ŐRÜLT TEKINTETE VAN.

Annyira nyugtalanító, hogy már igéző.

A szeme sötétbarna. Szimplán sötétbarna. Tiszta szín, semmi
árnyalat.
Olyan mély tekintet, hogy ha belenéz az ember, az az érzése, az
ismeretlenbe vagy a végtelenbe zuhan.
Mélységesen mély.
A rossz érzés abból ered, ami megbújik benne, amit kifejez,
felidéz. A mire céloz, amit rejteget, amit leleplez. Amit ígér és
kiprovokál. Hallgat, percek óta egyetlen szót sem szólt.
Csak ül ebben az ócska konyhában. Szemben vele egy nő,
harmincnál nem lehet több. Rövid, tapadós, Barbie-rózsaszín
pólójából szinte kibuggyannak szilikonmellei, alul kivillan dudori
köldöke. Fehér, szűk, enyhén átlátszó nadrág van rajta. A póló
színéhez illő vásári bizsu és körömlakk. Piercing a jobb
orrcimpában, a bal szemöldökívben, a nyelvben. Szalmaszőke,
hidrogénezett haj. Rikító smink. A közönségesnél is
közönségesebb.
A férfi merőn nézi, a nő nehezen állja a tekintetét. Azt a híres
tekintetet.
Kibírhatatlan.
A férfi ajkán könnyed mosoly bujkál, szinte észrevehetetlen.
Mintha kinevetné magában a nőt. Vagy valami csúnya húzásra
készülne. A nő végigsimít merev tarkóján, egy pillanatra elfordítja
a fejét.
Úgy érzi, ez a félmosoly véleményt mond róla, ez a tekintet
ítéletet mond felette.
A férfi meg se moccan, nem zavarja a kényelmetlen szék.
Rendíthetetlen kőtömb.
Erőszakkal nyomult be hozzá, nem hagyott neki választást.
Kényszerítette, hogy üljön le, aztán feltett neki egy kérdést.
Egyetlenegyet.
Most a választ lesi, szemlátomást az örökkévalóságig kész itt
ülni vele szemben.
– A kurva életbe, ne bámulj már így rám! – fakad ki hirtelen a
nő.
– Miért? Zavar, ha néznek? Azt hittem pedig, hogy szereted.
– Az zavar, hogy te nézel! Ez nem lehet igaz, te egy elmebajos
vagy!
– Mert a szemedbe nézek?
– Itt vagy, de nem beszélsz, nem mozdulsz, éppen hogy csak
lélegzett! Egy kurva robot vagy talán, vagy mi? Az is lehet, hogy
nem is vagy zsaru! … Úgy van, az igazolványod csak kamu! Húzz
innét, vagy hívom a zsarukat, az igaziakat!
A nő hisztériázik, a férfinek egy arcizma sem rezdül. Nem
válaszol, mintha már így is túl sokat mondott volna. Mintha
takarékoskodna a szavaival. Beéri annyival, hogy előhúzza a
zsebéből a rendőrigazolványát, és a nő elé csúsztatja. Az alaposan
megnézi a fotót, és gépiesen olvasni kezdi.
– Alexandre Gomez parancsnok… Parancsnok, az anyád
picsája!
A férfi továbbra is mozdulatlanul mered rá, mintha át akarna
hatolni a koponyáján, hogy belásson az agyába. De vajon van-e
benne pár érdekes oldal, vagy csak üres rubrikák szánalmas sora?
A nő fészkelődni kezd a széken, mintha valami szúrós került
volna a tangájába. Az egyik lábával dobol, a kezét tördeli.
A hajó léket kapott, nemsokára süllyedni kezd. Sőt, most
rögtön. Gomez kicsit nyíltabban mosolyog, csak hogy tágítsa a
rést.
– Le kéne állnod a kávéval – mondja. – A kokszról nem is
beszélve.
– Lófasz a seggedbe, barom! – fröcsögi a nő, eltorzult ajakkal.
