívta.”37 Tehát a régiek, és még Luther is, úgy értelmezték ezt a helyet,
hogy nem a kultuszi, hanem a missziói gondolkodást részesítették elınyben.
A vajjiqra’ bösém jhvh kifejezést valóban lehet úgy fordítani, hogy „se-
gítségül hívta az Úr nevét”, de úgy is, hogy „hirdette az Úr nevét”. Az új bib-
liafordításunk is több ízben értelmezi ez utóbbi értelemben a szóban forgó
kifejezést, pl. 5Móz 32,3 - „Az ÚR nevét hirdetem”; „Hálaáldozatot mutatok
be neked és az ÚR nevét hirdetem”(Zsolt 116,17). Ez utóbbi esetben az ÚR
neve hirdetése az oltárhoz, az áldozat bemutatásához kapcsolódik. (Vö. még:
Zsolt 116,13; Ézs 12,4). Jónás könyvében a qr‘ váltakozva jelenti a prédiká-
lást és az imádkozást. Végeredményben tehát joggal vélekedhettek a „régiek”
úgy, hogy Ábrahám hirdette is Jahve nevét szőkebb és tágabb környezetében,
és joggal részesíthetjük mi is elınyben a missziói gondolkodást a kultuszival
szemben. Voltaképpen a két értelmezés nem is zárja ki egymást, ha meggon-
doljuk, hogy az Ószövetség kegyesei hangosan imádkoztak. Az imádság pe-
dig nem csak szép szavak mondogatásából, a kérések felsorolásából állt, ha-
nem lényeges része volt Isten tetteinek az elmondása, Isten dicsıítése tetteiért.
Maga az ilyen imádság is prédikáció a hallgatók számára. Végül levonhatjuk
azt a következtetést is, hogy a kultusz is misszió - ha valóban az, aminek len-
nie kell. Ennek az átgondolása, a következtetések levonása, igen hasznos len-
ne az istentiszteletünk megújulását célzó törekvéseink számára.
Végül a misszió és a felelısség gyakorlását gátló, az ajtónyitást aka-
dályozó tényezıknek is szenteljünk némi figyelmet, annál inkább is, mert a
késıbbiek során ezek többrétően és veszedelmesebben jelentkeznek. Az atyák
korában három ilyen tényezıvel találkozunk, ezek: a félelem, a bosszú és az
irigység. A félelem és a bosszú kifelé, a környezet felé rontja, és teszi kérdé-
sessé szolgálatunkat, az irigység pedig belülrıl támad, és gátolja a kibontako-
zást. Ábrahám (1Móz 20) és Izsák (1Móz 26,6-11) félelembıl húguknak
mondják feleségüket - féligazságot hazudnak; Simeon és Lévi, Jákób két fia a
Dinán elkövetett erıszakért vérfürdıvel állnak bosszút; Józsefet testvérei
irigységbıl akarják megölni, illetve félretenni az útból. Mindhárom esetben
Istennek kellett beavatkozni és helyrehozni a dolgokat. A misszió és a máso-

37
G. von Rad: Das erste Buch Mose, Berlin, én. 135.p.
45
kért való felelısség útját bátor és tiszta szívvel, csak Istenre támaszkodva
lehet járni.

Exodus, pusztai vándorlás, honfoglalás kora

Ez a korszak - témánk szempontjából - Izrael történetének egyik leg-

kérdésesebb korszaka. Izrael Egyiptomban nagy néppé lett, s népként lép a
történelem színpadára. Helyet követel magának a népek között. Ez csak magá-
tól, szép szóval nem megy. Harcok, a harcok nyomán tengernyi vér, szenve-
dés jelzi ezt az utat. Lehet-e ilyen korban, ilyen körülmények között Izrael
népek iránti felelısségérıl beszélni? Élethalálharc folyt. A kérdés az volt: ki
pusztítja el, igázza le a másikat. Kérdés a misszió is, különösen a misszió
tartalmát, üzenetét tekintve. Izrael nagy hittapasztalata az volt, hogy Jahve
kiszabadította ıket az egyiptomi rabszolgaságból. Kiőzte, megsemmisítette a
népeket, melyeknek a földjét birtokba vették, vagy leigázták ıket. Mindez
csak Izraelnek evangélium, de hogyan hirdessék ezt a népeknek?38
Ezek valóban súlyos kérdések, de maga a kérdésfelvetés hibás. A magunk
gondolataiból, elképzeléseibıl indulunk ki, s ezért jövünk zavarba.
Az egyiptomi szabadítás és a honfoglalás Isten bizonyságtétele önmagáról.
Minden azt a célt szolgálja, hogy nyilvánvalóvá legyen: İ az Isten, İ az ÚR.
Ez nem csak „külmisszió” volt, hanem „belmisszió” is: Izrael is így élte át,
tapasztalta meg Isten hatalmát. Azt, amit hitvallásában így fogalmazott meg:
„Halld meg Izrael: Az ÚR a mi Istenünk, egyedül az ÚR!” (5Móz 6,4) De a
kifelé fordulás is rendkívül hangsúlyos. A misszió hordozója, cselekvıje Is-
ten. Izrael puszta létében a misszió eszköze. Nem az a döntı amit tesz, hanem
amit Isten cselekszik érte, rajta, általa. Izrael kiszabadítása Egyiptomból, a
pusztai vándorlás, a honfoglalás az „alkalom” Isten kezében, hogy dicsıségét
nyilvánvalóvá, láthatóvá tegye. A fáraó gıgös kérdésére: „Kicsoda az az ÚR,
hogy hallgassak a szavára?” (2Móz 5,2) - Isten válasza ez: „Majd megtudják
az egyiptomiak, hogy én vagyok az ÚR, ha kinyújtom kezemet Egyiptomra,
és kihozom közülük Izrael fiait” (2Móz 7,5; vö. 2Móz 9,14; 14,17.18.). Ezt az
eszközi szerepet fejezi ki a 2Móz 17,16 , mely szerint Izrael „az ÚR trónusa”.
Nem több és nem kevesebb.
A honfoglalásról szóló tudósítások - a néhány késıbbi korból szárma-
zó is - megıriztek valamit abból, hogy ez az Isten által végzett misszió milyen
eredményes volt. Ráháb ezt így mondja a kémeknek: „Tudom, hogy az ÚR
nektek fogja adni ezt a földet, hiszen rettegés fogott el bennünket, és remeg
tıletek mindenki, aki ezen a földön lakik. Mert hallottuk, hogyan szárította ki
az ÚR elıttetek a Vörös-tenger vizét, amikor kijöttetek Egyiptomból, és hogy
mit tettetek Szíhonnal és Óggal, az emóriak két királyával a Jordánon túl,
akiket kiirtottatok. Amikor ezt meghallottuk, megdermedt a szívünk, és még a
lélegzete is elállt mindenkinek miattatok. Bizony, a ti Istenetek, az ÚR az
Isten fönn a mennyben és lenn a földön” (Józs 2,9-11). A kémek is ezzel a
hírrel térnek vissza Józsuéhoz: „Bizony kezünkbe adta az ÚR azt az egész
földet, máris reszket tılünk annak a földnek minden lakója” (Józs 2,24). Mi-

38
Vö. Schmitt, i.m. 161.p.
46
kor Isten meg akarta semmisíteni a népet, mert fellázadt ellene, Mózes így
könyörög érte: „Hallották az egyiptomiak, hogy te hoztad ki közülük hatal-
maddal ezt a népet, és elmondták a föld lakosságának. Hallották, hogy te,
Uram, szemtıl szembe megjelentél, és hogy a te felhıd áll fölöttünk, és felhı-
oszlopban jársz elıttünk nappal, éjjel pedig tőzoszlopban. Ha most mind egy
szálig megölöd ezt a népet, akkor azt fogják mondani azok a nemzetek, ame-
lyek hallották a híredet: Mivel nem tudta az ÚR bevinni ezt a népet arra a
földre amelyet esküvel ígért neki, azért mészárolta le ıket a pusztában. Most
azért mutasd meg, URam, hogy nagy a te hatalmad, ahogyan megmondtad”
(4Móz 14,13-19 vö. 1Sám 4,7-8).
Kétségtelen, hogy egy másik vonal is megfigyelhetı, amely szerint Iz-
raelnek nem csak passzív szerepe van, hanem aktív is. Ez fejezıdik ki az
2Móz 19,4-6-ban: „Ti láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal, hogyan hor-
doztalak benneteket. Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és
megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi
nép közül, bár enyém az egész föld. Papok királysága és szent nép lesztek.”
Horderejét tekintve ez a kijelentés az Ábrahámnak adott ígéret mellé állítható.
Részben magyarázata is annak: Mit jelent az Ábrahámnak adott áldás-ígéret a
nép számára, hogyan lesz Izrael áldásul a népeknek. Bár meglehetısen vitatott
a „papok királysága” kifejezés, az nyilvánvaló, hogy két aspektusa van. Izrael
számára az áldás az, hogy közvetlen, bizalmas kapcsolatban van Istennel.
Ugyanakkor azonban benne van a népek iránti szolgálata, missziója is: a papi
szolgálat végzése a népek között. Ebben az Ábrahám szolgálatának kettıs
alapvonása nyer hangsúlyt: a papi közbenjáró szolgálat, és az ÚR nevének
hirdetése (vö. Mal 2,7). Izrael felelıssége a szentség igényének az elfogadása
és megélése, mert feladatát csak így töltheti be.
Az 5Móz 4,6 a törvényadást is missziói szemszögbıl értékeli: „Tart-
sátok meg, és teljesítsétek azokat, mert az által lesztek bölcsek és értelmesek a
népek szemében. Ha meghallják mindezeket a rendelkezéseket, ezt mondják
majd: Bizony bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet.” Azoknak a törvények-
nek pedig, amelyek „elkülönítik” Izraelt a népektıl, nem a kerítés-emelés a
célja, hanem az, hogy Izrael valóban az legyen, amivé Isten akarja tenni, ne
legyen olyan, mint a többi nép, ellenkezıleg: ebben a más mivoltában legyen
só és világosság.
E korszak nagy tanulsága tehát az, hogy a misszió hordozója Isten. Semmiféle
buzgóság nem helyettesítheti a döntı tényezıt: azt, hogy Isten jelen legyen,
hatalmával cselekedjék. Isten népe ezt kérheti, várhatja, s lehet az ÚR „trónu-
sa”, eszköze, szolgája. A honfoglalás véres eseményeiben Isten ítéletei men-
tek végbe. (Vö.: 1Móz 15,16: Az ÚR ítélı Isten. Ez is része a missziói bi-
zonyságtételnek).

A bírák kora

A bírák kora a honfoglalást követı elsı nemzedéktıl az izraeli király-

ság kialakulásáig, személyekhez kötve: Józsué halálától Saul királysága kez-
detéig tartott. Idıileg – figyelembe véve a Bir 2,7.10; 11,12-28; 1Kir 6,1 ada-
tait s az újabb régészeti kutatások eredményeit. Kr.e. 1355-tıl 1025-ig terjedt,
47
s 330 évet ölelt át. Nevét a korszak karizmatikus vezetıirıl kapta, akiket bí-
ráknak neveztek.
A bírák koráról nagyon keveset tudunk. Az események összeilleszté-
se, értékelése, idıi elhelyezése nagyon nehéz. A korszak refrénszerően vissza-
térı jellemzıje: Izrael vétkezik, Isten megbünteti, a bajban az ÚRhoz kiálta-
nak, Isten szabadítót s általa szabadulást ad – s aztán kezdıdik minden elörıl.
Mégis, ennek a sok tekintetben zavaros, átláthatatlan kornak példaértékő je-
lentısége van. A bírák ugyanis nem a maguk erejével, bölcsességével szabadí-
tották meg a népet, vagy annak egy-egy részét, hanem Isten Lelke által. Jog-
gal írja C. Westermann: „…a Lélek vezetésére utaló jelzés minden késıbbi
kor számára annak a jele, hogy ilyen volt, és ilyen van. Lehet a Lélek erejével
olyan történelmi tettet véghezvinni, amelyet emberi erıvel lehetetlenség lenne
megvalósítani.”39 Ebbıl hangsúlyozottan következik az is, hogy Isten szabadí-
tása, az Isten királyi uralmáról szóló evangélium nem csupán valami »lelki«,
»túlvilági« dolog, hanem átöleli az egész emberi életet. Isten szabadítása teljes
szabadítás. Ez mind az Ószövetség (Ézs 61,1-2), mind az Újszövetség (Lk
4,18-19) egyetemes üzenete. A bírák kora missziói vonatkozásban is példaér-
tékő, a feljegyzett események fontos üzeneteket, tanulságokat tartalmaznak.
Szem elıtt tartva a már említett két dolgot, amelyeknek egyetemes jelentısé-
gük van, a bírák korának történéseibıl hét olyan eseményt hadd emeljünk ki,
amelyeknek missziói szempontból példaértékük van.

„Más nemzedék támadt…” (2,10)

Elsı hallásra mondhatnánk: Nincsen ebben semmi rossz. Ez a termé-

szetes: nemzedékek mennek, nemzedékek jönnek, így megy ez évszázadokon,
évezredeken át. De nem csupán arról van szó, hogy a nemzedékek jönnek
egymás után, hanem arról, hogy a szóban forgó nemzedék minıségileg volt
más. Minıségi változás történt, s ez nem haladás volt, hanem hanyatlás. A
negatív minıségi változás oka: nem ismerték az URat. Nem arról van szó,
hogy nem tudtak róla, hiszen hallottak róla, de személyesen nem élték át ha-
talmas tetteit, nem látták saját szemükkel dicsıségét. S mert ily módon nem
ismerték Istent, nem félték ıt, s nem féltek megszegni a szövetséget, bálvány
isteneket imádni. Ezért fordulhattak elı olyan bőnök, amilyenekrıl a Bir 19-
20-ban olvasunk. A következmény: Isten fosztogatók kezébe adta ıket, s nem
tudtak ellenségeiknek ellenállni. Vereség vereséget, szenvedés szenvedést
követett.
S hogy mégis megszakadhat ez a tragikus folyamat, s valami új kez-
dıdhet, ez azért van, mert minden szenvedésnek Istentıl kapott feladata és
lehetısége, hogy megismerje az URat.
Maga az ÚR gondoskodik követekrıl, akik által bőnbánatra, megté-
résre hívja népét. Az angyal a használatos héber szóból következıen lehet
követ, és a követ lehet angyal. Kérdés, hogy a Bir 2,1-5 és a 6,7-10 hogyan
viszonyul egymáshoz. Az üzenet tartalma nagyon hasonló, az üzenet közvetí-
tıje a 2,1-5-ben angyal, a 6,7-10-ben próféta. Ez nem ellentét, hanem Isten

39
C. Westermann: A Biblia titkai, 105.p.
48
útjainak sokféleségére utal. A döntı: az üzenet Istentıl jön, emlékeztet Isten
jóságára, a nép bőneire, s elhangzik a szívszorongató kérdés: „Hogy tehettétek
ezt?” Hogyan tehettetek ilyet? Hogyan? Úgy, hogy nem hallgattak Isten sza-
vára. Isten szavának, parancsának nem volt feltétlen tekintélye a szemükben.
Igaz, mondta Isten, hogy ne kössünk velük szövetséget, romboljuk le oltárai-
kat, őzzük ki ıket, de miért tegyük mindezt? Mennyi érték, mennyi szép do-
log veszne el! S ki tudja, mégis csak istenek azok is, akiket ezek a népek tisz-
telnek. Mennyi gondolat, érv tőnhet jónak az ember szemében. Isten viszont
ezt kérdezte és kérdezi: „Hogy tehettétek ezt?” S ahol megszületik az ıszinte
bőnbánat, ott jön a szabadítás. Az elsı bíránál kiemelten szerepel: Otniélre
rászállt az Úr Lelke, és „így lett Izrael bírája” (3,10) és Szabadítója.
Talán joggal mondhatjuk, hogy az egyházban lehetne jobb a helyzet.
Az egyházban, a gyülekezetben, a keresztyén családban meglehetne annak a
lehetısége, hogy ne támadjanak olyan nemzedékek, amelyek nem ismerik az
Urat. Isten Szentlelke az egyházban, a gyülekezetben, a keresztyén ember
életében mindennapi realitás - lehetne. Egyik nemzedék tehetne bizonyságot
az Úrról úgy a másik nemzedéknek, hogy életében, szolgálatában felmutatja a
Szentlélek erıit.
De talán joggal mondhatjuk azt is, hogy az egyházban lényegesen
rosszabb a helyzet, mint a bírák korában volt. Ott legalább azt látjuk, hogy a
„más nemzedék” megújult: kérte és megtapasztalta Isten hatalmának meg-
nyilvánulását. Az egyházban ez a más nemzedék ismétli önmagát nemzedék-
rıl-nemzedékre, közel kétezer éven át. Így romlott meg az egyház és lehetnek
benne olyan dolgok, amilyenek – Pál apostol szavaival élve – „még a pogá-
nyok között sem fordulnak elı” (1Kor 5,1). Ezért nem tud megállni ellenségei
elıtt, nem tud megfelelni a kihívásoknak, s ezért hitelesebb sok ember szemé-
ben egy mohamedán vagy egy hindu bizonyságtétele, mint a keresztyéneké.
Nos, hála Istennek, hogy az egyház történetében is adatik minden
nemzetségnek a feladat és a lehetıség, hogy megismerje az Urat.
Megerıtlenedések és megújulások, elesettségek és ébredések követik vagy
követhetik egymást. Lelke jelen van, munkálkodik, aki akarja felfedezheti,
átélheti Isten nagyságát, hatalmas tetteit. Mindez azonban történhetne sokkal
nagyobb mértékben és egyetemesebben. A Lélek erejével lehetséges lehetne a
lehetetlen.

„Ezt parancsolja az Úr…” (4,6)

A Bír 4-5 Debóra és Bárák történetét mondja el, közelebbrıl azt, hogy
hogyan szabadította meg Isten általuk Izraelt. A nép azért került nehéz hely-
zetbe, mert „azt tették, amit rossznak lát az ÚR” (4,1). Nincsenek felsorolva
az egyes bőnök. Mindazáltal nem valami szürke általánosításról van szó, ha-
nem a kérdés kiélezésérıl: Isten szemmel tartja népét. Minden bőn, amit Isten
rossznak lát. Magunkra, az egyházra alkalmazva: Minden bizonnyal nem
imádjuk a kánaáni bálványokat, de mi minden lehet az életünkben, amit
rossznak lát az ÚR. A következmény: az ítélet. Mert azt tették, amit rossznak
látott az Úr, ezért adta Isten ıket Jábinnak, Kánaán királyának a kezébe. Az

49
egyház erıtlensége, missziói gyümölcstelensége is ítélet. A helyzet reményte-
len. Jábinnak kilencszáz vas harci kocsija és hatalmas serege volt.
A reménytelen helyzetek nagy lehetısége: Kiáltani az ÚRhoz (vö.
Zsolt 50,15). Így születhetnek hatalmas szabadulások, ébredések. De kell a
vezetés, kell a karizmatikus vezetı is. Errıl olvasunk Debóra énekében: „Hi-
ányzott a vezetés, hiányzott Izraelbıl, mígnem fölkeltem én, Debóra, fölkel-
tem én Izrael anyjaként” (5,7). E szavak mögött nyilván imaharc, s feleletként
kapott isteni vezetés, kijelentés van.
E történet jellegzetes vonása, hogy sehol sem olvasunk arról, hogy
Bárákot hatalmába vette Isten Lelke. Bárák parancsot kapott: „Ezt parancsolja
az ÚR, Izrael Istene: menj…” (4,6). Ez a parancs azonban nem Debóra gon-
dolata, hanem Isten kijelentése volt. Ismert kifejezéssel azt mondhatjuk:
Bárák igei vezetést, igei parancsot kapott. Parancsot kapott, ami engedelmes-
ségre várt, aminek engedelmeskedni kell. Arra nézve, abban bízva, aki a pa-
rancsot adta. A misszió összefüggésében ez rendkívül fontos. Elıttünk a Bib-
lia, benne Isten megszólító parancsa, illetve parancsai, amelyek hitre,
engedelmességre várnak.
Debóra elmondta Báráknak, hogy mit vár tıle Isten, s azt is, hogy mit
várhat ı Istentıl. Amit Isten Báráktól kíván: „…vonulj a Tábor hegyére, végy
magad mellé tízezer embert Naftáli fiai és Zebulón fiai közül” (4,6). Amit
Bárák Istentıl várhat: kivezeti ellene Siserát hatalmas seregével, s kezébe adja
ıt is, seregét is. Mindez a hit kihívása, ám annak a szava, aki „szólt és meg-
lett, parancsolt, és elıállott” (Zsolt 33,9. Rev. Károli).
Kedves vonása ennek a történetnek, hogy milyen megértı és jóságos
az Úr szolgáihoz. Bárák kész teljesíteni Isten parancsát, de csak akkor, ha
Debóra is vele megy. Debórát nem éri váratlanul Bárák kérése, feltétele. Úgy
tőnik, hogy Debóránál készen volt a felelet: „Szívesen elmegyek veled, de
akkor nem a tied lesz a dicsıség azon az úton, amelyen elindulsz…” (4,9). A
mondat második fele nyilván nem Debóra rögtönzése, hanem Isten kijelenté-
se. Bárák kívánsága mögött nem az van, hogy emberbe vetette bizalmát. De-
bóra jelenléte egyféle fogódzó: Isten jelenlétének a záloga. A kérés és annak
teljesítése Isten tervén, a dolgok végkimenetelén nem változtat, csupán sze-
mélyes következménnyel jár: a dicsıség nem a Báráké lesz.
Minden úgy történik, ahogyan Isten megmondta. A lehetetlenségek
lehetségessé lesznek. „Végy magad mellé tízezer embert!” Lesz akár csak egy
is a megfélemlített népbıl? S lett tízezer. A Kisón patakjához vonul Sisera?
Oda vonult, ahogyan Isten megmondta. Legyızhetı Jábin félelmes hadereje?
Értelmes dolog lerohanni a hegyrıl, a kedvezı harcállásból, oda, ahol a harci
kocsik a helyzet urai? Csupa képtelenség, lehetetlenség, ugyanakkor isteni
realitás és lehetıség. Megmondta Isten, hogy Bárák kezébe adja Siserát hadse-
regével együtt. Isten szava beteljesült. Maga Isten vonult ki Sisera ellen, „az
égbıl harcoltak a csillagok, pályájukról harcoltak Siserával” (5,20). S hıs lett
az, akinek eszébe sem jutott, hogy hıs legyen: Jáél, a kéni Héber felesége, aki
végrehajtotta Siserán Isten elvégzett ítéletét.
A misszió útján a lehetetlenek lesznek lehetségessé. Milyen hihetet-
len, lehetetlen feladat az, amit Jézus a hegyen adott tanítványainak: „Menjetek
el, tegyetek tanítvánnyá minden népet…” (Mt 28,19). Szabad-e kevesebbel
50
megelégedni, mint amit Jézus mondott? Izrael nem elégedhetett meg azzal,
hogy a kémek bejárták Kánaánt, el is kellett foglalni. Isten nem a lázadók, a
meghátrálók, hanem Józsué és Káléb mellé állt (4Móz 13-14; 14,24.30). Az-
zal sem elégedhettek meg, hogy Kánaán egyes részeit elfoglalták. Az egészet
el kellett foglalni, ami csak Dávid idejében történt meg. Dávid Fia pedig az
egész világ, minden nép meghódítására küldte el tanítványait. Nem szabad
kevesebbel megelégedni. A lehetetlen lehetséges, mert az, akinek adatott min-
den hatalom, az úton, amelyen tanítványait, népét elindította, velük lesz „min-
den napon, a világ végezetéig” (Mt 28,20).
Van és lesz számbavétel is. Debóra, gyızelmi énekében számba veszi
azokat, akik részt vettek a harcban, az Úr háborújában, s azokat is, akik kü-
lönbözı okok miatt nem vettek részt. Efraim, Benjámin, Zebulon, Issakár,
Naftáli harcosai ott vannak Debóra és Bárák mellett. Bár sokan hiányoznak,
ez az arány még mindig jobb, mint az Isten mai népe, s elsısorban a magyar
reformátusság esetében. Lesz számbevétel és elmarasztalás. Debóra szíve
azokkal volt, akik önként keltek fel a népbıl. Isten szíve azokkal van, akik
késlekedés nélkül felkelnek és belevetik magukat a misszió szent harcába.
Debóra énekében van egy rendkívül elgondolkodtató, fénylı mondat:
„Feltámadt az életkedv Izraelben” (5,2). Nem magától, hanem Isten munkája,
cselekvése, a belé vetett hit és bizalom, a szabadításában való bizalom s annak
megtapasztalása nyomán. Az életkedv feltámadása elválaszthatatlan az Isten-
nel való kapcsolat megújulásától. A misszió nem csupán valami „lelki dolog”,
ami a realitások világában legfeljebb felesleges luxusnak tekinthetı, hanem az
életet meghatározó, az életet megmentı és meggazdagító áldás. A misszió – a
misszió által közvetített evangélium, az evangélium realitása – az egyetlen
orvosság önpusztító népünk és világunk vérzı sebére. S ahol feltámadásról
van szó, ott Isten Lelke van jelen (vö. Ez 37,1-14; Róm 8,11). Azt mondottuk,
hogy történetünkben nem olvasunk arról, hogy Isten Lelke leszállt volna
Bárákra. Valami sokkal nagyobb dolog történt: leszállt az egész népre s feltá-
masztotta benne az életkedvet. A Bir 5,2-ben a héber párác szerepel, aminek a
jelentése: felszabadít, felold, szabadjára enged – minden megkötözöttségbıl,
depresszióból, halálból, bármilyen fogságból. Az Úr Lelke a szabadság Lelke
(vö. 2Kor 3,17), aki – a szó legteljesebb értelmében – az életre szabadít fel. Ez
a missio Dei lényege (vö. Lk 4,18-20; Mt 11,2-6).

A hit és a jelek útja (6-8)

Gedeon története az egyik leghosszabb elbeszélés a Bírák könyvében.

A nép helyzete ismét rosszra fordult. Midján hét éven át kegyetlenül elnyomta
és kifosztotta Izraelt. Mindez azért volt, mert ismét „azt cselekedték, amit
rossznak lát az ÚR” (6,1). Ez a felelet Gedeon kérdésére is: „…ha velünk van
az ÚR, miért ért bennünket mindez?” (6,13). Azért érte ıket mindez, mert
elhagyták az Urat. Nem az Úr hagyta el ıket, hanem ık távolodtak el az
ÚRtól. Nagyobb baj az, ha már fel se tesszük a kérdést. „Természetesnek”
vesszük a kudarcokat, a vereségeket. A tanítványok sem nyugodtak bele a
sikertelenségbe, hanem megkérdezték az URat: „Mi miért nem tudunk kiőz-
ni?” (Mt 17,19)
51
 A múlt és a jelen keserő tapasztalatai azonban ne tegyenek vakká és
érzéketlenné a jelenben kapott, a küszöbön álló lehetıség meglátására, meg-
ragadására. Gedeon a tegnapot látja, az ÚR a holnapról beszél, aminek az
ajtaja a ma. Az ígéretes jövıbe a bőnbánaton át vezet az út. Nem elég jajgatni,
kiáltozni. Bőnbánatra kell jutni. Ezt szolgálja az ismeretlen próféta bizonyság-
tétele. Korszakok jöhetnek és mehetnek, de Isten és ember kapcsolatában
semmi sem változik igaz bőnbánat nélkül.
Szükség van olyan valakire is, aki kész eszközül odaadni magát Isten
kezébe. Gedeon kész volt ezt megtenni. Gedeon útja is sajátos, példaértékő: a
hit, engedelmesség, jelek útja.
Három jelt Gedeon kért: az elsıt elhívásakor, kettıt a sereggyőjtés után, egyet
Isten ajánlott fel neki: az ellenséges katona álmát, s az álom megfejtését (6,21;
6,36-40; 7,9-15). A hitetlen nemzedéknek vagy nem kell a jel (Ézs 7,10-11),
vagy semmi sem elég (Jn 12,37). Azoknak a hitét pedig, akik készek a hit és
engedelmesség útját járni, Isten jelekkel, a hit kenyerével táplálja. A missziói
szolgálatban különösen is szükségünk van hitünk erısítésére. Fölösleges min-
den álszerénység vagy kegyesnek vélt elutasítás. Isten tudja, hogy szükségünk
van rá, kész adni, mi is legyünk készek kérni és elfogadni.
Még más jeleket is kapott Gedeon, amelyek már nem csak személyesen neki
szóltak. Gedeon elsı feladataként lerombolta Baál oltárát és kivágta szent
fáját. A városbeli emberek meg akarták ölni, de elfogadták Gedeon apjának,
Jóásnak a javaslatát: „Ha isten ı, akkor pereljen ı magáért, amiért lerombol-
ták az oltárát” (6,31). De Baál nem perelt, mert csak bálvány volt, nyilvánva-
lóvá lett: az ÚR az Isten. A misszió nagy összeütközés a bálványokkal. Szük-
ség van a Jóás hitére, hitvalló bátorságára. E nélkül hogyan tudnák meg a
népek, hogy az ÚR az Isten, nincs más Isten!
Valójában jel az is, hogy „az ÚR felruházta lelkével Gedeont” (6,34). Ezért
tette Gedeon az adott helyzetben, a szükséges pillanatban azt, amit tennie
kellett. Sem elıbb, sem késıbb, hanem az Isten által rendelt pillanatban fújta
meg a kürtöt, s győjtött sereget. Ez jel volt Gedeonnak is, és jellé lett a népnek
is: Isten van jelen, ı cselekszik.
S jel a sereg lecsökkentése is. Annak a jele, hogy Isten cselekszik: ı töri össze
Midjánt, ı adja kezükbe ellenségüket. Így ragyog Isten dicsısége. Ezért
mondja Pál apostol: „… hála legyen Istennek, aki a Krisztus ereje által min-
denkor diadalra vezet bennünket” (2Kor 2,14).
Vigyázni kell arra, hogy Isten dicsıségét ne homályosítsa el semmi.
Történetünkben három szomorú dologgal is találkozunk.
Az egyik a testvérviszály. Efraim „hevesen pörölt” Gedeonnal, amiért nem a
kezdet kezdetén hívta ıket a harcba. Megértették volna, ha Gedeon elkezdi
magyarázni nekik, hogy mennyire nem az ı kezében volt az irányítás? Felfog-
ták volna, hogy nem Gedeonnal, hanem Istennel perlekednek? Bizonyára
nem. Gedeon bölcs szavakkal csendesíti le ıket: „Ugyan mit tettem én hozzá-
tok képest? Nem többet ér-e „Efraim böngészése Abiezer szüretjénél?” (8,2).
Efraim többet akart a dicsıségbıl, a zsákmányból. Nem vette eszébe, hogy
olyan sereget vert le, amelyet Isten már legyızött. Több dicsıséget akart, s
nem Istennek adta a dicsıséget. Az ilyen testvérviszály, Isten dicsıségének az
elhomályosítása gyakran jelentkezik a misszióban is. Kinek a munkája ered-
52
ményesebb? Ki szerez több hívet? Az énünket hizlaljuk, s nem Istennek adjuk
a dicsıséget.
A másik dolog, ami beárnyékolta Isten dicsıségét, a nép kezdeményezése:
felajánlják Gedeonnak és fiainak a királyságot: „Uralkodj rajtunk te, aztán a
fiaid és az unokáid is, mivel megszabadítottál bennünket Midján kezébıl!”
(8,22). Nem Istennek adják a dicsıséget, hanem Gedeonnak, pedig nem Ge-
deon, hanem Isten szabadította meg ıket. Gedeon elutasította a királyságot,
mert az ÚR Izrael királya. Isten megmondta: „nem adom dicsıségemet más-
nak” (Ézs 42,8; 48,11). Isten sokkal többet, nagy és hatalmas dolgokat csele-
kedne, ha egészen Neki adnánk a dicsıséget. A misszióban ezt fokozottan
tudnunk kell.
S végül tragikusan elhomályosította Isten dicsıségét Gedeon cselekedete, aki
a zsákmányolt kincsekbıl bálványt készíttetett. Abból, amit zsákmányként
Isten adott, bálványt csináltatott, s felállította Ofrában, ahol a Baál oltárát
lerombolta, szent fáját kivágta. A bálvány helyét elfoglalta egy újabb bálvány.
Ez lett az ember kezében Isten szabadításából. Ez kísért újra és újra az egy-
házban is. Ne csodálkozzunk hát, ha ismét Isten ítéletei jönnek.

Súlyos kérdések

Elsı olvasásra úgy tőnik, hogy Jefte történetének (11,1-12,7) nincs,

vagy nem sok köze van a misszióhoz. Isten népe azonban puszta létével is
hordozója a missio Dei -nek. Ezt szem elıtt tartva fordítsuk figyelmünket
azokra a súlyos kérdésekre, amelyeket Jefte története missziói szempontból
felvet. Ezek között természetesen vannak visszatérı és egyedi kérdések is. Hét
kérdést hadd emeljünk ki.
1) Meddig tőr az Isten? „Izrael fiai ismét azt tették, amit rossznak lát
az ÚR, mert a Baalokat és Astartékat, Arám isteneit és Szidón isteneit, meg az
ammóniak és a filiszteusok isteneit tisztelték” (10,6). Ilyen felsorolással, a
bálványok ilyen bı listájával máshol nem találkozunk a Bírák könyvében.
Izrael tehát igen mély ponton volt. Nyomorúságukban az ÚRhoz kiáltottak.
Az ÚR azonban ezt válaszolta: Betelt a mérték. Eddig megszabadítottalak
titeket, ti azonban ismételten elfordultatok tılem, ezért „nem szabadítalak
meg többé benneteket” (10,13). Az esengı kérésre – „csak most ments meg
bennünket” – nincs felelet. Isten türelme hosszú, de egyszer véget ér. Ne fe-
ledjük: nem a pogányokról, hanem Isten népérıl van szó. Ez nagy figyelmez-
tetés mind az egyházaknak, mind az egyes gyülekezeteknek. Igen, Istennek
valóban mindig lesz népe, de egyházak és gyülekezetek is eltőnhetnek a föld
színérıl.
2) Meddig vár az Isten? Most nem a türelem várakozásáról van szó,
hanem arról, hogy mikor elégeli meg népe szenvedését, meddig tartja vissza
irgalmát? „Örökké akarsz haragudni ránk? Nemzedékrıl nemzedékre tart
haragod?” (Zsolt 85,6; vö. 77,10; Ézs 63,15)
Mindazáltal a harag idején is lehet keresni Istent, s lehet elébe menni Istennek.
Isten hallgatott, ık azonban „eltávolították maguk közül az idegen isteneket és
az Urat szolgálták” (10,16). A baj az, ha a megtérés elmarad. Megtérı népén
megkönyörül az ÚR, mert valóban „nem vet el örökké” (Jsir 3,31), mert „gyö-
53
nyörködik az irgalmasságban” (Mik 7,18), és „bıvölködik a megbocsátásban”
(Ézs 55,7; vö. Ézs 60,10; Hós 14,5; Róm 5,9; 1Jn 1,7). Ez történt Jefte korá-
ban is: „az ÚR megelégelte Izrael nyomorúságát” (10,16).
3) Ki legyen a vezér? Nem csekély kérdés. Isten népe körében is sok
viszály, harc, szenvedés, szakadás forrása. Súlyos kérdés ez, valójában azon-
ban csak akkor, ha Isten népe elfeledkezik arról, vagy elfordul attól, aki a
vezetıje. Ezért mondta Mózes: „Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is
vigyél tovább bennünket” (2Móz 33,15). Isten aztán gondoskodik képviselı-
jérıl is. Az elızı szabadítások esetében ez nem is volt kérdéses. Annak, hogy
történetünkben kérdés, hogy ki legyen a vezetı, és nem Isten jelöli meg, nyil-
ván oka van: a megvetettbıl, az előzöttbıl lesz a vezér, a szabadító. A népnek
nem csak Istennel kellett rendezni dolgait, hanem Jeftével is. Sok elakadás-
nak, tanácstalanságnak lehet az is az oka, hogy az emberekkel nem akarjuk
rendezni dolgainkat. Az pedig legyen mindig egyértelmő: Isten népének az
ÚR a királya, s ez mindig konkrét vezetést jelent. A misszióban ez különösen
fontos. „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai” (Róm 8,14).
4) A következıkben nem csupán egy kérdésrıl, hanem kérdéscsokor-
ról van szó: Elvitatható-e Isten népétıl, amit Isten neki adott? Elvehetı-e Isten
népétıl, amit Isten neki adott? Lemondhat-e Isten népe arról, amit Isten neki
adott? Ezek a kérdések vannak az izraeliek és az ammóniak közötti vita, ki-
robbanó háború gyújtópontjában. Az ammóniak visszakövetelik az Arnóntól a
Jabbókig, a pusztától a Jordánig terjedı területet. Jefte érve: az ÚR ezt nekünk
adta. Háromszáz éve birtokolja már Izrael ezeket a területeket, miért most
jutott eszetekbe, hogy elvegyétek? Valóban el tudják venni? Vagy lemondhat-
nak az izraeliek arról, amit Isten nekik adott? A válasz egyértelmő: az enge-
delmes Izraeltıl, Isten népétıl nem lehet elvenni azt, amit az ÚR nekik adott.
Az engedelmes Isten népe nem mondhat le arról, amit Isten neki adott. Izrael
esetében akkor – és ma is – az ígéret földjérıl volt – és van – szó. Krisztus
népe vonatkozásában – a legfontosabbra szorítkozva – arról a kijelentésrıl,
hogy „nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az ég alatt más
név, amely által üdvözülhetnénk” (ApCsel 4,12), s ez a név: Jézus Krisztus.
Korunkban s az elıttünk álló idıkben ezt világosan kell látnunk. „Az ÚR lesz
a király az egész földön… az ÚR lesz az egyetlen Isten, és neve az egyetlen
név” (Zak 14,9). Ezzel azonban már át is mentünk a következı kérdésre:
5) Ki az Isten? Az ÚR? Kemós? Baal? Marduk? Zeusz? Jupiter? – A
sor végtelen. Ez volt a kérdés a középpontjában az izraeliek és az ammóniak
vitájában, s ez a döntı kérdés a missziói mezıkön is. Számunkra nem lehet
kérdés a felelet. A vitát pedig Isten döntötte, és dönti el azzal, hogy nyilván-
valóvá teszi: csak ı az Isten, s elıtte hajol meg minden térd. Az ÚR úgy szól
ma is, ahogyan régente szólt: „Térjetek énhozzám, hogy megtartassatok föld-
nek minden határai, mert én vagyok az Isten, és nincsen több!”’ (Ézs 45,22).
6) Mit adjak az Úrnak? Nem általánosságban, hanem sajátos értelem-
ben tesszük fel ezt a kérdést. Nincs okunk kétségbe vonni Jefte nemes szán-
dékát, amikor fogadalmat tett: „Ha valóban kezembe adod az ammóniakat,
akkor bármi jön ki elém házam ajtaján, amikor békességgel visszatérek az
ammóniaktól, az ÚRé lesz az, feláldozom égıáldozatul” (11,30k). Mindazáltal
van ebben a fogadalomban némi bizonytalanság és meggondolatlanság. Tény,
54
hogy Isten nem azért szabadította meg Izraelt, mert Jefte ezt a fogadalmat
tette, s azt, amit Isten tett, semmivel sem lehet „kiegyenlíteni.” Igaz, a fogada-
lom lényegétıl távol áll ez a gondolat, az ember szívéhez viszont közel van.
Nem kell adnom és nem adhatok semmit, mert Isten nem azért szabadít meg,
mert ezt vagy azt ígérek neki, hanem azért, mert meg akar szabadítani. S ha
mégis adhatok valamit, akkor magamat adjam eszközül, s egész életemet há-
laáldozatul. Meggondolatlan is volt Jefte fogadalma, amitıl az Ige óv (Péld
20,25). S a nagy kérdés: Felajánlhatok-e, adhatok-e mást áldozatul Istennek?
Isten Jézus Krisztusban önmagát adta áldozatul. Mi is csak ezt tehetjük.
7) Sohasem lesz vége a testvérháborúnak? Történetünk azzal végzı-
dik, hogy Efraim kivonul Jefte ellen. Az efraimiak azzal vádolták Jeftét, hogy
nem hívta ıket az ammóniak elleni harcba. Valójában ez nem igaz. Jefte hívta
ıket, de nem mentek. A szép szó most nem használ. Harcra kerül sor. Efraim
súlyos vereséget szenvedett. Súlyos ára lett a féltékenységnek és irigységnek.
Féltékenység és irigység helyett el kellene ismerni a másiknak adott kegyelmi
ajándékot, s meg kellene élni az apostoli szabályt: „egymást magatoknál kü-
lönbnek tartsátok” (Fil 2,3). Annak pedig tudatában kell lenni, hogy nem
mindenki testvér, aki annak mondja magát, s a test szerint született üldözte és
üldözi a Lélek szerintit (Gal 4,29).

A magános harcos

Sámsont (Bír 13-16) talán így jellemezhetnénk legjobban: a magános

harcos. Missziói szempontból mindenképpen jogos ez a jellemzés, s egyben
tanulságos is. Az, hogy Sámson magános harcos volt, a kort is jellemzi: nagy
elesettségre utal. Bárák mellé felsorakozott tízezer, Gedeon hívására össze-
győlt harminckétezer harcos. Jeftének is volt serege, háttere, a vének készek
voltak minden kívánságát teljesíteni. Sámson teljesen egyedül volt, csatáit
egyedül vívta. Lehetnek ilyen idık az egyház életében is: voltak, és minden
bizonnyal lesznek is. Voltaképpen ilyen volt a sokszor emlegetett negyven
esztendı is egyházunk életében (1948-1988). Egyedül is tenni kell, amit tenni
lehet, amire Isten Lelke indít, az elhívatás bizonyosságában, Isten elıtti fele-
lısségben. Feltehetı a kérdés: mit tehet egy ember, vagy mit tehetnek a ma-
gános harcosok? Annyit mindenképpen, hogy nyugtalanítják a „filiszteusokat”
és a megalkuvókat is. S ami a legtöbb: ébren tartják Isten ügyét, Isten gondo-
latát, s életükön átvibrálhat a nagy magános harcos alakja, úgy, hogy elıre
mutatnak az eljövendıre, s majd úgy, hogy készek követni nyomdokait. A
következıkben a missziói szempontból fontos mozzanatokat hadd emeljük ki
Sámson történetébıl.
1) Istennek volt szentelve
Az, hogy Istennek szentelt legyen egész életére, nem a szüleitıl indult
ki. Isten szentelte a magáévá, szolgálatára anyja méhétıl fogva. Szülei megha-
joltak Isten akarata elıtt, és Sámson is elfogadta Istentıl kapott küldetését.
Ezek az elemek szép harmóniában vannak együtt Sámson életében. Az, hogy
Istennek volt szentelve, bizonyos terheket is jelentett. Bort, részegítı italt nem
ihatott, semmi tisztátalant nem ehetett, borotva nem érhette a fejét. Az Isten-
nek szenteltség külsı dolgokban is megmutatkozott. Ezek a külsı dolgok
55
azonban fénylı jelek, kapaszkodók, erıforrások is voltak, nevezetesen: az
ÚRé vagyok!
2) Taníts minket
Manóah feleségét Isten kezdettıl fogva beavatta tervébe. Manóah pe-
dig, amikor értesült a dolgokról, így könyörgött: „Kérlek, Uram! Istennek az
az embere, akit küldöttél, hadd jöjjön el ismét hozzánk, és tanítson meg ben-
nünket, hogy mit cselekedjünk a gyermekkel, ha majd megszületik” (13,8).
Isten munkatársaivá fogadta Sámson szüleit, akiknek viszont mindenben Is-
tenhez kellett igazodniuk. Ez csak úgy lehetséges, ha Istentıl tanítottak.
A helyzet azonban késıbb sem változik. Az Úr utjai titokzatosak, az ember
számára sokszor érthetetlenek. Manóah és felesége sem értette, hogy miért
akar Sámson mindenáron filiszteus nıt feleségül venni. Az ilyen házasságot a
törvény is tiltotta. Nem értik, de cselekszik, ami az ı feladatuk. Úgy tőnik,
mintha az imádság, a kérés, hogy Isten tanítsa ıket, elmarad, ezért is marad-
nak ık is magukra. Nincs nehezebb, mint nem értve Isten akaratát, benne
lenni munkájában.
A missziói szolgálatban különösen is fontos, hogy Istentıl tanítottak legyünk.
Ezért ígérte meg Jézus tanítványainak, hogy elküldi a Szentlelket, aki megta-
nítja ıket mindenre (Jn 14,26). Ez imádság kérdése. Kérhetjük teljes biza-
lommal, mert Jézus szava a garancia: „Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok
gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok
Szentlelket azoknak, akik kérik tıle?” (Lk 11,13).
3) Az oktondi méhek…
Parányi, futó epizódnak tőnik a 14,5-9, valójában sokkal több annál.
Sámson lánykérıbe ment szüleivel Timnába. A timnai szılıknél hirtelen egy
ordító oroszlánkölyök rontott Sámsonra. Ekkor Isten Lelke betöltötte Sám-
sont, s könnyedén széttépte az oroszlánt. Ez volt az elsı erıpróba, helyeseb-
ben: az elsı megtapasztalása, hogy mit jelent a Lélek hatalma alatt lenni, a
Lélek erejével cselekedni. Az ilyen megtapasztalások nagyon fontosak. A
következıkben már tudjuk, milyen az, amikor nem a magunk elgondolása,
hanem a Lélek indítása alapján cselekszünk, s szembe lehet szállni az ordító
oroszlánokkal is.
A lánykérést néhány nap multán követte a lakodalom. Sámsont elfogta a kí-
váncsiság, s megnézte, mi lett az oroszlán tetemével. Nyilván más volt ez,
mint puszta kíváncsiság. Isten készített valamit, amit meg akart mutatni Sám-
sonnak. A látvány valóban meglepı volt. Egy méhraj az oroszlán hullájába
költözött, s már méz is volt a hullában. Kiszedte a mézet, evett belıle, s a
szüleit is megkínálta vele. Míg mendegélt s eszegette a mézet, bizonyára gon-
dolkodott a különös dolgon. Talán már akkor megfogalmazódott a késıbb
feltett találós kérdés: „Étel jött az evıbıl, édes jött az erısbıl.” Nos, lehet,
hogy ez csak feltételezés. Mi azonban elgondolkodhatunk a történteken. Mi-
lyen butácskák, oktondiak ezek a méhecskék! Hullába győjteni mézet, ami
szétfoszlik, s a méz is odalesz. Vagy talán mégsem buták, nem butaságot csi-
nálnak, hanem Isten nagy iskolájában feladnak egy fontos leckét: az elmúló
átmenetileg lehet hordozója igazi értéknek, ami felüdít, táplál. S tovább men-
ve: az egyetlen értelmes dolog munkálni a halálban a halhatatlant, a romlan-
dóban a romolhatatlant. Az evıbıl jöhet étek, az erısbıl jöhet édes. Valami
56
csodálatos átváltozás, metamorfózis titka, csodája tárul elénk. A misszió
munkásai egy új világ munkásai egy új világ munkálására hivattak el: egy
metamorfózis részesei és munkásai. A misszió ezt a misztériumot hordozza.
Győjteni, győjteni kell a mézet, s azt, ami halandó, így nyeli el az élet.
4) Kiszolgáltatva, de nem elhagyatva
A 15,9-17 Sámson életének lelki vonatkozásban a legszomorúbb, leg-
tragikusabb történetét tartalmazza. Az elızménye: Sámson hosszabb ideje
nem látogatta meg a feleségét. Amikor aztán meglátogatta, kiderül, hogy már
máshoz adták feleségül. Sámson bosszúból felgyújtotta a filiszteusok búzatáb-
láját. Amikor kiderült, hogy Sámson van a dolog mögött, s azért tette, mert
elvették tıle a feleségét, a filiszteusok megégették az asszonyt és az apját is.
Sámson aztán ezért is bosszút állt. A filiszteusok ekkor elhatározták, hogy
végeznek Sámsonnal, aki akkor az étámi sziklahasadékban lakott.
A filiszteusok tehát felvonultak Júdába, és ellepték azt. A júdabeliek megkér-
dezték a filiszteusokat, hogy miért vonultak fel ellenük. Kiderült, nem velük
van bajuk, hanem Sámsonnal. Nem rejtik véka alá szándékukat: úgy akarunk
bánni vele, ahogyan ı bánt velünk. A júdabelieknek eszükbe sem jut Sámson
mellé állni. Nem csupán tétlen szemlélıi az eseményeknek, hanem készek
kiszolgáltatni Sámsont a filiszteusoknak. Azt, akit Isten szabadítónak adott
nekik. Sıt, még ki is oktatják Sámsont: „Nem tudod, hogy a filiszteusok ural-
kodnak rajtunk? Miért tetted ezt velünk?” (15,11). Lehet Isten népének ilyen
mélyre süllyedni, így beletörıdni a szolgaságba? Sıt: az a bőnös, aki tenni
akar valamit, aki segíteni akar rajtuk – és segíthetne is, mert Istentıl küldött
szabadító. Sajnos, nem ez az egyetlen ilyen történet. A már említett negyven
év során is sok ilyen dolog történt, és történik azóta is. Ennél mélyebbre már
nem lehet süllyedni.
Aztán »nagy bátran« meg is mondják szándékukat: „Azért jöttünk ide, hogy
megkötözzünk, és a filiszteusok kezébe adjunk” (15,12). Nem, mi nem ölünk
meg, csak megkötözünk, és a filiszteusok kezébe adunk. Nem egyenlı ez
azzal, hogy megölik? Lehet bármi kétségük afelıl, hogy mit akarnak tenni a
filiszteusok Sámsonnal? Nem lehet kétségük, s ık készek elvégezni a piszkos
munkát. Ezért tekintem ezt a történetet Sámson élete legtragikusabb esemé-
nyének. Mi lesz Isten népével, ha legjobbjait így kiszolgáltatja az ellenség-
nek?
A filiszteusok öröme azonban hamar szétfoszlott. Sámsont betöltötte az
ÚR Lelke, és „olyanná lettek karján a kötelek, mint a tőz égette lenfonál”
(15,14), s egy keze ügyébe esı nyers szamár-állcsonttal ezer filiszteust vert
agyon. Így elıfutára Sámson a nagy magános harcosnak, akit népe vezetıi
kiszolgáltattak Poncius Pilátusnak, de aki széttépte a halál köteleit, s akinek
lábai alá vettetik minden ellensége. Fájdalmas dolog elhagyatottnak lenni, de
addig még sincs baj, amíg Isten velünk van. Ez Isten missziói munkásainak
fájdalmas, ugyanakkor gyızelmes útja, amint Pál apostol írja: „Mindenütt
szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk
kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem ve-
szünk” (2Kor 4,8-9).
5) Kiáltó forrás

57
 Sámson tehát nagy gyızelmet aratott, egyedül. A küzdelemben azonban
nagyon megszomjazott, de nem volt egyetlen csepp víz sem. Ezzel a szabadító
végveszélybe került. Mit lehet ilyenkor tenni? Azt, amit Sámson tett: Kiáltott
az ÚRhoz. Különös kiáltás ez: „Te ilyen nagy szabadítást vittél végbe szolgád
által, mégis most szomjan kell meghalnom, vagy a körülmetéletlenek kezébe
kell esnem” (15,18). Azért különös ez a kiáltás, mert Sámson egyetlen szóval
sem mondja: Uram, adj nekem vizet. A szomjúhozó ember kétségbeesett kiál-
tása ez, s maga a kiáltás a kérés. „Akkor Isten kettéhasította azt a mélyedést,
amely Lehiben van és víz fakadt belıle. İ pedig ivott, életereje visszatért, és
feléledt” (15,19). Ezért nevezik a Lehiben levı forrást kiáltó forrásnak. Sám-
son kiáltott, az ÚR forrást fakasztott, amibıl nemzedékek sora ihatott. Szép,
biztató történet ez. A missziói munka során sokszor elfáradunk, megszomja-
zunk, a halál közelségébe kerülünk. De kiálthatunk Istenhez, és megtapasztal-
juk szabadítását. Sıt: mi halljuk magát a kiáltó forrást, aki magához hív: „Ha
valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!” (Jn 7,37). Ihatunk ebbıl a forrás-
ból, s mi magunk is forrássá válhatunk, mert ha hiszünk ıbenne, élı víznek
folyamai áradnak belılünk. Ez a misszió csodája: iszunk mi magunk is, s ha
ittunk, akkor magunk is forrássá válunk, kiáltó forrássá.
6) Elárulva és elhagyatva
A magános harcos végül tragikusan elbukik. Valójában nem a
filiszteusok gyızték le, hanem ı maga okozta önmaga vesztét. Megszeretett
egy asszonyt a Szórék völgyében, akinek Delila volt a neve. A körülmények
arra utalnak, hogy Delila filiszteus volt. A filiszteusok városfejedelmei tekin-
télyes összeget ajánlanak fel Delilának, hogy szedje ki Sámsonból ereje titkát.
Sámson a szeretet csapdájába esett: „Hogyan mondhatod, hogy szeretsz” –
gyötörte Delila napról napra – „ha nem enyém a szíved”, hiszen folyton be-
csapsz, s „nem mondod meg nekem, mitıl olyan nagy az erıd” (16,15). Így
lehet a legszentebb dolgokat is csalárdul, a másik elvesztésére felhasználni.
Sámson végzetes hibát követett el. Belefáradva Delila naponkénti siránkozá-
sába, feltárta szívét, elárulta miben rejlik erejének titka, s ezzel kiszolgáltatta
magát a filiszteusoknak. Nem okult abból, hogy Delila már háromszor is rá-
hívta a filiszteusokat.
Sámson tragédiájának igazi oka az volt, hogy elhagyta az ÚR, mert ı elhagyta
az URat. Abban a hiszemben akarja lerázni magáról a filiszteusokat, hogy
vele van az ÚR, pedig már eltávozott tıle. Annak, hogy elhagyta az ÚR, kéz-
zelfogható következményei vannak: elfogják, megkötözik, szemeit kiszúrják,
s a foglyok házában a filiszteusok malmát kellett hajtania. Halálnál rosszabb
sorsot szántak neki a filiszteusok.
A misszió, a gyümölcsözı misszió titka abban van, hogy a misszió munkásai-
val velük van az Úr. A tragédia abban van, hogy sokszor csak gondoljuk,
hogy velünk van. Abban a hiszemben vagyunk, munkálkodunk, hogy velünk
van, holott elhagyott bennünket, mert mi elárultuk, elhagytuk ıt. Ez az igazi
elhagyatottság. S a legnagyobb baj az, ha nem vesszük észre, hogy maradék
erınkkel már régen nem az Isten igájában vagyunk, hanem a filiszteusok
malmát hajtjuk.
7) Az erı visszatér

58
 Maga az erı, amely Sámsont képessé tette hatalmas tettek végrehajtásá-
ra, nem veszett el, csak eltávozott Sámsontól. Nem az erı szőnt meg létezni,
hanem Sámson lett erıtelen.
A filiszteusok örülnek, dicsérik istenüket, aki kezükbe adta ellenségüket. Ha-
talmas ünnepet készítenek elı, amelyre aztán több ezren győlnek össze. Köz-
ben azonban az idı telik, s a filiszteusok nem veszik észre a legfontosabbat:
Sámson haja kezd kinıni. Csak Sámson volt tudatában ennek, s talán egyre
inkább remegett a gondolattól, hogy a filiszteusok is észreveszik, és újra le-
vágják. De nem vették észre, s nem vették eszükbe a legfontosabbat: Nem
Dágón diadalmaskodott, nem Dágón adta kezükbe Sámsont. Az ÚR a diadal-
mas, a gyıztes, az igaz mind ítéletében, mind kegyelmében. Az ÚR csak eltá-
vozott Sámsontól, de nem hagyta el. A filiszteusok örülnek, és nem is sejtik,
hogy az ünneppel halálukat készítik elı.
Az ünnepen elıvezettetik Sámsont, gyönyörködni akarnak játékában, meg-
aláztatásában. Sámsont a két középsı oszlop közé állították, amelyeken a ház
nyugodott. A bekövetkezı események összefüggésében ennél jobb helyre nem
is állíthatták volna. Sámson az ÚRhoz kiáltott, majd megragadva a két oszlo-
pot, kimozdította helyükbıl, s a ház összedılt. Meghalt Sámson is, de több
filiszteus ölt meg halálával, mint ahányat megölt életében (16,30).
Az erı tehát visszatért. Sámson bosszúért kiáltott, mint az Ábel vére (vö. Zsid
12,24). Mert eljön a bosszúállás napja is, amint meg van írva: „A sajtóban
egyedül tapostam, a népek közül senki sem volt velem. Tapostam ıket hara-
gomban, tiportam ıket felindulásomban… Mert bosszúállás napja van a szí-
vemben, eljött a megtorlás esztendeje. Föltekintettem, de nem volt segítım,
csodálkoztam, mert nem volt támogatóm. Saját karom segített nekem, és fel-
indulásom támogatott” (Ézs 63,3-5). Ám ez a bosszúálló elıbb meghalt, nem
az ellenségeivel együtt, hanem az ellenségeiért. Vére jobbról beszél, mint az
Ábel vére, halála is, mint a Sámson halála. Ezért akarja, hogy népe, egyháza
újra felfedezze az erı titkát és csodáját, hogy ezzel az erıvel hirdesse „az ı
nevében a megtérést és a bőnbocsánatot minden nép között” (Lk 24,47). Isten
akarja, hogy az erı visszatérjen és megnyilvánuljon. Kiáltani kell érte. A
Szentlélek ereje által lehet a filiszteusok malmát hajtó egyházból az Isten
országát munkáló egyház.

Van próféta Izraelben

Sámuel próféta mőködésének – missziói szempontból – döntı szakasza

még a bírák korához tartozik. Elhívása történetét az 1Sám 3-ban olvashatjuk.
Ebbıl hadd emeljünk ki, és ehhez kapcsolódóan hadd hangsúlyozzunk néhány
dolgot.
1) Sámuel elhívása hiányt pótolt, őrt töltött be. Abban az idıben „rit-
kaság volt az ÚR igéje, nem volt gyakran látomás” (1Sám 3,1). Tehát nem
arról van szó, hogy egyáltalán nem volt. Az 1Sám 2,27-30-ban is olvasunk
egy ismeretlen prófétáról s a rábízott üzenetrıl. Ritkaság volt az ÚR igéje,
nem volt olyan súllyal, olyan folyamatosan jelen, ahogyan Isten megígérte
(5Móz 18,15; vö. Ám 3,7; Zsolt 74,9). A próféták hiányát az egyház korsza-
kában még inkább kellene észlelni. A Szentlélek egyik nagyon fontos munká-
59
ja, hogy „elvezet a teljes igazságra… és az eljövendı dolgokat is kijelenti” (Jn
16,13). Pál apostol a kegyelmi ajándékok között az elsı helyre teszi a prófétá-
lást (1Kor 12,28; 14,1). Isten népe nem nélkülözheti a prófétai kijelentést. A
legnagyobb elesettség jele, ha nem érzi hiányát, sıt, mint szükségtelent, egye-
nesen elutasítja (1Thessz 5,19-20).
2) Ami hiányzott Éli tananyagából. Sámuelt anyja az ÚRnak szentelte
születése elıtt (1Sám 1,11), ezért került már kisgyermekként Éli fıpap mellé.
Éli minden bizonnyal sok mindenre tanította Sámuelt. A legfontosabb dolog
azonban kimaradt Éli tananyagából. Eszébe sem jutott Sámuelt megtanítani
arra, hogy Isten szólhat hozzá, s mit kell tennie, szólnia, ha ez megtörténik.
Amikor Isten szólítja Sámuelt, Éli kétszer is aludni küldte azt, akit Isten feléb-
resztett. Csak akkor jutott eszébe, hogy az ÚR szólítja Sámuelt, amikor az már
harmadszorra futott hozzá: „Hívtál engem, itt vagyok” (1Sám 3,8). Ekkor
mondja neki: „Menj, feküdj le, és ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, URam,
mert hallja a te szolgád!” (1Sám 3,9). Mindazáltal Éli legalább még tudta,
milyen az, amikor Isten szól, s mit kell mondani, amikor megszólít. A mai
Sámuelek helyzete sokkal rosszabb, mert a mai Élik – évszázadok óta – nem
tudják, milyen az, amikor Isten szól, mit kell tennünk, hogy felismerjük, átve-
gyük Isten kijelentését. Elméletben nincs hiány, de nem az ismeret szerint. A
prófétai kijelentésben fontos helye van az ítélethirdetésnek. A Sámuelnek
adott elsı kijelentés is ítélethirdetés volt Éli háza felett. A bőnök leleplezése,
Isten ítéletének a meghirdetése nem könnyő dolog. Ezért nem merte Sámuel
sem megmondani a kapott kijelentést, csak akkor, amikor Éli valósággal
kényszerítette az elmondására. Ezért a megkövezés és a halál a sorsa rendsze-
rint a prófétáknak (vö. Lk 23,37). S hogy mégis hangzik a prófétai szó, Isten
kijelentése, annak abban van a titka, amirıl Mikeás próféta így vallott: „En-
gem azonban betölt az ÚR lelke erıvel, igazsággal és hatalommal, hogy meg-
mondjam Jákóbnak a bőnét, Izraelnek a vétkét” (Mik 3,8). Hogyan lehet hir-
detni a megtérést a bőnök bocsánatára, ha a bőnökrıl szemérmesen, vagy
félelembıl hallgatunk?!
3) A prófétálás kegyelmi ajándékának a misszióban nagyon fontos
szerepe van, túl azon, vagy annak a jegyében, amirıl az elıbb szóltunk. Ennek
mibenlétét Pál apostol világosan megfogalmazta: „Ha tehát összejön az egész
gyülekezet, és mindnyájan nyelveken szólnak, és közben bemennek oda az
avatatlanok vagy a hitetlenek, nem azt fogják-e mondani, hogy ırjöngtök? De
ha valamennyien prófétálnak, és bemegy egy hitetlen vagy be nem avatott,
annak mindenki a lelkére beszél, azt mindenki megvizsgálja, és így szívének
titkai nyilvánvalóvá lesznek, úgyhogy arcra borulva imádja az Istent, és hirde-
ti, hogy Isten valóban közöttetek van” (1Kor 14,23-25). Így lesz a missziói
igehirdetés sziklazúzó pöröly (Jel 23,29), élı és ható (Zsid 4,12), erısségeket
lerontó erı, Lélek és élet (Jn 6,63).

Siló, Asdód, Eben-Háézer

A bírák korának utolsó eseményei Silóhoz, Asdódhoz és Eben-Háézerhez

kapcsolódnak. Körülbelül húsz-harminc évrıl van szó. Korszakváltás, a bírák
korából a királyság korába való átmenet ideje ez a két, három élvtized. Kor-
60
szakváltás idején – de ettıl függetlenül is – missziói szempontból igen fontos
útmutatásokat, tanulságokat hordoznak ezek az események.

a) Menjetek el Silóba…

Silót Isten tette Izrael és mindenkori népe számára intı példává: „Menje-
tek csak el szent helyemre, Silóba, ahol elıször szereztem lakást nevemnek, és
lássátok meg, hogyan bántam vele, népemnek, Izráelnek a gonoszsága miatt”
(Jer 7,12).
Silót Isten romhalommá, pusztasággá tette Izrael gonoszsága miatt. Ez
így általános, summás megállapítás. Az 1Sám 2,12-6,21 tudósításaiból két fı
ok rajzolódik ki elıttünk. Síló pusztulásának egyik fı oka a papok hőtlensége.
A Siló pusztulását megelızı idıben Éli volt a fıpap, a papi teendıket már
hosszabb ideje fiai – Hofni és Fineás – végezték. „Éli fiai azonban elvetemült
emberek voltak, nem törıdtek az ÚRral” (1Sám 2,12). Lábbal taposták az ÚR
véresáldozatát és ételáldozatát (1Sám 2,29), paráználkodtak azokkal az asszo-
nyokkal, akik a kijelentés sátorának bejáratánál teljesítettek szolgálatot (1Sám
2,22), magukat hizlalták (1Sám 2,29). Éli hallott ugyan fiai gonoszságáról, de
csak szelíden korholta ıket, nem tudott, de nem is akart rendet teremteni. Éli
erélytelenségének a háttere a szíveket vizsgáló ÚR kijelentése szerint az volt,
hogy többre becsülte fiait mint az Urat (1Sám 2,29). A halálba szerette ıket.
Élinek és fiainak a közös bőne pedig az volt, hogy nem vették a szívükre Isten
intı szavát. Isten elıbb egy ismeretlen próféta (1Sám 2,27-36), majd Sámuel
által (1Sám 3,11-14) figyelmeztette ıket. Hofni és Fineás azonban semmibe
vette az ÚR szavát, Éli is csak ennyit tudott mondani: „İ az ÚR. Tegye azt,
amit jónak lát” (1 Sám 3,18). Éli és fiai bőneinek a következményét az 1Sám
2,17 így foglalja össze: „Igen nagy volt tehát az ifjak vétke az ÚR elıtt, mert
megutálták az emberek az ÚRnak szóló áldozatot.” Az emberek kiábrándultak
a papokból, elidegenedtek az ÚR házától, s ezek következtében eltávolodtak
Istentıl. Ezért pusztult el Siló, ezért törölte el Isten Éli házának az emlékezetét
is.
„Menjetek el Silóba” – mondja Isten nekünk, magyar reformátusok-
nak is. Ideje lenne okulni Siló példájából. Szaporodnak a kiüresedı, elpusztu-
ló templomok. Évtizedek óta pusztába kiáltó szó a lelkészek evangelizációja.
Szeretnénk (?) ébredést, megújulást, de nem tudunk, nem akarunk összetörni
Isten színe elıtt, ezt mondván: „Adj, Urunk, megtérést, ébredést, és kezdd
rajtunk.” Bizony „bolond a próféta, ırült a léleknek embere a te vétked soka-
sága miatt, és mert akkora a győlölség” (Hós 9,7).
Siló pusztulásának másik fı oka a hamis bizodalom. Ez tükrözıdik az
áféki vereségben (1Sám 4,1-11).
Nem világos, hogy a harcot kik kezdeményezték: A LXX szerint a
filiszteusok, a TM-bıl (textus massoreticus) arra lehet következtetni, hogy az
izraeliek. Úgy tőnik, hogy az izraeliek a gyızelem reményében szálltak szem-
be a filiszteusokkal. Erre utal az elsı összecsapás után feltett kérdés: „Miért
veretett meg ma bennünket az ÚR a filiszteusokkal? (1Sám 4,3). Izráel azzal a
reménységgel vonult hadba, hogy velük van az ÚR, hiszen van prófétájuk,
akinek a „beszéde eljutott egész Izráelhez” (1Sám 4,1).
61
 Mindenesetre, a kérdés, amit feltettek, jó volt. A vereség okát nem a
filiszteusok számbeli, erıbeli fölényében látták, hanem abban, hogy nem volt
velük az ÚR. A jó kérdésre azonban rosszul keresték a megoldást. Ha nincs
velünk az ÚR, akkor tegyünk róla, hogy velünk legyen. Eddig még ez is rend-
ben lenne. A megoldás a rossz: „Hozzuk el ide Silóból a szövetség ládáját,
jöjjön közénk, és szabadítson meg bennünket ellenségeink kezébıl” (1Sám
4,3). A szót cselekedet követte. Ám hiába hozták el a szövetség ládáját: Izrael
katasztrofális vereséget szenvedett, s az Úr ládája is a filiszteusok zsákmánya
lett. Hofni és Fineás is elesett a csatában. A vesztes csata, a szent láda elvesz-
tésének hírére Éli szörnyethalt. Silót, az Isten hajlékával együtt felégették, a
földdel tették egyenlıvé a gyıztes filiszteusok.
Menjetek el Silóba, és okuljatok – mondta Isten régen, és mondja ma
is. Isten jelenlétét semmilyen külsı dolog nem biztosítja. A szent dolgok –
szövetség ládája, szent sátor, templom, sákramentumok – lehetnek az Úr je-
lenlétének szimbólumai, de nem garantálják kegyelmes jelenlétét. Ezért
mondta Jeremiás által az Úr: „Jobbítsátok meg a ti utaitokat és cselekedeteite-
ket, és veletek lakozom e helyen! Ne bízzatok hazug beszédekben, mondván:
Az ÚR temploma, az ÚR temploma, az ÚR temploma ez! Mert csak ha való-
ban megjobbítjátok a ti utaitokat és cselekedeteiteket; ha igazán ítéltek az
ember között és felebarátja között; ha jövevényt, árvát és özvegyet meg nem
nyomorgattok, és ezen a helyen ártatlan vért ki nem ontotok, és idegen istenek
után sem járok a magatok veszedelmére: Akkor lakozom veletek ezen a he-
lyen, a melyet a ti atyáitoknak adtam, öröktıl fogva mindörökké” (Jer 7,3-7).
Isten minden tévhitet megítél. Mi is szeretünk hivatkozni a Mt 16,18-
ra: „… én ezen a kısziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fog-
nak diadalmaskodni rajta.” Igen: a kısziklán, az egyházon nem diadalmas-
kodhatnak a pokol kapui sem, de rajtunk igen, ha nem a kısziklán állunk, s
minden munkánkon is, ha fát, szalmát, polyvát építünk a kıszikla fundamen-
tumra. Az Úr Jézus más hasonlatával élve: a szılıvesszı csak úgy teremhet
gyümölcsöt, ha a szılıtın marad (Jn 15,4), azt a szılıvesszıt pedig, amely
nem terem gyümölcsöt, az Atya lemetszi (Jn 15,1). Minden idıkre érvényes
az Ézs 31,15: „A megtérés és a higgadtság segítene rajtatok, a béke és a biza-
lom erıt adna nektek! De ti nem akarjátok…”

b) Asdódba is menjünk el…

Az aféki vereség, s hogy a szövetség ládája is a filiszteusok kezébe kerülhe-

tett, sokkoló hatással volt Izráelre, s hosszú ideig tartó vallási, hitbeli bénult-
ságot eredményezett (vö. 1Sám 7,2). A helyzet alakulhatott volna egészen
másként is, ha az izraeliek nem csak azt látták volna, amit Isten Silóval csele-
kedett, hanem azt is, amit Asdódban s Asdóddal kapcsolatosan cselekedett.
Mi ezért menjünk el Asdódba is. Mi történt Asdódban?
A filiszteusok az aféki gyızelem után a szövetség ládáját Asdódba
vitték, s ott elhelyezték istenüknek, Dágónnak templomában, Dágón mellé. A
cselekmény szimbolikus jelentése egyértelmő: Dágón gyızedelmeskedett
Jahve felett. Hamarosan kiderül azonban, hogy a helyzet valójában egészen
más. Másnap reggel az asdódiak arra ébredtek, hogy Dágón arccal a földön
62
feküdt az ÚR ládája elıtt. Ez valami véletlen lehet, gondolták s szépen vissza-
tették Dágónt a helyére. Másnap reggel azonban Dágón ismét arccal a földön
feküdt az ÚR ládája elıtt, s „feje meg a két keze letörve a küszöbön volt, csak
a dereka maradt meg” (1Sám 5,4). Így aztán már nem volt kit tenni az ÚR
ládája mellé. De ez csak a kezdet volt: Az „ÚR keze ránehezedett az
asdódiakra, és pusztította ıket. Megverte fekélyekkel Asdódot és határait”
(1Sám 5,6). Ekkor Asdódból Gátba vitték Isten szövetségének ládáját. Az ÚR
Gát lakosait is megverte fekélyekkel. Ekkor Ekrónba akarták vinni a szövet-
ség ládáját, ám az ekróniak kétségbeesetten tiltakoztak ez ellen.
Ekkor a filiszteusok is jó kérdéseket tettek fel, nevezetesen: „Mit te-
gyünk az ÚR ládájával?”… hogyan juttassuk vissza a helyére?” (1Sám 5,2) S
a legfontosabb kérdés: Valóban Izrael Istenének a keze van rajtuk, vagy min-
den csak véletlenül történt? (1Sám 6,7-9). A filiszteusok megfogadták a papok
és a jósok tanácsát, s kiderült, hogy az ÚR törte össze Dágónt és sújtotta ıket
csapásokkal.
Valóban szükséges Asdódba is elmenni. Kiderül ugyanis, hogy csak
Izrael szenvedett vereséget. Izrael vereségében is az ÚR nyilvánította ki, hogy
ı az Isten. S az ÚR gyızelmesen megy tovább: Naggyá teszi nevét a
filiszteusok elıtt. Dágón leborul, összetörik elıtte. Pontosabban: az ÚR
Dágónt a porba sújtja és összetöri. Az ÚR nem sorolható be az istenek sorába.
Csak ı az Isten. Az ÚR elıtt egyszer minden bálvány összetörik, kezének
hatalmát mindenek meglátják.
Ha csak Silóba megyünk el, akkor elfog bennünket a félelem, s a
csüggedés. Azt sem ismerjük fel, amire Siló önmagában is tanít. Ha csak
Asdódba megyünk, könnyen hatalmába kerít bennünket a gıg, az elbizako-
dottság. Siló és Asdód összetartozik. Siló bőnbánatra hív, Asdód a szívünkre
beszél, bizalommal, reménységgel tölt el: Az ÚR az Isten, csak az ÚR az Is-
ten. Boldog az a nép, amelynek az ÚR az Istene (Zsolt 33,12).
Akkor sem a filiszteusok, sem az izraeliek nem vonták le a szükséges
tanulságot. A filiszteusok is, az izraeliek is mentek tovább a maguk útján.
Asdód példájából az ÚR csodálatos szándéka ragyog felénk, amirıl az Ézs 2-
ben is olvasunk. Eljön az idı, amikor a népek ezt mondják: „Jöjjetek, men-
jünk föl az ÚR helyére, Jákób Istenének házához!” (Ézs 2,3) Izrael is ezt
mondja: „Jákób háza, jöjjetek, járjunk az ÚR világosságában!” (Ézs 2,5).
Amíg a népek csak Jeruzsálemet akarják birtokolni (vö. Zak 12,2-3), csak Siló
jön, és asdódi jelek jönnek. S ha majd azért mennek Jeruzsálembe, mert az
URat akarják szolgálni, az az új ég és új föld hajnalhasadása lesz. Asdód nagy
bátorítás és elkötelezés a missziói szolgálatra.

c) Eben-Háézer

Eben-Háézer csak egy emlékoszlop Micpa és Sén között. A nagyon gyér

tudósításokból arra lehet következtetni, hogy Sámuel pontosan azon a helyen
állította fel, ahol egykor Izrael katasztrofális vereséget szenvedett a

63
filisztusoktól.40 Hogyan került sor ennek az emlékoszlopnak a felállítására?
Mi az üzenete számunkra? A sor (Siló, Asdód) csonka lenne Eben-Háézer
nélkül. Hadd hangsúlyozzuk ismételten, korszakváltás idején vagyunk, s a
fordulópont Eben-Háézer.
Az események sora (1Sám 7,2-14) azzal kezdıdött, hogy „Izrael
egész háza sóhajtozott az ÚR után” (7,2). Ebben nyilván fontos szerepe volt
Sámuel csendes munkásságának: A nagy bénultság idején járta a városokat és
a falvakat, mondta, amit mondania kellett, tette, amit tennie kellett. Kívülrıl
nézve meglehetısen reménytelen szolgálat volt ez. De a reménytelen szolgála-
tot is lehet reménységgel végezni, Arra nézve, Akinél semmi sem lehetetlen s
nem zár ki örökre.
Sámuel nem csak ébresztgette az ÚR utáni sóhajtozást, hanem igye-
kezett azt helyes mederbe terelni. Nem elég sóhajtozni az ÚR után, hanem
meg kell térni hozzá, mégpedig teljes szívbıl. A teljes szívbıl való megtérés
akarat kérdése. Mindenki maga felelıs azért, hogy akar vagy nem akar meg-
térni. Hangsúlyos az is, hogy teljes szívbıl. Vannak, lehetnek befejezetlen,
gyümölcstelen megtérések. Ezek a megtérések lehetnek ıszinték, szenvedé-
lyesek, s mégis elakadnak, mert nem teljes szívbıl történnek, s ezért lényegé-
ben megy minden tovább ugyanúgy, mint korábban. Ilyen nem teljes szívbıl
való megtérés története olvasható az 1Kir 18-ban. Hatalmas dolgok történtek.
A nép leborult, mondogatta: Az ÚR az Isten! Az ÚR az Isten! – de az életük-
ben semmi sem változott. Az ilyen félszívő megtérésekkel csak önmagunkat
áltatjuk, s újabb lelki krízisekbe jutunk.
A teljes szívbıl való megtérésbıl három dolog nem hiányozhat.
Az elsı: el kell távolítani az idegen isteneket. Izrael esetében ezek az idegen
istenek a kánaáni népek bálványai voltak. Ezeket az isteneket elsısorban a
termékenység, a mindennapi élethez szükséges dolgok ajándékozóinak tekin-
tették. Ezért jelentettek nagy kísérést. Általánosan megfogalmazva: ki kell
takarítani az életünkbıl mindent, ami ellenkezik Isten akaratával. Ezen a téren
is lehetnek nagy elakadások. Megtért emberek életében is sok minden meg-
maradhat a régi bőnökbıl. Mindent ki kell takarítani.
A második: Teljes szívbıl kell ragaszkodni az Úrhoz. A ragaszkodás olyan
dolog, amit az Úr számon tart (Jer 2,2). Ennek a ragaszkodásnak tartalma van.
A használt héber szó jelentése: erısnek lenni az Úrban, erısen, szívbıl bízni
az Úrban. Újszövetségi megfogalmazásban: „… legyetek erısek az Úrban, és
az ı hatalmas erejében” (Ef 6,10. Rev. Károli).
A harmadik. Egyedül az ÚRnak szolgáljatok. Így rendelte az ÚR szolgája,
Mózes által: „Az URat, a te Istenedet féld, és ıt szolgáld, az ı nevére esküdj!”
(5Móz 6,13). Nem lehet kétfelé sántikálni (1Kir 18,21), sem két úrnak szol-
gálni (Mt 6,24).
Isten népe életében a bőnbánat, megtérés közösségi feladat és ese-
mény is. Ezért hívta össze Sámuel a népet Micpába. A nép összehívására vo-
natkozó parancsot Sámuel feltehetıen az irányítása alatt álló próféta-
tanítványoknak adta ki. Ezek a „szent”, eksztázisba esı emberek – egyenként

40
Vö. Herbert Haag: Bibliai Lexikon, Budapest, 1989. A mő eredeti címe: Bibel-Lexikon,
Herausgegeben von Prof. Dr. Herbert Haag, Thübingen, 1968. 267.p.
64
vagy csoportosan – akadály nélkül bejárhatták Izraelt, hiszen nem bántotta
ıket senki, a filiszteusok sem. A lényeg az, hogy Sámuel mellett olyan „mun-
kacsapat” volt, amelyet a szükséges pillanatban aktivizálni tudott, s tagjai a
rájuk bízott szolgálatot elvégezték.
A micpai bőnbánati istentisztelet feljegyzett elemei a következık vol-
tak: Vizet merítettek és kiöntötték az ÚR elıtt. A cselekmény jelképes értel-
me a következı lehet: „Ahogyan kiöntjük elıtted a vizet, úgy öntjük ki szí-
vünket is (1Sám 1,15; Zsolt 22,15; JSir 2,19), s ahogyan elnyeli a föld a
ráöntött vizet, úgy tőnünk el színed elıl, ha nem könyörülsz rajtunk.”41
Böjtöltek egész napon és közös bőnvallást tettek: „Vétkeztünk az ÚR ellen!”
(1Sám 7,6).
Rendezték a dolgokat egymással is. A megtéréshez elválaszthatatlanul hozzá-
tartozik, hogy embertársainkkal is rendezzük dolgainkat. Ezt tanúsítja Zákeus
példája is: „Uram, íme vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitıl
valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki” (Lk 19,8). Erre vála-
szolta Jézus: „Ma lett üdvössége ennek a háznak” (Lk 19,9). Ezért szolgálta-
tott Sámuel igazságot Izrael fiainak Micpában (7,6), ami így is fordítható:
„Így juttatta igazságra Sámuel Izrael fiait Micpában.” A két fordítás az egy
igazság két oldala, s az igazi megtérésbıl egyik sem hiányozhat.
Nem tudjuk, hogy Sámuel hogyan gondolta el a micpai bőnbánati nap
teljes lefolyását, milyen elemek jelentek volna még meg az istentisztelet kere-
tében. A filiszteusok ugyanis gyorsan cselekedtek: felvonultak a Micpában
összegyőlt izraeliek ellen s megtámadták ıket. Ez a támadás részben érthetı,
részben megdöbbentı. Érthetı, ha az izraeliek megmozdulásában lázadást
szimatoltak. Megdöbbentı, hogy egy békés, istentiszteletet gyakorló közös-
ségre támadtak rá. Ez jelzi, hogy mit várhat Isten népe a »filiszteusoktól«. Az
izraeliek pánikszerő félelme még inkább érthetı, ha figyelembe vesszük az
1Sám 13,19kk tudósítását teljes lefegyverzésükrıl. Izrael csak az imádság
fegyverét tudta szembeállítani a filiszteusok támadásával, s úgy tőnik, hogy
szorultságukban nagyon hittek ennek a fegyvernek a hatékonyságában. A
rájuk tört veszedelemben nem elfutottak, hanem az oltárhoz menekültek, kér-
ve Sámuelt: „kiálts értünk szüntelenül Istenünkhöz, az ÚRhoz, hogy szabadít-
son meg bennünket a filiszteusok kezébıl” (7,8). Sámuel mint közbenjáró lett
szabadító. „Közbenjáró imádságát áldozat vezeti be, aminek különös jellegét
hangsúlyozza az ’ólá és a kálil szavak használata – mindkettı teljes áldozatot
jelent -, s az a szokatlan dolog, hogy szopós bárányt mutat be áldozatul. Ezzel
az engesztelı áldozat különleges hangsúlyt nyert, s egyúttal azt is híven kife-
jezte, hogy Izrael is ilyen tehetetlen, gyenge bárányként esik a filiszteusok
kezébe, ha Isten nem könyörül rajta.”42
A fordulat a legkritikusabb ponton következett be. Az áldozatra, Sá-
muel imájára Isten hatalmas szóval válaszolt. Ez lehetett a kezdete annak a
roppant mennydörgésnek, amivel Isten elkezdett beavatkozni a dolgok mene-
tébe. A szó még Sámuel ajkán volt, az áldozati oltáron még égett a tőz, ami-
kor Isten már válaszolt is, nem csak szóval, hanem cselekedettel is. Ilyen kéz-
41
Dr. Nagy Antal Mihály: Sámuel elsı könyvének magyarázata. In: Jubileumi Kommentár,
Budapest, 1982. 329.p.
42
Dr. Nagy Antal Mihály, i.m. 329-330.p.
65
zelfoghatóan tapasztalták meg az izraeliek Sámuel szavainak – Isten kijelenté-
sének – az igaz voltát: Ha teljes szívvel megtértek, az ÚR megszabadít benne-
teket a filiszteusok kezébıl.
E gyızelem emlékére állította fel Sámuel Micpa és Sén között az
emlékoszlopot, s nevezte el Eben-Háézernek, aminek a jelentése: Szabadító
kıszikla (ti. az ÚR) s főzte hozzá: „Mindeddig megsegített bennünket az
ÚR!” (7,12). Így lett a vereség helye a gyızelem helyévé. Isten gyızelméé,
aki szabadító Isten.
A gyızelemnek folytatása is lett. A filiszteusoknak meg kellett aláz-
kodniuk, s többé nem hatoltak be Izrael területére. Azok a városok is vissza-
kerültek Izraelhez, amelyeket a filiszteusok korábban elvettek.
Korforduló idején Eben-Háézer ezt hirdette Izraelnek: Az ÚRé a sza-
badítás. Mindeddig megsegített az ÚR, ezután is csak ı segíthet meg. Ezért
tekinti a prófétai történetírás Isten elleni lázadásnak, hogy Izrael királyt kért,
hogy bíráskodjék felettük és vezesse ıket harcaikban (1Sám 8,7.20). S vi-
szonylag rövid csillogás után – Dávid, Salamon – ezért hangzik el a királyság
felett Isten ítélete: „Romlásodra lett Izrael, hogy ellenem törekedtél, a te segí-
tıd ellen. Hol van hát a te királyod, hol van, hogy megoltalmazzon minden
városodban? És bíráid, akik felıl ezt mondád: Adj nékem királyt és fejedel-
meket! Adtam néked királyt haragomban, és elvettem az én búsulásomban!”
(Hós 13,9-11). Bizony: Eben-Háézer! Csak az ÚR a szabadító Kıszikla!
Korforduló idején ez Eben-Háézer üzenete, tanulsága számunkra is.
Az Úr segített meg eddig is, ı, és csak ı segíthet ezután is. A módszerek, az
elméletek nem segítenek, nem tarthatnak meg. Igaz bőnbánatra, megtérésre,
megtisztulásra van szükség. Van oltárunk, ahová menekülhetünk. Van köz-
benjárónk, aki esedezik érettünk. Ez a misszió útja, titka, nagy lehetısége. Ez,
és semmi más. Az Úr, és senki más. Silóba elmehetünk, és el is kell mennünk.
Asdódba elmehetünk, és nem is szabad elmulasztani. Az emlékoszlopot
Micpa és Sén között már nem kereshetjük fel, hiszen a nyoma is elveszett.
Eben-Háézert a szívünkben kell – és lehet hordozni szüntelen. Igen: Eben-
Háézer: Mindeddig megsegített az Úr! Ezután is csak ı segíthet, s ı kész segí-
teni, mert ı királyoknak Királya és uraknak Ura!

A királyság kora

A királyság kora mind missziói szempontból, mind Izrael népekkel

való kapcsolatának a szempontjából nagyon elgondolkoztató, sıt zavarba ejtı.
Nagy kérdés: miben áldás Izrael a népek számára, vagy - Jónás könyvére
gondolva - nem miatta van-e vihar a népek tengerén. Misszióról pedig semmit
sem hallunk. Izrael puszta létében jel, üzenet a népek felé, akár áldja, akár
ítéli az ÚR. Persze, itt is érvényes, hogy a látszat sokszor csal, a háttérben -
vagy a mélyben sok minden történt. Útkeresések és zsákutcák egyaránt felfe-
dezhetık. A továbbiakban e korszak négy fı jellemvonását vizsgáljuk meg
közelebbrıl.

Isten helyzeteket teremt

66
- amelyek kihívást jelentenek a róla szóló bizonyságtételre. Neve meghirdeté-
sét Isten - a nevérıl elhangzott bizonyságtételnek megfelelıen - tettével pe-
csételi meg. Nyilvánvaló, hogy a helyzet kialakulásának sok tényezıje van, de
azt a bizonyos szituációt, amely neve meghirdetésére vár, ı teremti meg. Néz-
zünk meg közelebbrıl is két jellemzı példát!
Dávid és Góliát (1Sám 17,26-53). Jól ismert történet. A hallatlanul izgalmas
esemény azzal indul el, hogy Dávid felismeri a helyzetet, elfogadja a „kihí-
vást”, elsısorban nem is Góliátét, hanem a helyzet, a szituáció kihívását,
amely a Jahvérıl való bizonyságtételre várt. Ezért az elbeszélés igazi csúcsa
nem az, amikor Dávid bottal és parittyával elindul a jól felfegyverzett, hatal-
mas ellenfél felé, és fejét veszi, hanem az, amikor Jahvérıl bizonyságot tesz:
„Még ma kezembe ad az ÚR, leváglak és fejedet veszem, a filiszteusok sere-
gének hulláit pedig még ma az égi madaraknak és a mezei vadaknak adom. És
megtudja mindenki a földön, hogy van Isten Izraelben. És megtudja az egybe-
győlt sokaság, hogy nem karddal és lándzsával szabadít meg az ÚR. Mert az
ÚR kezében van a háború és ı ad a kezünkbe benneteket.” - És úgy lett.
Ezékiás és Szanhérib ( 2Kir 18-19). Lélegzetelállító történet. A követ Jahvét
egy sorba állítja a többi nép isteneivel, s így hangzik a gıgös üzenet: „Hát az
ÚR megmentheti-e kezembıl Jeruzsálemet?” (Ézs 36,20). Ezékiás a feleletet
imádságban az ÚRnak mondja el: „Igaz, URam, hogy Asszíria királyai el-
pusztították a pogány népeket és országaikat, isteneiket tőzbe vetették, mert
azok nem is voltak istenek, hanem csak emberi kéz alkotásai, fa és kı, azért
pusztíthatták el azokat. De most Te, URunk, Istenünk, szabadíts meg bennün-
ket az ı kezébıl, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te vagy Uram,
az egyedüli Isten” (2Kir 19,17-19). Szanhéribnek pedig az volt a válasz, hogy
Jeruzsálem kapui zárva maradtak. Az ÚR pedig még azon az éjszakán pecsé-
tet tett a bizonyságtételre: megsemmisítı csapást mért az asszír seregre.
Összegzésként elmondhatjuk: a misszió szempontjából rendkívül fontos az
adott helyzetek felismerése és vállalása. A helyzeteket Isten teremti, ha sok
minden közrejátszik is benne. A missziói helyzeteket nem Izrael teremtette -
és nem az egyház teremti. De Isten teremti, s ezek egyáltalán nem látszanak
alkalmasnak, kézenfekvıbb a hallgatás, a menekülés. De a missziói bizony-
ságtétel tartalma nem az, amit az ember tehet, vagy józan ésszel várhat, ha-
nem az, amit Isten tehet, az az Isten, akinek minden lehetséges. Újszövetségi
vonatkozásban így tekinthetünk Jézus csodatetteire, a gyógyításokra, az ele-
mek lecsendesítésére, a halottak feltámasztására. Jézus a különbözı szituáci-
ókban felismerte és elfogadta a kihívást, és az Atya megdicsıítette magát. A
missziónak ugyanaz a titka ragyog itt, amit Márk így foglal össze: „Azok
pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott
velük, megerısítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel” (Mk 16,20).

67
 Az irgalmas Istenrıl való bizonyságtétel az irgalmasság csele-
kedetei által.

Ez a bizonyságtételnek az a módja, amit „szavak-nélküli” bizonyság-

tételnek szokás nevezni. Szükséges hangsúlyozni, hogy ez nem az egyetlen
módja a bizonyságtételnek, hanem a többi között az egyik lényeges módja.
Olyan „beszéd”, amely mindenki számára érthetı módon beszél Isten lényé-
rıl, aki könyörülı és irgalmas Úr.
Erre a bizonyságtételre egyfelıl a törvény kötelez, tehát tudni lehet és
kell, miben áll. Másfelıl pedig az adott helyzetben fel kell ismerni, és alkal-
mazni kell a szeretet, irgalom alaptörvényét.
Törvények tekintetében, lévén a misszióról, mégpedig a külmisszióról
szó, elsısorban az idegenekre kell gondolnunk. Pl.: „A jövevényhez ne légy
kegyetlen, és ne sanyargasd ıt, mert ti is jövevények voltatok Egyiptomban”
(2Móz 22,20; vö. 2Móz 23,9; 5Móz 24,17). Ez az emlékeztetés nyilván több-
rétő. Missziói szempontból ez azt jelenti, hogy Isten könyörülı irgalma az
irgalmat nyerteken át tovább akar áradni. A törvénynek tehát van egy ilyen
aspektusa is.
A helyzet felismerésére pedig a legszebb példa a 2Kir 6,8-23. A törté-
net szerint arám királya el akarja fogatni Elizeust. Az akcióban résztvevı se-
reget azonban Isten - Elizeus kérésére - vaksággal veri meg, így vezeti el ıket
a próféta Samáriába. Amikor újra megnyílt a szemük, akkorra már körülzárta
ıket az izraeli sereg. „Amikor Izrael királya meglátta ıket, ezt kérdezte Elize-
ustól: Megölessem-e ıket, atyám? İ így felelt: ne ölesd meg! Adj nekik ke-
nyeret és vizet, hadd egyenek és igyanak, azután menjenek el urukhoz. Nagy
lakomát rendezett tehát nekik, és miután ettek és ittak, elbocsátotta ıket. Nem
is jöttek többé arám rablócsapatok Izrael országába” (2Kir 5,21-23). Lehetne
ebbe az irányba mutató rendelkezésekre is utalni, mint pl. az ellenség ökrére,
szamarára vonatkozó törvények, de itt többrıl van szó. A hangsúly a helyzet
felismerésén és a cselekvésen van. Ez a történet az Újszövetség világába mu-
tat: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek elıtt, hogy lássák jó cse-
lekedeteiteket, és dicsıítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5,16). Ilyen missziói
értelemben mondja Pál apostol is: „ha éhezik ellenséged, adj ennie, ha szom-
júhozik, adj innia; mert ha ezt teszed, parazsat győjtesz a fejére” (Róm 12,20).
A parázs itt nem feltétlenül a megemésztı ítéletet jelképezi. Utalhat ez más-
fajta tőzre is, ami belsı átalakulást, megtérést munkál, amire az elızı törté-
netben is van utalás. Így lesz áldássá Isten népe.

A dávidi birodalom és a misszió kérdése.

A dávidi-salamoni birodalom kialakulásának, fennállásának és tündök-

lésének több vonatkozásban is kiemelkedı jelentısége van, melyre most nem
szükséges kitérni (pl. történeti, üdvtörténeti, teológia-történeti). Sajnos té-
mánkra vonatkozóan jószerint semmi konkrétum nem áll rendelkezésünkre.
Feltételezhetı, hogy ez a kor missziói vonatkozásban is jelentıs volt, jóllehet
késıbb járhatatlannak bizonyult, ítélet alá esett. Úgy tőnik, hogy a népek irán-
ti felelısség és a misszió kérdését a dávidi birodalom kialakulásában, további

68
terjeszkedésében látták megvalósultnak, vagy megvalósíthatónak. Ebbe az
irányba mutatnak azok a zsoltárok, amelyek a népek meghódolásáról beszél-
nek, mint pl. a 47,3.4.8.9.: „Mert a felséges ÚR félelmetes, nagy király az
egész földön. Népeket vet alánk, nemzeteket lábaink alá ... Mert az egész föld
királya Isten, zengjetek neki éneket. Isten uralkodik a népeken, szent trónusán
ül az Isten.” Így hívják ıket az ÚR elıtti hódolásra és örvendezésre: „Ti né-
pek, mind tapsoljatok, harsogó hangon ujjongjatok Isten elıtt” (Zsolt 47,2; vö.
117). Úgy tőnik azonban, hogy inkább azon járt az eszük, hogyan rázhatnák le
az igát (Zsolt 2,1-3), s akkor tapsoltak igazán, amikor ez sikerült. Preuss pl.
feltételezi, hogy a meghódított népekkel megismertették a legalapvetıbb tör-
vényeket, s kötelezték ıket azok megtartására. Szerinte Ámósz ezen az alapon
prófétált az idegen népek ellen, amelyek egykor a dávidi birodalomhoz tartoz-
tak.43 Tény azonban, hogy Dávid birodalma összeomlott, s ha a váradalom élt
is, hogy Isten majd újra felépíti, az azonban nyilvánvalóvá lett, hogy a népek
iránti misszió és felelısség útja nem a hatalom útja. Már ide kívánkozik a Zak
4,6-ra való utalás, még akkor is, ha ez a hely az eredeti összefüggésben nem a
misszióra vonatkozik: „Nem hatalommal és nem erıszakkal, hanem az én
lelkemmel! - mondja a Seregek Ura.”

Teológiai elmélkedés, útkeresés és útkészítés.

A teológiai útkeresés és útkészítés különösen a következı három fı

kérdésre irányult: a szövetség, Jahve királysága és az eszkhatologikus
váradalom. E kérdések részletes tárgyalása témánk szempontjából nem feltét-
lenül szükséges, elegendı a végeredmények összefoglalása. A rövidség ked-
véért az exiliumi és exilium utáni idıkre is most húzzuk meg a vonalakat.

A szövetség gondolata
A szövetség gondolatának az elmélyülése a következıkben foglalható
össze:
A szövetség nem csak Izrael kiváltsága, hanem helyet kapnak benne a népek
is. „A szövetség Istene a világ Istene, akinek a tervei messze túlmennek Izrae-
len.”44
Ez a gondolat különösen hangsúlyos az új szövetség ígéretében,
amely azáltal, hogy a pogányok is részesei, univerzális jelleget ölt (Ézs 53,3-
5). Az új szövetség szerzıje és közvetítıje az ÚR Szolgája, éspedig nem csak
Izrael, hanem a népek számára is (Ézs 42,6; 49,6). Az Ézs 42,6-tal kapcsola-
tosan Vriezen a következıket mondja: „Ez a kijelentés magában foglalja Izra-
el missziói feladatát, amit itt a közeli eszkhatológia fényében néznek.
Deuteroézsaiás üzenetének missziói karakterét gyakran félreismerték, azt
gondolva, hogy az a tény, mely szerint Izraelnek a népek világosságává kell
lennie, abban a megváltásban van, amelyet Isten Izraelen véghezvisz. Ezzel
viszont az olyan kijelentések, mint az Ézs 49,5-6 az interpretáció tekintetében
kárt szenvednek. E fontos kijelentés szerint ugyanis Izrael megváltása a cse-
kélyebb dolog azzal a nagyobb és végsı küldetéssel szemben, hogy Izraelnek
43
vö. Preuss, i.m. 140.p.
44
vö. W. Eichrodt: Theologie des Alten Testament, Berlin, 1957. Bd. I. 19.p.
69
a népek világosságává kell lennie, hogy Isten üdve a föld végsı határáig ter-
jedjen. A missziói buzgóság tehát azoknak a körében született, akik hitték,
hogy a végsı üdv hamar eljön.”45 A missziói buzgóság és az eszkhatologikus
váradalom elevensége szorosan összetartozik. Élı eszkhatologikus váradalom
nélkül nincs eleven misszió.

Jahve királysága
Anélkül, hogy a melek jhvh, jhvh málak, és a malkut jhvh prob-
lémakör keletkezése, formálódása vitájába belemennénk, tájékozódásul mégis
hasznos figyelni Preuss megállapítására, mely szerint az, hogy Jahve kivá-
lasztotta Izraelt, magában foglalja azt is, hogy uralkodik felette. Izrael egyre
világosabban felismeri, hogy Jahve minden nép, az egész világ Ura, s várja,
hogy ez a királyi uralom testet öltsön. Isten célja Izraellel az, hogy királysága
egészen megvalósuljon. Ebben az eljövendı üdv-országban a népek is helyet
kapnak (Ézs 2,1kk; Mik 4,1kk).
Izrael történelmi küldetése abban van, hogy Isten benne teszi nyilván-
valóvá ezt az országot. Nem Izrael a kizárólagos élvezıje, sıt még csak nem
is érette van, noha részese. Izraelnek csak „szolgáló funkciója van”46. Szolgá-
lata az, hogy Isten országának utat készítsen.

Eszkhatologikus váradalom
Közismert, hogy az eszkhatologikus váradalomnak sokszínő tartalma
van. Most csupán a missziói szempont érdekel bennünket. Az elızı két foga-
lom tárgyalása során az már tisztázódott, hogy a népek is részesei a szövet-
ségnek és Jahve királyságának. A kérdés csak az: Hogyan?
A választ így fogalmazhatjuk meg: Az, hogy a népek részeseivé lesznek a
szövetségnek és Jahve királyságának, nem Izrael világmérető missziójának,
hanem Jahve tettének a következménye lesz.
A népek özönlenek majd az Isten hegyére, a Sionra (Ézs 2,1-4; Mik 4,1kk; Jer
3,17; Ézs 25,6-9; Hagg 2,6-9; Zak 8,20kk stb). Az, ami a népeknek ezt az
özönlését kiváltja, Izrael helyreállítása (Zsolt 126,1-3;Zak 8,22-23), s minde-
nek felett Jahve epifániája (Ézs 40,5 stb). Isten lakomát készít a hegyen min-
den népnek (Ézs 25,6). „Azon a napon Egyiptom és Asszíria mellett Izrael,
mint harmadik ország, áldás lesz a földön. A Seregek URa pedig ezt az áldást
mondja: Áldott Egyiptom, az én népem, és Asszíria, kezem alkotása, meg
Izrael, az én tulajdonom” (Ézs 19,24-25).
A népek misszionálása, megtérése tehát nem emberi fáradozás, hanem Isten
munkájának gyümölcse lesz. Így torkollik ez a korszak feszült várakozásba.

A babiloni fogság kora

A babiloni fogság hetven évig tartott: Az elsı szentély lerombolásától

(Kr.e.587) a második szentély felszenteléséig (Kr.e.517). A fogság kora jelen-

45
Vriezen, i.m.313.p.
46
Vriezen , i.m.196. p.
70
tıs változást hozott Izrael missziói gondolkodásában. Ez a változás – leg-
alábbis részben – a kor szellemtörténeti jelentıségébıl érthetı.
A babiloni fogság és az ország újjáépítésének (Ezsdrás, Nehémiás)
ideje az emberiség szellemtörténetének és vallástörténetének egyik legjelentı-
sebb korszaka volt. Hatalmas eszmék és nagy világvallások születtek ebben
az idıben. Ekkor élt Zarathusztra (Zoroaszter, Zoroasztrész, Zarduszt, Zara-
thusztra, Kr.e. 630-553), a zoroasztrizmus megalapítója. Bellinger szerint
lehetséges, hogy Zarathusztra II. Nagy Küroszt is megtérítette, aki aztán ké-
sıbb befogadta az akhaimenida világbirodalomba a zoroasztrizmust.47 Ebben
az idıben élt két másik nagy vallásalapító is: Sziddhártha Gautama Buddha
(Kr.e. 563-483) és Konfucius (Kung(Fu)ce, Kung-ce, Kr.e. 551-479). Ez a
korszak a nagy filozófus fejedelmek, Szókratész (Kr.e. 469-399), Periklész
(Kr.e. 461-429) és Platón (Kr.e. 427-347) mőködési ideje volt. A babiloni
birodalom történetében „az az idı – írja C.H.Gordon – a restauráció kora volt.
Nabonid mezopotámiai birodalmában mindenütt helyreállította a régi kultu-
szokat. Egyiptomban a 26. (vagy szaiti) dinasztia azon fáradozott, hogy visz-
szaállítsa a 18. Dinasztia pompáját. A judaiak, akiknek az volt a céljuk, hogy
helyreállítsák Dávid házát a Sionon, egészen jól illeszkedtek a korba.”48 Jel-
lemzı a korra az istenek azonosítása. „Ahogyan Egyiptomban az
Óbirodalomtól fogva elkezdték, hogy minden istent Ré-vel azonosítsanak, a
Kr.e. 6. században elkezdték az egész ókori keleten azonosítani a nemzeti
isteneket a Világuralkodóval. Így azonosították Szíriában Baal-Sament („az
Ég Ura”) a Világ Urával.49 Az újbabiloni birodalomban Mardukot ruházták fel
a többi isten tulajdonságaival:

„Nergal a harcban Marduk,

Zababa a csatában Marduk,
Enlil az uralkodásban és a tanácsban Marduk,
Nabu a könyvelésben Marduk,
Szín Marduk, ki az éjszakát megvilágítja,
Samas a jogban Marduk,
Adad az uralkodásban Marduk.”50

A theológiai univerzalizmusra való törekvés azonban elakadt a nemzeti indi-

vidualizmusnál. „Minden népcsoport arra törekedett, hogy a saját istenét azo-
nosítsa az egy és egyetlen kozmikus istenséggel. A különbözı népcsoportok
egymásnak ellentmondó kijelentései missziói mozgalmakhoz vezettek, ame-
lyek a saját nemzeti kultuszukat, illetve a saját nemzeti teológiájukat hirdették
A zoroasztrizmus kezdettıl fogva misszionáló vallás volt, noha Iránból szár-
47
Gerhard J. Bellinger: Nagy Valláskalauz. Akadémiai Kiadó, Budapest. (Elsı kiadás:1993.)
408.p. A mő eredeti címe: Gerhard J. Bellinger: Knaursgroßer Religionsführer. Droemer
Kneur, München, 1986.)
48
Cyrus H. Gordon: Geschichtliche Grundlagen des Alten Testaments. Zweite, überarbeitete
deutsche Auflage. Benziger Verlag Einsiedeln, Zürich, Köln, 1961. A mő eredeti címe: The
World of the Old Testament. 259.p.)
49
C.H. Gordon, i.m.256.p.
50
Josef Klima: Mezopotámia. Gondolat, 1983. (Eredeti kiadás: 1976. Fordította: Ágh András,
1983.) 169.p.
71
mazott.”51 Az elakadás mellett egy másik probléma is jelentkezett, amire Gor-
don röviden így utal: „E változás következményeként a tömegek egyre na-
gyobb súlyt helyeztek a kultuszra, mivel a magasztos etikai és teológiai fi-
nomságokhoz nem volt érzékük.”52
Nyilván egyetérthetünk Gordon megállapításával: „Ha a görög kor-
szak elıtti vallásokat helyesen akarjuk megérteni, akkor ebben a környezı
eszmevilágban kell szemlélnünk ıket. Ezek között a vallások között a zsidó-
ság – történetileg nézve – nem csak a legfontosabb, hanem mindegyiknél job-
ban dokumentált.”53 Ezekre a kihívásokra a fogság és az újjáépítés kora prófé-
táinál (Deutero-Ézsaiás, Dániel, Zakariás, Malakiás) találjuk meg a feleletet.
Ebben a szellemtörténeti és vallástörténeti összefüggésben érthetjük meg és
értékelhetjük teljes súlyuknak megfelelıen az alábbi prófétai kijelentéseket:
„Kihez hasonlíthatnátok engem,
kivel mérhetnétek össze?
- mondja a Szent.
Tekintsetek föl a magasba,
És nézzétek: Ki teremtette az ott lévıket?
Elıhívja seregeit szám szerint,
Néven szólítja mindnyájukat.
Olyan hatalmas és erıteljes,
hogy egy sem mer hiányozni.
…nem tudod, vagy nem hallottad,
hogy örökkévaló Isten az ÚR?
İ a földkerekség teremtıje.” (Ézs 40, 25k)

(A „földkerekség teremtıje” a legfıbb Isten, a Világuralkodó univerzális jel-

zıje vagy neve a vallásokban.)
„Én, én vagyok az ÚR, ez a nevem,
nem adom dicsıségemet másnak,
sem dicséretemet a bálványoknak.
Énekeljetek az ÚRnak új éneket,
Dicséreteket a föld széléig.” (Ézs 42,8.10).

„Ti vagytok a tanúim – így szól az ÚR -,

és szolgáim, akiket kiválasztottam,
hogy megismerjetek, higgyetek bennem,
és megértsétek, hogy csak én vagyok.
Elıttem nem lett Isten,
És utánam sem lesz.” (Ézs 43,10).

„Magamra esküdtem,
igazság jött ki számon,
szavam megmásíthatatlan:
Elıttem hajol meg minden térd,
51
C.H.Gordon, i.m. 255k.p.
52
C.H.Gordon ,i.m. 256.p.
53
C.H.Gordon, i.m. 257.p.
72
 Rám esküszik minden nyelv.” (Ézs 45,23).

„A Felséges Isten szentjeinek a népéé lesz az ég alatt minden ország királyi

uralma, hatalma és nagysága. Ez a királyi uralom örök uralom lesz, neki szol-
gál majd, és neki engedelmeskedik minden hatalom.” (Dán 7,27).

„Az ÚR lesz a király az egész földön.

Azon a napon az ÚR lesz az egyetlen Isten,
És neve az egyetlen név.” (Zak 14,9).

„…napkelettıl fogva napnyugatig

nagy az én nevem a népek között,
és mindenütt jó illatú áldozatot mutatnak
be nevemnek, és tiszta ételáldozatot.” (Mal 1,11).

„Én mondom Círuszt pásztoromnak,

és ı minden kívánságomat teljesíti,
amikor azt mondja:
Építsétek föl Jeruzsálemet,
és rakják le a templom alapját.
Ezt mondja az ÚR, fölkentjének, Círusznak,
Akinek megfogtam a jobb kezét.” (Ézs 44,28- 45,1a).

A Círusz-henger felírata szerint Marduk „kutatva nézett körül az országokban,

igaz uralkodót keresve, aki vezetı ıt (Mardukot, az évenkénti felvonulásokon
– a szerzı megjegyzése). És kijelentette Círusznak, Ansán királyának nevét,
ıt deklarálta az egész föld királyának.”54
Az Ézs 44,28-45,1 szerint Círusz az ÚR választottja és felkentje, a
Círusz-henger szerint a Marduké, s ı tette a világ urává. Az Ézs 45,2-7-ben
viszont ezt olvassuk:

„Én megyek elıtted,

a rögös utat elegyengetem,
az ércajtókat betöröm,
és a vas zárat leverem.
Neked adom a sötétség kincseit,
az elrejtett drágaságokat,
hogy megtudd: én vagyok az ÚR,
aki téged néven szólított, Izráel Istene.
Szolgámért, Jákóbért,
választottamért Izráelért
szólítottalak neveden,
híres nevet adtam neked,
noha nem ismertél.
Én vagyok az ÚR, nincs más,

54
In: B.W.Anderson, i.m.440.p.
73
 nincs isten rajtam kívül.
Én öveztelek föl, noha nem ismertél.
Hadd tudják meg napkelettıl napnyugatig,
hogy nincs más rajtam kívül,
én vagyok az ÚR, nincs más:
Én alkottam a világosságot,
én teremtettem a sötétséget,
én szerzek békességet,
én teremtek bajt,
én, az ÚR cselekszem mindezt.”

A kor eszmevilágához tehát hozzátartozott az a jelenség, amit

„interpretatio romana”-nak (római magyarázás, értelmezés) szokás nevezni,
aminek a lényege az istenek azonosítása. Ezek az azonosítások azonban –
mint már érintettük – elakadtak azon a ponton, hogy minden nép a maga nem-
zeti istenét tekintette a Világuralkodónak. A végsı következtetés levonása
elmaradt, nevezetesen, hogy a Világuralkodó különbözı nevei mögött egyet-
len Világuralkodó rejtızik. Mivel minden nép a maga nemzeti istenét tekintet-
te az igazi Világuralkodónak, ez magával hozta a missziói tudat ébredését,
felerısödését is.
Ebben az eszmevilágban élt a fogság népe a maga monoteista hitval-
lásával: „Halld meg, Izráel: Az ÚR a mi Istenünk, egyedül az ÚR.” (5Móz
6,4). Nem véletlen tehát, hogy a fogság kora az izraeli missziói tudat ébredé-
sének, tudatosulásának az ideje is volt. Izráel az ÚR szolgája. Az ÚR szolgá-
jának az a küldetése, hogy a népek világossága legyen, hogy Isten üdve, az
Ábrahámnak adott ígéretnek megfelelıen (1Móz 12,1-3) a föld végsı határáig
terjedjen (Ézs 49,5k). A misszió összefüggésében a fogság más fényben jele-
nik meg: nem csupán ítélet, büntetés, hanem elsısorban feladat, küldetés,
hogy megtudja a föld minden népe: az ÚR az Isten. (vö. Ez 36,16-38; 37,27.)
A fogság nagy kérdése ebben az összefüggésben az volt, hogy a fogság népe
felfedezi-e a hatalmas távlatokat, tud-e élni vele, vagy bezárkózik. Bibliai
képpel élve: Mécsestartóra tett, vagy véka alá rejtett mécses lesz-e? Világít-e
mindenkinek, vagy befelé fordulva elrejti a kapott világosságot? (vö.Mt 5,14-
16.) Nem tudjuk, hogy a prófétai látást mennyien vették át. Az azonban két-
ségtelen, hogy mind a nagy missziói nyitás, mind a bezárkózás gyökerei a
fogság korába nyúlnak vissza. Az lehet kérdés tárgya, hogy a missziói tudat
ébredésében és a missziói tevékenység végzésében mekkora szerepe volt a
környezet hatásának, illetve Deutero-Ézsaiás munkásságának. Gordon szerint
a zsidóság a Kr.e. 6. században „a környezete hatására kezdett missziói tevé-
kenységbe.”55 Ez azonban egyoldalú megállapítás. A próféták nem a környe-
zet hatásából merítettek ihletet, hanem Isten Szentlelke által szóltak. Nyilván-
való, hogy a környezet hatása sem zárható ki, de nem ez volt a meghatározó.
Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy a babiloni fogságnak misz-
sziói vonatkozásban is igen nagy jelentısége van. (A zsinagógák kialakulásá-
ról és jelentıségérıl késıbb szólunk.) Izráel felismerte a kor kihívásait, s

55
C.H.Gordon, i.m. 256.p.
74
azokra úgy válaszolt, hogy nem adta fel a neki adott kijelentést, az ÚR párat-
lanságának hitvallását, sıt megerısödött abban és bizonyságot tett róla. Ko-
runkban, amikor a vallási pluralizmus a misszió területén is súlyos kérdéseket
vet fel, a babiloni fogság példaértékő lehet.

A babiloni fogságtól Jézus koráig

Missziói szempontból Izráel ókori történetének legmozgalmasabb

korszaka. Ebben nyilván fontos szerepe van annak, amit az elızıekben a babi-
loni fogsággal kapcsolatosan elmondtunk. Teológiailag a missziói szemlélet-
váltás kézzelfogható bizonysága Jónás könyve.
A misszió testetöltésében pedig a zsinagógák megjelenésének és a diaszpóra
ébredésének volt nagy jelentısége.

Jónás könyve.
Most eltekinthetünk a könyvvel kapcsolatos vitáktól. Az, ami témánk
szempontjából lényeges: a misszió dolgában volt és van üzenete.
A kritizált magatartás Jónásnak abban az imádságában ölt testet,
amelyben a maga igazát kesergi Isten elıtt: „Ó, URam, gondoltam én ezt már
akkor, amikor még hazámban voltam! Azért akartam elıször Tarsisba mene-
külni, mert tudtam, hogy te kegyelmes és irgalmas Isten vagy, türelmed hosz-
szú, nagy a szereteted, és még a rosszat is megbánod” (Jón 4,2). Tehát nincs
szükség a misszióra, mert Isten kegyelmes. (A panasznak nyilván van más
zöngéje is, de mert missziói irat, ez a leghangsúlyosabb.) Isten válasza pedig
az, hogy a missziót éppen azért kell végezni, mert ı kegyelmes és irgalmas, és
nagy a szeretete. Az, hogy a misszió hordozója Isten, hogy a népek Jahve
epifániájára özönlenek a Sionra, nem teszi feleslegessé a missziót, ellenkezı-
leg: igényli és sürgeti, mint útkészítést. Ebbıl értett meg valamit a fogság
utáni Izrael, ha azzal nem is volt tisztában, hogy valóban mennyire csak útké-
szítésrıl van szó.

A zsinagóga és a diaszpóra kialakulása, jelentısége.

Az elmondandók összefoglalásában a nehézséget a zsinagóga és a
diaszpóra összekapcsolása jelenti. Zsinagóga ugyanis volt diaszpóra nélkül is
- az anyaországban, s volt diaszpóra is zsinagóga nélkül, amikor valamilyen
csendes, lehetıleg víz melletti ligetes hely töltötte be a zsinagóga szerepét.
A zsinagóga keletkezésének az idejét nem lehet meghatározni. A rab-
binusi hagyomány Mózes korára vezeti vissza. E hagyományban azonban
nyilván csak a zsinagóga legitimizálását láthatjuk. Bár ide kívánkozik a meg-
jegyzés, hogy például az Ábrahám által épített oltárok a zsinagóga funkcióját
töltötték be a maguk korában. Szerepel a zsinagógai istentisztelet két lényeges
eleme: az imádság és a bizonyságtétel; a törvény és a proféták olvasása érthe-
tıen hiányzik. Általában elfogadott az a vélemény, hogy a zsinagóga intézmé-
nye a babiloni fogság idején, vagy nem sokkal a fogság után alakult ki. A
döntı az, hogy a zsinagógáknak nagy kisugárzó, missziói hatása volt környe-
zetükben. A különbség az anyaországban levı zsinagógák és a diaszpórában
lévı zsinagógák között abban volt, hogy a palesztinai zsinagógák a templom
75
közelsége miatt zártabbak voltak, bizonyos tisztasági törvényekre jobban vi-
gyáztak, a diaszpórában levık pedig nyitottabbak voltak. Nem lehet eléggé
felbecsülni azt a tényt, hogy a zsinagógai istentisztelethez hozzátartozott a
törvény és a próféták olvasása, ezek magyarázása, vagy az építı jellegő bi-
zonyságtétel. Ennek a késıbbi keresztyén misszióban is fontos szerepe volt.
Ha szóltunk a zsinagóga kialakulásáról, szóljunk néhány szót a diasz-
póra keletkezésérıl is. Diaszpóráról ott beszélünk, ahol izraeliek önként tar-
tózkodnak valamely idegen országban.
Kezdetei az izraeli kereskedı-kolóniákra mennek vissza, pl. Damaszkuszban
(1Kir 20,34), de más helyeken is - Szíriában, Föníciában, különösen Egyip-
tomban, Kis-Ázsiában (1Kir 10,28.kk). A diaszpóra kialakulása döntıen még-
is a fogsággal függ össze, amikor is sokan nem éltek a hazatelepülés lehetısé-
gével. Hogy némi fogalmunk legyen a diaszpóra jelentıségérıl, hadd
említsem meg a RGG-bıl vett adatot: A római birodalomban négymillióra
becsülték a zsidók számát. Ebbıl egymillió élt Egyiptomban, egy és egyne-
gyed millió pedig Szíriában. A Syb 3,271 szerint minden országban, minden
nép között éltek zsidók.56
A zsidóság igyekezett a misszió útjából az akadályokat elhárítani, a
pogányok számára könnyebbé tenni a zsinagógához való csatlakozást. Egy-
szerősítették az igehirdetést, úgy, hogy a rituális elıírások háttérben maradtak,
a hangsúly Jahve páratlanságán, továbbá az erkölcsi törvényeken volt. A zsidó
vallást vallásfilozófiai köntösben is kínálták, különösen a hellenista világban.
Gondoskodtak bıséges missziói irodalomról is.
A fı nehézséget azonban nem tudták megoldani. A legnagyobb nehézség az
volt, hogy ebben a misszióban a vallás és a népiség elválaszthatatlanul össze-
tartozott.57 A zsidó vallásra való áttérés a zsidóságba való beolvadást is jelen-
tette. Ezt a lépést pedig sokan nem akarták megtenni. Ide tartozik a megjegy-
zés: az egyház zsidómissziója is sokszor ezen ok miatt bukott meg, mert a
keresztyén hit elfogadása a zsidóságból való kiszakadást is jelentette.
A másik nagy akadályt a körülmetélés jelentette. Ez a magyarázata annak,
hogy fıleg a nık csatlakoztak a zsinagógákhoz. Josephus közlése szerint pl.
Damaszkuszban a legtöbb nı prozelita volt.58 Ezért a hangsúlyt arra tették,
hogy „istenfélıket” győjtsenek a zsinagóga köré, akiktıl az egy Isten elisme-
résén kívül csak a legfontosabb törvények megtartását kívánták meg.
Az akadályozó tényezık számbavételénél arról sem feledkezhetünk meg,
hogy az ókorban nagyfokú antiszemitizmus volt.
A missziót központilag nem szervezték, hanem a személyes kezde-
ményezésen és a zsinagógák vonzó erején nyugodott. „ A missziói kategóri-
ákban való gondolkodásra jellemzı az a tény, hogy a diaszpóra szó elvesztette
baljós csengését. Abból az ítéletbıl, amellyel Isten szétszórta Izraelt a népek
közé, Isten által ajándékozott lehetıség lett, hogy dicsérjék İt a pogányok
között.”59 Az eredmények rendkívüliek voltak. Erre utal a Mal 1,11: „napke-
lettıl napnyugtáig nagy az én nevem a népek között, és mindenütt jó illatú

56
Vö. RGG, Bd. II. 175. p.
57
Vö. J. Jeremias: Jesu Verheissung für die Völker. 14. p.
58
Vö. Josephus: De bello Judaico, II. 20,2. Idézve: G. Schmitt, i.m.155. p.
59
Vö. J. Jeremias, i.m.12. p.
76
áldozatot mutatnak be nevemnek, és tiszta áldozatot! Mert nagy az én nevem
a népek között- mondja a Seregek Ura.” A Cselekedetek könyve tudósításai
szerint a keresztyén misszionáriusok amerre csak mentek, mindenfelé
prozelitákat és istenfélıket találtak, akik közül sokan elfogadták Jézus Krisz-
tust. Így elmondhatjuk: a fogság utáni zsidó misszió betöltötte feladatát: a
keresztyén misszió, s ezzel Jézus Krisztus útegyengetıje lett. Errıl a csúcsról
visszanézve látjuk: Isten mindent szépen intézett.
De éppen ezen a ponton, a zsidó misszió és a keresztyén misszió ta-
lálkozási pontján, szükséges még néhány megjegyzést tenni.
Az, amit a diaszpóráról elmondtunk, nagy figyelmeztetés és biztatás az egy-
ház számára. Korunkban hangsúlyt nyert az a felismerés, hogy az egyház
diaszpóra-szituációban él. Ezért vigyáznia kell arra, hogy ne vonuljon vissza
gettóba, hanem használja ki a diaszpóra helyzet lehetıségeit. A diaszpóra-
szituáció - hangsúlyozza Günter Besch - , missziói szituáció.60 A gyülekezet
feladata a nyilvános bizonyságtétel: hirdetni a háztetıkrıl Jézus szavait. En-
nek felismerése és cselekvése élet-kérdés. Nem a romok felett kell siránkozni,
hanem élve a diaszpóra-szituáció lehetıségeivel, sóvá és világossággá kell
lenni.
Ezt csak úgy tehetjük, mint Jézus. Urunk megerısítette a pogányok remény-
ségét, de nem tette keresztyénné a világot, hanem meghalt érte a kereszten.
Övéit elküldte, hogy tegyenek tanítványokká minden népeket, de lelkükre
kötötte: el ne menjenek addig Jeruzsálembıl, míg nem veszik a Szentlélek
ajándékát. Így valóság ma is: a misszió hordozója Isten, aki az egyházat Igéje
és Lelke által teremti és építi az egyetlen fundamentumra: Jézus Krisztusra.

A fogság és a fogság utáni kor prófétai bizonyságtételében egy új

tényezı jelentkezik egyre határozottabban, s ennek a misszió szempontjából
felmérhetetlen jelentısége van. Ez az új tényezı: az Isten Lelke. Az Isten
Lelke jelenlétérıl, munkájáról a korábbi korszakokban is van szó. Az új az,
hogy Isten Lelke a küldetés, a misszió gondolatához kapcsolódik, mint akiben
realizálódik az a korábban hangsúlyozott tény, hogy a misszió tulajdonképpe-
ni hordozója maga Isten. Ez elsısorban a Messiás személyéhez kapcsolódik
(Ézs 11,2; 61,3), aki a szövetség közvetítıje mind Izrael, mind a népek számá-
ra, s amely szövetséghez hozzátartozik a Lélek kiáradása (Ézs 59,21): elıször
Izraelre (Jóél 3), azután a népekre (Ez 47,1-12, vö. Jel 22,1-2). Ez az, amit a
zsidó misszió legfeljebb csak várni taníthatott - az ajándékozó Messiással
együtt, s amit a keresztyén misszió már mint elérkezett valóságot hirdetett. Ez
a Lélek, aki a szabadság Lelke, hárította el az útból azokat az akadályokat,
amelyek a zsidó misszió számára elháríthatatlanok voltak (körülmetélés, val-
lás és nép egysége).

60
Vö. Günter Bosch: Gefahren und Chancen der Diaspora. Die evangelische Diaspora. 1977.
47. Jahrg. 38-47. p.
77
 3. MISSZIÓ AZ ÚJSZÖVETSÉGBEN

Az a misszió, ami a keresztyén egyház feladata, minden keresztyén

gyülekezet életmegnyilvánulása, s minden keresztyén ember küldetése, az
Újszövetségben jelenik meg és indul el útjára. Láttuk, milyen nagy a zőrzavar
a misszió értelmezése és gyakorlata terén. Ezért rendkívül fontos követni a
reneszánsz és a reformáció jelszavát: Ad fontes! A forrásokhoz! Ad fontem: a
forráshoz! Ez alapvetı és meghatározó feladat és lehetıség. Minden itt dıl el.
Nemcsak a misszió értelmezésének, hanem hatékonyságának is itt van a kul-
csa.
Az evangéliumok elénk adják Jézus missziói példáját, tanítását és pa-
rancsát. Az Apostolok cselekedeteirıl írt könyvben tanúi vagyunk a misszió
Jézus akarata szerinti indulásának: (Jeruzsálemben, Judeában, Samáriában, s a
föld végsı határáig.) Az apostoli levelekben az apostolok tanításai és a misz-
szió problémái tárulnak elénk. A Jelenések könyve a missziói küldetésben
való bátor helytállásra bátorít, s a misszió végsı beteljesülését hirdeti.

Az evangéliumokban

Jézus példája

Jézus missziói példáját tömören a Mt 9,35-38 adja elénk, amiben szó

van Jézus missziói módszerérıl, indítékáról és látásáról.

Jézus missziói módszere

A misszió vonatkozásában is érvényes: „példát adtam nektek” (Jn

13,15). Jézus missziói módszerében négy fontos mozzanatot figyelhetünk
meg.
a) Jézus bejárta a városokat és falvakat.
Jézus tevékenységére a mozgás volt jellemzı. Keresztelı János tevékenységé-
re az volt jellemzı, hogy mentek hozzá az emberek, Jézuséra pedig az, hogy ı
ment. Ez nem jelentette azt, hogy az embereknek nem kellett menni. Mentek
az emberek is, sokszor tömegesen, oda, ahol tartózkodott, ahol megtalálható
volt. Nem volt szükség semmiféle reklámhadjáratra. (Ez a misszió alapvetı
titka és nyitja: Ahol nem csak beszélnek Róla, hanem jelen van, ahol megta-
lálható, oda maguktól özönlenek az emberek.) Ez a „menés” a misszió új kor-
szakának a jellemzıje. Megy ı maga, küldi a tanítványokat is: menjetek, te-
gyetek tanítványokká minden népeket, menjetek az utakra, a
keresztezıdésekbe.
A tudósítás szerint Jézus bejárta a városokat és a falvakat mind. Kér-
dés, hogy ez általánosítás-e, vagy a szó szoros értelemben kell venni. Ezt nem
tudjuk eldönteni. A leírás szándéka kétségtelen: Jézus mindenhová eljutott. a
városokba, a falvakba, sıt, sok-sok házba is. Nincsenek fehér foltok, tiltott
területek. Mindenütt szükség van rá, mindenüvé megy. Ez a mozgás nagyon
fontos: menni, menni mindenüvé.

78
b) Tanított a zsinagógákban
Az evangéliumok hangsúlyozzák Jézus tanítói munkásságát. Tanította az Isten
országa dolgait, tanításában hatalmasnak, Isten fiának bizonyult: hatalommal
tanított, nem úgy, mint az írástudók. Az Írás szerint hangsúlyos, hogy Jézus
felkereste a zsinagógákat. Ebben legalább két hangsúlyos dolog van: felvállal-
ta a hagyományos kereteket, és vállalta a hagyományokban megmerevedett
zsinagóga megújítását, vállalta a vitát, a harcot. Sok esetben ugyanis – a leírá-
sok szerint – ezek a zsinagógai tanítások viták voltak. A két tanulság tehát: fel
kell ismerni, és fel kell használni a hagyományos keretek fontosságát és lehe-
tıségét, és igyekezni kell ezeket új tartalommal megtölteni.
A tanítás isteni igazságok közlése, megvilágítása, kifejtése, a hitben való nö-
vekedés kiváltképpeni eszköze. A misszióhoz ez is hozzátartozik.
c) Hirdette a mennyek országának evangéliumát
Alapjában véve Jézus tanításainak a középpontjában az Isten országa, annak
sok-sok kérdése, tartalmi vonatkozása volt. Az Újszövetség, így szakaszunk
is, különbséget tesz a tanítás (διδασκω − didaszkó) és a mennyek országa
evangéliumának hirdetése (κηρυσσω − kérüsszó) között. Az alapvetı kü-
lönbség abban van, hogy a κηρυσσω valamilyen eseménynek, ténynek a
nyilvános közlése, kinyilatkoztatása, proklamálása. Jézus nemcsak tanított az
Isten országáról, hanem hirdette, azaz proklamálta, hogy elközelített, egészen
közel van az Isten országa (Mt 6,17; vö. Lk 4,25; Mt 12,28). Jézus bizonyság-
tételében rendkívül hangsúlyos és fontos volt Isten országának, Isten országa
jelenlétének a proklamálása (Lk 4,43).
Ez a proklamálás is tanítással párosult, a proklamáláshoz tanítás is kapcsoló-
dott. Izrael Isten országa szemmel látható eljövetelét várta. Isten országa –
tanítja Jézus – nem szemmel láthatóan jön el (Lk 17,20), Isten országa közöt-
tetek, bennetek van (Lk 17,21), de majd eljön szemmel láthatóan is (Mt 16,28;
Mk 9,1; vö. Lk 9,27).
Isten országáról nemcsak beszélni, tanítani kell, hanem szükséges proklamálni
is, mint hatalmas evangéliumot, e nélkül üres, erıtlen a tanítás. Ez az evangé-
lium átütı erı: Jézus eljött, közöttünk, bennünk van Isten országa, s várjuk
eljövetelét boldog reménységgel.
d) Gyógyított mindenféle betegséget és erıtlenséget
Az evangéliumi tudósítások hangsúlyozzák Jézus gyógyító tevékenységét.
Jézus sok-sok idıt töltött munkássága során gyógyítással, hol tömegeket, hol
egyes embereket gyógyítva. Az Újszövetség ezt a gyógyító tevékenységet
nagyon fontosnak tekinti és sehol sem állítja szembe a tanítással, Isten országa
proklamálásával, hanem elválaszthatatlanul összekapcsolja. Így értette és
gyakorolta ezt Jézus. A Mt 12,28 nemcsak az ördögőzésre, hanem minden
gyógyításra vonatkozik (vö. Lk 4,18kk). Így értelmezték ezt azok is, akik
nyitott szívvel várták a Messiás eljövetelét (pl. Nikodémus, Jn 3,2). Kereszte-
lı Jánosnak, akiben kételyek támadtak, ezt üzente Jézus: „Menjetek el, és
mondjátok el Jánosnak amiket hallotok és láttok: vakok látnak, sánták járnak,
leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegé-
nyeknek hirdettetik az evangélium” (Mt 11,4k). A jelek és a csodák arról ta-
núskodnak, hogy a názáreti Jézus az Isten Fia, a Messiás, a Szabadító. A cso-
dáknak ez a jelentısége akkor is fennáll, ha nem követi hit (Mt 11,20-23;
79
13,58), de az is tény, hogy sokan azért hittek, mert látták a csodákat, amiket
cselekedett (Lk 13,37; Jn 7,31; 11,47; 12,10). Jézus tudta és méltányolta, hogy
a gyarló emberi szívnek szüksége van csodákra (Jn 4,48; vö. 1Kir 18,24).
Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy Jézusnál ez a négyféle tevékenység tuda-
tos volt, és elválaszthatatlanul összetartozott.

Jézus missziói indítéka

Fontos kérdés, hogy mi indította Jézust mindannak a

megcselekvésére, amiket cselekedett, hogy szerte járt, tanított, proklamálta
Isten országát, és gyógyított, s mindenek felett arra, hogy felvette a keresztet.
A feleletet tömören foglalja össze a 36. vers: „Amikor látta a sokaságot, meg-
szánta ıket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint juhok pásztor nélkül”.
Ebben a mondatban három dolog nagyon hangsúlyos.
a) Megszánta ıket
A vers gyújtópontjában kétségtelenül ez áll: „megszánta ıket”. A görög nyel-
vő Újszövetségben a σπλαγχνιζοµαι (szplankhnidzomai), a héberre fordított
Újszövetségben a !jr (rhm)61 ige szerepel: sajnálni, részvétre indulni, valaki-
nek a szíve megesik valakin, könyörületre indul, mint az anya méhének mag-
zatán. A tudósítások többször is szólnak arról, hogy Jézus cselekedete hátteré-
ben ez a megindulás, szánalom, könyörület, szívének a megesése van (Mt
20,34; Mk 9,22; Lk 7,13), de errıl beszél az irgalmas samaritánus (Lk 10,33)
és a tékozló fiú (Lk 15,20) példázatában is. Ez indította arra is, hogy a
mennybıl alászálljon (Énekeskönyv 328,4). A Fil 2,5 a misszióra is vonatko-
zik.
b) Látta ıket
A szánalom felébredéséhez szükség van valami „indításra”, mint a motornak
gyújtásra. Jézust az indította szánalomra, hogy „látta” a sokaságot. A szöveg-
ben az οραω - horaó aor. part. (ιδον - idón) szerepel, ami elmélyült látást,
belsı látást, megértı látást is jelent. A misszióban ilyen látásra, meglátásra
van szükség.
A látásnak, meglátásnak a fontosságát akkor értjük meg, ha összehasonlítjuk,
hogyan látták az írástudók, és hogyan látta Jézus a sokaságot.
Az írástudók szerint a sokaság, a nép, amely nem ismeri a törvényt, átkozott
(Jn 7,49). Az ilyen látás nem indít szánalomra.
Milyennek látta Jézus a sokaságot? A 9,36 három dolgot mond errıl.
Elgyötörtek. A szó mögött annak a báránynak a képe van, amely eltévelyedett
a nyájtól, megtépett, megsebzett, meggyötört, amely küszködik, gyötrıdik,
vagy a fa, amirıl letépték a kérgét („Minden ág megtépte, tüske megszaggat-
ta”. Arany: Toldi).
Elesetteknek. Sokatmondó szó, de súlyosabb dolgot fejez ki, mint elsı hallás-
ra gondoljuk. A görög ριπτω - hriptó szót többnyire a földön elterült hullára
használták. Tehát olyanok, akik a kimerültségtıl szinte holtak – vagy holtan
fekszenek.

61
Delitzsh’s Hebrew New Testament. Berlin. 1902. Ad locem.)
80
Nincs pásztoruk. Sok állat meg tud lenni pásztor nélkül. A juh nem. A juh
pásztor nélkül elvész, szabad préda, elpusztul. De ezzel mást is mond az Ige.
Elıször is azt, hogy Jézus nem átkozott, pusztulásra méltó tömegnek tekinti a
sokaságot, hanem juhoknak, tehát Isten népéhez tartozóknak. Másodszor: a
bajok okát is kimondja: nincs pásztoruk. Ezzel azt is kimondja, hogy akik
pásztornak tartják magukat, azok nem pásztorok. A sokaságnak voltak elöljá-
róik, papjaik, fıpapjaik, de pásztoruk nem volt. Olyan kijelentés ez, aminek
súlya alatt a porba kell hullani. Hogyan látja Jézus egyházunkat, szolgálatun-
kat? Minket, presbitereket, lelkipásztorokat és fıpásztorokat (mely utóbbit
jogtalanul alkalmazzuk a püspökökre, mert csak egy Fıpásztor van)?

Jézus missziói látása

Milyen távlati látással munkálkodott Jézus? Milyen távlata van a

missziónak? Erre a kérdésre kapunk feleletet a szakaszunk 37. és 38. versé-
ben: „Ekkor így szólt tanítványaihoz: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés;
kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába.” Mi követ-
kezik ebbıl?
A siralmas helyzet – reményteljes helyzet. A nagy szükség és nyomo-
rúság ideje az aratás ideje. A reményteljességet növeli, amit Jézus az aratniva-
lóról mond: sok! Nyilvánvaló, hogy többrıl és másról van szó, mint az ilyen
általános következtetés levonása, hogy a szükség ideje az aratás ideje. Jézus
mondását akkor értjük meg helyesen, ha beállítjuk Jézus kijelentéseit, a Biblia
kijelentéseinek összefüggésébe. Itt is valami másféle látásról van szó. A Jn
4,35-38 tudósítása szerint Jézus arra biztatta tanítványait, hogy emeljék fel
szemeiket, és lássák meg a tájékokat, hogy fehérek az aratásra. Jézus annak az
aratására küldi tanítványait, amit nem ık vetettek, hogy arassák, amiért nem
fáradtak. Jézussal eljött a nagy aratás, más szóval a begyőjtés, a betakarítás
ideje (Mt 12,30). Aki a felhıt nézi, nem arat. Vö. Préd 11,4. Kegyelmi idı,
aratási idı van! Majd eljön a nagy aratás és a félelmetes szüret ideje is (Jel
14,15-20). A kegyelem idején ez a bibliai látás: sok az aratnivaló!
Az aratás idején a nagy szükség a munkások hiányában jelentkezik.
Az aratnivaló sok, a munkás kevés. E kérdés megoldása nélkülözhetetlen.
Ezen nem segít, ha néhány munkás reggeltıl estig és estétıl reggelig dolgozik
is. Munkásokra, aratókra van szükség. Nem egyszerően emberhiányról, lel-
készhiányról van szó, hanem az arató munkások hiányáról.
Van megoldás: „Kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az
aratásába.” Az aratásnak Ura van: Isten, a mindenség Ura, mindeneknek Aty-
ja. A szükséget ı tudja megoldani. Ami ránk tartozik: arassunk, és imádkoz-
zunk munkásokért. A munkásokért való imádkozás ugyanis nyilván nem je-
lenti azt, hogy ölbe tett kézzel üljünk és várjunk. Erre is érvényes: Orando et
laborando. Kérjük, hogy küldjön, és halljuk meg küldı szavát, menjünk és
dolgozzunk. Lássunk a Jézus szemével, látása legyen miénk. Higgyük el,
hogy az aratás ideje van. Nyíljanak meg szemeink, kérjünk és menjünk!
Szakaszunk tartalmaz még egy rejtett, de világos bíztatást. Mint lát-
tuk, Jézus a baj okát abban állapította meg, hogy a juhoknak nincs pásztoruk.
Jézus nem azt mondta, hogy imádkozzatok pásztorért, hanem azt, hogy mun-
81
kásokért imádkozzanak. Miért? Mert a juhoknak van Pásztora. Eljött. Itt van,
amint megmondta: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juho-
kért” (Jn 10,11). İ van jelen, ı hív, hogy kövessük példáját.

Jézus tanítása

Jézus azért hívta el a tanítványokat, hogy felkészítse ıket küldetésük

betöltésére. A felkészítéshez a példaadás mellett hozzátartozott a tanítás. (Lé-
nyege szerint a példaadás is tanítás; valójában a leghatékonyabb módja a taní-
tásnak.) Urunk sokszor és sok összefüggésben beszélt tanítványainak küldeté-
sükrıl és küldetésük betöltésérıl. Tanításaiból a következıket hadd emeljük
ki: Mt 10,1-42; Lk 10,1-24; Jn 4,27-42; 12,24-32. Tesszük ezt abban a bizo-
nyosságban, hogy ezekre is érvényes Jézus szava: „Amit pedig nektek mon-
dok, azt mindenkinek mondom” (Mk 13,37).

A tizenkét tanítvány elhívása és kiküldése ( Mt 10,1-42)

A Mt 10,1-42 négy fı szakaszra osztható: a) Jézus beállítja a tanítványokat a

szolgálatba (10,1-8); b) útmutatásokat ad nekik (10,9-15); c) felkészíti ıket a
szenvedésre (10,16-42); d) biztatásokat ad.

a) Jézus beállítja tanítványait a szolgálatba (10,1-8)

Jézus a kezdet kezdetén megmondta tanítványinak, hogy feladatra,
szolgalatra hívta el ıket. Minden tanítványára érvényes az, amit Simon Péter-
nek és Andrásnak mondott: „Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek
titeket” (Mt 4,19). Mindez nem marad üres szó. Jézus azokat, akiket elhívott,
be is állítja a szolgálatba. A szolgálatba való beállítás hat fontos vonását hadd
emeljük ki szakaszunk alapján:
1. Elhívta ıket
A missziói munka, szolgálat elhívás kérdése. Ismeri az Úr az övéit. Megdöb-
bentı, mikor Jézus sok buzgó munkásnak azt mondja: távozzatok tılem, so-
hasem ismertelek titeket (vö. Mt 7,21-23).
Ezt a „magához hívást” megelızte egy korábbi, személyes megszólítás és
elhívás: Jer, kövess engem. Ha az evangéliumok nem tudósítanak is részlete-
sen minden tanítvány elhívásáról, kétségtelen, hogy mindegyik elıtt megállt -
és döntésre, követésre hívta. Hangsúlyos: Jézus azokat küldi el, akiket elhí-
vott, magához hívott. A szolgálat, a munka az elhívás után is állandó kapcso-
latot feltételez és kíván Jézus Krisztussal: Hozzá megyünk, tıle indulunk,
különben a magunk feje után megyünk, s nem az aratás, a misszió Ura paran-
csát, tervét követjük.
2. Hatalmat adott nekik
A hatalomra nélkülözhetetlenül szükségük van a tanítványoknak, mert azokat
a feladatokat, amiket Jézustól kaptak, a saját erejükkel, képességükkel nem
tudják elvégezni. Az utak itt válnak el egymástól. Ha valaki a maga erejével,
képességeivel akar szolgálni, akkor nincs szüksége felhatalmazásra, s hogy
hatalmat kapjon. – Így is tehet sok mindent, feláldozhatja akár az életét is, de
mindez az Úr ítélete alá esik. „Sokan mondják majd nekem ama napon – ol-
82
vassuk a Mt 7,22-23-ban-: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e,
nem a te nevedben őztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok
csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok
tılem, ti gonosztevık!” (Vö. Jn 15,4-6,). Ha valaki azt a szolgálatot akarja
végezni, amit az Úr bíz rá, tıle kapott, elhívás és hatalom nélkül nem teheti.
Hogyan adta Jézus a hatalmat? Nem úgy, mint a példázatbeli gazda a talentu-
mokat, gírákat: itt van, fogjad, gazdálkodj vele. Ennek a hatalomadásnak nem
volt semmi látható, kézzelfogható jele. A lehetı legegyszerőbben történt. Jé-
zus egyszerően így szólt: Hatalmat adok nektek, menjetek. A tanítványok
kaptak egy szót, egy ígéretet. Ezt hittel elfogadták. Mentek azzal a hittel, hogy
igaz az, amit a Mester mondott nekik.
Ezen a hatalomadáson és vételen nagy hangsúly van a Bibliában: Hatalmat
adott a 12-nek, a 72-nek (Lk 10,19), a nagy misszió elıtt: „Ne távozzatok el
Jeruzsálembıl, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyrıl hallottatok
tılem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel keresz-
teltettek meg … erıt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim
lesztek Jeruzsálemben, egész Judeában és Samáriában, sıt egészen a föld
végsı határáig” (ApCsel 1,4-5.8. Vö. Lk 24,49).
Ez az erı, ez a hatalom szövegünkben εξουσια - exúszia. Ezzel a szóval több
ízben találkozunk Jézusra vonatkoztatva is: Úgy tanított, mint akinek hatalma
van (Mt 7,29), hatalma van a bőnöket megbocsátani (Mt 9,6), neki adatott
minden hatalom (Mt 28, 18).
De, hogy mit jelentett hatalmat kapni a tanítványok esetében, ahhoz akkor
jutunk közelebb, ha az εξουσια egész jelentését is tekintetbe vesszük. Az
εξουσια jelent jogot, szabadságot is. Jogom van tenni valamit, szabadságom
van tenni valamit. Hatalmat, azaz jogot, szabadságot kapnak cselekedni azo-
kat, amiket Jézus mondott. A Krisztustól kapott hatalom tıle kapott jog, sza-
badságjog. Kétségtelen, hogy ez az εξουσια nem azonos a Szentlélekkel, de
nem is választható el, nem is független tıle (vö. Lk 4,18; ApCsel 1,8; 1Kor
2,4; 2Kor 12,12; Kol 1,29). Ezzel a hatalommal ezért lehet hittel és a Lélek
szabadságában élni. De csak így. Ezért személyes felelısség, hit, szabadság
kérdése élni vele, mind személyes életünkben (Jn 1,12 – hatalmat adott, hogy
Isten fiaivá legyenek), mind a szolgálatban (vö. Jn 20,21-23). Arról, hogy
mire kapták a tanítványok a hatalmat a 8. versnél beszélünk részletesebben.
3. Nevükön szólította ıket
A 10,2-5 tartalmazza a tanítványok neveit, bizonyára nem ok nélkül. Vannak,
akiket ez zavar, s azt gondolják, hogy közvetlenül a kiküldés elıtt hívta el
ıket Jézus. Az evangélium összefüggésében azonban egyértelmő, hogy itt a
már az elhivatottakat hívta magához az Úr. Néhány üzenete ennek a listának
is van, amire jó odafigyelni.
Ezek az apostolok nagyon egyszerő emberek voltak. Jézus nem a külsı meg-
jelenésüket nézte, hanem azt, hogy mi van a szívükben. Ilyen egyszerő embe-
rek kis csapatával indult el meghódítani a világot.
Ezek az emberek nagyon sokfélék. Bizonyára az sem véletlen, hogy a külön-
bözı felsorolásokban három négyes csoportra vannak osztva. Vannak, akik
csak ebben a körben férnek meg békésen egymás mellett, mint pl. a zélóta

83
Simon (Lk 6,15) és a vámszedı Máté (Mt 10,3). Micsoda ellentéteket hidal át
Jézus elhívása!
A tanítványok különbözıek, de egy az Úr, egy a hatalom, amit kaptak, egy a
szolgálat (a maga sokrétőségében is), amiben fáradoznak. Ha akadtak is fe-
szültségek, az egység mégis megmaradt.
Az általánosságokon túl bizonyára van valami sajátos jelentése is ennek a
felsorolásnak. Kettıre is gondolhatunk: Jézus név szerint számon tartja azo-
kat, akiket elhív és elküld. Ez hatalmas erı a szolgálat mezején. S kifejezi azt
is, amirıl Jézus a 12 tanítványnak beszélt: annak örüljetek, hogy a ti nevetek
fel van írva a mennyben. Ez valóban igen-igen nagy öröm. Nem csak az apos-
tolokra érvényes, hanem minden gyermekére, szolgájára.
Annak, hogy Jézus tizenkét tanítványt választott, szimbolikus jelentése is van:
Izrael tizenkét törzsére utal, s ezzel Isten szövetségi hőségére és üdvtervére
(vö. Mt 19,28; Jel 7,1-8; 21,12-14).
4. Meghatározta a szolgálat területét
Jézus ezt a rendelkezést adta tanítványainak: „Pogányokhoz vezetı útra ne
térjetek le, samaritánusok városába ne menjetek be, inkább menjetek Izrael
házának elveszett juhaihoz” (Mt 10,5-6). Ez a rendelkezés sok vitát váltott ki:
Miért e tiltás? Kétségtelen, hogy ezek a rendelkezések erre az útra vonatkoz-
tak. Így akarta, így látta jónak a Mester. Nem lehet elfelejteni, hogy ı maga is
járt pogányok útján, ment samaritánusok városába. Szokás, és pedig joggal
Jézusnak ezeket a szavait a belmisszióra értelmezni. Magának Isten népének
kell talpra állni, hogy aztán betölthesse küldetését. Ma is parancs ez, s nem is
a legkönnyebb. Csak a belülrıl megújult Isten népe töltheti be küldetését.
Nem vetette el Isten a népét, hanem meg akarja újítani akkor is és ma is.
Elsıdlegesen azonban Isten üdvtervérıl, üdvtervének rendjérıl van szó, arról,
amit Pál apostol így fogalmazott meg: „zsidónak elıször meg görögnek”
(Róm 1,16. Rev. Károli. Vö. Mk 7,27; Mt 28,19k; ApCsel 1,8).
5. Meghatározta a misszió módját
A missziói küldetés teljesítésének módjára nézve ezt mondta az Úr: „Menje-
tek el.” Ez a „menjetek” a Mt 28,19-ben is az elsı helyen van, s több dolgot is
jelent.
Jelenti az ószövetségi missziófogalom, missziói gondolkodás revízióját. Két-
ségtelen, hogy az ószövetségi missziói gondolkodásban egyre inkább elural-
kodott, hogy a népek majd jönnek, özönlenek a Sionra. Ezzel szemben az
újszövetségi misszió alapvetı jellemzıje: menjetek. Más a misszió, és más a
már létrejött gyülekezet belsı építése. Kimozdulásra késztet minket is.
A tanítványok részérıl ez a „menjetek” engedelmességet kíván, a kapott pa-
rancs vállalását, készséget arra, hogy megcselekszik, amit az Úr parancsolt. A
misszióban ez a készség, a kapott parancshoz való feltétlen alkalmazkodás
rendkívül fontos dolog. Emberileg minden ezen múlik. Jézus nagy dolgokat
bíz rájuk, nagy dolgokat akar cselekedni. Minden ezen a készségen múlik. Az
Ószövetségben egyik legszebb példa Illés. A kármeli ítélet, próba teljes enge-
delmességet kívánt: erre utal, amikor imádságában ezt mondja: „Hadd tudják
meg a mai napon, hogy te vagy az Isten Izraelben, én pedig a te szolgád va-
gyok, és mindezt a te parancsodra tettem!” (2Kir 18,36,). Isten ma is olyano-
kat keres, akik készek menni, tenni, vállalni, amit ı parancsol.
84
Isten országa szempontjából ez a „menjetek el” – támadás. Általában úgy
gondolkodunk, hogy ebben a világban a Sátán támadásban, az Isten országa
védekezı helyzetben van. Nem arról van szó, hogy a Sátán nem támad, de az
alapvetı, döntı dolog az, hogy Isten országa támad. Mindaz, amit a tanítvá-
nyok hirdetnek és cselekednek, a legnagyobb szabású támadás a sátáni erık
ellen. Világosan és egyértelmően beszél errıl Jézus a Mt 12,28-29-ben: ı az,
aki behatol az erıs házába, megkötözi azt, és kiszabadítja foglyait (vö. Ef
4,8).
6. Megszabta a küldetés tartalmát
Isten országa hatalmas, minden ellenséget és ellenállást legyızı támadása
mindenekelıtt és mindenekfölött az Isten országa evangéliumának hirdetése –
proklamálása – által történik. Az Ige titkáról, csodájáról, hatalmáról van szó,
aki „kijöve gyızve, és hogy gyızzön” (Jel 6,2 (rev. Károli); Vö. Ef 6,17; Jel
19,15; Róm 1,16).
Nagyon messze vezetne annak a kifejtése, hogy mit ért az Újszövetség Isten
országa, a mennyek országa alatt. Bár mind az Ószövetség, mind az Újszövet-
ség tud a „régi világ” elmúlásáról s egy új világ eljövetelérıl, lényeges, hogy
az Isten országának van egy olyan szemlélete, hogy az Isten, vagy a mennyek
országa a földön valósul meg. Erre utal a Miatyánk: „jöjjön el a te országod,
legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is” (Mt 6,10).
Ez kétségtelenül azt jelentette és jelenti: Jézusban eljött, jelen van az Isten
országa. Lehet élni azokkal az áldásokkal, amiket Isten országa jelent. Ez az,
amire Jézus szavai utalnak: „Ha viszont én Isten Lelkével őzöm ki az ördögö-
ket, akkor bizony elérkezett hozzátok az Isten országa” (Mt 12,28). A máso-
dik parancs szorosan kapcsolódik az elsıhöz: „Gyógyítsatok meg betegeket,
támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, őzzetek ki ördögöket”
(Mt 10,8).
A tanítványoknak Isten országáról nem csak szóval, hanem tettekkel is bi-
zonyságot kellett tenniük. Ezek nem olyan cselekedetek, amiket a saját ere-
jükkel tehettek. Ezért kapták az εξουσια-t, hogy ezeket cselekedhessék. Ezek
a cselekedetek ugyanazt hivatottak tanúsítani, mint amiket Jézus cselekedett:
Jézus az Isten Fia, Isten országa itt van, ez a világ valóban meg van váltva, a
megváltás erıi jelen vannak.
Isten országát tehát szóval és cselekedettel egyaránt hirdetni kell a világban.
Ez bibliai igazság, ami elhalványult. Kálvin János a hely magyarázatánál így
vélekedik ezekrıl: A küldetés nagy volt, az apostolok kicsinyek, ezért „a
mennyei hatalom jelvényeit adta nekik, hogy ezek szerezzenek számukra a
népnél bizalmat és tiszteletet. S ebbıl következtethetünk a csodák törvényes
használatára, mivel ugyanis Krisztus egy idıben s együttesen teszi ıket az
evangélium hirdetıivé és a jelek szolgáltatóivá úgy, hogy a csodák tulajdon-
képpen nem egyebek az ı tudománya pecséteinél, ezt a felbonthatatlan kap-
csolatot nem szabad lerontani. Hamisítók tehát a pápisták és gonoszul eltorzít-
ják Isten cselekedeteit, mikor elkülönítik az igét a csodáktól.”62 Jézus
„amiként hatalommal ruházta fel ıket, azonképpen parancsolja nekik, hogy

62
Kálvin János magyarázata Máté, Márk és Lukács összhangba hozott evangéliumához.
Rábold Gusztáv fordítása. Evangéliumi harmónia. II. Székelyudvarhely, 1940. 47. p.
85
hőséges és bıkező szolgái legyenek ıneki, s megtiltja a maguknál tartását ama
hatalomnak, mely mindenek közös javára helyeztetett el náluk… Azonosak
tehát és hasonlók e csodák Krisztus tisztével, hogy így megtudjuk, hogy eljött
ránk nézve minden jónak szerzıje, ki megszabadít minket a sátán és a halál
zsarnoki hatalmából, ki meggyógyítja a betegségeinket és bőneinket, és segít-
séget hoz minden szerencsétlennek.”63A tanítványoknak tehát nem „csupán”
hirdetni kellett az Isten országát, hanem – Jézushoz hasonlóan – fel kellett
mutatni annak erıit és jeleit is. „Nem beszédben áll az Isten országa, hanem
erıben (1Kor 4,20, vö. 1Kor 2,4; 2Kor 12,12; Ef 3,20; 1Thessz 1,5; Zsid 2,4;
stb). Itt nem az okoskodásoknak, hanem a hitnek és az engedelmességnek van
helye. A tanítványok ezt tették most is, majd késıbb is, ahogyan errıl az
ApCsel tanúskodik. Pontosan errıl tesz bizonyságot késıbb Pál apostol is:
„Mert semmi olyanról nem mernék beszélni, amit nem Krisztus tett általam a
pogányok megtéréséért szóval és tettel, jelek és csodák erejével, a Lélek ereje
által” (Róm 15,18k).
A hatalommal való gyógyítás Kálvin szerint azt jelenti, hogy a tanítványok
legyenek csatornái az Isten ingyen való jótékonyságának, ne tartsák vissza,
hanem szívesen közöljék másokkal. S hozzáteszi: Ebben teljesedik be az Ézs
55,1: „Ti szomjazók, mind jöjjetek vízért, még ha nincs is pénzetek! Jöjjetek,
vegyetek és egyetek!64

Útmutatásokat adott nekik ( Mt 10,9-15)

Szakaszunk különbözı utasításokat tartalmaz a missziói parancs vég-

rehajtására vonatkozóan, a 16. v. pedig összekötı kapocs az általános utasítá-
sok és a figyelmeztetések között.
1. Felkészülés az útra (Mt 10, 9-10).
A 10,9-10 felsorolja azokat a dolgokat, amiket az utazáshoz szükségeseknek
tartottak: pénz (arany, ezüst, rézpénz) a felmerülı költségekre, tarisznya, saru,
ruha, bot. A pénzt gyakran az övükbe tették. Az öv ugyanis széles volt, a két
vége pedig duplán széles, ez szolgált erszényül. A περα - pera kenyeres vagy
elemózsiás tarisznya, de jelent koldustarisznyát is. A vándor filozófusok ilyen
tarisznyákat hordtak, a tanítás után (olykor) ezekbe győjtötték az adományo-
kat. A χιτον - khiton alsóruha, szemben a ιµατιον - himation-nal, ami ruhát,
felsıruhát, köpenyt jelent (Mt 5,40). Szokás volt két vagy több alsóruhát vinni
az útra. A sarura vonatkozó tilalom is nyilván a tartalékra vonatkozott.
Mi a szándéka ezeknek a tilalmaknak?
Elsıdlegesen nyilván a 10,9-10 záradéka, mert méltó a munkás az eledelére.
A tanítványok Isten országának a munkásai, a nagy gazda, az aratás Ura gon-
doskodik róluk. De ez a gondoskodás azok által történik, akikhez küldettek.
Jézus ismerıs dolgokról beszélt. A rabbik nem fogadhattak el pénzt, de min-
denki kötelességének és kiváltságának tekintette, hogy megvendégelje, ellássa
ıket. Tehát kettıs igazságról van szó: Isten embere ne terhelje le magát anya-
gi dolgokkal, az ezekért való gondokkal, Isten népe viszont érezze kötelessé-

63
Kálvin János, i. m. 48. p.
64
Vö. Kálvin János, i.m. 49.p.
86
gének, hogy Isten emberérıl, embereirıl méltóan gondoskodjék. A késıbbiek
mutatják, hogy ez szőkebb és tágabb értelemben egyaránt érvényes (a tiszt-
ségviselıkre és az elöljárókra is). A misszió útján járó tanítványok átélik
ugyanazt, amit a pusztában vándorló nép: volt ételük-italuk, a ruha, a saru
nem kopott le róluk, Isten az egyetlen, akire támaszkodni lehet (5M 8,2-4;
29,5.6).
Kifejezıdik ezekben a rendelkezésekben az is, hogy a misszió útján, a misszi-
ói szolgálatban elsıdlegesen nem azok a dolgok fontosak, amiket mi azoknak
tartunk: a pénz, egyáltalán az anyagi feltételek. A misszió története is mutatja:
mennyi minden elakadt, mennyi mindent tartottak lehetetlennek, mert az
anyagi háttér nem látszott biztosítottnak. Ami az úthoz, a szolgálathoz szük-
séges volt, azt a tanítványok megkapták: elhívás, felhatalmazás. Ez volt az
útravaló. Ezért mondta késıbb Péter és János „Ezüstöm és aranyam nincsen,
de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel, és
járj!” (ApCsel 3,6). Erre is érvényes: Jézus igája gyönyörőséges, terhe könnyő
(Mt 11,30).
A tanítványok és a korabeli zsidóság még mást is kihallott Jézus szavaiból. A
Talmud így tanított: „Senki se menjen fel a templomba bottal a kezében, saru-
ban, pénzzel az övében, vagy poros lábakkal.”65 E mögött az a gondolat van,
hogy amikor az ember templomba megy, akkor mindent maga mögött kell
hagynia, ami hivatásával, világi foglalkozásával kapcsolatos. Jézus tehát e
szavakkal ezt mondta a tanítványoknak: »Tekintsétek az egész világot Isten
templomának. Ha Isten emberei vagytok, akkor nem szabad azt a benyomást
keltenetek, mintha üzletemberek lennétek.« Jézus ezzel az utasítással azt
mondja, hogy ha valaki Isten embere, akkor legyen nyilvánvaló az anyagi
dolgokkal kapcsolatos magatartásában is. Ahogyan a Hegyi Beszédben is
mondta: Elıször Isten országát kell keresni, s az anyagiak megadatnak. Ezért
ítéletes dolog, amikor a lelkipásztor gazdasága virágzik, a temploma pedig
poros, pókhálós, omladozik, a gyülekezet szétszéled. Legfıbb ideje a szolgá-
latot, az ehhez szükséges lelkieket az elsı helyre tenni.
2. A házak jelentısége a misszióban (Mt 10,11-15).
Bizonyára nem véletlen, hogy több versben is foglalkozik Jézus ezzel a kér-
déssel. Jézus életében is fontos szerepe volt a házaknak. A két tanítványt elvit-
te otthonába (Jn 1,37-41), Péter házában meggyógyította Péter anyósát (Mt
8,14-16), Márta házába többször is betért (Lk 10,38), elment Zákeus házába, s
üdvösséget hirdetett (Lk 19,5.9), Kapernaumban, ahol „otthon volt”, nagy
sokaság győlt össze a háznál, úgy, hogy a gutaütöttet csak a háztetın át en-
gedhették le (Mk 2,1kk). Az apostoli korban is megmaradt a házak fontossá-
ga: A kenyeret házanként törték meg (ApCsel 2,40), a házaknál gyülekezetek
voltak (Róm 16,31) stb. Az ısegyház nem a nagy templomok, székesegyhá-
zak, hanem a házak egyháza volt. Ebben az összefüggésben érthetı mindaz,
amit a 10,11-15-ben olvasunk.

65
In: William Barclay: Matthäusevangelium. Band I. Aussaat Verlag GmbH, Wuppertal. 5.
Auflage, 1980. 327. p. A mő eredeti címe: „The Gospel of Matthew (Volume 1)” A „The
Daily Study Bible” sorozatban. Saint Andrew Press, Edinburgh, 1-7. kiadás 1956-1965.
Németre fordította: Dr. Elfriede Leseberg. 1971.
87
Fontos a ház kiválasztása. Akárhová nem mehettek be az apostolok, akárkit
nem választhattak. Ha valamely városba bementek, meg kellett érdeklıdni, ki
méltó arra, hogy megszálljanak nála. Méltónak kellett lenni ahhoz az Úrhoz,
akinek a követségében jártak, ahhoz az ügyhöz, amit képviseltek. Valószínő,
hogy az ApCsel 16,15-öt nem lehet visszavetíteni, nem feltétlenül, nem min-
den esetben megtért emberekrıl volt szó, hanem olyan derék, jóhírő, istenfélı
emberekrıl, akik köztiszteletben álltak. Ezek a házak néhány napig a misszió
fészkei voltak, s lehet, hogy egyesek azok is maradtak.
Fontos a kiválasztott ház megbecsülése is. Ez fejezıdik ki Jézus szavaiban,
amikor azt parancsolja, hogy ahová befogadták ıket, maradjanak ott végig.
Lehet, hogy késıbb lenne szebb, jobb, kényelmesebb helyük, de ha ilyen
okokból máshová mennének, azzal megbántanák házigazdájukat, ártanának az
evangélium ügyének. Nem a maguk kényelme a fontos, hanem az, hogy em-
bereket megnyerjenek.
Jézus külön kiemeli a ház népének köszöntését, aminek az elfogadása vagy
elutasítása sorsdöntı volt a ház népére nézve. A köszöntés a békesség köszön-
tése volt. Lukács magát a köszönést is feljegyezte: „Békesség e háznak” (Lk
10,5). Szövegünkben is errıl van szó. A sémi nyelvterületen a köszönést és a
békét ugyanaz a szó fejezi ki. Mégis többrıl van szó, mint általában a szoká-
sos értelemben vett köszönés. Jézus arról a békességrıl beszél, amit a tanítvá-
nyok kaptak: „a ti békességetek”(10,13). A szavak ugyanazok, a tartalom
mégis más. Jézus új tartalommal töltötte meg e köszönést, ami tartalmazza az
embernek azt a jóllétét, békességét, amit Isten eszkhatologikus ajándékként
hirdetett, ígért meg népének s az embervilágnak. Jézus ajkán – s ebbıl követ-
kezıen az ı küldésével, felhatalmazásával járó tanítványok ajkán - ez azt jele-
ni: ez a békesség itt van, jelen van, befogadható – és elutasítható. Ez a békes-
ség realitás, hatékony, létezı erı, mint Isten igéje, amely magában hordozza a
teremtıerıt, hogy a szó testet öltsön, a béke valóság legyen (vö. Ézs 55,10-
11). Nem mágikus képzetekkel, hanem isteni realitásokkal van dolgunk. A
tanítványok, amikor köszönnek, akkor is azt adják, amijük van, aranynál,
ezüstnél értékesebbet. Ezért kérdés: van-e békességünk, ami erıként, áldás-
ként árad az életünkbıl? A tanítványok a békesség fiai, békességteremtık.
S mert nem egyszerő köszönésrıl, hanem a Krisztusban eljött, felkínált üdvrıl
van szó, ezért élet-halál kérdés e köszönés, a Krisztus békéje elfogadása vagy
elutasítása. Ahol elfogadják, ott betölti a házat, a szíveket, üdvössége, békes-
sége lesz a háznak. A Lk 10,6 szerint a békesség megnyugszik, ott marad
azon, aki a békesség fia; szövegünkben rászáll a békesség, amely repked, mint
Nóé galambja, keresve, hova szálljon le. Ha elutasítják, akkor visszatér oda,
ahonnan elszállt.
Bizonyára nem véletlenül beszél Jézus arról, hogy az el nem fogadott békes-
ség visszatér küldıjére. Ez mindenképpen jelenti azt, hogy a tanítványok nem
háborogva, békétlen, keserő szívvel mennek tovább, hanem békességgel a
szívükben. Az elutasítás nem töri le ıket. Ez Isten ajándéka, ami megnyug-
vással, örömmel tölti be szívünket.
Az elutasításnak azonban súlyos következménye van. Ez fejezıdik ki a jelké-
pes cselekedetben és Jézus kijelentésében. A por, a láb porának a lerázása
(leverése) ismert szokás volt. A pogány helyek, utcák, utak pora tisztátalannak
88
számított, ezért, amikor átlépték Palesztina határát, leverték a lábukról. A por
leverése továbbá jelentette azt is, hogy megtagad minden közösséget azzal,
azokkal, akik ellenében ez történik (ApCsel 13,51; 18,6; vö. még Lk 10,11;
Ézs 52,2). Amire a por lerázása utal, az az ítélet napján következik be:
Sodomának és Gomorának könnyebb dolga lesz az ítélet napján, mint annak a
városnak. Itt már nem házakról beszél Jézus, hanem városról (vö. Mt 11,23k,
Kapernaumról). Ahová – jelképesen szólva – a békesség galambja nem száll-
hat le –, oda az ítélet tőzmadara száll. Ez a kijelentés is arra utal, hogy a tanít-
ványok missziójában üdvösségrıl és kárhozatról van szó. Ez más – a misszió-
val kapcsolatos – helyeken is hangsúlyos (Jn 20,21-23; Mk 16,15k).

c)Figyelmeztetések és tanácsok (Mt 10,16-42)

A 10,16-tal voltaképpen elkezdıdik a figyelmeztetések, a tanácsok, és

a buzdítások sora.
A 16. v. általános figyelmeztetést és tanácsot tartalmaz. A figyelmeztetés a
15. versben jelzett elutasítás komolyságát és a küldetés veszélyességét fejezi
ki: „Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé.” A tanítványok
számára ez ismert kifejezés volt. „Izrael juhoknak tekintette magát 70 farkas,
azaz a népek világa között. Egzisztenciáját a nagy Pásztornak köszönheti, aki
megmenti, megırzi, s aki a farkasokat összetöri”.66Az apostolok az
eszkhatologikus Izraelt képviselik, s a nagy Pásztorban (Zsolt 23; Jn 10) kell
bízniuk. A tanítványok egészen mások, megmaradásuk abban van, hogy
megmaradnak juhoknak, s a Pásztorra bízzák magukat.
A veszélyes helyzetre tekintettel Jézus azt tanácsolja, hogy legyenek okosak,
mint a kígyók és szelídek mint a galambok. Ez a párosítás sem ismeretlen.
Jehuda ben Simon rabbi mondta (320 körül): „Isten ezt mondta az izraeliták-
kal kapcsolatosan: Velem szemben egyszerőek, mint a galambok, a népek felé
viszont ravaszok, mint a kígyók”67
A kígyó okossága közmondásszerő volt az ókorban (is). Az ige máshol is int,
hogy okosan és bölcsen járjunk (Ef 5,15; Kol 4,5). Ennek a bölcsességnek
azonban semmi köze sincs a taktikához, diplomáciához, politikához, komp-
romisszumokhoz. Ez az okosság felülrıl való, az Igébıl meríthetı, a Szentlé-
lek ajándéka. Kétségtelen: jelenti azt is, hogy szándékosan nem rohan a vesz-
tébe, nem keresi mindenáron a mártíromságot, de adott helyzetben azt is
vállalja.
Szükséges a galamb szelídsége is. A görög ακεραιοσ - akeraiosz jelentése:
vegyítetlen, tiszta, hamisság nélküli, igazi, ártatlan, egyszerő. A Róm 16,19-
ben: „De szeretném, ha bölcsek lennétek a jóra, és képtelenek a rosszra.” A
Filippi 2,15-ben: legyetek „feddhetetlenek és tiszták”. Egyszerően, tisztán
(egyértelmően), szelíden, nem hasonulva a világhoz, kell végezni a küldetést.
Ez a szelídség is a Szentlélek ajándéka. Az mondja, aki Bárányként jött, sze-
líden és alázatosan.
66
Tanch. Toledoth, 32.b. In: Walter Grundmann, Das Evangelium nach Lukas. Zweite,
neubearbeitete Auflage. Evangelische Verlagsanstalt Berlin. É. n. 209. p.
67
Midrás az Énekek 2,14-hez. In: Walter Grundmann, Das Evangelium nach Matthaus.
Evangelische Verlagsanstalt Berlin. 1972. 291. p.
89
A görög szövegben hangsúlyos: Én küldelek titeket. Ezért nincs tévedés. Csak
egyre összpontosíthatunk: helytállni, megcselekedni, amit mondott. Tehetjük
ezt úgy, hogy egy másik mondása is fülünkben cseng: „Én veletek vagyok
minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20).

