10.

Fejezet

Az elkövetkező 20 percet azzal töltjük, hogy egy fennmaradó, jelentős problémára

igyekszünk megoldást találni: Hogy a fenébe fogunk ketten utazni egy jeggyel?

- Megmondhatnánk, hogy én a királyi család leszármazottja vagyok! - mondja Amy,

ahogy kihúzza magát, és felszegi az állát.

- Akkor azt hiszem, visszaveszem a kertésznadrágot és a szalmakalapot. Én királyi

kertész leszek. - fokozom tovább a viccelődést.

- Akkor már jobbak lennének a női gönceid, meg egy kis rúzs, és akkor te lennél a
királyi leszármazott… Hihetőbb! - ez a csaj komolyan lefáraszt! - De kár, hogy Mr.
T-nél hagytad őket!

Az úton a pályaudvar felé nem találtunk ki használható ötletet. Többek közt felvetődött, hogy
elbújok Amy poggyászában. Ezzel csak az volt a probléma, hogy egy vasunk sincs, így nem
tudunk elég nagy bőröndöt venni, amiben elférnék. Másik verzió, hogy nem is megyünk
vonattal! Nálunk van a robogó, követjük a vonatot! Ezt a szuper felvetést a benzin kérdése
lőtte le. Nem akartuk Mary gondozót további számlákkal terhelni.

A robogót a pályaudvar parkolójában tesszük le. Azt írják az utasoknak ingyenes a parkolás.
Ajánlom, hogy idős barátom vasmasináját le ne nyúlják!

A várótermet túl zsúfoltnak találjuk, így a fejünket egy, az épület mellett elhelyezett,
vágányok felé néző fapadon törjük tovább. Még egy óránk van, mielőtt a vonat beáll.
Tényleg kéne valami eredmény! A két főből álló, demokratikus tanácsunk pisiszünetet
szavaz meg. Amy elment, én pedig vigyáztam a cókmókunkra, ami az esetünkben csak az
én iskolatáskámat, és Amy hátitáskáját, amit Mr. T-hez vitt, jelentette. Egy lány, aki nem viszi
magával a táskáját a mosdóba? Ilyet sem pipáltam még! Az iskolatáskámat böngészve
eszembe jut, hogy az iskolás könyveimet még mindig magammal cipelem. Azt hiszem
ezekre tényleg semmi szükségem nem lesz már… Kezembe fogom őket, még így utoljára
átgondolom a dolgot, majd a mellettem lévő kukába ejtem őket. Én támogatom a
hajléktalanok taníttatását!

Mr. T "professzionális" kőcsomagolását meglátva megjegyzem magamnak, hogy Drakula-úr

rossz pontot szerzett; igazán ellophatta volna a szemetet is a kővel együtt! Mivel nem tette,
kendőt is kapnak a csavargók! Így a táskámban már csak az elemlámpa és a kertésznadrág
van.

Azon tűnődöm, vajon otthon mi a helyzet. Hogy reagáltak vajon a betört ajtókra? És a
hazulról elszökött fiúkra?! Remélem Apu megértette az Ad-bull üzenetemet. Elképzelni sem
tudom mennyire fájhat nekik, ha azt hiszik, hogy én elszöktem otthonról! Semmi okom nem
lenne rá, úgy elmondanám nekik! Bárcsak felhívhatnám Anyuékat! Hiányzik Anyu aggódó
hangja és az Apuval töltött Apa-fia percek…
 - Haza akarok menni - mondom csak úgy magamnak, ahogy felpillantok a táskám
böngészéséből. Amy már jó ideje elment, de nem aggódnék érte, ha épp nem fiatal
szökevények lennénk, akik többek közt az iskolából is lógnak, és nem látnám meg
azt a fickót...

Barna bőrdzsekit visel, és a felhős idő ellenére az arcába húzta a baseball sapkát. A furcsa
nem az, ahova néz, hanem az, ahova nem néz. Le merném fogadni, hogy korábban felém
pillantgatott. Foglalt vagyok, haver, lépj túl! Rossz érzésem támad. Bőrdzsekis figyelőm
észreveszi, hogy felfedeztem, sietős léptekkel távozóra fogja. Nem mehetek utána, Amy
nélkül nem. De hol van Amy?! Felveszem a táskákat és a keresésére indulok abba az
irányba, amerre ő ment. Szememet végig a távolódó, de hátra-hátranézegető bőrdzsekis
menekülőn tartom.