Nincs ideje reagálni, sőt megijedni se. A férfi már talpra ugrott,
felrántotta a székről, és a falhoz szegezte. A nő lába nem ér le a
földre. Mi tagadás, jó magas a fickó. És gigantikus ereje van.
A nő szinte megszűnik lélegezni, hipnotizálja az őrült szempár,
ami továbbra is mélyen az övébe fúródik.
– Ne sértegess, vagy szétverem a pofád, megértetted?
Higgadtan beszélt, még a hangját sem emelte fel. A nő fején
átfut, hogy nem hagyja magát. Habozik, hogy válaszoljon-e neki.
Úgysem teszi meg! Nem teheti meg. Blöfföl.
– Eressz el, te kibaszott, szarházi zsernyák!
A férfi engedelmeskedik, a nő csodálkozik, hogy újra talajt ér a
lába. Még jobban csodálkozik, amikor telibe kapja az ütést. Egy
pofont, ami felér egy ökölcsapással. Szinte csodával határos
módon állva marad, elképedt pillantást vet a férfire.
Mégsem blöffölt.
Már jön is a második ütés, még az elsőnél is nagyobb. A nő
elesik.
– Hagyd abba, te beteg vagy! – nyöszörgi.
– Én figyelmeztettelek – feleli a férfi. – Nem ártana, ha
figyelnél arra, amit mondanak.
– A francba… Te tisztára meg vagy zakkanva…
A nő már épp kezd feltápászkodni, amikor a férfi a pólójánál
fogva megragadja, és visszanyomja a székre. A nőnek vérzik az
orra, megtörli a kezével.
– Panaszt fogok tenni ellened! – fenyegetőzik minden
meggyőződés nélkül.
– Jó. A karod, hogy jegyzőkönyvbe vegyem? Végtére is, ez a
munkám.
A nő egy pillanatra meghökken, majd tovább törölgeti az orrát
egy darab háztartási papírtörlővel, ami az asztalon hányódott.
– A kurva életbe, te tényleg elmebeteg vagy …
– Ezt terjesztik rólam, valóban. Épp ezért lenne tanácsos
válaszolnod a kérdésemre. Különben ki tudja, mit művelek még
veled…
– Nem félek tőled! – jelenti ki a nő. – Ő sokkal veszélyesebb
nálad.
– Az meglepne. De ha még így is volna, nem lesz alkalmad
ellenőrizni.
A nő ráemeli a tekintetét, magyarázatot várva erre a rejtelmes
mondatra.
– Vagy elmondod, amit tudni akarok, én pedig kezelésbe
veszem azt a ganét úgy, hogy hosszú évekig nem látod viszont,
vagy tovább pocsékolod az időmet, és én letöröllek a térképről.
A nő felnevet. Az idegei végképp kezdik felmondani a
szolgálatot.
– Előveszed a pisztolyodat, és csak úgy lepuffantasz, vagy mi?
– felesel. – Ne fantáziálj, fakabát!
– Nem, a szolgálati fegyveremet nyilván nem fogom használni.
Egy konyhakés is remekül megteszi, hidd el! Senki nem tudja,
hogy itt vagyok, senki nem fog rám gyanakodni. Egyébként is,
mindenki szarik rád. Ha ma megdöglesz, senkinek nem fogsz
hiányozni.
A fiatal nő pupillája kitágul. Most veszi csak észre, hogy a férfi
nem vette le a bőrkesztyűjét, amióta itt van. Semmi ujjlenyomat,
mintha itt se lett volna.
A szája kiszárad, a szíve összevissza ver. A férfi továbbra is
nyugodtan fixírozza.
– Van egy konyhakésed, ugye?
–…
– Remek. Nos, hogy döntesz?
– Blöffölsz!
– Én soha. Utálok játszani, folyton veszítek.
Feláll, kihúz egy fiókot. A nő csak nézi, túlságosan meg van
döbbenve ahhoz, hogy reagáljon.
– Rossz helyen keresgélek! – ráz meg a férfi vigyorogva egy
gyufásdobozt. – Illetve… elmenőben akár fel is gyújthatom ezt a
lepra kéglit. Akkor lassabban azonosítanák a holttestedet.