Szenvedések
A következıkben Jézus a tanítványokra, követeire váró szenvedések-
rıl beszél teljes ıszinteséggel, semmit sem hallgatva el. A szenvedések az
emberek részérıl érik ıket (egyháziak, világiak, tulajdon családjuk). De Jézus
nemcsak arról beszél, mit várhatnak az emberektıl, hanem arról is, mit vár-
hatnak Istentıl. Az emberektıl óvakodjanak (vigyázzanak, ne bízzanak ben-
nük), Istenre tekintsenek fel, bízzanak benne. Jellemzıje a szakasznak, hogy
számos utalás van benne Énók és Báruk apokalipszisére, valamint Ezsdrás 4.
könyvére.
Az Isten népe részérıl jövı szenvedések
Röviden összefoglalva: átadják a törvényszékeknek és megkorbácsolják a
zsinagógáikban.
A megostorozás vagy megkorbácsolás szokásos zsinagógai büntetés volt: 39
ütésbıl állt, tizenhármat az elítélt mellére, huszonhatot pedig a hátára mértek.
Ezt élték át az apostolok is Jeruzsálemben, s ezt cselekedte Saul is Krisztus
követıivel, majd ezt szenvedte maga is ötször (2Kor 11,24, vö. Mt 23,43; Mk
13,9; ApCsel 22,19; 26,11). Ettıl különbözött az állami megkorbácsolás. A
keresztre feszítés elıtt Jézus is elszenvedte (Mt 27,26). Gyakori, megszégye-
nítı büntetés volt.
Mindebben az a fájdalmas, hogy olyanok részérıl történik, akik Isten népéhez
tartozónak vallják magukat, de akik az istenismeretben és az engedelmesség-
ben lemaradtak. Az egyháztörténet tele van ilyen dolgokkal. A szocializmus
negyven éve során sem az volt a fájdalmas, ami a világ, hanem ami az egyház
részérıl történt. S a múlt a mindenkori jelenben is él. De megmondta az Úr.
Mindig voltak és lesznek korbácsolók és korbácsoltak. Jobb a megkorbácsol-
tak sorában lenni. Erre is érvényes: aki Isten akaratából szenved, azon meg-
nyugszik a dicsıség Lelke (1Pt 4,14).
A világi hatalom részérıl jövı szenvedések
Nemcsak az egyház, hanem a világ is üldözi majd Jézus küldötteit. Helytartók
és királyok elé hurcolják ıket. Kérdés: Miért? A periratokban olvasható sok-
féle ok, amikre olykor az Újszövetségben is találunk utalásokat. Felforgatók,
megvetik a császárt (nem mutatnak be nekik áldozatot); beavatkoznak a csa-
ládi életbe (az egyház megengedi a házasságot elıkelık és felszabadult rab-
szolgák között ); a rabszolgát is embernek tekintik - a 3. sz. elején két rab-
szolga püspök is volt (a totális állam sohasem méltányolta a keresztyén
emberképet); munkanélküliséget okoznak (ApCsel 19,27), stb.
Mindez igaz. Mégis: Miért? Valójában: Kiért? Énértem. Krisztusért. Ez a
döntı. Mindez részesülés a Krisztus szenvedéseiben (1Pt 4,13; 2Kor 1,5; Fil
3,10; Kol 1,24). Krisztusért szenvedni nem gyalázat, hanem dicsıség: „Mert
kegyelem az, ha valaki Istenre nézı lelkiismerettel tőr el sérelmeket, amikor
igazságtalanul szenved” (1Pt 2,19). Az ilyeneken megnyugszik „a dicsıség
Lelke, az Isten Lelke” (1Pt 4,14; vö. ApCsel 5,41).
90
S Jézus még mond valami nagyon fontosat: „tanúbizonyságul nékik és a po-
gányoknak” (Mt 10,18b). İ maga is bizonyságot tett Poncius Pilátus elıtt (Jn
18,36k; Vö. Jel 1,5). A tárzusi Saulról ezt mondta az Úr Anániásnak: „válasz-
tott eszközöm ı, hogy elvigye a nevemet a pogányoknak, a királyoknak és
Izrael fiai elé. Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az
én nevemért” (ApCsel 9,15k). Maga Pál apostol is hatalmas szószéknek tekin-
tette a bírósági termet (2Tim 4,16k). Az Úr utai, titkai ezek. S mert az Úr utai,
lehet hittel és bizalommal járni rajtuk.
Bátorító ígéret
A szenvedések sorát megszakítja egy bátorító ígéret. Ha majd mindez betelje-
sedik, ne aggódjatok, mit mondjatok. Ott lesz a Szentlélek, a Paraklétosz, a
védıügyvéd, a nagy Pártfogó. Nem ti lesztek, akik szóltok, megadja a Lélek,
mit mondjatok. Ez is olyan ígéret, amit a tőzvonalban lehet átélni. Valóban
így van. Ezért beszélt Jézus olyan sokat a Szentlélekrıl búcsúbeszédeiben.
Meleg és mély Jézus biztatása: Atyátok Lelke szól általatok. Jézus itt nem a
közte és a köztünk lévı távolságot hangsúlyozza, hanem a közvetlenséget
(mint pl. az imádságnál: „Azon a napon az én nevemben kértek, és nem mon-
dom nektek, hogy én kérem majd az Atyát értetek, hanem maga az Atya sze-
ret titeket” Jn 16,26k). A tanítványok egyszerre veszélyeztetettek és elrejtet-
tek. Ez is örök ígéret, minden idık minden tanújának szól. Itt is hangsúlyos:
nem az a döntı, amit mi kigondolunk, amit magunktól mondunk, hanem amit
Jézus mond Lelke által. Ez Jézus nagy ígérete: Elküldi a Pártfogót, aki min-
denkor tanítványaival lesz (Jn 14,16.26; 15,26; 16,7).
A család részérıl jövı szenvedések
Az intertestamentális könyvek (Énók, a szír Báruk-apokalipszis, Ezsdrás ne-
gyedik könyve) több helyen és részletesen szólnak a családok meghasonlásá-
ról. A Mt 10,21.22.35.36 szinte szó szerinti idézetek az elıbb felsorolt köny-
vekbıl. Ezek is hozzátartoznak a végidık szenvedéseihez, vajúdásaihoz,
azokhoz, amiknek „meg kell lennie” (Mk 13,7). De nemcsak az
intertestamentális irodalomban olvasunk ezekrıl, hanem a prófétáknál is (vö.
Mik 7,4c-6).
S a kép még sötétebbé válik: „mindenki győlöl majd titeket az én nevemért”
(10,12). Tehát egy kiszélesedı, totális támadásról van szó, amit az antiszemi-
tizmushoz lehet hasonlítani, s aminek az antiszemitizmus mintegy az elıképe.

d) Biztatások

Jézus nemcsak a szenvedésekrıl beszél, hanem biztatásokat, ígérete-

ket is ad. Ilyen a már magyarázott 20. vers is. A 10,22kk újabb ígéreteket
tartalmaz: „aki mindvégig kitart, az üdvözül” (10,22b). Harcról van szó, ami-
ben végig helyt kell állni. A Jel 2,10 ugyanerre biztat: „Légy hő mindhalálig,
és neked adom az élet koronáját.” Nehéz a harc, nagy a tét, csodálatos a juta-
lom: az üdvösség, a szabadítás, az örök élet koronája. Azt, hogy ez a vég ki-
nél-kinél mit jelent, csak ı tudja. Ránk az állhatatosság tartozik.

Eljön az Emberfia. A szenvedések között, a szenvedıknek nagy biztatás az

Emberfia eljövetele: „Még végig sem járjátok Izrael városait, mire eljön az
91
Emberfia” (10,23). Ez a „végigjárás” nem kirándulás, hanem üldöztetés, futás.
Ez is mutatja, hogy nem a mártirium mindenáron való vállalásáról, hanem az
evangélium terjedésérıl van szó, amiben az üldözés is lehet áldás. Az ígéret, a
biztatás: Eljön az Emberfia. A vers értelmezése vitatott és nehéz. Alázattal
kell megvallani, hogy nem tudjuk pontosan megmagyarázni. Az, ami egyér-
telmő: a 10,17kk-ben már nem csupán a 12 tanítvány akkori kiküldésérıl van
szó, ezért a 23. vers nem értelmezhetı úgy, hogy azokban a napokban várta
Jézus az Isten országa szemmel látható megjelenését. Az is valószínő, hogy itt
is összemosódnak, mint a Mt 24-ben, a közeli és távoli események körvonalai.
Így lehetséges, hogy Jeruzsálem közeli pusztulásáról van szó. Kézenfekvıbb a
végidıkre gondolni, amiben már a helyreállított Izrael is benne van, városai-
val együtt.
Kálvin átvitt értelemben magyarázza Jézus szavait: „Az apostoloknak adott
különleges vigasztalás ez. Azt mondjuk, eljön Krisztus, amikor kétségbeesett
helyzetük orvosságot hoz. Szinte megmérhetetlen volt az a leendı küldetés,
hogy az egész világon hintsék el az evangélium tudományát. Krisztus tehát azt
ígéri, hogy elıbb eljön ı, mint bejárnák az egész Judeát, mert az ı Lelkének
hatalma révén meg fogja majd világítani országát, úgy, hogy valóban rájuk
ragyogjon az apostolokra az a dicsıség és fölség, mely eddig rejtve volt
elıttük.”68
Bizonyos: az Emberfia eljön, úgy is, hogy mellénk áll (mint Pál mellé 2Tim
4,16k), úgy is, hogy eljön az ég felhıin hatalommal és dicsıséggel. Lehet
várni, bízni eljövetelében, és senki sem szégyenül meg, aki ıt várja.
Elég a tanítványnak, ha olyan, mint Mestere. Szenvedı tanítványainak,
egyházának Jézus a saját példáját adja (10,24.25.). A tanító a kép, amire a
tanítvány formáltatik. A rabbik is használták ezt a kifejezést: “elég a
szolgának, ha olyan mint az ura.” Jézust a legnagyobb gyalázattal illették,
amikor Belzebúbnak nevezték (ördög van benne, az ördögök fejedelmének a
segítségével őzi ki az ördögöket). Ne csodálkozzunk azon, ha háza népével is
ezt teszik. A vádak, a rágalmak, az üldözések annak a jelei, hogy hozzá
tartozunk, házanépe vagyunk. Elég a tudat, hogy hozzá tartozunk. Elég a
reménység, hogy arcának hasonlatosságára formál Lelke által bennünket. Elég
hasonlóvá válni hozzá a szenvedésekben, hogy a dicsıségében is részesek
legyünk. A következı versekben ismételten visszatér: Ne féljetek! Ne
féljetek! Krisztusért szenvedni kiváltságot jelent: “néktek adatott az a
kegyelem – írja Pál apostol – a Krisztusért, nemcsak hogy higyjetek İ benne,
hanem hogy szenvedjetek is İ érette” (Fil 1,29. Rev. Károli). “Mert amilyen
bıséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bıséges
a mi vígasztalásunk is” (2Kor 1,5; vö. Róm 8,18).

68
Kálvin János, i. m. 59. p. Ad vocem.
92
 A hetvenkét tanítvány kiküldése (Lk 10, 1-24)

A hetvenkét tanítvány kiküldésérıl csak Lukács evangéliumában

olvasunk. Érthetı, hogy Lukács megırizte és közli ezt a történetet. Általában
elfogadott és elfogadható, hogy Máté zsidóknak, Lukács pedig pogányoknak
írta a róluk elnevezett evangéliumot. A hetvenkét tanítvány kiküldésének
három fontos vonása van:
Az elsı rejtett vonása az, hogy az evangélium a pogányoknak is szól. Erre
utal, hogy Jézus hetvenkét tanítványt küldött ki. A hetvenkettes szám ugyanis
a pogány népeket szimbolizálta Izraelben, a maguk összességében. Jézus tehát
a hetvenkettıt is Izrael fiaihoz küldi. Rejtetten ebben is benne van a
megmásíthatatlan üdvtörténeti rend: “zsidóknak elıször, meg görögnek”
(Róm 1,16.). Ez a pogánymisszióban is érvényes, amit Pál apostol
következetesen gyakorolt is.
Érthetıen sok a hasonlóság és azonosság a tizenkettınek és a hetvenkettınek
adott utasítások és parancsolatok között. A hetvenkét tanítványnak adott
utasításokból azonban hiányzik a Mt 10,56: “Pogányokhoz vezetı útra ne
térjetek le, samaritánusok városaiba ne menjetek be.” A “zsidóknak elıször”
nem kizárja, hanem magában foglalja, hogy az evangélium a “görögöknek”,
azaz a pogányoknak is szól. Ez szakaszunk második fontos vonása.
A hetvenkét tanítvány kiküldése történetének harmadik vonása az, amit a
tizenkét tanítvány kiküldésénél is hangsúlyoztunk: Csak egy megújult Izrael
töltheti be missziói küldetését. Ez érvényes az egyházra, a gyülekezetekre és
az egyes keresztyénekre is.
A következıkben csak azokat a dolgokat emeljük ki szakaszunkból,
amelyek a Mt 10, 1-42-bıl hiányoznak, tehát Jézus missziói tanításának új
elemeit.(Ez a többi, még tárgyalásra kerülı szakaszokra is érvényes).

Szolgálatba állított másokat is (10,1)

Semmi okunk nincs azt feltételezni, hogy a hetvenkét tanítvány kiküldése az

ısgyülekezet utólagos visszavetítése Jézus földi munkásságának idejébe.69 A
tizenkét és a hetvenkét tanítvány kiküldése olyan idıkben történt, amikor
Jézus százakat (vagy akár ezreket) is küldhetett volna missziói szolgálatra. A
hangsúly tehát azon van, hogy az Úr “másokat is” állított szolgálatba, nem
pedig csak a tizenkettıt. A missziói feladat tehát nem korlátozódik a tizenkét
apostolra.
Az evangéliumi tudósításokból azt láthatjuk, hogy Jézus körül különbözı
“körök” voltak, növekvı számban: A legszőkebb körhöz csak három
tanítvány tartozott: Péter, Jakab és János (Mt 17,1). Ezután követekezik a
tizenkét tanítvány, majd a hetvenkét tanítvány köre. Az ApCsel 1,15-ben
említett “mintegy százhúsz fınyi sokaság” is feletehetıen tanítványi kör
lehetett. Mindez példaértékő a gyülekezeti, valamint a missziói munka
szervezése szempontjából is.
69
Pl. Heinrich Kasting, aki szerint „ilyen küldöttsereg csak a húsvét utáni körülményekbe
illik.” H. Kasting: Die Anfänge der urchristlichen Mission. Chr. Kaiser Verlag Mün-
chen.1969.97.p
93
 Elküldte ıket maga elıtt (10,1)

Ez arra figyelmeztet, hogy a missziói munkában nagy alázatra van szükség. A

missziói munka is «csak» útkészítés. A legegyszerőbb és a legragyogóbb
missziói munkás is csak útkészítı, már nem csak Keresztelı János bizonysá-
gával: “utánam jön”, aki “erısebb nálam” ( Mt3,11), hanem Jézus igéretének
tudatában: “veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20).
Hangsúlyos azonban az is, hogy oda küldte ıket, “ahova menni készült.” İ
tudta, hogy hova akart menni. A »missziói munkaterv« készítıje és ura Jézus.
Hozzá kell igazodni. Ez az eredményes misszió titka.

Imádkozásra buzdította ıket (10,2)

Lukács a kiküldéshez kapcsolja Jézus szavait: “Az aratnivaló sok, de a mun-

kás kevés, kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásá-
ba.”(Lk10,2; Mt9,37k). Ebbıl legalább két fontos következtetést vonhatunk
le.
Elıször is azt, hogy az imádság és a misszió elválaszthatlanul összetartozik
(vö. ApCsel 13,2-39). Az imádság egyben kapcsolattartás is az aratás Urával,
amire mindig szükség van.
Másodszor: A missziói helyzet ez: az aratnivaló sok, a munkás kevés. Jézus
nem korlátozza a munkások számát, hanem az aratás, a misszió távlatában
mintegy ezt mondja: mindig több és több munkásra van szükség. Amikor,
akár világviszonylatban, akár egyházunk esetében a munkások számának
korlátozásáról van szó, akkor a szemek a pénztárcára, a bankszámlára s nem
az aratnivalóra, s kiváltképpen nem az aratás Urára néznek.

A misszió szívverése: Jézustól Jézushoz (10,3.17-20)

Hadd ismételjük meg a vezérgondolatot: A misszió szívverése: Jézustól Jé-

zushoz. Jézus elküldte a tanítványokat: “Menjetek el” (10,39). Azt mondani se
kellett nekik, hogy majd jöjjenek vissza. Ezt tudták és cselekedték maguktól
is. Jöttek vissza, nem csüggedten, nem fáradtan, hanem nagy örömmel, Jézus
neve csodálatos erejének megtapasztalásával és örömével. A Jézushoz való
visszatérés (újra és újra) egyben a misszió dolgaiban való elmélyülést és a
küldetésben való megerısítést is jelenti. Egyre nagyobb ellenállással kell
számolni, de mindenre elég az a hatalom, amit kaptak és kapnak. Erre utalnak
Jézus szavai: “Láttam a Sátánt villámként leesni az égbıl. Íme, hatalmat ad-
tam nektek, hogy kígyókon, skorpiókon tapodjatok, és az ellenség minden
erején, és hogy semmi sem árthasson nektek” (10, 18k).
S még valami nagyon fontosra tanította Jézus a visszatérı tanítványokat:
“…ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak
örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben.”(10,20) Miközben mások
üdvéért munkálkodunk, ne feledkezzünk meg a saját üdvösségünkrıl sem,
ami felıl bizonyosak lehetünk: ha valóban az övéi vagyunk, ismer bennünket
(vö. Mt 7,21-23).
94
 Jézus ujjongó öröme (10,21-22)

Lukács a hetvenkét tanítvány visszatéréséhez kapcsolja Jézus hálaadását:

„Abban az órában így ujjongott Jézus a Szentlélek által: »Magasztallak
Atyám, menny és föld Ura azért, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelme-
sek elıl, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Atyám, így láttad jónak” (10,21).
Ebben a hálaadásban, ujjongó örömben nemcsak az Atya és a Fiú kapcsolatá-
nak, egységének a titkáról van szó. Másként fogalmazva: az ujjongó hála-
adásban az Atya és a Fiú kapcsolata titkáról a misszió összefüggésében van
szó. A “mindent nekem adott át az én Atyám” mögött ott van a Zsolt 2,8 ígé-
rete: “Kérd tılem, és neked adom örökségül a népeket, birtokul a földkerek-
séget!”, valamint a Fil 2,10-11. bizonyos tudata: nevére majd minden térd
meghajol, “mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja,
hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsıségére.” Ezért kapcsolódik Máténál
Jézus imájához az egyetemes hívás: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik
megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” (Mt
11,28).
Jézus az »eszkhatologikus Sion« , akihez özönlenek a népek. (Vö. Ézs2,2; Jn
12,32.)

Jézus tanítása a Jákób kútjánál (Jn 4,27-42)

A Jákób kútjához nemzedékek hosszú sora járt meríteni. Földi mun-

kássága során Jézus is leült mellé, s ott oly tanítást adott a misszióról, amihez
újra és újra odajárhatunk meríteni, tanulni, megújulni. Maga az egész elbeszé-
lés (Jn 4,1-45) missziói történet, amit akár evangelizációs történetnek is ne-
vezhetünk, hiszen döntésre jutottak, hittek Jézusban. Most a történet befejezı
szakaszára irányítjuk figyelmünket, annak lényeges vonásait emeljük ki. (Ez
nem értékítélet akar lenni, hiszen a Szentírásban, így szakaszunkban is min-
den lényeges.)

A tanítványok csodálkozása és alázata (4,27)

A tanítványok élelmet vásárolni mentek be a városba. Amikor vissza-

tértek, látták, hogy Jézus egy asszonnyal beszélget. A tanítványok nagyon
elcsodálkoztak ezen. Nem fért bele abba a képbe, ahogyan a Mesterrıl, s a
rabbikról vélekedtek, s ahogyan a rabbik cselekedtek. A rabbik és a nagy taní-
tók ugyanis nem álltak szóba nıkkel, ezért csodálkoztak a tanítványok. Hát
még akkor hogyan csodálkoztak volna, ha tudják, hogy miféle asszonnyal
beszélget és miket mondott neki! (Vö. 4,21-23. 25-26.)
Így ítéli meg Jézus a misszió vonatkozásában is kialakult szokásainkat, tradí-
cióinkat, amelyek ellenkeznek Isten akaratával, gátjai a missziónak. Mind
általános értelemben, mind a misszió vonatkozásában cselekszik úgy Jézus,
hogy csodálkozunk rajta, mert meghaladja elképzeléseinket, gondolatainkat.
A tanítványok csodálkoztak, de nem szóltak semmit. Egyikük se mondta:
„Mit akarsz, vagy mit beszélsz vele?” (4,27) A Jézus iránti szeretet, tisztelet
95
és alázat átsegítette ıket a kritikus helyzeten. Szeretetbıl, tiszteletbıl, biza-
lomból, alázatból jelesre vizsgáztak. Szükséges, hogy ebben kövessük a tanít-
ványokat. Jézus mindig, tegnap, ma és holnap is cselekedett és cselekszik
meglepı dolgokat. A tanítványság fontos jele, hogy nem bírálói, hanem elfo-
gadói vagyunk Jézus tetteinek. Rettenetes és ítéletes, amikor Jézus közelében
a magunk feje után megyünk, s mi akarjuk megszabni, hogy Jézus mit tehet és
mit nem tehet. Ez valóban a tanítványság kérdése: ahogyan az ı juhai hallják
az ı hangját, és követik (Jn 10,27), az övéi felismerik és elismerik cselekede-
teit, akkor is ha nem értik. Bizony, ez gyakran nem megy könnyen. Gondol-
junk a lábmosás történetére, Péter tiltakozására, és Jézus szavaira: “Amit én
teszek, most még nem érted, de késıbb megérted” (Jn13,7). Ezért írta Pál
apostol Timotheusnak: „Az Úr megadja majd neked, hogy mindent megérts.”
(2Tim2,7). Vagy gondoljunk arra, milyen nehezen akart Anániás Damasz-
kuszban elmenni az Egyenes utcába, Saulhoz (Ap Csel 9,10-17).
Az Úr iránti szeretetbıl, tiszteletbıl, bizalomból és alázatból naponta
vizsgázunk munkánk során. Kérdés, hogyan? – hiszen ettıl függ munkánk
eredményessége.

A kárba veszett fáradság döbbenete (4,31-33)

A tanítványok, mint tudjuk és említettük is, élelemért mentek be a vá-

rosba. Olyan fontosnak tartották ezt, hogy mind elmentek, Jézust pedig egye-
dül hagyták éhesen és szomjasan a kútnál. Érdemes elgondolkodni ezen.
Hányszor hagyjuk Jézust egyedül nagyon fontos dolgok után futva. Olyasmi
ez, mint amikor azon vitatkoztak, hogy hány dénárért lehetett volna eladni azt
az olajat, amivel Mária megkente Jézust (Mk14,4-5).
Most tehát itt az eledel, kínálják: “Mester, egyél!” (4,31). İ pedig egyetlen
ujjal sem nyúl az ételhez. A tanítványok joggal mondhatnák: Ezért fáradtunk?
A déli Nap égette arcunkat, a forró por lábunkat, s hiába? Jó indulattal, jó
akarattal, szeretettel hoztuk az ételt, és hiába? Ez a hiába ismételten hangsú-
lyos a Bibliában. Hozzászoktunk, hogy Isten »köszönje meg«, hogy hajlandók
vagyunk valamit tenni érte, áldozni neki valamit, többet vagy kevesebbet. El
sem tudjuk képzelni, hogy lehet kárba veszett fáradság, áldozat, amit érte
hozunk, hiábavaló munka, amit nevében érte végzünk. Sıt, az egész »szolgá-
ló életünk« felett elhangozhat: „Sohasem ismertelek titeket” (Mt 7,23). Mint-
ha itt is hallanánk: Amit tettetek, magatokért tettétek, munkálkodtatok az ele-
delért, ami elvész (vö. Jn 6,27.).

Jézus eledele (4,32-34)

Jézus megokolja, miért nincs szüksége arra az eledelre, amit a tanít-

ványok hoztak: “Van nekem eledelem, amit egyek, amit ti nem tudtok” (rev.
Károli). A tanítványokat zavarba ejtik Jézus szavai. Földi, emberi, testi módon
gondolkodnak, mint a samáriai asszony, amikor Jézus az élı vízrıl beszélt
neki (4,15). Ezért kérdezgetik – nyilván maguk között: “Valaki talán hozott
neki enni?”

96
 A kérdésre válaszolva Jézus az istenfiúság titkairól beszélt. Ne feled-
jük, hogy mindez a misszió összefüggésében hangzik el. Nemcsak általában a
keresztyén élet lényegérıl, titkáról van szó, hanem a misszió, a missziói mun-
ka lényegérıl és titkáról is. Ha ezt a titkot nem ismerjük, akkor a lényeget
nem ismerjük. A templom pitvarában toporgunk, de a szentek szentjébe nem
lépünk be, ahova Jézus utat nyitott.
Jézus bevezeti tanítványait a szentek szentjébe. Azért beszél nekik az ı titkos
eledelérıl, hogy megismerjék ezt az eledelt, és táplálkozzanak, éljenek vele.
“Az én eledelem az – mondja Jézus – hogy teljesítsem annak akaratát, aki
elküldött engem, és bevégezzem az ı munkáját” (4,34). A mondat második
felét egyrészt a Jn 17,4 összefüggésében, másrészt eszkhatológikusan kell
értelmezni.
A Jn 17,4-ben ezt mondja Jézus: “Én megdicsıítettelek a földön azzal, hogy
elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem.” Ez azt jelen-
ti, hogy Isten munkája az utolsó szakaszhoz érkezett. Jézussal elérkezett az
utolsó világkorszak, elkezdıdött az utolsó idı. A tanítványok számára az az
Isten akarata, hogy elmenjenek és gyümölcsöt teremjenek (Jn15,16).
Isten akaratának cselekvése valóban a fiak kenyere, ami éltet, erıt ad,
hordoz. Ahhoz a kenyérhez hasonlítható, amit az angyal adott Illésnek, aki
aztán ment annk a kenyérnek erejével negyven nap és negyven éjjel, míg elju-
tott a Hórebre (1Kir 19,8). Jézus sohase tagadta, hogy az embernek szüksége
van a testi kenyérre. De a testi kenyér nem tud megtartani, a szolgálathoz erıt
adni. Földi kenyér nélkül napokig, vagy akár hetekig lehet élni, de e nélkül az
eledel nélkül egy percig sem. Sıt ezzel élve, gyakran elfeledkezünk a testi
kenyérrıl, különösen is megtapasztaljuk erejét, amikor a szolgálatok sodrásá-
ban és sokaságában még az evésre sincs idı. Az egyes esetekben nem mindig
világos, hogy mi az Isten akarata. Ilyenkor tusakodni kell érte:
“Akaratod nekem, mutasd meg szüntelen,
ne rejtsd el, Mesterem, tetszésedet!
Alázattal tele, hadd merüljek bele,
hisz idegenben jár itt gyermeked.”70

Isten akaratának cselekvése az Istennel és Jézus Krisztussal való élı

közösség kérdése a Szentlélek által. Ugyanakkor vannak dolgok, amiket Isten
kijelentett akaratából tudni kell, s a következıkben Jézus néhány ilyen, na-
gyon fontos dologra irányítja a figyelmünket.

Az aratás ideje van (4,35)

Nem olyan természetes ezt megérteni. Nem volt az a tanítványoknak

sem. Nem természetes nekünk sem. A megértés akadálya az emberi, testi
gondolkodás. Ti azt mondjátok, még négy hónap van az aratásig (4,35a). Jé-
zus pedig ezt mondja: “emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg, hogy a
mezık már fehérek az aratásra” (4,35b). Ez nem testi látás. Erre a látásra csak
Jézus nyithatja meg a szemünket.

70
Hitünk énekei, Evangéliumi énekek győjteménye, 3. kiadás, Budapest, 1966. 181. p.
97
 Jézus szavainak kettıs vonatkozása van.
Elsı renden nyilván a küszöbön álló eseményre vonatkoznak. A tanítványok,
felemelve tekintetüket, Sikár lakóit látják özönleni a városból Jézushoz. Fe-
hérlı búzamezı ez a sokaság? A tanítványok valószínüleg nem így látják. –
Ki tudja? Talán majd valamikor, s nem is négy hónap múlva. Melyik látás
volt az igaz? Nem vitás, a Jézusé. A 4,39-42 egyértelmően ezt tanúsítja. So-
kan hittek benne, s elıször a samáriaiak mondták ki: Jézus “a világ üdvözítı-
je” (4,42).
Jézus szavai másodszor a tanítványok küldetésére vonatkoznak, arra, amire
elhívta ıket az Úr, vagyis a misszióra. Valójában az elsıdlegesnek nevezett
értelme is erre irányul, ezt készíti elı. A misszió aratás. Az utolsó világkor-
szak az aratás ideje. A tájak fehérek az aratásra, s aki nem “takar” vele, az
tékozol (Lk 11,23). A “takar” (συναγω) ebben az összefüggésben az “arat”
szinonimája, amit a Mt 13,30 is egyértelmően tanúsít. Nem aratni az aratás
idején valóban a legnagyobb tékozlás.
A misszió szempontjából rendkívül fontos, hogy hiszünk-e Jézusnak,
tudatos-e bennünk, hogy az aratás ideje van? Ezt húzza alá nyomatékosan a
4,38 is: “Én elküldelek titeket, hogy azt arassátok, amiért nem ti fáradtatok:
mások fáradoztak érte, ti pedig az ı munkájukba álltok be.” A 4,37 a vetés és
aratás kérdését üdvtörténeti összefüggésbe állítja: “Más a vetı, más az arató.”
A tanítványok aratók. Mint már mondottuk, a Jézus váltságmővével elkezdı-
dött utolsó korszak az aratás ideje. Azon – talán – lehet vitatkozni, hogy ébre-
dési idı van- e, vagy nincs mármint most, napjainkban. Azon viszont nem
lehet vitatkozni, hogy az aratás ideje van. Ez Jézus kijelentése. Sokakat meg-
tévesztenek az ilyen – hívı körökben forgó – vélemények: Most nincs ébredé-
si idı, nincs mit aratni. Szántani, boronálni, esetleg vetni akarunk folyton, ott
(is), ahol aratni kellene. Pál apostol a hívıknek fúj riadót: “Ideje már, hogy az
álomból felserkenjünk!” (Róm13,11), s az alvóknak hirdessük: “Ébredj fel,
aki alszol, támadj fel a halálból és felragyog neked a Krisztus” (Ef 5,14).
Az aratás világa a XX-XXI. század embereitıl már nagyon távol van.
Még a búzaszem sem egyszerre érik mindenütt. Ugyanazon búzatábla eseté-
ben is a dombon hamarabb érik a vetés és hamarabb lehet aratni. S aztán az
aratás idején belül is máskor van ideje az ıszi árpa és a tavaszi árpa, a rozs, a
búza, a köles, a zab aratásának. Aratni ott kell, ahol beérett az artani való.
Ehhez azonban az szükséges, hogy az Úr megnyissa szemeinket a látásra, és
Szentlelkével vezessen bennünket.

Mások munkájába állít be az Úr (4,38)

Már érintettük ezt, de külön is szükséges hangsúlyozni. A mondat

nyilván több dolgot is jelent.
Legyünk tehát alázatosak és becsüljük meg az elıttünk járók végtelenül hosz-
szú sorát. Csupán csepp vagyunk a tengerben, egyetlen – bár nagyon fontos –
láncszem a végtelen láncban.
De nemcsak az elıdöket kell megbecsülni, hanem egymást is. “Elküldtelek
titeket”- mondta az Úr. Tehát Pétert, Jánost, Jakabot, Pált, Barnabást és így

98
tovább. Lehetnek a küldöttek és a rájuk bízott munkaterületek között hatalmas
különbségek, és mégis mind összetartoznak, ugyanazon Úr aratói.
Jézus munkásokról beszél, akik sokat fáradoztak, amíg eljött az aratás ideje.
Az arató munkások felelısek azért, hogy a szántóvetık munkája ne vesszen
kárba. S még többrıl van szó: az aratás Uráról, akinek mi csak gyarló munka-
társai vagyunk (1Kor 3,9 ), s Jézus Krisztus áldozatáról, amit minden ember
üdvéért meghozott.

A legalkalmatlanabb is lehet alkalmas

Emberileg nézve, lehet-e valaki alkalmatlanabb a missziói munkára,

mint a történetünkben szereplı samáriai asszony? Ki gondolta volna, hogy ez
az asszony egy város népét Jézushoz vezeti? Pedig ez történt. Hogyan?
Jézus nagyon szelíden, türelmesen beszél vele. Elıhozta bőneit is, de hallatla-
nul finoman. Nem szidta, nem kárhoztatta, még csak el sem hangzott, hogy
térjen meg. Az élı találkozás Jézussal, amiben minden elıjött, feloldódott és
megoldódott a titkok titka.
Amikor a tanítványok megjöttek, az asszony elfutott, a vedrét is ott hagyta a
kútnál. Az, ami olyan fontos volt, hogy a déli hıségben is ment érte, egyszerre
nem lett fontos. Ment, futott, fellármázta az egész várost. Így van az, ha igazi
találkozásunk van Jézussal, ha igazán megérint, rabul ejt bennünket. Így volt
ez a bagaméri ébredés idején is. Ragyogó arccal mondták a testvérek: Nincs
kevesebb dolgunk most sem. A különbség az, hogy most, ha halljuk a harang-
szót, ott hagyunk mindent: a tormaföldet (ez volt a legfıbb jövedelemforrás),
a kapát, a mosogatótálat. Nem számít, nem fontos semmi, csak az, hogy jöj-
jünk. Így van ez az aratással, az Úr szolgálatával is. 1973-74-ben a bagaméri
református gyülekezetben csodálatos ébredés volt. Felülrıl, „emberi kéz érin-
tése nélkül” jött. Isten Lelke hatalmasan munkálkodott felnıttek és fiatalok
között egyaránt. A Szentlélek osztogatta ajándékait, termette gyümölcseit. Az
egész gyülekezet megmozdult. Az ébredés áldásai évtizedek multán is jelen
vannak a gyülekezet életében.
Az asszony bizonyságtétele, amivel a déli hıség idején felkerekedésre hívta
az embereket nagyon egyszerő volt: “Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki
megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ez-e a Krisztus?” (4,29).
Elmondta, mit tett vele Jézus. A Krisztusban elrendezett bőn már nem aka-
dály. (Így volt ez Pál apostol esetében is, s így van ez mindnyájunkkal is.)
Az asszony tehát fellármázta a várost, és népét Jézushoz vezette. A munka
dandárját Jézus végezte. Maga az asszony is boldog szemlélıje volt annak,
amit Jézus cselekedett. A szívek megnyíltak és vallották: Jézus a világ üdvözí-
tıje.
Szakaszunkban tehát, illetve a Jn 4,1-42-ben nem csak Jézus tanításá-
val van dolgunk, hanem maga az egész történet is tanítás.

99
 Az arató jutalmat kap (4,36)

Jézus többször, több összefüggésben is beszél jutalomról. Közelebbrıl

nincs szó arról, hogy mi lesz a jutalom. Találgatásokba nem érdemes bocsát-
kozni. Maga a jutalom is ajándék. Isten szeretetének a megnyilvánulása. Töb-
bet nem mondhatunk annál, amit Jézus is mondott: “Ha valaki nekem szolgál,
megbecsüli azt az Atya” (Jn12,26). Egy bizonyos: az aratók nem jutalomért
dolgoznak, s maga a jutalom a hőséges munka, az Atya akaratával és indula-
tával való azonosulás megbecsülésének a jele.

A földbeesett búzaszem (Jn 12,20-33)

A misszió a földbeesett, elhaló, s ezáltal sok gyümölcsöt termı búza-

szem titka. Jézus szép példázata missziói összefüggésben hangzott el, és
eszkhatologikus távlatra nyit ablakot.

Néhány görög kereste Jézust

Pontosabban nem tudjuk, kik voltak ezek a görögök. Azt tudjuk, hogy
pogányok, Izrael közösségétıl idegenek voltak. A pogányok világából jöttek,
s abban a korban ık képviselték a tudományokat és a mővészeteket. Büszkék
is voltak erre, s minden más népet barbároknak tekintettek.
Jeruzsálembe azért jöttek, hogy imádják Istent, Ábrahámnak, Izsáknak,
Jákóbnak Istenét imádásának helyén. Kérdés, hogy mi késztette ıket arra,
hogy Jézust keressék. Az Isten imádása nem csupán valami kegyes cselekedet,
hanem Isten szabadító, üdvtetteinek a várása, amit Izraelnek, s Izraelen át a
népek világának ígért. Ezt fejezte ki Simeon éneke is: „Most bocsátod el,
Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üd-
vösségedet, amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, hogy megjelenjék
világosságul a pogányoknak, és dicsıségül népednek Izraelnek” (Luk 2,29-
32).
Ezek a görögök nagy utat tettek meg. Eljöttek Görögországból Jeruzsálembe.
Még nagyobb az az út, amit lelkileg tettek meg és megtenni készülnek: a bál-
ványoktól eljutottak az élı Istenhez – tehát nyilván prozeliták voltak - most
pedig a kultusztól, a jelektıl ahhoz, akirıl mindezek beszélnek: Jézushoz, az
üdvösség forrásához.
Keresik Jézust, mert nyilván hallottak róla. Így találkozik a misszió két nagy
áramlata: Az és azok, akit és akiket Isten küldött és küld, és azok, akiknek a
szívében Isten munkálkodik.
A Jézust keresı görögök Filephez fordultak. Ez nyilván nem véletlen. Biza-
lommal vannak iránta. A bizalom oka egy nagyon egyszerő dolog: a neve.
Filep ( Φιλιπποσ - Filipposz ) görög név. Sokszor nagyon egyszerő, kicsi
dolgok válnak fontossá egy-egy esemény kulcsává. A dolog másik oldala,
hogy Filep úgy lett Jézus tanítványa, hogy követte hívó szavát. Jézusnak tehát
már akkor gondja volt a görögökre, amikor Filepet elhívta. Isten már akkor
készítette a görögök útját Jézushoz, amikor ez a tanítvány a Filep nevet kapta
a szüleitıl. A misszió világa tele van ilyen titkokkal, csodákkal, Isten tetteivel.
100
 Hangsúlyos, hogy a keresı görögök Jézust szeretnék látni. A tanítvá-
nyokhoz mennek, de magával Jézussal akarnak találkozni. Ez a misszió alap-
kérdése. Lehet sok mindent csinálni, de mindez semmit sem ér, ha magát Jé-
zust nem tudjuk a maga valóságában megmutatni. A mi helyzetünk más, mint
a tanítványoké volt, mert Jézus testileg nincs jelen. A mi feladatunk tehát
nehezebb, de nem térhetünk ki elıle. Nagypéntek, húsvét után azonban már a
tanítványok is olyan helyzetben voltak, mint mi, s mégis látható volt Jézus:
életük, szolgálatuk a Szentlélek erıi által.

Az elhaló búzaszem

A görögök megjelenésének mind Izrael vezetıi, mind Jézus nagy je-

lentıséget tulajdonított.
Az evangéliumi tudósításban szorosan összekapcsolódik az, hogy a görögök
keresték Jézust és a farizeusok kifakadása: “Látjátok, hogy semmit sem tudtok
elérni: íme, a világ ıt követi.” (Jn 12,19. Rev. Károli: “Látjátok–é , hogy
semmit sem értek? Ímé, mind e világ utána megy.”)
A görögök megjelenése Jézus számára azt jelzi, hogy “eljött az óra, hogy
megdicsıíttessék az Emberfia” (12,23). A görögök testi mivoltában akarták
látni Jézust, İ pedig a szellemi arcát mutatta meg, amikor közeli haláláról, s
annak egyetemes gyümölcseirıl, következményeirıl beszél.
A búzaszemnek a földbe kell esni és el kell halni ahhoz, hogy sokszoros ter-
mést hozzon.
Jézus halála a világ ítéletét, e világ fejedelmének a kivettetését jelenti.
A meghalt, feltámadott és megdicsıült Jézus magához vonz mindeneket.
A misszió összefüggésében különösen is hangsúlyos: “Ha valaki nekem szol-
gál, engem kövessen” (12,26). Jézus szolgáinak is elhaló búzaszemmé kell
lenniük. Pál apostol a misszió összefüggésében írta: “Jézus halálát mindenkor
testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. Mert
életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy Jézus élete is
láthatóvá legyen halandó testünkben” (2Kor 4,10k).Ezért mondta Jézus: “aki
nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, nem méltó hozzám” (Mt10,38;
vö.: Mt 16,24). Elhaló búzaszemmé kell lennünk, hogy sok gyümölcsöt te-
remjünk, s hogy munkánk nem hiábavaló (1Kor 15,58), annak titka Krisztus
keresztjében, az ı csodálatos, ellenállhatatlan vonzásában van. Ezért lehet
hittel, bizalommal és reménységgel végezni a missziói szolgálatot.

Jézus parancsa

Mint láttuk, Jézus Urunk földi munkássága idején is adott missziói pa-
rancsokat tanítványainak. Ezeknek a parancsoknak jellemzı vonása a korláto-
zottság, három vonatkozásban is.
Korlátozott volt idıben. Mind a tizenkét tanítvány, mind a hetvenkét tanít-
vány kiküldése egyszeri történés volt. Arról, hogy pontosan mennyi idıt vett
igénybe, nem tudósítanak az evangélisták. A tanítványok elmentek, hogy el-
végezzék küldetésüket, majd visszatértek Jézushoz.

101
Korlátozott volt a megszólítottak tekintetében: Csak „Izráel házának elveszett
juhaihoz” küldettek (Mt 10,6).
Korlátozott volt területileg is: „Izráel városait” (Mt 10,23) kellett bejárniuk.
Noha a hetvenkét tanítvány kiküldése nem feltétlenül korlátozódott ,;Izráel
házának elveszett juhaira”, Palesztina területét ık sem lépték át.
Jézus az univerzális, »a« missziói parancsot feltámadása után adta ta-
nítványainak (Jn 20,21-23; Mt 28,18-20; Mk 16,15-18; Lk 24,46-49; ApCsel
1,8) a Jn 20,21-23 kivételével, mennybemenetelekor.
Csak megemlítjük, hogy az ún. »gyülekezet-teológia« a
missziológiába is begyőrőzött. Ez alatt a kifejezés alatt a bultmanni iskola és
az ún. modern-teológia azt érti, hogy az Újszövetség számos dologról értesít
bennünket, hogy Jézus »ezt mondta, vagy azt cselekedte, amit azonban való-
jában nem mondott és nem cselekedett, hanem csak a húsvét utáni gyülekezet
adta szájába, vagy költötte rá.«71 Témánk esetében ez azt jelenti, hogy a misz-
sziói parancs egyetlen megfogalmazása sem Jézustól származik: vagy az
evangélisták fogalmazták meg és adták Jézus szájába, vagy az ısgyülekezet
költötte rá. A kérdés az, hogy „milyen kapcsolat van a históriai Jézus munkás-
sága és a missziói parancs között: a missziói parancs megelızte, vagy csak
követte a missziót?72 A feltett kérdésre a felelet e szemlélet szerint az, hogy
Jézus esetében nem beszélhetünk missziói parancsról. A misszió kezdete
„nem magának Jézusnak a munkásságában van”.73 Jézussal kapcsolatosan
legfeljebb „küldetésmotívumról”74 beszélhetünk. A misszió „az ıskeresztyén-
ség történetének csak a második szakaszához tartozik”.75 Az ıskeresztyén
misszió „a húsvétélmény folytatása”.76 Tehát missziói parancs nincs, csupán
»húsvétélmény« van. A »húsvétélmény« még szépen is hangzana, ha nem
tudnánk, hogy Jézus feltámadása és mennybemenetele is csupán mítosz. Ezek
után már nem csodálkozhatunk az ilyen »megállapításokon«, hogy Jézusnak
valójában nem volt tizenkét tanítványa, ez csupán teória,77 s a hetvenkét tanít-
vány kiküldése is „csak a húsvét utáni körülményekbe illik”.78
Mindezek csak feltevések, Kálvin kifejezésével élve: „fecsegések”79
az „Úr igéje” fenségének a megcsorbítása, az Írások meggondolatlan ide-oda
csavargatása.80 Azok után, amit eddig a misszió bibliai alapjainál elmondtunk,
nem szükséges bizonygatni, hogy a missziónak milyen központi jelentısége
van mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben. Jézus azért jött el ebbe

71
Georg Fohrer, Tradition und Interpretation im Alten Testament. ZAW 73. 1961. 1-30.p.
6.p. A kérdéshez lásd: Dr. Nagy Antal Mihály, Bibliai hermeneutika. Sárospatak, 1996. 71.
p.
72
H. Kasting, i. m. 33.p.
73
H. Kasting, i. m. 125.p.
74
H. Kasting, i. m. 45. p.
75
H. Kasting, i. m. 33. p.
76
H. Kasting, i. m. 126. p.
77
H. Kasting, i. m. 124. p.
78
H. Kasting, i. m. 97. p.
79
Kálvin János, A keresztyén vallás rendszere, Institutio religionis christianae. 1559. Fordí-
tották: Ceglédy Sándor, Rábold Gusztáv I. kötet, Pápa, 1909. II. kötet, Pápa, 1910. I. 151.
152. p.
80
Kálvin János, A Római levél magyarázata. Fordította Rábold Gusztáv. A fordítást átdolgoz-
ta és sajtó alá rendezte Nagy Barna. Budapest, 1954. XV. XVI. p.
102
a világba, azért halt meg és támadott fel, hogy Isten üdvössége eljusson min-
den néphez, minden emberhez, a föld végsı határáig. Ez a gondolat van Jézus
fıpapi imájának a gyújtópontjában is: „Ahogyan engem elküldtél a világba,
én is elküldtem ıket a világba … De nem értük könyörgök csupán, hanem
azokért is, akik az ı szavukra hisznek énbennem” (Jn 17,18.20).
A missziói parancs - amint errıl már szóltunk azért hangzott el Jézus
feltámadása után, mert váltsághalálával és feltámadásával jött el az univerzális
misszió ideje: „Jöjjetek, mert már minden készen van” (Lk 14, 17).
Az merı elképzelés, hogy Jézus csak egyszer beszélt feltámadása után
a misszióról, s csak egyszer adta - ha ugyan adta - a missziói parancsot tanít-
ványainak. Jézus beszélhetett és nyílván beszélt is többször a misszióról, s
egyáltalán nincs sem okunk, sem jogunk azt a követelményt támasztani, hogy
minden egyes alkalommal pontosan egyformán kellett fogalmaznia. Nem az
tehát a feladatunk, hogy megpróbáljuk kihámozni a többféle megfogalmazás-
ból az eredetit. Ez nem azért lehetetlen - amint H. Kasting állítja -, mert ez a
kísérlet hajótörést szenved a különbözı tradíciók hagyományozási körülmé-
nyein.81 Egyetérthetünk J Verkuyllel, aki szerint „a missziói megbízatások
különbözı formái, ahogyan az evangéliumokban és az Apostolok cselekedete-
iben elıttünk vannak, nagyon gazdag tradícióra utalnak. Ezért, hogy megért-
sük a mandátumot a maga gazdagságában, minden változatát össze kell győj-
teni és egységes egésznek kell tekinteni ıket. Az, hogy a variánsok közül
melyik a legeredetibb, s hogy Jézus valóságosan hogyan adta a parancsot,
másodlagos fontosságú kérdés. Mindegyik variáns része a jó megértésnek.”82
Látjuk, hogy végül Verkuyl is megmarad az „egy eredeti missziói parancs
bővöletében. Az a meglátása azonban, hogy a missziói parancs változatait egy
egésznek kell tekinteni, s így kapjuk meg a missziói parancs teljes tartalmát,
nagyon helyes. Így látjuk ezt mi is, s ennek jegyében vesszük sorra a missziói
parancsokat, a már jelzett sorrendben (Jn 20,21-23; Mt 28,18-20; Mk 16,15-
18; Lk 24,46-49; ApCsel 1, 8).

Jn 20, 19-23

„Aznap, amikor beesteledett, a hét elsı napján, ott, ahol összegyőltek

a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak,
eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: »Békesség nék-
tek!« És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A
tanítványok megörültek, hogy látják az Urat.
Jézus erre ismét ezt mondta nekik: «Békesség néktek!
Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.« Ezt
mondván, rájuk lehelt, és így folytatta: «Vegyetek Szentlelket!
Akiknek megbocsátjátok a bőneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit
pedig megtartjátok, azoknak a bőnei megmaradnak«.”

János evangéliumában közvetlenül a feltámadás eseményéhez kapcso-

lódik Jézus univerzális missziói parancsa. A hét elsı napján történt, tehát
81
H. Kasting, i. m. 45. p.
82
J. Verkuyl, i. m. 112. p.
103
amikor Jézus elıször jelent meg a tanítványainak. János tudósítása szerint a
Jézus feltámadása feletti elsı öröm összefüggésében hangzottak el Jézus sza-
vai. S ez maradandó öröm számukra. Nem csak az emlékezés által, hanem
Jézus valóságos jelenléte által. A tanítványoknak élı Jézusuk van. Ez nem
csupán valami teológiai igazság volt számukra, hanem megismétlıdı megta-
pasztalás. Ez vált azok számára is megtapasztalássá, akiknek hirdették az
evangéliumot.
Hangsúlyos, hogy az a Jézus adta a missziói parancsot, aki elıtt nin-
csenek zárt ajtók. Ez most abban nyilvánult meg, hogy megjelent tanítványai-
nak, noha az ajtók zárva voltak. Pétert késıbb kivezette a börtönbıl, noha az
ajtók zárva voltak. Áthatol az olyan kemény szívek zárjain is, amilyen a
tarzusi Saulé volt megtérése elıtt. Azon nem kell csodálkozni, hogy a misszi-
ói munka során nagyon sok és igen sokféle zárt ajtóval találkozunk. Baj akkor
van, ha nincs élı Jézusunk, akinél ott van „a Dávid kulcsa, és amit kinyit,
senki nem zárja be, és amit bezár, senki nem nyitja ki” (Jel 3,7). Nem a zárt
ajtókra, az áthatolhatatlan falakra, akadályokra kell nézni, hanem Jézusra,
akinek semmi sem lehetetlen.
Egyszerő formaságnak tőnik, hogy Jézus megállt a középen. Szüksé-
ges, hogy a missziói munka során mindig Jézus legyen a középen, ı legyen
mindenek felett: mind személyes életünkben, mind szolgálatunkban.
Jézus így köszöntötte tanítványait: „Békesség néktek.” A szokásos
köszönési formula volt ez. Láttuk, hogy már földi élete napjaiban is súlyosabb
tartalommal telt meg: „Amikor beléptek a házba, köszöntsétek a ház népét, és
ha méltó rá az a ház, szálljon reá békességetek, ha pedig nem méltó, békessé-
getek térjen vissza rátok” (Mt 10,12.13). Itt méltatlanokra száll Jézus köszön-
tése, s rajtuk is marad. Jézus e köszönéssel magához öleli tanítványait. E kö-
szönésben benne van megbocsátó szeretete, mert „békességet szerzett
keresztjének vére által” (Kol 1,20). Így kell a tanítványoknak is megjelenni
azok között, akikhez küldetnek.
Ezután „megmutatta nekik a kezét és az oldalát”. Szokásos ezt így ér-
telmezni: Jézus nem az öklét mutatta meg a tanítványainak, hanem a sebeit.
Így kell a misszióban is felmutatni azt a Jézust, aki „a mi vétkeink miatt ka-
pott sebeket” (Ézs 53,5), s akinek sebei által gyógyultunk meg” (Ézs 53,5c), s
gyógyulhat meg mindenki. Ezek után következik a missziói parancs: „Aho-
gyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” Már szóltunk róla,
hogy ez nem csak külsı dolgot jelent, hanem a küldetés belsı tartalmára is
utal. Jézus Isten Bárányaként jött, aki hordozza a világ bőneit. Bárányként
jelent meg a farkasok között, engedelmes Fiúként az elfordult nemzetség kö-
zepette, aki cselekedte mindenben az Atya akaratát. A küldetés elfogadása a
küldetés tartalmának vállalása nélkül semmit sem ér.
A küldı szó után Jézus rálehelt a tanítványokra, s így szólt: „Vegyetek
Szentlelket”. A módja, ahogyan itt Jézus a Szentlelket adta a tanítványoknak,
az 1Móz 2,7-re emlékeztet. Ott a teremtés, itt az újteremtés csodájáról és tit-
káról van szó. De ez hozzátartozik annak a mikéntjéhez is, ahogyan az Atya
küldte Jézust. Ahogyan Jézus a Lélek erejével járt, úgy a tanítványok is a
Lélek erejével járják küldetésük útját. A tanítványok itt csupán zálogot, fogla-
lót, elıleget kapnak, mint már korábban is, de ennek az örömével várják azt,
104
amikor majd erıt kapnak, betelnek Szentlélekkel. Jézusnak ez a cselekvése -
amint ezt John V. Taylor is írja - egyben ígéret is: „İ, aki új és páratlan mó-
don volt telve Isten Lelkével, most adja a Lélek ajándékát mindazoknak, akik
hisznek benne”.83
Végül a küldetés tartalmáról szól Jézus tanítványainak: „Akiknek meg-
bocsátjátok a bőneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok,
azoknak a bőnei megmaradnak”. Az »oldás-kötés« szolgálatáról és titkáról
van szó, amivel tehát Jézus nem csak Pétert bízta meg (Mt 16,19), hanem a
többi tanítványt is, s ami a missziói szolgálat mindenkori, szent része.
Nem valami önkényeskedésrıl van szó. Nem szimpátia vagy antipátia kérdé-
se, hogy megbocsátom vagy nem bocsátom meg valakinek a bőnét. Ezért
kapcsolódik az oldással-kötéssel való felhatalmazás a Szentlélekkel való meg-
ajándékozáshoz, valamint a megtérés hirdetéséhez. Valójában nem mi bocsá-
tunk meg, hanem meghirdetjük Isten megbocsátó szeretetét Jézus Krisztusban.
Ugyanakkor szükséges nagyon személyesen kimondani: „Megbocsáttattak a
te bőneid” (Lk 7,48). A »megkötés« is egy jézusi példából érthetı meg leg-
jobban. Mikor Jézus találkozott a meggyógyított vakon született emberrel, s
az leborulva imádta ıt, Jézus ezt mondta neki: „Én ítéletre jöttem e világra,
hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakká legyenek. Meghallották
ezt azok a farizeusok, akik a közelében voltak, és ezt kérdezték tıle: Talán mi
is vakok vagyunk? Jézus ezt mondta nekik: Ha vakok volnátok, nem lenne
bőnötök, mivel azonban most azt mondjátok: látunk, megmarad a bőnötök”
(Jn 9,39-41). A jánosi missziói parancsnak ez az oldás-kötés a legsajátosabb
eleme.

Mt 28,18-20

„Jézus hozzájuk lépett, és így szólt: Nekem adatott minden hatalom

mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden
népet, megkeresztelve ıket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek
nevében, tanítva ıket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam
nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”

A missziói parancsot - megbízatást - a feltámadott Jézus adta menny-

bemenetelekor. A használatos szavak, igealakok, a parancshoz kapcsolódó
ígéret szerint a tanítványok számára egész életre szóló megbízásról van szó,
azokra nézve pedig, akiket tanítványokká tesznek, azaz az egyház számára,
érvényes a világ végezetéig.
A missziói parancs három részbıl áll:
Jézus önkijelentése, 28,18b;
A missziói parancs, 28, 19-20a;
A missziói parancshoz kapcsolódó ígéret, 28,20b.
Egyházi gyakorlatunkban a Mt 28,18-20 többnyire a keresztség sákramentu-
ma igéjévé korlátozódott. Kétségtelen, hogy az is, de a keresztség csak egy
része annak a tartalomnak, amit hordoz, s mélyebb értelemben, mint ahogyan

83
John V. Taylor, Der Heilige Geist und sein Wirken in der Welt, 120. p.
105
általában magyarázzák. Nos, nézzük meg közelebbrıl a missziói parancs há-
rom elemét.

Jézus kijelenti teljhatalmát (28,18b)

Ez a kijelentés (önkijelentés) valójában ünnepélyes proklamáció:

„Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön”. Hangsúlyos, hogy a
feltámadott Jézus Krisztus proklamálja teljhatalmát, s nem Máté - vagy az
ısgyülekezet adta ajkára. Az ısgyülekezet hitvallásai Jézus proklamációjára,
feltámadására és mennybemenetelére, a vonatkozó próféciákra, s Jézus teljha-
talma megtapasztalására épülnek. A Mt 28, 18b hátterében a Dán 7,13-14 áll:
„Jött valaki az ég felhıin,
aki emberfiához hasonló volt;
az öregkorú felé tartott,
és odavezették hozzá.
Hatalom, dicsıség
és királyi uralom adatott neki,
hogy mindenféle nyelvő nép
és nemzet ıt tisztelje.
Hatalma az örök hatalom,
amely nem múlik el,
és királyi uralma nem semmisül meg.”

Jézus ismételten az Emberfiának nevezte magát, eljövendı dicsıségét is ehhez

a névhez kapcsolta: „mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Ha-
talmas jobbján ül, és eljön az ég felhıin” (Mt 26,64). A szövegösszefüggés
szerint összekapcsolódik Jézus istenfiúsága és az Emberfia dicsısége. Valójá-
ban tehát Jézus istenfiúsága teljes dicsıségérıl van szó. Mindez azt jelenti -
amint Karl Barth is hangsúlyozza -, hogy „az eszkhaton elkezdıdött.”84 Ami-
rıl Dániel prófétált, az bekövetkezett, azzal a többlettel, hogy itt az Emberfia
nemcsak a népeken uralkodik, hanem uralma kozmikus uralom. Igaz, mindez
most még csak a hit szemével látható, mint az, hogy az Úr (Jahve) uralkodik.
Kérdés, hogy mikor adatott Jézusnak minden hatalom?
Szakaszunk azt sugallja, hogy a meghalt és feltámadott Jézusnak „adatott
minden hatalom mennyen és földön”. Errıl tett bizonyságot Péter apostol is
pünkösdkor: „Tudja meg tehát Izráel háza teljes bizonyossággal, hogy Úrrá és
Krisztussá tette ıt az Isten: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek” (ApCsel
2,36). Hasonlóan a feltámadáshoz kapcsolja Jézus teljhatalmát az Ef 1,19-23;
a Fil 2,5-11 és a Kol 2, 15 is. A Jel 11, 15-ben már arról van szó, amikor Jézus
teljhatalma nem csak a hit számára lesz látható, hanem mindenek meglátják,
úgy, ahogyan Jahve királyi uralma is láthatóvá lesz az idık végétıl örökké
(Zak 14,9).

84
Karl Barth, An Exegetical Study of Matthew 28:16-20. In: The Theology of the Cbristian
Mission. Edited and with an Introduction by Gerald H. Anderson. Abingdon Press Nash-
ville and New York. 1961. Translated by Thomas Wieser. 55-71.p. 56.p.
106
K. Barth szerint „az, hogy neki adatott minden hatalom, nem magyarázható
úgy, hogy csak a feltámadásban kapta”.85 K. Barth a következı bibliai helyek-
re hivatkozik: Mt 11,27: „Az én Atyám mindent átadott nekem”; Jn 3,35: „Az
Atya szereti a Fiút, és kezébe adott mindent”, Jn 13,3: „Jézus jól tudva, hogy
az Atya mindent a kezébe adott”; Jn 17,2: „hatalmat adtál neki minden halan-
dó felett”; Mt 7,29: „úgy tanította ıket, mint akinek hatalma van”; Mt 9,6: Az
Emberfiának hatalma van „megbocsátani a bőnöket a földön”. „Az εξουσια
(ekszúszia) - írja K. Barth - az ember Jézusnak adatott, mert isteni autoritás-
ként csak földi teremtménynek adható ... A feltámadásban Jézus úgy jelenti ki
magát tanítványainak, mint aki az egyetlen, aki birtokolt, birtokol és birtokol-
ni fog minden hatalmat.Ez a tény mindeddig el volt rejtve mind a tanítványok,
mind a világ elıl. Ez a feltámadott Úr kijelentése”.86
Valójában Jézus istenfiúságának a misztériumával van dolgunk. Az ember
számára (akik hisznek benne) ez a dicsıség, illetve hatalom Jézus feltámadá-
sában látható, abban, hogy él. A világ számára Jézus hatalma dicsıséges visz-
szajövetelekor lesz láthatóvá. Maga Jézus földi élete napjaiban is tudta, hogy
az Atyától jött, s hogy „az Atya mindent a kezébe adott” (Jn 13,3).
Tehát az a Jézus adta a missziói parancsot, akinek „adatott minden ha-
talom mennyen és földön”. Ezért ez a parancs feltétlen engedelmességet kí-
ván, akik ennek a parancsnak engedelmeskednek, azok megtapasztalják, hogy
valóban az övé minden hatalom, a misszió Isten országának gyızelmes betö-
rése, inváziója ebbe a világba.

A parancs (28,19-20a)

Kérdés, hogy a parancsot bevezetı ουν (oun) idıhatározóként (most),

vagy okhatározóként (tehát, azért) szerepel. (A kérdéshez bıvebben lásd: H.
Kasting, i. m. 135. p.) Valójában célszerő mindkét értelmét figyelembe venni,
és így fordítani: „Most azért menjetek”. Jézus univerzális hatalmából követ-
kezik az univerzális missziói parancs. De a parancs kiadásának most jött el az
ideje, amikor „minden készen van” (vö. Mt 22,4; Lk 14,17), mert Jézus „ha-
lálra adatott bőneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért” (Róm 4,25).
Maga a missziói parancs négy részbıl áll.
A misszió módja: „Menjetek el”.
Jónás könyvéhez hasonlóan, ez a »klasszikus ószövetségi kor« (a
nagy próféták kora) missziói felfogásának pont az ellenkezıje. Ézsaiásnál
arról olvasunk, hogy „az utolsó napokban ... az Úr házának hegye ... kimagas-
lik a halmok közül, és özönlik hozzá valamennyi nép” (Ézs 2,2). Most Isten
népének kell felkerekedni és menni a népekhez. A tizenkét tanítvány Izráel
tizenkét törzsét, s ezzel magát az új Izráelt képviseli.
A görög πορευµαι (poreümai) jelentése: megy, jár-kel, úton van, bejár egy
vidéket; megy addig, amíg a kitőzött célt el nem éri.87 Nem csak földrajzi
értelemben használatos: jelenti a szociális, faji, kulturális határok keresztezé-
85
K. Barth, An Exegetical Study of Matthew 28:16-20. In: The Theology of the Christian
Mission, 62. p.
86
K. Barth, i. m., i. h. 62. 63. p.
87
Vö. Dr. Varga Zsigmond J.: Újszövetségi görög-magyar szótár. Budapest, 1992. 808. 809. p.
107
sét és elhagyását is.88 Az Apostolok cselekedeteiben több példát találunk erre
(vö. ApCsel 8,4-8; 8,26-40; 10,1-48; 13,1-3). Ennek megértése, helyes feldol-
gozása és gyakorlata korunk missziójának is alapvetı kérdése.

A misszió célja: „tegyetek tanítvánnyá minden népet”

A missziói parancsban felsorolt tevékenységeket - elmenvén, megke-

resztelvén, tanítván (participiumok) a µαθητευσατε (mathéteüszate) „tegye-
tek tanítvánnyá minden népet” (imperativus) határozza meg. Tanítvánnyá kell
tenni azokat, akikhez küldettek. Kevesebbel nem lehet megelégedni. Nem
elég hirdetni az evangéliumot, megtérésre hívni, megkeresztelni, tanítani. Ez
folyamatot jelent. Kétségtelen, hogy a tanítvánnyá tétel az evangélium hirde-
tésével kezdıdik, amint ezt a Mk 16,15.20 hangsúlyozza. Az Isten országa
evangéliumának hirdetése egyben a megtérés hirdetése (Lk 24,47), aminek a
megpecsételése a megkeresztelés, amit követ a folyamatos tanítás. Az más
kérdés, hogy idıvel a megkeresztelést is megelızte a tanítás.
A misszió célja „tanítvánnyá tenni”; maga a tanítványság életforma.
„Tanítvánnyá tenni” azt jelenti: azzá tenni, amivé Jézus tette ıket, úgy, aho-
gyan Jézus cselekedte: nem csak tanította ıket, hanem velük járt, elıttük járt,
példát adott nekik (Jn 13,15). Nyilván hangsúlyos az is, hogy nem a maguk,
hanem a Jézus tanítványaivá kell tenni az embereket, a népeket.
Kérdés: hogyan kell értelmezni, hogy minden népet tanítvánnyá kell
tenni? Volt idı, amikor ezt úgy értelmezték, hogy a népeknek mint népeknek
kell megtérni, amibıl rendszerint az lett, hogy egyes népek »felvették a ke-
resztyénséget«. A népek azonban nem lettek tanítványokká azzal, hogy felvet-
ték a keresztyénséget - minden tisztelet és elismerés azoknak, akik valóban
tanítványokká lettek. Ez a szomorú tapasztalat vezetett a „népek megtérése”
gondolat, illetve értelmezés feladásához. K. Barth szerint a missziói parancs
olyan értelmezése, hogy a népeket népekként kell megtéríteni, a túlbuzgó
„misszionáriusi gondolkodásból” származik, ami „összekapcsolódott a ger-
mán keresztyénség fájdalmas fantáziáival (agyrémeivel). Ez szóra sem érde-
mes”.89 A „minden népet” úgy értendı, hogy a népek egyes tagjait kell tanít-
ványokká tenni. „Ez nem zárja ki Izráelt. Izráel elsıszülöttségi joga - dignitas
primogeniturae (Kálvin) érintetlen marad. A tanítványok azt a parancsot kap-
ják, hogy menjenek a pogány emberekhez és népekhez. Mostantól az
eszkhatologikus Izráelnek kell megjelenni, a Messiásnak kell embereket győj-
teni, aki az idık végén megjelenik. Egy új, eszkhatologikus közösségrıl van
szó, amely a zsidók és a népek közül győjtetik egybe. Izráel házának ajtóit és
ablakait, amelyek eddig zárva voltak, ki kell nyitni. Az apostolok missziója
»zsidónak elıször meg görögnek« (Róm 1,16) ... Univerzális közösségrıl van
szó. Ez az eszkhatológikus Izráel, amely ... kiválasztatott a népek közül. Való-
jában sohasem volt más. Életének Jézus halála elıtt sem volt más alapja, mint
ami most láthatóvá lett: nem valami speciális közösség Izráelen belül, hanem
a végidık Izráele, amely betölti a históriai Izráel rendeltetését, mint a »népek

88
J. Verkuyl, i. m 106. 107. p.
89
K. Barth, i. m. 64. p.
108
szövetsége, a népek világossága« (Ézs 42,6; 4,8). Nagyon fontos, hogy mind-
ezt lássuk ... Hogyan alapíthatott volna ı egy kis kegyes zsidó klubot, akinek
adatott minden hatalom?”90
Természetesen, mindaz, amit K. Barth mond, biblikus, igaz, de csak
részigazság. A részigazság hangsúlyozása nyilván - Barthnál és másoknál is -
a keserő történelmi tapasztalatból adódik: nincsenek keresztyén népek, a
corpus Christianum képzete álomnak bizonyult. Jézus az Ószövetség talaján
állt, s az Ószövetség talaján állva adta a missziói parancsot is. Az Ószövetség
egyértelmően tanítja: „Megemlékeznek és megtérnek az Úrhoz a föld minden
határai, és leborul elıtted a pogányok minden nemzetsége” (Zsolt 22,28; vö.
67,4; 72,11; Ézs 66,22-24; Zak 14,9.16-18). Az út tehát nem téveszthetı össze
a célba éréssel. Ugyanakkor mindez nem jelenti azt, hogy minden nép minden
egyes tagja üdvözül.
Ismét hadd kapjon hangsúlyt: a missziói parancs mögött a Dán 7,14
áll: az Emberfiának adatott a hatalom, a dicsıség és a királyi uralom, hogy
„mindenféle nyelvő nép és nemzet ıt tisztelje” (vö. Ézs 45,23; Fil 2,9-11). A
misszió, az utat tekintve, Isten országának a magvetése. „Az, aki a jó magot
veti, az Emberfia, a szántóföld a világ, a jó mag a mennyek országának fiai, a
konkoly a gonosz fiai, az ellenség, aki elvetette a konkolyt az ördög; az aratás
a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogyan tehát a konkolyt össze-
győjtik és megégetik, úgy lesz a világ végén. Az Emberfia elküldi angyalait,
és összegyőjtenek országából minden botránkozást okozót és gonosztevıt, és
a tüzes kemencébe dobják ıket: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás. Akkor
majd az igazak fénylenek Atyjuk országában, mint a nap” (Mt 13,37-43).

A tanítványság pecsétje

A megkeresztelés a tanítványság pecsétje. A megkeresztelés külsı

cselekménye signum pro re, azaz jel a dolog helyett. Kérdés, hogy mi ez a res
- dolog -, aminek a keresztség a jele.
Kétségtelen, hogy nem a keresztség (megkeresztelés) külsı lefolyá-
sán, hanem a belsı tartalmán (res) van a hangsúly. A Jézus által elrendelt
keresztség külsı formájában nyílván nem különbözött a János keresztségétıl,
vagy akár a prozelita keresztségtıl. A Jézus által elrendelt keresztség tartal-
mában különbözik minden más keresztségtıl. De mi ez a tartalom (res)?
K. Barth felhívja a figyelmet a »felszabadító keresztségre«. A felszabadított
rabszolga elbocsátásakor a »megtisztulás fürdıjében részesült, új jogi helyze-
te megpecsételésének jeleként. Lényegében ez a »bemerítés« egyszerre jelen-
tette a rabszolgaság szennyének lemosását és a szabadság elnyerését.91 Két-
ségtelen, hogy a keresztség lényege (res) Jézus Krisztus személyéhez,
kereszthalálához és feltámadásához, a benne és általa eljött és eljövendı Isten
országához s a végidıkhöz kapcsolódik.
A Kol 2,12 szerint a keresztség meghalás és feltámadás Jézus Krisztussal. „A
keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisz-

90
K. Barth, i. m. 64.65.p.
91
K. Barth, i. m. 67. p.
109
tus feltámadt a halálból az Atya dicsısége által, úgy mi is új életben járjunk”
(Róm 6,4). „A keresztség - írja Péter apostol - nem a test szennyének lemosá-
sa, hanem könyörgés Istenhez jó lelkiismeretért a feltámadt Jézus Krisztus
által” (1Pt 3,21).
Mivel a keresztség az eszkhatológikus Isten népéhez való tartozás pecsétje,
ezért signumként utal az eszkhatológikus ígéretre, a Szentlélekre, s az abban
való részesülésre, mint res-re. Ezért kapcsolódik a keresztséghez Péter apostol
pünkösdi bizonyságtételében a megtérés, Jézus nevében a bőnök bocsánata és
a Szentlélek ajándéka: „Térjetek meg és keresztelkedjetek meg valamennyien
Jézus Krisztus nevébe, bőneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek
ajándékát” (ApCsel 2,38). Ezért signuma a vízzel való megkeresztelés a
Szentlélekkel való megkeresztelésnek, a vízzel való keresztség fürdıje a
Szentlélek általi újjászületés (res) fürdıjének: „nem az általunk véghez vitt
igazi cselekedetekért, hanem az ı irgalmából üdvözített minket újjászülı és
megújító fürdıje a Szentlélek által” (Tit 3,5). Így tanít ezekrıl a Heidelbergi
Káté is: A keresztség arra emlékeztet és afelıl biztosít, hogy „a vízzel való
külsı megmosást maga Krisztus szerzette és egyben azt ígérte, hogy az ı vére
és Lelke az én lelkem tisztátalanságát, azaz minden bőnömet olyan bizonyo-
san elmossa, amilyen bizonyosan megmosattam külsıképpen a vízzel, amely
a test tisztátalanságát szokta elmosni.”92 A Krisztus vérével és Lelkével való
megmosatás pedig „azt jelenti, hogy Istentıl elnyerjük bőneink bocsánatát az
ı kegyelmébıl a Krisztus véréért, amelyet ı a keresztfán való áldozatában
érettünk kiontott. Továbbá, hogy a Szentlélek megújít és a Krisztus tagjává
szentel bennünket, hogy a bőnnek egyre jobban meghaljunk, és istenes, fedd-
hetetlen életet éljünk.”93
Mindez a missziói parancshoz kapcsolódik, mert Jézus a keresztség
szereztetése alkalmával ígérte meg, hogy vérével és Lelkével „olyan bizonyo-
san megmos, amint megmosattunk a keresztség vizével”, és pedig akkor, „mi-
dın így szólt: »Elmenvén tegyetek tanítványokká minden népeket, megke-
resztelvén ıket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Aki hiszen
és megkeresztelkedik, üdvözül; aki pedig nem hiszen, elkárhozik. Ez az ígéret
ismétlıdik meg akkor is, midın a Szentírás a keresztséget »újjászületés fürdı-
jének« és a »bőnök elmosásának« nevezi.”94
A vízzel való megkeresztelés a signum, a Szentlélek általi elpecsételés
a res: „İbenne pedig titeket is - miután hallottátok az igazság igéjét, üdvössé-
getek evangéliumát, és hívıkké lettetek - eljegyzett pecsétjével, a megígért
Szentlélekkel, örökségünk zálogával” (Ef 1,13-14a).
Ha ezeket a bibliai összefüggéseket nem ismerjük, nem ezekhez szab-
juk magunkat, akkor üresjárattá válik minden missziói buzgóságunk.
Néhány szót hadd szóljunk a sokat vitatott mondatról is: „megkeresz-
telve ıket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében” (28,19b). A kér-
dés: az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek »nevében« vagy »nevébe« törté-
nik a keresztelés. A görög szövegben εις το ονοµα (eisz to onoma)
olvasható, ami elsıdlegesen azt jelenti: »nevébe«. Varga Zsigmond J. egyfelıl
92
Heidelbergi Káté, 69. Kérdés és felelet
93
Heidelbergi Káté, 70. kérdés és felelet.
94
Heidelbergi Káté, 71. kérdés és felelet, ld. Még a 72. Kérdést és feleletet is.
110
elismeri, hogy „konkrét jelentéső névszók mellett nehéz eldönteni az ilyen
hat. pontos értelmét: βαπτιζειν εις τι (baptidzein eis ti) „megkeresztel v.-
ben” (pl. a Jordánban), eredetileg és tulajdonképpen „belemerít valamibe”,
ugyanakkor állást foglal amellett, hogy az εις το ονοµα jelentése a Mt 28,19-
ben: valakinek a rendelkezésére”, s maga a kifejezés az üzleti életbıl ered:
valakinek a megbízásából, tenni valamit.95 A keresztség összefüggésében
azonban helyesebb az εις το ονοµα kifejezést elsıdleges értelemben fordíta-
ni. A keresztelés eredetileg bemerítés volt. A vízzel való megkeresztelés az
Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe a signum, az Atyának, a Fiúnak
és a Szentléleknek nevébe, azaz lényébe, titkába, közösségébe való bemerítés
pedig a res, a keresztség igazi lényege, titka. Így érthetı, hogy a keresztség
(signum) az Atya szeretetében - mely megjelent minden embernek Jézus
Krisztusban, a Fiú kegyelmében (áldozata érdemében) és a Szentlélek közös-
ségében való részesülést (res) jelenti. Ha a keresztség nem ez, akkor éppen a
lényeg marad ki belıle.

Tanítván ıket

Már hangsúlyoztuk, hogy a tanítványság életfeladat. Ezért szükséges a

tanítás a megkeresztelés után is. Ez már valójában nem az »evangelisták«,
hanem a tanítók feladata. Ugyanakkor azonban a legtöbbször az evangelista és
a tanító ugyanaz a személy. Az apostolok esetében semmiképpen sem vált el
egymástól ez a két szolgálat (vö. ApCsel 2,38-42; 19,1-10). E parancsban két
dolog nagyon hangsúlyos:
A megkeresztelteket arra kellett tanítani, amiket Jézus megparancsolt. Ez
kizár minden önkényeskedést és »más evangéliumot«. A tanítás nem csak
ismeretek közlését jelenti, nem csupán valami elméleti tudás megszerzése a
cél, hanem a megtanultak, a Jézus parancsai szerinti élet, magának Jézusnak a
követése, úgy, ahogyan tanítványainak is mondotta: „Ha tudjátok ezeket, bol-
dogok lesztek, ha így cselekesztek” (Jn 13,17).

Ígéret

A missziói parancs ígérettel fejezıdik be: „Íme én veletek vagyok

minden napon a világ végezetéig”. A - mindenkori - tanítványok nincsenek
egyedül a szolgálat útján. Elıfordulhat, hogy emberileg nagyon egyedül ma-
radnak, de akkor is megtapasztalják, amit Pál apostol megtapasztalt: „Elsı
védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, mindenki elhagyott ... De
az Úr mellém állt, és megerısített, hogy elvégezzem az ige hirdetését és a
pogányok valamennyien meghallják azt. Azután megszabadultam az oroszlán
torkából” (2Tim 4,16-17). Jézus jelenléte a Szentlélek által realitás: vigaszta-
lásában, erısítésében, vezetésében, erımegnyilvánulásaiban (vö. 2Kor 12,1-
12; Kol 1,29; Mk 16,20).

95
Varga Zsigmond J.: Újszövetségi görög-magyar szótár, 275.277.p. Vö. Dr. Varga Zsig-
mond J.: Máté evangéliumának magyarázata. In: A Szentírás magyarázata. III. kötet. 1995.
46. p.
111
 Mk 16,14-20

„Végül pedig megjelent magának a tizenegynek is, amikor asztalnál

ültek és szemükre vetette hitetlenségüket, keményszívőségüket, hogy
nem hittek azoknak, akik látták ıt miután feltámadt. Ezután így szólt
hozzájuk:
»Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot
minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki
pedig nem hisz, elkárhozik. Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek
követik: az én nevemben ördögöket őznek ki, új nyelven szólnak, kí-
gyókat vesznek kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik,
betegre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak.«
Az Úr Jézus pedig miután ezeket mondta nekik, felemeltetett a
mennybe, és az Isten jobbjára ült.
Azok pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt
munkálkodott velük, megerısítette az igehirdetést a nyomában járó je-
lekkel.”

Szövegkritikai kérdés

Szinte általánosnak mondható az a vélemény, hogy a Mk 16,9-20 ere-

detileg nem tartozott Márk evangéliumához. Márk evangéliuma eredeti befe-
jezése vagy elveszett, vagy az evangélista valamilyen ok miatt nem tudta a
könyvet befejezni. „De ... az egyházi használatban hamar kezdték a 16,8 után
egy befejezés szükségét érezni” s így került az evangélium végére a „szemmel
láthatóan nem eredeti rövid befejezés”.96
E feltevés alapja, nevezetesen, hogy a Mk 16,9-20 eredetileg nem tar-
tozott az evangéliumhoz, az, hogy több kéziratból hiányzik. Az eredetiség
megkérdıjelezése számos megoldhatatlannak tőnı kérdést vet fel, s lényegé-
ben marad a bizonytalanság. „Nem lehet egyértelmően megállapítani - írja H.
Kasting -, hogy ez a hozzáadás a 16,1-8 kiegészítéseként keletkezett, vagy egy
eredetileg önálló hagyományanyagot utólag használtak fel Márk evangéliuma
lezárására”.97
Nos, nézzük meg a kérdést kissé közelebbrıl, hiszen a misszió nem
épülhet ingatag, vagy egyenesen nem létezı alapokra.
Igaz, a Mk 16,9-20 valóban hiányzik több kéziratból, ugyanakkor számos
kéziratban megtalálható, s már Kr. u. 100 körül is. „Összefüggésünkben na-
gyon fontos lehet egy megfigyelés, nevezetesen az a tény, hogy ez a szöveg,
amit késıbb, Kr. u. 100 körül csatoltak az evangéliumhoz, arra hívja fel a
figyelmet, hogy Isten még abban az idıben is megerısítette a hirdetett igét
jeleivel. A szöveg saját tapasztalatként beszél errıl: Márk 16,20!”98

96
Dr. Varga Zsigmond: Márk evangéliumának magyarázata. In: A Szentírás magyarázata III.
kötet. (Jubileiumi Kommentár) Budapest, 1995. 48. p.
97
H. Kasting, i.m. 39.p.
98
Wolfgang J. Bittner: Heilung - Zeichen der Herrschaft Gottes. Aussaat Verlag Neukirchen
Vluyn 1984. 137. p. 57. megjegyzés.
112
Az, hogy a 16,9-20 eredetileg nem tartozott Márk evangéliumához, csupán
feltevés, ami tárgyi dokumentummal sem nem bizonyítható, sem nem cáfolha-
tó. Az »ıs-Márk« nem áll rendelkezésünkre. Tárgyi bizonyítékunk nincs, de
néhány dolog a 16,9-20 eredetisége mellett szól:
Semmi okunk sincs feltételezni, hogy „az evangelista nem tudta befejezni
mővét.”99 Az ilyen összefoglaló jellegő tudósítás a Bibliában nem ritka.
A Mk 16,14-18 teljes mértékben egyezik azzal, amit Jézus a misszióról taní-
tott. Mint láttuk, az evangélium hirdetése és a jelek, csodák cselekvése szoro-
san összetartozott Jézus tanításában és munkásságában. Az lenne a meglepı,
ha az Isten országa erıinek a megnyilvánulása valamelyik missziói parancs-
ban - megbízatásban - nem szerepelne.
Az, hogy egy ilyen szakaszt, amiben a 16,17-18 szerepel, késıbb egyenesen a
Kr. u. 2. század közepén vagy azután csatoltak volna az evangéliumhoz, szin-
te elképzelhetetlen, vagy éppen a szakasz eredetisége mellett szól. Ismeretes,
hogy a Szentlélek ajándékainak a háttérbe szorítása már az apostoli korban
elkezdıdött. Már Pál apostolnak figyelmeztetni kellett arra, hogy a Lelket ne
oltsák meg, a prófétálást ne vessék meg ( 1Thessz 5,19k), a nyelveken szólást
ne tiltsák (1Kor 14,39). Az intézményesülı egyházban ezek a dolgok egyre
kényelmetlenebbé váltak azok számára, akik elsıbbségre vágytak, püspöksé-
get kívántak az ezekhez szükséges karizmák nélkül. A karizmák háttérbe szo-
rítása a Kr. u. elsı század végétıl, a második század elejétıl egyre erıtelje-
sebb lett. Ilyen körülmények között szinte elképzelhetetlen, hogy a szóban
forgó szakaszt utólagosan írták és csatolták Márk evangéliumához. S ha még-
is, akkor ez éppen e missziói parancs jézusi eredetét tanúsítja, s a missziói
parancs eredeti tartalmának helyreállítása érdekében történt, aminek számunk-
ra is üzenete van.

A márki missziói parancs sajátossága

A márki missziói parancsnak négy sajátos vonása van:

1. Az evangéliumot „minden teremtménynek kell hirdetni (παση τη κτισει,
paszé té ktiszei). A kifejezésnek univerzális, kozmikus jelentése van. Földi
vonatkozásban nem csak az egész emberiséget jelenti, hanem a természet
világát: a földet, a növényeket, az állatokat is. Arról van szó, amirıl az Ézs
35; a Jóel 2,21-23; a Zsolt 104,30; a Róm 8, 19-23; a Jel 21,5 beszél.
2. A márki missziói parancsban erıteljes hangsúlyt kap a hit, s hogy ez üdvös-
ség és kárhozat kérdése. Az evangélium, amit hirdetni kell, a Jézus Krisztus
evangéliuma: „aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz,
elkárhozik” (16,16). A missziónak tehát ez az alfája és az ómegája. A hitnek
ez a hangsúlyozása teljes összhangban van Jézus vonatkozó tanításával (Mt
18,6; Mk 1,15; Jn 3,16. 18.36; 5,24; 6,29.47; 8,24; 11,25k; stb). Ez az össz-
hang is tanúsítja e missziói parancs jézusi eredetét.
3. A márki missziói parancsban hangsúlyos a szó és a tett egysége. Hirdetni
kell az evangéliumot, s az evangélium hirdetéséhez kapcsolódnak a jelek. Ez
is teljes mértékben egyezik Jézus tanításával, illetve korábbi missziói paran-

99
Dr. Varga Zsigmond, i. m. 48. p.
113
csával: „Menjetek el, és hirdessétek: elközelített a mennyek országa! Gyógyít-
satok meg betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat,
őzzetek ki ördögöket” (Mt 10,7k). A különbség az, hogy a Mk 16,17-18-ban a
jelek és a csodák nem csak a küldöttekre vonatkoznak, hanem azokra is, akik
hisznek. Új elem az „új nyelveken szólnak”, ami utal a pünkösdi és az azt
követı megtapasztalásra.
4. S végül: a missziói parancshoz kapcsolódik a bizonyságtétel, amely meg-
erısíti, hogy minden az Úr kijelentése szerint történt: az apostolok mentek, és
„hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerı-
sítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel” (Mk 16,20). Tehát maga az
Úr erısíti meg a hirdetett igét. „A megerısítés nem az - írja W. J. Bittner -,
hogy a prédikáció nyomán az emberek hitre jutnak, noha bizonyos, hogy ez is
benne van. De Márk azt mondja, hogy a megerısítés kifejezetten abban van,
hogy Isten ahhoz a valósághoz, amit az igehirdetésben hirdetett, hozzákap-
csolja a jeleket, amelyekbıl ez a valóság felismerhetı. Ez döntıen fontos. Az
embereknek hallani kell, hogy eljött az Isten országa. Isten országának ez a
betörése a még fennálló régi világba a betegek gyógyulásában és a többi meg-
nevezett jelenségben lesz jelszerően látható.”100 „Konkrétan ez azt jelenti,
hogy az egyháznak sohasem csak prédikálni kell. Az egyháznak mindig harc-
ban kell állni azokkal az erıkkel, amelyek szemben állnak Isten uralmával,
meg kell vallania Jézus gyızelmét, fel kell ıt mutatni, s magabiztosan ragasz-
kodni kell ígéretéhez. Ez az evangélium útja a történelmen át egészen napja-
inkig, ami különösen kihívta a gonosz ellenállását, s teszi ezt továbbra is,
noha a formák, amelyekben találkozik velük, a történelem folyamán változ-
nak, különösen a különbözı kultúrákba való átmenetnél.”101

Lk 24,45-49; ApCsel 1,4-8

„Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat, és így szól

nekik: Így van megírva: a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik
napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az ı nevében
a megtérést és a bőnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtıl
kezdve. Ti vagytok erre a tanúk. És íme, én elküldöm nektek, akit
Atyám ígért, ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok
mennyei erıvel.” (Lk 24,45-49)

„Amikor együtt volt velük, megparancsolta nekik: »Ne távozzatok el

Jeruzsálembıl, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyrıl hallot-
tátok tılem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlé-
lekkel kereszteltettek meg.«
Amikor együtt voltak, megkérdezték tıle: »Uram, nem ebben az idı-
ben állítod fel újra a királyságot Izráelnek?« Így válaszolt: »Nem a ti
dolgotok, hogy olyan idıkrıl és alkalmakról tudjatok, amelyeket az
Atya a maga hatalmába helyezett. Ellenben erıt kaptok, amikor eljön

100
W. J. Bittner, i. m. 44. p.
101
W. J. Bittner, i. m. 31. p.
114
 hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész
Judeában és Samáriában, sıt egészen a föld végsı határáig.«„
(ApCsel 1,4-8)

Mind a harmadik evangéliumot, mind az Apostolok cselekedeteirıl

szóló könyvet Lukács írta, amint erre a Lk 1,1-4 és az ApCsel 1,1-3 egyértel-
mően utal. Ebbıl következik, hogy a »lukácsi« missziói parancs tárgyalásánál
a Lk 24,45-49 és az ApCsel 1,4-8 egyszerre szolgál alapul.
A missziói parancsot - Mátéhoz és Márkhoz hasonlóan - Lukács is Jézus
mennybemeneteléhez kapcsolja. A lukácsi missziói parancs sajátossága, hogy
a tanítványok, a küldöttek felkészítésére teszi a hangsúlyt. Ezért nagyon fon-
tos számunkra is. A következıkben vegyük sorra a felkészítés elemeit.

Megmutatta nekik, hogy ı él

Lukács mind az evangéliumában, mind az ApCsel-ben hangsúlyozza,

hogy Jézus „szenvedése után sok bizonyítékkal meg is mutatta” a tanítvá-
nyoknak, hogy „ı él” (ApCsel 1,3; Lk 24,36-43). Már szóltunk róla, de nem
lehet eléggé hangsúlyozni, hogy csak azok alkalmasak a missziói szolgálatra,
akiknek élı Jézus Krisztusuk van. A tanítványoknak volt kedves, csodálatos
názáreti Jézusuk. Volt megfeszített Jézusuk, aki „próféta volt, szóban és tett-
ben hatalmas Isten és az egész nép elıtt” (Lk 24,19), akit a fıpapok és a fı-
emberek halálos ítéletre adtak, és megfeszítve megöltek (Lk 24,20), s ezzel
elveszett minden reményük. De Jézus „sok bizonyítékkal” megmutatta nekik,
hogy ı él. A tanítványoknak tehát most már élı Jézusuk van, aki a Krisztus.
Küldöttek tehát azok lehetnek, akiknek élı Krisztusuk van, s hogy az legyen,
ezt csak ı maga teheti meg.

Megnyitotta értelmüket

A missziói szolgálatra azok alkalmasak, akik »értik az Írásokat«. Nem

elég egy-két dolgot tudni, esetleg már érteni is. Az Írásokat a maguk egészé-
ben kell ismerni és érteni, legmélyebb titkukban, nevezetesen, hogy azok róla
tesznek bizonyságot (vö. Jn 5,39k), s mindennek be kellett és be kell teljesed-
ni, ami róla megíratott (Lk 24,44). Erre magától senki sem alkalmas (1Kor
2,14). „Alkalmasságunk az Istentıl van” (2Kor 3,5). İ gyújt „világosságot
szívünkben, hogy felragyogjon elıttünk Isten dicsıségének ismerete Krisztus
arcán” (2Kor 4,6).

115
 Meghatározta az üzenet tartalmát

Máténál arról van szó, hogy a népeket tanítványokká kell tenni (Mt
28,19). Márk azt jegyezte fel, hogy az evangéliumot kell hirdetni (Mk 16,15).
Lukács azt hagyta ránk, hogy mi van az üzenet gyújtópontjában, mi az az
evangélium, amit hirdetni kell. Az üzenet tartalma sőrítve: „hirdetni kell az ı
nevében a megtérést és a bőnbocsánatot.” Ez a kereszt titka és áldása. Jézus-
ban mindenki bőnbocsánatot nyerhet, és nyer is, ha megtér hozzá. Az a misz-
szió, amibıl ez hiányzik, nem misszió. Ez az üzenet Isten legnagyobb ajándé-
kának a felkínálása minden embernek. Ezért kell hirdetni „minden nép között”
(Lk 24,47).

Megbízatást adott

A rev. Károliban az ApCsel 1,23 így olvasható: „parancsolatokat

adott a Szent Lélek által az apostoloknak”. Ez jobban megfelel az eredeti szö-
vegnek, ahol a parancsolásról, mint folyamatról van szó
(εντειλαµενος τοις αποστολοις - enteilamenosz toisz aposztoloisz). Ez
nyilván összefoglaló megjegyzés, ami mögött ott van mindaz, amit a Mt
28,19-20 tartalmaz, s ott lehet még sok egyéb is.
Hadd legyen számunkra hangsúlyos maga a tény, hogy az élı Jézus
Krisztus parancsokat ad. A halott Jézus Krisztussal ki-ki azt teheti, amit akar.
Be lehet burkolni gyönyörő gyolcsba, kıágyát meg lehet tölteni mirhából és
aloébıl készített drága kenettel (vö. Jn 19,38-40). Lehet szolgálni a magunk
elgondolása szerint. Mindez öncsalás. Jézus valóban él, parancsokat ad, s a
tanítvány dolga az engedelmesség.
Feltőnı, szinte zavarba ejtı, hogy Jézus „a Szentlélek által” adott pa-
rancsolatokat a tanítványoknak. Azért meglepı ez, mert Jézus személyesen
jelen volt. Úgy tőnik, hogy Lukács valami nagyon fontosat akart ezzel jelezni.
Jézus a Szentlélek által adott parancsokat, s ez a várt új korszak kezdetét jelzi.
Az új szövetség világának a jellemzıje, realitása ez, amikor Isten nem kıtáb-
lákra, hanem a szívekbe írja törvényét (Jer 31,33-34; stb), a szívek hústáblájá-
ra, ami ugyan összetörhet, de hő marad mindhalálig. Az új szövetség világa
ez, ahol nem erıvel és hatalommal, hanem Isten Lelke által mennek végbe a
dolgok (Zak 4,6).
Az, hogy Jézus a Szentlélek által adott parancsolatokat, azt is jelenti,
hogy a Szentlélek közösségében. A Szentlélek az összekötı kapocs Jézus és a
tanítványok között. Már kaptak ízelítıt, s talán ebben (is) van a Jn 20,22 titka:
Jézus „rájuk lehelt, és így folytatta: »Vegyetek Szentlelket!«„. Ahogyan a
mesebeli fiú felismeri az anyatejjel sütött pogácsa ízérıl, hogy az anyja sütöt-
te, úgy ismerik majd fel a tanítványok is, amikor Jézus testiképpen már nem
lesz velük, abból következıen, hogy Jézus rájuk lehelt, parancsolatokat adott
nekik a Szentlélek által, amikor majd testiképpen nem lesz velük, hogy az a
Lélek, amit kapok, aki vezeti ıket, parancsokat ad nekik, a Jézus Lelke. Szent
misztérium ez, de ez oszlatja el azt a sokszor felvetıdı kételyt, hogy az a lé-
lek, amit kapnak, valóban a Krisztus Lelke-e. A Szentlélek a Krisztus illatát
hordozza, félreérthetetlenül. Egyben ez a záloga a küldetésben járó tanítvá-
116
nyok egymással való közösségének is, és annak, hogy a sokféle akaratú, indu-
latú ember felismeri az egy akaratot, és meghajlik elıtte (vö. ApCsel 2,46;
4,32; 11,18; 15,28). Ez a titka a szentek egyességének, és annak is, hogy akik
az Úréi, akik egy Lélekkel itattak meg (vö. 1Kor 10,4; Jn 7,37-39), felismerik
egymást.

Meghatározta a missziói szolgálat feltételét

A missziói szolgálat feltétele, a már elhívott tanítványok esetében is, a

Szentlélek ajándékában való részesülés. Ezt jelzi, hogy hatalmat adott a tizen-
kettınek, a hetvenkettınek, amikor kiküldte ıket. Ezért ígérte búcsúbeszédei-
ben (Jn 14-16) a Pártfogó, a Vígasztaló, a Tanúskodó Szentlélek elküldését.
Ezért parancsolta meg mennybemenetelekor tanítványainak: »Ne távozzatok
el Jeruzsálembıl, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyrıl hallottátok
tılem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel keresz-
teltettek meg« (ApCsel 1,4k).
A Szentlélekkel való megkeresztelés a keresztyén élet, a Krisztustól
kapott küldetés végzésének alapfeltétele: „akiben nincs a Krisztus Lelke, az
nem az övé” (Róm 8,9). A Szentlélek az Atya ígérete (Jóel 3,1-2; rev. Károli:
2,28-29; stb). Errıl tett bizonyságot Keresztelı János is: „Én vízzel keresztel-
lek titeket, hogy megtérjetek, de aki utánam jön, erısebb nálam ... İ majd
Szentlélekkel és tőzzel (hebraizmus: Szentlélek tüzével) keresztel titeket” (Mt
3,11). Tehát Jézus az, aki keresztel Szentlélekkel. Errıl beszélt, amikor ezt
mondta: „»Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, és mennyire szeret-
ném, ha már lángolna! Keresztséggel kell azonban még megkereszteltetnem,
és mennyire szorongok, míg ez végbe nem megy«„ (Lk 12,49-50). A megfe-
szített, meghalt, feltámadott és mennybement Jézus keresztel Szentlélekkel,
mert a „megígért Szentlelket” megkapta az Atyától (ApCsel 2,33).
Nem csekély kérdés azonban, hogy mit jelent Jézus ígérete: „Szent
Lélekkel fogtok megkereszteltetni nem sok nap múlva” (ApCsel 1,5; rev.
Károli). Az, hogy ez kérdés számunkra, s hogy vannak, akiket még az is za-
var, ha ezt a kifejezést hallják, pneumatológiánk hiányosságaiból adódik, amit
már többször említettünk. S hiányoznak azok a megtapasztalások is, amelyek
az egyház történetének kezdetén mindennaposak voltak. Ezért szükséges né-
hány szót szólnunk ezekrıl a dolgokról.
A vízzel való megkeresztelés és a Szentlélekkel való megkeresztelés között az
újszövetségi tudósításokban szoros kapcsolat van, s fıleg azokon a helyeken,
azokban az összefüggésekben, ahol magán a kapcsolaton van a hangsúly.
Ebben a kapcsolatban leghangsúlyosabb az üdvtörténeti vonatkozás. Kereszte-
lı János két üdvtörténeti korszak határán állt (Lk 16,16). János, az elmúló
korszak (Tóra) legnagyobb alakja (Mt 11,11), aki azonban csak vízzel keresz-
telt. Jézus Szentlélekkel keresztel, ami azt jelenti, hogy vele elkezdıdött az
utolsó korszak, elkezdıdtek az utolsó idık. A Szentlélekkel való megkereszte-
lésnek az elutasítása ennek a realitásnak az elutasítását jelenti, s aki ezt teszi,
az a Törvény korszakában maradt. Ebben a kapcsolatban hangsúlyos a törté-
nésbeli összetartozás, ami nagyon világosan kitőnik Péter apostol pünkösdi
bizonyságtételébıl: „Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a
117
Jézus Krisztusnak nevében a bőnöknek bocsánatára; és veszitek a Szentlélek
ajándékát” (ApCsel 2,38; vö. ApCsel 19,4). A Szentlélekkel való megkeresz-
telés az apostoli korban általában követte a vízzel való megkeresztelést, de
meg is elızhette (ApCsel 10,47-48; 11,15-17). A vízzel való megkeresztelés
vállalása Jézus Krisztus, az általa szerzett bőnbocsánat elfogadását jelenti.
A vízzel való megkeresztelés és a Szentlélekkel való megkeresztelés kapcso-
latában nagyon lényeges a szimbolikus vonás. „A keresztséget - írja Taylor -
gyakran csak »átmeneti ritusként« kezelik, mint olyan dolgot, amit elfogadása
után magunk mögött lehet hagyni; az egyház messzemenıen elfelejtette, hogy
a keresztvízben annak az elemnek a szimbólumát lássa, amiben a keresztyén
ember él, mozog, s ami valójában a lénye, magában a Szentlélekben. »Én
vízzel keresztellek titeket« - mondja János, »de ı Szentlélekkel keresztel tite-
ket« (Mk 1,8; rev. Károli). A keresztyén keresztség megkülönböztetı jegye
abban van, hogy a keresztyén abban az elemben marad, amibe belekeresztelik
- »az Atyában«, »a Krisztusban« (Gal 3, 27), »a Szentlélekben« (ApCsel
11,16), »a Krisztus Jézussal való közösségben«, az »İ halálában« (Róm 6,3).
A megkeresztelt nem hagyja maga mögött ezt a vizet, továbbra is annak sod-
rában él. »Hárman vannak, akik . bizonyságot tesznek: a Lélek, a víz és a vér,
s ez a három a valóságban egy« (1Jn 5,8)”.102
S végül, a vízzel és a Szentlélekkel való megkeresztelés kapcsolatában hang-
súlyos a realitás, a megtapasztalhatóság. Amilyen realitás a vízzel való meg-
keresztelés, ugyanolyan realitás - csak más dimenzióban - a Szentlélekkel
való megkeresztelés is. Nincs semmi bizonytalanság, nem ködös, hanem vilá-
gos, egyértelmő valóság, amint ezt a bibliai példák (ApCsel) tanúsítják.
Figyelnünk kell arra, hogy az Újszövetség három összefüggésben be-
szél a Szentlélek ajándékában való részesülésrıl.
a) Megkeresztelés Szentlélekkel
Itt lényegében különbség van az apostolok - meg akik ott voltak velük a felsı
szobában - és az ıutánuk következık között. A tanítványok már hittek Jézus
Krisztusban. A Szentlélekkel való megkeresztelés Jézus ígéretének a betelje-
sülése volt az életükben. Voltak már tapasztalataik a »mennyei erıvel« kap-
csolatosan, de a Léleknek azt a közlését, kiáradását, amit pünkösdkor átéltek,
amire, mint ilyenre, elsı és egyszeri eseményre tekintettek vissza (vö. ApCsel
10,47; 11,15-18), csak akkor tapasztalták meg.
Az nem kétséges, hogy a tanítványok számára pünkösd jelentette a Szentlé-
lekkel való megkereszteltetést. Mindenki más számára is - zsidóknak és pogá-
nyoknak egyaránt - az Atya ígéretének a beteljesülése a Szentlélek ajándéká-
ban való részesülés. Az apostolokon kívül azonban a Szentlélekkel való
megkereszteltetés útja az, amit Péter apostol mondott a sokaságnak:
„Térjetek meg és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevé-
ben, bőneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert tiétek
ez az ígéret és gyermekeiteké, sıt mindazoké is, akik távol vannak, akiket
csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk” (ApCsel 2,38-39). Az Atya ígérete
beteljesülésének az átélése a Szentlélekkel való megkereszteltetés. Már emlí-
tettük, hogy Isten - ha néki úgy tetszik -, tehet kivételt, s a Szentlélekkel való

102
Taylor, i. m. 55. p.
118
megkeresztelés megelızheti a vízzel történı megkeresztelést (ApCsel 10,47-
48). Az Atya ígérete beteljesülésének megtapasztalására, arra, ami a Szentlé-
lekkel való megkereszteltetéskor történik, az Újszövetség több kifejezést is
használ:
Megtelni, betelni Szentlélekkel, ApCsel 2,4; 9,17.
Megkapni a Szentlélek ajándékát, ApCsel 2,38.
Részesülni a Szentlélek ajándékában, ApCsel 8,15.
Megkapni a Szentlelket, ApCsel 10,47.
Eljegyeztetni, elpecsételtetni a Szentlélekkel, Ef 1,13.
A Szentlélekkel való megkereszteltetés van az ilyen kifejezések mögött is:
„leszállt a Szentlélek mindazokra, akik hallgatták az igét”, ApCsel 10,44;
„a pogányokra is kitöltetett a Szentlélek ajándéka” ApCsel 8,45;
s talán az 1Thessz 1,6 is ide sorolható: „a Szentlélek örömével fogadtátok be
az igét”.
A kifejezések sokfélesége óvatosságra int: az Atya ígéretében való részesülé-
sen van a hangsúly, s nem a kifejezéseken.
S valamit még hangsúlyoznunk kell, nevezetesen: más dolog az, hogy a
Szentlélek munkálkodik valakinek az életében megtérése elıtt és után, s más
dolog az Atya ígéretében való részesülés. A különbség talán így szemléltethe-
tı: az egyik esetben a Szentlélek vendégként van jelen az életünkben, a másik
esetben pedig bennünk lakozik (vö. Jn 14,17.23). A bennünk lakozó Szentlé-
lek termi gyümölcseit, adja - hozza elı - ajándékait, gyümölcseit amint akarja
(Gal 5,22; 1Kor 12,4-11 ).
b) Megtelni Szentlélekkel
A »megtelt, megteltek Szentlélekkel« kifejezés mögött a Szentlélek munkájá-
nak, kiáradásának, megtapasztalásának sajátos világa van. Ez esetben olya-
nokról van szó, akik már »megkereszteltettek Szentlélekkel«, »kapták a
Szentlélek ajándékát«, de egy-egy adott helyzetben különleges módon, mint-
egy elemi erıvel megtapasztalják a Szentlélek kiáradását, jelenlétét, hogy
betölti ıket. Három jellemzı és egyértelmő példát hadd említsünk.
1. Péter bizonyságtétele a Nagytanács elıtt (ApCsel 4,5-12). A sánta meggyó-
gyítása miatt Pétert és Jánost börtönbe vetették. Másnap a Nagytanács elé
vezették és vallatták ıket. „Milyen hatalommal, vagy kinek a nevében tettétek
ti ezt?” (ApCsel 4,7) „Ekkor Péter, megtelve Szentlélekkel” (ApCsel 4,8)
bizonyságot tett elıttük Jézus Krisztusról. Péter már megkereszteltetett Szent-
lélekkel. Most, az adott helyzetben, betölti a Szentlélek. S a Lélek uralma,
hatalma, ereje által tesz bizonyságot, semmit sem törıdve a következmények-
kel.
2. A Nagytanács tehetetlennek bizonyult Péterrel és Jánossal szemben, mert
ott volt mellettünk az az ember, aki meggyógyult. Csak megfenyegették ıket,
megparancsolták nekik, hogy „egyáltalán ne beszéljenek és ne tanítsanak Jé-
zus nevében” (ApCsel 4,18). Az apostolok mindezt elmondták a gyülekezet-
nek. Imádkoztak, s „amint könyörögtek, megrendült az a hely, ahol együtt
voltak, megteltek mindnyájan Szentlélekkel, és bátran hirdették az Isten igé-
jét” (ApCsel 4,31). Itt is olyanok „teltek meg” Szentlélekkel, akik már megke-
reszteltettek Szentlélekkel, s az adott helyzetben cselekszik azt, amit tenniök
kell.
119
3. A harmadik példa Pál apostol elsı missziói útján történt. Páfoszban Szergi-
usz Paulusz római helytartó érdeklıdést mutatott az evangélium iránt. Elimás
meg akarta akadályozni, hogy a helytartó elfogadja Jézust. Ekkor Pál „meg-
telve Szentlélekkel” erısen ránézett és így szólt: »Te mindenféle csalással és
gonoszsággal tele ember, te ördögfajzat, te minden igazság ellensége, nem
szőnsz meg elferdíteni az Úr egyenes útjait? Most íme, az Úr keze rajtad van,
és vak leszel, nem látod a napot egy ideig!« Erre hirtelen homály és sötétség
szállt rá, és botorkálva keresett vezetıket. Mikor a helytartó látta a történteket,
hitt, elámulva az Úr tanításán” (ApCsel 13,9-12). Pál már »betelt Szentlélek-
kel« (vö. ApCsel 9,17). Most az adott helyzetben a Szentlélek által leplezi le
Elimást, és hirdeti meg felette Isten ítéletét. Isten adja a Léleknek ezeket az
esetenkénti megnyilvánulásait, amelyek az embertıl feltétlen engedelmessé-
get kívánnak. De ez nem is kérdés ott, ahol ez a »betöltés, beteljesedés Szent-
lélekkel« valóság.
c) Beteljesedés Szentlélekkel
A használatos szavak lehetnek azonosak, de a kontextusok szerint valami
másról van szó, mint ami a „megteltek Szentlélekkel” (ApCsel 2,4), „megtelt,
megteltek Szentlélekkel” (ApCsel 4,8; 4,31) kifejezések, illetve kontextusok
mögött van.
Annak, amirıl itt szó van, a locus classicusa az Ef 5,18: „Ne részegeskedjetek,
mert a borral léhaság jár együtt, hanem teljetek meg Lélekkel” (rev. Károli:
„És meg ne részegedjetek bortól, miben kicsapongás van; hanem teljesedjetek
be Szent Lélekkel”). Hangsúlyos, hogy ezt is olyanoknak mondja, illetve írja
Pál apostol, akik már részesültek a Szentlélek ajándékában (megkereszteltet-
tek Szentlélekkel). Mirıl van szó ebben az apostoli tanácsban, sıt parancs-
ban?
Pál apostolnak ezek a szavai életprogramként hangzanak. A tanítványság, a
szolgálat titka: Krisztusban lenni, Krisztusban maradni. Ezt kötötte az Úr Jé-
zus tanítványai szívére: „maradjatok én bennem, és én is ti bennetek. Mikép-
pen a szılıvesszı nem teremhet gyümölcsöt magától, hanemha a szılıtıkén
marad; aképpen ti sem, hanemha én bennem maradtok. Én vagyok a szılıtı,
ti a szılıvesszık: Aki énbennem marad, én pedig ı benne, az terem sok gyü-
mölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (Jn 15,4-5). Ezért
hangsúlyozza Pál apostol annyira az εν χριστω (en khrisztó) fontosságát:
Krisztusban, Krisztusban lenni, ami folyamatos részesülést jelent a szılıtı
erıiben. Növekedés, gyümölcstermés csak így lehetséges. „Beteljesedni
Szentlélekkel” alapvetıen azt jelenti: εν πνευµατι (en pneumati), azaz Lé-
lekben lenni. Az εν χριστω (en khrisztó) és az εν πνευµατι (en pneumati)
szorosan összetartozik, Krisztusban is csak akkor lehetek, ha Lélekben va-
gyok, amint meg van írva: „az Úr pedig a Lélek” (2Kor 3,17). Ezért életprog-
ram betelni Szentlélekkel úgy, mint az „örüljetek az Úrban mindenkor” (Fil
4,4), „mindenkor örüljetek; szüntelen imádkozzatok, mindenben hálát adja-
tok” (1Thessz 5,16-18). Ahogyan Krisztus szerint csak az járhat, aki Krisztus-
ban van, Lélek szerint (κατα πνευµα - kata pneumüa) is csak az járhat, aki
εν πνευµατι (en pneumüati) van, Lélekben viszont csak az lehet, akiben „az
Isten Lelke lakik” (Róm 8,9).

120
Hadd éljünk egy gyarló hasonlattal. Elkészítenek egy akkumulátort. Minden
rendben van vele. Ahhoz, hogy mőködjön, fel kell tölteni. Ez a feltöltés a
Szentlélekkel való megkereszteltetés. Az akkumulátor azonban csak úgy tölt-
heti be feladatát, ha üzem közben mőködik az utántöltı. Ez az állandó utántöl-
tés a »betelés Szentlélekkel«, szövegösszefüggésünk vonatkozásában. Termé-
szetesen, az ember nem akkumulátor, ezért a Szentlélekkel való
beteljesedésnek még más vonatkozásai is vannak.
„Betelni Szentlélekkel” a Szentlélek igényét jelenti egész valónkra. A Szentlé-
lek egészen be akar tölteni bennünket, úgy, hogy ne legyen egy parányi hely
sem, amit nem tölt be. Mondjuk, egy ötliteres üveget tele akarok önteni vízzel.
Elvileg 5 liter víz fér bele. De ha az üvegben kıdarabok vannak, az öt liter
víznek csak a töredéke fér bele. Minél több követ szedek ki az üvegbıl, annál
több vizet önthetek bele. Ha minden követ kiszedtem, akkor mind az öt litert
bele önthetem, s akkor lesz az üveg tele, akkor »telik be vízzel«. Sok minden
lehet az életünkben, ami elfoglalja azt a helyet, amit a Léleknek kellene betöl-
teni. Csak ha mindent kidobok, akkor telhetek meg Lélekkel. Más szavakkal:
akkor lesz a Szentlélek Úr az egész életem felett. S nem csak a betelés, megte-
lés a cél, hanem a túlcsordulás, sıt a túláradás és a növekedés is. Arról van
szó, amit Jézus így mondott: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön hozzám, és
igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Irás mondta, annak belsejébıl élı víz
folyamai ömlenek! Ezt pedig a Lélekrıl mondta, akit a benne hívık fognak
kapni, mert még nem adatott a Lélek, mivel Jézus még nem dicsıült meg” (Jn
7,37-39). Mondhatjuk tehát: a Szentlélekkel való betelés felkészítés a szolgá-
latra, a túláradás a szolgálat. Egy walesi ébredési ének így szól errıl:
Szentlélek, tölts be, tölts be,
Jobban, mint tele.
Bár legkisebb edényed vagyok,
De túláradhatok.

A túláradás csodájában van a növekedés titka is. Korábban már említettük az

Ez 47,1-12-t. A templom küszöbe alól egy kis csermely jön ki, ami aztán ha-
talmas folyóvá lesz. Ebben van a misszió titka. S mivel ennyire fontos a
Szentlélekkel való állandó kapcsolat, ezért int az apostol: „ne szomorítsátok
meg az Isten Szentlelkét, aki által el vagytok pecsételve a megváltás napjára”
(Ef 4,30), továbbá: „A Lelket ne oltsátok ki” (1Thessz 5,19).
A missziói szolgálat: Tanúim lesztek
A missziói szolgálat lényegét Jézus így határozta meg: „tanúim lesz-
tek” (ApCsel 1,8). A tanítványok missziói feladata tehát az, hogy az Úr Jézus
tanúi legyenek. Jézus tanújának lenni több dolgot is jelent. A tanú feladata,
hogy bizonyságot tegyen arról, amit „Jézus tett és tanított kezdettıl egészen
addig a napig, amelyen felvitetett” (ApCsel 1,1-2). Az iskárióti Júdás helye
betöltésénél is ez volt az alapvetı szempont: „szükséges tehát, hogy azok
közül a férfiak közül, akik egész idı alatt együtt voltak velünk, amíg közöttük
járt az Úr Jézus, kezdve a János keresztségétıl addig a napig, amelyen felvite-
tett tılünk: még valaki tanúja legyen velünk együtt az ı feltámadásának”
(ApCsel 1,21-22). A bizonyságtétel gyújtópontját Jézus így határozta meg:

121
„hirdetni kell az ı nevében a megtérést és a bőnbocsánatot minden nép kö-
zött” (Lk 24,47). „Ti vagytok erre a tanúk” (Lk 24,48).
A tanú feladata, hogy élete és szolgálata által Jézust láttassa (vö. Jn 12,21).
Nem kevesebbrıl van szó, mint mikor Jézus ezt mondta tanítványainak: „Aki
engem lát, látja az Atyát” (Jn 14,9). Természetesen, óriási a különbség Jézus
és közöttünk, de ez nem mentesít a tanúkkal szemben támasztott igény alól:
arra kell törekedniök, hogy aki ıket látja, az Jézust lássa. Ebben benne van az
is, amit Urunk így mondott: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hisz én-
bennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sıt
ezeknél nagyobbakat is tesz” (Jn 14,12). Jézus tanúi úgy lehetünk, ha Jézus
élete láthatóvá válik rajtunk és általunk (vö. 2Kor 4,10).
Mivel a tanúskodás egy lázadó világban történik, ezért hozzátartozik a vérta-
núság is, amire maga a szó - µαρτυς (martüsz) - is utal. Jézus ebben is önma-
gát adta példaként, mert hő tanú volt (Jel 1,5) a maga idejében, s ı adta az
elkötelezést is ígérettel: „Légy hő mindhalálig, és neked adom az élet koroná-
ját” (Jel 2, 10).
Jézus tehát nem olyan szolgálattal bízta meg tanítványait, s ebbıl kö-
vetkezıen nem olyan tanúskodással bízza meg mindenkori tanítványait, ami
erejükbıl, képességeikbıl, elszántságukból kitelik. Ha így lenne, akkor nem
lenne szükségük a Szentlélekre. Jézus olyan küldetéssel, tanúskodással bíz
meg, ami messze meghaladja minden erınket, képességünket, elszántságun-
kat. Ezért nélkülözhetetlen ehhez a tanúskodáshoz a Szentlélek. Ezért kellett
megvárni a tanítványoknak, hogy az Úr felruházza ıket mennyei erıvel. „A
világmisszióval való megbízás - írja Taylor - idıileg egybeesik a Szentlélek
elnyerésével.”103 A küldetés elkezdését Jézusnál is megelızte, hogy leszállt rá
a Szentlélek. „Ha Jézusnak fel kellett ruháztatni nyilvános munkásságára
Szentlélekkel, hogyan sikerülhetne tanítványainak úgy végezni a missziót,
hogy elıbb ne merültek volna bele a Lélek folyamába?!”104 Viszont „az olyan
egyházat, amely a Szentlélektıl indíttatva lendül munkába - mondja Fison
püspök -, a »pokol kapui és semmiféle korlátok nem tartóztathatják fel”.105
Valamirıl azonban nem szabad elfeledkezni. Nevezetesen: A misszi-
óban az ember, az egyház Isten Lelkének az eszköze. S ez nem fordítható meg
úgy, hogy a Szentlelket az egyház eszközének tekintjük. Ez örök kísértés, ám
öncsalás. Valójában maga a Szentlélek a Tanú (vö. Jn 15,26-27; 16,7-11).
„Közhely - írja Green -, hogy a Cselekedetek fıtémája a Szentlélek munkája,
s hogy ı a keresztyén misszió legfıbb végzıje (mozgatója).”106 A Cselekede-
tekben minden missziói kezdeményezés a Szentlélektıl származik, az 1,8-tól
a római börtönig. „A kezdeményezés Istennél van, ahogyan a teremtésnél és a
megváltásnál, ugyanúgy a missziónál is”.107
A kiindulási alap J. V. Taylor szerint a következı: „Végre le kell
szállni vallásos eszméink magas lováról, és ismét Isten egyenes talajára kell

103
J. W. Taylor, i. m. 12. p.
104
J. W. Taylor, i. m. 12. p.
105
In: J. W. Taylor, i. m. 12. p.
106
Michael Green, Evangelism in the Early Church. William B. Eerdmans Publishing
Company Grand Rapids, Michigan, 1970. 149.p.
107
Michael Green, i.m. 179.p.
122
állnunk, ahol az élet teremtıjével és megtartójával találkozunk. Félre kell
tennünk misszionáriusi elıítéleteinket, és valóban a »kezdetnél« (utalás az
1Móz 1,1-re, szerzı megjegyzése) elkezdeni, azaz a Szentlélekkel. Ez azt
jelenti, hogy minden helyzetben alázatosan arra kell figyelni, azt kell megér-
teni, hogy mit akar Isten itt és most cselekedni, hogy aztán munkához fogjunk
vele.”108 „A keresztyén egyház missziótörténetében ugyanis írja szintén
Taylor -, a Szentléleknek van a legfontosabb szerepe. İ a vezetıje az egész
vállalkozásnak. A misszió - amint ezt mi is hangsúlyoztuk, a szerzı megjegy-
zése -, olyan dolgokkal foglalkozik, amiket csak ı vihet véghez ebben a vi-
lágban. Mindenekelıtt ı az, aki Jézus Krisztus alakját mindig új fényben lát-
tatja. Ez a tény, ami az elsı évszázad keresztyéneinek oly magától értetıdı
volt, manapság messzemenıen feledésbe ment. Elveszítettük a vezetése iránti
érzéket, és Isten kezdeményezését emberi vállalkozássá tettük. A »minden
tılem függ« magatartás napjainkban nem csak a gyakorlatot rontotta meg,
hanem a misszió teológiáját is. De éppen ez az, amit Jézus tanítványainak a
kezdet kezdetén mondott. A tanítványok nem foghatnak egyedül a munkához.
Nem gondolkodhatnak úgy, hogy a misszió kizárólag az ı felelısségük.”109
Isten Lelkének munkáját és alkotásait nem helyettesíthetjük semmi-
vel. Csak az nem fa, szalma (vö. 1Kor 3,12), amit a Szentlélek épít az egyet-
len fundamentumra. Ismételten kísért bennünket, hogy túl nagy jelentıséget
tulajdonítunk annak, amit mi csinálunk, Isten pedig ismételten gondoskodik
arról, hogy ezek fa és pozdorjaként elégjenek. Nagy figyelmeztetés lehet szá-
munkra is egy kínai misszionárius vallomása: „Mi is hirdettük az igét (a Róm
10,14-17 a kapcsolódási pont, a szerzı megjegyzése) ... de sok mást is tettünk:
iskolákat, kollégiumokat, egyetemeket alapítottunk; gyógyszertárakat és kór-
házakat emeltünk; tanítottuk az embereket, hogyan lehet eredményesebben
gazdálkodni, felkészítettük ıket üzleti és kormányzói pozíciókra; építettünk
YMCA-kat és YWCA-kat. Tekintélyes, a korai egyházénál nagyobb missziói
programunk volt ... Ezt adtuk azoknak az embereknek, akik a Szentlélek el-
nyerésére vágyakoztak ... S lásd, mi történt. Iskoláink és kórházaink, s más
szociális intézményeink odalettek. De gyülekezeteink megvannak. A tagok
száma számos helyen növekedett.”110 Félreértések elkerülése végett hadd je-
gyezzük meg: mindaz, amirıl ez a misszionárius beszél, (iskolák, kórházak
stb.) szép és nemes dolog. Igaz az is, hogy a diakónia is misszió, ám az egy-
ház missziói küldetése nem tévesztendı össze sem a diakóniával, sem az egy-
ház kulturális szerepvállalásával.
A misszió területe
Jézus meghatározta a misszió területét is: „tanúim lesztek Jeruzsálemben,
egész Judeában és Samáriában, sıt egészen a föld végsı határáig” (ApCsel
1,8). A misszió területének meghatározásával kapcsolatosan öt dolgot hadd
emeljünk ki.

108
J. V. Taylor, i. m. 50. p.
109
J. V. Taylor, i. m. 11. p.
110
Harry R. Boer, Pentecost and Missions. WM.B. Eerdmans Publishing CV. Grand Rapids,
Michigan. 1961. Fifth printing, June 1979. 227. 228. 229. 233. p.
123
a) A misszió területe az egész föld. Ez a meghatározás is kiemeli, hogy a
misszió univerzális. Az Úré az egész föld. Univerzális uralma kiterjed az
egész földre. Megváltó, újjáteremtı terve célba ér az egész földön.
b) A misszió belülrıl kifelé halad. Tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész
Judeában és Samáriában, egészen a föld végsı határáig. Ez a »belülrıl kifelé«
történı haladás nem csak földrajzi természető. Jeruzsálem a mag, amibıl kinı
a fa, melynek ágai beborítják az egész földet, s fészket rakhatnak rajta az égi
madarak mind. Ez a belsı mag nélkülözhetetlen a misszió térhódításában.
c) A misszió területi meghatározásaiban is kifejezıdik az Izráellel való konti-
nuitás. Elıször Jeruzsálemben, aztán egész Judeában prédikálják Jézus nevé-
ben a megtérést a bőnök bocsánatára, ezután Samáriában s a föld végsı hatá-
ráig. A „zsidónak elıször meg görögnek” (Róm 1,16) érvényben marad (vö.
Mk 7,27).
d) A misszió területének a meghatározása egyben Isten »missziói munkaterv-
ének« a vázlata is, de nem menetrend. A kezdeményezés, a terv megvalósítá-
sának egyes lépései az Úr hatalmában vannak.
e) A misszió területének a meghatározása, ahogyan egymás után peregnek a
szavak - Jeruzsálem, Judea, Samária, a föld végsı határa - a misszió terjedését
és biztos gyızelmét sugározza. Úgy hangzanak ezek a szavak, mint mikor
tavasszal egymás után pattannak ki a rügyek a fákon, ahogyan a virág szirmai
gyors egymásutánban kinyílnak. Mindez egyezik azzal, amit Jézus az Isten
országáról szóló példázatokban tanított (vö. Mt 13,31-33; Mk 4,26-29).
A tanítványok imádkozva várták Jézus ígéretének a beteljesülését
(ApCsel 1,12-14). Ez az, amit a mindenkori tanítványok is tehetnek, s amit
tenniök kell. A többi az Úr dolga.

A Cselekedetek könyvében

Nem ok nélkül szokás mondani, hogy helyesebb lenne ezt a könyvet

»A Szentlélek cselekedeteinek« nevezni. Valóban a Szentlélek cselekedeteirıl
van benne szó, s az egész könyv tanúsítja, hogy a misszióban a Szentlélek
munkája a döntı, a meghatározó. A könyvbıl a misszió kezdeti korszakának -
az ApCsel 1,8-nak megfelelıen - három nagy szakasza tárul elénk: 1. Jeruzsá-
lemben (1-7); 2. Judeában és Samáriában (8-9). 3. A föld végsı határáig ( 10-
28).

A misszió Jeruzsálemben

A pünkösd élménye

A misszió Jeruzsálemben pünkösd ünnepén indult el hódító útjára.

Minden azzal kezdıdött, hogy az Atya ígérete testet öltött, Jézus kitöltötte
Szentlelkét azokra, akik Jeruzsálemben, abban a bizonyos felsıházban együtt
voltak. Ez volt a tanítványok »pünkösdi élménye«. Amilyen döntıen fontos
volt a tanítványok húsvéti élménye, ugyanolyan döntıen fontos a pünkösdi
élményük is. Mindkét esetben fontos és hangsúlyos az élmény realitása. A
tanítványok nem »úgy gondolták, úgy érezték«, hogy feltámadott az Úr, ha-
124
nem szemmel láthatóan, kézzel foghatóan megtapasztalták. A tanítványok -
akik ott voltak a felsıházban - nem »úgy érezték, úgy gondolták«, hogy ki-
áradt rájuk a Szentlélek, hanem nagyon valóságosan, egyértelmően megta-
pasztalták. Talán éppen ezért történt olyan látványosan a Szentlélek kiáradása
- sebesen zúgó szélnek zendülése, lángnyelvek megjelenése, nyelveken szólás
-, hogy a Szentlélek ajándékában való részesülés realitása minden kétséget
kizáróan egyértelmő legyen.
A missziológiában, a Szentlélek fontosságának felismerésébıl követ-
kezıen, egyre nagyobb hangsúlyt kap ez a pünkösdi élmény. Másfelıl viszont
jelentkezik valamiféle »élmény teológia« veszélyétıl való félelem. Ám fenn-
áll annak a veszélye is, hogy az »élmény teológiától« való félelem ürügyén a
fürdıvízzel a gyermeket is kiöntjük.
Nagyon fontos látnunk a pünkösdi esemény és a pünkösdi élmény
(megtapasztalás) közötti összefüggést. Másképpen kifejezve: az esemény az
élmény feltétele. Az esemény az, hogy Isten cselekszik - mint ahogyan csele-
kedett sokszor és sokféleképpen. Az élmény részesülés Isten cselekvésében.
Nem csak tudni kell ezekrıl, hanem ismerni kell ezeket, a szó bibliai értelmé-
ben. „Ti láttátok – mondja az Úr az Ószövetségben -, mit cselekedtem Egyip-
tommal, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyakon, és hogyan hoztalak
ide benneteket (2Móz 19,4; vö. 5Móz 4,32-39). Hasonlóan hangsúlyos az
Újszövetségben is: „Mert nem kitalált meséket követve ismertettük meg vele-
tek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem úgy, hogy
szemtanúi voltunk isteni fenségének. Mert amikor az Atya Istentıl tisztességet
és dicsıséget nyert, és ilyen szózatot intézett hozzá a felséges dicsıség: »Ez
az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm«, ezt a mennyei szózatot mi hal-
lottuk, mert együtt voltunk vele a szent hegyen” (2Pt 1,16-18). „Ami kezdet-
tıl fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk,
amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjérıl” (1Jn 1,1).
„Nem tehetjük- mondta Péter és János a Nagytanács elıtt -, hogy ne mondjuk
el azt, amit láttunk és hallottunk” (ApCsel 4,20). Pál apostol nem azt kérdezte
az efézusiaktól, hogy hallottak-e arról, hogy van Szentlélek, hanem azt, hogy
kaptak-e Szentlelket (ApCsel 19,2).
Az egyház történetében is ismétlıdik az, amirıl a Bír 2,10-ben olva-
sunk: „más nemzedék támadt, amely nem ismerte az Urat, sem tetteit, ame-
lyeket Izráelért végbevitt”. Voltaképpen kétféle hitetlen nemzedék van. Az
egyik az, amelynek semmi sem elég, a másik, amelyiknek semmi sem kell. A
pusztai vándorlás nemzedéke, bár látta az Úr hatalmas tetteit, a jeleket, ame-
lyeket cselekedett, mégis megkísértette az Urat tízszer is, és nem hallgatott
szavára (4Móz 14,22; vö. Zsolt 95,8-11; Zsid 3,7-11). Jézus kora hitetlen
nemzedékének sem volt elég semmi, újabb és újabb jeleket, vagy »más
jelt«kívánt (vö. Mt 12,38-39; Jn 12,37; 20,30-31). A másik hitetlen nemze-
dékre Áház lelkülete a jellemzı: „Nem kérek (jelt), nem kísértem az Urat”
(Ézs 7,12). Ez valójában kegyes szavakba bújtatott hitetlenség, ami „fárasztja”
Istent (Ézs 7,13). Számőzni kell a farizeusok és írástudók lelkületét, akik
Belzebúbot kiabáltak ott, ahol Isten Lelke volt jelen (vö. Mt 9,34). Ne akar-
junk bölcsebbek lenni Istennél, aki tudja, mire van szükségünk, s aki dicsısé-
gét, királyi uralmát jelenti ki jeleiben és csodáiban. Érdemes elgondolkodni
125
Taylor szavain: „Egyetlen ember sem élhet tartósan abban a beteges megha-
sonlásban, ami a szellemi (geistige) öntudatot idealizálja, s az ösztönös hajtó-
erıket leértékeli, a keresztyén ember pedig legkevésbé. Az igazi érési folya-
mat sohasem az intuitívtıl111 halad a racionális felé, hanem a két képesség
integrálódása révén … Ha ez az integráció félresikerül, nagyobb veszély fe-
nyegeti a civilizációt mint akkor, ha a racionális kontrollunkban jelentkezik
valami hiány. Ez az alapja annak a meggyızıdésemnek, hogy vitális (életbe-
vágó, létfontosságú) jelentısége van az egyház számára annak, hogy a Szent-
lelket a maga valóságában értékeljük. Mindenkinek, akinek szívügye az egy-
ház világmissziója … tudomásul kell venni azt a tényt, hogy az emberiség
túlnyomó többsége nem érhetı el egy olyan fejnehéz vallással, mint amilyet a
keresztyénség eddig kínált.”112
A tanítványok pünkösdi élményének voltak külsı jelenségei, volt
belsı tartalma, s e belsı tartalomnak voltak megnyilvánulásai.
A Szentlélek kiáradásának külsı jelenségei szinte leírhatatlanok. Hirtelen,
várva is váratlanul „hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égbıl,
amely betöltötte az egész házat. Majd valami lángnyelvek jelentek meg elıt-
tük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre” (ApCsel 2,2-3). Az,
hogy a Szentlélek kiáradásának vannak-e külsı jelenségei, ha vannak, milye-
nek, teljesen az Isten hatalmában van.
Az, hogy a »zúgás« Isten, a Lélek jövetelének, jelenlétének a kísérı jelensége,
nem ismeretlen a Szentírásban. Hol csendes susogás jelzi jelenlétét, mint aho-
gyan a fák levelei susognak, amikor a szellı mozgatja ıket (2Sám 5,24), hol
sziklákat hasogató viharként jelenik meg (1Kir 19,11). Jézus is ezt a képet
használta a Szentlélek jövetelérıl és munkájáról: „A szél arra fúj, amerre akar;
hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy: így van mindenki,
aki a Lélektıl született” (Jn 3,8; l. még: Ez 37,9). Jön, mint hővös áramlat,
mint üdítı szellı, mint szívet-lelket melengetı szent csoda. De ezek csak kül-
sı dolgok. Nem a szél a fontos, hanem az, aki a „szelek szárnyán suhan”.
A Szentlélek kiáradásának másik jeleként lángnyelvek jelentek meg, s leszáll-
tak a tanítványokra. A teremtéskor Isten Lelke lebegett a vizek felett. Az új
teremtéskor is Isten Lelke van jelen. A Bibliában a tőz Isten jelenlétének,
hatalmának kísérı jelensége, megnyilvánulása, mint amikor megjelent Mó-
zesnek az égı csipkebokorban (2Móz 3,2-6), Illésnek a Hóreben (1Kir 19,12),
vagy egyenesen Isten lényének a jellemzıje: „a mi Istenünk emésztı tőz”
(Zsid 12,29). Így jelent meg a Szentlélek is tőzben, s oszlott szét lángnyelvek-
re, s maradt mégis egy és ugyanaz. Errıl mondta Jézus: „Azért jöttem, hogy
tüzet bocsássak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna” (Lk 12,49).
Ez a tőz nem megemészt, hanem átjárja az embert tetıtıl talpig, megtisztít,
megszentel, lángra gyújtja a szíveket, életeket, mert „lángjai az Úrnak lángjai”
(Énekek 8,6; rev. Károli).

111
Intuitív: intuición alapuló. Az intuició ösztönös megérzés, belátás, felismerés, a dolgok
mélyére való látás. Az idealista ismeretelméleti felfogás szerint, fıleg H. Bergson francia
filozófus rendszerében, a belsı szemlélet különleges képessége, az ihletettség, amely révén
a tudatnak minden értelmi, logikai mőködése nélkül hirtelen, mintegy ráeszmélve ismerhetı
fel az igazság.
112
J. V. Taylor, i. m. 243.p.
126
A Szentlélek megjelenésének külsı jelenségei sokfélék lehetnek, de a hang-
súly nem ezeken van. A lényeg mindig az, mint pünkösdkor: a tanítványok
„mindnyájan megteltek Szentlélekkel” (ApCsel 2,4). Ez nagyon egyszerően és
érthetıen hangzik, pedig valójában itt is a leírhatatlan leírásáról van szó. Lu-
kács a görög πιπληµι (piplémi) szót használja, ami a klasszikus görög nyelv-
ben ismert szakkifejezés volt. Azokat a hajókat, amiket már semmire sem
lehetett használni, a nyílt tengeren elsüllyesztették. Amikor a hajó elsüllyedt,
alászállt a tenger fenekére, egészen megtelt vízzel. Így teltek meg a tanítvá-
nyok is egészen Szentlélekkel.
A különbség is nyilvánvaló. A hajó számára az, hogy megtelt vízzel, a teljes
pusztulást jelentette. Ha a Szentlélek betölt, az csodálatos megújulást, életet
jelent. Az ütött-kopott „hajókat” is újjávarázsolja.
A Szentlélekkel való „megtelésnek” következményei vannak. A Lé-
lek, aki betöltötte a tanítványokat – Pál apostol kifejezésével élve – elkezdett
megnyilvánulni. A tanítványok esetében a Lélek elsı megnyilvánulása – s ez
hangsúlyos, mert a Szentlélek ebben is szabad – az volt, hogy „különféle
nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szólja-
nak” (ApCsel 2,4). Ez a nyelveken való szólás nem valami blabla, hanem
értelmes beszéd volt, amint erre a 2,7 is utal. Bizonyára nem véletlen, hogy a
tanítványok esetében a Lélek elsı megnyilvánulása az volt, hogy különféle
nyelveken kezdtek beszélni. Pál apostol a nyelveken szólást az Ézs 28,11-12
beteljesülésének látja, s azt a következtetést vonja le, hogy a nyelvek jelül
vannak, nem a hívıknek, hanem a hitetleneknek (1Kor 14,21-22). Pál apostol
jelképesen értelmezi az ézsaiási helyet: a hitetlenek itt nem a pogányok, ha-
nem Isten népe, Izráel, amely nem hallgat a prófétákra, nem akar megtérni.
Ezért szól Isten hozzájuk idegen ajkakkal. S az idegen ajkak sem a pogány
népek (vö. 5Móz 28,49; Jer5,15), hanem – pünkösdkor – az apostolok, akik a
Szentlélek által szólnak más nyelveken, nem az ítélet, hanem a kegyelem
jeleként.
A nyelveken való szólás azt is jelentette, hogy a tanítványok valami
olyat tettek, amire maguktól képtelenek voltak, továbbá, hogy valóban azt
mondták, amit mondaniuk kellett, amivel Isten Lelke által, betöltötte a szívü-
ket és szájukat. Ez valójában a kettıs »kommunikációs zavar« tökéletes meg-
oldása volt. A kettıs kommunikációs zavar nem csak az ember és az Isten
kapcsolatában áll fenn, hanem az ember-ember viszonylatában is: „Mert azt,
amit kérnünk kell, a mint kellene, nem tudjuk; de maga a Lélek esedezik mi
érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal” (Róm 8,26; rev. Károli). Az em-
ber-ember viszonylatában ez azt jelenti: Nem tudjuk, hogy mit kell monda-
nunk, sem azt, hogy hogyan mondjuk. Manapság sok szó esik a kommuniká-
ció kérdésérıl. „Fontos – írja Douglas Webster -, hogy ne becsüljük le ennek
a kérdésnek a súlyát és összetettségét, mert ez nyelv és kifejezés kérdése …
parancsolóan sürgıs felismerni, hogy a kommunikáció kérdésére a Szentlélek
a végsı felelet. İ a kommunikáló. Pünkösd napján kommunikáció történt:
„hogyan hallhatja ıket mindegyikünk a maga anyanyelvén”, mert „halljuk,
amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól” (ApCsel

127
2,8.11). A Szentlélek a nagy kommunikátor, aki le tud rombolni minden nyel-
vi akadályt.”113
A Szentlélek megnyilvánulása volt az is, hogy eloszlott a tanítványok
félelme, bátran szóltak a Jézus nevében (vö. ApCsel 4,29), s hogy jelek és
csodák történtek az apostolok által (ApCsel 5,12-16).

A Szentlélek hallgatókat teremtett

Maga a Szentlélek gondoskodott arról, hogy a tanítványoknak legyen

kikhez szólni. A nagy zúgás tehát nem a tanítványokért, hanem a sokaságért
volt (vö. Jn 12,30): „sok kegyes zsidó férfi tartózkodott akkor Jeruzsálemben
azok közül, akik a föld minden nemzete között éltek. Amikor a zúgás támadt,
összefutott ez a sokaság” (ApCsel 2,5-6). A Szentlélek munkájára jellemzı,
illetve nagyon sokszor úgy munkálkodik, hogy „felkelti a kölcsönös figyelmet
és közösséget teremt.” 114 Ez nem jelenti azt, hogy mindenki hitre is jut. A
Szentlélek jelenlétére, munkájára jellemzı a kettıs hatás. Voltak, akik csodál-
koztak, megrendültek, s voltak, akik gúnyolódtak: „Édes bortól részegedtek
meg” (ApCsel 2,13). Ezzel a kettıs hatással ismételten találkozunk az Aposto-
lok cselekedeteiben (pl. 5,33-40; 13,7-12.44-45), de az evangéliumokban, s
késıbb pedig különösen az ébredési mozgalmakban, legutóbb a karizmatikus
megújulási mozgalom esetében. „Ahol mindkét reakció jelentkezik – írja
Webster -, ott rendszerint evidens (nyilvánvaló, tagadhatatlan, magától értetı-
dı), hogy a Szentlélek van jelen.”115 Ahogy mondani szokás: Ahol Isten Lelke
munkálkodik, ott az ördög sem alszik.

A Szentlélek szót (igét) adott

Az ApCsel 2,14-36 az elsı missziói igehirdetést ırizte meg számunk-

ra. Péter apostol elsı missziói igehirdetésének van néhány jellemzı vonása,
amelyek a késıbbi missziói bizonyságtételekben is megtalálhatók (ApCsel
3,12-26; 10,34-43; 13,16-41). Péter bizonyságtételének jellemzı vonásai a
következık:
Az ihletettség
Péter megnyitotta száját, s az Úr betöltötte azt (vö.; ApCsel 8,35; 10,34; Zsolt
81,11c). Péter maga is azok közé tartozott, akik „a Szentlélektıl indíttatva
szólaltak meg” (2Pt 1,21), s akik „tiszta szívbıl, sıt Istenbıl” szólnak „Isten
elıtt Krisztus által” (2Kor 2,17). Így valóság: Praedicatio verbi Dei: est ver-
bum Dei, Isten igéjének prédikálása Isten igéje).
A kapcsolódási pont felismerése
A jó kapcsolódási pont alapvetı feltétele a hallgatók figyelme megragadásá-
nak (captatio benevolentiae). Az igazi kapcsolódási pontot a Szentlélek terem-
ti. Zúgás támadt, a sokaság összefutott, hallották, hogy különféle nyelveken
beszélnek, zavar támadt: „Mi akar ez lenni?” - kérdezték. Ehhez a kérdéshez

113
Douglas Webster, What is Evangelism? London, 1961. 81. 82. p.
114
J. V. Taylor, i. m. 220. p.
115
D. Webster, i. m. 83. p.
128
kapcsolódik, ebbıl indul ki Péter bizonyságtétele (vö. ApCsel 3,12; 8,30;
10,34-35; 14,15; 17,22-23).
Hiteles magyarázatot ad
A hiteles magyarázat Isten kijelentéséhez, igéjéhez igazodik: „ez az, amirıl
Jóel így prófétált: Az utolsó napokban kitöltök lelkembıl minden halandóra,
és prófétálnak fiaitok és leányaitok, és ifjaitok látomásokat látnak, véneitek
pedig álmokat álmodnak, még szolgáimra és szolgálóleányaimra is kitöltök
azokban a napokban Lelkembıl, és ık is prófétálnak …” (ApCsel 2,17-18).
Ez is Isten Lelkének a munkája és ajándéka, hiszen ı adja meg, amit szólni
kell, így lesz „a helyén mondott ige” – „aranyalma ezüsttányéron” (Péld
25,11).
Jézus Krisztust prédikálta
Péter missziói igehirdetése a megfeszített, feltámadott, mennybement és fel-
magasztalt Jézusról való bizonyságtétel volt. Ez érthetı is, hiszen beszédét a
Szentlélek ihlette, aki Jézusról tesz bizonyságot (Jn 15,26). A továbbiakban is
mindig a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus van a missziói igehirdeté-
sek középpontjában. Erre van szükség, ez az, amit Isten megáld, amit Jézus
Krisztus a Szentlélek kitöltésével megpecsétel. Ez az örök evangélium. (Vö.
Jel 14,6).
Döntésre vezetett
Jézus Krisztust prédikálni azt jelenti, hogy „hirdetni kell az ı nevében a meg-
térést és a bőnbocsánatot” (Lk 24,47). „Minden komoly missziói igehirdetés
célja a megtérés.”116 Nagyon leegyszerősítve: a missziói igehirdetés gyümöl-
cse a megtérés. Nem csak el kell jutni a szülésig, hanem a szülésnek meg is
kell történni. De a döntésre vezetés is a Szentlélek munkája. A Szentlélek
munkája volt, hogy Péter bizonyságtétele »szíven találta« a hallgatóit (ApCsel
2,37), s voltak sokan, akik döntöttek: megtértek és megkeresztelkedtek. Így
született meg a jeruzsálemi gyülekezet. A gyülekezet új élete is hatékony
missziói bizonyságtétel volt, az „Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet
az üdvözülıkkel” (ApCsel 2,47). A továbbiakban is a Szentlélek teremtette
azokat a helyzeteket, amelyek újabb és újabb lendületet adtak a missziónak: a
sánta meggyógyítása (ApCsel 3,1-10.11-4,37), Anániás és Szafira halála
(ApCsel 5,1-11), az apostolok fogsága és szabadulása (ApCsel 5,17-42).

Judeában és Samáriában

Jeruzsálemben tehát szépen mentek a dolgok. A gyülekezet egyre

növekedett. Elıbb háromezer megtérırıl olvasunk (ApCsel 2,41), majd arról,
hogy a hívı férfiak száma mintegy ötezerre növekedett (ApCsel 4,4). Nyilván
nem csak férfiak tértek meg, hanem nık is, amire több utalással is találkozunk
(ApCsel 6,1; 9,2). A gyülekezet lélekszáma tehát minden bizonnyal megha-
ladta a tízezret. Úgy tőnik, hogy az apostolok nem gondoltak arra, hogy a
misszióval átlépjék Jeruzsálem határait. Az István diakónus vértanúságát kö-
vetı üldözés következtében széledtek szét a tanítványok Judea és Samária
területén, s így lettek Jézus tanúi Jeruzsálem után Judeában és Samáriában is.

116
D. Webster, i. m. 154.p.
129
Az üldözés éppen az ellenkezı eredményt hozta: nem lebénította a missziót,
hanem szárnyakat adott az evangélium terjedésének. A misszió, a Jézusról
való tanúskodás tehát nem az apostolok, nem a jeruzsálemi gyülekezet misz-
sziói terve következtében lépte át Jeruzsálem határait, hanem Isten terve, ti-
tokzatos munkája nyomán, aki a rosszat is jóra tudja fordítani, s az ellenséges
erıket is befogja az evangélium szekere elé. (Ez azonban a gyilkosokat nem
menti fel a felelısség alól, s nem helyezi a fejük fölé az igazak, az üdvösség
glóriáját. Józseftıl is bocsánatot kellett kérni a testvéreknek).
A Judeában és Samáriában végzett misszióról nagyon keveset tudunk.
Judeával kapcsolatosan csak összefoglaló tudósításokkal (ApCsel 8,1; 9,31)
találkozunk. Samáriával kapcsolatosan is mindössze egyetlen történetet olvas-
hatunk, aminek azonban nyilván hangsúlyos üzenete, példa értéke van, három
vonatkozásban is.
Samáriában ütközik, szembesül egymással az evangélium és az okkul-
tizmus, a Lélek ereje és az okkult erı. Filep érkezését megelızte Samária
városában – valószínőleg Sikemrıl van szó – Simon mágus tevékenysége, aki
„varázslással foglalkozott, és ámulatba ejtette (megigézte) Samária népét,
mert valami igen nagynak állította magát” (ApCsel 8,9). Nem eredménytele-
nül, mert a „város apraja-nagyja hallgatott rá, és azt mondták: »İ az Isten
nagy ereje«. Hallgattak rá, mert varázslásával már jó ideje ámulatban tartotta
ıket. Ebben a helyzetben érkezik meg Fülöp. Mondhatjuk azt is, hogy a Sátán
jól megerısítette pozícióját Samária városában Fülöp érkezése elıtt. Fülöp
hirdette az evangéliumot. Az Úr együtt munkálkodott vele, s megerısítette az
igét a jelekkel és csodákkal, amelyek történtek. Nyilvánvalóvá lett, hogy az
erısebb van jelen, aki bemegy az erıs házába, lefegyverzi és megszabadítja
foglyait (vö. Mt 12,49). Így történt, hogy a város lakói felocsúdtak az ördög
igézetébıl, hittek Fülöpnek, aki „az Isten országáról és a Jézus Krisztus nevé-
rıl szóló evangéliumot hirdette” (ApCsel 8,12), és megkeresztelkedtek. Az
Isten országa evangéliumának hirdetése tehát nem beszédben állt, hanem erı-
ben (1Kor 4,20; 2,4). Ezzel a problémával késıbb is találkozunk mind a bibli-
ai korban (vö. ApCsel 19,14-20), mind napjainkban. A misszionáriusok ismé-
telten szembesülnek ezzel a kérdéssel: A varázslóink ezt és ezt teszik: te mit
cselekszel, hogy higgyünk neked, s abban, akit te hirdetsz?! Ezért szükséges
hangsúlyozni, hogy a jelek és a csodák Isten királyi uralmának,
mindenekfeletti hatalmának a megnyilvánulásai: annak, hogy csak ı az Isten,
nincsen kívüle más (vö. 2Móz 7,3-5; 8,19).
A történet másik fontos tanulsága a 8,16-hoz kapcsolódik: „még egyi-
kükre sem szállt rá (a Szentlélek), csak meg voltak keresztelve az Úr Jézus
nevére”. Ezek a samáriaiak befogadták az evangéliumot. Elfogadták Jézus
Krisztust. Megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevére. Nem elég ez? Nem elég
megtérni, hinni? Talán sokan úgy gondolják, hogy ez tökéletesen elég. Az
apostolok másként látták. Örültek annak, hogy Samária befogadta az igét. Az
azonban, hogy még senkire se szállt le a Szentlélek, azonnali cselekvésre
késztette ıket. A fı-fı apostolok közül mentek le ketten – Péter és János -,
hogy orvosolják a bajt. Nyilván imádkoztak értük, majd rájuk tették a kezüket,
s részesültek a Szentlélek ajándékában. Nem mondták: bizonyára megkapták a
Szentlelket, hiszen Úrnak vallják a Krisztust, meg is keresztelkedtek. Az pe-
130
dig, hogy ennek nincs semmi jele, nem számít. Azt sem mondták, hogy talán
majd idıvel megkapják. A Szentlélek ajándékában való részesülés nem vala-
mi járulékos része a keresztyén életnek, nem bokréta a kalapon, hanem a szí-
ve, ami nélkül nincs élet. A Szentlélek örökségünk záloga, a pecsét, amellyel
az Úr eljegyzi magának azokat, akik hívıkké lettek (Ef 1,13-14), s „akiben
nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé” (Róm 8,9b). Ezért nem lehet számunk-
ra sem mellékes kérdés, hogy kaptunk-e Szentlelket, amikor hívıkké lettünk
(vö. ApCsel 19,2), s mi sem elégedhetünk meg azzal, hogy a gyülekezet tagjai
meg vannak keresztelve.
A samáriai misszió harmadik nagy tanulsága, hogy az igazat és a ha-
misat, az istenit és a sátánit egyértelmően fel kell ismerni és el kell választani
egymástól. Simon mágus is hitt. Megkeresztelkedett. Csatlakozott a gyüleke-
zethez. Látszólag minden rendben volt. De csak látszólag. Eljön a pillanat,
amikor beszéde elárulja. Ez elıbb vagy utóbb mindenkinél bekövetkezik.
Elhangzik az az egy-két szó vagy mondat, ami elárulja, hogy valójában mi
van az ember szívében. Simont az árulta el, hogy pénzért akarta megvásárolni
azt a hatalmat, hogy ha ráteszi a kezét valakire, az vegye a Szentlelket. Talán
lehet ezt a pogány ember naivitásának, a világi ember öntudatának tekinteni,
hogy pénzért minden megvásárolható. De többrıl van szó. Péter a szívébe lát
Simonnak. A Szentlélek által látja (vö. ApCsel 5,1-6), hogy Simon szíve
„nem egyenes az Isten elıtt”, s hogy „keserő irigység és gonoszság” fogságá-
ban van. A gyülekezetnek tisztának, szentnek kell lenni, olyannak, hogy „má-
sok közül” senki se merjen hozzá csatlakozni (ApCsel 5,13). Ez nem bezárkó-
zás. A gyülekezet így az, aminek lennie kell; így talál kedvességet a nép elıtt,
s így szaporítja Isten a gyülekezetet az idvezülıkkel (ApCsel 5,13b-14; 2,47).

A föld végsı határig

Isten üdvterve egyetemességébıl (1Móz 12,1-3; Ézs 49,6), a megvál-

tás egyetemességébıl (Jn 12,32; 3,16; Kol 1,19-20; 1Jn 2,2; Jel 5,9) követke-
zik a misszió egyetemessége: „tegyetek tanítvánnyá minden népet” (Mt
28,19), „tanúim lesztek … a föld végsı határáig” (ApCsel 1,8). Feltőnı és
meglepı, hogy a tanítványoknak s a jeruzsálemi gyülekezetnek láthatóan
eszébe sem jutott, hogy foglalkozzanak e parancs megvalósításával, s hogy
valami tervet készítsenek a népek misszionálására. Kívülrıl nézve úgy tőnik,
hogy minden fejetlenül ment. Valójában azonban Jézus Krisztus volt a Fı, s a
Szentlélek a nagy organizátor (szervezı) és megvalósító, aki láthatatlanul
munkálkodik, s amikor szükséges, láthatóan is elılép. A pogánymisszió jel-
lemzı vonása, hogy minden kezdeményezés Istentıl indult ki Szentlelke által,
s a szőkebb és tágabb értelemben vett tanítványok – ha olykor harcok árán is –
engedelmes eszköznek bizonyultak Isten kezében. Nem lehet eléggé és elég-
szer hangsúlyozni, hogy ebben van az eredményes misszió titka. A misszó így
»missio Dei«.
Annak, ahogyan az evangélium eljutott a föld végsı határáig, a Csele-
kedetek könyve alapján a következı szakaszait, eseményeit emeljük ki:
A pogánymisszió elıkészítése.
A pogánymisszió indulása.
131
A nagy kı elhengerítése.
Kontinentális határok átlépése.
Az efézusi példa.

A pogánymisszió elıkészítése (ApCsel 8,26-11,18)

Az etióp kincstárnok megtérése (ApCsel 8,26-46)

A pogánymisszió látható elıkészítése egy nagyon csendes, az univer-

zális misszióhoz képest parányi eseménnyel, az etióp kincstárnok megtérésé-
vel kezdıdött. Az eseményeket kezdettıl végig Isten Szentlelke tartotta kezé-
ben.
A Szentlélek vezetést adott Fülöpnek: „Kelj fel, és menj el dél felé,
arra az útra, mely Jeruzsálembıl Gázába megy alá. Járatlan ez” (ApCsel 8,26.
Rev. Károli). Az „Úr angyala”, aki Fülöphöz szólt, a Szentlélek követe, s mint
ilyen „szolgáló lélek” (Zsid 1,14). Fülöp két okból is tiltakozhatott volna. A
déli hıség ideje nem a legalkalmasabb és nem a legkellemesebb arra, hogy
útra keljen. A κατα µεσηµβριαν (kata meszémbrian) értelmezése vitatott.
Jelentheti azt, hogy déli irányban, azaz dél felé, de jelentheti azt is, hogy dél-
tájban. Az Újszövetségben „minden valószínőség szerint csak az idıpont jelö-
lésére szolgál ApCsel 8,26; 22,6. Az utóbbi hely vitathatatlanul a napszakot
jelöli, az elıbbire nézve azonban megoszlanak a vélemények: egyrészt a Jeru-
zsálembıl Gázába vezetı kb. 80 km-es út valóban déli irányban van
Samáriától, másrészt a vulgatabeli fordítás is contra meridiunum (a 22,6-beli
media die-vel ellentétben). Károli ford. „dél felé” (ami nem egészen világos),
az 1975-ös ford. „déltájban”: ezt kell helyesnek tartanunk.”117A „déltájban”
fordításhoz még azt is hozzátehetjük, hogy mivel a Jeruzsálembıl Gázába
vezetı út köztudottan dél felé volt, az irány megjelölése teljesen szükségtelen.
Marad tehát az, hogy nem a legkellemesebb idıben kellett Fülöpnek útra kel-
ni. Tiltakozhatott volna Fülöp azért is, hogy az Angyal járatlan útra küldi. Ha
járatlan, akkor miért menjen ı oda? Lehetséges, hogy a szónak itt átvitt értel-
me van: missziói szempontból járatlan, valami szokatlan, valami új feladat vár
rá ezen az úton. Nos, a missziói szolgálatban ez nem ritka. Kérdés, hogy meg-
van-e bennünk a Fülöp készsége, engedelmessége. Elég, ha a Lélek tudja,
hogy mit akar cselekedni. Majd mi is megtudjuk, ha engedelmeskedünk.
A Lélek utasítást adott Fülöpnek. Az út mégsem volt egészen elha-
gyott. Kandakénak, az etiópok királynıjének fıembere volt hazatérıben –
nyilván kíséretével. Az utasítás, vagy az újabb vezetés most már konkrétabb:
„Menj oda, és csatlakozz ahhoz a hintóhoz” (ApCsel 8,29). Eléggé szokatlan
vezetés volt ez is, megszokott határok átlépése, de Fülöp engedelmeskedett.
A Lélek bölccsé tette Fülöpöt. Arról a Lélek egy szót sem szólt, hogy
hogyan csatlakozzon a hintóhoz. Magát az egész helyzetet a Szentlélek terem-
tette, ı tette Fülöpöt is bölccsé, s adott szót a szájába. Minden olyan egyszerő
volt. A fıember Ézsaiás prófétát olvasta. Mi sem természetesebb (?) mint
megkérdezni: „Érted is, amit olvasol?” „Hogyan érthetném, míg valaki meg

117
Varga Zsigmond J.: Görög-magyar szótár, 616. p.
132
nem magyarázza?” – feleli a fıember. A következı pillanatban Fülöp már ott
ül mellette, hiszen Fülöp kapcsolatteremtı kérdésében benne rejlett a segítı-
készség.
Fülöp hirdette a fıembernek Jézust. A Szentlélek ezt a bizonyságtételt
is elıkészítette. A fıember éppen Ézsaiás könyvét olvasta, abból is azt a részt,
ahol az Úr szenvedı szolgájáról van szó. A tudósok ám vitatkozzanak tovább-
ra is azon, hogy kirıl beszél a próféta, kétségtelen, hogy ott, a Gázába vezetı
úton a Szentlélek által a hiteles magyarázat hangzott el. Ebben a történetben is
hangsúlyos: a megfeszített, meghalt és feltámadott Krisztust kell prédikálni,
aki engesztelı áldozat minden ember bőnéért, s így mindenek megváltója.
A Szentlélek bevégzi munkáját a fıemberben. A fıember nagy utat
tett meg Etiópiától Jeruzsálemig, s majd vissza. Még nagyobb volt az az út,
amit lelkileg tett meg: a bálványoktól eljutott az élı Istenhez. Igaz vágyakozás
volt benne, hogy jobban megismerje Istent, ezért ment Jeruzsálembe, az Úr
imádásának szent helyére. Nem elégítette ki az ünnep csillogása. Lelke szom-
júhozott. Ezért vette meg a könyvtekercset, s nem csak megvette, hanem a
hıségben is olvasta. S mikor Jézusról hallott, megnyitotta szívét: elfogadta az
evangéliumot, hitt Jézus Krisztusban, és megkeresztelkedett. Éppen olyan
helyre értek, ahol víz volt. Megragadta a pillanatot. Egyes régi kéziratok azt is
közlik, hogy a Szentlélek leszállt a fıemberre és betöltötte. Mennyit fárado-
zott a Szentlélek ezért az emberért! Most feltette munkájára a koronát. A Fü-
löp dolga csupán az volt, hogy kinyújtsa a kezét, hogy az érett gyümölcs bele-
essen.
A fıember további útjáról a Biblia nem tudósít. A Szentlélek bizonyá-
ra nem csak benne munkálkodott, hanem általa is. Maga a történet azt jelzi,
hogy „a pogányoknak is megadta Isten a megtérést az életre” (ApCsel 11,18).

A jeruzsálemi gyülekezet felkészítése; Kornéliusz és Péter

(ApCsel 10,1-11,18)

A pogánymisszió elıkészítése során fontos esemény a jeruzsálemi

gyülekezet felkészítése a misszióra. Errıl a fontos eseményrıl az ApCsel
10,1-11,18 tudósít. Az esemény fontosságát az is mutatja, hogy Lukács igen
részletesen foglalkozik vele. Maga a történet több mozaikból áll. A mozaikok
Isten kezébıl kerülnek ki, s ı az, aki az egyes lapokat szép egésszé illeszti
össze. Minden Istentıl indul ki, minden az Isten terve szerinti célhoz vezet. A
cél, a csúcs az, amit a 11,18-ban olvasunk: „Akkor tehát a pogányoknak is
megadta Isten a megtérést az életre.” A történet szemléletesen tárja elénk,
hogy mit jelent, amit Jézus a prófétákra hivatkozva mondott: „És mindnyájan
Istentıl tanítottak lesznek. Aki az Atyától hallott és tanult, az mind énhozzám
jön” (Jn 6,45). Ezek után lássuk az egyes mozaikokat.

Isten tanítja Kornéliuszt

Kornéliusz, nevébıl ítélve valószínőleg rabszolga volt, akit ura fel-

szabadított. Történetünkben már szabad római polgár, magasrangú katona-

133
tiszt. A Római Birodalomban harminckét kohorsz volt. E kohorszok egyiké-
nek volt Kornéliusz a parancsnoka.
Isten munkája hamarabb elkezdıdött benne, mint ahogyan az látható
lett. Feltehetıen nem lelkesedett a gondolatért, hogy Palesztinába küldték, s a
zsidók között kell élnie. De mindez Isten akaratából történt. Kornéliusz meg-
ismerte Istent, elhagyta a bálványokat. Kegyes, istenfélı ember lett. Kegyes-
sége nem csak szavakból állt, hanem cselekedetekben is megmutatkozott.
Kegyessége vonzó volt: egész házanépe követte példáját, sıt több katonája is.
Isten nemcsak elkezdte munkáját Kornéliuszban, hanem folytatta is. A
nyitott ajtó, amelyen át Isten belépett az életébe, az imádság. A délutáni há-
rom óra az imádság ideje volt (vö. ApCsel 3,1). Isten elküldte hozzá angyalát,
aki által biztatást kapott: imádságai, alamizsnái eljutottak színe elé. Parancsot,
vagy egyszerőbben: útmutatást is kap: „Küldj embereket Joppéba, és hívasd
magadhoz azt a Simont, akit Péternek is hívnak. İ egy Simon nevő tímár
vendége, akinek a háza a tengerparton van” (10,5-6). Ebben az utasításban
három fontos dolog is van.
Az utasítás világos, pontos: küldj Joppéba, hivasd magadhoz Simont, akit
Péternek is neveznek, ı a Simon tímár vendége, akinek a háza a tengerparton
van. Az ilyen pontos adatokat nem lehet kitalálni. Ez nem kitalálás, nem is
sejtés kérdése, hanem kijelentés.
A másik fontos dolog: Isten cselekszik Kornéliusz életében, s ebben a cselek-
vésében embereket is felhasznál, nem csak Pétert, hanem a katonákat is, aki-
ket Kornéliusz elküldött Joppéba, s ugyanakkor ezek a katonák is megtapasz-
talják Isten szava megbízhatóságát. Mindig ez történik, ha Isten cselekvése
sodrásába kerülünk.
Harmadszor: az Istentıl tanítottság nem zárja ki, hanem magában foglalja,
hogy ez a tanítás emberek által is történik.
A 11,14 szerint az angyal arról is beszélt Kornéliusznak, hogy miért hívassa
magához Pétert: „olyan igéket hirdet neked, amelyek által üdvözülsz mind te,
mind egész házad népe”. Úgy tőnik, hogy az „egész házad népe „veretes luk-
ácsi kifejezés (vö. Lk 19,9; ApCsel 16,31).
Kornéliusz megértette, hogy Isten tovább akarja vezetni. Nem mond-
ta: Már megismertelek, tisztellek, imádlak, akaratod szerint igyekszem élni.
Nemcsak megértette és elfogadta ezt, hanem kész volt azonnal cselekedni.

Isten tanítja Pétert

Maga Péter ezt így fogalmazta meg: „nekem Isten megmutatta”

(10,28). Az εδειξεν − (edeixen) δεικνυω (deiknüó) – megmutatta – a tanítás
módjára utal, vagyis arra, hogy Istentıl kapott látomásban történt.118 Ezt erısí-
ti meg a vers héber fordítása is: vöóti hórá ’elóhim. A jrh (jrh III) jelentése
hifilben: tanítani.119 A kifejezés tehát azt a tényt húzza alá, hogy maga Isten,
isteni módon tanította meg a szóban forgó dologra.
118
Vö. Dr. Varga Zsigmond J.: Újszövetségi görög-magyar szótár, 194.p.
119
Vö. Delitzsch’s Hebrew New Testament, Berlin, 1902. Ad locem. Wilhelm Gesenius,
Hebräisches und Aramäisches Handwörterbuch über das Alte Testament. Unveränderter
Neudruck der 1915 erschienen 17. Auflage. Springer Verlag Berlin (Göttingen) Heidelberg
134
 Ez a tanítás is az imádság nyitottságában történt. A látomás, ami há-
romszor megismétlıdött, illetve a látomáshoz kapcsolódó kijelentés nagyon
világos, s ugyanakkor mégis homályos és érthetetlen. Töprengeni, gondol-
kodni kell rajta, s az adott helyzetben kell felismerni, megérteni. De ez a fel-
ismerés és megértés is Isten Lelkének a munkája. Míg Péter a látomás értel-
mén töpreng, megérkeznek Kornéliusz követei. A Lélek pedig abban a
pillanatban szólt Péterhez: „Íme, három férfi keres téged: kelj fel, menj le és
eredj el velük. Semmit ne tétovázz, mert én küldtem ıket” (10,19-20). S hogy
Péter valóban megtanulta azt, amire Isten meg akarta tanítani, Kornéliusz
házában derül ki. Amikor bement a házba, így szólt az egybegyültekhez:
„Tudjátok, hogy tiltott dolog zsidó embernek idegennel kapcsolatot tartania,
vagy hozzá bemenni. De nekem Isten megmutatta, hogy egyetlen embert se
mondjak szentségtelennek vagy tisztátalannak” (10,28).
„Az izgalmas ebben a történetben – írja W. J. Hollenweger -, hogy
egy apostol az evangelizációja során megtanult valamit az evangéliumról,
amit korábban nem tudott.”120 S feltehetjük Hollenwegerrel a kérdést: „Lé-
nyegében ma másként történik az evangelizáció?”121 Valójában tehát arról van
szó, hogy a szolgálat során elmélyül az evangelista Krisztus megismerésében.
Az evangelista nem »tökéletes hívı«, nem csak Istentıl tanítottnak kell lennie,
hanem Istentıl taníthatónak is. Elgondolkodtató, amit szintén Hollenweger
mond:”Péter tudta, hogy szigorúan tilos neki pogányokkal érintkezni. Egy
látomás, és nem az Ószövetség tanulmányozása alapján, átlépi ezt a paran-
csot.” E háttér alapján egyetérthetünk azzal, amit Peter Beyerhaus ír: „El kell
gondolkodnunk azon, hogy manapság valójában milyen sok misszionárius –
alapvetı értelemben – átlépi a határokat. Az evangelista tulajdonképpeni rizi-
kója nem abban van, hogy veszélyeket és terheket vesz magára, hanem abban,
hogy azt, amit az evangélium fundamentumának tekint, kockára kell ten-
nie.”122 „Olcsóbban nem megy.”123 „Dialogikusan élni – mondja J. Gordon
Davies – azt jelenti: veszélyesen élni. Ugyanakkor azonban ez teremtı életet
is jelent.”124
Ez a tanulás egyben megértés kérdése is: „Most kezdem igazán megérteni,
hogy nem személyválogató az Isten, hanem minden nép között kedves elıtte,
aki féli ıt, és igazságot cselekszik”(10,34). A missziói munka tehát olyan
terület, amely magában rejti és igényli a megértésben való növekedést.
Ha a tanulás, a mélyebb megértés elıl elzárkózunk, akkor lehetünk valami-
lyen csoport, irányzat, szövetség, akár »egyház« agitátorai, de Krisztus köve-
tei, Isten munkatársai nem.
Az ApCsel 10,34 egy másik szempontból is fontos mondanivalót tar-
talmaz. Már többször hangsúlyoztuk, és még hangsúlyozni is fogjuk, hogy a
Szentlélek közvetlen vezetése, a spontaneitás a misziói munka jellemzı voná-

1962. 318. p. Ludwig Koehler / Walter Baumgartner (edidit): Lexicon in Veteris

Testamenti libros. Leiden, 1953. 403. p.
120
W. J. Hollenweger, Evangelisation. Gestern und heute. 14. p.
121
W. J. Hollenweger, i. m. 14. p.
122
In: W. J. Hollenweger, i. m. 13. p.
123
Philip Potter, in: W. J. Hollenweger, i. m. 13. p.
124
In: W. J. Hollenweger, i. m. 14. p.
135
sa. Az ApCsel 10,34 egyértelmően tanúsítja, hogy ez a spontaneitás teljes
összhangban van Isten írott kijelentésével. Péter a szent írásokból tudta, hogy
Isten nem személyválogató. A Lélek által ez a tudása mélyül el.

A harmadik lecke

Péter két leckét már megtanult. Az elsı az volt, hogy ne mondjon

egyetlen embert se szentségtelennek vagy tisztátalannak. Aztán megtanulta,
illetve kezdte mélyebben megérteni, hogy Isten nem személyválogató. Most
következik a harmadik lecke. De mi is volt ez?
A bevezetı beszélgetések után Péter nagyon egyszerő szavakkal szól-
ta azokat az igéket, amelyek által Kornéliusz üdvözült háza népével együtt.
Nagyon egyszerő szavakkal bizonyságot tett Jézus Krisztusról. Nem elıre
elgondolt, gondosan felépített beszéd volt ez. Mondta, amit a Lélek adott az
ajkára. S míg beszélt, „leszállt a Szentlélek mindazokra, akik hallgatták az
igét” (10,44). Pétert és a vele lévı zsidókat ámulattal töltötte el, hogy a pogá-
nyok is kapták a Szentlélek ajándékát. Ez félreérthetetlen tény volt, hiszen
hallották, hogy nyelveken magasztalják Istent. A kérdés az volt, hogy mi le-
gyen ezekkel az emberekkel? A dolgok »szabályos« menete, rendje ugyanis
az volt, amit Péter pünkösdkor körvonalazott: „Térjetek meg, és keresztelked-
jetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bőneitek bocsánatára, és
megkapjátok a Szentlélek ajándékát” (ApCsel 2,38). Péter döntött: nem lehet
a vizet megtagadni azoktól, akik ugyanúgy megkapták a Szentlelket, ahogyan
ık. „És úgy rendelkezett, hogy keresztelkedjenek meg a Jézus Krisztus nevé-
ben” (10,48). A lélekkeresztség tehát megelızte a vízkeresztséget. S Péter
alkalmazkodott ahhoz, amit Isten cselekedett, mert mindig az a nagyobb, az a
döntı, amit Isten cselekszik. Ismét elgondolkodtató, amit Hollenweger ír: „A
szöveg semmit sem mond Kornéliusz bőnbánatáról ... Ez esetben Lukács nem
tartja szükségesnek beszélni arról, hogy az evangélium feleletet igényel. Tel-
jesen egyoldalúan Istené a kezdeményezés. Szerencsére Lukácsnak nem kel-
lett az Apostolok Cselekedeteit egyházi bizottság elé terjeszteni jóváhagyásra.
Minden bizonnyal megrótták volna ezért az egyoldalúságért. Valóban, egyes
kommentárok a történet teológiai tendenciáját kisértésnek tekintik. „Lukács,
abban a törekvésében, hogy Isten kezét láthatóvá tegye az egyházi történés-
ben, az ember döntését teljességgel kikapcsolja ... Ezzel azonban teljesen el-
esik a döntés hitbeli jellege, s amit Lukács hitbeli döntésként szeretne felmu-
tatni, valami egészen más: az emberek bábok lesznek. S ha valaki egyet is ért
Lukáccsal abban, hogy Isten akarta a pogánymissziót, nem hallgathatja el
kételyeit, amelyeket Lukács ábrázolása ébreszt bennünk”.125 „Mindez nem
volna veszélyes, ha ez a lukácsi gondolkodás nem élne elevenen napjainkban
is. Mindannyian igényeljük azt, hogy a döntés felelısségét vegyék le rólunk.
Ezért rendkívül fontos, hogy ellenálljunk annak a kísértésnek, amit a lukácsi
teológia ebben a vonatkozásban tartalmaz.”126 „Nos – írja Hollenweger -, a
döntés nem hiányzik történetünkbıl. A döntés súlya azonban nem a pogány

125
E. Haenchen: Apostelgeschichte, 308.p. In: W. J. Hollenweger, i.m. 11.p.
126
E. Haenchen: Apostelgeschichte, 308.p. In: W. J. Hollenweger, i.m. 12.p.
136
Kornéliuszon, hanem a misszionárius Péteren van. Neki kellett dönteni, hogy
azt, ami Kornéliusz házában történt, legitim kihívásnak tekinti-e vagy nem
azzal szemben, amit eddig tanított.”127 Mindehhez hadd főzzük még a követ-
kezı megjegyzést: A döntés más vonatkozásban sem hiányzik szakaszunkból.
Mindent megelızött Isten döntése. Ennek a fontosságát nem lehet eléggé
hangsúlyozni. Kornéliusz és a házában egybegyőlt kis sereg elızetesen dön-
tött, amint ez a 10,33-ból egyértelmően kitőnik: „Nyomban elküldtem tehát
hozzád, és te jól tetted, hogy eljöttél. Most tehát mind itt vagyunk az Isten
színe elıtt, hogy meghallgassuk mindazt, amit rád bízott az Úr.” Ebbe az
irányba mutatnak Lesslie Newbigin szavai is: „Ha egy csoport tanítást és ke-
resztséget kér, akkor erre a tradicionális felelet az, hogy tanítót kell küldeni
hozzájuk, amennyiben a költségvetés megengedi. Majd így folytatja: „a ta-
pasztalat világosan mutatja, hogy más felelet is lehetséges, nevezetesen: fel-
ismerni azt, amit a Szentlélek már elvégzett bennük, és arra építeni.”128 Péter
apostol pontosan ezt tette. A harmadik leckébıl kitőnıre vizsgázott. De való-
ban tudjuk-e követni? Azt a keresztséget, amiben Péter Kornéliuszt és az ott
egybegyőlteket részesítette „ma a legtöbb egyház heretikusnak tekintené, de
legalábbis nem tartaná elegendınek. Melyik theológus, evangélista vagy
misszionárius lenne ma kész arra, hogy megkereszteljen egy istenfélıt azon az
alapon, hogy a Szentlélek tanúságot tett mellette oly módon, hogy nyelveken
magasztalta Istent? Ezen a ponton maguknak a pünkösdieknek is nagy nehéz-
ségeik lennének. S melyik egyház ismerne el egy ilyen, nem trinitarius ke-
resztséget?”129 Ez nekünk is feladott lecke.