Az Amy megpillantását követő pillanatok nagyon gyorsan követik egymást. Először

megkönnyebbülök, amikor látótávolságon belülre kerül az a mosoly, amitől én elolvadok.
Nyugodt mosoly ez, azt üzeni minden rendben van. Épp azt gondolom, hogy felesleges volt
aggódnom, de nagyobbat nem is tévedhettem volna. Felém nyújtott kezét megfogom és
véletlenül meg is szorítom, amikor Amy háta mögé nézek. Ő még nem látja azt a három
öltönyöst, akik éppen most szúrtak ki engem, ahogy kézenfogva állok egy lánnyal. Nos, Amy
veszélytelen, nyugis életének annyi. Most már tuti rá is vadászni fognak! Ami azt illeti már
bele is kezdtek, sietős léptekkel haladnak felénk. Épp a lehetőségeinket futtatom át a
fejemben, és próbálom feltűnésmentesen riasztani Amyt, mikor egy nagy, kék motor fékez le
az orrunk előtt, elválasztva minket a vadászoktól. A róla éppen lehuppanó szőke hajú lányt
próbálom olvasni. Magabiztos és adrenalinnal teli. Hátralépek egyet, mikor megértem; ő
bunyózni jött. Leveszi bukósisakját. Közben már Amy is megfordult és figyeli az
eseményeket. Amit lát, attól tátva marad a szája. De nem csak az övé!

A motoros csajszi kezében bukósisakjával, magabiztos léptekkel közelít az öltönyösök felé.

A bukósisak nyílásán kezét átdugva a karjára akasztja a bukósisakját, szabad kezeivel pedig
csuklójáról levesz egy, ha jól látom, narancssárga hajgumit, és lófarokban rögzíti hátul a
mindezigáig kiengedett, szőke haját. Kezei még mindig hajával foglalatoskodnak, mikor
ellenfelei közül közül a középső megrohamozza hátul hagyva társait. A kiszemelt pedig
nyugodtan várja, még mindig haját igazítva. A roham nem sül el túl jól a bátor jelentkező
számára; a motoros csaj egyszerűen félreszökken, amikor a lófarok már majdnem kész, a
felé rohanó támadó elől, épp csak annyira, hogy az őt ne érje el. Azon aggódok, hogy így a
rohamozó fekete ruhás felénk fog jönni, de ekkor egy tenyér csattan az illető tarkóján és egy
kis kezdőlökettel irányt vált. Hihetetlen, ahogy a vékony szőkeség, hogyan kihasználja a
fickó lendületét! Szerencsétlen öltönyös, mintha fékjei nem működnének, nagy sebességgel
rohan fejjel a falnak. A fájdalmas becsapódás előtt megszorítom Amy kezét. Mikor már meg
is történik, amit én előre látok, ő is visszaszorítja az enyémet. Az, hogy én előbb felfogom mi
fog történni azt eredményezi, hogy kézszorító csatát vívunk Amyvel: előbb én szorítok, aztán
ő. Tovább szorongatjuk felváltva egymás kezét a folyamatban lévő bunyó hatására.

A két, még talpon maradt fickó tanulva társuk hibájából, lassan közelíti meg a lányt. A
szőkeség eddigre már a kezében fogja újra a bukósisakját és felvesz valami küzdőpozíciót.
Karatén is hasonlóan szoktunk beállni, de ez más. Mondjuk amit a csaj művel az sem
karate!