A farmerja zsebébe süllyeszti a gyufásskatulyát, kinyit egy
másik fiókot.
– Bingó!
A nő látja megcsillanni a pengét, végre feleszmél. A kijárat felé
rohan, a férfi épp abban a pillanatban kapja el, amikor eléri az
ajtót.
A nő felüvölt, a férfi az egyik kezét a szájára tapasztja.
A nő hadakozik, a férfi a torkának szegezi a kést.
– Nos, hogy döntöttél? – súgja a fülébe. – Csak hogy tudd: a
menekülés nincs a lehetséges alternatívák között. Vagy beszélsz,
vagy megdöglesz.
A nő tovább üvölt a rányomódó kéz alatt.
– Ne ficánkolj, véletlenül még azelőtt találom elvágni a
torkodat, mielőtt megtudhatnám, hogy hajlandó vagy-e
együttműködni. Ostoba dolog lenne, nem? Általában
megpróbálom elkerülni a szakmai baleseteket. Irtózom a
papírmunkától.
Erősebben szorítja a kés nyelét, a nő abbahagyja a kapálózást.
Elveszi a szájáról a kezét, a nő elhallgat.
A férfi tudja, hogy győzött. A félelem a legjobb szövetségese,
még ha számára idegen is.
– Nem tudom, hol van – nyögi a nő.
Utolsó próbálkozás, mielőtt megmerítkezne a vallomás édes
fürdőjében.
– Kár. Ebben az esetben semmi hasznodat nem veszem. Bye-bye…
– Ne, várj! Elmondom… A francba, hagyd már abba!
Sírva fakad, sóhajtozik. A férfi most először adja tanújelét a
türelmetlenségének.
– Hallgatlak.
– Egy lakásban van…
A nő visszatartja a lélegzetét, érzi, hogy a penge kissé a
torkának nyomódik.
– Hol?
– Créteilben, a Fraternité utcában. A 29-es szám alatt.
– Egyedül?
– Igen… Igen!
A férfi kíméletlenül ellöki. A nő nekiesik egy széknek, a
szőnyegre roskad.
– Ha hazudtál, visszajövök. Ha bárkinek is említést tennél a mi
kis találkánkról, akkor is visszajövök. Megértetted?
– Igen… Mindent elmondtam, amit tudok.
– Remek. Köszönöm, hogy együttműködött a rendfenntartó
erőkkel, kisasszony.
Mielőtt kilépne a házból, a konyhakést a nő felé hajítja. A
penge néhány centire suhan el az arcától, és belefúródik a
kanapéba. A nő a bútorhoz lapul.
– Kijöttem a gyakorlatból! – mondja mosolyogva a zsaru. – És
tudod, nem tréfáltam… Tényleg le kéne állnod a kokóval! Szép
napot, cicám!

*****
– Tegnap este látta a meccset? – kérdezi Laval hadnagy.
Gomez somolyogva méri végig.
– Nem. Sokkal érdekesebb tennivalóm volt.
– Mi?
– Azt nem mondhatom el.
– Miért? – csodálkozik Laval.
– Mert épphogy nagy korú vagy, és bizonyos jelenetek sérthetik
a fiatalok érzékenységét.
– Maga néha tiszta hülye – von vállat Laval.
– Csak néha? Ez megnyugtat. Kösz, Kölyök!
– Amúgy igazán klassz meccs volt! A Paris Saint-Germain…
– Tudom, ki nyert – sóhajtja Gomez. – Még azt is tudom,
hányra. Nehéz nem tudni, hacsak nem süket az ember… Pedig
néha nem bánnám! Képtelen vagyok felfogni, hogy lehet
lelkesedni azért, hogy egy rakás értelmi fogyatékos egy labdát
kerget.
– És kiborító is. Az viszont mindig.
Gomez elneveti magát, és egyik kezét a kollégája vállára teszi.
– Seperc alatt kielemeztél, bravó! Kitűnő zsaru leszel, ha majd
nagy leszel.
Egy megkülönböztető jelzés nélküli személy kocsiban ülnek
Créteilben, a Fraternité utcában.