Isten tanítja a gyülekezetet

A jeruzsálemi anyagyülekezetet is tanítja Isten. A gyülekezet termé-

szetesen egyénekbıl áll. A tanítás gyakran úgy történik – mint az ApCsel
10,1-11,18-ban is -, hogy a gyülekezet egyes tagjai, egyenként vagy együtt,
látják, átélik Isten cselekvését, felismeri Isten akaratát, ami aztán, ha harcok
árán is – jó esetben az egész gyülekezet kincsévé, felismerésévé lesz. Sajnos,
az ellenkezıje is megtörténhet: szektásokként, heretikusokként kiveti magából
az ilyeneket. Az más kérdés, hogy valóban vannak tévtanítók, heretikusok,
akikkel szemben a Biblia szerint is alkalmazni kell az egyházfegyelmet. A
tragikus az, amirıl János apostol is ír: „Írtam valamit a gyülekezetnek, de
Diotrefész, aki köztünk elsıségre vágyik, nem fogad el minket. Ezért tehát, ha
megérkezem, emlékeztetni fogom azokra a dolgokra, amelyeket mővel, ami-
kor gonosz szavakkal rágalmaz minket, de nem elégszik meg ezzel, hanem
maga sem fogadja be a testvéreket, azokat pedig, akik akarnák, úgyszintén
megakadályozza ebben, és kiveti a gyülekezetbıl” (3Jn 10). Az ApCsel 10,1-
11,18-ban a pozitív példával van dolgunk, noha a harc itt sem hiányzik.
Isten munkáját tehát, amikor Szentlelke által tovább vezet, viták, har-
cok kísérik. Érthetı, hogy a viták, harcok középpontjában azok állnak, akik
benne vannak Isten cselekvésének sodrásában. Így történt ez a jeruzsálemi
127
W. J. Hollenweger, i. m. 12.p.
128
L. Newbigin, Missionarische Kirche, 80.68.78.p. In: W. J. Hollenweger, i. m. 16.p.
129
W. J. Hollenweger, i. m. 12.p
137
anyagyülekezet esetében is. Pétert és a vele lévı hat testvért nem diadalkapu-
val várták Jeruzsálemben. A zsidó származású hívık rátámadnak Péterre:
„Körülmetéletlen emberekhez mentél be, és együtt ettél velük” (11,3). A szo-
kásos megjegyzés, hogy lett „nagy öröm”, itt hiányzik (ApCsel 8,8; vö. Ap-
Csel 8,39; 15,31; 1Thessz 1,6). Az a hatalmas esemény, amit Isten Kornéliusz
házában cselekedett, teljesen háttérbe szorul. Toronymagasan elıtérbe kerül
valami egészen emberi, ráadásul úgy, mintha az a legszentebb isteni dolog
lenne. Az atyák rendelése félelmetesen ütközik az Atya rendelésével, akaratá-
val, cselekvésével. Az ugyanis, hogy körülmetéletlen emberekhez nem szabad
bemenni, s velük együtt enni, az atyák rendelése, a Tóra köré vont kerítés
volt. Az Úr tórája (útmutatása, parancsa) pedig ez volt: „kelj fel, menj le, és
eredj el velük. Semmit ne tétovázz, mert én küldtem ıket” (10,20). Újra és
újra megismétlıdik az, ami Bethániában történt, amikor Mária egy font drága,
valódi nárdussal megkente Jézus lábát. S ekkor a tanítványok Jézus füle halla-
tára arról vitatkoznak, hogy micsoda tékozlás ez, hiszen azt a kenetet el lehe-
tett volna adni háromszáz dénárért (Jn 12,1-7). A háromszáz dénár nagyon
fontos lesz, Jézusról pedig teljesen megfeledkeznek.
A kérdés az, hogy hogyan lehet az ilyen helyzeteken úrrá lenni? Van-
e valami abszolút tekintély, abszolút érv, ami elıtt kényszer nélkül meg lehet
hajolni? Történetünk azt mutatja, hogy van. Péter nem vitatkozik. Nem hivat-
kozik apostoli tekintélyére. Egyszerően elmondja, amit Isten cselekedett
Kornéliusszal és vele Kornéliusz házában. Elbeszélését ezzel fejezte be:
„Amikor pedig elkezdtem beszélni, leszállt rájuk a Szentlélek, ahogyan ránk
is leszállt kezdetben. Ekkor eszembe jutott az Úr szava, aki így szólt: János
vízzel keresztelt, de ti Szentlélekkel fogtok megkereszteltetni. Ha tehát
ugyanazt az ajándékot adta nekik is az Isten, mint nekünk, akik hittünk az Úr
Jézus Krisztusban, akkor ki vagyok én, hogy akadályozzam Istent?” (11,15-
17). Itt viszont, ebben a bizonyságtételben az történt, hogy minden emberi
eltörpült, semmivé lett, s csak az ragyogott, amit Isten cselekedett, csak az a
pecsét lett fontos, amit Isten adott. A gyülekezet pedig megtanulta, amire Isten
meg akarta tanítani: „tehát a pogányoknak is megadta Isten a megtérést az
életre” (11,18). Felismerve, elfogadva Isten akaratát, megnyugodtak és dicsıí-
tették Istent.
Három dologról hadd szóljunk még e történet kapcsán.
Valamilyen vita ilyen befejezése ott lehetséges, ahol a vitában résztvevık egy
Lélekkel itattattak meg (vö. 1Kor 10,3-4; 12,13). Ez nem zárja ki adott ese-
tekben a nézetkülönbséget, de záloga annak, hogy az egy Lélek egy értelemre
vezet azokban a dolgokban is, amelyekben másképpen gondolkodunk (vö. Fil
3,15-16).
Van valami megbotránkoztató s egyben figyelmeztetı ebben a történetben.
Péter nem a Tórát veszi elı, mint késıbb majd Béreában teszik (ApCsel
17,11), s nem a Tórából vett idézetekkel próbálja bizonygatni igazát. Arra
hivatkozik, amit Isten cselekedett. Természetesen, itt fel lehet vetni a történet-
teológia és az élményteológia veszélyét. Péter nem ezeknek nyit zöld utat. A
döntı az, hogy amit Jézus mondott, az felette áll mindennek. Az Ige (a Szent-
írás) és amit Isten cselekedett, itt sincs ellentétben, hanem tökéletesen fedi
egymást, de ennek a felismerése és megértése a Szentlélek munkája. „Ekkor
138
eszembe jutott az Úr szava” – mondta Péter. Ez pontosan megfelel annak,
amit Jézus a Szentlélekrıl mondott: „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az
én nevemben küld az Atya, ı tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe
juttat mindent, amit én mondtam nektek” (Jn 14,26).
S végül, van egy kérdés, ami történetünkkel kapcsolatosan, s tıle függetlenül
is felvetıdik. A kérdés: hogyan kell értelmezni Péter bizonyságtételétt: „le-
szállt rájuk a Szentlélek, ahogyan ránk is leszállt kezdetben” (11,15). Itt tehát
a pünkösdi esemény megismétlıdésérıl van szó. De megismétlıdhet-e a pün-
kösdi esemény? Pünkösd nem egyszeri, páratlan esemény volt? Nos, kétségte-
len, hogy az, amit pünkösdnek nevezünk, amikor az Úr betöltötte a tanítvá-
nyokat Szentlélekkel, egyszeri, megismételhetetlen üdvtörténeti esemény volt.
De mint üdvtörténeti esemény annak az új korszaknak a kezdete, amelyrıl ezt
mondta Isten Jóel próféta által: „Azután kitöltöm majd lelkemet minden em-
berre” (Jóel 3,1; rev. Károli: 2,28; vö. ApCsel 2,17). A Szentlélek kitöltése
pünkösdkor elkezdıdött, és tart az idık végezetéig. Mindazok részesülnek a
Szentlélek ajándékában „akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk”
(ApCsel 2,39), „akik engedelmeskednek neki” (ApCsel 5,32). A Szentlélek
„örökségünk záloga” (Ef 1,14), s „akiben nincs a Krisztus Lelke, az nem az
övé” (Róm 8,9). „Bizonyos értelemben – írja James D.G. Dunn – pünkösd
nem ismételhetı meg, mert az új korszak itt van, s nem lehet újra bevezetni.
Más értelemben viszont lehet és kell megismétlıdni pünkösdnek mindazok-
nál, akik keresztyének szeretnének lenni. Ahogyan pünkösd egykor az új kor-
szak ajtaja volt, úgy ma is csak ezen az ajtón át lehetséges a belépés az új
korszakba.”130

A pogányok apostola

A pogánymisszió elıkészítésének fontos eseménye a tarzusi Saulus,

héberül Saul megtérése, ami egyben a pogányok apostolává való elhívása is.
Személyéhez kapcsolódik a pogánymisszió terén a nagy áttörés, a népek
misszionálásának céltudatos indulása. Esetében is érvényesül a karizmatikus
vezetık elhívásának bibliai rendje: Isten elhívja és felkeni a szolgálatra (Ap-
Csel 9,1-18); már a színen van, de még nem tudják, hogy ı az, akit Isten a
pogányok apostolául rendelt (ApCsel 9,19,30); majd amikor Isten Lelkének
ereje megnyilvánult általa, Saulusból Pál lett (ApCsel 13,1-13; 13,9.13).131 A
következıkben hadd emeljük ki Pál apostol elhívásának s a népek
misszionálása indulásának fontos eseményeit.

130
In: J. V. Taylor, i. m. 126. p.
131
A kérdéshez lásd: Dr. Nagy Antal Mihály, A karizmatikus vezetık színrelépésének bibliai
rendje. In: Teológia a reménység örömében. Tanulmányok dr. Szathmáry Sándor tiszteleté-
re. Budapest, 1999. 192-238.p.
139
 A nagy találkozás

Minden a damaszkuszi úton kezdıdött: „Saúl pedig az Úr tanítványai

elleni fenyegetéstıl és öldökléstıl lihegve elment a fıpaphoz, és leveleket kért
tıle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr útjá-
nak hívei, akár férfiakat, akár nıket, megkötözve vihesse azokat Jeruzsálem-
be” (ApCsel 9,1-2). Az úton azonban megjelent neki Jézus. Ez volt Saul elsı,
nagy találkozása az Úr Jézus Krisztussal. Ez a találkozás váratlan és meglepı
volt.
Váratlan és meglepı volt mindenekelıtt Saul számára. Hallott Jézusról. Látott
embereket szenvedni és meghalni érte. De az nagy meglepetés volt számára,
hogy Jézus valóban az, akinek ıt követıi vallják, aki mennyei fény és dicsı-
ség részese, nem csak a múlt része, emléke, akit ki kell törölni az emberek
szívébıl, népe történetébıl, hanem a jelenbe ragyogó valóság, része a jelen-
nek, s akié a holnap. S az is, hogy ez a Jézus megjelent neki. Késıbbi megnyi-
latkozásaiból tudjuk, milyen váratlanul érte ez, és mennyire rabul ejtette.
Missziói szempontból nagyon hangsúlyos, hogy ez a találkozás váratlanul érte
Jézus követıit is. Annyira váratlanul, hogy hinni sem akarták. Valóban, aho-
gyan a Második Helvét Hitvallás is tanítja: Legyünk jó reménységgel min-
denkirıl.132 Ma és mindenkor megjelenhet Jézus olyanoknak, akiket remény-
telen eseteknek tartunk.
Jézus kijelentette magát Saulnak mennyei dicsıségében. A nagy talál-
kozás azzal kezdıdött, hogy „hirtelen mennyei fény villant fel körülötte”
(9,3). Pál késıbb újra és újra hivatkozik arra a napnál ragyogóbb fényre, ami
kísérte Jézus megjelenését. A mennyei fény Isten dicsıségének a megnyilvá-
nulása, aki fényben jelenik meg (Zsolt 80,2; 145,5), s aki köpenyként veszi
magára a világosságot (Zsolt 104,2). Ezzel a fénnyel ruházta fel az Atya egy-
szülött Fiát, Jézus Krisztust, aki „a világ világossága” (Jn 8,12; vö. Jn 1,4.9).
A názáreti Jézus az, akinek vallotta magát, akinek az övéi vallják, akinek a
Szentlélek kijelenti: az Isten Fia.
Nyilvánvaló, hogy hangsúlyos ennek a fénynek a jelenléte, és sok
kérdésre feleletet ad, például arra is, hogy éppen Saulnak ragyogott fel. Így
van megírva: „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál
árnyékának földjén lakókra világosság ragyog” (Ézs 9,1). Saul maga is így
látta és vallotta késıbb ezt: „Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó,
hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bőnösöket üdvözítse, akik
közül az elsı én vagyok. De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus elsı-
sorban énrajtam mutassa meg végtelen türelmét példaként azoknak, akik majd
hisznek benne, és így az örök életre jutnak” (1Tim 1,15-16).
A találkozásban Jézus nevén szólította: „Saul, Saul!” (9,4) Az Ézs
43,1 nem valami szép szólam, hanem valóság: „neveden szólítottalak, enyém
vagy”. Ezt a megszólítást az tette igazán szívhez szólóvá, hogy Jézus az anya-
nyelvén szólította meg, azon a nevén, amely ıt Izráelhez kapcsolta. Jézus
anyanyelvünkön szólít meg, a legmélyebb húrt érinti meg. Ez a misszióban is

132
A Magyarországi Református Egyház hitvallási iratai. I. A Heidelbergi Káté. II. A Második
Helvét Hitvallás. Budapest, 1954. 135.p.
140
nagyon lényeges. Természetesen, ez nem pusztán a szó szerinti értelemben
vett anyanyelvet jelenti, hanem az érthetıséget, a lélek legmélyebb húrjának a
megérintését.
Jézus nemcsak megszólította, hanem számadásra is hívta: „Saul, Saul,
miért üldözöl engem?” (9,4). Saul azt gondolta, hogy istentiszteletet cselek-
szik, amikor üldözte Jézus követıit, s nem számadással tartozik ezért, hanem
jutalom, elismerés vár rá. Most minden felborul, átrendezıdik. Kiderül, meny-
nyire elhibázta az életét. Kérdés lehet, miért nem tette ezt Jézus hamarabb. A
felelet csak ez lehet: mert így látta jónak. Minden ember élete misztérium. A
Sauléra némi fényt vet, amit Anániásnak mondott az Úr: „megmutatom néki,
mennyit kell néki az én nevemért szenvedni” (ApCsel 9,16).
Jézus kérdése zavarba hozta Sault, hiszen ezt a fénylı valakit sohasem
látta, s eszébe sem jutna üldözni. Ezért kérdezi: „Ki vagy, Uram?” (9,5) A
felelet olyan, mind derült égbıl villám: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl”
(9,5). A mennyei dicsıségében megjelenı Jézus azonosítja magát az övéivel.
Aki az övéit üldözi, az ıt üldözi. Sıt, nem csak az övéivel azonosítja magát,
hanem azokkal is, akik nem hisznek benne (vö. Mt 25,34-40). A misszió
szempontjából ennek fontos következményei vannak. Azok, akikhez külde-
tünk, nem »pogányok«, nem »színesbırőek«, hanem olyan emberek, akikkel
Jézus azonosul, akikben Jézussal találkozunk, nem csupán diakóniai vonatko-
zásban (vö. Mt 25,31-46). Nemcsak azt kell látni, kik és milyenek most, ha-
nem mindenekelıtt azt, akikké Jézus akarja tenni ıket.
Akinek az életében Jézus ilyen valóságosan megjelenik, s e valóságos
közelségben nyilvánvalóvá lesz, hogy kicsoda İ, és ki vagyok én, ott csak
egy kérdés marad, amit Saul is feltett: „Mit tegyek, Uram?” (ApCsel 22,10) - ,
s egyetlen út: engedelmeskedni az Úr szavának: „kelj fel, menj be a városba,
és ott megmondják neked, mit kell tenned” (9,6; vö. 22,10). S ez mind a ke-
resztyén élet, mind a missziói szolgálat alapszabálya: kérdezni, hogy mit akar
az Úr, s cselekedni, amit mond, nem csupán közvetlenül, hanem közvetve is,
mások által.

Saul vaksága

„Saul pedig felkelt a földrıl, és kinyitotta szemét, de egyáltalán nem

látott” (9,8a). Vitatott kérdés, hogy mi okozta Saul vakságát. Az orvos Lukács
nem ad feleletet a kérdésre, fel sem veti. Maga Saul késıbb ezt mondja: „hir-
telen vakító fényesség sugárzott le rám az égbıl” (ApCsel 22,6). Vakító fé-
nyesség, a szó szoros értelmében. Ez önmagában is elég magyarázat. Csak azt
mondhatjuk: Isten keze ez. Az Úr cselekedte ezt. Ha pedig az Úr cselekedte,
akkor valami célja is volt vele. Azt mondhatjuk, hogy Saul életében szó sze-
rint beteljesedett, mind fizikai, mind lelki értelemben Jézus szava: „Én ítéletre
jöttem e világra, hogy akik nem látnak lássanak, és akik látnak, vakká legye-
nek” (Jn 9,39). Fizikai vaksága lelki vaksága szimbólumává lett.133 Nyilván
arról van szó, amit Ady Endre így fogalmazott meg:

133
Vö. dr. Lenkeyné dr. Semsey Klára: Az apostolok cselekedeteirıl írott könyv magyarázata.
In: Jubileumi Kommentár, III. kötet, 190. p.
141
 „És megvakultak
Hiú szemeim.
Meghalt ifjúságom,
De ıt, a fényest, nagyszerőt,
Mindörökre látom.”134

Saul böjtje

Saul tehát belevakult az Úrral való találkozásba. De vakon is enge-

delmes. Nem fordul vissza Jeruzsálembe, hanem Damaszkuszba vezetteti
magát, ahogyan az Úr megparancsolta neki. Damaszkuszban az Egyenes ut-
cában, Júdás házában szállt meg, és „ott három napig nem látott, nem evett és
nem ivott” (9,9; vö. 9,11).
A várakozás böjtje volt ez: így várta az Úr ígéretének beteljesedését:
„ott megmondják neked, mit kell tenned” (9,6b). Azt nem mondta meg az Úr,
hogy meddig kell várnia, s ki lesz az, aki majd megmondja neki, mit kell cse-
lekednie. Szükséges és jó csendben, megadással lenni, és várni az Úrra (vö.
Zsolt 37,7).
Ez a várakozás nem tétlenség volt: teljes böjtöt (nem evett, nem ivott)
tartva imádkozott. Nem olvasunk arról, hogy mi volt imádságának a tartalma.
Egy bizonyos: rendezte dolgát, életét Istennel. Bizonyára nem tévedünk, ha
azt mondjuk: ekkor történt, e háromnapi böjt és imádság idején, amirıl ké-
sıbb így vall: „azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért”
(Fil 3,7). Egy életre szóló döntés volt ez, amint írja: „most is kárnak ítélek
mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. İérte
kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyer-
jem” (Fil 3,8).
Mindez tehát hozzátartozott a pogányok apostola felkészítéséhez.
Ilyen, illetve hasonló felkészítésre a misszió minden munkásának szüksége
van.

Anániás, a követ

Míg Saul az Úrral tusakodik, az Úr is tusakodik, harcol érte: felkészíti

és elküldi azt, aki által megmondja neki, mit kell tennie. Ezt a valakit
Anániásnak hívták. Csak annyit tudunk róla, hogy az Úr tanítványa volt, s azt,
ahogyan az Úr felkészítette küldetésére. Ez a felkészítés missziói szempontból
nagyon tanulságos.
Anániást küldhette az Úr, mert megszólítható volt. Habakukkal szólva
ez azt jelentette, hogy az ırhelyén állt és figyelt (Hab 2,1). Megszólíthatta az
Úr, mert készen volt, s amikor az Úr szólt hozzá, rögtön válaszolt: „Íme, itt
vagyok, Uram” (9,10). Követ az lehet, aki megszólítható, aki azonnal válaszol
a megszólításra, s üzenetet, megbízást kap.

134
Ady Endre: Az Úr érkezése. Ady Endre összes versei. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1955. I.
kötet. 154.p.
142
 A megbízás nagyon világos: „menj el abba az utcába, amelyet Egye-
nes utcának hívnak, és keresd meg Júdás házában Sault, akit Tárzuszinak
neveznek, mert íme, imádkozik” (9,11). A megbízás, hogy hová, kihez küldi
az Úr, nagyon pontos. Van ilyen pontos vezetés. Ez a Szentlélek általi vezetés
titka, csodája, realitása az Úr küldötteinek az életében. Szükséges, hogy az Úr
szerint ismerjük azt, akihez küld. Anániás ismerte Sault, pontosabban: tudott
róla. El is mondja az Úrnak: „Uram, sokaktól hallottam errıl a férfiról, meny-
nyi rosszat tett a te szentjeid ellen Jeruzsálemben, és ide is meghatalmazást
kapott a fıpapoktól, hogy elfogja mindazokat, akik segítségül hívják a te
nevedet” (9,13k). Mintegy ezt mondja Anániás: Uram, te nem tudod, kihez
küldesz engem. Az Úr pedig ezt mondja: Anániás, te nem tudod, hogy kihez
küldelek téged. Ez a Saul „választott eszközöm, hogy elvigye a nevemet a
pogányok, a királyok és Izráel fiai elé. Én pedig meg fogom mutatni neki,
mennyit kell szenvednie az én nevemért” (9,15k). Anániás, valamit nem hal-
lottál meg abból, amit mondtam, nevezetesen: „mert íme, imádkozik”. Én már
a nehezét elvégeztem, ugyan menj, és tedd meg azt a parányit, amit rád bízok.
Ez az eredményes misszió titka és csodája.
Anániás engedte, hogy az Úr legyızze ıt. Elég volt neki, amit az Úr
egyszer elmondott. Elindul Saulhoz, aki bár vak, már lát: látja látomásban,
hogy Anániás bemegy hozzá.
Az ilyen felkészítés a szolgálatra nem egyszeri dolog, amit a hátunk
mögött hagyhatunk. Állandóan szükségünk van rá. Így vagyunk Isten fiai,
akiket Lelke által vezet (vö. Róm 8,14).

Anániás és Saul

Az Úr mindent szépen intézett. Elıkészítette Sault, felkészítette

Anániást; Sault üzenete meghallására, Anániást küldetése betöltésére. Mindig
fennáll annak a veszélye, hogy az ember nem ismeri fel Isten munkáját, s
felismerve is elronthatja azt (vö. Róm 14,20). S ha valaki bele tud simulni
Isten cselekvésének sodrásába, és szépen elvégzi azt, amit az Úr rábízott, Isten
Szentlelkének a munkája, vezetése, csodája az. Ennek vagyunk tanúi Anániás
és Saul találkozásában.
Anániás megtalálja a közeledés helyes módját. Nagyon egyszerő és
természetes, ugyanakkor a legmelegebb, leggyöngédebb, s így a leghelyesebb
az, ahogyan kapcsolatba lép Saullal: belépve a szobába, odamenve hozzá,
rátette a kezét. Nem valószínő, hogy Anániás ezt kifejezetten, a kézrátétel
sajátos értelmében cselekedte. S hogy azzá lehetett vagy lett, ez is Isten Szent-
lelkének a mőve. Saul nem látott. Anániás azzal, hogy rátette a kezét, kifejez-
te, érezhetıvé tette közelségét. Azzal, ahogyan rátette, kifejezte gyöngédségét.
Tudjuk, hogy egy kézzel sokféleképpen meg lehet érinteni valakit, s egy kéz
érintése sok mindent elárul, egy kézbıl sok minden sugározhat, áradhat. Az
Anániás kezébıl nyilván valami melegség áradt. Mint mondottuk, az más
kérdés, hogy Isten Lelke ezt az újszövetségi értelemben vett kézrátételként is
felhasználhatta, illetve felhasználta. Valami mélyen igazit, a szó legnemesebb
értelmében vett emberit Isten Lelke istenivé avathat.

143
 Anániás megtalálta a hangot Saul szívéhez. Ez is rendkívül fontos.
Így szólítja meg: „Atyámfia, Saul” (9,17). A görög αδελφοσ (adelphosz)
»atyámfia« fordítása ez esetben túl hideg, szinte hivatalos. A szó elsıdleges
jelentése: testvér. (Vö. ApCsel 22,13: az új fordítás szerint: testvérem).
Anániás tehát így szólította meg Sault: Testvérem, Saul, vagy: Saul, testvé-
rem. Nem ellenség, nem idegen, nem valami rokon, hanem testvérem vagy.
Nem a vérség, nem az egy nemzethez tartozás, hanem a Krisztus vére alapján.
Az elfogadás és befogadás legmelegebb hangja ez, aminek a misszióban
rendkívüli jelentısége van.
Megtalálja a kulcsmondatot: „az Úr küldött engem, az a Jézus, aki
megjelent neked az úton, amelyen jöttél” (9,17). Mi is sokszor használjuk,
mondjuk, vagy gondoljuk magunkban: az Úr küldött. De esetünkben többnyi-
re formaság, hiányzik belıle az azonosító jelmondat. Anániás és Saul találko-
zásában a jelmondat, ami megnyitotta Saul szívét, ami hitelessé tette számára
mindazt, amit Anániás a következıkben mondott, így hangzott: az küldött, aki
megjelent neked az úton. Saul ebbıl megtudta, hogy ez a valaki az, aki felıl
az Úr beszélt neki az úton: „menj be a városba, és ott megmondják neked, mit
kell tenned” (9,6). Az ismertetı jel (szimbólum) két fele tökéletesen összeil-
lik. A bizalom légköre tökéletesen létrejött.
Anániás pontosan megmondja küldetését: „azért küldött, hogy újra
láss, és megtelj Szentlélekkel” (9,17). Testi nyomorúságodnak, testi vaksá-
godnak az Úr a gyógyítója, s hogy lelki szemeid is megnyíljanak, s alkalmas
légy arra a szolgálatra, amire elhívott: betölt Szentlelkével. Valószínő, hogy
ez volt az a pillanat, amikor az az egyszerő, mélyen emberi dolog, hogy
Anániás rátette kezét Saulra, kézrátétellé változott. Saul azonnal visszanyerte
látását, s hogy betelt Szentlélekkel, annak apostoli szolgálata a pecsétje. Saul
példája is mutatja, hogy milyen sokféle módon adja az Úr Szentlelkét. Itt nem
olvasunk semmiféle külsı, látható megnyilvánulásról, nyelveken szólásról
sem, noha késıbb utal rá Pál, hogy megkapta a Szentléleknek ezt az ajándékát
is.135 Sıt, az Apostolok cselekedetei tudósítása szerint a „Lélek erıi” csak az
elsı missziói úton kezdtek megnyilvánulni (ApCsel 13,4-12), s attól kezdve
nevezi Lukács Sault következetesen Pálnak.
Azt követıen, hogy Saul visszanyerte látását, Anániás átadta neki az
Úr üzenetét, elhívását: „Atyáink Istene választott ki téged, hogy megismerd az
ı akaratát, meglásd az Igazat, és hangot hallj az ı ajkáról. Mert az ı tanúja
leszel minden ember elıtt arról, amiket láttál és hallottál” (ApCsel 22,14-15).
Az elhívásban hangsúlyos, hogy „minden ember elıtt”, amirıl a késıbbiekben
derül ki, hogy a pogányok apostolául rendeltetett (ApCsel 22,21; Róm 11,13).
A nagy távlat, az egész életre szóló feladat átadása után Anániás azt is
megmondja Saulnak – az Úr ígérete szerint -, hogy most (akkor, ott) mit kell
tennie. Ezt is Pál visszaemlékezésébıl, bizonyságtételébıl tudjuk. Az ApCsel
22,16 szerint Anániás négy tanácsot, útmutatást adott Saulnak:
Ne késlekedj! A kérdés: „miért késlekedsz?” – egyértelmő biztatás, sürgetés:
Ne habozz, ne késlekedj. Jézus azonnali döntést várt és vár. Errıl az azonnali

135
1Kor 14,18: „Hálát adok az Istennek, hogy mindnyájatoknál jobban tudok nyelveken szól-
ni.”
144
döntésrıl írja Pál: „nem tanácskoztam testtel és vérrel” (Gal 1,16). Egyedül az
Úr szavára figyelt, az engedelmességre volt gondja. A késlekedésbıl könnyen
elkésés, a felkínált, kapott lehetıség elszalasztása lehet.
Anániás második tanácsa: Rajta! Kelj fel! A habozásnak, a késlekedésnek az
elindulás vet véget. Kelj fel! Mozdulj! Nem tudjuk, hogy Saul esetében fiziká-
lisan ez mit jelentett: Ült? Feküdt? Egy helyben állt? Azt viszont tudjuk, hogy
lelkileg mit jelentett: hátat fordított a múltnak, elkezdıdött a nagy, szent futás
(vö. 2Tim 4,6-8). Közelebbrıl pedig arra buzdította Anániás, hogy tegye azt,
amit mond neki.
Anániás harmadik – tartalmilag az elsı tanácsa: „Keresztelkedj meg, mosd le
bőneidet.” A keresztség nem csupán valami külsı dolog, hanem valami belsı
történésnek a külsı jele és pecsétje, amint errıl korábban már szóltunk. A
keresztség, amint itt is hangsúlyos, annak a pecsétje, hogy Jézusnak, az Isten
Fiának vére megtisztít minden bőntıl. Ezért mondta Anániás: Keresztelkedj
meg, mosd le bőneidet. Nem csak általában van szó a bőnei lemosásáról.
Bőnnek minısült az, amit istentiszteletnek gondolt. Lemoshatja bőneit, hogy
üldözte, megostoroztatta, megölette Jézus követıit. Az Úr szolgája az lehet,
aki felismeri, megbánja, megvallja és lemossa bőneit. Így hirdetheti a megté-
rést, Jézus nevében a bőnök bocsánatára.
Anániás negyedik – tartalmilag a második – tanácsa: Hívd segítségül az Úr,
azaz Jézus Krisztus nevét. Jóel könyvében a Szentlélek kitöltése és a megme-
nekülés összefüggésében van szó az Úr neve segítésül hívásáról. Ennek új-
szövetségi beteljesülését hirdette pünkösdkor Péter apostol (ApCsel 2,14-21).
Anániás is nyilván abban az értelemben mondta ezt Saulnak, mint Péter a
sokaságnak: „keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében,
bőneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát” (ApCsel 2,38).
Saul megtette mindazt, amit Anániás tanácsolt neki, s megkapta
mindazt, amit az Úr ígért neki, és betöltötte mindazt, ami felıle megmonda-
tott.

A várakozás ideje

Megkeresztelkedése után Saul rögvest a tettek mezejére lépett: „azon-

nal hirdetni kezdte a zsinagógákban Jézusról, hogy ı az Isten Fia (ApCsel
9,20). A damaszkuszi tanítványok befogadták Sault, a zsidók azonban hama-
rosan felocsúdtak az ámulatból és a döbbenetbıl, s elhatározták, hogy végez-
nek vele. A 2Kor 11,32 szerint a zsidók tervükhöz megnyerték Aretász király
helytartóját is, aki ıriztette a várost, hogy elfoghassák Sault. A tanítványok
azonban éjjel a városfalon lebocsátották egy kosárban (ApCsel 9,25; vö. 9,19-
25; 2Kor 11,32k), s így megmenekült.
Damaszkuszból Saul visszatért Jeruzsálembe. Megpróbált csatlakozni
a tanítványokhoz, de „mindenki félt tıle, mert nem hitték, hogy tanítvány”
(ApCsel 9,26). Barnabás volt az, aki mellé állt, s az ı révén a jeruzsálemi
gyülekezet is befogadta. „Ettıl fogva velük együtt járt-kelt Jeruzsálemben,
nyíltan szólt az Úr nevében. Beszélt és vitázott a görög nyelvőekkel” (ApCsel
9,28-29a).

145
 Jeruzsálemben látomásban az Úr ismét megjelent Saulnak, amikor a
templomban imádkozott, amirıl késıbb így számol be: „láttam ıt, aki ezt
mondta nekem: siess, és menj ki hamar Jeruzsálembıl, mert nem fogadják el a
te rólam való bizonyságtételedet. Erre így szóltam: Uram, ık tudják, hogy én
voltam az, aki börtönbe vetettem, és zsinagógáról zsinagógára járva megveret-
tem a benned hívıket. Amikor pedig kiontották Istvánnak, a te vértanúdnak a
vérét, magam is ott álltam, helyeseltem az ı megölését, és ıriztem azoknak a
ruháját, akik megölték. De ı azt mondta nekem: Eredj el, mert én messze
küldelek téged, a pogányok közé” (ApCsel 22,18-21). Az Úr tehát e látomás
alkalmával pontosan meghatározta Saul feladatát: a pogányoknak kell hirdet-
nie az evangéliumot. Úgy tőnik, hogy Pál késlekedett elmenni Jeruzsálembıl.
Amikor kitudódott, hogy a görög nyelvőek meg akarják ıt ölni, az atyafiak
„levitték ıt Cézáreába, és elküldték Tárzuszba” (ApCsel 9,30).
Saul tehát ismét ott volt, ahonnan elindult. Ez természetesen féliga-
zság, mert nem az a Saul tért vissza Tarzuszba, aki egykor onnan elindult.
Valami azonban nyilvánvalóvá lett, amit Saul jól megtanult. Valójában úgy
fogott hozzá küldetése, szolgálata betöltéséhez, ahogyan ı jónak látta. Termé-
szetesen, így is nagyon sok szép, nemes bátor, önfeláldozó tettet lehet vég-
hezvinni Jézus nevében, Jézusért. Az eredmény azonban mindig ugyanaz:
nem fogadják el, nem fogadják be a bizonyságtételt. Veretes kifejezéssel élve:
maga választotta módon szolgált az Úrnak. Többnyire ez jellemzi a mi misz-
sziói tevékenységünket is, minden területen. Saulnak meg kell tanulnia, hogy
a küldetés betöltése valami egészen más. Az Úr még nem fejezte be benne
felkészítı munkáját: a várakozás ideje a felkészítés ideje, s mégis úgy, hogy a
látszólagos nagy kitérıvel egészen közel vezette a célhoz, amit ı gondolt felı-
le.

A pogánymisszió indulása

A pogánymisszió fészke nem Jeruzsálem lett, hanem Antiókhia. En-

nek okát nem a judaista és hellenista tanítványok közötti ellentétben kell ke-
resni, noha ez az ellentét létezett, de mint majd látjuk, nem áthidalhatatlanul.
Az Úr akarta ezt így, mert így látta jónak. Legfeljebb annyit tehetünk hozzá:
az Úr tudta, mit végzett Jeruzsálem felıl, hogy el fog pusztulni. Így nem volt
alkalmas arra, hogy a pogánymisszió fészke legyen.
A pogánymisszió indulásával kapcsolatosan, az Apostolok cselekede-
tei alapján négy dolgot, négy fontos eseményt kell kiemelni.

a) Az antiokhiai gyülekezet születése és növekedése

Az antiókhiai gyülekezet születésérıl és megerısödésérıl az ApCsel

11,19-26 számol be. Az István miatt támadt üldözés következtében a Jeruzsá-
lembıl elmenekültek eljutottak Fıniciáig, Ciprusig és Antiókhiáig, de csak a
zsidóknak hirdették az evangéliumot. A menekültek között volt néhány cipru-
si és cirénei férfi is. Ezek, amikor eljutottak Antiókhiába, a görögöknek is
bizonyságot tettek Jézus Krisztusról. Az eredmény váratlan, minden elképze-
lést meghaladó volt, mert „az Úr keze velük volt, úgyhogy sokan hittek és
146
tértek meg az Úrhoz” (11,21). Tehát olyan dolgot cselekedtek, ami az Úr aka-
rata szerint való volt.
A jeruzsálemi gyülekezet értesült a történtekrıl, és elküldte Barnabást
Antiókhiába. Barnabás felismerte, hogy mindezt az Úr cselekedte. Bátorította
a hívıket, hogy „maradjanak meg az Úrban; mivel derék ember volt, telve
Szentlélekkel és hittel” (11,24a). Barnabás megérkezése után „igen nagy so-
kaság csatlakozott az Úrhoz” (11,24b).
Barnabás megemlékezett az Úr szavairól: „Az aratnivaló sok, de a
munkás kevés” (Mt 9,38), sıt eszébe jutott az is, hogy az Úr már munkásról is
gondoskodott. Elment Tárzuszba, megkereste Sault, és magával vitte
Antiókhiába. „Egy teljes esztendeig dolgoztak együtt a gyülekezetben, és igen
nagy sokaságot tanítottak” (11,26). Saul ezzel beállt abba a szolgálatba, amire
elhívta ıt az Úr, de az még nem lett nyilvánvalóvá, hogy nem egy a munkások
között, hanem a pogányok apostola. A 11,26-ban olvasunk arról, hogy azokat,
akik hittek Jézus Krisztusban, Antiokhiában nevezték elıször keresztyének-
nek.

b) Barnabás és Saul elhívása

Antiókhiában tehát a gyülekezet szépen növekedett és erısödött. Nem

hiányoztak a kegyelmi ajándékok sem. A gyülekezetben voltak, akik a prófé-
tálás ajándékát kapták, nevezetesen: „Barnabás és Simeon, akit Nigernek is
hívtak, cirénei Lucius és Manaén, aki Heródes negyedes fejedelemmel együtt
nevelkedett” (13,1). Saul is a próféták között van megemlítve (13,1c).
Arra senki sem gondolt, hogy átlépjék Antiókhia határát. Vagy, ha ta-
lán gondoltak is, maguktól nem indultak el. Minden azzal kezdıdött, hogy
egyszer, amikor ezek a próféták böjtöltek, kijelentést kaptak a Szentlélektıl:
„Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam
ıket” (13,2). A gyülekezet azonnal értette, hogy mirıl van szó. Ebbıl követ-
keztethetünk arra, hogy ezért a vezetésért imádkoztak. Természetesen, ez csak
feltevés, de maga a történet arra is tanít, hogy az Isten dolgai így, ilyen lég-
körben, az imádkozás, böjtölés során kapott kijelentésnek, vezetésnek enge-
delmeskedve mennek végbe. Nem a körülmények, az anyagi lehetıségek mér-
legelése, hanem a Szentlélek vezetése alapján indult el a szó szoros
értelmében vett pogánymisszió.
De, ahogyan a vezetést imádság és böjtölés során kapták, imádkozás,
böjtölés és kézrátétel után bocsátották útra azokat, akiket a Szentlélek megje-
lölt: Barnabást és Sault. Arról nem értesülünk, hogy János/Márk hogyan ke-
rült hozzájuk. A Szentlélek kijelentésében nincs róla szó. Úgy tőnik, hogy ez
emberi kezdeményezés volt, aminek keserő gyümölcsei lettek. A késıbbiek-
ben is fontos elemként szerepel a gyülekezet hordozó imádsága (vö. ApCsel
15,40).

147
 c) Az elsı missziói út (ApCsel 13,4-14,28)

Az elsı missziói út állomásai

Az apostolok tehát Antiókhiából indultak el, s velük ment János, azaz
Márk is. Elsı állomásuk Szeleukia volt, ahonnan áthajóztak Ciprus szigetére.
Cipruson elıször Szalamiszban hirdették az evangéliumot, majd bejárva az
egész szigetet, eljutottak Páfoszig. Páfoszban történt Barjézus, azaz Elimás
varázsló megbüntetése, ettıl kezdve nevezi Lukács Sault következetesen Pál-
nak, s teszi a felsorolásoknál az elsı helyre (Barnabás és Saul helyett Pál és
Barnabás). Páfoszból a pamfiliai Pergébe mentek. János/Márk Pergébıl, meg
nem nevezett ok miatt visszatért. Az ApCsel 15,36-40 szerint Pál nem tartotta
elfogadhatónak János/Márk indokát. Az apostolok Pergébıl a pizidiai
Antiókhiába mentek, onnan Ikóniumba, majd Lisztrába. Az elsı missziói út
végállomása Derbe volt, ahonnan Lisztrán és Ikóniumon át tértek vissza
Antiókhiába.

Az elsı missziói út néhány tanulsága

Pál elsı és minden missziói útjára jellemzı, hogy ahol csak lehetett,
elıször mindig a zsidóknak hirdette az evangéliumot. Így érvényesült az üdv-
történeti igazság: zsidónak elıször, azután görögnek (vö. Mk 7,27; ApCsel
3,26; Róm 1,16). Az evangéliumnak ez az igazsága (vö. Gal 2,5) a Kr. u. 2.
századtól egyre inkább elveszett.
Másik jellemzı vonása az elsı missziói útnak, ami a továbbiakra is
jellemzı, hogy a zsidók közül kevesen fogadták be az evangéliumot, sıt igye-
keztek megakadályozni és gátolni azt is, hogy a pogányok hallgassák és befo-
gadják. Mindez nem változtatott azon, hogy a zsidóknak is hirdessék, illetve
hirdesse az evangéliumot, másfelıl megerısítette abban, hogy fokozottan a
pogányokhoz kell fordulni. A legélesebben és legvilágosabban a pizidiai
Antiókhiában fogalmazta meg ezt Pál apostol: „Elıször nektek kellett hirdet-
nünk az Isten igéjét, mivel azonban ti elutasítjátok, és nem tartjátok magatokat
méltónak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk. Mert így parancsolta
meg nekünk az Úr: Pogányok világosságává teszlek, hogy üdvösségük légy a
föld végsı határáig” (ApCsel 13,46-47). Pál missziói buzgóságának, amellyel
a pogányoknak hirdette az evangéliumot, volt egy sajátos, mondhatjuk páli
motívuma is, nevezetesen, hogy ily módon féltékennyé tegye a zsidókat, hátha
megmenthetne közülük némelyeket (vö. Róm 11,11-16). A misszió fél lábon
jár, ha csak a pogányoknak hirdetjük. Isten igazsága, az evangélium igazsága
szenved csorbát, ha elfelejtjük: zsidónak elıször, azután görögnek.
Az elsı missziói út jellemzı vonása – ami Pál apostol minden misszi-
ói útjára is vonatkozik -, hogy az Úr együtt munkálkodott a hirdetett igével, s
megerısítette azt jelekkel és csodákkal (vö. Mk 16,20; Zsid 2,4). Páfoszban
Elimás varázsló megvakult egy idıre, úgy, ahogyan Pál megmondta (13,11).
Ikóniumban az Úr „megadta, hogy jeleket és csodákat vigyenek véghez”
(14,3). Lisztrában meggyógyult egy ember, aki születésétıl fogva sánta volt
(14,8-10). Pál apostolságának jelei nyilvánvalókká lettek a jelek és csodák
által, amelyeket Isten cselekedett általa (2Kor 12,12). Az 1Kor 2,4k-ben ezt
így foglalta össze: „Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség
148
megejtı szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével, hogy
hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék” (vö. 1Kor
4,20).
A missziói út(ak) jellemzı vonásaihoz tartoznak az üldöztetések, har-
cok, szenvedések is. A pizidiai Antiókhiából kiőzték ıket. Ikóniumból a meg-
kövezés elıl Lisztrába menekültek, ahol elıbb istenekként tisztelték ıket,
majd megkövezték Pált, aki azonban, amikor a tanítványok körülvették, fel-
kelt, és visszament a városba (14,19-20). A 2Kor 11,21-33 a szenvedések
hosszú sorát tartalmazza. De mindezt megmondta az Úr tanítványainak is (Mt
10,23), és Pálnak is (ApCsel 9,16). Isten missziói népének adatott az a kegye-
lem, hogy ne csak higgyen Jézusban, hanem, hogy szenvedjen is érte (Fil
1,29; vö. ApCsel 5,41; 1Pt 4,12-16).
Az is jellemzı vonása a missziói út(ak)nak, hogy azokat, akik hitre jutottak,
erısítették és bátorították, hogy „maradjanak meg a hitben, mivel sok nyomo-
rúságon át kell bemennünk az Isten országába” (ApCsel 14,22). Nemcsak
plántálták a gyülekezeteket, hanem építették is azokat. Ehhez tartozott, hogy
gyülekezetenként elöljárókat választottak (14,23).
Az apostolok az antiókhiai gyülekezetbıl indultak el, és oda tértek
vissza. Elbeszélték a gyülekezetnek, hogy „milyen nagy dolgokat tett velük az
Isten”, s milyen „kaput nyitott a pogányoknak a hitre” (14,27). A missziói
munkások nem lehetnek hontalanok, otthontalanok. Az otthon pedig a gyüle-
kezet.

d) A nagy kı elhengerítése (ApCsel 15,1-35)

A pogánymisszió kezdetén súlyos kérdés jelentkezett. Judeából atya-

fiak mentek Antiokhiába, akik azt mondták a pogányokból lett keresztyének-
nek: „Ha nem metélkedtek körül a mózesi szokás szerint, nem üdvözülhettek”
(15,1). A körülmetélkedést, a mózesi ceremóniális törvények megtartását
üdvösség kérdésévé tették. Ezzel a Krisztus evangéliumának a szíve került
veszélybe, amely szerint hirdetni kell Jézus nevében a megtérést a bőnök bo-
csánatára „minden nép között” (Lk 24,47). „Aki hisz, és megkeresztelkedik,
üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik” (Mk 16,16). Ezt hirdette Pál apostol
is mindenütt, mindenkinek. Az üdvösség egyetlen alapja Krisztus keresztje,
egyetlen feltétele a Jézus Krisztusban való hit. Késıbb ezt így fogalmazta meg
Filippiben, a börtönırnek adott válaszában: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvö-
zülsz mind te, mind a te házad népe”„(ApCsel 16,31). Pál és Barnabás heves
vitába keveredett ezekkel az atyafiakkal, de valójában az ı tekintélyük, sza-
vuk kevésnek bizonyult. Ezért úgy döntöttek, hogy Pál és Barnabás – néhány
testvérrel együtt – menjen fel Jeruzsálembe az apostolokhoz és a vénekhez, és
szülessen ott döntés a kérdésben. Jeruzsálemben az apostolok és a vének
örömmel fogadták ıket. A kérdés körül azonban Jeruzsálemben is nagy vita
keletkezett, mert azok, akik a farizeusok pártjából lettek hívıkké amellett
kardoskodtak, hogy a pogányokból lett hívıket körül kell metélni, és „meg
kell parancsolni nekik, hogy tartsák meg Mózes törvényét” (15,5). Gyakorlati-
lag ez azt is jelentette, hogy a pogányoknak zsidóvá kellett volna lenni.

149
 Így került sor az »elsı apostoli zsinat« összehívására. Amikor az
apostolok és a vének összegyőltek, ismét nagy vita támadt. Feltőnı, hogy
nincs szó arról, hogy elcsendesedtek volna, s imádságban kérték volna a
Szentlélek vezetését. Lehetett volna így is cselekedni, sıt ez lett volna igazán
méltó az apostolokhoz és a vénekhez.
Mindazáltal a Szentlélek jelen volt, s egyszer csak észrevétlenül, de
nagyon nyilvánvalóan kezébe vette a vezetést. Három általa inspirált beszéd
hangzott el, s ezek nyomán született meg az általa inspirált döntés.
Az elsı beszéd Péter ajkáról hangzott el. Amikor nagy vita támadt, az indula-
tok elszabadultak, felállt, nyilván intett a kezével, hogy szólni kíván. Beszéde
rövid és tömör volt, s olyan, aminek nem lehetett ellenállni. „Atyámfiai, férfi-
ak – mondta -, ti tudjátok, hogy régtıl fogva engem választott ki Isten közüle-
tek, hogy az én számból hallják a pogányok az evangélium igéjét, és higgye-
nek. A szíveket ismerı Isten pedig bizonyságot tett mellettük, amikor éppen
úgy megadta nekik is a Szentlelket, mint ahogyan nekünk, és nem tett semmi
különbséget közöttünk és közöttük, mert hit által megtisztította szívüket. Most
tehát miért kísértitek azzal Istent, hogy olyan igát tegyetek a tanítványok nya-
kába, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elhordozni? Ellenben abban
hiszünk, hogy mi is az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint
ık.” Az üdvösségnek tehát egyetlen feltétele van: az Úr Jézus kegyelme.
Péter szavai nyomán megváltozott a légkör. Ebben a más légkörben, amit
Isten Lelke teremtett, már egészen más füllel és más szívvel hallgatták meg
Pált és Barnabást, akik szintén nem theológiai vitát kezdeményeztek, hanem
„elbeszélték, milyen sok jelt és csodát tett általuk Isten a pogányok között”
(15,12). Senki sem szakította félbe ıket. Amikor Pál és Barnabás befejezte
beszámolóját, nagy csend támadt. A csendben felállt Jakab, és elhangzott a
harmadik inspirált beszéd:
„Atyámfiai, férfiak, hallgassatok meg! Simon elbeszélte, hogyan gondosko-
dott Isten elıször arról, hogy a pogányok közül népet szerezzen az ı nevének.
És ezzel egyeznek a próféták szavai, ahogyan meg van írva: Ezután visszaté-
rek, és felépítem Dávid leomlott sátorát, romjait is felépítem, és helyreállítom,
hogy keresse az emberek maradéka az Urat, és mindazok a pogányok, akik
között elhangzik az én nevem. Így szól az Úr, aki ezt véghezviszi, és aki ezt
öröktıl fogva tudja. Ezért én úgy gondolom: ne terheljük meg azokat a pogá-
nyokat, akik megtérnek Istenhez, hanem rendeljük el nekik, hogy tartózkodja-
nak a bálvány okozta tisztátalanságtól, a paráznaságtól, a megfulladt állattól
és a vértıl. Mert Mózesnek ısidıktıl fogva minden városban megvannak a
hirdetıi, hiszen a zsinagógákban minden szombaton olvassák ıt” (ApCsel
15,13-21).
Ezek után már nem volt vita, hanem megszületett a Szentlélek által
inspirált döntés, amit elküldtek az antiókhiai testvéreknek, s ami irányadó lett
mindenütt: „Mi, az apostolok és a vének, a ti testvéreitek, az antiókhiai, szíriai
és ciliciai pogány származású testvéreknek üdvözletünket küldjük! Mivel
meghallottuk, hogy közülünk egyesek megzavartak titeket, és szavaikkal fel-
dúlták lelketeket - pedig mi nem adtunk nekik megbízást -, egymás között
egyetértésre jutva, jónak láttuk, hogy férfiakat válasszunk és küldjünk hozzá-
tok a mi szeretett Barnabásunkkal és Pálunkkal, olyan emberekkel, akik életü-
150
ket tették kockára a mi Urunk Jézus Krisztus nevéért. Elküldtük tehát Júdást
és Szilászt, hogy ık tudtotokra adják ugyanazt élıszóval. Mert a Szentlélek
jónak látta, és vele együtt mi is úgy láttuk jónak, hogy ne tegyünk több terhet
rátok annál, ami föltétlenül szükséges: hogy tartózkodjatok a bálványáldozati
hústól, a vértıl, a megfulladt állattól és a paráznaságtól. Ha ezektıl ırizked-
tek, jól teszitek. Legyetek egészségben!” (ApCsel 15,23-29).
A határozat nyomán békesség és öröm támadt a gyülekezetben. Krisz-
tus áldozatához nem kell hozzátenni semmit. Az üdvösség egyedül kegyelem-
bıl van. Valószínőleg az elsı apostoli zsinat idején született az a megállapo-
dás, amirıl Pál apostol a Gal 2,9k-ben ír: „amikor Jakab és Kéfás meg János,
akiket oszlopoknak tekintenek, felismerték a nekem adott kegyelmet, megál-
lapodásul kezet adtak nekem és Barnabásnak, hogy mi a pogányokhoz men-
jünk, ık pedig a körülmetéltekhez. Csak azt kérték, hogy emlékezzünk meg a
szegényekrıl: ez az, amit én igyekeztem is megtenni.”
A nagy kı tehát el lett hengerítve a pogánymisszió útjáról. Ez nem
jelenti azt – noha jelenthette volna, hogy többé nem támadtak viták, nem pró-
bálták meg újra és újra, hogy valamit hozzátegyenek Krisztus keresztjéhez,
mind a mai napig. Sıt, ilyenek mindig lesznek. De az Ige felbonthatatlan (Jn
10,35), s az ApCsel 15,7-11.23-29 az Isten igéje. (Természetesen az egész
Szentírás az, ezt a két szakaszt témánk összefüggésében emeltem ki.)

Az efézusi példa

Az ApCsel 18,18-19,20 történeti - s ennek nyomán - gondolati egysé-

get alkot: az efézusi gyülekezet megalakulását és felvirágzását mondja el.
Elgondolkodtató Barth Károly megállapítása, aki szerint az egyház helyzete
az efézusi gyülekezetéhez hasonlít. Gyümölcstelensége, tehetetlensége abból
származik, hogy - bár emlegeti, de - nem ismeri, és nem is akarja igazán is-
merni a Szentlelket.136
Efézus, az események színhelye, ókori világváros volt Kis-Ázsiában,
az Égei-tenger mellékén. Közlekedési, kereskedelmi szempontból kiváló he-
lyen feküdt. Jeruzsálem és Athén mellett egyike az ókor három szent váro-
sának. A világ hét csodája közül Efézusban volt az egyik: Az Artemisz- vagy
Diána-templom. Ázsia kincseskamrája, sokféle pogányság, babonaság meleg-
ágya, bőnözık búvóhelye és fészke volt. Történetünk idején igazi világváros,
annak minden elınyével és nyomorúságával. Isten ebben a városban is akart
és tudott hatalmas dolgokat cselekedni.
Az efézusi gyülekezet keletkezésének, élete szép kibontakozásának
három szakasza volt: a) Elakadás (18,18-28). b) Gyógyulás (19,1-7). c) Növe-
kedés (19,8-20).

a) Elakadás (ApCsel 18,18-28)

Az efézusi gyülekezet megalakulása, felvirágzása csodálatosan szép,

igaz történet. Mindössze tizenkét férfival indult, s a kicsiny mustármagból

136
Karl Barth, Einführung in die evangelische Theologie, 57-63.p.
151
hatalmas fa lett. Pál apostol azt írta az efézusi szolgálatáról a korinthusiaknak,
hogy nagy és sokat ígérı kapu nyílt elıtte, de az ellenfél is sok (1Kor 16,9).
Hogyan történt mindez?
Elakadással kezdıdött. Efézusban keletkezett egy kicsiny mag, egy
kis gyülekezet. Megtartották az imádkozás alkalmait, igyekeztek szentül, tisz-
tán élni. De egy helyben topogtak. Ennek egyértelmő jele, hogy nem volt
növekedés. Maradtak tizenketten. Amint a következı szakaszból kiderül, bel-
sı, lelki növekedés sem volt. Úgy tőnik, hogy ezt az elakadást valójában nem
is érzékelték, úgy gondolták, hogy minden rendben van. Ez a mi alaphelyze-
tünk is. Vannak gyülekezeteink. Egyházunkban, gyülekezeteinkben sok min-
den történik. Folynak az istentiszteletek, bibliaórák, van sok evangélizáció,
konferencia, egyházi újság, folyóirat, szépülnek az épületeink. De nincs növe-
kedés. A mutogatott eredmények ellenére református egyházunk létszáma
csökkent az elmúlt idıkben a legnagyobb mértékben, s ezen a téren a megvál-
tozott körülményeink között sincs lényeges változás. Helyzetünk ıszinte fel-
mérésére, s töredelmes bőnbánatra van szükségünk.
Az elakadás okai Efézusban. Szakaszunk két dologra irányítja a fi-
gyelmünket. Az egyik ok a kezdet kezdetén található. A gyülekezet történeté-
nek kezdetén volt egy magvetés, ami nyomtalanul eltőnt. Csak egy kis tudósí-
tás ırzi emlékét (ApCsel 18,19-21). Pál apostol, a második missziói útja
végén, Jeruzsálembe tartva, rövid idıt töltött Efézusban. A zsinagógában bi-
zonyságot tett arról, hogy Jézus a Krisztus. Kérik, hogy maradjon, de ı hajtha-
tatlan: most többre nincs idı. A bizonyságtételben nem lehetett hiba, hiszen
Pál apostol hirdette az igét. Akkor miért tőnt el nyomtalanul? A felelet egyér-
telmő: azért, mert nem született döntés. Eredmény ott van, ahol eljutnak a
döntésig. Ez Pál apostol missziói útjának a nagy tapasztalata is. Ez az egyik
oka a mi elakadásunknak is. Mennyi magvetés - igehirdetés, bőnbánati hét,
evangelizáció, konferencia - tőnik el nyomtalanul, mert hiányzik a határozott
döntés. Ezzel súlyos ítéletet vonhatunk magunkra, mert a föld, amely beissza
a gyakran ráhulló esıt, és csak tövist és bojtorjánt terem, közel van az átok-
hoz, aminek a vége: megégetés (Zsid 6,7).
Az elakadás másik oka Isten útjának, az Úr útjának a hiányos ismere-
te. Az Isten útja az Ószövetségben egyfelıl az Isten dolgairól, rendelkezései-
rıl, törvényeirıl szóló ismeret és tanítás, másfelıl pedig az, ahogy Isten jelen
van, cselekszik, kijelenti magát népe s a népek történetében. Ezekbıl követ-
kezıen Isten útja az ı üdvszerzı munkája, amellyel a mindenséget a megvál-
tás és újjáteremtés felé vezeti. Az Újszövetség az Úr útján a Jézusra vonatko-
zó ismeretet, tanítást érti. A hangsúly itt az eseményeken van, amit számos
apostoli bizonyságtétel tanúsít (Jézus születése, élete, kereszthalála, feltáma-
dása, mennybemenetele, a Szentlélek kitöltése, Jézus visszajövetele, vö.
ApCsel 2,22kk; 3,12kk; 10,36kk). Isten cselekvése sodrásában akkor vagyunk
benne, ha ott vagyunk, ahol ı tart, s nem maradunk le valamelyik megelızı
szakaszban. Efézusban az volt a baj, hogy nem ismerték alaposan az Úr útját.
Ezért topogtak egy helyben. Pedig egyébként minden rendben volt. Szaka-
szunk nagyon szép dolgokat mond Apollósról. Alexandriából, a Római Biro-
dalom második legnagyobb városából származott. Az alexandriai zsidóság
körében fejlıdött ki az allegorikus írásmagyarázás, amely tág teret nyitott
152
Apollósnak arra, hogy az ószövetségi írásokat Jézusra alkalmazza, bizonyítva,
hogy ı a megígért Messiás. Járatos volt az Írásokban, mestere volt a szónak.
Buzgó lélekkel és bátran (vö. ApCsel 4,29) beszélt a zsinagógában (mindkét
kifejezés arra utal, hogy pneümatikus töltése volt a szolgálatának). Jézusról
tett bizonyságot, s az, amit mondott, helyes volt. Egyetlen probléma volt csak,
nem ismerte alaposan az Úr útját, csak a János keresztségét ismerte. Nehéz
lenne megmondani, hogy a János keresztségének az ismerete tartalmilag mit
jelentett Apollós esetében. Nyilván ismerte a Jézusra vonatkozó dolgokat,
hiszen tanították az Úr útjára, és helyesen beszélt Jézusról. Ismerhette életét,
kereszthalálát, tudhatott feltámadásáról, mennybemenetelérıl, visszajövetelé-
rıl. Amit szakaszunk alapján teljes bizonyossággal mondhatunk: hiányzott
bizonyságtételébıl annak az üdvtörténeti ténynek az ismerete, hogy Jézus a
megígért Szentlelket kitöltötte és kitölti azokra, akik benne hisznek. Nem tud
valamit, amit tudnia és hirdetnie kellene. Ismert sok mindent, csak azt nem,
ami - aki - által Isten akaratát cselekedhetjük. Ez az ismeret nem csak szelle-
mi, értelmi tudás, hanem átélés és megtapasztalás is.
Az elakadásnak más okai is lehetnek. Isten önvizsgálatra és bőnbánat-
ra hív bennünket. Ezért számolni kell azzal, hogy az elakadásnak más okai is
lehetnek. A Biblia és az egyháztörténet számos példával szolgál. Izrael vere-
séget szenvedett Ajnál. Elakadnak, sírnak, jajgatnak. Isten válasza: vétkezett
Izrael, irtsák ki a gonoszt maguk közül (Józs 7,10 kk). De nemcsak a rende-
zetlen bőnök miatt lehet elakadni, hanem az Istenrıl alkotott hamis elképzelé-
sek miatt is. Barth a keresés idejérıl vallja, hogy gyámoltalanul álltak „kigon-
dolt” Istenükkel és istengondolatukkal. Elakadáshoz vezet az is, ha a Bibliát
bizonyos értelmezések, szemléletek szemüvegén át nézzük, s nem úgy, mint a
hajótöröttek, akiknek mindenük elveszett (Thurneysen).
A megoldás felé csak akkor indulhatunk el, ha tudatára ébredünk: baj
van az ismeretünkkel, alaposabban meg kell ismernünk Isten útjait, az Úr
útjait. Ez nem könnyő dolog. Felelısségtudat, bátorság és alázat kell hozzá.
Akvillában és Piszcillában volt felelısségtudat, bátorság és készség, hogy
nagyobb ismeretüket testvéri módon megosszák, Apollósban pedig volt alázat
és nyitottság a több elfogadására. Mindkettı nagyon fontos. Ha erre készek
vagyunk, akkor elindultunk a gyógyulás felé.

b) Gyógyulás (ApCsel 19,1-7)

Szakaszunk az efézusi gyülekezet életének nagy fordulópontját,

gyógyulását mondja el. Így történt Efézusban. Isten ma is, közöttünk is meg-
teheti ezt, vagy cselekedhet valami hasonlót. Kövessük lépésrıl lépésre az
eseményeket.
Kaptatok-e Szentlelket? Pál apostol, amikor rátalált az efézusi tanítvá-
nyokra, hamarosan feltette nekik ezt a kérdést. Miért?
Elıször is azért, mert észrevette hiányát. Vannak dolgok, amiknek a hiányát
nem veszi észre az, aki nem ismeri, de rögtön feltőnik annak, aki ismeri. Ez a
helyzet a Szentlélekkel is. A Szentléleknek kisugárzása, fénye, ragyogása van.
Olyan ez, mint amikor az újraélesztésnél a szív ismét elkezd dobogni. A
Szentlélek az élet Lelke, az élet.
153
Kérdezi azért is, mert a Szentlélek vétele alapvetıen hozzátartozik a keresz-
tyén élethez. Nélküle szétszórt, vagy hússal, inakkal, bırrel borított csontok
vagyunk csupán (Ez 37,7kk). A Szentlélek Istentıl kapott zsenge, zálog, pe-
csét ( Róm 8,23; 2Kor 1,22; Ef 1,13k), akiben nincs a Krisztus Lelke, az nem
az övé (Róm 8,9).
De kérdezi azért is, mert lehet kapni, s ami elmaradt, azt lehet pótolni. A kér-
désbıl kitőnik az is, hogy a Szentlélek elnyerésének a hitre jutásnál (megté-
résnél, megkeresztelkedésnél) van a normális helye (vö. ApCsel 2,38). Ezért
kérdez rá az indulásra, az alapra. Ha az alappal baj van, akkor baj van a foly-
tatással is.
A kérdés ıszinte feleletet vár. Ha az orvos kérdez - és meg akarunk
gyógyulni -, ıszintén kell válaszolni. Ha Isten kérdez, még sokkal inkább,
hiszen az ajándékozó tudja, adott vagy nem adott.
Az efézusiak ıszintén válaszoltak: „még azt sem hallottuk, hogy van Szentlé-
lek.” A hiány, a baj oka tehát a tanításban volt. Apollós mindent helyesen
tanított, csak amit tanított - kevés volt.
Mi mit válaszolunk az apostol által feltett kérdésre? Nem mondhatjuk, hogy
azt sem tudjuk, hogy van Szentlélek, hiszen tudunk róla, és valljuk: „Hiszek
Szentlélekben...” Megáll-e az Ige mérlegén, amit válaszolunk? Nem kerüljük-
e ki az igazi, ıszinte feleletet úgy, hogy szembe nem állítható dolgokat állí-
tunk szembe egymással, pl. ha Úrnak mondom Krisztust, akkor szükségtelen
kérdezni, hogy kaptam-e Szentlelket, mert Úrnak csak a Szentlélek által
mondhatom ıt. Simon Péter is a Szentlélek által vallotta Jézust az Úr Krisztu-
sának ( Mt 16,16k), mégis szüksége volt arra, hogy vegye a Szentlélek aján-
dékát. Az egyháztörténet során is sok kísérlet történt a kérdés megkerülésére.
A Szentlélekrıl való beszéd és hitvallás nagyon sokszor ürességet, félelmet,
elzárkózást, tudatlanságot takar.
Mire keresztelkedtetek meg? A helyzet tisztázása érdekében az apostol
újra a kezdetre kérdez, majd elmondja azt, ami hiányzott az Apollós bizony-
ságtételébıl: János megtérést követelt, s azt hirdette, hogy abban higgyenek,
aki utána jön: Jézusban. Maga János ezt a keresztséget vízzel való megkeresz-
telésnek nevezte. Így készített utat Jézushoz, népet a Messiásnak. De János
túlmutatott magán, arra, aki utána jön, aki Szentlélekkel keresztel (Mt 3,11).
Ez a kifejezés nem sokszor fordul elı a Bibliában. Bár Jézus is használta
mennybemenetelekor (ApCsel 1,5). A döntı az, hogy ez az esemény az Atya
ígéretének a beteljesedése, amit az ApCsel 2,4 úgy ír le, hogy megteltek
Szentlélekkel. Nem az elnevezéseken van a hangsúly, hanem a tartalmon: a
Szentlélek kiáradásán. Így vezeti Pál apostol az efézusiakat az ígéretek vilá-
gából a beteljesedés világába.
Mit válaszolunk ezekre? Minden azon dıl el, hogy amikor Isten to-
vább akar bennünket vezetni, készek vagyunk-e engedelmeskedni. Az
efézusiak hittel és engedelmességgel válaszoltak Pál apostol bizonyságtételé-
re. Nem okoskodtak, nem húzódoztak, nem halogatták a döntést, hanem azon-
nal megkeresztelkedtek Jézus nevére. Hangsúlyos, hogy Pál apostol a Jézus
nevére keresztelte meg ıket. Pál nem újrakeresztelte az efézusiakat. A János
keresztsége és a Jézus nevére való megkeresztelés között lényeges különbség
van. A Jézus nevére való megkeresztelés is feltételezi a bőnbánatot és a meg-
154
térést, de mindez a bőnök bocsánatára történik a Szentlélek elnyerésének ígé-
retével és megtapasztalásával (vö. ApCsel 2,38). Az efézusiak az újabb elaka-
dás veszélyét legyızték.
Szükséges, hogy ezeket a kérdéseket biblikusan átgondoljuk, feldol-
gozzuk. A Biblia tanítása szerint semmiképpen sincs szükség újrakeresztelke-
désre, ha már megkereszteltek bennünket. Sajnos, ez sokakat megkísért, pedig
az újrakeresztelkedésnél már azon van a hangsúly, amit mi teszünk, és nem
azon, amit Isten tett értünk. Nem szükséges sehová menni, mert Jézus minde-
nütt, minden gyülekezetben adja a Szentlelket. Olyan hitre van szükség,
amely megnyílik Isten elıtt, és kész befogadni ajándékát. Elakadásunkon,
elesettségünkön csak a Szentlélek segíthet. A Szentlélek pedig ott lesz nyil-
vánvalóvá, hatékonnyá, ahol sóhajtoznak, kiáltanak utána vágyakozó szívvel:
Jövel teremtı Szentlélek!
És leszállt rájuk a Szentlélek. Megismétlıdı csoda és kegyelem: az Úr
együtt munkálkodik a hirdetett Igével. A Szentlélek megcselekszi, amit általa
hirdetnek. A Szentlélek kiáradásának, elnyerésének számtalan útja van. Nem a
forma, a mód a döntı, hanem az, hogy Isten adja a Szentlelket. A megdicsıült
Jézus keresztelt és keresztel ma is Szentlélekkel.
Efézusban ezen a ponton fordult meg minden. A nagy kérdés az, hogy
mi le tudjuk-e gyızni ezt az akadályt, tudjuk-e hittel fogadni a hirdetett Igét.
Ha igen, akkor egyházunkban is megváltozik, megújul minden.

c) Növekedés ApCsel 19,8-20

Azt, hogy az efézusi gyülekezet valóban kijutott az elakadásból, iga-

zán meggyógyult, a következmények mutatják. Minden elképzelést felülmúló
növekedés kezdıdött el a gyülekezet életében. A 20. vers mindezt így foglalja
össze: Az Úr igéje hatalmasan terjedt és megerısödött. Hogyan?
Pál bátran szólt. Nem emberi bölcsességet szólt, hanem az Isten be-
szédét, az Isten igéjét hirdette. Növekedés ott van, ahol Isten igéje a közép-
pontba kerül. Az Ige friss kenyér, és csontjainkba rekesztett tőz, ami a Szent-
lélek ereje által futótőzzé lehet. Hangsúlyos az is, hogy bátran szólt. Olyan
belsı szabadságról van szó, ami nem tekint emberekre, csak Istenre néz. Fe-
nyegetések közepette ezt kérte az ısgyülekezet is: „add meg szolgáidnak,
hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet” (ApCsel 4,29). Ez a bátorság, belsı
szabadság, a jelenlévı Szentlélek mőve, aki elvezet minden igazságra, s az
igazság szabaddá tesz (Jn 8,32).
Pál apostol az Isten országa dolgait szólta bátran, nem általánosságban, hanem
úgy, ahogyan Isten Jézus Krisztusban kijelentette és ajándékozta. Az Úr útját
hirdette: Krisztus keresztjét, ami zsidónak botránkozás, görögnek bolondság,
de ami Isten hatalma minden hívı üdvösségére. Hirdette az evangéliumot,
hogy Isten országa Jézus Krisztusban itt van, megragadható.
Döntésre vitte a dolgot. Az ige hirdetése során elkerülhetetlen a dön-
tés elé állítás. Újra hangsúlyos: nincs növekedés döntés nélkül. Le kell gyızni
a bennünk és körülöttünk lévı ellenállást. Ez az ellenállás a hitbeli engedel-
mességgel való szembenállás. Az Isten dolgaival szembeni ellenállás gonosz,
sötét, sátáni dolog (ApCsel 13,10), akkor is, ha a legkegyesebb formában
155
történik. Az ellenállás megkeményedés, ítélet, az engedelmesség, a hitbeli
döntés pedig az Úr útjának elfogadása. Tetszett Istennek, hogy Jézus keresztje
által váltsa meg a világot. Ez nem vitatkozás, hanem kijelentés és elfogadás
kérdése. A döntés harcok árán születik. Szomorú, mikor ebben a harcban Isten
népe áll szemben keményen, tudatlanul, gúnyolódva Isten országa dolgaival.
A harcban vannak közömbösen szemlélıdık, gúnyolódva ellenállók, és van-
nak gyıztesek, akik örökségül nyernek mindent.
Minden nap tanított. Az apostol minden nap tanított, hosszú idın, két
éven át. Egy kézirat tudósítása szerint a tanítás naponként - a mi beosztásunk
szerint - délelıtt 11-tıl délután 4 óráig tartott. Ez a hıség miatt a pihenés ideje
volt. Ezt áldozták fel lelkük táplálására, felüdülésére.
A 10. vers az Ige csodálatos terjedésérıl tudósít: mindenkihez eljutott Ázsiá-
ban. Pedig Pál apostol ebben az idıben nem utazgatott. Naponként tanított.
Az emberek, zsidók és görögök jöttek-mentek, s adták tovább a hallottakat.
Nem egyszerően Pál missziója volt, hanem a gyülekezet missziója, a Szentlé-
lek missziója.
Isten nem mindennapi csodákat tett Pál keze által. Ebben a mondat-
ban minden szó hangsúlyos. A csodákat nem Pál cselekedte, hanem Isten.
Nem Pál a nagy, hanem Isten. De szükség van eszközre is. Isten felhasználhat
mindenkit. Ez hit, átadás, a Krisztus gyalázata vállalásának a kérdése.
Isten nem mindennapi csodákat cselekedett. Vannak mindennapi, hétköznapi
csodák, nemcsak abban az értelemben, hogy minden csoda, hanem olyan érte-
lemben is, hogy Isten naponként cselekszik csodákat. Ez nem valami különle-
ges, hanem a legtermészetesebb dolog Isten népe, gyermekei életében. Szent
öröm a szabadító Istenben, akinek a karja nem rövidült meg. A „nem minden-
napi” azt jelenti, hogy túl a megszokottakon, mind méreteiben, mind nagysá-
gában és csodálatos voltában. Nagyon sok beteg meggyógyult, megszállottak
megszabadultak. Sok esetben Pál nem is volt jelen személyesen, elég volt, ha
kendıjével vagy kötényével megérintették a betegeket. Vannak, akik ez utób-
bi esetében valami babonaságra gyanakodnak. Valójában szent, isteni dolgok-
ról van szó, ahhoz hasonlóan, mint mikor a vérfolyásos asszony Jézust meg-
érintve meggyógyult, vagy Péternek még az árnyéka is gyógyított. Jézus jelen
volt, a Szentlélek erıi áradtak. Isten munkálkodni akart, voltak eszközök, volt
elfogadó hit. Az emberek csak jöttek-jöttek, Krisztus jó illata, az élet illata
pedig terjedt. A hívı zsidók örültek: meglátogatta Isten az ı népét, ez az Isten,
akit mi vártunk (Vö. Ézs 25,9). S örültek a pogányok is, mert Isten ıket is
befogadta.
Kétségtelen, hogy az efézusi gyülekezet növekedésében, abban, hogy az Úr
igéje hatalmasan terjedt és megerısödött, jelentıs szerepe volt ezeknek a cso-
dáknak. Ez egyezik a Biblia tanításával. Az Ószövetség szent hitvallása: a
bálványok mind semmik, de a mi Istenünk csodákat cselekszik (1Krón 16,26;
Zsolt 96,5;98,1). Jézus messiási pecsétként sok csodát cselekedett (Mt 11,4k;
20kk; Lk 11,20). A tanítványok küldetésében benne van mind az evangélium
hirdetése, mind a betegek gyógyítása (Mt 10,7k.; Lk 10,9; Mk 16,15kk.). Az
ısgyülekezet könyörgött azért, hogy jelek és csodák történjenek Jézus nevé-
ben (ApCsel 4,30). Mi is kérhetjük, Isten karja ma sem rövidült meg.

156
 Magasztalták az Úr Jézus nevét. Jézus neve magasztos, csodálatos,
hatalmas erı, méltó a dicsıítésre, magasztalására. Ez a magasztalás nem csu-
pán valami teológiai igazság, liturgikus esemény. Az a magasztalás, amit az
Ige növekedése és megerısödése követ, a harcok mezején, Jézus neve hatal-
mának a megtapasztalása által születik. Jézus nevének magasztalása szaka-
szunkban a Szkéva fiainak a történetéhez kapcsolódik, akik megpróbálták a
tisztátalan lelket Jézus nevével kiőzni. Jézus neve valóban hatalom, de nem
varázsszer. Ezért szégyenültek meg a fıpap fiai. Jézus nevének szentsége,
hatalma váltotta ki a szent félelmet, s ennek nyomán a magasztalást. Ne hiá-
nyozzon a mi életünkbıl sem Jézus nevének a magasztalása.
A hívık eljöttek, és megvallották bőneiket. A szent félelem, amit a
Szkéva fiainak a története váltott ki, a hívıket is új bőnbánatra, megtérésre,
megtisztulásra vezette. Megdöbbenve látjuk, hogy hívı emberek életében is
mennyi bőn megmaradt. Vizsgáljuk meg magunkat: a mi életünkben milyen
bőnök maradtak meg, milyen babonaságok, sátáni dolgok (halottidézés, kár-
tya, horoszkóp, képmutatás, hazugság, ital)… A bőnöktıl való megtisztulás
nélkül nincs növekedés.
Az efézusiak nemcsak megvallották bőneiket, hanem el is égették a mesterke-
désekhez használt könyveket. Felismerték, hogy ezeket nem szabad megtarta-
ni, ki kell dobni, el kell égetni. A bőn megtartott emlékei megkötöznek. Ha-
talmas tőz lobogott Efézus piacán, ami hirdeti: Milyen sokat áldozunk gonosz
dolgokra! Vagy mi pusztítjuk el a bálványokat, vagy azok minket. Krisztus-
nak nincs semmi közössége Baállal, az egyháznak, a keresztyén embernek
sem lehet. Isten temploma nem fér össze a bálványokkal (Vö. 2Kor 6,15k).

A Jelenések könyvében

Jézus Krisztus kinyilatkoztatása

Az apostoli levelek fıleg a gyülekezetépítés kérdéseivel foglalkoznak,

ezt a célt szolgálják lényegében a tanítások is. Az apostoli leveleket követıen
a Jelenések könyvében van szó magáról a misszióról, több összefüggésben is.
A Jelenések könyvét akár a misszió könyvének is nevezhetnénk, hiszen a
misszió alapja felragyogtatása után (Jel 4,1-5,14) a misszió útjáról és célba
érésérıl (is) tudósít. A Jel 6,1-22,21 a misszió misztériumával indul (6,1-8) és
fejezıdik be (22,17.20). A Jelenések könyvének értelmezése, magyarázása
nehéz feladat. Sok benne a homályos dolog, s fokozottan kísért, hogy a ma-
gyarázás során szabadon engedjük a fantáziánkat. Ezért kívánok néhány dol-
got elmondani a Jelenések könyvérıl, amelyek a további fejtegetések alapjául
és hátteréül is szolgálnak.
A Jelenések könyve ezzel kezdıdik: „Ez Jézus Krisztus kinyilatkozta-
tása, amelyet Isten adott neki, hogy közölje szolgáival...” (Jel 1,1). Ugyanezt
hangsúlyozza a 22,16 is: „Én, Jézus küldtem el angyalomat, hogy ezekrıl
bizonyságot tegyen nektek a gyülekezetek elıtt. Én vagyok Dávid gyökere és
új hajtása, a fényes hajnalcsillag.” Ez azt jelenti, hogy a Jelenések könyve
nem íróasztal mellett született. János apostol nem a próféták és az apokalipti-
kusok virágos kertjében szedegetett össze virágokat, s kötött belılük csokrot.
157
A képeket nem különbözı mozaikokból állította össze, hanem valóban látta.
A szavakat nem ı adta Jézus, illetve Jézus angyalának (és angyalainak) a szá-
jába, hanem valóban kapta, hallotta ezeket. A Jelenések könyve Jézus Krisz-
tus kijelentése. A magyarázások során ez rendszerint elhomályosul, elsikkad.
Mindazáltal tudatában kell lennünk, hogy olykor a kijelentett dolgok, a kije-
lentett dolgok értelme is rejtve marad, noha nem (minden esetben) örökre.
Erre utal a Dán 12,4 is: „Te pedig Dániel zárd be ezeket az igéket, és pecsé-
teld le ezt a könyvet a végsı idıkig. Sokan tévelyegnek majd, de az ismeret
gyarapodik.” Ebben az összefüggésben hadd hangsúlyozzuk: A Jelenések
könyve esetében különösen is szem elıtt kell tartani a Második Helvét Hitval-
lás tanítását: „Az Írásnak csak azt a magyarázatát ismerjük el igaz keresztyén
értelmő magyarázatnak, amely magából az Írásból van véve (annak a nyelv-
nek szelleme szerint, amelyen írták azt, valamint a körülmények szerint mér-
legelve és a hasonló vagy eltérı, több és világosabb helyeknek egybevetésével
kifejtve) amely egybevág a hitnek és a szeretetnek regulájával, és kiváltkép-
pen szolgálja Isten dicsıségét és az emberek üdvösségét.”137 Valamely szó
vagy kifejezés értelmét nem lehet azon az alapon eldönteni, hogy többnyire
ezt, vagy azt jelenti, tehát az adott esetben is az általános jelentése mellett kell
dönteni.
A távolság, amit a Jelenések könyve átível, az út, amelyet felvázol
rendkívül nagy, illetve igen hosszú. A kijelentés arról szól „amik vannak és
amik ezek után lesznek” (1,19). A jelenbıl, azaz János apostol patmoszi
számőzetése idejébıl indul ki, s Jézus Krisztus visszajövetelén, ezer éves
uralmán át az új ég és új föld végtelen távlatába torkollik (1,9; 19,11-16; 20,1-
6; 21,1-22,5). A megértés és a magyarázás szempontjából nagyon lényeges,
hogy a Jelenések könyve nem menetrend, még csak nem is történelemkönyv.
Az ív vagy az út spirálszerően halad elıre. A spirál egyes körei többnyire az
egész távolságot átívelik. Az egyes körök más és más összefüggésben, újabb
és újabb aspektusból vázolják fel az egész utat, s olykor egy-egy esemény
jelzi, jelenti a fordulópontot a spirál körei között.
A látomások, kijelentések sora a hét gyülekezetnek küldött levelekkel
kezdıdik. Ezek a levelek a jelenbıl indulnak ki, de magukban foglalják a
gyülekezetek, az egyház egész útját is, a kezdettıl a nagy célba érésig. Erre
utalnak a Krisztus megjelenésével, a végsı beteljesedéssel kapcsolatos versek
(2,7; 2,10-11; 2,17; 2,26-28; 3,5; 3,11-12; 3,20-21). Ezért találhatja meg min-
den idık minden gyülekezete ezekben a levelekben önmagát.
A hét levelet a mennyei jelenet, esemény követi. Betekintést kapunk a
mennyei istentisztelet világába, aminek azonban most az 5,1-10 van a közép-
pontjában: a Bárány átveszi „a könyvet a trónuson ülı jobb kezébıl” (5,7).
Egyedül a Bárány méltó arra, hogy átvegye a könyvet és felnyissa annak pe-
csétjeit. Ez egyben azt is jelenti, hogy mindaz, ami történik, Isten tanácsvég-
zése alapján megy végbe, s İ, illetve a Bárány úr az események felett.
A 6. fejezetben leírtak a patmoszi jelentıl a harag nagy napjáig ter-
jednek, amikor az ég eltőnik „mintegy felgöngyölıdı papírtekercs” s „minden

137
A Magyarországi Református Egyház Hitvallási iratai. I. A Heidelbergi Káté. II. A Máso-
dik Helvét Hitvallás, Budapest, 1954., 120.p.
158
hegy és sziget” elmozdul a helyérıl (6,14). Akkor kiáltanak majd az emberek
így a hegyekhez és a sziklákhoz: „Essetek ránk, és rejtsetek el minket a királyi
trónuson ülı arca elıl, és a Bárány haragja elıl, mert eljött az ı haragjuk nagy
napja, és ki állhat meg?” (6,16)
A 7. fejezet ismét fordulópont a Jelenések könyvében kijelentett ese-
mények sorában. Az Isten szolgáinak a megpecsételése pontszerő eseménynek
tőnik, ugyanakkor a fejezet a maga egészében az üdvözülık seregét és meny-
nyei életét mutatja be. A 7,16-17 összhangban van a 21-22. fejezetben olvas-
hatókkal (21,3-7.22-23; 22,1-5).
A 8,1-11,19 a bekövetkezendı események jelentıs körét öleli át, amit
a hét trombitaszó fog egybe. A tovább vezetı fordulópont a 11,15-18: A világ
feletti uralom a Krisztusé lett, Isten kezébe vette nagy hatalmát, eljött az utol-
só ítélet ideje.
A 12,1-14,20 Isten népe útját, a sátáni, démoni erıkkel szemben ví-
vott harcát írja le a Messiás születésétıl az Emberfia eljöveteléig.
A 15,1-4 ismét fordulópont, amit a harag hét poharának a kiöntése s a
nagy Babilon küszöbönálló meghirdetése követ (15,5-18,24). Ez az ítélet ide-
je, mivel senki sem mehet be a szentélybe, míg be nem teljesedik a hét angyal
hét csapása (15,8).
A 19,1-10 az utolsó fordulópont, ugyanakkor választóvonal is. A
mennyei seregek öröméneke, a Bárány mennyegzıje meghirdetése után már
nincsenek az egész ívet átfogó kijelentések, hanem a végidık végének az
eseményei következnek: Krisztus megjelenése (19,11-16), Krisztus gyızelme,
a fenevad és prófétája a kénnel égı tőz tavába, a Sátán pedig a mélységbe
vettetik (19,17-20,3). Krisztus ezer éves uralmát (20,4-6) Góg és Mágóg tá-
madása és pusztulása (20,7-10) majd a halottak feltámadása és az utolsó ítélet
követi (20,11-15). A 21,1-22,5 az új eget, új földet, az új Jeruzsálemet s az
üdvözülık életét mutatja be.
A Jelenések könyvében a hét levéllel kezdıdıen (2,5; 2,16; 2,21; 3,3;
3,19) ismételten felcsendül a megtérésre hívó szó, vagy a megtérés elmaradá-
sának megállapítása, amelyek egyértelmően tanúsítják, hogy Isten lényegében
mindvégig nyitva tartja a megtérés lehetıségét (9,21; 10,6; 14,7; 16,9; 16,11;
22,17). Joggal mondhatjuk tehát, hogy a Jelenések könyve a misszió könyve.
A következıkben azokat a szakaszokat emeljük ki, amelyek a misszió szem-
pontjából különösen is fontosak.

A fehér ló és lovasa (6,1-17; 6,2)

„És láttam, amikor a Bárány feltörte a hét pecsét közül az elsıt, és

hallottam, hogy a négy élılény közül az egyik mennydörgéshez ha-
sonló hangon szól: „Jöjj!” És láttam: íme, egy fehér ló, a rajta ülınek
íja volt, és korona adatott neki, és gyızelmesen vonult ki, hogy újra
gyızzön.” (Jel 6,1-2)

Az események sora, amiknek „hamarosan meg kell” történniük, a

pecsétek feltörésével kezdıdik. Az elsı négy pecsét feltörését a négy lovas
megjelenése követi.
159
 Tárgyunk szempontjából mellékes, de mégis szükséges megemlíteni,
hogy a 6,1-8 fordítása egy vonatkozásban vitatott. A kérdés az, hogy kinek
szól a megismétlıdı felszólítás: „Jöjj!” (6,1.3.5.7) Jánosnak? A lovasoknak?
Az újabb bibliafordítások (Stuttgarter Jubiläumsbibel /1937, az 1912-
ben elfogadott szöveg alapján/, Zürichi Biblia /Die in Zürich kirchlich
eingeführte Uebersetzung, é.n./, Jerusalemer Bibel (é.n.), The New English
Bible (1961. 1970), stb) a mienkhez hasonlóan fordítják: „„Jöjj!” És láttam...”
Ezek szerint a hívás a lovasoknak szól. A 20. században a legtöbb írásmagya-
rázó ezt a fordítást fogadja el.
A régebbi és a régi fordítások viszont János apostolra vonatkoztatják
a hívó szót: „Jöjj és láss.” Károli Gáspár is így fordította: „és hallám, hogy az
négy lelkes állatnac éggyic monda hasonlatos szóval az mennydörgéshöz, Iıy
ide és lássad. Es látám, és imé vala ott egy feiér ló, és az ki azon ül vala, ke-
zében vala kéziwe, és adattatéc néki korona, és ki iıne mint diadalmas, és
hogy az vtánnis diadalmat venne.”138 Hasonló fordítás olvasható a Hannau-
Bibliában (1608)139, az Aranyos Bibliában (1685)140, a Magyar Bibliában
(1685/1718)141, valamint számos más nyelvő fordításban142. Delitzsch is így
fordította héberre kérdéses szövegünket: bó’ úrö’é: Jöjj és lásd!143 E fordítás
alapjául több tekintélyes kézirat szolgál, pl. a Codex Sinaiticus, Codex
Vaticanus, amelyekben szövegünk így olvasható: Erkhou kai ide (kai blepe),
kai eidon, kai idou ipposz leükosz stb. Lehetséges, hogy több szövegváltozat-
ból értelmezési alapon kimaradt az ide, illetve a blepe: „Jöjj, és lásd!” Ha
ugyanis János lélekben már a mennyben volt, akkor szükségtelennek tőnik az
újabb hívás. Másfelıl viszont a látomások, a látomások menete, szerkezete
gyakran nem a mi logikánkhoz igazodik. Látomásokban bemutatott eljövendı
eseményekrıl van szó, ami indokolja a hívást, mint valami ablakhoz, amelyen
át a jövıbe lehet tekinteni. Olyan látásról van szó, amelyben egyszerre jelen
van a múlt, a jelen és a jövendı. Ez különösen is valószínő az elsı négy pe-
csét feltörése esetében: „...amikor a Bárány feltörte a hét pecsét közül az elsıt,
hallottam, hogy a négy élılény közül az egyik mennydörgéshez hasonló han-
gon szól: ‘Jöjj és lásd!’ S íme, egy fehér lovat láttam, a rajta ülınek íja volt,
gyıztesen állt ki, s azért, hogy újra gyızzön.” Ezek a látomások az indulás
pillanatát rögzítik, a parancskiadásra való felsorakozást.

138
Az Szent Biblianac Masodic Resze. Anno Domini M.D.xc. Vizsoly, 1590. 225.p.
139
Szent Biblia azaz Istennec O és Uy Testamentomanac prophetac és apostoloc altal megíra-
tott szent könyvei. Magyar nyelvre fordította és elöljáró beszéddel ellatta: Károli Gáspár
1590-ben. Igazgatta, megjobbította és dedikációval kiadta: Szenci Molnár Albert 1608-ban.
Hasonmás formában megjelent Ötvös László gondozásában 1998-ban. Debrecen, 1998.
140
Szent Biblia, AZ-AZ, Istennek Ó és Új Testamentumában Foglaltatott SZENT ÍRÁS,
Magyar Nyelvre Fordíttatott KAROLI GASPAR által. És mostan HATODSZOR e kis for-
mában kibotsattatott a’ Belgyumi Akadémiakban tanuló Magyaroknak forgolódások által.
Nyomtattatott Amsterdamban M. TÓTFALUSI KIS MIKLÓS Betüivel 1685 esztendıben.
141
Magyar Biblia. Avagy Az Ó és Új Testamentom könyveimben álló tellyes Szent Irás a
Magyar nyelvben. Mellyet: A Sidó cháldeai és Görög nyelvekbıl Magyar nyelvre fordí-
tott... Komáromi Csipkés György, megjelent 1685/1718-ban. Hasonmás formában megje-
lent Ötvös László gondozásában 2000-ben. Debrecen, 2000
142
pl. The Scofield Reference Bible. Authorized King James Version. 1909. 1917. 1937. 1945.
The New Testament 1971.
143
Delitzsch’s Hebrew New Testament. Berlin, 1902.
160
 E látomások struktúrájának a figyelembevétele Dürer értelmezését
erısíti meg: a lovasok felsorakoznak, s nem egymás után, hanem egyszerre
lépnek a végidık eseményeinek színterére. Napjainkban is egyszerre vannak
jelen a földön a háborúk, az éhségek, s halnak meg nagyon sokan nem termé-
szetes halállal, beleértve a modern kor „járványait” is. A Jel 6,1-8 ilyen szem-
lélése, értelmezése összhangban van azzal, amit bevezetésként a Jelenések
könyvérıl elmondottunk.
Szakaszunk alapvetı kérdése, hogy kit, vagy mit szimbolizál a fehér
ló lovasa. „Meglepı - írja C. L. Morris -, hogy milyen sok írásmagyarázó van
azon a véleményen, hogy itt Krisztusról van szó.”144 Helytálló a Jerusalemer
Bibel summás megállapítása: „A hagyomány jelentıs része a fehér lovas sze-
mélyében a 19,11-16 alapján Krisztust látta.”145 A régebbi írásmagyarázók
tehát, pl. Johannes Weiss146, Christoph Starke147, azon a véleményen voltak,
hogy a fehér ló lovasa azonos Krisztussal, vagy az evangéliummal, illetve az
evangélium hirdetésével. Elıbbi esetben - mint láttuk - a Jel 19,11-16, az
utóbbiakban pedig a Mt 24,14; Mk 13,10 a hivatkozási alap. A késıbbi írás-
magyarázók (20. század) viszont zömmel azt igyekeznek bebizonyítani, hogy
miért téves a korábbi kommentárok írásértelmezése, miért nem lehet a fehér ló
lovasát Krisztussal, illetve az evangéliummal azonosítani.
Azok, akik szerint a fehér ló lovasa nem lehet sem Krisztus, sem az
evangélium, általában abból indulnak ki, hogy a négy lovas lényege és funk-
ciója szerint azonos: pusztító, romboló lények, akiknek a nyomában halál
jár.148„A fehér lovas - írja A. Pohl - már annak alapján is negatív alaknak tő-

144
Canon Leon Morris: The Book of Revelation. An Introduction and Commentary. Inter -
Varsity Press Leicester, England. William B. Eerdmans Publishing Company Grand
Rapids, Michigan é.n. 101.p.
145
Die Bibel. Die Heilige Schrift des Alten und Neuen Bundes. Deutsche Ausgabe mit den
Erläuterungen der Jerusalemer Bibel. Herausgegeben von Diego Arenhoevel, Alfons
Deissler, Anton Vögtle. St. Benno-Verlag Gmbh Leipzig. é.n. 1782.p.
146
In: D. Friedrich Niebergall: Praktische Auslegung des Neuen Testaments. Für Prediger und
Religionslehrer. Zweite Auflage. Tübingen, Verlag von J. C. B. Mohr (Paul Siebeck) 1914.
565.p.
147
Synopsis bibliothecae exegetical in Vetus et Novum Testamentum, das ist Kurzgefasster
Auszug der gründlichsten und nutzbarsten Auslegungen über alle Bücher der Heiligen
Schrift. Mit Hülfe einiger Gelehrten zusammengetragen von Christoph Starke. Ein
Handbuch für Lehrer in Kirchen, Schulen und Häusern, sowie für alle Studierende und
Liebhaber der Heiligen Schrift, correct und vollständig aufs neue herausgegeben von
Traugott Siegmund. Des Neuen Testaments X. Band: Die Offenbarung St. Johannes, nekst
den Wort und Sachregistern zum 4.-10. Bande. Zweiter Ausdruck. Berlin, 1873. Verlag von
Eduard Beck. 63.p.
148
pl. Wiiliam Barclay: Offenbarung des Johannes. Band II. Aussaat Verlag Wuppertal. A mő
eredeti címe: The Revelation of John (Volume 2), a „The Daily Study Bible” sorozatban.
Saint Andrew Press, Edinburg, 1. bis 5. Auflage 1959 bis 1965 . Németre fordította: Dr.
Elfriede Leseberg. 1970. Neue durchgeseheue Ausgabe. Adolf Pohl: Die Offenbarung Jo-
hannes. 1. Teil. Kapitel 1 bis 8. Evangelische Haupt-Bibel-gesellschaft zu Berlin (1972).
Wuppertaler Studienbibel. Herausgegeben von Fritz Rienecker und Werner Boor. Dr. Ko-
csis Elemér: János Jelenéseinek magyarázata. In: Jubileumi Kommentár. A Szentírás ma-
gyarázata III. kötet. Budapest, 1995. Kálvin Kiadó. Dr. Almási Tibor: A Jelenések könyve.
I. GyuRó Art-Press, Szakolya, 1998. (Érted-e, amit olvasol? A Biblia Újszövetségi Köny-
veinek Kommentárja.) Nyomda: Fábián Bt. Debrecen
161
nik, hogy íjjal van felfegyverkezve, ezzel a félelmetes fegyverrel.”149 Az íj
ugyanis az Ószövetségben és a zsidóságban többnyire az ítélet fegyvere
(5Móz 32,23.42; Jób 6,4; 34,6; Zsolt 38,3, JSir 2,4; 3,12; Hab 3,9-14), „és
sohasem az üdvhozó evangélium képe.”150 A fehér ló lovasának kiemelt jelen-
tısége abban van - írja A Pohl -, hogy ı a többi lovas vezére, s Krisztussal
már csak azért sem azonosítható, mert Krisztus sohasem hoz háborút, éhséget,
pestist, s egyszerre lenne Bárány és lovas, és így önmagának parancsolna.151
Mivel a ló és az íj háborús szimbólum, ezért a fehér ló lovasát általában a
párthusokkal azonosítják. „A jelenség - írja dr. Kocsis Elemér - jellegzetesen
egy párthus lovas képe. A párthusok a császárok korában többször betörtek a
római birodalomba és fennállt a veszély, hogy elfoglalják a birodalom keleti
részét. A vízió jelentése: a megerısödött párthus birodalom gyızelmei Róma
felett a vég kezdetét jelentik.”152 Azon a nyomon, hogy a fehér ló lovasa nega-
tív jelentség, a legmesszebbre is el lehet jutni. A Jelenésekre - fejtegeti A.
Pohl - jellemzıek a kontrasztok: az asszony - a parázna, Jeruzsálem - Babilon,
Bárány - Állat. A Jel 6,2-ben Krisztus és az Antikrisztus kontrasztról van szó,
mivel „a 13,7 hasonló gyıztesként ábrázolja az Antikrisztust.”153 A fehér szín
esetében „utánzási motivumról” van szó, ami jellemzı antikrisztusi vonás.154
Hasonlóan vélekedik dr. Almási Tibor is.155
Az ismertetett szemlélet érvelésének alapvetı hibája, hogy nem veszi
figyelembe a Jelenések könyvének szerkezetét, a látomások sajátosságát, a
fehér ló és lovasa esetében e szimbolikus kifejezés kontextusait, és sem
egzegetikailag, sem bibliai teológiailag nem igazolhatók.
A négy lovas lényegi és funkcióbeli azonosítása helytelen: csupán
feltevés, ami sem a 6,2-bıl, sem a 6,1-8-ból, sem a Jelenések könyvébıl nem
igazolható. A fehér ló lovasa megjelenésében, megrajzolásában élesen külön-
bözik a többi lovastól. A fehér ló lovasa szoláris jelenség, s a szoláris szimbo-
lika jellegzetes vonásait hordozza (fehér színe, íj, korona, újra és újra gyız-
tes). A másik három lovas esetében a pusztító tevékenység pontosan meg van
határozva, ám a feladatukból nem következik, hogy maguk is negatív, démoni
lények (vö. 2Sám 24,15-17). A fehér ló lovasa esetében egyetlen szó sincs
arról, hogy pusztító feladata lenne. Más összefüggésben viszont maga Jézus
mondta: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre.
Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot” (Mt 10,34).
Összefüggésünkben a háborúk okozása a második lovas feladata. Mivel a
csapások, szenvedések egyben „a pásztor kutyái”, amelyek által Isten az em-
bereket magához akarja terelgetni (vö. Jel 9,20k), ezért a három lovas valóban
a fehér ló lovasának a szolgája.
Az, hogy az íj többnyire a harc, a háború, az ítélet fegyvere, igaz, de
ez nem jelenti azt, hogy mindig az ítélet szimbóluma. A Hab 3,3-15-ben Isten

149
A. Pohl, i.m. 175.p.
150
A. Pohl, i.m. 175.p.
151
A. Pohl, i.m. 174.175.p
152
Dr. Kocsis Elemér, i.m. 442.p.
153
A. Pohl, i.m. 175.p.
154
A. Pohl, i.m. 175.p.
155
Dr. Almási Tibor i.m. 180.p.
162
epifániájáról van szó: ami a népek számára ítélet, az Isten népe számára sza-
badítás. Az Ézs 49,2-ben pedig ezt olvassuk az Úr Szolgájáról: „Hasonlóvá
tevé számat az éles kardhoz, keze árnyékában rejtett el engem, és fényes nyíl-
lá tett engemet, és tegzébe zárt engem.” (Rev. Károli) Az Úr Szolgája tehát
fényes nyíl, mely valóban messzire szárnyal, hogy Isten üdve és szabadítása
eljusson a föld végsı határáig (Ézs 49,6). Itt a kard és a nyíl egyaránt az ige
szimbóluma (vö. Ef 6,17; Jel 19,15), amely mindig gyızött és mindig gyıztes
(vö. 1Móz 1,3; Zsolt 33,6.9; Ézs 55,10k). Mind egzegetikai, mind bibliai teo-
lógiai, mind a bibliai és az egyetemes szimbolika alapján megállapíthatjuk,
hogy a fehér ló lovasa az ige misztériumát hordozza, s mert Jézus Krisztus az
Isten Igéje (Jn 1,1-14), s akinek ez a név adatott, hogy „az Isten Igéje” (Jel
19,13), ezért elválaszthatatlan Jézus Krisztustól. Az pedig a látomások termé-
szetéhez tartozik, hogy ugyanaz a személy egyszerre több helyen is jelen lehet
(mint az álomban is).
A hagyományokkal, a régebbi írásmagyarázókkal, valamint
Culmannal, B. G. Bornkammal és másokkal együtt állíthatjuk, hogy a fehér ló
lovasa a misszió hordozója. Az üdv világmérető felkínálásáról van szó a vég-
idıkben. „Ezen kívül ez az értelmezés megfelel annak a ténynek, hogy az elsı
lovas mint fényalak el van választva a következı félelmetes lovasoktól.”156
Egyetérthetünk a Stuttgarter Jubiläumsbibelben olvasható magyarázattal: „Az
elsı lovas alak a kivonuló harcos jeleit egyesíti magában. A messze célba
találó íj (Ézs 49,2.6; ApCsel 2,39 /37!/), a visszatérı gyıztes babérkoszorúval
és gyızelmi lovon az evangélium gyızelmes útját fejezi ki a népek világában
(Mt 24,14). A három következı lovas az elsı szolgálatában áll: megnyitják a
régóta zárt ajtókat az Igének a pogányok világában, s felébresztik az álmos
keresztyénséget, amely olyan könnyen elveszíti szemei elıl az Úr napját.”157
Minden idıben, minden félelmetes események közepette jelen van, jelen lesz
az Ige ebben a világban, gyızelmes erıként (vö. Jel 12,11). A misszió útján
járó népével és gyermekeivel vele lesz az Úr „minden napon a világ végezeté-
ig” (Mt 28,20), együtt munkálkodik velük, s megerısíti „az igehirdetést a
nyomában járó jelekkel” (Mk 16,20).
„A fontos - írja Musnai László - a gyızelemre való buzdítás, amit
szintén a jánosi iratok összetartozandóságának bizonyítására hozunk fel. Uta-
lunk Jn 16,33-ra: „e világon nyomorúságotok lészen, de bízzatok, én meg-
gyıztem a világot”. Aki gyızedelmet vesz e világ felett, annak nincs mitıl
félni. E felett kell diadalt aratni annak, aki Istentıl van. Jn 4,4; 2,13.15, s kü-
lönösen 5,4 ahol megmagyarázza azt is, hogy mi által, t.i. a Jézusban, mint
Isten Fiában való hit által lehet és kell kivívni e gyızelmet. Akiben ez a hit,
tehát ez a gyızelem nincsen meg, az hazug, az az Antikrisztus maga stb. ame-
lyek mind ugyanazt fejezik ki. E gyızelemre buzdít minduntalan az Apoc. is,
hiszen éppen ez fıcélja. Nemcsak a 7. levelet végzi ezen buzdítással, hanem
késıbb is kiemeli ennek fontosságát, (5,5; 6,2; 12,11; 15,2; 17,14; 21,7) s szól
a mennyei jutalomról, mely a gyızıkre vár. A keresztyéneknek gyızni kell,
diadalmasan kell megvívni azt a harcot, melyet a ‘világ’, a ‘setétség’, a ‘ha-
156
A. Pohl O. Cullmann és B. G. Borukamm véleményét foglalja össze így tömören, in: i.m.
175.p.
157
Stuttgarter Jubiläumsbibel, ad iocem.)
163
zugság’ hívei indítottak ellenük. Aki gyız, az részese lesz Isten országának,
az örök életet nyer. Más-más képekkel, de ezt fejezi ki mindenütt. Azok a
képes, homályos kifejezések hozzátartoznak az Apoc. stílusához, szükségesek
ahhoz a félhomályhoz, mely rajta végigvonul.”158

„... nem lesz többé idı” (Jel 10,6c)

A hatodik és a hetedik trombitaszó között elhangzó, esküvel megerı-

sített univerzális üzenet, figyelmeztetés: „... nem lesz többé idı”.
Az üzenet közvetítıje egy „erıs angyal”. Többet nem tudunk róla,
nincs megnevezve. Vannak, akik szerint Gábrielrıl van szó.159 Mivel a 12.
fejezetben Mihály arkangyal, Izráel védangyala név szerint szerepel, itt is
várható lenne Gábriel megnevezése, ha valóban róla volna szó (vö. Lk
1,19.26). Az angyal személyét illetıen nem a nevén van a hangsúly, hanem
azon, hogy Isten és a Bárány közvetlen közelébıl jön, s a hozott üzenetet a
földön hirdeti meg.
Azt, hogy Isten és a Bárány követeként jön, erıteljesen kifejezi az a dicsıség,
ami körülveszi. A felhı Isten „öltözete”, valamint trónkocsija (vö. Zsolt
104,3). A szivárvány Isten trónjának övezıje (vö. Ez 1,28), de nem csupán
dísz, hanem a Noéval kötött kegyelmi szövetség jele és pecsétje is (1Móz
9,11-17; vö. Jel 4,3).
A vakítóan fénylı arc, az izzó érchez hasonló lábak, az oroszlán ordításához
hasonló hang mind az Isten és a Bárány jellemzıi (vö. Ám 3,8; Jóel 4,16; Hós
11,10; Jel 5,5).
A tenger és a föld együtt az univerzum jelölésére szolgál, akinek ezek a lábai
alatt vannak, annak hatalma van felettük. Az univerzális üzenet mellett ez a
jelképes cselekedet Isten univerzális hatalmára utal, az angyal az ı követe.
Az angyal hatalmas, az oroszlánéhoz hasonló hangon kiáltott, amit
megszólaltatott, mintegy visszhangozva és felerısítve a hét mennydörgés. A
hét mennydörgés kiben-, mibenléte, valamint a megszólaltatott üzenet titok
marad. János apostol hallotta, tudhatta az üzenetet (kijelentést), de nem írhatta
le. Többet kap, mint amit elmondhat. Nem János volt az egyetlen, aki titkot,
vagy titkokat is hordozott. Pál apostol is beszél hasonlóról (2Kor 12,4). Az
Atya és Jézus részérıl ez a szeretet és a bizalom jele (vö. Jn 12,26; 15,15),
szolgái számára pedig nagy öröm és erı forrása.
Az angyalra bízott üzenet tehát ez: „... nem lesz többé idı”. Az írásmagyará-
zók általában egyet értenek abban, hogy nem valami, az új eget és új földet
követı „idıtlenségrıl” van szó, ami a Bibliától idegen, hanem az emberiség-
nek adott kegyelmi idırıl. Igaz, itt a görög khronosz szó szerepel s nem a
kairosz, de a két szó jelentése (idı, valaminek az ideje) nem határolható el
következetesen, ugyanazon értelemben is használatosak. Az idıket Isten hatá-
rozza meg, szabja ki. A végidı egyben türelmi idı is (vö. 2Pt 3,9), ami azon-
ban nem végtelen. Ahogyan Isten egyesek esetében is megszabja a megtérés
lehetıségét, illetve a megtérésre kapott idıt (pl. Jezábel, Jel 2,21), ugyanúgy

158
Musnai László: Janos apokalüpsisének magyarázata. Gyulafehérvárt, 1913. 31. 32.p.
159
pl. dr. Kocsis Elemér, i.m. 446.p.
164
cselekszik az embervilággal is. Az elızı fejezetben hangsúlyos (9,21), hogy
Isten a csapások idején is várja az emberek megtérését. Az angyal által meg-
hirdetett üzenet nagy figyelmeztetés: A megtérés lehetısége, a kegyelmi idı
hamarosan lejár. A 15. fejezetben már arról olvasunk, hogy a harag hét poha-
rának kiöntése elıtt a „szentély megtelt füsttel Isten dicsıségétıl és hatalmá-
tól, és senki sem mehetett be a szentélybe, míg be nem teljesedett a hét angyal
hét csapása” (15,8). Ez azt jelenti, hogy az utolsó hét csapás ideje alatt nincs
közbenjárás, már nem lesz lehetıség a megtérésre. Még „egy igen-igen kevés
idı, és aki eljövendı, eljön, és nem késik” (Zsid 10,37).
Kérdés: Kinek szól ez az angyali üzenet?
Kézenfekvı, hogy a föld lakosainak, mindenkinek aki még nem tért meg. A
következı fejezetekbıl egyértelmően kiderül: Vagy a Bárány pecsétjét viseli
valaki, vagy a fenevad bélyegét, s ez üdvösséget vagy kárhozatot jelent. Az
idı sürget, a kegyelem ideje lejáróban van, a mennyei szentély hamarosan
bezáratik.
Az angyali üzenet azonban nemcsak azoknak szól, akik még nem tértek meg,
hanem azoknak is, akik már megtértek. Az utolsó óra, az utolsó óra utolsó
percei a misszió sürgıs ideje is. Nem szabad aludni, tétlenkedni, kényelmes-
kedni, mert a kegyelmi idı lejártát jelzı gong bármelyik pillanatban megszó-
lalhat.
A missziói szolgálatban az élı igének mindig fontos szerepe van.
Most ez külön is hangsúlyt kap: Jánosnak prófétálni kell „sok néprıl és nem-
zetrıl, nyelvrıl és királyról” (10,11), de nem szabadon, tetszés szerint. Azt
kell mondani, amit az angyaltól átvett nyitott könyv tartalmaz. Ez nyilván
nem az evangélium hirdetése helyett (vö. Lk 24,47; Mk 16,20), hanem a mel-
lett történik. Az evangélium hirdetését kísérik a próféciák, amelyek, mint a
jelek és a csodák jelzik, hogy az Úr együtt munkálkodik velük, s megerısíti az
igehirdetést a nyomában járó jelekkel (Mk 16,20). Ez azt jelenti, hogy az Úr
szolgáinak, a misszió munkásainak ırhelyeiken kell állni, figyelve, várva,
hogy mit mond az Úr (vö. Hab 2,1).
A végidı, a végidık vége nem a kudarc, hanem Isten titka, terve célba
érésének az ideje lesz. Nemcsak arról van szó, hogy „nem lesz többé idı”,
hanem arról is, hogy „azokban a napokban, mikor megszólal a hetedik angyal
trombitájának hangja: beteljesedik az Isten titka, ahogyan hírül adta azt szol-
gáinak, a prófétáknak” (10,7). Pál apostollal együtt hihetjük és vallhatjuk: „...
hála legyen Istennek, aki a Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet ben-
nünket” (2Kor 2,14).

A két tanú (Jel 11,1-14)

A 11. fejezetben, közelebbrıl a 11,1-14-ben a hatodik angyal trombi-

tálását követı második „jaj” és a hetedik angyal trombitálását követı „jaj”
közötti eseményekrıl olvasunk. W. Barclay szerint160 a 11. fejezet a Jelenések
könyve legnehezebben magyarázható része. Úgy tőnik, hogy „bepecsételt”
kijelentésekkel van dolgunk, amelyek kijelentve is titkok maradnak, míg eljön

160
W. Barclay, i.m. 75.p.
165
majd a megértés ideje (vö. Dán 12,4.8-10). „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi,
a kinyilatkoztatott dolgok pedig a mieink és a fiainké mindörökké...” (5Móz
29,29). Az kétségtelen, hogy ez a fejezet missziói szempontból is lényeges
üzeneteket tartalmaz. A titkok elıtt meghajolva csak arra irányítjuk figyel-
münket, ami tárgyunk szempontjából fontos, és legalábbis részben érthetı.
A 11,1-14 két nagy eseményrıl tudósít: az „Isten temploma” megmé-
résérıl és a „két tanú” megjelenésérıl és munkásságáról. Kérdés, hogy egy-
mást követı, vagy párhuzamos eseményekrıl van-e szó. A „pogányok ideje”
(nem a Róm 11,25 értelmében!) és a két tanú mőködésének ideje azonos, mert
mind a negyvenkét hónap, mind az ezerkétszázhatvan nap három és fél év,
ami megfelel(het) a világ hét felének. A Jelenések könyve szőkebb és tágabb
összefüggésében és sajátosságai ismeretében inkább párhuzamos események-
rıl van szó.
A 11,1-2 a templom, az oltár, a templomban imádkozók megmérésé-
rıl és a templomon kívüli szent rész sorsáról szól.
A szövegbıl nem világos, hogy milyen templomról van szó, mivel
változik a szimbolikus és a szószerinti értelmezés, illetve értelmezés lehetısé-
ge. Kézenfekvı lenne, hogy a jeruzsálemi templomra gondoljunk, hiszen a
fejezetben leírt események színhelye Jeruzsálem. A jeruzsálemi templom
azonban a Jelenések könyve keletkezésének idején már romokban hevert. Új
templom építésére az elızıekben nem történt utalás. A jeruzsálemi templom
funkciója más volt, mint a mi fogalmaink és gyakorlatunk szerinti templo-
moknak. A jeruzsálemi templomba csak a szolgálatokat végzı papok mehet-
tek be. A nép, valamint az istenfélı pogányok a számukra kijelölt udvarokon
tartózkodhattak. Arról a templomról van tehát szó, ami élı kövekbıl épül (vö.
1Pt 2,5). A megmérés egyben megmérettetés is, erre utal, hogy a mérıvesszı
bírói pálcához hasonló. A megmérés számbavétel is: az Úr ismeri és megvé-
delmezi az övéit. De éppen ebben az összefüggésben fontos a megmérettetés:
Nem elég csak a templomban lenni, valóban az Úr templomához kell tartozni.
Amikor a rómaiak elfoglalták Jeruzsálemet, a zélóták a templomba vonultak
vissza, s ott fejtettek ki kétségbeesett ellenállást. Abban bíztak, hogy Isten
nem engedi, hogy temploma a pogányok kezére jusson. Ám csalódtak: A
Messiás nem jött el, s ık a templommal együtt elvesztek. Ismét igaznak bizo-
nyult Jeremiás figyelmeztetése: „Ne bízzatok hazug beszédekben, mondván:
az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma ez!” (Jer 7,4). Ez történhet
azzal az egyházzal is, amelyik csak nevében az Úr temploma. Igazi templo-
mának falain azonban a végidık minden ostroma megtörik.
A következıkben összekapcsolódik, s részben egymásba fonódik a
szimbolikus és a szószerinti értelem. Isten mindazt, ami a templom falain
kívül van, kiszolgáltatja a pogányoknak, negyvenkét hónapig. A templom
külsı falához épített kamrákról, a papok, a nép, a pogányok udvaráról, s ma-
gáról Jeruzsálemrıl van szó. Mindezek a templomhoz tartoztak, szent dolgok
voltak, de mégis kívül voltak a templom falain, s a pogányok kezére jutottak.
Valami olyan dologról van szó, mint mikor Pál apostol hajótörést szenvedett:
minden elveszett, a hajó is, de a hajó utasai mind megmenekültek (ApCsel
27). Pontosítva: arról van szó, amirıl a kínai misszionárius beszélt: a nagy
próbák idején minden külsı dolog elveszett, de a gyülekezetek megmaradtak.
166
A „pogányok”, a tengerbıl feljövı fenevad seregei elfoglalhatják és taposhat-
ják mindazt, ami a „templom falain” kívül van. De csak azt. Azokon, akik a
templomon belül vannak, nincs hatalmuk. Ellenkezıleg: ezek diadalmaskod-
nak a fenevadon a Bárány vérével és bizonyságtételük igéjével (Jel 12,11).
Mindez nagy bátorítás, figyelmeztetés és útmutatás: olyan missziót kell vé-
gezni, amely nem a külsı dolgokra, hanem erre a maradandó templomra, en-
nek növekedésére koncentrál.
Az Isten temploma megismeréséhez kapcsolódik a két tanúval kap-
csolatos kijelentés.
A két tanú kiléte misztérium, megmagyarázva is titok marad: „ez a
kettı pedig a két olajfa és a két gyertyatartó, amelyek a föld Ura elıtt állnak”
(11,4). A személyükre vonatkozó kijelentés a Zak 4, 3.11-14-re utal. Ezek
szerint ugyanarról a két személyrıl van szó, mint a Zakariásnak adott láto-
másban, azzal a különbséggel, hogy ott az olajfák nem azonosak a gyertyatar-
tóval. Személyük, kilétük azonban ott is titok marad, noha Zakariás kétszer is
rákérdez. Az írásmagyarázók a Zakariás látomásában szereplı két olajfát
Jósua fıpappal és Zerubbábel helytartóval azonosítják. Ennek megfelelıen a
Jel 11 két tanúját is megpróbálják történeti személyekkel, illetve ezek újra
megjelenésével azonosítani. Elképzelésekben nincs hiány. A két tanú: Jósua
és Zerubbábel, Mózes és Illés, Jakab és János, Illés és Jeremiás, Josua és
Káleb, Péter és Pál, Illés és Énók, Luther és Melanchton.161 Leginkább Mó-
zesre és Illésre gondolnak (Mózes redivivus és Illés redivivus). Ezek azonban
valóban csak elképzelések, találgatások. Kilétük titok marad. Semmi utalás
sincs arra, hogy korábbi történeti személyek újra megjelenései lennének, mint
Keresztelı János esetében (Mal 3,23; Lk 1,17; Mt 17,10-13; 11,14). Mennyei
lények, felkenettek, akik az egész föld Urának szolgálatára állnak, a földön is.
Mőködésük helye Jeruzsálem, ahol az Urat is megfeszítették (11,8). Mőködé-
sük ideje azonos a pogányok, Jeruzsálem megszentségtelenítésének idejével.
A két tanú küldetése, hogy Isten nevét megdicsıítsék, s az embereket,
a népeket megtérésre hívják. A jelek és csodák cselekvésére teljhatalmat és
teljes szabadságot kaptak: „Nekik megvan az a hatalmuk, hogy bezárják az
eget, hogy ne essék esı prófétálásuk napjaiban; és van hatalmuk arra, hogy a
vizeket vérré változtassák, és megverjék a földet mindenféle csapással, ahány-
szor csak akarják”(11,6). A jelek és a csodák Isten királyi uralmának a bi-
zonyságai, és Isten elıtti meghódolásra, hozzá való megtérésre hívnak. A
tanúk feladata tehát az, hogy bőnbánatra, megtérésre hívjanak. Erre utal, hogy
zsákruhába vannak öltözve.
A tanúk küldetésük betöltése ideje alatt Isten védelme alatt vannak:
„Ha valaki bántani akarja ıket, tőz tör elı szájukból, és megemészti ellensé-
geiket” (11,5; vö. 2Kir 1,9-14).
A két tanú küldetése mártíriumba torkollik: az alvilágból felemelkedı
fenevad „hadat indít ellenük, legyızi és megöli ıket” (11,7). A fenevad gyı-
zelmének univerzális következménye, jelentısége van: „A népek és törzsek, a
nyelvek és nemzetek fiai látják az ı holttestüket három és fél napig, de nem
engedik sírba tenni. A föld lakói pedig örülnek ennek és vigadnak, ajándéko-

161
vö. A. Pohl, i.m. 57.p.
167
kat küldenek egymásnak: mert ez a két próféta gyötörte meg a föld lakóit”
(11,9-10). A fenevad gyızelme a purim és a karácsony ellenképévé lesz: a
föld lakói ajándékokat küldenek egymásnak. Úgy tőnik, többé nem kell az
Istentıl félni, az Isten nélküli világ megszületett. Isten, a misszió ügye elve-
szett.
Hamarosan kiderül azonban, hogy a valóság egészen más. Ahogyan
Mutter Basilea vallotta: mindig Isten a nagyobb, s ahogyan az idısebb
Blumhardt megtapasztalta, sıt a démonok is kénytelenek voltak elismerni:
Krisztus a gyıztes! Az, hogy mindig Isten a nagyobb, mindig Krisztus a gyız-
tes, kifejezıdik abban is, hogy a fenevad csak akkor indíthatott hadat a két
tanú ellen és ölhette meg ıket, amikor küldetésüket befejezték. A tanúk nem
legyızöttek, hanem gyıztesek: hőek voltak mindhalálig. Nem a fenevadé,
hanem Istené az utolsó szó: „A három és fél nap elmúltával azután az Istentıl
az élet lelke szállt beléjük, és lábra álltak. Nagy félelem fogta el azokat, akik
látták ıket. És hatalmas hangot hallottak a mennybıl amely így szólt a két
prófétához: „jöjjetek fel ide!” És ellenségeik szemeláttára felmentek a felhı-
ben a mennybe” (11,11-12). A két tanú mennybemenetelét Isten hatalmának
újabb megnyilvánulása követi: „Abban az órában nagy földrengés támadt, és a
város tizedrésze összedılt, a földrengés megölt hétezer fınyi embertömeget, a
többieket pedig rémület szállta meg, és dicsıítették a menny Istenét” (11,13).
Az kérdés, hogy a 11,13b-ben foglaltakat lehet-e megtérésnek tekinteni. Talán
nem több annál, mint amit a Kármel hegyen kiabáltak az emberek: „az Úr az
Isten, az Úr az Isten” (1Kir 18,39). A nagy küzdelem még nem ért véget, de
az nyilvánvalóvá lett, hogy az Úr az Isten, s eljött az ideje, hogy felcsendüljön
a gyızelmi ének: „Hálát adunk neked, Urunk, mindenható Isten, aki vagy, és
aki voltál, hogy kezedbe vetted nagy hatalmadat, és uralkodsz. Haragra lob-
bantak a népek, de eljött a te haragod és a halottak felett való ítélet ideje, hogy
megadd a jutalmat szolgáidnak, a prófétáknak és a szenteknek; és azoknak,
akik félik a te nevedet, a kicsiknek és a nagyoknak, hogy elpusztítsd azokat,
akik pusztítják a földet” (11,17-18).
A Jel 11,1-14-ben foglaltak missziói jelentısége felmérhetetlen. Min-
dig nagyobb az Isten! Mindig Krisztus a gyıztes! A misszióban mindig több
történik, mint amit mi elvégezhetünk és láthatunk belıle. Nem csak a missziói
parancs érvényes, hanem valóság Jézus ígérete is: szolgáló népével vele van
minden napon, a világ végezetéig. Isten haderejének hatalmas „tartalékai”
vannak: újabb és újabb erıket, seregeket vet be. Mindig az a mérhetetlenül
több, nagyobb, amit ı cselekszik, amiben mi parányi munkatársai vagyunk.
Szakaszunkban még van valami, amit nem lehet eléggé aláhúzni, hangsúlyoz-
ni: A végidık missziójához alapvetıen hozzátartoznak a jelek és a csodák,
amelyeket Isten cselekszik szolgái keze által, és szolgáitól függetlenül is.
Igen, a Fenevad, a Sárkány, a hamis próféta is cselekszik jeleket és csodákat.
A megkülönböztetés szükséges és lehetséges: A Fenevad és a Sárkány minden
csodája azt a célt szolgálja, hogy elszakítson az élı Istentıl (vö. 5Móz 13,1-
19; Mt 7,15-20). Az Istentıl származó jelek és csodák az ı királyi uralmának
a pecsétjei, s annak, hogy Isten mindig nagyobb, mindig Krisztus a gyıztes.
Az isteni és a sátáni jelek és csodák úgy viszonyulnak egymáshoz, mint Áron

168
botja az egyiptomi varázslók botjaihoz: Áron botja elnyelte a varázslók botjait
(2Móz 7,8-13).

Az örök evangélium

„És láttam, hogy egy másik angyal repül az ég közepén: az örök

evangélium volt nála, és hirdette azoknak, akik a földön laknak, minden nép-
nek és törzsnek, minden nyelvnek és nemzetnek; és hatalmas hangon így
szólt: „Féljétek az Istent és néki adjatok dicsıséget, mert eljött ítéletének órá-
ja; imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek
forrásait!” (14,6-7)
Már elhangzott a hetedik angyal kürtszava (11,15), de a mennyei
szentély még nem telt meg füsttel, még nem záratott be. Tehát még tart a ke-
gyelmi idı, de hamarosan lejár. Ezért van rendkívüli jelentısége annak, hogy
a kegyelmi idı lejárta elıtt egy angyal hirdeti az evangéliumot minden nép-
nek, minden nyelvnek és nemzetnek. Az angyal „missziói területe” univerzá-
lis. Az örök evangélium hirdetése univerzális felhívás megtérésre. A döntés
halogatására nincs idı, az ítélet a küszöbön van. Olyan ez, mint mikor a Bala-
tonon a piros jelzést felbocsátják: siessen mindenki, mert minden perc késés
halált hozhat. Olyan, mint mikor rohanva száguldanak a viharfelhık, s az
édesanya hívja gyermekét. Az angyal által hirdetett evangélium Isten féltı
szeretetének a jele, amellyel az utolsó órában, az utolsó percekben is hív és
haza vár. Az evangélium nyilván azért hirdettetik, hogy az emberek higgye-
nek benne és megmeneküljenek.
Az angyal személye titok, misztérium marad. Feltevésekben, ötletek-
ben nincs hiány. Bugenhagen Luther temetésekor a reformátorra vonatkoztat-
ta. A Lutheri Liturgikus Konferencia 1955-ben a Jel 14,6-7-et a reformációi
emlékünnepre jelölte ki. Mások szerint Kálvin volt ez az angyal. Bengel öt
oldalon bizonygatta, hogy Johannes Arndt töltötte be a szóban forgó angyal
küldetését.162
Vannak,163akik a Mt 24,14 beteljesülésének tekintik a Jel 14,6k-ben foglalta-
kat. Ezeknek az azonosítási kísérleteknek semmi bibliai alapjuk nincs, s a
14,6k-ben foglalt esemény univerzális jellegét, mennyei hátterét rendkívül
leszőkítik.
A döntı dolog tehát az, hogy maga Isten gondoskodik a Mt 24,14
egyértelmő beteljesedésérıl. Az, hogy mindez hogyan történik, titok marad.
Talán annyit mondhatunk, hogy a titok megvalósításának a végidık Isten népe
is részese.
Találgatások, a titok boncolgatása helyett fordítsuk figyelmünket az
üzenet tartalmára.
Az angyal által hirdetett üzenet kemény parancsként hangzik, de való-
jában és szándékában evangélium, azaz örömüzenet. Miért?
A felelet keresésében és megtalálásában induljunk ki az Ézs 52,7-bıl:
Mily szép, ha feltőnik a hegyeken az örömhírt hozó lába! Békességet hirdet,

162
vö. A. Pohl, i.m. 135. p. 358. Megjegyzés.
163
pl. W. Barclay, i.m. 128.p.
169
örömhírt hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja Sionnak: Istened uralkodik.”
Pontosan ebben az összefüggésben hangzik el az angyali üzenet is. A Jel
11,15-18-ban ezt olvassuk: „A hetedik angyal is trombitált, és hatalmas han-
gok szólaltak meg a mennyben: ‘A világ felett a királyi uralom a mi Urunké,
az ı Krisztusáé lett, és ı fog uralkodni örökkön-örökké”. Ekkor a huszonnégy
vén, akik Isten elıtt ülnek trónjaikon, arcra borultak és imádták Istent, és így
szóltak: „Hálát adunk neked Urunk, mindenható Isten, aki vagy, és aki voltál,
hogy kezedbe vetted nagy hatalmadat, és uralkodsz. Haragra lobbantak a né-
pek, de eljött a te haragod és a halottak felett való ítélet ideje, hogy megadd a
jutalmat szolgáidnak, a prófétáknak és a szenteknek; és azoknak, akik félik a
te nevedet, a kicsiknek és a nagyoknak, hogy elpusztítsd azokat, akik pusztít-
ják a földet”. Az angyali üzenethez is közvetlenül kapcsolódik Babilon elesté-
nek, valamint a Fenevad követıi ítéletének a bejelentése: „Ha valaki imádja a
fenevadat és annak képmását, és felveszi annak bélyegét a homlokára vagy a
kezére, az is inni fog az Isten haragjának borából, amely készen van elegyítet-
lenül, haragjának poharában...” (Jel 14,7b-10a).
Az Ószövetség csengı várása és reménysége, hogy Isten ‘kezébe ve-
szi hatalmát’, s „eljön, hogy ítélkezzék a földön. Igazságosan ítéli a világot,
pártatlanul a népeket” (Zsolt 96,3).
A Teremtı visszaveszi hatalmát a teremtettség fölött. Az ember nem
sáncolhatja el magát a teremtett dolgok mögé. Az ember számára egyetlen
hely marad - ha tetszik neki, ha nem - : az Úr lábai elıtt. De még mindig lebo-
rulhat, hiszen ezért hirdettetik az örök evangélium.
Kérdés, hogy mi ez az ‘örök evangélium’, ami az ég közepén repülı
angyalnál van. W. Barclay a következı lehetıségeket veti fel: „Jelentheti azt,
hogy az evangéliumnak örök érvényessége van, s az evangélium igazsága
akkor is megmarad, amikor a világ elmúlik. Jelentheti azt, hogy az evangéli-
um öröktıl fogva létezik. A rómaiakhoz írott levélben Istent magasztalva Pál
úgy beszél Jézus Krisztusról, mint aki annak a titoknak a megjelenése, amely
a világ kezdete óta el volt rejtve (Róm 16,25). Lehet azért is örök evangélium,
mert Istennek az emberekkel kapcsolatos örök szándékáról beszél (örök szán-
dékának felel meg, örök szándékát tartalmazza). Jelentheti azt is, hogy olyan
evangéliumról van szó, amely örök dolgokkal foglalkozik, nem idıleges, el-
múló kérdésekkel, hanem örök igazságokkal.”164
Megítélésem szerint bátran mondhatjuk, hogy a felsorolt értelmezési
lehetıségek gyújtópontjában a Róm 16,25 misztériuma van, amit megerısít az
1Pt 1,10-12 is: „Ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, akik a nek-
tek szánt kegyelemrıl prófétáltak kutatva, hogy melyik vagy milyen idırıl
tett kijelentést a Krisztus bennünk levı Lelke, amikor elıre bizonyságot tett a
Krisztusra váró szenvedésekrıl, és az ezeket követı dicsıségrıl. İk azt a
kijelentést kapták, hogy nem maguknak, hanem nektek szolgálnak azokkal,
amikrıl most az evangélium hirdetıi prédikálnak nektek a mennybıl küldött
Szentlélek által, és amikbe angyalok vágyakoznak beletekinteni.” A többi
lehetıséget akár úgy is tekinthetjük, mint a gyújtópontban lévı misztérium
különbözı színeit. Ezzel lényegében arra a kérdésre is választoltunk, hogy az

164
W. Barclay, i.m. 128.p.
170
angyal által hirdetett ‘örök evangélium’ hogyan viszonyul a Krisztus evangé-
liumához. Az angyal által hirdetett ‘örök evangélium’ nem kizárja, hanem
magában rejti, hordozza a Krisztus evangéliumát. Vagy - ha jobban tetszik -
meg is fordíthatjuk a mondottakat: A Krisztus evangéliuma magában rejti,
hordozza az angyal által hirdetett örök evangéliumot.
Az ‘örök evangélium’ olyan ‘nyelven’ szól, ami minden nép számára
érthetı, s úgy, hogy minden nép számára látható és hallható.
Ez az evangélium örök abban az értelemben is, hogy Isten öröktıl
fogva ezt adta az élet, a megmaradás útjaként. Örök azért is, mert megáll
örökké, mással nem helyettesíthetı.
Minden nép számára érthetı ‘nyelven’ szól. Az élı, igaz Isten leg-
egyetemesebb neve: „aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek
forrásait.” Így beszélt például Melkisédek is Istenrıl: „Áldott vagy Ábrám a
felséges Isten elıtt, aki a mennyet és a földet alkotta” (1Móz 14,19). Ábrahám
is így beszélt Istenrıl Sodoma királyának: „Fölemelt kézzel esküszöm az Úr-
ra, a Felséges Istenre, a menny és a föld alkotójára” (1Móz 14,22).
S az örök evangélium minden nép számára látható és hallható, mert az
angyal, aki ezt az evangéliumot hirdeti, az ég közepén repül. Mivel a földet
laposnak képzelték, az ég közepe a zenit, ami mindenünnen látható, így az
angyal szava is hallható mindenütt.
Az angyali üzenet tehát eszkhatologikus összefüggésben van elıttünk
a Jelenések könyvében, s éppen ez teszi a mindenkori ‘ma’ számára nagyon
hangsúlyossá és idıszerővé. Nagyon egyszerően - és megrendülten - így is
mondhatnánk: Valóban van Isten, aki ítéletre mindent elıhoz. Sok minden
nem történne meg - az egyházban, a gyülekezetekben, intézményünkben sem -
, ha ezt komolyan vennénk. Miközben sokat beszélünk Istenrıl, úgy élünk,
mintha nem lenne. De van, s még mindig lehet nála kegyelmet találni. Ho-
gyan? Errıl szólunk a következıkben.
Az angyali üzenet láthatóan két részbıl áll: a) Féljétek az Istent. b)
Néki adjatok dicsıséget; Elsı látásra, hallásra ez a két rész nagyon különbözik
egymástól, valójában azonban - a különbség ellenére - egy valóság két oldalá-
ról van szó. Mindazáltal szükséges, hogy külön foglalkozzunk a két résszel.

Féljétek az Istent
Az istenfélelemre több szó is használatos mind a héberben, mind a
görögben.
A héberben a járá’ ige jelentése: remegni, tiszteletben tartani, félni. Hasonló a
páchad jelentése is: remegni, félni; többnyire tényleges félelem kifejezésére
szolgál (Jób 4,14; Hós 3,5; Mik 7,16). A jirö’á félelem, tisztelet; a mórá féle-
lem, rettegés.
Görögben a phobeomai jelentése: félni, tisztelni. Egyéb használatos szavak:
phobosz: félelem; theoszebeia: istenfélelem; eülabeiasz: tisztelet, reverencia;
theoszebész, eülabész: istenfélı.
A felsorolt szavak jelenthetik a tényleges, általános értelemben vett
félelmet, összefüggésünkben azonban az Isten és az ember, az ember és az
ember kapcsolatát meghatározó magatartásról van szó: alázatosan járni Isten

171
elıtt, tiszteletben tartani ıt magát, és akaratának megfelelıen viszonyulni a
másik emberhez (vö. Mik 6,8). Nézzük meg mindezt egy kicsit közelebbrıl is.
A Biblia tanítása szerint az ember fı dolga az, hogy félje Istent (Préd
12,15). Salamon is ezt kérte imájában: „hogy féljenek téged egész életükben,
amíg csak azon a földön élnek, amelyet ıseinknek adtál” (1Kir 8,40). Újra
szükséges hangsúlyozni, hogy az istenfélelem az ember és ember kapcsolatá-
ban is döntıen meghatározó: „A dolognak summája mindezeket hallván ez: az
Istent féljed, és az ı parancsolatait megtartsad, mert ez az embernek fı dolga!
Mert minden cselekedetet az Isten ítéletre elıhoz, minden titkos dologgal,
akár jó, akár gonosz legyen az” (Préd 12,15-16).
Az istenfélelemnek van forrása, és vannak meghatározó elemei. Isten-
félelemrıl lehet beszélni, lehetnek bizonyos tapasztalataink is. Mégis azt kell
mondani, hogy igazi istenfélelemrıl ott lehet beszélni, mert ott válik az ember
számára valóban meghatározóvá, ahol átélik Isten valóságát megjelenésében
és tetteiben.
Ézsaiás akkor ismerte meg az igazi istenfélelmet, amikor Isten megjelent neki.
Isten nagyságát, dicsıséget látva, szentségével szembesülve mondta: „Jaj
nekem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között
lakom” (Ézs 6,5). Hasonlóan - de sokszor nem ugyanolyan mélységben -
munkálja Isten félelmét az ı hatalmas tetteinek a meglátása (2Móz 14,31).
Ezzel a jelenséggel az evangéliumokban is találkozunk. Többször is olvasunk
arról, hogy Jézus tettei láttán félelem fogta el a tanítványokat és a sokaságot.
Itt azonban inkább a fizikális félelemrıl van szó, mind az Ószövetségben
(1Kir 18,39), mind az Újszövetségben (Mk 4,41; Lk 4,36; 5,9). Ehhez a féle-
lemhez tartozik, mint már láttuk is, bőnös voltunk felismerése. A csodálatos
halfogást követıen Péter így szólt Jézushoz: „Menj el tılem, mert bőnös em-
ber vagyok, Uram” (Lk 5,8; vö. 5,9). Más oldalról világítja meg ugyanezt a
megtérı lator, amikor korholta társát: „Az Istent sem féled-é te? hiszen te
ugyanazon ítélet alatt vagy!” (Lk 23,40)
Mindazonáltal az ilyen istenfélelem meghatározója nem a félelem,
hanem az ‘áhab és a dábaq, azaz a szeretet és a ragaszkodás: „Most pedig,
Izráel, mit kíván tıled Istened, az Úr? Csak azt, hogy Istenedet, az Urat féljed,
járj mindenben az ı útjain, szeresd ıt, és szolgáld az URat, a te Istenedet tel-
jes szívedbıl és teljes lelkedbıl... Az URat, a te Istenedet féld, ıt szolgáld,
hozzá ragaszkodj” (5Móz 10,12.20; vö. 5Móz 13,5).
Az istenfélelemnek nem csak forrása van, hanem megtartó, hordozó
eleme, ereje is. Az istenfélelem megtartó, hordozó ereje a hit. „Hit által kapott
kijelentést Nóé azokról a dolgokról, amelyek még nem voltak láthatók, és
Istent félve és tisztelve készítette el a bárkát háza népe megmentésére. E hite
által ítélte el a világot, és a hitbıl való igazság örökösévé lett” (Zsid 11,7). Az
eülabeia jelentése: reverentia. Igei értelemben pedig eülabeiszthai megadni a
tiszteletet, mert becsülete, súlya van a mondottaknak, illetve annak, aki mond,
akar valamit. Pontosan arról van szó, amit a Mal 1,6-ban kérdez Isten: „... ha
én atya vagyok, hol az én tisztességem?” (Rev. Károli) Az új fordítás szerint:
„Ha én atya vagyok, miért nem tisztelnek?” A Fil 2,12 - „... félelemmel és
rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket” - az Isten elıtti teljes hódolatot fejezi

172
ki, azt a „félelmet és rettegést”, amit az ı közelsége vált ki az emberbıl. Nos,
mint a Zsid 11,7-bıl láttuk, ez csak hit által lehetséges.
Ahol nincs istenfélelem, ott káosz van, az ököljog, s ezzel jogtalan-
ság, igazságtalanság uralkodik. Aki Istent nem féli, az az embert, a mási em-
bert sem becsüli, mint a példázatbeli hamis bíró, aki „az Istent nem félte, az
embereket pedig nem becsülte” (Lk 18,2). Sokszor értetlenül állunk az elıtt a
történet elıtt, ami arról szól, hogy Ábrahám letagadta, hogy Sára a felesége.
Ám elgondolkodtató, amit Ábrahám Abimelek kérdésére - „mire gondoltál,
amikor ezt tetted?” - válaszolt: „Azt gondoltam, nincs istenfélelem ezen a
helyen, és megölnek a feleségemért” (1Móz 20,11). Amálék nem félte az Is-
tent, ezért rátámadt Izráelre „útközben, és levágta azokat, akik elgyengülve
hátramaradtak”, mert fáradtak és kimerültek voltak (5Móz 25,17). Az Újszö-
vetségben több szakaszban is olvasható, hogy milyen az ember istenfélelem
nélkül. A Kol 3,5-9 szerint az, aki nem féli Istent: parázna, tisztátalan, szen-
vedély, gonosz kívánság és kapzsiság rabja, haragtartó, istenkáromló, gyaláza-
tos beszédek forrása, hazudik embertársainak. A példákat lehetne sorolni.
Szőkebb és tágabb világunkban is egyre rémítıbben látjuk, milyen az ember,
milyen az élet istenfélelem nélkül.
Az istenfélelem megfogalmazható - és megfogalmazódik - mind nega-
tív, mind pozitív értelemben.
Negatív megfogalmazásban az, aki féli az Istent, nem cselekszik go-
noszságot, semmi olyat, amit győlöl az Úr.
„A bábák félték Istent, és nem cselekedtek úgy, ahogyan Egyiptom királya
meghagyta nekik, hanem életben hagyták a fiúgyermekeket” (2Móz 1,17).
Óbadjáhú, a papok felügyelıje, félte az Urat, ezért elrejtett száz prófétát és
táplálta ıket, amikor Jezábel megölette az Úr prófétáit (1Kir 18,3-4).
A Bibliában több helyen is találunk listákat, bőnkatalógusokat, amelyek felso-
rolják azokat a bőnöket, amelyeket nem követnek el azok, akik félik az Istent,
újszövetségi megfogalmazásban: akik nem test szerint, hanem Lélek szerint
járnak („házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás,
viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás; irigység,
gyilkosság, részegeskedés, tobzódás, és ezekhez hasonlók”, (Gal 5, 19,21; vö.
Jel 21,8). Némely dolgot külön is hangsúlyoz a Szentírás: az, aki féli az Istent,
nem mondja bőnösnek az igazat, és nem kárhoztatja az igazat (Péld 17,15),
nem szidalmazza a siketet, és nem vet gáncsot a vak elé (3Móz 19,14).
Általános megfogalmazásban: „... féld az Urat, és távozzál el a gonosztól”
(Péld 3,7b-8); „Az Úrnak félelme a gonosznak győlölése” (Péld 8,13).
A szövetségkötéskor Mózes így inti és bátorítja a népet: „... az ı félelme le-
gyen elıttetek, hogy ne vétkezzetek” (2Móz 20,20). A Péld 16,16 szerint „az
Úrnak félelme távol tart a rossztól”.
Pozitív megfogalmazásban: az, aki féli az Istent, megtartja parancso-
latait.
A Prédikátor egy lélegzetre mondja ki: „a végsı tanulság ez: Féld
Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége”
(rev. Károli: „ez az embernek fı dolga”. Préd 12,13; vö. 5Móz 6,2.13.24; 8,6;
10,12-13).

173
 Az istenfélelem a leghétköznapibb dolgokat is meghatározza: az isten-
félı asszonyok tisztességes öltözetben, szemérmesen és mértékletesen ékesítik
magukat, nem hajfonatokkal, arannyal, gyöngyökkel, drága ruhával - és foly-
tathatnánk a felsorolást a mai divathóbortokkal -, hanem jó cselekedetekkel
(vö. 1Tim 2,10). Az alá-fölé rendeltségben az alárendeltek szívük egyenessé-
gében szolgálnak, „félvén az Istent”, a fölérendeltek pedig igazságosak és
méltányosak, tudván, hogy nekik is Uruk van a mennyben (Kol 3,22-4,1).
Egyetemes újszövetségi megfogalmazásban: „Annakokáért mozdíthatatlan
országot nyervén, legyünk háládatosak, melynél fogva szolgáljunk az Istennek
tetszı módon kegyességgel és félelemmel” (Zsid 12,28).
Az istenfélelem tartalmát Isten igéje határozza meg, ezért az, aki félni
akarja az Istent, buzgóságosan tanulmányozza a Szentírást (vö. 5Móz 4,10;
8,6). Ebben az összefüggésben is érvényesek Jézus szavai: Tévelygünk, mert
nem ismerjük „sem az Írásokat, sem az Isten hatalmát” (Mt 22,29). Sok min-
den nem történne, és sok minden történne életünkben, egyházunkban - s a
világban, ha félnénk az Istent.
Az istenfélelem az áldások útja. Ahol félik az Istent, annak látható
következményei vannak.
Az ígéret földje határán ezt mondta Isten népének: „Vajha így maradna az ı
szívök, hogy félnének engem, és megtartanák minden parancsolatomat min-
den idıben, hogy jól legyen dolguk nékik és az ı gyermekeiknek mindörök-
ké” (5Móz 5,29; vö. 6,24).
Az Úrnak félelme életre visz (Péld 19,23; 1Sám 12,24), hiánya pusztulásba
(Zof 3,7).
Isten „irgalma megmarad nemzedékrıl nemzedékre az ıt félıkön” (Lk 1,50).
Mert a bábák félték az Istent, ezért „jót tett Isten a bábákkal” (2Móz 1,20).
Az Isten félelme egészség a testnek, és megújulás a csontoknak (Péld 3,7b-8).
Az istenfélelem csodálatos áldása az imameghallgatás. Jézus földi élete napja-
iban „meghallgattatott az ı istenfélelméért” (Zsid 5,7).
A vakon született általánosan ismert igazságként mondta kihallgatásakor:
„tudjuk, hogy az Isten nem hallgatja meg a bőnösöket; hanem ha valaki isten-
félı, és az ı akaratát cselekszi, azt hallgatja meg” (Jn 9,31).
Mint láttuk, az istenfélelem élet-halál kérdése. Ezért kapcsolódik ösz-
sze az istenfélelem és a bölcsesség: „A bölcsességnek kezdete az Úrnak fé-
lelme” (Péld 9,10). Más megközelítésben: „Az Úr félelme bölcsességre int”
(Péld 15,33). Ezért tanítja fiát és minket is így a Példabeszédek írója: „Igen,
ha a bölcsességért kiáltasz, és az értelemért a te szódat felemeled... Akkor
megérted az Úrnak félelmét, és az Istennek ismeretére jutsz. Mert az Úr ad
bölcsességet, az ı számából tudomány és értelem származik... Akkor megér-
ted az igazságot és a törvényt és becsületességet, és minden jó utat. Mert böl-
csesség megy a te elmédbe és a tudomány a te lelkedben gyönyörőséges lesz.
Meggondolás ırködik feletted, értelem ıriz téged” (Péld 2,3-11; vö. Péld
3,18; 8,35).
Végül, de csupán az angyali üzenet elsı felének befejezéseként, az
istenfélelem vezet ‘status confessionis” (hitvalló) helyzetekbe, s ezek vállalá-
sába, bármi legyen is a következménye. A Nagytanács szigorúan megtiltotta
az apostoloknak, hogy hirdessék Jézust. Amikor számon kérték ıket, Péter így
174
válaszolt: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek”
(ApCsel 5,29).
Féljétek az Istent
Az angyali üzenet második fele így hangzik: „Néki adjatok dicsısé-
get.”
Az istenfélelem és az Isten dicsıítése szorosan összetartozik. Ugyan-
azon dolognak két oldala. Úgynevezett ‘hebraizmussal’, parallelismus
membrorummal van dolgunk, amikor a mondat második fele mintegy magya-
rázza, kibıvíti és elmélyíti a mondat elsı felét. Szépen tanúsítja ezt a Jel 15,4
is: „Ki ne félne téged, Uram, és ki nem dicsıítené a te nevedet? Mert eljınek
mind a pogányok, és lehajolnak elıtted; mert a ti ítéleteid nyilvánvalókká
lettek.”
Ezek után tegyük fel a kérdést: Mit jelent dicsıséget adni Istennek?
A kérdés megértéséhez a használatos héber kábód és görög doxa sza-
vak jelentése csekély támpontot ad.
A kábód jelentése: súlyosság, tisztelet, az, ami valakit tekintélyessé
tesz (pl. gazdagság, rang, fiak).
A görög doxa jelentése a profán görögben, valamint Joshepusnál is:
fény(esség), csillogás, ragyogás, tündöklés; pompa, dísz. Az Újszövetségben
többnyire isteni fényt, ragyogást jelent; Istennel kapcsolatosan az ı fenségét,
méltóságát, mennyei világosságának pompáját, ragyogását.
Mivel a doxa a kábód fordításaként szerepel, ezért nyilvánvaló, hogy
a kábód felıl kell megérteni. A kérdésre tehát, hogy mit jelent dicsıséget adni
Istennek, az elıfordulási helyek adnak feleletet. Ezek alapján - a teljesség
igénye nélkül - „dicsıséget adni Istennek” a következıket jelenti:
Elismerni, hogy csak ı az Isten, az ég és a föld alkotója, a történelem-
nek és mindeneknek Ura: „Csak én vagyok. Elıttem nem lett Isten, és utánam
sem lesz... rajtam kívül nincs szabadító” (Ézs 42,8; 48,11).
Istennek az ad dicsıséget, aki elismeri az ı szentségét, s megvallja
szent színe elıtt bőnösségét és bőneit. Ezért mondta Józsué Ákánnak, amikor
a szent sorsvetés révén bőnösnek jelentetett ki: „Fiam, adj dicsıséget az Úr-
nak, Izráel Istenének! Tégy bőnvallást elıtte, és mondd el nekem, hogy mit
tettél, ne titkolj el semmit elıttem” (Józs 7,19).
Dicsıséget az ad Istennek, aki felismerve, elismerve és megbánva
bőneit megtér Istenhez, átadja neki életét. A harag negyedik poharának kitöl-
tésével kapcsolatosan olvassuk a Jelenések könyvében: „... és az emberek
gyötrıdtek a nagy hıségben, és káromolták az Isten nevét, akinek hatalma van
ezek fölött a csapások fölött, de nem tértek meg, hogy dicsıséget adjanak
neki” (Jel 16,9).
Dicsıséget az ad Istennek, aki mindent az ı dicsıségére cselekszik.
Jézus Urunk így beszélt errıl: „Ti vagytok a világ világossága. Úgy ragyogjon
a ti világosságotok az emberek elıtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és di-
csıítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5,14a; 16). Pál apostol pedig így foglalta
mindezt össze: „... mindent Isten dicsıségére tegyetek” (1Kor 10,31).
Az ad dicsıséget Istennek, aki mindenkor, mindenben dicsıíti ıt,
amint a Zsoltáros mondja: „Zengjen néked és el ne hallgasson felıled a dicsé-
ret: Uram, én Istenem, örökké dicsıítelek téged” (Zsolt 30,13). Pál és Szilász
175
a börtönben, kalodába zárva is dicsıítette, magasztalta Istent (ApCsel 16,25-
26). Isten dicsıítése - mind szájjal, mind cselekedetekkel - nem csupán ese-
tenkénti, alkalmi dolog, hanem életstílus: „Áldom az Urat mindenkor, állan-
dóan ıt dicséri szám” (Zsolt 34,2). „Téged dicsérlek szüntelen,... szám dicsé-
reteddel van tele” (Zsolt 71,6.8).
Ahogyan az istenfélelemnek, úgy az Isten dicsıítésének is megvannak
az áldásai.
A legnagyobb áldás az, hogy ahol Néki adják a dicsıséget, ıt dicsıítik, ott
jelen van (vö. Zsolt 22,4). S az, hogy ı velünk és közöttünk lakozik, a leg-
fıbb áldás.
Aki Néki adja a dicsıséget s ıt dicsıíti, az megtapasztalja a Szentlélek áradá-
sát. „Új éneket adott a számba, Istenünknek dicséretét. Sokan látják ezt és
félik az Urat” (Zsolt 40,4). Isten dicsıítése tehát egyben hatékony misszió is
(vö. Zsolt 42,9).
Aki Istennek adja a dicsıséget, az átéli Isten válaszát. „Hívj segítségül engem
a nyomorúság idején (ezzel adva dicsıséget Istennek, mint egyetlen Szabadí-
tónak). Én megszabadítalak, és te dicsıítesz engem” (Zsolt 50,15).
A példákat lehetne szaporítani, s az angyali üzenethez lehetne még
sok gondolatot főzni. Talán ennyi is elég annak jelzésére, hogy mi mindent
foglal magában ez a néhány mondat, s mit vár Isten azoktól, akik ezt az üze-
netet hallják, s ennek az üzenetnek a szolgálatára hivattak el.

Krisztus ezeréves uralma

„És láttam, hogy egy angyal leszállt a mennybıl; az alvilág kulcsa

volt nála, és egy nagy lánc a kezében. Megragadta a sárkányt, az ısi
kígyót, aki az ördög és a Sátán, megkötözte ezer esztendıre, levetette
a mélységbe, bezárta, és pecsétet tett rá, hogy meg ne tévessze többé a
népeket, amíg el nem telik az ezer esztendı: azután el kell oldoztatnia
majd egy kis idıre.
És láttam trónokat: helyet foglaltak rajtuk, és ítélı hatalmat kaptak
azoknak a lelkei, akiknek fejüket vették a Jézusról való bizonyságté-
telért és az Isten igéjéért; akik nem imádták a fenevadat, sem az ı
képmását, és nem vették fel az ı bélyegét a homlokukra és kezükre:
ezek életre keltek, és uralkodtak a Krisztussal ezer esztendeig. A többi
halott nem kelt életre, míg el ne telt az ezer esztendı. Ez az elsı fel-
támadás. Boldog és szent az, akinek része van az elsı feltámadásban:
ezeken nincs hatalma a második halálnak, hanem az Isten és a Krisz-
tus papjai lesznek, és vele fognak uralkodni ezer esztendeig.” (20,1-6)

Szakaszunk Isten üdvözítı akarata, terve megvalósulása, célba érése

hatalmas folyamában a Jézus Krisztus dicsıséges visszajövetele és az új ég és
új föld eljövetele közötti dolgokról beszél. Egy közbeesı idırıl van tehát szó,
amely ezer évig tart. Az ezer görögül khilioi, latinul mille, az ezredév, ezer-
éves évforduló pedig millennium. Ezért szokás Krisztus ezer éves uralmát
‘közbeesı idınek’, az ezzel kapcsolatos hitet khiliazmusnak nevezni (Khilia
eté: ezer év). Ezt az idıszakot röviden így lehet jellemezni: ‘már nem és még
176
nem’. Még az „elsı ég és az elsı föld” (Jel 21,1) ideje ez, a szokásos értelem-
ben vett történelem megy tovább „az elsı földön”, de már mégsem azonos az
elızı történelemmel, mert Jézus már visszajött, és szemmel láthatóan ı ural-
kodik. Ugyanakkor a ‘még nem’ jellemzi, mert a Sátán végsı ítélete, az új ég
és az új föld az ezer év után következik. A ‘másság’ tekintetében is ‘közbeesı
idırıl’ van szó.
Szakaszunk megértése és értékelése, értelmezése tekintetében megha-
tározó az eredete kérdésére adott válasz. Az alapvetı probléma abban van,
hogy ilyen közbeesı idırıl, Krisztus ezer éves uralmáról csak szakaszunkban
van szó. Lehetséges ószövetségi háttérként a Dán 7,13k-re lehet gondolni,
ahol ez olvasható:
„Láttam az éjszakai látomásban: Jött valaki az ég felhıin, aki ember-
fiához hasonló volt; az öregkorú felé tartott, és odavezették hozzá. Hatalom,
dicsıség és királyi uralom adatott neki, hogy mindenféle nyelvő nép és nem-
zet ıt tisztelje. Hatalma az örök hatalom, amely nem múlik el, és királyi ural-
ma nem semmisül meg.” A probléma abban van, hogy a Jel 20,1-6 szerint
Krisztus uralma ezer évig tart, az Emberfia hatalma viszont „örök hatalom,
amely nem múlik el.” Mindazáltal ez nem jelenti azt, hogy a Dán 7,13-14 nem
lehetett a Jel 20,1-6 ihletıje, pontosabban: a Jel 20,1-6-ra utaló prófécia.
Ha tehát János apostol az ószövetségi írásokban és Jézus tanításaiban nem
találhatott kellı anyagot a Jel 20,1-6 megírásához, akkor nyilván a zsidó
apokaliptika és a vallások ‘virágos kertjébıl’ szedegette össze a szükséges
virágszálakat, azaz képzeteket. ‘Virágokban’ nem volt hiány sem a zsidó
apokaliptika és rabbinusi tanítások, sem a vallások ‘virágos kertjében’.
A zsidó apokaliptika különbséget tesz az Emberfia és a Messiás, illet-
ve az Emberfia uralma és a Messiás uralma között. Az Emberfia uralma örök-
ké tart (Dán 2,44; 7,14; 18,27; vö. Lk 1,33). A zsidó apokaliptika szerint az
Isten, vagy az Emberfia végsı, örök birodalmát megelızi a Messiás birodal-
ma. A dolgok össze is mosódnak, hiszen a Dán 7-ben az Emberfia uralma a
negyedik, az utolsó világbirodalmat váltja fel, ám az apokaliptikus tradíció
szerint a Messiás birodalma is a negyedik, azaz az utolsó ‘világi’ birodalmat
váltja fel. A 4 Ezsd 12 szerint a Messiás Dávid házából származik, megsem-
misíti a negyedik birodalmat, megmenti a maradékot, és uralkodni fog „míg a
vég, az ítéletnek a napja eljön” (12,31kk). Az Emberfia a végsı krízis után
jelenik meg az ég felhıiben, s kezdi meg örökkévaló uralkodását 4 Ezsd
13,3kk; vö. Dán 2,44; 7,13). A 4 Ezsd 7,26kk-ben ötvözıdnek a földi Messi-
ásról és a földöntúli Emberfiáról szóló tradíciók. A 4 Ezsd 7,26kk szerint a
Messiás négyszáz évig fog uralkodni. Ezt követıen meghal, s vele együtt
meghal az egész emberiség. A végítéletet - a Dán 7,10-nek megfelelıen -
maga Isten tartja. Ez az új világ(korszak) kezdete. A szír Báruk még színeseb-
ben, bıvebben ecseteli a Messiás uralmát, paradicsomi vonásait, a föld csodá-
latos termékenységét s a messiási lakomát (vö. Ézs 25,6). A Bar 29,5 szerint
„A föld tízezerszeres termést hoz; egy szılıtın ezer vesszı lesz, egy vesszı
ezer fürtöt terem, egy fürtön ezer szılıszem lesz, egy fürtbıl egy kór (369
liter, szerzı megjegyzése) bor lesz.” Nem lesz sem betegség, sem korai halál;
az állatok barátságosak lesznek az emberekhez, az asszonyok fájdalom nélkül
fognak szülni (2Bar 73) (vö. Ézs 33,24). A Messiás, amikor az ideje betelik,
177
visszatér a dicsıségbe, s csak ezután következik - a 4Ezsdráshoz hasonlóan - a
halottak feltámadása és a lelkek szétválasztása. A Messiás ‘ideje’ a Messiás
uralkodása a zsidó apokaliptikában is ‘közbeesı idı’, uralkodása’ közbeesı
birodalom’, a „vége annak, ami elmúló, és a kezdete annak, ami el nem mú-
lik” (Szír Bar 74,2).
A Jel 20,1-6 hátteréül a vallások világa is szolgálhat. A magas kultú-
rákban jelen van az az eszme, hogy a világtörténelem valamilyen terv szerint
folyik. Ezekben a tervekben fontos helye van egy ‘aranykornak’, ami tökéle-
tes állapotot jelent az ember-, állat- s növényvilágban. Az ég (a menny) a
földre száll. Ez az ‘aranykor’ vagy emlékként él az emberekben, mint ami az
emberiség történelmének hajnalán valóság volt, vagy a vágyakozás beteljesü-
lése lesz a vég idején. A két elképzelés össze is kapcsolódhat: A végidıkben
az ısidık paradicsoma tér vissza.
A Jel 20,1-6 eredete keresésével általában a kiindulóponttal van baj. E
szemléletek képviselıi szobatudósként képzelik el János apostolt, illetve a
Jelenések szerzıjét: Ül az asztal mellett, elıtte kiterítve ott vannak az apoka-
liptikus könyvek és a különbözı vallások váradalmairól szóló feljegyzések,
amelyekbıl aztán gondosan kiválogatja a felhasználhatónak vélt elemeket.
De, amint ezt bevezetésként is hangsúlyoztuk, a Jelenéseknek, s ezen belül a
20,1-6-nak nem ez az eredete.
A Jel 20,1-6 kijelentés. A kijelentést pedig - amint ezt Pákozdy László Márton
is hangsúlyozza, éppen szakaszunkkal összefüggésben - „tudomásul kell ven-
ni”.165
Tudomásul véve, hogy a Jel 20,1-6 Isten kijelentése, nem csodálkoz-
hatunk azon, hogy arra a titokra, amirıl a Jel 20,1-6-ban szó van, a vallások
világában is találunk utalásokat. Az viszont valóban meglepı lenne, ha a Bib-
liában a Dán 7,13-14-en kívül nem találnánk semmilyen utalást sem. Hadd
idézzük ezzel kapcsolatosan Pákozdy László Mártont:
„Manapság azt szokták a chiliazmus bibliai tanítása ellen fölhozni,
hogy lehetetlenség egyetlen bibliai helyre bizonyos tanítást alapozni, és hogy
a Jel 20,1kk-nek az Újszövetségben nincsen más támasza. - Nem valószínő,
hogy az ısegyház általános chiliazmus-hite egyetlen bibliai helyre alapult
volna; sokkal valószínőbb, hogy az ısegyház chiliazmusának megvoltak az
apostoli eredető alapjai s ennek egyik írásba szilárdulása a Jel 20,1kk. Ezért a
legújabb újszövetségi tudományban egyre többen, méghozzá igen neves
theologusok elevenítik fel az ısegyház váradalmának ezt a részét. (K. L.
Schmidt, O. Cullmann, E. Stauffer stb.), mert az ezeréves birodalom az egy-
ház számára annak a jele, „hogy Isten ennek a világnak a határai között is
eléri célját” (J. J. Buskes), nem vall fiaskót.”166
165
Pákozdy László Márton: Megjegyzések az un. „ezer éves birodalom” kérdéséhez. In: E.
Stauffer: Az Újszövetség theologiája. A mő eredeti címe: Ethelbert Stauffer: Die Theologie
des Neuen Testament. Abteilung für Wiederaufbau und kirchliche Hilfsaktionen des
Oekumenischen Rates der Kirchen, Genf (Schweiz) 1945. Mit Bewilligung des
Kohlhammer Verlags, Stuttgart. Fordította Kocsis Elemér. Átdolgozta dr. Pákozdy László
Márton. Sokszorosította: A Debreceni Református Theológiai Akadémia Jegyzetkészítı
Irodája, 1955. Kézirat gyanánt. Tanulmányi vezérfonal szigorúan zártkörő theol. akadémiai
használatra. II. 66.p.
166
Pákozdy László Márton, i.m. 63.p.
178
 Nyílván fel kell vetni a kérdést, hogy a Jel 20,1-6-ban foglaltak össz-
hangban vannak-e az evangéliumokkal s az apostoli levelekkel. Pákozdy
László Márton ezzel kapcsolatosan a következıket írja:
„A Jelenések könyve és a János evangéliuma nagyon sok szállal van
összekötve. Mindkettı erısen eschatologiai jellegő. Jézus eschatologiai ige-
hirdetésében fontos mozzanat az „újjászületés” gondolata. A. Lindenmeyer
kimutatta, hogy helytelen a palingeneszia fogalmát individuális - szubjektív
értelemben venni, mert az túlnyomóan eszkhatologiai fogalom. A jánosi
anothen geneszthai megfelel a synoptikus (Mt 19,28) és a péteri
palingeneszia-nak és a páli anasztaszisz-nak, ezek tehát synonymák
(Regeneratio, Zürich 1943. Kirchliche Zeitfragen, Heft 5,15. lap). A másik
sajátossága a János evangéliumának, hogy szinte mindenütt a „zsidók” állnak
az elıtérben. Ez hangsúlyozza legjobban, hogy az Ószövetség Jézusban telje-
sedik be. Ugyanúgy a Jelenések könyve is. Ezért történt, hogy sok írásmagya-
rázó a legkülönbözıbb módon zsidó eredető alapiratot tételezett föl a Jelené-
sek könyve mögött, és hogy a chiliasta elméletek között vannak kimondottan
a judaizmus irányába eltorzítottak is. Voltak olyanok, akik a hét gyülekezeten
zsidó gyülekezeteket értettek s azt is állították, hogy az egész Jelenésekben
nincs szó az Egyházról. De hát akkor mi lett belıle? A kérdésre egyebek kö-
zött az 1Thessz 4,13-18-al felelnek: a Jel 20,1kk idején az egyház már elra-
gadtatott a mennybe.
Ennek a felfogásnak az a hibája, hogy túlságosan éles különbséget
von Izráel és az Egyház között; teljesen ellentétben olyan helyekkel, mint Ef
3,6 és Gal 3,28k. Még olyan bibliai szakaszban is, mint Róm 9,11, ahol egy
bizonyos értelemben szembe van állítva Izráel és az Egyház, igen erısen arra
törekszik Pál, hogy kimutassa Izráel és az Egyház organikus összefüggését az
olajfába beoltás képe által... E kép szerint az ideiglenesen megkeményített,
félreállított Izráel nem szőnt meg az Isten Izráele lenni, sıt Isten a pogányok
közül győjtött népét, az Egyházat erre a nemes olajfára oltotta rá: az Egyház
élete Izráel törzsökén él (vö. Jn 4,22), nem ı hordozza a gyökeret, hanem a
gyökér ıt (Róm 11,18); Nem kevélykedhet a gyökérrel, sıt még a kitört(!)
ágakkal szemben sem, mert egy bizonyos értelemben még ezek is „szentek”
(11,6), az Isten ismét beolthatja ıket (11,23). A kép nem azt mondja tehát,
hogy az Egyház Izráel helyére lép, hanem hogy Izráel és az Egyház Isten
mysterion-jaként rejtelmes egységben van egymással (Róm 11,26; Ef 3,6).
Isten ígéretei nem semmisültek meg, mert nem lehet, hogy meghiúsult legyen
az Isten beszéde (Róm 9,6), nem vetette el népét (11,2), sıt Jézus Krisztusban
ószövetségi ígéretére „igent” és „áment” mondott (2Kor 1,20). Ez az igen és
ámen nem engedi meg, hogy az ígéreteket föloldjuk, platonizáljuk, és elspiri-
tualizálva az Egyházra alkalmazzuk. Ebbıl még mindig a „corpus
christianum” tévelygéséhez kovácsoltak támasztékokat s a „corpus
christianum” nem kisebb tévelygés és „chiliazmus” a rajongók és szekták
chiliazmusánál! Izráel Isten zsengéje éppen úgy, mint ahogy az egyház is
zsengéje a pogányok közül. „Izráel helyreállítása” (ApCsel 3,21; 15,14kk;
Róm 11, spec. 26kk, Jel 14), szilárd eleme az ıskeresztyén - apostoli
eszkhatologiának. Ez a helyreállítás” ezen a földön történik és összefügg a
Palesztinára és Jeruzsálemre vonatkozó ígéretekkel. Lk 21,24-ben a „míglen
179
betelik a pogányok ideje”... arra mutat, hogy a legısibb eszkhatologia is fölté-
telezett egy „közbeesı idıt”, amelyre Jeruzsálem fölszabadulása következik
(ApCsel 3,21; vö. LXX Jer 16,15). Lk 13,33kk is tud egy olyan idırıl, ami-
kor a megtérı Izráel ezt mondja a visszatérı Jézusnak: „Áldott, aki jı az Úr-
nak nevében!” Ebben világosodnak meg olyan kijelentései is az Úrnak, mint
Lk 22,18.29-30.
Ezekhez a helyekhez még hozzávehetünk olyanokat, mint az ApCsel
1,6. Itt a Feltámadott nem a váradalmat magát utasítja el, hanem az idıpont-
nak a megadását, amire a kérdés is irányult; vö. Mk 13,32. A Mt 6,10-ben arra
tanít imádkozni, hogy „Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod...
a földön is”. Mt 5,5 örökségül ígéri a szelídeknek a földet, Lk 12,32 a kicsiny
nyájnak az országot. Az ısgyülekezetnek ez a váradalma (hogy Isten dicsısé-
ge és Krisztus királysága ezen a földön is nyilvánvalóvá válik egy idıre az új
teremtés elıtt) jézusi kijelentésekre hivatkozhatott (Mk 9,11; Mt 10,23; Mk
13,20). Az ısgyülekezet Jézus Krisztus után is hitt abban, hogy az Ószövetség
próféciái Izráelre nézve és Izráel által a világra nézve teljesedésbe fognak
menni. A pünkösdi eseményeknek ez a váradalom igen erıs színt ad. Péter
prédikációjában az a hit fejezıdik ki, hogy a Jóél könyvében megjövendölt
események beteljesedése megkezdıdött (ApCsel 2,1kk). Péter az eseményeket
egészen Izráelre vonatkoztatja: „Mert tietek ez az ígéret és gyermekeiteké, sıt
mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Iste-
nünk” (ApCsel 2,39). Az elsı pünkösd eseményei azonban csak villámszerő
jeleknek bizonyultak az eljövendı országról (vö. pl. még 2,1kk, az új nyelv;
2,42kk, az új közösség), nem maga az ország jött még el. Izráel nem akarta,
amit Isten akart. Elkezdıdött „a pogányok ideje”. E kérdés, az eszkhatologiai
kérdés áll az ıskeresztyénség pogány-vitái mögött is. Erre tekintettel szület-
nek meg a jeruzsálemi zsinat döntései a pogányokra nézve, teljesen
eszkhatologiai keretbe állítva (lásd ApCsel 15,13kk összevetve 18kk-kel). Az
ApCsel 15,14-ben elıadott jakabi-simeoni eszkhatologiai „rend”(tagma, 1Kor
15,23) egészen megfelel a páli eszkhatologiai tagmának a Róm 9-11-ben,
közelebbrıl a 11. fejezetben:
I. Izráel megkeményedése nyomán Isten a pogányokból vesz népet
(=Egyház), vö. ApCsel 15,14 és Róm 11,11. 12. 15. 17. 25.
II. „Ezek után” (ApCsel 15,16), illetve „a pogányok teljessége beme-
netele” után (Róm 11. 12. 23. 26kk) Isten megszabadítja Izráelt, az egész né-
pet (pasz Iszraél szóthészetai) a megkeményedettség állapotából és helyreállít-
ja - az ısi szövetségi elkötelezettségének megfelelıen, 11,27; Jer 31,31kk)
Izráel népét (vö. ApCsel 15,16 és Róm 11,25kk).
III. „A pogányok teljessége bemenetele” - az egyes pogányoknak az
Egyházba való bemenetele (Izráelbe való beiktatása) után mindkét tagma
(ApCsel 15 és Róm 11) még valamit vár. Mit? Az ApCsel 15,17 szerint Izráel
népe helyállításának a célja (helyreállításon mindig az ószövetségi értelemben
vett teljes helyállítást – súb; apokhatisztémi - értjük, amelyben a „megtérés” a
középponti mozzanat): „hogy megkeresse az emberek többi része az Urat... és
minden pogánynép... akik az én nevemrıl neveztetnek”. Ez azt jelenti, hogy
Izráel mint nép megtérésére következik a népeknek, mint népeknek a megté-
rése. Egybehangzik ezzel a Róm 11,12. 15: „ha az ı elvettetésök a világnak a
180
megbékélése, micsoda lesz az ı felvételök, hanemha élet a halálból” (vö. Jel
20,4-5).
11,32: „mindeneket (=Izráelt és a pogány népeket) engedetlenség alá rekesz-
tett, hogy mindeneken könyörüljön” (vö. ApCsel 15,18).
Mindezekbıl világos, hogy az ısegyház számolt egy közbeesı idıszakkal,
amelyben ezen a földön megmutatkozik Isten királyi dicsısége Izráel és a
népek életében. A Jelenések könyve 20,1kk szakasza nem más, mint ennek a
váradalomnak a részletezése és beillesztése az eszkhatologiai tagmába. Lk
17,22-ben ezt olvassuk: „kívántok látni egyet az Emberfia napjai közül” (mian
tón hémerón). A hémerón (=jámim) pluralis, idıt, idıszakot jelent. Itt tehát
arról van szó, hogy egy napot egy bizonyos idıszakból, az eljövendı Ember-
fia idıszakából látni kívánnak. Ez is egy „közbeesı idı” föltételezését bizo-
nyítja. Isten a küzdı egyház fáradságos idejére, napjaira, meg fogja adni a
nagy „szombatot” (vö. Zsid 4. fejezet, spec. 4; ApCsel 3,19) is ezen a földön.
Ha mármost ilyen módon legitim újszövetségi váradalomnak bizonyul az un.
„ezer éves birodalom”, akkor nyugodtak lehetünk, hogy a Confessio Helvetica
„judaica somnia” vádja nem érheti ezt a bibliai tanítást. Az, hogy ebben a
váradalomban helye van Izráelnek is, az elmondottak után nem lephet meg
bennünket. A Róm 9-11 nem engedi meg a keresztyén reménység
„zsidótlanítását”. Ennek a kérdésnek a megvilágítására még egy közös ó- és
újszövetségi theologumenont hadd említsünk meg: a „zsenge” (h. ré’sit,
g.aparkhé) eszméjét. Isten Ábrahámban az egész emberiséget meg akarta ál-
dani; ennek az áldásnak a zsengéje Izráel volt. Az aratásból adott zsenge az
egész aratást jelentette, képviselte Isten színe elıtt. Az elsıszülött az egész
családot. Izráel Isten elsıszülötte (2Móz 4,22) - hangzik a szabadítás történe-
tében, - Isten zsengéje (Jer 2,3; 31,9). Izráel elsıségi rendje az Újszövetség-
ben is megmarad (Róm 1,16; 2,9. 10; 3,9; 10,12; 1Kor 1,24; 12,3; ApCsel
13,46, stb.). Az Egyház is zsenge (Jak 1,18; Zsid 12,23), mert a Krisztus teste;
márpedig Krisztus a zsenge (1Kor 15,20: „az elhunytak zsengéje”). Az egyes
keresztyén is lehet zsengéje a maga népének, közösségének (1Kor 16,15). A
zsengében az egész jelenik meg. Ezért nem akadhatunk meg abban, hogy
Izráel is ott áll együtt az Egyházzal, egyként az Egyházzal, amikor Isten az
üdvösség zsengéjét adja a Jel 21,1kk-ben megjelentett királyságban”.167
Ennyibıl is látható, hogy a „közbeesı birodalom” gondolata nem csak a Jel
20,1-6-ban van jelen. Különbözı módon számos bibliai hely hordozza ezt a
titkot. A Pákozdy László Márton által említett bibliai utalások közül hadd
emeljük ki az ApCsel 3,19-20-at, ahol ezt olvashatjuk: „Tartsatok tehát bőn-
bánatot, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bőneitek, hogy eljöjjön az
Úrtól a felüdülés ideje, és elküldje Jézust, akit Messiásul rendelt nektek.” A
„felüdülés ideje” és Jézus visszajövetele Péter bizonyságtételében is szorosan
összekapcsolódik. (A „felüdülés ideje” gondolat hátteréhez lásd Zsolt 90,15;
Jóel 2,25.)
A következıkben nézzük meg közelebbrıl szakaszunkat összefüggésében és
tartalmában.