Mintha csak egy táncosnő lenne a parketten, úgy osztja a rúgásokat. A nagy részét sajnos
blokkolják az öltönyösök, de így legalább nem tudnak közel kerülni hozzá. A magasabb fickó
hamar felveszi a lány ritmusát. Könnyedén kivédi a rúgásait, sőt a legutolsó elől már sikerül
is kitérnie és ezzel előnyös pozícióba kerül mögötte. Az innen leadott támadásokat
esélytelen, hogy a lány előre lássa, vagy bármi módon kivédje! Ám az előnyös helyzetére
egy nagy vigyorral reagáló fickó egy valamit elfelejt. A lány lába, ami elől az imént kitért,
még a levegőben van és most épp visszafele, vagyis pont felé, tart. Még mielőtt az előnyös
helyzetű támadó kihasználhatná a pozícióját, a lány beakasztja a lábát az illető nyakába és
így teríti földre. Ezzel azonban csak ideiglenesen tette ártalmatlanná az öltönyöst. Kiütni
nem tudja, mivel megzavarja a harmadik támadó. A földreterítés után térdmagasságban lévő
lány könnyű célpont a még talpon lévő férfi rúgásai számára. Az elsőket még szabad
kezével félreüti a motoros csajszi, aztán fordul a kocka. A következő rúgás már a kezében
lévő bukósisakot találja el. A támadó ezzel elveszti a ritmust, és ennyi elég is, hogy a
begurult csaj rúghasson egyet. Ő a fickó térdét célozza meg, oldalról. Ebből a távolságból
nem vagyok benne biztos, de az ürge reakciójából ítélve ott eltört valami! Az így másik
térdére rogyott öltönyös az arca felé lendülő bukósisakot látja utoljára, mielőtt elsötétül előtte
a világ. A korábban földre terített, de még nem ártalmatlanított ellenfél kezd feltápászkodni.
A bukósisak az ő álmatlanságának is véget vet. A lány nagyot lendít a sisakon és pont
tarkón találja vele a már négykézláb kínlódó öltönyöst. Azután újra felveszi a küzdőpozíciót,
kifújja a levegőt és felénk nézve vigyorog. Élvezet lenne, amit látok? Öröm? Három edzett
férfival küzdött meg, és neki ez tetszett? Persze… nekem is tetszett, de én kívülről néztem,
nem nekem kellett kitérnem az ütések és rúgások elől! A csaj elindul felénk, mi pedig
minden további nélkül hátrálunk. Ha ránk támad a szőkeség, esélyünk sincs! Megtorpanunk,
mikor a motorjánál megáll. Most nézem csak meg jobban a kétkerekűt. Honda, és jó nagy.
Ennyit sikerül megállapítanom. Apu biztosan többet tudna mondani róla…

A szőke lány felakasztja a bukósisakját a kormányra, felnyitja az ülést és egy borítékot vesz
elő. Egy újabb boríték? Komolyan meg kéne fontolnom, hogy befektetek valami gyűjtőre!
Esetleg egy mappát is adhatna legközelebb valaki! Mégis hogy a fenébe tároljak ennyi
borítékot? Amúgy is teljesen felesleges becsomagolni, ha úgyis feltépjük azonnal! Védjétek
a fákat!

A borítékot már távolról felénk nyújtva közeledik. Látom rajta, hogy nem akar minket bántani.
Hamar eltűnhetett belőle az adrenalin, mivel úgy tűnik máris unatkozik! Hajában még benne
van a narancssárga hajgumi, amit beletett, a kezén pedig karóra, és egy másik, citromsárga
hajgumi. Fiúként nem nagyon értem, miért kell egy lánynak egyszerre kettő hajgumi.
Betudom annak, hogy ez is biztos valami lányos dolog. Nyúlok a borítékért, de ahelyett hogy
odaadná, a borítékkal rácsap a tenyeremre és Amy felé nyújtja. Gyerekesnek érzem, de
féltékeny vagyok. Azt hittem én kapom a borítékot! Hát, így nem kell mappát vennem.

A szőkeség csak csendben, mozdulatlanul, szinte már vigyázállásban várja, hogy Amy
felbontsa a levelet. Ilyen közelről feltűnik, hogy mennyivel magasabb nálam, nem nagy a
különbség, de az én büszke énem észreveszi! Amy elkezdi feltépkedni a borítékot, látom
mennyire izgul, fogalma sincs, hogy mi lehet benne. Felnyitva egy papírt találunk benne,
semmi kézirat vagy üzenet. A papír szélére csak egy pálcikaember van rajzolva, egy lány,
amint éppen nevet. Már ez elég lett volna, hogy tudjam mi ez és kitől jött, de mikor
megfordítjuk, a fel nem tett kérdésre választ kapunk. Egy vonatjegy a déli járatra, csak oda,
egy személyre.