– Megmondaná, mi a francot keresünk itt? – kérdi Laval.
– Nyitva tartjuk a szemünket.
– Oké, azt vágom. De pontosan kire várunk?
– Meglátod, amikor majd méltóztatik előbújni. Nem fogsz
csalódni, nekem elhiheted!
– Hát, végül is maga a főnök.
– Úgy van, Kölyök. Szóval nyisd ki jól a szemed, és ébressz fel,
ha egy ocsmány képű, barna, hosszú hajú fickót látnál felbukkanni
a 29-es szám magasságában!
Gomez hátradönti az ülés támláját, keresztbe fonja a karját a
mellén, és lehunyja a szemét.
– Ilyenkor akarja bedobni a szunyát?
A parancsnok már alszik is, vagy legalábbis úgy tesz; fiatal
kollégája a szemét forgatja. Alexandre Gomezzel melózni
mindennap új kaland. Sosem lehet tudni, hogyan fog reagálni,
mibe viszi bele a társait. Milyen piszkos helyzetbe vagy milyen
fantasztikus fogásba.
Ez a férfi rejtély, és bizonyára az is marad a haláláig. A mi erős
valószínűséggel nem az ágyban fog bekövetkezni, egy békés, de
rémes öregek otthonában.
Túl titokzatos ahhoz, hogy igazán kiismerhesd.
Túl utálatos ahhoz, hogy valódi értékén becsülhesd.
Túl intelligens ahhoz, hogy egészen gyűlölhesd.
Túl bátor ahhoz, hogy titokban ne csodáld.
Túl vad ahhoz, hogy nyíltan szembe merj szállni vele.

*****

– Lehet, hogy ejteni kéne a dolgot, nem? – kérdi reménykedve

Laval.
Gomez mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal bámulja az utcát.
– Fogj egy taxit, és menj haza! – javasolja. – A korodbeli
gyerkőcöknek muszáj korán ágyba bújniuk.
– Az, akit várunk, valószínűleg már elhúzott a Seychelle szigetekre.
Laval akkorát ásít, hogy majd kiugrik az állkapcsa.
– Legalább azt árulja el, kit lesünk órák óta. Attól új erőre
kapok.
– Jobb, ha nem tudod. Még a gatyádba csinálnál.
– Fogadjunk?
– Bashkim egyik haverját.
– Bashkimot? De honnan tudta meg, hol kell keresni?
– Nem azt mondtam, hogy Bashkimot találtam meg. Csak egy
olyan fickó nyomára bukkantam, aki esetleg elvezethet hozzá.
Különbség.
– Kitől kapta az infót?
– Egy csajtól, aki úgy találta, hogy szép a szemem, és szexin
tudok kést hajigálni.
– He?
– Hagyd el, Kölyök! A lényeg, hogy eljussunk a hálózat
csúcsáig.
– Ezt nem hiszem el… Ha itt az egyik haverja, akkor Bashkim
is feltűnhet a környéken!
– Ne álmodozz! – morog Gomez. – Az a kretén minden
bizonnyal kényelmesen meghúzza magát a szaros országában…
Albánia szép ország. Ismered?
– Nem. Viszont ha Bashkim mégis megjelenik, a hadsereget
kell hívni erősítésként. Az a fickó elmebeteg!
– Én is – emlékezteti a parancsnok. – És én valószínűleg még
nála is jobban, mert havi kétezer-ötszáz euróért képes vagy ok
vásárra vinni a bőrömet.
Laval álmossága elillant. Nyugtalanul fürkészi a 29-es szám
kapuját, attól fél, hogy felbukkanni látja azt, akit egész délután
várt anélkül, hogy tudta volna, őt várja.
Remélhetőleg nem fog jönni. Se ő, se a haverja.
– Be vagy tojva? – rukkol elő a feltételezéssel Gomez.
Laval feszengve fészkelődik az ülésen.