167
Pákozdy László Márton, in: i.m. 62-65. p.
181
A Jel 20,1-6 világosan, zökkenı nélkül helyezkedik el a végidık végesemé-
nyeinek folyamában.
A mennyben felcsendül az ujjongó örömének. A mennyei seregek dicsıítik
Istent, aki igazságos ítélettel sújtotta Babilont, a nagy paráznát, mert „uralko-
dik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható” s mert „ eljött a Bárány
mennyegzıje, felkészült mennyasszonya” (19,1-8; 19,6k). Az ég megnyílik, s
megjelenik az Úr Jézus mennyei seregek élén. Egy hatalmas angyal, aki a
napban áll, lakomára hívja az égi madarakat. A fenevad és a föld királyai ösz-
szegyőlnek, hogy harcoljanak „a lovon ülı és serege ellen” (19,19). A feneva-
dat és a hamis prófétát elfogják, és élve „a kénnel égı tőz tavába” vetik ıket
(19,20). „A többiek pedig megölettek a lovon ülı kardjával, amely a szájából
jött ki, és a madarak mind jóllaktak az ı húsukból” (19,20; 19,11-21).
Ezután következik szakaszunk (20,1-6), amiben János apostol néhány ecset-
vonással felvázolja Jézus ezer éves uralmát.
Jézus ezer éves uralmát követi a mennyei és a démoni erık nagy, utolsó ösz-
szecsapása: Góg és Magóg seregét az égbıl alászálló tőz emészti meg. Az
ördög a tüzes és kénes tóba vettetik. Bekövetkezik a halottak (második) feltá-
madása s az utolsó ítélet végbemenetele után eljön az új ég és az új föld.
Krisztus ezer éves uralkodása (birodalma) a Sátán kiiktatásával kezdıdik. Az
égbıl leszáll egy angyal, megragadja a Sátánt, a kezében lévı hatalmas lánc-
cal megkötözi és a mélységbe veti ezer esztendıre. Az alvilág nála lévı kul-
csával bezárja a mélységet, majd lepecsételi.
A Sátán megkötözésénél lényeges a személyazonosság megállapítása. A Sá-
tánnak sok neve van: Sárkány, ısi kígyó, ördög. A sok név mögött ugyanaz a
személy van, aki elnyeri - most csak az ideiglenes, majd a végleges bünteté-
sét. Az „ezer év” nyilván jelképes kifejezés. Isten órája másképpen jár: Nála
„ezer esztendı annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy ırváltásnyi
idı éjjel” (Zsolt 90,4). Hasonlóan írt errıl Péter apostol is: „... az Úr elıtt egy
nap annyi, mint ezer esztendı, és ezer esztendı annyi, mint egy nap” (2Pt
3,8). Más összefüggésekben is találkozunk azzal a jelenséggel, hogy az „ezer”
nem szó szerint értendı. A Zsolt 50,10 szerint az Úré „az erdı minden vadja,
és ezernyi hegynek minden állata”. Jób, a második válaszában, ezt mondja
barátainak: „Igaz, tudom, hogy így van: hogy is lehetne igaza az embernek
Istennel szemben? Ha kedve támadna vele perbe szállni, ezer kérdés közül
egyre sem tudna válaszolni” (Jób 9,2k). Vannak, akik szerint az idımeghatá-
rozást a szó szoros értelmében kell venni: „A Sárkány megkötözésének s
Krisztus és szentjei uralmának ezer esztendeje valóban ezer esztendı, amit
nem szabad sem rövidebbnek, sem hosszabbnak, s még kevésbé örökkévaló-
nak tartani.”168 Természetesen, ez sem kizárt, mindazáltal valószínőbb, hogy
szimbolikusan kell értenünk, kettıs vonatkozásban is.
Az ezer év, bár hosszú idı, mégis meghatározott, kimért idı. Számításoknak
itt nincs helye. Az ezer esztendınek kegyelmi jellege, vonása is van, pl. Isten
irgalmasságot cselekszik „ezer ízig azokkal”, akik ıt szeretik, s parancsolatait
megtartják (2Móz 20,6). Krisztus ezer éves uralma mindenképpen kegyelmi
idı, amit azonban az ember nem láthat be.

168
Christoph Starke, i.m. 179.p.
182
Tárgyunk szempontjából legfontosabb a Sárkány megkötözésének a megoko-
lása: „hogy meg ne tévessze többé a népeket.” „A Sátán különbözı nevei - írja
Pákozdy László Márton - különbözı romboló funkcióit jelenti: ezeket az iste-
ni döntés kikapcsolja az emberiség történetébıl. Ez elképzelhetetlen változást
jelent az emberiség életére nézve. Szabad utat Krisztus királyi uralkodásá-
nak.”169 Ez magában rejti azt, amit már érintettünk: Krisztus ezer éves uralma
a misszió páratlan korszaka lesz. Természetesen, nem kerülhetı ki a kérdés:
nem kegyes álmodozás ez, hiszen szakaszunkban errıl nem esik szó. Nos, ez
igaz. Mindazáltal a Sátán megkötözése, a megkötözés megokolása kétségtele-
nül ebbe az irányba mutat. De ez még nem minden. A 20,6-ban arról olva-
sunk, hogy azok, akiknek részük lesz az elsı feltámadásban „Krisztus papjai
lesznek, és vele fognak uralkodni ezer esztendeig.” Azt, hogy a „Krisztus
papjai lesznek”, a megfelelı, meglévı bibliai összefüggésben kell látni. A
szövetségkötéskor Isten ezt mondta népének: „... ha engedelmesen hallgattok
szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom
valamennyi nép közül, bár enyém az egész föld. Papok királysága és szent nép
lesztek” (2Móz 19,5-6). Tehát ez a szövetség célja, ez Isten terve választott
népével. A cél villámlásként felvillan, az azonban, hogy ez gyakorlatilag mit
jelent, homályban marad. Ám késıbb megkapjuk a pontos feleletet a kérdésre,
éspedig az 1Pt 2,9-ben: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság,
szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit
annak, aki a sötétségbıl az ı csodálatos világosságára hívott el titeket.” Tehát
az Isten papjainak, a papok királyságának az Isten hatalmas tetteinek a hirde-
tése a feladata. Ez nem más, mint a missziói parancs teljesítése: „Menjetek el
szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek”
(Mk 16,15). A négy élılény és huszonnégy vén új éneket énekelve így dicsıí-
tik a Bárányt:
„Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet, és feltörd annak pecsétjeit, mert
megölettél és véreddel vásároltad meg ıket Istennek minden törzsbıl és
nyelvbıl, minden nemzetbıl és népbıl; és királysággá és papokká tetted ıket
a mi Istenünknek, és uralkodni fognak a földön” (Jel 5,9-10).
A hatalmas, fehér ruhákba öltözött sereg ‘ugrásra készen’ várja a pillanatot,
hogy betöltsék feladatukat. Ennek ideje és helye Krisztus ezer éves uralma,
birodalma, amikor papjai uralkodnak vele ezer esztendeig: hirdetik Isten
nagy, csodálatos tetteit, az evangéliumot. Így áldatnak meg Ábrahám magvá-
ban a legszőkebb (Jézus Krisztus) és a legtágabb (Izráel és az Egyház) „a föld
minden nemzetsége” (1Móz 12,3). A misszió gondolata szivárványként íveli
át az egész üdvtörténetet, s mint Isten örök tanácsvégzése szerinti terve az
emberiség egész történetét, s ezért állhat és áll elıttünk Jézus Krisztus és
szentjeinek ezer éves uralma a misszió páratlan idejeként.170

169
Pákozdy László Márton, in: i.m. 66.p.
170
A. Topical Analysis of the Bible-ban The Millennium címszó alatt részletesen megtalálha-
tók azok az ígéretek, amelyeknek a beteljesülése - a szócikk szerzıje szerint - Krisztus ezer
éves uralma idején várható. Topical Analysis of the Bible With the New International Vers-
ion. General Editor Walter A. Elwell, Associate Editor Douglas Buckwalter. Baker Book
House Company, Michigan, 1991. 765-770.p.
183
Kérdés, hogy kik azok, akik uralkodnak Jézussal ezer esztendeig? A Jel
20,5b-6a tömören így adja meg a választ: azok, akiknek részük van az elsı
feltámadásban. Itt azonban újabb kérdés vetıdik fel: kiknek lesz részük az
elsı feltámadásban? Hogyan kell értelmezni a 20,4-ben foglaltakat? A vála-
szok három fı irányba ágaznak el.
a./ Csak a mártíroknak lesz részük az elsı feltámadásban, csak ık uralkodnak
majd Jézussal ezer esztendeig. A 20,4-ben a mártírok két csoportjáról van szó.
Az egyik csoportba tartoznak azok, akik az igéért szenvedtek mártíromságot,
a másik csoportba pedig azok, akik azért szenvedtek mártíromságot, mert nem
vettek részt a Fenevad-kultuszban.171
b./ Az elsı feltámadásban azoknak lesz részük, akiket lefejeztek, tehát hősé-
gesek voltak Jézushoz mindhalálig, továbbá mindazoknak, akik „nem imádták
a fenevadat, sem az ı képmását, és nem vették fel az ı bélyegét a homlokukra
és kezükre.” Ez a kör már jelentısen bıvebb, de nem foglal magába minden
hívıt.172
c./ Az elsı feltámadásban és a Krisztussal való uralkodásban minden hívı
részesül. A mártírok megnevezése csupán kiemelés a 6,9-11 alapján.173
Ha a szöveget (20,4), valamint a szőkebb és tágabb kontextusokat figyelembe
vesszük, akkor egyértelmően megállapíthatjuk, hogy az elsı feltámadásban
azoknak lesz részük, s Jézus Krisztussal azok uralkodnak ezer évig, akik a
Krisztuséi.
A Jel 20,4-ben valójában három csoportról van szó, amelyek egyér-
telmően el vannak választva egymástól.
Az elsı csoport alkotói nincsenek megnevezve. János trónokat látott, amelye-
ken azok ültek, akiknek krima adatott. „A görög krima hebraizmus, és a héber
sáfat (spt) vagy din-nek (djn) felel meg, amely nemcsak „bírói” funkciókat
jelent, hanem sokkal szélesebb körő (LXX Dán 7,27)”.174 Voltaképpen a vers-
nek ez a része értelmezhetı lenne úgy, hogy vonatkozik mindazokra, akikrıl a
továbbiakban van szó. A probléma az, hogy a vers egyértelmően felsorolást
tartalmaz. A felsorolásból viszont hiányoznak az apostolok (nem minden
apostol lett mártír), hiányoznak az angyalok is, akik szintén hozzátartoznak a
megdicsıült Jézus kíséretéhez. Ez nem jelenti azt, hogy a versben felsoroltak
nem kapnak trónt, és nem részesek a krima-ban.
Lehetséges, hogy a látomás lépcsızetesen bomlott ki János elıtt. A „láttam”
nyilván az egész versre vonatkozik. A meg nem nevezettek után a mártírok
seregét látta, azokat, akiknek fejüket vették „a Jézusról való bizonyságtétel-
ért”. Ebben a csoportban bizonyára ott vannak azok a mártírok is, akik más-
képpen voltak hőek mindhalálig.

171
Pl. Canon Leon Morris: The Book of Revelation, William B. Eerdmans Publishing
Company Grand Rapids, Michigan, 230.p.; Musnai László, i.m. 122.p,; dr. Kocsis Elemér,
i.m. 460.p.; dr. Almási Tibor, i.m. 2. kötet, 230.p.
172
Pl. W. Barclay, i.m. 214.p.
173
Bıvebben lásd: The New Bible Commentary. Third Edition. Editors D. Guthrie, J. A.
Motyer. William B. Eerdmans Publishing Company Grand Rapids, Michigan. 1970. First
Edition 1953. Second Edition 1954. Reprinted, July 1993. 1306.p.; Ch. Starke, i.m. 141.
142.p.; Stuttgarter Jubiläumsbibel, 435.p.
174
Pákozdy László Márton, i.m. 66.p.
184
A harmadik csoport azoké, akik nem hódoltak meg a Fenevad elıtt. Valószí-
nő, hogy ebben a csoportban benne vannak mindazok, akik kitartottak mind-
végig (vö. Mt 24,13).
Tehát maga a Jel 20,4 sem jogosít fel annak a feltételezésére, hogy az
elsı feltámadásban csak a mártíroknak lesz részük, s hogy csak ık uralkodnak
Jézussal ezer esztendeig. A szőkebb és tágabb kontextusok pedig egyértelmő-
en kizárják ezt az értelmezést.
A Jelenések könyvében Jézus minden gyıztesnek megígéri, hogy hatalmat ad
nekik, s mint İ, vasvesszıvel legeltetik majd a pogányokat (2,26k), s vele
együtt ülnek az ı trónján (3,21). A négy élılény és a huszonnégy vén azért
dicsıíti a Bárányt, mert megváltottait papok királyságává tette, s uralkodni
fognak a földön (5,9k).
Az evangéliumok szerint az apostolok Jézussal együtt királyi székekbe ülnek,
s ítélik Izráel tizenkét nemzetségét (Mt 19,28; Lk 22,28-30).
Pál apostol szerint minden hívı (1Kor 6,2k; 2Tim 2,12), mindaz, aki Krisz-
tusban halt meg (1Thessz 4,16) s aki elragadtatik részese az elsı feltámadás-
nak, s uralkodni fog az Úrral.
Már utaltunk rá, hogy a krima sokrétő dolgot, tevékenységet jelent. Nyilván
nem az üdvösség és kárhozat döntésérıl van szó az utolsó ítélet értelmében.
Valami olyan tevékenységet jelent ez, mint amirıl a bírákkal kapcsolatosan
olvasunk: mentek hozzájuk (Bir 4,5) vagy ık járták az országot (1Sám 7,16k),
és „ítélték Izráelt”, érvényre juttatták az igazságot, Isten igazságát. Érdemes
elgondolkodni azon is, hogy „uralkodnak” Jézussal. Mit jelent ez az „uralko-
dás”? Semmi esetre sem arról van szó, amire J. Weiss gondol, nevezetesen,
hogy „itt a kegyesek régi világuralmi igénye szólal meg”.175 Nem a kegyesek
világuralmi igényérıl van itt szó, hanem az Isten világuralmi igényérıl,
amellyel magához hív és vár mindeneket. Valójában tehát mind a „bírói”,
mind az „uralkodási” tevékenység mögött – a sokféle módon megjelenı –
misszió rejtızik: minden a misszió célja jegyében és érdekében történik.
Ezeknek nem árt a második halál, s azon fáradoznak, hogy minél többeket
megmentsenek a második haláltól. (Az ezer éves birodalom ilyen értelmezését
szokás premillienarizmusnak vagy történelmi premillenarizmusnak nevezni.
A „pre” arra utal, hogy az ezer éves birodalmat (uralkodást) megelızi Jézus
Krisztus visszajövetele.)
Az ezer éves birodalom gondolata tehát fontos része a bibliai kijelen-
tésnek. Krisztus visszajövetele, ezer éves uralma megvalósulása kiemelkedı
helyet foglalt el az ısegyház hitében, reménységében. Az idık folyamán
azonban ez a hit és reménység megfakult, sıt elveszett. Ha mégis felütötte a
fejét, akkor tévhitnek, szektás rajongásnak minısült. Természetesen kapcso-
lódtak hozzá tévhitek és szektás rajongások, mint például a montanizmus, a
reformáció korában pedig az anabaptizmus. A tragédia az, hogy a tévhitekkel
és a szektás rajongással az Egyház nem az igaz hitet és biblikus reménységet
állította szembe, hanem a fürdıvízzel együtt a gyermeket is kiöntötte. Mindez
az un. Amillenarizmus számlájára irható, amely az ezer éves birodalom bibliai
175
In: D. Friedrich Niebergall: Praktische Auslegung des Neuen Testaments. Für Prediger und
Religionslehrer. Zweite Auflage. Tübingen, Verlag von J. C. B. Mohr (Paul Siebeck). 1914.
590. 591.p.
185
gondolatát átértelmezte, végeredményként pedig elutasította: Az amillenaris
jelentése: ‘nincs ezer esztendı’. Jézus visszajövetelével véget ér az egyház
korszaka, s a hívık számára az ítélet után azonnal következik a mennyor-
szág.176

Végül szükséges még néhány kérdést feltenni és megválaszolni, neve-

zetesen: Hogyan alakult ki és jutott gyızelemre az amillenarista szemlélet? Mi
veszett el? Hogyan alakult a millenarizmus kérdése az amillenarista szemlélet
gyızelme után? Mi a helyzet ma?
Az általánosan elismert tény, hogy a keresztyénség elsı három száza-
dában az ezer éves birodalom váradalma „az egyház hivatalos hitéhez tarto-
zott. Manapság az olyan írásmagyarázók is elismerik, hogy ez az értelmezés
egzegetikailag jogosultabb, mint a késıbbi felfogás, akik a saját hitükben és
gondolkodásukban nem tudnak elhelyezni egy ilyen millenniumot”, amilyen-
rıl a Jel 20,1-6 beszél, s amit az elsı század keresztyénei vártak.177 Példaként
hadd említsük meg Justinus mártír (165 körül) vallomását: „Mint minden más,
minden tekintetben igaz keresztyén, bizonyos vagyok abban, hogy lesz a ha-
lottak feltámadása, adatik egy ezer éves Jeruzsálem, ahogyan azt a próféták,
Ezékiel, Ézsaiás és mások meghirdették.”178 Hasonlóan tett bizonyságot az
ezer éves birodalom mellett Irenäus (180 körül) és Tertullianus (kb. 160-220)
is.
A szemlélet megváltozása több tényezı együttes hatásaként követke-
zett be.
Elsı helyen az antijudaista teológiát kell megneveznünk. Az
antijudaista teológia lényege Izráel, illetve a zsidóság teljes szellemi jogfosz-
tása. Már Barnabás levelében (130 körül keletkezett) arról olvasunk, hogy a
zsidók örökre elveszítették a szövetséget, ami aztán a keresztyének kizáróla-
gos tulajdona lett. A jó föld, amit Isten Ábrahámnak megígért, Jézus. „Mi
magunk vagyunk hát, akik a jó földbe bementünk.”179 Ezek után nem csodál-
kozhatunk azon, hogy az ezer éves birodalmat, kapcsolatba hozva a zsidó
világhét sémával, zsidós dolognak tekinti. Ágoston (Augustinus, teljes nevén:
Aurelius Augustinus, 354-430) szerint a zsidók csak azért tudnak még meg-
maradni, mert Isten káinjellel bélyegezte meg ıket. A zsidók igazságtalansá-
guk és a keresztyén igazság élı bizonyságai.180
A másik tényezı az amillenarizmus kialakulásában az ezer éves biro-
dalom mértéktelen kiszínezése. Papias sok anyagot győjtött össze és jegyzett
fel (130-140 körül) az evangéliumokhoz, s Jézustól eredezteti a következı
mondást: „Eljön az idı, amikor egy szılıtı tízezer hajtást hoz, minden hajtás
ezer vesszıt, minden vesszın tízezer fürt lesz, minden fürtön tízezer szem, és
minden kipréselt szem huszonöt mérce bort ad. S ha a szentek közül valaki

176
Bıvebben lásd: David Reagan: A jövı kapujában. Kiadó: Lamband Lion Ministries. Buda-
pest 1995. 159. 160. 165-172.p.
177
A. Pohl, i.m. 242.p.
178
Justinus: Dialógus a zsidó Tüphónnal, 139,4. In: W. Barclay, i.m. 211.p.
179
Raffay Sándor: Újszövetségi apokrífusok. Pozsony, 1905. 98k.p.
180
A kérdéshez bıvebben lásd: Dr. Nagy Antal Mihály: Örök szövetség. Sárospatak, 1997. 88-
93. 284-295.p.
186
megfog egy fürtöt, egy másik feljajdul: én finomabb szılı vagyok, válassz
engem, dicsérd általam az Urat. Hasonlóan minden búzaszem tízezer kalászt
terem, minden kalászban tízezer szem lesz, s minden magból tízezer font ra-
gyogó, tiszta finomliszt lesz; s a többi gyümölcs, mag, fő, is hasonló mennyi-
ségben terem; s az állatok, amelyek a föld ezen gyümölcseit eszik, egyetértı-
ek lesznek, engedelmesen alávetik magukat az embereknek.”181 Cerinthus
szerint (tévtanitó, Polykarposz kortársa) az ezer éves birodalomban az ember
minden testi vágya (evés, ivás, házasság, szex) kielégül.
Az egyházatyák joggal utasították el ezeket a túlzó, rajongó megnyil-
vánulásokat. Euszebiosz (260/63-339) megvetıen így nyilatkozott Papiasról:
„Feltételezem, hogy félreértés révén jutott erre a gondolatra, mivel nem fogta
fel, hogy az apostoli tudósításokban képekbe zárt kijelentésekrıl van szó.
Felfogóképessége nagyon korlátoltnak tőnik.”182Hieronymus (340/50-420) is
lekicsinylıen beszélt azokról „a félzsidókról, akik a mennybıl alászálló arany
Jeruzsálemben és egy ezer éves birodalomban reménykednek, amikor minde-
nek Izráel alattvalói lesznek.”183 Ezek a „kiszínezık” azonban nem a Jel 20,1-
6-ból, nem is a Bibliából hanem a zsidó apokaliptikusokból merítettek. Joggal
jegyzi meg W. Barclay: „Voltak emberek, akik az ezer éves birodalomból
valamiféle mohamedán mennyet próbáltak csinálni.”184
A problémát az alexandriai allegorizáló iskola követıi az ezer éves
birodalom elspiritualizálásával vélték megoldani. Már Origenész (185-254)
vallotta, hogy a khiliazmust nem bető szerint, hanem szellemileg kell érteni. A
szentek bizonyára esznek, de az az élet kenyere lesz; isznak, de az a bölcses-
ség pohara lesz.185 Euszebiosz is azt veti Papias szemére, hogy „nem fogta fel,
hogy az apostoli tudósításokban képekbe zárt kijelentésrıl van szó.”186
Az ezer éves birodalom elszellemiesítésére Ágoston tette fel a koro-
nát. Bár korábban Ágoston is khiliaszta volt, de valójában mindig csak a szel-
lemi boldogság után vágyakozott. Ágostonnak az ezer éves birodalommal
kapcsolatos álláspontját valaki így foglalta össze: „Megtanulta, hogy a Sátán
fogságán az erısnek az erısebb általi megkötözését kell felismerni, ahogyan
az Úr megmondta (Mk 3,27; Lk 11,22); az ezer év alatt pedig azt az egész
ívet, ami Jézus elsı eljövetele és a végsı harc között feszül; a szentek uralmán
a mennyei királyság teljes lefolyása, a nekik átadott ítéleten pedig a bőnösök
megkötözése és feloldása értendı. Az elsı feltámadás mindazok szellemi
részesülése Krisztus feltámadásában, akik meg lettek keresztelve.”187 Az ezer
éves birodalom értelmezésében Ágoston a „világhét” sémához igazodott: A
Jézus elsı eljövetele (testet öltése) és a második eljövetele közötti idıt tekin-
tette a hatodik világnapnak. Az „elsı feltámadás” azonos az egyes keresztyé-
nek újjászületésével. A Jel 20,4-ben szereplı trónok a püspökök székei. A

181
In: W. Barclay, i.m. 211k.p.
182
In: W. Barclay, i.m. 212.p.
183
In: W. Barclay, i.m. 212.p.
184
W. Barclay, i.m. 212.p.
185
Vö. W. Barclay, i.m. 212.p.
186
In: W. Barclay, i.m. 212.p.
187
In: W. Barclay, i.m. 213.p.
187
katolikus egyház azonos Isten földi országával.188 Summásan: Az egyház azo-
nos az ezer éves birodalommal.
Ágoston tehát nemcsak elszellemiesítette, hanem át is értelmezte az
ezer éves birodalmat. Az átértékeléshez és elszellemiesítéshez az ezer éves
birodalom rajongó kiszínezése nem nyújt elegendı alapot. Az igazi háttér a
parúzia késlekedése, valamint a constantinusi és theodózusi fordulat: a keresz-
tyén egyház elismerése, majd államvallássá való nyilvánítása. Már Euszebiosz
is vallotta, hogy korának pompás körülményeivel eljött az ezer éves biroda-
lom. Ágoston is ezt a nézetet vallotta, s tekintélyével uralomra is juttatta. E
szemlélet uralma az egész középkorban megmaradt, s részben egészen a 20.
századig fennmaradt. Következményként az ezer éves birodalom eszméje
„egyre inkább számőzetett a hivatalos egyházból.”189 Ezzel az egyház
eszkhatologikus szemlélete, reménysége is megerıtlenedett. De nem csak az
eszkhatologikus reménység halványult el, hanem a misszió gondolata, az egy-
ház missziói felelıssége is elveszett. Lényegében ez a háttere és gyökere Lu-
ther és Kálvin negatív missziói szemléletének. A bibliai ezer éves birodalom
elvetésével az egyház missziói küldetéstudata is elveszett. (Mint már láttuk,
ezen a téren – a misszió szükségessége – lényeges különbség van a történelmi
protestáns egyházak (lutheri, kálvini) és a római katolikus egyház között.)
Az amillenáris szemlélet lényege tehát az, hogy Krisztus ezer éves
uralma Krisztus kereszthalálával, feltámadásával, mennybemenetelével, az
egyház létrejöttével elkezdıdött. Ágoston szerint a Sátán megkötözése a ke-
reszten megtörtént.190 Ám az ezer esztendı letelt, és Krisztus nem jött vissza.
A kérdést úgy oldották meg, hogy nem az amillenáris szemléletet vetették el,
hanem az „ezer esztendı” bető szerinti értelmezését adták fel: Az ezer eszten-
dıt szimbolikusan kell érteni, amely olyan meghatározatlan idıtartamot jelöl,
amely a Krisztus keresztje és visszajövetele közötti idıt tartalmazza.
A reformátorok lényegében elfogadták Ágoston, s ezzel a középkori
római katolikus egyház szemléletét, azzal a változtatással, hogy az ezer esz-
tendı szimbolikusan értendı. Amikor a reformátorok Krisztus eljövetelérıl
beszélnek, akkor Krisztus ítélettartásra való eljövetelét, s nem az ezer éves
birodalmat várták. Ismeretes, hogy Luther (1483-1546) a közeli idıben várta
Krisztus visszajövetelét. Luther azonban nem khiliaszta volt, hanem – amint
elıbb mondottuk – Krisztus visszajövetelével az utolsó ítéletet és az új eget és
új földet várta. Ismeretes, hogy a reformátorok elvetették a Szentírás középko-
ri négyes értelmezését, s ezzel az allegorizálást is. (Az más kérdés, hogy alap-
vetı tanítások bizonyítására igénybe vették.) Az ezer esztendı Luther szerint
is ezer esztendı, amit a Jelenések könyve megírásától kell számítani. A Jele-
nések egyes jelenségeit kora jelenségeire és eseményeire vonatkoztatta: Az
Antikrisztus azonos a pápasággal; Góg és Magóg azonos a török birodalom-
mal, amelynek közeli összeomlását várta.
Az ezer éves birodalom kérdését rendkívül megterhelte a Münzer
Tamás vezetésével 1524-ben kirobbant thüringiai parasztháború, majd a
münsteri lázadás (1534). A parasztok felkelését a német fejedelmek egyesült
188
Vö. A. Pohl, i.m. 243.p.
189
A. Pohl, i.m. 243.p.
190
Bıvebben lásd: A. Pohl, i.m. 243.p.
188
seregei a frankenhauseni csatában leverték (1525. Május 16.). Münsterben Jan
von Leiden, Jan Matthys (stb.) vezetésével teokratikus birodalmat hoztak
létre. Jan Matthys kijelentette, hogy Münster az új Jeruzsálem, s felszólította
az igaz keresztyéneket, hogy győljenek össze a városban. A felhívást számos
anabaptista követte. A városban úrrá lett a terrorizmus. A münsteri püspök
zsoldos serege csak tizennégy hónapig tartó ostrom után tudta elfoglalni a
várost. Ezek az események, s a mögöttük lévı tévtanítások nyilván nagy mér-
tékben hozzájárultak ahhoz, hogy a reformátorok az ezer éves birodalomnak
még a gondolatát is elvetették.
Az ezer éves birodalomnak Kálvin eszkhatologiájában sincs helye:
„Krisztus ugyan jelenvaló erejének kétségtelen bizonyítékait nyújtja övéinek,
de mivel az ı országa a test alacsonysága alatt némiképpen el van rejtve, jog-
gal igazodik a hit ama látható jelenlét meggondolására, melyet ı az utolsó
napon fog megmutatni. Mert az égbıl látható alakban fog leszállni, aminınek
látták akkor, mikor felment (Csel 11,1 és Mt 24,30). És megjelenik mindenki-
nek királysága kimondhatatlan fenségében, a halhatatlanság fényében, isten-
sége mérhetetlen hatalmában, az angyalok seregében. Ezért parancsolja ne-
künk a Szentírás, hogy ıt várjuk, mint megváltónkat, arra a napra, mikor a
juhokat elválasztja a kosoktól, az elválasztottakat az elvetettektıl (Mt 25,31 és
köv. I. Tessz 4,16). És nem lesz sem élık, sem holtak között senki, aki ítéletét
elkerülné. Mert trombitazengés hallatszik a világ egyik végétıl a másikig,
mely Krisztus ítélıszéke elé hív mindenkit, úgy azokat, akiket ama nap élet-
ben lel, mint azokat, akiket az élıknek sorából már elragadott a halál.”191 A
Jel 20,4-re csak a feltámadás tárgyalásakor, a tévelygések cáfolása során tör-
ténik utalás: „A sátán azonban az emberek értelmét nemcsak elvakította any-
nyira, hogy a testtel együtt a feltámadás emlékezetét is eltemették, hanem a
tudománynak ezt a részét különféle koholmányokkal is igyekezett megrontani
úgy, hogy az végre egészen megsemmisüljön. Nem említem azt, hogy már Pál
idejében kezdte a feltámadás tanát felforgatni; kevéssel ezután következtek a
chiliasták, akik Krisztus országát ezer évre szabták. Ezeknek koholmánya
azonban sokkal gyerekesebb, semhogy cáfolásra szorulna, vagy arra érdemes
volna. Véleményüket a Jelenések könyve sem támogatja, (pedig bizonyos,
hogy tévtanukra ebbıl vették a mázat /20,4/), mivel az ezres számban nem az
egyház örök boldogságáról van szó, hanem csak azokról a különbözı hányat-
tatásokról, melyek a még ezen a földön küzdı anyaszentegyházra várakoznak.
Különben az egész Szentírás azt hangoztatja, hogy a kiválasztottak boldogsá-
gának és a megvetettek bőnhıdésének sohasem lesz vége. Továbbá minden
olyan dologban való hitnek, mely látókörünkön kívül esik, amely a mi értelmi
képességünket messze felülmúlja, vagy Isten határozott kijelentésein kell
alapulni, vagy egészen el kell azt vetnünk. Azok, akik ezer-évet szabnak ki
Isten fiainak arra, hogy a jövı élet örökségét élvezzék, nem gondolják meg,
hogy mily nagy gyalázattal bélyegzik míg úgy Krisztust, mint az ı országát.
Mert ha Isten fiai nincsenek felruházva halhatatlansággal, akkor nem vétetett
fel az örök dicsıségbe maga Krisztus sem, akinek dicsıségére kell nekik
átalakulniok; s ha valamikor vége lesz boldogságuknak, akkor Krisztus orszá-

191
Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere. 1559. I. 500k.p.
189
ga, melynek szilárdságán alapszik ez a boldogság, szintén ideiglenes. Szóval
az ilyenek vagy nagyon is járatlanok az isteni dolgokban, vagy pedig ellensé-
ges rosszakarattal meg akarják ingatni Istennek egész kegyelmét és Krisztus
erejét, melyeknek teljessége pedig csak akkor lehetséges, ha a bőn eltörlésével
és a halál megsemmisülésével az örök élet egészen felépült. És hogy milyen
ostobán gondolkoznak azok, akik attól félnek, hogy Istennek szerfölötti szigo-
rúságot tulajdonítanak azzal, ha a megvetettek örök büntetését elfogadják,
még a vakok elıtt is világos. Persze igazságtalanságot cselekszik az Úr, ha
megfosztja az ı országától azokat, akik háládatlanságukkal méltatlanokká
tették magukat arra! De hiszen bőneik (mondják ık) csak idılegesek. Ezt én is
elismerem, de Istennek fölsége és igazsága, amit vétkükkel megsértettek,
örökkévaló. Méltó dolog tehát, hogy ha igazságtalanságuk emlékezete örökké
megmarad. De így megint a büntetés túlhaladja a bőn nagyságát. Ez pedig
igazán tőrhetetlen istenkáromlás, mert oly kevésre becsüli Isten fölségét, hogy
az ı megvetését nem tartja nagyobb dolognak, mint egy léleknek az elkárho-
zását. De hagyjuk ezeket a fecsegıket, nehogy azzal szemben, amit fentebb
mondottunk, úgy tőnjünk fel, mintha az ı ırültségeiket a cáfolásra méltóknak
tartanók.”192 Az idézetbıl kitőnik, hogy Kálvin nem a Jel 20,1-6-ot magyaráz-
za, hanem bizonyos tévtanításokkal szemben hadakozik, ugyanakkor a szóban
forgó szakasz egzegetálásával adós marad.
A hitvallások lényegében a reformátorok tanításait tükrözik. A
Confessio Augustana zsidó vélekedésnek tekinti a khiliazmust és elítéli.193A
Második Helvét Hitvallás a XI. fejezetben, „Jézus Krisztus igaz Isten és em-
ber, a világ egyetlen üdvözítıje” tárgyalása során elítéli „azokat a zsidós áb-
rándokat, hogy az ítélet napja elıtt aranykor lesz a földön és a kegyesek, miu-
tán istentelen ellenségeik megkötöztettek, elfoglalják a világ országait. Mert
az evangéliumi igazság (Máté 24 és 25r, valamint Lukács 18) és az apostoli
tanítás (2Tessz 2 és 2Tim 3 és 4) egészen mást állít.”194 A Heidelbergi Káté a
Miatyánk második kérése értelmét így foglalja össze: „Jöjjön el a te orszá-
god”, - azaz: igazgass minket igéddel és Szentlelkeddel úgy, hogy egyre job-
ban engedelmeskedjünk neked; tartsd fent és növeljed a Te egyházadat és
semmisítsd meg az ördögnek munkáit és minden hatalmasságot, amely elle-
ned feltámad és minden gonosz ármányt, amelyet a Te szent igéd ellen szı-
nek, míg el nem jön hozzánk a Te országodnak teljessége, amelyben Te lész
minden mindenekben.”195 A Westminster Confession (32. És 33. Fejezet)
Krisztus visszajövetelét várja, s óv mindenféle millenialista spekulációtól.196
A 17. században ismét lángra kapott a khiliazmus. A zsidók 1648-ra
várták a Messiás eljövetelét, a keresztyének pedig 1666-ra várták Krisztus
visszajövetelét.1971627-ben jelent meg Johann Heinrich Alsted (1588-1638)
könyve: The Beloved City. E mő nyomán lett Joseph Mede (1586-1638) az

192
Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere. 1559. II. 279k.p.
193
17. Cikkely.
194
A Magyarországi Református Egyház Hitvallási iratai. II. A Második Helvét Hitvallás.
Második változatlan kiadás. Budapest, 1965. 140.p.
195
A Magyarországi Református Egyház Hitvallási iratai. I. A Heidelbergi Káté. 55k.p.
196
In: Evangelical Dictionary, 717.p.
197
Bıvebben lásd: Dr. Nagy Antal Mihály: Örök szövetség, 107k.p.
190
ezer éves birodalom híve. Alsted és Mede munkái ébresztették fel a vágyat,
hogy a földön meg kell valósítani az Isten országát. Ez vezetett Angliában a
puritán forradalom kitöréséhez az 1640-es években. A Stuart uralkodók resta-
urációja következtében ez a szemlélet is elvesztette hitelét.198
Ismét bebizonyosodott, hogy a Messiás eljövetele, illetve Krisztus
visszajövetele nem számítható ki. Bár a reménység hiábavalónak bizonyult, a
premillenarizmus lényegében mégis megerısödve került ki a csalódás vihará-
ból, fıleg a pietizmusnak köszönhetıen. Johann Albrecht Bengel (1687-1752)
nagyon fontosnak tartotta, hogy a Biblia magyarázásának írásszerőnek kell
lenni. Ez azt jelentette, hogy a Jel 20,1-6 esetében is alkalmazta ezt a szabályt.
Bengel után C. A. Auberlen (1824-1864) foglalkozott behatóan a végsı dol-
gokkal, s rövid munkássága meghatározóvá lett a pietizmus számára.
A 17. század második felétıl a premillenáris szemléletnek versenytár-
sa lett a posztmillenáris szemlélet. A posztmillenáris szemlélet legjelentısebb
megfogalmazója Daniel Whitby volt (1638-1726). Whitby szerint Krisztus
azután jön majd vissza, ha a népek megtértek Krisztushoz, a zsidók helyreállí-
tották országukat, a pápa és a törökök legyızettek, s ezeket követıen bekö-
szöntött a földre az univerzális béke, boldogság, igazságosság ezer éve. E
korszak lezáródása után jön vissza Krisztus, és megy végbe az utolsó ítélet. A
18. század vezetı protestáns teológusai a posztmillenáris szemléletet fogadták
el. Maga Whitby unitárius lelkész volt.199 Az 1800-as évek elején jelentkezett
a „korszakos” vagy modern premillenáris szemlélet. „Korszakosnak” azért
nevezték, „mert olyan csoporttól származott, amelyet „korszakosoknak” be-
céztek.”200 E szemlélet szerint Krisztus kétszer jön el: elıször az egyházért,
másodszor pedig az egyházzal. Az egyház korszakának a végén Jézus eljön az
egyházért. Ezt követi a nagy nyomorúság, amelynek a végén Jézus másodszor
is eljön, „és pedig az egyházzal, s kezdetét veszi a millennium, amely az új
égbe és új földbe torkollik.”201
Ezek a szemléletek egymás mellett, vagy egymással szemben egy-
aránt jelen vannak a reformáció utáni egyházak életében, mintegy alternatívá-
kat kínálva. Valójában azonban nem alternatívákról van szó, hanem szemléle-
tek ütközésérıl. Nyilván arra a türelemre, egymás elhordozására van szükség,
amirıl Pál apostol a Fil 3,15k-ben ír: „… ha valamit másképpen gondoltok,
azt is kijelenti majd Isten nektek; ellenben amire eljutottunk, aszerint járjunk.”
Tehát nem alternatívákról, nem valami pluralizmusról van szó. Igazság csak
egy van, amire – Jézus ígérete szerint – a Szentlélek vezet el (Jn 16,13). Meg-
szívlelhetjük W. Barclay bölcs szavait: „A khiliazmus ma is él az egyházban.
Sok keresztyén számára ez a Krisztussal eljövendı béke országának a re-
ménységét jelenti. Mindazáltal tudatában kell lennünk, hogy az egyháztörténet
során mindig felbukkantak csoportok, amelyek enthuziasztikus vágyálmokat
képviseltek, amelyek a keresztyénségen kívüli millennium-várással érintkez-
tek, s az újtestamentumi tanítással keveredtek. Ha azonban szakaszunkat a
megoldhatatlan problémáktól mentesen szemléljük, akkor a khiliazmus valódi

198
Bıvebben lásd: New 20th Century Encyklopedia. 562.p.
199
New 20th Century Encykl. 562.p.
200
David Reagen, i.m. 162.p.
201
D. Reagen, i.m. 163.p.
191
értelmét találjuk meg Jánosnál. Nem ilyen vagy olyan személyes, nemzeti
vagy konfesszionális érdekeket ért alatta, hanem csupán a messiási uralom
nyilvánvalóvá válásáról beszél.”202 Krisztus várása, a bibliai eszkhatologikus
szemlélet, az „„esengı reménység” (Fil 1,20. Rev. Károli) mindig a missziói
felelısség és szolgálat hajtóereje volt, s az is marad.

A menny kitárja kapuját

„A Lélek és a menyasszony így szól: „Jöjj!” Aki csak hallja, az is

mondja: „Jöjj!” Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét
ingyen!” (22,17)
A Jelenések könyvében többször olvasunk arról, hogy János apostol
olyan hangot hall, mint a nagy vizek zúgása, vagy mint a mennydörgés, a hét
mennydörgés, vagy ami nagy sokaság hangja (vö. 1,15; 5,13-14; 6,10; 7,9;
8,13; 10,1-3; 14,1-5; 15,1-4; 19,1-8). Hatalmas hang szólalt meg a könyv
elején, a megdicsıült Krisztus szava, s hatalmas hanggal fejezıdik be a Jele-
nések könyve (22,17). A könyv elején csak egy embernek, Jánosnak nyílik
meg a menny egy ajtaja (4,1), ám azzal fejezıdik be, hogy a menny kapuja
szélesen kitárul mindenki elıtt. Annak a szava erısödik fel minden elképze-
lést meghaladó módon, aki a könyv elején elkezdett beszélni, s aki az egész
könyvön át beszélt (22,10-16). S a hang tartalma egy hatalmas hívás, annak a
hívása, aki egykor Palesztina ege alatt, rangrejtve így szólt: „ Jöjjetek énhoz-
zám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én meg-
nyugvást adok nektek” (Mt 11,28), s Jeruzsálemben, a sátrak ünnepének utol-
só nagy napján hatalmas hangon így kiáltott: „Ha valaki szomjazik, jöjjön
hozzám, és igyék” (Jn 7,37). Annak akaratából hangzott és hangzik a hívás,
aki egykor így szólt a próféta által: „Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért, még
ha nincs is pénzetek! Jöjjetek, vegyetek és egyetek! Jöjjetek, vegyetek bort és
tejet, nem pénzért és nem fizetségért!… Figyeljetek rám, jöjjetek hozzám”
Hallgassatok rám, és élni fogtok!” (Ézs 55, 1. 3a)
Jézus hívó szavát tehát a Lélek és a mennyasszony mondja tovább,
erısíti fel, míg tart a kegyelem ideje. Hangsúlyos a Lélek és a menyasszony
szoros kapcsolata. Az nem kétséges, hogy a menyasszony Jézus Krisztus egy-
háza, nem a névleges, hanem a valóságos egyháza, amely egy vele, az ı teste
(Jel 19,6-8). Ha az egyház Krisztus teste, akkor a Léleknek szája, aki által
szól. A Szentlélek, mert Lélek, az emberekhez az egyház, azaz emberek által
szól. Az egyház viszont, ha igazán egyház, egyes tagjai által csak azt mond-
hatja, amit a Lélek mond. Egy csodálatos egység van elıttünk: A Lélek és a
menyasszony, a Lélek és az egyház egysége, amibıl következik az egy Lélek-
kel megitatottak egysége. Viszont a Lélek és a menyasszony egységében
Krisztus, valamint a Lélek és a menyasszony egysége fejezıdik ki, ami pedig
a Szentháromság és az egyház egységének a titkát hordozza, amiért Jézus
fıpapi imájában imádkozott – a misszió összefüggésében: „… hogy mindnyá-
jan egyek legyenek, úgy, ahogyan te, Atyám énbennem, és én tebenned, hogy

202
W. Barclay, i.m. 213.p.
192
ık is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem” (Jn
17,21).
A hívó szó erısödik azok által, akik meghallják és továbbadják. Ebbıl
két alapvetı dolog következik.
Az egyik az, hogy a Lélek és a menyasszony hívó szava nem eredménytelen.
Mert valóban az Isten szava, az Isten igéje, ezért nem tér vissza hozzá üresen,
hanem gyümölcsöt terem: megcselekszi, amit Isten akar (Ézs 55,11). Az Isten
akarata pedig az, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság meg-
ismerésére (1Tim 2,4) és megtérjen (2Pt 3,9; vö. ApCsel 17,30). Ebbıl leg-
alább azt a következtetést levonhatjuk, amit a Második Helvét Hitvallásban
így fogalmaztak meg hitvalló eleink: „Legyünk jó reménységgel mindenki-
rıl.”203A missziótól idegen a lemondás és a csüggedés.
A második alapvetı dolog, amit valóban teljes mélységében és horderejében
kell megértenünk és cselekednünk: az egyház misszionáló egyház, mind a
maga egészében, mind egyes tagjaiban. A Bibliában a hallás és a cselekvés,
meghallani valamit és megcselekedni azt, egy és ugyanaz a dolog. Még mé-
lyebbre vezet a megértésben, a meghallott hívó szó tovább adásának a titká-
ban, ha Jézus szavaira emlékezünk: „… azok a beszédek, amelyeket én mond-
tam nektek: lélek és élet” (Jn 6,63). A hívó szó meghallásához, befogadásához
kapcsolódik a Szentlélek ajándékában való részesülés (ApCsel 2,38), s a hívó
szó „élı víznek folyamaiként” árad tovább (Jn 7,38).
A hívás a szomjúhozóknak szól. Valójában minden ember szomjúho-
zik, éspedig arra, amit csak Isten adhat meg. Ez teremtettségünk titkához tar-
tozik: Isten mindent szépen alkotott meg, az örökkévalóságot is a szívünkbe
adta (Préd 3,11: gam ’et-há’ólám nátan bölibbám. A pontos fordítás tehát ez:
„az örökkévalóságot is a szívükbe adta.”) Az ember lényegében kétféleképpen
igyekszik kielégíteni szomjúságát.
Az egyik az, amire a Prédikátor könyve és az Ézs 55,2 utal: hiábavalósággal,
ami nem elégíti meg a szomjazót, legyen az bálvány, vagy akár valami, ön-
magában szép és nemes munka.
A másik a külsıség, a keret tartartalom nélkül. Jézus az ünnep utolsó nagy
napján állt fel és kiáltotta: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék” (Jn
7,37). A sátrak ünnepéhez sok szép kultuszi cselekmény kapcsolódott. Szép
keretek, külsıségek, amelyek legfeljebb utalnak a lényegre, de a szomjúságot
nem oltják el, legfeljebb elkábítják, elaltatják.
A hívás tehát a szomjazóknak szól. Aki meghallja a hívó szót, azt
kapja, amire szüksége van, amire lénye legmélyébıl szomjúhozik: az élet, az
örök élet vizét.
Olyan drága kincs ez, amit semmivel sem lehet megvásárolni. Szomjúhozni
kell utána, akarni kell, oda kell menni érte a Forráshoz, s mindenki, aki ezt
teszi, megkapja ingyen.
A Forráshoz mindenki csak koldusszegényen mehet, s ezért, akinek valóban
semmije sincs, az is megkaphatja. Nem számít, hogy kinek-kinek milyen

203
A Magyarországi Református egyház Hitvallási Iratai, II. A Második Helvét Hitvallás,
idézett kiadás, 135.p.
193
múltja van. Csak a jelen lehetıségének a megragadása számít, ami az örökké-
valóság kapuja.
A menny valóban szélesre tárta kapuját. Szélesebbre már nem is tár-
hatná. Isten szeretete, Jézus Krisztus, aki a juhok ajtaja, ilyen csodálatosan
nagy. A Jelenések a misszió könyve, Krisztus menyasszonya a misszió népe a
Szentlélek által.
„Jöjj, Uram Jézus!” (22,20)

194
 4. A ZSIDÓMISSZIÓ204

Az alaphelyzet

A zsidómisszió a zsidóság és a keresztyénség kapcsolatában az egyik

legsúlyosabb, s talán túlzás nélkül állítható, hogy a legkényesebb kérdés. Ki-
békíthetetlen ellentét feszül benne. Az egyház, ha igazán egyház, nem mond-
hat le a zsidómisszióról. A zsidómisszióról való lemondás Jézus Krisztus
megtagadását jelentené. A zsidómisszió az egyház missziói szolgálatának a
szíve, noha ez sokszor feledésbe merült. Az egyház a szívet dobja ki a misszió
testébıl, ha lemond a zsidómisszióról. Az Urát megtagadó egyház, a szívét
kidobó egyház, nem egyház. Ez a kérdés egyik oldala, amit az egyház a be-
csületes és ıszinte keresés, és közeledés jegyében nem hallgathat el, amiben
megértésre vár. Másfelıl viszont teljesen jogos és érthetı a zsidóság tiltakozá-
sa mindenféle zsidómisszió ellen. Ennek a tiltakozásnak – a teológiai nézetkü-
lönbségektıl eltekintve - két fı oka van. Az egyik az, hogy létében fenyegeti,
mivel akarva – akaratlan az asszimiláció eszköze. A másik ok pedig az, hogy
a keresztyének zsidómisszió címen iszonyatos szenvedést zudítottak a zsidó-
ságra, közel kétezer éven át. Schin Schalom izraeli író (1904-1973) megrendí-
tı szavakkal így foglalja ezt össze: „Ismerem Galileát, ahogyan az ember
ismeri a saját lelkét. Ismerem vad sziklahasadékait, rejtett forrásait, nagy,
világos egét… de Galileában van Valaki, akirıl semmit sem tudok, aki iránt
soha nem érdeklıdtem. Az ı léte olyan számomra, mint egy nyitott seb, amit
sohasem érintünk meg, s megpróbálunk sohasem emlékezni rá. Csitt! Csak
semmi emlékezés!…Ha a zord hegyen, amit Názáretnek neveznek, az ı fájda-
lomtól összehúzott szemét vélem látni, akkor behunyom a szemem. Ajkam
nem ejti ki nevét. Nem átkoztam, nem áldottam. Hallgattam. De a hallgatásból
gyakran felszállt egy hang hozzám, egy elveszett testvér hangja, egy olyan
ember hangja, aki az ösvényrıl letért, idegenekhez tévedt, aki egyszerre vallja
meg bőnét és emel vádat, aki visszatérne, ha szeretettel mennének elé, s köz-
ben egyetlen szót suttog: testvér! Abban az órában mozgósítottam minden
segédcsapatomat, életem minden keserő emlékét, népem történetének minden
iszonyatos tapasztalatát, hogy ez az ember ne mossa tisztára magát elıttem
vallomásával. A feledés mélységébıl felhoztam az inkvizíció minden kínját, a
pogromok minden mészárlását, a szent keresztes-hadjáratok minden öldöklé-
sét, minden ütést, amit nevének hordozóitól kaptunk, minden gyalázatot, amit
tanítása ırzıitıl el kellett tőrnünk. A mártírok és a megkínzottak nemzedékei-
nek végtelen sorát, a megnyugvás nélkül vándorlók seregét, a megvetett,
meghajszolt, fogságból – fogságba, iszonyatból – iszonyatba őzött zsidó test-
véreket, mind fel kellett vonultatnom, hogy erıt merítsek belılük, hogy el-
hallgattassam, hogy ıt magára hagyjam, hogy ıt mindkét kezemmel eltaszít-
sam magamtól – ezt az egykori testvért, a galileai asztalos fiát.”205 Most ne
ütközzünk meg az idézet néhány mondatán. Sok zsidó gondolkodik így, vagy

204
Vö. Dr. Nagy Antal Mihály: Örök szövetség. Sárospatak, 1997. 94-122. 376-380.
205
Schin Schalom: Galilaischen Tagebuch. Deutsche Ausgabe: Heidelberg 1954. In: Pinchas
Lapide: Ist das nicht Josephs Sohn? Jesus im heutigen Judentum. Calwer Verlag. Kösel-
Verlag. Stuttgart. München 1976. 19.p.
195
ehhez hasonlóan Jézusról. A lényeget ragadjuk meg, illetve a lényeg ragadjon
meg bennünket. Nincs semmi túlzás az író szavaiban. Ezt jelentette a zsidó-
misszió, így lett Jézus neve nem a megváltás, hanem a szenvedés, pusztulás
jelképévé. A zsidóság joggal várja el ennek az elismerését, megértését.
Ez tehát az alaphelyzet a zsidómissziót illetıen. De bármennyire ké-
nyes kérdésrıl és fájó sebrıl is van szó, mégis beszélni kell róla. A kényes
kérdés megkerülése, elhallgatása nem megoldás. Ez olyan feszültség takarója
lehet, ami kérdésessé teszi a közeledések tartósságát, eredményességét, egy
kicsit az ıszinteségét is. A sebeket pedig nem szabad nyitva hagyni. Kezelni,
gyógyítani kell, akarni, hogy begyógyuljanak (Jer 31,15). Istennek van hatal-
ma minden sebet begyógyítani, amint már Mózes által megmondta: „… én az
Úr vagyok a te gyógyítód” (2Móz 15,26). Isten kezében feloldódnak, megol-
dódnak a kibékíthetetlen ellentétek is. A megoldás szálai pedig a „galileai
asztalos fiához”, a szelíd Názáretihez vezetnek, aki nem kér bocsánatot senki-
tıl, mert nem vétkezett senki ellen, aki már megbocsátott (Lk 23,34), akinek a
bocsánatára mindnyájunknak – zsidóknak és görögöknek – szükségünk van, s
aki békességet szerzett keresztjének vére által (Kol 1,20).
A zsidómisszió sokrétő kérdés. Beszélni kell róla, s ez nem emberi,
hanem isteni szükségszerőség, isteni „kell”. Valami még fel nem fogott, meg
nem értett isteni titok, misztérium rejtızik benne, ami feltárásra, megértésre
vár. Történt sok gonosz dolog a zsidómisszió címén, amikért bocsánatkéréssel
tartozunk Isten és a zsidóság felé. A zsidómisszióról csak úgy beszélhetünk
hitelesen, ha nem kerüljük el Galileát. A kiindulási pont a Genezáret-tó partja,
az a hely, ahol a feltámadott Jézus Krisztus háromszor is megkérdezte azt a
Pétert, aki már keservesen sírt amiatt, hogy megtagadta a Mesterét: „Simon,
Jóna fia, szeretsz-e engem?” S az igenlı válaszok után – „Igen Uram … sze-
retlek téged” – kapja a felhatalmazást: „Legeltesd az én juhaimat” (Jn 21,15-
17). Tehát számunkra is csak ez lehet a kiindulási pont. Rendezni bőneinket
Istennel, Jézus Krisztussal, ıszinte bőnbánatban. S legyen egy dolog a fontos,
ragyogjon át csak ez mindenen, s ez az egy: a szeretet. Igen, a szeretet, ez a
megcsúfolt, sárba taposott, sokszorosan megtagadott isteni valóság, amely fel
tud emelni a sárból, s mindent le tud gyızni, mindent meg tud változtatni.
Innen, és így elindulva járhatjuk be az utat, amit a zsidómisszió meg-
járt közel 2000 éven át, a mélységeket és az üdítı ösvényeket, s kereshetjük a
kérdésekre a feleletet.
A Genezáret-tó mellıl indulva csendes hálaadással elmondhatjuk, és
el kell mondanunk azt is, hogy volt másféle zsidómisszió is. Leo Baeck, a
nagy zsidó tudós ezt írja errıl a másféle zsidómisszióról: „Mindenesetre az
igazán hívı protestantizmusban van egy komoly és tisztességes szándékú
zsidómisszió is, ami ıszinte vallásos törekvésbıl származik, s minden bizony-
nyal egy Izrael iránti bensıséges szeretetbıl, amit Izrael ellenségeivel szem-
ben gyakran megbizonyított.”206 Nos, ezt a zsidómissziót, s ennek az elmélyü-
lését tekintjük legitimnek, azaz Isten akarata szerint valónak, amirıl nem lehet
hallgatni, lemondani.

206
Leo Baeck: Das Wesen des Judeuntums. 1905. 1922. In: Alfred Burchartz: Christliches
Zeugnis für Izrael Hute. Kirche für Israel. 45.p.
196
 Az alapszabály: „elsıként zsidónak” (Róm 1,16)

Nem valami emberi alapszabályról, hanem az Isten által vetett alapról

van szó, amely szilárdan, megingathatatlanul megáll (2Tim 2,19). Erre a misz-
tériumra, Isten által megszabott rendre utal Pál apostol hitvallása: „Mert nem
szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívınek üdvössé-
gére, elsıként zsidónak, de görögnek is, mert Isten a maga igazságát nyilat-
koztatja ki benne hitbıl-hitbe, ahogyan meg van írva: „az igaz ember pedig
hitbıl fog élni” (Róm 1,16-17).
A szőkebb szövegösszefüggés (kontextus) szerint az evangélium, azaz a
Krisztus evangéliuma és az „elsıként zsidónak” szorosan összetartozik, úgy,
hogy a Krisztus evangéliumának a tartalma elıször a zsidóké, azután a görö-
göké (a népeké). Ez az evangélium Isten hatalma és igazsága, amelyet mind a
zsidók, mind a görögök hit által ragadhatnak meg, nyerhetnek el. Ennek az
isteni rendnek a felbontása, tagadása megerıtlenítheti, lecsökkentheti az
evangélium hirdetésének gyümölcstermését. A keresztyén misszió sok erıt-
lensége, kudarca mögött ideje ezt is felfedezni.
A Róm 1,16-17 nem egyedülálló hitvallás, hanem gazdag ószövetségi
és újszövetségi háttere, szövegösszefüggése van.
Az Ószövetségben ez az isteni rend Ábrahám elhívásával kezdıdik. Az Ábra-
hámnak adott ígéretben a következıket olvassuk: „Megáldalak … és áldás
leszel … Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (1Móz 12,2-3). Isten
elıször Ábrahámot áldja meg, így árad az áldás tovább minden népre. Izráel,
mint nép vonatkozásában ez az elsıbbség két dologban fogalmazódott meg:
Izráel Isten elsıszülött fia (2Móz 4,22) és választott népe. Izráel elsıbbsége az
elsıszülöttségi jogból következik. Ez a sorrend, ez a tény nem bontható fel.
Izráel azonban nemcsak Isten elsıszülött fia, hanem választott népe is. A ki-
választás és az elsıszülöttség szoros kapcsolatban van: „téged választott az
Úr, a te Istened, hogy tulajdon népe légy valamennyi nép közül, amely a föld
színén van. Nem azért ragaszkodott hozzátok az Úr, és nem azért választott ki
titeket, mintha minden nép között ti volnátok a legnagyobb, hiszen ti minden
nép között a legkisebb vagytok, hanem mivel szeret titeket az Úr és meg akar-
ta tartani az esküt, amellyel megesküdött atyáitoknak” (5Móz 7,6-8a). Izráel
bőnei és Isten ítéletei nem teszik érvénytelenné az ígéretet, sem az elsıszülött-
séget, sem a kiválasztást. Izráel helyreállítása a népek «hazatalálásának» a
kezdete, zsengéje: „Ezután visszatérek, és felépítem Dávid leomlott sátorát,
romjait is felépítem és helyreállítom, hogy keresse az emberek maradéka az
Urat, és mindazok a pogányok, akik között elhangzik az én nevem. így szól az
Úr, aki ezt véghezviszi” (ApCsel 15,16-17. Jakab a LXX szerint idézi az Ám
9,11-12-t.)
Jézus több összefüggésben is hangsúlyozta Izráel elsıbbségét: az általa vég-
zett és adott misszió indulásakor alapvetıen „zsidómisszió” volt. Földi mun-
kássága idején ezzel a rendelkezéssel bocsátotta missziói útra tanítványait:
„Pogányokhoz vezetı útra ne térjetek le, samaritánusok városába ne menjetek
be, inkább menjetek Izrael házának elveszett juhaihoz. Menjetek el, és hirdes-
sétek: egészen közel van már a mennyek országa! Gyógyítsatok meg betege-
197
ket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, őzzetek ki ördögö-
ket” (Mt 10,5-8). A kánaáni asszony kérését ezekkel a szavakkal utasította el:
„Én csak Izrael házának elveszett juhaihoz küldettem, máshoz nem … Nem jó
elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak” (Mt 15,24k). Az
ApCsel 1,7-8-ban olvasható missziói parancs is világosan tükrözi a „zsidónak
elıször, azután görögnek” üdvtörténeti sorrendet: „… erıt kaptok, amikor
eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Judeában
és Samáriában, sıt egészen a föld végsı határáig” (1,8). Nyilvánvaló, hogy
Jeruzsálemben és Judeában a zsidóknak kellett az evangéliumot hirdetni.
Mindannak a közös nevezıje, amit Jézus az „elsıként zsidónak” összefüggés-
ben mondott, a Jn 4,22: „Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk,
akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidók közül támad.” Jézus szavainak ket-
tıs vonatkozása van. Az, amit a samáriai asszonynak mondott, minden vallás
ítélete: „Ti azt imádjátok, akit nem ismertek.” A zsidók elsıbbségének a jele,
hogy azt imádják, akit ismernek. E kijelentés mögött ott van az 5Móz 4,35:
„Csak néked adatott láthatóan tudnod, hogy az Úr az Isten, és nincsen kívüle
több.” (rev. Károli.) S ami a legfıbb: „az üdvösség a zsidók közül támadt”
(rev. Károli). A nagy kérdés nem az, hogy cur Deus homo? (Miért lett Isten
emberré), hanem az: cur Deus homo judaeus? (- miért lett Isten zsidó ember-
ré). Azért, mert tetszett az Istennek, hogy így legyen. Aki Izráel elsıbbsége
miatt perlekedik, az Istennel perel. Erre is érvényes Jób könyvének nagy ta-
nulsága: „Aki pert kezd a Mindenhatóval, czáfolja meg, és aki az Istennel
feddıdik, feleljen neki! És szóla Jób az Úrnak, és monda: Imé, én parányi
vagyok, mit feleljek néked? Kezemet a szájamra teszem. Egyszer szóltam, de
már nem szólok, avagy kétszer, de nem teszem többé.” (Jób 39,35-38. rev.
Károli).
Errıl tett bizonyságot a sánta meggyógyításakor (ApCsel 3,1-10) Péter apos-
tol is: „Isten elsısorban nektek támasztotta fel és küldte el szolgáját, aki meg-
áld titeket azzal, hogy mindenkit megtérít a maga gonoszságából” (ApCsel
3,26). Azok, akik az István vértanúsága idején támadt üldözés során szétszó-
ródva eljutottak Fıniciáig, Ciprusig és Antiokhiáig, „senki másnak nem hir-
dették az igét, csak a zsidóknak” (ApCsel 11,19).
A „zsidónak elıször, azután görögnek” volt a jellemzı Pál apostol munkássá-
gára is. Megtérése és látása visszanyerése, a Szentlélekkel való beteljesedés
után, már Damaszkuszban hirdette a zsidóknak, hogy Jézus a Krisztus, az
Isten Fia (ApCsel 9,20). Missziói útjai során elıször mindig a zsidóknak pré-
dikálta Krisztus (ApCsel 14,1; 16,13; 17,1k, 10. 17; 18,4.19; 19,8).
A pizidiai Antiokhiában ezt az isteni rendet így fogalmazta meg: „Elıször
nektek kellett hirdetnünk az Isten igéjét, mivel azonban ti elutasítjátok, és nem
tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk”
(ApCsel 13,46; vö. 13,26; 18,6¸28,28).
Sıt, Pál apostol pogánymissziója is közvetett zsidómisszió volt: „Nektek po-
gányoknak pedig azt mondom: ha tehát én pogányok apostola vagyok, dicsıí-
tem szolgálatomat, mert ezzel talán féltékennyé tehetem véreimet, és így
megmentek közülük némelyeket” (Rm 11,13k). Mindez összeütközésekkel is
járt. Pál apostol élete többször is veszélyben forgott (ApCsel 13,45.50;
14,2.5.19; 16,20-40; 18,12-16; 21,27-36; 23,12-22). A zsidók, amint ez a fel-
198
sorolt helyekbıl is látszik, olykor az államhatalom segítségét is igénybe vet-
ték. Ez kétségtelenül rossz magvetés volt, noha olyan méreteket sohasem öl-
tött, mint amikor az egyházak vették igénybe a hatalom eszközeit.
Pál apostolnál az „elsıként zsidónak” isteni rendje nem csak missziói mun-
kamódszerében öltött testet, hanem tanításában is. Az, amit Pál apostol a Róm
9-11-ben a zsidók titkáról elmond, a zsidómisszió szempontjából is rendkívül
fontos, mind az alapja, mind a lelkülete tekintetében.207
A zsidómisszió lelkületére nézve örök érvényő útmutatás az, amit Pál
apostol a Róm 9,1-3-ban magáról mond: „Igazat mondok Krisztusban, nem
hazudok, lelkiismeretem tanúskodik mellettem a Szentlélek által, hogy nagy
az én szomorúságom, és szüntelen fájdalom gyötri szívemet. Mert azt kívá-
nom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, testvé-
reim, az én test szerinti rokonaim helyett”. A Krisztus indulata ez, aki átokká
lett, vállalva a keresztet, mind zsidóként, mind görögként. A zsidó-missziót,
mint minden missziót, csak a Krisztus indulatával szabad végezni. (A kérdésre
késıbb még visszatérünk.)

A zsidómisszió története

Az apostoli kortól Constantinus ediktumáig (Milánói edictum, 313)

Tény, hogy a kezdeti idıkben a keresztyének igen nagy türelemmel,

szelídséggel és reménységgel hordozták el a zsidóság részérıl jövı bántalma-
kat. Különösen súlyos volt a zsidókeresztyének helyzete a Bar-Kochba felke-
lés (132-135) idején. Justinus errıl a következıket írja Apologiájában (Kr. u.
150 körül): „(a zsidók) ellenségnek tekintettek bennünket, s arra törekedtek,
hogy … megöljenek és megkövezzenek minket … Ugyanis a zsidók nemrég
végbement háborújában Bar-Kochba, a zsidók felkelésének a vezetıje, meg-
parancsolta, hogy a keresztyéneket rettenetes kínzásoknak vessék alá, ha Jé-
zust, a Krisztust nem tagadják meg és nem gyalázták.208 Bar-Kochbát ugyanis
Messiásnak kiáltották ki, amit a nagy írástudó, Akiba is szentesített. Ezért
üldözték olyan kegyetlenül a zsidókeresztyéneket. A Bar-Kochba felkelés
során teljesen elpusztult a jeruzsálemi zsidókeresztyén gyülekezet. Annak a
keresztyén gyülekezetnek, amely a város zsidó lakosságának számőzése után
létrejött, már semmi kontinuitása nem volt az eredeti, jeruzsálemi ısgyüleke-
zettel. De még erre az idıre is a szenvedések türelmes elhordozása a jellemzı.
A Kr. u. 150 körül, Egyiptomban, vagy Szíriában keletkezett Epistola
apostolorum (Az apostolok levele) tud arról, hogy többeket megöltek Jézusért,
de nyoma sincs benne semmilyen zsidógyőlöletnek. Még várják a zsidók
megtérését, amiért képesek szenvedni is. Hasonló lelkület tükrözıdik a Szír
Didaskaliaban is (Didaskalia Apostolorum, teljesebb címe: A Megváltó 12
tanítványának és Szent apostolának katholikus tanítása). A Didaskalia a 2. sz.
második, vagy a 3. sz. elsı felében keletkezett, egészben szír fordításban ma-
radt ránk.

207
A Róm 9-11 magyarázatát lásd: Dr. Nagy Antal Mihály: Örök szövetség, 426-431.p.
208
Justinus: Apologia. I. 31.5k. In: Kirche und Synagoge. I.69.p.
199
 A Szír Didaskalia XXI. fejezetében a következıket olvashatjuk a
páska-húsvét ünneplésével kapcsolatban:
„Jézus: Ti pedig állandóan böjtöljetek ezeken a napokon, mindenkor,
különösen azok, akik a népekbıl származnak, hogy a ti böjtölésetek és azok
böjtölése által, akik a pogány népekbıl származnak, és a ti szolgálatotok által,
amit ezekben a napokban végeztek azzal, hogy könyörögtök és imádkoztok a
nép tévedése és pusztulása miatt, imádságotok és kérésetek meghallgatásra
talál a mennyben Atyámnál, úgy, hogy mindaz bocsánatot nyer, amit velem
elkövettek … Nekünk tehát irgalommal kell lennünk hozzájuk, hinni kell és
böjtölni és imádkozni kell értük. Mert amikor a mi Urunk eljött a (választott)
néphez, nem hittek benne amikor tanította ıket, hanem elengedték a fülük
mellett tanítását. Mivel tehát ez a nép nem engedelmeskedett, titeket fogadott
magához testvérek, akik a pogány népekbıl származtok, és megnyitotta füle-
teket a szív hallására. Már hívıkké lettetek, és nagy világosság ragyogott fel
felettetek … Ezért imádkozzatok és könyörögjetek értük, különösen a páska
napjaiban, hogy imádságaitok által méltók legyenek a megbocsátásra, s a mi
Urunk Jézus Krisztushoz odaforduljanak … Ezért kell nektek is gyászolni
értük a páska szombatján, a beálló éjszaka harmadik órájáig.”209
Tulajdonképpen a Szír Didaskalia rögzíti a már meglévı gyakorlatot,
amely szerint a keresztyéneknek, különösen nagypénteken, imádkozni és böj-
tölni kell a zsidók megtéréséért. Ez azért figyelemre méltó, mert itt még szó
sincs arról, hogy a zsidóság ki van zárva az üdvösségbıl, sem arról, hogy az
egyház méltóságban felülmúlja Izraelt, s hogy közelebb lenne Istenhez és
kegyelméhez. Itt a zsidósággal való testvéri szolidaritás hangja szól, Isten
igéje és útmutatása szerint. Ugyanez fejezıdik ki, szintén a XXI. fejezet kö-
vetkezı mondataiban is: „Mert ha ık győlölnek is titeket, mi mégis testvérek-
nek nevezzük ıket, mert Ézsaiás könyvében így van megírva számunkra:
„Nevezzétek testvéreknek azokat, akik győlölnek és megvetnek titeket, hogy
az Úrnak neve dicsıíttessék…”210
Az érzésben, gondolkodásban való változás jelei azonban már a 2. sz.
második felében jelentkeznek. Ez különösen látható az apologéták írásaiból.
A cél már nem a zsidóság misszionálása, megnyerése, hanem az, hogy a ke-
resztyén gyülekezeteket megoltalmazzák a zsidó hatásoktól. Már ebben az
idıben felbukkannak a késıbb igen tragikus szerepet játszó fogalmak. Melito,
Szardesz püspöke (kb. 161-180), a 2Móz 12 alapján, a páska jelentıségét
fejtegetve kimondja, hogy a kereszten istengyilkosság történt, „Isten megöle-
tett”.211 Azon lehet vitatkozni, hogy Melito mit értett e kifejezés alatt. Talán
nála ez csupán khrisztológiai megállapítás volt, s az éle nem irányult a zsidó-
ság ellen. Az viszont tény, hogy e megállapítását hamarosan a zsidóságra
vonatkoztatták, s így lett a választott népbıl „istengyilkos nép”, ennek minden
tragikus következményével. Az apologéták sorába tartozik a nagy tekintély-
nek örvendı Tertullianus is. 160 körül született, Karthágóban élt, 195 körül
tért meg, 220 után halt meg. İ volt az elsı, aki az 1Móz 25,23 allegorikus
magyarázása által kifejtette, hogy a zsidóság alá van vetve a keresztyéneknek,
209
In: Kirche und Synagoge. I. 70.p.
210
In: Kirche und Synagoge. I. 70.p.
211
In: Kirche und Synagoge. I. 70.p.
200
mivel meg van írva, hogy a „nagyobbik szolgál a kisebbnek”.212 A késıbbiek
során ez vitathatatlan teológiai igazságként szerepel.

A milánói ediktumtól a reformációig

A nagy fordulópont a zsidóság és a keresztyénség történetében és

kapcsolatában Constantinus ediktumának megjelenése213 (313), amely elis-
mert vallássá teszi a keresztyénséget a Római Birodalomban. Ez sokáig nem
jelentett kiváltságot. Csupán azt jelentette – és ez is óriási dolog volt -, hogy a
keresztyéneket is megillették azok a jogok, amiket törvény biztosított az elis-
mert vallásoknak. Késıbb azonban Constantinus felhagyott az egyensúlyozó
valláspolitikával s egyre inkább elınyökben részesítette a keresztyénséget.
339-ben megtiltják, hogy a zsidók rabszolgáikat körülmetéljék. A törvény
megszegése esetén a szolgát szabadon kellett bocsátani, az elkövetı pedig
halállal bőnhıdött. Ha zsidó keresztyén rabszolgát szerzett, ezért teljes va-
gyonelkobzás járt. Ugyanez a büntetés várt arra is, aki zsidó hitre tért. 356-tól
a pogánykultuszok minden megjelenését a legsúlyosabban üldözték. A zsina-
gógák sérthetetlenségét törvények biztosították, ezeket a törvényeket többször
meg is erısítették (393. 397. 412. 423), de misszió helyett hamarosan elkez-
dıdtek a zsinagógarombolások, vagy a zsinagógák erıszakos elfoglalása és
keresztyén templomokká való átalakítása. Az elsı nagy „erıpróba” 388-ban
volt. Kallinikonban, egy mezopotámiai határvárosban, az ottani püspök által
felheccelt tömeg felperzselte a zsinagógát. A helytartó Theodosius császártól
kért utasítást, hogy mitévı legyen. A császár azt válaszolta, hogy nincs szük-
ség semmilyen külön utasításra: az egész birodalomban érvényes törvények
elég alapot adnak az eljáráshoz, hogy miként kell a vétkeseket megbüntetni. A
zsinagógát a felelıs püspök költségén újjá kell építeni, az elrablott dolgokat
vissza kell adni, a gyújtogatókat és tolvajokat pedig a megérdemelt büntetés-
ben kell részesíteni. Ekkor avatkozott be a dolgok menetébe Ambrosius, milá-
nói püspök (339-397), aki a császárhoz írt levelében, majd ezt követıen egy
prédikációjában, nem csak a kallinikoni püspök, hanem minden résztvevı
számára büntetlenséget követelt. A kor keresztyén szemléletére jellemzı,
hogy Ambrosius egyenesen azt írja a császárnak: vegye úgy, mintha ı gyújtot-
ta volna fel a zsinagógát, vagy ı adott volna parancsot a felgyújtásra. „Fel-
hozhatják ellenem, hogy mért nem borítottam lángba itt Milánóban a zsinagó-
gát. Hála Isten ítéletének, villámcsapás miatt ez leégett és ezzel az én munkám
fölöslegessé lett.” Szerinte egy zsinagóga felégetése nem elegendı ok a kilá-
tásba helyezett szigorú büntetésekhez, hiszen a zsinagóga „a hitetlenség he-
lye… az istentelenség otthona, az ırültség búvóhelye, amit maga Isten elátko-
zott.” Ha a zsinagóga a keresztyének pénzén épülne fel – fejtegeti Ambrósius
-, akkor a zsidók felírnák a homlokzatára: „A hitetlenség temploma, épült a
keresztyénektıl szerzett zsákmányból”. Ezt a gyızelmet akarod megadni a
zsidóknak az egyház felett, ezt a gyızelmet a keresztyén nép felett, ezt az
örömrivalgást, ó Uralkodó, a hitetleneknek, ezt a glóriát a zsinagógának, és

212
In: Kirche und Synagoge. I. 87.p.
213
milánói ediktum, 313.
201
ezt a gyászt az egyháznak? A zsidók ezt a napot felvennék ünnepeik sorába,
emlékünnepet vezetnének be, azzal a megjegyzéssel, hogy diadalmaskodtak a
keresztyén nép felett. Mi köze van hívınek hitetlenhez? A hitetlennel a hitet-
lenség termékeit is ki kell irtani.”214 Az erıpróba végeredménye az lett, hogy
Ambrosius kiharcolta a kallinikoni bőnösök büntetlenségét.
A kallinikoni eset ösztönzıleg hatott hasonló cselekmények elköveté-
sére. Az 5. sz. elejétıl egyre több zsidóellenes törvény születik. A zsidók jogi
helyzete egyre inkább romlik. Tertullianus teológiája kezd átmenni – az ál-
lamhatalom segítségével – a gyakorlatba: a zsidóság szolgaságra kárhoztatott
nép, alá van rendelve a keresztyénségnek. Túlzás nélkül lehet mondani, hogy
misszió helyett – de sajnos misszió címén is - színre lép a terror. A zsinagó-
gák ugyanolyan elbírálás alá esnek, mint a pogány kultuszhelyek: Eszerint
minden olyan kultuszhely, ahol nem az igaz Istent tisztelik, iszonyat az Úr
elıtt. Az iszonyatot el kell törölni. Sok zsinagóga esik áldozatul a pusztító
szenvedélynek, vagy válik keresztyén templommá. Evangélizálás helyett a
kényszerkeresztelések, a gyermeket elszakítják szüleiktıl, megkeresztelik és
keresztyén hitben nevelik. Ezen a kialakuló helyzeten nem változtatott a Nyu-
gatrómai Birodalom bukása sem (476). Különösen nehéz volt a zsidóság sorsa
Spanyolországban. A keresztyénséget Rekkared király vette fel (586-601). A
zsidók nem sokáig maradhattak békében. Már Sisebut (612-620) elrendelte a
zsidók kényszer-megkeresztelését. Újkeresztyéneknek nevezték ıket. Hőség-
nyilatkozatokat kellett tenniük, amiket az egyházi levéltárakban ıriztek. Ár-
gus szemekkel figyelték ıket, hogy nem térnek-e vissza a zsidó valláshoz,
vagy titokban nem maradtak-e meg zsidó hitükben. Bár a megkeresztelés által
a zsidóknak egyenlıvé kellett volna válni a többi polgárokkal, valójában a
megkeresztelt zsidók helyzete gyakran még rosszabb lett. Menekülésüket
összeesküvésnek, államellenes bőncselekménynek minısítették. A 17. toledói
zsinat (694) a „hőtleneket, asszonyaikat, gyermekeiket és minden utódukat,
Spanyolország összes provinciáiba szétszórva” örök szolgaságra ítéli, akiknek
semmi lehetıséget nem szabad adni arra, hogy a szabadok jogi helyzetébe
visszakerüljenek. „Azt is elrendeljük, hogy mindkét nemő gyermekeik 7 éves
kortól nem élhetnek együtt a szüleikkel, semmiféle kapcsolatot nem tarthatnak
velük, az urak, akik befogadják ıket, nagyon megbízható keresztyének által
neveltessék ıket, úgy, hogy a férfiak keresztyén nıkkel házasodjanak össze, a
nık pedig keresztyén férfiakkal kössenek házasságot. És ahogyan mondottuk,
sem a szülıknek, sem a gyermekeknek, semmilyen körülmények között nem
szabad lehetıséget adni, hogy a zsidó hitetlenség szokásait megfigyeljék,
vagy hogy valami más módon megkeményedjenek hitetlenségükben.”215
Mindezeket még tetézte szörnyőségeivel az inkvizíció. A zsidók szigorúan
véve nem tartoztak az inkvizíció hatáskörébe. Ám késıbb az is elegendı ok
volt, ha keresztyéneket hitüktıl eltérítettek, ha olyan tanokat képviseltek,
amelyek – a keresztyének, illetve az inkvizíció szerint – ellenkeznek az Ószö-
vetség szellemével. Az „újkeresztyének” pedig eleve gyanúsak voltak, külön

214
Kirche und Synagoge. Handbuch zur Geschichte von Christen und Juden. heransgegeben
von Karl Heinrich. Rengstorf und Siegfried Kortzfleisch. Ernst Klett Verlag Stuttgart 1968.
Band I. 91.92.p.
215
In: Kirche und Synagoge. I.107.p.
202
felhívások jelentek meg, tekintélyes listákkal, hogy hogyan kell a jó keresz-
tyéneknek szemmel tartani ıket. Az inkvizíció „missziói” elvét és munka-
módszerét Thomas de Torquemada fıinkvizítor a zsidóknak Spanyolország-
ból való kitiltásakor (1492. március 31), így fogalmazta meg: minél nagyobb
nyomorúságba kell kergetni ıket, „hogy végsı kétségbeesésükben kénytele-
nek legyenek a keresztbe kapaszkodni.”216 Erénnyé tették a kémkedést, a fel-
jelentést. Gyakran 10-12 éves gyermekek ellen is eljárást indítottak. A felnıtt
vádlottak csaknem kivétel nélkül halálos ítéletet kaptak. Máglyára ítélték
ıket. Mindezt Jézus nevében. Isten nagyobb dicsıségére. Mindig voltak, akik
szították a tüzet. Gyakoriak voltak a zsidók elleni prédikációk. A 15. sz.-ban
különösen is hírhedtté vált Bernhardin von Feltre (1439-1494), akit „a zsidók
korbácsa”-nak neveztek. Prédikációi nyomán csaknem mindenütt véres zsidó-
üldözésekre került sor. A pápák ismételten állást foglaltak az ilyen prédikáci-
ókkal szemben. V. Márton pápa pl. (1417-1431) egyenesen kiátkozással fe-
nyegette meg a koldulórendeket, ha a népet a zsidók ellen heccelik. Sajnos,
ezeknek az állásfoglalásoknak nem sok foganatja volt.
Mielıtt elhagynánk a - tárgyunk szempontjából valóban sötét – kö-
zépkort (ami a zsidóság számára még sokáig nem ért véget), még valamit
szükséges megemlíteni. Nevezetesen azt, hogy nemcsak az elıbbiekben felvá-
zolt dolgok történtek. Voltak, akik másként éreztek, gondolkodtak és csele-
kedtek. Ez akkor is igaz, ha a dolgok alapvetı menetén nem változtatott, és
nem mentség az elkövetett bőnökre. Nagy Gergely pápa (ca. 540-604) a Ca-
gliariban történtekkel kapcsolatosan elrendeli, hogy az elvett zsinagógát visz-
sza kell adni, a zsidókkal szemben pedig nyájas, szelíd magatartást kell tanú-
sítani. A pápák számos bullában foglaltak állást a zsidóság mellett, amik az
ún. „Sicut Judeis” bullákban öltöttek testet. Azért nevezik így, mert a Sicut
Judeis bulla mintájára dolgozták ki ıket. A sort III. Ince pápa bullája nyitja
meg 1199. szept. 15-én. Íme a pápák, illetve a bullák sora: III. Honorius:
1217. nov. 7; IX Gergely 1235. május 3; IV. Ince: 1246. okt. 22, 1247. júl. 9;
IV. Sándor: 1255. szept. 22; IV. Urbán: 1262. ápr. 26; X. Gergely: 1272. okt.
7; 1274. szept. 12; II. Miklós: 1278. aug. 2; IV. Márton: 1281. aug. 2; IV.
Honorius (1285-1287) és IV. Miklós (1288-1292). E két utóbbi esetben a
bullák kiadásának az idıpontja ismeretlen. Ezután 1348-ig nem újították meg
a bullákat. Ez a feketehalál éve, amikor VI. Kelemen (pápa: 1342-1352) vé-
delmezın a zsidók mellé állt. A további dátumok: V. Urbán: 1365; VII. Ke-
lemen (ellenpápa): 1379, 1393; IX. Bonifác (1389-1404), aki többször is
megújította a bullát; V. Márton: 1419, 1421; IV. Jenı: 1432. Késıbbi pápák is
megújították a bullát, noha ık maguk nem hirdették ki.
A bullák elrendelik, hogy nem szabad a zsidóktól elvenni a zsinagó-
gákat, nem szabad ıket erıszakkal megkeresztelni, bántalmazni, megölni, a
pénzüket elvenni, ünneplésükben zavarni, temetıiket megsérteni vagy megki-
sebbíteni, az eltemetett halottaikat kiásni. E rendelkezések megsértıinek a
bulla kiátkozást helyez kilátásba, kivéve, ha illıen megbánják, amit tettek, és
illı módon elégtételt adnak.217

216
In: Kirche und Synagoge. I.107.p.
217
Bıvebben lásd: Kirche und Synagoge. I. 215-227.p.
203
 Ezeknek a bulláknak a hatékonysága nagyrészt attól függött, hogy az
egyes uralkodók mennyire fogadták el. Hibájuk volt e bulláknak, hogy – kü-
lönösen bevezetıjükben – antijudaista részeket is tartalmaztak. Csak annyiban
vették védelmükbe a zsidókat, amennyiben a keresztyén hit ellen semmit sem
követtek el. A bulláknak ezt a kitételét aztán ki-ki úgy értelmezte, ahogyan
akarta.
A másik dolog, amit meg kell említenünk, a zsidóságnak az a szikla-
kemény ellenállása, amelyen a különféle „zsidómissziós” törekvések rohamai
összetörtek. Ennek az ellenállásnak volt egy negatív és egy pozitív oka. A
negatív ok, hogy semmi sem gyızhette volna meg jobban a zsidóságot a maga
igazáról, mint az a sok szenvedés, ami a keresztyénség részérıl ıket érte.
Jogos a következtetés: az az eszme, amelynek a nevében annyi törvénytelen-
séget, embertelenséget követnek el, nem lehet igaz. Nem a megváltást, hanem
a poklot hozta a földre. Ennél azonban sokkal lényegesebb a pozitív ok. A
zsidóság ellenállása nem csupán valami „kárhozatos keménynyakúság” meg-
nyilvánulása volt. A döntı az volt, hogy a keresztyén misszió nem egy kiszá-
radt, halott, hanem élı zsidó hittel és vallásossággal szembesült. Számos pél-
da tanúsítja, hogy inkább a halált választották, semhogy megtagadják hitüket.
Ennek a hitnek és hitvalló bátorságnak vonzereje volt. Noha a zsidók óvtak
attól, hogy valaki nyilvánosan áttérjen hitükre, mégis voltak, akik ezt megtet-
ték, vállalva tettük minden következményét. A zsidó hitre történı áttérés
ugyanis halálos bőnnek számított, mind lelki, mind testi értelemben. Egy ha-
lálraítélt így vallott errıl bírái elıtt: „Amit itt mondtam … nem azzal a szán-
dékkal tettem, hogy elkerüljem a halálos ítéletet, noha Isten törvénye és rendje
szerint erre nem szolgáltam rá. Mert én félem, szeretem és magasztalom a
Mindenhatót. Dicsérni és dicsıíteni is fogom szent nevét utolsó lehelletemig,
mert egyedül ıt illeti a tisztelet, az imádat és a dicsıség. Mindazáltal Önök azt
gondolják, hogy küszöbönálló halálos ítéletem törvényeik és véleményeik
szerint jogos … Én abban a hitben vagyok, hogy az üdvösség és az igazság
útján vagyok, és mindaddig meg is maradok e hitben, amíg engem ennek el-
lenkezıjérıl az Ótestamentumból vett jó érvekkel meg nem gyıznek. Isten
szent nevét félni, szeretni és dicsıíteni fogom halálomig. Ha azt hiszik, hogy
méltó vagyok a halálra, s a Mindenható akarata azt kívánja, akkor legyen meg
az İ szent akarata. Ha azonban Önök engem szabadon bocsátanak, akkor egy
ártatlant bocsánatnak szabadon, aki féli a Menny Istenét.”218 A zsidó hit ele-
venségét jelzi – a sok probléma ellenére is - a zsidó messiási váradalom több
hullámban történı fellángolása is, ami találkozik a keresztyén, fıleg protes-
táns talajon jelentkezı végváradalmakkal. A középkor és újkor nagy korszak-
váltása a nagy váradalmak jegyében történt.

218
Kirche und Synagoge. I. 496.p.
204
 A reformációtól a pietizmusig

A zsidómisszió kérdése a reformáció korától – amit szokás az újkor

kezdetének is tekinteni – két fı irányba ágazik el.
A róm. kath. egyházban lényegében folytatódnak a korábbi szemléle-
tek és módszerek. Az ellenreformáció vasökleként megjelenı és mőködı je-
zsuita rend (Jézus Társaság) a pogányok, eretnekek térítése között a zsidó-
missziót is felvállalta. A rendet Ignacio de Loyola (Loyola Ignác, 1491-1556)
spanyol nemes alapította 1534-ben. A rend szabályzatát a pápa 1540-ben erı-
sítette meg. Maga Loyola bizonyos megbecsüléssel tekintett a zsidóságra, s
bátran hangoztatta: Büszke lenne rá, ha zsidó vér folyna ereiben. Ez azonban a
zsidómisszió alapvetı irányán nem változtatott. XIII. Gergely (1502-1585,
pápa: 1572-tıl) az 1581-ben megjelent bullájában a zsidókat az inkvizíció alá
helyezi. Az inkvizíció elé állításhoz elég, ha a zsidó gátol valakit abban, hogy
keresztyén legyen, eretnek – talmudi, vagy egyéb tiltott könyvet tart, vagy
egyszerően, ha a keresztyéneket kineveti. Ilyen okok alapján akár minden
zsidót inkvizíció elé lehetett volna állítani. Ezen túlmenıen XIII. Gergely két
bullában is biztosította a jogi alapot ahhoz, hogy a zsidókat keresztyén prédi-
kációk meghallgatására lehessen kényszeríteni. VI. Pius pápa (1717-1799,
pápa: 1775-tıl) rögtön kormányzása kezdetén (1775. ápr. 5-én) ediktumot
adott ki, amiben az Egyházi Állam területén minden korábbinál jobban korlá-
tozta a zsidók jogait. Az ediktum 44 cikkelyben sorolja fel a rendelkezéseket,
a fıbenjáró bőnöket és a büntetéseket. Csupán néhányat hadd említsünk meg
közülük: Tilos talmudi és kabbalisztikus könyvek használata, ezeket nyilvá-
nosan magyarázni és tanulni, a keresztyén nyomdászoknak, könyvkereske-
dıknek tilos a zsidókat segíteni abban, hogy ilyen könyvekhez jussanak, tilos
bárminémő héber nyelvő, vagy héberrıl fordított könyv használata az illetékes
egyházi személyeknek való bemutatás és az ı jóváhagyásuk nélkül; a zsidók a
sírokra sem sírkövet, sem feliratot nem helyezhetnek, temetéseknél semmi-
lyen szertartást és pompát nem rendezhetnek, különösen is tilos zsoltárokat
énekelni, fáklyát, vagy más meggyújtott lámpást vinni, a gettóban megenge-
dett zsinagógán kívül nem szabad más zsinagógát építeni, a meglévıt díszíteni
vagy bıvíteni, a gettón kívül pedig egyáltalán nem lehet zsinagógájuk; a zsi-
dóknak tilos belépni keresztyén templomokba, kolostorokba, kórházakba;
tilos új megtértekkel, katechumenusokkal, keresztyénekkel együtt enni, inni,
aludni, játszani, bárkit akadályozni abban, hogy a keresztyén hitet fölvegye,
vagy arra ösztönözni, hogy elhagyja; a gettón kívül, férfiaknak és nıknek
egyaránt megkülönböztetı jelt kell viselni, éjjel 1 órára minden zsidónak visz-
sza kell térni a gettóba, s csak nappal hagyhatják el újra; zsidók, férfiak és nık
egy napnál tovább nem tartózkodhatnak vidéken, még akkor sem, ha ez leve-
gıváltozás okából szükséges, kivéve, ha erre írásos engedély van; s végül,
„mivel a prédikáció a leghatékonyabb eszköz a zsidók áttérésének elérésé-
hez”219 ezért az ediktum nyomatékosan elıírja, hogy a szombatokon és a hét
más napjain tartott prédikációkon minden zsidó köteles részt venni. Az edik-
tum részletesen rendelkezik a vétkesek megbüntetésérıl is, ami a megvesszı-

219
Kirche und Synagoge. II. 243.p. Vö. 239-243.p.
205
zéstıl és megkorbácsolástól a pénzbírságon, vagyonelkobzáson, bebörtönzé-
sen át a gályarabságig terjed. Mindez tehát 1775-ben történt, alig 15 évvel a
francia forradalom elıtt, s lényegében ezen a téren egészen 1848-ig nem is
történt változás.
A zsidómisszió másik ágának – amirıl Leo Baeck elismerıen nyilat-
kozott – a reformáció volt a bölcsıje. De valóban csak a bölcsıje. Tény, hogy
mind a lutheri, mind a kálvini reformáció és egyház összefonódott az állam-
mal. Egyebek közt ez azt is jelentette, hogy az állami felsıbbséget missziói
ügyekben is illetékesnek tekintették. Az egyház missziói ügyekben is igényt
támasztott az állam, illetve az állami hatóságok támogatására, az államnak
pedig beleszólása volt a missziói ügyekbe is. Így részben a reformált egyhá-
zakban is tovább élt a középkori szemlélet. A református Dordrechti Zsinat
(Hollandia, 1618. nov. 13 – 1619. máj. 29), amelyen számos ország reformá-
tussága képviseltette magát, kérte az államokat, hogy vegyék oltalmukba azo-
kat a keresztyéneket, akik a zsidók megtéréséért fáradoznak. A protestáns
Hollandiában még 1670-ben is kérték az állami hatóságokat, hogy kényszerít-
sék a zsidókat keresztyén prédikációk hallgatására, továbbá, hogy gondoskod-
janak olyan alkalmas személyekrıl, akik a keresztyén hitet megismertetik a
zsidókkal. Ez az igény kézenfekvınek tőnt. Több egyetemen tanszéket állítot-
tak föl azzal a céllal, hogy olyan tudósokat neveljenek, akik a zsidókkal való
vitákban megállják a helyüket.
Még inkább ez volt a helyzet a reformáció lutheri ágában, ahol az
egyház és az állam határai egybeestek. A misszió ügye is teljesen a fejedel-
mekre, illetve az uralkodókra tartozott. Az ı kötelességük volt gondoskodni
arról, hogy az országukban élı nem keresztyének megismerjék az evangéliu-
mot. A lutheránus fejedelmek vállalták is ezt a feladatot, s hatáskörükben
gondoskodtak arról, hogy a zsidók, moszlimok és a pogányok szembesüljenek
az evangéliummal. E törekvésükben olyanokra támaszkodhattak, akik járato-
sak voltak a zsidó irodalomban.
Az ortodoxia korában rendkívül behatóan foglalkoztak a rabbinusi
irodalommal. Számos vitairat jelent meg. Ezeket – a tudományos szokásoknak
megfelelıen – latinul írták. Ez viszont azt jelentette, hogy azok, akiknek szán-
ták, zömmel nem tudták elolvasni, mivel a zsidók közül viszonylag kevesen
ismerték a latin nyelvet. A zsidók egyébként is igen csekély érdeklıdést tanú-
sítottak a keresztyén írások iránt. Ennek oka fıleg abban van, hogy a zsidóság
ellen írt könyvek tele voltak szidalmazásokkal, gyalázásokkal, félremagyará-
zásokkal, tudatlansággal, hamis, téves dolgokkal, s ezek érthetıen mérhetetlen
iszonyodást és megvetést váltottak ki belılük. Ebbıl következıen azokat a
könyveket sem vették szívesen a kezükbe, amiket már hozzájuk és nem elle-
nük írtak. Ez azokra a könyvekre is érvényes, amiknek az olvasása nem ütkö-
zött nyelvi nehézségekbe, mert lefordították héberre és jiddisre. Az ortodoxia
korában igen jelentıs iratmissziót fejtettek ki a zsidóság megnyerése érdeké-
ben. Ez az iratmisszió elsı renden az Újszövetséget és a keresztyén hit alapve-
tı igazságait akarta megismertetni a zsidósággal. Az igazság megismertetésé-
tıl és megismerésétıl várták a zsidóság megtérését. 1575-ben megjelent
Márk, majd 1579-ben Lukács evangéliuma héberül. 1578-ban a vasárnapi
evangéliumi olvasmányokat, 1586-ban pedig az Apostoli levelekbıl váloga-
206
tott szemelvényeket adták ki. 1595-ben, Wittenbergben héber, görög, latin és
német nyelven megjelent Jézus szenvedésének és feltámadásának a története.
1599-ben többnyelvő Bibliát adtak ki, amiben az Újszövetség héberül is ol-
vasható volt. Sajátos színt képvisel E. Schadaus vállalkozása, aki Lukács és
János evangéliumát Az apostolok cselekedeteit, valamint A rómaiakhoz és a
zsidókhoz írt levelet német nyelven, de héber betőkkel jelentette meg, abban a
reményben, hogy a zsidók így szívesebben elolvassák ezeket az újszövetségi
iratokat. Tervezte azt is, hogy az egész Újszövetséget lefordítja héberre. Saj-
nos korai halála miatt nem tudta ezt a tervet megvalósítani. Az újszövetségi
iratok mellett kátékat és hitvallásokat is adtak ki. Luther „Kiskáté”-ja 1572-
ben jiddisül, 1582-ben héberül jelent meg. 1588-ban a Confessio Augustanat
(Ágostai Hitvallás, 1530), 1599-ben pedig a Nicea-konstantinápolyi Hitvallást
(381) adták ki héberül.
A felsorolásból kitőnik, hogy igen komoly törekvések voltak a zsidó-
ság misszionálása érdekében – s nem középkori eszközökkel. Feltehetı a kér-
dés: mi volt e törekvések mozgató ereje? Kétségtelen, hogy ebben szerepe
volt a humanizmus eszméjének, a Biblia, közelebbrıl az Ószövetség felfede-
zésének, a három szent nyelv iránti érdeklıdésnek (latin, görög, héber), a
zsidóság iránt ébredezı rokonszenvnek, a filoszemitizmusnak. Mindez azon-
ban együttesen sem szolgál kellı magyarázattal. A nagy buzgalom oka alap-
vetıen abban rejlik, hogy a középkor vége és az újkor kezdete a messiási
váradalmak fellángolásának az ideje volt, mind a keresztyénség, mind a zsidó-
ság részérıl.
A keresztyének a közeli idıkben várták Jézus Krisztus dicsıséges
visszajövetelét, az ezeréves birodalom megvalósulását (chiliazmus). E re-
ménységbıl következett, hogy a zsidóság közeli megtérése történet-teológiai
kérdés, teológiai szükségszerőség volt. Ha Krisztus visszajövetele a küszöbön
áll, akkor eljött a zsidók megtérésének Istentıl rendelt ideje, amint meg van
írva: „Mostantól fogva nem láttok engem, mindaddig, mígnem ezt mondjátok:
Áldott, aki jı az Úrnak nevében” (Mt 23,39). A vitatott kérdés csak az volt,
hogy az utolsó ítélet elıtt az egész zsidóság megtér-e, vagy csupán egy része.
A vitás kérdésnél azonban sokkal fontosabbnak tartották a zsidóság
misszionálását. A keresztyének részérıl kezd hangot kapni az a reménység,
hogy a zsidók által várt Messis és a keresztyének által várt visszatérı, dicsı-
séges Krisztus azonos lesz. Pontosan nem ismerjük e gondolat megszületésé-
nek az idejét. Tény, hogy Paul Felgenhauer (1593-cca. 1677) Gute Botschaft
für Israel (Jóhír Izraelnek, 1655) írásában már szerepel. Mint ismeretes, Lu-
ther is Krisztus közeli visszajövetelének a reménységében élt, ezért várta
munkássága kezdetén a zsidók megtérését.
Ebben az idıben a zsidóság körében is fellángolt a messiási
váradalom. A kabbala szerint 1648-ban kellett a Messiásnak megjelenni. A
jelzett évben lépett fel messiásként Szabbataj Cvi (1626-1676), Szmirnában.
Eleinte nem örvendett nagy népszerőségnek azonban késıbb, 1665-tıl erıtel-
jesen megnövekedett mozgalma. Az idıpont bizonyára nem véletlen. A ke-
resztyének ugyanis 1666-ra várták Krisztus visszajövetelét. 1666 tehát „mes-
siási év” volt. Szabbataj Cvi el is indult hódító útjára, s 1666-ban
Konstantinápolyban meg akarta fosztani trónjától a Szultánt. Börtönbe vetet-
207
ték. A halálbüntetéstıl úgy menekült meg, hogy áttért az iszlám hitre. Rövid
ideig ajtónálló volt Mehmed effendiként, majd Dulcignoba számőzte a szul-
tán, mivel áttérése után is szoros kapcsolatot tartott a zsidósággal. Végül tehát
mind a keresztyének, mind a zsidók messiásvárása kudarcba fulladt. Krisztus
nem jött vissza. Szabbataj Cvi pedig álmessiásnak bizonyult. Tartalmában
óriási különbség volt a két váradalom között. Valószínő, hogy a keresztyének
váradalmát táplálhatta a zsidóság messiás-várása, s ösztönzıleg hatott a zsi-
dómisszióra. A zsidóság azonban a maga messiásváradalmával nem megnyílt
a keresztyén bizonyságtétel elıtt, hanem a leghatározottabban elzárkózott
elıle. Egyetlen lépéssel sem közeledett ahhoz, hogy a Názáreti Jézust elfogad-
ja messiásnak, sıt sokkal inkább eltávolodott ennek még a gondolatától is.
S mégis, e reményekkel és csalódásokkal teli korszak, a XVII. sz.
eleje a már többször emlegetett másfajta zsidómisszió megszületésének az
ideje. E másfajta zsidómisszió atyja egy – nem erıvel és nem hatalommal,
hanem nyilvánvalóan Isten Lelke által (vö. Zak 4,6) - a Krisztus megismerésé-
re és elfogadására eljutott zsidó: Christian Gerson (1567-1622) volt. 1600.
okt. 19-én keresztelkedett meg Halberstadtban. 1605-ben fia és testvére is
követte példáját. İ az elsı zsidó, aki evangélikus lelkész lett. Megtérése tör-
ténetét ı maga így mondja el: „Ami megtérésemet illeti, azt mondhatom, hogy
az irgalmas Isten … életem 31. évében, röviddel a világ vége elıtt, hívott el a
keresztyén egyház szılıskertjébe. De nem a fentebb megnevezett eszközök-
kel, és nem is eszköz nélkül, hanem igéje által. Igaz, nem a hirdetett ige által,
mivel a templomokban lévı képek miatt ilyet nem hallgathattam, hanem egy
szegény keresztyén nı, a szomszédasszonyom, hozott nekem egy német Új-
szövetséget. 8 schillinget kölcsönöztem rá. Nevezetesen azért, hogy szokásom
szerint kamatot szedjek érte, s aztán azért is, mert el akartam olvasni. Semmi
esetre sem azért, mintha a zsidó vallásban kételkedtem volna, vagy mert a
keresztyén hit valamelyik cikkelyét – amirıl keveset tudtam – igaznak tartot-
tam volna …, hanem mert szerettem volna megtudni, miféle hatalmas tévely-
gés az, amely keresztyén lelkek százezreit igézi meg és sodorja kárhozatba.
Ezért olvastam el egészen végig Lazarus és Simeon testvéreimmel, nagy is-
tenkáromlások között. Mivel azonban az Úr Istennek más volt a szándéka
velem, mint nekem vele … úgy megérintette a szívemet, hogy – mivel láttam,
hogy az evangélisták és az apostolok, mint ahogyan maga az Úr Krisztus is,
oly hatalmasan hivatkoznak az Ótestamentumra, s egyik mondást a másik
után idézik – ez arra indított, hogy még egyszer elolvassam, de titokban, úgy,
hogy még a feleségem se tudott róla, mégpedig elejétıl végéig. Minden mon-
dásnak utánanéztem, amit az Ószövetségbıl idéztek, s olyan világosságot
találtam, hogy ezért, amint illik egész életemben hálát adok az Úr Istennek.
Mivel némely teológusok tudják, hogy több zsidó, megkeresztelkedé-
se után ismét zsidó lett és Krisztust megtagadta, ezért egy zsidót sem akarnak
megkeresztelni, hanem arra a következtetésre jutnak, hogy egyetlen zsidó sem
állhatatos. Nem szabad a kenyeret, azaz a keresztség sákramentumát a zsidó
kutyák elé, sem a gyöngyöket a zsidó disznók elé vetni. Ez azonban ellenke-
zik az isteni Szentírással … s azért is igazságtalan lenne, mert Krisztus
elsırenden a zsidóknak ígértetett meg (Mt 15,24), és emberi természete sze-
rint belılük született. Ezek a theológusok azért is Krisztus parancsa ellen
208
cselekesznek, mert ı nem csak azt parancsolta meg, hogy a pogányokat ke-
reszteljék meg, hanem a zsidókat is (Mt 28,19) ... Az Istentıl megvilágosított
zsidó miért nem nyerheti el a szent keresztség sákramentumát a képmutató
miatt? Nem jobb-e, ha Isten szolgái – hiszen senki sem láthat a szívbe -, in-
kább tudatlanul sok képmutatót megkeresztelnek, mint az, ha a képmutatástól
való félelem miatt a szent keresztséget egyetlen igaz hívıtıl is megtagadják?
Az helyes, hogy elıször meg kell próbálni ıket. Csakhogy a keresztséget nem
szabad tılük megtagadni! Ha aztán visszaesnek, ez nem Isten szolgájának a
hibája. Az apostoloknak is el kellett szenvedni, hogy Simon mágus, Anániás
és Szafira, ismét elestek. És ki tudja, hogy abból a 3 000-bıl, akik pünkösdkor
Péter apostol prédikációjára megtértek, hányan álltak meg a hitben?”220 Mit
mondhatunk ezekre? Csak azt: ilyen az, amikor Isten munkálkodik. Valóban,
nem erıvel és hatalommal, hanem Lelke által.
Azok a zsidók, akik szívük szerint elfogadták Jézust, eddig is mondo-
gatták, hogy másképpen kell közeledni a zsidósághoz. Nem erıszakkal, ha-
nem gyöngédséggel, türelemmel, szeretettel. Ezek a figyelmeztetések azonban
pusztába kiáltott szavak maradtak. Christian Gerson szavai kezdtek jó talajba
hullani. Fáradhatatlanul hirdette: „Mit használ az, hogy a zsidókat erıszakkal
bekergetik a templomokba, vagy amíg van pénzük, keresztyénné akarják ten-
ni, azután meg megsebzik ıket? A lelkész urak, akikre rá van bízva az igehir-
detés szolgálata, ha valamit el akarnak érni a zsidóknál, akkor ne mennydö-
rögjenek és ne gyalázkodjanak szüntelen a szószéken, hanem nagy
szelídséggel magyarázzák és fejtegessék a bibliai mondásokat egymás után,
akkor Isten minden bizonnyal áldást ad rá. A tudósok pedig, akik a zsidókhoz,
vagy a zsidók ellen akarnak írni, ne szidalmakkal és gyalázkodásokkal töltsék
meg a papírt, és ne higgyenek minden léleknek, akik ilyet, vagy olyat monda-
nak könyveikrıl, hanem ha el akarnak valamit érni náluk, olvassák könyvei-
ket, s ami helytelen, azt cáfolják meg Isten igéjébıl, és tárják fel elıttük Isten
lényének és akaratának igazságát Isten igéje által.”221 „Némelyek „igaz ke-
resztyén buzgalomból” írtak és írnak ellenük, és meg akarják gyızni ıket saját
könyveikbıl tévelygéseikrıl. Mivel azonban ezek az írók a zsidók könyveit
nem olvasták, vagy sem elolvasni, sem megérteni nem tudták, mindenféle
hazugságot írtak. Ez inkább erısítette és nem gyengítette a zsidó hitet. Egye-
sek azt írják, hogy a zsidók írásaiban, imakönyveiben ez meg ez van … de
egyetlen betővel sem tudják bizonyítani. Ezért aztán nem csoda, ha kinevetik
ıket a zsidók, könyveikkel együtt. Vannak tudósok, akik szóban kívánnak
vitatkozni a zsidókkal, de fogalmuk sincs arról, hogy a zsidók mit hisznek és
mit nem hisznek. Ha aztán a zsidó tagadja a messiási ígéretet, vagy az ereden-
dı bőnt, akkor semmivel sem tudják igazukat bizonyítani.”222
A másfajta zsidómisszió úttörıi között meg kell említenünk Esdras
Edzardit és Johann Christoph Wagenseil-t. Esdras Edzardi (1629-1708) a
Strassburgban, 1650-ben alapított, elsı Institutum Judaicum-ból (Zsidó Inté-
zet) indult. Hamburgban 51 éven át (1656-1707) munkálkodott magánember-

220
Kirche und Synagoge. I. 490.k.p.
221
Gottfried Arnold: Kirchen – und Ketzer – Historie von Aufang des Neuen Testaments bis
aouf das Jahr Christi 1688. Frankfurt/M. 1699. 597.p. In: Kirche und Synagoge. II. 74.p.
222
Kirche und Synagoge. I. 477.k.p.
209
ként azon, hogy a zsidókat Krisztus megismerésére és elfogadására elvezesse.
Személyes kapcsolatok, beszélgetések és bizonyságtételek által számos zsidót
keresztelt meg. Halála után két fia folytatta munkáját. Johann Christoph
Wagenseil (1633-1705) Nürnbergben született. Jogász, történész, orientalista,
1667-tıl a jog, 1674-tıl a keleti nyelvek, 1679-tıl a kánonjog professzora
Altdorfban. Az 1681-ben megjelent Tela ignea Satanae (A sátán tüzes kohol-
mánya) címő könyve a zsidómisszió kézikönyének számított. Másik jelentıs
mőve: Die Hoffnung der Erlösung Israels (Izrael megváltásának reménysége,
1705). Ebben írja: „Az Ószövetség és az Újszövetség szent iratai megerısítik,
hogy a zsidók nagy, csaknem általános megtérése várható. A zsidók nem ok
nélkül vannak elkülönítve a népektıl. Az Újtestamentum nem szőkölködik
olyan kijelentésekben, amelyek a zsidók elkövetkezendı nagy megtérését
megerısítik.” Mindezt alátámasztja, hogy Isten a zsidó népet, államuk meg-
semmisítése után, annyi szenvedésen és nyomorúságon át megırizte. „S igaz,
amit Hámán néhány ezer éve mondott róluk Ahasvérósnak: „van egy nép,
elszórva és elkülönítve a népek között” (Eszt 3,8), ezt mind a mai napig igaz-
nak érezzük. Ez azt jelenti, hogy Istennek szent tanácsvégzése szerint még
valami különleges terve van ezekkel az emberekkel, s mind dicsıségét, mind
irgalmát és kegyelmét meg akarja mutatni rajtuk.”223
Ez az idézet is mutatja, hogy e másfajta zsidómissziónak a korábbi
módszerek elítélése mellett van egy másik fontos jellemzıje is. Nevezetesen
az, hogy szóhoz jut az a vélemény, amely szerint Istennek terve van Izraellel.
A szellemi jogfosztás helyett kezdik Isten szeretete, irgalma, ígéretei fényében
látni a zsidókat. Igaz, még sok minden homályos marad, az elvett örökség
teljes visszaadása még nem történt meg, de megtörtént az irányváltozás, meg-
történtek az elsı lépések ezen az úton.

A pietizmustól napjainkig

A XVII. sz. utolsó negyedétıl a zsidómisszió ügyét a pietizmus karol-

ja fel és viszi tovább.224 (A pietizmus a XVII. sz. végén, a XVIII. sz. elején
kibontakozó megújulási mozgalom volt. Új reformációt kívánt megvalósítani,
mivel a reformáció megmerevedett az ortodoxiában, a dogmákban és az in-
tézményekben. A pietizmus a száraz tannal, megmerevedett intézményekkel,
a külsıséges, látszatkeresztyénséggel szemben az élet, a Lélek és az erı szük-
ségességét hirdette. A reformátori theológia alapfogalma, a hit is jelzıt kap:
élı hit, ami nem csupán ismeret, hanem átélés. A hit élı voltának a jeleit eti-
kai gyümölcsökben, a gyümölcstermı keresztyén életben keresték. Ebbıl
következik, hogy a másik ember megbecsülése, sorsáért érzett felelısség, a
szociális érzék a pietizmus alapvonásaihoz tartozott. A pietizmus hangsúlyoz-
za a megtérés, az újjászületés fontosságát. Hirdeti Isten országát, és várja el-
jövetelét, egy szebb és jobb jövendı eljövetelét, a zsidók és a pogányok meg-
térését. Vallja, hogy a világ megváltozása az emberek megváltozásával

223
J.Chr. Waenseil: Die Hoffnung der Erlösung Israels. Wagenseil: Benachrichtiyungen, I.
Teil. Leipzig. 1705. 62.kk.p. In: Kirche und Synagoge. II. 74.p.
224
Mint már láttuk (I.2.4.), a pietizmus Ph. J. spener: Pia desideria (1675) mővével indult el
hódító útjára.
210
történik. A pietizmus zászlóbontásának Philipp Jakob Spener: Pia desideria
(Kegyes vágyakozások) c. mővét tekintik, ami 1675-ben jelent meg. A keresz-
tyén szeretetszolgálat nagy alakja, August Hermann Francke (1663-1727)
révén Halle lesz a pietizmus erıs vára, ahonnan képzett theológusok és nemes
ifjak rajzanak ki a világ minden tájára, hirdetve a megismert igazságot.
A missziónak tehát fontos szerepe volt a pietizmusban, beleértve a
zsidómisziót is.) A Pia desideria-ban központi jelentısége van a zsidókérdés-
nek. Spener a Róm 11,25k alapján az egész zsidóság megtérését várta. Nem
véletlen, hogy a második Institutum Judaicum Halléban kapott helyet. J. H.
Callenberg (1728-92) alapította meg, ahonnan több mint 20 misszionárius
rajzott ki. Nagy súlyt helyeztek az iratmisszióra, a személyes beszélgetésre,
bizonyságtételre és az imádságra. „Ha csak komolyan imádkoznánk, akkor az
Úr már megmutatta volna az utat, amelyen a zsidókat el lehetne érni.”225 Ha-
sonlóan vélekedett Nikolaus Ludwig Zinzendorf (1700-1760, Zinzendorf és
Pollendorf birodalmi grófja) is, aki erıteljesen hangsúlyozta a Róm 9-11
eschatologikus jelentıségét. A herrnhuti Brudergemeine (Brüdrunitat) volt az
elsı, amely mint egyház zsidómissziót végzett, amely imádságába bevetette a
zsidókért való közbenjáró imádságot (1741). A pietizmus szociális érzékeny-
ségébıl következett, hogy a zsidókat nem csak Krisztushoz akarták vezetni,
hanem erıteljesen kiálltak vallási téren a zsidók lelkiismereti szabadsága,
jogi-szociális téren az egyenjogúságuk, gazdasági téren a környezetbe való
betagolódásuk mellett. „Nem túlzás – állapítja meg Martin Schmidt – ha a
zsidóság társadalmi helyzete nyugat-európai modern értékelésének döntı
rugóját a pietizmusban látjuk. A pietizmus ezen a téren is a haladás hordozó-
jának bizonyult.”226
A racionalizmus eszméjének térhódítása, amely az emberi értelmet
tekintette minden igaz megismerés forrásának, nem kedvezett a vallási meg-
újulási törekvéseknek s a misszió eszméjének sem, sıt valósággal megfojtotta
ezeket a megnyilvánulásokat. A misszió, s ezen belül a zsidómisszió ügyének
az angliai és skóciai evangéliumi ébredés adott új lendületet. Az angliai evan-
géliumi ébredés gyümölcseként született meg 1795-ben Londonban a London
Missionary Society (Londoni Hittérítı Társaság), amely az 1796-i nyilatkozat
szerint azt a célt tőzte maga elé, hogy „az áldott Isten dicsıséges evangéliu-
mát hirdesse a pogányoknak, felekezeti korlátok nélkül.” Azt, hogy ki, melyik
gyülekezethez kíván csatlakozni, rábízták azokra, akiket Isten elhívott a Fiá-
val való élı közösségre. (Késıbb, mikor úgy látták, hogy minden egyháznak
feladata a misszió, ez a szervezet a kongregacionalisták missziója lett.) Hama-
rosan felébredt a zsidómisszió iránti felelısség is. Ez szintén Londonból in-
dult el. 1809. febr. 15-én megalakult a London Society for Promoting
Christianity amongst the Jews (Londoni Társaság a keresztyénségnek a zsidók
közötti terjesztésére), késıbb ebbıl lett a Church Missions to Jews (Az egyház
zsidómissziója). Munkaterülete: Anglia, Marokkó, Algéria, Tunisz, Etiópia,
Egyiptom, Palesztina, Irán. E társaság készítette el az Újszövetség elsı héber
fordítását (1817), valamint a teljes Biblia jiddisre fordítását.
225
In: R. Pfisterer: Verantwortung. 59.p.
226
Martin Schmidt: Judentum und Christentum im Pietismus des 17. und 18. Jahrhunderts. In:
Kirche und Synagoge. II. 87-128.p. Idézet: 122.p.
211
 Az elsı missziós társaság nyomán számos hasonló alakult: British
Jews Society (Brit Zsidók Társasága, 1842), munkaterülete: Anglia, Dél-
Afrika, Dél-Amerika, Ausztrália, Izrael. Mildmay Mission to the Jews
(Mildmay Zsidómisszió, 1876). Church of Scotland Jewish Mission (1841.
Skót Egyház Zsidómissziója), munkaterülete: Budapest, 1939-ig, Egyiptom
1957-ig, Izrael. Maga a Scottish Missionary Society 1796-ban alakult.) 1841-
ben anglikán püspökséget állítottak fel Jeruzsálemben. Elsı püspöke a zsidó
származású M. S. Alexander volt. Berliner Israelmission (1822), eredeti teljes
neve: Gesellschaft für Beförderung des Christentums unter den Juden (Berlini
Izraelmisszió, illetve: Társaság a keresztyénségnek a zsidók közötti terjeszté-
sére. Legjelentısebb munkása H. L. Strack (1922) volt, aki 1883-ban alapítot-
ta a Berliner Institutum Judaicum-ot (Berlini Zsidó Intézet), s ugyancsak ı
adta ki a „Nathanael” c. folyóiratot. A német missziói társaságok közül ki-
emelkedik a kölni (1843) és a Franz Delitzsch által alapított Centralverein für
Mission unter Israel (Leipzig, 1871, Az Izrael közötti misszió központi Egye-
sülete), amely megkísérelte egyesíteni az összes lutheránus zsidót. Ugyancsak
Delitzsch alapította 1880-ban az Institutum Judaicum Delitzschianum-ot, amit
1886-ban szemináriummal bıvített ki. Delitzsch, bár maga személyesen zsi-
dómissziós munkát nem végzett, rengeteget tett a zsidó misszió ügyéért. A
már említetteken túl, lefordította héberre a teljes Újszövetséget (1877), ami
máig sem veszített értékébıl.
Novske Israelmission (Norvég Izraelmisszió 1844), munkaterülete: 1939-ig
Magyarország és Románia, késıbb Izrael. Svenska Israelmissionen (Svéd
Izraelmissziók 1875), munkaterülete: Délkelet-Európa, Kis-Ázsia, Oroszor-
szág, Pozsony, Bécs majd Svédország, Ausztria, Franciaország, Marokkó.
Danska Iraelmissionen in Danemark (Dán Izraelmissziók Dániában 1885),
munkaterülete: Algéria, Jaffa.
Finska Missionssallskapet in Finnland (Jeruzsálemben). hollandiai, svájci
zsidómissziói társaságok, amelyek fıként saját országukban vállalták a mun-
kát. Amerikában számos zsidómissziói társaság mőködik, amelyek közül a
legjelentısebb az American Board of Missions to the Jews (Amerikai Zsidó-
missziói Bizottság, New York, 1894). Megemlíthetjük még: Zion Society for
Israel (1878, Sion Társaság Izraelért, lutheri). A National Council of
Churches-ben (Egyházak Nemzeti Tanácsa New York) tömörült egyházak
koordináló szerve az American Committee on the Christian Approach to the
Jews.
A zsidómissziói társaságok a budapesti és a varsói konferencián
(1927) úgy határoztak, hogy kérik a Nemzetközi Missziói Tanácsot (Interna-
tionalen Missions-Rat, IMC), hogy vegye fel a munkaprogramjába a zsidó-
missziót. A Jeruzsálemi Világmissziói Konferencia (1928) után az IMC meg-
alakította a „The IMC’s Committee on the Christian Approach to the Jews
(Keresztyén Közeledés a Zsidókhoz IMC Bizottsága, 1930) albizottságot
(IMCJ). Ennek az ösztönzésére mondta ki az Egyházak Ökumenikus Tanácsa
– amely 1951-tıl képviselteti magát az IMCJ-ban – 1948-ban Amsterdamban,
hogy az egyházak „tekintsék a zsidómisszióért való felelısséget a gyülekezeti
munka normális részének.” Az IMCJ, a hozzá csatlakozott egyházakkal egye-
temben, igyekszik elımozdítani a zsidók és a keresztyének közötti párbeszé-
212
det, buzdít a zsidómisszió kérdéseinek a tanulmányozására, (a zsidómisszió
bibliai alapjai, a zsidómisszió és a világmisszió kapcsolata, Isten ígéreteinek
érvényessége, Izrael állam), tudományos konferenciákat, nyári tanfolyamokat
rendez. Ugyanebben a szellemben tevékenykedik a Delitzschianum
Münsterben, a Schwedische Theologische Institut (Svéd Theológiai Intézet),
Jeruzsálemben. Ezt a célt szolgálja több folyóirat is, így a „News Sheet”
(Edinburg), „Saat auf Hoffnung (Vetés reménysége Münster), Judaica (Zü-
rich). Ezeknek a missziói társaságoknak, intézményeknek, folyóiratoknak az
igazi hatása elsırenden nem a megtért zsidók számában mérhetı, hanem ab-
ban a csendes erıben, amely pozitív irányba indította el a zsidóság gondolko-
dását Jézust illetıen, s egyengette – és egyengeti – Jézus hazatérését a zsidó-
ságba. Ennek a felismerése, megértése kopernikuszi fordulatot jelent a
zsidómisszió történetében.

A zsidómisszió és a Magyarországi Református Egyház

Magyarország a Református Egyházon keresztül kapcsolódott be a

nagy missziói társaságok világmérető zsidómissziójába. Ahogyan ez történt,
magán viseli az isteni szándék, gondviselés titkos és nyilvánvaló kézjegyét.
1837-ben nagy ébredés kezdıdött a Skót Református Egyházban. Robert
Wodrow-ban (+1843) különösen felébredt a felelısség a zsidóság iránt. Sokat
imádkozott, böjtölve is a zsidókért, a zsidómisszió elindulásáért. Hatalmas
evangelizációs programot dolgozott ki ezzel a címmel: To the Children of
Israel in all the lands of their dispersion (Izrael gyermekeinek szétszóratásuk
minden helyén). Érlelıdött, és hamarosan megszületett a gondolat, hogy misz-
sziói munkásokat küldenek – egyelıre tájékozódási céllal – az európai, de
fıleg a palesztinai zsidósághoz. A missziói közgyőlés 1838-ban jóváhagyta a
tervet, s a kis csapat 1839. ápr. 5-én indult el Doverbıl. Egyiptomból tevehá-
ton akarták folytatni útjukat. Az induláskor Dr. Black tevéje megbokrosodott,
ledobta gazdáját. Dr. Black olyan szerencsétlenül esett le, hogy eltört a lába.
(Más változat szerint komolyabb sérülés nem történt, dr. Black csak alaposan
megütötte magát.) Bejrútba érve úgy döntöttek, hogy a fiatalabbak folytatják
útjukat, dr. Keith pedig hazakíséri dr. Blacket Konstantinápolyon és a Dunán
át. Budapestre érve néhány napot várniuk kellett. Eközben dr. Keith kolerában
megbetegedett, s az „Angol királynı” szállóban feküdt sokáig. A történtekrıl
tudomást szerzett Mária Dorottya fıhercegasszony, József nádor felesége, akit
súlyos lelki válságba sodort fia halála, s két héttel Keith és Black megérkezése
elıtt keresztyén, lelki barátért imádkozott. Mária Dorottya meglátogatta Ke-
itht, és gondoskodott ápolásáról. A fıhercegnı benne megkapta a kért lelki
testvért és megnyugodott. A beszélgetéseik során Mária Dorottya felhívta
Keith figyelmét arra, hogy milyen sok zsidó él Budapesten, s megkérte, ha
hazamegy, adja át kérését: a Skót Misszió létesítsen zsidómissziói állomást
Budapesten. A kérés meghallgatásra talált. A Skót Misszió Palesztina helyett
Budapestre irányította figyelmét. 1841. aug. 21-én dr. John Duncan munkatár-
saival megérkezett Magyarországra. Ilyen egyszerően mennek végbe Isten
dolgai. Egy teve rakoncátlankodik, egy baleset, egy súlyos betegség, egy
krisztusi lelkülető asszony beteglátogatása – és megszületik a Skót Misszió
213
legvirágzóbb zsidómissziói állomása. A misszió ügyét a Református Egyház
Török Pál szuperintendenssel az élen, kezdettıl bizalommal és szeretettel
karolta fel. 1870 ıszétıl a Vörösmarty utca 51 sz. alatt épült szép, új épület
lett a misszió központja, imateremmel és jól berendezett polgári és elemi isko-
lával. A misszió munkásai közül William Wingate, Rudolf König, dr. Andrew
Moody, James Welester neve ismertebb. Forgács Gyula adata szerint 100 év
(1841-1941) alatt 1059 zsidó fogadta el Jézust megváltójának s lett a Refor-
mátus Egyház tagja.227 A misszió 1939-ig mőködött. Azóta valójában csak
nevében él. Feladatát és szolgálatát a legnehezebb idıkben, 1942. októberétıl
a „Jó Pásztor” vette magára.
A háború után a Református Egyház Zsinati Tanácsa 1946. május 9-
én tartott ülésén foglalkozott a zsidómisszió kérdésével. A Zsinati Tanács VI.
számú határozata kimondja: „A mai idıkben, egy páratlanul gonosz zsidóül-
dözés után és egy fokozatosan erısödı új antiszemitizmus riasztó jelenségei
láttán, a református egyház kétszeresen átérzi azt a nagy felelısséget, amelyet
az Úr Jézus Krisztus az anyaszentegyháznak minden nép megnyerésére nézve
általában, Izrael népére nézve pedig különösképpen a kötelességévé tett.
Megvallja azt a meggyızıdését, hogy a Krisztus keresztjében omlik le az a
választófal, amely az Efézusi levél szerint a két nemzetséget: a zsidót és a
nem zsidót egymástól elválasztja. A Krisztuson kívül egymást üldözi és rontja
az ısi ellenségeskedés, de a Krisztus keresztje zsidóból és nem zsidóból egy
új teremtményt alkot. Ezért kívánatosnak tartja, hogy az Isten Lelkétıl veze-
tett öntudatos zsidómissziót az egyes gyülekezetek a maguk feladataként is-
merjék fel, s az egész magyar református egyház ezen a téren odaadóbban és
hathatósabban munkálkodjék.”228 A határozat a továbbiakban elrendeli, hogy
évenként zsidómissziói vasárnapot kell tartani, amelyen a zsidó nép iránti
feladatokról és kötelességekrıl kell prédikálni. Késıbb, az 1948. április 30-án
tartott ülésen, a zsinati tanácsa az évenként megtartandó zsidómissziói vasár-
nap idejét advent 2. vasárnapjában állapította meg.

A zsidómisszió nagy kérdései, útkeresés

A zsidómisszió történetének rövid áttekintése azt az elgondolkodtató tényt

tárja elénk, hogy a zsidóság a keresztyén zsidómisszió számára bevehetetlen
várnak bizonyult. Sem az erıszak, sem a szelíd szó nem vezetett a kívánt
eredményhez. A zsidómissziónak ez a kétségtelen kudarca csak részben ma-
gyarázható a már említett pozitív és negatív tényezıkkel. Nevezetesen, hogy
mindaz a sok gonosz dolog, ami a zsidómisszió címen történt, iszonyattal
töltötte el a zsidóságot, s hogy a zsidómisszió élı zsidó kegyességgel találta
szemben magát. Ez a kudarc önigazolásul is szolgált mindkét fél számára.
Keresztyén részrıl az önigazolás így fogalmazódik meg: a kudarc oka az,
hogy a zsidóság, amint meg van írva a Bibliában (5Móz 9,6; 2Móz 32,9),
kemény nyakú, kemény szívő nép. Nem bennünk, bennük van a hiba. A zsi-
dóság részérıl viszont ezt mondják: a keresztyén misszió kudarca egyértel-

227
Forgács Gyula: A százéves Skót Misszió. Budapest, 1941.
228
Református Egyház. 1949. 20. 7.p.
214
mően tanúsítja, hogy a nagy perben nekünk van igazunk. A zsidóság tüske a
keresztyénség számára, mert puszta léte kérdésessé teszi a keresztyénség iga-
zát (hogy a Názáreti Jézus a Krisztus). Ezért olyan fontos a keresztyéneknek a
zsidók megtérítése.
Az önigazolás mellett mindkét oldalról jelentkezik – ha más megoko-
lásokkal is – a misszió gondolatának a feladása. Zsidó részrıl elhangzanak
olyan vélemények, hogy az Ószövetségtıl, s így a zsidóságtól, a zsidó vallás-
tól, idegen a misszió gondolata. Az ebbıl adódó gyakorlati következtetés va-
lahogy így fogalmazható meg: mi nem akarunk senkit sem misszionálni, min-
ket se akarjanak. Nos, az kétségtelen, hogy a Talmud nem akart misszionálni.
Ez a tradíció értelmezésébıl következik. A Talmud bölcsei ugyanis attól fél-
tek, hogy a misszió révén idegen vallási és világnézeti elemek kerülnek a
zsidóságba. Maga az Ószövetség azonban egyértelmően missziói célzatú.
Ábrahám elhívásától kezdve Ézsaiáson át Zakariásig hatalmas fénylı ív rajzo-
lódik ki. „Megáldatnak tebenned a föld minden nemzetségei” (1Móz 12,3),
ígéri Isten Ábrahámnak. „Kevés az, hogy nékem szolgám légy, a Jákób nem-
zetségeinek megépítésére és Izrael megszabadultjainak visszahozására; sıt a
népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen” – hir-
deti Ézsaiás (49,6). „És az Úr lesz az egész földnek királya, e napon egy Úr
lészen, és a neve is egy” – teszi fel a koronát Zakariás próféta (14,9).229 A
zsidó nép történetén és tudatvilágán aranyfonálként húzódik végig az a hit,
hogy küldetése van, amit teljesíteni kell. Rabbi David Kimchi (1160-1235)
Izrael missziói feladatáról a következıket mondja: „Mert miattad áll fenn a
világ, mert a túlélés ama szövetségben rejlik, és te világosság leszel a népek-
nek is. A Tóra világossága, ami Sionból jön. Izrael kettıs értelemben jelenti a
népek egzisztenciáját. Izraelnek köszönhetı, hogy minden népnek békessége
lesz, mert Izraelnek köszönhetı, hogy a népek megtartják a Nóé-féle törvé-
nyeket és a helyes útra térnek.”230 231Martin Buber (1916-ban) ezt az egész
emberiségre vonatkozó küldetést összekapcsolja a Sionba való visszatérés
tradíciójával: „Mi Palesztinát nem a zsidó nép számára akarjuk: mi az egész
emberiség számára akarjuk: mert a zsidóság megvalósulásáért akarjuk. Az új
emberiségért való munkából, úgy gondoljuk, nem hiányozhat a zsidóság sajá-
tos ereje – az az erı, amely egykor oly rendkívüli mértékben ösztönözte az
igazi életre. Ez az erı nem halt ki: az elfajulások közepette is él, és ırzi az
üdvösség csíráját a jövendı számára … És éppen az a mi hitünk, hogy a hely-
reállított Sion imádság háza lesz minden nép számára, és az új föld közepette,
a Szellem tüzének az a központi helye, ahol a vérrel borított harci öltözékek
megégnek (Ézs 9,4), és a kardokból ekevasakat kovácsolnak”.232 Ugyanerrıl
írt Buber 1938-ban Mahatma Gandhinak: „Szükségünk van saját földre, hogy
betöltsük a törvényt, szükségünk van szabadságra, hogy rendezzük saját éle-
229
A kérdéshez lásd: Dr. Nagy Antal Mihály: Izráel felelıssége a népekért. A misszió gondo-
lata az Ószövetségben. Th. Sz. Új Folyam
230
In: R. Pfisterer: Verantwortung. 166.k.p.
231
A rabbinusi írásmagyarázat az 1Móz 9,1-11-bıl 7 alaptörvényt következtet: 1. törvényszé-
kek szükségessége, 2. istenkáromlás tilalma, 3. bálványimádás tilalma, 4. fajtalanság tilal-
ma, 5. vérontás tilalma, 6. rablás tilalma, 7. élı állatról levágott hús élvezetének tilalma.
Ezeket nevezik Nóé-féle törvényeknek.
232
In: R. Pfisterer: Verantwortung. 167.p.
215
tünket, idegen földön, idegen törvények alatt ezt megkísérelni sem merjük.
Lehetetlen, hogy megtagadják tılünk a föld és a szabadság elnyerését. Nem
vagyunk mohók, Mahatma, csak engedelmesek akarunk lenni végre.”233 Még
egy izraeli tanút hallgassunk meg a misszió ügyében. Schalom Ben Chorint. A
„népek világossága” kérdést fejtegetve, az Ézs 49,6-hoz kapcsolódóan, a kö-
vetkezıket mondja: „Istennek ez a megbízása szolgájának, az Úr szolgájának
szól. Neki kell a népek világosságává lenni a föld végsı határáig. A régebbi
Izraeltıl idegen volt az ilyen missziói megbízatás.” Pál apostolnak kimondat-
lanul is élete vezérmotívumává lett ez az Ige. A vers írásmagyarázási problé-
májától eltekintve, nevezetesen, hogy a keresztyénség a názáreti Jézusra al-
kalmazza, „Pál egy olyan történeti és üdvtörténeti feladatot töltött be, amit a
zsidóság elhanyagolt. Ez a problematika mind a mai napig megırizte aktuali-
tását. Sıt, éppen manapság nyert kiemelkedı politikai aktualitást, mert a zsidó
nép napjainkban kétségbeesett erıvel még egyszer megkísérelte megépíteni
Izrael államban Jákób törzseit, hogy visszahozza Izrael megırzöttjeit. Izrael
feladata az, hogy a népek világossága legyen, ám ez gyakran feledésbe merült
… Pál tudatában volt küldetésének, és büszkén vallotta: „a nemes harcot
megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam (2Tim 4,7)” … Pál
tehát betöltött valamit Izrael küldetésébıl, ami nélküle nem jutott volna törté-
nelmi beteljesedéshez. Miben áll ez? A zsidóságban valami félénkség volt a
missziói terjeszkedéssel kapcsolatban. A szövetséges nép gondolata, ami
szakrális vérközösséget képez, igen erıteljesen meggyökeredzett a nép tuda-
tában, s erısebbnek bizonyult az egyes próféták világmérető küldetéstudatá-
nál.”234 Végül egy elgondolkodtató összefüggésre utal Schalom Ben Chorin a
misszióval kapcsolatban: „Az, hogy a zsidóság tartózkodik a misszió gondola-
tától, összefüggésben lehet az idumeusélménnyel. I. Hyrkanos (Kr. e. 134-
104) Kr. e. 126 körül, az idumeusokat a bibliai Edom leszármazottait, Juda
déli szomszédját és ellenségét, körülmetélkedésre, és ezzel a zsidóság felvéte-
lére kényszerítette. A szomszédos népnek ez a kényszermegtérítése meg-
bosszulta magát. Heródes idumeus nemzetségbıl származott. Szégyennek és
büntetésnek érezték, hogy egy idumeus Jeruzsálemben, a Dávid trónján király
lehetett. Ben-Chorinnak bizonyára igaza van, ám ez a példa is mutatja: bármi-
lyen fájdalmasak és megkötözıek legyenek is a negatív élmények, egyszer
egyenesbe kell jönni velük. Ebbe az irányba mutatnak Schalom Ben Chorin
szavai is: „Pál tehát kettıs elutasításban részesült: mind a zsidóság, mind az
ıskeresztyénség elutasította. (Utóbbi alatt az apostoli körön belüli ellentétre
gondol. Szerzı megjegyzése.) Ennek ellenére Pál volt az, aki Izrael feladatát,
hogy „a népek világossága” legyen, helyettesítıen betöltötte.”235 Az elmon-
dottak eléggé tanúsítják, hogy a misszió megoldásra váró kérdésként jelen van
a zsidóság életében.
Kétségtelen, hogy a zsidómisszió kérdésében a keresztyénség elbi-
zonytalanodott. Ez fıleg két dologban jelentkezik. A zsidómisszió sorozatos
kudarca sokakat arra a gondolatra vezetett, hogy valójában nem is feladata az
egyháznak a zsidók megtérítése. A zsidókat csak Isten térítheti meg. Csak
233
In: R. Pfisterer: Verantwortung. 167.p.
234
Schalom Ben-Chorin: Paulus. Der Völkerapostel in jüdischer Sicht. 205-207.p.
235
Schalom Ben-Chrorin: Paulus. 208.k.p.
216
Isten végezheti el a zsidóság szívében, hogy a názáreti Jézusban felismerjék a
megígért Messiást. Ebben természetesen van igazság. A misszióra általában
érvényes, hogy a szíveket csak Isten nyithatja meg. De ez nem jelenti és nem
jelentheti a misszió feladását. Az apostolok és Isten elhívott szolgái mind
ebben a tudatban végezték missziói szolgálatukat. A Biblia arra tanít, hogy
Isten igéjét, Isten országának evangéliumát hirdetni kell alkalmas és alkalmat-
lan idıkben, akár meghallják, akár elutasítják (Ez 2,5.7.11; 2Tim 4,2). Jézus
nem vonta vissza a missziói parancsot. Nem a megbizatás érvényességét kell
kétségbe vonni, hanem azt, ahogyan értelmeztük és betölteni igyekeztünk. A
kettı között igen nagy a különbség.
A zsidómisszió alapvetı kérdése, hogy igazság áll szemben igazság-
gal, ám úgy, hogy ki-ki a maga igazságát védelmezi és önigazolását keresi. Ha
ezek az igazságok ennyire ütköznek, akkor nem ezekkel az igazságokkal van
baj? Nem azért ütköznek ezek az igazságok olyan tragikusan egymással, mert
mindenek elıtt Isten igazságával ütköznek? A magunk igazsága és önigazolá-
sa helyett nem Isten igazságát kellene-e keresni? Csak ez vezet megoldáshoz.
Ezért annyira szükséges a theológiai vizsgálódás, visszatérni az Igéhez, a Bib-
liához, félretéve évezredes beidegzıdéseinket, téveszméinket.
Isten igazsága az, hogy a zsidómisszió kudarca valójában nem kudarc.
Minden pontosan Isten terve szerint történik. Míg a pogányok ideje tart (Róm
11,25), Izraelbıl addig csak maradék van (Rm 11,5). Maradék alatt itt az ige
azokat a zsidókat érti, akik elfogadják Jézust Izrael Messiásának. Nos, Jézus
munkásságától kezdve egészen napjainkig, mindig voltak zsidók, akik szívük
szerint nem kényszerbıl hittek és hisznek Jézusban, Isten Fiának, a próféták
által megígért Messiásnak vallják. Tehát szó sincs kudarcról. Nem a zsidók-
nak van igaza, nem is a keresztyéneknek. Istennek van igazuk. Már utaltam rá,
de itt újra hangsúlyozom: az ébredési mozgalmak, zsidómissziói társaságok
által Isten sokkal többet végzett el, mint amennyit mi ebbıl látunk. Csak –
más a vetı, és más az arató. Jézus szavait hittel és reménységgel a zsidómisz-
szióra is vonatkoztathatjuk: „Emeljétek fel szemeiteket és lássátok meg a tájé-
kokat, hogy már fehérek az aratásra” (Jn 4,35b).
Isten igazsága az, hogy az a zsidómisszió, amit a keresztyénség közel
2000 éven át végzett, nem lehet eredményes – túl az elıbb említett maradé-
kon. Ez a zsidóság pogánymissziójára is érvényes. Ha Izrael olyan komolyan
vette volna a pogánymissziót, mint ahogyan az Ószövetség szerint is vennie
kellett volna, az sem lett volna olyan eredményes, amilyennek emberi elgon-
dolás szerint lennie kellett volna. Miért? Azért, mert ha Izrael, illetve a zsidó-
ság pogánymissziója teljes sikert aratott volna, akkor ma csak zsidó nép lenne.
Ha a keresztyénség zsidómissziója aratott volna teljes sikert, akkor ma nem
lenne egyetlen zsidó sem. A körülmetélés révén ugyanis a megtért pogány
beolvadt a zsidóságba. A megkeresztelt zsidó pedig beolvadt abba a népbe,
amely között élt. A zsidók joggal mondták és mondják, hogy a zsidómisszió, a
keresztyénség felvétele az asszimiláció egyik módja, s az áttért zsidó – elve-
szett zsidó. A zsidóság számára mindenképpen elveszett. Ez viszont beleütkö-
zik Isten akaratába. Nem történhet meg. A Biblia nem azt mondja, hogy majd
egy nép lesz, hanem azt, hogy az egész földnek egy Királya, egy Ura lesz
(Zak 14,9). Az egy nyáj képe (Jn 10,16) nem zárja ki azt, hogy az egy nyájban
217
sokféle (fehér, fekete, csíkozott, stb) juh legyen. A Jel 21,24-26 is beszél né-
pekrıl. Izrael azonban Isten választott népe. Megmondatott: „oly nép, amely
maga fog lakni, és nem számláltatik a nemzetek közé” (4Móz 23,9, vö. 5Móz
33,28). Izrael nem tőnhet el a népek, sem az egyházak tengerében. Isten min-
den ígéretének be kell teljesedni rajta. Isten akarata az, hogy a zsidó maradjon
meg zsidónak, akkor is, ha Jézus Krisztust elfogadja.
Isten igazsága az, hogy „az evangélium igazsága megmaradjon”(Gal
2,5), mind a zsidóknak, mind a görögöknek. Az evangélium igazsága az a
megváltás, amit Isten Jézus Krisztusban ajándékozott mind zsidóknak, mind
görögöknek. A benne való hit a döntı. A zsidókból álló ısegyház igen nagy
szabadságot adott a pogányok közül megtérıknek. Péter apostol az evangéli-
um igazságát, Jézus Krisztust állította a középpontba, amikor a kérdésben
döntöttek: „… az Úr Jézus Krisztus kegyelme által hisszük, hogy megtarta-
tunk, miképpen azok is” (ApCsel 15,11; vö. 15,1-31). A pogány-keresztyének
viszont nem adták meg ugyanezt a szabadságot a zsidóknak. A középpontban
lényegében már nem Jézus Krisztus elfogadása, hanem a keresztyénség felvé-
tele állt. A keresztyénségre pedig sok minden rárakódott az idık folyamán. A
zsidóktól megkövetelték, hogy ezeket a szokásokat, hagyományokat, dogmá-
kat vegyék át, saját szokásaikat, ünnepeiket, sıt egyáltalán zsidóvoltukat pe-
dig tagadják meg. S ha valaki jó keresztyén lehet attól, hogy nemzete ünnepeit
megtartja, akkor miért nem lehet a zsidó jó krisztushívı, ha saját nemzeti ün-
nepeit megtartja (pl. hetek ünnepe, purim, chanuka)? Az eljövendı idıkben
sok múlik azon, hogy mit tartunk fontosnak: a magunk igazságát, vagy az
evangélium igazságát?
Isten igazsága az, hogy minden ember, minden nép, bibliai kifejezés-
sel élve – mind zsidók, mind görögök, Krisztusban nyerik el és élheti meg
igazi identitását, azaz azonosságukat. Az identitás súlyos kérdés mind a zsidó-
ság, mind a keresztyénség számára – tárgyunkra szőkítve le a dolgot. Ki a
zsidó?236 Ki a keresztyén? Az, aki minden „zsidós” dolgot kiseper? Valami
statikus, merev dolog az identitás, vagy pedig valami dinamikus, mozgó, cél-
ratörı? Az üdvtörténet azt tanítja, hogy az igazi identitás dinamikus, cél felé
haladó és célba érı valóság. Ábrahám úgy Ábrahám, hogy engedelmeskedik
Isten szavának, útrakel és bemegy az ígéret földjére. Ám az üdvtörténet ezzel
nem fejezıdött be. Minden nemzedéknek át kell élnie a maga idejében, hely-
zetében Ábrahám hitét, s az Isten vezetése iránti engedelmességet (vö. 5Móz
5,2-3). Csak így van meg az identitás közte és Ábrahám közt, így van meg a
saját identitása is. Ezen az úton el lehet akadni, valahol le lehet táborozni, s
ezt a letáborozást lehet igazi identitásnak nyilvánítani. A samaritánusok és a
sadduceusok például letáboroztak a Tóránál, Mózes öt könyvénél. Sadduceus
az, aki csak a Tórát fogadja el kánoni tekintélynek, tagadja a feltámadást, az
angyalok létezését. De igazi identitás ez? Célbaért ezzel az, aki sadduceusnak
vallja magát? Nem olyan-e ez, mint amikor Izrael a Szeir hegyet kerülgette a
pusztában hosszú ideig? (5Móz 2,1-3) De ezzel a kerülgetéssel nem jutottak
egy lépéssel sem elıbbre. A zsidó anyától való születés mellett valóban abban

236
A kérdés megválaszolása nagyon nehéz. A kérdéshez lásd: Dr. Nagy Antal Mihály: Örök
szövetség. Sárospatak, 1996. 21-23.p.
218
lenne a zsidó identitás, hogy el kell utasítani azt, hogy a názáreti Jézus az
Isten Fia, a megígért Messiás? Nem letáborozás ez? Nem körbenjárás ez? A
keresztyén bizonyságtétel, levetve a sallangokat, minden embernek, zsidónak
elıször, meg görögnek ez: Az ember Krisztusban találja meg identitását. „Aki
Krisztusban van, új termés az; a régiek elmúltak, íme újjá lett minden” (2Kor
5,17). Krisztusban, a Szentlélek erıi által lesz az ember az, aki valójában,
akinek Isten akarata szerint lenni kell. Ez az igazi identitás. ezért mondja Jé-
zus: „… aki meg akarja tartani az ı életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ı
életét én érettem, megtalálja azt” (Mt 16,25; vö. 10,39, Lk 9,24).
Nem a zsidómisszió szenvedett kudarcot, hanem mi, akik Krisztusról
neveztetünk, azzal a sok gonoszsággal, ami zsidómisszió címen történt, és
teológiai tudatlanságunkkal. A megbízatás érvényes. A megbízatás lényege:
keresztyén bizonyságtétel Izraelnek. Ha úgy tetszik, ezzel a megfogalmazással
a leterhelt és bántó zsidómisszió szót is helyettesíthetjük.
Felvetıdik a kérdés: milyen legyen ez a keresztyén bizonyságtétel?
A hiteles keresztyén bizonyságtétel bőnbánattal, megbánással, bocsá-
natkéréssel kezdıdik. Az új templom építésére nézve ezt mondja Isten Ezékiel
próféta által: „İk pedig szégyenkezzenek bőneik miatt és azután mértékül
vehetik ezt a mintát” (Ez 43,10). Az ıszinte megbánás, ami nem csak szavak
kérdése, hiteles bizonyságtétel.
Minden misszió valójában útkészítés. „Menjetek át, menjetek át a
kapukon, készítsétek a népnek utát, töltsétek, töltsétek az ösvényt, hányjátok
el a köveket, emeljetek zászlót a népek fölé … vegyetek el minden botránko-
zást népem utáról” (Ézs 62,10, 57,14). Ez az egyházat, a keresztyén embert
minden vonatkozásban belsı megújulásra kötelezi. A botránkozás köveivel mi
szórtuk tele az utat, a mi kötelességünk eltakarítani.
S ha mindezt megtettük, mértékül vehetjük a „mintát”, akit Isten
adott. A keresztyén bizonyságtétel lényege: felmutatni, láttatni Jézust. Azt a
Jézust, akiben Isten kimondhatatlan szeretete testet öltött. Ez sem szavak kér-
dése, hanem Jézus példájának a követése. Pár évvel ezelıtt részt vettem egy
zsidó-keresztyén találkozón. A beszélgetés során szó esett Markó Iván: „Jé-
zus, az ember fia” címő balettjérıl. Egy fiatal hölgy felállva a következıket
mondta: „Elmentem, hogy megnézzem. De nem tudtam végignézni. Nem
azért, mintha rossz lett volna, hiszen nagyon jó. Hanem azért, mert ezt kérdez-
tem magamban: „Létezik ilyen szeretet?” E felszólalás után arra gondoltam:
Igen, ez a zsidómisszió, illetve a keresztyén bizonyságtétel Izraelnek. Ilyen
meggyızıen megélni: van ilyen szeretet.
A keresztyén bizonyságtétel az, ami a Szentlélek által történik. Ami a
Szentlélek nélkül történik, az emberi, s magában hordozza az elfajulás, az
emberi gonoszság minden lehetıségét. A Szentlélek általi bizonyságtétel a
szeretet lelkével való bizonyságtételt jelenti. Erre is érvényes a régi mondás,
amit fiatal koromban egy hajdúnánási idıs presbitertıl hallottam: „Az igazság
nem kı, amivel megdobjuk a másikat, hanem finom, illatos, zamatos gyü-
mölcs, amivel illedelmesen megkínáljuk embertársunkat.” Minden misszió a
Szentlélekben való megújulás kérdése, szükségessége elé állít, amint Jézus
megparancsolta: „maradjatok Jeruzsálem városában, mígnem felruháztatott
mennyei erıvel” (Lk 24,49). Csak Isten Lelke szülhet újjá, teremthet hitet.
219
Általa lehet kimondani: „Úr a Jézus Krisztus” (1Kor 12,3). A Szentlélek ere-
jével, vezetésével járva is csak a Szentlélek útegyengetıi vagyunk. A Lélek
eljövetelét pedig csak kérni és várni lehet.

Zsidó-keresztyén párbeszéd

Isten népe életében az elsı nagy szakadás az, ami a zsidóság és a ke-
resztyénség között következett be a Krisztus utáni elsı századokban. A zsidó-
ság és a keresztyénség páratlan módon összetartozik. A zsidóság és a keresz-
tyénség kapcsolata nem hasonlítható egyetlen más vallással való kapcsolathoz
sem. Ezért mondta Barth Károly 1966-ban Bea bíborosnak: „Ne felejtsük el,
hogy végül csak egy igazi ökumenikus kérdés van: a zsidóssággal való kap-
csolatunk. Mert vitathatatlan, hogy ez a nép Isten szent népe.”237 A zsidóság
és a keresztyénség összetartozásáról tettek vallást a svájci római katolikus
püspökök is az 1979. július 12-én tartott konferenciájukon: „A zsidó nép és
Jézus Krisztus egyháza, minden különbözıség ellenére, igazi szolidaritásra
hivatott el az egész emberiség javára.”238 A zsidóság részérıl is találunk szá-
mos megnyilatkozást, amik ebbe az irányba mutatnak. Pinchas Lapide szerint
három ok miatt szükségesebb és reményteljesebb a zsidó-keresztyén párbe-
széd, mint bármikor. „Elıször azért, mert Jézus testvérei és tanítványai között
még sohasem volt tisztességes párbeszéd. Az ıs-szakadás idején, amikor a
pogányokból álló egyház megtagadta anyját, mindkét tábor hangos volt a
kiabálástól és a gyalázkodástól, mindez olyan szenvedélyesen történt, aho-
gyan csak testvérek tudnak veszekedni. Késıbb eretneknek tekintették egy-
mást, saját üdvükhöz a másik kárhozata kapcsolódott, a másként hívıt kishi-
tőségbıl „hitetlennek” nyilvánították - míg végül Kain és Ábel lett az
úgynevezett disputációk szomorú példaképe. Nem az volt a vita alapja, hogy
ki szereti jobban Istent, hanem az, hogy állítólag kit szeret Isten jobban, s ez
testvérgyilkossághoz vezetett. Végül jött a némaság ideje - útszéli dolgokról
beszéltek s nem a legfontosabbakról. Haszontalan és fölösleges volt minden
párbeszéd, mivel a másikat eleve elkárhozottnak tekintették, az istenkérdésre
minden feleletet tudtak.
Másodszor azért, mert a hívı zsidók és a hívı keresztyének egyaránt egy-egy
szigetet alkotnak, ami körül az ellenszenv, a materializmus és az ateizmus
tengerének hullámai tombolnak. Olyan tenger veszi körül ezeket a szigeteket,
ami egyre viharosabb, s a hit mindkét szigetét elnyeléssel fenyegeti.
Harmadszor azért, mert a zsidók és a keresztyének a legmélyebben testvérek,
olyan mélyen, hogy a teológia fáitól kétezer éven át nem láttuk a testvériség
erdejét. Szellemi és lelki rokonságról van szó, ami minden dogmatikánál,
exegézisnél és hermeneutikánál mélyebbre hatol...
Az igazi párbeszéd az, amiben senkinek sincs igaza, senki sem akarja legyız-
ni és megtéríteni a másikat, amikor tanulni akarunk egymástól.”239

237
Shlomo Hizak: Bauen oder brechen. 81. p.
238
Clemens Thoma: Die theologischen Beziehungen zwischen Christentum und Judentum.
22k. p.
239
P. Lapide: Ist das nicht Josephs Sohn? llk. p.
220
 A zsidó-keresztyén párbeszéd történetében három fı szakasz külön-
böztethetı meg. Mindháromra a párbeszéd más-más felfogása és gyakorlása
volt jellemzı. A zsidó-keresztyén párbeszéd bibliai mintapéldája az ApCsel
17:10-12-ben olvasható. A történet szerint Pál apostol missziói útja során
Béreába érkezett. Szokása szerint elment a zsinagógába. Bizonyságot tett
arról, hogy a názáreti Jézus a Krisztus. Ekkor elıvették az Írásokat, s napról-
napra tanulmányozták. A kérdés az volt: Megfelel-e az Írásoknak az, amit Pál
apostol a názáreti Jézusról hirdet. Végül voltak, akik elfogadták, hogy a názá-
reti Jézus a Krisztus, voltak, akik nem fogadták el. Mindez a legnagyobb
rendben, nyitottságban történt. A döntı tehát az volt, hogy leültek és tanulmá-
nyozták az Írásokat. A bibliai mintapélda szerint a párbeszéd alapvetıen Jézus
személye körül forgott. A Biblia szerint Jézus személye nem zárható ki a zsi-
dó-keresztyén párbeszédbıl. Ha a párbeszéd során a legfontosabb kérdésrıl
nem lehet beszélni, akkor az valójában nem párbeszéd. Az is bibliai igazság,
hogy mindennek rendelt ideje van - a párbeszéd során is. S nemcsak az a kér-
dés, hogy mirıl beszélünk, hanem az is, hogy hogyan beszélünk. Úgy tőnik,
hogy az elıbbi idézetben Pinchas Lapide is a hogyanra tette a hangsúlyt.
A bibliai mintadialógus kora hamar véget ért. Pál apostol volt az elsı és az
utolsó nagy képviselıje. A bibliai párbeszéd rövid szakaszát a kényszerdialó-
gusok hosszú korszaka követte. A hatalommal rendelkezı egyház nyilvános
vitákra kényszerítette a zsidókat. Ezektıl a vitáktól azt várták, hogy a zsidók
elismerik a keresztyén vallás igazságát, és megtérnek. A kényszerdialógusok
fı témája Jézus messiás volta, a Szentháromság, a messiási próféciák értelme-
zése volt. Mivel ezek a párbeszédek nem hozták meg a kívánt eredményt,
ezért gyakran a zsidóüldözések felújulásával és talmud-égetésekkel végzıd-
tek. A kényszerdialógusok sorában kiemelkedik a párizsi (1240), a barcelonai
(1263) és a tortosai (1413/14).240 A kényszerdialógusok révén a dialógus is
leterhelt fogalom. Dialógus címén is sok gonosz dolog történt az egyház ré-
szérıl. A dialógussal kapcsolatosan már mindkét fél részérıl megtörtént a
szemléletváltás: lehet másként is párbeszédet folytatni. Sıt, nemcsak lehet,
hanem kell is. Ez azt is jelenti, hogy más területeken is végbemehetnek hason-
ló változások.
A zsidó-keresztyén párbeszéd harmadik szakasza a konferenciák, az egymás
felé fordulás korszaka. Ez a korszak a felvilágosodás korának óvatos kísérle-
tezéseitıl és a XIX. század »falakon át« való beszélgetéseitıl eltekintve az
elsı világháború után kezdıdött. 1918 és 1933 között számos konferencián
találkoztak zsidók és keresztyének. Sokszor csak annyi történt, hogy zsidók
és keresztyének kifejtették véleményüket, kölcsönösen meghallgatták egy-
mást. A konferenciák anyaga könyvben is megjelent.241
240
A zsidó-keresztyén dialógusok, hitviták rövid történetét l. Robert Raphael Geis: Einleitung,
in: Versuche des Verstehens. 28-37. p.
241
Versuche des Verstehens. Dokumente jüdisch-christlicher Begegnung aus den Jahren l918-
l933. Herausgegeben und eingeleitet von Robert Raphael Geis und Hans-Joachim Kraus.
Chr. Kaiser Verlag München. l966. l945. után: Der ungekündigte Bund. Neue Begegnung
von Juden und christlicher Gemeinde. Herausgegeben von Dietrich Goldschmidt und Hans-
Joachim Kraus. Kreuz Verlag Stuttgart, Berlin. 2. Auflage l963. Das gespaltene Gottesvolk.
Herausgegeben von Helmuth Gollwitzer und Eleonore Sterling, bearbeitet von Ursula Bohn
und Renate Maria Heydenreich. Kreuz Verlag Stuttgart, Berlin. l966.
221
 A kibontakozó, virágzásnak induló zsidó-keresztyén párbeszédet
megszakította a második világháború. A háború után felvetıdött a kérdés: a
holocaust után van-e még lehetıség zsidó-keresztyén párbeszédre? Isten ke-
gyelmének csodája, hogy a második világháború után a zsidó-keresztyén pár-
beszéd hamarosan elkezdıdött, illetve folytatódott. 1946-tól konferenciák,
nemzetközi konferenciák, találkozások sora jött létre zsidók és keresztyének
között. A zsidó-keresztyén párbeszéd lehetısége a Jóm-Kippur háború után
vált ismét kérdésessé. A jeruzsálemi Héber Egyetem professzorai feltették a
kérdést: Lehetséges-e a Jóm-Kippur háború után zsidó-keresztyén párbeszéd?
„Olyan embereknek, mint e sorok írója is - mondja Shalom Ben-Chorin -,
akik évtizedek óta benne vannak a keresztyén-zsidó párbeszédben, az hogy a
végveszély idején nem volt dialógus, keserő csalódást jelentett”. Egy Izrael-
ben élı keresztyén ezt így foglalta össze: „Azok az izraeliek, akik régóta fára-
doznak a zsidó-keresztyén párbeszéd keretében, úgy érezték, hogy a keresz-
tyének nagyobb testvérként befogadták ıket. Most keserően csalódtak ebben a
reménységükben.”242 Az igazi párbeszéd nemcsak szép szavak, hanem igaz
cselekedetek kérdése is.
Minden épületnek jó alapokra van szüksége. Ez érvényes a zsidó-
keresztyén párbeszédre is. Ezek az alapok egyre tisztábban kirajzolódnak.
Mindenekelıtt fontos annak a felismerése, hogy ezt a párbeszédet maga Isten
akarja. Az Atya akarata az, hogy gyermekei egyetértésre jussanak, békesség-
ben, szeretetben éljenek, s így betöltsék küldetésüket. Aki ezt nem látja, nem
vállalja, az Isten ellen hadakozik.
Párbeszéd csak azok között lehetséges, akik egymást elfogadják, befogadják.
Az egyház részérıl ez mindenekelıtt Izrael elsıszülöttségi jogának az elisme-
rését, önértelmezése tiszteletben tartását, a bibliai Izrael és a jelenkori zsidó-
ság közötti folyamatosság megvallását jelenti, beleértve Izrael államát is.
A dialógus során számolni kell a realitásokkal, számolni kell a kétezer év alatt
keletkezett szakadékokkal, falakkal, sebekkel. De számolni kell a hit és a hit-
bıl fakadó reménység realitásával is. Nincs olyan szakadék, ami ne lenne
áthidalható. Nincs olyan nehéz kérdés, ami ne lenne megoldható. Ez vonatko-
zik azokra a súlyos teológiai kérdésekre is, amik ott tornyosulnak a zsidó-
keresztyén párbeszéd asztalán (pl.: Messiás, megváltás, közbenjárás, bőn,
megtérés, a kegyelem elsıbbsége, Szentháromság). Sajnos, a felsorolt kérdé-
sekkel behatóan nem foglalkozhatunk. Talán máskor és más helyen erre is sor
kerülhet. Meggyızıdésem, hogy egyik sem megoldhatatlan kérdés, ha az
évezredes sáncokból kimozdulva elindulunk Isten és egymás felé.
A megoldás felé annak az igénynek az elfogadása vezet, ami a zsidóság és a
keresztyénség részérıl egyaránt egyre erıteljesebben jelentkezik: Vissza a
forráshoz! Vissza a Bibliához! A zsidóság utóbbi kétezer éves történetében
többször is jelentkezett, és napjainkban is jelentkezik ez az igény. Salamon
Ludwig, orvos és teológus (1789-1866) már 1835-ben hangsúlyozta kijelen-
téstanában: „Az Ótestámentum nem azért adatott, hogy kijelentse a törvényt,
hanem azért, hogy az élı Istent jelentse ki. A törvény alárendelt, jelentıség

242
R. Pfisterer: Verantwortung, l86k. o.
222
dolgában csak a második.”243 Sürgetıen szükség van - vallja H.J.Schoeps - az
ısrégi alapok újragondolására, mint ahogyan ez K.Barth theológiájában meg-
történt.244 „Nyomja valami a szívem - írja Will Herberg - , amitıl szívesen
megszabadulnék. Az, ami nyomja a szívem: a zsidó teológia megújulásáért
való kiáltás.”245 A Bibliához való visszatérés mind a zsidók, mind a keresz-
tyének számára kikerülhetetlen feladat. Csak így lehet reményteljesen folytat-
ni a zsidó-keresztyén párbeszédet. Ezen az úton lesz valóság M.Buber látomá-
sa:”Ha a zsidóság ismét Izrael lenne... akkor a zsidók és a keresztyének
közötti különbség kendızetlenebbül jelentkezne, de nem élesebb vita lenne
köztünk és az egyház között, hanem valami egészen más.”246

243
Hans Joachim Schoeps: Jüdischer Glaube in dieser Zeit. In: Jüdische Theologie im 20.
Jahrhundert. 252. o.
244
H.J. Schoeps: Jüdischer Glaube in dieser Zeit. 249. o.
245
Id.: Milton Steinberg: Anatomie des Glaubens (l960.) In: Jüdische Theologie im 20.
Jahrhundert. 413. o.
246
Id.: H. J. Kraus: Einleitung. In: Versuche des Verstehens. l84. o.
223
 5. A MISSZIÓ ÉRTELMEZÉSE A REFORMÁCIÓTÓL AZ
ÖKUMENIZMUS KORÁIG

A reformáció és az orthodoxia kora

A misszió kérdése a reformáció korában, s részben azt követıen is a

nagy missziói parancs (Mt 28,18-20) értelmezése körül élezıdött ki. A refor-
mátorok és a 17. század teológusai közül sokan úgy vélekedtek, hogy a nagy
missziói parancs csak az apostolokra volt kötelezı. „Amikor ık meghaltak,
Krisztus parancsa is meghalt velük, érvénye nem terjed ki az egyházra, amit
alapítottak. Az apostolok halála óta az egyház a közvetlen közösségen belüli
bizonyságtétel által terjed, vagy az üldözések következtében való szétszóratás
révén. A keresztyén felsıség kötelessége, hogy fennhatóságuk területén gon-
doskodjanak arról, hogy az evangélium hirdettessék a nem keresztyén terüle-
teken. Az egyháznak nem feladata, hogy távoli területeken hirdesse az evan-
géliumot s egyházakat (gyülekezeteket) alapítson. A lelkészek és a püspökök
illetékessége nem terjed túl azon a gyülekezeten vagy területen, ahová helyez-
ték ıket.” 247
Kálvin, mint ismeretes, kétféle tisztséget különböztet meg: idılegese-
ket (átmenetieket) és maradandókat. Az ideiglenesekhez tartoznak az aposto-
lok, evangélisták és a próféták. Az apostolok feladata volt, hogy hirdessék az
evangéliumot mindenütt, engedelmeskedve Krisztus parancsának. Az evangé-
listák is végezték ezt a munkát, de nekik nem volt akkora tekintélyük, mint az
apostoloknak. Ilyen volt pl. Lukács, Timótheus és Titusz. Ezek a tisztségek
csak a gyülekezetek megalapításáig léteztek. Ha a szükség úgy hozza, Isten
támaszthat apostolokat és evangélistákat, nem azért, hogy a pogányoknak
hirdessék az evangéliumot, hanem azért, hogy az egyházat visszavezessék
ahhoz az igazsághoz, amibıl kiestek. Tehát ezek a tisztségek ismét csak ideig-
lenesek. Ugyanez érvényes a próféták tisztségére is. A pásztorok és a tanítók
szolgálata állandó. Szolgálatuk tartalma azonos az apostolokéval, egy dolog
kivételével, nevezetesen, hogy illetékességük a saját gyülekezeteikre korláto-
zódik. Az 1Kor 12,28 magyarázásánál Kálvin a következıket mondja:
„.....mert az Úr rendelte az apostolokat, hogy elterjesszék az evangéliumot az
egész világon, nem szabott nekik korlátokat, nem jelölt ki nekik parókiákat,
hanem azt akarta, hogy bárhová mennek, minden nép és nyelv között legye-
nek nagy követek. Ebben van a különbség köztük és a pásztorok között, akik
bizonyos mértékben, saját helyi gyülekezeteikhez kötıdtek. A pásztornak nem
feladata, hogy hirdesse az evangéliumot az egész világon. A pásztor feladata
az, hogy viseljen gondot a rábízott gyülekezetre.”248
A misszió tekintetében Luther Kálvinhoz hasonlóan gondolkodott:
„Az apostolok azért mentek be idegen házakba és hirdették az evangéliumot,
mert parancsuk volt rá, ezt a feladatot kapták, ez okból hívattak és küldettek
el, vagyis, hogy prédikáljanak mindenütt, amint Krisztus megmondta: „menje-

247
Harry R. Boer, Pentecost and Missions. WM. B. Eerdmans Publishing CO. Grand Rapids,
Michigan, 1961. Fifth printing, June 1979. 18.p.
248
Kálvin, A keresztyén vallás rendszere, IV. könyv. 3. fejezet, 4. és 5. par. Id.: H. R. Boer, i.
m. 18. 19.pp.
224
tek el az egész világra és prédikáljátok az evangéliumot minden teremtmény-
nek.” Ezek után senki sem kapott ismét ilyen általános apostoli parancsot,
hanem minden püspöknek vagy pásztornak megvan a maga parókiája (plébá-
niája).”249
Az evangélium elvben Luther szerint is meg lett hirdetve az egész vi-
lágnak az apostolok által. Az apostolok után táguló körökben jut el az evangé-
lium mindenüvé, minden emberhez, a keresztyének üldözése révén, akik hir-
detik az evangéliumot. „Ez a hirdetett üzenet - mondja Luther -, hasonló a
vízbe dobott kıhöz, ami fodrokat, hullámköröket csinál maga körül, amik
mind távolabbra és távolabbra haladnak, az egyik löki a másikat, míg el nem
jutnak a víz végéig. A középen tehát egészen csend (nyugalom) van, a hullá-
mok viszont nem szőnnek meg haladni elıbbre és elıbbre. Így történik ez az
evangélium hirdetése esetében is: elkezdıdött az apostolokkal, és folytatódik
állandóan. A prédikátorok viszik tovább, kergetik és üldözik ıket egyik hely-
rıl a másikra, mígnem megismerik mindazok, akik még nem hallottak róla, a
középen azonban, ahol elkezdıdött, teljesen széteshet és herezissé válhat.”250
Melanchton, Bugenhagen és Zwingli Kálvinhoz és Lutherhez hason-
lóan gondolkodott. A reformátorok közül Bucer törıdött a misszióval. „Az
igazi lelkigondozásról „(Von der waren Seelsorge) írt könyvében aggodalmát
fejezi ki amiatt, hogy a keresztyének sokat fáradoznak, nagy utakat megtesz-
nek anyagi gyarapodásuk érdekében, de kevés gondjuk van azoknak a szelle-
mi jólétére, akikkel kereskednek. Bucer szerette volna, ha a gyülekezet vénei
veszik kezükbe ezt az ügyet. Egyébként Bucer is osztotta azt a reformátori
felfogást, hogy a missziói parancs csak az apostolokra vonatkozik. Bucer az
elıbb említett könyvében (Von der waren Seelsorge) a következıket írja:
„Amit a keresztyének általában, valamint a polgári hatóságok elmulasztanak,
nevezetesen hogy megkeressék az elveszett juhokat, azt a gyülekezet véneinek
kell vállalni, hogy megtegyék minden lehetséges módon. De arra nincs apos-
toli elhívásuk és parancsuk, hogy idegen népekhez menjenek, azonkívül a
gyülekezetben sem engedhetik meg senkinek, aki nincs kapcsolatban a Krisz-
tus gyülekezetével, hogy beleessen ebbe a hibába.”251
Az orthodoxia ırizte és ápolta a misszióról alkotott reformátori felfo-
gást, ami valójában nem a Bibliára, hanem a corpus christianum képzetre
épült. Római katholikus részrıl fel is figyeltek erre a téves missziói szemlélet-
re, és fel is használták, mondván: a protestáns egyházak nem igazi egyházak,
mert nem misszionáló egyházak (Bellarmin Kardinális). Erre a vádra a 17.
század óprotestáns orthodoxia neves teológusai még magabiztosan válaszol-
ták: „Annak idején érvényes volt, hogy menjenek el az egész világra, most
azonban ez érvényes: Maradjatok ott, ahová Isten állított benneteket.” 252 Mint
249
D. Martin Luthers Werke, kritische Gesamtausgabe, Weimar, 1897. 31. kötet, 210. 211. Id:
H. R. Boer, i. m. 19.p.
250
Dr. Martin Luthers Samtliche Werke, Erlangen Ausgabe, 1846, 12. kötet, 46. In: H. R.
Boer, i. m. 19. 20.pp.
251
M. Bucer, Von der wahren Seelsorge, Straszburg (: sic!), 1538, 46. In: H. R. Boer, i. m.
20.p.
252
A. Schlatter, Der Dienst der Christen in der älteren Dogmatik, Gütersloh, 1897, 7. 5. In: J.
Moltmann, Kirche in der Kraft des Geistes. Ein Beitrag zur messianischen Ekklesiologie.
Chr. Kaiser Verlag Münchezn, 1975, 22.p.
225
Moltmann is hangsúlyozza, az evangélium óprotestáns megértése a bőnös
ember megigazulására koncentrált, és nem a zsidók és a pogányok hívására,
mint Pál apostol. „A missziói kötelességet ez okból utasították el: „Mivel
annak idején az egyházon kívül nem hirdették az igét, ezért a hívás valami, az
apostolok által véghezvett, a mi javunkat szolgáló isteni cselekmény volt, s
nem valami jelenvaló, amit nekünk is végeznünk kellene.”„253 „E felfogás
szerint - állapítja meg Moltmann -, a misszió olyan dolog lenne, ami egykor
megtörtént, ezt követıen az egyház már nem hív, hanem tanítja és oktatja a
keresztyéneket, és megkereszteli a keresztyének gyermekeit. Az egyház az
önmagát gyermekkeresztség által reprodukáló „keresztyén társadalom” hatá-
rain belül marad.”254 Hangsúlyoznunk kell: az szükséges volt és érthetı, hogy
a reformátorok a megigazulás kérdésére összpontosították figyelmüket. A baj
az, hogy a misszió kérdését nem gondolták át alaposabban. Itt nyilván helye
van a hitvallási tétel alkalmazásának: „Mindenki elıtt pedig ünnepélyesen
kijelentjük, hogy mindig nagyon készek vagyunk, ha bárki kívánja, mindazt,
amit itt elıadtunk, egyenként és bıvebben kifejteni, végül azoknak, akik Isten
igéjébıl jobbra tanítanának, köszönetünk nyilvánításával engedni és hozzájuk
igazodni az Úrban, akinek dicséret és dicsıség.”255
A reformátori és a protestáns orthodoxia missziói szemléletének vár-
falait már a 16. század végétıl elkezdték döngentni.
A sorban az elsı Adrian Saravia volt. Saravia holland menekültként telepedett
le Angliában. Meggyızıdéses anglikán lett, s voltaképpen az episzkopális
rendszer védelmében jelentetett meg egy kis füzetet, 1590-ben. Saravia vallást
tesz ebben a füzetben a nagy missziói parancs kötelezı jellegérıl. „Az a pa-
rancs - írja Saravia -, hogy az evangéliumot hirdetni kell minden népnek, nem
csak az apostoli korra érvényes, hanem minden idıre, a világ végezetéig.”256
Saravia érvelése késztette Joh. Gerhardot arra, hogy klasszikusan megfogal-
mazza a missziói parancs reformáció utáni értelmezését. Gerhard szerint az
apostolatus tekintetében három dolgot kell figyelembe venni. „Elıször azt,
hogy az apostolatus magában foglalja az evangélium tanítását és a sákramen-
tumok kiszolgálását, a kulcsok hatalmával; másodszor, Krisztus egyházának a
felügyeletét; harmadszor, az evangélium hirdetésének a hatalmát az egész
világon, a csodák adományával, a tekintéllyel és csalatkozhatatlansággal (té-
vedhetetlenséggel) együtt. Az apostolatusnak ... nincs jogutóda, idıleges és
rendkívüli tisztség.”257 Végül, a Mk 16,20-ra és a Róm 10,18-ra hivatkozva
(„Azok pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt”, „Az egész földre elha-
tott az ı hangjuk, és a földkerekség széléig az ı beszédük”) Gerhard levonja a
végsı következtetést: „Ezért ez a megbízatás és tekintély az apostolokkal
megszőnt.”258

253
A. Schlatter, i. m., 7.p. In: J. Moltmann, i. m. 22.p.
254
J. Moltmann, i. m. 22.p.
255
Hitvallásaink. Budapest, 1954. II. A Második Helvét Hitvallás. Elıszó. 115.116.pp.
256
A. Saravia, De Diversis Ministrorum Evangelii Gradibus ... London, 1590. In: H. R. Boer,
i. m. 20.p.
257
H. R. Boer, i. m. 21. p.
258
In: H. R. Boer, i. m. 21.p.
226
Gerhard tehát teljes határozottsággal visszaveri a reformátori és a protestáns
orthodox missziói szemlélet elleni támadást. De protestáns részrıl is voltak,
akik szembeszálltak az uralkodó missziói felfogással. Ilyen volt pl.
Justinianus von Welz (1621-1668). Welz felteszi a kérdést: „Miért tartjuk
többre egyes tanult emberek hamis állításait mint Krisztus világos szavát:
Menjetek, tanítsatok minden népet, kereszteljétek meg ıket az Atyának, a
Fiúnak és a Szentléleknek nevébe, és tanítsátok ıket, hogy cselekedjék mind-
azt, amit én parancsoltam néktek. Ebbıl minden elfogulatlan (elıítélet-
mentes) olvasó könnyen megítélheti, aki szereti az igazságot, hogy Krisztus
parancsa érinti a jelenkori egyházat, és le kell vonnia a következtetést: Ha
Krisztus megparancsolta az apostoloknak, hogy tanítsák meg a keresztyéne-
ket, hogy tartsák meg mindazt, amit nekik megparancsolt, akkor ezzel azt is
megparancsolta, hogy tanítsák meg a keresztyéneket, hogy mindenkor küldje-
nek ki képesített embereket, és mondják nekik: Menjetek ebbe és ebbe az
országba, tanítsátok ıket a keresztyén hitre és neveljétek ıket abban, keresz-
teljétek meg ıket stb... Ezért kérdezem, mi, keresztyének miért akarunk enge-
detlenek lenni, miért nem vágyunk arra, hogy kövessük Krisztus paran-
csát?”259
Bár nem hiányoztak a Welzéhez hasonló hangok, a reformátorok és a
protestáns orthodoxia missziói szemléletének a falát csak a pietizmusnak sike-
rült áttörni.