- Add ide a tiédet! - bökdös Amy hirtelen, türelmetlenül. Ebben a pillanatban nem
tudom mi ütött belé, de aztán meglátom: egy ötlete támadt, valamit ki akar próbálni.

- Tessék - adom neki a jegyemet. Ő összeilleszti a kettőt, így a két vonatjegy két
szélére tollal odarajzolt pálcikaember egymás kezét fogja. A nevetséges
szalmakalapos paraszt, és a rajta nevető lány.

Gyorsan előkeresem a táskámból a szalmakalapot és felrakom, majd Amy kezét fogva

együtt nevetünk. Amikor észreveszem magam, eszembe jut, hogy a hősünk még mindig ott
áll előttünk. Jelenleg minden "emberolvasás" nélkül tudom, hogy retardáltnak gondol minket.
Két vonatjegyen nevetünk.

- Köszönjük, hogy… kisegítettél - mondom, jobb szavakat nem találva. Valahogy úgy
érzem nem lenne nyerő ötlet elmagyarázni neki a szalmakalap történetét. Elvégre
nem akarjuk, hogy újra beguruljon!

- Szólítsatok Heathernek. - mondja iszonyúan monoton hangon. - A feladatom, hogy

tegyek róla, hogy biztonságban eljuttok a déli vonattal a végállomásig.

- Amy - nyújtja a kezét szökevénytársam.

- Tudom kik vagytok - mondja Amy kezére fittyet sem hányva. Korábban lazának
találtam a stílusát, de ez már bunkó!

- Üljetek fel a vonatra, mindjárt jövök én is. - parancsolja.

Épp felszólalnék, hogy változtasson már a stílusán, de Amy megakadályoz. Végül elindulunk
a vonatunk felé, és azzal adjuk ki magunkból a mérget, hogy kifigurázzuk a szőkeséget.

- Szólítsatok Heathernek. - Amy kiegyenesíti a hátát, kinyomja mellkasát, nagy levegőt

vesz és a tőle telhető legmélyebb hangot produkálja.

- A feladatom, hogy tegyek róla, hogy biztonságban eljuttok a végállomásig. - mondom

robothangon ügyelve arra, hogy semmilyen érzelmet ne mutassak. Pont mint a
megmentőnk.

Mindketten kíváncsian várjuk, milyen osztályon fogunk utazni. Kapni fogunk egy saját kabint
esetleg? Egy saját inast, aki az út erejéig csak minket fog kiszolgálni? Az első osztály
luxusát élvezhetjük majd?
A vonatra felszállva akarva-akaratlanul végigmérem a már fenn lévőket. Érdekes érzés,
hogy többé már nincs szükségem napokra, hogy megértsem a történetüket;pár perc
körbetekintés után már mindenkit ismerek legalább annyira, mint az utasokat a reggeli
buszról.

Nem kapunk kabint! Örülhetünk, hogy egy négyes ülést kaptunk hárman! Az székek között
még egy miniatűr asztalka is van, kész luxus!

Miután oda-vissza átbeszéltük, milyen eszméletlenül is verekedett Heather, elmesélem

Amynek, a bőrdzsekis alakot. Ő sem tudja ki lehet az ürge. Az alapján azonban, amit láttam
nem a Csoport tagja, más volt a viselkedése, mintha megfigyelt volna…

Az időt a szőkeség megérkezéséig és a vonat indulásáig végül azzal töltjük, hogy Mr. T-nek
írunk egy-egy levelet. Még nem tudjuk mikor és hogyan fogjuk odaadni, de mindketten
egyetértünk abban, hogy igazán megérdemli idős barátunk, hogy tudja, jól vagyunk. A
leveleinket a vonat szórólapjainak fehér hátuljára írjuk. Tollam van elég, mivel a tolltartómtól
még nem volt szívem megvállni. Az oké, hogy a hasztalan tankönyveket, füzeteket kidobom,
de az ajándékot, amit Anyutól kaptam 15. szülinapomra, nem fogom csavargóknak hátra
hagyni!

Megegyezünk Amyvel, hogy mindketten megírjuk a magunk kis levelét, és majd belerakjuk
egy közös borítékba, azt nem kell vennünk! Ahogy elnézem őt írás közben, a háláját fejezi ki
ezúttal írásban is, továbbá az eddigi kalandjainkat meséli. Látom rajta, hogy biztosan
megemlíti a randinkat is, és a nyakamat tenném rá, hogy az Öreg pálcikaemberes poénja is
szerepelni fog a levelében!