– Az efféle vadhoz kevesen vagyunk ketten. Túl veszélyes. Ez
egy igazi nehézfiú! Állig fel van fegyverezve…
– És te? Neked mi van a kabátod alatt? Csörgő? Ismétlem: nem
Bashkim dekkol itt, hanem csak egy haverja. És egyelőre
mindössze rá kell tapadnunk. Hogy elvezessen bennünket egy
magasabb stelázsin lévő rohadékhoz. És így tovább. Nehogy most
kelljen már megtanítanom neked az alapokat!
– Maga tisztára zakkant, a kurva életbe…
Gomez ránéz a bénító tekintetével.
– Most már befogod, oké? Ha tele van a gatyád, elhúzol a
francba. Ha nem, kussolsz, és kinyitod a szemed.
Laval meg van dermedve. Gomez még Tomor Bashkimnál is
félelmetesebb.
– El akarom kapni ezt a mocskot, érted? Hónapok óta keresem,
hogy lehetne sarokba szorítani, és végre nyomon vagyok. Úgy hogy
nem fogom kiengedni a kezemből. Azért választottalak ma magam
mellé téged, mert bízom benned. De ha nem állsz készen rá, ha
tévedtem, leléphetsz. Világos?
– Világos – mormogja Laval. – Rendben, maradok.
– Remek. Szunyálhatsz egyet, ha akarsz. Rajtad a sor.

***

A narancssárga villogás visszatükröződik a belső

visszapillantóban. A kukások. Most már tényleg ideje hazamenni.
A motor köszörül egy kicsit, de aztán csak beindul. Laval
riadtan rezzen fel álmából, beletelik némi időbe, mire rájön, hogy
nem az ágyában van.
– Látta?
– Nem – feleli a parancsnok. – Leteszlek otthon.
Laval ásít egyet, a szemhéja újra lecsukódik.
– Mit szándékozik tenni?
– Durmolni egy nagyot.
– Mármint a fickóval.
– Előbb-utóbb meglesz.
– Kétlem – sóhajtja Laval. – A francba, a derekam…
– Kérd meg a feleséged, hogy masszírozza meg.
– Csakhogy én nem vagyok nős – emlékezteti a fiatal hadnagy.
Két tökrészeg pasas támolyog a járdán, Gomez kicsit arrébb
húzódik. Hamarosan otthon lesz, a nem túl szívderítő lakásában.
De legalább mellette. Tudja, hogy a gyógyító álomra úgyis hiába
vár. Hónapok óta elkerüli.
Nemsokára itt a hajnal, de neki a legcsekélyebb vigaszt sem
fogja nyújtani.
Különleges ez az átmeneti időszak az éjszaka és a nappal
között. E két oly annyira különböző világ között.
Ez az az óra, amikor az árnyak kiválnak a sötétségből.

***
Dél felé autóztak, hogy végre megérkezzenek oda, ahol Laval
lakik: egy szerény kis bérházhoz, ami be van szorítva a Szajna
mentén épült lakóparkok és a semmi mentén épült, lepukkant
lakótelepek közé. Nem, nem egészen a semmi mentén épültek: az
autópálya és a vasúti sínek mentén. A kilátástalanság mentén.
– Megjöttünk, Kölyök. Jó éjt!
Laval hadnagy legalább egy „köszönöm”-öt remélt, ha már
ennyi időn át kitartott a hiábavaló várakozásban. De Gomeztől
soha nem érdemes köszönetet várni.
– Jó éjt, viszlát holnap!
– Maradj otthon délelőtt – teszi hozzá Gomez.
Laval meg van lepve. Végül mégiscsak megkapta a köszönetet.
– Szunyálj egy kicsit! – folytatja a parancsnok. – Állati
pocsékul nézel ki.
– Magának mindig van az emberhez egy kedves szava, amivel
örömet szerez.
A mint a hadnagy becsapja a kocsi ajtaját, Gomez indít is. Ha
már jóízű alvást nem remélhet, legalább egy zuhany jól fog esni.
Gyorsan hajt, bőven a megengedett sebességhatár fölött. Nem
mintha igazán sietne hazaérni.
Viszontlátni őt boldogság. De kínszenvedés is.