Misszió, evangelizáció, ébredés, megújulás

Ezek a szavak, fogalmak szorosan összetartoznak. Valójában szavak-

ba, fogalmakba foglalt bibliai, egyháztörténeti, missziótörténeti jelenségekrıl
van szó, amelyek hatalmas erık hordozói. E jelenségek összetartozását így is
megfogalmazhatjuk: Ébredés nélkül nincs evangelizáció, evangelizáció nélkül
nincs ébredés, s megújulás nélkül mindkettıt elfedi a sivatag homokja.
Az „evangelizáció”, „evangelizál” szó, amint az elızıekben már láttuk, a
görög euangelidzein igébıl származik. Sajátos újszövetségi értelemben a
Messiás Jézus Krisztus, a megváltás, az örök élet evangéliumának, örömüze-
netének a meghirdetését jelenti. Terminus technicusként: evangéliumot hir-
detni, evangelizálni.260 Mivel az evangelizálás sajátosan, a szó szoros értel-
mében vett evangélium hirdetését jelenti, ezért a szóban forgó szavak a görög
euangelion-nal, tehát az evangélium szóval. Az „evangelizálás”, „evangelizá-
ció” késıbbi idıkben (17. 18. század) való megjelenése, illetve használata
valószínőleg az ismert evangélium szóra vezethetı vissza. Dr. Varga Zsig-
mond J. jogosan jegyzi meg, hogy az Újszövetségben az „evangelizál” szó
értelme nem azonos azzal, amit ma evangelizálásnak nevezünk.261 Erre a kü-
lönbségre utal Karl Barth megállapítása is: Az evangelizáció „az alvó egyház

259
In: H. R. Boer, i. m. 21. 22.pp.
260
Vö. Dr. Varga Zsigmond J.: Újszövetségi görög-magyar szótár, 382.p.
261
Dr. Varga Zsigmond J.: Újszövetségi görög-magyar szótár, 382.p.

227
ébresztése.”262 A problémát jelzi J. Moltmann megállapítása is: „… az evan-
gelizáció misszió, a misszió azonban nem csak evangelizáció.”263
Az evangelizálás újszövetségi és mai értelme közötti különbség meg-
állapítása lényegében attól függ, hogy mit értünk „mai” értelmezés alatt, s a
mai értelmezésekbıl mit tekintünk irányadónak. Elgondolkodtató az a tény,
hogy az ébredési, evangelizációs mozgalmak az evangelizáció, az evangelizá-
lás gyökerét, mintáját és tartalmát a Bibliában, elsısorban az Újszövetségben
keresték és találták meg. Az más kérdés, hogy egy-egy korszakban milyen
mélyre ástak, mit, mennyit fedeztek fel az evangelizálás bibliai tartalmából. A
20. század elejétıl egyre erıteljesebben jelentkezik az a felismerés, hogy nem
lehet különbség a misszió, az evangelizáció bibliai és mai értelmezése között.
Természetesen nem a külsı formákról, hanem a lényegrıl, a tartalomról van
szó. A külsı formákban lehetnek paradigmaváltások, az evangelizáció tartal-
mában nem. A Jn 3,16 és az ApCsel 4,12 örök, változtathatatlan paradigma.
Hadd hangsúlyozzuk ismét: a Bibliában a misszió szó ismeretlen. Amit mi
misszionálásnak nevezünk, azt a Biblia a jó hír, az evangélium hirdetésének,
evangelizálásnak nevezi. Az evangélium maga Jézus. Jézus evangéliuma az
Úr kedves esztendeje meghirdetése engesztelı áldozata alapján. Az utóbbi
idık irányadó (biblikus) missziológiájában a misszió szó a Krisztus evangéli-
uma sokszínőségére, gazdag tartalmára, az evangelizáció, evangelizálás a
Krisztus evangéliuma szívére mutat. Ha a misszió értelmezésében és gyakor-
latában elhalványul az evangélium, akkor az evangelizálásra tevıdik a hang-
súly. Ha az evangelizálásban elhalványul Krisztus evangéliumának gazdagsá-
ga, akkor a misszióra tevıdik a hangsúly. Ez tükrözıdik a J. Moltmanntól vett
elıbbi idézetben is. A misszió és az evangelizáció, a misszionálás és evange-
lizálás szavak ellentétes vagy párhuzamos használata bı lehetıséget ad a lé-
nyeg elhomályosítására, kijátszására. Ennek elkerülése érdekében használják
egyre szélesebb körben az „evangelizálás” (evangélium) szót mind bibliai,
mind egyháztörténeti – missziótörténeti és missziológiai vonatkozásban. Az
evangelizáció, evangelizálás szavak használata állandóan figyelmeztet az
evangélium szívére. A szívnek dobogni kell, mert az élet azzal kezdıdik, hogy
a szív megdobban, vagy újra dobogni kezd. Élet, ébredés ott van, ahol a szív
dobog. A szív úgy dobog, hogy összehúzódik és kitágul. Ha bármelyik moz-
zanat kimarad, a szív leáll. Az evangelizációban is ilyen elválaszthatatlanul
tartozik össze a Krisztusra, a Krisztus keresztjére való koncentrálás és a Krisz-
tus teljes gazdagságának a hirdetése.
Az evangelizáció, evangelizálás színrelépésében ébresztés. Az alvó
világ (1Thessz 5,6; Ef 5,14) és az alvó egyház, alvó gyülekezet (Róm 13,11;
1Kor 11,30; Ef 5,14; 1Thessz 5,6; Jel 3,1-2) ébresztése. Az altató a bőn , a
maga sokféleségében, az alvás a halál alvása (Jn 5,25; Ef 2,1; Kol 2,13; Jud
8).
Az evangelizációnak, ébresztésnek tehát két fı ága van: az alvó világ
és az alvó egyház, gyülekezet ébresztése. Az alvó világ ébresztésére adta Jé-
zus a missziói parancsot. De az ébresztés másik fı ága is megjelent már az
262
Karl Barth: Kirchliche Dogmatik. IV. 3. 999.p.
263
J. Moltmann: Kirche in der Kraft des Geistes. Ein Beitrag zur messianischen Eschatologie.
Chr. Kaiser Verlag München, 1975. 25.p.
228
apostoli korban. Kis-Ázsia hét gyülekezetét maga Jézus evangelizálta, ébresz-
tette a gyülekezetek angyalainak küldött levelek által. Tanulságos, hogy ezek-
ben a levelekben az evangelizációnak egy másik fontos motívuma is megjele-
nik: az ébrentartás. Jézus annak a két gyülekezetnek is küldött levelet,
amelyek ellen nem volt semmi panasza (Szmirna, Filadelfia). Nem kárhozta-
tandó tehát a gyülekezet élı tagjainak az evangelizálása sem, sıt szükséges
ismételten megfürödni, megújulni Isten szeretetében. Pál apostol egyszerre
volt az alvó népek és az alvó gyülekezetek, gyülekezeti tagok ébresztıje,
evangelizátora (Róm 13,11; 1Kor 11,20; Ef 5,14; 1Thessz 5,6). Ez alapvetı
bibliai igazság, ami a missziológiában a 20. század nagy felfedezéseihez tar-
tozik.
Az ébresztés megtérésre hívás által történik. Ez Jézus parancsa, útmu-
tatása: „hirdetni kell az ı nevében a megtérést és a bőnbocsánatot minden nép
között” (Lk 24,47). Ez az ébresztés emberileg reménytelen vállalkozás, hiszen
a halál alvásából kell felébreszteni. De mégsem reménytelenebb, mint mikor
Ezékielnek a csontoknak kellett prédikálni, illetve prófétálni (Ez 37,1-14). Az
ébresztés feladat, amit végezni kell „akár alkalmas, akár alkalmatlan az idı”
(2Tim 4,2). Az ébredés Isten munkája és ajándéka, Krisztus áldozatáért,
Szentlelke által. „A vizet oda tehetjük a ló elé, de azt nem tehetjük meg, hogy
igyon.”264 Azt nem tehetjük meg, hogy az emberek felébredjenek. De hogyan
ébredjenek fel, ha nem ébresztjük ıket? Igaz, Isten megteheti, hogy emberi
közremőködés nélkül ébresszen fel embereket. Sokszor megtette és meg is
teszi. De tetszett Istennek, hogy munkatársává fogadjon bennünket, s elvárja,
hogy azt, ami a mi dolgunk, hőségesen elvégezzük. Itt is érvényes: Emberé a
munka, Istené az áldás.
Ha valaki meghallja a megtérésre hívó szót és megtér, az felébredt az
álomból, a halál alvásából. Ha sokan meghallják a megtérésre hívó szót és
megtérnek, akkor ébredésrıl beszélünk. Ha folyamatosan sokan megtérnek,
felébrednek, akkor Isten „ébredési idıt” adott. Samáriában Fülöp munkája
nyomán ébredés volt (ApCsel 8,4-17). Efézusban két éven át ébredési idı volt
(ApCsel 19,1-20). Ébredés idején futótőzként terjed az evangélium. Olyan ez,
mint mikor a gyümölcs beérik a fán: elég megérinteni, s már a kezünkben van.
Elég egy lágy fuvallat, s már terítve van a fa alja érett gyümölccsel. Isten népe
(l. Bírák könyve), az egyház története döntıen ébredések, alvások, ébredések
története. „A missziót – írja J.V. Taylor – gyakran úgy képzelik el, mintha egy
régi épület tervszerő kibıvítése lenne. Valójában azonban sokkal inkább vá-
ratlan robbanásokról van szó. Annak, aki az egyház növekedését fıleg
institucionális fogalmakban képzeli el, egy lassú, egyenes vonalú terjeszkedé-
si és érési folyamat lebeg a szemei elıtt. Aki azonban a nagy fellendülésekre
és a hirtelen hanyatlásokra gondol, az oly sok közös vonást fedez fel a misszió
történetében, hogy szerényen sokkal döntıbb szerepet tulajdonít Isten Lelké-
nek, mint az emberi stratégiának. Nem meglepı, hogy a mai világban a leg-
gyorsabban növekvı gyülekezetek a latinamerikai pünkösdi egyházak. A hat-
vanas évek végén Chilében szociológiai felmérést végeztek, ami a pünkösdi
mozgalommal foglalkozott, s a következı eredményre jutottak: „Itt van a

264
P.E. Little: How to give away your faith? Downers Growe: Inter-Varsity Press, 1969. 81.p.
229
kulcsa a tradicionális protestáns formák és a délamerikai pentekosztalizmus
hatékonysága közötti különbségnek. Egyszerően szólva, mindkettı ugyanazt a
Credo-t vallja. Potenciálisan mindkettı ugyanannyi hívıt szerezhetne. A tra-
dicionális protestantizmus azonban egészen parányi eredményt tudhat a ma-
gáénak, és stagnál. Ezzel szemben a pünkösdi egyházak úgy növekednek,
mint a tenger dagálya.”265
A megtéréshez, ébredéshez szükségszerően (isteni szükségszerőség-
gel) kapcsolódik a megújulás. Isten hatalmas terve az, hogy mindent újjá tesz
(Ézs 65,17; Jel 21,5). Ez nagy, eszkhatologikus reménység, ugyanakkor szent,
jelenlévı misztérium Jézus Krisztusban, aki az új teremtés kezdete, s mindaz,
aki benne van: új teremtés (2Kor 5,17). A megújulás tehát Isten gondolata
szerint a mindenség anakainószisz-a és ….. palingeneszia-ja. Ennek megvan-
nak mind a személyes, mind az egyházi, gyülekezeti vonatkozásai. Személyes
vonatkozásai az újjászületés, az állandó belsı megújulás lélekben (Ef 5,23),
értelemben (Róm 12,2). A minta Jézus Krisztus. A cél: hasonlóvá lenni ıhoz-
zá (2Kor 3,18). A Biblia ezt érti megújulás alatt. Minden más toldozgatás,
foldozgatás. Hasonló a helyzet az egyház, a gyülekezet megújulása tekinteté-
ben is. Azt, hogy az egyháznak, a gyülekezetnek milyennek kell lenni, nem mi
határozzuk meg, hanem Isten. Az ı akarata a minta, a mérték.
A megújulás ugyanúgy, mint az ébredés, Isten ajándéka és munkája Jézus
Krisztusban a Szentlélek által. Ha kibocsátja Lelkét, megújul a föld színe
(Zsolt 104,29k; vö. Ez 37,1kk; 47,1kk). Az ember újjászületése (Jn 3,5kk),
lelkének, értelmének megújulása (Róm 12,2; Ef 5,23), a Krisztus hasonlatos-
ságára való átváltozás (2Kor 3,18), Isten akaratának a cselekvése, a gyümölcs-
termı élet – mind a Szentlélek által történik. A megújulás egyben szolgálatra
való megújulás is.
Az ébredés, az ébredési idı nincs hatalmunkban, de nem is sült ga-
lambként repül a szánkba. Vannak dolgok, amiket megtehetünk és meg is kell
tennünk.
Látnunk kell a szükséget. Úgy tőnik, sokszor jól megvagyunk ébredés nélkül,
sıt egyenesen zavarónak tekintjük. Ahol ébredés van, ott az Úr veszi kezébe a
vezetést.
A hibát keressük magunkban. Isten akar adni ébredést, megújulást. Ha nem
ad, akkor ennek valami akadálya van, amit el kell hárítani az útból. Ezért el-
engedhetetlen az önvizsgálat, bőneink, méltatlanságunk felismerése, megbá-
nása, megvallása. Isten mindenkorra érvényes tanácsa: „Térjetek meg hozzám
teljes szívvel, böjtölve, sírva és gyászolva! Szíveteket szaggassátok meg, ne a
ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez az Úrhoz!…A templomcsarnok és az
oltár között sírjanak a papok, az Úr szolgái!” (Jóel 2,12.13.17).
Imádkozzunk, könyörögjünk ébredésért. Valahogy így: Uram, adj ébredést, és
kezdd rajtam! A nagy ébredések úgy születtek, hogy néhányan elkezdtek
imádkozni érte. A délvidéki ébredés is azzal kezdıdött, hogy egy szerény
makói házban elkezdtek érte imádkozni. Isten nem akarja a bőnös halálát,
hanem azt akarja, hogy megteljen, és éljen (Ez 18,23; 1Tim 2,4). Lehet és kell
kérni hittel:

265
J.V. Taylor, i.m. 65.p.
230
 „Adj új ébredést,
ezekre áraszd!
A te Szentlelked által
Szent tőzet támassz!
Halleluja, hála néked,
Halleluja, Ámen!
Halleluja, hála Néked!
Ébreszd fel néped.”

A pietizmus azonban kegyességi irányzat maradt, amit sokan elfogad-

tak, sokan elutasítottak, s amivel szemben sokan közömbösek maradtak. A
pietizmus missziói szemlélete azonban nem maradt hatástalan, átlépte a pietis-
ta körök határait: mind a belmisszió, mind a külmisszió polgárjogot nyert. A
misszió gondolata hódított, a pietizmus elıbb említett missziói szemlélete
azonban egyre inkább elhomályosult, háttérbe szorult.
A liturgiai megújulási törekvések 1918. után kezdıdtek el, s erıteljes
missziói céljuk volt. A liturgiai megújulásra ösztönzıleg hatottak az üres
templomok, az unalmas, monoton szószéki beszédek. „Úgy gondolták, hogy a
háború katasztrófái, vagy a „humanista világkép” összeomlása új vágyat éb-
reszt valami objektív tekintély iránt, továbbá, hogy összefüggés van a között,
hogy a keresztyének csıdöt vallottak a világ problémáival szemben, valamint
a keresztyének istentiszteleti önértelmezésének felbomlása között. Ezeknek a
liturgiai megújulási törekvéseknek a területe, amelytıl azt várták, hogy felele-
tet ad az egyház lényegének és küldetésének a kérdésére, a „teóriák küzdıte-
reként” hever elıttünk.”266 Hasonlóan nem eredményezte református egyhá-
zunk megújulását a sok munkával elıkészített istentiszteleti reform.267
A liturgiai megújulási mozgalom alapvonásait P. G. Aring a követke-
zıkben foglalja össze: „Isten Jézus Krisztusban eljött az emberek földi, világi
valóságába, az Ige testté lett. Ez megtörtént, mielıtt az emberek tudtak volna
errıl az isteni eseményrıl (történésrıl). Ahol Isten elvégzi cselekvésének a
felismerését, tehát amikor az embereket magához hívja és legyızi, akkor be-
fogadja ıket megbékélésének valóságába, és ízlelteti velük örök örömét ami-
kor a gyülekezetet összegyőjti, nem azért, hogy önmagukat, a maguk örömét,
hanem azért, hogy ıt és az ı örömét ünnepeljék. Immár az egész élet „ünnep”,
az istentisztelet Isten örök örömének az elfogadása („repraesentatio”) és to-
vábbadása („missio”); a „világ” az a hely, ahová kimennek azok, akik beteltek
Isten örömével és jelenlétének bizonyosságával, hogy ottlétükkel bizonyságot
tegyenek Isten valóságos és megtapasztalt uralmáról, minden misszionáriusi
féktelenség (hevesség) hozzáadása nélkül.”268
A gyülekezet életének szívdobogása, hogy tagjai együtt ünnepelnek,
aztán egyenként vagy csoportosan kimennek, majd ismét egybegyőlnek és
ismét kimennek. „A gyülekezet ily módon nincs helyhez és idıhöz kötve,

266
Paul Gerhard Aring, Kirche als Erleignis. Ein Beitrag zur Neuorientierung der
Missionstheologie. Neukircheuer Verlag, 1971, 108. 109.pp.
267
A liturgiai megújulási mozgalmak kérdéséhez tájékozódásul lásd: P. G. Aring, i. m. 108-
116.pp.
268
P. G. Aring, i. m. 116.p.
231
állandóan új történésben él, mert maga Jézus jelenlevıként, „dinamikusként”
nyilvánul meg az emberi élet minden területén … Az istentisztelet tehát „erı-
forrásként” az a hely, ahol „az Isten erejét” az igében és a sákramentumokban
ígérik és átélik, és újonnan felismerik. Ez a bepillantás (nyilván az Isten ereje
megtapasztalására utal a Szerzı) oly messzeható, hogy eközben az esetleges
téves liturgiai fejlıdések elviselhetıek; a nervus rerum (a dolgok mozgatója)
sokkal nagyobb, tágabb, dinamikusabb, mint a lehetséges félremagyarázások.
Isten győjti egybe a gyülekezetet; megnyilvánul ott, ahol „ketten-hárman ösz-
szegyőlnek az ı nevében”, és elfordul tılük, ha a tıle kapott küldetés terén
alkalmatlan eszközökké válnak (Jel 2k); általa lehetnek ma is rendkívül élı
gyülekezetek, de megengedheti azt is, hogy gyülekezetek két-három nemze-
déken belül szellemi örökség múzeumává, vagy örökölt vallási szükségletrıl
gondoskodó intézményekké (hivatalokká) legyenek.”269
Az istentisztelet tehát a gyülekezet életének a középpontja, ahol egy-
begyülekezik, ahonnan kiindul és ahová újra visszatér. Hogy ez ne üres kör-
forgás legyen, ahhoz az szükséges, hogy valóban Istennel legyen közösség-
ben, kimenve az Isten szavának engedelmeskedjék, ebben az örök mozgásban
Istent kövesse, az ı nyomdokaiban járjon, Isten cselekvésének legyen a része-
se, aki szüntelenül munkálkodik, halad elıre üdvakarata megvalósításában.
„A keresztyén hit e centrumából nézve úgy tőnik – írja Aring -, hogy nem sok
értelme van túl sok energiát fordítani az olyan struktúraváltoztatásokra és az
egyház és a misszió integrációira, amelyek tudatosan és következetesen nem
az alaphelyzethez térnek vissza. „Jézus Krisztus gyülekezete” az „istentiszte-
letben gyülekezet” – hallgatva, figyelve és engedelmeskedve.”270
Mielıtt tovább mennénk, szükséges néhány megjegyzést főzni P.
Aring gondolataihoz, s általában a liturgiai megújulás kérdéséhez.
Alapvetı probléma, hogy a liturgiai megújulási mozgalom, valami ember által
megvalósítható, külsı dologtól várta a belsı megújulást, a gyızelmes keresz-
tyén életet, az elveszített helyes önértelmezés visszaszerzését, illetve megtalá-
lását. Az ébredési, megújulási mozgalmak valóban hoztak liturgiai változáso-
kat, újításokat is. A sorrend azonban fordított: nem valami új liturgia hozott új
életet, hanem az új élet hozott új liturgiákat, vagy új liturgiai elemeket. A
sorrend nem fordítható meg, amint ezt a már említett hazai példa is mutatja.
Szép és igaz mindaz, amit Aring az istentiszteletrıl mond. Aring azonban W.
Stählin megállapításaiból indul ki, illetve azok alapján vonja le az ismertetett
összefoglaló következtetéseit. W. Stählin szerint „újszövetségi értelemben
minden keresztyén lelki ember, s ha betölti, megvilágosítja és vezeti Isten
Lelke, akkor az egész élete lelki élet, el egészen hétköznapi foglalkozásáig és
minden testi cselekedetéig”.271
Az istentiszteletnek valóban van missziói jelentısége. Elsısorban nem az,
hogy állandóan a megtérésrıl prédikálunk. Az istentisztelet önmagában haté-
kony misszió, ha valóban az, aminek lennie kellene: Isten jelenlétének, cse-
lekvésének, erımegnyilvánulásának a helye. Az ilyen istentisztelet Istenhez
vezet, elmélyít a hitben, valóban olyan erıforrás, ahonnan el lehet indulni, és
269
P. G. Aring, i. m. 116.117.pp.
270
P. G. Aring, i. m. 117.p
271
W. Sählin, Die Regel des geistlichen Lebens. 1946. 8. 15.pp. In: P. G. Aring, i. m. 115.p.
232
ahová vissza lehet térni új erıt meríteni. Ilyen istentisztelet csak ott van, ahol
az emberek egészen nyitottak Isten elıtt, amint ezt a Kornéliusz házában tör-
téntek tanúsítják (ApCsel 10,30-48), vagy valóban van ilyen „szíve” a gyüle-
kezetnek, amint ezt példák mutatják.
S valóban igaz, amit Aring mond, hogy a keresztyén hit középpontjából nézve
nem éri meg sok energiát fektetni a meglévı struktúrák megváltoztatásába.
Nem a liturgiai reformok teremtenek új életet. Szükség újonnan születni,
szükség, hogy Isten Lelke betöltsön, megvilágosítson, vezessen. Ahol ez való-
ság, ott valóság az 1Kor 14,26: „Amikor összejöttök, kinek-kinek van zsoltá-
ra, tanítása, kinyilatkoztatása, nyelveken szólása, magyarázata: minden épülé-
seteket szolgálja!” (Vö. Kol 3,16) Ezt nem lehet elérni liturgiai reformokkal.
Isten Lelke a régi kereteket is betöltheti élettel, születhetnek új formák is,
amint ezt az elıbbiekben felsorolt példák is mutatják, s a kettı, a régi és az új
nem feltétlenül zárja ki egymást, amint ezt az apostolok példája is tanúsítja
(ApCsel 3,1; vö. Mt 13,52).

A klasszikus értelmezés kora

Az evangelizáció klasszikus értelmezése a pietizmussal kezdıdı éb-

redési mozgalmak révén alakult ki. A klasszikus evangelizáció születésnapja
1739. Február 17. Ezen a napon tartotta az elsı klasszikus evangelizációt Ge-
orge Whitefield a Bristol melletti Kingswood egyik dombján, a szabad ég alatt
az egyháztól, a keresztyénségtıl elidegenedett bányászoknak. Ezen az elsı
klasszikus evangelizációs alkalmon mintegy kétszázan vettek részt. A parányi
kezdettıl hatalmas ébredési mozgalom bontakozott ki. Az egyes evangelizá-
ciós alkalmakon résztvevık száma százakról ezrekre, ezrekrıl tízezrekre nıtt.
A klasszikus evangelizáció korszaka 1739-tıl 1910-ig tartott. Ekkor volt
Edinburgban az elsı világmissziói konferencia, ami vízválasztónak tekinthetı
az evangelizáció klasszikus és ökumenikus értelmezése között. Ez nem jelenti
azt, hogy 19101-tıl megszőnt a klasszikus értelemben vett evangelizáció. A
klasszikus evangelizáció 1910 után is folytatódott, s részben folytatódik nap-
jainkban is. Az idık folyamán azonban a klasszikus evangelizációt is egyre
inkább átjárta az ökumenikus szemlélet levegıje, s végül integrálódott az egy
és oszthatatlan evangelizációba, amely az egy, teljes evangéliumot hirdeti
minden embernek. Az integrálódás tehát nem jelent beolvadást, feloldódást.
Adott helyzetekben szükség van a klasszikus értelemben vett evangelizációra,
de az evangelizáció tartalmát alapvetıen meghatározza az ökumenikus szem-
lélet. Ez érthetı, hiszen az ökumenikus szemlélet megjelenésében, kibontako-
zásában meghatározó szerepük volt a klasszikus evangelizáció zászlóvivıi-
nek.
A klasszikus evangelizáció születésének háttere egyetlen szóval kife-
jezve: a szükség. A szükségnek két arca volt: vallási és társadalmi.
A szükség vallási háttere, jelentkezése a hitbeli, erkölcsi elesettség. A refor-
máció kontinentális evangelizáció, ébredés volt. Ez a megállapítás akkor is
érvényes, ha olykor politikai szempontok, megfontolások is szerepet játszot-
tak a »régi hit« elfogadásában, majd a rekatholizálásban. A reformáció ébre-
dési friss szelét azonban hamarosan felváltotta az egyre jobban megmerevedı
233
orthodoxia álló levegıje. Aztán jött a hideg racionalizmus, a vallási tekintet-
ben „langyos” (Jel 3,15k) liberalizmus, a Biblia hitelességét sárba taposó tör-
ténetkritikai irányzat, s jöttek a divatos eszmék: deizmus, evolució a materia-
lizmus, szkepticizmus. Az igehirdetés megerıtlenedett, megüresedett, legjobb
esetben is erkölcsprédikáció lett.
A szükség társadalmi háttere a 18. Század második felétıl egyre erıteljeseb-
ben kibontakozó ipari forradalom. Az ipari forradalom következtében hatal-
mas tömegek jutottak koldusbotra. Az egyház a kialakult helyzetben tétlennek
és tehetetlennek bizonyult, legfeljebb kegyes szavakra, némi alamizsnára fu-
tott az erejébıl. Mindezek következtében tömegek ábrándultak ki az egyház-
ból s idegenedtek el az egyháztól.
Ilyen helyzetben, ilyen körülmények között született meg és indult út-
jára a klasszikus evangelizáció. Megjelentek „az Istentıl küldött emberek”
(2Pt 1,21), akiknek az Úr megnyitotta szemét a szükség és a gyógyír: az
evangélium meglátására.
Az ébredési mozgalmaknak két fı ága volt: az angolszász és a német.
A német ébredési mozgalom korábban kezdıdött, mint az angolszász, viszont
az evangelizációnak sokkal nagyobb szerepe, jelentısége volt az angolszász
ébredési törekvésekben, mint a németben.

Az angolszász ébredés

A klasszikus evangelizáció kora – mint említettük – 1739-ben kezdı-

dött, Whitefield György szolgálatával. Whitefield nem maradt egyedül: hama-
rosan csatasorba álltak a Wesley testvérek – János és Károly -, aztán jött
Moody és Finney s még sokan mások. Az ébredés nem állt meg Anglia hatá-
rain belül. Whitefield, Wesley János és Károly többször is átment az Újvilág-
ba, hirdetni az evangéliumot.
Az amerikai ébredés New Jersey államban kezdıdött, voltaképpen
megelızve az angliai ébredést, valójában a német pietizmus gyümölcseként.
Egy német pietista, Frelinghuysen Tivadar, megtanult hollandul, s huszonki-
lenc éves korában kivándorolt Amerikába. 1720-ban egy Raritan völgyi hol-
land gyülekezet megválasztotta lelkipásztorának. Frelinghuysen a pietizmus
szellemében azonnal hadat üzent az üres formalizmusnak. „Ezzel indult el a
»zúgás és a zörgés«. 1726-ban csatlakozott hozzá az angol Gilbert Tennet… s
négy lelkész fia… Aztán a tőz átterjedt New England-ba, ahol rövidesen a
konregacionalista Jonathan Edwards (1703-1758) lett (az ébredés) vezetı
személyiségévé.”272 S aztán jött Whitefield György, Wesley János és Károly,
s az ébredés kiterjedt egész Amerikára. Ezt szokás „A Nagy Ébredés”-nek
(Great Awakening) nevezni (1726-1760).
A Nagy Ébredés tüze az 1760-as évek elején kihunyt. Észak-
Amerikában a függetlenség kivívása idején (1776) a lakosság alig 5 százaléka
tartozott az egyházhoz, ám ezek is zömmel a divatos deizmusnak hódoltak.
Ekkor jött a Második Ébredés (Second Awakening, 1787-1825). A Második
Ébredés „drámai és radikális változást hozott: 1800 körül az egyháztagok

272
Dr. Bütösi János: A missziológia mint teológiai tudomány, Debrecen, 1995. 88.p.
234
száma megkétszerezıdött, s ez a növekedés azóta is tart, tetızve 1970 körül,
amikor 60%-a a lakosságnak vallotta magát egyháztagnak. Az 1776 utáni
drámai növekedést az egyháztörténészek szinte kizárólagosan a Második
Nagy Ébredésnek tulajdonítják, mely fıleg abban különbözött az elsıtıl, hogy
az Atlanti Óceán mindkét partján többféle bel-és külmissziói munkát indított
el. 1817 körül a missziói érdeklıdés az amerikai egyházak szenvedélyévé
lett.”273
A következıkben tekintsük át az ébredés, az evangelizáció fıbb tényezıit és
vonásait.
Az ébredés, az evangelizáció indulásában és munkálásában három té-
nyezınek volt és van alapvetı jelentısége. Ez a három: az imádság, a Biblia, a
Szentlélek.
Az ébredések azzal kezdıdtek, hogy voltak, akiknek a Szentlélek megnyitotta
szemét a szükség meglátására. Ezek az emberek elkezdtek imádkozni, hogy az
Úr árassza ki Szentlelkét, adjon megújulást, ébredést. Ez az imádkozás szemé-
lyes és közösségi imaharc volt: Az emberileg lehetetlen letevése Isten kezébe,
akinél minden lehetséges. Az imádság ajtónyitás Isten elıtt, aki mindent meg-
cselekedhet, akitıl lehet nagy dolgokat kérni és várni.
A másik alapvetı tényezı a Biblia. Az ébredési emberek számára a Biblia az,
amiért adatott: Isten igéje, Isten kijelentése, Isten útmutatása, valóban kánon,
azaz zsinórmérték. Ébredés ott van, ahol a Biblia a középpontba kerül. A dön-
tı: a Bibliából megérteni, meghallani Isten szavát, s azt adni tovább. Ezért sok
vád is érte és éri az ébredés embereit. Gyakran fundamentalistáknak gúnyol-
ják ıket.274 Az igazság viszont mégis csak az, hogy a racionalista, liberalista,
modern teológia nyomán, amely kétségbe vonja a Biblia, az üdvtörténeti ese-
mények hitelességét és Isten mindenhatóságát, még sohasem támadt ébredés,
legfeljebb teológiai irányzatok sokasága, útvesztıje. Az Úr az ı igéje hirdeté-
sét erısíti meg jelekkel és csodákkal. S minden ébredés csoda. Tanulságos
példa a koreai ébredés, aminek a titkát a koreai ébredés emberei abban látják,
hogy egyedül a Bibliához igazodnak.
A harmadik alapvetı tényezı a Szentlélek. Nyilván nem szükséges külön
hangsúlyozni, hogy nem értékbeli, jelentıségbeli sorrendrıl van szó. A Szent-
lélek jelenléte, munkája a döntı tényezı. A Szentlélek nyitja meg a szemeket
a szükség meglátására. A Szentlélek késztet imádságra, s ı maga is esedezik
érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal (Róm 8,26). A Szentlélek által lesz
a Biblia „holt betője” Lélek és élet. Az ébredés összefüggésében azért említet-
tük a Szentlelket a harmadik helyen, mert az imádság és az ige szárnyain jön.
Szép példa erre az Ez 37,1-10: Isten láttatja a szükséget, imádságot, igét ad
Ezékiel ajkára, Isten igéje nyomán támad „zúgás és zörgés”, Isten élı igéje
nyomán jön a Lélek s áll talpra felette nagy sereg.
A klasszikus evangelizáció az ébresztést, a »lélekmentést« tekintette
feladatának. Dwight L. Moody (1837-1899) ezt így fogalmazta meg: „Én úgy
nézek erre a világra, mint egy léket kapott hajóra. Isten mentıcsónakot adott

273
Dr. Bütösi János, i.m. 89.p.
274
A kérdéshez lásd: Dr. Nagy Antal Mihály: Liberalisták, fundamentalisták, evangelikálok –
szempontok. Sárospatak, 2000.
235
nekem és azt mondta: Moody, mentsd, akit tudsz.”275 Ebbıl következik, hogy
nem tettek különbséget a névleges keresztyének – függetlenül attól, hogy még
az egyházon belül voltak, vagy már elidegenedtek az egyháztól – és a pogá-
nyok, a belmisszió és a külmisszió között. Ismeretes Wesley János mondása:
„Az én parókiám a világ” (The world is my parish). A felébredés jele, pecsétje
a megtérés: határozott döntés Jézus Krisztus mellett, az ı követésére.
Mint mondottuk, a klasszikus evangelizáció a lélekmentést tekintette
feladatának. Ez azonban nem jelentette azt, hogy érzéketlenek lettek volna a
társadalmi, szociális problémák iránt. A problémákat látták, megoldásukat
szükségesnek tartották, de a társadalom megváltozását a lelkek megváltozásá-
tól várták. Nem javítgatni akarták a körülményeket, hanem a Krisztusban való
új életet tartották szükségesnek. A Krisztusban nyert új élet természetes kö-
vetkezménye a körülmények megváltozása, Isten országa, uralma rendjének a
felmutatása: A kovász megkeleszti a tésztát, a só megízesíti az ételt. Ezen a
téren feszültség, ellentét is támadt az ébredés emberei között. Voltak, akik a
társadalom ilyen átváltozását túlságosan lassúnak tekintették. Szerintük a
felébredt keresztyéneknek részt kell venni a politikai életben. A másik oldalon
ezt az ébredés, az evangélium ügye elárulásának tekintették. Kétségtelen,
hogy – részben – mindkét oldalnak igaza volt. Hogyan válhat a Krisztusban
nyert új élet sóvá és kovásszá, ha nem vesz részt aktívan a társadalom formá-
lásában? Másfelıl viszont könnyő elszakadni a gyökerektıl, s a társadalom
megváltozása a lelkek megváltozása nélkül utópia. A szó legjobb értelmében
vett »arany középút« megtalálása nem könnyő, de nélkülözhetetlen feladat.
Magyar vonatkozásban a „tiszta” evangélium hirdetése közötti összeütközés-
ben jelentkezett ez a kérdés a második világháborút követı idıkben. Kiélezve:
a „tiszta” evangélium a politikamentes evangélium hirdetését, az „idıszerő”
evangélium az új, úgynevezett „szocialista” társadalmi rend elfogadását, bib-
liai igazolását jelentette a „szolgáló egyház teológiájának” megfelelıen. A
„tiszta” evangéliumot gúnyosan „steril” evangéliumnak is nevezték. Valójá-
ban azonban a „tiszta” evangélium hangsúlyozása a szekularizált evangélium,
az új társadalom – amelyet a jogtiprás, az embertelenség, az Isten és az egy-
ház elleni harc jellemzett – teológiai igazolásának az elutasítását jelentette. A
„tiszta” evangélium hirdetése éppen ezért politikai, társadalmi állásfoglalás is
volt, s valójában mind az állam, mind az állam kegyébıl uralkodó egyház-
kormányzat is annak tekintette, s képviselıihez ennek megfelelıen viszonyult.
A kérdés tehát sokkal összetettebb, mint ahogyan elsı pillanatra látszik. Ezért
szükséges a jelenségek mögött keresni a lényeget.
Az ébresztés munkálásának, az evangelizációnak is hamarosan kiala-
kultak, kikristályosodtak az alaptényezıi, melyek a következık:
Az ébresztı prédikáció. Az alvót fel kell rázni. Minél mélyebben alszik, annál
erıteljesebb rázásra van szükség. Ezért az ébresztı igehirdetés támadás: a
törvény pörölyével súlyt le a bőnösre, fülébe mennydörögve bőneit, s hogy
ezek miatt elkárhozik. A megtört szívnek szól a kegyelem, a bőnbocsánat és
az örök élet evangéliuma, Jézus vére által. Az, ami a bőn felismerésének és
elismerésének s a kegyelem elfogadásának az útjában van, ellenáll: az „én”.

275
In: Dr. Bütösi János, i.m. 105k.p.
236
Ennek az „én”-nek kell összetörni, ezt kell feladni, átadni Jézusnak, hogy az
„én” helyét elfoglalja İ. Ez a gondolat és kifejezésmód – az „én” halálba
adása – mélyen meggyökeredzett az evangelizációs nyelvezetben, amint ezt az
alábbi ének is tanúsítja:
„Mélyen meghajlok ím színed elıtt,
Töltsd ki kegyelmedet, öntsd ki erıd!
Mester, elıtted a porba esem,
Mindenbe mindenem légy te nekem!
Mélyebbre benned, mélyebbre még!
Nem kell a földön semmi egyéb.
Krisztus, a szívemet tárom eléd,
Élet vagy nékem és nyereség!

Mélyebben, mélyebben, kérlek azért,

Öld meg, oh Jézusom, bennem az ént!”276

Az ébresztı igehirdetésre jellemzı a határozottság, a szemléletes, népies, kor-

szerő nyelvezet.
Az, hogy a bőnös szívet a törvény erejével fel kell szántani, pörölyével porha-
nyóssá kell tenni, formalizmussá, módszerré is válhatott. Hazánkban, köze-
lebbrıl református egyházunkban a második világháborút követı idıkben volt
olyan szemlélet, hogy például egy hetes evangelizáció esetén négy este a tör-
vényrıl kell beszélni. Amikor aztán a szívek a törvény kárhoztató ítélete alatt
összetörtek, akkor kell a hátralévı estéken az evangéliumot hirdetni. Termé-
szetesen, Isten megáldhatta az ilyen evanglizációs alkalmakat is, de ez nem
tekinthetı a „módszer” igazolásának. Jézus, valamint az apostolok példája
másra tanít. Jézus és az apostolok „evanglizációs igehirdetésében” egyszerre
volt jelen a bőnnel való szembesítés és a kegyelem meghirdetése. Péter nem
küldte el a pünkösdkor egybesereglett sokaságot a bőnnel való szembesítés
után, mondván: jertek el még holnap és holnapután is, mert még sok monda-
nivalóm van a bőneitekrıl, s majd négy nap után megmondom, mi a megol-
dás. Kérdés az is, hogy mennyire lehet a bőnbánatot, a megtérést a félelemre
építeni. A klasszikus evangelizáció korának egyes evangelizátorai megfigyel-
ték, hogy a törvény súlyának a hirdetése nyomán a kárhozattól való félelem
többeket késztetett megtérésre, mint az Isten szeretetének a hirdetése. Nos, ez
a megfigyelés nyilván megfelelt a valóságnak. A kérdés azonban az, hogy
lehet-e a megtérést, az új élet igényét a félelemre építeni? Az 1Kor 13 üzenet-
világát alkalmazva: A félelem elmúlik, a szeretet az, ami megmarad. S itt nem
arról van szó, hogy majd a színrıl színre látáskor elmúlik a félelem. Egyéb-
ként is, a színrıl színre látás sokaknak rettenetes félelmet jelent majd (Lk
23,30; Jel 6,16). Az evangelizáció drámai légkörében támadt félelem hamar
elszállhat, s vele elszáll a megtérés is. Pál maradandó megtérésének titka Jé-
zus szeretetének megértésében és elfogadásában van: „szeretett engem és
önmagát adta érettem” (Gal 2,20. Rev. Károli). A félelem elszáll, a szeretet
megmarad. A szeretet, amely szívünkbe árad a nékünk adatott Szentlélek által

276
Hallelujah! Evangéliumi énekek győjteménye. H.n.é.n. 133,1-2a. 55.p.
237
(Róm 5,5). A félelemben szorongás, rettegés van. A szeretetben azonban
„nincs félelem, sıt a teljes szeretet kiőzi a félelmet” (1Jn 4,18). Ez az
evangelizáció nehezebb, de bibliai, krisztusi útja.
Az ébresztı prédikátor. Ébresztésre az alkalmas, aki maga is felébredt. Lángra
gyújtani az tud, aki maga is lángra gyúlt. Az ébresztés szolgálata elhívás és
kegyelmi ajándék (karizma) kérdése. Az evangelizátor életébıl nem hiányoz-
hat a Szentlélek „áttörése”, jelenléte, vezetése, cselekvése. Az evangelizátori
karizma sokszínő: erıs hit, szenvedélyes lelki megragadottság, nagyformátu-
múság, sokoldalúság, fantázia, humor. Elengedhetetlen az imádkozó, szent
élet. Amikor egyházunkban az 1980-as évek elején zöld utat kapott az evange-
lizáció, felvetıdött a kérdés: kik végezhetnek evangelizációs szolgálatot? Az
egyházkormányzat válasza ez volt: mindenki, akinek felhatalmazása van az
igehirdetésre. Bárki jelentkezhetett. Akinek a neve szerepelt az „evangelizáto-
rok listáján”, az evangelizálhatott. Így aztán evangelizálhattak olyan lelkipász-
torok is, akiknek az életében súlyos problémák voltak. Nos, ebbıl a meghirde-
tett országos „evangelizációs kampányból” nem lett ébredés. A klasszikus
evangelizáció nagy tanulsága: Ébresztı szolgálatot az végezhet, akit Isten
felébresztett, Szentlelkével, az ébresztés karizmájával megajándékozott. Az
más kérdés, hogy Istennek van hatalma arra, hogy bármikor, bárkit felhasznál-
jon valakinek – vagy valakiknek – a megszólítására, az evangélium terjeszté-
sére, még az olyanokat is, akik irigységbıl, versengésbıl, számításból, nem
tiszta lélekkel hirdetik a Krisztust (vö. Fil 1,15-17). Az ilyenek ítélete azonban
nem marad el (vö. Mt 7,15-23). Ébredés sem támad a nyomukban.
Ébresztı alkalmak. Az ébredési, evangelizációs alkalmakra jellemzı a for-
mák, keretek szabadsága. Általában kilép a tradicionális, liturgikus istentiszte-
let rendjébıl és helyébıl. Az evangelizációs alkalmak helyévé válnak a közte-
rek, utcakeresztezıdések, piacterek, mezık, temetık, vásárcsarnokok,
kiállítási csarnokok s az evangelizációs sátrak. Természetesen templomok is
lehettek evangelizációs alkalmak színhelyévé. Nálunk, a nyári táborok (Bala-
tonszárszó, Alcsút) kivételével zömmel a templomokban, imaházakban, isko-
lákban (fıleg tanyasi iskolákban) voltak az evangelizációs alkalmak. Az
evangelizációs alkalmakra jellemzı, hogy igyekeztek tömegeket megmozgat-
ni, többnyire felekezeti határok nélkül. A felekezeti határok az evangelizáto-
rok személye tekintetében sem voltak merevek. Adott esetekben nem az
evangelizátor felekezete, hanem alkalmassága, karizmatikus személyisége
volt döntı. A tömegméreteket az utógondozással, személyes lelkigondozással,
a közösség ápolásával, családlátogatással, házankénti, vagy arra alkalmas
helyeken való találkozókkal, ébredési összejövetelekkel ellensúlyozták. Prob-
lémát az jelentett, ha az anyaegyházak, gyülekezetek nem fogadták be a feléb-
redteket, nem akarták vállalni az ébredés, s ennek nyomán az új élet igényét.
Ez a háttere új egyházak (pl. metodista egyház) keletkezésének, egyházunk-
ban pedig a házi közösségek kialakulásának. Ezek az „ekkléziolák” véres
posztók voltak az egyházkormányzat szemében, s mindent elkövettek felosz-
latásuk érdekében (1948-1989).
Evangelizációs munkaközösség (stáb). Mivel a klasszikus evangelizáció tö-
megeket akart megmozgatni, evangelizációs körutakban gondolkodott, az
evangelizátoroknak munkatársakra volt szükségük. Ezek a munkatársak szer-
238
vezték az alkalmakat, rendezték, elıkészítették az összejöveteleket, s külön-
bözı feladatokat láttak el magukon az összejöveteleken is. A stábhoz rendsze-
rint énekkar is tartozott. Az éneket minden megjelenésében (gyülekezeti, szó-
lóének, énekkar) fontosnak tartották. A stáb egyúttal szőkebb imahátteret is
jelentett. A nagy imahátteret a felébredtek látható és láthatatlan közössége
jelentette. A szolgálatokat hordozó imádságok, imaközösségek jelentısége
felmérhetetlen. Személyes tapasztalatom is, hogy ezeknek az imaközösségek-
nek a fıszervezıje a Szentlélek. A bagaméri ébredés idején, amikor evangeli-
zációs szolgálatra hívtak, a gyülekezet felébredt tagjai csak úgy, »maguktól«
összejöttek, s az egész éjszakát imaharcban töltötték el. Koncepciós perünk
napján a makói-újvárosi gyülekezet tagjai „verıdtek össze, csak úgy, maguk-
tól” az imateremben, s az egész napot imádságban töltötték el. Ez is része az
ébredésnek, az evangelizációs szolgálatnak, amint Pál apostol is írja: „… test-
véreim, imádkozzatok értünk, hogy terjedjen az Úr igéje… és hogy megsza-
baduljunk az elvetemült és gonosz emberektıl” (2Thessz 3,1-2).

A német ébredés

A német ébredési, megújulási törekvések négy fáklyavivıje a speneri

pietizmus, a Herrnhuti Testvérközösség, a wicherni belmisszió és a hilberti
népmisszió volt.

A pietizmus

A pietizmus zászlóbontásának Philipp Jakob Spener (1663-1727), 1675-

ben megjelent Pia desideria (Kegyes vágyakozások) címő mővét tekintik.
Mivel a mozgalom nagy súlyt helyezett a pietas-ra, azaz a kegyességre, ke-
gyes életre, ezért nevezték követıit elıször Darmstadtban és környékén,
1677-tıl pietistáknak. Spener elutasította ezt az elnevezést, ami azonban J.
Feller277 két költeménye révén, aki pozitíven ítélte meg, polgárjogot nyert. J.
Feller egyik költeményében a pietizmust így határozza meg:
„Városszerte ismert ez a név: pietista.
Ki a pietista? Aki Isten igéjét tanulmányozza
És annak megfelelıen szent életet is él.”278

A vers utal mind a pietizmus születésének hátterére, mind célkitőzésének

lényegére.
A pietizmus születésének háttere az egyház lelki elesettsége volt. A reformá-
ció megmerevedett az ortodoxiában, a dogmákban és az intézményekben. Az
igaz tan mellett a megszentelt élet követelménye teljesen háttérbe szorult. A
pietizmus új reformációt akart megvalósítani. A száraz tannal szemben a Lel-
ket, az intézményekkel, tisztségekkel szemben az erıt, a látszat keresztyén-
séggel szemben a Lélek szerinti életet állította a középpontba (2Tim 3,5). A
hit is jelzıt kapott: élı hit, amely nem csupán ismeret, hanem átélés. Hang-

277
J. Feller a költészet professzora volt Leipzigben.
278
In: RGG 5. 374.p.
239
súlyt kapott Jakab apostol figyelmeztetése: „a hit, ha cselekedetei nincsenek,
halott önmagában”(Jak 2,17). Az élı hit tehát a gyümölcstermı életben mu-
tatkozik meg. Ebbıl következıen a másik ember megbecsülése, a sorsáért
érzett felelısség, a szociális érzékenység a pietizmus alapvonásaihoz tartozik,
vallja, hogy a világ megváltozása az emberek megváltozása által valósulhat
meg. Mintának az ıskeresztyénséget tekintették. G. Arnold tekinthetı az ıs-
keresztyénség klasszikus értelmezıjének. M. Schmidt szerint „a pietizmus
egyháztörténetileg a legnagyobb, legmélyebb, legátfogóbb kísérlet az ıske-
resztyénség helyreállítására. Ezért maradt életben közvetlen példaként mind a
mai napig.”279 Alapkoncepcióként fogalmazódott meg: „Isten jobb állapotot
ígért az egyháznak, ezért elérhetı.”280 Ehhez a „jobb állapothoz” az út az újjá-
születésen át vezet. „Az egyház újjászületése pedig a lelkészek újjászületésén
át történik, akiket már hallgatókként ebben a szellemben kell nevelni.”281 A
pietizmus fontos feladatnak tekintette a missziót. August Hermann Francke
(1663-1727) révén Halle lett a pietizmus erıs vára, ahonnan képzett teológu-
sok és nemes ifjak rajzanak ki a világ minden tájára, hirdetve a megismert
igazságot. A „Francke Intézmények” révén pedig Halle a szeretetszolgálat
mintaképévé is lett.

A Herrnhuti Testvérközösség

a) Történeti háttér

A Herrnhuti Testvérközösség születésének történeti háttere több szál-

ból szövıdött. A westfáliai békekötéssel (1648. október 24.) véget ért a har-
mincéves háború (1618-1648). Vallási vonatkozásban ez gyakorlatilag az
augsburgi vallásbéke (1555) elvét erısítette meg, nevezetesen: cuius regio
eius religio (akié a birtok, azé a vallás). Ez azt eredményezte, hogy sokan egy
tollvonással, akaratuk és meggyızıdésük ellenére más vallásúakká lettek
(reformátusok evangélikusokká, evangélikusok reformátusokká, evangéliku-
sok és reformátusok katolikusokká). Voltak, akiknek ez nem okozott lelki
válságot. Viszont voltak olyanok is, akik csak látszólag „cseréltek vallást”,
titokban megırizték hitüket, vagy – ha tehették – új hazát kerestek. Ezek a
folyamatok nyilván hozzájárultak a hit, a kegyesség megüresedéséhez, az
elismert egyházaktól való elidegenedéshez s valami igazi, hiteles keresztyén-
ség kereséséhez.
A westfáliai béke az evangélikusoknak és reformátusoknak a cuius
regio eius religio elv alapján biztosította a szabad vallásgyakorlást, minden
más protestáns felekezet, egyház, így a cseh-morva testvérközösség is szektá-
nak, eretnekségnek minısült. Johannes Amos Comenius (Jan Amos
Komensky, 1592-1670) levele, amit a svéd kancellárnak, Oxenstierna-nak írt,
eredménytelennek bizonyult. A levélben többek között ez állt: „Ha kizárnak
bennünket abból, hogy részesei legyünk a béke jótéteményének, mit használ
279
M. Schmidt: Pietismus. In: RGG, 5. 371.p.
280
M. Schmidt: Pietismus, In: RGG 5. 373.p.
281
M: Schmidt: Pietismus, In: RGG 5. 373.p.
240
nekünk, hogy úgy tekintettünk önökre, mint Istentıl küldött szabadítókra? Mit
használ nekünk, hogy könnyeink segítségével gyıztesek, ha azokat akiket
nyomorúságból kiragadtak és szabadokként a kezükben tartanak, kiszolgáltat-
ják kínzóik kezébe? Mit használnak a szent evangéliumi szerzıdések, ame-
lyeket az önök elıdeivel kötöttünk, s amelyeket a mártírok szent vére erısített
meg, mit ér az önök bíztatása, hogy tartsunk ki, ha egyáltalán nem törıdnek
azzal, hogy országunk visszatérjen az evangéliumi hitvalláshoz? Hallgassanak
ránk, nyomorultakra, hogy önöket is meghallgassa a kegyelmes Isten.”282 S.
Hirzel az eseményeket így foglalja össze: „Egy napon aztán aláírták a békét.
A különbözı törzsekhez tartozó német emberek olvashatták a szerzıdésben,
hogy a következı idıkben svéd, francia, angol vagy császári uralom alatt
lesznek. Lutheránusok, reformátusok és katolikusok hasonlóképpen megtud-
hatták, hogy a következıkben melyik felekezethez tartoznak. A morva test-
véregyházról azonban egyetlen árva szó sem esik a szerzıdésben. Tehát meg-
kötötték a békét, azonban egy olyan békét, amely Németországot a teljes
szétszabdaltságban hagyta s a hit ügyét lábbal taposta.”283 A németországi
protestantizmus vallási, hitbeli állapota is súlyos kérdéseket vetett fel, jóllehet
az érintettek úgy gondolták, hogy minden rendben van. A reformáció megme-
revedett az ortodoxiában, s kimerült a dogmatikai kérdések vitatásában, tagla-
lásában. A pietizmus már polgárjogot nyert: részint elfogadott, eltőrt jelenség
lett, részint megszelídült, igyekezett megtalálni és megırizni a békés modus
vivendi-t. Jellemzı példa erre – kissé elébe menve a dolgoknak – az, ahogyan
Francke igyekezett visszatartani Zirzendorfot az ortodoxiával való éles szem-
besüléstıl. Ugyanakkor szinte antagonisztikus teológiai harc dúlt Wittenberg
és Halle, a lutheri ortodoxia és a pietizmus fellegvára között. Voltak, akik
mindezt úgy értékelték, hogy valami nincs rendben az egyház, a keresztyén-
ség, a hit kérdései körül. Voltak, akik tenni is akartak valamit. Ezek közé tar-
tozott Nikolaus Ludwig von Zinzendorf is.

282
In: Stephan Hirzel: Der Graf und die Brüder. Die Geschichte einer Gemeinschaft. Quell
Verlag Stuttgart. Neuausgabe nach dem Text der 3. Auflage Witten/Ruhr 1950.
Neuausgabe Quell Verlag Stuttgart 1980. 14.p.
283
S. Hirzel, i.m. 16.p.
241
 b ) Zinzendorf, a herrnhuti testvérközösség szellemi atyja

N. L. von Zinzendorf (1700-1760) osztrák nemesi családból szárma-

zott. Családfája 1100-ra megy vissza. Édesapja a szász választófejedelem
minisztere volt, aki a gyermek születése után néhány hónapra meghalt. A
fényes név – Nikolaus Ludwig Reichsgraf von Zinzendorf und Pottendorf,
Herr von Thürstein, Herr von Freideck, stb. – amit fiára hagyott, a család régi
dicsıségérıl beszélt, amibıl azonban kézzel foghatóan már nem sok maradt.
Édesanyja négy évi özvegység után férjhez ment a porosz marsallhoz, s Drez-
dából Berlinbe költözött, a gyermek nevelését családi tanácsra bízta.
Zinzendorfot anyai nagyanyja vette szárnyai alá, aki Großhennersdorfban élt.
A nagymama istenfélı, pietista lelkülető volt, s Halle és Wittenberg kibékíté-
sén fáradozott.
Tízéves korától - a családi tanács határozata alapján – hat évig Halleban,
August Hermann Francke intézetében tanult. Az ifjú Zinzendorfot érdekelte a
teológia, és szívesen folytatta volna tanulmányait Halleban. A családi tanács
azonban úgy határozott, hogy Wittenbergbe kell mennie. Mivel
Zinzendorfnak a katonai pályához végképpen nem volt kedve, ezért a családi
tanács úgy döntött, hogy jogot kell tanulnia. Zinzendorf engedelmeskedett a
családi tanácsnak, de úgy mellékesen – és szíve szerint – teológiával is foglal-
kozott (1716-1718). Wittenbergi tanulmányai idejére esett a reformáció kez-
detének 200. évfordulója. A város és az egyetem igyekezett méltóan megün-
nepelni a jeles jubileumot. Zinzendorfot azonban – ismerve az egyház
németországi helyzetét – nem ragadta magával az öröm. August Gottlieb
Spangenberg (1704-1792), a „gróf késıbbi munkatársa és elsı életrajz írója
tud egy versérıl, ami világosan tükrözi akkori véleményét: »A költeményben
a protestáns egyház romlottságára irányul a figyelme, amelyben oly kevés
gyümölcse található Krisztus evangéliumának, amit a reformáció ismét nap-
fényre hozott. S mert félt attól, hogy az isteni igazság iránti hálátlanság Isten
súlyos ítéletét vonja magára, ezért a jubileum nem örömnapot, hanem sokkal
inkább szomorúságot jelentett számára »„284 Zinzendorf a wittenbergiek szők-
keblő és élettelen dogmatikájával nem tudott mit kezdeni, ugyanakkor azon-
ban azt is látta, hogy „ezek a komor urak megközelíthetı és barátságos embe-
rek, s a hallei szemlélet szerint nem lehet ıket a pokol követeinek
tekinteni.”285 Zinzendorf igyekezett minden tıle telhetıt megtenni, hogy a
wittenbergiek is jobb véleménnyel legyenek a halleiekrıl, de törekvései, a
kezdeti biztató jelek ellenére végül is nem jártak eredménnyel.
Zinzendorf wittenbergi tanulmányai éppen a békéltetési kísérletei
miatt fejezıdtek be a tervezettnél hamarabb. Próbálkozásai nem maradtak
titokban, s az ifjú gróf körüli lárma nem akart csendesedni sem a drezdai ud-
varban, sem más körökben. A családi tanács tehát jobbnak látta, ha elhagyja
Wittenberget, s elkezdi a nagy világ megismerését, ami az állami hivatalokra
pályázó nemes ifjak esetében kötelezı volt.

284
In: S. Hirzel, i.m. 32.p.
285
S. Hirzel, i.m. 32k.p.
242
 A családi tanács pontosan megszabta az útvonalat és a fıbb állomás-
helyeket is: Naumburg, Eisenach, Frankfurt, Köln, Düsseldorf, Wesel, Hol-
landia (Utrecht, Delft, Haarlem, Leiden, Hága, Amszterdam), aztán Antwer-
pen, Brüsszelen, Cambrai-n át Párizs, a világ fıvárosa. Zinzendorf valójában
nem lelkesedett a világ látványosságaiért, a társadalmi élet egyáltalán nem
vonzotta. „Világkörüli” útja hét hónapig tartott, a párizsi tartózkodás után
hazafelé vette az utat. Zinzendorf az utazásai során – mint egyetemi évei alatt
is – kereste önmagát, pontosabban azt a feladatot, amire Isten elhívta. De ép-
pen ez volt számára homályos. Azt egyre világosabban érezte, tudta, hogy
Krisztust kell szolgálnia, de hogyan? Nem véletlen tehát, hogy utazása során
az ezzel kapcsolatos hatásokra volt leginkább érzékeny. Két dolgot hadd
emeljünk ki.
Az egyik egy düsseldorfi élmény. Düsseldorfban látott egy festményt, ami
elıtt valósággal földbe gyökerezett a lába. A festmény valójában egy átlagos
olasz festı – Domenico Feti – jelentéktelen mőve volt. A festmény a szenvedı
Jézust ábrázolta megkötözött kezekkel, a fején töviskoronával, a nyakán durva
kötéllel. A kép alatt latinul a következı szöveg állt: „Én ezt tettem érted, te
mit teszel értem?” A kép és a szöveg igen nagy hatással volt Zinzendorfra.
Olyasmi volt ez számára mint valami villámcsapás. „Zinzendorf – írja Hirzel
– sokáig szenvedett abban a belsı meghasonlásban, hogy belsı vágyát köves-
se-e, s magát egészen az evangélium ügyének szentelje, vagy engedelmes
fiúként az elıírt hivatali pályára lépjen. A belsı feszültség döntésre késztette.
Amikor a szenvedı Krisztus képe feltette a kérdést, többé nem térhetett ki.
Világosan látta maga elıtt a keskeny utat. Így született meg benne az »ecce
homo« láttán a titkos döntés: Egész élete és munkássága lesz a felelet a Meg-
váltó kérdésére.”286 A „hogyan” kérdése azonban még mindig homályban
maradt.
Igen jelentısek voltak Zinzendorf további életútjára nézve a párizsi élményei,
tapasztalatai is. Zinzendorf Párizsban találkozott elıször testközelben a kato-
licizmussal. A külföldi látogató a hugenottáknak már a nyomát sem találta,
csak titokban léteztek. A gróf látta a katolikus egyház világhatalmát, megvál-
toztathatatlan rendjét, a papok magas képzettségét mind egyházi, mind világi
téren. Kapcsolatba került, párbeszédet folytatott katolikus papokkal. Így került
ismeretségbe La Tour atyával is, aki felismerte Zinzendorf kivételes adottsá-
gait. „Ha egy ilyen harcos természet visszatérne az egyedül üdvözítı egyház
kebelébe – gondolta a lelkész -, akkor a katolikus ügy egy bátor harcost nyer-
ne. Az atya okos tervet gondolt ki, s a fiatal grófot bemutatta de Noailles bíbo-
rosnak, Párizs érsekének, Franciaország legmagasabb rangú egyházfejedel-
mének. A találkozás várakozáson felül jól sikerült, számos meghívás
követte.”287 Izgalmas beszélgetések sora következett, amelyek során
Zinzendorf a másik fél részérıl a „leereszkedés” legcsekélyebb jelét sem ta-
pasztalta. Arra gondolt, hogy ilyen beszélgetések a wittenbergi professzorok-
kal elképzelhetetlen lenne. Aztán érdeklıdtek tervei felıl is. Zinzendorf el-
mondta, hogy a misszió a szívügye, erre aztán úgy mellékesen utaltak arra,

286
S. Hirzel, i.m. 36.p.
287
S. Hirzel, i.m. 39k.p.
243
hogy ezen a téren milyen nagy lehetıségek vannak a katolikus egyházban,
majd nyíltan is feltették a kérdést: nem akar-e visszatérni a katolikus egyház-
ba. Ezt a gondolatot azonban Zinzendorf ismételten elutasította. A
rekatolizálás elutasításának két fı oka volt. Az egyiket – s nyilván a legfonto-
sabbat – ekkor igazából még maga sem tudta megfogalmazni. Ellenkezett
küldetéstudatával, aminek a mibenléte még homályos volt elıtte. A másik fı
ok a szerzett tapasztalata volt. Látta, hogy nem csak a reformáció földjén van-
nak mély szakadékok egyes irányzatok között, hanem a római katolikus egy-
házban is. A jezsuiták és janzenisták közötti viták korában vagyunk. A vita a
körül folyt, hogy az embernek van-e szabad akarata. Zinzendorf úgy látta,
hogy a jezsuiták a wittenbergi ortodoxiához, a janzenisták pedig a pietizmus-
hoz állnak közel. Tehát hasonló helyzetben találta magát, mint Wittenbergben.
De Noailles bíboros a janzenisták oldalán állt. A vitát azonban Róma néhány
évvel Zinzendorf párizsi tartózkodása elıtt (1713) eldöntötte, a jezsuitáknak
adván igazat. Ebben a helyzetben a janzenisták részérıl – beleértve de
Noailles bíborost is – a jelszó az „alkalmazkodás” lett. A bíboros is az alkal-
mazkodás révén tarthatta meg magas tisztségét, mert »jobb kényelmesen fe-
küdni, mint egyenesen állni.« Zinzendorf számára ez az »alkalmazkodás«
elfogadhatatlan volt. Több levelet is írt a bíborosnak, majd amikor ezek ered-
ményteleneknek bizonyultak, névtelenül juttatta el hozzá írását, amelynek ezt
a címet adta: »Megfontolások, hogy miért nem kell (soll!) alkalmazkodni«.
Végül a következıket írta – a tizenkilenc éves ifjú az egyházfejedelemnek:
»Én Isten gyermekének tartom Önt, s ez olyan minısítés, amivel az Ön iránti
tiszteletemet fejezem ki. De van egy másik minısítésem is, ami azonban
semmit sem ér s minden jót halomra dönt: Ön bíboros.«288 A barátság e levél
ellenére is fennmaradt közöttük, aminek egyik jele, hogy Zinzendorf egyik
gyermekének a bíboros lett a keresztapja.
„Párizzsal azonban végzett a gróf. Elutazott. Hét hónap teljesen ele-
gendı volt ahhoz, hogy felismerje: ez a világ idegen számára. Utazása ered-
ményét úgy vonta le a maga számára, hogy sziklaszilárd lett az a meggyızı-
dése, hogy a Krisztus ügyét kell szolgálnia. De azt is megtapasztalta, hogy
járhatatlan út a pártokat, irányzatokat, véleményeket jónak vagy rossznak
tartani. Ilyen ırhelyrıl a hazai ortodoxia és a pietizmus közötti kicsinyes har-
cok is nevetségeseknek tőntek. A gróf a késıbbi idıkben ezt így fogalmazta
meg: »Ettıl kezdve azon fáradoztam, hogy minden vallásban felfedezzem a
legjobbat a felebarát mentségére, s hogy - amennyiben lehetséges – egyes
lelkekbıl kivegyem szektájuk mérgét, s azt, ami valóban akadályozza az üd-
vösséget, lemetsszem. Mivel az egyik vallásból a másikba szétfolyó az átme-
net, arra törekedtem, hogy tantételeiket illetıen jobb és bőntelenebb értelemre
jussanak. Utazásomat azzal az elhatározással fejeztem be, hogy nem bocsát-
kozom semmiféle pártoskodásba, mert látom és megláttam, hogy a halleiek és
a wittenbergiek egyaránt emberek.”289
Zinzendorf ezekkel a gondolatokkal 2-300 évvel megelızte korát.
Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy kortársai közül kevesen értették

288
In: S. Hirzel, i.m. 42.p.
289
S. Hirzel, i.m. 42k.p.
244
meg, s azon sem, hogy az idıs Karl Barth az egyházatyák közé sorolta
Zinzendorfot.

c) Herrnhut születése

Herrnhut valójában keresı emberek találkozásából született.

A cseh-morva testvérek helyzete az ellenreformáció következtében
egyre tarthatatlanabbá vált hazájukban. Nagyon sokan vándorbotot fogtak, új
hazát kerestek, ahol háborítatlanul gyakorolhatják hitüket. Így indult el többek
között - az öt Neißen testvér – megbízásából Christian David is a nagyvilágba,
hogy szétnézzen: hol találhatnának menedéket. Öt évi bolyongás, eredményte-
len keresés után Christian David Görlitzbe érkezett. Scheffer lelkésztıl bíztató
szavakat kapott: ismer egy ifjú grófot, név szerint Zinzendorfot, aki mély
részvéttel van az üldözöttek iránt. Scheffer lelkész felkereste Zinzendorfot,
aki azt mondta: pénzt nem tud adni, de helyet szívesen ad az üldözötteknek
birtokán. Christian David 1722 pünkösd hétfıjén ért haza a jó hírrel. A
Neißen testvérek nem sokáig gondolkodtak: Christian David vezetésével ha-
marosan útra keltek, feleségekkel, gyermekekkel együtt összesen tizen.
Görlitzbe érve Scheffer lelkész utasította ıket, hogy menjenek Berthelsdorfba,
s keressék meg Heitz intézıt. Heitz késlekedés nélkül leendı otthonuk helyére
vezette ıket. „Még egy kis út volt elıttük. A Löbauból Zittauba vezetı út
közepe táján megálltak. Megérkeztek. A Neißen testvérek körülnéztek. Nem
csoda, hogy nagy csalódás lett úrrá rajtuk, mert a táj puszta és kietlen volt. A
föld mocsaras volt, s látszott, hogy az úton több szekér elakadt. A hazátlanok
kutató szeme a néma körültekintés után megakadt egy csekély magaslaton.
Hutberg – mondták nekik. Christian David minden bizonnyal szebb és rózsá-
sabb képet festett a jövırıl, amit az éhes fantázia még jobban kiszínezett.
Mindenesetre, a paradicsomi elképzeléseket bátran el kellett felejteni, és
szembe kellett nézni a meztelen valósággal. A következı napon a menekültek
munkához láttak. Christian David baltát fogott s az elsı fa kidılt a házépítés-
hez. Így készült el minden idegen segítség nélkül, teljesen a saját erejükbıl az
elsı otthon, amibe a hontalanok októberben már be is tudtak költözni.”290
Úgy tőnik, hogy Zinzendorf különösebben nem foglalkozott a mene-
kültek kérdésével. Továbbra is keresı ember maradt. Kereste azt, akivel
együtt, egy ügy szolgálatában éli le az életét. A hő társat Erdmuthe von Reuß
grófnıben találta meg, aki valóban hő társa és munkatársa lett. 1722. szep-
tember 7-én kötöttek házasságot. Tizenkét gyermekük született, akik közül
csak három lány nıtt fel. Drezdában az udvarnál megfelelı állást is kapott.
Ezek a keresések tehát eredményesek voltak. Zinzendorf alapkérdése, keresé-
se azonban nem oldódott meg. Házában megpróbált összejöveteleket tartani,
nem nagy sikerrel. Próbált szők baráti, testvéri kört kialakítani. Ez sem ment.
S aztán a házasságkötést követıen már benne jártak a télben, amikor úgy dön-
töttek, hogy teljesítik ígéretüket, s a nagymamát meglátogatják
Großhennersdorfban. Velük ment a jó barát, Wattewille von Dresden is. „Az
utazók elcsodálkoztak, amikor birtokukon egy magányos épületet megpillan-

290
S. Hirzel, i.m. 69k.p.
245
tottak. Bár már hosszú ideje nem jártak a birtokon, nem emlékeztek rá, hogy
ott valaha is lett volna épület. A gróf tehát megállást parancsolt, s megtuda-
kolta, hogy ki lakik ott. Morva testvérek – volt a válasz. Csodálkozva szállt le
a kocsiból, belépett az új épületbe és üdvözölte a megdöbbent lakókat. Az
alkotó kedv megpillantása, ami az emberek szemébıl sugárzott, és az igényte-
lenség, ami itt a rendíthetetlen hit kifejezésének látszott, lenyőgözte ıt. A gróf
megérezte, hogy Isten ezeket az embereket neki küldte, s hogy ebben a pilla-
natban feladatot kapott. A gróf letérdelt a durva padlóra, s a jelenlevık mind
hasonlóan cselekedtek. Aztán hangosan imádkozott. Ez volt Herrnhut kezde-
te.”291 A keresık egymásra találtak. Zinzendorf megtalálta, amit oly régóta
keresett. Herrnhut az imádság perceiben megszületett. A ház – tíz lakójával –
kezdetben egyedül állt Hutberg lábánál. A következı évben összesen már hat
ház alkotta a kialakuló település magját. A helyet – Hutberghez kapcsolódóan
Heitz, Zinzendorf udvarmestere nevezte el Herrnhutnak: Az Úr oltalom. Öt év
multán már 32 házat lehetett megszámlálni, 300 lakóval. Virágkorában 70
házból állt, mintegy nyolcszáz lakóval. Az üldözöttek jöttek mindenfelıl. A
jövevények gondos mérlegelés után nyertek felvételt a közösségbe, s ha nem
tudtak beilleszkedni, el kellett menniük. Az 1727-es esztendı három dolog
miatt lett nevezetes, illetve meghatározó a közösség életében. Zinzendorf
szabadságot vett ki Drezdában és Herrnhutba ment. Megalkották a közösség
életét szabályozó „alkotmányt”. A gyermekek között csodálatos ébredés kez-
dıdött, ami természetesen kihatással volt az egész közösségre. Ezt követıen
Herrnhut hamarosan virágzó közösség lett. 1732-tıl már missziói harcosok
indulnak el a világ minden tájára. Új közösségek, települések születtek keresz-
tyén és pogány területeken egyaránt. Mindez nem ment belsı és külsı nehéz-
ségek, harcok nélkül. Magának Zinzendorfnak is számőzetés lett a sorsa két
ízben is (1732-1733, 1736-1748). Mind az ortodoxia és a pietizmus, mind az
állam és apparátusa ellenségesen szemlélte és kezelte az „eretnek” mozgal-
mat. Tanulságos a belsı és a külsı harcok története is, aminek a részletes
ismertetésétıl el kell tekintenünk. Zinzendorf kezdettıl és következetesen az
evangélikus egyház keretein belül akarta végezni munkáját, de mind az orto-
doxia, mind a pietizmus elutasította. A puszta létezésért vívott harc során
kényszerültek arra, hogy államilag elismert közösséggé legyenek (1749-
1750). Maga Zinzendorf így ír errıl: „Valóban közösséggé lettünk, mert min-
den teológus szinte piszkavassal taszított el bennünket, és semmit sem akartak
velünk kezdeni. Tizenhárom, tizennégy éven át fáradoztunk azon, hogy a
lutheri egyház szárnyai alatt maradjunk, de az nem tartott ránk igényt.”292 A
közösség fennmaradása érdekében tett Zinzendorf lelkészi vizsgát (1734) és
szentelték a közösség püspökévé (1737). Magához a lutheri egyházhoz
Zinzendorf mindvégig hő maradt. Amint errıl a filadelfiai kongresszuson
(1741) bizonyságot tett: Jézus példáját kívánta követni, a saját vallásában akar
élni és meghalni, míg falai le nem omlanak, amelyekhez azonban egyetlen
újjal sem akar hozzáérni.293 Állami részrıl belátták, hogy a testvérek igen
derék, megbízható, szorgalmas emberek. A második számőzetésbıl hazatérı
291
S. Hirzel, i.m. 70.p.
292
S. Hirzel, i.m. 322.p.
293
Bıvebben lásd: S. Hirzel, i.m. 220-222.p.
246
Zinzendorfnak szabad kezet adtak, hogy új közösségeket létesítsen. Az erre a
feladatra kinevezett bizottság az ısi großheunersdorfi palotában, gyermekkora
színhelyén megvizsgálta tanításait és azokban semmiféle eretnekséget nem
talált. A következıkben tekintsük át röviden Zinzendorf eszméit, tanításait.

d) Zinzendorf eszméi, a herrnhuti kegyesség jellemzıi

Zinzendorf eszméi és a herrnhuti kegyesség elválaszthatatlanul össze-

fonódott. Zinzendorf eszméi alatt az értendı, ahogyan a keresztyénségrıl
gondolkodott. A következı fıbb vonásokat hadd emeljük ki.

A keresztyénség: Krisztus követése

A keresztyénség alfája és ómegája Jézus Krisztus. Keresztyénnek
lenni azt jelenti: követni Jézust. A keresztyén lét: Jézus követése. Zinzendorf
ismételten hangsúlyozta: sem ı, sem a testvérek (a herrnhuti testvérközösség)
nem akar semmi mást, csak követni Jézust.
Miért kell ezt ennyire hangsúlyozni? Az egyházban ez nem természe-
tes? Igen, természetesnek kellene lenni. De más errıl beszélni, és más valósá-
gosan cselekedni, más elképzeléseket szıni róla, és más ténylegesen követni
ıt. Nem valami képzelt Krisztust kell követni képzelt módon, hanem a való-
ságos Krisztust, valóságosan. Az egyházban sok mindent lehet csinálni, s ezek
önmagukban lehetnek szép dolgok is. Lehet építeni szép templomokat, részt
lehet venni istentiszteleteken, lehet élni az úrvacsorával. Mindez nem Jézus
követése. Nem azt a Jézust, akit – akár a képek alapján – elképzelünk ma-
gunknak, akinek semmi köze sincs ahhoz a Jézushoz, aki a pénzváltók aszta-
lait felforgatta, aki kötélbıl korbácsot fonva kiőzte az árusokat a templomból.
„Jézus is ácsmester volt egykoron Názáretben, és feltétlenül szükséges, hogy
ezt a nevet a királynévvel egyszerre írjátok mélyen a szívetekbe. Mindig úgy-
szólván egyszerre kell gondolnotok az örök Fiúra az Atya ölében, az Igére, a
minden dolgok Urára, a fazekasra, aki egész világgépezetet fazekasként egy
csomóból készítette, s ugyanakkor úgy gondoljatok rá, mint aki Názáret vá-
roskában játékokat faragcsál – vagy ahogyan mások vélik – ekéket és jármo-
kat készített, s ezt cselekedte tíz vagy húsz éven át úgy, hogy senki sem tudta,
ki ı, még testvérei sem, hanem Ismeretlen maradt.”294 A valóságos Krisztus
valóságos követése egyenes, nyílt dolog. „Kitőzött célomtól – vallotta – nem
hagyom magam eltéríteni sem jó, sem rossz események által. Ha szidalmaz-
nak, azt mondom: vizsgáljatok meg. Ha kárhoztatnak, ugyanezt mondom. Ha
dicsérnek, azt mondom: elıbb vizsgáljatok meg. Ha kiváltságokat, jogokat,
szabadságot, jóváhagyásokat adnak, akkor röviden megköszönöm, aztán ismét
csak azt mondom: de hiszen még nem vizsgáltatok meg minket.”295 (Az idé-
zetben arra történik utalás, hogy a vádak, rágalmak közepette ismételten kérte:
vizsgálják meg tanításait, a közösség életét, de ellenfelei ez elıl mindig elzár-
kóztak. A megvizsgálásra mint már láttuk, csak 1750-ben került sor). A Krisz-
tus követésében nincs helye semmiféle praktikának és taktikának, nem léphet

294
In: S. Hirzel, i.m. 219k.p.
295
In: S. Hirzel, i.m. 222.p.
247
a helyére semmiféle tradíció. „Mindig protestáns vagyok bármilyen gyüleke-
zeti intézménnyel szemben, amely akkor is tovább akar élni, ha a Lélek már
nincs közöttünk.”296
Krisztus követése a Krisztus közelségében, a Krisztussal való közösségben
lehetséges. A földi lét legfıbb értelme: „olyan közel menni a Megváltóhoz
amennyire csak lehetséges, követni, utánozni (lemásolni) ıt, egészen benne
élni.”297 Az, ami igazán fontos: Isten és a Megváltó állandó jelenléte és veze-
tése. Tenni, amit az adott pillanatban tenni kell, s hogy mi lesz belıle, az nincs
hatalmunkban.
A Krisztus követése a Vele való közösségben örömöt és elrejtettséget jelent.
Zinzendorf szerint „a keresztyénség lényege nem az, hogy az ember kegyes,
hanem hogy boldog legyen.”298 Ezen még a pietisták is megütköztek. Nem
arról van szó, hogy a kegyességre nincs szükség, hanem arról, hogy a Krisztus
követése nem valami komor, hanem gyönyörőséges, örömteli dolog. S ez
bibliai igazság (Vö.Jn 15,11; Fil 4,4; Róm 14,17).
A Krisztus követelése nem csak hit, hanem szeretet kérdése is. Zinzendorf
hangsúlyozta: nem csak hinni kell Jézus Krisztusban, hanem szeretni kell ıt.
Errıl beszélt Jézus is tanítványainak: “Ha valaki szeret engem, az megtartja az
én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és
szállást készítünk magunknak nála” (Jn 14,23). Követni Jézust, szeretni ıt,
megtartani igéjét, közösségben lenni vele: egy és oszthatatlan valóság.

A keresztyénség, a gyülekezet: közösség

Zinzendorf nagyon lényegesnek tartotta a közösséget. Vezérgondolata
volt, hogy nincs keresztyénség közösség nélkül. (Ich statiere kein Christentum
ohne Gemeinschaft)299 A közösséget azért tartotta fontosnak, hogy ily módon
“az ember megtalálja az utat a felebaráthoz s megtanulja a nagy parancsolat
szerint szeretni Istent és az embereket.”300 A közösség az a keresztyén ember
számára, mint a madárnak a levegı, a halnak a víz. A közösség: közösség
Istennel, Jézus Krisztussal, közösség egymással a Szentlélek által és közösség
az üdvözültek seregével. Azzal, hogy hiszek Istenben, Jézus Krisztusban még
nem vagyok közösségben Istennel és Jézus Krisztussal. Azzal, hogy egy szo-
bában élek valakivel, még nem vagyok közösségben vele. A közösség ilyen
hangsúlyozása és idézett megfogalmazása kritika is volt: az emberek azzal,
hogy egy templomban részt vesznek egy istentiszteleten, együtt vesznek úrva-
csorát még nincsenek közösségben egymással. Szívükben nagyon messze
lehetnek egymástól. (Attól, hogy valakinek a neve szerepel a választói név-
jegyzékben, még nincsenek közösségben egymással).
Zinzendorf a herrnhuti testvérközösség életét a jeruzsálemi ısgyüle-
kezetrıl mintázta, sıt még túl is ment azon. “A férfiak és a nık elválasztva
éltek és dolgoztak a testvérkórusban és a nıvérkórusban, tekintet nélkül arra,
hogy házasok vagy nıtlenek, hajadonok voltak. Közösen étkeztek, a gyerme-

296
In: S. Hirzel, i.m. 312.p.
297
S. Hirzel, i.m. 229.p.
298
Haus- Christoph Hahn: Nachwort aus der Brüder – Unität heute. In: S. Hirzel, i.m. 331.p.
299
S.Hirzel, i.m.1.p.
300
S Hirzel, i.m.311.p.
248
keket közösen nevelték. Senki sem rendelkezett magántulajdonnal. Ha valaki-
nek ruhára volt szüksége, a közösségtıl kapott. Az egész közösség egyetlen
nagy családként élt, egy nagy háztartásban, egy konyhával.”301 Késıbb, ha
valaki vagy egy család anyagilag bajba került, győjtést rendeztek számára,
természetesen a közösségen belül. Igen gondos nyilvántartással ırködtek,
hogy a jövedelem és a felhasználás, a tartozik és követel egyensúlyban le-
gyen.
A materiális dolgokban való közösség háttere, alapja, hordozója a
lelki közösség volt. A lelki közösség megélése a különbözı áhítatok, istentisz-
teletek keretében történt. A napot közös áhítattal kezdték és fejezték be. Igen
nagy szerepe, jelentısége volt az imádságnak, imádkozásnak. A közösség
életének kezdeti, rendezıdı szakaszában – 1727 körül – huszonnégy férfi
elhatározta, hogy egymást felváltva a nap 24 órájában imádkoznak. A nık is
hasonlóan döntöttek. Az imádság lángja így állandóan égett a közösségben, az
oltár tüzéhez hasonlóan. Sokat énekeltek, voltak alkalmak, amikor csak éne-
keltek. A közösség megéléseként gyakorolták a Jn 13,12-15 alapján a lábmo-
sást.

A közösség iránytője: a Biblia

A Bibliának nagyon fontos, lényegében döntı szerepe volt – és van –
a közösség életében. A Biblia nem tudományos kutatások tárgya, nem tanbeli,
dogmatikai viták tárháza, hanem erıforrás volt számukra. Zinzerdorfot hide-
gen hagyták a hitvallásokkal, igaz tanokkal kapcsolatos viták. “İ, aki az evan-
gélium szerinti élet látható megvalósítására törekedett, a legmélyrehatóbb
spekulációt is idegennek és tévútnak tekintette. Ismeretei a naponkénti megta-
pasztalások alapján képzıdtek, és ezek körül forogtak. Az ész merev tanrend-
szere – véleménye szerint – figyelmetlenül megy el az élet mellett. Biblia, tan
és élet számára egy és ugyanazon dolog volt. A tan és a Biblia nélküli élet az
ördögé. Ám az a tan sem jobb...amelyik végül elfelejti a Bibliát és az életet.
Mit használ a teológusok örök vitatkozása, mikor a világ körös-körül bőnben
van.”302
Az ilyen teológia és teologizálás gyümölcstelen. Zinzendorf élesen el-
ítélte azt a kialakult gyakorlatot, hogy az egyes bibliai helyeket különbözı
elıfeltevések szerint így is, meg úgy is lehet magyarázni, s végül már nem
lehet megkülönböztetni az isteni üzenetet az emberi okoskodásoktól. Érthetı,
hogy Zinzendorf kritikája kihívta az érintett tudósok haragját. Zinzendorf -
annak érdekében, hogy olcsó Bibliát adjon minél több ember kezébe – újra
kiadta az “Ebersdorfer Bibel”-t. Nézeteit e kiadáshoz írt elıszavában fejtette
ki. Nem csoda, hogy az akkori egyházvezetés minden eszközzel igyekezett
megakadályozni e Biblia terjesztését.
Zinzendorf egyébként nem volt - a szó rossz értelmében - fundamen-
talista. Szerinte a Bibliában szolgai formában van jelen Isten igéje. A szolgai
forma jelei a hibák és az ellentmondások. Jézus sem mennyei dicsıségében,
hanem emberként, szolgai formában volt jelen a földön. „A gróf világosan

301
S.Hirzel, i.m.240.p.
302
S.Hirzel, i.m. 212.p.
249
különbséget tett a mag és a héj között, a Biblia mennyei tartalma és földi for-
mája között. A tudósok, miközben azon törik a fejüket, hogy a Szentírásban itt
vagy ott ellentmondás vagy homály van, a szavak felett vitatkoznak, és a saját
lármájuktól nem hallják az üzenet kiáltását.”303
A Biblia a Losung révén lett a szó szoros értelmében a herrnhutti test-
vérközösség iránytőjévé, lélekké és életté. Egy este a Gróf szabadon kiválasz-
tott egy bibliai és egy ének verset. Rövid magyarázatot főzött hozzájuk, majd
azt javasolta, hogy a következı napot helyezze mindenki ez ige alá. Ezzel
szoros kapcsolat alakult ki a közösségben a gondolkodás és a cselekvés terén,
s mindenki megérezte, milyen hatalmas erık áradtak ki ily módon. Ezt köve-
tıen minden este kihirdették a Losung-ot, másnap reggel egy testvér házról
házra vitte. A Losung hírvivıi önkéntelenül bepillantottak minden otthonba, s
alkalmilag felmérhették, hogy rendben van-e minden. Ily módon idıvel a
Losung-vivıknek a lelkigondozás is feladatuk lett. A Losung összekötı ka-
pocs, közösséget formáló és megırzı erı lett a testvérek között. Amikor
Herrnhutból kezdtek kirajzani a „harcosok”, azaz a missziói munkások, vál-
toztatni kellett a módszeren. „1731-re elıre kiválasztották a napi igéket és
kinyomtatták. Így keletkeztek a Losung-könyvecskék, amelyeket Zinzendorf
30 éven át, egészen haláláig személyesen állított össze.”304
A Losung a herrnhuti testvérek körén kívül is kedvezı fogadtatásra talált, s ez
így van mind a mai napig. „Ez Bismarck herceg esetében is bizonyított. Az
államférfi a Herrnhuter Losungen-t mindig magánál tartotta, s írásos feljegy-
zések tanúsítják, hogy politikai intézkedéseknél gyakran az aznapi igére tá-
maszkodott (az aznapi ige tanácsát követte). Így például arról értesülünk,
hogy a kancellár 1870 júliusának egyik napján azért nem mozgósította a had-
sereget, mert a Losung aznapi igéje így intette: „Boldogok, akik békét terem-
tenek.”„305

Ökumenikus gondolkodás
Zinzendorfra - s így a herrnhuti testvérközösségre jellemzı volt az
ökumenikus gondolkodás. Ezzel a kortársak részérıl nem aratott sikert, ellen-
kezıleg: sokan támadták az egyházakkal, hitvallásokkal kapcsolatos nézetei
miatt. Zinzendorf szerint „egyetlen vallásban (a keresztyén egyházakat értette
ez alatt) sincs jelen a teljesség. A vallásnak igénybe kell venni azt, ami a többi
vallásokban a legjobb, ha az egészet akarja birtokolni”306 Zinzendorf szerint
tehát egyetlen egyház sem léphet fel a totalitás (teljesség) igényével. Fiatalabb
korában azt remélte, hogy elıbb vagy utóbb az egyházak mind egyesülnek az
„una sancta”-ban.
Készített egy énekgyőjteményt is, amelyet mind a katholikusok, mind
a protestánsok használhattak volna. Késıbb a tapasztalatok alapján megvál-
toztatta véleményét: A különbözı egyházak létezését történeti adottságnak
kell tekinteni. Mindegyikben van valami sajátos, ami megfelel valamilyen
emberi hajlamnak, sajátosságnak. Az evangélikusokra hitvalló bátorság, a

303
S.Hirzel, i.m.214.p.
304
S.Hirzel, i.m.106.p.
305
S.Hirzel, i.m.105.k.p.
306
S.Hirzel,i.m.218.p.
250
reformátusokra a józan és gondos mérlegelés, a morva testvérekre a rend és a
fegyelem a jellemzı.
Zinzendorf azt vallotta, hogy a hitbeli kérdésekben másként gondol-
kodók iránt türelemmel kell lenni, s nem szabad senkit arra kényszeríteni,
hogy „mást mondjon, mint amit hisz”.307 „Istenünk országát nem szabad
szőknek elképzelni, hanem hihetjük, hogy ott van elég hely, és nagyobb, mint
gondoljuk.”308 Ugyanakkor szükséges, hogy az egyházak legyenek egymással
közösségben, s ne remetékként éljenek egymás mellett.
Ebbıl az ökumenikus gondolkodásból nem hiányzott a zsidóság sem.
Zinzendorf szerint a zsidóság és a keresztyénség sorsközösségben van egy-
mással, s a zsidóság „messiásvárása egybeesik majd Krisztus elismerésé-
vel.”309 Zinzendorf elítélt mindenféle erıszakos „missziót”. A zsidósággal
kapcsolatos magatartást illetıen ez volt az álláspontja: „Mindig feltételezni
kell, hogy Mózes és a próféták nem tudtak más Istenrıl csak arról, aki ember-
ré lett, akit atyáik keresztre feszítettek. Egyebekben semmi vitatkozás! Csak
azt kell megnézni, hogy a lepel ott van-e még a szíven. Ha igen, akkor békén
kell hagyni.”310 Minden ellenállást jósággal és szeretettel kell legyızni.
Zinzendorf ezekkel a gondolatokkal mindegy 2-300 évvel megelızte
korát. Lényegében mindazt, amit a kortársak szektásságnak, sıt egyenesen
eretnekségnek nyilvánítottak, a késıbbi ökumenikus szemlélet és törekvés
alapigazságként ismerte fel. Ezért lehet Zinzerndorf gondolkodását ökumeni-
kusnak nevezni, akkor is, ha korát illetıen az ökumenikus jelzı anakroniszti-
kus.

Nevelés
A herrnhuti pedagógia idıvel nagy hírnévre tett szert. Számos köny-
vet írtak róla. Herrnhutból származik a nevelési útmutatás: „A gyermek akara-
tát nem megtörni, hanem hajlítani kell.”311
Nos, az ügy egyáltalán nem indult ilyen reményteljesen. A nevelés
célja világos volt: felkészíteni a gyermekeket Krisztus követésére, úgy, hogy a
hivatásukhoz szükséges ismereteket is megszerezzék. Az is egyértelmően
eldılt, hogy a gyermekek nevelését, tanítását a közösségen belül kell
megoldani. A nevelés három területen történt: a családban, az iskolában és a
gyermekkórusokban. A gyermekek tehát családi közösségben, munkaközös-
ségben és baráti közösségben nıttek fel, a három azonban lényegében egy
volt, egy célt szolgált: a közösség megélését a Krisztus követésében.
A Krisztus követése mint nevelési feladat és cél ott is nehéz feladat s
lényegében emberileg megvalósíthatatlan, ahol a vallásos (hívı) háttér egyér-
telmően megvan. Kezdetben a nevelési módszerek eredményteleneknek bizo-
nyultak. A sikertelenség nagy csalódást okozott Zinzendorfnak. „İ maga is
részt vett a fiúk és a lányok oktatásában s azt tapasztalta, hogy a gyermekek
szíve halott, s egyáltalán nem tudnak különbséget tenni a pogány Aiszoposz

307
S.Hirzel,i.m.333.p.
308
S.Hirzel,i.m.333.p.
309
S.Hirzel,i.m.219.p.
310
S.Hirzel,i.m.279.p.
311
S.Hirzel,i.m.133.p.
251
(Aesopus, Ezópusz) meséi és a kegyes Jézus-történetek között.”312 Az alap-
helyzet lényegében a már említett gyermekébredéssel (1727) változott meg.
Egészen más dolog olyan gyermekeket tanítani Krisztus követésére, akiknek a
szíve nem halott, akik Krisztusban vannak, s majdani hivatásukban is Krisz-
tust akarják követni. Ez az, amit minden keresztyén nevelés csak várhat, ami-
ért imádkozhat, de aminek mindenképpen tudatában kell lennie.
Mindenesetre fel kell tennünk a kérdést: Meddig tart egy ilyen ébre-
dés hatása? Hogyan lehet a lángot ébren tartani? Herrnhutban évenként hála-
adó napon emlékeztek meg az ébredésrıl. Ez nyilván azok számára jelent
valamit, akik részesei voltak az ébredésnek. Késıbb már az ünnepekbıl hi-
ányzik az ünnep lényege. Tapasztalatom szerint egy ébredés lángja akkor nem
alszik ki, ha az egymást követı évfolyamok valóságosan átveszik a lángot. Ha
ez a hullámzás, pontosabban hullámverés vagy lánc megszakad, akkor csak
egy új ébredés segíthet.
Zinzendorf eleinte mereven elzárkózott az elıl, hogy a közösségen
kívüliek gyermekeit is tanítsák. Az volt a véleménye, hogy „ha pár száz gye-
rek összejön a világ minden tájáról, akkor abból csak fegyház lesz. S ha vala-
hol van egy fegyház, akkor ennek híre megy, s azok a szülık, akik meg akar-
nak szabadulni rossz gyermekeiktıl, mindet a fegyházba küldik”.313
Valószínő, hogy e véleménye mögött ott vannak a saját hallei tapasztalatai.
Ezt a szemléletet azonban nem tudták sokáig érvényesíteni a szülık egyre
nagyobb és hevesebb ostroma miatt. A kérdést tehát meg kellett oldani. Úgy
tőnik tehát, hogy az emberek általában másként vélekedtek a herrnhuti közös-
ségrıl, illetve közösségekrıl. Míg az egyházi vezetık, teológusok eretnekség-
gel vádolták, az állami hatalom pedig számőzetésre ítélte Zinzendorfot, addig
mind a közemberek, mind a nemesek és fırendőek közül sokan pozitívan
ítélték meg eszméit, törekvéseit, a közösség erkölcsi súlyát és tiszteletre méltó
voltát, társadalmi hasznosságát. Ezért alakulhattak gomba módra szerte a vi-
lágon herrnhuti testvérközösségek, s ezért küldték a szülık gyermekeiket bi-
zalommal iskoláikba. Ezen érdemes elgondolkodni.

Misszió
A herrnhuti testvérközösséget elsısorban az tette világhírővé, hogy
felismerték a misszió fundamentális jelentıségét, s miután felismerték, a fel-
ismerést átültették a gyakorlatba. Ez azt jelenti, hogy a herrnhuti testvérközös-
ség nem világmissziói öntudattal és tervekkel indult. A közösség Isten munká-
ja nyomán megérett a misszióra, s felismerte: a keresztyén élet misszió s a
misszió az élet.
Minden azzal kezdıdött, hogy a közösség több tagjában felébredt a
vágy Jézus Krisztus buzgóbb követésére. Kis csoportok, közösségek, sejtek
alakultak, élükön egy-egy vezetıvel. Mindenki szabadon dönthetett, hogy
melyik csoporthoz kíván csatlakozni. A kis csoportok célja az volt, hogy még
jobban elmélyüljenek és megerısödjenek a hitben. Rendszeresen összejöttek –
a szabadban vagy szobákban, az Igével foglalkoztak, imádkoztak. Ha valaki

312
S.Hirzel,i.m.130.p.
313
S.Hirzel,i.m.132.p.
252
úgy döntött, hogy csatlakozik valamelyik csoporthoz, ez az Úr és az Úr ügye
melletti hőségfogadalomnak számított. Amikor eljött az Istentıl rendelt idı,
ütött a misszió órája, ezekbıl a csoportokból kerültek ki a „harcosok”, azaz a
misszionáriusok.
A herrnhuti misszió úgy indult, ahogyan az Isten dolgai történni szok-
tak. Egy parányi, jelentéktelennek látszó dologgal kezdıdött. Történt, hogy
Zinzendorf a dán királyi család vendége volt Koppenhágában. Zinzendorfnak
szokása volt, hogy az egyszerő emberekkel is beszédbe elegyedett. Így állt
szóba egy megkeresztelt négerrel is, aki az udvar szolgálatában állt. A néger
elmondta, hogy milyen nyomorúságos a helyzet hazájában, a nyugat-indiai
Szent Tamás szigeten. A Grófot mélyen megrendítették a hallottak. Arra gon-
dolt: jó lenne, ha a herrnhutiak is hallanának ezekrıl a dolgokról, és pedig
személyesen a négertıl. Zinzendorf tehát megkérte az udvari kamarást, hogy
engedje el Antalt (ez volt a néger keresztneve) Herrnhutba. A kamarás hozzá-
járult a dologhoz. A Gróf sietett haza. „Így történt, hogy néhány nappal azu-
tán, hogy a Gróf az egybegyőlt gyülekezetet tájékoztatta utazásáról, maga a
Néger is részletesen beszélhetett népe sorsáról, akik elhurcolt rabszolgák utó-
daiként szenvednek az embertelen ültetvényesek korbácsai alatt s kényszer-
munkát kell végezniök. Antal olyan megrendítıen rajzolta meg honfitársai
vallási elesettségét, pogány vakságát, hogy minden hallgatón mély lelki meg-
rendülés lett urrá. Ebben az órában világosan megértették, hogy hívó szót
hallottak, hogy itt most egy ember megszámlálhatatlan sokaság nevében kért
segítséget, s hogy ezt a kérést meg kell hallani.”314 Így történt Herrnhutban a
missziói ébredés s nyomában így indult el a világhírővé vált herrnhuti misz-
szió. Az elsı két missziói munkás 1732. augusztus 21-én indult el, 1732 de-
cemberében érkeztek meg Szent Tamás szigetre. A herrnhuti testvérközösség
missziói közösség volt, ahonnan ismételten missziói munkások – harcosok –
rajzottak ki a világ minden tájára. Voltak, akik elvesztek az úton a tenger hul-
lámaiban, voltak, akik különféle mártírhalált haltak, de a forrás, a buzgóság
nem apadt el: a harcosok mentek a harcba, az aratók a nagy aratásba, s harcuk,
munkájuk nem volt hiábavaló az Úrban.
Közel háromszáz év távolából érdemes feltenni a kérdést: milyen volt
a herrnhuti misszió, melyek voltak a sajátos vonásai? A feleletet röviden így
fogalmazhatjuk meg: A herrnhuti misszió sajátossága a másságában volt.
Más volt céljában. A herrnhuti misszió indulásakor (1732) a keresz-
tyén hittérítık már a világ nagyon sok tájára, sok néphez és törzshöz eljutot-
tak. A herrnhuti harcosok a keresztyén misszió két fı változatával találkoztak.
Voltak olyan hittérítık, akik üzletemberekként mőködtek. Tárgyaltak a törzs-
fınökökkel, s csillogó csecsebecsékért egész törzsek megkeresztelését megvá-
sárolták. „Hazájukban aztán ezek a misszionáriusok nagy számokról számol-
hattak be, s az ilyen nagy eredmények alapján áldott apotoloknak tekintették
ıket.”315 Az ilyen „keresztyének“ még csak nem is hallottak megtérésrıl, a
Jézus Krisztussal való élı közösségrıl. Természetesen voltak olyan misszio-
náriusok, akik nagyon komoly, tiszteletre méltó munkát végeztek. Az azonban

314
S.Hirzel,i.m.154k.p.
315
S.Hirzel.i.m.265.p.
253
szintén természetes volt, hogy minden misszionárius a saját felekezetének
győjtött híveket...A herrnhuti misszió sajátossága volt, hogy eleve elutasítot-
ták a lelkekért való versengést. Az volt a véleményük, hogy a pogányokat
keresztyénekké kell tenni, s nem katolikusokká, lutheránusokká vagy reformá-
tusokká. Az nem lenne Isten akarata szerint való, ha a négereket, indiánokat,
eszkimókat azokkal az agyafurt szırszálhasogatásokkal traktálnánk, amelyek-
kel a teológusok Európában foglalkoznak. „Nekem nagyon fáj – vallotta be a
Gróf – ha azt kell látnom, hogy a szegény pogányoknak ismét szektária-
nusokká kell lenniük, ha felcicomázzák nekik az egyházakat, s azt kérdezik
tılük: melyik keresztyén valláshoz tartoznak.“ A herrnhutiak szerint a pogá-
nyok számára csak egy hit van, az, amely kizárólag az evangélium üzenetére
épül, s a pogányoknak csak ezt, és mindig csak ezt kell hirdetni. Pontosabban:
nem is a szavakat tekintették igazán fontosnak, hanem a példaadást, amivel
egy-egy keresztyén megmutatta a pogányoknak, mit jelent Isten szerint élni,
„míg felébred bennük a kíváncsiság, hogy megkérdezzék: ki az, aki ilyen
emberekké tesz”. Amikor az történt, hogy egy testvér vadidegen vörösbırőek
között lefeküdt és nyugodtan aludni kezdett a kunyhóban, a törzs csodálkozá-
sa határtalan volt.”316
A herrnhuti misszió mássága megmutatkozott a misszió tárgyi felté-
telének a megítélésében is. Az uralkodó vélemény szerint missziói munkára,
missziói állomás létesítésére akkor kerülhet sor, ha a misszió tárgyi feltételei
biztosítottak, azaz elegendı pénz áll rendelkezésre, a missziói munkások kel-
lıen fel lettek készítve, megfelelı nyelvtudással rendelkeznek. A herrnhutiak
a missziói munka feltételének az elhívást, Jézus elhívó és küldı szavának a
meghallását, a Jézus szavának való engedelmességet tekintették. Nem az
anyagi, tárgyi feltételek megléte teremti és hitelesíti a missziót, hanem az
elhívó-küldı szónak való engedelmesség útján adatnak meg a tárgyi feltéte-
lek. Jézus szavát tekintették irányadónak: „Ne szerezzetek se aranyat, se ezüs-
töt, se rézpénzt az övetekbe, se tarisznyát az útra, se két felsıruhát, se sarut, se
botot: mert méltó a munkás a kenyerére“ (Mt 10,9). Így indult el 1732-ben
Leonhard Dober és David Nitschmann is a missziói útra. Némi zsebpénznek is
alig nevezhetı összeg volt náluk, ami arra is alig volt elegendı, hogy Kop-
penhágáig eljussanak. Ezt a kerülıt azért kellett megtenni, mert a Szent Ta-
más sziget dán gyarmat lévén szükségük volt a kamarás ajánlólevelére. A két
herrnhuti testvér nem csekély feltőnést keltett az udvarban. Ilyen csodaboga-
rakat még nem láttak, akik úgy akarnak misszióba menni, hogy nincs egy
vasuk sem, a nyelvet sem ismerik. Pleß kamarás mindenképpen ki akarta ver-
ni a fejükbıl ezt az ırültséget. „Megkérdezte tılük: mit gondolnak, mibıl
fognak élni? A válasz ez volt: bizonyára lesz rá lehetıség, hogy rabszolgaként
együtt dolgozzanak a négerekkel. A következı kérdés ez volt: mit gondolnak,
hol fognak lakni? Nitschmann ezt felelte: ács vagyok, tudom, hogyan kell egy
kunyhót felépíteni. Pleß úr hamarosan belátta, hogy itt kár minden szóért.
Ugyanakkor meg is érintette a két testvér Istenbe vetett bizodalma, úgyhogy
megszerezte az átkeléshez szükséges engedélyt, sıt talált egy holland vitorlást

316
S.Hirzel,i.m.266.p.
254
is, amely felvette fedélzetére a kivándorlókat.”317 A testvérek így érkeztek
meg Szent Tamás szigetre, s hitükben, bizalmukban nem szégyenültek meg.
Természetesen lehet azt mondani, hogy ma mások a körülmények, mint Jézus
korában. Ez igaz. Jézus szava azonban minden idıkre érvényes – a misszió
összefüggésében is – „...keressétek elıször az ı országát és igazságát, és ezek
is mind ráadásul megadatnak nektek.” (Mt 6,33). A sorrend nem változtatható
meg. Ez nem jelenti azt, hogy nincs helye az elırelátásnak, a missziói munka
tárgyi feltételei biztosításának. Lehet így is, de szükséges, hogy ez esetben is
az Ige szabályai szerint történjen minden, hogy az Úr a magáénak ismerje el, s
ne essen a Mt 7,23 ítélete alá: „Sohasem ismertelek titeket.” A tárgyi feltéte-
lek hiánya pedig nem mentesít a missziói felelısség, a missziói munka végzé-
se alól. Ismét hadd hangsúlyozzuk: a missziói engedelmesség teremti a felté-
teleket és nem a feltételek a missziót. A fontos az, hogy az Úrtól legyen
minden: Az is, ha a tárgyi feltételek elıre adottak, az is, ha útközben adatnak.
A misszió a Szent Isten szent ügye. S ha parázna nı és parázna férfi keresmé-
nyét tilos volt az ı házába vinni, mert mindkettı utálatos Isten elıtt (5Móz
23,18; vö. Mik 1,7), akkor a misszióhoz szükséges pénz is csak tiszta forrás-
ból származhat.
A misszió tárgyi feltételihez tartozik a nyelvismeret, ujabban az érintett nép,
közösség kulturájának az ismerete is. Kétségtelen, hogy ez nem lebecsülendı
dolog, s a missziói munkásokat a lehetı legjobban fel kell készíteni. Ugy-
anakkor a legjobb nyelvismeret sem garancia arra, hogy megértsem azokat,
akikhez megyek, és ık is megértenek engem. Másfelıl, egészen töredékes
nyelvismeret esetében is megszülethet a megértés. A herrnhuti testvérek
nagyon gyatra nyelvismerettel érkeztek meg a Szent Tamás szigetre. A ha-
jóúton igyekeztek valami nyelvismeretet felszedni. A megérkezés után az elsı
dolguk az volt, hogy megkeressék Antal testvéreit. „Belépve a nyomorúságos
kunyhóba, a csodálkozó embereknek átadták rokonuk írásos üdvözletét. Va-
lami nagyon sajátos társalgás lehetett, ami kialakult ezen az elsı találkozáson.
Mindenkinek tele volt a szíve, mindenki beszélt, anélkül, hogy igazán megér-
tették volna egymást. De mindenki megérezte, hogy mit gondol a másik. Ez
volt az elsı eredmény, amely a legjobb reményekre bátorított.”318 Hasonló
volt a helyzet a Grönlandra érkezı harcosokkal is. Útközben ık is felszedtek
valami igen csekély nyelvismeretet. Ez a hiány azonban nem gátolta ıket
abban, hogy beszédbe elegyedjenek az eszkimókkal. Valami egyveleg nyel-
ven beszéltek, mondták, ami éppen a nyelvükre jött. „S megtörtént a csoda: a
prédikátorok meghallgatásra találtak. Az eszkimók értelmükkel aligha fogtak
fel egyetlen szót is, de az idegenek ügye szíven találta ıket. A testvérek bizo-
nyára az angyalok nyelvén beszélhettek, mert arról értesülünk, hogy a hall-
gatók közül sokan könnyekre fakadtak s mélyen megrendültek.”319 Azt, hogy
valóban az angyalok nyelvén szóltak-e, nem tudjuk. Az viszont bizonyos,
hogy a legszebb, legtisztább, legérthetıbb nyelven, azaz a szeretet nyelvén
szóltak. Valóban szerették, testvéreknek tekintették a rabszolgákat is. Nem
különültek el tılük, mint a telepesek – és a misszionáriusok. S mihelyt ezt
317
S.Hirzel,i.m.156.k.p.
318
S.Hirzel,i.m.157.p.
319
S.Hirzel,i.m.160.p.
255
megérezték akár a négerek, akár az eszkimók és az indiánok, ık is megnyitot-
ták a szívüket a testvérek elıtt, s az elıtt, akit az üdvösség ajándékozójaként
hirdettek nekik. Minden misszió alfája és ómegája az, amit Pál apostol így
fejezett ki: ha „szeretet nincs bennem, semmi vagyok“ (1Kor 13,2).
A herrnhuti misszió másságához tartozott, hogy elítélte a kolonializ-
must és nem tekintette feladatának a kulturmissziót. Élesen elítélték a telepe-
sek kegyetlenségeit, a bennszülöttek kizsákmányolását. Ennek kettıs követ-
kezménye lett. A telepesek, a rabszolgatartók keményen felléptek a
testvérekkel szemben, bántalmazták, sıt börtönbe is vetették ıket, a szó szo-
ros értelmében szétzavarták istentiszteleti összejöveteleiket. A testvérek min-
dent vállaltak, véleményüket, elszántságukat nem tudták megtörni. Másfelıl
mind a négerek, mind az indiánok elcsodálkoztak azon, hogy vannak olyan
fehér emberek, akik nem üzleti szándékkal jönnek s magukkal egyen-
rangúaknak tekintik ıket. A bizalmatlanság legyızéséhez sokszor hosszú
idıre és nagy türelemre volt szükség. Amikor meggyızıdtek a testvérek tiszta
szándékáról, ıszinte szeretetérıl, megnyiltak elıttük, figyelemmel hallgatták
ıket, s voltak, akik befogadták az evangéliumot.
A herrnhutiak nem tekintették feladatuknak az európai kultura terjesz-
tését. Nem akarták elvenni, megsemmisíteni a benszülöttek kulturáját. Ebben
oly messzire elmentek, hogy „Szent Tamás szigeten szigorúan megtiltották a
testvéreknek, hogy megtanítsák a négereket írni.”320
Zinzendorf missziói szemléletével kapcsolatosan is csak azt mondhat-
juk: két-háromszáz évvel megelızte korát. Ma már mindaz, ami az ı korában
különcségnek, sıt szektás dolognak számított elismert és hangsúlyozott alapi-
gazságnak, bibliai igazságnak számít. Sok felekezet, vallási közösség énekli
énekeit. Mi is gyakran énekeljük – szinte keresztyén indulóként:

„Vezess Jézusunk,
S véled indulunk.“ (434. dicséret)

Énekeskönyvünkben a 395. szám alatti énekét ökumenikus himnusznak is

szokás nevezni:

„Nevelj minket egyességre,

Mint Atyáddal egy te vagy,
Míg eggyé lesz benned végre
Minden szív az ég alatt;
Míg Szentlelked tiszta fénye
Lesz csak fényünk és napunk,
S a világ meglátja végre,
Hogy tanítványid vagyunk.”
S az eredeti szövegben:
Hogy mi testvérek vagyunk. (395,3)

320
S.Hirzel,i.m.267.p.
256
 Belmisszió

A belmisszió elindítója Johann Hinrich Wichern (1808-1881) volt. İt

tekintik a belmisszió atyjának. A belmisszió gondolata születésének hátteré-
ben kétségtelenül ott van az a tény, hogy a pietizmus sok, igen jelentıs ered-
ményei, gyümölcsei ellenére nem érte el célját. Mozgalom, kegyességi irány-
zat maradt, nem lett az egyház ügye. Az egyházban, az egyház peremén, az
egyház mellett élt. Összességében az egyház képe nem változott. Elesettsége a
divatos áramlatok következtében csak növekedett. Növekedtek a társadalmi,
szociális gondok és nyomorúságok is. Ebben a helyzetben lépett színre
Wichern a belmisszió programjával. Meggyızıdése szerint a misszionáló ige
és a segítı cselekedet elválaszthatatlanul összetartozik a keresztyén szolgálat-
ban. A belmisszió feladata „az evangélium hirdetése és a keresztyén szeretet
testvéri késznyújtása”321 úgy, hogy az emberi szükség teljes egészét magára
veszi Jézus szellemében. A cél: az istentelen nép keresztyén és szociális újjá-
születése.
Wichern a cselekvı szeretet mezején kezdte el munkáját. Figyelme a
szegény, árva gyerekek felé fordult. Hangsúlyozta, hogy az árva gyermekek-
nek családi környezetet, légkört kell biztosítani, s úgy kell nevelni ıket. 1833-
ban a Hamburg melletti Hornban megnyílt a Rauhes Haus (az elızı tulajdo-
nosáról kapta nevét), amelynek ı lett a pater familias-a. (Késıbb az észak-
németországi nevelıi munka hatalmas központjává fejlıdött: a mustármagból
nagy fa lett.)
Belmissziós programjával 1842-ben lépett színre. Wichern az egész egyház-
hoz fordult, s felszólította: „hasson oda, hogy az evangélikus egyházban ne
legyen egyetlen tag sem, aki Isten tiszta szavát helyesen, azaz a neki megfele-
lı módon ne hallaná, s a hallásnak ezt a számára elkészített alkalmát ne talál-
ná meg anélkül, hogy keresné… Az evangéliumot ismét a háztetıkrıl kell
prédikálni. Ki kell menni a piacokra és az utcákra, …sıt az intézményes egy-
ház kapui elé is.”322 1844-ben elindította az elsı német belmisszió folyóiratot
„Fliegender Blätter aus dem Rauhen Hause” címmel.
A nagy áttörés 1848-ban következett be. Bethmann Hollweg kezde-
ményezésére 1848 szeptemberében Wittenbergben összeült az Erster
Deutschen Kirchentag. B. Hollweg a Kirchentag napirendjére tőzte a
belmisszió ügyét is. Wichern szeptember 22-én kapott lehetıséget gondolatai
elıadására. Ihletett beszédében lángoló szavakkal hívta bőnbánatra az egyhá-
zat, amely elhanyagolta a megmentı szeretet cselekvését. „Szükséges –
mondta -, hogy az Evangélikus Egyház a maga egészében felismerje: A
belmisszió munkája az enyém!… A szeretet ugyanúgy hozzám tartozik, mint
a hit! A mentı szeretetnek kell azzá az eszközzé válnia, amellyel felmutatja a
hit tényét.”323 Wichern beszéde nagy visszhangra talált. Méltán nevezhetı
1848. szeptember 22-e a belmisszió születésnapjának, Wichern beszéde a
belmisszió kiáltványának. (Elgondolkodtató, hogy ugyancsak 1848-ban, 1848
februárjában jelent meg egy másik kiáltvány is – a Kommunista Kiáltvány.
321
In: W. Schütz: Innere Mission. In: RGG 3. 763.p.
322
In: H. Rendtorff: Evangelisation und Volksmission. In: RGG 2. 772.p.
323
In: W. Schütz: Innere Mission. In: RGG 3. 758.p.
257
Két kiáltvány, két út. Mennyi szenvedéstıl megmenekülhetett volna Európa
és a világ, ha a Wittenbergi Kiáltvány gyızedelmeskedik). Szeptember 23-án
létrehozzák a belmissziói munkát irányító szervezetet (Central–Ausschlusses
für die inneren Mission der Deutschen Evangelischen Kirche – rövidítve:
CA). 1849. január 9-én már kész a CA Alapszabálya. Az Alapszabály felada-
tul tőzi ki a már meglévı intézetek támogatását, újak alapítását, munkások
képzését, írások kiadását, belmissziói kongresszus rendezését évenként. 1849-
ben megjelent Wichern emlékirata: Die innere Mission der Deutschen
evangelischen Kirche. Ebben a mőben Wichern kifejti gondolatait a
belmisszióról általában, a belmisszió munkaterületeirıl és szervezésérıl. A
belmisszió alapja a Jézus Krisztusban való hit, akinek van hatalma megkeres-
ni és megtartani ami elveszett. A belmisszió kizárólag a megkeresztelt egy-
háztagokra irányul, akikre úgy tekint, mint akiket Isten eljegyzett magának. A
belmisszió és a külmisszió között nincs alá – vagy fölérendeltség. A
belmisszió és a külmisszió ikertestvérek, csupán a munka területét illetıen
van köztük különbség. (Azonban már itt jelentkezik a határok elmosódása,
hiszen a meg nem kereszteltek „pogányok”, akiknek a megtérítése külmissziói
feladat. Pogányok tehát nem csak Ázsiában, Afrikában vannak, hanem Euró-
pában is. S feltehetı a kérdés: a lényeget tekintve mi különbség van a megke-
resztelt és a meg nem keresztelt hitetlen között? Ez a kérdés akkor válik külö-
nösen elgondolkodtatóvá, ha figyelembe vesszük, hogy Isten Jézus
Krisztusban mindenkit „eljegyzett” magának. Az angolszász ébredési törekvé-
sek e kérdésben elıbbre jutottak, nem tévén különbséget a kétféle hitetlenek
között). A belmisszió is áthatol a népi, nemzeti, felekezeti határokon, ugyan-
akkor tiszteletben tartja az egyes felekezeteket. Mivel az egyház elesett álla-
potban van, szükség van önkéntes munkásokra s ezek szabad egyesülésére, de
ezek az egyesülések nem válhatnak egyházzá az egyházban. Fontosnak tekinti
a bibliaolvasást, házi istentiszteletek tartását, evangéliumi irodalom megte-
remtését, könyvtárak létesítését, a szegénység, a prostitúció, a fajtalan iroda-
lom és az iszákosság elleni harcot.
Wichern teológiájára jellemzı a biblikusság, a Krisztus központúság,
az üdvtörténeti irányultság, a hit és a cselekedetek egysége, a hit és a hitetlen-
ség közötti harc, az egyetemes papság missziói jelentıségének a felismerése.
A wicherni belmisszió hátterében nyilván ott van a pietizmus és az angolszász
ébredés, ezek közös eszménye: az újszövetségi mintához való visszatérés. A
kölcsönhatás kérdése nehezen kibogozható. Ami lényeges és egyértelmő:
mindhárom megújulási törekvés közös talajból fakadt, közös forrásból táplál-
kozott.

Népmisszió

A wicherni belmisszió készítette elı a talajt az egyházi népmisszió

számára. Az egyházi népmisszió apostola Gerhard Hilbert (1868-) volt, aki
1916-ban kezdte el szorgalmazni a népmisszió eszméjét. „A népmisszió az a
misszió – hirdette -, amely a népegyházat önmaga és népe felé fordítja… A
népmisszió tárgya nem az anomália, hanem a népegyház minden tagja, aki

258
meg van keresztelve, s valóban keresztyénné kell lennie.”324 A népmisszió
megvalósítása nem karizmatikus személyek, hanem az egyház, a papság, az
öntudatos keresztyének által történik. A cél: a népegyház minden tagját sze-
mélyes hitre, Krisztussal való közösségre kell vezetni, ébresztı igehirdetéssel
és neveléssel. Az elsıdleges feladat nem az elszakadt tömegek gyors vissza-
vezetése az egyházba, hanem misszionáló gyülekezetek létesítése.
A népmisszió meghirdetése, célkitőzése mögött nyilván ott van a
belmisszió kettıs kudarca. A belmisszió is az egész egyházat, az egész népet
szerette volna felébreszteni. Ez a cél nem valósult meg. A másik kudarc a
belmisszió elszigetelıdése: nem lett igazán az egyház ügyévé. Egyház lett az
egyházban, ezért vált szükségessé a belmissziós, ébredési közösségek „visz-
szavezetése” az egyházba, magának a belmissziónak, vagy a missziónak az
integrálása az egyházba. A gyakorlatban azonban ez többnyire azt jelentette,
hogy az egyház uralma, irányítása alá akarta vonni, a maga számára „szalon-
képessé” akarta tenni a missziót, s ezzel valójában béklyóba verte, megfojtot-
ta. Amíg az egyház nem az, aminek lennie kellene, addig antagonisztikus
ellentét van közte és az ébredés között, hiszen az intézményesült egyház lété-
ben érzi fenyegettetve magát. Nyílván nem ok nélkül. De ebben az összefüg-
gésben is érvényes Jézus szava: „… aki meg akarja menteni az életét, elveszí-
ti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja” (Mt 16,25). A népmisszió
célkitőzése szép. Alapvetı hibája az, hogy ezt a célt emberileg, jó szervezés-
sel elérhetınek tartja. Akár zsinati határozatban ki lehet mondani, törvénybe
lehet iktatni, hogy „a gyülekezetet fel kell ébreszteni”, „be kell vezetni, hogy
a gyülekezet tagjai élı tagjai legyenek a gyülekezetnek”, „a gyülekezet legyen
alkalmas a világban végzendı szolgálatra”, azonban mindez nem érhetı el
semmiféle módszerrel, rendelkezéssel. Mi zörgethetünk és harangozhatunk,
kell is zörgetni és harangozni, de ébredést, életet csak Isten adhat, s ezért csak
könyöröghetünk alázattal, bőnbánattal, „tiszta kezeket” emelve fel az Úrhoz,
hogy imáink meghallgatásra találjanak nála.
Magyar vonatkozásban Németh Géza vázolta fel a református nép-
egyházi evangelizáció tervezetét, 1991-ben. Ez a tervezet reálisan felméri a
helyzetet, a tennivalókat, kérdések, feleletek formájában. Tanulságként, el-
gondolkodtatásként hadd idézzük teljes terjedelmében:

„Református népegyházi evangelizáció. (Tervezet)

Mi a református népegyházi evangelizáció?

Olyan egyházi mozgalom, amelyik a reformáció, közelebbrıl a magyar re-
formátus örökség értékrendszerének figyelembevétele alapján missziói céllal
szólítja meg a jelenleg vallástalan vagy egyházi szempontból gyenge kötıdéső
lakosságot az Evangélium hívásával.
Mi a mozgalom célja?
Az evangelizációs mozgalom egyidejőleg szólítja meg az egyént, akit bőnbá-
natra, életvezetése megváltoztatására és Krisztus követésére hív, valamint az
adott lakóhelyi-tájegységi társadalmat, hogy a református gyülekezetbıl kiin-

324
In: H. Rendtorff: Evangelisation und Volksmission. In: RGG 2. 272.p.
259
duló szociális-kulturális és politikai tevékenység révén a helyi, a tájegységi
régióból indulva a magyar nemzet egésze számára gyógyító változásokat kez-
deményezzen.
Hogyan fejezik ki a megszólított egyedek /családok/ azt, hogy a Krisztushoz
hívó szót meghallották?
Oly módon, hogy csatlakoznak a helyi református gyülekezethez. Ezzel kap-
csolatban a következı döntésjeleket vár az evangelizáló gyülekezet:
1.) Az egyházunkhoz térı-visszatérı – egyén, család Hitvalló Nyilat-
kozatot ír alá, amiben megvallja a Szentháromság Istenbe vetett hitét, vala-
mint szándékát, hogy Krisztust a református gyülekezetben kívánja követni.
Ezt követıen az újonnan csatlakozók – mindazok, akik eddig az egyházköz-
ség névjegyzékében nem szerepeltek- ünnepélyesen, csoportosan hitvalló
vallástételt tesznek, majd ezután kötelezik magukat:
2.) Megkereszteletlen kiskorú gyermekeik megkeresztelésére, ifjúkori
gyermekeik konfirmációra elıkészítésére, elmaradt egyházi házasságkötésük
pótlására, gyermekeik hitoktatásban való részvételre, jövedelmükhöz mérten
rendszeres egyházfenntartási járulék fizetésére, az általuk választott
/városokban/ egyházközség istentiszteleteinek látogatására, valamint az úrva-
csorával való évenként legalább egyszeri élésre. Amennyiben a keresztyén
etikával nyilvánvalóan ellentétes életmódot folytatna a jelentkezı, a lelkipász-
tor kötelezi a tagfelvétel elıtt az életmód változtatásra.
Hogyan gyakorolja a gyülekezet a közösségi evangelizáció szolgálatát?
Úgy, hogy a várost, tájegységet megszólító evangelizációval egyidejőleg a
csatlakozásra felhívottak elıtt feltárja annak a szolgálatrendszernek az alkal-
mait, amivel a gyülekezetek a közösség javára tevékenykedni akarnak.
Így az evangelizációs hét egyúttal a városi-tájegységi Keresztyén Ifjúsági
Egyesület megalakulásának alkalma is, ahol az ifjak különbözı korosztályai
és rétegei közt indul meg a Szentírásra és keresztyén közösségi tevékenységre
alapozott munka. Ez idıben alakul meg a városi Iszákosmentı Misszió, a
határon kívüli magyarok iránti gyülekezeti szolgálati bizottságok sora – így
Erdélyi Misszió / elsısorban az áttelepültek összegyőjtését is szolgálja / a
Kárpátalja vagy Vajdaság Bizottság, vagy Rákóczi Kör. Az evangelizáció
során külön Református Szociális Misszió alakul a terület sajátos, munkanél-
küliséget, falusi vagy városi szegénységet felmérı és támogató gondjaink
orvoslására. Ez utóbbi tevékenységekben a református gyülekezet szorosan
együttdolgozhat a helyi önkormányzatokkal. Az evangelizációs hét (hetek)
alatt alakul meg a Református Kulturális Egyesület, amelyiknek feladata az
iskolai oktatás, a terület kulturális tevékenységének református értékekkel
való gazdagítása, illetve a társadalmilag káros jelenségek (pornó, közszemé-
remsértı mősorok, üzleti tevékenységek stb.) helyi korlátozására. A Reformá-
tus Népfıiskola helyi tagozata – az országos szövetség támogatását kérve –
megtervezi a tanfolyamszerő, vagy bentlakásos népfıiskolai kurzusokat a
város illetve tájegység részére. A „Gyülekezet Nemzetközi Kapcsolatai”
szakcsoport európai nyelveket beszélı tagjai elıkészítik nyugati testvérgyüle-
kezetek, missziói csoportok, elıadók meghívását, illetve felajánlják részvéte-
lüket a nyugati testvérgyülekezet területén való evangelizációba. (Református
Nyugat Misszió) A Zenei Munkacsoport gondoskodik a református gyüleke-
260
zeti kórus megindításáról, annak rendszeres részvételérıl a gyülekezeti isten-
tiszteleteken, zenekart hoz létre az ifjúsági munka részére s idınként komoly-
zenei hangversenyeket rendez, keresztyén tematikájú mővek bemutatására. A
Református Politikai Kör foglalkozik a helység és tájegység lokális politikai
kérdéseivel éppen úgy, mint ahogy felelıs református politikai elveket dolgoz
ki az országos, illetve kisebbségi magyarság, esetenként egy-egy válságterület
aktuális kérdéseirıl. A Református Zöld Kör felméri és kezdeményezi a terü-
let környezetszennyezési és környezetszépítési feladatait, kidolgozza a refor-
mátus hit és természetvédelem bibliai elveit.
Kik vezessék a felsorolt munkacsoportokat?
A helyi lelkipásztorok csak abban az esetben, ha egy-egy területnek az adott-
ságokhoz képest egyértelmően szakértıi. Az a kívánatos, hogy a lelkipásztor-
ok egy-egy városban, illetve tájegységben megosszák egymás között a felso-
rolt feladatok teológiai tanácsadói tisztét, ám lehetıleg minden
munkacsoportot a városból, illetve a tájegységbıl felkért olyan világiak ve-
zessenek, akik az egyháztagság minimális felsorolt ismertetıjeleivel rendel-
keznek.
Hogyan biztosítsuk az ily módon öntevékeny és sokszínő tevékenységek köz-
ben a spiritualitást, a biblikusságot és a gyülekezet egységét?
Úgy, hogy az egy-egy munkaközösséget tanácsoló lelkészek alkalmanként az
adott témáról bibliai tanítást adnak, valamint, hogy a csoportvezetı világiak
havonta egyszer imádkozásra és Isten elıtti csendességre találkoznak. A gyü-
lekezet egységét az istentisztelet fejezi ki, amin a részek egészet alkotnak.
Ezen túl a különleges kegyelmi ajándékkal dolgozó munkacsoport vezetıket
és presbitérium tagjai közé választja.
Hogyan induljon a református népegyházi evangelizáció?
Úgy, hogy egy-egy város vagy tájegység lelkipásztorai és gondnokai egy aka-
rattal egybegyőlnek, bőnbánatot tartanak gyülekezeteink állapota miatt, egy-
másnak megbocsátanak s egymással kapcsolatos panaszaikat kölcsönösen
elrendezik, majd együtt fohászkodnak a Szent Lélek Isten vezetéséért és áldá-
sáért. Ezután a Lélek vezetésére figyelve együtt megtervezik a város illetve
tájegység református népegyházi evangelizációjának részleteit, gondoskod-
nak, hogy a város és tájegység minden nem-egyháztag lakosa értesüljön arról
a lehetıségrıl, hogy a református gyülekezet csatlakozásra hívja.
Milyen legyen az evangelizáció ökumenikus kapcsolata?
Az evangelizáció nem prozelitizmus, tehát nem hívunk csatlakozásra olyan
keresztyéneket, akik bárhol máshol számon tartott egyháztagok. Ám a meg-
kereszteletlen, egyháztól elidegenedett tömegek szabad missziói területnek
számítanak, függetlenül attól, hogy ıseik hová tartoztak egykor. Ökumenikus
kapcsolatokra helyi más egyházakkal csak saját közösségeink megalakulása
után kerülhet sor olyan területeken, amik eleve más egyházakat is érintenek
(Pl. szociális munka, környezetvédelem, eseti helyi társadalmi akciók, stb.)
Mi a református népegyházi evangelizáció feladata a cigányság körében?
A lassan félmilliónyi cigányság társadalmon és egyházon kívülisége a közel-
jövıben a magyarországi társadalom egyik legégetıbb problémája lesz. Ezért
sürgısséggel össze kell hívni arra indított gyülekezetek kezdeményezésére
országos tanácskozást, amelyik kidolgozza távlati tervszerőséggel a feladato-
261
kat. Vannak területek, ahol a kis számú cigányság integrálható a gyülekezeti
istentisztelet életébe. Ám egyre több olyan tájegység van (pl. Ormányság),
ahol sürgısen, missziói komplex munkagárda kiküldésével önálló református
cigánygyülekezet alapítását kell megcélozzuk. Ezzel egyidejőleg gondoskod-
nunk kell arról, hogy a cigányfiatalság legtehetségesebb tagjainak kiválasztása
révén egyházi középiskoláinkban stipendiumot biztosítsunk számukra. Még
ebben az évben indítani kell cigány-diakónus képzıt olyan fiatal férfiakból
(20-30 év), akik a megalakuló cigány gyülekezetek vezetésére alkalmasak
lesznek. A bentlakásos és bejáratos oktatási forma váltott alkalmazásával
ezekben a mőhelyekben dolgozhatnánk ki a református cigánygyülekezetek
liturgiáját és alkalmazott belsı rendjét. A tevékenység párhuzamosan Erdély-
ben is meg kell induljon, mivel a többmilliós romániai, jelenleg felerészben
magyarul beszélı cigányság állásfoglalása a következı évtizedekben megha-
tározza majd a kisebbségi-nemzetiségi kérdés kezelését is. Ehhez azonban
változtatni kell jelenlegi közgondolkozásunkon és gyakorlatunkon, bízva ab-
ban, hogy az Evangélium szellemében általunk nevelt cigány vezetık Isten
segítségével saját népük életgyakorlatának változtatására képesek lesznek.
Mikor és hol induljon a református népegyházi misszió?
Ott és akkor, amikor Isten Lelke egy-egy város-tájegység egyházait felindítja
arra, hogy önállóan, „alulról” szervezıdve az ırhelyükre álljanak.
Ebben segítsen a Mindenható mindnyájunkat!325

E tervezet utolsó mondatai pontosan arra hívják fel a figyelmet, amit a

német népmisszióval kapcsolatosan hiányoltunk: a népegyházi misszió ott és
akkor indulhat, ahol és amikor Isten Lelke erre felindítja a szíveket.
K. Barth szavaival élve: ezt minden missziológia csak kérni és várni taníthat-
ja, nevezetesen, hogy a Szentlélek jöjjön, és leheljen a megöltekbe, hogy
megelevenedjenek.326 De tanítani, kérni és várni kell, s ha a Lélek szele fújni
kezd, ha indít, ne szomorítsuk és ne oltsuk meg Isten Szentlelkét.

Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy a klasszikus evangelizáció

angolszász és német ágában egyaránt megtalálható az újszövetségi
evangelizáció minden lényeges eleme. Egy dologban van különbség: bár az
ébredési törekvések is hangsúlyozzák a Szentlélek fontosságát, mégis hiány-
zik az a gazdagság, átütı erı, ami az apostoli korra jellemzı. Ennek a felfede-
zése egy újabb korszak jellemzıje. Problémák adódtak mind az apostoli kor-
ban, mind a klasszikus evangelizáció korában. A problémák azonban nem
vonnak le semmit a klasszikus evangelizáció jelentıségébıl.

325
Németh Géza: Református népegyházi evangelizáció. Tervezet. Budapest, 1991. Július 25.
Kézirat másolata, Németh Gézától kapott példány.
326
Vö. Karl Barth: Einführung in die evangelische Theologie. Evangelische Verlagsanstatt
Berlin. 1965. 62. 63. 172. 173.p.
262
 6. A MISSZIÓ ÉRTELMEZÉSE AZ ÖKUMENIZMUS
KORÁBAN

A téma értelmezése

A misszió ökumenikus értelmezése összetett kérdés. Alapvetıen nem

valami definícióról van szó, hanem korszakról, közelebbrıl a modern ökume-
nizmus korszakáról. Ez a korszak 1910-ben, az edinburgi világmissziói konfe-
renciával kezdıdött, s tart napjainkban is.
A korszak alapvetı felismerése, hogy a misszió az egyetemes anya-
szentegyház megbizatása, feladata. Az egyes egyházak, felekezetek nem ve-
télytársak, hanem szolgatársak: Az egy Úr szolgái, s munkatársai Istennek és
egymásnak. A misszió tartalma Krisztus evangéliumának a meghirdetése,
abban a teljességben, ahogyan ı hirdette és cselekedte (Lk 4,18-19). A misz-
szió célja, hogy az emberek és a népek megismerjék Jézus Krisztust, a szó
bibliai értelmében megtérjenek hozzá, benne és általa új életet nyerjenek, s
megjelenjék a „harmadik nemzetség”, ahol többé „nincs zsidó, sem görög,
sem szolga, sem szabad, nincs férfi sem nı” (Gal 3,28), sem fehér sem színes,
mert „mindnyájan egyek…a Krisztus Jézusban” (Gal 3,29), s ahol Isten szere-
tete és békessége uralkodik (Jn 13,34-35; Kol 3,14-15). A misszió területe az
egész világ, mely nem területileg, hanem szellemi, lelki értelemben oszlik két
részre: azokra, akik már Krisztusban vannak, s azokra, akik még Krisztus
nélkül élnek.
Nem arról van szó, hogy mindenki így értelmezi a missziót. Az elıbb
felsoroltak kristályosodási pontok, amelyek körül olykor nem csak viták, ha-
nem heves harcok vannak, de az iránytő ezekre a kristályosodási pontokra
mutat. A harcok mögött erıvonalak húzódnak, s az ütközések révén alakul,
csiszolódik a misszió értelmezése. A harc folyik napjainkban is, sıt egyes
kérdésekben – pl. a keresztyénség és az élı vallások kapcsolata – kiélezıdı-
ben van. Az igény jelentkezik a misszió ökumenikus értelmezésének meghatá-
rozására. Susan Perlman felvetése azonban még napjainkban is csak kegyes
óhaj – a szó legnemesebb értelmében: „Mi, evangelikálok, hisszük, hogy a
közös misszió közös elkötelezettséget igényel a bibliai evengéliumhoz…s
nyomatékosan sürgetjük az Egyházak Világtanácsát, hogy állapítsa meg a
misszió (evangelism) egységes bibliai értelmezését.”327 Az igény jogos, töre-
kedni is kell a misszió ökumenikus értelmezésének meghatározására, de nem
feledhetjük el, hogy isteni misztériumról van szó, ami nem skatulyázható be
valamilyen definícióba.
Az ökumenikus szó, illetve jelzı használata is összetett. Mint említet-
tük, a misszió értelmezése körül harcok vannak, a harcok mögött erıvonalak
húzódnak. Nagyon leegyszerősítve az egyik erıvonalat az ébredés, a másikat
az Egyházak Világtanácsa képviseli. Az ébredés missziói értelmezése is öku-
menikus, mert képviselıik lényegében egyetértenek a misszió értelmezésében,
bármilyen felekezethez tartoznak is, az Egyházak Világtanácsa nagygyőlésein

327
Susan Perlman: An evangelical perspective on the San Antonio conference. In: Internatio-
nal Review of Mission. Vol LXXVIII. Nos 313/314. 1989.9.p.
263
megfogalmazódó állásfoglalások, irányvételek is ökumenikusak, mert a tag-
egyházak közös (többségi) véleményét tükrözik. A két ökumenikus szemlélet
közötti feszültség abból adódik, hogy az ébredési vonal szigorúan a Bibliához
kötıdik, s elhatárolódik a szélsıséges, bibliátlan teológiai irányzatoktól és a
napi politikától, az Egyházak Világtanácsa pedig a tagegyházak küldötteinek a
győjtıhelye, akik sokféle teológiai szemléletet képviselnek, s adott esetekben
országuk politikai érdekei is meghatározzák állásfoglalásukat. A „szocializ-
mus” negyven éve alatt református egyházunkat nem az ébredés emberei,
hanem a politikailag megbízható személyek képviselték, akik adott esetekben
nem a Bibliához, hanem a Szovjetúnió igényéhez igazodtak. Ugyanez a prob-
léma fennállt a másik politikai tömb képviselıi részérıl is, s más formákban,
összefüggésekben fennáll ma is. A keresztyénség és a más vallások ügye pél-
dául az Egyházak Világtanácsa nagygyőlésein napjainkban sem csupán teoló-
giai kérdés. Mindazonáltal tény, hogy a két erıvonal között gyümölcsözı
kölcsönhatás is van: Az Egyházak Világtanácsa által képviselt missziói felfo-
gásba is beépülnek egyes ébredési állásfoglalások, másfelıl az ébredési misz-
sziói szemlélet is gazdagodott az Egyházak Világtanácsa által, például annak
az elfogadásával, hogy a missziónak az egész emberre kell irányulnia, teljes
szükségében, a test-lélek elválaszthatatlan egységében.
Végül, az ökumenikus jelzı vonatkozhat magára a misszióra is. Szinte
megoldhatatlan kérdésként jelentkezik a „misszió” és a „missziók” kérdése. A
misszió ökumenikus szemlélete azt jelenti, hogy látni kell a misszióban a
missziókat, a missziókban pedig a missziót. Ha nem látjuk a misszióban a
missziókat, akkor elvész az Ézs 61,1-2 (Lk 4,18-19); ha a missziókban nem
látjuk a missziót, akkor elvész a Jn 3,16; Lk 24,47; ApCsel 4,12; Mk 16,15-
16. A missziónak ez az ökumenikus látása és cselekvése megóv minden bibli-
átlan egyoldalúságtól.

Az ökumené, ökumenikus szó jelentése és használata

Az ökumené, ökumenikus szó jelentésvilágának háttere a görög

oikumené, oikumenikosz.
A szó eredeti jelentése „az egész lakott föld”. Ebben az értelemben
használatos mind a Septuagintaban (LXX), mind az Újszövetségben (pl. Mt
24,14). Már a korai egyházatyák is arról beszéltek, hogy Jézus Krisztus tanítá-
sa eljutott az egész oikumenére.
Ebbıl az alapjelentésbıl alakult ki a szó alábbi használata: Ökumenikus, azaz
a Római Birodalomhoz tartozó, vagy a Római Birodalmat képviselı. A Római
Birodalmat világbirodalomként értelmezték. A római császárok az oikumené
jóltevıinek tekintették magukat (vö. Lk 2,1; 22,25).
Az egyházhoz, az egyház egészéhez tartozó, vagy az egész egyházat képvise-
lı. Az ökumenikus zsinatok birodalmi zsinatok voltak, s mint ilyenek az egész
egyházat képviselték. Justinianus óta az oikumenikosz a konstantinápolyi
patriarkhák méltóságjelzıjeként használatos, a pápa univerzális méltóságjel-
zıjéhez hasonlóan.
Általános érvényő, az egész egyházra érvényes. Az ökumenikus zsinatok je-
lentették a legvégsı tekintélyt. Az apostoli hitvallás, a niceai-konstantinápolyi
264
hitvallás, az athanasiusi hitvallás ökumenikus hitvallás, mert – elvileg – egye-
temes érvényőek.
A misszióval kapcsolatosan 1900-ban találkozunk az ökumenikus jelzıvel. A
New Yorkban tartott missziói konferencia azért nevezte magát „Ökumenikus
Missziói Konferenciának”, mert az egész oikumenére (földkerekségre) kiter-
jedı missziót tervezett.
A XIX. században, különösen az Evangéliumi Aliánsz köreiben ökumenikus-
nak nevezték azokat a törekvéseket, amelyek át akarták törni az egyházakat,
illetve a felekezeteket elválasztó falakat, és szorosabb kapcsolatokat akartak
kiépíteni az egyházak, valamint az egyházak tagjai között.
Ökumenikusnak nevezik azt a törekvést, amely a keresztyének világmérető
összetartozása tudatára akar ébreszteni, s az egyházak egységét kívánja mun-
kálni.
A szó modern értelmezése Söderblom érsektıl származik. Söderblom már
1919-ben javasolta egy „Ökumenikus Tanács” létrehozását. Javaslatát akkor
nem fogadták el. A stockholmi konferenciát is (1925) „A Gyakorlati Keresz-
tyénség Általános Keresztyén Konferenciájának” nevezték, noha a konferen-
cia elıkészítése során mind a német, mind a francia nyelvterületen gyakran
használták az „ökumenikus” kifejezést. 1929-ben döntöttek úgy, hogy a
„Gyakorlati Keresztyénség Általános Keresztyén Tanácsát” a jövıben hivata-
losan „A Gyakorlati Keresztyénség Ökumenikus Tanácsának” nevezik. Angol
nyelvterületen vonakodtak a félreérthetı szó használatától, mivel a council
egyaránt jelenthet „zsinatot” és „tanácsot”. Ezért nevezik az 1948-ban hivata-
losan megalakult „Egyházak Tanácsát” angolul „World Council of
Churches”-nek, németül „Rat der Kirchen”-nek.328
Az oxfordi konferencián (1937) az ökumenikus szó értelmezését a következı-
képpen fogalmazták meg: „Az egyház gondolkodása és cselekvése ökumeni-
kus, amennyiben arra törekszik, hogy megvalósítsa az Una Sanctát, vagyis
azoknak a keresztyéneknek a közösségét, akik elismerik az egy Urat.”329
Az ökumenikus Tanács Központi Bizottságának megfogalmazása szerint
(1951) az „ökumenikus mindazt jelöli, ami az egész egyház egész feladatára
vonatkozik, nevezetesen, hogy az evangéliumot az egész világnak hirdes-
se.”330 „E definíció komolyan vétele azt jelenti – írja W.A.Visser’t Hooft -,
hogy
a) az ökumenikus szó csak akkor használható, ha valóban az egész egyház
ügyérıl van szó, s
b) az ökumenikus szónak mindig missziói dimenziójának kell lennie”.331
Szükséges hangsúlyozni, hogy bibliai értelemben egyház alatt azok közössé-
gét értjük, akik hiszik és vallják, hogy Jézus Istennek testben megjelent Fia
(Jn 6,69; Mt 16,16; 1Jn 4,2), az egyetlen út az Atyához (Jn 14,6), és „nincsen
üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más
név, amely által üdvözülhetnének” (ApCsel 4,12). Az oikumené és az
oikumenikos szó használata akkor válik problematikussá, amikor ebbe a foga-

328
V.ö.: RGG. Bd. 4. 1569.p.
329
RGG.Bd.4.1569.p.
330
RGG.Bd.4.1569.1570.p.
331
W.A.Vissert Hooft: Ökumenisch. In:RGG.Bd.4.1570.p.
265
lomkörbe a nem keresztyén vallásokat is bevonják. Ezzel az egyház, valamint
a misszió bibliai értelme válik kérdésessé, sıt szükségtelenné. A bibliai érte-
lemben vett ökumenizmust felváltja a szinkretizmus. A vallások közötti dia-
lógus és békesség nem tévesztendı össze a bibliai értelemben vett
oikumenével. Az egyház Krisztus teste, tehát azok közössége, akik ıbenne
hisznek. E hit tartalmát is a Biblia határozza meg: Jézus az egyetlen megváltó
és közbenjáró (1Tim 2,5), neki adatott minden hatalom mennyen és földön
(Mt 28,18; Fil 2,9-11), akinek a fısége alatt Isten egybeszerkeszt mindeneket
(Ef 1,10).
Az ökumenikus törekvések forrása és célja a Krisztus igénye és akara-
ta elıtti meghajlás, amiért fıpapi imájában könyörgött: „hogy mindnyájan
egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, én bennem, és én tebenned, hogy ık
is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem”„(Jn
17,21). „Itt – írja Révész Imre – az elképzelhetı legmélyebb értelmő egészen
másnemő egységrıl van szó: a híveknek egymás közötti egységérıl, mely
hasonló kell, hogy legyen a Krisztus és az Atya egységéhez.”332 Az ökumeni-
kus törekvéseket Révész Imre is a Jn 17,23 fényében látja és értékeli:
„Amennyiben a célszerőség szempontja alá is be akarjuk állítani az egységet,
de nem tévesztjük szem elıl az Ige ujjmutatását, nem tehetjük azt sem más-
ként, sem kisebb mértékben, mint csak úgy ahogyan már maga Urunk Jézus
beállította: „Eggyé legyenek – mondja imádságában (Jn 17,23) -, hogy meg-
ismerje a világ, hogy Te küldtél engem.” Urunk akarata szerint is van tehát
egy nagy célja és rendeltetése a keresztyén egységnek: az, hogy megismerje a
világ, hogy az Atya küldötte ıt, azaz, hogy İ, a Krisztus, az Isten egyszülött
Fia. Egység híján a világ csakugyan nem hiheti, hogy Krisztust Isten küldöt-
te.”333
E rövid áttekintésbıl is kitőnik, hogy fennáll az ökumenikus szó hely-
telen használatának a veszélye. „Ideje ismét világosan kimondani – írja L.
Newbigen -, hogy az ökumenikus és a felekezetközi szavak nem szinonimák.
Egyházi emberek találkozása önmagában még nem ökumenikus esemény. Ez
nem csekély dolog. Az a mód, ahogyan a szavakat használjuk, kialakítja a
cselekvés módját is. Ez kétségtelenül nagyon fontos, ha eszünkben akarjuk
tartani, hogy valójában mit jelent az ökumenikus szó.”334 Az egységtörekvé-
sek belsı lényegére irányítja Aram Keshishian is a figyelmet: „Az egyház
egysége nem doktrinális modus vivendi, sem nem valami puszta együttmőkö-
dés, s nem valami békés együttélés. Az egység az egyház közössége Krisztus-
ban.”335

Ébredés, misszió, ökumenikus törekvések

332
Révész Imre: Ut omnes unum sint (1939). In: „Tegnap és ma és örökké…” Révész Imre
összegyőjtött tenulmányai az egyház múltjából és jelenébıl. Debrecen, 1944. A Coetus
Theologorum Református Theológusok Munkaközösségének Kiadványsorozata, 4-5. 311.p.
333
I.m.312.p.
334
Lesslie Newbigin: The Missionary Dimension of the Ecumenical Movement. In: Interna-
tional Review of Mission. Vol. LXX.No.280.October 1981. 241.p.
335
Aram Keshishian: Unity and Mission from a middle eastern perspective. International
Review of Mission. Vol. LXXIX.No. 316. October 1990.445.p.
266
 Általában elismert tény, hogy az ökumenikus mozgalom a missziói
törekvéseknek köszönheti létezését. A missziói felelısség lángját pedig az
ébredési mozgalmak lobbantották fel. A történeti sorrend tehát ez: az ébredési
mozgalmak felébresztették a missziói felelısséget. A missziói feladat végzése
során nyilvánvalóvá lett az egyházak egységének a szükségessége, s e szükség
felismerése nyomán született meg az ökumenikus mozgalom. „A misszió és
az egység – írja L. Newbigen – ugyanazon realitás két oldala, vagy inkább két
leírási módja az élı Úr ugyanazon cselekvésének, aki mindeneket magához
akar vonni.”336 A missziói mozgalom alapvetı jellemzıje az egyház, a keresz-
tyének mozgósítása: „menni mindenhová, ahol az emberek még az evangéli-
um ismerete nélkül élnek…Ez az ösztönzés – menni – a misszió szíve, s en-
nek így is kell maradni…A sok dolog közül, amelyek változnak, ennek nem
szabad változnia.”337 A misszió és az egység összetartozása magának a misz-
sziónak a lényegébıl következik: a misszió ugyanis „összegyőjtés és nem
csak küldés.”338 Az egyházak egysége akkor lesz teljessé, ha nem csak egy-
mással lesznek egységben, hanem hiánytalanul benne lesznek Isten szétszóró-
dott gyermekei (vö.Jn 11,52). Az Egyházak Világtanácsa 1979-ben (Rolleban)
világosan kimondta: „Az a kötelesség, hogy az evangéliumot el kell vinni az
egész világra, és az a kötelesség, hogy Krisztus egész népét össze kell győjte-
ni, Krisztus teljes mővén nyugszik, és elválaszthatatlanul összetartozik. Min-
den olyan kísérlet, amely szétválasztja ezeket a feladatokat, erıszaktétel
Krisztus szolgálatának egészén, melynek területe az egész világ.”339 A misszió
és az egység összetartozásának ez egy másik aspektusa, ami mögött a száza-
dik juh megkeresésének az indulata van, mert egyetlen juh sem hiányozhat a
nyájból (vö.Lk 15,4-6).
Az alapvetı probléma az, hogy az ökumenikus mozgalom hő marad-e
missziói elkötelezettségéhez, amibıl született, s a misszió élı folyama nem
reked-e meg az ökumenizmus álló vizében. S egy lépéssel még visszább is
mehetünk: Kérdés, hogy a misszió lángja nem alszik-e ki, mert nem táplálja
az ébredés olaja? Az ütközések és a problémák ezekbıl a kérdésekbıl adódtak
az ébredési, missziói gondolkodások és törekvések, valamint az ökumenikus
mozgalom, s az azt megtestesítı Egyházak Világtanácsa között.
Ezek után hadd szóljunk néhány szót az ökumenikus mozgalom meg-
születésének elızményeirıl.
A keresztyének Krisztusban való egysége munkálásában jelentıs sze-
repe van az aliánsz mozgalmaknak. A Nemzetközi Aliánsz mozgalom 1846-
ban jött létre, Londonban, ötven különbözı egyház részvételével. Az aliánsz
mozgalom az elsı években és évtizedekben erıteljes virágzásnak indult, a
nemzetközi összejöveteleken (1851 London, 1855 Párizs, 1857 Berlin, 1861
Genf, 1867 Amsterdam, 1873 Philadelphia, stb.) lelkesen felléptek a keresz-
336
L.Newbigin: The Missionary Dimension of the Ecumenical Movement In:International
Review of Mission. Vol.LXX.No.280.October 1981.241.p.
337
L.Newbigin: The Missionary Dimension of the Ecumenical Movement. In:International
Review of Mission. Vol.LXX.No.280.October 1981. 243.p.
338
L.Newbigin: The Missionary Dimension of the Ecumenical Movement. In:International
Review of Mission, Vol.LXX.No.280.October 1981.244.p.
339
In: L.Newbigin: The Missionary Dimension of the Ecumenical Movement. International
Review of Mission. Vol.LXX.No.280.October 1981.241.p.
267
tyének összetartozása, egysége mellett. Az egész világra kiterjedı aliánsz
mozgalom központja 1952-ig az angol szövetség volt. Az aliánsz angol ága
1951-ben egyesült az amerikai National Association of Evangelicals-szel,
amely a második világháború alatt alakult. Az angol és az amerikai ág egyesü-
lésébıl jött létre a World Evangelical Fellowship (WEF). Számos európai
szövetség elutasította, hogy csatlakozzon a World Evangelical Fellowship-
hez, mivel túlságosan fundamentalistának tartották. (A kérdés megítéléséhez
tudnunk kell, hogy az Európában, s fıleg Németországban egyre inkább
egyeduralkodóvá váló történetkritikai szemlélet Amerikát nem hódította meg.
A fundamentalista jelzı félrevezetı, mert a történetkritikai szemlélet számára
alapvetı bibliai igazságok elfogadása és megvallása is fundamentalizmusnak
számít.) A csatlakozás elutasítása következtében jött létre az Európai Evangé-
liumi Aliánsz. Minden nemzeti aliánszt két tag képvisel az Európai Evangéli-
umi Aliánsz Tanácsában. Az aliánsz egységtörekvés tehát két ágra szakadt. Ez
rendkívül tragikus dolog. A két nemzetközi aliánsz szövetség között Anglia az
összekötı kapocs: az Angol Nemzeti Aliánsz az aliánsz mozgalom mindkét
ágában képviselteti magát.
1946-ban az evangéliumi aliánsz irányvonalait kilenc pontban foglal-
ták össze:
1. Valljuk a Szentírás ihletettségét, tekintélyét, mindenre elégséges voltát.
2. Valljuk a Szentírás szabad kutathatóságát.
3. Valljuk az isteni személy egységét és háromságát.
4. Valljuk, hogy az emberi természet teljesen megromlott a bőneset által.
5. Valljuk Isten Fia testtélételét, engesztelı áldozatát, közbenjáró szolgálatát
és királyi uralmát.
6. Valljuk, hogy egyedül hit által lehet megigazulni.
7. Valljuk a Szentlélek munkáját (megtérés, megszentelés).
8. Valljuk a lélek halhatatlanságát, a test feltámadását, az Úr Jézus Krisztus
visszajövetelét, s hogy ı ítél az örök élet vagy az örök büntetés (kárhozat)
dolgában.
9. Valljuk a lelki tisztségek, a keresztség és az úrvacsora Istentıl való rende-
lését.340

Az Európai Evangéliumi Szövetség Hitvallása

1. Hisszük: Istennek az Atyának, Istennek a Fiúnak, Istennek a Szentlélek-

nek teljes szuverenitását és kegyelmét a teremtésben, a gondviselésben, a
kinyilatkoztatásban, a megváltásban, a végsı ítéletben, és a beteljesítés-
ben.
2. Hisszük: A Szentírás isteni kinyilatkoztatását, teljes hitelességét és végsı
tekintélyét minden hitbeli és életvezetési kérdésben.
3. Hisszük: Az ember egyetemes vétkességét és bőnét, mely azt az Isten
haragjának és kárhoztatásának teszi ki.
4. Hisszük: Istennek az Atyának, Istennek a Fiúnak, Istennek a Szentlélek-
nek teljes szuverenitását és kegyelmét a teremtésben, a gondviselésben, a

340
Vö.RGG,Bd 1. 243.244.p.
268
 kinyilatkoztatásban a megváltásban, a végsı ítéletben, és a világ vége te-
kintetében.
5. Hisszük: A bőnös megigazulását egyedül és kizárólag Isten kegyelme
által, a keresztre feszített és halálból feltámadt Jézus Krisztusban való hit
által.
6. Hisszük: A Szentlélek bennünk lakozik, megvilágosít, újjáteremt, meg-
szentel minket.
7. Hisszük: Minden hívı papságát, akik az egyetemes egyházat alkotják, a
testet, melynek feje Krisztus, amelyre rábízta az evangélium az egész vi-
lágon való hirdetésének parancsát.
8. Hisszük: Az Úr Jézus Krisztus látható és valóságos visszatérését hata-
lommal és dicsıséggel.

Az irányvonalak megfogalmazásával nem új hitvallást akartak szerkesz-

teni, hanem a felsorolt hitigazságok elévülhetetlensége mellett tettek hitet.
Missziói szempontból mindez az igehirdetés vonatkozásában fontos. A ke-
resztyének testvéri összetartozásának megélését s az ezért hordozott felelısség
hordozását szolgálja a minden év elsı napjaiban megrendezett aliánsz imahét.
Az aliánsz imahét közös programját mindig valamelyik nemzeti aliánsz szö-
vetség készíti el.
Az aliánsz mozgalomnak kétségtelenül jelentıs szerepe van az ökumeni-
kus mozgalom megszületésében és kibontakozásában. Az aliánsz mozgalom
és az ökumenikus mozgalom között két lényeges különbség van. Az egyik
különbség az, hogy az ökumenikus mozgalom az egyházak szervezeteként
jelenik meg, az aliánsz mozgalom pedig az egyes keresztyének testvéri kap-
csolatában. A másik lényeges különbség az, hogy az aliánsz mozgalom abból
táplálkozik, amibıl született: az ébredésbıl. Más szavakkal: az aliánsz mozga-
lom kapcsolatban marad a forrással. Képiesen szólva: az aliánsz mozgalom
víz mellé ültetett fa. A víz az ébredés, az ökumenikus mozgalom a gyümölcs.
A gyümölccsel azonban sok minden történhet: elverheti a jég, kukacok tanyá-
jává lehet, messze eshet a fájától, a rothadás ehetetlenné teheti. A fa viszont
évrıl évre új termést hoz.
Gustav Warneck (1834-1910) már 1888-ban javasolta Nemzetközi Misz-
sziói Tanács létrehozását. Javaslata akkor nem valósult meg, maga a gondolat
azonban tovább élt, s megvalósulásra várt.
A megvalósulás nagy úttörıje és élharcosa John R. Mott volt (1865-1955).
Mérnökhallgatóként, 21 éves korában tért meg (methodista). Életét Krisztus
szolgálatára, közelebbrıl az egyetemisták és diákok közötti munkának és a
világmissziónak szentelte. (Az elsı világháború idején diplomáciai feladato-
kat látott el. Nobel-békedíjas). A nagy jelszó ihletıje és lelkes munkása: The
Evangelization of the World in our Generation (Evangelizálni a világot a mi
nemzedékünkben! Pontosabban: A világ evangelizálása ebben a generáció-
ban). A misszió tüzét saját nemzedéke, azaz a fiatalok szívében igyekezett
lángra lobbantani, nem eredménytelenül. Már 1886-ban megalakult – a Mount
Hermon-on – a Student Volunteer Movement (SVM), vagyis az Önkéntes
Diák Mozgalom, majd ennek szervezeteként megszületett a Student’s
Volunteer Missionary Association (Önkéntes Missziói Diák Egyesület). Mott
269
1890-ben megalapította a World Student Christian Federation-t (Keresztyén
Diákok Világszövetsége), amelynek fıtitkára, késıbb pedig elnöke lett.
A századforduló jelentıs eseménye volt az International Student
Volunteer Missionary Movement Conference (Diákok Önkéntes Missziói
Mozgalma Nemzetközi Konferenciája, London, 1900. január 2-6.). A konfe-
rencián a világ minden tájáról kétszáz Kollégium ezernégyszáz hallgatója vett
részt.
A konferencia magáévá tette, megerısítette és felerısítette a jelszót: „A világ
evangelizálása a mi nemzedékünkben!” Általánosan elfogadottá vált az a
szemlélet is, amit Mott korán felismert: a misszió az egyház feladata, s az
egyházak egysége nélkül nincs eredményes misszió. A misszió és az egység
kérdése, a missziói felelısség és az egyházak egységének az ügye elválasztha-
tatlanul összekapcsolódott. Az egyik felszólaló Ábrahámot idézte követendı
példaként, aki ezt mondta Lótnak: „Ne legyen viszály köztem és közted, az én
pásztoraim és a te pásztoraid között, hiszen testvérek vagyunk” (1Móz 13,8).
A londoni konferencia közzétett egy harmadik fontos felismerést is: A misszió
nehéz munkáját a szeretet teszi könnyővé. Ezzel kapcsolatosan az egyik kínai
résztvevı elmondott egy kis történetet: Látta, hogy egy kislány egy kisfiút
cipel a hátán. Valaki szánakozva ezt mondta a kislánynak: Látom, súlyos ter-
het cipelsz. Ugye így van? Mire a kislány így válaszolt: Dehogy! İ az én
testvérem! A misszió forrása, hordozója, ereje a szeretet. A konferencia val-
lást tett arról, hogy a keresztyénség az abszolút vallás, Istennek, az Atyának
végsı kijelentése minden ember számára, s hogy az emberiségnek Istenre és
Isten megváltására van szüksége. Joggal mondhatjuk, hogy a londoni konfe-
rencia ezekkel a meglátásaival az edinburgi világmissziói konferencia elıszo-
bája.

Edinburg, 1910 június 14-23.