Miközben mi az írással vagyunk elfoglalva, Heather jelenik meg. Haja újra ki van eresztve,
arcán megint az unalom látszódik. Velünk szemben leül, és figyeli, hogy mégis mit irogatunk
a szórólapok hátuljára. Biztos, hogy nem fogja megkérdezni, kíváncsiságánál nagyobb a
büszkesége! Ehelyett inkább a karórájára néz, majd türelmetlenül fürkészi a még peronon
lévőket. Bármelyik pillanatban indulhatunk. És ha elindulunk elkezdődik az új életünk.

Amyvel próbálok teljesen normális, általános, veszélytelen dolgokról beszélgetni. Elvégre

régi életünket hagyjuk itt, még így utoljára kibeszélhetnénk a mindennapi eseményeket!
Megállapítjuk, hogy Pit kocka, hogy szegény Eric nem is fogja tudni hova tűntem, és hogy
minden kellemetlen emlék ellenére, mindkettőnknek hiányozni fog a Kínai és a többi tanár.

- Benjamin-igazgató! - kiáltok fel, és kitör belőlem a nevetés. - Ott maradt… - annyira

nevetek, hogy nem tudom folytatni, de Amy összerakja ennyiből is és csatlakozik a
kacarászáshoz.

Szőke, motoros utazótársunk nem szórakozik olyan jól mint mi. Beszélgetni akarok vele, de
mégis miről cseveghetnénk? Legutóbbi próbálkozásunk annyit ért, hogy Amy
bemutatkozását bunkón figyelembe se vette. Esetleg megkérdezhetném-e, hogy jó érzés
volt-e kiütni azokat az öltönyösöket. Vagy megkérdezhetném, hogy ki küldte… Dehát arra
már tudom a választ!
- Te is különleges vagy? - teszem fel halkan a kérdést, hogy ne keltsek feltűnést.
- Aha. - látom, hogy nem érti mire célzok. Gőze sincs róla!
- Azt mondtad, tudod kik vagyunk. Honnan tudod? - szól közbe Amy.
- A megbízásomból. - mondja, mintha ez egyértelmű lenne.
- Megbízás?! - kérdez vissza Amy.
- Adrian Cooper és Amy Harrison, két 17 éves tanuló, akiket a rendőrség, és egy
magát Csoportnak nevező társaság keres. Az én feladatom, hogy a két fél közül,
egyik se érjen el hozzátok. Továbbá, hogy ti viszont elérjetek a végállomásig. -
mondja, mintha csak egy szöveget olvasott volna fel.
- Mit tudsz a Csoportról? - teszem fel a kérdést. Vajon mennyit mondott el neki az
Öreg? Egyértelműen nem tud a "nyitottakról", és a képességekről...
- Hogy titeket akarnak elkapni, és hogy szánalmasan verekednek a tagjai. - Ebben a
válaszban nem stimmel valami. Azt állítja, hogy csak ennyit tud, de valamit nem
mondd el. Egyre inkább azt az érzést keltik Heather válaszai, hogy nincs kedve
beszélgetni. Sajnálom, nem tudok neked pár üthető, rúgható ellenfelet nyújtani, hogy
jó kedved legyen!
- Úgy tűnik, ez az út mégsem lesz olyan unalmas! - pillant ki a vonatablakon
mosolyogva, amikor a következő állomásnál lassítunk. Azt hiszem tényleg beteg a
csaj, ha a peronon várakozó 8-10 öltönyös fickó számára jó hírt jelent. Tévedtem,
tényleg lesznek üthető, rúgható ellenfelei!
- Talán lenne egy jobb megoldás… - mondom neki mielőtt még haját hátul
összeköthetni, egyértelműen a verekedés előkészítéseként.
- És mégis mit akarsz csinálni, öcskös?! Szépen megkéred őket, hogy hagyjanak
békén? - csattan vissza rettentő idegesen. Ahogy "öcskösnek" szólít, felhúz, de most
fontosabbnak érzem, hogy a helyzetre koncentráljunk.
- Nem, szépen megkérem őket, hogy szálljanak át egy másik vonatra.