Gyorsan hajt, egyszerűen csak azért, mert szereti a sebességet.
Mert szereti kihívni maga ellen a sorsot.
Bárcsak defektet kapna az egyik kerék, és elrepítene a búsba! És
elintézne, lehetőleg azonnal. Halálra vágyom, nem haldoklásra.
Már maga az élet is lassú haldoklás, nem más. Erőltetett menet a
fatális vég felé.
Úgy jövünk a világra, hogy nem mi kértük, úgy megyünk a
halálba, hogy nem mi választjuk. Fölösleges ehhez még
hozzátenni.
Rágyújt, lehúzza az ablakot. A sebességmérő őrülten táncol,
majd eléri a végső határt.
Elég lenne megcsúszni egy kicsit. Egy icipicit félrerántani a
kormányt. Könnyedén, semmiség az egész.
Telibe kapni egy falat vagy egy hídoszlopot. Ragyogó finálé.
Alexandre tétovázik.
Nem tehetem meg, szüksége van rám.
Szép alibi egy csodás bűnösnek.
Szép alibi egy képzeletbeli bűnhöz. Csak épp a bátorság
hiányzik. Mindig a hétköznapi gyávaság kerekedik felül.
Senki nem pótolhatatlan, én főként nem. Megölni előbb őt,
aztán rögtön utána magamat is.
A kormány tartja az irányt, a láb nem nehezedik már olyan
súlyosan a pedálra.
Túl késő, a bűnmegelőzésiek Renault Mégane-ja a nyomába
szegődik. Gomez elmosolyodik, kidobja a csikket, újra beletapos
a gázba. Kicsit megsétáltatja őket, hadd tanuljanak meg vezetni.
Hirtelen jobbra fordul, a kocsi megfarol, a gumi fele biztosan
rámegy. A zöldfülű bűnmegelőzésiek még mögötte vannak, de
kicsit kénytelen lassítani, hogy ne hagyja őket végleg maga
mögött, túl gyorsan megnyerve a játszmát. Olyan ritkán adódik
alkalom egy kis szórakozásra…
Ezek a marhák még a szirénát is bekapcsolták, csak hogy idő
előtt felébresszék a tisztességes honpolgárokat.
Megint jobbra, aztán balra. Kész, le is rázta őket. Új rekordot
állított fel: még négy perc se volt!
– Game over, fiúk!
Újra rágyújt, magában nevetgél. Mint egy hülye.
Néhány percen belül beazonosítják a rendszámot, már ha
sikerült elég közel jönniük ahhoz, hogy le tudják olvasni.
Elképedve fedezik majd fel, hogy a kocsi, amit üldöztek, egy
zsarué a szomszédos körzetből.
A mikor a megfelelő irányba fordul, hogy elinduljon hazafelé,
egy másik rendőrségi kocsival találkozik össze. A Scénic
látványosan visszafordul, és üldözőbe veszi.
Gomez azonban már fáradt. Ezekkel már nincs kedve
szórakozni. Főként, hogy a Peugeot 407-es tankja szinte teljesen
üres.
– Lehúzódik a járda mellé, lekapcsolja a gyújtást. A kollégái
közvetlenül mögötte állnak meg, és néhány percbe beletelik, mire
kiszállnak.
A vezető a kocsiban marad, a két másik, fegyverrel a kezében,
elindul felé.
– Dobja ki a kulcsot, és tegye a kezét a kormányra!
Gomez elképzeli magát, amint a francia rendőrség golyói
végeznek fele, egy nagy visszhangot kiváltó melléfogás áldozatául
esik.
Csábító.
De még képesek lennének elhibázni, rossz helyre küldeni a
golyót.
Ami jóval kevésbé csábító.
Kidobja hát a kulcsot a nyitott ablakon, és a kezét
engedelmesen a kormányra teszi. Ha már nem halhat meg hősként,
legalább még elszórakozik egy kicsit.
Az egyik zsaru kinyitja az ajtót, miközben a másik rászegezi a
fegyverét.
– Kifelé! – üvölti az első.
– Semmi hirtelen mozdulat! – förmed rá a másik.