Elsı világmissziói konferencia

1910 júniusában világmissziói konferenciára gyülekeztek össze a világ

minden tájáról Edinburgban. Erre a konferenciára nem a „hivatalos” konfe-
renciák, hanem az ébredés levegıje volt jellemzı. Akár ébredési világkonfe-
renciának is nevezhetnénk. A konferencia fı témája John R. Mott jelszava
volt: „A világ evangelizálása a mi nemzedékünkben.” L. Newbigin hetven év
távolából így értékeli az edinburgi világmissziói konferenciát: „Az 1910-es
edinburgi konferencia olyan szellemi erık összpontosulása volt, amelyek a
XIX. században mőködésben voltak, s amelyek olyan konferenciákban öltöt-
tek testet, amelyek mind nevükben, mind természetükben ökumenikusak vol-
tak. Nem gyakran esik szó róla, hogy az eredeti tervek szerint az 1910-es
edinburgi konferencia neve „Third Ecumenical Missionary Conference”
(Harmadik Ökumenikus Missziói Konferencia) lett volna, s csak a tervezés
egészen késıi szakaszában törölték a címbıl az „ökumenikus” jelzıt. Jellem-
zı volt rá az ökumenikus vízió – annak a víziója, hogy az egész világ Krisztu-

270
sé legyen -, ami megteremtette az egység utáni vágyat.”341 A konferencia
résztvevıi felismerték, illetve megerısítették együttesen azt a felismerést,
hogy az egyház missziói feladata és egysége elválaszthatatlanul összetartozik.
Valójában nem új dolgok, hanem bibliai igazságok felfedezésérıl van szó.
Ugyanakkor némi eszkatologikus töltése is volt a missziói buzgóságnak: John
R. Mott hangot adott annak a reménységének, hogy a jelenlevık között van-
nak olyanok, akik nem ízlelik meg a halált, hanem meglátják, hogy Isten ki-
rálysága eljön hatalommal.
A konferencia üzenetet intézett az egyház keresztyén országokban és
nem keresztyén országokban élı tagjaihoz.
A konferencia az egyház keresztyén országokban élı tagjaihoz a kö-
vetkezı üzenetet küldte:
„Kedves Testvérek…! Mi, a Világmissziói Konferencia résztvevıi,
akik Edinburgban összegyülekeztünk, üzenetet küldünk nektek, amit nagyon a
szívünkön viselünk. Az utóbbi tíz nap során behatóan és áttekintıen foglal-
koztunk a keresztyénségnek a nem keresztyén országokban való helyzetével.
Áttekintettük a különbözı missziói vállalkozásokat, s azokat az erıket, ame-
lyek rendelkezésünkre állnak. Két éven át győjtöttük a véleményeket a misz-
szió minden területérıl s ezek konferenciánkon bizonyos eredményekhez
vezettek, amelyeket szeretnénk elétek tárni.
Elemzésünk során izgalmas betekintést nyertünk a jelen korszak pá-
ratlan jellegébe. Sok felılrıl hallottuk, hogy nagy nemzetek ébredeznek, ajtók
nyílnak meg, amelyek hosszú ideje zárva voltak, s az egyház nagy hirtelen-
séggel egy új világgal találja szemben magát, amelyet meg kell nyernie Krisz-
tusnak. A következı tíz év minden bizonnyal fordulópont lesz az emberiség
történetében. Ezek mélyrehatóbbak lehetnek az emberek önértelmezésének
fejlıdésében, mint sok közönséges évszázadé. Ha ezek az évek kihasználatla-
nul röpülnek el, olyan rombolás, pusztítás következhet be, amelyeket évszá-
zadokon át sem lehet helyrehozni. Viszont, ha helyesen használjuk fel, akkor
a keresztyénség történetének legnagyobb éveihez tartozhatnak.
Ezért tehát sok idıt szenteltünk annak, hogy megvizsgáljuk, milyen
úton-módon lehetne a misszió rendelkezésre álló erıit a legjobban bevetni, és
pedig a meglévı missziói testületek egyesítésével és kiépítésével, igazgatásuk
és a misszionáriusok kiképzésének javításával. Mindent megtettünk, ami mó-
dunkban áll a jobb szervezés és hatékonyság érdekében, s ebbeli törekvésünk-
ben a közös cselekvés tekintetében nagyobb egységet (egyetértést) tőztünk
magunk elé, mint amilyet az egyház az évszázadok során elért.
De az is egyre inkább világossá lett elıttünk, hogy valami sokkal na-
gyobbra van szükségünk, mint ami célszerő gazdálkodással, vagy a rendelke-
zésre álló erık újjászervezésével elérhetı. Végül is erıteljesebb Isten elıtti
felelısségtudatra van szükség, aki ránk bízta az evangélium hirdetését az
egész világon. A ránk bízott feladat semmi esetre sem csak misszionáriusaink-
ra, vagy a missziói társasságokra, vagy e konferencia résztvevıire tartozik
csupán. Semmiképpen nem. Ez az egész keresztyénségre, annak minden egyes

341
Lesslie Newbigin: The Missionary Dimension of the Ecumenical Movement. In: Interna-
tional Review of Mission. Vol.LXX.No. 280 October 1981. 240.p.
271
tagjára van bízva, ami ugyanúgy kötelessége az egyház minden tagjának, mint
a hit, remény, szeretet. Ami az embert keresztyénné teszi, az ebbe a feladatba
is beállítja. Ezzel az alapelvvel mindnyájan egyetértünk, de arra kell töreked-
nünk, hogy ezt az alapelvet egészen új mértékben kell megvalósítani. Aho-
gyan valami nemzeti veszedelem minden polgártól a hazaszeretet és szolgálat
új mértékét követeli meg, a jelenlegi világhelyzet és a misszió feladata hason-
lóan megköveteli minden keresztyéntıl, minden gyülekezettıl a missziói buz-
góság és szolgálat fokozását és lelki célunk növelését.
A régi mérték és a régi cél olyan világra volt szabva, amely többé nem
létezik. Már nem felelnek meg az új világnak, amely a régi romjaiból emelke-
dik ki.
Nem csak az egyes keresztyénektıl vagy gyülekezetektıl követeltetik meg ez
az új lelkület. Ez elkerülhetetlen lelki követelmény, hogy a népek egész élete
és egész megnyilvánulása krisztianizálódjon, úgy, hogy Nyugatnak a Keletre,
az erısebb részeknek a gyengébbekre gyakorolt teljes hatása, beleértve a ke-
reskedelmet és a politikát is, a missziói üzenetet erısítse és ne gyengítse.
Isten gondviselése mindnyájunkat a lehetıségek, a veszélyek és a fe-
lelısség új világába vezetett.
Isten valamennyiünktıl megköveteli az élet új rendjét, s
valamennyiünktıl több erıbevetést és áldozatot követel, mint eddig.
De ha mint hisszük, az engedelmesség közelebb visz bennünket Is-
tenhez, akkor abban a hívásban, hogy tegyük a kötelességünket, minden bi-
zonnyal egy titkos bizonyosság is el van rejtve, hogy Isten sokkal nagyobb,
sokkal szeretetteljesebb, és a segítségben és a vigasztalásban sokkal közelebb
van hozzánk, mint ahogyan az ember valaha is álmodni merné. Így minden
bizonnyal arra hívattunk, hogy Isten kegyelmét, hatalmát illetıen újat fedez-
zünk fel magunknak, az egyháznak, a világnak, s ennek az Istenbe vetett szi-
lárdabb és bátrabb hitnek az erejével, magunk új átadásával menjünk az új
kor, az új feladatok felé.”342
A „nem keresztyén országok” keresztyéneihez intézett üzenetre jel-
lemzı a testvéri hang, a testvéri összetartozás tudatának a megvallása, abban
az értelemben is, hogy Krisztusban nincs sem fehér, sem színesbırő. Az üze-
net két fontos elemét had emeljük ki.
Nagyon fontos vonása, jellemzıje az üzenetnek, hogy nem a nyugati misszio-
náriusoknak szól, hanem a „nem keresztyén országokban” élı egyháztagok-
nak. Ebbıl következik a másik fontos dolog: az üzenet a misszió letéteménye-
seinek, hordozóinak az egyes országokban élı egyháztagokat tekinti. Miután
az üzenetben szó esik a nem keresztyén országokban élı keresztyének súlyos
megpróbáltatásairól, az üzenet így folytatódik: „Fogadjátok mély és szeretet-
teljes együttérzésünket, s legyetek bizonyosak szilárd reménységünkben, hogy
Isten ebbıl a tisztítótőzbıl jól felkészített eszközökként vezet ki titeket, akik
az ı munkáját honfitársaitok megtérésében beteljesítitek. Egyedül ti vihetitek
véghez ezt a munkát: a szónak, amellyel a ti embertársaitokat Isten felıl meg-

342
In: Hans Jochen Margull: Zur Sendung der Kirche. Material der ökumenischen Bewegung.
Herausgegeben von Hans Jochen Margull. Ch. Kaiser Verlag München 1963. Theologische
Bücherei. Neudrucke und Berichte aus dem 20. Jahrhundert. Band 18 Mission und
Ökumene. 13-15.p.
272
gyızitek, a ti szavatoknak kell lenni; az életnek, amely ıket Krisztus számára
megnyeri, a ti szentségben és erkölcsi erıben levı életeteknek kell lenni, elé-
jük élve saját fajotok embereiként. Örülünk, hogy ebben a munkában segíthe-
tünk nektek, s hogy tudjuk, ti ezt a munkát Isten kegyelme által egyre jobban
megerısödve, annak teljes súlyával a vállaitokra veszitek. Figyeljetek a fel-
adatra növekvı odaadással, kedves testvérek, s kérjétek az erıt Istentıl, hogy
ezt a feladatot elvégezzétek. Így saját szemeinkkel nagy csodákat látha-
tunk.”343
Az edinburgi világmissziói konferencia után nem sokkal megjelent
John R. Mott híres könyve: The decisive hour of Christian missions. (A szer-
zı által írt elıszó dátuma: 1910. június 29.) A könyv már 1913-ban megjelent
magyarul, Victor János fordításában: „A keresztyén missziók döntı órája”
címmel.
A „keresztyén népek” egyháztagjaihoz küldött üzenet tömören utal arra, hogy
a konferencia résztvevıi miért beszélnek a misszió döntı órájáról. John R.
Mott részletesen is kifejti a missziók döntı órájának a jeleit. Néhányat néz-
zünk meg közelebbrıl:
A nem keresztyén népek nyitottsága
A népek világában hatalmas erjedés van, még nyitottak, fogékonyak. Ám ezek
a népek „nem lesznek mindig oly fogékonyak oly behatásokra, mint most”.
Lefroynak, Lahore püspökének szavai kétségtelenül nemcsak Indiára nézve
állanak, hanem igazak úgyszólván az egész nem keresztyén világra nézve,
mely felett szemlét tartottunk. „Afelıl bizonyosak lehetünk, hogy ha a jelen-
ben, míg minden bomlásban van s a jövı iránya még jobbára eldöntetlen a
keresztyénség elı nem nyomul, hogy elfoglalja helyét, mint hatalmas tényezı;
ha nem lesz képes többé-kevésbé kifejteni azt a mindent irányító befolyást,
mely természetébıl folyik ott, hol csak némi alkalmat is nyújtanak számára;
ha megengedjük, hogy India új élete a keresztyénség hatásától függetlenül
jusson megállapodásra és kijegecesedésre: akkor a jövendı nemzedékek alatt
az elıhaladás ajtai oly áthatolhatatlanul el lesznek zárva, hogy ahhoz foghatót
a múltban még sohasem tapasztaltunk.” A köz- és egyéni élet erıs vallási
megalapozásának szüksége oly sürgetı, hogy ha a keresztyén egyház azt kel-
lıképen ki nem elégíti, a milliónál nagyobb számú mővelt indiaiak nagy több-
sége vagy a hindu pantheizmus valamilyen formájába vagy racionalisztikus
theizmusba fog sodródni s akkor ez a keresztyénség elterjedésének legsúlyo-
sabb akadálya lesz.”344
A kiábrándulás és az ellenszenv növekedése a keresztyénséggel szemben
A keresztyén misszionáriusok nyomában járnak a magukat keresztyéneknek
nevezı kereskedık és gyarmatosítók. Ez utóbbiak, valamint a közlekedés
fejlıdése, a kapcsolatok bıvülése révén a „nem keresztyén népek óriási és
növekvı tömege ismerkedett meg a nyugati élet leggonoszabb szokásaival. A
nem keresztyén országok minden kikötıjében, sıt sok beljebb fekvı város-
ában is összpontosítva találjuk a Nyugatnak minden romboló hatását.”345

343
H.J. Margull, i.m. 16.p.
344
Mott R. János: A keresztyén missziók döntı órája, Fordította: ifj.Victor János Kiadja a
Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség 1913.
345
Mott R. János, i.m. 37.p.
273
„Szomorú, de érhetı, hogy a nem-keresztyén népek nagy tömegei rendszerint,
sıt gyakran vezérembereik is, nem tesznek különbséget a nyugati országokból
jövı igazi keresztyének, misszionáriusok és kereskedelmi pályán vagy kor-
mány-szolgálatban levı komoly, nemeslelkő, világi keresztyén férfiak és más-
felıl a Nyugat romlott élető képviselıi között, kik közéjük jutnak. Nem cso-
dálkozhatunk tehát, ha a következı szemrehányó szavakban Ázsia és Afrika
népei nagy sokaságának véleménye nyer tipikus kifejezést: „Ti elhozzátok
hozzánk vallástokat. Lealjasítjátok népünket az alkoholotokkal. Megvetitek a
mi vallásunkat, mely pedig sokban hasonlít a tietekhez, - s aztán csodálkozva
kérditek, hogy a keresztyénség miért terjed olyan lassan? Megmondom nek-
tek. Azért, mert olyan kevéssé hasonlítotok a ti Krisztusotokhoz.
Ezek a romboló hatások szomorú ajándékai a nyugati civilizációnak.
Még szomorúbb azonban, hogy megállapíthatjuk: e hatások a keleti országok-
ba gyakran saját fiaik által jutnak el. A nem-keresztyén országokból jövı uta-
zók mind nagyobb raja, különösen pedig a Keletrıl Amerikába és Európába
vonuló diákvándorlás a nem-keresztyén világ eme vállalkozó szellemő képvi-
selıit érintkezésbe hozta a helyszínen a nyugati nemzetek életének anyagias,
keresztyéntelen, erkölcstelen oldalával. Hazatértük után nagy részük mint
tanár, író, kormánytisztviselı természetesen súlyos akadályul szolgál a keresz-
tyénség terjedésében.”346
A nagy vallások ébredése, a vallás és a nemzeti eszme összekapcsolása
„Különösen nevezetes a buddhizmus újjáébredése Japánban, Burmában, Cey-
lonban. A templomokat és szentélyeket sok tartományban újjáépítették s a
papok nagy tevékenységet fejtenek ki. A legérdekesebb az, hogy a buddhiz-
mus módszereit, szokásait, sıt bizonyos mértékben még tanításait is, mint
módosítják a keresztyénség mintája szerint. Vannak most rendszeres gyüleke-
zıhelyek, ahol a buddhista papok prédikációkban fejtegetik tanaikat. Szapo-
rodnak a buddhista iskolák és fıiskolák, különösen Ceylonban és Burmában.
Nagy buddhista fıiskolát terveznek Tokyo számára is. A keresztyén egyesüle-
tek mintájára „Buddhista Ifjúsági Egyesületeket”, „Buddhista Leányegyesüle-
teket”, „Buddhista Szövetségeket” szerveztek sok helyen. Külön munkásságot
indítottak meg a gyermekekért „vasárnapi iskolák”, katekizáló órák, s a min-
dennapi iskolában nyújtott vallásoktatás által. Több buddhista árvaházat állí-
tottak fel, hogy a nyomorba jutott gyermekeket megóvják a keresztyén intéz-
mények pártfogásától. Nagy mértékben felhasználják a sajtót. Tömegestül
terjesztenek vallásos tankönyveket, röpiratokat, traktátusokat, könyveket.
Jobb kiképzésben részesítik papjaikat, különösen Japánban. Hatalmas
theológiai fıiskolát állítottak fel Kyotoban s az ifjak mindenfelıl gyülekeznek
oda. Legerélyesebb munkásaik, s egyszersmind legbıkezőbb támogatóik, a
világi emberek soraiból kerülnek ki.
De a legmeglepıbb tény az, hogy a buddhizmus nem szorítkozik az
önvédelem munkájára, hanem támadólag is fellépett és hozzáfogott a terjesz-
kedéshez. A japán buddhisták missziói társaságot szerveztek és munkásaikat
még az ázsiai Kontinensre is átküldték. A jodo-felekezet nagy hitébresztı
(„evangélizáló”) mozgalmat szervez egész Japánban megalakulása háromszá-

346
Mott R. János, i.m. 41.42.p.
274
zadik évfordulójának megünneplésére. Burmában nagyban erısödik a budd-
hizmus a hegylakó törzsek megtérése folytán. Azt is jelentik, hogy Ceylonban
és Burmában számos európai is beállott a buddhizmus követıi közé.
Rangoonban egy buddhista vallásos egyesület nagy összegeket győjt, hogy a
pali nyelvrıl lefordíttathassa angolra a buddhista szentíratokat, hogy London-
ban buddhista missziót szervezhessen s hogy Angliából lehozathasson fiatal
embereket a buddhista papságra való kiképzés végett. Ceylon sziget déli része
buddhista; míg azonban körülbelül 1880-ig meglehetısen élettelen volt ott a
buddhizmus, azóta nagy feléledésen ment át. Vezetıi terjeszkedési harcot
folytatnak. Keresztyén szólásmódokat utánoznak; beszélnek pl. „mi Urunk és
Megváltónk, Buddha”-ról és megünneplik Buddha születésnapját. Azonban
mindeme tevékenység, új és jobb módszerek alkalmazása s a terjeszkedési
lelkesültség kifejlıdése mellett is nagyon kevés jelét látjuk annak, hogy igye-
keznének megtisztítani a buddhizmust romlásaitól. Ezeket inkább palástolják
és elmagyarázzák. Továbbá határozottan megfigyelhetı, hogy a mozgalom
ellenségesebb most a keresztyénséggel szemben, mint volt azelıtt; a keresz-
tyénséget idegennek, külföldinek bélyegzi, magát pedig nemzetinek tünteti
fel. Ez a törekvés, mely a buddhizmust a nemzeti büszkeséggel igyekszik
egybekapcsolni, s a nép elıtt azt hirdeti, hogy a hazájához való hőség megkö-
veteli a vallásához való ragaszkodást: kétségtelenül egyik legkomolyabb és
legjelentısebb vonása a buddhista ébredésnek.”347
Mint látjuk, J.R.Mott kezében a kürt hatalmasan zengett. Annak, hogy
a nyugati világ keresztyénsége nem ébredt fel a riadó hangjára, napjainkban
látjuk tragikus következményeit.
A döntı óra érintettei
„A keresztyén egyház missziói lehetıségei ma határtalanok. Mi korlátozhatná
megvalósulásukat? Abban a missziói célban, melyet Krisztus szabott az egy-
ház elé, semmi sincs, ami korlátozhatná e lehetıségeket, mert az a cél elég
széleskörő, hogy felölelje az egész nem-keresztyén világot és kiterjedjen min-
den egyes emberi szívnek és az egész emberi fajnak minden szükségére. A
nem-keresztyén nemzetek és fajok szükségeiben sem rejlik semmiféle korlá-
tozás; azok a szükségek elég nagyok, mind terjedelem, mind mélység tekinte-
tében, hogy megkívánják mindazt, amit csak adni képesek a keresztyén orszá-
gok, s az alkalmak, melyek erre feltárulnak, oly tágasak és oly lelkesítık,
hogy Krisztus minden igaz követıjének önmegtagadó odaadását kell, hogy
kiváltsák. A kor, melyben élünk, szintén nem szab korlátokat az egyház misz-
sziói lehetıségeinek. Egyetlen egy elızı emberöltı vagy évtized idején sem
állott szemben az egyház ennyi egy idıre esı válsággal, gondviselésszerő
alakulással és kedvezı helyzettel. És Istenben sincs semmi korlátozása annak,
amit İ gyermekei által Országának e földön való elterjesztésére tehet. Az
egyetlen tér, ahol ily korlátok emelkedhetnek, a keresztyének élete. İk, ha
hiányzik belılük a látomás, a teljesszívő odaadás, az erélyes elhatározás, a
hısies önfeláldozás, a gyızelmes hit, - hátráltathatják Isten dicsıséges világ-
terveinek a megvalósulását. A jelen az idık ideje arra, hogy a keresztyének az

347
Mott R. János, i.m. 49-50.p.
275
egész világon felülemelkedjenek mindenen, ami megakadályozhatja azt, hogy
Krisztus hatalmasan megjelentse erejét az egyház missziói munkájában.
Döntı óra ez a nem-keresztyén nemzetek számára. Mélyreható nemzeti,
faji, társadalmi, gazdasági, vallási mozgalmak alapostul mozgásban tartják
ıket. E nemzetek még most alakíthatók. Keresztyén vagy pogány mintákban
fognak megmaradni? İsi hiteik, erkölcsi elveik, társadalmi berendezkedéseik
meggyengültek, vagy teljesen összeomlottak. Meg fogják-e kapni azt, ami
betöltheti az őrt, - a mi elégséges vallásunkat?
Döntı óra ez a keresztyén egyház számára is. Ha ebben a világ-
válságban nem állja meg helyét és hanyagul elmulasztja leróni felelısségét az
egész emberiséggel szemben, el fogja veszteni erejét mind az otthoni, mind a
missziói munkatéren és súlyosan hátráltatni fogja a következı nemzedékben
folytatandó munkáját is. Nem kisebb kérdés van itt próbára téve, mint a ke-
resztyénség világvallási igényeinek az alapossága.
És valóban, a döntı óra ez a keresztyén missziók életében. Most csak-
ugyan itt az ideje, hogy minden nevezető keresztyének kezet fogjanak egy-
mással és megújult hőséggel, az élı Istenbe vetett bizodalommal hozzáfogja-
nak, hogy Krisztust az egész világgal megismertessék és erejét minden nép
életében érvényesítsék. Itt az ideje, hogy ennek a kötelességnek szemébe néz-
zünk és komoly elszántsággal lerójuk. Vegyék fontolóra az egyház vezetıi és
tagjai azt a félelmetes tényt, hogy az idı halad és vele az alkalmak elmúlnak.
Az egyház azokat vagy felhasználja, vagy elveszti. A jelen órának legfıbb
szüksége az, hogy erıt vegyen rajtunk a közvetlen sürgısségnek és a feladat
gyakorlati valódiságának tudata. A kapuk tárva vannak és megint be fognak
zárulni. Az idı szorongat. „Az élık, az élık magasztalnak Tégedet”. Döntsön
és cselekedjék minden egyes keresztyén úgy, hogy, ha elegendı számú más
keresztyén is úgy dönt és úgy cselekszik, minden embernek e világon legyen
alkalma megismerkedni Krisztussal, még mielıtt ez a nemzedék elmúlik!”348
Hadd fejezzük be az elgondolkodtató, eszméltetı idézeteket a világ-
missziói konferencia egyik bizottsága jelentésébıl vett sorokkal: „Kevés
idınk van; az alkalom órája rövid. Ezek a szellemi, erkölcsi és társadalmi
forradalmak példátlan gyorsasággal mennek végbe. A nagy esélyek, melyek-
kel a jelenkori helyzetben szemben állunk, Krisztus egész egyházát érintik s
az egész egyház erıire van szükség, hogy e kérdések megoldást nyerjenek. Ily
bonyolult, ily nehéz és Krisztus Országának terjedésére nézve ily életbevágó
problémákhoz nem nyúlhatunk másként, mint mély megalázkodással és imád-
sággal. Meg kell alázkodnunk a múltnak minden gıgjéért és a jelennek min-
den szeretetlenségéért és meggondolatlanságáért, mellyel mindnyájan hozzá-
járultunk olyan helyzetnek teremtéséhez és fenntartásához, mely ily súlyosan
akadályozza Krisztus Országának haladását. Mindenek felett pedig méltán
sirathatjuk azt, hogy oly kevés érzékünk van egyenetlenségeink káros követ-
kezményeinek a meglátására és hogy oly kevéssé fáj önmagunknak szerete-
tünk nyomorultul szegényes volta. És szükségünk van az imádkozásra, mert
emberi bölcsesség nem ismer orvosságot erre a betegségre…Akár a bennszü-
lött egyházak egyesülését vagy szövetkezését, akár a különbözı missziói tár-

348
Mott R.János, i.m.233-235.p.
276
sulatok együttmőködését tekintjük, erıs meggyızıdésünk, hogy voltaképen
erkölcsi problémával állunk szemben. Sokszor azért vallanak kudarcot az
együttmőködési tervek, mert lehetetlen alapon épültek fel; de sokkal többször
önmagunkban van a hiba. Hogy az egységre irányuló mozgalom erısbödjék
és terjedjen a misszió terén, ahhoz nem egyesülési tervek kellenek elsısorban,
hanem az egység apostolai. Olyan emberekre van szükségünk, akiknek elég
nagy a lelkük és elég tág a szeretetük ahhoz, hogy megérthessék azoknak
esetleg eltérı álláspontjait is, kikkel együtt mőködnek. Mindenekfelett pedig
olyan emberekre van szükség, akik fényes látomást láttak az egységrıl s akik
mások elıtt is képesek feltárni e látást; akik tudják, hogy a szeretet a törvény
betöltése és akiknek élı hitök van abban, hogy Istennek van hatalma kérésün-
kön és értelmünkön cselekedni velünk.”349
Az edinburgi világmissziói konferenciával kapcsolatosan összegzés-
ként két dolgot hadd emeljünk ki.
Elıször: Az edinburgi konferencia nemzedéke helyesen ismerte fel az
idık jeleit és a tennivalókat. Nem róható fel nekik, hogy az egyház a maga
egészében nem ébredt fel s zárkózott fel melléjük.
Másodszor: Az edinburgi világmissziói konferencián lényegében ki-
rajzolódtak az ökumenikus missziói szemlélet alapvonásai:
A misszió az egész egyház megbízatása. Az egész egyház feladata, hogy az
egész világon hirdesse a Krisztus evangéliumát. Az evangélium hirdetése nem
csak szavak, hanem cselekedetek, megszentelt élet kérdése is. A kettı elvá-
laszthatatlan. Az evangélium hirdetését az evangéliumnak megfelelı, szent
élet hitelesíti.
A missziói munka meghatározója a szeretet.
A nem keresztyén népek misszionálása alapvetıen az érintett népek feladata.
Az evangélium hirdetése és a nyugati kultúra terjesztése két különbözı dolog.
A nyugati keresztyénségnek ıszinte bőnbánatot kell tartani mind azért, amik-
kel hitelvesztetté tette – és teszi a Krisztus evangéliumát.
A misszió elsısorban nem gazdasági kérdés, hanem felelısség, felülrıl kapott
erı, imádság kérdése.
A késıbbiek során lényegében ezek a kérdések vannak szınyegen, ezek
egészülnek ki és mélyülnek el, ezekhez közelednek, vagy ezektıl távolodnak
el, hogy aztán újra központi kérdésekké legyenek.

349
In: Mott R.János, i.m. 120-122.p.
277
 Jeruzsálem, 1928. április

Második világmissziói konferencia

A konferencia programjában a következı témák szerepeltek: A keresz-

tyén élet és üzenet a nem-keresztyén rendszerek viszonylatában. Vallásos
nevelés. A fiatalabb és a régebbi egyházak kapcsolata. A keresztyén misszió
az ipari problémák viszonylatában. Nemzetközi missziói együttmőködés.
A konferencia részvevıi egyöntetően érzékelték, hogy 1910 óta alapo-
san megváltozott a világhelyzet. Ezt a konferencia nyilatkozata is tükrözi: „Az
egész világon a bizonytalanság és az ingatagság érzése uralkodik. Régi vallá-
sok átalakulnak, számos területen felbomlások vannak, mind a tudományos és
gazdasági fejlıdés területén, mind az emberi gondolkodás terén. Régtıl fogva
tisztelt intézményeket félretesznek vagy megkérdıjeleznek. Az erkölcs elis-
mert mértékeit kritizálják, s az úgynevezett keresztyén országok ugyanúgy
érzik a szorítást, mint Ázsia és Afrika népei. Mindenütt felerısödik a kétely,
hogy egyáltalán van-e abszolút igazság vagy abszolút jó. Egy új relativizmus
küzd az emberi lelkekért, szellemért. Ugyanakkor az egész világon szenvedés
található, amely egyfelıl a magasabb értékekben való kételkedésben, másfelıl
az élet és a gondolkodás új alapjának tragikusan buzgó keresésében, az ébredı
nacionalizmus s az egyre ébredıbb faji öntudat és osztályöntudat szülési fáj-
dalmaiban nyilvánul meg.”350
A helyzet megváltozását jelzi a konferencia színhelyével kapcsolatos
aggodalom is. „Sokan voltak – írja J.D.Gort -, akiknek kétségeik támadtak,
hogy bölcs dolog volt-e Jeruzsálemet választani a konferencia színhelyéül.
Félı volt, és pedig nem ok nélkül, hogy szándékos provokációnak tekintik, és
dühös arab reakciót vált ki. De a hely szimbolikus jelentısége végül is többet
nyomott a latban, mint a lehetséges kockázat.”351
A jeruzsálemi konferencián három kérdés körül alakult ki heves vita.
Az egyik vitatott kérdés az evangélium értelmezése volt: mi az evangé-
lium? Ennek a kérdésnek meghatározó jelentısége van a keresztyénség szá-
mára. A válaszok különbözıek voltak: az evangélium értelmezését „a kegyes-
ség és a tájékozódás, az élet és a világ szempontja, a hozzáállás és az
engedelmesség, röviden: valakinek a hite, reménysége, szeretete határozza
meg.”352 A vita hátterében a különbözı teológiai irányzatok ütközése volt,
ami a továbbiakban végigkíséri az ökumenizmus történetét. A jeruzsálemi
konferencia összetétele már más volt, mint az edinburgi konferenciáé. A nyi-
latkozat vonatkozó részében viszont a biblikus szemlélet érvényesült: „Az
üzenetünk Jézus Krisztus. İ a kinyilatkoztatása annak, hogy kicsoda Isten, s
hogy kivé lehet az ember általa. Hisszük, hogy mindabban ami történik, vilá-
gosságban és sötétségben, Isten cselekszik, uralkodik és gyızedelmeskedik.
Jézus életével, halála és feltámadása által mindenható szeretetként tárta fel

350
H.J.Margull, i.m.17.p.
351
Jerald D. Gort: Jerusalem 1928: Mission, Kingdom and Church. In: International Review of
Mission, Vol. LXVII. No. 267. July 275.p.
352
J.D.Gort: Jerusalem 1928: Mission, Kingdom and Church. In: International Review of
Mission. Vol.LXVII.No. 267.276.p.
278
elıttünk az Atyát, a legfıbb valóságot, minthogy keresztje által megbékéltette
magával a világot…Az evangélium örömüzenet arról a megváltásról, amellyel
Isten megajándékozta a bőnös emberiséget mindörökre.”353 „Az evangélium
prófétai hívás a bőnösöknek, hogy térjenek meg.”354 Az evangélium és a szo-
ciális kérdések vonatkozásában a Nyilatkozat megállapítja: „Az evangélium a
szociális megújulás megbízható erıforrása. Az evangélium nyitja meg az
egyetlen utat, amelyen az emberiség az osztály- és fajgyőlöletbıl, amely most
a társadalmat pusztítja, kimenekülhet, amely barátságot, békességet hozhat a
népeknek.”355
Az a kérdés azonban nyitva maradt, hogy mindez hogyan valósul
meg. Két nézet ütközött egymással. Az egyik nézet szerint az evangéliumnak
szociális üzenete is van, mégpedig a szociális kérdés minden vonatkozásában,
ezért a keresztyén missziónak része a szociális igazságra való törekvés. A
másik nézet szerint az evangélium személyes megszólítás, az egyes személyek
megtérése által járja át a társadalmat, így hozza meg a jog és igazságosság
gyümölcsét. Minden olyan vállalkozás bibliátlan, amely közvetlen emberi
cselekvéssel kívánja megvalósítani Isten országát, s ezért elvetendı. „A misz-
szió egyetlen feladata az, hogy a nem keresztyéneket a sötétségbıl az evangé-
lium világosságára hívja, bőnbánat és megtérés által.”356

A leghevesebb vita az ázsiai és a keleti vallások értékelését övezte.

Két csapat állt élesen szemben egymással. Az egyik a fıleg kontinentális,
barthiánusokból állt. E csoport képviselıi Karl Barth nyomán minden vallást
bálványimádásnak, az ember önmegváltási kísérletének, totális sötétségnek
tekintettek. Eszerint a keresztyén evangélium és a vallások között csak disz-
kontinuitás és szigorú ítélet van. A másik csoport szerint, amelyet fıleg az
angolszászok képviseltek, a világ más vallásaiban sok jó és értékes dolog van.
Ez annak a jele, hogy „Isten egyiket sem hagyta bizonyság nélkül, s a keresz-
tyén vallás a kontinuitás és a beteljesedés kapcsolatában van velük. İk tehát
úgy tekintettek ezekre a vallásokra, mint potenciális szövetségesekre a
szekularizmus nagy ördögével szembeni harcban, amely futótőzként terjedt a
világon.”357
A konferencia résztvevıinek többsége az angolszász nézetet fogadta
el. A Nyilatkozat kimondja: „Éppen azért, mert Jézus Krisztusban teljes fé-
nyében megjelent a világosság, amely megvilágosít minden embert, ezért
örülünk, hogy világosságának fénysugarai ott is megtalálhatók, ahol ı isme-
retlen, sıt ott is, ahol egyenesen elutasítják ıt. Minden nemes tulajdonságot a
nem keresztyéneknél vagy a nem keresztyén rendekben annak jeleként üdvöz-
lünk, hogy az Atya, aki elküldte Fiát a világra, sehol sem hagyta magát bi-
zonyságok nélkül.”358
353
In: H.J.Margull, i.m. 18.19.p.
354
In: H.J.Margull, i.m. 28.p.
355
In: H.J.Margull: i.m. 20.p.
356
J.D.Gort: Jerusalem 1928: Mission, Kingdom and Church In: International Review of
Mission Vol. LXVII No. 267. 277.p.
357
J.D.Gort: Jerusalem 1928: Mission, Kingdom and Church. In: International Review of
Mission. Vol. LXVII. No. 267. 277.p.
358
In: H.J. Margull, i.m.26.p
279
 A nem keresztyén vallások kérdése a jeruzsálemi világmissziói konfe-
renciától kezdve nem került le a napirendrıl. A témával való foglalkozás terén
megmaradt a jeruzsálemi konferencia fogyatékossága is: a szekularizmus
szerepe a más vallások pozitív megítélésében, továbbá a kérdés alapos meg-
vizsgálása a Szentírás alapján, valamint az egyházatyák és Kálvin nyomán. Ez
a hiány magában rejtette és rejti mind a revelatio generalis (általános kijelen-
tés) figyelmen kívül hagyását s ennek nyomán a más vallásokban lévı értékek
iránti vakság, mind a szinkretizmus veszélyét. Mint még látni fogjuk, ez a
kérdés valójában még napjainkban sem jutott nyugvópontra, sıt egyre jobban
kiélezıdött.

Tambaram (Madras, Dél-India), 1938. december

Harmadik világmissziói konferencia

A tambarami harmadik világmissziói konferencián hatvankilenc or-

szágból négyszázhetvenegy küldött vett részt. Ez volt az elsı olyan konferen-
cia, amelyen a fiatal egyházak képviselıi többségben voltak.
A konferenciára már nem a szekularizmustól, hanem a nemzetiszocia-
lizmustól, fasizmustól, a háborútól való félelem vetett árnyékot. A küldöttek
egybehangzóan beszámoltak arról, hogy „minden országban a háború, vagy a
háborútól való félelem árnyékolja be az emberi reménységet. A fajgyőlölet,
minden üldözés félelmetes szülıanyja, többhelyütt nemzeti bálvány lett, s
egyre inkább házibálvánnyá lesz.”359 A résztvevıket mindez bőnbánatra indí-
totta: „újra és újra ránk nehezedett a bőnbánat érzése, amikor felismertük,
hogy mindez a pusztító szörnyőség tılünk, emberektıl származik. Éppúgy az
ember mőve, mint az autó és a repülıgép. Mi magunk hozzuk létre a háborút,
a gazdasági feszültségeket, s nem árvíz, földrengés, vagy valamilyen titokza-
tos erı, amelyet nem tudunk kontrollálni. Olyan káoszban élünk, amelyet mi
magunk idéztünk elı. Ismételten megláttuk, hogy ez a rossz, nem csak go-
nosztevık mőve, hanem ugyanolyan mértékben a jó embereké is. A legsúlyo-
sabb katasztrófákat nem olyan emberek okozták, akik szerencsétlenséget akar-
tak hozni az emberiségre, hanem olyan emberek, akik a maguk helyzetében
legjobb tudásuk szerint cselekedtek. Nem ismerünk egyetlen olyan embert
sem, aki a jelenlegi szenvedéstıl meg tudna óvni, s olyanról sem tudunk, aki
elég okos lenne ahhoz, hogy megmentsen bennünket…Egyedül Isten mentheti
meg a népeket, s a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja nem csak megte-
heti ezt, hanem meg is akarja tenni.”360
A harmadik világmissziói konferencia az egyházközpontú missziológia
új szakaszát jelenti. Megnyitó beszédében John R.Mott ezt így fejezte ki: „Az
egyház van gondolkodásunk középpontjában…ezt az isteni közösséget Krisz-
tus és az ı apostolai alapították, éspedig azért, hogy akaratát megvalósítsák az
egész világon.”361 Hasonlóan szólt Azariah püspök is elıadása kezdetén: „Az,

359
H.J.Margull, i.m.30.31.p.
360
H.J.Margull, i.m.31.p.
361
In: Dr. Michael W. Goheen: „As the Father Has Sent Me, I am sending You”: J.E.Lesslie
Newbigin’s Missionary Ecclesiology Uitgeverij Boekencentrum, Zoetmeer (2000). 22.p.
280
hogy az egyház Isten által teremtett közösség azzal a feladattal, hogy folyta-
tódjon az a munka a világon, amelyet Jézus Krisztus életével, halálával és
feltámadásával elkezdett, olyan igazság, amit egyetemesen még nem fogadtak
el.”362
Tambaramban határozottan megfogalmazódott: A misszió nem egy sze-
lete az egyháznak. Az egyház azért van, hogy végezze azt a missziót, amit
Istentıl kapott. Az egyház alapvetı feladata, hogy Krisztus nagykövete legyen
a világban, proklamálva az ı királyságát. „Az egyháznak mindig Isten király-
ságát (Isten országát) kell szeme elıtt tartani, mert egyedül ez óvja meg attól,
hogy önmagát tekintse végsı célnak, egyedül ez teszi nyitottá az elıtt, amit
Isten akar elvégezni általa. Hittel és mély bizalommal kijelentjük, hogy ezt az
egyházat, amelyet Isten Krisztus által teremtett, semmi sem zúzhatja szét.”363
Az egyház szétszakadozottságával kapcsolatosan a II. szekció megálla-
pította: „Az egyházban sokszor azért történtek szakadások, mert (az egyház)
nem akarta elfogadni (elismerni) azoknak a bizonyságtételét, akik valamilyen
elfelejtett igazságért szálltak síkra. Isten akarata szerint (talán helyesebb azt
mondani: Isten irgalmából – a szerzı megjegyzése) ezek a szakadások eszkö-
zévé lettek annak, hogy az egyház gazdagsága teljesebben kibontakozzon. Ám
ezek a szakadások emberi gyarlóságok és bőnök következményei is, s még ma
is az önelégültség és kizárólagosság megnyilvánulásai, s rendkívül megerıtle-
nítik az egyház bizonyságtételét, ezért minden keresztyénnek kötelessége
olyan teljes közösség munkálása, amely legyızi ezeket a szakadásokat. Az
igazi egység azonban nem érhetı el sem az igazság feláldozásával, sem az
egyformaság kikényszerítésével. Azonban buzgó esedezéssel egyesítjük
imánkat a Krisztus imájával (Jn 17,21), hogy az egyház Istene hozza el azt a
napot, amikor a minden hívık lelki egysége külsı teljes és látható módon is
kiábrázolódik. Az egyház csak akkor töltheti be megbízatását, hogy Isten or-
szágának hírnöke, példája és építıköve legyen, ha állandóan bőnbánatot tart, s
a Szentlélek állandóan megújítja.”364
„Az egyház feladata a Mt 28,19-20-ban van leírva: „Menjetek el tehát,
tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve ıket az Atyának, a Fiúnak
és a Szentléleknek nevében, tanítva ıket, hogy megtartsák mindazt, amit én
parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végeze-
téig”. Az a hely, ahonnan kiindulva ezt a parancsot teljesíteni kell, a helyi
gyülekezet. A halott és meghasonlott gyülekezetek azonban a legnagyobb
akadályok, az élı gyülekezetek pedig a legfontosabb eszközök ennek véghez-
vitelében.”365 De milyen az élı gyülekezet? A II. szekció meghatározása sze-
rint az élı gyülekezet „Isten életébıl él az istentisztelet, az ige hallgatása, a
sákramentumok használata, az imádság és a közbenjáró imádság által.”366 Az
élı gyülekezetnek valóban fontos jegyei ezek, csak éppen az hiányzik a felso-
rolásból, ami, pontosabban aki, a gyülekezetet élıvé teszi: Isten Szentlelke.
Más összefüggésben azonban ez is megfogalmazódott a konferencián.

362
In: M.W.Goheen, i.m. 22.p.
363
H.J.Margull, i.m. 38.p.
364
In: J.H.Margull, i.m. 46.47.p.
365
In: J.H. Margull, i.m. 51.p.
366
In: J.H.Margull, i.m. 51.p.
281
 Az evangelizáció kérdésével a III. szekció foglalkozott. Egyes tudósítá-
sok szerint Madrasban a legtöbbet emlegetett szó volt az „evangelism” vagy
az „evangelization”. „Missziói igehirdetésen (evangelism) azt értjük, hogy az
egyetemes egyház minden ága, minden tagjának szolgálata által Jézus Krisz-
tust úgy mutatja fel a Szentlélek erejében, hogy az emberek ez által Istenbe
vetik bizodalmukat, elfogadják ıt megváltójuknak, s egyháza közösségében
szolgálnak neki, mint Uruknak…Minden missziói tevékenységben figyelembe
kell venni a nagy kiszámíthatatlan tényezıt: „A szél fú, ahol akar”. Számos
országban átéljük a Szentlélek hatalmas munkáját: nagy tömegek özönlenek
az egyházhoz. Ez világosan arra utal, hogy az evangélium terjedése nem csak
a keresztyének buzgóságától függ, hanem sokkal inkább Istentıl indul el. Az
ilyen megmozdulások által ösztönzi a Szentlélek az egyházat nagy feladata
betöltésére, s hogy ne csupán emberi lehetıségekre hagyatkozzon, hanem
Isten hatalmára. Mindez jelzi, mit akar Isten cselekedni, ha az egyház felkere-
kedik, és munkába megy.”367
Az idézetbıl kitőnik, hogy a világ evangelizálása azonos a világ
misszionálásával. Az viszont Tambaramban is kérdés volt, hogy mi a tartalma
az evangelizációnak, illetve a missziónak. A konferencián elhangzottak sze-
rint az evangelizáció, illetve a misszió nem csak szavakból áll, hanem tettek-
bıl is. „Tág (széles, terjedelmes) misszióról” beszéltek, amely magában fog-
lalja a keresztyén orvoslást, a keresztyén nevelést, a szociális tevékenységet
is. „Az egyház feladata – a II. szekció megfogalmazása szerint – abban áll,
hogy Krisztus követeként proklamálja Isten országát. Bár nincs az egész vi-
lágra érvényes politikai és gazdasági programja, puszta létezésével éber és
furdaló lelkiismeretként szolgál az államban és a társadalomban, s minden
erıvel igyekszik a keresztyén alapelveket a társadalom életében megvalósíta-
ni…Az egyház minden tevékenysége a fı feladatból következik, s jelként
Jézus Krisztusra, az emberiség, az emberi társadalom megváltójára mutat.”368
A keresztyénség és a más vallások kérdésével az V. szekció foglalko-
zott („Az egyház bizonyságtétele a nem keresztyén vallásokkal, az új pogány-
sággal és a népek kulturális örökségével kapcsolatosan”). Természetesen, a
saját témájuk összefüggésében más szekciók anyagában is felbukkan a keresz-
tyénség és a vallások kérdése. Az I. szekció utal a körülmények megváltozá-
sára s a más vallásokkal való kapcsolatok átgondolását javasolja: „Jeruzsá-
lemben, 1928-ban, a Nemzetközi Missziói Tanács összejövetelén úgy tőnt,
hogy az istentelen szekularizmus vezeti a fı támadást a keresztyén hit ellen,
amely minden vallás alapjait megingatja. Az elmúlt tíz év legfontosabb ese-
ménye az „új pogányság” – új vallások új bálványistenekkel való megjelenése
volt. Maga az új pogányság azonban a szekularizmus elleni reakció, s követıi-
tıl vallási odaadást kíván. Ez a tény minden vallás számára új helyzetet te-
remt. E megváltozott szempontok közepette a keresztyén hitnek újra át kelle-
ne gondolni a többi élı vallásokkal való kapcsolatát, amelyekben átélik az
ember teljes önátadását.”369

367
In: J.H.Margull, i.m. 53.p.
368
In:J.H.Margull, i.m. 52.p.
369
In: J.H.Margull, i.m. 39.p.
282
 Mielıtt tovább mennénk, hadd tegyünk két megjegyzést. Önmagában
véve azt nem kell okvetlenül kárhoztatni, hogy a vallások a szekularizmus
térhódítása elleni védekezésként egymásban nem ellenséget, hanem szövetsé-
gest látnak. Az ateista szocialista rendszerek a szekularizációban szövetségest
láttak, a vallások egységfrontba tömörülését veszélyesnek tartották, ezért ágál-
tak ellene, amihez megtalálták vallási körökben is a maguk embereit. A
szekularizmus elleni orvosság azonban nem a vallások összefogása, hanem
hitbeli, erkölcsi megújulása. A vallások közötti békét természetesen csak üd-
vözölni lehet, de a vallásbéke önmagában nem jelent megoldást: testi fegyver
olyan harcban, ahol nem test és vér ellen van tusakodásunk, hanem szellemi
erıkkel, amelyekkel szemben csak lelki fegyverekkel gyızhetünk (vö. Ef
6,10-18). A másik dolog, amire szükséges felfigyelni, egy új kifejezés megje-
lenése a konferencia anyagában. Ez az új kifejezés így hangzik: „más élı val-
lások”. E kifejezésnek van pozitív jelentısége is, mivel híven tükrözi a más
vallásokkal kapcsolatos szemléletváltást, a tudatlanságból, a vallások világá-
nak nem ismerésébıl eredı elıítéletek vagy summás ítéletek feladását.
Ugyanakkor ezzel a kifejezéssel egy lavina – szerényebb kifejezéssel élve:
egy olyan folyamat – indult el, aminek a következményei beláthatatlanok.
Élesen fogalmazva: a „más élı vallások” kifejezés mintegy egyenlıségi jelet
tesz a keresztyénség és a többi vallások között, a keresztyénség is csupán egy
vallás a többi vallás között, s ezzel kérdésessé válik a keresztyén misszió lét-
jogosultsága, illetve szükségessége. Mint majd látjuk, ez a probléma újra és
újra jelentkezik mind a világmissziói konferenciákon, mind az Egyházak Vi-
lágtanácsa nagygyőlésein. A probléma kettıssége már Tambaramban jelent-
kezett.
Az V. szekció a következı üzenetet fogalmazta meg: „Isten volt az, aki
a világot megbékéltette magával Krisztusban.” Hisszük, hogy Isten Izraelnek
jelentette ki magát, s ezzel elıkészítette az utat a Jézus Krisztusban, az ı Fiá-
ban való tökéletes kijelentés számára. Hisszük, hogy Krisztus az út mindenek
számára, s egyedül ı oldhatja meg a világ nyomorúságát. Ezért akarunk tanúi
lenni az egész világon.
Számos nem keresztyén vallás nagy tömegekre támaszkodik. Látjuk, és
teljességgel elismerjük, hogy mély vallási megtapasztalások és nagy erkölcsi
teljesítmények értékei találhatók bennük. Mégis az a törekvésünk, hogy a
vallásokból minden embert Krisztushoz hívjunk. Ugyanis hisszük, hogy
egyedül benne van az a teljes üdv, amire az embernek szüksége van. Az egész
emberiségben semmi sem található, ami összehasonlítható lenne Isten meg-
váltó szeretetével, úgy, ahogyan az nyilvánvaló lett Jézus Krisztus élete, halá-
la és feltámadása által. İ a mi bíránk, ı a mi megváltónk, mesterünk és bará-
tunk, testvérünk és Urunk. Ez akar lenni a többi embereknek is!
Isten sohasem hagyta a világot bizonyságok nélkül. Minden idıben ke-
resték ıt emberek. Ez a keresés és törekvés gyakran vett téves irányt. Látjuk
Isten világosságának a nyomait a vallások világában: az ı vágyakozása té-
velygı gyermekei iránt nem maradt felelet nélkül. Azonban hisszük, hogy
minden vallási felismerést és megtapasztalást meg kell vizsgálni Isten elıtt a
Krisztusban, éspedig mind az egyházon belül, mind az egyházon kívül. Krisz-
tus forradalmian cselekedett. Ha vele találkozunk, bármilyen úton jövünk is, ı
283
megtérést és megújulást hoz. Pál ezt mondja: „Azt, ami nekem nyereség volt,
kárnak ítélem a Krisztusért” (Fil 3,7).
Ebbıl három következtetés adódik:
1. Krisztus tanúinak Krisztus és az emberek kedvéért ıszintén érdek-
lıdni kell azoknak a vallásos élete iránt, akikhez küldetnek. Jobban felfegy-
verkeznek a Krisztus szolgálatára, ha ismerik azoknak a gondolatait, érzéseit
és megtapasztalásait (akikhez küldetnek).
2. A népek vallási öröksége iránti érdeklıdés azonban nem vezethet ar-
ra a tévútra, amit olykor javasolnak, hogy a vallások szent könyvei útmutató-
ként elfoglalják az Ószövetség helyét az evangéliumban. Jézus Bibliája az
Ószövetség volt. Állandóan arra hivatkozott. Az Ószövetség az evangélium
feladhatatlan háttere, mert ez tartalmazza azokat a lépéseket, amelyek által
Isten elıkészítette Urunk elküldését.
3. Az egyházakat, amelyek nem keresztyén vallások és kultúrák között
keletkeznek, szilárdan a keresztyén örökségre és az egyetemes egyházra kell
alapozni. Minden idık és minden faj nagy keresztyén testvériségében van a
helyük. Azonban saját országuk talaján is kell gyökerezniük. Nyomatékosan
hangsúlyozzuk, hogy az evangéliumot mindenkor (az illetı nép) szellemi
örökségének megfelelı sajátos módon kell hirdetni és magyarázni, ugyanez
vonatkozik az istentiszteletre, az egyházi rendre (szervezetre), az egyház te-
vékenységére, az irodalomra és az építészetre is. Az evangélium nem kötıdik
feltétlenül azokhoz a formákhoz és módszerekhez, amelyeket az idısebb egy-
házak magukkal visznek. Az, hogy Krisztust közel vigyük olyan néphez,
amely ıt nem ismerte, úgy, hogy ne maradjon idegen, de Krisztus elıtti gon-
dolkodási formákkal ne is torzítsuk el, nagy és igen igényes feladat. A fiatal
egyházak ezzel meggazdagíthatják az egyetemes egyház életét.”370
A konferencia üzenete tehát határozottan vallást tesz Jézus Krisztus pá-
ratlan jelentısége mellett, s arról, hogy minden ember számára ı az üdvösség
egyetlen útja. Az azonban, hogy a népek vallási öröksége hogyan tagolódik be
a keresztyén hitbe, mit jelent az, hogy az evangéliumot mindig az érintett nép
szellemi örökségének megfelelıen kell hirdetni és magyarázni, nyitott kérdés
maradt, és súlyos kérdések melegágyának bizonyult. Voltak, akik fenntartá-
suknak, aggályuknak külön nyilatkozatban adtak hangot. A nyilatkozat vonat-
kozó részében ez áll: „Isten megváltó tettének fényében, amit Krisztus ke-
resztje által vitt véghez, a nem keresztyén világ minden vallási keresésében az
emberi léleknek azt a nagyon komolyan veendı kísérletet látjuk, amellyel
önmagát próbálja megváltani a bőntıl és a haláltól. Noha kétségtelen, hogy
Isten a nem keresztyén világban nem hagyta magát „bizonyságok nélkül”,
meg kell állapítanunk, hogy az emberi lélek (szellem) abban a pillanatban,
amikor arra törekszik, hogy Istent magától megtalálja, félelmetes erık hatása
alá kerül, s ily módon bebizonyosodik, hogy önmagát kívánja megváltani:
Ezért a Krisztushoz való megtérés nem egy fejlıdési folyamat megkoronázá-
sa, hanem radikális szakítás a saját vallási múlt kötelékeivel. Jézus ítélet által

370
H.J.Margull, i.m. 45.p.
284
nyújtja a kegyelmet, s teljesíti be egyszersmind a lélek legmélyebb vágyako-
zását.”371
Kétségtelen, hogy ez a külön nyilatkozat Martin Luther és Karl Barth
álláspontját tükrözi, mely szerint a vallásokban nincs semmi jó, mert csupán
az ember önmegváltási törekvésének különbözı változatai. A kérdés ilyen
beállítása nagyon egyoldalú. A nyilatkozatnak az a megállapítása, hogy a
Krisztushoz való megtérés nem valami vallásos fejlıdés megkoronázása, na-
gyon helytálló. A nyilatkozók ezzel a megállapítással a szög fejére ütöttek. Ha
ugyanis a Krisztushoz való megtérés csupán egy fejlıdési folyamat megkoro-
názása, akkor elıbb vagy utóbb kérdésessé válik az is, hogy egyáltalán szük-
ség van-e erre a megkoronázásra. Ez egyben azt a kérdést is magában rejti,
hogy szükség van-e keresztyén misszióra. A késıbbiekben majd látjuk, hogy
milyen jól érzékelték Tambaramban ezt a problémát.

Whitby (Kanada), 1947. július 5-24.

Negyedik világmissziói konferencia

A második világháború befejezıdése után az elsı (sorrendben a negye-

dik) világmissziói konferencia színhelye Whitby volt. Még elevenek voltak a
sebek s a háború szörnyő pusztításainak a képei sem törlıdtek ki az emléke-
zetbıl. A konferencia résztvevıi – negyven országból száztizenkettı delegá-
tus – egyben látták és érzékelték, hogy az emberiség történetében hatalmas
változások történtek, pl. az ateista szocialista tábor kialakulása, s vannak fo-
lyamatban, amelyeknek a következményei beláthatatlanok. A nyugati civili-
záció világuralma véget ért. Az elnyomott népek függetlenségi törekvéseivel
együtt járt a nemzeti öntudat, a nacionalizmus növekedése, amibıl többnyire
az is következett, hogy a keresztyén vallás „az idegenek vallásának” minısült.
A világhelyzetet a konferencia így jellemezte: „A világ félelmekben él, az
attól való félelemben, ami bekövetkezhet, a kimondhatatlan borzalmak-
tól…egy szakértı így figyelmeztetett: ha a következı háborút ezekkel a fegy-
verekkel vívják, akkor az azt követıt valószínőleg ismét buzogánnyal és dár-
dával vívják…De mit segítenek a szavak? A világ félelemben van, s
megtörténhet, hogy éppen ez az egymástól való félelem oly messzire sodorja
az embereket, hogy bekövetkezik amitıl félnek, hogy kirobbantják a kataszt-
rófát – félelembıl.”372
Ez az alaphelyzet a konferencia résztvevıit bőnbánatra, felelısségtudat-
ra késztette. „Az utóbbi években – olvassuk a konferencia Nyilatkozatában – a
világ helyzete nagyon rosszra fordult. Az egyház bőnbánattal ismeri el, hogy
csıdöt mondott, s nem akarja felmenteni magát az emberiség összbőne
alól.”373 „Az óra parancsa, hogy az evangéliumi keresztyénség, felülemelked-

371
In:H.J.Margull, i.m. 63.p.
372
Der grosse Auftrag. Weltkrise und Weltmission im Spiegel der Whitby – Konferenz der
Internationalen Missions – Rats. Bericht der deutschen Teilnehmer. Herausgegeben von
Walter Freytag unter Mitarbeit von Karl Hartenstein und Carl Ihmels. Verlag der
Rheinischen Missionsgesellschaft Wuppertal-Barmen. (1948). 13.p.
373
In: H.J.Margull, i.m. 67.p.
285
ve minden hitvallási és felekezeti válaszfalon, egyesüljön az evangélium szol-
gálatában.”374 A világnak Krisztusra van szüksége. Felismerés, cél, feladat
mind benne van a tömör mondatban: „Egy világ és egy Krisztus!”375
A válságban levı egész világnak tehát Krisztusra van szüksége. Az,
hogy a világ megismerje Krisztust, az egyház feladata. Az egyház, a misszió
és az egység elválaszthatatlanul összetartozik. Az egyház egy és oszthatatlan.
A konferencia ajánlásai és nyilatkozatai már nem tesznek különbséget „régi”
és „fiatal” egyházak között. A különbözı korú, hitvallású, felekezető egyhá-
zak egysége abban fejezıdik ki, hogy „partnerek az engedelmességben”. Az
egyház missziói természete abban nyilvánul meg, hogy mindazok, akik tagjai
az egyháznak – laikusok és papok, északiak és déliek, fehérek és színesek
egyek a misszióban. Ugyanakkor a konferencián hangsúlyt kapott az is, hogy
„nem az egyház általában, hanem a helyi gyülekezet az a hiteles eszköz,
amely élete által kiábrázolhatja és közölheti az igét a közösség számára.”376
Az egyház, misszió, egység kérdésében a konferencia három fontos fel-
ismerésre jutott.
1) Szükséges az egyház megújulása, reformációja a fejtıl a tagokig, hogy
valóban egyház legyen, az „a hely, ahol Isten jelen van a földön, az a hely,
ahol a Szentlélek az övéi szívében és ajkán újra életre kelti igéjét. Az egész
konferenciát áthatotta az ébredés, az egyház megelevenedése utáni vágy, min-
den ország vonatkozásában. Ezekben a hetekben mindnyájan koldusok sere-
géhez hasonlítottunk, akik nagy szegénységben, de nyitott kezekkel és fel-
emelt orcával tárják ki magukat a Szentlélek erıi elıtt.”377
2) „Világos lett elıttünk, hogy Isten azt a gyülekezetet látogatja meg Lelké-
vel és kegyelmével, amelyben beteljesül az Úr imádsága: „hogy mindnyájan
egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ık
is bennünk legyenek”. Ez volt Whitbyben a konferencia második megtapasz-
talása, nevezetesen, hogy a Lélek ajándékai egy egységes keresztyénségnek
adatnak.”378
3) Az elızıbıl következett nyomban a harmadik felismerés: „az ilyen egy-
ség az ébredésért való könyörgésben, és az ébredés kegyelmi ajándéka az
egységben lévı egyháznak csak egy célból adatik: „hogy elhiggye a világ,
hogy te küldtél engem”.379
A konferencia mély átélése tehát ebben a három dologban fogalmazódott
meg: „Könyörgés ébredésért, az egyház valóságos egysége, az egyház Urától
újonnan kapott parancs a bizonyságtevésre az egész világon.”380A konferencia
résztvevıit áthatotta az a meggyızıdés, hogy e felismerések megvalósulása „a
világmisszió valóságosan új kezdetét” jelenti.381

374
In: Der grosse Auftrag, 57.p.
375
In: H.J.Margull, i.m. 74.p.
376
Feliciano V. Carino: Partnership in Obedience. International Review of Mission, Vol.
LXVII. No. 267. July 1978. (316-328p.) 322.p.
377
Der grosse Auftrag, 33.p.
378
Der grosse Auftrag, 34.p.
379
Jn 17,21. Der grosse Auftrag, 34.p.
380
Der grosse Auftrag, 34.p.
381
Der grosse Auftrag, 34.p.
286
 Az egyház látható egységének a kérdése az Egyházak Világtanácsa
(World Council of Churches, WCC) létrejöttéhez kapcsolódott. Whitbyben
már nem az együttmőködés elvi kérdéseirıl beszéltek, hanem az együttmőkö-
dés kezdetének idıpontjáról, valamint az együttmőködés eszközeirıl, szerve-
zetérıl. A megoldásra váró feladat az International Missionary Council és a
World Council of Churches integrálódása volt. Az egyértelmő volt, hogy az
integrálódás szükséges, az is, hogy az IMC-nak elismert helye és feladata lesz
a WCC-en belül, végül azonban úgy látták, hogy még nem érett meg az idı az
integrálódásra. Mindazonáltal már nem sok idıre volt szükség: az integrálódás
1948-ban megtörtént.
A misszió tehát az egyház természetébıl következik, hitelességének
alapvetı feltétele az egység. Az örökzöld kérdés: mi a misszió, az egyházra
bízott üzenet tartalma? A konferencia lényegében egy koncentrált (sőrített) és
egy kitáguló feleletet adott a kérdésre. Ez a két felelet nincs ellentétben egy-
mással, hanem kiegészíti egymást, a kettı valójában egységet alkot.
A konferencia a kérdés megválaszolásában Jézus személyére koncentrált. Az
egyházra bízott üzenet így hangzik: „Térjetek meg és higgyetek az evangéli-
umban.” Az evangélium, az örökkévalóság örömüzenete…áthatotta az egész
ülést. „Az Isten nem azért küldte a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, ha-
nem, hogy üdvözüljön a világ általa.” Ezért kell az egész életünket az ı ren-
delkezésére bocsátani a hozzá való odafordulásban és az egyedül benne való
rendíthetetlen hitben.
Egyedül benne! Ez hatalmas elırelépés volt az angolszász világ teológiai fel-
ismerésében is, nevezetesen, hogy a hitnek csak egyetlen tárgya van: maga
Krisztus. Isten nem eszmékben, nem programokban és rendszerekben jelentet-
te ki magát, hanem egy személyben. „Az Ige testté lett, közöttünk lakott” (Jn
1,14). Azért hihetünk ebben az evangéliumban, mert személyesen van elıt-
tünk Jézus Krisztus alakjában, mert ı maga az evangélium.”382
Az evangélium Jézus krisztusra való koncentrálása az egyetlen legitim forrása
az evangélium kitáguló, részleteiben kibomló szemlélésének. Jézus munkás-
ságában az Isten országa evangéliuma proklamálásának két módja volt: a szó
és a tett. Az egyház a hirdetett evangélium tekintetében is Jézushoz van kötve.
Az ige, amit hirdetni kell, „adatott ige”. Az adatott igét nem szabad megrövi-
díteni. „Az adatott ige által Isten megváltóként jelenti ki magát a történelem-
ben, eseményekben, s végül egy személyben…Ennek az „adatott igének” a
proklamálása az egyház elsıdleges feladata, ez a rábízott üzenet. Az egyház
semmiféle missziói szolgálata nem lehet hiteles e nélkülözhetetlen üzenet újra
felfedezése nélkül. Ha tehát az egyház missziói és evangélista feladatának a
teljesítése ennek az „adatott igének” az elfogadásával és proklamálásával
indul, akkor nem érhet véget itt. Az isteni aktivitás révén a történelemben egy
új közösség, egy új társadalom születik, amelyben a Krisztusban való új élet
gyümölcsei lesznek megtapasztalhatók s maradnak fenn, s amely az új kor-
szakba, Isten királyságába vezet, ami Isten végsı terve a világgal.”383 A misz-

382
Der grosse Auftrag, 36.p.
383
F.V.Carino, i.c.i.h. 322.323.p.
287
szió (evangelizáció) által „a feltámadott Krisztus belép” a világ életének min-
den szférájába.384
A misszió ilyen értelmezésének volt egy gyakorlati és egy teológiai
kihatása.
Ha az evangélium hirdetése nem áll meg a szónál, akkor ez azt jelenti, hogy a
keresztyén egyház helyet és szót igényel a nemzetközi ügyek világában. Eb-
bıl következıen a konferencia „lelkesen jóváhagyta a Commission of the
Churches for International Affairs (Nemzetközi ügyek Egyházi Bizottsága)
megalapítására tett javaslatot a World Council of Churches és az International
Missionary Council szponzorsága alatt. A konferencia a Bizottság nyolc fel-
adata közül az elsı helyre tette, hogy bátorítson „…minden országban min-
den egyházat olyan bizottságok alakítására, amelyek által meg lehet mozgatni
a keresztyének lelkiismeretét, s nevelni lehet ıket a világ népei iránti felelıs-
ségre.”385
Az elızıekbıl következıen (az „adatott ige” a történelemben jelenik
meg, történelemformáló, átalakító erı), az egyház Isten országát hirdeti és
mutatja fel, a missziói szemléletben sokkal erıteljesebben helyet kapott az
eszkatalógia. A konferencia betagolta, beépítette az eszkatalógkus dimenziót a
missziói feladat értelmezésébe.
Mindez nagyon szép. Egy súlyos kérdés azonban még megválaszolás-
ra vár: hogyan lesz az egyház bizonyságtétele, missziója élıvé és hatóvá? A
konferencia bátorító biblikus feleletet adott a kérdésre: „Az evangélium ereje
akkor érvényesül, ha élettel és szóval egyaránt bizonyságot tesznek róla. Bár
az egyház valóban nem csupán jótékonysági intézmény, de kezdettıl fogva
gondjaiba vette azokat, akik szükséget láttak és szenvedtek. Ha az egyház hő
marad önmagához, akkor a legérzékenyebb gondoskodással fordul a gyen-
gékhez és megvetettekhez, és szenvedélyesen fellép a szociális igazságosság
és mindenféle jogtalanság legyızése érdekében. A puszta szó az igazi keresz-
tyén élet nélkül nem evangéliumhirdetés, úgy, ahogyan azt az elsı követek
(küldöttek) értették. De a puszta aktivitás magyarázó igehirdetés nélkül szin-
tén nem evangéliumszerő.”386
De még többrıl van szó. A szó és a tett összekapcsolása sem biztosítja
önmagában az eredményességet, sıt téves gondolkodáshoz is vezethet. A
konferencián ezzel kapcsolatosan a következı meglátásra jutottak: „Sok szó
esik köztünk a missziói igehirdetésrıl, evangelizációs hadjáratok tervezésérıl.
Ez azzal a veszéllyel jár, hogy a magunk erejére hagyatkozunk, mintha ezáltal
jönne el az Isten országa. Az egyháznak mindig tudatában kell lennie annak,
hogy Isten igéje élı és erıs, s annak is, hogy az életben az ige csak a Szentlé-
lek által lesz hatékony. Ez két dolgot jelent: Isten igéje csak a Szentlélek, az
Életadó által lehet élıvé az emberi szívben, ám egyetlen emberi szív sem zár-
kózhat úgy el, hogy a Szentlélek ne tudna belehatolni, és ne tudná életre kel-
teni. Manapság gyakran találkozunk az egyházban azzal a csüggedt vélemény-
nyel, hogy a brahmanok, muszlimok, vagy a kommunisták megtéríthetetlenek.
Közösségünk hazugságnak nyilvánítja az ilyen gondolatokat. Ahol a hithez,
384
F.V.Carino, i.c.i.h. 323.p.
385
In: F.V.Carino, i.c.i.h. 327.p.
386
H.J.Margull, i.m. 71.p.
288
imádsághoz, bizonyságtételhez odalép a Szentlélek, ott semmilyen csoda sem
lehetetlen.”387
A whitbyi konferenciával elindul a Szentlélek jelentıségének és nél-
külözhetetlenségének felismerése és elismerése. A német küldöttek John
Mackay professzor elıadását („A Lélek és az Ige”) a konferencia egyik leg-
nagyobb ajándékának tekintették. De nem csak az igét teszi a Szentlélek élıvé
és hatóvá, hanem a bizonyságtevıket is ı fegyverzi fel, s ı teszi alkalmassá a
szolgálatra. „Ahol a Szentlélekben hisznek, ahol ıt elismerik, ott a hit és a
tan(ítás) is megelevenedik. Olyan korba (korszakba) léptünk, amelyben az
egyháznak semmire sincs nagyobb szüksége, mint a Szentlélekkel teljes isme-
ret és tan(ítás). A tanítás, úgy, ahogyan az apostoli ige vall róla az
efézusiakhoz írt levélben, a láthatatlan Úr dicsıítése, a visszajövendı Úr fel-
ismerése az emberiség történetének legmélyebb völgyeiben. Olyan tanítás,
ami liturgiává lesz annak az Úrnak az imádására és magasztalására, akié lesz
majd az egész világ. Elérkezett a keresztyén teológia nagy órája. Az Írás em-
ber- és istenképe ugyanis mélyebb minden emberi feleletnél. Az Írás bölcses-
sége bizonyára mindig idegen szó marad, de egy olyan korban, amely eljutott
minden lehetıségének a határához és végére, a Szentlélek majd érthetıvé
teszi…De még egyszer: egyedül a Szentlélek az, aki hatékonnyá teszi az igét.
Egyedül ı nyithatja meg és változtathatja meg a hallgatók szívét. Csak a Lé-
lek teremthet igazi megtérést. Különösen világosan fejezıdik ez ki a West-
minster Konfesszió rövid Kátéjában: „Egyedül a Szentlélek mőve, hogy az
evangélium hívását hatékonnyá tegye, hogy meggyızzön bőneinkrıl és nyo-
morúságunkról, hogy megvilágítsa lelkünket Jézus Krisztus ismeretével, hogy
megújítsa akaratunkat annak a Jézus Krisztusnak az elfogadására teljes szere-
tettel, aki az evangéliumban adja önmagát.”388
A Szentlélek fegyverzi fel a bizonyságtevıket is: „A Lélek az, aki tanítványt
teremt és aki teljhatalmat ad, hogy bizonyságtétele hatékony legyen. Maga
Isten az, aki a tanúban és a tanú által cselekszik. Ebben az isteni erıben min-
den keresztyén részesülhet. Az evangélium követei és tanúiként mind arra
hivattak el, hogy lángoló szívvel tegyenek bizonyságot, olyan emberekként,
akik nem tehetik, hogy ne mondják el azt, amit láttak és hallottak (vö. ApCsel
4,20 – szerzı megjegyzése). A Lélek szíveket keres, amelyeket lángra gyújt-
hat a tanúskodás szolgálatára. Az ige ugyanis nem valami tárgy, amit csodál-
hatunk, amelyen elgondolkodhatunk. Az Ige és a Lélek követıket keres, em-
bereket, akik készek a tanúskodásra, mindazzal, akik, s mindazzal, amijük
van.”389
A német delegátusok jelentése szerint „az egész konferencia újra és újra az
egyháznak a Szentlélek általi olyan új ébredése körül forgott, amely révén
átfogó keresztyén, és missziói feladatát betöltı közösséggé lesz. Veni, creator
spiritus!”390
Érdemes felfigyelni arra a kifejezésre, amivel a whitbyi konferencián
találkozunk elıször: „a teológia órája”. A teológia, a teológia megújulásának

387
In: H.J.Margull, i.m. 73.74.p.
388
In:Der grosse Auftrag, 41.p.
389
In: Der grosse Auftrag, 40.p.
390
In: Der grosse Auftrag, 42.p.
289
szükségessége visszatérı kérdés a missziológiában. A whitbyi konferencia
megfogalmazása („A teológia órája”) arra utal, hogy a teológia megújulása
elodázhatatlan, élet és halál kérdése. A megújulás tartalma vonatkozásában
fontos (újra) felismerésre jutnak: A teológia lényege Isten és Jézus Krisztus
imádása és magasztalása. Az, amit Pál apostol az 1Kor 10,31-ben mond, a
teológiára is érvényes: „mindent Isten dicsıségére tegyetek”. A „teológia
órája” – ha megtörténik ez a megújulása – így lehet a misszió új órája is.
A whitbyi konferenciának ez a felismerése rendkívül fontos. Felfedez-
ték a Szentlélek kiáradásának szükségességét, s buzgón imádkoztak is érte:
Veni, creator spiritus! Isten bizonyára meg is hallgatta az imádságot. Úgy
tőnik azonban, hogy valami ahhoz hasonló történt, mint mikor a jeruzsálemi
gyülekezet tagjai imádkoztak Péter apostol szabadulásáért. Isten meghallgatta
az imájukat, Péter már ott kopogott az ajtón, ık belül meg arról vitatkoztak,
hogy az, aki ott künn dörömböl, nem lehet Péter. A késıbbi konferenciákon,
nagygyőléseken sok szó esik a Szentlélekrıl, nélkülözhetetlenségérıl, de ezek
a megnyilatkozások – minden szépségük és biblikus megfogalmazásuk ellené-
re is olyanoknak tőnnek, mint mikor a tanítványok azon vitatkoztak, hogy
tényleg Péter áll-e az ajtó elıtt. A dolog akkor, ott jól végzıdött. Esetünkben a
kérdés – talán – még nyitott. Vannak kapuk, amelyek nem nyíltak meg, ame-
lyeken belül vég nélküli viták folynak, hogy a Lélek dörömbölt-e, hiszen már
régen nem is dörömböl, s megy oda, cselekszik ott, ahol nyitott ajtókat, nyitott
szíveket talál. Ahogyan a názáreti Jézusban sokan nem ismerték fel az Isten
Fiát, a megígért Messiást, mert valahogy másképpen nézett ki, másképpen
cselekedett, mint ahogyan várták, ugyanez megeshet és megesik a Szentlélek-
kel is. Mert nem úgy jelenik meg, nem úgy cselekszik, ahogyan elképzeljük,
azt mondjuk rá, hogy kísértet. S aztán csak vitatkozunk. Ennél rosszabb nem
is történhet velünk.

Amsterdam, 1948. augusztus 22-szeptember 4.

Az EVT elsı nagygyőlése

1948-ban Amsterdamban alakult meg hivatalosan és tartotta meg elsı

nagygyőlését az a szervezet, amelyet az ébredési atyák lényegében már
Edinburgban (1910) megálmodtak. A szervezet neve angolul World Ceouncil
of Churches, rövidítése WCC (Egyházak Világtanácsa, magyar rövidítése
EVT). Német nyelvterületen többnyire Ökumenischer Rat der Kirchen néven
szerepel, rövidítése: ÖRK. Ritkán az angol elnevezés szó szerinti fordítása is
elıfordul: Weltrat der Kirchen. Az ébredési atyák úgy álmodták meg ezt a
szervezetet, hogy az majd az egyetemes egyháznak, az egyetemes egyház
egységének, az egyetemes egyház egységben végzett világmissziójának a
központja, lüktetı szíve lesz. Arról, hogy nem az lett, aminek az atyák meg-
álmodták, nem az álmodók tehetnek, s hogy azzá legyen, az az utódok felelıs-
sége és feladata.
A következıkben tekintsük át vázlatosan, hogyan született meg az
Egyházak Világtanácsa.

290
Az egyházak egységtörekvése már az indulásnál szakadással kezdıdött. Vol-
tak, akik a hit és az egyházszervezet terén kívánták szorgalmazni az egységet.
(Faith and Order – Hit és Egyházszervezet), mások az élet és a munka vonalán
látták elérhetınek az egység megvalósulását. (Life and Work – Élet és Mun-
ka, szokás – fıleg német nyelvterületen Praktisches Christenturum-nak azaz
Gyakorlati Keresztyénségnek is nevezni).
A Hit és Egyházszervezet megalakítása már az edinburgi világmissziói konfe-
rencián felvetıdött. A kérdést azonban levették a napirendrıl, mert attól tar-
tottak, hogy a várható viták megrontják a konferencia légkörét, egységét. Ch.
Brent püspök azonban saját püspökségében már 1910-ben létrehozott egy
bizottságot, amelynek az volt a feladata, hogy a hit és egyházszervezet kérdé-
seivel, a gondolat népszerősítésével foglalkozzon. Néhány hónapon belül
tizennyolc amerikai egyház hozott létre hasonló bizottságokat. Az elsı konfe-
renciát 1914-re tervezték, de a terv csak 1919-ben valósulhatott meg. 1920-
ban elıkészítı konferenciát tartottak Genfben, s 1927-ben került sor az elsı
világkonferenciára (Lausanne). A konferenciát követıen elkezdték a tárgyalá-
sokat a Gyakorlati Keresztyénség Ökumenikus Tanácsával a szorosabb
együttmőködés érdekében. A Hit és Egyházszervezet második világkonferen-
ciájára 1937-ben került sor (Edinburg), amelyen elhatározták, hogy egyesül-
nek a Gyakorlati Keresztyénséggel, de úgy, hogy a Hit és Egyházszervezet
Állandó Bizottsága az egyesülést követıen is megmarad. Az EVT megalaku-
lása óta az Ökumenikus Tanács Hit és Egyházszervezet Bizottságaként mőkö-
dik.
A Gyakorlati Keresztyénség Mozgalma megalakulására 1919-ben- Oud-
Wassenaarban (Hollandia) került sor Nathan Söderblom érsek szorgalmazásá-
ra és tervei szerint. Az 1925-ben, Stockholmban tartott világkonferencián
létrehozták a Gyakorlati Keresztyénség Ökumenikus Tanácsát. Ezt követıen
elkezdıdnek a tárgyalások a Hit és Egyházszervezettel, s a második világkon-
ferencián, 1937-ben (Oxford) megszületett a döntés a két mozgalom egyesíté-
sérıl, s az Egyházak Ökumenikus Tanácsának létrehozásáról. 1938-ban, Ut-
rechtben elkészítették az Egyházak Ökumenikus Tanácsa Alapszabályát, s
létrehozták az Egyházak Ökumenikus Tanácsa Ideiglenes Bizottságát. A ter-
vek megvalósítását megakadályozta a második világháború. Mint már láttuk,
az Egyházak Ökumenikus Tanácsa megalakulására a második világháború
után, 1948-ban, Amsterdamban került sor, a közbeesı idıben az Egyházak
Ökumenikus Tanácsa Ideiglenes Bizottsága intézte az ügyeket. Még meg kell
egy eseményt említenünk: 1921-ben, Lake Mohonkban (New York), megala-
kult a Nemzetközi Missziói Tanács (Internationale Missionary Council), fel-
adata fıleg a világmissziói konferenciák szervezése volt. 1968-tól az Egyhá-
zak Ökumenikus Tanácsa önálló bizottságaként mőködik.
Az ökumenikus mozgalom különbözı ágai végül tehát az Egyházak
Világtanácsában, mint tengerben egyesültek. Ez a hajlam, kívánalom, törek-
vés mindkét oldalról érthetı, ugyanakkor a misszió szempontjából nem egyér-
telmően jó és gyümölcsözı, amint ezt a késıbbiekben majd látjuk. A tenger
nem felel meg a misszió természetének: a misszió eleven, csörgedezı patak,
hömpölygı folyam, nem állóvíz, hanem csupa mozgás, szabadon szárnyaló

291
madár. Ezért nem véletlen, hogy az ökumenikus mozgalom világában maga a
misszió is álló vízzé lett, annak minden problémájával.
Az amsterdami nagygyőlésre lényegében ugyanolyan világhelyzetben került
sor, mint a whitbyi világmissziói konferencia esetében. A nagygyőlés fı témá-
ja „A világ rendezetlensége és Isten üdvterve” volt. A fıtémát négy altémára
bontották:
1. Az egyház Isten üdvtervében.
2. Az egyház bizonyságtétele Isten üdvtervérıl.
3. Az egyház és a társadalmi rend.
4. Az egyház és a nemzetközi kérdések.
Missziói szempontból a nagygyőlés anyaga új elemeket nem tartal-
maz. Általános megállapítások vannak benne, kiemelve az együttmőködés
fontosságát. Egyetlen mondat hat újszerően, noha a magjáról már volt szó:
„Ma az egyházban a laikusok órája van”.391 Ez a megállapítás egy kicsit a
klerikusok csıdjére is utal, azt várva, hogy ami a hivatásosoknak nem sikerült,
nekik sikerülni fog. A probléma csak az, hogy a klerikusok és a laikusok
ugyanabban a csónakban eveznek.
Az Egyházak Világtanácsával párhuzamosan megalakult a „Keresz-
tyén Egyházak Nemzetközi Tanácsa” (International Council of Christian
Churches) is, mintegy ellen-ökumenéként. Az ellenszervezet gyökerei 1941-re
nyúlnak vissza, amikor a Bibliai Presbiterianus Egyház (Bible Presbyterian
Church) vezetıje, Carl McIntire, megalapította a Keresztyén Egyházak Ame-
rikai Tanácsát (American Council of Christian Churches). A Keresztyén Egy-
házak Nemzetközi Tanácsának vezetıi azzal vádolják az Egyházak Világtaná-
csát, hogy a modern teológia szemlélete érvényesül benne, kommunista-barát
beállítottságú. Kezdettıl fogva (Amsterdam, 1948) ellenrendezvényekkel
igyekszik megzavarni az Egyházak Világtanácsa munkáját, nem sok ered-
ménnyel. A két szervezet természetesen nem fehér-feketeként áll egymás
mellett, illetve egymással szemben. Mindazáltal jó lenne, ha legalább az egy-
házban olyan légkör uralkodna, amely lehetıvé tenné, hogy a vitás kérdéseket
egy közösségen, szervezeten belül lehetne megbeszélni, megoldani, egy aka-
rattal keresve a bibliai útmutatást a Szentlélek vezetésével.

391
In: H.J.Margull, i.m. 87.p.
292
 Willingen, (Németország, akkor: Német Szövetségi Köztár-
saság) 1952.

Ötödik világmissziói konferencia.

Willingen fordulópont – vagy Normann Goodall szavaival élve „elsı-

sorban mérföldkı és nem idıpont” a világmissziói konferenciák, a misszió
értelmezése történetében.392 Walter Freytag a konferenciáról írt beszámolójá-
nak és elemzésének ezt a címet adta: Die neue Stunde der Weltmission, azaz:
„A világmisszió új órája.”393 „Az új alatt – írja W. Freytag – egyszreően azt
értjük, hogy más óra. Az, hogy a misszió ma valami mást jelent, mint tegnap,
mindenki elıtt világos. Azt azonban nehéz megmondani, hogy mi ez a
más.”394 W. Freytag öt pontban kísérli meg összefoglalni, hogy mi az, ami
elmúlt, s miben, hogyan rajzolódnak ki az új körvonalai. Az újat nagyjából a
2. Világháború végétıl számítja.
I. Megváltozott a nem keresztyén környezet, amiben a misszió történik.
A misszió más órájának jellemzı, s egyben meghatározó jelensége, hogy lé-
nyegesen megváltozott az a környezet, amiben a missziói munka folyik.
Freytag a megváltozott helyzet három fı tényezıjét emeli ki.
1) A gyarmati sorból felszabadult népek (India, Pakisztán, Indonézia,
Irán, Egyiptom, stb.) a maguk életét akarják élni.
2) A keresztyén misszió jelentıs területeket elveszített. A Szovjetunió
befolyása alá került területeken és országokban megszőntek, vagy rendkívüli
módon leszőkültek a missziói lehetıségek (Kelet-Európa, Ázsia, Kína).
3) Megváltozott a vallások szerepe. „Egy politizált világban a vallások
is az uralkodó politika hatása alá kerülnek. Az államok gyakran a régi vallá-
sokra támaszkodnak. A burmai rádió naponként mondogatja: »Burmainak
lenni azt jelenti: buddhistának lenni.« A buddhista Ceylonban, valamint az
iszlám országokban a hagyományos vallást olyan adott szellemi köteléknek
tekintik, ami az egész népet összefogja. Ez azonban nem úgy történik, hogy az
új államokat ezeknek a vallásoknak az erıi formálják. Hivatkoznak rá, de az
új államokban a vallási kérdéseknek nincs döntı jelentıségük.”395

Nem csak arról van szó, hogy a régi vallásokat besorolják a politika
medrébe, vagyis politikai célokra használják fel, hanem arról is, hogy új poli-
tikai vallásokkal helyettesítik. Az Aranyparton a vallási harcban közzétettek
egy hitvallást a nacionalista pártvezér, Kwame Nkrumah mellett:

392
In: Rodger C. Bassham: Seeking a Deeper Theological Basis for Mission. IRM, Vol.
LXVII. No. 267. July 1978. 330. P.
393
Walter Freytag und Karl Hartenstein: Die neue Stunde der Weltmission. Evang.
Missionsverlag G.m.b.H. Stuttgart (1952). Nr. 2 der Schriftenreihe Weltmission heute.
Herausgegeben von Walter Freytag und Karl Hartenstein. A könyv tartalmazza a sorozat 1.
számát is: Karl Hartenstein und Jakob Keck: Die Kirche Chinas unter dem Kreuz. 2.
Auflage 1952.
394
W. Freytag: Die neue Stunde der Weltmission, 3.p.
395
W. Freytag: Die neue Stunde der Weltmission, 6.p.
293
 „Hiszek Kwame Nkrumahban, hazánk derék vezérében,
iskoláink megalapítójában,
és az erıteljes nemzeti néppártban,
egyetlen pártjában,
menedékünkben,
fogantatott a kor szellemétıl,
született a tömegekbıl,
szenvedett a brit uralom szükségrendeletei alatt, üldöztetett, kancsukáz-
tatott, elnyomattatott.
A harmadik hónapban feltámadt,
kifeszítette szárnyait,
és repült a szabadság Napja felé.
Megáldatott több kitartással, céltudatossággal
és erıvel, mint korábban bármikor,
hőséget esküdött
rettenthetetlen vezérének a börtönben.
Onnan fog eljönni,
hogy megvalósítsa az igazságot,
amely elhozza szabadságunkat.
Hiszek korunk szent Szellemében,
a szabadság szent keresztes-háborújában,
az idegenuralom megsemmisülésében,
jogaink helyreállításában,
és az örök életben. Ámen”396

„Talán azt gondolhatnánk – írja Freytag - , hogy valami téves szóhasználattal

van dolgunk, amire a túlbuzgó propaganda ragadtatta magát. Ezzel azonban
félvállról vennénk a dolgot. Annak a világos jele ez, hogy egy politikai meg-
gyızıdésnek hitvallási tekintélyt adnak, és pedig olyan hitvallásét, amely
nyilvánvalóan keresztyénség utáni vallásként értelmezi önmagát. Valójában
tehát a vallások világában végbemenı belsı változás van elıttünk. Egy ke-
resztyén indiai nı elragadtatva mondta hazája háború utáni fejlıdésérıl: »Bár
kormányunk nem keresztyénekbıl áll, mégis azt kell mondanunk, hogy tény-
legesen keresztyén alapelvek vezetik ıket. « Igen, keresztyén alapelvek, de
Krisztus nélkül. Ez a példa tipikus. Az egész világon folyamatban van a ke-
resztyén örökség kiszakított részének a pogánysággal való összeolvasztá-
sa.”397 Az elıbbiekhez hozzátehetjük: a vallás politikai célokra való felhasz-
nálása, bizonyos keresztyén értékek hangoztatása Krisztus nélkül Európában
és Amerikában is megfigyelhetı. Hazánk sem jelent kivételt.
II. Megváltozott a misszió keresztyén környezete is. Misszión itt a
külmisszió értendı, s az un. „fiatal egyházak” önállósodási folyamatáról van
szó. A misszió csak a fiatal egyházakkal való együttmőködés által lehetséges,
nem a fölény, az atyáskodás, hanem a segítés jegyében. Ha nem ez történik,
annak a missziónak a nyomán nem egyház, hanem szekta keletkezik. „A

396
W. Freytag: Die neue Stunde der Weltmission, 7.p.
397
W. Freytag: Die neue Stunde der Weltmission, 7k.p.
294
misszió ma formája szerint az egyházak egymás iránti ökumenikus szolgálata,
amelynek a középpontjában a fiatal egyházak vannak – szolgálat, ami alapjá-
ban véve nem lehet más, mint a bizonyságtételük segítése.”398
III. Megváltozott a misszió kiindulási bázisa. A missziói munka kiin-
duló bázisai eddig a missziói társaságok voltak, amelyek egymástól függetle-
nül mőködtek. A helyzet arra kényszerít, hogy a missziót egy nagy egésznek
tekintsük, s minden missziói munka része az egésznek. A misszió nagy mun-
kamezején nem ellenfelekként, hanem csak munkatársakként lehet találkozni.
IV. Változás van a feladat értelmezésében is. A missziót eddig gyüle-
kezetplántálásnak tekintettük. A misszió nem ér véget a gyülekezetalapítással:
„A misszió több, mint gyülekezetalapítás.”399 De mi ez a több? Erre a kérdés-
re a willingeni konferencia nem adott kielégítı feleletet. Hogyan is adhatott
volna, amikor olyan kérdést vetett fel, ami körül mind a mai napig heves viták
vannak. Egy szerény megjegyzést hadd tegyünk: Valóban igaz: a gyülekezet-
alapítással nem ér véget a misszió, hanem elkezdıdik a gyülekezet missziója.
Az alapkérdés azonban megmarad, s így fogalmazódik meg: mi a gyülekezet
missziója? Sok vita elkerülhetı lett volna a késıbbiek során, ha felismerik,
hogy keresztyénné tenni és keresztyénként élni két különbözı dolog, noha a
kettı elválaszthatatlan egymástól, úgy azonban, ahogy a keresztyénné tevés-
nek prioritása van „keresztyénként éléssel” szemben. Keresztyénként csak az
élhet, aki keresztyénné lett. Mindkettı esetében lehet misszióról beszélni:
misszió a keresztyénné tevés, és misszió a keresztyénként élés is. A kettı
között elsıdlegesen funkcióbeli különbség van. Azért csak elsıdlegesen, mert
a gyülekezet missziójának is lehet eredménye a keresztyénné tevés. Újabban –
amennyiben különbséget tesznek evangelizáció (evangelism) és misszió kö-
zött, elıbbin a keresztyénné tevést, az utóbbin a keresztyénként való élést
értik.
V. Változás van a misszió alapértelmezésében. Eddig jellemzı volt a
területekben – keresztyén és nem keresztyén térségek – való gondolkodás.
„Most megértettük, hogy az egyháznak mind kívül, mind belül feladata a
missziói bizonyságtétel. Most látjuk, hogy az Írás nem tesz alapvetı különb-
séget az egyház külsı és belsı bizonyságtétele között.” 400 Itt azonban számos
kérdés vetıdik fel, például ilyenek: Miért van az, hogy vannak, akik buzognak
az egyházon belüli misszió terén, de nincs bennük semmi érdeklıdés az egy-
házon kívüli misszió iránt? Miért van az, hogy a régi tradicionális gyülekeze-
tek nem nınek fel a feladathoz? Freytag a kérdésekkel kapcsolatosan három
megjegyzést tesz:
1) A misszióról csak úgy alkothatunk biblikus fogalmat, ha nem vonatkoztat-
juk el helytıl és idıtıl. „Nem beszélhetünk misszióról, és nem gondolkodha-
tunk misszióban, ha nem tartjuk szemünk elıtt Isten tervét, azt a tervet, amely
az egész világot átfogja, s csak akkor ér célba, amikor az üzenetet Krisztus
királyi uralmának tanúi a föld végsı határáig kiterjesztették, s amikor a törté-
nelem vége eljön.”

398
W. Freytag: Die neue Stunde der Weltmission, 12.p.
399
W. Freytag: Die neue Stunde der Weltmission, 17.p.
400
W. Freytag: Die neue Stunde der Weltmission, 20.p.
295
2) „Az elsıbıl következıen a külmissziót mindig valami sajátos dolognak
kell tekinteni. Nem lehet egyszerően minden igehirdetést missziónak nevezni,
függetlenül attól, hogy hol történik. A külmisszióban Istennek az emberiség-
gel való története halad a cél felé.”
3) „Másfelıl, a gyülekezet, bárhol legyen is, mélyebb összefüggésben van
Isten tervével a világot illetıen, mint ahogyan ennek sokszor a tudatában va-
gyunk. Hogyan végzıdik nálunk a missziói igehirdetés? Áldozatra és imád-
ságra való felhívással. Valóban ez minden? Többrıl van szó.” Pál arról beszél,
hogy a választottakért, az elhívottak összegyőjtéséért, Isten tervéért, a misszi-
óért szenved. „De ez nem csak Pálra vonatkozik, hanem olyan kijelentés,
amely az egész keresztyén egzisztenciát érinti. Istennek nem csak személye-
sen velünk, megszentelésünkkel van dolga, hanem az egész világgal. S az a
titok, hogy abban, ahogyan saját életvitelünkrıl döntünk, nem csak magunkról
döntünk, hanem Isten országa eljövetelérıl is. …A keresztyén élet: Isten cél-
jára tekintettel élni.”401
Willingen mérföldkı a misszió teológiája vonatkozásában is.
Minden azzal kezdıdött, hogy Johann C. Hoekendijk éles támadást
indított az »egyházközpontú« missziói szemlélet ellen. Hoekendijk szerint az
ilyen missziói felfogás elısegíti a misszió olyan formáit, amelyeknek intéz-
ményes egyházak plántálása, vagy az egyházi befolyás helyreállítása a célja.
Alapvetı kritikája szerint az egyházcentrikus missziói gondolkodás elve ku-
darcra van ítélve, mert illegitim központ körül forog. Az egyház azért illegi-
tim központ, mert „elsıdleges funkcióit – Isten királyságának a proklamálása,
részesedés Krisztus apostoli szolgálatában – elhomályosítja, ha a missziói
gondolkodásban az egyház lesz a fontosabb fókusz.”402 A jelszó tehát ez lett:
egyházcentrikus misszióból missziócentrikus egyházba. A missziónak nem
ekkléziológiai, hanem teológiai bázisa van. „Az egyház a gyümölcse, s nem
az eredete a missziónak.”403
Az egyházcentrikus missziói szemlélet megkérdıjelezése és elutasítá-
sa csak az elsı lépés volt a misszió teológiai alapja újragondolásának útján.
„Az egyik észak-amerikai tanulmány hangsúlyozta, hogy »a misszió teológiá-
ja elmozdult az erıteljes krisztocentrikusságtól a trinitarizmus felé.« Követke-
zésként a missziói elkötelezettség bázisa »a Három – Egy - Isten megbékélési
cselekményében van« ami magában foglalja »mind a fogékonyságot, mind a
választ arra, amit a Három – Egy – Isten cselekedett és cselekszik a világban.«
A tanulmány ráirányította a figyelmet arra, hogy a világ Isten cselekvésének a
helyszíne.”404
A willingeni világmissziói konferencia határozottan a misszió
trinitarius bázisa mellett foglalt állást. Valójában a missio Dei klasszikus ta-

401
W. Freytag: Die neue Stunde der Weltmission, 20k.p.
402
In: Rodger C. Bassham: Seeking a Deeper Theological Basis for Mission. IRM Vol.
LXVII. No. 267. July 1978. 329.p.
403
Jean-Francois Zorn: Changes in the World of Mission and Ecumenism, 1947-1963. IRM.
Vol. LXXXVIII. No. 350. July 1999. 283.p.
404
R. C. Bassham: Seeking a Deeper Theological Basis for Mission. IRM. Vol. LXVII. No.
267. July 1978. 330.p.
296
nának az újrafelfedezésével van dolgunk.405 R. C. Bassham szerint a misszió
ökumenikus értelmezése során a missio Dei meghatározás elıször Karl
Hartensteinnél fordul elı, aki az egyik willingeni konferenciáról szóló beszá-
molójában azt írta, hogy „a misszió részesedés a Fiú küldetésében, a missio
Deiben, ami magában foglalja azt a feladatot, hogy Krisztus uraságát létre kell
hozni az egész megváltott teremtettség felett.”406
A missio Dei értelmezését a konferencia deklarációjában a követke-
zıképpen foglalták össze: „A missziói mozgalom kezdete, amelynek részesei
vagyunk, a háromegy Istenben van. Az Atya, irántunk való mélységes szerete-
tébıl elküldte szeretett Fiát, hogy megbékéltessen magával mindeneket, hogy
mi, valamint minden ember – a Szentlélek által – egyek lehessünk benne az
Atyával abban a teljes szeretetben, ami Isten tulajdon lénye. A következı
tételekben megkíséreljük közelebbrıl meghatározni, hogy miben áll az egyház
kötelessége és meghatalmazása, amelyek alapján Isten tanúja az egész világon
minden ember számára:
a) Isten teremtett minden dolgot és minden embert, hogy szeretete
fénye rajtuk visszatükrözıdjön; ezért semmi sincs kizárva megváltó szereteté-
bıl.
b) Minden ember részese az Istentıl való általános elidegenedésnek,
amibıl a saját erejébıl senki sem szabadulhat meg.
c) Isten küldött egy megváltót, egy pásztort, hogy megkeressen és
megmentsen minden elveszettet, egy szabadítót, aki halálával, feltámadásával
és mennybemenetelével lerombolta az akadályt az emberek és Isten között,
aki teljes és tökéletes engesztelı áldozatot vitt véghez, s aki önmagában egy
új emberiséget teremtett, a testet, amelynek felmagasztalt és uralkodó feje
Krisztus.
d) Amikor ez a munka végbement, s ezzel az alapvetés megtörtént,
Isten elküldte Lelkét, a Krisztus Lelkét, aki benne összegyőjt minket egy test-
be, aki minket minden igazságban vezet; aki képessé tesz bennünket arra,
hogy Lélekben és igazságban imádjuk az Atyát, aki erıt ad nekünk, hogy
misszióját tanúiként és követeiként folytassuk, akik egyszersmind zsengéi és
zálogai vagyunk e misszió beteljesülésének.
e) A Szentlélek által tehetjük mindkettıt: Krisztus követeiként elıre-
nyomulni és kérni minden embert, hogy békéljen meg Istennel – és várni tel-
jes bizonyossággal szeretetének teljes gyızelmét, amelyre nézve szilárd ígére-
teket adott.
Krisztusban vagyunk kiválasztva, általa békültünk meg Istennel, hogy
testének tagjai, Lelkének részesei, reménység által országának örökösei le-
gyünk, s e tények által rendeltettünk arra, hogy megváltó küldetésének része-
sei legyünk. Nem lehetünk részesei Krisztusnak, ha nem veszünk részt világ-
missziójában. Istennek azok a tettei, amelyekbıl az egyház létezését nyeri,

405
Vö. Jean-Francois Zorn: Changes in the World of Mission and Ecumenism, 1947-1963.
IRM. Vol. LXXXVIII. No. 350. July 1999. 283.p.
406
R. C. Bassham: Seeking a Deeper Theological Basis for Mission. IRM. Vol. LXVII. No.
267. July 1978. 332.p. A jelzett könyv: W. Freytag, K. Hartenstein und A. Lenmann:
Mission zwischen Gestern und Morgen. Stuttgart, Evangelischer Missionsverlag, 1952.
54.p.
297
egyszersmind azok is, amelyek az egyházat világmisszióra kötelezik. »Aho-
gyan az Atya küldött engem, én is úgy küldelek titeket.«„407
A Deklaráció szépen megfogalmazza a missio Dei teológiai fogalmát,
de két nagy kérdés nyitva maradt, nevezetesen: Mi a missio Dei tartalma?
Valamint: A missio Dei kizárólag az egyház által történik, vagy az egyháztól
függetlenül is? Ez utóbbi kérdés már Willingenben felvetıdött. Willingenben
azt a nézetet fogadták el, hogy a missio Dei az egyház evangelizációs szolgá-
lata által történik. Ezt a szemléletet fejtette ki késıbb részletesen Georg
Vicedom „Missio Dei” címő könyvében, ami széles körökben ismertté lett.408
A misszió értelmezésével kapcsolatosan Willingenben erıteljes hang-
súlyt kapott, hogy a misszió univerzális és totális feladat: kiterjedésében uni-
verzális, tartalmában totális.
A Deklaráció szerint „Isten, mőve megvalósítása céljából az egyházat
a föld végsı határáig, minden néphez küldi, az idık végezetéig.”409
Konkrét megfogalmazásban:
a) „Az egyház küldetése a világ minden lakott területére szól. Egyetlen hely
sincs túl messze, vagy túl közel. A keresztyének minden csoportja Isten köve-
te… Mert Krisztus királyoknak királya és a világ megváltója, ezért a keresz-
tyének minden csoportja felelıs azért, hogy királyi uralma a föld végsı hatá-
ráig hirdettessék.”
b) „Az egyház minden szociális, politikai és vallási közösséghez küldetett…
A Krisztushoz való hőség megköveteli az egyháztól, hogy konkrétan szembe-
süljön annak a népnek a szociális, politikai, gazdasági és kulturális életével,
amelyhez küldetett.”
c) „Az egyház avégre küldetett, hogy Krisztus uralmát minden pillanatban és
minden körülmények között hirdesse. Ez azt jelenti, hogy az egyház missziója
megtiltja számunkra, hogy korunk eseményei elıl kitérjünk, vagy elmenekül-
jünk… Mert az egyház azért küldetett, hogy munkáját az idık végezetéig
végezze, s mert Krisztus az egyetlen, akinek a küldetése az emberek életének
a megítélése és megváltása, ezért a misszióban az egyház számára parancs,
hogy a kedvezı alkalmakat észrevegye, a katasztrófákat Isten ítéleteként ér-
telmezze, a kegyelem másik oldalaként.”410
A misszió értelmezését illetıen a negyedik fontos elem a misszió
eszkatologikus természetének a felismerése és elismerése. Ez több határozat-
ban is tükrözıdik. A willingeni konferencia nyomatékosan buzdította a ke-
resztyéneket, hogy készítsék fel „az egész földet az ı eljövetelének napjá-
ra.”411 A misszió eszkatologikus természete a missziói parancsban
gyökeredzik: az evangéliumot hirdetni kell minden népnek, a világ végezeté-
ig. Hadd tegyük hozzá: az úrvacsora is világosan utal a misszió
eszkatologikus természetére: az Úr halálát hirdetni kell mindaddig, amíg visz-
szajön (vö. 1Kor 11, 26).

407
In. H. J. Margull: Zur Sendung der Kirche. Material der Ökumenischen Bewegung. 96k.p.
408
G. F. Vicedom: Missio Dei. Einführung in eine Theologie der Mission. 1958. 2. Aufl. 1960.
409
In: Margull, i.m. 97.p.
410
In: H. J. Margull, i.m. 98.p.
411
R. C. Bassham: Seeking a Deeper Theological Basis for Mission. IRM. Vol. LXVII. No.
267. 333.p.
298
 A willingeni konferencia is vallást tett amellett, hogy a misszió, a misz-
szió hitelessége és az egyházak egysége elválaszthatatlanul összetartozik. A
Deklaráció vonatkozó része kimondja: „Az egyház arra hivatott, hogy benne
egy család legyen, s hogy szóval és tettel hirdesse az egész világnak az ı or-
szága evangéliumát. Krisztus imádkozott tanítványaiért, hogy egyek legyenek
vele, ahogyan ı egy az Atyával, hogy elhiggye a világ, hogy az Atya küldte
ıt… Az egyházban lévı szakadások eltorzítják bizonyságtételét, hiábavalóvá
teszik misszióját, ellene mondanak belsı lényének. Mivel az egyháznak az a
feladata, hogy megélje és hirdesse az evangéliumot, ezért világosan a világ
szemei elé kell tárnia, hogy Istennek van hatalma lerombolni minden korlátot,
s megvalósítani az egyház egységét Krisztusban. Krisztus nem osztatott ré-
szekre.”412

Evanston, 1954. augusztus 15-31.

EVT második nagygyőlése

Az amszterdami nagygyőlésre a második világháború döbbenete, a még

friss sebek fájdalma, az evanstoni nagygyőlés légkörére pedig a hidegháború s
egy minden korábbinál pusztítóbb új világháborútól való félelem nyomta rá
bélyegét. Az érdekszférák kialakultak, az arab világ súlya jelentısen
megnövekedett. A szekularizmus erısödött, egyre inkább olyan világgal kell
szembenézni, amelynek – a nagygyőlés megfogalmazása szerint – „az a tra-
gédiája, hogy nem ismeri el: a történelemnek van Bírája és Ura.”413 Ebbıl
következik, hogy bár egyre erıteljesebb hangsúlyt kap, hogy az egyház misz-
sziója az élet minden területére kihat, a társadalmi, szociális, nemzetközi poli-
tikai kérdések tárgyalása során egyre kevésbé, vagy egyáltalán nem is vetıdik
fel: mi Isten akarata, mit mond a Biblia. Evanstonban különösen is szembető-
nıen jelentkezett ez az Izráel-kérdéssel kapcsolatosan.
Missziói vonatkozásban lényeges, hogy már az evanstoni nagygyőlésen
polgárjogot kapott a misszió missio Deiként való értelmezése. A nagygyőlés
második szekciójának – Evangelizáció, az egyház küldetése a távolállókhoz –
jelentésében ez olvasható: „Az evangélium, amit hirdetünk, Jézus Krisztus. İ
maga az evangélista is. İ az Isten apostola (Zsid 3, 1), aki elküldetett a világ-
ba, hogy megváltsa. Ahogyan az Atya küldte ıt, úgy küld ı minket. İ hív
minket, mi pedig engedelmeskedünk, ı küld minket, s nekünk menni kell.”414
A misszió tartalmára vonatkozóan a második szekció jelentésében a
következıket olvashatjuk:
„Az evangelizáció végzése azt jelenti, hogy részt veszünk az ı világért való
életében és szolgálatában.”415
„Az evangelizáció nem valami speciális, elkülönített vagy átmeneti cselekvés,
hanem sokkal inkább az egyház összes tevékenységének a dimenziója. Az
egyház élete minden vonatkozásával részt vesz Krisztus küldetésében, mind

412
In: Material der ökumenischen Bewegung 307k.p.
413
In: Material der ökumenischen Bewegung 118.p.
414
In: Material der ökumenischen Bewegung 107k.p.
415
In: Material der ökumenischen Bewegung 108.p.
299
az evangélium elfogadásában, mind továbbadásában. Az evangelizáció az a
hely, ahol az egyház a maga igazi mélységében és távlatában felfedezi önma-
gát.”416
„Mirıl van tehát szó az evangelizációban? Elıször minden bizonnyal arról,
hogy az örömüzenetet úgy kell hirdetni, hogy ez által a csoportok, a társada-
lom arculata, amelyben az emberek élnek, megváltozzon, és pedig azzal a
céllal, hogy az emberi intézmények és életformák egyre inkább közeledjenek
ahhoz, amit Isten akar, s hogy figyeljenek Isten határokat szabó elıjogára.
„Az evangelizációnak egy másik oldala az a törekvés, hogy bevezessük az
embereket az egyház teljes életébe, úgy, ahogyan az a helyi gyülekezetben
megjelenik, mert egy izolált keresztyén, ha ilyen adódna, szomorú helyzetben
lenne.
Azonban mindez ügyek mögött ott van az a centrális ügy, hogy az embereket
Krisztushoz elvezessük, hogy részük legyen az ı örök életében. Ez a dolog
magva. Szükséges, hogy létrejöjjön a személyes találkozás Jézussal. Ezt nem
tesszük meg azzal, ha ıt csak példaképnek állítjuk az emberek elé, akit követ-
ni kell. Az örömüzenet élı Krisztust hirdet. Ahogyan a benne maradás a ke-
resztyén megtapasztalás jellemzıje, úgy ez minden evangelizáció célja, neve-
zetesen, hogy elvezessük az embereket a vele való találkozásra. Mert a
Krisztussal való személyes kapcsolattól függ minden ember örök rendelteté-
se.”417
A nagygyőlés behatóan foglalkozott az evangélium továbbadása kér-
désével is (II. VI. szekció). „Tudatában kell lennünk – hangsúlyozza a II.
szekció jelentése - , hogy az evangelizáció Isten mőve, mi pedig az ı eszközei
vagyunk. Nem a mi mővünk, ezért állhatatosan kell figyelnünk az ı szent
igéjére imádságban és elmélkedésben, hogy megtudjuk, hogy az ı akarata
szerint mit kell tennünk, hogy elmondhassuk: „Tetszett a Szentléleknek és
nekünk.”418
Az evangélium közlése fontos követelmények elé állít. Az elsı köve-
telmény: Az, amit hirdetünk, legyen valóság a hirdetık életében. A bizony-
ságtevık élete legyen a Krisztus ereje által megváltozott élet. Ez mind indivi-
duális (egyes személyek), mind kollektív (gyülekezet, egyház) értelemben
érvényes. A második követelmény: a szeretet. Szeretni kell felebarátainkat,
azokat, akikhez küldetünk, úgy, ahogyan Jézus szeret minket. Alapkövetel-
mény: a Szentlélek jelenléte életünkben és szolgálatunkban. A Szentlélek
„munkája teszi lehetıvé és erısíti meg az egyház bizonyságtételét. İ változ-
tatja meg a bőnös emberek életét.”419 Nélkülözhetetlen követelmény: a Szent-
íráshoz kötöttség. Az egyháznak a Bibliából kell táplálkoznia. „Az evangéli-
um közlésében a Szentírásnak páratlan és központi jelentısége van.”420
Halaszthatatlan követelmény: a laikusok szolgálatba állítása. A laikusok szol-
gálata kérdésével a VI. szekció foglalkozott részletesen. A laikusok körét így
határozták meg: „Laikusok alatt az egyháznak azokat a tagjait értjük, akik

416
In: Material der ökumenischen Bewegung 109k.p.
417
In: Material der ökumenischen Bewegung 110k.p.
418
In: Material der ökumenischen Bewegung 111.p.
419
In: Material der ökumenischen Bewegung 108k.p.
420
In: Material der ökumenischen Bewegung 113.p.
300
valamilyen világi hivatás révén keresik meg kenyerüket.”421 A laikusok szol-
gálatának azért van igen nagy jelentısége, mert „az egyház ténylegesen a
laikusok személyében van jelen.”422 A laikusokat fel kell készíteni a szolgálat-
ra. Az oktatásnak tartalmaznia kell egyfelıl a keresztyén hit alapismeretét,
másfelıl, hogy az élet különbözı területén mit jelent ez a hit az engedelmes-
ség és a bizonyságtétel terén. A laikusok képzése a lelkészek, valamint az
egyházi tisztségviselık feladata. A lelkészek „tapasztaltabb laikusokként”
végzik ezt a szolgálatot.423
Az evanstoni nagygyőlés tehát felismerte és hangsúlyozta a laikusok
szolgálatának fontosságát. Az idézetekbıl kitőnik, hogy igyekeztek semlege-
síteni a „klerikusok” és a „laikusok” tábora közötti feszültséget. Ezt különö-
sen tükrözi az a kitétel, hogy a lelkészek „tapasztaltabb laikusokként” oktatják
a laikusokat. A Biblia, mind az Ószövetség (2Móz 19, 6), mind az Újszövet-
ség (1Pt 2, 9) az Isten népe egyetemes papságáról beszél. A feszültségek a
bibliátlan szóhasználat kiiktatásával, valamint az egyetemes papság elvének
valós elismerésével és a gyakorlatba történı átültetésével oldódnak meg. Va-
lójában az edinburgi világmissziói gondolat is az egyetemes papságra épült.
A misszió eszkatologikus természete is megerısítést nyert
Evanstonban. Egy lényeges ponton azonban a vélemények erıteljesen ütköz-
tek egymással. Voltak, akik azt állították, hogy Isten teljes megváltása már
jelenvaló realitás. Mások azt hangsúlyozták, hogy Isten országa megvalósulá-
sa a jövendıben beteljesülı reménység. Ez a kérdés a továbbiakban állandó
vitatéma. A kérdés elemzése messzire vezetne. Röviden szólva: Isten országa
a Szentlélek által megélhetı realitásként és lehetıségként jelen van, de a maga
teljességében Krisztus visszajövetelével, az új éggel és új földdel – amelyben
igazság lakozik – valósul meg. Isten országa egyszerre lehetıség és feladat,
valamint beteljesülésre váró ígéret és reménység. A kérdéssel foglalkozó 2.
szekció jelentésében az eszkatologikus értelmezés mellett foglalt állást. Az
egyház záloga Isten országa beteljesülésének, s „vágyakozva várja Isten
orzsága beteljesülését, Isten megváltó szeretetének célba érését… A várako-
zás ideje az evangelizáció ideje, s az evangelizáció ideje a várakozás ideje.”424
Ez azonban azt is jelenti, hogy „az evangelizáció ideje nem tart örökké; az
Isten országa tökéletes megvalósulása fogja követni. Az örömüzenet nem
marad örökké ígéret: beteljesített ígéretté lesz.”425
A nem keresztyén vallások és a keresztyén misszió kérdésével is a 2.
szekció foglalkozott. A beszámoló szerint a kialakult új helyzet, a
nemkeresztyén vallások újjáéledése megköveteli a misszió új formáit. Arról
nincs szó, hogy melyek lennének ezek az új formák. Az azonban világosan
kitőnik a beszámolóból, hogy az új utak nem jelenthetik a keresztyén igazsá-
gok feladását. „A keresztyén tudja és hiszi, hogy Isten Jézus Krisztusban je-
lentette ki teljesen magát. »Nem adatott az embereknek az ég alatt más név,
amely által üdvözülhetnénk.« A keresztyén Isten ítéleteként hirdeti az evangé-

421
In: Material der ökumenischen Bewegung 121.p.
422
In: Material der ökumenischen Bewegung 133.p.
423
In: Material der ökumenischen Bewegung 113.p.
424
In: Material der ökumenischen Bewegung 118.p.
425
In: Material der ökumenischen Bewegung 119.p.
301
liumot minden emberi keresés és kérdés felett. Azonban a más vallások embe-
reivel való találkozásban alázatosan elismeri, hogy »Isten nem hagyta magát
bizonyságok nélkül.« Valahol csak fényt talál, nem kísérli meg elnyomni,
hanem bizonyságot tesz Jézus Krisztusról, az igazi világosságról, »amely
megvilágosít minden embert.« Krisztus követe számára elsıdlegesen nem az a
döntı, hogy az illetı embernek milyen vallása van, jóllehet a legteljesebb
együttérzéssel igyekeznie kell ıt megérteni, hanem, hogy milyen ez az ember
valójában, vagyis bőnös, mint ı maga, s olyan valaki, akiért Krisztus meghalt.
Ez azt jelenti, hogy az evangelizációban sohasem lehet az elsı lépés a magya-
rázás (vita), az elsı lépés a másik helyzetébe való beleélés, a mellé állás.”426
Az evangélium közlésére nézve a beszámoló hangsúlyozza: a bizony-
ságtételt kísérnie kell az átváltoztató erınek. Az evangéliummal Isten ereje
lép be a világba. Ezért kell ennek az erınek tettekben való megnyilvánulását
hirdetni. „Isten országának magva nem a szavak és az érvek, hanem Isten
országának a fiai.”427

Accra (Ghana) 1957. december 28 - 1958. január 8.

Hatodik világmissziói konferencia

Az accrai világmissziói konferencia légkörére az elbizonytalanodás volt

jellemzı. A konferencia egyetértett Walter Freytag professzor megállapításá-
val: míg korábban a missziónak voltak problémái, az utóbbi idıben maga a
misszió, a misszió tradicionális elképzelései és formái lettek problémává. A
konferencia résztvevıi abban egyetértettek, hogy új utakra, új formákra van
szükség, de arra vonatkozóan, hogy mi lenne az új út, melyek lennének az új
formák, nem született látás. Egy fontos, megszívlelendı dolgot mindenesetre
kimondtak: az új út, az új formák keresésével „nem tehetı fel az a kérdés:
»Mi károm származik nekem ebbıl«, hanem csak az: »Mi Isten akarata ebben
a helyzetben?«„428
A misszió értelmezése terén az accrai konferencia lényegesen újat nem
hozott. Zömmel a willingeni téziseket erısítették meg és mélyítették el.
Erıteljesen hangsúlyt kapott, hogy a misszió a „Krisztus missziója, és
nem a miénk.”429 Ebbıl következik, hogy a misszió Isten ítélete és kegyelme
alatt áll, egyetlen szervezet sem tarthat igényt arra, hogy tökéletes, sem arra,
hogy örökérvényő, senki nem igényelheti, hogy kizárólagosan kontrollálja a
missziói munkát: sem a régi, sem a fiatal egyházak nem léphetnek fel ezzel az
igénnyel, a missziói munkában nincsenek egyirányú mozgások (Északról
Délre, Nyugatról Keletre), s nincsenek földrajzi határok, a missziónak a
„partnerség az engedelmességben” kell történnie.430
A másik dolog, ami erıteljes hangsúlyt kapott, hogy a misszió végzése
szolgai formában történik. Jézus Krisztus „szolgai formában, szolgaként jött

426
In: Material der ökumenischen Bewegung 117.p.
427
In: Material der ökumenischen Bewegung 118.p.
428
In: Material der ökumenischen Bewegung 138.p.
429
In: Material der ökumenischen Bewegung 136.p.
430
In: Material der ökumenischen Bewegung 136-140.p.
302
el, szenvedett, egészen a kereszthalálig… Felismerték, hogy egyedül ez a
keresztyén misszió igazi motívuma, s az egyetlen mérték, amivel a keresztyén
missziói szervezetek szellemét, módszerét, módját mérni kell.”431
Ez kétségtelenül igaz. Az is igaz, hogy a keresztyén gıg akadályozza
Isten misszióját. Teológiai szempontból mégis azt kell mondanunk, hogy ez a
megállapítás egyoldalú. Jézus szolgai formában is az Úr Krisztusa, akinek
mindent átadott az Atya (Mt 11, 27), aki valóban király (Jn 18, 33-37). Ezt
tanúsítja az is, amit a lábmosáskor mondott tanítványainak: „Ti így hívtok
engem: Mester és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok” (Jn 13, 13). Igaz,
a misszióhoz hozzátartozik a Krisztus szenvedéseiben való részesülés (Kol 1,
24; stb.), de egyben a Krisztus dicsıségében való részesülés is, mert Isten „a
Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket” (2Kor 2, 14). A
misszió korszaka a Szentlélek korszaka, s a megtérés nem csupán nyájas aján-
lat, hanem az Isten parancsa (ApCsel 17, 30). A missziói parancsot nem a
szolgai formában megjelent, hanem a feltámadott Krisztus adta. A misszió
„szolgai formájának” a hangsúlyozása a „szolgáló egyház teológiájának” az
alapköve. Természetesen, ezt ki lehetne biblikusan is dolgozni. A késıbbiek
során azonban – amint erre már utaltunk, s amint még látni fogjuk – erre az
alapkıre olyan „teológia” épült, amely a misszió fundamentális feladatát fi-
gyelmen kívül hagyta, vagy egyenesen megtagadta. A szolgai formában meg-
jelent Úr Krisztus olyan volt, mint aki szolgál, de ez sohasem jelentette külde-
tése feladását.
Szervezeti vonatkozásban az accrai világmissziói konferencia fontos
döntést hozott: határozatot hoztak arról, hogy az International Missionary
Council beépül az Egyházak Világtanácsába. Az integrálódás New Delhiben,
az Egyházak Világtanácsa harmadik nagygyőlésén, 1961-ben meg is történt.
A beépülés háttere, indítéka vitatott. A kézenfekvı magyarázat nyilván az,
hogy a „partnerség az engedelmességben” elv következetes érvényesítésérıl,
a missziói munka teljes centralizálásáról van szó. Az más kérdés, hogy az
ilyen centralizálás mennyiben felel meg a misszió természetének. A döntı
kérdés természetesen az, akár csoportokról, akár világmissziói centrumról van
szó, hogy az érintettek mennyire készek és képesek átvenni a nagy organizá-
tor: a Szentlélek vezetését. Mint már többször is hangsúlyoztuk, a misszióban
minden ezen múlik.

New Delhi 1961. november 19- december 5.

Az EVT harmadik nagygyőlése

Az EVT harmadik nagygyőlésének a fı témája „Krisztus a világ vilá-

gossága” volt. A Nagygyőlésen a fı témán belül fıleg három témával foglal-
koztak, melyek a következık: tanúságtétel, szolgálat, egység.
A fı téma tükrözi mind a világhelyzetet, mind a világhelyzetre adandó
keresztyén választ.

431
In: Material der ökumenischen Bewegung 136.p.
303
 A Tanúságtétel szekció jelentésében megállapítja: „Kritikus idıben
élünk… A történelem során most elıször jutott az egész világ a közös függı-
ség helyzetébe, amelyben az országok népei az életkérdéseket vagy megoldják
közösen békességben, vagy közösen kell elpusztulniuk. Fordulóponton élünk,
amikor az emberi élet minden területe roppant átalakulás elıtt áll. A keresz-
tyének tudják: Isten ura a történelemnek, ezért korunk kritikus kérdései nem
szeretete tanácsvégzésén kívül keletkeztek, s nem állnak uralmán kívül. A
krízisek ideje ezért a keresztyének számára lehetıség arra, hogy Urukról bi-
zonyságot tegyenek.”432
Ebben a világhelyzetben az egyház döntı feladata, hogy bizonyságot
tegyen Jézus Krisztusról. „De a Krisztusról való bizonyságtétel nem azért
sürgetı, mert korunk problémái annyira égetıek. Az egyház missziói felada-
tának a sürgıssége magából az evangéliumból következik, mert ez az evangé-
lium Jézus Krisztusról szól. Krisztus szereti a világot, melynek megváltásáért
meghalt. İ már a világ világossága, melynek Ura, s ı, a Világosság küldi az
örömüzenet hordozóit a legsötétebb helyekre is. A keresztyén bizonyságtétel-
nek az a feladata, hogy Rá mutasson, aki az igazi világosság, aki már fénylik.
Krisztusban volt az élet, és az élet volt az emberek világossága, a fény, amely
minden embert megvilágosít. A missziói igehirdetés ebben a korban – és min-
den idıben – azért szükséges, hogy a vak szemek megnyíljanak a fény ragyo-
gása meglátására.”433
A tanúságtétel módjára nézve a szekció jelentése hangsúlyozza: „Ma a
missziói igehirdetést új körülmények között, ezért új módon kell végezni. Az
egyház minden országban tudatában van annak, hogy az új körülmények új
tervezéseket, új lépéseket követelnek, bátor elırelépést a társadalmi kapcsola-
tok új formáiban… s új határozottságot az evangélium valós élethelyzetekben
való hirdetésében.”434
A jelentés hangsúlyozza, hogy az egyház életének egyeznie kell azzal,
amit hirdet. „Krisztus tanúinak számolni kell azzal, hogy a hirdetett evangéli-
um mértékével méretnek meg. Az evangélium továbbadása többet jelent a
beszédnél. Üzenetünket valóban meg kell élni… Ha fényőzık vagyunk sze-
génység közepette, ha közömbösek vagyunk, amikor igazságtalanság és szen-
vedés vesz körül, rosszabb, mintha nem mondanánk semmit. Az egyház, úgy,
ahogyan a helyi gyülekezetekben megjelenik, vagy nyilvánvalóvá teszi Jézus
jelenlétét, vagy elhomályosítja. A szemlélık aszerint ítélnek, amit látnak.”435
Az továbbra is homályban marad, hogy melyek lennének a szükséges új
utak és új formák. A jelentés a dialógust említi úgy, mint ami gyakran hatéko-
nyabbnak bizonyul a misszió más formáinál. A tömegmédiáknak is azért lehet
szerepe az evangélium közlésében, mert eszközei lehetnek a személyes dialó-
gusnak. „Ha ugyanis közelebbrıl megvizsgáljuk a dolgot, kitőnik, hogy a
médiák mindegyikében jelen van a személyes megszólítás.”436

432
In: Material der ökumenischen Bewegung 141.p.
433
In: Material der ökumenischen Bewegung 141.p.
434
In: Material der ökumenischen Bewegung 142.p.
435
In: Material der ökumenischen Bewegung 148.p.
436
In: Material der ökumenischen Bewegung 149.p.
304
 Az evangélium tartalmára vonatkozóan mind a Tanúságtétel szekció
jelentése, mind a Nagygyőlés hangsúlyozta: bár új utakra, új formákra van
szükség, ez nem jelenti azt, hogy »új evangéliumot« kell keresni. Az evangé-
lium: Jézus Krisztus. „A názáreti Jézus, a Krisztus, az egész világ Ura, és
Megváltója. Ez a mi közös hitünk, s az Egyházak Világtanácsa harmadik
nagygyőlésén ebben erısíttettünk meg közös imádságaink és munkánk által…
Arra hivattunk, hogy Róla, mint minden ember Megváltójáról és Uráról bi-
zonyságot tegyünk.”437
A keresztyénség és a nem keresztyén vallások kérdésével, nem sokkal
az EVT harmadik nagygyőlése elıtt, külön konferencia foglalkozott
Nagpurban (India). A nagpuri konferenciának az volt a feladata, hogy figye-
lembe véve a korábbi konferenciák vonatkozó anyagát (Jeruzsálem, India,
Hongkong, Burma) tekintse át, gondolja át a kérdést. A konferenciára alapos
tanulmány, beszámoló készült, amelynek a szövege 1961. március 15-én je-
lent meg. A beszámoló III. szakaszát (Új teológiai orientálódás) a megjelenés
után újrafogalmazták, s ebben a formában szerepel az Ökumenikus Mozgalom
Dokumentumai között. Tekintettel arra, hogy ez az un. »Idıközi beszámoló«
kísérli meg elıször átfogóan áttekinteni a keresztyénség és a nem keresztyén
vallások kérdését, maga a kérdés pedig a következı idıkben is napirenden
marad, ismerjük meg kissé részletesebben ezt a dokumentumot.
A beszámoló bevezetésében a következıket olvashatjuk:
„Hisszük, hogy a dolgok jelenlegi állásánál a következıket mondhatjuk:
1. Elismerjük, hogy ezek a vallások élnek.
2. Az embereknek van egy új szolidaritás tudata. Ebbıl nı ki egy
erıteljes kapcsolat a másik emberrel mint emberrel, valamint a felada-
tok közös volta, amelyekkel mi itt Ázsiában, a nemzeti és nemzetközi
életben a nem keresztyénekkel vállvetve szembesülünk.
3. Szükséges felülvizsgálni az evangélium és a vallások kapcsolatá-
nak értelmezését.
4. Ezekbıl a felismerésekbıl adódnak egyfelıl az evangélium ter-
jesztésével, másfelıl az egyház önértelmezésével kapcsolatos új meg-
látások.”438
A beszámoló négy fı pontból áll:
I. A vallások reneszánsza.
II. A többi emberekkel való közösség tudata.
III. Új teológiai tájékozódás.
IV. Következtetések.

437
In: Material der ökumenischen Bewegung 142k.p.
438
In: Material der ökumenischen Bewegung 272.p.
305
I. A vallások reneszánsza

A beszámoló megállapítja: „Ázsia vallásai élnek. Ez egyike volt azoknak a

tényeknek, amelyek minden ülésen hangsúlyt kaptak. Ázsia népeinek totális
kulturális változása során a vallások erıit is besorolták a nemzeti újjáépítés
szolgálatába. Az emberi értékekre való törekvés – szociális igazságosság,
emberi jogok, jobb életkörülmények az egyéneknek – vezet ezeknek a vallási
értékeknek az újrafelfedezéséhez, és ad onnan visszahatóan erıteljes impulzu-
sokat. S megfordítva: arra törekszenek, hogy saját vallásuk históriai alapjait a
jelen követelményeinek megfelelıen újrafogalmazzák.”439

II. Az emberek tudatában vannak a többi emberekkel való összetartozásnak

„Munkánk egyik fontos eredménye volt az a felismerés, hogy napjainkban

minden vallás esetében milyen nagy jelentıséget tulajdonítanak közös ember-
voltunknak. Az emberi lét fenyegetettsége láttán az emberiség közelebb húzó-
dik egymáshoz, s közös munkára hívja minden vallás minden emberét minde-
nek jóléte, a világ békéje, az élet megırzése érdekében. Minden vallásban
jelentkezik az egyének méltóságának és értékének az új felismerése, éspedig a
többi emberekkel való összefüggésben, vagy más kifejezéssel élve: a társada-
lomban. Az az állítás, hogy az ázsiai vallások a tétlen rezignációt és a passzív
életmagatartást részesítik elınyben, többé nem felel meg a tényeknek.”440
Ugyanakkor a jelentés megállapítja: „Kétségtelen, hogy közös embervoltunk
egykor része volt a bibliai tanításnak, mely szerint Isten „az egész emberi
nemzetséget egy vérbıl teremtette”, de az egyház történetében ez nem mindig
érvényesült a maga teljességében. Így az új fejlıdés révén a keresztyének
számára is új módon lett érthetıvé, hogy Isten üdvmunkája Krisztusban min-
den emberre vonatkozik.”441 Hadd jegyezzük meg: a beszámoló túl enyhén
fogalmaz, amikor azt mondja: az, hogy Isten az egész emberiséget egy vérbıl
teremtette, az egyház történetében nem mindig érvényesült a maga teljességé-
ben. Voltak idık, amikor egyáltalán nem érvényesült, s magukat keresztyé-
neknek nevezı népek és emberek lábbal taposták (ıslakosok kiirtása, rabszol-
gaság). S szomorú, ha az egyház az alapvetı igazságokat nem a Bibliában
fedezi fel.

III. Új teológiai tájékozódás

A nem keresztyén vallású emberekkel új módon kell találkozni. Ez szükséges-

sé teszi az új teológiai tájékozódást. Ez az új teológiai tájékozódás tartalmilag
még nem írható le, egyes vonásai azonban már kezdenek kirajzolódni. A fon-
tosabbak:
Az evangélium és az élı világvallások kapcsolatának meghatározása nem
rekedhet meg olyan teoretikus alternatíváknál mint kontinuitás és diszkontinu-
itás, általános és különös kijelentés. „Sokkal inkább a bibliai üzenetbıl kell
439
In: Material der ökumenischen Bewegung 272k.p.
440
In: Material der ökumenischen Bewegung 275.p.
441
In: Material der ökumenischen Bewegung 275.p.
306
kiindulni, amely szerint Isten, aki minden ember teremtıje, Jézus Krisztusban
minden embernek üdvöt ígér, akiben az új teremtés jelen van. İ az út, az
igazság és az élet (Jn 14, 6). Benne teljesedett be Isten szövetsége népével,
keresztje és feltámadása által adta meg minden nép minden emberének »a
menetelt egy Lélek által az Atyához »(EF 2, 18). Reménységünk „annak Lel-
kében van, aki feltámasztotta Jézust a halálból” (Róm 8, 11). Ez a Lélek, a
Krisztus Lelke adja a fiúságot, és szabadít meg mind minket, mind az egész
teremtett világot „a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsısé-
ges szabadságára” (Róm 8, 21). „Isten azt akarja, hogy egyháza az emberek
között az ı üdvérıl és országáról bizonyságot tevık közössége legyen. Isten
sokféle módon, korunk vallásos és szekuláris mozgalmai által hozza abba a
helyzetbe az embereket, hogy ennek az igazi üdvnek az értelmét Krisztusban
felismerjék, s hogy döntsenek mellette vagy ellene. Az egyháznak komolyan
kell venni Isten cselekvését a vallásokban, valamint az emberi élet más terüle-
tein is, s az emberek válaszát Isten cselekvésére, is meg kell kísérelnie megér-
teni. Tudatában kell lennie, hogy bizonyságtétele vallásos embereknek szól,
akik a saját vallásuk szerint vallásosabbak, mint a keresztyének. Sem a vallá-
sos meggyızıdés erejét, sem a metafizikai gondolkodást, sem a mindenséggel
való harmónia megélését tekintve, sem a szellemi szabadságra való törekvés-
ben nem érezhetjük fölényben magunkat. De mi engedelmességre hivattunk
el. Az egyház nem valami keresztyén vallásosságról, s nem valami keresztyén
vallásról, hanem arról az üdvösségrıl tesz bizonyságot, amelyet Isten Jézus
Krisztusban véghezvitt. Az egyháznak szembesülnie kell azzal a ténnyel,
hogy a keresztyének Isten iránti engedelmessége részben vallásos módon
fejezıdik ki, s hogy a bizonyságtételt az egyháznak oly nyelven kell megszó-
laltatni, ami a vallásos emberek számára érthetı. A maga legmélyebb alapjai-
ban a vallási az, amely alapon közös embervoltunk közölhetı. Ugyanakkor
talán közös embervoltunkhoz tartozik az a tény, hogy az embereket mindig
megkísérti, hogy vallásosságát Istennel való szembenállásra, önmegvalósítá-
sára használja fel. A vallásos ember, a keresztyén is, mint vallásos ember,
Isten elleni lázadásban van. Az a tény, hogy a keresztyének kihívottak a vi-
lágból az Isten fiainak csodálatos szabadságára, még erıteljesebben szolidari-
tásra kötelezi ıket minden emberrel. Ez a szolidaritás azon a tényen alapszik,
hogy Jézus Krisztus az egész világ Ura, s nem csak azok felett Úr, akik vála-
szoltak hívására és az egyházhoz tartoznak. Ez a szolidaritás bírja rá a keresz-
tyéneket arra, hogy embertársaiknak az Isten iránti engedelmességben szolgál-
janak.” Az igazi engedelmesség nem kötıdik tradicionális formákhoz,
kialakult keresztyén életstílushoz, hanem „felszabadít arra, hogy az egyes
országok nyelvét, gondolkodásmódját, szokását és ethoszát felhasználjuk,
amennyiben ezek megtölthetık keresztyén tartalommal, s aztán az ige hirdeté-
sében is alkalmazhatók. Az engedelmesség a keresztyén emberek szabadságá-
ban azt a lehetıséget is magában foglalja, hogy az egyházon belül elismerjük
a keresztyén életformák sokféleségét, mert az engedelmesség nem idıtlen és
nem statikus (formáját illetıen – a szerzı megjegyzése). Csak konkrét szituá-
cióban lehet engedelmesnek lenni. Az Isten iránti egy és ugyanazon engedel-
messég különbözı formákat vesz fel. Ez nem azonos a vallási szinkretizmus-

307
sal, ami állandóan jelenlévı veszély marad. Inkább azt jelenti, hogy az uni-
verzális egyház a kulturális formák sokféleségében jelenik meg.”442
A beszámoló határozottan beszél arról is, hogy a különbözı vallásokban, kul-
túrákban jelenlévı értékek nem homályosíthatják el a bibliai kijelentés és
üzenet páratlanságát. „Arra hivattunk, hogy teljes alázatban hirdessük Isten-
nek Jézus Krisztusban adott kijelentésének páratlanságát, mert „a keresztrıl
való beszéd bolondság azoknak, akik elvesznek, de nekünk, aki üdvözülünk,
Istennek ereje”„ (1Kor 1, 18).443
A vallásokkal való kapcsolatban tehát új utakra van szükség. „Hisszük – vall-
ják a konferencia résztvevıi - , hogy Isten, aki a világ teremtésétıl fogva irá-
nyítja a világ történelmét, korunk vallási kibontakozásaiban is munkálkodik.
E kibontakozás fényében a vallások teológiai jelentıségét újra kellene defini-
álni. A konzultáció során voltak olyan megnyilatkozások, hogy Isten más
vallásokban is végzi megváltó munkáját, mások viszont arról beszéltek, hogy
Isten, üdvtervének megfelelıen, amely szerint országa evangéliumát minden
embernek hirdetni kell, türelmes az emberi nemzetség iránt. Teljes egyetértés
volt a tekintetben, hogy ennek a teológiai interpretációnak (magyarázatnak) a
vallások mostani formáinak alapos ismeretére kell épülnie, annak az ismereté-
re, ahogyan megélik vallásukat, meggyızıdésünk, hogy ebbıl saját elhívá-
sunk megértése is csak gazdagodhat.”444

IV. Következtetések

A fıbb következtetések a következık:

Át kell gondolni missziói feladatunk értelmezését, munkamódszerét. A ha-
gyományos keresztyén szókincset a missziói mezıkön gyakran nem értik. „Ez
okból a keresztyén üzenet átadása során fel kellene használni a vallások gon-
dolkodási kategóriáit. Mindenesetre, ehhez szükséges az értelmi összefüggé-
sek gondos tanulmányozása, s mindenkor vigyázni kell, hogy a jó szándék
visszájára ne forduljon. Ez azonban nem akadályozhat bennünket abban, hogy
bátran az evangélium szolgálatába állítsuk ezeket a fogalmakat, úgy, hogy
keresztyén tartalommal töltjük meg ıket. Nem feledhetjük el, hogy az Újszö-
vetség szerzıi milyen szabadsággal használták az akkori vallások szavait és
fogalmait (pl. arkhai, exousiai, thronoi, stoikheia tou kosmou, stb.).”445
A missziói munkásoknak alaposan meg kell ismerni a vallások érzésvilágát,
magatartási formáit, teológiai eszméit, s az alkalmasakat fel kell használni
kiindulási pontként a keresztyén üzenet meghirdetése során.446
„Komolyan át kell gondolni az evangélium drámai elıadását. A liturgikus
megjelenítéssel el lehet kerülni az ige hirdetése során gyakran tapasztalható
intellektuális és érzelmi túlfőtöttséget.”447

442
In: Material der ökumenischen Bewegung 278.p.
443
In: Material der ökumenischen Bewegung 278.p.
444
In: Material der ökumenischen Bewegung 279.p.
445
In: Material der ökumenischen Bewegung 279.p.
446
Vö. Material der ökumenischen Bewegung 279.p.
447
In: Material der ökumenischen Bewegung 279.p.
308
Az evangélium továbbadása során nem hagyható figyelmen kívül a filozófia
világa sem. „A Krisztusban való igazságnak, mint minden dolog végsı értel-
mének, minden igazságkeresésnél megvan a jelentısége. Az ázsiai vallások-
ban minden vallási törekvés szorosan kapcsolódik a filozófiai igazság keresé-
séhez. Ezért az evangélium hirdetésével kapcsolatosan ki kellene dolgozni,
hogy milyen jelentısége van a keresztyén igazságnak a filozófiai igazság
számára. A keresztyének számára ez azt jelenti: feladatuk, hogy vegyenek
részt a keleti gondolkodásnak abban a küzdelmében, amelyet az élet értelme
keresése érdekében vív, amit – az élet értelmét – megpróbál ez a gondolkodás
az individualitás és a történelem fogalma felıl magyarázni. Ez a követelmény
szükségszerően adódik abból, hogy a Jézus Krisztus személyérıl és munkájá-
ról hirdetett evangélium Istennek a történelemben adott kijelentése. Ezt nem
lenne szabad figyelmen kívül hagyni a felsıbb keresztyén oktatási intézmé-
nyekben, beleértve a lelkészképzı intézményeket is.”448
Végül: az evangélium hirdetése nem hagyhatja figyelmen kívül a társadalmi
kérdéseket sem. Az egyházra bízott üzenet summája és tartalma, hogy Isten
Jézus Krisztusban újjáteremt mindeneket. „Az egyház magasztos hivatása,
hogy az új ég és új föld zsengéje legyen.”449
A beszámoló számos meggondolásra méltó dolgot tartalmaz. A nem
keresztyén vallásokkal való komoly szembesülés dokumentuma. Egyben ma-
gában rejti azoknak a kérdéseknek a csiráit is, amelyek a késıbbiekben nagy
vitákat váltanak ki. Ez a dolog természetéhez tartozik. Ne feledjük el, hogy az
anyag azokkal a feladatokkal foglalkozik, amelyek a mi tennivalóink. Ezért
nem róhatjuk fel a beszámoló hibájának, hogy nem esik szó benne arról, amit
hiányolunk, de amirıl más összefüggésekben már volt szó: a misszió minden
eszközét kizárólag a Szentlélek teheti hatékonnyá. A kettı nem kizárja, hanem
feltételezi egymást.
Az EVT harmadik nagygyőlésén, igen ünnepélyes, istentiszteleti kere-
tek között végbement az International Missionary Council integrálódása a
World Council of Churchesbe, s a Division on World Mission and
Evangelism (Világmissziói és Evangelizációs Osztály) nevet kapta (DWME).
1971-tıl pedig Conmission on World Mission and Evangelism (Világmissziói
és Evangelizációs Bizottság) néven végzi feladatát (CWME).

448
In: Material der ökumenischen Bewegung 280.p.
449
In: Material der ökumenischen Bewegung 280.p.
309
 Mexico City, 1963. december 8-19.

Hetedik világmissziói konferencia

Ez volt az elsı világmissziói konferencia, amelyet a Nemzetközi Misz-

sziói Tanács (International Missionary Council) integrálódása után az Egyhá-
zak Világtanácsa Világmisszió és Evangelizáció Osztálya (Division on World
Mission and Evangelism of World Council of Churches) rendezett. Az integ-
rálódásnak két gyümölcse mindenképpen jelentkezett. Az egyik gyümölcs az
volt, hogy bıvült a résztvevık köre: az orthodox egyház az EVT tagjaként
részt vett a konferencián. Itt hadd említsük meg, hogy Róma is küldött három
megfigyelıt, ami nem az integrálódás, hanem az 1962-ben elkezdıdött Máso-
dik Vatikáni Zsinat gyümölcse volt, amely nyitást jelentett ökumenikus vo-
natkozásban is – az eredeti álláspont feladása nélkül. Az integrálódás másik
gyümölcse a misszió ügye iránti érdeklıdés megelevenedése és a reménység-
ben való megújulás volt. A hetedik világmissziói konferencia légkörét az op-
timizmus jellemezte, noha a misszió körülményei nem változtak, sıt a
szekularizmus erıteljes elıretörése révén – emberileg nézve – romlottak. Az
optimizmus légköre a konferencia fı témájának a megváltoztatásában is meg-
nyilvánult. A fı téma eredetileg így fogalmazódott meg: „Isten missziója és a
mi feladatunk.” A megváltoztatott fı téma pedig ez lett: „Bizonyságtétel hat
kontinensen.”
A fı témát négy szekció négy összefüggésben tárgyalta:
1. Keresztyén bizonyságtétel a más hitőek elıtt.
2. Keresztyén bizonyságtétel az elvilágiasodott emberek elıtt.
3. A gyülekezet bizonyságtétele környezetében.
4. Az egyház bizonyságtétele a nemzeti és a felekezeti határokon túl.

A mexikói világmissziói konferencia legnagyobb jelentısége abban

van, hogy ezen a konferencián fogalmazták meg elıször világosan a holiszti-
kus missziói koncepciót: A misszió az egész egyház közös bizonyságtétele az
egész világon. Az egész evangéliumot kell hirdetni az egész személynek. A
holisztikus missziói koncepció teológiai háttere a missio Dei: Az egész világ –
a szekuláris is – az Istené, aki a történelem Ura. Jézus Krisztus a mindenség
Ura. Az egyház, amelynek a feje Jézus, jelen van az egész világon. A keresz-
tyénségnek át kell törni a faji, kulturális és nemzetiségi korlátokon. A misszi-
óban nincsenek határok. Ezzel a belmisszió és a külmisszió közötti különb-
ségtétel is félre lett téve.450
A missziót „Krisztus módján” kell végezni, amit három bibliai ige
foglal össze, melyek a következık: Fil 2,6-11; 2Kor 8,9; Lk 4,18-20. Jézus
megüresítette önmagát, a király szolgai formát vett fel, gazdag lévén szegény-
nyé lett érettünk, szolidaritást vállalt minden szükségben lévı emberrel. „A
holisztikus evangelizáció (misszió) ezért végsı fokon semmi más, mint az Úr
Jézus Krisztusnak való engedelmesség… megbocsátás, gyógyítás, démonok
450
Bıvebben lásd: Martin Lehmann – Habeck: Wholistic Evangelism. In: IRM. Vol. LXXIII.
No. 289. January 1984. Motte, Mary: World Mission Conferences in the Twentieth Century
In: IRM. Vol. LXXXIV. No. 334. July 1995. 214k.p.
310
kiőzése, tanítás, proklamálás, leleplezés, bizonyságtétel törvényszékek elıtt,
lemondás az életrıl (az élet feláldozása).”451
A konferencia programja szerint a keresztyénség és a nemkeresztyén
vallások kérdésével az 1. szekció foglalkozott. A hangsúly a téma, illetve a
megközelítés személyessé tételére tevıdött. Ez abban nyilvánult meg, hogy
nem „más vallásokról”, hanem más hitő emberekrıl beszéltek. „Az – írja
Anastasios püspök -, hogy a hangsúly a más hitek embereivel való találkozás-
ra tevıdött, egyenesen vezetett a „dialógus eszméjéhez”, de (Mexico Cityben)
a dialógust még egyértelmően missziói keretbe helyezték.”452 Anastasios püs-
pök szavai arra a problémára utalnak, hogy az ártalmatlannak, udvariasságnak
tőnı szavak használata (találkozás, dialógus), a késıbbiek során a misszió
megkérdıjelezését, vagy egyenesen az elutasítását jelenti. A „más hitőek”
kifejezés pedig valójában relativizálja a keresztyénséget, amely végül nem
más, mint a sokféle hit egyike. A probléma Mexikóban is jelentkezett. Voltak,
akik azt a nézetet képviselték, hogy a vallások démoni eredetőek, ezért radiká-
lisan el kell vetni, és le kell gyızni ıket. Ez azt jelenti, hogy a nem keresztyén
vallások irányában csak a misszió a járható út. A másik nézet szerint Isten
sokféle módon munkálkodik a nem keresztyén vallásokban is, a járható út a
személyes találkozás, a dialógus. A többség ezt a szemléletet fogadta el. Ez
azonban nem jelenti a vita lezáródását. Valójában ezek után élezıdik ki egyre
erıteljesebben.
Mivel a szekularizáció térhódítása egyre érzékelhetıbbé vált az un.
„keresztyén világban” is, ezért a 2. szekció munkáját nagy érdeklıdés követte.
Végül is a vélemények megoszlottak, s a szekció beszámolója szerint a dele-
gátusok egyetértettek abban, hogy nincs ok sem az optimizmusra, sem a pesz-
szimizmusra. Valójában inkább pozitív módon ítélték meg a szekularizmust,
amely „a szabadság és felszabadulás új lehetıségeit nyitja meg az emberek
elıtt.”453 A konferencia lényegében adós maradt a szekularizáció, az egyház
felelıssége és az egyházon belüli szekularizáció veszélye kérdésének alapos
megvizsgálásával.

Uppsala, 1968. július 4-20.

Az EVT negyedik nagygyőlése

Az uppsalai nagygyőlés témáinak elıterében az egység és a megújulás

állt.
Az egységgel kapcsolatosan a nagygyőlés üzenetében a következıket
olvashatjuk: „A Krisztusban való egységrıl, ami Krisztusban a mienk, úgy
teszünk bizonyságot, hogy ki-ki a maga helyén vállalja a közösséget más fa-
jok, osztályok, korcsoportok, vagy más vallási és politikai meggyızıdéső

451
Lehmann – Habeck, Martin: Wholistic Evangelism. In: IRM. Vol. LXXIII. No. 289.
January 1984. 12.p.
452
Bishop Anastasios of Androussa: Mexico City 1963: Old Wine into Fresh Wineskins. In:
IRM. Vol. LXVII. No. 267. July 1978. 357.p.
453
Bishop Anastasios of Androussa: Mexico City 1963: Old Wine into Fresh Wineskins. In:
IRM. Vol. LXVII. No. 267. July 1978. 358.p.
311
emberekkel.”454 Az idézett szavakkal az üzenet azt a katolicitást írja körül,
amire az egyház törekszik. Kérdés, hogy mi értendı katolicitás alatt? J. Rossel
megfogalmazása szerint „az egység magassága, mélysége és szélessége, amit
Krisztus egyházának, s rajta keresztül a világnak ajándékoz. Ennek az idegen
szónak a használatával egyetértettek, mivel az egyház történetének kezdete
óta lényege leírására szolgált.”455 A katolicitás utal az egység eszkatologikus
jellegére is, jelzi a feszültséget a között, ami már van, és a között, ami majd
jön. A katolicitás ugyanis Krisztus ajándéka, azonban a maga teljességében
még nem valósult meg.
A katolicitás szó használatával tehát az ökumenikus mozgalom eredeti célját,
az egyház egységét kívánták jellemezni. A szóhasználattal azonban két prob-
léma van. Az egyik az, hogy Uppsalában egységen egészen mást értettek,
mint amiért Jézus a fıpapi imájában imádkozott (Jn 17, 19-21). Kérdés az is,
hogy valóban fedi-e egymást az egység és a katolicitás. Az Apostoli Hitval-
lásban külön van szó az egyház katolicitásáról és a szentek egyességérıl. A
másik problémára a katolicitás szóhasználat elfogadásának a háttere utal. Az
új szóhasználattól azt várták, hogy „talán segít abban, hogy az elkoptatott
„egység” szó új dimenziót kapjon.”456 A szavak megváltoztatásával maga a
probléma nem oldódik meg. A szavak úgy kopnak el, hogy csak beszélünk
róla, s nem válnak életté. Az egység esetében is errıl van szó.
Az I. szekció „A Szentlélek és az egyház katolicitása” címszó alatt foglalko-
zott az egység, illetve a katolicitás kérdésével. A szekció jelentése szerint
Krisztus célja az, hogy „minden idık, minden faj, minden terület, minden
körülmények emberét az Isten egész világra kiterjedı atyasága alatt organikus
és élı egységre vezesse a Szentlélek által.”457 Úgy tőnik, hogy ismét bibliai
fogalmak tisztázatlanságáról van szó. Az elıbbiekben ugyanis valójában nem
az egyház katholicitásáról, nem is a szentek egyességérıl, hanem a mindenség
egybeszerkesztésérıl van szó (vö. Ef 1, 10).
Uppsalában erıteljesen hangsúlyozták a Szentlélek munkájának jelen-
tıségét. Mint már az elızı idézet is utal rá, a „katolicitás a Lélek ajándéka,
ugyanakkor felhívás és elkötelezettség is”.458 Elgondolkodtató, amit J. Rossel
ezzel kapcsolatosan ír: „Uppsalában sohasem kérdıjelezték meg a Szentlélek
realitását, ugyanakkor nem kísérelték meg közelebbrıl definiálni a Szentlel-
ket. A „Szentlélek” és az „élı Úr” fogalmát nem határolták el egymástól és
felcserélhetık voltak. Uppsala ebben Pál apostol példáját követte. A kérdés
azonban, amit fel kell vetnünk, hogy Uppsala számolt-e komolyan a Szentlé-
lek dinamikájával. A feleletet nem lehet közvetlenül a szövegek alapján meg-
adni. A felelet a kérdéssel kapcsolatosan folytatott utómunka eredményeibıl
derül ki. Ignatius metropolita arról beszélt, hogy a Szentlélek által van Isten
velünk. „Nélküle Isten távol van, Krisztus a múlthoz tartozik, a tekintély ural-
kodás másokon, az evangélium halott bető, az egyház csak szervezet, a misz-

454
In: J. Rossel: Uppsala 68. Ein Aufruf zur kritische Solidarität. Friedrich Reinhardt Verlag,
Basel. 18.p.
455
J. Rossel: Uppsala 68. 18.p.
456
J. Rossel: Uppsala 68. 18.p.
457
J. Rossel: Uppsala 68. 18.p.
458
J. Rossel: Uppsala 68. 18.p.
312
szió propaganda, az istentisztelet ráolvasás, s a keresztyének tevékenysége
rabszolgamorál.”459 Célszerő lenne ezeken a velıs kijelentéseken elgondol-
kodni, mert nagyon szemléletesen tárják fel azt, amit a Szentlélek munkál. A
metropolita a továbbiakban kifejtette, hogy a Szentlélek nélkül nincs élı Isten,
következésként csak halott Isten lenne (nyilvánvalóan utalás „az Isten halott”
teológiára; az, hogy Isten nem puszta fogalom, hanem élı realitás, a Szentlé-
lek által valóság – szerzı megjegyzése). „A Biblia Istene, az élı Isten az, aki
eljön a világba, hogy találkozzon vele. İ az Isten, aki elıl megy, hív, aki szét-
szór és összegyőjt, aki küld, növekedést ad és megszabadít. Minden más Isten
– mondta -, hamis isten, bálvány, s ezért halott isten, akit a legsürgısebben el
kell temetni.”460 A megújulás, az élet tehát a Szentlélek munkája. Az I. szek-
ció beszámolójában részletesen felsorolja a Szentlélek munkáit. A probléma
az, állapítja meg J. Rossel, hogy „a hosszú és kimerítı felsorolás semmit sem
mond arról, hogy hogyan munkálkodik a Szentlélek.”461 „Az nyilvánvaló,
hogy az új életforma, az új kihívások új életstílust követelnek, ami – írja
Rossel – nem más, mint megtérés. Ami azonban Uppsalánál hiányolható, az a
megtérés teológiája. Tudnak róla, de úgyszólván szóba sem került, hogy hon-
nan jön az erı ehhez a megtéréshez.”462
Nyitott kérdés maradt az is, hogy a misszió értelmezése szempontjá-
ból mit jelent a megtérés, az új kihívások milyen új missziói stílust követel-
nek. Valóban az lenne az egyház missziói feladata, hogy megtanítsa az embe-
reket a politikai aktivizmusra?463 Isten transzcendenciájáról, transzcendens
valóságokról beszélni valóban elavult dolog, mert a ptolemaioszi, koperniku-
szi világképet tükrözi? A mindenkori világkép, s nem Isten kijelentése hatá-
rozná meg, hogy hogyan gondolkodjunk, tanúskodjunk Istenrıl? Nem olyan
kérdések kerülnek az érdeklıdés középpontjába, amelyek a keresztyén hit és
misszió szempontjából sokadrangú kérdések? Nem arról van-e szó, hogy a
fontos kérdések – pl. bibliai értelemben vett megtérés, újjászületés, a Krisz-
tusban való új élet, a szentség, a Szentlélek realitásával való szembesülés –
háttérbe szorulnak, mert ezek igazi megtérést, önmagunk igazi megtagadását,
Krisztusnak való átadását, a Szentlélek vezetésének való teljes engedelmessé-
get jelentenék? Fennáll annak a veszélye, hogy az igazi megoldás helyett
álmegoldások kerülnek a középpontba. Uppsalában ezek a kérdések már erı-
teljesen jelentkeztek, s elırevetítették árnyékukat.

459
J. Rossel: Uppsala 68. 19.p.
460
J. Rossel: Uppsala 68. 19.p.
461
J. Rossel: Uppsala 68. 56.p.
462
J. Rossel: Uppsala 68. 56.p.
463
J. Rossel: Uppsala 68. 46.p.

313
 Bangkok, 1972/73.

Nyolcadik világmissziói konferencia

A bangkoki világmissziói konferenciának „Megváltás ma” volt a fı té-

mája. A fı témát három aspektusból tárgyalták:
1. Kultúra és azonosság.
2. Megváltás és szociális igazságosság.
3. Megújult egyházak a misszióban.

Mindazokat a fontosabb témákat, amelyekkel a nyolcadik világmissziói

konferencia foglalkozott, már megvitatták Uppsalában, az EVT negyedik
nagygyőlésén. „Ám a két találkozó légköre – írja John V. Taylor -, jelentısen
különbözött egymástól, s ami úgy látszott, hogy holtpontra jutott Uppsalában,
Bangkokban elıremozdult a megbeszélés új nyitottságában, noha gyakorlati
megoldás nem született. Ez részben annak köszönhetı, hogy másként szervez-
ték a két konferencia programját. De talán jobban megfelel a valóságnak, ha
azt mondjuk, hogy mindazokat, akik Bangkokba eljöttek, bármilyen háttérrel
és tradícióval, tudatalattijukban jobban megragadta a változás hulláma, mint
amikor öt évvel korábban, Uppsalában foglalkoztak ezzel a témával.”464
„Hogy megértsük Bangkok helyét a világkonferenciák és nagygyőlések
sorában, szükséges számba venni annak az erıteljes változáshullámnak a je-
gyeit, amelynek sodrásában benne vagyunk. Ez nem egyszerően valami divat-
változás, sem nem egy új nemzedék normális fejlıdése. Ez egyike az emberi
személyiség olyan változásainak, amelyek a történelem ritka pontjain mennek
végbe. Ez mérleg-, hangsúly- és irányváltás. Ez úgy történik, hogy itt egy
kicsi, ott egy kicsi, a tenger felszínén jelentkezı örvényekhez hasonlóan, ame-
lyek elıször nincsenek egymással összefüggésben, de felhalmozódásuk mutat-
ja, hogy az áradat (apály-dagály, szerzı megjegyzése) megfordult.”465
J. V. Taylor a változás következı jellemzı vonásait sorolja fel: Elfordulás a
hódolattól (alázattól, engedelmességtıl) a rutinhoz, a céltudatossághoz. Nem
az a kérdés, hogyan csinálták ezt eddig, hanem az, hogy mi a legcélraveze-
tıbb út.
Elfordulás a tétlenségbıl, passzivitásból valami hierarchikus tekintély felé, az
együttmőködés, a közös felelısség felé.
Elfordulás a kodifikált értékrendszertıl (törvényesen mi a megengedett) a
személyes felelısség felé, emberi szempontból mi kívánatos, mi szükséges.
Elfordulás a végtermék, a végeredmény értékével kapcsolatos aggodalomtól a
technika eszközeitıl való elbővöltség felé.
Elfordulás a logikusan, ésszerően bizonyított eszmék iránti bizalomtól az ér-
zelmek és a nemverbális kommunikáció iránti bizalomhoz.
Elfordulás az individuális, önérdekő, önszervezéső vállalkozástól a kollektív
és szövetkezeti gyarapodás felé.

464
John V. Taylor: Bangkok 1972-1973. IRW. Vol. LXVII. No. 267. July 1978. (361-370)
361.p.
465
John V. Taylor: Bangkok 1972-1973. IRW. Vol. LXVII. No. 267. July 1978. 366.p.
314
Elfordulás az oktatás és beavatás által való neveléstıl a kérdezés és a tapaszta-
lat általi neveléshez.
Elfordulás a felülrıl diktált elvektıl a halmozott tapasztalatra építı ad hoc
döntésekhez.
Elfordulás a rend mindenekelıtti elınyben részesítésétıl a konfliktus kreativi-
tásába vetett hithez.
Elfordulás a szakember iránti bizalomtól az átlagember „csináld magad” le-
leményességéhez.466 „Ezek közül nem mindegyik szükségszerően jó változás,
s némelyikben benne van az önpusztítás csírája, de ezek együttesen fejezik ki
az emberiség tudatváltozását.”467
A konferenciát a maga egészében J. V. Taylor így jellemzi: „Ez az
összejövetel több forradalmi dolgot mondott, mint bármely korábbi; és kon-
zervatívabb nyelven, mint amilyet már hosszú ideje használtak az EVT hatá-
rozataiban.”468
Ezek után joggal vetıdik fel a kérdés: mit jelent mindez a konferencia fı té-
májára vonatkozóan? J. V. Taylor eléggé elgondolkodtató, akár megdöbben-
tınek is nevezhetı választ ad a kérdésre: „Az ökumenikus mozgalom össze-
függésében a változás hullámának ez a zavarba ejtı tudata abban fejezıdött
ki, hogy a megváltás értelmezése feletti vitát elhalasztották. Uppsala 1968
elmulasztotta, hogy megoldja a vitát azok között, akik egyfelıl azon a véle-
ményen voltak, hogy az evangélium csak arra vonatkozik, ami az ember vo-
natkozásában örök (személyes megbocsátás, megbékélés az Istennel), másfe-
lıl azok között, akik szerint a misszió nem annyira beszéd, hanem inkább
cselekvés, bekapcsolódás abba, amit a történelem Istene cselekszik, hogy e
világ életében megteremtse az igazságosság és a békesség királyságát. Amikor
a CWME 1973-évi konferenciájára a „Megváltás ma” témát választották, e
teológiai kérdés szívét célozták meg.”469
A bangkoki konferencia tehát fı feladatát nem oldotta meg. Ez nem
jelenti azt, hogy a konferencia gyümölcstelen volt. J. V. Taylor a bangkoki
konferenciával kapcsolatosan három dolgot emel ki.
1) Feloldotta a személyes és a szociális megváltás közötti feszültséget.
„A konferencia egyetértett abban, hogy az a megváltás, amivel Jézus az embe-
riséget megajándékozta, széleskörő. (A határozat szerint – szerzı megjegyzé-
se): „Az individuumhoz hatalommal jön, hogy megszabadítsa minden gonosz-
tól és470 bőntıl, minden levegıbeli és födi hatalomtól, mindattól, ami
fenyegeti az életet, és a haláltól. A világhoz úgy jön, mint a mindenség Ura,
mély együttérzéssel a szegények és az éhezık iránt, hogy felszabadítsa a tehe-
tetlent és az elnyomottat. A hatalmasokhoz és elnyomókhoz ítélettel és irga-
lommal jön.”
2) Tudatára ébresztette a nyugati egyházakat annak, hogy hatalmi
helyzetük alapjaiban megrendült, s belsı megújulásra szorulnak, nekik van
szükségük „külmisszionáriusokra”. Új egyházközi struktúrákat kell találni. A

466
Vö. John V. Taylor: Bangkok 1972-1973. IRW. Vol. LXVII. No. 267. July 1978. 366.p.
467
John V. Taylor: Bangkok 1972-1973. IRW. Vol. LXVII. No. 267. July 1978. 366.p.
468
John V. Taylor: Bangkok 1972-1973. IRW. Vol. LXVII. No. 267. July 1978. 367.p.
469
John V. Taylor: Bangkok 1972-1973. IRW. Vol. LXVII. No. 267. July 1978. 366.p.
470
John V. Taylor: Bangkok 1972-1973. IRW. Vol. LXVII. No. 267. July 1978. 368.p.
315
különbözı hitvallású egyházaknak meg kell tanulni, hogy ökumenikus keret-
ben vegyenek részt a világmisszióban.471
3) A konferencia egyértelmően és hatozottan állást foglalt a helyi egy-
házak és a helyi kultúrák elsıbbsége mellett. A konferencia leszögezte: „A
különbözı felekezetek gyülekezeteinek a sajátos helyi területen együtt kell
cselekedni, amennyire lehetséges, és szabadoknak kell lenniük abban, hogy
meghatározzák, hogyan végzik a missziót a helyi körülmények között.”472

Lausanne (Svájc), 1974. július 16-25.

Világevangelizációs Nemzetközi Kongresszus

A Világevangelizációs Nemzetközi Kongresszusra 150 országból 2700

résztvevı győlt össze. A résztvevık fele nem a nyugati világból érkezett. A
Lausannei Kongresszussal indult útjára az un. Lausanne Mozgalom, melynek
központi szerve a Lausanne Bizottság a Világ Evangelizálására (Lausanne
Committee for World Evangelization – LCWE). A mozgalom célja az, hogy a
világ evangelizálásában résztvevık egységes, biblikus teológiai alapon végez-
zék szolgálatukat. Kétségtelen, hogy a mozgalom állásfoglalásai kritikát és
elutasítást is jelentenek az EVT nagygyőlései, valamint a világmissziói konfe-
renciák egyes megállapításait illetıen. Ezek a kritikák és elutasítások többnyi-
re jogosak. Másfelıl a Lausannei Mozgalomban résztvevıket is önvizsgálatra
késztetik az EVT nagygyőléseinek, a világmissziói konferenciáknak a vitái,
állásfoglalásai, fıleg azon a téren, hogy az evangélium jó híre nem csak a
lélek üdvösségét foglalja magában.
A kongresszus teológiai szemléletét a „Lausannei Elkötelezés” fejezi ki
a leghívebben és a legrövidebben, ezért hadd idézzük teljes szövegét.

Lausannei Elkötelezés, 1974. július 25.

A „Lausannei Elkötelezés” a július 25-én Lausanneban befejezıdött Nemzet-

közi Evangelizációs Világkongresszusnak nem nyilatkozata, hanem azoknak a
résztvevıknek az elkötelezettsége, akik ezt a dokumentumot személyesen
aláírták.

Bevezetés

Mi, Jézus Krisztus gyülekezetének több mint 150 nemzetbıl való tagjai, a
Lausanneban tartott nemzetközi Világevangelizációs Kongresszus résztvevıi,
magasztaljuk Istent, mivel üdvösségét ajándékozta nekünk és örvendezünk
annak a közösségnek, amellyel minket vele és egymással megajándékoz. Mé-
lyen megindít bennünket Istennek korunkban végzett munkálkodása. Kudar-
caink bőnbánatra késztetnek. Az evangelizáció el nem végzett feladata kihí-
vást jelent a számunkra. Hisszük, hogy Isten evangéliuma jó hír az egész világ
471
Vö. John V. Taylor: Bangkok 1972-1973. IRW. Vol. LXVII. No. 267. July 1978. 368k. p.
472
In: John V. Taylor: Bangkok 1972-1973. IRW. Vol. LXVII. No. 267. July 1978. 369.p.

316
számára. Kegyelmébıl elhatároztuk, hogy engedelmeskedünk Jézus Krisztus
megbízásának, amennyiben az egész emberiségnek meghirdetjük üdvözítését,
hogy minden népet tanítványaivá tegyünk. Ezért meg akarjuk erısíteni hitün-
ket és elhatározásunkat s elkötelezettségünket nyilvánosan kifejezésre akarjuk
juttatni.
1. Isten terve

Megerısítjük az egy, örök Istenbe, a világ Urába és Megváltójába vetett hi-

tünket, aki Atya, Fiú és Szentlélek, s aki mindeneket akaratának végzése sze-
rint igazgat. Népét a világból hívta ki és a világba küldi vissza, hogy szolgái
és tanúbizonyságai legyenek. Arra hívta el ıket, hogy országát terjesszék, a
Krisztus testét építsék és nevét dicsıítsék. Bőnbánattal valljuk meg, hogy
gyakran voltunk hőtlenek ehhez az elhivatásunkhoz és nem teljesítettük fel-
adatunkat, amikor alkalmazkodtunk a világhoz, vagy visszavonultunk a világ-
tól. De örülünk annak, hogy az evangélium, ha földi edényekben van is, drága
kincs. Újból vállaljuk azt a feladatot, hogy ezt a kincset a Szentlélek erejével
ismertté tegyük.

2. A Biblia hitelessége

Megerısítjük az isteni inspirációt, az ó- és újszövetségi írások bizonyossá

tevı igazságát és hitelességét a maguk teljességében, mint amelyek Isten
egyedüli írott Igéje. Tévedés nélküli mindabban, amit hirdet és a hit meg az
élet egyedüli biztos zsinórmértéke. Ugyanakkor vallást teszünk Isten Igéjének
hatalmáról üdvterve megvalósítására. A Biblia üzenete az egész emberiséghez
szól, mert Istennek Krisztusban és a Szentírásban adott kijelentése változha-
tatlan. A Szentlélek ma is ezen a kijelentésen keresztül szól hozzánk. İ vilá-
gítja meg népének lelkét minden kultúrában. Így ismerik fel újból és újból
saját szemükkel igazságát. A Szentlélek egyre jobban feltárja az egész gyüle-
kezet elıtt Isten sokféle bölcsességét.

3. Jézus Krisztus egyedülálló és egyetemes volta

Megerısítjük, hogy csak egy Megváltó és csak egy evangélium van, de az

evangelizációs munkamódszerek igen sokfélék. Bár tudjuk, hogy minden
ember megismerheti Istent a természetben adott általános kijelentésbıl, de
kétségbe vonjuk, hogy ez megválthatja ıket, mivel az igazságot igazságtalan-
sággal elfojtják. Mint Jézus Krisztus és az evangélium lebecsülését utasítunk
el minden olyan szinkretizmust és párbeszédet, amely azt állítja, hogy Jézus
Krisztus egyformán szól minden valláson és ideológián keresztül. Jézus Krisz-
tus, aki valóban ember és valóban Isten, önmagát adta egyetlen megváltásként
minden bőnösért. İ az egyedüli közvetítı Isten és ember között. Nincs más
név, amely által megtartatunk. Minden ember elvész a bőne miatt, de Isten
mindenkit szeret. Nem akarja, hogy bárki is elvesszen, hanem hogy mindenki
bőnbánatra jusson. Aki azonban elutasítja Jézus Krisztust, az megveti az üd-
vösség örömét és Istentıl való örök elszakadtságra kárhoztatja magát. Amikor
úgy hirdetik Jézust, mint „a világ Megváltóját”, ez nem azt jelenti, hogy eleve
317
vagy végül is minden ember megtartatik. Azt meg éppenséggel nem lehet
állítani, hogy valamennyi vallás a Krisztusban adott üdvösséget kínálja fel.
Inkább Isten szeretetét kell a bőnösök világának hirdetni. Minden ember fel-
szólíttatik arra, hogy személyes odaadással bőnbánat és hit által ismerje el İt
Megváltójának és Urának. Jézus Krisztus minden név felett való. Sóvárogva
várjuk azt a napot, amikor minden térd meghajol ıelıtte és minden nyelv
vallja, hogy İ az Úr.

4. Az evangelizáció lényege

Evangelizálni annyit jelent, mint meghirdetni azt az örömhírt, hogy Jézus

Krisztus meghalt a mi bőneinkért, feltámadott a halálból az írások szerint, és
most a bőnbocsánatot és a Lélek felszabadító ajándékát kínálja fel mindazok-
nak, akik hisznek és bőnbánatot tartanak. Az evangélizációhoz elengedhetet-
lenül hozzátartozik a mi keresztyén jelenlétünk a világban, egyúttal pedig a
párbeszéd olyan formája, amely beleélı hallgatással vezet el a másik ember
megértéséhez. Az evangelizáció lényegében a történeti és bibliai Krisztusnak,
mint Megváltónak és Úrnak a hirdetése. Célja az emberek felindítása, hogy
személyesen ıhozzá menjenek és így megbéküljenek Istennel. Aki elmondja
az evangélium meghívását, annak azt sem szabad elhallgatnia, hogy Krisztus
követésének ára van. Így mindazokat, akik ıt követni szeretnék, arra szólítja
fel, hogy tagadják meg magukat, vegyék fel keresztjét és azonosuljanak új
közösségével. Az evangélizáció eredménye magában foglalja a Jézus Krisz-
tusnak való engedelmességet, gyülekezetébe való betagolódást és a világban
végzett felelıs szolgálatot.

5. A keresztyének szociális felelıssége

Megerısítjük, hogy Isten egyszerre minden ember teremtıje és bírája. Ezért

osztoznunk kell az egész emberi nemzetségben az igazságosságért és a meg-
békélésért érzett gondjában. Ez a gond arra irányul, hogy az emberek minden-
féle elnyomás alól felszabaduljanak. Mivel az emberek Isten képére teremtet-
tek, minden embernek veleszületett méltósága van tekintet nélkül arra, hogy
milyen fajú, vallású, színő, kultúrájú, milyen társadalmi osztályhoz tartozik,
mi a neme vagy életkora. Ezért nem szabad az embert kizsákmányolni, hanem
el kell ismerni embernek és segíteni kell fejlıdésében. Bőnbánatot tartunk
mulasztásainkért és azért, hogy némelykor úgy tekintettünk az evangéliumra
és a szociális felelısségre, mint amelyek kölcsönösen kizárják egymást. Az
emberek közötti megbékélés nem jelenti egyúttal az Istennel való megbéké-
lést, s hogy a szociális akció nem evangelizáció, a politikai felszabadítás nem
üdvösség, mégis megerısítjük, hogy az evangelizáció és a szociális meg poli-
tikai tevékenység egyaránt keresztyén kötelességünk, mivel mindkettı szük-
séges kifejezési formája az Istenrıl és az emberrıl, a felebaráti szeretetrıl és a
Jézus Krisztus iránti engedelmességrıl szóló tanításunknak. Az üdvösség
üzenete magában foglalja az elidegenedést, az elnyomás és a megkülönbözte-
tés minden formája elítélésének üzenetét is. Nem szabad félnünk attól, hogy
kipellengérezzük a gonoszságot és az igazságtalanságot, bárhol jelentkeznek
318
is. Amikor az emberek elfogadják Krisztust, az újjászületés által országába
kerülnek. Meg kell kísérelniök, hogy igazságát ne csak felmutassák, hanem
terjesszék is az igazságtalan világban. Az üdvösség, amelyrıl valljuk, hogy a
miénk, teljes egyéni és szociális felelısségünkben kell megváltoztasson min-
ket. A hit cselekedetek nélkül halott.

6. A gyülekezet és az evangelizáció

Megerısítjük, hogy Jézus Krisztus úgy küldi el megváltott gyülekezetét a

világba, ahogyan az Atya küldte ıt. Ez megkívánja, hogy mi ugyanilyen mé-
lyen és áldozatkészen hassuk át a világot. Ki kell törnünk egyházi gettóinkból,
és be kell hatolnunk a nem-keresztyén társadalomba. A gyülekezetnek odaadó
szolgálatra való elküldésénél elsı helyen az evangelizáció áll. A világ evange-
lizálása megkívánja, hogy az egész gyülekezet az egész világnak a teljes
evangéliumot vigye el. A gyülekezet képezi Isten világot átfogó tervének
középpontját és ez kiválasztott eszköze az evangélium terjesztésére. Annak a
gyülekezetnek, amely a keresztet prédikálja, magának is a kereszt bélyegét
kell viselnie magán. Az evangelizáció komoly akadályozója a gyülekezet, ha
elárulja az evangéliumot, ha nincs valóban élı közössége Istennel, ha nem
szereti eléggé az embereket, s ha hiányzik belıle, hogy minden tekintetben – a
hivogatásban és a pénzkezelésében is – feddhetetlen legyen. Az egyház nem
annyira intézmény, mint inkább Isten népének közössége s ezért nem azono-
sítható egyetlen kultúrával, egyetlen társadalmi vagy politikai renddel sem,
semmilyen emberek által kigondolt ideológiával.

7. Együttmunkálkodás az evangelizációban

Megerısítjük, hogy Isten célja a gyülekezetnek az igazságban való látható

egysége. Az evangelizáció azért is egységre szólít fel bennünket, mivel egy-
ségünk megerısíti bizonyságtételünket, egyenetlenségünk pedig ellent mond a
megbékélés evangéliumának. De megállapítjuk, hogy sokféle formában lehet-
séges a szervezeti egység a nélkül, hogy ez feltétlenül elısegítené az evange-
lizációt. Nekünk azonban, akiknek azonos bibliai hitünk van, szorosan össze
kell tartanunk a közösségben, a szolgálatban és a bizonyságtételben. Bevall-
juk, hogy a bőnös individualizmus és a felesleges aprólékoskodás gyakran
gyöngítette bizonyságtételünket. Elkötelezzük magunkat arra, hogy mélyebb
egységet keresünk igazságban, imádságban, megszentelıdésben és küldetés-
ben. Sürgetjük a regionális és funkcionális együttmunkálkodás kialakítását,
hogy ezzel elımozdítsuk a gyülekezet misszióját, a stratégiai tervezést, a köl-
csönös bátorítást, az eszközök és tapasztalatok közös kihasználását.

8. Gyülekezetek evangelizációs közösségben

Örülünk annak, hogy a misszió új korszaka kezdıdött meg. Egyre inkább

eltőnik a nyugati missziók uralkodó helyzete. Isten a világevangelizáció ha-
talmas új forrását nyitotta meg a fiatal egyházakban, és ezzel megmutatja,
hogy az evangelizációért viselt felelısség Krisztus egész testét illeti. Minden
319
gyülekezetnek fel kell tehát tennie a kérdést Isten és önmaga elıtt: mit tegyen
annak érdekében, hogy ne csak a saját területén munkálkodjék, hanem a világ
más részeibe is küldjön misszionáriusokat? Missziói felelısségünk és felada-
tunk állandó új felülvizsgálatára van szükség. Ilyen módon növekszik a gyü-
lekezetek közössége és válik láthatóvá Krisztus egy gyülekezetének világmé-
rető jellege. Hálát adunk Istennek azokért a munkaközösségekért, amelyek a
bibliafordításon, a teológiai nevelésen, a tömegkommunikációs eszközök, a
keresztyén irodalom, az evagelizáció és a misszió fejlesztésén, a gyülekezet
megújításán és más munkaterületeken fáradoznak. Nekik is állandó önvizsgá-
lattal kell megkérdezniök, vajon mőködésük a gyülekezet küldetése szerves
részének tekinthetı-e.

9. Az evangelizációs feladat sürgıssége

Több mint 2,7 millió emberrel, az emberiségnek több mint kétharmadával kell
még megismertetni az evangéliumot. Szégyenkezünk, hogy ennyi embert
elhanyagoltunk, és állandó szemrehányás ez számunkra és az egész egyház
számára. Ennek ellenére ma a világ számos részében példátlan fogékonyság
tapasztalható az Úr Jézus Krisztus elfogadása iránt. Meg vagyunk gyızıdve
arról, hogy most jött el az idı a gyülekezetek és a gyülekezeteken felülemel-
kedı szervezetek számára, hogy komolyan fáradozzanak mindazok üdvössé-
géért, akiket még nem ért el az evangélium, és új erıfeszítéseket tegyenek a
világ evangelizálása érdekében. Olyan országban, amely már meghallotta az
evangéliumot, olykor szükséges lehet, hogy az evangelizáció csökkentse a
külföldrıl érkezı misszionáriusok számát és pénzek összegét, hogy az önálló
növekedés lehetıségét adja meg az ország gyülekezeteinek, és olyan területek
számára szabadítson fel erıket, amelyek még nem hallották az evangéliumot.
A misszionáriusoknak egyre nagyobb mértékben kell akadályoztatás nélkül
eljutniok valamennyi földrészrıl valamennyi földrészre az alázatos szolgálat
szellemében. A cél az kell legyen, hogy felhasználjunk minden rendelkezésre
álló eszközt, amellyel minél elıbb mindenkinek megadhatjuk a lehetıséget az
evangélium örömhírének meghallására, megértésére és elfogadására. Áldoza-
tok nélkül nem fogjuk elérni ezt a célt. Mindnyájunkat megrendít milliók sze-
génysége. Nyugtalanít bennünket az igazságtalanság, amely e szegénység
okozója. Aki jólétben él, annak egyszerőbb életstílusra kell törekednie, hogy
nagyobb mértékben járulhasson hozzá a segítséghez és az evangelizációhoz.

10. Az evangelizáció és a kultúra

A világevangelizáció stratégiájának kidolgozása ötletességet kíván meg a

módszerek kiválogatásában. Isten segítségével támadnak olyan gyülekezetek,
amelyek mélyen gyökereznek a Jézus Krisztusban s ugyanakkor szoros kap-
csolatban vannak kulturális környezetünkkel. Minden kultúrát újból és újból
az Írás felıl kell megvizsgálni és megítélni. Mivel az ember Isten teremtmé-
nye, kultúrájában nagymértékben van szépség és jóság. Mivel azonban az
ember elbukott, mindezt bemocskolta a bőn, sok minden démoni hatás alá
került. Az evangélium egyetlen kultúrát sem részesít elınyben, hanem minden
320
kultúrát a saját mértékével, az igazság és igazságosság mértékével ítél meg, és
abszolút etikai követelményeket támaszt minden kultúrával szemben. Az
evangéliummal együtt a missziók igen gyakran idegen kultúrát is exportáltak s
a gyülekezeteket olykor inkább egy-egy kultúrához, mint az Íráshoz kötötték.
Krisztus evangelizátorainak alázatosan arra kell törekedniök, hogy megtagad-
ják önmagukat anélkül, hogy feladnák személyiségüket, s így váljanak mások
szolgáivá. A gyülekezeteknek át kell alakítaniok, és meg kell gazdagítaniuk a
kultúrát, hogy ezzel Isten dicsıíttessék.

11. A gyülekezeti vezetıség kiképzése

Megvalljuk, hogy olykor elmélyülésének kárára fáradoztunk a gyülekezet

növelésén s a távolállók evangelizációját elválasztattuk a gyülekezet lelki
erısítésétıl. Azt is elismerjük, hogy egyes missziós társulataink igen sokáig
vonakodtak bennszülött vezetıket felkészíteni és felbátorítani az ıket megille-
tı felelısség vállalására. Ezért helyeseljük az önállóság elvét, és törekszünk
arra, hogy minden gyülekezetnek bennszülött vezetıi legyenek, akik azt a
keresztyén vezetıi magatartást valósítják meg, amely nem az uralkodásban,
hanem a szolgálatban mutatkozik meg. Elismerjük annak szükségességét,
hogy meg kell javítani a teológiai kiképzést, különösen azokét akik a gyüleke-
zet vezetésére hivatottak. Minden népben és minden kultúrában gondoskodni
kell a lelkészek és világiak eredményes kiképzésérıl a hittanban, Krisztus
követésében, az evangelizációban, a lelki építı munkában és a szolgálatbán.
Az ilyen kiképzési programnak nem lenne szabad megelégednie sablonos
metodikával, hanem azt a bennszülöttek alkotó kezdeményezése révén a Bib-
lia mértéke szerint kellene kidolgozni.

12. Lelki vita

Hisszük, hogy állandó lelki harcban állunk a Gonosz fejedelemségeivel és

hatalmasságaival, amelyek megkísérlik, hogy a gyülekezetet hatalmukba ke-
rítsék, és megakadályozzák a világot evangelizáló feladatában. Elismerjük
annak szükségességét, hogy Isten fegyverzetét öltsük magunkra s ezt a harcot
az igazság és az imádság lelki fegyvereivel vívjuk meg. Az ellenség tevékeny-
ségét ugyanis nem csupán a gyülekezeteken kívüli hamis ideológiákban fe-
dezzük fel, hanem ugyanilyen mértékben a gyülekezetben is, amely más
evangéliumot hirdet, amely meghamisítja az Írást és az embert emeli Isten
helyére. Ébereknek kell lennünk, és meg kell ítélnünk a lelkeket, hogy közve-
títhessük a bibliai üzenetet. Elismerjük, hogy mi magunk sem vagyunk min-
dig mentesek a világiasságtól gondolatainkban és cselekedeteinkben, úgyhogy
kiszolgáltatjuk magunkat a szekularizmusnak. Bár példának okáért helyes és
értékes a gyülekezet számbeli és lelki növekedésének gondos megvizsgálása,
erre sokszor nem ügyeltünk. Néha felhígítottuk üzenetünket, és mesterkedés-
sel gyakoroltunk nyomást hallgatóinkra, hogy eredményessé tegyük az evan-
géliumot. Túl nagy értéket tulajdonítottunk a statisztikai adatoknak s ezeket
nem tisztességesen használtuk fel. Mindez világiasság. A gyülekezetnek a
világban kell élnie, de a világ nem uralkodhatik a gyülekezeten.
321
13. Szabadság és üldöztetés

Isten parancsa minden kormányzat számára, hogy biztosítsa a béke, az igazsá-

gosság és a szabadság ama feltételeit, amelyek között a gyülekezet engedel-
meskedhetik Istennek, szolgálhatja az Úr Jézust, és akadályoztatás nélkül
hirdetheti az evangéliumot. Ezért imádkozunk azokért akik a nemzetek köré-
ben felelısséget hordoznak, és felhívással fordulunk hozzájuk, hogy biztosít-
sák a gondolat- és lelkiismereti szabadságot, és Isten akaratával megegyezıen
tegyék lehetıvé a vallás gyakorlásának és terjesztésének szabadságát, aho-
gyan ez le van szögezve az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában.
Ugyanakkor mélységes aggodalmunkat fejezzük ki mindazokért, akik jogtala-
nul vannak börtönben, különösen azokért a testvéreinkért, akik Urukról, a
Jézus Krisztusról tett tanúbizonyságukért szenvednek. Megfogadjuk, hogy
szabadulásukért imádkozunk és munkálkodunk. S nem vagyunk hajlandók
arra, hogy sorsuk miatt engedjük magunkat megfélemlíteni. Segítsen bennün-
ket az Isten, hogy mi is felléphessünk az igazságtalanság ellen s hívek marad-
junk az evangéliumhoz, bármibe kerül is. Nem felejtjük el Jézus figyelmezte-
tését, hogy az üldöztetés elkerülhetetlen.

14. A Szentlélek ereje

Hiszünk a Szentlélek erejében. Az Atya azért küldte el Lelkét, hogy bizony-

ságot tegyen a Fiúról, az ı bizonyságtétele nélkül hiábavaló a mi tanúbizony-
ságunk. A bőn felismerése, a Krisztusba vetett hit, az újjászületés és a hitben
való növekedés mind az ı munkája. A Szentlélek missziói Lélek. A Lélekkel
telt gyülekezetbıl tehát önmagától kell kinınie az evangelizációnak. Ha egy
gyülekezet nem missziói gyülekezet, saját magának mond ellent és megoltja a
Lelket. A világ evangelizálásának csak akkor lehet esélye a megvalósulásra,
ha a Szentlélek megújítja a gyülekezetet az igazságban és a bölcsességben, a
hitben és a megszentelıdésben, a szeretetben és a szolgálatra való felhatalma-
zásban. Ezért felszólítunk minden keresztyént arra, hogy imádkozzék Isten
szuverén Lelkének kegyelmes eljöveteléért, hogy minden gyümölcse látható-
vá váljék Isten egész népében és minden adománya a Krisztus testét gazdagít-
sa. Csak akkor lesz alkalmas eszköz az egész gyülekezet az ı kezében arra,
hogy az egész. világ meghallja az ı szavát.

15. Krisztus visszajövetele

Hisszük, hagy Jézus Krisztus személyesen és láthatóan fog visszajönni hata-

lommal és dicsıségben, hogy véghezvigye az üdvözítést és az ítéletet. Eljöve-
telének ígérete további ösztönzıje evangelizációs munkánknak, mivel emlék-
szünk szavaira, hogy elıbb minden nép között hirdettetnie kell üzenetének.
Hisszük, hogy Isten népe küldetésének kell kitöltenie a Krisztus mennybeme-
netele és visszajövetele közötti idıt. Nincs jogunk arra, hogy az idık vége
elıtt megszakítsuk a missziót. Emlékezünk intelmeire, hogy hamis krisztusok
és hamis próféták támadnak az antikrisztus elıhirnökeiként. Ezért szembefor-
322
dulunk azzal a büszke és magabiztos álmodozással, hogy az emberiség valaha
is kiépítheti a földön az utópiát. Keresztyén hitünk alapja az, hogy Isten viszi
teljességre országát, és várakozással tekintünk ama napra, amikor eljön az új
ég és az új föld, amelyben igazságosság lakozik és mindörökre Isten kormá-
nyoz. Addig a Krisztusért és az emberekért való szolgálatra kötelezzük el
magunkat, örömmel rendelve alá egész életünket uralmának.

Elkötelezés

Ezért eme hitünk és eme döntésünk fényében Isten és egymás elıtt ünnepé-
lyesen elkötelezzük magunkat, hogy együtt imádkozunk tervezünk és mun-
kálkodunk az egész világ evangelizálásáért. Felhívunk másokat is, hogy csat-
lakozzanak hozzánk. Segítsen bennünket az Isten kegyelmével, hogy
dicsıségére hívek maradhassunk ehhez az elkötelezettséghez. Ámen.

A laussannei kongresszus német csoportjának ajánlása

Hálásak vagyunk ezért a találkozásért az egész világ keresztyéneivel és azért a

sokféle ösztönzésért és felismerésért, amelyet a Kongresszus adott nekünk.
Újból megérthettük a világ evangelizálása ránk bízott feladatának nagyságát
és sürgısségét s a Kongresszus elkötelezettségében a jövendı evangelizációs
szolgálat fontos alapját látjuk.
Felszólítjuk a tartományi egyházakat, szabadegyházakat és közösségeket,
hogy a jövıben fokozott figyelmet szenteljenek az evangelizációnak. A jelen-
legi órában, amikor az emberiség határaiba ütközik s egyre nagyobb a tanács-
talanság, sokan keresnek világos eligazítást életük értelme felıl. Ezeknek az
embereknek az evangéliummal szolgálni és bizonyságot tenni nekik a Jézus-
ban adott üdvösségrıl olyan feladat, amely abszolút elsıbbséggel rendelkezik.

Nairobi, 1975. november 23- december 10.

Az EVT ötödik nagygyőlése

Az EVT ötödik nagygyőlése „Jézus Krisztus megszabadít és egyesít”

fıtémával foglalkozott. Lényegében a bangkoki fıtéma – Megváltás ma – volt
napirenden, ami az I. szekció témájában egyértelmően tükrözıdik: „Krisztus
megvallása ma”. A bangkoki világmissziói konferencia óta azonban eltelt
három, az EVT elızı, negyedik nagygyőlése óta pedig hét év. Új korszak
körvonalai kezdenek kirajzolódni, amely a pluralizmust és a globalizációt tőzi
zászlajára. Az új eszmeáramlatok az egyházakat is érintik, s a misszió terén is
megoldásra váró problémákat vetnek fel. Nairobi szellemi hátterével, a nagy-
győlés elıtt álló kérdésekkel Emilio Castro foglalkozott behatóan „Misszió a

323
pluralizmus korszakában” címő tanulmányában.473 Kövessük a helyzet és a
kérdés szakavatott ismerıjének fejtegetéseit.
„Napjaink misszióval kapcsolatos vitáiban általánosan elismert dolog,
hogy olyan világban élünk, amely mind vallásilag, mind ideológiailag plura-
lista. Ez a pluralizmus számos keresztyén számára nem valami új realitás,
hiszen évszázadok óta – és ma is – a bizalom és barátság, valamint az ütközés
helyzetében vannak azokkal a szomszédaikkal, akiket eltérı vallási meggyı-
zıdések motiválnak. Napjainkban az az új, hogy szinte minden ember ki van
téve a máshitő emberekkel való kapcsolatnak… A szomszédokkal való kap-
csolat tehát gyakorlati kérdés. Az utóbbi évek népességi mozgásai szinte min-
den nép körében vallásilag pluralis helyzetet teremtettek.”474 Manapság a más
vallások hívıi, pl. a muszlimok, hozzátartoznak a panorámához. „Ez tény, ami
magától értetıdik. De olyan tény, amivel kapcsolatosan missziói reagálás nem
történt, s éppen azok maradtak ezzel adósok, akik felajánlják, hogy misszioná-
riusokat küldjenek muszlim országokba! Nyugat-Európa, vagy az Egyesült
Államok emberei úgy gondolkodnak, hogy a másvallásúak kérdése a külmisz-
szióra tartozik, valahol idegen országokban. Ma az egymás mellett élés a kér-
dés, s észrevenni az erényeket és az értékeket az olyan emberek életében, akik
történetesen szomszédaink. Nem meglepı, hogy ebben az új helyzetben az
egyházakat megkísérti, hogy missziójukban a diakóniára és a fejlıdésre kon-
centráljanak, vagyis az emberek aktuális szükségeivel szembesüljenek, sem-
hogy evangelizációs erıfeszítéseket tennének a máshitő szomszédok között,
akik – úgy látszik – nagyon boldogok a saját hitükben.”475 Hadd tegyük hoz-
zá: tehát az ellenkezıje történik annak, ami egyébként természetes lenne,
hogy a bevándorlókat meggyızi, magához vonja a keresztyén többség. Való-
jában a máshitőek misszionálnak, sokszor csupán az életvitelükkel. Ha az okot
keressük, akkor nem csak arról kell beszélni, hogy „élı vallásokról” van szó,
a bevándorlók komolyan veszik hitüket, ami egyben nemzetiségi, faji identitá-
suk megırzésének is támasza, hanem a keresztyének közömbösségérıl, az
egyház elesettségérıl is. A hosszú évszázadok során a történelmi egyházak
hozzászoktak ahhoz, hogy fennmaradásukat nem fenyegeti semmiféle ve-
szély, bármilyen lazán veszik is a keresztyén értékeket, a keresztyén életszent-
séget. Magyarországon egy egész falu, kollektíven muszlimmá lett, azért,
mert az iszlám vallás tiltja az alkohol fogyasztását, amitıl az egész falu szen-
vedett. De hiszen a Biblia is tiltja a részegséget, sıt jobbat is ajánl helyette –
beteljesedést Szentlélekkel – csak nem vesszük komolyan. A következıkben
éppen ezekre a kérdésekre irányítja E. Castro a figyelmet.
„Egy másik dimenziója ennek a pluralizmusnak a régi vallások feltá-
madása és megújulása. Míg a jeruzsálemi missziói konferencia (1928) azt
hitte, hogy a vallások eltőnnek a szekuláris gondolkodás növekedésével, s a
modern tudományok megállapításaival is csak a keresztyénség lesz képes
megbirkózni, a mai kép azt mutatja, hogy a vallások az emberi panorámához

473
Emilio Castro: Mission in a Pluralistic Age. IRM Vol. LXXV. No. 299. July 1986. 198-
210.p. Emilio Castro hosszú idın át a WCC fıtitkára volt.
474
E. Castro: Mission in a Pluralistic Age. IRM Vol. LXXV. No. 299. July 1986. 198.p.
475
E. Castro: Mission in a Pluralistic Age. IRM Vol. LXXV. No. 299. July 1986. 299.p.
324
tartoznak, s ez még sokáig így lesz.”476 E. Castro utal arra is, hogy a szocialis-
ta országokban az ateizmustól várták a vallások eltőnését. Ma már történelmi
tény, hogy nem a vallások, hanem zömmel a szocialista rendszerek tőntek el.
A krízist pedig nem csak a keresztyénség élte túl, hanem a nem keresztyén
vallások világa is. Sıt, más is történt.
„A nyugati keresztyéneket, akik ahhoz voltak szokva, hogy misszio-
náriusokat küldjenek más népekhez, sokkolta annak a realizálódása, hogy más
vallások is akarnak misszionáriusokat küldeni a keresztyénség centrumába.
1974-ben a WCC CWME Bizottsága konzultációt szervezett olyan keresztyé-
nek számára, akik aktív missziói munkát végeztek muszlimok között, vala-
mint olyan muszlimok számára, akik aktív missziói munkát végeztek keresz-
tyének között. A szándék az volt, hogy felvázolják a missziói munkában
tanúsítandó kölcsönös magatartás alapvonalait. A jelszó, amit a konzultáció
felröppentett, méltó arra, hogy megvizsgáljuk: Minden személynek joga, hogy
meggyızzön, és hogy meggyızettessen! A Jézus Krisztusról való bizonyság-
tétel ma olyan kontextusban történik, amelyet más bizonyságtételek alakítot-
tak ki, s amelyek szintén igényt tartanak arra, hogy meghallgassák ıket.”477
Az új helyzet lényeges eleme, hogy az ázsiai, afrikai keresztyének fel
akarják fedezni önmagukat, ısi kultúrájukat, amelyhez tartoznak, és hálásak
annak értékeiért… De keresztyének, és hálásak a bibliai történetért, ami elju-
tott hozzájuk. S most abban a helyzetben vannak, hogy „két történetük van:
Izráel népének és a korai egyháznak a története, és a saját népük, az ı közös-
ségük története és tradícióik. Megpróbálják összekapcsolni a kettıt. Missziói
vitájuk van nemcsak a külvilággal, hanem önmaguk körén belül is, s megpró-
bálják felfedezni valódi emberi és keresztyén identitásukat.”478 A keresztyén
misszió alapvetı hibája, hogy ezt az identitást teljesen figyelmen kívül hagyta.
Nairobiban számos megfigyelı volt jelen a nem keresztyén vallások részérıl.
A konferencia végén az egyik hindu résztvevı a következıket mondta: „Azt
gondolom, megértettem. Ti, keresztyének, azt szeretnétek, ha mi mind olya-
nok lennénk, mint amilyenek ti vagytok. Köszönöm, ebbıl nem kérek; ebben
nem vagyunk érdekeltek, mert a ti nyugati világotok az, amelybıl az emberi-
ség többi részéhez az atomerı, a megfertızés, az imperializmus, a kolonializ-
mus átka jött. Nem, mi nem akarunk olyanok lenni, mint amilyenek ti vagy-
tok.”479 Az a rombolás, amit az un. keresztyén világ a missziónak okozott,
újra és újra elıjön. A kár felmérhetetlen. A tragédia az, hogy a rombolás még
mindig nagymértékben folyik.
Kérdés, hogy ilyen helyzetben mi a megoldás, mi a teendı. E. Castro
válaszát summásan így foglalhatjuk össze: A zsákutcákba nem szabad be-
menni, a járható utat kell keresni és megtalálni.
1) Nem jelent megoldást a keresztyénség relativizálása. Isten inkarná-
ciója Jézus Krisztusban páratlan esemény. „Ha egyes vallások olyan befoga-
dóknak látszanak, hogy pantheonjukban Krisztusnak is helyet biztosítanak, ez
nem tolerancia vagy befogadás; csupán saját abszolút igényüket alkalmazzák

476
E. Castro: Mission in a Pluralistic Age. IRM Vol. LXXV. No. 299. July 1986. 198.p.
477
E. Castro: Mission in a Pluralistic Age. IRM Vol. LXXV. No. 299. July 1986. 199.p.
478
E. Castro: Mission in a Pluralistic Age. IRM Vol. LXXV. No. 299. July 1986. 199.p.
479
E. Castro: Mission in a Pluralistic Age. IRM Vol. LXXV. No. 299. July 1986. 200.p.
325
Jézus Krisztus sajátos alakjára. A relativizmus… nem építı megoldása a prob-
lémának.”480
2) Zsákutca és járhatatlan a szektás megoldás is, nevezetesen, hogy
„csak azok üdvözülnek, akik ráhangolódnak az én partikuláris hitvallásomra,
az emberiség tömegei pedig pusztulásra, vagy kárhozatra vannak ítélve. Pon-
tosan korunk pluralis természetébıl adódik, hogy minden szektás igényt úgy
tekint, hogy az fenyegeti a békét, s az emberi létezésnek azt a képességét,
hogy az emberek közös szociális rend szerkezetében együtt éljenek. Ha a rela-
tivizmus megpróbálja konzerválni a különbözı »világnézetek« elismert vi-
szonylagos értékeit, akkor a keresztyén vagy a vallásos szektariaizmus pedig a
sajátos, a tradíciókban adott partikuláris értékekhez való hőséget akarja kon-
zerválni anélkül, hogy megkockáztatná ténylegesen ütköztetni azokat az érté-
keket a valósággal. Ennek a megközelítésnek az elfogadása Isten terve vere-
ségének az elfogadása lenne, mind a teremtés, mind Jézus Krisztus
inkarnációja, mind annak az eszkatologikus ígéretnek a vonatkozásában, hogy
mindeneket egybeszerkeszt Krisztusban.”481
E. Castro ezzel a tézisével mélyen belenyúl abba a darázsfészekbe,
aminek a létezésérıl tudtak már Nairobi elıtt is, de igazából óvakodtak bele-
nyúlni, s ami azután – a Nairobi után következı konferenciákon alaposan fel
lett bolygatva. Részben az ilyen nézetek elleni tiltakozásból született a
Lausannei Elkötelezés is, s ezek és a hasonló nézetek váltották és váltják ki az
evangelikál tiltakozásokat is.
A kérdésnek mindazáltal legalább két oldala van, s mindkettıvel becsületesen
szembe kell nézni.
A kérdés egyik oldala: a Krisztusban adott kijelentés és megváltás páratlansá-
gának a megvallását szektarianizmusnak, szektás dolognak minısíteni – bibli-
ai talajon állva képtelenség, sıt egyenesen blaszfémia. E. Castro egyáltalán
nem tesz különbséget a keresztyénség és a többi vallás között. De hiszen ez
éppen a pluralizmus eszméjébıl következik. A pluralizmus eszméje azonban
nem kijelentés. Sem a pluralizmus, sem a globalizmus nem léphet a kijelentés
helyére, nem léphet fel a kijelentés igényével. Isten kijelentése nem bontható
fel: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz
ıbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3, 16); „és nincsen üd-
vösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név,
amely által üdvözülhetnének” (ApCsel 4,12). Arra a kérdésre, hogy ki üdvö-
zülhet, Jézus egykor megfelelt, és ma is azt feleli: „Ami lehetetlen az embe-
reknek, az Istennek lehetséges” (Lk 18,27). Az egyetlen név megvallása nem
exkluzivizmus, nem kirekesztés, hanem isteni misztériumban való részesedés,
s egyben „elıre reménykedés” a Krisztusban (vö. Ef 1,12).
A dolog másik oldala az, hogy a keresztyénség és a vallások kérdése teológia-
ilag feldolgozatlan. Ezt a hiányt sürgısen pótolni kellene. De a problémával
valóban teológiailag kell foglalkozni. Ez azt jelenti, hogy a Szentírás alapján
kell kidolgozni, s nem csak azt kell figyelembe venni, hogy Luthernek és Karl
Barthank mi volt a véleménye, hanem azt is, amire az egyházatyák eljutottak,

480
E. Castro: Mission in a Pluralistic Age. IRM Vol. LXXV. No. 299. July 1986. 201.p.
481
E. Castro: Mission in a Pluralistic Age. IRM Vol. LXXV. No. 299. July 1986. 201.p.
326
s amit Kálvin tanított. Isten hatalmas dolgai mennek végbe az egyházon belül
és az egyházon kívül is, az egyház által és az egyház nélkül is Szentlelke által.
Isten kijelentése, terve végsı beteljesedése felıl egy percig se legyen kétsé-
günk. Minden okunk megvan rá, hogy erre a dologra nézve is buzgón kérjük:
„Add értenünk felséges dolgaidat.”
3) „Szintén elvetjük a Bahái stílus könnyed vagy mesterkélt szinkre-
tizmusát is… Bár valami szinkretizmus elkerülhetetlen az emberi találkozá-
sokban, elvetjük azt a feltevést, hogy lehetséges úgy összeállítani egy vallást,
hogy minden létezı vallásból teszünk bele egy kicsit.”482
De nem csak olyan szinkretizmus lehetséges, ami zsákutca, s ezért elve-
tendı. A szinkretizmus kérdése felvetıdik pozitív tartalommal is. Kissé ár-
nyaltabban, körültekintıbben fogalmazva: azok mögött a törekvések, vélemé-
nyek és érvelések mögött, amelyek pozitív szerepet szánnak a
szinkretizmusnak, van valami igazságtartalom, valamilyen valós kérdésre
keresik a megoldást. Lényegében a más vallásokban (nem keresztyén vallá-
sokban) jelenlevı, fıleg etikai igazságok értékelésérıl van szó.
Nairobiban M. M. Thomas, aki korábban az Egyházak Világtanácsa
Központi Bizottságának az elnöke volt, érvelt egy Krisztus-központú szinkre-
tizmus mellett. M. M. Thomas nem csupán valami kulturális szinkretizációra
gondol, ami Krisztus személye körül centralizálódik, s amivel el lehetne ke-
rülni a vallási szinkretizmus gyanúját. M. M. Thomas szerint fel kell fedezni a
szinkretizmus szó missziói jelentıségét. A Krisztus-centrikus szinkretizmuson
M. M. Thomas olyan nyitottságot és bizalmat ért, ami legalábbis nem zárja ki,
hogy „bármi történik is Jézus Krisztus személye körül, az ı Lelke által törté-
nik. Ez valóban kihívást jelent számunkra: Bízunk Jézus neve hatalmában?
Vagy annyira félénkek vagyunk, hogy »szakralizáljuk« a nyugati szinkretiz-
mus létezését Krisztusnak a más vallásokkal való találkozása állandó normá-
jaként és kritériumaként? M. M. Thomas egy publikálatlan könyvében egy
gyönyörő kifejezést használ, amit szeretnék itt idézni: »Hagyjuk kockáztatni
Krisztust – a Krisztusért«. Adjunk szabadságot Jézus Krisztusnak, hogy vallá-
sokat és ideológiákat oly módon járja át belülrıl, ahogyan csak ı képes. Nem
kell metodistává vagy lutheránussá lenniük, de mutassák fel Krisztusnak azt a
teljességét, amit a történelemben megjelent, bennünk munkálkodó Lélektıl
kaptak.”483
„Az, amit M. M. Thomas hangsúlyoz, s amit szeretnék a magamévá
tenni – írja E. Castro – nagyon világos. Nem vagyunk érdekeltek olyan szink-
retizmusban, amelynek az a célja, hogy valami magas szintő, mesterkélt val-
lást teremtsen; nem halászunk ki egyes vallásokból elemeket, hogy megpró-
báljunk valami új vallást létrehozni. Megpróbáljuk – Jézus szabadsága
jegyében – megkockáztatni a dialógust más vallásokkal, engedve a Szentlé-
leknek, hogy vezesse a folyamatot, egy olyan folyamatot, ami kétségtelenül
kétértelmő (félreérthetı), s ami az ember bőne miatt lehet kissé bolondos
(touched), s tartalmazhat olyan elemeket, amelyek nem egészen egyeztethetık
össze az evangélium központi üzenetével. De ugyan miben különbözik ez a

482
E. Castro: Mission in a Pluralistic Age. IRM Vol. LXXV. No. 299. July 1986. 201.p.
483
E. Castro: Mission in a Pluralistic Age. IRM Vol. LXXV. No. 299. July 1986. 209.p.
327
mi keresztyén históriánktól? A mi polgári vallásunk, amit kialakítunk, nem
itatódik át újra és újra emberi bőneinkkel és olyan kulturális elemekkel, ame-
lyek teljesen idegenek Jézus Krisztus evangéliumától? Arra hivattunk, hogy
kockáztassunk. A felszabadítás teológia számol a kockázattal… de ez olyan
kockáztatás, amely lehetıvé teszi valami új megjelenését, a szíveknek, hogy
felmelegedjenek, az akaratoknak, hogy motiváljanak, az álmoknak, hogy
megálmodják ıket. Ennek a Jézus Krisztusban való kockáztatásnak óriási
evangelizációs (missziói) következményei vannak, úgy, ahogyan M. M.
Thomas mondja: »A tudatos döntésnek Krisztus-centrikusnak kell lennie, a
megtérés folyamatát komolyan kell venni… A keresztyén cél a „Krisztus-
centrikus szinkretizmus”. Ez a megközelítés lehetıvé teszi a keresztyéneknek,
hogy nyitottak legyenek a kulturális és a vallási szintek (levels) interpretálá-
sánál, de Jézus Krisztusra nézve, aki a megkülönböztetés és az összefüggés
princípiuma.« A pluralista vallási szituációban, és figyelembe véve vallásközi
kapcsolatának relativitását, arra vagyunk felszólítva, hogy Jézusra mutassunk,
s várjunk Isten meglepetéseire a történelemben.”484
Az elızıkbıl kitőnik, hogy mind M. M. Thomas, mind E. Castro mást
ért szinkretizmus alatt, mint amit elsıdlegesen és teológia-történetileg jelent.
A kérdés az, hogy szükséges-e valami más jelölésére a szinkretizmus szó
használata. M. M. Thomas és E. Castro is lényegében a keresztyén és a nem
keresztyén vallások problematikájának az átgondolásáról beszél. Meglepı,
hogy a viták során az interpretatio romana (római interpretáció, értelmezés, az
istenek azonosítása) az egyházatyák logosz szpematikosz tana, valamint Kál-
vin vonatkozó fejtegetései szinte, vagy teljességgel szóba nem kerülnek. A
Biblia alapján, a ránk bízott drága kincs birtokában mindent el kell utasíta-
nunk, ami megkérdıjelezné Jézus Krisztus személyének és váltságmővének
páratlanságát. Ugyankkor ezekben a dolgokban is igaz, hogy Isten nagyobb a
mi szívünknél, s hatalmas dolgai másként mennek végbe, mint ahogyan az
írástudók képzelték és képzelik. Ha már annyira hangsúlyozzuk, hogy a misz-
szió missio Dei, akkor legyünk nyitottak Isten minden elképzelést felülmúló
tettei elıtt.
A misszió módját illetıen egyre erıteljesebb a dialógus, mint a másik
felet leginkább tiszteletben tartó mód hangsúlyozása. A feszültségeket, ellen-
téteket kibékítı, s egyben elgondolkodtató, amit E. Castro a dialógussal kap-
csolatosan mond: „Nem kell ellentétet csinálni misszió és dialógus között. Az
igazság az, hogy vannak emberek, akiknek sajátos evangelista elhívásuk van,
s vannak, akik úgy érzik, hogy ıket a vallások közötti dialógus elımozdításá-
ra hívta el Isten. De semmi esetre sem cselekedhetnek az evangelisták dialó-
gusi magatartás nélkül, s egyetlen dialógus sem lesz valódi és tisztességes, ha
keresztyén voltuk evangelista dimenziója hiányzik belıle.”485
Nem feledve azt az alapigazságot, hogy minden misszió dialógus és
minden dialógus misszió, szükséges lenne elgondolkodni azon, hogy bár az
evangelizáció (evangelism) és a dialógus valóban két különbözı dolog, mégis
ugyanazon egy isteni terv megvalósításának az eszköze, nevezetesen, hogy

484
E. Castro: Mission in a Pluralistic Age. IRM Vol. LXXV. No. 299. July 1986. 210.p.
485
E. Castro: Mission in a Pluralistic Age. IRM Vol. LXXV. No. 299. July 1986. 204.p.
328
„az Úr lesz a király az egész földön. Azon a napon az Úr lesz az egyetlen
Isten, és a neve az egyetlen név” (Zak 14, 9). A kegyelmi ajándékok és az
elhívások Istentıl vannak. Ki-ki azt mővelje – Isten iránti felelısségben, a
Szentírás alapján, a Szentlélek vezetésével – amire kegyelmi ajándékot és
elhívást kapott, megbecsülve egymás kegyelmi ajándékát és elhívását.
A nagygyőlés részletesen foglalkozott a misszió lényegének, miben lé-
tének a kérdésével.
Az egyház arra hivatott, hogy a megfeszített Krisztust prédikálja, aki Isten
hatalma és bölcsessége. „Az evangelizáció (misszió) ennélfogva az Isten ön-
feláldozó szeretetéért való hálaadásban gyökeredzik, a feltámadott Úrnak való
engedelmességben. Az evangélium hirdetése ahhoz hasonló, mint amikor az
egyik koldus megmondja a másiknak, hogy mindketten hol találnak kenye-
ret.”486
A misszió holisztikus, amit Nairobiban így fogalmaztak meg: az egész evan-
gélium hirdetése, az egész személynek, az egész világon, az egész egyház
által. A holisztikus misszió tartalmi kifejtésével a Nyilatkozat 53-70. pontjai
foglalkoznak. A korábbi meghatározásokhoz képest lényegesen új elem nincs
bennünk.487

Melbourne, 1980. május 12-25.

Kilencedik világmissziói konferencia

A konferencia a „Jöjjön el a te országod” fıtémával foglalkozott. A fı-

témát négy altémára osztották: (1) Jó hír a szegényeknek. (2) Isten országa és
az emberi erıfeszítések. (3) Az egyház bizonyságtétele Isten országáról. (4) A
megfeszített és feltámadott Krisztus kérdıre vonja az emberi hatalmat. A fı-
téma a missziói üzenet tartalmára helyezte a hangsúlyt, s egyszerre buzdított
imára és cselekvésre.
A konferencia feszült világhelyzetben győlt össze. Afganisztánban há-
ború dúlt. Nicaraguában és Zimbabweban polgárháború pusztított. A techno-
lógiai hadviselés eszkalációja fenyegetett. A leszerelési tárgyalások a nagyha-
talmak között elakadtak. A gazdagok és a szegények közötti szakadék
láthatóan növekedett. „Úgy tőnt – írja E. Castro – hogy az emberiség képes a
problémákat analizálni s a megoldási lehetıségeket valamelyest felismerni, de
hiányzik a politikai, morális és szellemi akaraterı, s látjuk, hogy világunk
lassan, folyamatosan apokaliptikus jövı felé sodródik.”488 Ilyen körülmények
között győltek össze a delegátusok a „Jöjjön el a te országod” téma körül.
„Melbournet ezért nem szabad olyan konferenciának tekinteni, amelyen a
keresztyén hit tanairól, gondolatairól és magyarázatokról folyt a vita. Egzisz-
tenciális, összekapcsoló kísérletnek kell tekinteni, amikor az imádság légkör-

486
New Directions, 10.p.
487
Részletesen lásd: In: New Directions, 10-11.p.
488
E. Castro: Gute Nachricht für die Armen. Gedanken nach der Konferenz von Melbourne.
In: Evangelische Mission. Jahrbuch 1981. Missionshilfe Verlag Hamburg. (é.n.). (82-96)
92.p.
329
ében lépésrıl-lépésre lefektettük, amit keresztyén hivatásunkként felismer-
tünk.”489
Jézus Krisztus az Isten országa evangéliumát hirdette, ezért a példája szerinti
misszió tartalma is az Isten országa. Az Isten országa jó hír, örömhír a szegé-
nyeknek. Az I. szekció megállapítása szerint „az a misszió, amely tudatában
van az Isten országának, a szabadításon és nem az elnyomáson, az igazságos-
ságért és nem a kizsákmányoláson, a teljesség és nem az leszegényedés, a
szabadság és nem a szolgaság, az egészség és nem a betegség, az élet és nem
a halál érdekében fáradozik. Teljesen mindegy, hogy a szegényeket miként
határozzuk meg, ez a misszió rájuk érvényes.”490
Az adott helyzetben, amikor a szegénység egyre nagyobb méreteket
ölt, következményei pedig egyre tragikusabbak, érthetı, hogy a konferencia
érdeklıdésének, figyelmének elıterében a gazdasági és politikai szegények
állottak. A jó hír azonban mindenféle szegénynek szól, amint erre utalás is
történt. A »szegény« bibliai fogalmának különbözı meghatározásait nem
szabad kijátszani egymással szemben. Mindazáltal a konferencián résztvevık
véleménye megoszlott. Más nyitott kérdések is maradtak. Csupán néhányat
hadd említsünk meg:
Van-e valami speciális evangélium a gazdasági és politikai értelemben vett
szegények számára? Hogyan oldható fel az a feszültség, hogy ami jó hír a
szegényeknek, az rossz hír a gazdagoknak? Vagy: ami jó hír a fehéreknek, az
rossz hír a feketéknek, ami fordítva is érvényes.
Jézus úgy hirdette az Isten országa evangéliumát, hogy megtérésre hívta az
embereket, a szegényeket és a gazdagokat egyaránt. Bár a konferencia foglal-
kozott a megtérés kérdésével, a megtérés teológiájának felvázolásával, vagy
legalább a szükségességének a felvetésével adós maradt. A bibliai értelemben
vett megtérésnek ebben az összefüggésben is radikális következményei van-
nak, illetve kellene, hogy legyenek. S további kérdés: honnan jön az erı az
ilyen megtéréshez?
A konferenciával kapcsolatos beszámolók és értékelések általában a
konferencia egyik, vagy egyenesen a legnagyobb eredményének tekintik az
úrvacsora felfedezését: „A szent úrvacsorában a keresztyének Urunk totális
önátadására emlékeznek, aki gazdag volt, és letette minden gazdagságát, hogy
részesévé legyen a világ nyomorúságának, s aki végül feláldozta életét, hogy
halála által mindenki életet nyerjen. A megváltás mőve és a világ problémái-
ban való részvétel ebben a közös cselekményben, a kenyér és a bor kiosztásá-
ban, ami Krisztus teste és vére, szorosan össze van kapcsolva. Pál ismételten
emlékeztet arra, hogy amikor az Úr vacsoráját ünnepeljük, az Úr halálát kell
hirdetni, míg eljön. A szent úrvacsora maga az evangélium hirdetése… Az
Isten országának a jele, az a pillanat, amelyben az egyház sákramentummá
lesz, amely a történelem sokértelmőségében az Ország utolsó vacsoráját hir-
deti. A szent úrvacsora teszi lehetıvé számunkra, hogy missziói dialógusban
részt vegyünk az egyház sakramentális életében. Nem kötelességérzetbıl -
»engedelmeskedni kell a parancsnak«-, nem is valami buzgóságból -»ezt vagy
489
E. Castro: Gute Nachricht für die Armen. Gedanken nach der Konferenz von Melbourne.
In: Evangelische Mission. Jahrbuch 1981. 83.p.
490
In: E. Castro: Gute Nachricht für die Armen. 89.p.
330
azt meg kell tennünk«, hanem az Isten elrejtett titkában való részesülésre kon-
centrálva.” 491 Tehát az úrvacsora lenne az erıforrás. Nyilvánvaló, hogy nem
kívánjuk az úrvacsora jelentıségét kisebbíteni. Mindazáltal fel kell tenni a
kérdést: Ha ez így van, akkor miért nem oldódott meg már régen ez a kérdés,
hiszen az úrvacsora még az egyház legelesettebb korszakaiban is megmaradt
„ablakban felejtett mécsesként.” Úgy tőnik, hogy fenyeget a sákramentaliz-
mus, az ex opera operato veszedelme. Az úrvacsora nem önmagától, hanem a
Szentlélek által lesz élı közösséggé Jézus Krisztussal. Nem az „Isten elrejtett
titkára való koncentrálás”, hanem a Szentlélek által jön az erı.
Valóban mind szép és igaz, amit Melbourneben a szegényeknek szóló jó hír-
rıl elmondtak, s amiket már Melbourne elıtt is megláttak. Az alapvetı prob-
léma az, hogy csak szép szavak, biblikus igazságok maradnak, amelyek a Jak
2, 15-16 ítélete alá esnek: „Ha egy férfi – vagy nı – testvérünknek nincs ruhá-
ja, és nincs meg a mindennapi kenyere, valaki pedig ezt mondja nekik közüle-
tek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól, de nem adjá-
tok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az?”

A Lausanne Bizottság konzultációi, 1980-1982.

A kilencedik világmissziói konferencia (Melbourne, 1980. május 12-

25) és az EVT a hatodik nagygyőlése (Vancouver, 1983. július 24-augusztus
10) a Lausanne Bizottság három konzultációt is rendezett: High Leigh (Lon-
don egyik külvárosa), 1980. március 17-21; Pattaya (Thaiföld), 1980. június
16-27; Grand Rapids, 1982. június 19-25. Ezek a konzultációk azért lényege-
sek, mert a Melbourneben kiélezett kérdésre (a misszió és a szociális kérdé-
sek), konkrét, gyakorlati választ kerestek.
A londoni konzultáción, amelynek a rendezésében a World
Evangelical Fellowship (Evangéliumi Világszövetség) is részt vett, az egysze-
rő életmódot állították a tanácskozás középpontjába, s a jelenlegi helyzetben
ezt tekintették járható útnak. A teremtı Isten rendelésébıl az ember a terem-
tett, Isten által ajándékozott javak sáfára. A bőnbánat szava után az elkötele-
zésben kimondják: „Ezért elhatároztuk, hogy Istent minden dolog tulajdono-
saként tiszteljük, s eszünkbe véssük, hogy a földnek vagy a javaknak csupán a
sáfárai, és nem tulajdonosai vagyunk, s azokat mások szolgálatába állítjuk, s a
szegényekkel keressük az igazságosságot, akiket kizsákmányolnak, s erıtle-
nek ahhoz, hogy megvédjék magukat”.492 A „mindenség újjáteremtése”
(ApCsel 3,21) Krisztus visszajövetelekor történik meg, de éppen ebbıl követ-
kezik, hogy napjainkban mindent meg kell tenni az emberi méltóság érdeké-
ben.
A szegénységrıl és a gazdagságról szólva a tanácskozás résztvevıi az
elkötelezésben megállapítják, hogy „a kényszerő szegénység bőn Isten jósá-
gával szemben. A Biblia ezt a tehetetlenség összefüggésébe állítja, mivel a

491
E. Castro: Gute Nachricht für die Armen. Gedanken nach der Konferenz von Melbourne.
In: Evangelische Mission. Jahrbuch 1981. 94.p.
492
In: Basic Statements 1974-1991. – New Directions in Mission and Evangelizatoin. . 1.
Basic Statements 1974-1991. Edited by: James A. Scherer, Stephen B. Bevans, S. V. D.
Orbis Books. Maryknoll, New York 10545 (1992). 269.p.
331
szegények nem tudják megvédeni magukat. Isten felszólítja az uralkodókat,
hogy hatalmukat a szegények megvédésére, és ne a kizsákmányolásukra hasz-
nálják fel. Az egyháznak az igazságtalansággal szemben Isten és a szegények
mellé kell állni, együtt szenvedve velük, s felszólítva az uralkodókat, hogy
teljesítsék feladatukat, amit Istentıl kaptak.”493
Jézus nyomatékosan beszélt arról, hogy a kapzsiság minden fajtájától
ırizkedni kell (Lk 12,15), s arra is figyelmeztetett, hogy a gazdagok nehezen
mennek be az Isten országába (Mt 19,23). „Hisszük – vallják az Elkötelezés-
ben – hogy Jézus ma is hív egyeseket (talán éppen minket), hogy a teljes,
önkéntes szegénységben kövessük ıt. İ mindazokat, akik ıt követik, a gaz-
dagság csábításával szembeni belsı szabadságra hívja (mert lehetetlen Istent
és a pénzt szolgálni), valamint áldozatkész nagylelkőségre („legyenek gazda-
gok a jó cselekedetekben, adakozzanak szívesen, javaikat osszák meg mások-
kal”, 1Tim 6,18). Valóban, a keresztyén nagylelkőség mozgató ereje a példa-
képe magának Jézus Krisztusnak a példája, aki noha gazdag volt, szegénnyé
lett, hogy mi az ı szegénysége által meggazdagodjunk (2Kor 8, 9). Ez drága,
önkéntes önfeláldozás volt, s az a szándékunk, hogy keressük kegyelmét,
hogy kövessük ıt.”494
Az ısegyház az új korszak új közössége volt, olyan, amilyet addig
nem ismertek. Úgy szerették egymást, hogy javaikat megosztották egymással.
Mindez teljesen önkéntes volt, s noha rendelkeztek bizonyos magánvagyon-
nal, „senki sem mondott vagyonából bármit is a magáénak, hanem mindenük
közös volt” (ApCsel 4,32). S ez eredményezte, hogy „nem volt közöttük
egyetlen szőkölködı sem (ApCsel 4,34). Pál apostol is erıteljesen hangsú-
lyozta a testvéri közösség szükségességét (1Kor 11,20-24), s maga is igyeke-
zett mindent megtenni a szükségben lévı szentekért (2Kor 8,10-15). Az egy-
szerő életstílusból az is következik, hogy az egyház bizonyos közösségi
kiadásait – pl. utazás, szállás, ellátás – a minimumra kell csökkenteni; ugyan-
ez vonatkozik a személyes életvitelre is. Át kell gondolni a bevételeinket és a
kiadásainkat, különbséget kell tenni a szükséges dolgok és a luxus között, az
alkotó hobbi és az üres státusszimbólum között, meg kell vizsgálni ünnepi
szokásainkat. Mindezt azért, hogy embertársainkon segíthessünk. „Krisztus
arra hív bennünket, hogy legyünk a világ sója és világossága, hogy megakadá-
lyozzuk szociális romlását, s hogy megvilágítsuk sötétségét. De világossá-
gunknak fényleni kell, sónknak meg kell tartania ízét. Ahol ez az új közösség
a legvilágosabban különbözik a világtól – értékeiben, normáiban és életstílu-
sában – ott radikálisan vonzó alternatívát mutat a világnak, s ezzel teszi a
legtöbbet Krisztusért. Elkötelezzük magunkat, hogy imádkozunk és dolgo-
zunk egyházunk megújulásáért.”495 „Meggyızıdésünk, hogy a jelenlegi szo-
ciális igazságtalanság annyira iszonyatos az Úr szemében, hogy igen nagy
változásra van szükség.”496
A szociális igazságossággal és az egyszerő életmóddal kapcsolatosan
mondottak nem teszik szükségtelenné, és nem helyettesíthetik az evangélium

493
In: Basic Statements 1974-1991. 269.p.
494
In: Basic Statements 1974-1991. 270.p.
495
In: Basic Statements 1974-1991. 270. 271.p.
496
In: Basic Statements 1974-1991. 271.p.
332
hirdetését. Nem adhatjuk fel, hogy proklamáljuk Krisztust Megváltóként és
Úrként. „A felelıs életmódra való felhívás nem választható el a felelıs bi-
zonyságtételtıl.”497
„Döntésünk: Mivel szabadságunk van Jézus Krisztus áldozata által,
hívásának engedelmeskedve, a szegények iránti szívbıl jövı részvéttel, az
evangelizáció, a fejlıdés és az igazságosság érdekében, s az ítélet napja ko-
moly várásában, alázatosan elkötelezzük magunkat igaz és egyszerő életvitel-
re, s hogy ebben segítjük egymást, másokat pedig bátorítunk, hogy csatlakoz-
zanak hozzánk.”498
Csak megismételhetjük az ismertetés elején mondottakat: ez az, amit
az adott helyzetben tehetünk, és tennünk kell.
A pattayai konzultáción résztvevık száma meghaladta a nyolcszázat.
A konzultáció témája a világmisszió volt. A konzultáción megjelentek egyet-
értettek abban, hogy a missziói szolgálatban elsı a szeretet: „nem tudunk
evangelizálni, ha nem tudunk szeretni;”499 második az alázat: olykor a mi
hibánk, hogy az emberek nem fogadják el az evangéliumot; harmadik a becsü-
letesség: bizonyságtételünk elveszíti hitelességét, ha életünk, életmódunk
ellentétben van vele; negyedik az erı: tudjuk, démoni erıkkel állunk szemben,
ezért a missziói szolgálatban nélkülözhetetlenül szükséges az erı, a Szentlélek
jelenléte.
Ez a konzultáció is elkötelezéssel fejezıdött be. Az elkötelezés egyes
tételei híven tükrözik a résztvevık teológiai álláspontját, valamint a
melbournei világmissziói konferencia és a londoni konzultáció hatását. Az
Elkötelezés tizenkét pontból, valamint rövid bevezetésbıl és záradékból áll:
„Jézus világos parancsa fényében, hogy elmenvén tanítványokká kell
tenni a népeket, valamint a mindent átfogó tekintélye és minden ember iránti
szeretete fényében ünnepélyesen elkötelezzük magunkat Krisztus elıtt, mely-
nek teljesítéséhez az ı kegyelmét kérjük.
1. Megfogadjuk, hogy Krisztus uralma alatt élünk, az ı akaratát és di-
csıségét tartjuk szem elıtt, s nem a magunkét.
2. Megfogadjuk, hogy a világ evangelizálásáért dolgozunk, s Krisztusról
és az ı megváltásáról szóval és cselekedettel bizonyságot teszünk.
3. Megfogadjuk, hogy a szőkölködıket és az elnyomottakat szolgáljuk, s
Krisztus nevében keressük a segítséget és az igazságosságot számuk-
ra.
4. Megfogadjuk, hogy szeretjük azokat, akiknek a szolgálatára elhívat-
tunk, úgy, ahogyan Krisztus szeretett minket, és szükségükben azono-
sítjuk magunkat velük.
5. Megfogadjuk, hogy imádkozunk a gyülekezetért és a világért, hogy
Krisztus újítsa meg gyülekezetét, hogy elérje világát.
6. Megfogadjuk, hogy tanulmányozzuk Isten igéjét, hogy Krisztust ke-
ressük benne, s hogy alkalmazzuk magunkra és kortársainkra.
7. Megfogadjuk, hogy Krisztus nagylelkőségével adunk, s hogy meg-
osztjuk másokkal, amit ı nekünk adott.
497
In: Basic Statements 1974-1991. 272.p.
498
In: Basic Statements 1974-1991. 273.p.
499
In: Basic Statements 1974-1991. 275.p.
333
 8. Megfogadjuk, hogy elmegyünk oda, ahová Krisztus küld bennünket,
és sohasem rendezkedünk be olyan kényelmesen, hogy költözködés
többé ne jöhessen szóba.
9. Megfogadjuk, hogy fáradozunk azon, hogy mozgósítsuk Krisztus né-
pét, hogy az egész gyülekezet vigye az egész evangéliumot az egész
világnak.
10. Megfogadjuk, hogy együtt munkálkodunk mindazokkal, akik osztoz-
nak velünk Krisztus igaz evangéliumában, hogy elérjük azokat a né-
peket, amelyeket eddig nem értünk el.
11. Megfogadjuk, hogy keressük Krisztus Lelkének erejét, akivel betölt
bennünket, s aki rajtunk át árad.
12. Megfogadjuk, hogy buzgón várjuk Krisztus visszajövetelét, s az ı
szolgálatában tevékenykedünk eljöveteléig.

Hisszük, hogy Isten, aki felmagasztalta Fiát, Jézus Krisztust, vezetett

minket e fogadalom megtételére. Reménységgel és imádsággal hívjuk Jézus
minden tanítványát, hogy csatlakozzon elkötelezésünkhöz, hogy a világ evan-
gelizálásán együtt munkálkodjunk.”500
A harmadik konzultációra Grand Rapids-ben került sor (1982. Június 19-
25). A konzultációt az LCWE (Lausanne Comittel on World Evangelization)
a WEF (World Evangelical Fellowship) közremőködésével. A konzultáció
témájául az evangelizáció (misszió) és a szociális felelısség kapcsolatának
kérdését tőzték ki. Erre azért volt sürgetıen szükség, mert a kérdés körül za-
var támadt. A thailandi Nyilatkozat megerısítette a Lausanne Szövetség állás-
pontját, hogy az evangélium hirdetése és a szociálpolitikai kérdés felvállalása
egyaránt része a keresztyén küldetésnek. Ez a megállapítás részben módosítot-
ta a korábbi nyilatkozatot, hogy „az egyház missziójában az evangelizáció
szent szolgálatának elsıbbsége van.”501 Ez a kétértelmőség számos
evangelikálnál zavart keltett, mert úgy érezték, hogy a LCWE nem törıdik
eléggé a szociális igazságossággal. Olyan személyek, akik ezt a nézetet képvi-
selték, szándéknyilatkozatot köröztek, amellett érvelve, hogy ismét el kell
különíteni az evangelizációt és a szociálpolitikai kérdéseket.
A konzultáció eredményeit összefoglaló Nyilatkozatban mindenekelıtt átte-
kintik a kérdés történeti hátterét. Az egyház, történelme során, valamint az
ébredési mozgalmak (a Nagy Ébredés Észak-Amerikában, a pietizmus Né-
metországban, az evangelikál ébredés Angliában) különbözı módon viszo-
nyult a kérdéshez: a keresztyén emberek önzetlenül végezték mindkét szolgá-
latot, „anélkül, hogy szükségesnek érezték volna definiálni azt, amit
cselekszenek, s hogy miért cselekszik. Így a kettı kapcsolatának kérdése, ami
a konzultáció összehívásához vezetett, viszonylag új kelető.”502 Az úgyneve-
zett „szociális evangélium” a liberális teológia gyümölcseként jelent meg a
19. század végén, a 20. század elején. „Többen közülük összetévesztették az
Isten országát – általában a keresztyén civilizációval, s fıleg a szociális de-
mokráciával, s azt gondolták, hogy szociális programjukkal megvalósíthatják
500
In: Evangelische Mission. Jahrbuch 1981. Missionshilfe Verlag Hamburg. 153.p.
501
In: Basic Statements 1974-1991. 276.p.
502
In: Basic Statements 1974-1991. 277.p.
334
a földön az Isten országát.”503 Tehát ez a háttere az evangelikálok érzékenysé-
gének, mert a régi herezis feléledésétıl tartanak. Ugyanakkor az
evangelikálok is tudatára ébredtek a szociális felelısségnek, de „az a felelıs
szociális cselekvés, amit a bibliai evangélium helyez ránk, és a liberális „szo-
ciális evangélium”, ami az igazi evangélium kiforgatása, két merıben külön-
bözı dolog.”504
A probléma másik oka a dichotomikus szemlélet, ami gyakran meg-
határozta gondolkodásunkat. „Helytelenül különbséget tettünk a test és a lé-
lek, az egyén és a közösség, a megváltás és a teremtés, a kegyelem és a termé-
szet, az ég és a föld, a megigazulás és az igazságosság, a hit és a cselekedetek
között. Bizonyos, hogy a Biblia is különbséget tesz ezek között, de kapcsolat-
ba is hozza ıket egymással, s arra tanít bennünket, hogy mindegyik párt a
teremtı feszültség dinamikájában szemléljük.”505
Vannak azonban speciális esetek is, valamint nem hagyhatjuk figyel-
men kívül a kegyelmi ajándékokat sem. Az irgalmas samaritánus – tekintsük a
keresztyén ember megszemélyesítıjének – nem kezdett el bizonyságot tenni,
hanem bekötözte a sebeket. Filep az etióp kincstárnoknak nem a szociális
problémákról beszélt, hanem Krisztusról. A Biblia szerint különbözı kegyel-
mi ajándékok vannak, s kinek-kinek azzal az ajándékkal kell szolgálni, amit
kapott (Ef 4,11; Róm 12,7; 1Pt 4,11; 1Kor 12,14-26). S a legjobb példa az
ApCsel 6. Az apostolok a könyörgés és az ige szolgálatát, a diakónusok pedig
az asztalok körüli szolgálatot végzik. A diakónusok szociális szolgálatot vé-
geztek, ugyanakkor bizonyságot is tettek.
A Nyilatkozat az evangélium hirdetése és a szociális tevékenység
három féle kapcsolatáról beszél.
a) A szociális tevékenység az evangélium hirdetésének a következménye.
b) A szociális tevékenység lehet híd az evangélium hirdetése számára.
c) A szociális tevékenység nem csak következménye az evangélium hirdeté-
sének, nem is csupán híd az evangélium számára, hanem a partnerség kifeje-
zıje is. „Nem lehet tehát azt mondani, hogy ezek azonosak egymással, mert
az evangélium hirdetése nem szociális felelısség, a szociális felelısség sem
evangelizáció, azonban mindegyik magában foglalja a másikat.”506

A Nyilatkozatban szó van az elsıbbség kérdésérıl is. A Nyilatkozat

két dolgot hangsúlyoz. Elıször azt, hogy az evangélium hirdetésének prioritá-
sa van, de ez a prioritás nem idıi, hanem logikai. Ez azt jelenti, hogy adott
esetben a szociális cselekvés idıileg megelızheti a bizonyságtételt. Másod-
szor: Az evangélium hirdetése az emberek örök sorsára irányul, a megváltás
jó hírét hozza számunkra. „ A keresztyének tehát valami olyasmit cseleksze-
nek, amit senki más nem tehet. Úgyszólván sohasem kell válaszoltanunk a
fizikai és a lelki éhség megelégítése között, vagy a test meggyógyítása és a
lélek megmentése között, a felebarátunk iránti hiteles szeretet arra késztet
bennünket, hogy mint egész személynek szolgáljunk neki. Ha pedig mégis

503
In: Basic Statements 1974-1991. 277.p.
504
In: Basic Statements 1974-1991. 277.p.
505
In: Basic Statements 1974-1991. 277.p.
506
In: Basic Statements 1974-1991. 279.p.
335
választanunk kell, akkor meg kell mondanunk, hogy minden embernek legfı-
képpen és végsı fokon Jézus Krisztus megváltó kegyelmére van szüksége,
ezért a személy örök, lelki megváltása fontosabb, mint az idıi és anyagi jólét
(vö. 2Kor 4,16-18)… A választás, hitünk szerint, messzemenıen elméleti. A
gyakorlatban, mint Jézus nyilvános szolgálatában, a kettı elválaszthatat-
lan.”507
A konzultáció tehát igyekezett biblikus választ adni a felvetıdött kér-
désre, s a válasszal nem is maradt adós. Az egyház valóban Krisztus teste, s
ebben az egységben kell látni és megélni a különbözı tagok más és más szol-
gálatát.

Vancouver (Kanada), 1983. július 24- augusztus 10.

Az EVT hatodik nagygyőlése

A nagygyőlés „Jézus Krisztus a világ élete” fıtémával foglalkozott. A

misszió és evangelizáció kérdését a 3.1. csoport tárgyalta, „Bizonyságtétel egy
megosztott világban” címmel. A kérdést öt témára osztották: kulturális kon-
textus, istentisztelet, bizonyságtétel a gyermekek között, bizonyságtétel a
szegények között, bizonyságtétel más élı hitő emberek között.
A nagygyőlésen igen nagy teret kapott a kulturális kontextualitás. A
témában valójában újat nem mondtak. Figyelemre méltó az a megállapítás,
hogy „nem minden kultúra minden aspektusa szükségszerően jó.”508
A más élı hitő emberek közötti bizonyságtételt illetıen a nagygyőlés
nyilatkozata szerint különbséget kell tenni a bizonyságtétel és a dialógus kö-
zött. Bizonyságtétel alatt az értendı, amikor egy keresztyén, vagy egy keresz-
tyén közösség szóval és cselekedettel vallást tesz Jézus Krisztusról, s a hallga-
tókat válaszadásra szólítja fel. A dialógus pedig olyan emberek találkozása,
akik a végsı realitásról más nézeteket vallanak, s ezeket a kölcsönös megbe-
csülés jegyében megvizsgálják. „A dialógus nem kitérés a Krisztusról való
bizonyságtétel elıl, s nem megtagadása a Krisztusról való bizonyságtételnek.
Inkább kölcsönös vállalkozás arra, hogy a végsı valóság különbözı érzékelé-
sérıl bizonyságot tegyenek egymásnak és a világnak.”509
Ebben a meghatározásban a dialógus missziói jellege teljesen elhalványul, sıt
el is tőnik.
A vancouveri nagygyőlés értékelésénél végül is igazat kell adnunk Horst Bec-
kernek, hogy Vancouverben „nem sikerült intellektuálisan úrrá lenni a témán,
hogy milyen legyen a keresztyén bizonyságtétel egy megosztott világban. A

507
In: Basic Statements 1974-1991. 280.p.
508
In: James A. Scherer: Salvador, Baha 1996: What Will It Mean? In: IRM Vol. LXXXIV.
No. 331. July 1995. 227.p.
509
In: James A. Scherer: Salvador, Baha 1996: What Will It Mean? In: IRM Vol. LXXXIV.
No. 334. July 1995. 55k.p.
336
bizonyságtételnek sem a miértje, sem a hogyanja nem kapott meggyızı vá-
laszt Vancouverben.”510

Amsterdam (Hollandia), 1983. július

Utazó Evangelisták Nemzetközi Konferenciája

A konferenciával Billy Graham régi álma és vágya valósult meg. A

konferenciáról Dave Foster „Billy Graham, A Vision Imparted” címő köny-
vében a következıket írja: „Amikor (Billy Graham) megnyitóbeszéde csúcs-
pontjára ért, és átadó imát mondott, a konferencia tüzet fogott! A résztvevık
szívében elkezdıdött a megújulás. Ez jól kifejezıdött abban, ahogyan teljes
odaadással énekelték a záróéneket:

„Isten hıse, kegyes Fejedelem,

Sokasítsd az erıt bennem,
Az egész világon hadd hirdessem
Hatalmad és dicsıséged Uram, Istenem.”

Amikor Walter Smyth elhagyta az emelvényt… így fejezte ki a Lélek jelen-

létét, ami érezhetı volt: „Ez a konferencia ott kezdıdik, ahol a többi végzı-
dik.”511
Könyve bevezetésében Billy Graham – többek között – a következı-
ket írja: „Az Utazó Evangelisták Nemzetközi Konferenciája – Amsterdam 83
– nem csak szolgálatom különleges mérföldköve, hanem históriai konferencia
is volt. Ez volt az elsı alkalom, hogy ilyen konferencia létrejött. Csúcspontját
az átadás ünnepélyes cselekményében érte el. Evangelisták a világ minden
Kontinensérıl és én újból átadtuk magunkat Urunknak és Mesterünknek, Jé-
zus Krisztusnak szolgálatra, s ennek alapjaként letettük az úgynevezett „Ams-
terdami Elkötelezést”. A tizenöt pont útmutatást ad mindazoknak, akiket Isten
arra választott ki, hogy „az evangelista munkáját cselekedjék. De nem csak
számunkra; jelentıségük van a hívık egész családja számára, mert mindnyá-
jan arra hivattunk, hogy Krisztus tanúi legyünk.”512
Az Amsterdami Elkötelezés tizenöt pontja a következı:

Amsterdami Elkötelezés (1983)

510
Horst Becker: Christliches Zeugnis in einer gespaltenen Welt. Gedanken zum Thema >
Weltmission > in Vancouver. In: Evangelische Mission. Jahrbuch 1984. Missionshilfe
Verlag Hamburg. 104.p.
511
In: Billy Graham: Biblische Richtlinien für Evangelisten. World Wide Publications. Verlag
der Billy Graham Evangelistic Association Minneapolis, MN 55403 U.S.A. (Copyright
1984 Billy Graham Evangelistic Association, published by World Wide Publications, Min-
neapolis, Minnesota 55403. Originaltitel: A Biblical Standard For Evangelists. Übersetzt
von Inge Bürklin, Copyright 1986 by Hanssler – Verlag, D – 7303 Neuhausen.) 10.p.
512
Billy Graham: Biblische Richtlinien für Evangelisten, 7.p.
337
1. „Valljuk, hogy Jézus Krisztus igaz Isten, Urunk és Megváltónk, úgy, aho-
gyan Isten a Bibliában, tévedhetetlen igéjében kijelentette”.513
2. „Elkötelezzük magunkat, hogy teljes szívünkbıl követjük Urunk missziói
parancsát. Készek vagyunk elmenni mindenhová, megtenni és feláldozni min-
denkor azt, amit Isten tılünk kíván, hogy e feladatot betöltsük”.514
3. „Teljesítjük az evangelista szolgálatát, amit Isten a Bibliában adott, s ké-
szek vagyunk az Isten igéjét a legnagyobb felelısséggel hirdetni az egész
világon, amikor Isten erre lehetıséget ad”.515
4. „Isten szeretete érvényes az egész emberiségre, amely a Jézus Krisztusban
való hit nélkül Isten ítélete alatt marad és elvész”.516
5. „A bibliai üzenet középpontja az a jó hír, hogy Isten megváltott, amit egye-
dül a feltámadott Jézus Krisztusban, s a kereszten a bőneinkért véghezvitt
engesztelı áldozatában való hit által fogadhatunk el”.517
6. „Az evangélium hirdetésében tudatában vagyunk annak, hogy milyen sür-
getıen kell döntésre hívni az embereket, hogy kövessék Jézus Krisztust, mint
Urukat és Megváltójukat. Mindezt szeretettel, minden nyomás és manipuláció
nélkül tesszük”.518
7. „Szükségünk van a Szentlélek vezetésére és kérjük a Szentlélek vezetését
és az ı teljességét Jézus Krisztus evangéliuma kérdésében, mert csak Isten
hívhatja a bőnösöket megtérésre s adhat nekik örök életet”.519
8. „Tudjuk, hogy Isten szolgálata megszentelt és tiszta életre kötelez, mert
életünk által kell láthatóvá tenni Jézus Krisztust a gyülekezetben és a világ-
ban”.520
9. „A rendszeres és hőséges imádkozásnak és a Biblia alapos tanulmányozá-
sának döntı jelentısége van a lelki növekedésben, s ezek képesítenek a teljha-
talommal való szolgálatra”.521
10. „Mindazoknak a javaknak, amelyeket Isten ránk bízott, hőséges sáfárai
leszünk, s mindenkor készek vagyunk munkánk anyagi helyzetérıl számot
adni, és tisztességes statisztikával szolgálni”.522
11. „Családunk Istentıl kapott szent kincs, s ugyanazzal a hőséggel tartozunk
családunknak, mint annak a megbízásnak, amelyet felebarátaink szolgálatára
kaptunk”.523
12. „Felelısek vagyunk a gyülekezetért, és állandóan arra törekszünk, hogy
szolgálatunkat úgy értsük, hogy az ne csak a helyi hívık közösségét építse,
hanem Jézus Krisztus egész gyülekezetét is”.524

513
Billy Graham: Biblische Richtlinien für Evangelisten, 17.p.
514
Billy Graham: Biblische Richtlinien für Evangelisten, 29. p.
515
Billy Graham: Biblische Richtlinien für Evangelisten, 37. p.
516
Billy Graham: Biblische Richtlinien für Evangelisten, 47. p.
517
Billy Graham: Biblische Richtlinien für Evangelisten, 55. p.
518
Billy Graham: Biblische Richtlinien für Evangelisten, 62-63.p.
519
Billy Graham: Biblische Richtlinien für Evangelisten, 69. p.
520
Billy Graham: Biblische Richtlinien für Evangelisten, 75. p.
521
Billy Graham: Biblische Richtlinien für Evangelisten, 81. p.
522
Billy Graham: Biblische Richtlinien für Evangelisten, 89. p.
523
Billy Graham: Biblische Richtlinien für Evangelisten, 95. p.
524
Billy Graham: Biblische Richtlinien für Evangelisten, 101. p.
338
13. „Kötelezzük magunkat, hogy gondoskodunk azok lelki felfegyverzésérıl,
akik szolgálatunk nyomán hitre jutottak. Arra bátorítjuk ıket, hogy tagolódja-
nak be a helyi hívık közösségébe. Mindent megteszünk annak érdekében,
hogy a hívık alkalmasak legyenek bizonyságot tenni az evangéliumról”.525
14. „Jézusnak gondja az emberek személyes és szociális szüksége, nekünk is
gondunk. Megvalljuk, hogy keresztyénekként és evangelistákként felelısek
vagyunk azért, hogy teljes erınkkel megtegyünk mindent az emberi szükség
(nyomorúság) megszüntetésére”.526
15. „Felhívjuk Krisztus testét: Imádkozzatok és dolgozzatok velünk együtt
világunk békéjéért, lelki ébredéséért, s új képességért, hogy a gyülekezetben –
a bibliai alaptételnek megfelelıen – elsıbbséget kapjon az evangelizáció s a
missziói parancs betöltése, Krisztus visszajöveteléig”.527

Billy Graham az Elkötelezés minden pontjához részletes magyaráza-

tot főzött. Sajnos, ezek ismertetésére nem térhetünk ki. Érdemes a könyvet
kézbe venni és áttanulmányozni.

A Stuttgarti Nyilatkozat, 1987.

Az EVT Világmisszió és Evangelizáció Bizottsága (CWME) 1987-

ben (március 23-27) szők körő konzultációt rendezett Stuttgartban. A konzul-
tációra mindössze 46 személyt hívtak meg. A résztvevık fele kifejezetten a
misszió ökumenikus értelmezésének a híve volt, a résztvevık másik fele
evangelikálnak, valamint az Evangéliumi Alianszhoz és a Lausanne Mozga-
lomhoz közelállónak vallotta magát. A konzultáció célja az volt, hogy a kü-
lönbözı irányzatokhoz tartozó jelenlévık közös álláspontot fogalmazzanak
meg a misszió értelmezését illetıen. Mindez a közelgı tizedik világmissziói
konferencia (San Antonio, 1989) elıkészítéséhez is hozzátartozott. A tanács-
kozáson hét témakörben foglalkoztak a misszió kérdéseivel, a hét témakört
pedig huszonkilenc pontban fejtették ki:
I. Az evangelizáció lényege (1-12).
II. A keresztyén gyülekezetek és az evangelizáció (13-15).
III. Evangelizáció és az egyház megújulása (16-18).
IV. Evangelizáció és az egyház egysége (19-23).
V. A paraegyházi szervezetek szerepe az evangelizációban (24-25).
VI. Evangelizáció a máshitő emberek között (26-28).
VII. Az EVT evangelizációs programja (29).

A konzultáció eredményét tartalmazza a „Stuttgarti Nyilatkozat”.

A Nyilatkozat bevezetésében leszögezik: „Nagyon különbözı teológi-
ai és gyülekezeti háttérbıl jöttünk, de mélyen tudatában vagyunk az evangéli-
umban való közösségünknek, s egyek vagyunk abban a vágyban, hogy Krisz-
tus módján, s így Istennek tetszıen végezzük missziónkat… Más és más
525
Billy Graham: Biblische Richtlinien für Evangelisten, 107. p.
526
Billy Graham: Biblische Richtlinien für Evangelisten, 113. p.
527
Billy Graham: Biblische Richtlinien für Evangelisten, 119. p.
339
hangsúlyozását hallottuk annak, hogyan kell közölni az evangéliumot. Van-
nak, akik számára az evangélium közlése azt jelenti, hogy kiállnak a szegé-
nyek és kizsákmányoltak mellett, s azonosítják magukat azokkal, aki a társa-
dalom peremére kerültek. Mások, noha nem tagadják az egyház ilyen
magatartásának a szükségességét, a Jézus Krisztusban való hitre történı félre-
érthetetlen felhívás fontosságát hangsúlyozzák. Elismerve ezeket a különbsé-
geket, bizonyos dolgokban egyetértésre jutottunk, a következıkben ezeket
fektetjük le. Ezt a nyilatkozatot átadjuk a Világmisszió és Evangelizáció Bi-
zottságnak, abban a reményben, hogy jótékony hatással lesz az evangelizáció
helyének meghatározására a konciliáris mozgalomban, különösen is az 1989.
évi Világmisszió és Evangelizáció Konferencia tevékenységére.”528

Szemelvények a Stuttgarti Nyilatkozatból:

I. Az evangelizáció lényege. (Az „evangelizáció” a Nyilatkozatban
zömmel „misszió” értelemben szerepel. Ahol a két szó – misszió és evangeli-
záció – együtt fordul elı, ott van az evangelizáció szónak sajátos jelentése).
(1) „Nem fordítottunk sok idıt arra, hogy megkíséreljük az evangelizációt
definiálni. Messzemenıen egyetértettünk abban, hogy az evangelizáció –
ilyen vagy olyan módon – mindig azt jelenti, hogy hívjuk az embereket: higy-
gyenek Krisztusban… A jó hír lényege, hogy Isten megbékélt a világgal és
velünk Krisztusban, s elhívott bennünket a békéltetés szolgálatára. Ez a szol-
gálat egyaránt magában foglalja az Istennel és az emberrel való megbékélést,
valamint az egymástól elidegenedett emberek és embercsportok megbékélését
egymással. Az evangélium egy új kezdet lehetıségének a jó híre.”
(2) „A megbékéltetés szolgálata minden ember és csoport sajátos kontextu-
sában történik. Isten szeretete különbözı pontokon lép be az emberek életébe,
akár személyekrıl, akár csoportokról van szó. Egyedül a Szentlélek tehet
bölccsé bennünket, hogy az adott helyzetben hogyan szolgálhassunk hitelesen
a nagy szükségben lévı embereknek.”
(3) „Az elıbb mondottakból következik, s ezt hangsúlyoznunk kell, hogy
csak akkor adhatjuk tovább az evangéliumot, ha mi megnyitottuk magunkat
elıtte, s csak így tudjuk mások elıtt is megnyitni magunkat. Döntı dolog a
másokhoz való tartozás, ha közölni akarjuk velük az evangéliumot: nem ad-
hatjuk az evangéliumot nekik, ha magunkat nem adjuk nekik.”
(4) Egyetértettünk abban, hogy az evangelizáció mindig magában foglalja
az evangélium kifejtését. Mindazáltal el kell ismernünk, arra nézve nincs álta-
lános szabály, hogy ezt hogyan tegyük. Tudatában vagyunk annak, hogy van-
nak helyek és körülmények, ahol és amelyekben gyakorlatilag lehetetlen a
nyilvános, szó általi bizonyságtétel. A „hallgató” keresztyén életmód önma-
gában nem eléggé világos. Mindig készen kell lennünk – a Szentlélek vezeté-
se alatt –, hogy „számot adjunk a bennünk levı reménységrıl” (1Pt 3, 15).”
(8) „Hallottunk országokról és helyzetekrıl, amelyekben egész keresztyén
közösségek bizalommal és bátran bizonyságot tesznek Jézusról, úgy, hogy

528
In: Basic Statements 1974-1991. 65.k.p. Vö. Mission erklärt. Ökumenische Dokumente von
1972 bis 1992. Herausgegeben von Joachim Wietzke für die Theologische Kommission des
Evangelischen Missionswerkes Hamburg. Evangelische Verlagsanstalt in Zusammenarbeit
mit der Deutschen Evangelischen Missionshilfe. (1993). 355.p.
340
emberek ezrei térnek meg, és hisznek Jézusban. Együtt örülünk ezekkel a
testvérekkel, akik ilyen körülmények között élnek. Ez egyben kihívás szá-
munkra, hogy megvizsgáljuk: az ilyen evangelizációs eredmények vajon nem
volnának lehetségesek más helyeken is? Ugyanakkor meg kell vizsgálni: mire
vezethetı vissza a bátor, átfogó evangelizációs aktivitás hiánya: félénkségre, a
bátorság hiányára, vagy nem bízunk Krisztus evangéliuma erejében, vagy
egyszerően nem érezzük annak a szükségességét, hogy másokat a Jézus Krisz-
tusban való hitre hívjunk?”
(12) „A keresztyén hit lényegében misszionáló hit. A keresztyén egyház lé-
nyegében tartozik, hogy állandóan át akar törni a határokon (akadályokon),
hogy közölje az evangéliumot másokkal.”529

II.A helyi keresztyén gyülekezetek és az evangelizáció.

(13) Jézus nem egyes személyeknek adta a missziói parancsot, hanem a tanít-
ványok közösségének.
(14) „Isten gazdag és fenséges kincstárából a hívık különbözı ajándékokkal
ruháztatnak fel (Róm 12,3-8; 1Kor 12)”. Az ajándékok szolgálatra adatnak:
„Isten minden hívıt felszólít, hogy vegyen részt az evangelizációs feladatban.
Férfiak és nık, lelkészek és laikusok, fiatalok és vének – mind egyek Krisz-
tusban, egyek a Lélekben (Gal 3,28; 1Kor 12,13), mindnyájan a jó hír bizony-
ságtevıi mind szóval, mind cselekedetekkel.”530

III.Evangelizáció és az egyház megújulása.

(16) „Az igazi evangelizáció megújítja az egyházat, a megújult egyház evan-
gelizál.”
„Amint már láttuk, a Szentlélek a nagy Evangelista. A Szentlélek
szerepét gyakran figyelmen kívül hagyják az evangelizációban a szóval való
bizonyságtétel esetében is. Az egyházak abban a veszélyben vannak, hogy az
evangelizációs tevékenységükben csak személyekre, felekezetekre, progra-
mokra és pénzre támaszkodnak.
A helyi egyházaknak (gyülekezeteknek) meg kell tanulni csendben
lenni, és várni a Lélek pezsdítı szelére, ami gyakran csendben, az istentiszte-
leten, az imádkozáskor jön, meg kell tanulni gondosan figyelni a Lélek szavá-
ra, alázatban és engedelmességben.”531

IV. Evangelizáció és az egyház egysége.

(19) Isten, a Jézus Krisztusban ajándékozott üdvösség által új identitást ad
mind az egyes embereknek, mind az emberiségnek.
(20) „A mi Urunk Jézus Krisztus azt kérte imájában (Jn 17) az Atyától, hogy
azok, akik hisznek ıbenne, egyek legyenek. Az evangelizációnak azok a for-
mái, amelyek a felekezeti gyarapodást tekintik elsıdleges célnak, elveszítik
szemük elıl Jézus láthatatlan egy testét. A hiteles evangelizáció a Krisztussal

529
In: Basic Statements 1974-1991. 66-68.p.
530
In: Basic Statements 1974-1991. 68k.p.
531
In: Basic Statements 1974-1991. 69k.p.
341
való közösségre hívja az embereket, közösségbe, amely felül emelkedik a
felekezeti vagy egyéb határokon, s a megbékélés jele, a kereszt alatt él.”532

V. A paraegyházi szervezetek szerepe az evangelizációban.

A 24. és a 26. pontban a különbözı missziói szervezetekrıl van szó,
amelyek szerte a világon tevékenykednek. Buzgó fáradozásukért köszönet
illeti ıket.
A kérdésnek azonban van egy másik oldala is, amivel már az elızıek
során is többször találkoztunk. A Nyilatkozatban ezt így fogalmazták meg:
„Halljuk azoknak az egyházaknak és közösségeknek fájdalmas kiáltását, ame-
lyek panaszkodnak a külföldi segélyszervezetekre, amelyek ugyan meggyı-
zıdésbıl cselekszenek, de – a helyi egyházak véleménye szerint – úgy, hogy
elızetesen nem egyeztetnek velük. Az ilyen eljárások ártanak a munkának és
a helyi egyházak elképzeléseinek, s gyengítik az egyház bizonyságtételének
hitelességét, ahelyett, hogy erısítenék.”533

VI. Evangelizáció a más hitő emberek között.

(26) „Elismerjük és megerısítjük, hogy a Jézus Krisztusról való bizonyságté-
tel olyan lelkülettel történik, amely tiszteletben tartja mások hitét és kegyes-
ségét. Sohasem lehet csupán „beszéd”, hanem figyelmes „hallgatásnak” is kell
lennie. Sıt, tisztelnie kell mások szabadságát, és sohasem párosulhat erıszak-
kal vagy ravaszsággal. Megerısítjük, hogy Isten soha és sehol sem hagyta
magát bizonyságok nélkül (ApCsel 16,17), s örömmel állapíthatjuk meg,
hogy sok emberi közösségben, beleértve a vallási közösségeket is, megtalál-
ható az Isten ismerete és a transzcendens iránti fogékonyság. Ugyanakkor
utalnunk kell arra, hogy az emberek istenismeretét megrontotta a bőn, és
szükség van Isten kegyelmes kijelentésére, amit Jézus Krisztusban adott,
amely visszavezet bennünket Isten igazi megismerésére. Valljuk az ökumeni-
kus Nyilatkozattal (Ecumenical Affiramtion), hogy Isten Lelke munkálkodik a
világban, hogy meggyızze az embereket Isten igazságáról és saját bőnössé-
gükrıl (Jn 16,8). Amikor dialógusba kezdünk a más hitő emberekkel, akkor
két dologról nem szabad elfeledkeznünk: Istent mindenki felismerheti, s a
Szentlélek munkája megelızi a mi bizonyságtételünket. Mi is felismerjük
Krisztus alakját a szegényekben, a szőkölködıkben, a betegekben és az el-
nyomottakban (Mt 25,31-46).
(27) „A keresztyének tartoznak azzal, hogy elmondják minden embernek és
minden népnek: Isten megváltott mindeneket Jézus Krisztusban. Már
mondottuk: az evangélium proklamálása magában foglalja, hogy fel kell hívni
az embereket, ismerjék fel és fogadják el az Úr Krisztust, döntsenek szemé-
lyesen mellette. Ez tekinthetı az emberi törekvések beteljesülésének, amelyek
olykor vallási tradíciókban, máskor nem vallási mozgalmakban, vagy akár
vallásellenes mozgalmakban nyilvánulnak meg. Ez a proklamáció tehát értel-
mezhetı úgy, mint ami egy rejtett ismeret nyilvánosságra hozása, vagy mint a
megváltás teljes bizonyosságának a nyújtása azoknak, akik anélkül, hogy

532
In: Basic Statements 1974-1991. 70.p.
533
In: Basic Statements 1974-1991. 71.p.
342
elıbb tudtak volna Jézusról, az egyetlen Megváltóról és Úrról, tudatára ébred-
tek elégtelenségüknek és bőneiknek, s rábízták magukat Isten irgalmára. Az
evangélium proklamálása az ember így a nép korábbi vallásos megtapasztalá-
sának egyes megjelenéseit jóváhagyja és megerısíti, bizonyos megjelenéseit
pedig megkérdıjelezi és elítéli. Az evangelizáció ezért mindig felhívás megté-
résre és új életre. Elismerjük, hogy a dialógust nem szabad olcsó
prozelitizmusra felhasználni, ugyanakkor hisszük, hogy a hiteles bizonyságté-
tel eszköze lehet, amennyiben elismerjük, hogy más okai is lehetnek a más
hitő emberekkel való dialógusnak. Ilyen ok lehet a közösségteremtés, az em-
beri méltóság és az emberi jogok melletti közös kiállás és az emberi nyomorú-
ságok elleni harc.”534
A más hitő emberek közötti evangelizációról (misszióról) mondottak
tükrözik leginkább a különbözı vélemények közötti békéltetés szándékát.
Gyakorlatilag inkább összekeverik a véleményeket a biblikusság rovására.
Bár vannak a keresztyénségen kívüli vallásokban is igazi istenélmények, az
azonban, ahogyan a Nyilatkozatban errıl beszélnek, valójában „az anonim
keresztyének” szemlélet elfogadását, vagy legalábbis szalonképességét jelenti.

San Antonio (Texas), 1989. május 22-június 2.

Tizedik világmissziói konferencia

A világmissziói konferenciának a „Legyen meg a te akaratod: Misszió

a Krisztus példája szerint” volt a fıtémája. A fıtémát négy altémára bontot-
ták:
I. Odafordulás az élı Istenhez.
II. Részvétel a szenvedésben és a küzdelemben.
III. A Föld az Úré.
IV. Megújult bizottságok felé a misszióban.
Az elsı altémát az I. szekció négy összefüggésben tárgyalta:
1. Misszió az élı Isten nevében.
2. Az élı Isten egységre hív a misszióban.
3. Bizonyságtétel a szekuláris társadalomban.
4. Bizonyságtétel más élı hitő embereknek.

A konferencia egészét tekintve az értékelések két dolgot emelnek ki.

A konferencia szellemi katolicitását, s a teljes evangélium hirdetése melletti
állásfoglalást (holisztikus misszió). A teljes evangélium hirdetése „teremtı
feszültségben” történik, nevezetesen a szellemi és materiális szükségek, az
imádkozás és a cselekvés, az evangelizáció és a szociális felelısség, a dialó-
gus és a bizonyságtétel, az erı és a sebezhetıség, a helyi és az univerzális
teremtı feszültségében.
A szekularizáció megítélésében megoszlottak a vélemények. „A sze-
kularizációt sokan részben az evangélium gyümölcsének tekintették, mivel az
evangélium felszabadította az embereket a régi hatalmak alól, s a függetlenné

534
In: Basic Statements 1974-1991. 71.p.
343
vált emberek érett (nagykorú) döntésekkel saját kezükbe veszik sorsukat.
Másfelıl viszont, a szekularizmus olyan zárt rendszer, amelyben az emberek
úgy élnek, hogy nincsenek tekintettel Istenre.”535 A szekularizmus lényegében
vallás, amelyben az emberek a fogyasztás, a gazdaság, a politika, a katonai
hatalom bálványait imádják. Maga az egyház is ajtót nyitott szekurális eszmék
elıtt, ennek következménye a közélet és a magánélet éles elválasztása, amely
során a vallás a magánélet területére szorult.
Úgy tőnik, hogy a szekció (I.) nem foglalkozott olyan behatóan a
kérdéssel, mint ahogyan szükséges lett volna. Az egyházon belüli
szekularizmus kérdésével kapcsolatosan is a felszínen marad. Ebbıl követke-
zik, hogy útmutatást sem ad arra vonatkozóan, hogy hogyan tegyen bizonysá-
got az egyház a szekuláris világban. A szekció jelentése csupán megállapítja,
hogy a szekularizáció következtében „az egyház mindenütt missziói helyzet-
ben van”,536 s pozitívan értékeli a házi közösségeket, missziói vonatkozásban
is.
A tizedik világmissziói konferencia igazi forró témája a más élı hitő
emberek közötti misszió kérdése volt. Úgy tőnik, hogy a konferencia „hivata-
losan” elfogadta, vagy legalábbis mértékadónak tekintette a Stuttgarti Nyilat-
kozat vonatkozó pontjait. Mint láttuk, a Stuttgarti Nyilatkozat egyfelıl vallást
tesz Krisztus páratlan jelentısége mellett, ugyanakkor megállapítja, hogy
Isten kegyelme nem korlátozható. Ez önmagában valóban igaz, a vita kontex-
tusában azonban tarthatatlan. A „korlátozhatatlan kegyelem”, vagy a „nagy
kegyelem” teológiája gyakorlatilag azt jelenti, hogy ezt a kegyelmet a Krisz-
tusban való hit sem korlátozhatja. A kedvelt hasonlat szerint az üdvösség egy
magas hegy csúcsán van. A csúcsra sok úton fel lehet jutni. Nem az út a fon-
tos, hanem az, hogy feljussunk a csúcsra. A Krisztusban való hit is a sok út
egyike.
E szemlélettel szemben az evangelikálok léptek fel a leghatározottab-
ban, már a konferencián. Susan Perlman, aki evangelikál megfigyelıként vett
részt a konferencián, gyökerében ragadta meg a problémát. „Úgy tőnik –
mondta felszólalásában -, hogy a konferencián sokan azt mondták, hogy a
Biblia igaz, Krisztus az út, az egyetlen út – de lehet más út is…ami lehetıvé
teszi az üdvösséget azoknak, akik nem Krisztust választották. Newbigin püs-
pök azt mondta: nem engedhetjük meg magunknak, hogy túlhangsúlyozzuk a
dialógust az evangélium proklamálásának rovására. İ helyesen fejezte ki
magasztos bibliai látását a Megváltóról, s hogy mi a misszió jelentısége az
egyház számára, de nem viaskodott azzal a kérdéssel, amit a konferencia oly
sok szónoka is kikerült, nevezetesen: Ha az üdvösség nem úgy van, ahogyan
az Írás mondja, azaz „Krisztusnak az emberek elıtti megvallása” által, akkor
milyen más út van az emberek számára, hogy üdvözüljenek?…Newbigin azt
mondja: „Isten kegyelme nagyobb annál, hogy közülünk bárki belefoglalhatná
egy racionális szillogizmusba.” Ez Isten minden jelzıjére igaz. De nekünk,
evangelikáloknak, meg kell kérdeznünk a püspököt: Hogyan egyeztethetı
össze Isten kegyelme Krisztus szenvedésével, ha mindaz, amit Krisztus tett és

535
In: Basic Statements 1972-1991. 77.p.
536
In: Basic Statements 1972-1991. 76.p
344
mondott szükségtelen? Rossz tréfa lenne, amit az Írás mond, hogy tekintsük
áldásnak szeretett önmagunk eldobását az igaz evangéliumért?…Az
evangelikálok szívében nem a kegyelem mennyisége a kérdés. Tudjuk, hogy
Isten útja meghalad minden értelmet… Nem is arról van szó, hogy Isten esıt
ad mind az igazaknak, mind a gonoszoknak… Tudjuk, hogy mindenki ha-
szonélvezıje Isten általános kegyelmének, de a nagy kérdés az, hogy Isten
olyan kegyelmes, hogy azt mondja nekünk, beszéljünk valamirıl (egyedül
Krisztusban van üdvösség), ha valójában valami mást szándékszik cseleked-
ni? Ha valaki nem számol Istennel, és nem hiszi, amit arról mondott, hogy
mindenki kárhozatban van, és mindenkinek szüksége van arra, hogy higgyen
Jézusban, akkor hogyan bízzunk benne, amikor azt mondja, hogy az üdvösség
Krisztusban található meg? Talán az evangelikáloknak ez a vagy-vagy gon-
dolkodása kellemetlen hatást vált ki, s olyan színben tüntet fel bennünket,
mintha félbolondok, türelmetlenek, ítélkezık lennénk, de végülis ez indít ben-
nünket arra, hogy elmenjünk a föld végéig, mert szükséges, hogy a világ hall-
ja a Krisztusról szóló üzenetet.”537
Személyes megközelítésben: „Zsidó társaim – írja Susan Perlman -,
akik nem hisznek Jézusban, renegátnak, hitehagyottnak tekintenek engem,
mert én ezt teszem. Ráadásul még rosszabbnak is tartanak, mivel odaszántam
az életem arra, hogy elmondjam a népeknek: Izrael Istene azt akarja, hogy
mindenki higgyen Jézusban. Tudom, a megvetés súlya sokkal kezelhetıbb
mértékben enyhülne, ha szintetizálni tudnám Krisztus kijelentését, hogy ı az
egyetlen út, azzal amit az univerzális szöveg (a konferencia nyilatkozata –
szerzı megjegyzése) mondott”.538
„Nem tudok segíteni – mondta Susan Perlman összefoglalásként -, de
úgy érzem, hogy (Anastasios – szerzı megjegyzése) püspöknél megvan a
felelet az összes felvetıdött kérdésre. A helyett, hogy kinyilvánítjuk vélemé-
nyünket arról, hogy vajon Krisztus-e az egyetlen út, inkább Jézust kellene
kérdezni: „Te vagy az egyetlen út?”…Talán Jézusra kellene nézni ezzel az
imádsággal: „Engedd, hogy a lelki szegények között legyek, akik meglátják az
Isten országát.” Mi az egyház missziója? Az, hogy közülünk ki-ki vegye fel
Krisztus keresztjét, és lépjen be az ı szenvedésébe. Mi az egyház egysége?
Az, hogy a kereszthordozók közössége vagyunk. Mi az egyház igazsága? Az,
hogy készek vagyunk megfeszíttetni másokért. Mi az egyház dicsısége? Az,
hogy feltámadunk Krisztussal. Krisztus a felelet. Akkor hát – ki a kérde-
zı?”539
S ha Jézust kérdezzük, akkor İ ma is azt válaszolja, mint amit egykor
Keresztelı Jánosnak üzent: „Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket
hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és
süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evan-
gélium, és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem” (Mt 11,4-6).

537
Susan Perlman: An Evangelical Perspective on the San Antonio Conference. IRM Vol.
LXXIX.No.313.January 1990. 15.p.
538
Susan Perlman: An Evangelical Perspective on the San Antonia Conference. IRM Vol
LXXIX.No.313. January 1990. 16.p.
539
Susan Perlman: An Evangelical Perspective on the San Antonio Conference.
IRM.Vol.LXXIX.No.313.January 1990.16.p.
345
 Manila (Fülöp-szigetek), 1989. július 11-20.

Második Nemzetközi Evangelizációs Kongresszus (Lausanne II.)

A manilai kongresszust a Lausanne Comittee for World Evangelization

(LCWE) hívta össze. Népszerően 2. Lausannenak szokás nevezni. 170 or-
szágból több, mint háromezren jöttek össze. A kongresszusnak két témája
volt: Proklamálni Krisztust, amíg visszajön. Felhívás az egész egyházhoz,
hogy vigye az egész evangéliumot az egész világnak. A kongresszus állásfog-
lalásait Kiáltványban foglalták össze. A Kiáltvány a kongresszus meghatáro-
zása szerint a Lausanne Mozgalom meggyızıdéseinek, szándékainak és indí-
tékainak a deklarálása. A kongresszus áttekintette az elızı összejövetelek,
tanácskozások anyagát is, s azokat szintén beépítette a Manila Kiáltványba. A
Manila Kiáltvány két részbıl áll – a két témának megfelelıen. Az elsı témá-
hoz kapcsolódó 21 megerısítést a második téma összefoglalása követi tizen-
két pontban. A LCWE Végrehajtó Bizottsága úgy rendelkezett, hogy a Manila
Kiáltványt sohasem szabad a Lausanne Covenan nélkül publikálni, mivel az
elıbbi az utóbbinak a kibıvítése.

a) Huszonegy megerısítés
1. „Megerısítjük a Lausanne Szövetséghez való tartozásunkat, mint
ami együttmőködésünk alapja a Lausanne mozgalomban.
2. Megerısítjük, hogy az Ószövetség és az Újszövetség írásaiban
Isten hitelesen (végérvényesen) felfedte számunkra személyét,
akaratát, megváltó tetteit, szándékait s a missziói megbízatást.
3. Megerısítjük, hogy a bibliai evangélium Isten maradandó üzene-
te világunknak, s mi elhatároztuk, hogy megvédjük, proklamál-
juk és megtestesítjük azt.
4. Megerısítjük, hogy az emberi lények, noha Isten képére terem-
tettek, bőnösök, vétkesek és Krisztus nélkül elveszettek, s ez az
igazság szükségessé teszi az evangéliumot.
5. Megerısítjük, hogy a történelem Jézusa és a dicsıség Krisztusa
ugyanaz a személy, s hogy ez a Jézus Krisztus teljességgel párat-
lan, mert egyedül İ Isten inkarnációja, bőneink elhordozója, a
halál legyızıje és az eljövendı Bíró.
6. Megerısítjük, hogy a kereszten Jézus Krisztus a mi helyünket
foglalta el, a mi bőneinket hordozta, halálunkat halta meg, s hogy
Isten kizárólag ez okból bocsát meg szabadon azoknak, akik
megtérnek és hisznek.
7. Megerısítjük, hogy a más vallások és ideológiák nem alternatív
utak Istenhez, és hogy az emberi spiritualitás, ha nem Krisztus ál-
tal megváltott, nem Istenhez, hanem ítéletre vezet, mert Krisztus
az egyetlen út.
8. Megerısítjük, hogy Isten szeretetét láthatóan kell megmutatni
azoknak, akiket megfosztottak jogtól, méltóságtól, élelemtıl és
védelemtıl.
346
9. Megerısítjük, hogy Isten országának proklamálása az igazság és
a béke királyságának a proklamálása, s ez megköveteli, hogy vá-
dat emeljünk minden igazságtalanság és elnyomás ellen, akár
személyes, akár strukturális, s mi nem riadunk vissza ettıl a pró-
fétai bizonyságtételtıl.
10. Megerısítjük, hogy a Szentlélek bizonyságtétele Krisztusról
elengedhetetlen (nélkülözhetetlen) az evangelizációban (misszió-
ban), s az İ természetfeletti munkája nélkül nem lehetséges sem
az újjászületés, sem az új élet.
11. Megerısítjük, hogy a lelki hadviselésben lelki fegyverzetre van
szükség, s hogy a Szentlélek erejével kell hirdetni az igét, s ál-
landóan imádkozni kell azért, hogy beléphessünk Krisztusnak az
ördögi fejedelemségek és erık feletti gyızelmébe.
12. Megerısítjük, hogy Isten az egész egyháznak s az egyház minden
tagjának adta a megbízást, hogy Krisztust ismertté kell tenni az
egész világon; szeretnénk gondoskodni arról, hogy minden laikus
és ordinált személy mozgósítva és felkészítve legyen erre a fel-
adatra.
13. Megerısítjük, hogy nekünk, akik azt mondjuk, hogy Krisztus
testének tagjai vagyunk, közösségünkön belül túl kell lépnünk a
faji, nemi és társadalmi korlátokon.
14. Megerısítjük, hogy a Lélek ajándékai Isten egész népének adat-
nak, nıknek és férfiaknak, s üdvözölnünk kell partnerségüket az
evangelizációban, a közös jó érdekében.
15. Megerısítjük, hogy nekünk, akik proklamáljuk az evangéliumot,
szemléltetnünk kell azt a szent életben és a szeretetben, különben
bizonyságtételünk elveszíti hitelességét.
16. Megerısítjük, hogy minden keresztyén felekezetnek ki kell lép-
nie önmagából a helyi közösség felé az evangelizációs bizony-
ságtétel és a könyörületesség szolgálatára.
17. Megerısítjük, hogy sürgetıen szükséges az egyházak, missziói
képviseletek, más keresztyén szervezetek együttmőködése az
evangelizációban és a szociális cselekvésben, elutasítva a ver-
sengést és elkerülve a megkettızést.
18. Megerısítjük, hogy kötelességünk tanulmányozni azt a társadal-
mat, amelyben élünk, hogy rendben megértsük struktúráit, érté-
keit és szükségeit, hogy így dolgozzuk ki a megfelelı missziói
stratégiát.
19. Megerısítjük, hogy sürgıs a világ evangelizálása s a még eléret-
len népek (emberek) elérése lehetséges. Tehát elhatározzuk, hogy
a huszadik század utolsó évtizedében új elhatározással odaadjuk
magunkat e feladat végzésére.
20. Megerısítjük szolidaritásunkat azokkal, akik szenvednek az
evangéliumért, s igyekszünk felkészíteni magunkat hasonló lehe-
tıségre. Mindenütt munkálkodni akarunk (fogunk) a vallási és a
politikai szabadságért.

347
21. Megerısítjük, hogy Isten az egész egyházat hívja, hogy vigye az
egész evangéliumot az egész világnak. Ezért úgy döntünk, hogy
hőségesen, sietve és áldozatosan proklamáljuk az evangéliumot
az ı visszajöveteléig.”540

A Manila Manifesztumot akár a missziói szolgálat aranyábécéjének is

nevezhetnénk. Két megjegyzést hadd tegyünk csupán. A Manila Manifesztum
a leghatározottabban vallást tesz Krisztus páratlansága mellett, s ugyancsak a
leghatározottabban elveti a sok út teóriát. A másik fontos dolog, hogy a Lau-
sanne Mozgalom egyértelmően elfogadta a társadalmi, szociális kérdések
iránti nyitottság és aktivitás szükségességét, a teljes evangélium részeként.
Hasznos lenne a Manila Manifesztum második részének az áttekintése
is. Ezt azonban mellızhetjük. A holisztikus misszió szép, biblikus kifejtésérıl
van benne szó. A lényeget, a vitatott kérdésekben való állásfoglalást tartal-
mazza a huszonegy „megerısítés”, a többi tárgyalt kérdésekben pedig (az
egész evangéliumot, az egész egyház, az egész világnak) lényegében egyetér-
tés van. Egy dolog van, amit meg kell említenünk, amit a huszonegy „meg-
erısítés” nem tartalmaz. Jézus Krisztus páratlanságának megvallásába a zsi-
dóságot is belefoglalják. A Manifesztum elveti azt a nézetet, amely keresztyén
körökben is kedvezı fogadtatásra talál, hogy az üdvösség útja a zsidóság szá-
mára a Tóra, a népek számára az Evangélium. A Manifesztum utal a Róm
1,16-ra, mely szerint az evangélium „Istennek hatalma, minden hívınek üd-
vösségére, zsidónak elıször meg görögnek.”541

Canberra (Ausztrália), 1991. február 7-20.

Az EVT hetedik nagygyőlése

Az EVT hetedik nagygyőlésére mozgalmas és veszélyekkel terhes vi-

lághelyzetben került sor. A nagygyőlés üzenetében erre többször is történik
utalás. „Egy olyan korban találkoztunk – olvasható az 5. pontban -, amikor a
teremtettség és az emberiség túlélése fokozott veszélynek van kitéve. Olyan
idıben, amikor az egész veszélyeztetett környezetünk krízisben van, s felis-
mertük, hogy nem az ember ura a teremtésnek, hanem csak része az egész és
egymással kölcsönösen összefüggı teremtettségnek, s elhatároztuk, hogy
együtt dolgozunk annak fönntartásában. A bennszülött népekkel, kisebbsé-
gekkel és színesbırőekkel minden ıket érı elnyomásban szolidaritást gyako-
rolunk. Tekintettel a gazdagok és szegények közötti növekvı különbségre,
ismét az igazságosságot hangsúlyoztuk. Korunkban, amikor a világ több ré-
szén háború van (különösen a Perzsa-öbölben), szükségesnek láttuk, hogy
imádkozva virrasszunk a békéért, s az ellenségeskedés azonnali beszüntetését
követeltük, kérve a világ összes konfliktusának igazságos megoldását.”542 Ez

540
In: Basic Statements 1972-1991. 293k.p.
541
Vö. Basic Statements 1972-1991. 296.p. A Manila Manifesztum második részét lásd: Basic
Statements 1972-1991. 294-305.p.
542
In: Dr.Tóth Károly: Canberra – 1991. Th.Sz. Új folyam (XXXIV) 1991. 3.sz.185.p.
348
idıre esik a szocialista rendszerek megingása és összeomlása is, amire csupán
utalás van a nagygyőlés üzenetében: „Tudatában vagyunk a világ több táján
végbemenı gyors és radikális változásoknak”.543
A nagygyőlés „Jöjj Szentlélek – újítsd meg az egész teremtést” fıtémá-
val foglalkozott. Korábban krisztológiai témák szerepeltek a nagygyőléseken,
ez volt az elsı eset, amikor kifejezetten pneumatológiai kérdésekkel foglal-
koztak. A fı témát négy altémára bontva, négy szekció tárgyalta:

I. Életadó Lélek, óvd meg a teremtést!

II. Igazság Lelke, tégy szabaddá bennünket!
III. Egység Lelke, engeszteld meg népedet!
IV. Szentlélek, alakíts át és szentelj meg bennünket.

A fıtéma egyben a nagygyőlés fı problémájává lett, amit Chung

Hyun Kyung professzornı referátuma váltott ki a fıtémáról. Már a megjele-
nése is meglepı volt: tizenhat koreai és két ısi táncos kíséretében jelent meg
az emelvényen. A két ısi táncos eredeti ısi jelmezben volt. A következı –
megdöbbentı – meglepetés a Szentlélek segítségül hívása volt. A professzor-
nı ugyanis a Szentlélek hívása címen az ısök szellemét, a mártírok szellemét
– Hágártól a Tianamn térig -, a föld, a levegı, a víz, s „testvérünknek, a ke-
reszten meggyötört és meggyilkolt Jézusnak” a szellemét hívta. Nem kevésbé
volt meglepı az sem, amiket mondott: „Korea olyan föld, amely tele van
„Han szellemekkel.” A Han a gyötrı, fájdalmas kiáltást jelenti, azokét, akik
kiengeszteletlen halállal haltak meg. Ezek a Han-lovag szellemek népünk
történetében közvetítık, akiken keresztül a Szentlélek szólt, vigasztalva ıket,
s tanácsot adva az életre. E szellemek kiáltásainak meghallása nélkül – foly-
tatta -, nem hallhatjuk meg a Szentlélek szavát sem. Remélem, hogy az összes
ıseink szelleme nem lesz kellemetlen önöknek. Számunkra ık a Szentlélek
szentképei”.544 Chung Hyun Kyung professzornı referátuma nagy vitát váltott
ki. Elıbb úgy volt, hogy nyilvános vitát rendeznek a kérdésrıl, végül csak
külön plenáris ülést hívtak össze, amelyen közel húszan szólaltak fel. Az ülés
végén, az utolsó szó jogán a professzornı a következıket mondta: „Mi kétezer
évig hallgattuk az önök intellektualizmusát…kérem, hallgassanak ránk.” „A
harmadik-világ teológiája” mondta, „az új paradigma, az új bort nem lehet a ti
tömlıitekbe önteni…Igen, mi veszélyesek vagyunk, de az ilyen veszélyek
által újíthatja meg a Szentlélek az egyházat.”545
Voltak, akiknek mindez tetszett. Voltak, akik zavarban voltak, tanács-
talanok voltak. S voltak, akik mindezt szinkretizmusnak tekintették, és a leg-
határozottabban elutasították. Ez utóbbi következtében került bele a IV. szek-
ció záró nyilatkozatába, hogy a Szentlelket csak a Szentháromságon belül
lehet értelmezni, s a lelkeket meg kell vizsgálni.546

543
In: Dr.Tóth Károly: Canberra – 1991. Th.Sz. Új folyam (XXXIV) 1991. 185.p.
544
World Council of Churches. Signs of the Spirit. Official Report Seventh Assembly. Can-
berra, Australia, 7-20 February 1991. Edited by Michael Kinnamon. WCC Publication,
Geneva W.m.B. Eerdmans, Grand Rapids (1991). 15.p.
545
Signs of the Spirit. Official Report Seventh Assembly, 16.p.
546
Vö. Basic Statements 1972-1991. 228.p.
349
 Canberrában erıteljesen robbant a probléma, hogy hová vezet a „helyi
kultúrák” elıtti behódolás – hiszen mindaz, amit a koreai professzornı csinált
és mondott, igazolható a helyi kultúrák elismerésével -, milyen valós veszély
a szinkretizmus. Ebben a vonatkozásban is beérett annak a keserő gyümölcse,
hogy a történelmi egyházak évszázadokon át elhanyagolták a pneumatológiát,
s hogy általában az ébredési mozgalmak is elzárkóztak a pneumatológia vé-
giggondolása, biblikus feldolgozása elıl. A pneumatológia vonatkozásában is
egyedül a Szentírás lehet a kánonunk és a zsinórmértékünk. Más szavakkal: az
egyetlen tekintély.
Canberra három vonatkozásban is kérdıjel maradt.
Az Öböl-háborúval foglalkozva meghallgatták az érintetteket – kivéve Izraelt.
Az EVT nagygyőlésén ez hogyan történhetett meg? Zavaros és veszélyes
idıkben – s azóta a helyzet csak súlyosbodott, Canberraban, a fıtéma és az
altémák kitőzésével elkezdték ásni a kutat, amelynek az ásása félbemaradt,
mint a bábeli torony építése, s zavartan szétszéledtek. Pedig még ásni sem
kellett volna, csak megemlékezni arról, amit Jézus mondott, és aszerint csele-
kedni (Jn 7,37-39). Miért? (A hasonlatban – félreértések elkerülése végett – az
elkezdett és abbamaradt munka analógiáján van a hangsúly). Az EVT hetedik
nagygyőlése után egyre inkább felvetıdik a kérdés: Valójában mi az Egyhá-
zak Világtanácsa? Egyházi – sıt vallási ENSZ? Vagy a bibliai értelemben vett
Egyház - Ökumenikus Tanácsa?
Ezek súlyos kérdések, és feleletre várnak.

Salvador (Brazilia), 1996. november 24-december 3.

Tizenegyedik világmissziói konferencia

A Salvadori világmissziói konferenciának „Egy reménységre hivattunk:

az evangélium a különbözı kultúrákban” volt a fıtémája. A fıtémát négy
kérdéscsoportra osztva négy szekcióban tárgyalták:
I. Hiteles bizonyságtétel minden kultúrában
II. Az evangélium és a közösségben való identitás
III. A helyi gyülekezetek pluralista társadalomban
IV. Egy evangélium – különbözı kultúrák

Salvadorban az évszázad utolsó világmissziói konferenciájára került

sor. Ez alkalmul szolgált a megtett út áttekintésére, az elért eredmények ösz-
szegzésére és a jövıbeni cél, vagy célok felvázolására.
A visszatekintés egy rövidebb és egy hosszabb távra történt.
A rövidebb táv a lassan elmúló évszázad volt, közelebbrıl az
edinburgi elsı világmissziói konferencia (1910), és a salvadori, tizenegyedik
világmissziói konferencia között eltelt idı. Az edinburgi konferencia után
négy év múlva jött az elsı világháború, amit a tragikus események sora köve-
tett: a nagy októberi szocialista forradalom, a második világháború, tömegmé-
szárlások, deportálások, holocaust, hidegháború és háborúk, a kolonializmus
új formái, a nukleáris háború veszélye, szeparatista etnikai harcok, a szovjet
blokk kialakulása és széthullása, a szakadék növekedése a gazdagok és a sze-
350
gények között. Ilyen történelmi körülmények között élt az egyház s folyt a
missziói munka, s keresték a feleletet a misszióval kapcsolatos kérdésekre a
világmissziói konferenciákon.
Az évszázad végével az évezred is végéhez közeledett. Az évezredre
visszatekintve sajnálattal állapították meg, hogy a misszióban gyakran a kardé
volt a döntı szerep – Jézus nevében, s ugyancsak Jézus nevében fosztották
meg a megtérített embereket, népeket saját kultúrájuktól. Aztán egyre erıtel-
jesebben kezdett jelentkezni Európában az új pogányság, sámánizmus,
mágizmus, okkultizmus. Jött a kulturális forradalom, a technikai forradalom,
ami nem járt együtt etikai forradalommal, vagy más szavakkal: az etikai érté-
kek reneszánszával.
A konferencia céljaként azt tőzték ki, hogy „segítse az egyházakat és
a keresztyéneket a hiteles bizonyságtétel megélésében, s hogy felkészítse,
felfegyverezze ıket a különbözı kulturális környezetben való misszióra és
evangelizálásra”.547
A megtett út értékelését, az elért eredmények összegzését, valamint a
jövıre vonatkozó elhatározásokat egyaránt magában foglalja az „Elkötelezé-
sek”, amit joggal nevezhetünk „Salvadori Elkötelezésnek”.
A Salvadori Elkötelezés hét pontból áll:
„1. Mi, a Salvadori (Brazília) Világmisszió és Evangelizáció Konferencia
résztvevıi, megerısítjük, hogy az evangélium igazsága állásfoglalásra késztet
és érvényes az élet minden területére.
Ezért elkötelezzük magunkat, hogy egyértelmően és együttmőködve bizony-
ságot teszünk a Jézus Krisztusban való reménységrıl, minden összefüggés-
ben.
Folytatjuk az evangélium igazságának és általános érvényességének megvizs-
gálását, különösen azokban a kultúrákban, amelyekben a vallást a magánszfé-
rába számőzték.
2. Megerısítjük, hogy csak egyházakként keressük az evangélium igazságát,
dialógusban azokkal, akik Jézus Krisztusban látják Isten békességszerzı
munkájának teljességét, és az egy reménységet, amelyre hívattak.
Ezért elkötelezzük magunkat, hogy eltökélten folytatjuk a dialógust egymás-
sal, akkor is, ha alapvetıen másként értelmezzük és használjuk az evangélium
szót, és a Szentlélek munkáját a kultúrákban.
Folytatjuk azt a törekvést, hogy – egymás iránti tiszteletben – világosabban és
közösen értsük meg az evangélium és a kultúra kapcsolatát.
3. Örülünk annak, hogy sok egyház új formákban végzi a helyi és a globális
missziót. Ugyanakkor fájdalommal állapítjuk meg, hogy a misszió számos új
megnyilvánulása a kényszerítés és a prozelitizmus etikátlan formáihoz vezet,
nem véve figyelembe a helyi egyházak integritását, s a helyi kultúrák iránti
érzék nélkül, ezért ellentétben állnak Isten megbékéltetı szeretetével Krisz-
tusban.

547
James A.Scherer: Salvador Bahia 1996: What Will It Mean? IRM Vol. LXXXIV. No. 334.
July 1995. 233.p.
351
Ezért elkötelezzük magunkat, hogy elımozdítjuk a közös bizonyságtételt, s
lemondunk a prozelitizmus és a misszió minden olyan formájáról, amelyek
rombolják Krisztus testének egységét.
Folytatjuk, hogy másokkal együtt keressük a felelıs kapcsolat keretét a misz-
szióban.
4. Megerısítjük, hogy a pünkösdkor kitöltetett Szentlélek minden kultúrát
méltó hordozójává teszi Isten szeretetének, s egyetlen kultúra sem kizárólagos
normája az Isten és az emberek közötti kapcsolatnak. Megerısítjük azt is,
hogy a dialógus alapvetı (vitális) módja a kapcsolatok megteremtésének, a
megértés munkálásának, s az azon egység felé haladásnak, amelyre Krisztus-
ban az egész teremtettség elhívatott.
Ezért elkötelezzük magunkat, hogy keressük a dialógust azokkal, akik külön-
bözı kulturális és vallási kontextusban élnek, hogy alávetjük saját kultúránkat
az evangélium kritikájának, s hogy rendíthetetlenül megmaradunk azon elha-
tározásunk mellett, hogy fenntartjuk a dialógust a különbségek és a nézetelté-
rések ellenére is.
Folytatjuk azon elhatározásunk megvalósítását, hogy megvizsgáljuk: milyen
kapcsolat van a Krisztusról való bizonyságételre vonatkozó elkötelezettsé-
günk és a más hitek és kultúrák embereivel folytatott dialógus között.
5. Megerısítjük, hogy Isten befogadó szeretete átölel és veleszületett méltó-
sággal ruház fel minden embert, az istenképőségre teremtettség alapján, bele-
értve azokat is, akik az élet peremére szorultak, és ki vannak rekesztve a ré-
szesedésbıl és az önmegvalósításból. Az elnyomott csoportok számos tagja
negatív képmása önmagának, ám a Szentlélek felébreszti bennük Isten kép-
mását, s felhatalmazza ıket, hogy emberi méltóságukkal és kiválóságukkal
éljenek.
Ezért elkötelezzük magunkat, hogy szembeszállunk az elnyomó rendszerekkel
és erıkkel az egyházban és a társadalomban, amelyek semmibe veszik, meg-
szentségtelenítik vagy támadják az emberi méltóságot, s munkálkodunk ezek
átalakításán.
Folytatjuk annak kutatását, hogy miként oldhatók meg és gyızhetık le azok a
feszültségek, amelyek akkor keletkeznek, amikor az egyházak szembesülnek
az elnyomott emberek jogos törekvéseivel.
6. Megerısítjük, hogy Isten és Jézus Krisztus szuverén Úr az élet minden
területe felett, beleértve a gazdaságot, a médiát és a környezetet is.
Ezért elkötelezzük magunkat, hogy keressük a közösség alternatív modelljeit,
az igazságosabb társadalmi rendszereket, a tisztességes kereskedelmi eljárá-
sokat, a média felelıs használatát, a környezetbarát politikát Isten országa
távlatában, mely igazság és békesség.
Folytatjuk annak vizsgálását, hogy az egyház miképpen ellensúlyozhatja a
globalizáció negatív hatásait, s hogy keressük annak módját, hogy miként
állítható az egész emberiség és az egész teremtettség szolgálatába.
7. Megerısítjük, hogy minden keresztyén elhívatott arra, hogy a maga külön-
bözı elhívása szerint részt vegyen Isten missziójában. Döntıen szükséges
Isten szentjeinek a felkészítése a helyi gyülekezetben a misszióra és a szolgá-
latra.

352
Ezért elkötelezzük magunkat annak biztosítására, hogy a misszió segélyforrá-
sai és lényeges formái elérjenek minden embert, különösen a fiatalokat.
Folytatni fogjuk az új utak keresését, hogy a Lélek ajándékai, amelyek Krisz-
tus teste minden tagjának adatnak, hogyan érvényesülhetnek, hogy mindnyá-
jan teljesen részt vegyenek az egyház totális életében és missziója szolgálatá-
ban.”548
Amint az Elkötelezésekbıl is kitőnik, a salvadori világmissziói konfe-
rencián az evangélium és a kultúrák kérdésével foglalkoztak a legtöbbet, az
ezzel kapcsolatos kérdésekben igyekeztek egyetértésre jutni. Az alapkérdés,
ami a korábbi világmissziói konferenciákon felvetıdött, az volt, hogy milyen
kapcsolat van az evangélium és a kultúrák között. Ennek vizsgálása során
vetıdött fel és élezıdött ki a szinkretizmus kérdése. Salvadorban pedig már
egy harmadik kérdéssel is komolyan szembe kellett nézni, nevezetesen a glo-
balizáció kérdésével.
Kezdjük Jacques Matthey megállapításával, aki szerint a konferencia
igen tágan értelmezte a kultúra fogalmát. Röviden: a kultúra magában foglalja
az emberi cselekvés és a hit minden aspektusát. „Nincs evangélium
inkultúrálás nélkül. Az evangélium közlése mindig nyelv, emberi cselekvés,
közösségi élet, szertartások, szokások által történik.”549
A Salvadori Elkötelezés „világosan egy szintre helyezett minden kul-
túrát…Ezt közel huszonöt évvel Bangkok után elvileg széles körben elfogad-
ták, a gyakorlatban azonban nem valósult meg, amint ezt a plenáris ülésen a
felszólalók hangsúlyozták”.550
„A kultúrákat – írja J. Matthey – szeretettel, megértéssel, ugyanakkor
kritikus szemmel és lélekkel kell megközelíteni. Következésként az evangéli-
um és a kultúra közötti kapcsolat lehet pozitív, de lehet negatív is. A kulturális
értékek, tradíciók, szertartások, etikák megvilágíthatják az evangéliumot,
kihangsúlyozhatják üzenetét, azonban a kulturális elemek el is homályosíthat-
ják lényegét.”551 Ez azt is jelenti, hogy az evangélium és a kultúrák összefüg-
gésében nem lehet a kultúrákat egy szintre emelni, s az egyes kultúrákat sem
lehet egységként (homogénként) kezelni, mert egyaránt tartalmazhat pozitív
és negatív elemeket. S mint már hangsúlyoztuk: nem szabad a kultúráktól, a
kultúrák megismerésétıl és elismerésétıl várni azt, amit csak a Szentlélek
végezhet el. Pál apostol Athénban mesterien inkultúrálta az evangéliumot,
nem nagy sikerrel.
A szinkretizmus kérdését Salvadorban árnyaltabban, kiegyensúlyozot-
tabban közelítették meg. „A IV. szekció beszámolójában a szinkretizmus két
lehetséges meghatározását javasolja. A misszió teológiája tradíciójának több-
ségében a szó értelmezése afelé hajlik, hogy a szinkretizmus „olyan elemek
keveréke, amelyek nem tartoznak egymáshoz, vagy amelyek ütköznek egy-

548
Act of Commitment. In: IRM. Vol. LXXXVI. Nos. 340/341. January/April 1997. 13k.p.
549
Jacques Matthey: Salvador Among the World Mission Conferences of this Century. IRM.
Vol. LXXXVI. Nos. 340/341. January/April 1997. 19.p.
550
Jacques Matthey: Salvador Among the World Mission Conferences of this Century. IRM.
Vol. LXXXVI. Nos. 340/341. January/April 1997. 20.p.
551
Jacques Matthey: Salvador Among the World Mission Conferences of this Century. IRM.
Vol. LXXXVI. Nos. 340/341. January/April 1997. 21.p.
353
mással…A szinkretizmus magában hordozza az evangélium iránti hőtlenség
veszélyét.” (IV.17.) A másik megfogalmazás szerint „a szinkretizmus csupán
különbözı forrásokból származó elemek keveréke. Ebbıl a szempontból az
evangélium minden kulturális kifejezése (nyilván az inkultúrálás értelmében,
szerzı megjegyzése) szinkretisztikus.”552 A szekció megjegyzi, hogy az olyan
hitek, szertartások, amelyeket korábban „pogánynak” vagy babonának tartot-
tak, most megengedettek”.553
A szinkretizmus „rehabilitálása” a salvadori megközelítésben fıleg a
kultúrára vonatkozik. „Valóban, az ilyen értelmezés arra a felismerésre vezet,
hogy minden inkultúrálás bizonyos mértékben szinkretisztikus. A kérdés tehát
most már nem az, hogyan lehet eldönteni, hogy valami szinkretizmus, vagy
nem, hanem az, hogy az inkultúrált gyakorlatok vagy teológiák segítenek-e
kifejezni a Jézus Krisztusban való hitet, vagy inkább elidegenítenek a hit lé-
nyegétıl. „Az evangélium hiteles megvallását fenyegeti, ha keresztyének,
tudva vagy tudatlanul, hitüket élettagadó és exkluzív ideológiai, politikai,
szociális-gazdasági sémákhoz igazítják, vagy annak tagadásához vezetnek,
hogy a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus a végsı és mértékadó forrá-
sa az emberi hitnek és reménységnek.” (IV.19.)”554 „Szerintem – írja J.
Matthey – ez az eredmény jelentıs mérföldkıvé teszi Salvadort a mozgalom
történetében, megerısítve, amit Bangkok kezdeményezett, hogy szükséges és
jogos mindenkinek a saját kultúrája és identitása szerint proklamálni a hitet, s
hogy hitét mindenki a saját kultúrája és identitása szerint élje és ünnepelje
meg”.555
„Az igazi kérdés az, hogy milyen teológiai jelentısége van a missio
Deiben a más vallásoknak. Talán ez a legnagyobb missziói kérdés ennek az
évezrednek a végén”. San Antonióban kimondták: „Az üdvösségre nem tu-
dunk más utat mutatni, csak Jézus Krisztust, ugyanakkor nem korlátozhatjuk
Isten megmentı hatalmát.” Ebbıl kiindulva szükséges megvizsgálni, megha-
tározni, hogy Isten Lelke hogyan van jelen és hogyan munkálkodik a külön-
bözı vallásokban…A kritériumok keresésében az I. szekció idézte a régi him-
nuszt: Ubi caritas et amor Deus ibi est (ahol karitász és szeretet van, ott van
Isten. I.G.), két szekció pedig (I.III.) a „Lélek gyümölcseire” hivatkozott (Gal
5,22k.k.), a III. szekció hozzátette a következı értékeket és elkötelezéseket is:
humanitás, nyitottság Isten és emberek elıtt, szolidaritás és elkötelezés az
erıszakmentességre (III,36). A IV. szekció a szinkretizmusról folytatott vitá-
ból tett hozzá néhány javaslatot (IV,19), a II. szekció kritériumként utalt az
igazságosságra, az erıszakmentességre, szabadságra és az önbizalomra
(II,19).”556

552
Ibid
553
Jacques Matthey: Salvador Among the World Mission Conferences of this Century. IRM.
Vol LXXXVI. Nos. 340/341. January/April 1997. 22.p.
554
Jacques Matthey: Salvador Among the World Mission Conferences of this Century.
IRM.Vol. LXXXVI. Nos. 340/341. January/April 1997. 22.k.p.
555
Jacques Matthey: Salvador Among the World Mission Conferences of this Century IRM.
Vol.LXXXVI. Nos. 340/341. January/April 1997. 23.p.
556
Jacques Matthey: Salvador Among the World Mission Conferences of this Century
IRM.Vol. LXXXVI. Nos 340/341. January/April 1997. 24.p.
354
 Jan van Butselaar az evangélium és a kultúrák kapcsolatáról folytatott
vita végeredményét a következıkben összegezte:
„Elıször, nem utasították el a missziót, sem egyik vagy másik csoport részvé-
telét a misszióban. (Magyarán: elismerték a misszió különbözı formáit, a
nézetbeli különbségek ellenére is. Szerzı megjegyzése). Erıteljesen felszólí-
tottak a hitelességre, becsületességre, hőségre. Elhangzottak történetek bántó,
szükségtelen buzgólkodásról, de több történetet mondtak el a kreatív kapcso-
latokról, váratlan eredményekrıl, a Szentlélek hatalmának jelenlétérıl és jelei-
rıl ott, ahol az evangéliumot proklamálták. Amikor az evangélium hirdetése
és a kultúrák közötti kapcsolatról tárgyaltak Salvadorban, nem a „elitélés”
(shame), hanem az „emberiesség” szó uralta a napot. Nem az „ítélet” szó,
hanem a „szeretet” szó adta meg a nap színét. Nem valami langyos, szabados
univerzalizmus határozta meg a légkört, hanem a világos meggyızıdés: „A
reménységnek egy neve, egy arca van, a reménység élı. Krisztus a mi re-
ménységünk”.557

Egy megjegyzést mindenképpen szükséges tennünk. Salvadorban nem

csak a kultúrákat emelték egy szintre, hanem a forrásokat is (a szinkretizmus
különbözı forrásokból származó elemek keveréke). A Szentírás nyomatéko-
san figyelmeztet arra, hogy forrás és forrás, a forrás és a források között egy-
értelmően különbséget kell tenni. Elegendı a Jk 3,11-18-ra utalnunk. „Vajon
a forrás ugyanabból a nyílásból árasztja-e az édes és a keserő vizet? Avagy
teremhet-e, testvéreim, a füge olajbogyót, és a szılı fügét? Sós forrás sem
adhat édes vizet! Kicsoda bölcs és értelmes közöttetek? Mutassa meg a maga-
tartásával, hogy mindent bölcs szelídséggel tesz! Ha pedig keserő irigység és
viszálykodás van a szívetekben, ne kérkedjetek, és ne hazudjatok az igazság-
gal szemben. Ez a bölcsesség nem felülrıl jön, hanem földi, testi és ördögi.
Mert ahol irigység van, és viszálykodás, ott zőrzavar és mindenféle gonosz
tett található. A felülrıl való bölcsesség elıször is tiszta, azután békeszeretı,
méltányos, engedékeny, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes, nem részre-
hajló és nem képmutató. Az igazság gyümölcse békességben vettetik el azok-
nak, akik békességet teremtenek.” Ugyanez vonatkozik arra a megállapításra
is, hogy a szinkretista elemek megítélésénél már csak az a döntı, hogy segít-
séget jelentenek-e az evangélium proklamálásában. Igaz, ez többrétő kérdés,
de sohasem szabad elfelejteni, hogy az evangélium hirdetésére is alkalmazha-
tó a Péld 25,11: „Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott
ige”. Az evangélium aranyalma, amit – legalább – ezüsttányéron kell felkínál-
ni.
A globalizáció kérdésével kapcsolatosan Huang Po Ho tollából jelent
meg figyelemre méltó tanulmány.558

557
Jan van Butselaar: Evangelism and Culture: Natural-Born Enemies? IRM Vol. LXXXVI.
Nos. 340/341. January/April 1997. 64.p.
558
Huang Po Ho: Gospel in the Setting of Globalization. A Response to the Salvador
Conference IRM Vol LXXXVI. Nos 340/341. January/April 1997. 105-108.p.
Huang Po Ho a tajvani presbiterianus egyház tagja, a Contextual Theology at Tainan
Theological Saminary, Tainan, Taiwan professzora.
355
 A konferenciáról szóló beszámoló szerint „a kultúra korszerő megér-
tése a „globalizáció” problémája. A tudósításban a következı olvasható:
„Minden ember a globalizáció növekvı folyamatában él, s az egyházaknak
különbséget kell tenni azok között az elemek között, amelyek felszabadítóak,
s azok között, amelyek pusztítóak. Gazdasági szinten a globalizáció invázió-
hoz és kolonizációhoz hasonlatos, amelyet többnyire az International
Monetary Fund politikája irányít. A globalizáció jelen helyzetében a gazdaság
liberalizálása van folyamatban, mind nemzetközi, mind nemzeti szinten.”
Majd így folytatódik: „A globalizáció nem csak gazdasági ügy, hanem folyta-
tódik a faji megkülönböztetéssel, globális apartheidet teremtve…növekvı
erıszakot, politikai instabilitást, növekvı vándorlást (migrációt) és kiszorítást,
idegengyőlölet reakcióját eredményezve, amelyet új és szigorúbb bevándorlá-
si politikák, szentesített elnyomás követ minden téren, amely során a nemek,
fajok, idegen etnikumok, a kor- vagy szexuális orientáció erényeit a „másság”
szerepébe lehet beállítani. „…Az evangélium és a különbözı kultúrák témája,
amely abban a színben tőnt fel, hogy a jelenkorban ez jelenti az egyház misz-
sziója világmérető kiterjedésének kulcsát, megváltozott. A kultúra új aspektu-
sát hordozza magában, a globális kizsákmányolás aspektusát. Más szavakkal:
a keresztyén misszió a jelen világhelyzetben nem csak az evangélium és a
különbözı kultúrák kérdésével szembesül, hanem az evangélium és a gazda-
sági kizsákmányolás elnyomó – monopolizáló kultúrával, és annak pusztító
hatásaival is, az emberi élet minden dimenziójában e kultúra kiterjedése kö-
vetkeztében”.559
„A gazdasági globalizáció – folytatja Huang Po Ho -, ha a harmadik
világ kontextusában értelmezzük, nem más, mint gazdasági kapitalizáció,
vagy még kritikusabban, a nyugatizálás jelensége a harmadik világ országai
társadalmának minden dimenziójában. A gazdasági globalizáció természeté-
nél fogva a gazdaság liberalizálása, pontosabban kifejezve, kísérlet a világ
piacainak az integrálására, ami magában foglalja mind a tıkepiacot, mind a
termékpiacot. A világ piacainak integrálási kísérletét olyan uralkodó szerveze-
tek által próbálták ki, mint a Világbank (World Bank), a Világkereskedelmi
Szervezet (World Trade Organization), APEC (Asia Pacific Economic
Cooperation) és más világmérető, regionális és monetaris (pénzügyi) szerve-
zetek. A tıke hatalma nem csak a népi határokon tört át, hanem kihatással van
kulturális és szociálpolitikai életükre is…Ugyanakkor a világ piacainak ez az
integrálása nem foglalja magában a munkapiac integrálását. Más szavakkal, a
globalizáció, amely azt a benyomást kelti, hogy egyesíti a világot azáltal,
hogy erıfeszítéseket tesz a világ piacainak globalizálására, valójában az
exkluzivizmus rendszere. Kirekeszti a szegény és hatalomnélküli embereket,
és kizsákmányolja a munkaerıt és a természetet”.560
A holisztikus missziónak, mely biblikusan, az egész evangéliumot
akarja nyújtani az egész embernek az egész világon, a globalizáció kérdései-

559
Huang Po Ho: Gospel in the Setting of Globalization. A Response to the Salvador
Conference. IRM Vol. LXXXVI. Nos. 340/341. January/April 1997. 105.p.
560
Huang Po Ho: Gospel in the Setting of Globalization. A Response to the Salvador
Conference IRM Vol LXXXVI. Nos. 340/341. January/April 1997. 106.p.
356
vel is szembe kell néznie. Keresnie kell a feleletet a felvetıdı kérdésekre, és
igei választ kell adnia azokra.

Harare (Zimbabwe), 1998. december 3-14.

Az EVT nyolcadik nagygyőlése

A nagygyőlés fıtémája „Térjetek Istenhez és örvendjetek reménység-

ben” volt. Konrad Raiser, az EVT fıtitkára, jelentésében a következı gondo-
latokat főzte a fı témához.: „A növekvı rendetlenség és elkeseredés helyzeté-
ben ezek a szavak megújítják Isten hőségének tanúságtételét, ahogy az már az
amsterdami világgyőlésen, annak témájában kifejezésre jutott. Az az Isten,
akihez mi meghívást nyertünk, hogy hozzá forduljunk, nem elérhetetlen kor-
mányzó és az emberi sors bírája, hanem az az Isten, aki szövetséget kötött
Noéval, Ábrahámmal és Mózessel, aki felénk fordult Jézus Krisztusban és
felajánlotta kiengesztelését és az élet teljességét mindenki számára. Istenhez
térni nem más, mint meghívás bizalomra, hogy Isten hősége a jelenlegi zőrza-
var és bizonytalanságok közepette is megmarad. Felfedezni Isten szeretı ar-
cát, amint felénk fordul a megfeszített és feltámadott Krisztusban, azt jelent-
heti, hogy az ember életét bizalommal építheti Isten hőségére, ez az, amit az
Újtestamentum metanoia-nak nevez, amely egyszerre kettıs értelmő: biztos
elszánás és ugyanakkor elfordulás a hamis emberi hőségnyilatkozatoktól.”561
A nyolcadik nagygyőlés jubileumi alkalom volt. Az EVT megalakulá-
sa óta ötven év telt el (1948-1998). A dolog természetébıl adódik, hogy a
megemlékezés során szó esett a világhelyzetrıl, az EVT belsı helyzetérıl és a
jövıre vonatkozó elképzelésekrıl.
A világhelyzetrıl I. Aram modenátor (Cilicia katholikosza) beszámo-
lójában a következıket mondta: „Canberra óta (1991), amikor utoljára talál-
koztunk, soha nem látott és nagymérető változások jelezték az emberiség
történelmi útját. Ideológiák roppantak össze, falak dıltek le és csaknem telje-
sen megszőnt már az apartheid is. Mégis, a hidegháború vége nem vezetett az
igazságosság, béke és megbékélés új korszakába. A világ megmaradt megtört,
kettéosztott és fenyegetett világnak.”562
A moderátor külön is kitért a globalizáció kérdésére: „A globalizáció
hatásai az emberi jogok területein messzemenıen tapasztalhatók. A globalizá-
ció jelentısen változtatta meg a fennálló politikai, társadalmi és gazdasági
kapcsolatokat és rakikálisan másította meg a társadalom értékeit és struktúráit.
A globalizáció folyamata mélyen behatolt az emberi tapasztalati élet csaknem
minden viszonylatába és szférájába, egyfelıl hatalmas lehetıségekrıl gondos-
kodott, illetve ajánlott föl, ugyanakkor azonban másfelıl a társadalmi és gaz-
dasági igazságtalanságnak és bizonytalanságnak új formáit is elıre vetíti és
tervezi meg. Határokat átlépı szervezetek és nemzetközi pénzintézetek kizár-
ják az embereket abból, hogy saját gazdasági életükben tevékenyen részt ve-

561
Konrad Raiser: Az EVT fıtitkárának jelentése. In: Theológiai Szemle, Új Folyam
(XLII.1999.3.sz.149.p. Fordította: Hafenscher Károly)
562
I. Aram: A moderátor beszámolója. Fordította Hafenscher Károly. In: Theológiai Szemle.
Új Folyam (XLII) 1999. 3. sz. 157. p.
357
gyenek. Sıt gyorsítják a munkanélküliséget, a gyökértelenedést és a
peremreszorultság állapotát (marginalizáció). Afrika, ahol most tartjuk győlé-
sünket, egzisztenciálisan emlékeztet bennünket ezekre a kritikus problémákra,
amikkel szembe kell néznünk ma. Ténylegesen: háború, erıszak, szegénység,
gyökértelenné vált emberek sokasága, népírtás, környezetpusztítás és más
hasonló globalizációs hatások részei, sıt szerves részei a mai mindennapi
életnek Afrikában.”563
Vallási vonatkozásban is lényeges változások történtek: „A vallássza-
badság, amely egyike az alapvetı emberi jogoknak, ismét felvetıdött ebben a
hidegháború utáni korszakban, jelentıs problémaként egy-egy nemzeten belü-
li, de nemzetközi viszonylatokban is. Számos országban a vallás ügye szők
nacionalista célok érdekében került elı és így megosztódást és polarizációt
teremtett. Számos országban a vallást alkotmányozó tényezınek tekintik és
elıjognak, amely egyúttal lerombolja ezeknek az államoknak világi és plurális
bázisát. Sok társadalomban az életet jellemzi a vallási türelmetlenség, a vallási
megszorítások sora, fundamentalizmus, kizárólagosság. Másfelıl a külföldi
vallási mozgalmak agresszív módszerei prozelitizmust őznek és ezekkel a
cselekedeteikkel egy másfajta bonyolult szituációt teremtenek az emberi jo-
gok viszonylatában.”564
Az EVT és az ökumenikus mozgalom belsı helyzetét elemezve, a
moderátor kertelés nélkül beszélt: „Amikor most visszafelé tekintünk, sok
okunk van az örvendezésre és sok okunk arra, hogy bőnbánatot tartsunk. A
Tanács jubileuma alkalom az önvizsgálatra…Ötven év együttlét után még
mindig az a szándékunk, amivel indultunk Amszterdamban, hogy együtt aka-
runk maradni vagy amit Evanstonban kijelentettünk, hogy együtt akarunk
tovább haladni? Ezzel az égetı kérdéssel birkóztunk egész úton Canberrától
Harareig. A tagegyházak és a világ változó realitásai egyaránt kihívást jelen-
tettek, végül is megérkeztünk arra a kritikus helyzetre és folyamatra, amikor
meg kell értenünk, kik vagyunk mi mint Tanács. Mi a mi különleges termé-
szetünk és valódi hivatásunk? Mi az a közös ökumenikus víziónk, ami kell,
hogy vezessen bennünket…Az intézményes ökumenizmus krízisben van.
Tanúi vagyunk a népi ökumenizmus jelentıs feltörésének különbözı formá-
ban és a világ különbözı részein. Több alkotmányos elemünk szertefoszlott az
ökumenikus mozgalom intézményes kifejezıdésével kapcsolatban. Az embe-
rek, különösen pedig az ifjúság nem kíván struktúrák foglya lenni…olyan
friss levegıre vágynak, amiben lélegzetet lehet venni, tágabb térségre, ahol
élni lehet és ahol kifejezhetik ökumenikus érdekeltségüket.”565
Konrad Raiser, az EVT fıtitkára, az EVT és az ökumenikus mozga-
lom problémáit a világhelyzet összefüggésében szemléli, s az EVT-val kap-
csolatos, valamint az ökumenikus mozgalomban jelentkezı bizonytalanságo-
kat egy küszöbönálló új történelmi korszak jeleként értelmezi. Fıtitkári

563
I.Aram: A moderátor beszámolója. Fordította Hafenscher Károly. In: Theológiai Szemle.
Új Folyam (XLII) 1999. 3. szám. 171. p.
564
I.Aram: A moderátor beszámolója. Fordította Hafenscher Károly. In: Theológiai Szemle.
Új Folyam (XLII) 1999. 3. szám. 171.p.
565
I.Aram: A moderátor beszámolója. Fordította Hafenscher Károly. In: Theológiai Szemle.
Új Folyam (XLII) 1999. 3. szám. 167..p.
358
jelentésében többek között a következıket mondta: „…most, amikor emléke-
zünk, és az ötven éves évfordulót ünnepeljük, bizonytalanság jelei mutatkoz-
nak a közösség célját illetıen az EVT-n belül és kétségek jelentkeznek az
egész ökumenikus mozgalom jövıjét illetıen. Úgy tőnik, keresztúthoz érkez-
tünk. Az ökumenizmus különbözı értelmezését terjesztik elı és az út elıttünk
nem látható világosan. Van egy bizonyos csalódás abban a tekintetben, hogy a
látható egység iránti intenzív törekvése az egyházaknak mégsem nyitott utat
az igazi koinónia felé. A misszió keresztyén értelmezése a világ vallási és
kulturális pluralizmusa idején szintén nagyban különbözik. Az ökumenikus
szociális gondolkodás és cselekvés tradíciója egyre növekvı mértékben került
elı a gyors globalizációs folyamatra válaszként az emberi társadalmak életé-
ben. A millenium végéhez közeledve újra erısödik az az érzés, hogy ezek az
ökumenikus bizonytalanságok részei egy mélyebb átmeneti folyamatnak,
amely új történeti korszakba torkollik és amely egyben nagyon különbözı lesz
azoktól a körülményektıl, amelyek meghatározzák az EVT-t alakulása ide-
jén.”566
2001. szeptember 11. óta tudjuk, hogy ezek prófétai szavak voltak.
A jövıre vonatkozóan mind a fıtitkári jelentés, mind a moderátori
beszámoló nyomatékosan beszél „ökumenikus vízióról”. „Víziónk nyilatkoza-
ta azzal kezdıdik, hogy megerısítjük hitelességüket azoknak, akik elıttünk
jártak. Ez egyúttal arra is emlékeztet bennünket, hogy mi még mindig Isten
vándorló népe vagyunk. Szövegünk a mai ökumenikus mozgalom számára
egy látomást fogalmaz meg:

Vágyakozunk a Krisztus testének látható egységére,

Megerısítjük mindazt az ajándékot, amit fiatal és öreg, nı és férfi, laikus és
ordinált kapott.
Örömmel várjuk az emberi közösség gyógyulását,
Isten teljes teremtésének egészét,
Bizakodunk a bőnbocsánat szabadító hatalmában,
abban, hogy az ellenségeskedés barátsággá lehet,
és az erıszak spirálja áttörhetı.
Nyitottak vagyunk a dialógus és szolidaritás kultúrájára,
hogy megosszuk életünket az idegenekkel,
és keressük a találkozást azokkal, akik más hitet vallanak.”567

Mint látjuk, a szép „ökumenikus látomás” általánosságokban mozog,

konkrét teendıkrıl nincs benne szó. Mivel a jövı ismeretlen, ezt fölöttébb
nem is lehet felróni. Az „ökumenikus látomás” inkább nevezhetı ökumenikus
reménységnek, vagy ökumenikus hitvallásnak. A jövıt illetıen két konkrét
döntés született, a jelzett bizonytalanságokkal kapcsolatosan.
Az EVT fennmaradására vonatkozóan a nagygyőlésen résztvevık megerısí-
tették az amsterdami elhatározást:

566
Konrad Raiser: Az EVT fıtitkárának jelentése. Fordította: Hafenscher Károly. In:
Theológiai Szemle. Új Folyam (XLII) 1999. 3. szám. 148.k.p.
567
Konrad Raiser: Az EVT fıtitkárának jelentése. Fordította: Hafenscher Károly. In:
Theológiai Szemle. Új Folyam (XLII) 1999. 3. szám. 157..p.
359
 „Együtt akarunk maradni…
sem a haladás hiánya, sem
hátrahúzó erık,
Sem hibák vagy bizonytalanságok,
félelmek vagy fenyegetések nem gátolhatnak.
Határozott szándékunkat nem gyengíthetik,
hogy folytassuk együtt
haladásunkat az egység útján.
Mindenkit örömmel fogadunk,
aki csatlakozni akar hozzánk,
hogy szélesítse közös víziónkat,
és új utakat fedezzen fel az együttes bizonyságtételre
és cselekvésre hitben.”568

Az EVT feladatát illetıen a nagygyőlés egyetértett a Common

Understanding and Vision (CUV) dokumentumban foglaltakkal, mely szerint:
„A missziónak és az evangelizációnak az egyház élete centrumában kell lenni,
tehát az EVT munkájának is a centrumában kell lennie.”569 A misszió és az
egység pedig elválaszthatatlanul összetartozik. Nos, ez határozott felelet és
állásfoglalás volt arra az egyre inkább erısödı vádra, hogy az EVT munkájá-
ban a misszió háttérbe, a peremre szorult. Ez helyes döntés volt. A misszió
kérdése azonban az EVT különbözı fórumain (Nagygyőlés, Központi Bizott-
ság, Szekciók) egyre inkább neuralgikus pont lett. A CUV dokumentum
ugyan kimondja, hogy a missziónak az EVT munkája középpontjában kell
lennie, de megválaszolatlanul hagyta a kérdést, hogy mi értendı misszió alatt.
Ez a probléma mind a nagygyőlésen, mind a nagygyőlést követı értékelések-
ben robbanásszerően jelentkezett.
Missziói vonatkozásban a nagygyőlést a kérdıjelek sokasága és az
ellentétek, kritikák kiélezıdése jellemzi. Egyetlen nagygyőlésen sem foglal-
koztak annyit a misszió kérdésével, mint ezen a nyolcadikon. Két mondat
röpködött a levegıben: A Harare-i nagygyőlésen „a misszió van mindenütt – a
misszió nincs sehol.”570 „Talán mindkettı igaz” – írja Birgen Nygaard.571
Minden attól függ, mit értünk misszió alatt. Ha az egyház minden tevékeny-
sége misszió, akkor Hararere az jellemzı, hogy „misszió mindenütt”. Ha a
misszió alatt azt értjük, hogy proklamálni kell Istennek Krisztusban megjelent
üdvözítı kegyelmét minden embernek, és megtérésre kell hívni ıket, akkor
Hararere az jellemzı, hogy „a misszió nincs sehol”, eltőnt. Nos, az nagyon
szép, fejtegeti B. Nygaard, hogy mind a fıtitkár, mind a moderator hangsú-
lyozottan utalt az amsterdami elhatározásra, nevezetesen, hogy „együtt aka-
568
In: I.Aram: A moderátor beszámolója. Fordította Hafenscher Károly. In: Theológiai Szem-
le. Új Folyam (XLII) 1999. 3. szám. 174. p.
569
In: Ofelia Ortega: Mission as an Invitation for Life. IRM. Vol. LXXXVIII. Nos. 348/349.
January/April 1999. 91.p. Rev. Dr. Ofelia Ortega a Presbyterian Reformed Church lelkésze,
és aSeminario Evengélico de Teologia in Matanzas, Cuba elnöke.
570
Birger Nygaard: Harare – What Does It Mean for Evangelism? IRM.Vol.
LXXXVIII.Nos.348/349. January/April 1999. 56.p.
571
Birger Nygaard: Harare – What Does It Mean for Evangelism? IRM.Vol.
LXXXVIII.Nos.348/349. January/April 1999. 56.p.
360
runk maradni. De nem a teljes elhatározást idézték, amely szerint az ökume-
nikus mozgalomnak az az eredeti célja, hogy…jobban tegyünk bizonysá-
got…Az EVT hosszas krízisének abban van a gyökere, hogy az EVT eredeti
missziói- evangelizációs víziója egyre jobban elhomályosult. Az évszázad
végén, a pluralizmus és a szekularizáció féktelen növekedésének idején, ez
nem csupán szerencsétlen, hanem fatális dolog!”572 A „jobb bizonyságtétel-
nek” hangsúlyozottan elsıbbsége van a politikai és az adminisztrációs dol-
gokkal szemben. „Ez hiányzott Harareban. Hogyan és mikor lesz kijavítva ez
a tévedés?”573
A nagygyőlésen szó esett arról, hogy a szekuláris társadalmakban az
egyház egyre inkább a peremre kerül (marginalizálódik). Ebbıl a marginális
helyzetbıl kell bizonyságot tenni. „Ez azonban egyáltalán nem rossz pozíció,
úgy tőnik, hogy az evangélium evangéliumként való hirdetésének jobb esélye
van, ha a peremen élı emberek üres kezébıl jön, mint akkor, ha az egyház és
a politikusok közötti szégyenletes szövetségre épül.”574
„Ideje véget vetni a misszió és az evangelizáció centrális voltáról való szó-
noklásnak, úgy, hogy közben állandóan ezer más dolognak adnak priori-
tást…Ideje véget vetni annak a szemléletnek, hogy semmi sem történik, ha
nem folytatódik a bürokratikus, hierarchikus egyházi tevékenység (business!).
Valóban van olyan valaki, aki azt gondolja, hogy ezeknek bármi jelentısége
lenne a globalizált, pluralisztikus, postmodern világ embere számára a feltá-
madott Krisztus ismerete és megtapasztalása nélkül?575 Ez hiányzott
Harareben. Ezek nagyon komoly gondolatok, amelyeken el kell gondolkod-
nunk, s le kell vonni a szükséges következtetéseket.
Vannak dolgok, amelyekkel ideje a valóságnak megfelelıen szembe-
nézni, és a helyükre tenni ıket. Valóban igaz, hogy misszió címén, pontosab-
ban: a misszióval karöltve sok gonosz dolog történt: kolonizálás, kizsákmá-
nyolás, elnyomás. Ezek miatt nem lehet eléggé szégyenkezni, és szükséges
bőnbánatot tartani. De szükséges az is, hogy az ocsút elválasszuk a búzától.
Nem a misszionáriusok, kolonizáltak, nem ık korbácsolták, hajtották rabszol-
gaságba az embereket, népeket, nem ık zsákmányolták ki ıket. Ideje szé-
gyenkezni azon, és bőnbánatot tartani amiatt, hogy az egyházban helyük lehet
azoknak, akik Krisztust megtagadják, a keresztyén névre szégyent hoztak és
hoznak. A nagygyőlésen megjelent Mugabe, Zimbabwe elnöke, és Nelson
Mandela, Dél-Afrika elnöke. Mandela elnök a következıket mondta: „Amikor
idefelé jöttünk, azt mondtam Mugabe elnöknek, hogy ı fiatalabb mint én, s
beszéltem neki azokról a tapasztalataimról, amilyenek neki nem voltak. Azt
mondtam: az én nemzedékem az egyházi nevelés eredménye. A misszionáriu-
sok és más vallási szervezetek nélkül én ma nem lehetnék itt. Azon idık kor-
mányzatai nem törıdtek az afrikaiak, a színesek, az indiánok nevelésével. Az
572
Birger Nygaard: Harare – What Does It Mean for Evangelism? IRM.Vol.
LXXXVIII.Nos.348/349. January/April 1999. 58..p.
573
Birger Nygaard: Harare – What Does It Mean for Evangelism? IRM.Vol.
LXXXVIII.Nos.348/349. January/April 1999. 59..p.
574
Birger Nygaard: Harare – What Does It Mean for Evangelism? IRM. Vol. LXXXVIII. Vos.
348/349. January/April 1999. 60.p.
575
Birger Nygaard: Harare – What Does It Mean for Evangelism? IRM. Vol. LXXXVIII. Vos.
348/349. January/April 1999. 60.k.p.
361
egyházak mővelték a földet, iskolákat építettek és foglalkoztatták az embere-
ket. Ezért, amikor azt mondom, hogy mi a misszionáriusok nevelésének a
gyümölcsei vagyunk, elismerem, hogy sohasem találok elegendı szavakat,
hogy megköszönjem a misszionáriusoknak, amit értünk tettek.”576
Helyére kell tenni a kontextualitás, az inkultúrálás kérdését is. Teljes
mértékben igaza van André Karamaga-nak, amikor felteszi a kérdést: „Vajon
nem lettünk a kontextusaink foglyai, ami akadályoz bennünket abban, hogy
ıszintén Istenhez forduljunk, s örvendezzünk másokkal a reménységben, ki-
rekesztés nélkül?…Szükséges, hogy véget vessünk annak, hogy szentségként
kezeljük a kontextust, s el kell mozdulni egy olyan misszió felé, amely azt
tekinti feladatának, hogy ezeket a kontextusokat az Isten királyságának pers-
pektívájában átformálja.”577
Sok szó esik a keresztyén identitás kérdésérıl is, de szükséges lenne
ezt a kérdést is átgondolni és a helyére tenni. A keresztyén identitás lényegé-
ben Krisztus identitásának a megjelenítése. Anasztasziosz érsek mondta el:
„Pár évvel ezelıtt Kelet-Európa egyik városának pompás kathedrálisában
voltam…A liturgia szenzációs volt, bámulatos gazdagsággal. A szent
kommunió után, egy sarokban ülve, önkéntelenül felidéztem azt a liturgiát,
amit nemrég egy afrikai kunyhóban, egy hegyi faluban éltem át. A kunyhó
szalmatetıs és földes volt. S feltettem magamnak a kérdést: Vajon Krisztus
hol érzi magát kellemesebben? Ott, vagy itt?”578
S vannak dolgok, amelyeknek ideje helyet adni, mert minden attól
függ, hogy ez megtörténik-e.
„Minden attól függ…- írja Martin Conway – nem attól, hogy te és én
hogyan értelmezzük és magyarázzuk ezt az ágendát, hanem attól, hogy a világ
keresztyénsége hajlandó – vagy nem hajlandó a hit és a szeretet ösvényén
engedelmességben cselekedni az elıttünk lévı hetekben és években.”579 Így
van megírva: „…nem beszédben áll az Isten országa, hanem erıben” (1Kor
4,20). „Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha így cselekesztek” (Jn 13,17).
S helyet kell adni annak, aki által mindez lehetséges: a Szentléleknek.
A megtérés Istenhez visszatérés az „élı vizeknek forrásához” (Jer 2,13). Az
élı víz folyama elevenít meg, hoz életet. Ideje meghallani Jézus hívását: „Ha
valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás
mondta, annak belsejébıl élı víz folyamai ömlenek” (Jn 7,37kk.). A nagygyő-
lés szép, szimbolikus eseménye volt, amikor a jelenlévık vizet nyújtottak
egymásnak. Azon a sátrak ünnepén is merítettek vizet a Siloámból, de a szim-
bólumból nem jutott el ahhoz, akire a szimbólum mutatott. Nehogy ez történ-
jen velünk is. Mert minden attól függ, hogy meghalljuk-e Jézus hívó szavát,
odamegyünk-e hozzá, iszunk-e az élet vizének forrásából, s az élı víz folya-
mai ömlenek-e belılünk.
576
In: Ioan Sauca: Ecumenical Movement. IRM. Vol. LXXXVIII. Nos. 348/349.
January/April 1999. 52.p.
577
André Karamaga: What can be enwisaged? IRM.Vol.LXXXVIII. Nos. 348/349.
January/April. 1999. 85.p.
578
In: Ipe Joseph: Mission – Through the Eyes of Harare. IRM. Vol. LXXXVIII. Nos.
348/349. January/April 1999. 21.p.
579
Martin Conway: Mission in the Eight Assembly? IRM. Vol. LXXXVIII. Nos. 348/349.
January/April 1999. 12.p.
362
363
 7. A VILÁGMISSZIÓ DÖNTİ ÓRÁJA

A misszió ökumenikus korszaka a keresztyén missziók döntı órájá-

nak a meghirdetésével kezdıdött, és döntı óra, a misszió új korszaka meghir-
detésének a szükségességébe torkollott. A misszió ökumenikus korszaka le-
járt, s ezzel a misszió olyan értelmezésének és gyakorlásának az ideje, amely
a misszió ökumenikus korszakára jellemzı. Ennek a felismerése és a követ-
keztetések levonása üdvtörténeti szükségszerőség.
A misszió ökumenikus korszaka nagy célkitőzéssel indult: A világ
evangelizálása a mi nemzedékünkben. A nagy cél megvalósításához nem hi-
ányzott a lelkesedés, és biblikus felismerés: a misszió az egyetemes egyház
feladata, amelynek a végzésében a felekezetek nem vetélytársak, hanem mun-
katársak. A nagy lendület azonban elakadt. A nagy cél nem valósult meg. A
misszió nem lett sem az egyes felekezetek és gyülekezetek, sem az egyetemes
egyház közös ügyévé. A felekezeti érdeket nem sikerült legyızni még az éb-
redési mozgalmakban sem. Az intézményes egyházakba való betagolás hát-
térbe szorította, megfojtotta az Isten országába való hívást és betagolódást -
amit már Zinzendorf helyesen felismert. A misszió lendülete is egyre erıtle-
nebb lett, mert olyan új kérdésekkel, kihívásokkal szembesült, amelyekre nem
tudott válaszolni (vallások reneszánsza, dialógus és misszió, szinkretizmus, a
miszsziói és a politikai érdekek ütközése, stb.), és a teológia mővelıi sem
tudtak segítséget nyújtani.
A misszió terén szemléletváltásra, a szó biblikus értelmében vett pa-
radigmaváltásra, megújulásra, az új korszak elıtti ajtónyitásra van szükség.
Az új korszak felismerése és megélése reformáció kérdése: a bibliai igazságok
újrafelfedezése és követése. Csupán néhány fundamentális dolgot hadd emel-
jünk ki.
Isten gyújtott és gyújt világosságot a szívekben (2Kor 4,6). Nem az
emberi bölcselkedések, nagy meglátások, - Kálvinnal szólva „fecsegések”
világosságát, hanem az ı világosságát gyújtja fel. Minden olyan misszió,
amely nem ezt szolgálja, és nincs tudatában annak, hogy a misszió ura, forrása
és alanya a Szent Háromság: az Atya, a Fiú és a Szentlélek, az ember pedig
csak szolga, munkatárs, akinek feltétlenül engedelmeskednie kell az isteni
kijelentésnek, a Lélek vezetésének megfelelıen: kudarcra van ítélve.
Isten világossága Jézus Krisztusban jelent meg (Jn 1,9a), ı a világ vi-
lágossága (Jn 8,12), aki megvilágosít minden embert (Jn 1,9b). A ránk bízott
drága kincs (vö.. 2Tim 1,14; 2Kor 4,7; Kol 2,3) megırzése és felmutatása.
Istennek a Krisztusban kiválasztott és megváltott, a Szentlélekkel betöltött és
megszentelt népe - a szelíd és nemes olajfa egységében (Róm 11,17-24) - a
páratlan kijelentés népe, amint meg van írva: „Csak néked adatott láthatóan
tudnod, hogy az Úr az Isten és nincsen kívüle több” (5Móz 4,35; rev. Károli).
Isten szövetsége a csodák szövetsége, olyan csodáké, „amilyenek nem történ-
tek sehol a földön és egy nép között sem” (2Móz 34,10). Nincs még egy nép,
sem egy vallás, amelynek „olyan igazságos rendelkezései és döntései” van-
nak, mint amilyeneket Isten adott Mózes, Jézus Krisztus, a Szentlélek által
népének (5Móz 4,8; Ézs 42,1; Jer 31,33; Róm 8,2; Gal 6,2; 1Tim 1,8; Jak
1,25; Jn 13,34; 14,15; ApCsel 1,2; 1Thessz 4,2; 1Jn 2,3). Nem zsidók, nem
364
keresztyének tették dogmává, hanem Jézus Krisztus mondta: „Én vagyok az
út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” (Jn
14,6). Jézus kijelentését követve, ahhoz kompromiszszum nélkül ragaszkodva
hirdették az apostolok, s kell hirdetni a világ végezetéig: „nincsen üdvösség
senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely
által üdvözülhetnénk” (ApCsel 4,12). Ez a ránk bízott drága kincs, amely nem
kirekeszt, hanem befogad: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött
Fiát adta, hogy aki hisz ıbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn
3,16; vö. 1Móz 12,2-3; Ézs 49,6). Ezt szolgálja a missziói parancs, ez a drága
kincs a keresztyén bizonyságtételben a só. Vegyük nagyon komolyan Jézus
figyelmeztetését: „Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni?
Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek”
(Mt 5,13). Ezt a drága kincset egyre több és egyre élesebb támadás éri a vallá-
sok, a szinkretizmus, a vallási és politikai liberalizmus részérıl. Ez a problé-
ma is nyilván benne van Jézus figyelmeztetésében: „és győlöl titeket minden
nép az én nevemért” (Mt 24,9). A drága kincshez való ragaszkodás üdvösség
(Mt 10,32-33; 24,12) és status confessionis kérdése.
A személyes és közösségi, az individuális és kollektív megtérés szük-
ségességének a hirdetése. A személyes és a közösségi megtérés organikusan
összetartozik. A bőnbánat, megtérés, Jézus elfogadása és befogadása szemé-
lyes dolog, az egyénekben megy végbe, kell, hogy megtörténjék. Ez az egyén-
re nézve sorsdöntı, mind a jelenvaló, mind az eljövendı világ összefüggésé-
ben. A jelenvaló világban való életünk azonban nem független annak a
közösségnek az életétıl, sorsától, amelynek tagjai vagyunk. Hívı életünk sem
független a gyülekezetünk, egyházunk, a népünk életétıl. Ebbıl következik,
hogy felelıs vagyok a mások bőneiért is, és részese vagyok a közösséget érı
büntetéseknek, az áldások elmaradásának is. Ezért van az, hogy a Biblia nem
csak egyéni bőnbánatról és megtérésrıl beszél, hanem közösségi bőnbánatról
és megtérésrıl is. Izráelnek mindig népként kellett megtérni ahhoz, hogy a
sorsa jobbra forduljon. Errıl tanúskodik a Bírák könyve. Ezt üzente Isten oly
sokszor a próféták által (pl. lSám 7,2-12; Ézs 1,10-20; Jer 7,1-15; Jóel 1,13-
2,17). Ennek a felismerése, elismerése, hirdetése a szó szoros értelmében élet-
halál kérdése, amint megmondotta az ÚR: Hallgassatok rám, hogy „boldogul-
jatok minden dolgotokban” (5Móz 29,8), hogy „élhess te és utódaid is” (5Móz
30,19). Tanúi és szenvedı alanyai vagyunk annak, hogy a személyes,'egyéni
élet egyre jobban ellehetetlenül a közösségi, a globális megromlás miatt. Ez
valójában gyülekezeti, egyházi szinten is jelentkezik. Ahhoz, hogy a szemé-
lyes hitünket igazán kiteljesedve megélhessük, a gyülekezetnek kell gyüleke-
zetként megtérni. Az, hogy van gyülekezet a gyülekezetben, egyház az egy-
házban: kegyelem, de ítélet is, mert a gyülekezet, az egyház elesettségének a
jele. A gyülekezetnek mint gyülekezetnek, az egyháznak mint egyháznak, a
népnek mint népnek van szüksége megtérésre.
A misszió eszkatológikus szemlélete és az ebben rejlı követ-
keztetések levonása, hirdetése. A misszió eszkatológikus jellegő. Isten üdv-
ígéretei minden népet magukba ölelnek. Jézus missziói parancsában ez áll:
„tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve ıket az Atyának, a Fiú-
nak és a Szentléleknek nevében, tanítva ıket, hogy megtartsák mindazt, amit
365
én parancsoltam nektek” (Mt 28,19-20). A keresztyén misszió valójában hőt-
len lett Jézus missziói parancsához. A keresztyénség úgy lett világvallássá,
hogy a népek nem megtértek, hanem „felvették” a keresztyénséget. Nem a
feltámadott, élı Jézus Krisztus testévé lettek, hanem bemeszelt sírokká. Nem
tanították meg a népeket arra, és a népek nem tanulták meg, hogy megtartsák
mindazt, amit Jézus parancsolt. Valójában sohasem voltak „keresztyén né-
pek”, és nincsenek ma sem. (Egy néprıl vannak híreink, amely úgy döntött,
hogy népként mindenben a Krisztus parancsai szerint akar élni). A misszió
kudarca nem jogosít fel Jézus Krisztus missziói parancsának az átértelme-
zésére. Nem Jézus missziói parancsában van a hiba, hanem a végrehajtásában.
Az az Egyház, amely nem az élı Jézus Krisztus élı teste, nem olyan tanítvá-
nyok közössége, amely megtartja Jézus minden parancsát, megízetlenedett só,
amelyet joggal ér minden kritika és elutasítás. A Sátán globális támadása pe-
dig egyre félelmetesebben nyilvánul meg Isten és az ı Felkentje ellen, Isten
örök rendje ellen. Egy-egy nép és a népek élete egyre döbbenetesebben össze-
kuszálódik. Maga az élet van veszélyben, ami nem csoda, mert a Sátán em-
berölı volt kezdettıl fogva.
A misszió ökumenikus korszakának kezdetén a világ evangelizálását
tőzték ki célul, de a misszió értelmezése és gyakorlása terén megmaradtak az
evangelizálás klasszikus értelmezésénél és végzésénél: a személyes megtérés
és a túlvilági üdvösség hirdetésénél.
Eljött az ideje, hogy megértsük, higgyük, hirdessük: Isten üdvakarata
minden népre kiterjed. Beteljesíti, amit megígért, illetve kijelentett: Eljön a
nap, amikor „az ÚR lesz a király az egész földön. Azon a napon az ÚR lesz az
egyetlen Isten, és neve az egyetlen név” (Zak 14,9). Eljön a nap, amikor az
ÚR (Zsolt 96,13; 98,9 Ézs 66,15-16), az Emberfia (Mt 25,31-33) ítéletet tart
minden nép felett. Eljön az idı, amikor minden nép leborul az ÚR (Ézs 45,23;
Zsolt 86,9; Ézs 2,3; 11,10; 66,23; Zak 14,16-19) és az Úr Jézus Krisztus (lKor
15,25-27; Fil 2,9-11) elıtt, s az ÚR beteljesíti, amit kijelentett:

„Akkor majd tisztává teszem

a népek ajkát,
mindnyájan az ÚR nevét
hívják segítségül,
és ıt tisztelik egy akarattal.”
(Zof 3,9).

Eljött az idı, amikor meg kell érteni, hogy a népnek népként való
megtérése és a népeknek népekként való megtérése a jelenvaló világkorszak-
ban is élet-halál kérdése, és az eljövendı világkorszakban való részesülés
feltétele (Jel 21,24-26).
Isten üdvterve beteljesülésében ez a nagy üdvtörténeti esemény következik, ez
elıtt állunk, ennek a jelei mutatkoznak egyre erıteljesebben.
Legyen fülünk meghallani a jelenésekbeli angyal szárnyainak suhogását, s
legyen bátorságunk kimondani, és sok vizek zúgásaként felerısíteni az általa
hirdetett üzenetet, amely már nem nyájas hívogatás, hanem Isten ultimátuma,
de még az egész világnak, minden embernek, minden népnek szóló evangéli-
366
um: „Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsıséget, mert eljött ítéletének órája;
imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrá-
sait!” (Jel 14,7).

367
 8. GYÜLEKEZETÉPÍTÉS

Gyülekezetépítés és misszió

A gyülekezetépítés a missziológia tárgyköréhez tartozik, ennek egy

sajátos, kiemelt területe, ami azonban latensen magában hordozza a misszió
minden lényeges elemét.
A misszió elsıdleges célja a gyülekezet létrehozása, a gyülekezetépí-
tés a már meglévı gyülekezet építése. A gyülekezetépítés magában foglalja a
gyülekezet növelését, ami viszont elsıdlegesen missziói tevékenységet igé-
nyel.
A misszió elsıdleges céljára - egy idı óta - a gyülekezetplántálás kife-
jezés használatos. A mi körülményeink között nagy a rokonság, az összefüg-
gés a gyülekezetplántálás és a gyülekezetépítés között. Sajnos, a gyülekezet-
építés is sokszor a nulláról indul: nincs „dobogó szíve” a gyülekezetnek, ami
az egész béna testet mozgásba hozná.
Az is nyilvánvaló, hogy a gyülekezetplántálás is aktuális feladatként
van jelen egyházunkban. Az elmult rendszerben az erıszakos TSZ-esítés, az
erıltetett iparosítás „népvándorlást” okozott. Új települések, új városrészek
születtek, gyülekezetek, templomok nélkül. Az Európai Unióhoz való csatla-
kozás nyomán is bekövetkezhet kisebb-nagyobb népvándorlás. Erre fel kell
készülni. Ugyanazt a hibát - bizonyos értelemben - kedvezıbb körülmények
között nem lenne szabad kétszer elkövetni.
Már érintettük, hogy újabban divatos dolog a gyülekezetépítés tárgya-
lását (teológiáját) elválasztani a missziológiától, a gyülekezetépítést a misz-
sziótól, ami magában rejti - mint példák is mutatják - magától a missziótól, a
missziói lelkülettıl s a misszió Lelkétıl való eltávolodást, sıt elszakadást.
Ahol ez bekövetkezik, ott a gyülekezetépítés ugyanúgy emberi dologgá, em-
beri vállalkozássá, emberi teljesítménnyé válik, mint a misszió, s ugyanúgy
kiszárad. Hangsúlyoznunk kell, hogy lényegében a gyülekezetépítés sine qua
non-ja is ugyanaz, mint a misszióé, s ugyanakkor a gyülekezetépítést is
ugyanúgy meghatározza, mint a missziói munkát, hogy milyen gyülekezetlá-
tásunk van, milyen gyülekezetet szeretnénk építeni. A gyakorlatot mind a
misszió, mind a gyülekezetépítés esetében meghatározza a teológiai látás (fel-
fogás). A gyülekezetépítés szempontjából is nagyon tanulságosak a világmisz-
sziói konferenciák, az Egyházak Világtanácsa nagygyőléseinek, a
nagygyülések egyes szekcióüléseinek a dokumentumai.
Feltehetı a kérdés: miért lett ennyire fontos az utóbbi idıkben a gyülekezet-
építés kérdése. A felelet kézenfekvı: azért, mert bajok, problémák vannak a
gyülekezetekkel. Valóban szükséges foglalkozni a gyülekezetépítés kérdései-
vel. A veszély - tapasztalhatóan - valami „üdvözítı módszer” keresése, mint a
hermeneutikában, valamint a misszióban is. Ahogyan a hermeneutikában ki-
derült, hogy nincs „üdvözítı módszer”, úgy a gyülekezetépítés esetében sincs.
Ez nem zárja ki azt, hogy keressük a jó, a jobb módszereket, de ez csak má-
sodrendő, sıt sokadrendő kérdés. A lényeg itt is megtanulható - utalva a két
neves rabbi és a megtérni szándékozó pogány esetére - „féllábon állva”: „Ne
távozzatok el Jeruzsálembıl, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyrıl
368
hallotátok tılem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélek-
kel kereszteltettek meg ... erıt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és
tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sıt egészen a
föld végsı határáig” (ApCsel 1,4-5.8). Vagy: „Én vagyok az út, az igazság és
az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” (Jn 14,6). A gyüleke-
zetépítésre is érvényes az, amit Pytches az evangelizációval kapcsolatosan ír:
„Szeretnénk a nagy evangelizátorok lángolását, eredményeit - de láng nélkül,
megtapasztalások nélkül, Lélek nélkül (İ az ÚR). Olyanokra gondol, mint
amirıl John Wesley ír egyik beszámolójában: „Ide-oda mozgott a föld. Olda-
lukra estek, mint valami villámcsapástól.” (David Pytches: Come Holy Spirit.
151.)
Ami tehát a döntı: A NAGY ISTENBE vetett hit. Az a hit és bizalom,
amit M. Basilea Schlink egyik könyvének címe hirdet: Immer ist Gott
gRösser! („Mindig Isten nagyobb!” - „Isten mindig nagyobb!” A Marien-
Schwesternschaft megalakulása, története akár a gyülekezetépítés tankönyve
is lehetne.)
A témával két gondolatkörben foglalkozunk:
1. A tradicionális gyülekezetkép.
2. A bibliai gyülekezetkép.

A tradicionális gyülekezetkép

Eredete, hiányossága

A tradicionális gyülekezetképet örököltük, s mivel évszázadokon át

„mőködött”, ezért mintának, követendı példának tekintjük.Most, e kérdésnél
nem arra a gyakorlati gyülekezetképre gondolok, amely szerint a falu közép-
pontjában ott van a templom, a parókia. A nagytisztelető úr kényelmesen pö-
fékel az ámbituson, vagy hősöl a méhesben, a gyülekezet pedig szépen jár a
templomba, s befizeti az egyházadót. Az már régebben kiderült, hogy ez a
tradicionális gyülekezetkép a multé, noha még mindig él vágyként, akár pél-
daként is.
Ennél a témánál arra gondolok, amit már évtizedek óta – csaknem
száz éve – feszegetnek, hogy baj van a teológiai egyházképpel, gyülekezet-
képpel, amit atyáink hagytak ránk. Nem arról van szó, hogy a tradicionális
egyházkép nem helyes. Mindaz szép és igaz, amit Kálvin János tanított az
egyházról, amit a Heidelbergi Kátéban és a II. Helvét Hitvallásban megfogal-
maztak, csak kevés, valójában nem adják elénk az egyháznak azokat az ismer-
tetıjegyeit, amelyek eligazítanának bennünket a gyülekezetépítés kérdéseiben,
nevezetesen, hogy milyen is legyen az a gyülekezet, melyek a jellemzı voná-
sai annak a gyülekezetnek, amelyet építünk.
A tradicionális – teológiai – egyházkép történeti sorrendben Kálvin
János Institutiojában, a Heidelbergi Kátéban és a II. Helvét Hitvallásban van
elıttünk.
Kezdjük a Heidelbergi Kátéval. Az 54. kérdés-feleletben a követke-
zıket találjuk az egyházról: „Mit hiszel a közönséges keresztyén anyaszent-
egyházról? Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétıl fogva annak végéig az
369
egész emberi nemzetségbıl Szentlelke és igéje által az igaz hit egységében
magának egy kiválasztott gyülekezetet győjt egybe, azt oltalmazza és megır-
zi. És hiszem, hogy annak én is élı tagja vagyok, és örökké az is maradok.”580
Ez nagyon szép megfogalmazása az egyház - az egyetemes egyház - létezésé-
nek, de arról semmit sem tudunk meg, hogy milyen egyházat (gyülekezetet)
kell építeni. (S bár nagyon szép, és az Isten terve végsı megvalósulása szem-
pontjából nagyon lényeges, elgondolkodtató, gondolatokat ébresztı az egyház
ilyen értelmezése, ám nem hagyható figyelmen kívül, hogy Krisztus egyházá-
nak születésnapja pünkösd. Vö. Mt 16,17-18).
Kálvin János és a II. Helvét Hitvallás az „igaz egyház” ismertetı je-
gyeit három dologban foglalja össze. Igaz egyház ott van, ahol az igét helye-
sen (tisztán) hirdetik, a sákramentumokat helyesen szolgáltatják ki, és gyako-
rolják az egyházfegyelmet. Ez is mind igaz. Az egyházépítés módjára nézve
fundamentális jelentıségő meghatározás, ahhoz azonban nem nyújt segítséget,
hogy milyen is az az egyház – s mert az egyház a gyülekezetekben él – , mi-
lyen is az a gyülekezet, amelyet építenünk kell.

A tradicionális gyülekezetkép válsága.

Kétségtelen, hogy a tradicionális gyülekezetkép mind gyakorlati,

mind teológiai vonatkozásban válságban van.
Gyakorlati vonatkozásban azért, mert az a gyülekezetkép, amely ko-
rábban uralkodó volt, és sokáig mőködött, felbomlott. Nem csak a nagyváros-
okban, hanem fokozatosan a falvakban, a kis településeken is.
Teológiai vonatkozásban, mert bár ezek a megállapítások igazak, az
egyház, a gyülekezet lényegének, mibenlétének a meghatározásában nem
igazítanak el, s ebbıl következıen abban sem, hogy milyen legyen az a gyü-
lekezet, amilyenné a gyülekezetet építeni kell
Ezen a helyzeten az idıközben javasolt kiegészítések, módosítások
sem (sokat) segítenek.
Szokás a gyülekezet három reformátori ismertetıjegyét egy negye-
dikkel kiegészíteni. A négy ismertetıjegy tehát a következı:
1. Az ige helyesen hirdettetik.
2. A sákramentumokat helyesen szolgáltatják ki.
3. Gyakorolják az egyházfegyelmet.
4. Gyakorolják a diakóniát. (Ez különösen a service theology – a szolgálat
teológiája – kedvelt kiegészítése volt nálunk is.)
Az új egyházkép meghatározásánál – félretéve a reformátori meghatározást –
más ismertetıjegyeket sorolnak fel:
1. Koinónia: Szeressétek egymást.
2. Kérügma: Úr a Jézus Krisztus!

580
A Magyarországi Református Egyház Hitvallási Iratai. I. A Heidelbergi Káté. II. A Má-
sodik Helvét Hitvallás. Kiadta a Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Saj-
tóosztálya. Budapest, 1965. 55.

370
3. Diakónia, hivatkozással a Mt 25,31-46-ra, ezen belül a 25,40-re: „Bizony,
mondom néktek, amennyiben megcselekedtétek eggyel emez én legkisebb
atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.”
4. Mártiria: Tanuim lesztek!
Ez utóbbi jegyek már jobban kifejezik, vagy megközelítik „az igaz
egyház” ismertetıjegyeit, de egyfelıl hiányosak – késıbb majd látjuk, hogy
éppen a lényeg, és több lényeges jegy hiányzik belıle, másfelıl pusztába kiál-
tott szavak maradtak.
A gyülekezetkép körüli bizonytalanságot, zavart, téveszméket jól tanusítják a
világmissziói konferenciák, s fıleg az EVT nagygyőléseinek vonatkozó do-
kumentumai.

A tradicionális és a felvetıdı gyülekezetképek kritikája

Az, hogy a tradicionális gyülekezetkép hiányos, vagy éppenséggel

nem tartalmazza a bibliai gyülekezetkép jegyeit, elég régóta bolygatott dolog.
Már Seren Aaby Kierkegaard (1813-1855) kifejtette: „Ha a keresztyénséget, s
benne különösen a lelkészeket, az egyidejőség mértékével, Krisztussal mérjük
meg, akkor nyilvánvalóan megmutatkozik, hogy az Újtestamentum keresz-
tyénsége nálunk nem létezik.”581
Azt, hogy mirıl is van szó, mi körül körvonalazódik az alapvetı prob-
léma, s ezzel a tradicionális gyülekezetkép elégtelensége, három példán hadd
mutassuk be. A három példa három neves teológus nevéhez kötıdik: Emil
Brunner, Karl Barth és Victor János.
Emil Brunner a Missverständniss der Kirche címő könyvében fejti ki
gondolatait, amit H. Zahrnt ilyen fejezetcímmel tárgyal: „Az egyház fogalmá-
nak 1800 éves félreértése.” A következıkben ebbıl emelünk ki részleteket.
„Abban a kérdésben, hogy mi az egyház látja Brunner a pro-
testantizmus megoldatlan problémáját”. Ez abból következik, hogy nem vilá-
gos az összefüggés aközött, amit az Újszövetség „ekklesia”-nak, s aközött,
amit mi „egyháznak” nevezünk. Ha ma valaki – legyen bár katolikus, protes-
táns, lutheránus vagy kálvinista – az egyházra gondol, valami személytelen,
intézményszerő szervezet jelenik meg elıtte, olyasvalami, akárcsak az állam,
az egyes emberek fölött lebeg. És Brunner szemében éppen ebben áll „az
egyház fogalmának 1800 éves félreértése”! Ez pedig abból adódik, hogy az
egyházat intézménynek tekintjük, és aztán ezt az intézményt minden további
nélkül azonosítjuk az ekklesiaval, az Újszövetség krisztusi gyülekezetével.”582
„Az egyháznak ez az institucionális jellegő félreértése ugyanabból a
gyökérbıl táplálkozik, mint a hit intellektuális félreértése, vagyis a hamis,
objektivizáló gondolkodásmódból.”583
A szerzı reméli azok egyetértését, akik számára Jézus Krisztus fonto-
sabb, mint az egyház” – ez az elıszóban olvasható mondat kifejezi az egész
könyv szándékát. Átfogó törekvése az, hogy az egyházat úgy írja le, mint
személyes Krisztus-közösséget, s így hangsúlyozza az egyházfogalom szemé-
581
In: RGG, 3. 1986. 1267.
582
Zahrnt, Heinz: Az istenkérdés. 76.
583
Zahrnt, H., i.m. 77.
371
lyes jellegét. A döntı tétel, amely Brunnert vezérli, amelybıl kiindul és
amelyhez újra meg újra visszatér, így hangzik: az ekklesia, az Újszövetség
krisztusi közössége „tisztán személyes közösség”, amelyben semmi sincs egy
intézmény vonásaiból, és ezért még nem is „egyház” valójában. Kizárólag úgy
jön létre, hogy embereket megragad Isten Igéje, aki maga Jézus Krisztus, és
így személyes kapcsolatba kerülnek vele. Vertikális irányban mindez úgy
realizálódik, mint -Istennel váló közısség, horizontálisan pedig mint emberi
közösség, testvéri közösség. Míg a késıbbiekben beérték annyival, hogy az
egyház mibenlétét két objektív tényezı alapján írják le, s e szerint az egyház
ismertetı jele a „tiszta tanítás” és a „sákramentumok helyes kiszolgáltatása”,
addig az Újszövetség egész sor más motívumot tár elı, amelyek alapján a
krisztusi közösséghez tartozás felismerhetı: az élı hit, a szenvedések elhordo-
zása, buzgóság a szolgálatban, igazi testvérszeretet, egymás kölcsönös intése
– mind olyan ismertetıjegyek, amelyek az egyházat nem intézményként, ha-
nem személyes közösségként karakterizálják. Bizonyitékként nem a tan tiszta-
sága, hanem a tanítványság betöltése szolgál.”584
„Azon a képen, amelyet Brunner az újszövetségi ekklesiaról megraj-
zol, az erıteljesen hangsúlyozott személyes jelleghez még valami kötıdik:
annak a lelki enthuziazmusnak a pozitív értékelése, amely az elsı gyülekeze-
teket jellemezte. Az elsı keresztyének a pneuma, a Szentlélek birtokában
tudták magukat, és ebben rejlettek értelmet meghaladó erıik. A Lélek nem-
csak az értelmet ragadja meg, hanem a szívet is, és a szíven keresztül lehatol a
lélek tudat alatti mélységéig, sıt magáig a testi állapotig is. A teológia, amely
mint neve is mutatja a logikai szempontokra tekint, nem alkalmas eszköz,
hogy a Szentlélek paralogikus valóságát és tevékenységét megragadja. Ezért a
Szentlélek többé-kevésbé mindig a teológia „mostohagyermeke” volt,
enthuziasztikus hatásai pedig a teológusok „rémképei”. Itt kap szót ismét
Brunner tiltakozása a teológia egyoldalú intellektualizálása ellen: a valóban
lehetséges túlzásoktól való félelmében a teológia figyelmen kívül hagyja Pál
apostol intését, és „elnyomja a lelket”. Ilyen módon „akadályává”, sıt „gátjá-
vá” lesz a Szentlélek munkájának, legalábbis dinamikus – enthuziasztikus
hatása kibontakozásának.”585
„Az újszövetségi ekklesia természetesen Brunner szerint sem csupán
egy Lélek által hajtott rendezetlen sokaság.(Ez így nem szerencsés megfogal-
mazás. Ahol valóban az ÚR Lelke van, ott nem csak szabadság van, hanem
rend is. Szerzı megjegyzése.) Tisztán személyes közösségként is megvannak
a tisztségviselıi és é1 a sákramentumokkal. Brunner szellemében azt lehet
mondani: az Újszövetség egyházának bár vannak intézményei, ı maga nem
intézmény; van meghatározott rendje, de ı maga nem tartozik a rendek sorá-
ba. És a benne rejlı rend valami „teljesen spontán dolgot” hoz létre, amelynek
önmagában semmi súlya nincs, ami mindig csak „átmeneti”, ami mindig a
pillanat szükségének következménye, és annak elmúlásával maga is megsző-
nik. A messiási és a pneumatikus jelleg az, ami megakadályozza, hogy a
spontán intézményessé váljék, s ezáltal azt is, hogy létrejöjjön egy szilárdan
584
Zahrnt, H., i.m. 77.
585
Zahrnt, H., i.m. 77-78.

372
szabályozott, jogi értelemben vett egyház. Annak, aki a jövıre tekintve az ÚR
visszajövetelében reménykedik, a jelenben pedig a Szentlélek ereje folytán
hisz és szeret, nincs szüksége egyházjogra, és azt nem is tőri el. És ezért nem
lehetett még Brunner felfogása szerint az újszövetségi egyház „intézménnyé”,
és ez annyit jelent, hogy az ı meghatározása szerint „egyházzá” sem.”586
„Hamarosan bekövetkezett azonban az ekklesia egyházzá formálódá-
sa. Abban a tempóban, ahogy a messiási és pneumatikus jelleg egyre jobban
eltőnik, és azt, ami eltőnt, az ember biztosítani és pótolni akarja, válik az új-
szövetségi ekklesia intézménnyé, és ezzel egyházzá. A biztosítékok győjtése
és a pótlás három irányban következik be: Isten igéjét igyekszik biztosítani és
pótolni a dogma, a személyes közösséget az intézmény, a személyes hitet
pedig a hit és az erkölcs törvénye. Ennek során – mint Brunner nem gyızi
hangsúlyozni – nem kibontakozás megy végbe, hanem átalakulás, van immár
tiszta tan – de Isten Igéjének szelleme nélkül. Van helyes hit, de a szeretet
testvéri közössége nélkül. Vannak gyülekezetek és tisztségviselık, de a köl-
csönös szolgálat egymáshoz főzı kapcsolata nélkül. Így válik kicsiny, de fo-
lyamatos lépések során Jézus gyülekezetének tisztán személyes közössége
fokozatosan intézményes szervezetté. Szinte tragédia ecseteléseként hat, ami-
kor Brunner ezt írja: „Az Ige és a Lélek által létrehozott „misztikus” közös-
ségbıl, a Krisztus testébıl, amelynek feje egyedül Krisztus, és amelynek tag-
jai éppen ezért egymással egyenlık – a testvérek papi nemzetségébıl,
közösségébıl jött létre az az egyház, amely egyes gyülekezetekbıl áll, ame-
lyek együttesen alkotják az egyház egészét, s amelyek mindegyikét egy püs-
pök uralja lelkileg, aki adományozó papként áll szemben a gyülekezettel, mert
ı rendelkezik a sákramentum, a szent dolog felett, amely az egyes embereket
összefogja és közösséggé alakítja.”587
„Az ekklesia egyházzá alakulása már az Újszövetségben megkezdı-
dik, és Nagy Konstantin idején fejezıdik be. Vele kezdıdik „az egyház nagy-
mértékő inflálódása”: készen áll az egyház, mint szent intézmény, mint
sákramentális kegyelmi szervezet, mint hierarchikus jogi képzıdmény, hogy
mindenkit, aki csak felé özönlik, befogadjon.”588
Brunner legfıbb következtetése Zahrnt megfogalmazásában: „... a lé-
tezı egyházak és szekták egyike sem azonosítható az újszövetségi ekklesiával,
de a létezı egyházak és szekták egyike sincs híjával az újszövetségi ekklesia
lényeges elemeinek… Ami a jelenleg létezı egyházaktól elvárható, az csak
annyi, hogy az ekklesia létrejöttét szolgálják, vagy legalábbis ne álljanak lét-
rejöttének útjába. Más szavakkal: az intézményes egyházaknak a Szentlélek
eszközeiként kell szolgálniuk, hogy ilyen módon az Isten igéjének hirdetése
által emberek a Jézus Krisztusban való hitre jussanak, és így létrejöjjön az
ekklesia, mint tisztán személyes közösség.”589
Az egyház ma szükségessé vált átformálásának lényegét Brunner ab-
ban látja, hogy „Konstantin áldatlan örökségét likvidálni kell”, és „a
konstantinusi népegyházat a Konstantinus-elıtti hitvalló egyházzal kell felvál-

586
Zahrnt, H., i.m. 78.
587
Zahrnt, H., i.m. 78-79.
588
Zahrnt, H., i.m. 79.
589
Zahrnt, H., i.m. 80.
373
tani.” Ezzel egyuttal azt is felmutatja, hogy milyen irányban kell haladnia az
új egyházi formák kialakulásának. A fı szempont az, hogy az egyházak túlha-
ladják a hamis objektivizmust, és ennek következtében helyreálljon az elve-
szett korrespondencia Isten és az ember között. Ehhez vezetı útként javasolja
Brunner olyan „élı közösségi sejtek” létrehozását, amelyekben megvalósul az
újszövetségi ekklesia életének lényege: a krisztusi közösség egysége a hitben
és a szeretetben fogant testvéri közösség. Hogy érdemes-e a népegyházat to-
vábbra is fenntartani, ezt a kérdést Brunner nyitva hagyja; a döntı az, hogy
azt „a hívı közösségek létrejötte intézményének (talán helyesebb lenne: böl-
csıjének – szerzı megjegyzése) tekintsük.”590
Az utóbbi évtizedekben sok szó esik „az egyház újrafelfedezésérıl.
Brunner szerint a probléma az, hogy nem az újszövetségi ekklesia újrafelfede-
zésérıl, hanem a hamis egyháziasság megerısitésérıl van szó, aminek a hátte-
re az intézményes egyház túlértékelése. Kétségtelen, hogy ennek a gondolat-
nak jelentıs szerepe volt az ökumenikus mozgalom kialakulásában, de „az
ökumenikus mozgalomnak is abból kell kiindulnia, hogy a jelenleg létezı
intézményes egyházak egyike sem azonos az Újszövetség ekklesiajával. Ami-
lyen mértékben ez a belátás az egyházakon belül talajra talál, olyan mértékben
nyílik meg az út a kölcsönös tisztelet és testvéri együttmunkálkodás felé. Jól-
lehet az egyházak egymással vetekedı sokfélesége botránkozás, a Krisztussal
való közösségükben megnyilvánuló sokszinőségük szükségszerő. Aminthogy
Isten a Bibliában „sokféleképpen szólt” az emberhez, ugyanúgy kell az Isten-
rıl való beszédnek, tekintettel az emberek sokféleségére, sokféleképpen hang-
zania: az egyik embert az ünnepélyesen liturgikus istentiszteletben, a másikat
az üdvhadsereg tapssal-gitárral kisért összejövetelében, vagy a trombitaszóban
szólítja meg az Isten igéje. Brunner felteszi a kérdést: „Nem lehetséges-e,
hogy az ÚR itt is, ott is éppúgy 'közöttünk lakozzék'?”591 (S feltehetı a kérdés:
nem lehetne-e ezt a sokszinőséget - legalábbis részben - egy gyülekezeten
belül megvalósítani? - A szerzı megjegyzése).
H. Zahrnt valójában félreérti Brunner fıgondolatát, amikor azt írja,
hogy „amit Brunner az egyházak multbeli alakjáról és jövendıjérıl elmond,
körüllengi az utópia párája. Megvannak benne a rajongásnak azok az elemei,
amelyek a spiritualizmus foglyává teszik”.592 Nem az ısegyház alakjának, az
ısegyház élete formai elemeinek a visszaállítása, hanem az egyházat teremtı
és éltetı Szentlélek újrafelfedezése a cél.
Karl Barth nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a „teológia csak pneu-
matikus teológia lehet, a bizalom bátorságában, hogy a Lélek az igazság Lel-
ke, ı vezet el minden igazságra. Az igazság kérdését ı veti fel, és ı magya-
rázza meg. A Szentlélek nélküli teológia – bárhol történjék is – a
legiszonyatosabb jelenség a földkerekség minden iszonyatos jelensége között.
Ez úgy történik, hogy kivonja magát a Szentlélek friss széljárásából, kétféle-
képpen:
a) Bár alkalmilag foglalkozik vele, nincs bátorsága és bizalma, hogy
megvilágosítása, intése, vigasztalása elıtt félelem és fenntartás nélkül kiszol-
590
Zahrnt, H., i.m. 81.
591
Zahrnt, H., i.m. 81.
592
Zahrnt, H., i.m. 82.
374
gáltassa magát. Vonakodik attól, hogy elvezesse minden igazságra, s hogy
annak, aki az Atya és a Fiú Lelke, a kutatásban, a gondolkodásban és a taní-
tásban megadja a dicsıséget, ami ıt megilleti. Rendszerint fél tıle, úgy visel-
kedik, mint aki mindent jobban tud. Mereven szembeáll vele. Rajongást szi-
matol, mihelyt (a Szentlélek) uralkodni akar rajta. (Példa rá H. Zahrnt elıbbi
megnyilatkozása is. Szerzı megjegyzése). A kérdéseket így maga veti fel és
válaszolja meg, ami a Szentlélekre legteljesebben rászoruló gyülekezetnek
semmit sem használ. Ellenkezıleg: olyan lesz, mint az efézusi gyülekezet,
amely azt sem tudta, hogy van-e Szentlélek. A következmény az, hogy min-
den más léleknek tág kaput nyit.
b) A teológia, a keresztyénség jól ismeri a Lélek teremtıjét, ennek
nélkülözhetetlenségét, és mégsem ismeri, mert (úgy látszik) elfelejtette, hogy
ez a szél ott fúj, ahol akar, s ez mindig az ajándékozó Isten kiszámíthatatlan
cselekedete. Úgy bánnak vele, mintha kibérelték volna, mintha birtokukban
lenne, mint sok más, az ember által felfedezett és megzabolázott energia (víz,
tőz, elektromosság, atom). De a Szentlélek szabad, nem zabolázható meg, és
nem állítható üzembe. A feltételezett lélek bizonyosan nem a Szentlélek. Az
ıt feltételezı teológia csak Lélek nélküli teológia lehet. Az ilyen Lélek nélküli
teológián csak maga a Szentlélek segíthet. Csak ott lesz újra jelenlevı és ha-
tékony, ahol sóhajtoznak utána, és imádkoznak: Veni, creator Spiritus! Jöjj,
óh jöjj teremtı Szentlélek, te életnek Lelke!”593
Az, amit K. Barth általában a teológiáról mond, hangsúlyozottan ér-
vényes az ekkleziológiára. Ez a sine qua non.
Bizonyára nem véletlen, hogy magyar vonatkozásban az áldott emlé-
kő Victor János is pontosan az elıbb ismeretett dologban látja egyházi életünk
válságának gyökérkérdését. A már említett „Egyházi életünk válsága” címő
könyvének V. fejezetében – A Szentlélek erıi – a következıket írja:
„Hogy azt a folyamatot, amelybıl az egyház valósága kinı, még vilá-
gosabban felmutassa, a Káté még azt is megjegyzi, hogy „Istennek Fia” az İ
munkáját „Szent Lelke és Igéje által” viszi véghez. Ezzel is az Ige tanításának
két olyan fontos mozzanatát adja vissza, amelyre jó lesz külön-külön ráirányí-
tani a figyelmünket, hogy egyházfogalmunkat még jobban tisztázzuk.
Az, hogy Krisztus az İ Szent Lelke által munkálkodik, voltaképpen
nem mond semmi újat annak, aki İt hite által olyannak ismerte meg, ahogyan
az Ige tesz róla bizonyságot. Istennek Fia, aki Jézus Krisztusban megjelent, és
a Szent Lélek nem két külön valóság, hanem az Atyával egy örök Isten. „Az
Úr pedig a Lélek” - mondja Pál apostol. (II. Kor 3, 17.) És búcsuzó szavaiban
maga Krisztus úgy beszélt arról a „Vigasztalóról”, a Szent Lélekrıl, akit majd
„elküld” az İ tanítványaihoz, hogy ugyanazt az igéretét így is ki tudja fejezni:
„Nem hagylak titeket árvákul, eljövök hozzátok”. (Ján 14, 18. ) A Szent Lé-
leknek megemlítésével tehát csak ugyanazt a tényt domborítja ki a Káté még
jobban; amellyel már eddig is foglalkoztunk, hogy t.i. az egyház mivoltát az
adja meg, hogy nem emberi, hanem isteni ügy, élete nem emberek munkássá-
gától, hanem mennyei erıkétıl függ és mégis jó, hogy „Istennek Fia” mellett,
aki az egyházat munkálja, még külön megemlíttetik itt az is, hogy „Szent Lel-

593
Karl Barth, Einführung in die evangelische Theologie. 61-63.
375
ke”által munkálja, mert hiszen annak is nagyon komoly oka van, hogy az Ige
külön a Szent Lélek valóságáról és munkásságáról is bizonyságot tesz.
Ebbıl a bizonyságtételbıl az világlik ki, milyen titokzatos, szoros
egyesség lehetséges Isten között és mi közöttünk. A Szent Lélek a bennünk
lakozó és bennünk munkálkodó Isten, aki annak a nagy különbségnek az elle-
nére is, amely közte, mint Teremtınk, és köztünk, mint teremtményei között
fennáll, sıt annak a nagy ellentétnek az ellenére is, amely İtıle, a szentség
Urától, minket bőnösöket elválaszt, annnyira nekünk adja magát, hogy szállást
vesz a mi lelkünkben-testünkben, áthatja lényünket és úgy munkálkodik ben-
nünk, hogy a maga életét beleszövi a mi életünkbe. Az Atya Isten az İ örök
fenségében nagyon messze lenne tılünk. A Fiú Isten, noha annyira megalázta
magát érettünk, hogy emberré lévén közöttünk élt, feltámadása után megint
felmagasztaltatott az İ mennyei dicsıségébe és ezért, amióta szemünk nem
látja és kezünk nem tapinthatja, megint nagyon messze volna tılünk. De a
Szent Lélek egészen közel van hozzánk: bennünk van, világossága áthatja a
mi gondolatainkat, ereje benne lüktet a mi igyekezetünkben, jelenléte tapasz-
talatunkká válhatik. És mivel İ egyazon Isten az Atyával és a Fiúval, az İ
közelsége által lesz közelvalóvá számunkra a Fiú Isten is, aki különben mesz-
sze magasságokban trónolna felettünk, és az Atya Isten is, aki a Fiúban meg-
nyilatkozik elıttünk, hogy megismerhessük és benne bízni megtanulhassunk.
A Szent Lélek pótolja tehát számunkra azt a hiányt, hogy mi nem élvén egy
idıben Jézus Krisztussal, testi szemeinkkel nem láthatjuk és testi füleinkkel
nem hallhatjuk İt. És pedig olyan bıségesen pótolja, hogy még jobb helyzet-
ben vagyunk, mint azok, akik ott éltek az İ állandó közelségében és állandó
hatásainak élvezetében. „Én az igazat mondom néktek” - ezzel búcsúzott ta-
nítványaitól Jézus Krisztus - „jobb néktek, hogy én elmegyek, mert ha nem
megyek, nem jön el hozzátok a Vígasztaló: ha pedig elmegyek, elküldöm azt
tihozzátok.” (Ján 16, 7.) Az által, hogy maga helyett elküldte a Szent Lelket,
valósulhatott meg az a viszony İközötte és hívei között, amelyet az İ tulaj-
don szavajárása nyomán így fejez ki az apostol: „Benne maradunk és İ mi-
bennünk”. (IJán 4, 13.) Így eggyéválni İvele nem lehetne, ha ma is itt járna
köztünk megtestesülten földi emberként és nem láthatatlan mennyei világban
élne, ahonnan Szent Lelke által van közel hozzánk. A Szent Lélek kiáradása
által az a titokzatos mennyei világ, amely most magában rejti Krisztust, alá-
ereszkedik hozzánk, beborítja és átjárja a mi életünket, vagy úgy is mondhat-
juk: mi felemeltetünk és belevonatunk annak titokzatos szférájába és részesei-
vé válunk csodálatos erıhatásainak, olyan mélységesen, a lényünk magváig
hatóan, ahogy evilági valóságok nem tudnának ránk hatni és minket áthatni,
még az evilági életet élı, megtestesült Krisztus sem. (36-33)
A folyamat tehát, amely az egyházban végbemegy, evilágon túli ere-
dető: Istennek Fia viszi véghez, de nem úgy megy végbe az evilági emberi
életen, ahogy az égbıl hullott esıvíz folyik végig a sziklafalon s aki ránéz,
rögtön láthatja, de azt is láthatja, hogy nem a szikla fala csillog ott, hanem a
rajta lefolyó esıvíz. Úgy megy végbe, ahogy az égbıl aláhullott esıtıl éled-
nek a füvek és a fák: az beléjük szívódva és bennük elrejtetten újítja meg az
életüket, ık maguk változnak meg hatásaitól, és hogy ez nem ıtılük maguktól
van, azt csak az tudja, aki ismeri az öszszefüggéseket. Krisztus „Szent Lelke
376
által” munkálja az egyház életét – ez azt jelenti, hogy emberek életének a
felszíne alá rejtetten munkálja. Aki hite által nem ismeri az İ láthatatlan való-
ságát, az nem is észlel ebbıl a munkából semmit, csak az eredményeit látja.
És mivel embereket látott tenni-venni az egyházban, azért egészen természe-
tesen ezeknek az embereknek tulajdonítja az észlelhetı eredményeket. Ez az
oka annak, hogy az egyház ügye egyszerően emberi ügynek is feltőnhet,
mintha nem volna más, mint az emberi történet folyamán az emberi lélek
indítékaiból és erıibıl kifejlıdött alakulás, amelynek éppúgy meg lehet adni a
magyarázatát emberi okadatolással, mint bármely más jelenségnek, amely az
emberi történet folyamán kialakul. (39)
Sıt maguk az érdekeltek is, azok, akikben és akik által a Szent Lélek
munkája végbemegy az egyházban, abba a kísértésbe jutnak hitüknek gyenge
óráiban, hogy megfelejtkezzenek a Szent Lélek valóságáról és jelentıségérıl
és egyszerüen a maguk emberi igyekezetének tulajdonítsák az egyház életé-
nek a fennmaradását és a belıle fakadó eredményeket. Hiszen csakugyan
emberi tevékenységbe rejtızködıen munkálkodik az az erı, amelybıl az egy-
ház élete folyik. De amikor nem álmosan pislog a hit szeme, hanem világosan
lát, akkor jól tudja, hogy hiábavaló volna minden emberi buzgólkodás, be-
szédben vagy cselekvésben való fáradozás, emberek nevelése, lelkesítése és
irányítása – mindebbıl igazi egyházi élet egy szemernyi sem lenne még.
Mindezeken át, mint vezetékeken át a Szent Lélek bennünk áramló erejének
kell hatnia, hogy olyasmi menjen végbe, ami az Ige szerinti értelemben meg-
érdemli, hogy egyházi életnek neveztessék (33-39).
Az egyház tehát bennünk és általunk é1 ugyan, de a Szent Lélek való-
sága azt jelenti, hogy ha igazán az egyház él bennünk és általunk, ami sokkal
nagyobb valóság mimagunknál, jobban mondva: olyas Valaki fejti ki a mi
emberi ténykedésünk által a maga erejét, akinek valósága messze felülhaladja
a saját magunkét, mert hiszen İ maga az örökkévaló Isten, akinek méltózta-
tott a mi életünkbe aláereszkedni és abba belerejtızködni. A mi ténykedése-
inkrıl van tehát szó, de olyanokról, amelyeket mégsem tulajdoníthatunk ma-
gunknak, hanem magunk elıtt is olyan csodálatosak, hogy ajándékot kell
bennük látnunk, amelyekért csak alázatos hálát érezhetünk. Titkok és csodák
között járunk, bár a magunk emberi életét éljük, és éppen az a megfoghatatlan
elıttünk: hogyan lehet az, hogy ami emberi, egyben mégis olyan isteni, ho-
gyan vonhatja magával ilyen egységbe a mennyei a földit, hogyan lehetséges
az a „mystica unio”, amely szerint „İ mibennünk és mi İbenne”? A „szılı-
vesszık” titka ez, amelyek úgy „teremnek gyümölcsöt”, hogy az rajtuk terem
ugyan, de csak addig teremhetik meg, amíg általuk maga a „szılıtı” fejti ki a
maga életerejét. (Ján 15, 1-2). (39).
Így végzi Krisztus „Szent Lelke” által azt az „egybegyőjtı” munkát,
amelybıl az egyház elıáll és növekszik. Látszólag emberek hatottak emberek-
re és emberek engedtek emberek hatásainak minden olyan esetben, amikor
egy-egy új taggal gyarapszik az egyház „gyülekezete”. És az az emberi szol-
gálat, amely erre az eredményre elvezetett, éppen olyan fontos, mint az az
emberi magatartás, amelyben ez az eredmény megjelenik. De, hogy az utób-
bin kezdjük, akinek a lelkében a reá gyakorolt emberi hatások alatt kialakult
az az eredmény, hogy ı odacsatlakozik Krisztus mellé és besorakozik azok
377
közé, akik az „övéi”, az nagyon jól tudja, hogy ezt nem embernek köszönheti,
ha még oly nagy és hálásan emlegetett részük volt is benne. Legkevésbé kö-
szönheti önmagának, ha még oly nagy lelki harcaiba került is és még oly ko-
moly elhatározásaiból született is meg. Tudatában van annak, vagy legalább is
tudatára kell ébrednie elıbb-utóbb annak, hogy olyan nagy dolog történt vele,
amilyen még csak egyetlenegy történt az életében: maga az életre való meg-
születése. Új élet nyílt meg számára a Krisztushoz való odakapcsolódása által.
Nem is lehet ezt másnak nevezni, mint „újjászületésnek”. S ahogy születésé-
ben az Isten teremtı munkáját szemlélheti csak, mert annak titokzatos ténye
nélkül elıdeinek természeti erıi sohasem hívhatták volna ıt létre, sajátmagá-
nak pedig semmi része sem volt benne, hanem mindenestıl fogva ajándékul
kapta az életet, - ugyanúgy teremtı, „újjáteremtı” isteni munkát kell látnia az
elnyert új életben is. „A Lélektıl születve” (Ján 3, 8) lett részese annak a
„gyülekezetnek”, amelyet Krisztus „magának egybegyőjt”. A dolog másik
oldaláról, azoknak az embereknek a szempontjából nézve, akik ezért az ered-
ményért munkálkodtak az ilyen emberen vagy talán egyenesen küzdöttek is
vele, - ık is nagyon jól tudják, hogy nem az övék az érdem és a dicsıség. İk,
ha minden erejüket megfeszítik is, egyetlen embert sem tudnak oda elsegíteni,
hogy „beoltassék” abba az életközösségbe, amely Krisztus által és Krisztus
körül kialakul. Ha mindent megtettek is evégre, amit emberileg meg lehet
tenni, - amikor az eredmény megmutatkozik, az csak Isten csodatévı mővé-
nek tőnhetik fel a szemükben. Az egyházat a Szent Lélek munkája szaporítja
mindig, amikor szaporodik tagjaiban. (39-40)
Ugyanez áll Krisztusnak arra a munkájára is, amellyel az egyházat
„megırzi”, azaz minden szükségében megelégíti, és „megtartja”, azaz minden
veszedelmen átmenti. Emberek által megy végbe ez is. Meggyengülésének,
sinylıdésének, elhanyatlásának idején úgy újul meg az egyház élete, hogy
olyan emberek szólalnak meg és lendülnek munkába benne, akiknek szava és
szolgálata megpezsdíti a zsibbadt életet, elıször talán csak itt is, ott is egy-
egy, aztán kisebb, majd nagyobb csoportok, míg a felfrissült élet át nem járja
a többieket is mind. De honnan támadnak ezek a megújulást hozó emberek?
Nem maguktól váltak ilyenekké! És honnan van az, hogy szavukra visszhang
támad egyre többekben és munkájuknak foganatja van egyre szélesebb kör-
ben? Pusztán emberi magyarázattal nem lehet erre felelni. Az emberi ténye-
zık csak eszközök ilyenkor, mint a villanylámpa fémszála, amely sohasem
tudna világítani, ha nem a rajta áthaladó áram világítana általa. Emberek éle-
tében és annak színe alatt a bennük lakozó Szent Lélek munkája megy végbe
mindig, amikor az egyház megfogyatkozó életteljessége után új virágzás nap-
jai következnek. Ha pedig külsı vagy belsı veszedelmek támadják meg az
egyház életét, akkor is mindig abban rejlik „megtartatásának” a titka, hogy
nem csak kívülrıl vigyáz rá, nem csak mennyei hatalmának magasságából
védelmezi Ura, hanem benne magában él és munkálkodik Szent Lelke olyan
erıvel, amelyekkel semmilyen támadás nem bírhat. Valahányszor túlél az
egyház egy-egy olyan siralmas helyzetet, amely látszólag már a megsemmisü-
léssel fenyegette, ennek mindig megvan az emberi története is. Nem megy ez
végbe anélkül, hogy emberek ne mutatnának hısies állhatatosságot, amelyen
megtörik a külsı ellenségnek minden dühe, vagy ne fejtenének ki olyan lan-
378
kadatlan hőséget, amely nem tágít a belsı romlások elhatalmasodása esetén
sem, hanem szívósan folytatja a maga szolgálatát, míg végül is ıt igazolják a
következmények. Azonban nagy rövidlátás volna csak ennyit látni. Az ilyen
emberi erıkifejtés, amely elıbb-utóbb mindig elnyeri a pálmát és átmenti az
egyház életét a bajokon, titokzatos forrásokból táplálkozik: az emberekben
lakozó Szent Lélek az, aki nem engedi, hogy meglankadjanak és megtántorod-
janak, s ha súlyos türelmi próbákat, vagy akár a mártíromságig menı szenve-
déseket kell is kiállaniuk, a „Szent Lélekben való öröm” nyújt nekik mind-
ezért olyan gazdag kárpótlást, hogy készségesen elhordozzák a nehéz idık
terheit, amíg azok el nem múlnak. (40-41)
Mindebbıl az következik, hogy az egyháznak legelsı és legfontosabb
gondja csak az lehet, hogy ráhagyatkozzék a Szent Léleknek benne munkál-
kodó erıire. A legfontosabb, amit tehet az, hogy útat enged a Szent Lélek
munkájának: İ végezze el azt, amire szükség van s ami emberi erıtıl úgysem
telik. Nem programokat kell maga elé kitőznie, amelyeket meg akar valósíta-
ni, hanem ajándékul kell várnia minden szükséges elımenetelt és eredményt.
Senki ne féljen attól, hogy ez azt jelenthetné, hogy az egyházban az emberek
összetett kezekkel várják majd, hogy sült galambként minden a szájukba re-
püljön. Ahol kitárt lélekkel várják a Szent Lélek erıinek kiáradását és mőkö-
dését, ott maga a Szent Lélek gondoskodik majd arról, hogy az emberi erık
munkába lendüljenek, - serényebb munkába, mint amilyenben nélküle forgo-
lódnának - hiszen a Szent Lélek nem az emberek feje felett végzi el a maga
dolgát, hanem magukban az emberekben és maguk által az emberek által. De
akármilyen élénk mozgásba jutnak is emberek s akármilyen hatékonyan tud-
ják egymást is megmozdítani és mozgásban tartani, tudni fogják, hogy a moz-
gató erı nem belılük magukból ered, hanem beléjük árad. „Vettek erıt, mi-
nekutána a Szent Lélek eljött rájuk.” (ApCsel 1, 8) (41-42)
Egy szóba foglalva a dolgot, azt kell mondanunk, hogy az egyház
csak akkor igazán egyház, ha imádkozik.Az imádság az a lélekzetvétele,
amely által kitárja bensejét a Szent Lélek beáradása elıtt. S ami emberi tevé-
kenység ezen kívül folyik az egyházban, annak csak akkor van igazán köze az
Ige értelmében vett egyházi élethez, ha ilyen imádságból sarjad ki és ilyen
imádsággal van áthatva. Ez az emberi feltétele annak, hogy az egyházban
végbemenjen az a folyamat, amelyet „Istennek Fia... Szent Lelke által” vég-
bevisz s amely egyházzá teszi az egyházat.
Ha ez alá a mérték alá odaállunk, mindjárt megértjük, miért van egy-
házi életünk válságban. Nem éreztük magunkat a Szent Lélek erejére minde-
nestıl fogva ráutaltaknak és ezért nem is könyörögtünk érte állandóan, nem is
kaptuk meg úgy, ahogy megkaphattuk volna. Egészen nem felejtkeztünk róla
és egészen nem is vétetett el tılünk. Különben nem is lenne már szó egyházi
életünk válságáról sem, hanem csak az emléke volna már meg egyházi éle-
tünknek. Halottaknak már nincsenek válságaik. De ha életben tartotta is a
Szent Lélek ereje egyházunkat, mi mégsem tulajdonítottunk neki olyan jelen-
tıséget, amilyen megillette volna. Ezért kihasználatlanul maradtak azok a
nagy lehetıségek, amelyek készen kínálkoztak volna az İ valóságában.
„Megvetettük” ezt az „ajándékot”, ahelyett, hogy „felgerjesztettük” volna,
hogy fejtse ki egész csodálatos hatalmát. (ITim 4, 14. – IITim 1, 6.) Ünnepi
379
alkalmakra fentartott megnyilatkozásunk volt a „Jövel, Szent Lélek Úr Isten!”
éneke, de a benne megnyilatkozó vágyakozás és esedezés nem volt egyházi
életünk uralkodó érzése. Nem voltunk a Szent Lélek munkájára ráhagyatkozó
és annak erıhatásai elıtt imádságban kitárulkozó egyház, amilyennek az Ige
mutatja fel elıttünk az Isten akarata szerinti egyházat.”594 Sapienti sat.
Figyelmeztetések, irányjelzések voltak és vannak, s ezek alapján leg-
fıbb ideje felismerni: Ha az Isten terve szerinti gyülekezetet akarjuk építeni,
akkor teljes alázattal és nyitottsággal a Bibliához kell fordulnunk.

594
Victor János: Egyházi életünk válsága. Református Traktátus Vállalat kiadása. Budapest.
é.n. 36-43.
380
 A bibliai gyülekezetkép.
Bevezetı megjegyzések.

Mielıtt rátérnénk a bibliai gyülekezetkép tárgyalására, szükséges há-

rom fundamentális dologról szólni.
a) Amikor arról beszélünk, hogy a Bibliához kell fordulni, a Biblia
útmutatásait kell követni, felvetıdik a kérdés: A bibliai gyülekezetkép para-
digma vagy utópia? A kérdésre – mint Zahrnt példája is mutatja – többé-
kevésbé az a válasz, hogy utópia. Más világban, más körülmények között
élünk. A bibliai gyülekezetkép ma már megvalósíthatatlan, holmi vaskalapos
fundamentalisták vagy rajongók rögeszméje csupán. Kétségtelen, hogy az
idık változnak, a világ is változik, de Istennél nincs változás. Ma is azt mond-
ja, amit Mózesnek mondott: „Készítsenek nekem szentélyt, hogy köztük lak-
jam! Egészen úgy készítsétek el, ahogyan megmutattam neked a hajlék mintá-
ját és az egész felszerelés mintáját!” (2Móz 25,8-9). „Ügyelj, hogy arra a
mintára készíttesd, amit a hegyen láttál!” (2Móz 25,40). Ma is úgy szól, mint
egykor szólt megítélt és az újrakezdés lehetıségével megajándékozott népé-
hez: „Emberfia! Ez az én trónusomnak a helye és lábaimnak a helye, ahol
Izráel fiai között fogok lakni örökre. Nem szennyezi be többé szent nevemet
Izráel háza, sem ık, sem királyaik paráznasággal, a királyok holttestével és
áldozóhalmokkal, meg azzal, hogy küszöbüket az én küszöböm mellé, és ajtó-
félfáikat az én ajtófélfáim mellé helyezték, úgyhogy csak egy fal volt köztem
és köztük. Beszennyezték szent nevemet utálatos tetteikkel, azért elbántam
velük haragomban. Most azonban felhagynak a paráznasággal, és elviszik
elılem a királyok holttestét, én pedig köztük fogok lakni örökre.
Te, emberfia, mondd el Izráel házának, hogy milyen ez a templom. İk pedig
szégyenkezzenek bőneik miatt, és azután mértékül vehetik ezt a mintát. Ha
majd szégyenkezni fognak mindazok miatt, amiket elkövettek, akkor ismer-
tesd velük a templom tervezetét és elrendezését, kijáratait és bejáratait, egész
tervezetét és elıírásait, egész tervezetét és a rá vonatkozó törvényeket; rajzold
le a szemük láttára, hogy jegyezzék meg egész tervezetét és elıírásait, és azt
valósítsák meg. Ez a templom törvénye” (Ez 43,7-12). S ma is azt igéri a
megvalósításhoz, amit Mózesnek ígért: „Lásd, név szerint elhívtam Becalélt,
Húr fiának, Úrinak a fiát a Júda törzsébıl. Betöltöm ıt isteni lélekkel, böl-
csességgel, értelemmel és képességgel mindenféle munkálatra... és melléje
állítom Oholiábot... Bölcsességet adok minden hozzáértı ember szívébe, hogy
el tudják végezni mindazt, amit megparancsoltam neked” (2Móz 31,2-6). A
gyülekezet – amint errıl még szó lesz – Isten élı temploma, ezért mindenben
az Úr útmutatásai szerint kell építeni, s ahol ennek alávetik magukat, alkalmas
munkásokról, a megvalósítás lehetıségérıl İ gondoskodik.
b) Az egyház, a gyülekezet egyetemes megfogalmazás szerint Isten
eszkatalógikus, végidıkbeli népe. Ez azt jelenti: zsengéje és mintaképe annak,
amit Isten meg akar valósítani. Isten terve, akarata az, hogy az idık teljessé-
gének rendjében „ismét egybeszerkeszt magának mindeneket Krisztusban”
(Ef 1,10). Isten eszkatalógikus népének alapvetı ismertetıjegye, hogy „Krisz-
tusban... nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi sem
nı”, mert „mindnyájan egyek a Krisztus Jézusban” (Gal 3,28), mivel „a két
381
nemzetséget eggyé tette, és az ı testében lebontotta az elválasztó falat ... az
ellenségeskedést ... hogy a kettıt egy új emberré teremtse önmagában”. (Ef
2,14-15). Az egyház, a gyülekezet Isten eszkatalógikus népe, a „harmadik nép
(nemzetség)”, úgy, hogy mindnyájan „egy Lélek által ... egy testté keresztel-
tettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mind-
nyájan egy Lélekkel itattattunk meg” (1Kor 12,13). Az egyház, a gyülekezet
alapvetı tragédiája, hogy olyan messze esett ettıl az egyházképtıl, gyüleke-
zetképtıl, mint alma a fájától, vagy mint Makó Jeruzsálemtıl. Ezért van a
keresztyén Európa ítélet alatt. A megújulás csak a bibliai minta alapján tör-
ténhet.
c) Az, hogy az egyház, a gyülekezet Isten eszkatalógikus népe, nem
kizárja, hanem megerısíti a történeti, üdvtörténeti folyamatosságot. Istennek
az a terve valósul meg, amit Ábrahám elhívásával elindított. Ez Izráel és az
Egyház elválaszthatatlan egységét, összetartozását, sorsközösségét jelenti: a
szelíd olajfával – amelybe beoltatott – áll vagy bukik. A bibliai gyülekezet-
képhez ez is alapvetıen hozzátartozik.

Összefoglaló képek.

ApCsel 2,42-47.
Az elsı összefoglaló gyülekezetkép. A gyülekezet ismertetıjegyei:
Kitartóan részt vettek
az apostoli tanításban,
a közösségben,
a kenyér megtörésében,
az imádkozásban.
Sok csoda és jel történt.
Mindenük közös volt.
Az Úr napról-napra növelte a gyülekezetet az üdvözulıkkel.

ApCsel 4,23-35.
Sokban azonos a 2,42-47-ben felsoroltakkal. Kiegészítı jegyek:
Felismeri a helyzetet, az idıket, úgy, hogy az Isten kijelentésén tájékozódik.
(Az imádság elsı fele.)
Vállalja a helyzetet. Az imádság második fele: „Most pedig, Urunk, tekints az
ı fenyegetéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék
igédet; te pedig nyújtsd ki a kezedet gyógyításra, hogy jelek és csodák történ-
jenek a te szent Szolgád, Jézus neve által.” (4,29-30)
Megtapasztalja az Úr jelenlétét, az istentisztelet eseménnyé válik: „Amint
könyörögtek, megrendült az a hely, ahol együtt voltak, megteltek mindnyájan
Szentlélekkel” (4,31a).
Bátran hirdeti az Isten igéjét – a Krisztust, ami ellenállásba ütközik. (4,3la-
33a).
Nagy kegyelem van rajta. (4,33b).

ApCsel 6,1-7.
A rendezıdı gyülekezet képe, amelynek az élete jó mederben folyik:
382
Felismeri a feladatok megosztásának szükségességét.
Felismeri az igehirdetés központi, meghatározó jelentıségét.
A munkatársak kiválasztása jó szempontok alapján történik:
a gyülekezet választja ıket,
jó bizonyságuk van,
teljesek Szentlélekkel és bölcsességgel.
Imádkozik a szolgálatra elhívottakért.
Megáldja a szolgálatra elhívottakat.
Terjed az Isten igéje.

ApCsel 9, 31.
Szép összefoglalás:
„Az egyháznak tehát egész Júdeában, Galileában és Samáriában békessége
volt: aközben épült, az Úr félelmében járt, és a Szentlélek segítségével szám-
ban is gyarapodott.” (Rev. Károli: A gyülekezetnek tehát egész Júdeában,
Galileában és Samáriában békességek vala; épülvén és járván az úrnak félel-
mében és a Szent Léleknek vigasztalásában, sokasodnak vala.)

Kor 2,14-16.
A gyülekezet misztériuma:
„...hála legyen Istennek, aki a Krisztus ereje által mindenkor diadalra
vezet bennünket, és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt. Mert
Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsıségére mind az üdvözülık, mind az el-
kárhozók között: ezeknek a halál illata a halálra, azoknak az élet illata az élet-
re.”

A bibliai gyülekezetkép színei.

Azt mondják, a szivárvány hét színbıl áll. Ez a hét szín együtt a szi-
várvány. A színek az átmeneteknél össze is mosódnak, de ez még jobban ki-
emeli a szivárvány egységét. A következıkben a bibliai gyülekezetkép hét
színét emeljük ki, és ez a hét szín is elválaszthatatlan egységet alkot. Ahogyan
a szivárvány esetében a hét szín együtt a szivárvány, a gyülekezet esetében is
ez a hét szín együtt a Biblia szerinti gyülekezet.

A gyülekezet: család.
Az, hogy a gyülekezet család, létezésében, megjelenésében, életmód-
jában, Jézus szavaiból világosan következik. Amikor valaki szólt neki: „Íme,
anyád,és testvéreid odakin állnak, és beszélni akarnak veled.” İ így felelt
annak, aki szólt neki: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim? Erre kinyúj-
totta kezét tanítványai felé, és így szólt: Íme, az én anyám és az én testvéreim!
Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én fivérem, nıvérem
és az én anyám” (Mt 12,47-50. Vö. Mk 3,31-35; Lk 8,19-21). Más oldalról
megközelítve: „Bizony, mondom néktek, hogy senki sincs, aki elhagyta házát,
feleségét, testvéreit, szüleit, vagy gyermekeit az Isten országáért, hogy ne
kapná vissza sokszorosát már ebben a világban, a jövendı világban pedig az
örök életet” (Lk 18,29-30. Vö. Mt 19,27-30; Mk 10,28-31). Pá1 apostol éppen
a gyülekezetépítés összefüggésébén írja Timóteusnak: „Idısebb férfit ne dor-
383
gálj meg, hanem intsd, mint apádat, a fiatalabbakat pedig, mint öcsédet, az
idısebb asszonyokat mint anyádat, a fiatalabbakat mint húgodat: teljes tiszta-
sággal” (1Tim 5,1-2).
Egy olyan világban, amelyben az emberek összetartozási tudata alap-
jaiban megrendült, amelyben az alapvetı közösségek – a családok – is szét-
hullnak, rendkívüli jelentısége van a gyülekezet családként való megélésének,
ahol a gyülekezet tagjai apákat, anyákat, fivéreket és nıvéreket, öccsöket és
húgokat, testvéreket találnak, az Isten, a mennyei Atya szeretetében, az
agapéban, és annak megélésében egymás között. Sajnos, ettıl a legtöbb eset-
ben nagyon messze vagyunk, de mindent meg kell tenni annak érdekében,
hogy a „család-modell” megvalósuljon. Sok gyerek, fiatal, felnıtt számára a
gyülekezet – lenne – az a hely, ahol a „családélményt” megtapasztalhatja,
megélheti. Szolgálataink során több összefüggésben is ízleltük ennek jó ízét,
átéltük áldásait. Ennek tudatosulni kell bennünk, alkalmakat kell teremteni,
törekedni kell a családi légkör kialakítására, hogy mindez ne szólam, hanem
valóság legyen.
Ismeretes, hogy Jézus a páskavacsora keretében, annak kiteljesedése-
ként szerezte az úrvacsorát.A páskavacsora családi esemény, családi élmény
volt. Abban, hogy az elsı keresztyének agapé keretében éltek az úrvacsorával,
szintén a családi jelleg dominált, s éppen ennek a megrontását ítéli el Pál
apostol az lKor 11,17-22-ben. A mi úrvacsorázási gyakorlatunkból pedig tel-
jesen eltőnt a családi jelleg („mindenki a saját vacsoráját veszi” magához). Az
alaphelyzet más, a lényeg ugyanaz: együtt élünk az úrvacsorával, de nem
családként.
A ránevelésben kiemelkedı jelentısége van a családi istentiszteletek-
nek, bibliaóráknak és a szeretetvendégségeknek.

A gyülekezet: Krisztus teste.

Az egyház, a gyülekezet mibenlétének ez a meghatározása több össze-
függésben és megfogalmazásban is megtalálható az Újszövetségben. A locus
classicus az Ef 1,22-23: Az Atya „az ı lábai alá vetett mindent, és ıt tette
mindenek felett való fıvé az egyházban, amely az ı teste, és teljessége annak,
aki teljessé tesz mindent mindenekben.”
Ez a hatalmas misztérium az idık folyamán szép hitvallássá, sokat
emlegetett teológiai fogalommá, igazsággá, s ezen az úton betővé, halott igaz-
sággá lett. A helyzet többnyire az, hogy az egyház, a gyülekezet a halott
Krisztus halott teste. De Krisztus feltámadt a halálból, élı Krisztusunk van.
Mit jelent az élı Krisztus élı testének lenni? Maga Jézus Krisztus fogalmazta
ezt meg nagyon világosan: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én
igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sıt ítéletre
sem megy, hanem átment a halálból az életre” (Jn 5,24; vö. 2Kor 5,17). Ebbıl
következik, hogy az élı Krisztus élı testének lenni azt jelenti: cselekedni az ı
cselekedeteit. „Bizony, bizony mondom néktek - olvassuk a Jn 14,12-ben - :
aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén
megteszi, sıt ezeknél nagyobbakat is tesz.” Ennek a lehetısége és titka a vele
való közösségben, egységben van, amint más szimbolikus kijelentésben
mondta: „Én vagyok a szılıtı, ti a szılıvesszık: aki énbennem marad, és én
384
ıbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok csele-
kedni” (Jn 15,5).
Az, hogy az egyház, a gyülekezet Krisztus teste, azt jelenti, hogy
Krisztus van benne jelen, Krisztust kell láthatóvá tennie. Ma is alapvetı igény,
amivel a görögök Fülöp elé álltak: „Uram, Jézust szeretnénk látni” (Jn 12,21),
s amit késıbb Fülöp Jézusnak tett fel: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát,
és az elég nekünk!” (Jn 14,8.) Jézus válasza ez volt: „Aki engem lát, látja az
Atyát” (Jn 14,9), mert „én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van” (Jn
14,10). Úgy lehetünk és úgy vagyunk Krisztus teste, ha valóság, amit Jézus
mondott: „ti énbennem, én pedig tibennetek” (Jn 14,20).
Mert az egyház, a gyülekezet Krisztus teste, ezért létezése és növeke-
dése sem biztosítható és nem munkálható külsı eszközökkel. A test élı orga-
nizmus, amely belsı törvények, belsı erık által mőködik, mint a szılıvesszı
a tıkén, mint a mustármag és a kovász, mint a magától növekvı vetés.

A gyülekezet: a Szentlélek temploma.

A Szentírás alapján mondhatjuk, hogy az egyház, a gyülekezet – és a
keresztyén ember – legmarkánsabb ismertetıjegye az, hogy a Szentlélek
temploma (1Kor 6,19), lelki ház (1Pt 2,5), ami feltehetıen hebraizmus, vagyis
a pontos fordítása: a Lélek háza. S mert a Lélek az Úrnak Lelke, s az úrnak
Lelke lakik benne, ezért az Isten temploma (1Kor 3,16; 2Kor 6,16). A temp-
lom azért van, hogy ne álljon üresen, hogy legyen élet benne. Az, hogy a gyü-
lekezet a Szentlélek temploma, azt jelenti, hogy a Szentlélek, az élet Lelke
jelen van benne, és sokféleképpen megnyilvánul. Jézus is így jellemezte
azoknak a közösségét, akik hisznek benne: „Azokat pedig, akik hisznek, ezek
a jelek követik: az én nevemben ördögöket őznek ki, új nyelveken szólnak,
kígyókat vesznek kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, bete-
gekre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak” (Mk 16,17-18).
Pál apostol az 1Kor 12-14-ben írja le részletesen, mit is jelent az,
hogy a gyülekezet a Szentlélek temploma, milyen végtelen gazdagsággal van
jelen a Szentlélek a templomában, és milyen végtelen gazdagsággal nyilvánul
meg. Az Ef 5,18 szerint az igaz egyház ismertetıjegye az, hogy beteljesedik
Szentlélekkel. E kifejezésnek ilyesmi értelme van: állandóan a Szentlélek
elıtti nyitottságban, a Szentlélek áradásában – töltésében – él.
Az, hogy a gyülekezet és az egyes keresztyén is a Szentlélek templo-
ma, elengedhetetlen ismertetıjegye a gyülekezetnek. A Róm 8,9-ben nagyon
határozottan mondja Pál: „akiben nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé”.
Ezért nem elégedtek meg az apostolok azzal, hogy Samária befogadta az igét,
meg is voltak keresztelve. Halaszthatatlanul orvosolandó problémának tekin-
tették, hogy senki sem részesült a Szentlélek ajándékában. A fıfı apstolok
mentek le (Péter és János), hogy imádkozzanak értük, s vegyenek Szentlelket.
(Vö. ApCsel 8,14-17). Annak a „felfedezése”, hogy az egyház, a gyülekezet
vagy a Szentlélek temploma, vagy nem egyház, az utóbbi idık legjelentısebb
felfedezése a protestáns teológiának. Isten azoknak adja a Szentlelket, akik
engedelmeskednek neki (ApCsel 5,32), és akik kérik (Lk 11,9-13).

385
 A gyülekezet: a szentek közössége.
Lényegében mindkét szón hangsúly van: a gyülekezet s z e n t e k kö-
zössége – a gyülekezet szentek k ö z ö s s é g e.
A „szent” szónak két alapvetı jelentése van:
a) Szent, ami Isten számára, isten tulajdonaként el van különítve. Pl. a kivá-
lasztás által Isten elkülönítette, tulajdonába vette Izráelt, de ez nem jelentette
azt, hogy belsı lényege szerint is szent lett.
b) Belsı lényege szerint szent, mint ahogyan Isten szent. Isten szentségre
hívta el Izráelt, ami igérete szerint az új szív és új lélek, a Szentlélek kitöltése
és munkája révén valósul meg. A gyülekezet ilyen értelemben a s z e n t e k
közössége – kellene, hogy legyen. „Mert nem tisztátalanságra, hanem szent-
ségre (megszentelıdésre) hívott el minket az Isten” (1Thessz 4,7).
Kétségtelen, hogy ez feltétlen igény:
„... járjatok méltóan az Úrhoz” (Kol 1,10; rev. Károli).
„... a Krisztus evangéliumához méltóan viselkedjetek” (Fil 1,27). „... feddhe-
tetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és
elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban” (Fil
2,15).
A gyülekezetépítésnek ez állandó, sokszor nehéz és fájdalmas felada-
ta, amint Pál apostol is írja: „Mert Isten féltı szeretetével féltelek titeket, mi-
vel eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy tiszta szőzként állítsalak bennete-
ket a Krisztus elé” (2Kor 11,2).
Nos, ez az egyház, a gyülekezet fontos ismertetıjegyei közé tartozik,
s ezen a téren nagyon sok baj van. Ne csodálkozzunk azon, hogy az, aki
szentségben és igazságban lakozik, nincs közöttünk, nincs velünk. Vannak
dolgok, amiket nekünk kell megtenni. Meg kell hajolni Isten szentség igénye
elıtt. Ki kell takarítani a régi kovászt (1Kor 5,6-7), az elmult évtizedek ková-
szát is. Az 1Kor 6,9-10 egy kis szemétkosár, azokat a bőnöket tartalmazza,
amelyek kizárnak az üdvösségbıl: „Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok
nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bál-
ványimádók, sem házasságtörık, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolva-
jok, sem nyerészkedık, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók
nem fogják örökölni Isten országát.” Fel kell tárni a szentségtelen dolgokat a
gyógyítás szándékával (Jel 2-3), gyakorolni kell az egyházfegyelmet (Mt
18,15-18). A Róm 12,9-21 a gyülekezet szent életének szabályaiból tartalmaz
egy nagy csokrot.
Mindenekfelett tudni kell: a szentség dolga is az en Khrisztó és az en
Pneumati kérdése: fel kell öltözni Krisztust, Krisztusban kell lenni, Szentlé-
lekben kell lenni (Gal 3,26-27). Jézus önmagát adta egyházáért, hogy „a víz
fürdıjével az ige által megtisztítva megszentelje, így állítja maga elé az egy-
házat dicsıségben, hogy ne legyen rajta folt, vagy ránc, vagy bármi hasonló,
hanem hogy szent és feddhetetlen legyen” (Ef 5,25b-27).
A gyülekezet a szentek k ö z ö s s é g e, s ez nem valami szólam, ha-
nem megélt valóság. Közösségben lenni azt jelenti: befogadjuk egymást, aho-
gyan Krisztus is „befogadott minket az Isten dicsıségére” (Róm 15,7).
Az Ef 5,19-20 szépen tartalmazza, milyen az, amikor a gyülekezet megéli a
szentek közösségét:
386
Betelnek Lélekkel. Zsoltárokat, dícséreteket és lelki énekeket mondanak egy-
másnak. (vö. 1Kor 14,26)
Dícséreteket mondanak szívükben az Úrnak, és hálát adnak „az Istennek, az
Atyának mindenkor, mindenért, a mi Urunk, Jézus Krisztus nevében.”
Ahol ezek történnek, ott jelen van az Úr, hatalmas jeleket és csodákat cselek-
szik (ApCsel 5,1-10.11-21a).

A gyülekezet: bıvölködik a Lélek megnyilvánulásaiban.

Olyan kérdés ez, aminek a fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyoz-
ni. Olyan terület, ahová csak alázatosan, mezítláb szabad belépni. Olyan világ,
aminek a feltárulása, megtapasztalása örömmel, hálaadással tölt be. Hadd
idézzük Pál apostolt, aki a köszöntés után ezeket írja a korinthusiaknak: „Há-
lát adok értetek Istennek mindenkor, azért a kegyelemért, amely nektek a
Krisztus Jézusban adatott. Mert a vele való közösségben mindenben meggaz-
dagodtatok, minden beszédben és minden ismeretben, amint a Krisztusról
való bizonyságtétel megerısödött bennetek. Azért nincs hiányotok semmiféle
kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését vár-
játok, aki meg is erısít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi
Urunk Jézus Krisztus napján. Hő az Isten, aki elhívott titeket az ı Fiaval, Jé-
zus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre” (1Kor 1,4-9).
A Lélek végtelenül gazdag megnyilvánulásainak három fıterülete
van. A Lélek megnyilvánul a kegyelmi ajándékokban, a gyümölcsökben és a
lelki fegyverekben. Nagyon hangsúlyos – és ezért is idéztük Pál apostol szép
hálaadását –, hogy minden Istentıl indul ki, Jézus Krisztushoz, a vele való
közösséghez kötött, a Krisztus Jézus napjára készít fel, és az Isten magasztalá-
sába, dicsıítésébe torkollik.

A gyülekezet: bıvölködik a Lélek ajándékaiban.

Pál apostol az 1Kor 12-14-ben foglalkozik a legátfogóbban a kegyel-
mi ajándékok kérdésével. Elıször hadd emeljük ki ebbıl a nagy egységbıl,
valamint Pál egyéb leveleibıl az általános szabályokat:
A lelki ajándékok dolgában ne legyünk tudatlanok (12,1).
Az ember vagy az Isten Lelke, vagy a Sátán, illetve a sátáni lelkek sodrásá-
ban, áramában él. Középút nincs (12,2-3).
Sokféle kegyelmi ajándék van, de ugyanaz a Lélek adja (12,4-11). A
kegyelmi ajándékok haszonra adatnak (12,7). A kegyelmi ajándékok egy
oikonomiát, egy testet alkotnak. Mind a Lélek ajándéka, mindre szükség van.
A „test gyengébbnek látszó részei nagyonis szükségesek” (12,12-30).
A kegyelmi ajándékokkal való élés kiváltképpeni útja a szeretet
(12,31-13,13). Az, hogy a szeretet a „legkiválóbb út”, az egész keresztyén élet
alapszabálya. Ebbıl következik, hogy a kegyelmi ajándékokkal való élésnek
is ez a legkiválóbb útja. Buzgón kell imádkozni a kegyelmi ajándékokért.
(14,1) A gyülekezetben ékesen és jó renddel kell élni a kegyelmi ajándékok-
kal (14,26-33).
„Ne szomorítsátok meg az Isten Szentlelkét, aki által el vagytok pecsételve a
megváltás napjára” (Ef 4,30).
„A Lelket ne oltsátok ki” (1Thessz 5,19).
387
 Vegyük komolyan Jézus figyelmeztetését: „minden bőn és káromlás
meg fog bocsáttatni az embereknek, de a Lélek káromlása nem bocsáttatik
meg. Még ha valaki az Emberfia ellen szól, annak is megbocsáttatik, de aki a
Szentlélek ellen szól, annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem
az eljövendıben”. (Mt 12,31-32; Vö. Mt 12,22-28; Mk 3,30).

A Szentléleknek végtelenül sok ajándéka van, nem csak annyi,

amennyirıl a Bibliában olvasunk. Pál apostol leveleiben négy lista van a ke-
gyelmi ajándékokról:
a) Róm 12,6-8: tanítás, intés, adakozás, vezetés, könyörület.
b) 1Kor 12,8-10: bölcsességnek beszéde, tudománynak beszéde, hit, gyógyí-
tás, csodatevı erık, prófétálás, lelkek megítélése, nyelvek nemei, nyelvek
magyarázása.
c) 1Kor 12,28: apostolok, próféták, tanítók, csodatevı erık, gyógyítás, gyá-
molok, kormányok, nyelvek nemei, nyelvek magyarázása.
d) Ef 4,11: apostolok, próféták, evangelisták, pásztorok, tanítók.
Mint látható, az egyes listák esetében a sorrend változó. Ez azt jelenti, hogy
óvakodnunk kell attól, hogy a felsorolás sorrendjébıl értékbeli következteté-
seket vonjunk le.
A kegyelmi ajándékok rendszerezése nagyon nehéz, mivel a határok elmo-
sódnak. A nyelvekenszólás másokat is épít, ha van magyarázó, a prófétálás
által pedig maga a próféta is épül. A következıkben az alábbi rendszerezést
vesszük alapul:
a) Inspiráló vagy közösségépítı adományok:
nyelveken való szólás,
nyelvek magyarázása,
prófétálás.
b) Erı adományai:
gyógyítás,
csodatevés,
hit.
c) A belátás, felismerés adományai:
a lelkek megkülönböztetése,
ismeret (szívbelátás),
bölcsesség.

Nyelveken szólás, nyelvek magyarázása.

A nyelveken szólás adományát övezik korunkban a leghevesebb vi-
ták. Ezek a viták – Pál apostol szavait használva – többnyire tudatlanságból
származnak. Nem feladatunk belemenni a vitákba. Néhány dolgot hadd emel-
jünk ki a Szentírás alapján.
Ne akarjunk bölcsebbek lenni Istennél. İ jól tudja, hogy mire van szüksé-
günk, mi használ nekünk. Ne szomorítsuk meg a Lelket, hanem legyünk hálá-
sak minden ajándékáért, a nyelveken szólásért is.
Pál apostol nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a nyelveken szólás jel
(1Kor 14,22), de nem a hívıknek, hanem a hitetleneknek. Jel volt pünkösd-

388
kor, és jel volt pünkösd után is. Arra is van példa, hogy a hívık is jelnek te-
kintették (vö. ApCsel 10,44-48; 11,15-18).
A gyülekezeti istentiszteleten akkor nincs helye a nyelveken szólásnak, ha
nincs magyarázó.Ha van magyarázó, akkor ugyanaz történhet a nyelveken
szólás által is, mint a prófétálás által: nyilvánvalóvá lehetnek a szív titkai,
valamint tanításokat is kaphat a gyülekezet (1Kor 14,22.23-25).
Pál apostol tanításában van egy sokszor figyelmen kívül hagyott
mondat, ami az 1Kor 14,5-ben olvasható: „Szeretném ugyan (theló!), ha
mindnyájan szólnátok nyelveken, de még inkább, ha prófétálnátok; mert na-
gyobb az, aki prófétál, mint az, aki nyelveken szól, kivéve, ha meg is magya-
rázza, hogy a gyülekezet is épüljön belıle.” Nos, mindezt nyilván nem azért
írta Pál apostol, hogy elkezdjünk vitatkozni arról: ki hát a nagyobb, a próféta,
vagy a nyelveken szóló. De azt a tanulságot mindenképpen le kell vonnunk,
hogy a gyülekezetépítés, illetve a gyülekezet épülése összefüggésében is
egyenrangú a nyelveken szólás a prófétálással, ha a nyelveken szóló a nyelve-
ken szólás magyarázásának az ajándékát is megkapta.
Sokszor, illetve sokak számára nem világos, hogy a „nyelveken való
szólás” kifejezésnek kettıs tartalma van: imádkozni nyelveken és beszélni
nyelveken. A nyelveken való imádkozás olyan adomány, amivel bármikor
élhet az, aki kapta. A nyelveken való beszéd hasonló a prófétálás adományá-
hoz, amely által a Lélek kijelentéseket, tanításokat ad. Vannak, akiket ebben
rendszeresen felhasznál, akkor, amikor akar. Ez a lényeges különbség a nyel-
veken való imádkozás és a nyelveken való beszéd között. Erre utal az 1Kor
14,5.
„Aki nyelveken szól, önmagát építi – írja az apostol (1Kor 14,4). Sok-
szor ezt szokták emlegetni annak bizonyítására, hogy a nyelveken szólás a
„legkisebb” ajándék. Már láttuk, hogy a Szentírás nem jogosít fel az ilyen
értékbeli megkülönböztetésre. Pál apostol a gyülekezeti összejövetel össze-
függésében mondja: „inkább akarok öt szót kimondani értelemmel, hogy má-
sokat is tanítsak, mintsem tízezer szót nyelveken” (1Kor 14,19). A dolog má-
sik oldala viszont az, hogy önmagunk építése is nagyon lényeges dolog.
Ennek sok módja van – rendszeres bibliaolvasás, elcsendesedés, imádkozás,
ezek sorába tartozik a nyelveken szólás (imádkozás) is. Aki magát nem építi,
az másokat sem tud építeni. S nem szabad átsiklani azon, hogy az 1Kor 14,19
egy mondatának a második fele. A mondat így kezdıdik: „Hálát adok az Is-
tennek, hogy mindnyájatoknál jobban tudok nyelveken szólni…” (1Kor
14,18).
A test hasonlatban Pál apostol utal arra, hogy a „test gyengébbnek lát-
szó részei nagyonis szükségesek” (1Kor 12,22). Elgondolkodhatunk azon,
hogy miért éri annyi támadás a nyelveken szólást. Nem azért, mert nagyonis
értékes? Milyen lélek van a támadások, becsmérlések mögött? Egy bizonyos:
a Szentlélek nem támadja, nem becsmérli, nem veti el, ami tıle származik. Az
utóbbi évtizedekben három területen ismerték fel a nyelveken szólás nagy
jelentıségét, hasznosságát.
Orvosilag megállapították, hogy a nyelveken szólásnak rendkívüli
gyógyító, regeneráló hatása van az agy mőködésére. Teológiai vonatkozásban
a hermeneutikában, a missziológiában, a homiletikában ismerték fel és isme-
389
rik el a nyelveken szólás (paradigmatikus, analógikus, stb.) jelentıségét. (A
hermeneutikában, missziológiában részletesebben foglalkoztunk ezzel a kér-
déssel. Homiletikai vonatkozásban R. Bohren Predigtlehre címő könyve ad jó
betekintést a problémába).
A nyelveken szólás nem blabla, hanem értelmes beszéd. Erre Pál
apostol is utal: „Ki tudja, hányféle nyelv van ezen a világon, és egyik sem
értelmetlen. Ha tehát nem ismerem a nyelvet, a beszélınek idegen maradok,
és a beszélı is idegen lesz nekem.” (1Kor 14,10-11). Pünkösdkor így csodál-
koztak az emberek: „halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felsé-
ges dolgairól” (ApCsel 2,11). Így volt ez pünkösd után is: Kornéliusz házá-
ban, mikor a pogányokra is kitöltetett a Szentlélek, Péter apostol és a vele
levık „hallották, amint nyelveken szóltak, és magasztalták az Istent” (ApCsel
10,46).
A nyelveken való imádkozás és szólás nem eksztázisban, hanem tuda-
tos állapotban történik. A Szentlélektıl való nyelveken imádkozás és beszélés
nem tévesztendı össze bizonyos pszichikus jelenségekkel. Bibliai példán
szemléltetve: Saul és a próféták csoportja eksztázisban „prófétált”, Sámuel és
Dávid pedig ott sétált közöttük, ık nem estek eksztázisba (1Sám 19,18-20; vö.
1Sám 10,9-13).
A Szentlélek adja a nyelveken szólás magyarázásának az ajándékát is.
Van, aki nyelveken szól, s van, aki a Lélek által érti, hogy mit mond, s a jelen-
lévıknek továbbadja. Vitatott kérdés, hogy ez minek nevezhetı. Mivel a
nyelveken szólás értelmes beszéd, leginkább mégis a tolmácsoláshoz hason-
lítható, jóllehet a Lélek magyarázatot is főzhet hozzá. Vannak, akik a nyelve-
ken szólás ajándékához megkapják a nyelvek magyarázását is. Ez rendszerint
azt jelenti, hogy amit ık kapnak nyelveken, azt megértik, és anyanyelvükön is
el tudják mondani. Ez igen hasznos mind az egyén, mind a közösség számára.

A prófétálás adománya.
A prófétálás a Léleknek az az adománya, aminek a gyülekezet építé-
sében kiemelt jelentısége van. Az 1Kor 14-1-ben ezt írja Pál apostol: „buzgón
kérjétek a lelki ajándékokat, de leginkább azt, hogy prófétáljatok”.
A prófétálás haszna sokrétő, sokszínő:
Épít, bátorít, vígasztal (1Kor 14,3).
Lelkére beszél a jelenlévıknek, megvizsgál, felfedi a szívek titkait. A
hitetleneket megtérésre vezeti: imádják Istent, és hirdetik: az Isten valóban
közöttetek van! (1Kor 14,24-25) Vezet: „Válasszátok ki nekem Barnabást és
Sault arra a munkára, amelyre elhívtam ıket” (ApCsel 13,2; 13,1-3).
Kijelentést ad bekövetkezı dolgokról: éhségrıl (ApCsel 11,27-30), Pál fogsá-
gáról (ApCsel 21,10-11; vö. Jn 16,13).
Ebben az összefüggésben is tanulságos az 1Kor 14,6: „Ha pedig, test-
véreim, elmegyek hozzátok, és nyelveken szólok, mit használok nektek, ha
nem szólok hozzátok egyuttal kinyilatkoztatásban vagy ismeretben, prófétá-
lásban vagy tanításban?”
Bár a prófétálás „egy” a felsorolásban, gyakorlatilag mindegyik eset-
ben „prófétai megnyilvánulásról” van szó, mert olyanokat mond, amelyek
nem tıle származnak: a kinyilatkoztatás prófécia, s egyben „ismeretközlés” is
390
(lehet). A tanításnak is prófécia jellege van, mert nem az egyszeregy megtaní-
tásáról van szó, hanem olyan tanításról, ami más kifejezéssel: bölcsességnek
beszéde. Olyan bölcsességé, ami felülrıl jön (vö. Jk 1,5; 3,17). Emlékezzünk
Jézus szavaira: „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az
Atya, ı tanít majd meg titeket mindenre” (Jn 14,26). Erre utal Pál apostol is:
„egyenként mindnyájan prófétálhattok, hogy mindenki tanuljon, és mindenki
bátorítást kapjon” (1Kor 14,31).
Pál apostol világos útmutatást ad arra nézve, hogy a gyülekezeti ösz-
szejövetelen hogyan kell élni a prófétálás adományával: „A próféták pedig
ketten vagy hárman szóljanak, a többiek pedig ítéljék meg” (1Kor 14,29). A
„többiek” nyilván azok, akik kapták a prófétálás ajándékát, de nem zárja ki a
gyülekezet tagjait sem.
A kérdés: Ha a próféták Isten Lelke által szólnak, akkor ezt lehet, sza-
bad kritika tárgyává tenni? Azonban pontosan errıl van szó: azt kell megvizs-
gálni, hogy valóban Isten Lelke által szóltak-e. A „lelkek megvizsgálásának”
kiemelten fontos területe ez. János apostol pontosan ebben az összefüggésben
beszél a lelkek megvizsgálásáról (1Jn 4,1-6), sıt mércét is ad: „Az Isten Lel-
két errıl ismeritek meg: amelyik lélek vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött
el, az Istentıl van. Amelyik lélek pedig nem vallja Jézust, az nem az Istentıl
van. Ez az antikrisztus lelke” (1Jn 4,2-3). Jézus is óv a hamis prófétáktól, s ı
is adott mércét (Mt 7,15-20). A hamis próféták felismerésével kapcsolatban
legalább a következı bibliai helyeket kell tudni: 5Móz 13,2-6; 18,20-22; Jer
14,13-15; Ez 13,1-16; Mt 7,15-20; 1Jn 4,1-6.
A prófétálás fontosságához tartozik, hogy jelül adatott, a hívıknek (1Kor
14,22). Mint jel ajándék, s a hit válaszát igényli.
A prófétálás adományának fontossága az intézményesülı egyházban
egyre jobban elhalványult. Már Pál apostolnak is nyomatékosan figyelmeztet-
ni kellett: „a prófétálást ne vessétek meg” (1Thessz5,20). A gyülekezetek
vezetése egyre inkább hatalmi kérdéssé lett. Ebbe a folyamatba nem illettek
bele a próféták, szavuk egyre kényelmetlenebbé, zavaróbbá vált, ezért elhall-
gattatták ıket. A megszomorított Lélek elhallgatott. (A prófétaság
kihúnyásának kérdésel részletesen foglalkoztunk a bibliai teológiában. Bı-
vebben lásd ott: II. A kijelentés. A prófétaság kihúnyása.)
A prófétaság lényege, hogy az Úr valóban szól, kijelenti magát prófé-
tái által.De nagyon vigyázzunk: Csak akkor mondjuk: „Ezt mondja az Úr”, ha
valóban szólt hozzánk. Ha a gondolatunkat, meggyızıdésünket adjuk tovább,
tudjuk követni Pál apostol példáját, s mondjuk ki mi is: „ezt én mondom, nem
az Úr” (1Kor 7,12).

A gyógyítás ajándéka.
(A Lélek megnyilvánulása gyógyításban.)
A gyógyítás ajándéka tárgyalásával átléptünk a Lélek megnyilvánulá-
sainak második csoportjába (erımegnyilvánulások).
A kérdés teológiai hátterével részletesen foglalkoztunk Jézus önkije-
lentéseinél (bibliai teológia: Jézus – a Gyógyító). Most csak az alapvonulato-
kat hadd vázoljuk fel röviden.

391
 Az ószövetségi háttérbıl a következıket hadd emeljük ki: Az ároni
áldás ezzel fejezıdik be: „és adjon neked békességet” (4Móz 6,26). A héber
sálom mindent magában foglal. Az ember sálómjához az egészség is hozzátar-
tozik, ha beteg, nincs sálómja.
A sálómot Isten adja. Ebbıl – is – következik az, amit a 2Móz 15,26-
ban mond Isten: „én, az ÚR, vagyok a te gyógyítód”. Isten mindkét kezével
gyógyít. Ez alatt azt értjük, hogy gyógyít közvetlenül is, és gyógyit közvetve
is, hiszen ı teremtette a gyógynövényeket, és ı teremti az orvosokat is. Az
alapszabály: a betegségben az Urat kell keresni s nem a bálványokat (2Kir
1,2-3; 5,8), s elıször az Urat. S ha közvetlenül nem gyógyít meg, akkor élni
kell a közvetett gyógyulás lehetıségével. (Bıvebben lásd a bibliai teológia
említett témájánál.)
Az Ézs 53,5-ben ezt olvassuk: „az ı sebei árán gyógyultunk meg”. Jé-
zus megfizette az árat sebeivel a teljes gyógyulásunkért. Vannak, akiknek a
szívében ez az ige ébresztett bizalmat, s ez ige alapján fordultak Istenhez hit-
tel gyógyulásért, s kezdtek el imádkozni mások gyógyulásáért, és Isten meg-
hallgatta ıket. A végidıkre nézve az Ez 47,1-12-ben arról olvasunk, hogy a
templomból kijövı forrás hatalmas folyóvá lesz, s ahová elér, mindent meg-
gyógyít. A Mal 3,20 (rev. Károli: 4,2) szerint felragyog majd az igazság napja
mindazokra, akik félik az URat, és „sugarai gyógyulást hoznak” (rev. Károli:
és gyógyulás lesz az ı szárnyai alatt).
Jézus földi munkássága során gyógyított mindenféle betegséget és
erıtlenséget (Mt 4,23). Tanítványainak megparancsolta: „Gyógyítsatok meg
betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, őzzetek ki
ördögöket” (Mt 10,8), s mindezekhez „hatalmat adott nekik” (Mt 10,1). A
gyógyítás része a missziói parancsnak, illetve következménye a benne való
hitnek (Mk 16,17). A hatalommal való felruházás a Szentlélek ajándékában
való részesítést jelenti, ami minden hívı nélkülözhetetlen jellemzıje, ezért
minden hívı gyógyíthat betegeket, azok is, akik speciálisan nem kapták a
gyógyítás kegyelmi ajándékát. Figyeljük meg, mit mondott Péter a sánta
meggyógyításán ámuló sokaságnak: „Az ı nevébe vetett hitért erısítette meg
az ı neve ezt az embert, akit itt láttok és ismertek, és a tıle való hit adta neki
vissza a teljes egészségét mindnyájatok szeme láttára” (ApCsel 3,16). Jakab
apostol is a hitre teszi a hangsúlyt, amikor a betegek gyógyításáról ír: „Beteg-
e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozza-
nak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. És a hitbıl fakadó imádság
megszabadítja a szenvedıt, az Úr felsegíti ıt, sıt ha bőnt követett is el, bocsá-
natot nyer. Valljátok meg azért egymásnak bőneiteket, és imádkozzatok egy-
másért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgé-
sének. Illés ugyanolyan ember volt, mint mi, és amikor buzgón imádkozott
azért, hogy ne legyen esı, nem is volt esı a földön három évig és hat hónapig.
Aztán ismét imádkozott, és az ég esıt adott, és a föld meghozta termését” (Jk
5,14-18).
Ez a hit útja, de azoké, akik felruháztattak mennyei erıvel, akiket az Úr ismer
(l. Szkévai fiait!), s akik a „bemosakodásról” sem feledkeznek el (valljátok
meg bőneiteket egymásnak).

392
 Ebbıl a háttérbıl, környezetbıl emelkedik ki a Lélek
megnyílvánulása gyógyításban. Hangsúlyos, hogy a bennünk lakozó Lélek
nyilvánul meg a gyógyításban, akkor, amikor akar. S amikor ez történik, nincs
semmi bizonytalanság (ha ez a Te akaratod, és: de ha Te másként akarod).
Jézus esetében is olvasunk arról, hogy a „Lélek indította, az „Úr Lelke volt
rajta”, hogy gyógyítson (Lk 5,17). A Lélek indít, a Lélek ereje „jelentkezik”, a
Lélek cselekszik. A Lélek gyógyít, és nem mi. Csak eszközök vagyunk a Lé-
lek kezében, de eszközök igen.
Néhány aranyszabály:
Nagyon lényeges a Lélek vezetése, az Atyával, a Fiúval való közösség a
Szentlélek által.
A betegekért imádkozva se gondoljuk, hogy a „hosszú imádságért” hallgatta-
tunk meg. Egymondatos imára is bekövetkeznek gyógyulások. Fontos a lelki
felkészülés, legyen idınk az imádkozásra, az Úr elıtti elcsendesedésre, olvas-
suk a Bibliát! A betegeket Isten is készíti, felkészíti hatalma megnyilvánulásá-
ra. A vérfolyásos asszony meggyógyulása, a vele való beszélgetés nem idıpa-
zarlás volt, hanem Jairus felkészítése. Amikor az Úr Szentlelke által
meggyógyít, az nem szemfényvesztés, hanem valóságos gyógyulás.

A csodatevés adománya.
A Lélek megnyilvánulásai csodákban.
A lelki adományok felsorolásában külön van szó a csodatevés adomá-
nyáról. A megkülönböztetés nehéz a gyógyítások, jelek, a hit adománya meg-
nyilvánulásai között, hiszen valójában mindegyik csoda. Némileg tartalmi
vonatkozásban lehet meghúzni a határt a csodatevés és a gyógyítás között. A
gyógyítás emberi – olykor állati – életek „helyreállítása”. A csodatevı erı
megnyilvánulásai más természetőek, illetve más jellegőek. Sajátosabb, vagy
szőkebb értelemben a következıket, vagy az ezekhez hasonlóakat nevezzük
csodának:
A Veres-tenger szétválasztása, 2Móz 14,21-31.
A nap és a hold megállítása, Józs 10,12-14.
A sareptai özvegy asszony korsójából nem fogyott ki az olaj, lisztesfazekából
pedig a liszt. (1Kir 17,8-16) Illés imájára tőz szállt le az égbıl, és megemész-
tette az áldozatot. (1Kir 18,17-39)
Jézus
a vizet borrá változtatta (Jn 2,1-11),
a sokaságot megelégítette kenyérrel és hallal (Jn 6,1-14), lecsendesítette a
vihart (Mk 6,45-52),
halottakat támasztott fel.
Pálnak nem ártott a mérges kígyó marása (ApCsel 28,3-6),
halottakat támasztottak fel (Zsid 11,35).
Nem általuk, hanem velük történt csodák:
szabadulás börtönbıl (ApCsel 5,17-25; 12,1-17; 16,25-40),
az Úr Lelke elragadta Fülöpöt, és Azótoszba került (ApCsel 8,39-40).
Az Úr karja nem rövidült meg, ı ma is tehet és tesz csodákat. Napja-
inkban is kísért az áházi lelkület: Nem kérek jelt, nem kísértem az Urat! (Ézs
7,12) S ami még ennél is rosszabb: Isten ma nem tesz csodákat, a csodák,
393
amelyek történnek, a sátántól vannak. Igaz, a sátán is tehet és tesz is nagy
jeleket és csodákat. De a fürdıvízzel nem szabad a gyermeket is kiönteni. A
sátán szolgái azért tesznek jeleket és csodákat, hogy az emberek a sátánt és a
fenevadat imádják (Jel 13). A Szentlélek által történı jelek és csodák az Isten
dicsıségét szolgálják,megtérésre, Isten imádására vezetnek. A csiperke gomba
és a gyilkos galóca nagyon hasonlít egymához. Az egyikbıl finom, tápláló
étel készül, a másik halálos méreg. A szellemi gyilkos galócákat le kell lep-
lezni, a Szentlélek munkái elıtt pedig ki kell tárni a kapukat.

A hit adománya.
(A hit mint a Lélek megnyilvánulása)
Egyszerő kérdésnek tőnik, ám a megértés és megmagyarazás tekinte-
tében sok problémával találkozunk. Egyáltalán: mi a hit, és mi a hit adomá-
nya?
Azt illetıen, hogy mi a hit, két meghatározás ismeretes.
Az egyik a Heidelbergi Kátéban található. „Mi az igaz hit?” - hangzik a 21.
kérdés. A felelet: „Nem csak az a bizonyos megismerés, melynél fogva igaz-
nak tartom mindazt, amit Isten az ı igéjében nekünk kijelentett, hanem egy-
szersmind az a szívbeli bizodalom is, melyet a Szentlélek az evangélium által
gerjeszt bennem, hogy Isten nem csak másoknak, hanem nekem is bőnbocsá-
natot, örök igazságot (megigazulást) és életet ajándékoz kegyelmébıl, egyedül
Krisztus érdeméért.”
A másik megfogalmazás a Zsid 11,1-ben olvasható: „A hit pedig a remélt
dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létérıl való meggyızıdés.”
Ezek szerint a hit ismeret, bizalom, meggyızıdés, reménység. Lénye-
gében mindegyik ismertetıjel valami láthatatlanra utal. A Zsid 11,1 is a látha-
tatlan oldalról beszél, a rev. Károli fordítása szerint is. Természetesen, mindez
igaz. Az is, hogy mindezt a Szentlélek gerjeszti bennünk az evangélium által.
A Káté megfogalmazása mögött nyilván a Róm 10,17 van: „A hit tehát hal-
lásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.” Mindez azonban csak
része annak, amit a Biblia a hitrıl mond, s amin belül, s nem ezektıl függetle-
nül helyezkedik el, a hit oikonomiájának részeként az a hit, amely speciálisan
a Lélek ajándéka.
A hit oikonomiája hét alapszínbıl tevıdik össze: 1. A nélkülözhetet-
len hit. 2. Az üdvözítı hit. 3. A csodatevı hit. 4. Az elfogadó hit. 5. A növek-
vı hit. 6. A gyümölcstermı hit. 7. A gyızedelmes hit.

1. A nélkülözhetetlen hit.
Ez alatt az értendı, amirıl a Zsid 11,6-ban van szó: „Hit nélkül senki sem
lehet kedves Isten elıtt, mert aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ı
van, és megjutalmazza azokat, akik ıt keresik.” Az ember felelıs azért, hogy
van-e ilyen hite.
Ez a hit alapvetıen akarat kérdése. Költıi megfogalmazásban:
„Hiszek hitetlenül Istenben,
mert hinni akarok...”
(Miért?)
„Mert sohse volt úgy rászorulva
394
 Sem élı, sem halott.”595
Az embernek van szüksége erre a hitre, s az ember felelıssége, hogy a
szükségben felismeri-e, hogy szüksége van rá, s meghozza-e a döntést: hinni
akarok. Ószövetségi példaként csak az Ézs 7,9-et hadd idézzük: „De ha nem
hisztek, nem maradtok meg.” A hit itt is akarat és döntés kérdése. Az ember
útja Istennel a hit útja, amire Isten hőséggel, a hőség cselekedeteivel - amire
az embernek szüksége van - válaszol. Az Ézs 7,9-ben a hit és a megmaradás
kifejezésére ugyanaz a gyök -' m n-szolgál (vö. Hós 2,22; 2Tim 2,13 - az ere-
deti szöveg szerint, a 2Tim 2,13 esetében tanulságos a szöveg héber fordítása.
A görög pisztisz is egyaránt jelent – többek között – hitet és hőséget). A hit
tehát az ember útja Istennel, és az Isten útja is az emberrel. Ezért nélkülözhe-
tetlen. S ezt a hitet akarni kell.

2. Az üdvözítı hit.
Filippiben a földrengés után a börtönır ezt kérdezte Páltól és Szilásztól: „Ura-
im, mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek?” (ApCsel 16,30) Pál ezt válaszol-
ta: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házadnépe”.
(ApCsel 16,31). Jézus kijelentésében a nélkülözhetetlen hit és az üdvözítı hit
elválaszthatatlanul összetartozik: „Bizony, bizony mondom nektek: aki hallja
az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sıt
itéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe” (Jn 5,24). Ennek az
üdvözítı hitnek nincs alternatívája: „nincsen üdvösség senki másban, mert
nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhet-
nénk” (ApCsel 4,12). Az üdvözítı hit is döntés, akarat kérdése. (ApCsel
16,31) Ezt hangsúlyozta Jézus is: „Az az Istennek tetszı dolog, hogy higgye-
tek abban, akit ı küldött”. (Jn 6,29) Ezt tartalmazza Péter apostol tanácsa is:
„Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevé-
ben, bőneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát” (ApCsel
2,38).

3. A csodatevı hit.
Kétségtelen, hogy a Szentlélek segítségünkre van abban, hogy legyen „nélkü-
lözhetetlen” és „üdvözítı” hitünk. İ munkálja bennünk, hogy felismerjük
ezek szükségességét, s azt is, hogy akarjuk. Az a hit, amelyet Pál apostol a
Lélek ajándékai közé sorol, a csodatevı hit. Az 1Kor 13,2-ben ı maga utal
erre: „ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcses-
ségnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgy, hogy hegyeket moz-
díthatok el (vö. Mt 17,20; 21,21), szeretet pedig nincs bennem: semmi va-
gyok.” Ez a hit a Lélek ajándéka, illetve a Lélek megnyilvánulása, a bennünk
lakozó Lélek cselekvése, a Róm 15,18-19 analógiájára: „semmi olyanról nem
mernék beszélni, amit nem Krisztus tett általam a pogányok megtéréséért
szóval és tettel, jelek és csodák erejével, a Lélek ereje által.”
A csodatevés adománya és a hit, pontosabban a csodatevı hit adomá-
nya – amint már láttuk is – , összefonódik, s a lényeg ugyanaz: a hit (vagy a

595
Ady Endre: Hiszek hitetlenül Istenben. Ady Endre - Összes versei. Szépirodalmi Könyvki-
adó. 1955. I. 334.
395
csodatevés adománya) ajtónyitás a Lélek erıi áradásának (1Kor 4,20; 2Kor
12,12).
A csodatevı hitnek két nagy haszna van:
Az egyik: Láttatja Isten dicsıségét, és Isten magasztalásához, dicsıítéséhez
vezet. Jézus csodatetteivel kapcsolatosan – s nagyobb összefüggésben (kate-
góriában) a gyógyítások is ide tartoznak – , ismételten olvassuk az evangéliu-
mokban, hogy az emberek dicsıítették Istent (Mt 9,8; Mk 2,12; Lk 5,25-26;
7,16; 13,13; 17,15; 18,43). Ezért blaszfémia az az állítás, hogy ma már nincs
szükség csodákra.
A másik nagy haszna a csodatevı hitnek az, hogy bizalmat, hitet ébreszt Isten
és az ı szent Fia, Jézus Krisztus iránt. A vérfolyásos asszony Jézus csodatette-
irıl hallva, ezeket látva gondolkodott így: „Ha csak megérintem ruháját, meg-
gyógyulok” (Mt 9,21). A kánaáni asszony is ezért nem bocsátotta el Jézust,
míg nem hallgatta meg (Mt 15,21-28). Hasonló a helyzet a két vak meggyó-
gyítása esetében is (Mt 9,27-31). A vérfolyásos asszony meggyógyulása
Jairus bátorítását is szolgálta. A lisztrai sántáról Pál apostol „látta, hogy van
hite ahhoz, hogy meggyógyuljon. Ezért hangosan így szólt hozzá: Állj a lába-
idra egyenesen. Ekkor az talpra ugrott, és járt” (ApCsel 14,9-10).

4. Az elfogadó hit.
A csodákat mindig Isten cselekszi. S hogy Isten cselekszik csodákat, az lé-
nyébıl – ı a mindenható Isten – és szeretetébıl következik. A népek bálvá-
nyai mind semmik, az ÚR az Isten, aki csodákat cselekszik (Zsolt 96,5; 98,1),
ezért (is) dicsıiti népe. Isten cselekszik csodákat közvetlenül és közvetve –
embereket felhasználva – is. Ennek megfelelıen az elfogadó hit nyitott Isten
felé, kész elfogadni csodatetteit, de ugyanakkor a csodatevı hit termıtalaja is.
Az Isten közvetlen csodatettét elfogadó hitnek szép példája Mária. Csodálozó
kérdésére az angyal ezt válaszolja: „az Istennek semmi sem lehetetlen” (Lk
1,37). Máriának ez elég, nem nevet, mint Ábrahám (1Móz 17,1.17), hanem
megnyitja szívét Isten csodatevése elıtt: „íme, az úr szolgálóleánya, történjék
velem a te beszéded szerint” (Lk 1,38). S boldog „aki hitt”, boldog az elfoga-
dó hit, mert „beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki” (Lk 1,45). Az
elızı témánál felsoroltak az elfogadó hit példái is. Ha nem történnek csodák,
ez nem azt jelenti, hogy Isten nem akar csodákat cselekedni, nem is a csoda-
tevı hit kudarca, hanem azt, hogy hiányzik az elfogadó hit. Erre még Jézus
munkásságában is vannak példák. Názáretben nem tett „sok csodát a
hitetlenségök miatt” (Mt 13,58). Márk még élesebben fogalmaz: „Nem is
tudott itt (Názáretben) egyetlen csodát sem tenni, azon kívül, hogy néhány
beteget – kezét rájuk téve – meggyógyított, csodálkozott is hitetlenségükön”
(Mk 6,5-6).

5. A növekvı hit.
Pál apostol a Róm 12,3-ban utal arra, hogy a hitet Istentıl kapjuk, nem egyen-
lı mérték szerint. Ez azonban nem lehet sem a csüggedés, sem az önigazolás
párnája. Az élı hit – éppen abból következıen, hogy élı – növekvı hit. Csak
a halott hit nem növekszik. A természetes az, hogy a hit növekszik. „Szünte-

396
len hálával tartozunk Istennek értetek, testvéreim – írta Pál a thesszalonikai
gyülekezetnek – , amint ez méltó is, hiszen hitetek nıttön nı ” (2Thessz 1,3).
A hit növekedésének három titkát hadd emeljük ki.
Az elsı: Kérjük az Urat, hogy növelje hitőnket. Kérhetjük olyan kétségbeeset-
ten, mint a néma lélektıl megszállt gyermek apja: „Hiszek, segíts a hitetlen-
ségemen!” (Mk 9,24) Kérhetjük alázatosan, szelíden, gyermeki vágyakozás-
sal, mint a tanítványok: „Növeld a hitünket!” (Lk 17,5).
A második: Táplálni kell. Mivel? „...a hit és az igaz tanítás igéivel.” (1Tim
4,6). A gyülekezetépítésben ennek rendkívüli jelentısége van. Miért gyengék,
erıtlenek, elesettek hitben a gyülekezetek? Mert a „gyülekezetépítık” nagyon
sokszor csak beszélnek az istentiszteleteken, a bibliaórákon, s nem „a hit és az
igaz tanítás igéivel” táplálják a gyülekezeteket. Isten örökérvényő tanítást
adott Mózes által: „Mindazzal él az ember, ami az ÚR szájából származik”.
(5Móz 8,3). Élı hitet, növekvı hitet csak élı ige táplálhat (Vö. ApCsel 7,38;
Jn 6,63). Az úr jelek és csodák által is táplálja, növeli hitünket.
A harmadik: A hit növekedésének legfıbb titka, forrása a Szentlélek. A Szent-
lélek sokféle módon növelheti hitünket. A legfontosabb, hogy a „hit Lelke”
bennünk lakozzon (2Kor 4,13). A bennünk lakozó Szentlélek növeli hitünket,
illetve nyilvánul meg abban is, hogy növekszik a hitünk.

6. A gyümölcstermı hit.
Az élı hit gyümölcstermı hit. A gyümölcstelen hit halott hit – a halott hit
gyümölcstelen: „Mert ahogyan a test halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is
halott cselekedetek nélkül” (Jk 2,26; vö. Jk 2,14.17.20; Mt 7,17-23).
A hit kétféleképpen terem gyümölcsöt: passzívan és aktívan.
A „passzív” szó talán félreérthetı. A „passzivitás” azt jelenti, hogy nem cse-
lekszünk semmit, illetve azt „cselekesszük”, hogy rábízzuk dolgainkat Istenre,
és várjuk, hogy ı cselekedjen. A zsoltáríró így fejezi ezt ki: „Hagyd az ÚRra
utadat, bízzál benne, mert ı munkálkodik” (rev. Károli: majd ı teljesíti. Zsolt
37,5). Jó megadással, csendben lenni, és várni az Urra (vö. Zsolt 37,7). A
passzív hit csodálatos gyümölcsöket terem, mert az ÚR munkálkodik.
Az aktív hit a munkálkodó hit. Nem csupán a jó cselekedetekrıl van szó.
Természetesen, ezekrıl is (vö. Mt 5,16). A gyümölcstermı hit a hit cselekede-
teit termi. Nem csak az igaz, hogy „hittem, azért szóltam” (Zsolt 116,10; 2Kor
4,13), hanem az is, hogy hittem, azért cselekedtem. A Zsid 11 számos példát
tár elénk. Nem az embertıl telhetı, hanem a jézusi cselekedetekrıl van szó:
„Bizony, bizony, mondom néktek: aki hisz énbennem, azokat a cselekedete-
ket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sıt ezeknél nagyobbakat is tesz”
(Jn 14,12). Vagy amint a Mk 16,17-18-ban olvassuk: „Azokat pedig, akik
hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket őznek ki, új nyelve-
ken szólnak, kígyókat vesznek kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt
nekik, betegekre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak”.
A növekvı hit egyre gazdagabban termi a gyümölcsöket (2Thessz 1,3). S
mindez imádság kérdése, és elhívásunk betöltéséhez tartozik: „Ezért aztán
mindenkor imádkozunk értetek, hogy a mi Istenünk tegyen titeket méltóvá az
elhívásra, és töltsön meg titeket teljesen a jóban való gyönyörködéssel és a hit
minden erejével...” (2Thessz 1,11) Az eredeti szöveg szerint: plérószé ...
397
ergon piszteósz en dünamei – legyetek teljesek a hit cselekdetével erıben.
Lényegében itt is arról van szó, hogy a „hit Lelke” termi a Lélek gyümölcseit,
s a hit cselekedeteit a Lélek által teremhetjük. S a célok célja: „hogy megdi-
csıüljön a mi Urunk Jézus Krisztus neve bennetek, és ti is ıáltala a mi Iste-
nünk és az Úr Jézus Krisztus kegyelmébıl” (2Thessz 1,12).

7. A gyızedelmes hit.
A gyızelmes hit lehetısége abban van, hogy „minden lehetséges annak, aki
hisz” (Mk 9,23), mert abban hisz, akinek minden lehetséges. A hit harcát ne-
künk kell megharcolni (1Tim 6,12), mégpedig szabályszerően (2Tim 2,5),
maga a gyızelem azonban ajándék, amint meg van írva: „mindezekkel szem-
ben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket” (Róm 8,37), vagy amint az
1Kor 15,57-ben olvassuk: „hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi
Urunk Jézus Krisztus által.” Pál apostol egy szép képben fejezi ki mindezt a
2Kor 2,14-ben: „...hála legyen Istennek, aki a Krisztus ereje által mindenkor
diadalra vezet bennünket.” Más fordítás szerint: „mindig diadalmenetben
hordoz bennünket”. Római szokás szerint a gyıztes hadvezér „triumphus”-t,
gyızelmi felvonulást tartott, s a legkiválóbb harcost maga mellé vette diadal-
kocsijára. Így részesíti Jézus Krisztus gyızelme dicsıségében azokat, akik az
övéi, akik a hit harcát harcolják, mindenkor, s majd amikor eljön az ég felhıi-
ben hatalommal és dicsıséggel.
János apostol így foglalja össze a gyızelem titkát, s ami felett gyızni
kell: „minden, ami Istentıl született, legyızi a világot, és az a gyızelem,
amely legyızte a világot, a mi hitünk” (1Jn 5,4; vö. 1Jn 2,15-17). A gyızel-
mes hit harcának a vonulása az eljövendı világkorszak felé tart. Az új ég és új
föld felé haladva kell áttörni, gyızedelmeskedni minden akadályon. Errıl
nyújt részletes és bátorító képet a Zsid 11, amit akár a gyızelmes hit himnu-
szának is nevezhetnénk. A gyızelem en dünamei, azaz erıben, hatalomban
történik, annak az erınek és hatalomnak a valóságában, amit Jézus ad: „Íme,
hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon, skorpiókon tapodjatok, és az ellenség
minden erején, és hogy semmi se árthasson nektek” (Lk 10,19).
Annak, aki gyız, Jézus enni ad „az élet fájáról, amely az Isten paradi-
csomában van” (Jel, 2:7); annak „nem árt a második halál” (Jel 2,11), annak
ad „az elrejtett mannából” (Jel 2,17), valamint „fehér kövecskét is, és a kö-
vecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja” (Jel 2,17),
továbbá hatalmat a pogányok felett, hogy legeltesse ıket vasvesszıvel, törje
ıket össze, mint a cserépedényeket; ahogyan én is hatalmat kaptam erre az én
Atyámtól, és annak adom a hajnalcsillagot” (Jel 2,26-28). Aki gyız, azt féhér
ruhába öltöztetik, és „nem törli ki nevét az élet könyvébıl”, s vallást tesz róla
az Atya és angyalai elıtt (Jel 3,5). „Aki gyız, azt oszloppá teszem - mondja
az Úr – az én Istenem templomában, és onnan nem kerül ki többé, felírom rá
az én Istenem nevét, és az én Istenem városának, az új Jeruzsálemnek a nevét,
amely a mennybıl száll alá az én Istenemtıl, és az én új nevemet” (Jel 3,12).
Annak, aki gyız „megadom – ígéri az Úr – , hogy velem együtt üljön az én
trónusomon; mint ahogy én is gyıztem, és Atyámmal együtt ülök az ı trónu-
sán” (Jel 3,21). Summázva: aki gyız, az „örökségül nyer mindent” (Jel 21,7;
rev. Károli), s eléri a hit harcának célját: az üdvösséget (1Pt 1,9).
398
A gyızelmes hit magában foglalja a hit minden színét, mert mindegyik szín-
ben ugyanaz a Lélek ragyog (vö. 2Kor 4,13).

A belátás, felismerés adományai.

A lelki ajándékok harmadik csoportjába a belátás, felismerés adomá-
nyai tartoznak, melyek a következık: a lelkek megítélése (vagy
megkükönböztetése), az ismeret (vagy a szívbelátás) és a bölcsesség adomá-
nya. Ezeknek az ajándékoknak a közös vonása a felismerés, éspedig olyan
felismerés, ami csak a Szentlélek által lehetséges.
A lelkek megítélése a prófétálás és a nyelveken szólás által megnyi-
latkozó lelkek közötti különbségtételt szolgálja, annak a felismerését, hogy a
megnyilatkozó Lélek az Istentıl van-e, vagy pedig a Sátántól. A locus
classicus az 1Jn 4,1: „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizs-
gáljátok meg a lelkeket, hogy azok az Istentıl valók-e, mert sok hamis próféta
jött el a világba.” Az éberség, a vigyázás, a lelkek megvizsgálása mindig
szükséges. Erre utal Pál apostol tanítása: „A próféták pedig ketten vagy hár-
man szóljanak, a többiek pedig ítéljék meg” (1Kor 14,29). A problémával
bármikor, bárhol találkozhatunk, nem csak a gyülekezeti alkalmakon. Egy
démonizálódó világban különösen is fontos a lelkek megkülönböztetésének az
ajándéka. Korunkban különösen aktuális, hogy erre az ajándékra is alkal-
mazzuk Pál apostol tanácsát: „buzgón kérjétek a lelki ajándékokat”, különö-
sen is a lelkek megítélésének ajándékát.
A lelkek megkülönböztetésének ajándéka a megnyilatkozó lelkekkel,
az-ismeret ajándéka pedig a megnyilatkozó emberekkel kapcsolatos. Nem
valami tudásról van szó, hanem annak a felismerésérıl, hogy mi lakozik az
ember szívében. Ezért szokás ezt az ajándékot a „szívbelátás” ajándékának
nevezni. Ez vonatkozhat valamely szóbanforgó ember szándékának, szavai-
nak az ıszinteségére, vagy valamilyen elkövetett cselekedetére, amit el akar
leplezni. Arról van szó, amit Jézussal kapcsolatosan többször is olvasunk,
hogy „tudta, mi lakik az emberben” (Jn 2,25), „lelkében átlátta”, hogy mirıl
tanakodnak – például az írástudók – magukban (Mk 2,8; vö. Mt 9,4; Lk 5,22;
24,38). Péter belelátott Anániás és Szafira szivébe, s felismerte, hogy nem
mondanak igazat. A szívbelátás által is nyilvánvalóvá lesznek a szív titkai (vö.
1Kor 14,25), s az illetı vagy megtér, vagy megkeményedik. Egy olyan világ-
ban, amelyben az igaz beszéd ritka, mint a fehér holló, igen nagy szükség van
erre a kegyelmi ajándékra.
A bölcsesség a Léleknek az az ajándéka, amely az élet, a világ dolgai-
ban való eligazodást szolgálja, hogy a dolgok, jelenségek zőrzavarában, kao-
tikus forgatagában felismerjük, mi az Istennek jó és tökéletes akarata (Róm
12,2; Ef 5,17; Kol 1,9), éspedig minden szenttel együtt (Ef 3,18). Ezért adatik
a bölcsesség beszéde is (1Kor 12,8) a bölcsesség Lelkétıl (Ef 1,17; Kol 1,9).
„Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentıl, aki
készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja” (Jk
1,5). De legyen mindig szemeink elıtt az aranyszabály: „A bölcsesség kezdete
az ÚRnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet” (Péld 9,10).

399
 A gyülekezet: felvegyverzett sereg.
Jézus Krisztus egyháza, mely gyülekezetekben él, harcoló, küzdı egyház. Ez
lényeges ismertetıjele az igaz egyháznak, gyülekezetnek. Jézus azt a hadipa-
rancsot adta tanítványainak, hogy hódítsák meg az egész világot, tegyenek
tanítvánnyá minden népet. Ez a hadiparancs mindenkor, minden tanítványnak
szól. Ebbıl következik, hogy a harc nem csak része az egyház, a gyülekezet, a
keresztyén ember életének, hanem állandó jellemzıje és feladata. Ezért írta
Pál apostol Timóteusnak: „Te azért a munkának terhét hordozzad, mint a Jé-
zus Krisztus jó vitéze. Egy harcos sem elegyedik bele az élet dolgaiba, hogy
tessék annak, a ki ıt harczossá avatta. Ha pedig küzd is valaki, nem koronáz-
tatik meg, ha nem szabályszerüen küzd” (2Tim 2,3-5; rev. Károli). Ezért báto-
rította: „Harcold meg a hit nemes harcát” (1Tim 6,12), s a maga életét is így
foglalta össze: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a
hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet
megad nekem az úr, az igaz bíró ama napon, de nemcsak énnekem, hanem
mindazoknak is, akik várva várják az ı megjelenését” (2Tim 4,7-8).
Azt, hogy mi a harc lényege, mi a feltétele és titka annak, hogy az
egyház, a gyülekezet ne vert, hanem gyızelmes sereg legyen, szépen és tömö-
ren leírta Pál apostol az Ef 6,10-20-ban. A szakasz négy aranyszabályt tartal-
maz.

Legyetek erısek!
A harcosoknál alapvetıen fontos az erınlét. A legjobb fegyverek sem
érnek semmit, ha a harcosok gyengék. Az erıforrás az Úr, akié minden erı és
hatalom, ı „ad erıt népének” (Zsolt 29,11). Ezért mondja az apostol: „Legye-
tek erısek az Úrban” (rev. Károli). Ez mindenekelıtt azt jelenti, hogy tudatára
kell ébredni erıtlenségünknek, s hogy a saját erınkkel semmire se megyünk.
Erısek csak az úrban lehetünk. Ez mindenekelıtt hit, bizalom kérdése. Ezért
írja Pál: „Legyetek erısek az Úrban, és az ı hatalmas erejében” (rev. Károli).
Erısnek lenni az Úrban, az ı hatalmas erejében azt jelenti: hiszem, tudom,
meg vagyok gyızıdve, hogy Isten ereje, hatalma felette van minden erınek és
hatalomnak. Isten ezt mondta Ábrahámnak: „Én a mindenható Isten vagyok”
(1Móz 17,1): „Van-e valami lehetetlen az ÚR számára?” (1Móz 18,14). Jézus
is ezzel indította harcba tanítványait: „Nekem adatott minden hatalom meny-
nyen és földön” (Mt 28,18). Egyetlen pillanatig se kételkedjünk ebben.
Az, hogy erısek lehetünk, erısek vagyunk az Úrban, megta-
pasztalássá válik. Senki sem szégyenül meg, aki benne bízik. Ez úgy történik,
hogy az Úr velünk van, mi pedig ıvele. Mindkettı szent realitás, valamint a
megtapasztalás is: „Istennel hatalmasan cselekszünk” (Zsolt 108,14) – vallja
Dávid, mert „általad (veled) táboron is átfutok, és az én Istenem által kıfalon
is átugrom” (Zsolt 18,30). Igaz beszéd ez, de nem lehet hazug bizalom forrá-
sa. Ma is azt mondja az Úr, amit régen, Jeremiás által mondott: „Jobbítsátok
meg a ti útaitokat és cselekedeteiteket, és veletek lakozom e helyen! Ne bízza-
tok hazug beszédekben, mondván: Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr
temploma ez! Mert csak ha valóban megjobbítjátok a ti utaitokat és cselekede-
teiteket ... Akkor lakozom veletek ezen a helyen, a földön, a melyet a ti atyái-
toknak adtam, öröktıl fogva mindörökké” (Jer 7,3-7; rev. Károli).
400
 Erısek úgy lehetünk az Úrban, ha benne vagyunk. Legteljesebb tar-
talmában az en Theó, az en Khrisztó, az en Pneumati misztériumának a meg-
élése által valóság ez. Amint Jézus mondta: ti énbennem, és én tibennetek (Jn
15,4). Errıl a misztériumról írja Pál apostol: „Élek többé nem én, hanem él
bennem a Krisztus” (Gal 2,20), és: „Mindenre van erım a Krisztusban, aki
engem megerısít” (Fil 4,13).
Erısek úgy lehetünk, ha Jézus megerısít bennünket. Jézus úgy erısít
meg, hogy erıt ad. Ez nem valami szép szólam, szimbolikus beszéd. Ez reali-
tás. Ez a realitás megtapasztalássá úgy lesz, hogy ahhoz tartjuk magunkat,
amit Jézus tanítványainak mondott: „És íme, én elküldöm nektek, akit Atyám
igért, ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erı-
vel” (Lk 24,49). „Erıt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek” (ApCsel
1,8).

Ismerni kell az ellenséget!

Alapvetıen fontos ismerni az ellenséget, és tudni, honnan várható a
támadás. Ezek hiánya nagy veszedelmek, biztos vereségek forrása.
Pál apostol nagyon világosan meghatározza az ellenséget, s hogy
honnan várható a támadás: „a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem
erık és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen,
amelyek a mennyei magasságban vannak” (Ef 6,12). A „test és vér” az ember
a maga emberi mivoltában: romlottságában, bukdácsoló, kétfelé sántikáló,
megkísérthetı, elbuktatható állapotában. A harcok során közvetlenül többnyi-
re emberekkel szembesülünk. Ez azonban nagyon megtévesztı. Az igazi el-
lenség a láthatatlan világban tanyázik, s onnan támad. Az ellenség fejedelme,
vezére a Sátán, az Ördög, akinek seregei vannak: erık és hatalmak, uraságok,
gonosz lelkek. A test és vér emberek csupán eszközök a sötét hatalmak kezé-
ben, ami ugyan nem mentség az emberek számára, de nagy figyelmeztetés
Isten küzdı népének, egyházának, gyülekezeteinek. A cél a test és vér ember
megmentése, megszabadítása a sötét erık hatalmából. Másként megfogal-
mazva: nem a test és vér, azaz az ember, hanem a sötét erık legyızése, meg-
semmisítése a cél. Aki ezt látja és érti, az követi Jézus példáját, aki a keresz-
ten így imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit
cselekszenek” (Lk 23,34).
Az újkor és a felvilágosodás korának végzetes következményekkel já-
ró nagy tévedése a láthatatlan világ, mind az angyalok, mind a Sátán, a sátáni
erık, a tisztátalan, démoni lelkek tagadása. Olyan vár lett az ember és az em-
beriség, amelyet három oldalról jól megerısítenek és védnek, a negyedik ol-
dala azonban teljesen nyitott és védtelen, s így könnyen az ellenség prédájává
lesz.
De ki is ez az ellenség lényege szerint, és mit akar? Pál apostol a 2Kor
2,11-ben a következıket írja: „meg ne csaljon minket a Sátán: Mert jól ismer-
jük az ı szándékait.” A Szentírás világosan elénk adja, hogy a Sátán, az Ör-
dög lényegénél fogva a nagy ellenkezı, aki ellene veti magát mindennek, ami
isteni és isteni tiszteletre méltó (1Thessz 2,4; 2,18; vö. 1Tim 5,15; Jel 2,13),
összekuszáló, megosztó, szétdobáló (Jk 4,1-2.4-12), ellenség (1Pt 5,8), hazug
(Jn 8,44), emberáldozatot követel (5Móz 32,17; Zsolt 106,37), hatalma van a
401
halálon (halált okozhat, Zsid 2,14), minden gonoszsággal teljes (ApCsel
13,10). Módszere: kísért, csábít (Mt 4,2; Mk 4,15; Lk 4,5.13; ApCsel 5,3;
1Kor 7,5), konkolyt vet (Mt 13,39), ellopja az igét (Lk 8,12), csapdát állít, tırt
vet (1Tim 3,7), gyötör (Lk 9,42; 2Kor 12,7), rágalmaz, vádol (Zak 3,1-2; Jób
1,6-8; 2,1-4.6-9; Zsolt 38,21; 109,4.6.20.29), hazugságot szól (Jn 8,44), meg-
kötöz (Lk 13,16), gıgössé, felfuvalkodottá tesz (1Tim 3,6-7), álnok, ravasz
(1Móz 3,1; Ef 6,11), rémít ordító oroszlánként (1Pt 5,8), kívánatos poharat
kínál (1Kor 10,21:, vö. Jel 17,1-6), elváltoztatja magát: világosság angyala-
ként jelenik meg (mintha jót akarna, 1Móz 3,4-5; 1Krón 21,1; 2Kor 11,14),
gonosz tanácsokat, gonosz bölcsességet ad (Jk 3,15), ördöggé teszi az embert
(Jn 6,70; 13,2; ApCsel 5,3; 2Tim 3,3; 1Jn 3,8.10). Vigyázat: a sor nem teljes!

”Vegyétek fel az Istennek minden fegyverét!”

A harcba nem tanácsos fegyvertelenül menni, s az ellenség ellen meg-
felelı fegyverekkel kell harcolni, különben teljesen reménytelen a harc, biztos
a vereség. Ha tehát nem „test és vér” ellen van tusakodásunk, hanem levegı-
beli erıkkel és hatalmasságokkal, a Sátánnal és seregeivel, akkor a fegyvere-
ink sem lehetnek testiek. Ezért írja Pál apostol: „Mert testben élünk, de nem
test szerint hadakozunk; hadakozásunk fegyverei ugyanis nem testiek, hanem
erısek az Isten kezében erıdítmények lerombolására” (2Kor 10,4). Ezek az
erıs, gyızelmes fegyverek az Isten fegyverei. Ezeket kell felvenni, s így lehe-
tünk „az Isten kezében!” legyızhetetlenek és gyıztesek. Ahhoz azonban,
hogy az Isten fegyverzetét felvegyük, elıbb le kell tenni a magunk fegyvereit.
A magunk fegyverei testiek, a világ – s végül is a Sátán – fegyvertárából va-
lók. Ezek a fegyverek a Sátán kezében hatékonyaknak bizonyulnak, ezért mi
is alkalmazzuk. Megdöbbentı, hogy a világi fegyverek, módszerek mennyire
jelen vannak egyházi életünkben. A kétféle fegyverzet együtt nem megy. A
magunk fegyvereit, a világ, a Sátán fegyvertárából átvett, felvett fegyvereket
le kell tenni. S az ige szerint az Isten „minden fegyverét”, teljes fegyverzetét
fel kell venni. A 6,13-ban szereplı panoplia a nehézfegyverzető katona teljes
fegyverzetét, menetkész felszerelését jelenti. Nem lehet válogatni, nem elég
csak az egyiket vagy a másikat felvenni. Lehetséges, hogy a teljesség igénye
fejezıdik ki abban is, hogy az apostol hét fegyvert sorol fel, melyek a követ-
kezık:
1. Az igazság öve.
Az öv használata bizonyos esetekben – útonjárás, munkavégzés, harc – elen-
gedhetetlen volt, mert a hosszú, bı ruha, amit viseltek, akadályt jelentett a
járásban, a munka végzésében, a harcban. A harcban – a keresztyén életben –
ez a nélkülözhetetlen öv: az igazság.
Az eredeti szövegben egyszerően az igazság – alétheia – felövezésérıl van
szó. Az igazság övének a felövezése választás, döntés kérdése: az igazság és
nem a hazugság övét választom. Az igazság öve hadijelvénynek, zászlónak is
tekinthetı: jelzi, hogy melyik oldalon állok a küzdelemben. A választásból
következik, hogy szeretem az igazságot, ezért övezem vele körül magamat.
Az angyali seregek így dicsıítették Jézust, amikor az Atya bevezette, mint
elsıszülöttet: „Szeretted az igazságot, és győlölted a gonoszságot: ezért kent
fel téged az Isten, a te Istened öröm olajával társaid fölé” (Zsid 1,9).
402
Az igazság tehát, amirıl szó van, személyes igazság, személyhez kötött igaz-
ság. Az igazság maga Jézus Krisztus, amint megmondta: „Én vagyok az út, az
igazság és az élet” (Jn 14,6). Maga Jézus az igazság: azért született és azért
jött a világba, hogy bizonyságot tegyen az igazságról (Jn 18,37). Felövezni az
igazságot lényegében nem kevesebbet és nem mást jelent, mint „Krisztust
felöltözni” (Gal 3,27), en Khrisztó, azaz Krisztusban lenni. Harcoló tanítvá-
nyainak, egyházának Jézus másik Pártfogót igért, aki övéivel marad mind-
örökké: „az igazság Lelkét” (Jn 14,17), aki „elvezet a teljes igazságra” (Jn
16,13). Felövezni az igazságot azt jelenti: en Pneumati, azaz Lélekben lenni,
Lélekben élni.

2. A megigazulás páncélja.
A megigazulás Jézus Krisztus igazsága, aki „halálra adatott bőneinkért, és
feltámasztatott megigazulásunkért” (Róm 4,25). „İt tette nekünk Isten böl-
csességgé, igazsággá, megszentelıdéssé és megváltássá” (1Kor 1,30). Isten
megigazított minket – Jézus – vére által” (Róm 5,9), mert „úgy szerette Isten a
világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz ıbenne, el ne vesszen, hanem
örök élete legyen” (Jn 3,16). Ebbıl következıen: „Nincsen azért immár sem-
mi kárhoztatásuk azoknak, a kik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test sze-
rint járnak, hanem Lélek szerint” (Róm 8,1; rev. Károli). Ezért a megigazulás
megrendíthetetlen bizonyossága csak en Khrisztó, vagyis Krisztusban való-
ság, amint Pál apostol is írja: „Találtassam ıbenne, mint a kinek nincsen saját
igazságom a törvénybıl, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által,
Istentıl való igazságom a hit alapján” (Fil 3,9). A megigazulás alapján tölt be
a bizonyosság, hogy Isten megváltott, kegyelembe fogadott gyermeke vagyok,
s vallhatom Pál apostollal: „meg vagyok gyızıdve, hogy sem halál sem élet,
sem angyalok, sem fejedelemségek (fejedelmek), sem jelenvalók, sem eljö-
vendık, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más
teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétıl, amely megjelent
Jézus Krisztusban, a mi Urunkban” (Róm 8,38-39). Ezen a téren sok támadás
ér bennünket. Gyarlók, esendık vagyunk, mindnyájan sokképpen vétkezünk,
s ilyenkor a Sátán a szemünkbe nevet: Mit akarsz? Te mondod, hogy keresz-
tyén vagy? Te akarsz ellenem harcolni? Nem a Krisztusé, az enyém vagy!
Félelmek, kétségek között csak egy megoldás, egy mentség van: Jézusé va-
gyok! Vére megtisztított és megtisztít minden bőntıl (1Jn 1,7). Jézus igazsága
az én igazságom! Jézus az én igazságom!
Bizony, nélkülözhetetlen és megbízható lelki fegyver a megigazulás páncélja.

3. A békesség evangéliumának saruja.

A láb felsaruzása az indulásra, a bevetésre kész állapotot jelzi. A nagy harci
feladat a békesség evangéliumának a hirdetése. Valójában Jézus missziói pa-
rancsát tükrözi ez a lelki fegyver: „Menjetek el szerte az egész világba, hir-
dessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15).
A békesség evangéliumának a hirdetése nem egy feladat a sok közül, hanem
„a” feladat. Az evangélium hirdetése az Isten békességének a proklamálása,
annak a kihirdetése, hogy Isten Jézus Krisztusban megbékélt az egész terem-
tett világgal, aki „békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által” (Kol
403
1,20). A békesség evangéliuma a sálóm evangéliuma, ami az isteni rend, a
teljes béke helyreállítását, a jóbél, az elengedés esztendejének a beköszöntését
jelenti a teremtett világ s az emberi élet minden területén (vö. Lk 4,16-21). A
gyülekezet, amelyet építünk, azoknak a közössége, akik ezt elfogadták, és
igyekeznek megélni.
A békesség elfogadása, befogadása megtérés által történik, ezért kapcsolódik
az evangélium, a békesség evangéliuma proklamálásához a megtérésre való
felhívás (vö. Ézs 30,15; 48,18; Mk 1,15; Lk 24,47).
Kérdés: hogyan történjen a békesség evangéliumának a hirdetése? A
módra vonatkozó görög szónak három alapjelentése van:
a) Készség. Ez belsı, lelki „alapjárat”. Az, amit a Mt 12,34-ben így olvasunk:
„amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” Csak akkor és csak úgy lehet
meg bennünk a készség a békesség evangéliumának a hirdetésére, ha csordul-
tig van a szívőnk az Isten békességével.
b) Készenlét. Alapjárat nélkül nincs igazi, indulásra kész készenlét, ami azt
jelenti, hogy bármely pillanatban, bármilyen körülmények között és bárkinek
készen állunk hirdetni a békesség evangéliumát.
c) Felkészülten. Összefüggésünkben ez mindenekelıtt azt jelenti: Teljes fegy-
verzetben. De jelenti azt is, hogy mindenre felkészülve, ami érhet bennünket
ebben a szolgálatban, harcban. Hittel, hogy a békesség Istene összezúzza a
Sátánt lábaink alatt hamarosan (Róm 16,20). Könnyhullatással, ahogyan Jézus
megsiratta Jeruzsálemet (Lk 19,41-44), amint meg van írva: „A küldöttek ott
kint kiáltoznak, a békekövetek keservesen sírnak” (Ézs 33,7). Imádkozva:
„hogy megjelenjék azoknak, a kik a sötétségben és a halálnak árnyékában
ülnek; hogy igazgassa a mi lábainkat a békességnek útjára!” (Lk 1,79; rev.
Károli). Reménységgel: „a jövı a béke emberéé” (Zsolt 37,37). S boldogan:
„Boldogok, akik békét teremtenek, mert ık Isten fiainak neveztetnek” (Mt
5,9). S még egy kis megjegyzés: Meglepı, ám beszédes a saru (a láb) és a száj
összekötése. Ne legyen különbség a között, amit a száj mond, s amerre a láb
visz. Ha a békesség útját hirdetjük, akkor járjuk is azt.

4. A hit pajzsa.
A görög thüreosz nem a kis, kerek, hanem a nehézfegyverzethez tartozó hosz-
szú pajzsot jelenti (latin scutum), ami az egész testet eltakarta. A római anyák
ezzel bocsátották el a harcba fiaikat: „Ezzel, vagy ebben!” Vagy ezzel jöjj
haza, vagy ebben hozzanak haza, ne dobd el soha! A tüzes nyíl veszedelmes
fegyver volt. A nyíl hegyét átfúrták, kócot húztak bele, amit olajba vagy szu-
rokba mártottak. Csatákban alkalmazva kisebb sérülések esetén is nagy fáj-
dalmat és roncsolást okoztak. Itt szimbolikus értelemben szerepel a gonosz,
azaz a Sátán eszköze, fegyvereként, amit az Isten harcosaira lövöldöz. Lehet a
szó szoros értelmében valami materiális dolog, amint Dávid mondja: „Az én
lelkem oroszlánok között van, tőzokádók között fekszem; emberek között, a
kiknek foguk dárda. és nyilak” (Zsolt 57,5; rev. Károli). Ezek a tüzes nyilak
lehetnek rágalmazó, sértı, gunyolódó, megtévesztı, kisértı (stb) szavak is.
A hit pajzsa mindennél, minden pajzsnál hatékonyabb. Saulnak is volt pajzsa,
hıseinek is volt pajzsuk, de ezek a pajzsok viselıikkel együtt ott hevertek

404
Gilboa halmain. A filiszteus Góliátnak is volt pajzsa, mégis leterítette Dávid,
aki a hit, az Istenbe vetett bizalom pajzsával ment ellene.
A hit pajzsa tehát az élı Istenbe vetett élı hit. Sıt, maga Isten, és az Úr Jézus
Krisztus, akiben hiszek, a pajzs. Már Ábrahámnak ezt mondta az Úr: „Ne félj,
Abrám! Én vagyok a pajzsod!” (1Móz 15,1). Népének pedig ezt mondta Mó-
zes által: „Boldog lehetsz Izráel, van-e hasonló hozzád? Nép, amelyet védel-
mez az ÚR! İ a te segitı pajzsod és dicsıséges kardod” (5Móz 33,29). Errıl
tett bizonyságot Dávid is élete alkonyán: az Isten „pajzsom, hatalmas szabadí-
tóm és fellegváram” (2Sám 22,3; vö. Zsolt 18,3). Pajzs az ı jóvolta (Zsolt
5,13), beszéde (Zsolt 18,31; Péld 30,5; vö. Mt 4,1-11), üdvössége –
szabaditasa (Zsolt 18,36), hősége és szeretete (Zsolt 91,4). Pajzs a kereszt
Krisztusa, aki a Gonosz minden tüzes nyilát felfogta és elszenvedte, s aki
Szentlelkével, mint paizzsal körülvesz bennünket. Ezért a hit pajzsa felvétele
is lényegében az en Khrisztó, az en Pneumati misztériumában realitás.

5. Az üdvösség sisakja.
Az, hogy a harcosnak szüksége van sisakra, a hadi életbıl ismeretes. Az, hogy
az üdvösség sisak, az Ézs 59,17-ben olvasható: „És felölté (az ÚR) az igazsá-
got, mint pánczélt, és a szabadítás sisakja – kóba jösú’a – van fején” (rev.
Károli).
Az „üdvösség” szónak sőrített tartalma van. A héber jösú’a és a görög szótéria
egyaránt jelent szabadítást és üdvöt. Az üdv is összfoglalata mindannak, amit
Isten a jelenvaló és az eljövendı világban az ember, népe és gyermekei javára
cselekszik, az embernek, népének, gyermekeinek ad. Az „üdv” szó tartalmá-
ban az Újszövetségben jutott túlsúlyra az „örök élet”, „üdvösség” jelentés.
Összefüggésünkben értelmezhetjük az üdv, üdvösség szót a maga teljes tar-
talmában. Földi vonatkozásban az üdvösség sisakja azt a szívbeli bizodalmat
jelenti, hogy Isten minden veszedelemben, szükségben megszabadít, és gon-
dot visel rólunk. Mennyei vonatkozásban pedig jelenti azt a meg nem szégye-
nülı reménységet, hogy a harc után vár ránk az örök élet, az örök üdvösség.
Az üdvösség sisakja a mennyei világban, ahol többé nem lesz harc, átváltozik
az igazság (2Tim 4,8), a dicsıség (1Pt 5,4), az élet (Jk 1,12; Jel 2,10) koroná-
jává. S mivel ez a mennyben van eltéve a gyıztesek számára (vö. Kol 1,5; 1Pt
1,3-4), ezért senki el nem veheti. A harcban kaphatunk sebeket - halálosat is,
de „Mienk a menny örökre” (Luther Márton éneke, 390,4).
Az üdvösség sisakja az üdvbizonyosság, aminek az alapja, záloga nem az,
amit mi teszünk, hanem az, amit Isten tett értünk Jézus Krisztusban, s ugyan-
akkor a harcok során is az ı „hatalma ıriz hit által az üdvösségre, amely ké-
szen van, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó idıben” (1Pt 1,5).

6. A Lélek kardja.
Az apostol pontosan meg is határozza, hogy mi a Lélek kardja: az Isten be-
széde, az Isten igéje. Jézus példája mutatja, hogy milyen eredményesen, le-
gyızhetetlenül forgatható a Lélek kardja a legkülönbözıbb helyzetekben: a
kisértésekben (Mt 4,1-11; 16,21-23), az ellenfelekkel való vitákban (Jn 10,31-
38), a szenvedések, a félelmek, a halálig való engedelmesség vállalásában (Mt
26,51-54; 26,55-56; Lk 22,37; 24,25-27; Jn 19,28).
405
A kardforgatásnak is megvannak a szabályai. Aki nem ért a kardforgatáshoz,
nem ismeri a kardforgatás mesterfogásait, az össze-vissza csapkod, s az ered-
mény vereség, sıt halál. A „helyén mondott ige” (Péld 25,11) a Lélek kardja.
Az ige úgy a Lélek kardja, ha az adott helyzetben a Lélek juttatja eszünkbe,
hogy a Szentírás mely igéje a „helyén mondott ige”. Ez azt jelenti, hogy na-
gyon törekedni kell a Szentírás minél teljesebb ismeretére, minél több igever-
set kell megtanulni, hogy a Szentléleknek legyen mit az eszünkbe juttatni.

7. Az imádság.
Kérdés, hogy szakaszunkban – Ef 6,10-20 – az apostol a lelki fegyverekhez
sorolja-e az imádságot, az viszont nem kérdéses, hogy az imádság a Lélek
fegyvere (is). Az imádság nem csak a „gyengék menedéke” – amint mondani
szokás –, hanem mindenkor, mindenki számára a leghatékonyabb fegyver,
ami megváltoztatja a hadihelyzetet is. Izráel történetének kezdetén, amikor
Amálék megtámadta a pusztában vándorló Izráelt, Józsué Mózes felemelt
keze alatt aratott gyızelmet (2Móz 17,8-16). Amikor a filiszteusok megtá-
madták Izráel fiait Micpában, a harc kimenetele azon dılt el, hogy az ÚRhoz
kiáltottak (1Sám 7,1-12). Amikor az arámokkal vívott harcban Izráel vesztés-
re állt, a fordulat és a gyızelem az ÚRra való hagyatkozás következménye
volt (2Sám 10,6-14). Amikor a móábiak és ammóniak megtámadták Júdát,
Jósáfát az ÚRhoz kiáltott, s még harcolniok sem kellett, az ÚR kezükbe adta
ellenségüket (2Krón 20,1-30). A 107. zsoltár hatalmas csokor azokról a hely-
zetekrıl, amelyekbıl az ÚR megszabadította
azokat, akik hozzá kiáltottak. Az imádsággal lehet megelızı csapást is mérni
az ellenségre. Az utolsó vacsora éjszakáján Jézus ezt mondta Péternek: „Si-
mon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de
én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd meg-
térsz, erısítsd atyádfiait” (Lk 22,31-32). S bár Péter megtagadta az Urat, de
hite nem fogyatkozott el, s megtérve gyızelmesen harcolt mindhalálig. Ezért
buzdít Pál apostol: imádkozzatok mindenkor, imádkozzatok a Lélek által,
imádkozzatok éberen és állhatatosan, s ne csak magatokért, hanem a küzdı-
társakért is.

Tartsatok ki mindvégig.
A harc a végsı gyızelemig, vagy a harcos haláláig tart. Ezért, amint meg van
írva: „Állhatatosságra van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedjétek,
és így beteljesüljön rajtatok az ígéret. Mert még „egy igen-igen kevés idı, és
aki eljövendı, eljön, és nem késik. Az én igaz emberem pedig hitbıl fog élni,
és ha meghátrál, nem gyönyörködik benne a lelkem.” De mi nem a meghátrá-
lás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk”
(Zsid 10,36-39).
A harc tekintetében – hogyan harcoljunk – Pál apostol három fontos útmuta-
tást ad:
a) Álljatok meg! Ne futamodjatok meg a harc elıl. Álljatok meg: vállaljátok a
harcot, álljatok ki a küzdelemre! Amikor a filiszteusok kivonultak Saul ellen,
a nép elkezdett széledezni, szökdösni a seregbıl (1Sám 13,8). Amikor Góliát
párviadalra szólította Izráel fiait, senki sem mert megállni elıtte, kiállni elle-
406
ne, senki sem merte vállalni a küzdelmet (1Sám 17,1-25), csak Dávid, és gyı-
zött (1Sám 17,26-51).
b) Álljatok ellen! A harc során az ellenség újra és újra támad. Az ellenállás:
helytállás, a rohamok, a támadások visszaverése. A sátáni, démoni erıkkel
vívott harcban az ellenállásnak különös jelentısége van: „álljatok ellene az
ördögnek - írja Jakab apostol - , és elfut tıletek” (Jk 4,7).
c) Küzdjetek le mindent! Nem csak vállalni kell a harcot, nem csak ellene kell
állni az ellenségnek, hanem támadásba kell lendülni, s le kell küzdeni minden
ellenséget, a végsı, a teljes gyızelemig. Tudatában kell lennünk. hogy a gyı-
zelem nem rajtunk áll, s nem velünk áll vagy bukik. A gyızelem bizonyossá-
ga abban van, hogy Jézus Krisztus oldalán harcolunk, az ı vitézei vagyunk,
aki már döntı gyızelmet aratott a kereszten, s a végsı gyızelem is az övé,
amint meg van írva: „És láttam a megnyílt eget: íme, egy fehér ló, és aki rajta
ül, annak neve Hő és Igaz, mert igazságosan ítél és harcol, szeme tőz lángja,
és fején sokágú korona és ráírva egy név, amelyet senki sem tud rajta kívül, és
vérbe mártott ruhába volt öltözve. Ez a név adatott neki: az Isten Igéje. A
mennyei seregek követték ıt fehér lovakon, tiszta fehér gyolcsba öltözve.
Szájából éles kard jött ki, hogy megverje vele a népeket: mert ı vasvesszıvel
fogja pásztorolni ıket, és fogja taposni a mindenható Isten búsult haragjának
borsajtóját. Ruhájára és derekára az a név van írva: Királyoknak Királya és
uraknak Ura” (Jel 19,11-16).

Befejezésül hadd szóljunk még a legcsodálatosabb, legszentebb, leggyıze-

delmesebb fegyverrıl, s ez a Bárány vére, amivel a legerısebb fenevad, s
maga a gonosz lelkek fejedelme, a Sátán is legyızhetı, amint meg van írva az
üdvözülık seregérıl: „Hallottam, hogy egy hatalmas hang megszólal a
mennyben: „Most lett a mi Istenünkké az üdvösség, az erı és a királyság, a
hatalom pedig az ı Krisztusáé, mert levettetett testvéreink vádlója, aki a mi
Istenünk színe elıtt éjjel és nappal vádolta ıket. Legyızték ıt a Bárány véré-
vel és bizonyságtételük igéjével azok, akik nem kímélték életüket mindhalá-
lig” (Jel 12,10-12). Sokak megtapasztalása ez, és sokak megtapasztalásává
lehet hit által, s azok, akik megtapasztalták, boldogan éneklik:
„Vágyol-e elhagyni bőneidet?
Az Úr vériben van nagy erı.
Vágyol-e gyızni a sátán felett?
E vérben csodás az erı.
Van erı, van, csodás erı van
Jézusunk vériben,
Van erı, van, csodás erı van
Jézus drága, szent vériben!”
(Hallelujah! 209,1.)

A gyülekezet: minden jó cselekedetre felkészített.

A bibliai gyülekezetkép szerint a gyülekezet jellemzıje, hogy fel van
készítve minden jó cselekvésére. Az a rendeltetése, hogy jót cselekedjen, pon-
tosabban: a jót cselekedje. Ennek az alapja a megváltásban van: Jézus Krisz-
tus „önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és
407
megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik” (Tit
2,14). A jó cselekvésének a lehetısége pedig az ujjászületésben, az új terem-
tésben van: „ha valaki Krisztusban van, új teremtés az” (2Kor 5,17). Isten
hatalmas munkája ez, mert „az ı alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban
jó cselekedetekre teremtett, amelyeket elıre elkészített Isten, hogy azok sze-
rint éljünk” (Ef 2,10).
A jó cselekedetekben járás totális igény három vonatkozásban is:
„mindenfajta jó cselekedettel” gyümölcsöt teremni (Kol 1,10), „mindenkor” a
jót cselekedni (1Thessz 5,15), az élet teljes odaszánásával, jó faként (Mt
7,17a; 12,35; 1Tim 6,18), és „mindenkivel” (Gal 6,10). Mindebben nem va-
gyunk magunkra hagyatva: Isten teljesen betölt „a jóban való gyönyörködés-
sel és a hit minden erejével” (2Thessz 1,11), megerısít „minden jó cseleke-
detben” (2Thessz 2,17), és „készségessé” tesz „minden jóra, akaratának
teljesítésére” (Zsid 13,21).
A jó cselekvése totális igényének az elfogadása és megélése, imitatio
Dei és imitatio Christi (Isten utánzása, Krisztus utánzása, követése) kérdése a
Szentlélek erejével és vezetésével. Isten „a Jó”, aki jót cselekszik (Mt 19,17;
5,45), Jézus, földi élete napjaiban, a földi élet körülményeinek közepette
megmutatta, mit jelent az imitatio Dei: „szerte járt, jót tett, és meggyógyított
mindenkit, akik az ördög igájában vergıdtek, mert az Isten volt vele” (ApCsel
10,38). A gyülekezet pedig Jézust követve, ıt utánozva (imitatio Christi) cse-
lekszi a jót mindenekkel, s így éli át Jézus ígéretének realitását: „én veletek
vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20).
Az, hogy a gyülekezet felkészített legyen minden jó cselekvésére és a
jó cselekvésében ne restüljön meg (2Thessz 3,13), a gyülekezet pásztorainak,
elöljáróinak a felelıssége. Ez rendkívül súlyos dolog, valójában üdvösség
kérdése. Mert igaz, hogy „a törvény cselekedeteibıl nem fog megigazulni
egyetlen halandó sem” (Róm 3,20), de a jó cselekvése nélkül nem üdvözülhet
senki sem (Mt 7,21-23; 7,19; 25,31-46). Pál apostol példáját, útmutatását,
tanítását kell követni. Kimondva és kimondatlanul minden fáradozása mögött
ez volt: „Isten féltı szeretetével féltelek titeket: mivel eljegyeztelek titeket egy
férfiúnak, hogy tiszta szőzként állítsalak benneteket a Krisztus elé” (2Kor
11,2). De nem mezítelenül. A menyasszony fényes, tiszta gyolcsba felöltözöt-
ten várja a vılegényt (Jel 19,7-8a), és ez „a gyolcs a szentek igaz cselekedeteit
jelenti” (Jel 19,8b). Az, hogy a menyasszony felkészülten, felöltözötten várja
a Vılegényt, az öltöztetık felelıssége.
A felkészítés nem ötletszerően, emberi elképzelések, hanem a teljes
Szenírás alapján történik: „A teljes Írás Istentıl ihletett, és hasznos a tanításra,
a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy tökéletes
legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített” (2Tim 3,16).
Nagyon hangsúlyos: a teljes Írás. A teljes írás, amely felbonthatatlan, „nem
lehet érvénytelenné tenni” (Jn 10,35). Isten „örök rendjét” (Jób 38,2) tartal-
mazza, s így iránytő az örök életre.

A gyülekezet: hirdeti az úr hatalmas tetteit.

Mind az Ószövetség, mind az Újszövetség bizonyságai szerint Isten népe
életének gyújtópontja, Isten népének „a dolga” az, hogy hirdesse Isten hatal-
408
mas tetteit. Ezért teremtetett: a nép, „amelyet magamnak formáltam ... hirdes-
se dícséretemet” (Ézs 43,21; vö. Ézs 12,4-5; Zsolt 9,2; 136,4). Nem véletlen,
hogy az Újszövetség, közelebbrıl Péter apostol a Sinai-szövetség ígéretéhez
(2Móz 19,5-6) kapcsolja Isten népének ezt „a feladatát”: „Ti azonban vá-
lasztott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett
népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségbıl az ı csodálatos
világosságára hívott el titeket” (1Pt 2,9; vö. 2Kor 4,5-6; Mk 16,15-18; Lk
24,47-48).
Isten hatalmas tetteinek a hirdetésében benne van a misszió, a misszi-
ói bizonyságtétel (Ézs 43,10-11), de több is annál. Isten hatalmas tetteinek a
hirdetése az élet megnyilvánulása, ami életre vezet, s maga az élet, az örök
élet. Paradigmaként szolgál a pünkösdi történet. A Szentlélek kitöltésének,
annak az életnek, amire Jézus a tanítványokat elhívta, az elsı megnyilvánulá-
sa az volt, hogy hirdették az Isten felséges dolgait (ApCsel 2,11; vö. ApCsel
10,46). Ez készítette elı a talajt a „missziói igehirdetésnek” (ApCsel 2,14-36),
ami lényegében az Isten hatalmas tetteinek a hirdetése volt, aminek a nyomán
mintegy háromezren megtértek (ApCsel 2,37-41). Mindez folytatódott azzal,
hogy „dicsérték az Istent” (ApCsel 2,47). Isten pedig, akinek a hatalmas tetteit
hirdették, akit dícsértek, dicsıítettek, újra és újra hatalmas dolgokat cseleke-
dett (ApCsel 3,1-10; 5,12-16; 19,11-12; Mk 16,20; Zsid 2,3-4). Isten hatalmas
tetteinek a hirdetése így foglalja keretbe Isten népének, a gyülekezetnek az
életét, ami beletorkollik az örökkévalóságba, ahol szent harmóniában, tökéle-
tes egységben jelenik meg Mózes és a Bárány éneke:

„Nagyok és csodálatosak a te mőveid,

mindenható Úr Isten,
igazságosak és igazak a te útaid,
népek királya:
ki ne félne téged, Urunk,
és ki ne dicsıítené a te nevedet,
hiszen egyedül te vagy szent: mert a népek eljönnek mind,
és leborulnak elıtted,
mert nyilvánvalóvá lettek igazságos ítéleteid. „
(Jel 15,3-4; vö. 4,11; 5,9-14; 7,10-12; 19,1-5)

409
EPILÓGUS

„Hálát adunk neked, Urunk,

mindenható Isten,
aki vagy és aki voltál,
hogy kezedbe vetted nagy hatalmadat,
és uralkodsz.
Haragra lobbantak a népek,
de eljött a te haragod
és a halottak felett való ítélet ideje,
hogy megadd a jutalmat szolgáidnak,
a prófétáknak és a szenteknek,
és azoknak, akik félik a te nevedet,
a kicsiknek és a nagyoknak,
hogy elpusztítsd azokat, akik
pusztítják a földet.”
(Jel 11,17-18).

„Énekeljetek új éneket az ÚRnak,

énekelj az ÚRnak, te egész föld!
Énekeljetek az ÚRnak, áldjátok nevét,
hirdessétek szabadítását minden nap!
Beszéljétek el dicsıségét a nemzeteknek,
csodáit minden népnek!
Mert nagy az ÚR, méltó, hogy dicsérjék,
félelmesebb minden istennél.
Hiszen a népek istenei csak bálványok,
az ÚR pedig az ég alkotója.
Fenség és méltóság jár elıtte,
erı és ékesség van szentélyében.

Népek törzsei!
Magasztaljátok az ÚRat!
Magasztaljátok az ÚR dicsıségét és hatalmát!
Magasztaljátok az ÚR dicsı nevét,
ajándékot hozva jöjjetek udvaraiba!
Boruljatok le az ÚR elıtt szent öltözetben,
reszkess tıle, te egész föld!
Mondjátok el a népeknek,
hogy uralkodik az ÚR!
Bizony, szilárdan áll a világ, nem inog.
Igazságosan ítéli a népeket.

410
Örüljön az ég, örvendezzen a föld,
zugjon a tenger a benne levıkkel!
Ujjongjon a mezı,
és minden, ami rajta van!
Ujjongnak majd az erdı fái mind
az ÚR elıtt, amikor eljön,
mert eljön, hogy ítélkezzék a földön.
Igazságosan ítéli a világot,
pártatlanul a népeket.”
(Zsolt 96).

„Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet,

és feltörd annak pecsétjeit,
mert megölettél és véreddel vásároltad meg ıket Istennek
minden törzsbıl és nyelvbıl, minden nemzetbıl és népbıl;
és királysággá és papokká tetted ıket a mi Istenünknek,
és uralkodni fognak a földön.”

„Méltó a megöletett Bárány,

hogy övé legyen az erı és a gazdagság,
a bölcsesség és a hatalom,
a tisztesség, a dicsıség és az áldás!”
És hallottam, hogy minden teremtmény,
a mennyben és a földön, a föld alatt és
a tengerben, és minden, ami ezekben van,
mondta:
„A királyi széken ülıé és a Bárányé
az áldás és a tisztesség, a dicsıség és a hatalom
örökkön-örökké!”
(Jel 5,9-10.12-13).

411
FORRÁSJEGYZÉK

Act of Commitment. In: International Review of Mission (továbbiakban:

IRM) Vol. LXXXVI. Nos. 340/341. January/April 1997.
Address, Keynote: New World - New Creation: Mission in Power and Faith.
Mission Studies. Vol. X. 1993.
Ady Endre összes versei. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1955.
Almási Tibor, Dr.: A Jelenések könyve. I. GyuRó Art-Press, Szokolya, 1998.
(Érted-e, amit olvasol? A Biblia Újszövetségi Könyveinek Kommentár-
ja.) Nyomda: Fábián Bt. Debrecen.
Anastasios, Bishop of Androussa: Mexico City 1963: Old Wine into Fresh
Wineskins. IRM Vol. LXVII. No. 267. July 1978.
Aram, I.: A moderátor beszámolója. Fordította Hafenscher Károly. In:
Theológiai Szemle. Új Folyam (XLII) 1999. 3. szám.
Anderson, Gerald H.: The Theology of the Christian Mission. - Edited and
with an Introduction by Gerald H. Anderson. Abingdon Press Nashville
and New York. (1961).
Arias, Mortimer: Mission and Liberation. The Jubilee: A Paradigm for
Mission Today. IRM Vol. LXIII. No. 289. January 1984.
Aring, Paul Gerhard: Ein Beitrag zur Neuorientierung der Missionstheologie.
Neukirchener Verlag (1971).
Barclay, William: Matthäusevangelium. Band I. Aussaat Verlag GmbH,
Wuppertal. 5. Auflage. 1980. A mő eredeti címe: „The Gospel of
Matthew” (Volume I). A „The Daily Study Bible” sorozatban. Saint
Andrew Press, Edinburg. 1-7. kiadás 1956-1965. Németre fordította:
Dr. Elfriede Leseberg. 1971.
Barclay, William: Offenbarung des Johannes. Band II. Aussaat Verlag
Wuppertal. A mő eredeti címe: The Revelation of John (Volume II), a
„The Daily Study Bible” sorozatban. Saint Andrew Press. Edinburg, 1.
bis 5. Auflage 1959 bis 1965. Angolból fordította: Dr. Elfriede
Leseberg. 1970. Neu durchgesehene Ausgabe.
Barth, Karl: Die Kirchliche Dogmatik.Vierter Band: Die Lehre von der
Versöhnung. IV/3/2. Evangelischer Verlag AG. Zollikon-Zürich. 1959.
Barth, Karl: An Exegetical Study of Matthew 28:16-20. In: The Theology of
the Christian Mission. Edited and with an Introduction by Gerald H.
Anderson. Abingdon Press Nashville and New York. 1961.
Barth, Karl: Einführung in die evangelische Theologie. Evangelische
Verlagsanstalt Berlin. 1965.
Basic Statements 1974-1991. New Directions in Mission and Evangelization
l. Edited by James A. Scherer, Stephen B. Bevans, S.V.D. Orbis Books.
Maryknoll, New York (1992).
Bassham, Rodger C.: Seeking a Deeper Theological Basis for Mission. IRM,
Vol. LXVII. No. 267. July 1978.
Becker, Horst: Christliches Zeugnis in einer gespaltenen Welt. Gedanken zum
Thema „Weltmission” in Vancouver. In: Evangelische Mission
Jahrbuch 1984. Missionshilfe Verlag Hamburg.

412
Besch, Günter: Gefahren und Chancen der Diaspora. Die evangelische
Diaspora 1977. 47. Jahrgang.
Bittner, Wolfgang J.. Heilung - Zeichen der Herrschaft Gottes. Aussaat
Verlag. Neukirchen Vlugn. 1984.
Blaser, Klauspeter: Should we stop using the term „Mission?” IRM, Vol.
LXXVI. No. 301. January 1987.
Boer, Harry R.: Pentecost and Missions. WM.B. Eerdmans Publishing CO.
Grand Rapids, Michigan. 1961. Fifth printing, June 1979.
Bohren, Rudolf: Predigtlehre. Chr. Kaiser Verlag München. 1980. 4. veränd.
u. erw. Aufl. Einführung in die evangelische Theologie. Band 4.
Bosch, David: Die Heidenmission in der Zukunftsschau Jesu. Zwingli Verlag
Zürich. 1959. Abhandlungen zur Theologie des Alten und Neuen
Testaments. Herausgegeben von W. Eichrodt und O. Cullmann.
Bria, Ion: A New Typology for Gospel and Culture Syntax. From an Eastern
European Orthodox Perspective. IRM, Vol. LXXXIV. No. 334. July
1995.
Butselaar, Jan van: Evangelism and Culture: Natural - Born Enemies? IRM,
Vol. LXXXVI. Nos. 340/341. January/April 1997.
Butselaar, Jan van: Yes, we like it - No, we don’t. Mission at WCC
assemblies. IRM, Vol. LXXXVIII. Nos. 348/349. January/April 1999.
Bürkle, Horst: Missionstheologie. Verlag W. Kohlhammer. Stuttgart-Berlin-
Köln-Mainz. Theologische Wissenschaft. Sammelwerk für Studium
und Beruf. Herausgegeben von Carl Andresen, Werner Jetter, Wilfried
Joest, Otto Kaiser, Eduard Lohse. Band 18 (1979).
Bütösi János, Dr.: A missziológia mint teológiai tudomány. Jegyzet a Debre-
ceni Református Teológiai Akadémia hallgatói számára. Debrecen,
1995.
Carino, Feliciano V.: Partnership in Obedience. IRM, Vol. LXVII. No. 267.
July 1978.
Castro, Emilio: Mission in a Pluralistic Age. IRM, Vol. LXXV. No. 299. July
1986.
Castro, E.: Gute Nachricht für die Armen. Gedanken nach der Konferenz von
Melbourne. Evangelische Mission. Jahrbuch 1981. Missionshilfe
Verlag Hamburg. ISBN 3-921620-17-1. ISSN 0531-4798.
Chang, Bernadette: The Charismatic Renewal in Taiwan. A Witness from a
Young Chinese Woman. IRM, Vol. LXXV. No. 298. April 1986.
Conway, Martin: Mission in the Eight Assemblies? It All Depends… IRM,
Vol. LXXXVIII. Nos. 348/349. January/April 1999.
Delitzsch,s Hebrew New Testament. Berlin. 1902.
Dokumente, Ökumenische von 1972 bis 1992. Mission erklärt.
Herausgegeben von Joachim Wietzke für die Theologische
Kommission des Evangelischen Missionswerkes Hamburg.
Evangelische Verlagsanstalt in Zusammenarbeit mit der Deutschen
Evangelischen Missionshilfe. (Evangelische Verlagsanstalt GmbH.
Leipzig 1993).

413
Duraishing, Christopher: Mission and the Holy Spirit, transforming energy.
IRM, Vol. LXXX. No. 317. January 1991.
Eichrodt, W.: Theologie des Alten Testament. Berlin. 1957.
Engen, Charles van: God’s Missionary People. Rethinking the Purpose of the
Local Church. Foreword by Arthur F. Glasser. Baker Book House.
Grand Rapids, Michigan (1991).
Forgács Gyula: A belmisszió és a cura pastoralis kézikönyve. Pápa. 1925.
Református Egyházi Könyvtár. XIV. kötet.
Freytag, Walter unter Mitarbeit von Karl Hartenstein und Carl Ihmels: Der
grosse Auftrag. Weltkrise und Weltmission in Spiegel der Whitby-
Konferenz des Internationalen Missions-Rats. Bericht der deutschen
Teilnehmer. Herausgegeben von Walter Freytag unter Mitarbeit...
Verlag der Rheinischen Missionsgesellschaft Wuppertal-Barmen.
(1948).
Freytag, Walter und Karl Hartenstein: Die neue Stunde der Weltmission.
Evang. Missionsverlag GmbH Stuttgart (1952).
Geis, Robert Raphael: Einleitung. In: Versuche des Verstehens. Dokumente
jüdisch-christlicher Begegnung aus den Jahren 1918-1933.
Herausgegeben und eingeleitet von Robert Raphael Geis und Hans-
Joachim Kraus. Chr. Kaiser Verlag München. 1966.
Goheen, Michael Dr.: „As the Father Has Sent Me, I Am Sending You”: J.E.
Lesslie Newbigin’s Missionary Ecclesiology. Uitgeverij
Boekencentrum, Zoetermeer (2000).
Gort, Jerald D.: Melbourne 1980: A Missiological Interpretation. IRM, Vol.
LXIX. Nos. 276/277. October 1980 - January 1981.
Gort, Jerald D.: Jerusalem 1928: Mission, Kingdom and Church. IRM, Vol.
LXVII. No. 267. July 1978.
Graham, Billy: Biblische Richtlinien für Evangelisten. World Wide
Publications. Verlag der Billy Graham Evangelistic Association
Minneapolis. (Copyright 1984.) Originaltitel: A Biblical Standard For
Evangelists. Übersetzt von Inge Bürklin. Copyright 1986 by Hánssler-
Verlag. Neuhausen.
Green, Michael: Evangelism in the Early Church. William B. Eerdmans Pub-
lishing Company Grand Rapids. Michigan. 1970.
Grundmann, Walter: Das Evangelium nach Lukas. Zweite, neube arbeitete
Auflage. Evangelische Verlagsanstalt Berlin.(É.n.)
Grundmann, Walter: Das Evangelium nach Matthäus. Evangelische
Verlagsanstalt Berlin. 1972.
Hallelujah! Evangéliumí énekek gyüjteménye. H.n. É.n.
Hartenstein, Karl: Der grosse Auftrag. Weltkrise und Weltmission im Spiegel
der Whitby-Konferenz des Internationales Missions-Rats. Bericht der
deutscher Teinehmer. Herausgegeben von Walter Freytag unter
Mitarbeit von Karl Hartenstein und Carl Ihmels. Verlag der
Rheinischen MissionsGesellschaft Wuppertal-Barmen. (1948).
Hartenstein, Karl: Die neue Stunde der Weltmission.Herausgegegeben von
Walter Freytag und Karl Hartenstein. Evang. Missionsverlag GmbH.
Stuttgart. (1952).
414
Heidelbergi Káté. A Magyarországi Református Egyház Hitvallási Iratai. I. A
Heidelbergi Káté. II. A Második Helvét Hitvallás. Budapest. 1954.
Hirzel, Stephan: Der Graf und die Brüder. Die Geschichte einer
Gemeinschaft. Quell Verlag Stuttgart. (1980).
Hitünk énekei. Evangéliumi énekek győjteménye. 3. kiadás. Budapest. 1966.
Hizak, Shlomo: Bauen oder brechen? Was ein Jude wirklich denkt, wenn man
sagt: „Ich liebe euch”? Herausgegeben vom Jerusalemer Zentrum für
biblische Studien und Forschung. A mő eredeti címe: „Building or
Breaking”. Deutsche Übertragung Hans Eissler. Gedruckt in Israel
1985.
Hollenweger, W.J.: Evangelisation, Gestern und Heute. Stuttgart. Steinkopf.
1973.
Ihmels, Carl: Der grosse Auftrag. Weltkrise und Weltmission im Spiegel der
Whitby-Konferenz des Internationales Missions-Rats. Bericht der
deutschen Teilnehmer. Herausgegeben von Walter Freytag unter
Mitarbeit von Karl Hartenstein und Carl Ihmels. Verlag der
Rheinischen Missions-Gesellschaft Wuppertal-Barmen. (1948).
Ipe, Joseph: Mission - Through the Eyes of Harare. IRM, Vol. LXXXVIII.
Nos. 348/349. January/April 1999.
Jenni, Ernst: Theologisches Handwörterbuch zum Alten. Testament. Zwei
Bände. Herausgegeben von Ernst Jenni unter Mitarbeit von Claus
Westermann. Chr. Kaiser Verlag Zürich. (3. durchgesehene Auflage
1978. Elsı kiadás: 1971.)
Jeremias, Joachim: Jesu Verheissung für die Völker. Stuttgart. 1968.
Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere - Institutio religionis christianae.
1559. Fordították: Ceglédy Sándor, Rábold Gusztáv. I. kötet, Pápa,
1909. II. kötet, Pápa, 1910. Református. Egyházi Könyvtár. VI.
Kálvin János: A Római levél magyarázata. Fordította Rábold Gusztáv. A for-
dítást átdolgozta és sajtó alá rendezte Nagy Barna. Budapest. 1954.
Kálvin János magyarázata Máté, Márk és Lukács összhangba hozott evangéli-
umához. Rábold Gusztáv fordítása. Evangéliumi harmónia. II.
Székelyudvarhely. 1940.
Karamaga, André: Mission After the... What can be envisaged? IRM, Vol.
LXXXVIII. Nos. 348/349. January/April 1999.
Kasting, Heinrich: Dis Anfänge der urchristlichen Mission. Chr. Kaiser
Verlag München. 1969.
Keshishian, Aram: Unity and mission from a middle easter perspective. IRM,
Vol. LXXIX. No. 316. 1990.
Kinnamon, Michael: Signs of the Spirit. Official report. Seventh assembly.
Canberra, Australia, 7-20 February 1991. Edited by Michael
Kinnamon. WCC Publication, Geneva. Wm.B. Eerdmans. Grand
Rapids. (1991).
Kiss Ferenc professzor: Bevezetés a lelkigondozás és belmisszió elméletébe.
1916-7. tanévi elıadásai nyomán kiadta: Sárközi István. Sárközi és
Szász Északkeleti Könyvnyomdája. Szatmár-Németi. 1917.
Kocsis Elemér, Dr.: János Jelenéseinek magyarázata. In: Jubileumi Kommen-
tár. A Szentírás magyarázata. III. kötet. Kálvin Kiadó. Budapest. 1995.
415
Kool, Anne-Marie Dr.: Az Úr csodásan mőködik. A magyar protestáns kül-
missziói mozgalom (1756-1951). I. kötet 1995. 2. kötet 1997. Budapest.
Lehmann-Habeck, Martin: Wholistic Evangelism. A WCC Perspective. IRM,
Vol. LXXIII. No. 289. January 1984.
Lenkeyné dr. Semsey Klára Dr.: Az apostolok cselekedeteirıl írott könyv
magyarázata. In: Jubileumi Kommentár, III. kötet. Kálvin Kiadó. Bu-
dapest. 1995.
Margull, Hans Jochen: Zur Sendung der Kirche. Material der ökumenischen
Bewegung. Herausgegeben von Hans Jochen Margull. Chr. Kaiser
Verlag München. 1963. Theologische Bücherei. Neudrucke und
Berichte aus dem 20. Jahrhundert. Band 18. Mission und Ökumene.
Material der ökumenischen Bewegung. Zur Sendung der Kirche.
Herausgegeben von Hans Jochen Margull. Chr. Kaiser Verlag Mün-
chen. 1963. Theologische Bücherei. Neudrucke und Berichte aus dem
20. Jahrhundert. Band 18. Mission und Ökumene.
Matthey, Jacques: Salvador Among the World Mission Conferences of this
Century. IRM, Vol. LXXXVI. Nos. 340/341. January/April 1997.
McRae-McMahon, Dorothy: Called to Emerge as the Children of God. Hope
in God and the Renewall of the Church. IRM, Vol. LXXXVII. No. 347.
October 1998.
Moltmann, Jürgen: Kirche in der Kraft des Geistes. Ein Beitrag zur
messianischen Eschatologie. Chr. Kaiser Verlag München. 1975.
Morris, Canon Leon: The Book of Revelation. An Introduction and
Commentary. Inter-Varsity Press Leicester. England. William B.
Eerdmans Publishing Company Grand Rapids. Michigan. (É.n.)
Mott R. János: A keresztyén missziók döntı órája. Fordította: ifj. Victor Já-
nos. Kiadja a Magyar Evangéliumi Diákszövetség. (H.n. é.n. A mő ere-
deti címe: The decisive hour of Christian missions.)
Motte, Mary: World Mission Conferences in the Twentieth Century. IRM,
Vol. LXXXIV. No. 334. July 1995.
Musnai László: János apokalypsisének magyarázata. Gyulafehérvárt, 1913.
Nagy Antal Mihály, Dr.: Örök szövetség. Sárospatak. 1997.
Nagy Antal Mihály, Dr.. A karizmatikus vezetık színrelépésének rendje. In:
Teológia a reménység örömében. Tanulmányok dr. Szathmáry Sándor
tiszteletére. Budapest. 1999. 192-238.p.
Nagy Antal Mihály, Dr.: Liberalisták, fundamentalisták, evangelikálok -
szempontok. Sárospatak. 2000.
Németh Géza: Református népegyházi evangelizáció. Tervezet. Budapest.
1991. Kézirat.
Newbigin, Lesslie: The Missionary Dimension of the Ecumenical Movement.
IRM, Vol. LXX. No. 280. October 1981.
Niebergall, D. Friedrich: Praktische Auslegung des Neuen Testaments. Für
Prediger und Religionslehrer. Zweite Auflage. Tübingen. Verlag von
J.C.B. Mohr (Paul Siebeck). 1914.
Nygaard, Birger: Harare - What Does It Mean for Evangelism? IRM, Vol.
LXXXVIII. Nos. 348/349. January/April 1999.

416
Ortega, Ofelia: Mission as an invitation for life. IRM, Vol. LXXXVIII. Nos.
348/349. January/April 1999.
Pákozdy László Márton, Dr.: Megjegyzések az u.n. „ezer éves birodalom”
kérdéséhez. In: E. Stauffer: Az Újszövetség teológiája. A mő eredeti
címe: Ethelbert Stauffer: Die Theologie des Neuen Testament.
Abteilung für Wiederaufbau und kirchliche Hilfsaktionen des
Oekumenischen Rates der Kirchen. Genf (Schweiz) 1945. Mit
Bewilligung des Kohlhammer Verlags Stuttgart. Fordította Kocsis
Elemér. Átdolgozta dr. Pákozdy László Márton. Sokszorosította: A
Debreceni Református Theológiai Akadémia Jegyzetkészítı Irodája.
1955. Kézirat gyanánt. Tanulmányi vezérfonal szigorúan zártkörő
theol. akadémiai használatra.
Perlman, Susan: An Evangelical Perspective on the San Antonio Conference.
IRM, Vol. LXXIX. No. 313. January 1990.
Po Ho, Huang: Gospel in the Setting of Globalization. A Response to the Sal-
vador Conference. IRM, Vol. LXXXVI. Nos. 340/341. January/April
1997.
Pobee, John: Exploring Together from Diverse Cultures the One Gospel of
Hope. IRM, Vol. LXXXIV. No. 334. July 1995.
Pohl, Adolf: Die Offenbarung Johannes. l. Teil. Kapitel 1 bis 8. Evangelische
Haupt-Bibelgesellschaft zu Berlin (1972). Wuppertaler Studienbibel.
Herausgegeben von Fritz Rienecker und Werner Boor.
Raiser, Konrad: Az EVT fıtitkárának jelentése. In: Theológiai Szemle. Új
Folyam (XLII). 1999. 3. sz. Fordította: Hafenscher Károly.
Rad, Gerhard von: Das erste Buch Mose. Berlin. (É.n.)
Rendtorff, Heinrich: Evangelisation und Volksmission. In: RGG 2.
Révész Imre: „Ut omnes unum sint” (1939) In: „Tegnap és ma és örökké...”
Révész Imre összegyüjtött tanulmányai az egyház multjából és jelené-
bıl. Debrecen. 1944. A Coetus Theologorum Református Theológusok
Munkaközösségének Kiadványsorozata. 4-5.
Rossel, Jacques: Uppsala 68. Ein Aufruf zur kritischen Solidaritat. Friedrich
Reinhardt Verlag Basel.
Sauca, Ioan: Ecumenical Movement. IRM, Vol. LXXXVIII. Nos. 348/349.
January/April 1999.
Scheel, M.: Missionary Work and Healing. IRM, Vol. LIII. No. 211. July
1964.
Scherer, James A.: New Directions in Mission and Evangelization. l. Basic
Statements 1974-1991. Edited by James A. Scherer - Stephen B.
Bevans, S.V.D. Orbis Books. Maryknoll. New York (1992).
Scherer, James A.: Salvador, Bahia 1996: What Will It Mean? IRM, Vol.
LXXXIV. No. 334. July 1995.
Schmidt, M.: Pietismus. In: RGG. 5.
Schütz, W.: Innere Mission. In: RGG. 3.
Scopes, Barrie: The Shaping of the Council for World Mission. IRM, Vol.
LXXVI. No. 304. October 1987.

417
Starke, Christoph: Synopsis bibliothecae exegeticae in Vetus et Novum Tes-
tamentum, das ist Kurzgefasster Auszug der gründlichsten und
nutzbarsten Auslegungen über alle Bücher der Heiligen Schrift. Mit
Hülfe einiger Gelehrten zusammengetragen von Christoph Starke. Ein
Handbuch für Lehrer in Kirchen, Schulen und Häusern, sowie für alle
Studierende und Liebhaber der Heiligen Schrift, correct und vollständig
aufs neue herausgegeben von Traugott Siegmund. Des Neuen
Testaments X. Band: Die Offenbarung St. Johannis, nebst den Wort-
und Sachregistern zum 4.-10. Bände. Zweiter Ausdruck. Berlin. 1873.
Verlag von Eduard Beck.
Stuttgarter Jubiläumsbibel mit erklärenden Anmerkungen. Privileg.
Württemb. Bibelanstalt. Stuttgart (1912.1937).
Taylor, John V.: The Go-Between God. The Holy Spirit and the Christian
Mission. (First published 1972 by SCM Press Ltd. London. Eight
impression 1978. Német fordításban is megjelent: Der Heilige Geist
und sein Wirken in der Welt. 1977.)
Taylor, John V.: Bangkok 1972-1973. IRM, Vol. LXVII. No. 267. July 1978.
Thoma, Clemens: Die theologischen Beziehungen zwischen, Christentum und
Judentum. 1982. Wissenscheftliche Buchgesellschaft Dramstadt.
Grunzüge. Band 44.
Topical Analysis of the Bible With the New International Version. General
Editor Walter A. Elwell, Associate Editor Douglas Buckwalter. Baker
Book House Company. Michigan. 1991.
Tóth Károly, Dr.. Canberra - 1991. Theológiai Szemle. Új Folyam (XXXIV).
1991. 3. szám.
Varga Zsigmond J., Dr.: Márk evangéliumának magyarázata. In: Jubileumi
Kommentár. A Szentírás magyarázata. III. Budapest. 1995.
Varga Zsigmond J., Dr.: Újszövetségi görög-magyar szótár. Budapest. 1992.
Verkuyl, J.: Contemporary Missiology. An Introduction. Translated and
edited by Dale Cooper. William B. Eerdmans Publishing Company.
Grand Rapids. Michigan. A mő eredeti címe: Inleiding in de nieuwere
Zendingswetenschap. Kampen. 1975.
Visser’t Hooft, W.A.: Ökumenisch. In: RGG. Band 5.
Vriezen, Th.C.: Theologie des Alten Testaments in Grundzügen. Verlag H.
Veenman und Zonen. Wageningen. Holland. Für die Bundesrepublik
Deutschland: Verlag der Buchhandlung des Erziehungsvereins.
Neukirchen Kreis Moers. (É.n.)
Wagner, C. Peter: Your Church Can Grow. Ventura. California. 1976.
Revised edition 1984.
Webster, Douglas: What is Evangelism? London. 1961.
Westermann, Claus: Theologie des Alten Testaments in Grundzügen. Göttin-
gen. 1978.
Westermann, Claus - Gloege, Gerhard: A Biblia titkai. Bevezetés a Bibliába.
Kálvin Kiadó. Budapest. 1997. Claus Westermann: Ószövetség. A mő
eredeti címe: Tausend Jahre und ein Tag. Einführung in die Bibel.
Kreuz Verlag. Stuttgart. 6. Auflage. Fordította: Dr. Tóth Károly.

418
Wietzke, Joachim: Ökumenische Dokumente von 1972 bis 1992.
Herausgegeben von Joachim Wietzke für die Theologische
Kommission des Evangelischen Missionswerkes Hamburg.
Evangelische Verlagsanstalt in Zusammenarbeit mit der Deutschen
Evangelischen Missionshilfe (1993).
Winter, Ralph D.: Ghana: Preparation for Marriage. IRM, Vol. LXVII. No.
267. July 1978.
Wright, G. Ernest: The Old Testament Basis for the Christian Mission. In:
The Theology of the Christian Mission. Edited and with an Introduction
by Gerald H. Anderson. McGraw-Hill Book Company, INC. New
York. Toronto. London. (1961)
Zorn, Jean-Francois: Changes in the World of Mission and Ecumenism, 1947-
1963. IRM, Vol. LXXXVIII. No. 350. July 1999.

419