– Nyugalom, fiúk. Ne idegeskedjenek! Kész vagyok
együttműködni.
A harmadik is kiszáll a kocsiból, hogy csatlakozzon a másik
kettőhöz. Egy nő, nagyon fiatal. Gomez meglepődik: nem sok nő
szolgál a bűnmegelőzésieknél.
– Gyerünk, szállj ki, seggfej!
Gomez megmozdul, mire a két rendőr kirántja a kocsiból, és
lenyomja a földre.
Roppant férfias.
Rákattintják a bilincset, menet közben kap egy sunyi rúgást a
bordái közé, majd kíméletlenül felrántják a földről. A mikor
meglátja az egyenruhájukat díszítő jelvény t, egy fehér fejű sast,
Gomez megérti, hogy az Essone megyei bűnmegelőzési brigáddal
van dolga.
Az éjszakai bűnkukázók főnöke – egy alacsony, zömök,
rosszarcú őrmester – elkezdi megmotozni. A fickó megdermed,
amikor a keze a pisztolyhoz ér, ami egy szerűen csak be van
csúsztatva hátul Gomez farmerjének az övébe.
– Fegyver van nála!
– Na és? – vág vissza Alexandre. – Maguknál is fegyver van,
nem? Akkor nálam miért ne lenne?
– Pofa be, seggfej! Hol vannak a papírjaid?
– Sajnálatos módon valószínűleg otthon felejtettem őket.
– Az bizony nagy kár, seggfej!
– Csodálom a gazdag szókincsüket, uraim. A seggfej láthatólag
kitüntetett szerepet kap benne.
Az őrmester – nyilvánvalóan érvek hiányában – egy
jobbegyenest küld Gomez gyomrába, aki összegörnyed.
– Miért van nálad fegyver?
Alexandre levegő után kapkod, majd azt mondja:
– Az nem az enyém, uram! Esküszöm az anyám életére, hogy
egy cimborámé! Csak kölcsönbe adta, uram, azt ak arta, hogy
vigyem el az unokatestvéréhez!
– Pocsék egy éjszakának nézel elébe! – jelenti ki az őrmester. –
Közel 130 km/órás sebességgel száguldoztál a városban, stukker
van nálad, papírok viszont nincsenek, és biztos vagyok benne,
hogy találunk még egy-két érdekes dolgot, ha átkutatjuk a
kocsidat.
– Jó, elég volt a játékból! – szakítja félbe hirtelen Gomez. –
Most szépen eloldoztok, visszaadjátok a verdám kulcsait, a
pisztolyomat, és bocsánatért esedeztek, oké?
A két férfi gúnyosan röhögni kezd, a fiatal nő, aki valószínűleg
óvatosabb, közömbös arccal néz.
– Majd mindjárt megmondom, mit adunk vissza, seggfej!
– Jobban szeretném, ha a nevemen szólítanál: Alexandre
Gomez vagy ok. Alexandre Gomez parancsnok, bűnügyi rendőrség,
Val-de-Marne-i aligazgatóság. Seggfejnek csak a közeli barátaim
hívhatnak.
A bemutatkozást furcsa csend követi.
– A papírok a kocsi ajtajának a zsebében vannak – teszi hozzá
Gomez.
A rendőrnő kiveszi a szakmai igazolvány t, és odany újtja a
főnökének. Az őrmester krétafehér lesz, Gomeznek az a
benyomása, hogy a gatyája mindjárt a bokájára csúszik.
– Belső vizsgálatot folytatok a bűnmegelőzésiek gyakorlatáról
– folytatja kimérten. – Az a feladatom, hogy megnézzem, hogyan
bánnak az ellenállást nem tanúsító gyanúsítottakkal, mint amilyen
az én esetem is volt. Például, hogy letegezik-e, sértegetik-e,
esetleg meg is verik őket.
– De…
– Igen, tudom, általában ez a belső ellenőrzés dolga, de
szeretett kollégáink nem elég tökösek ahhoz, hogy helyzetbe
hozzák magukat. Leseggfejeztetni magukat vagy bekapni egy
jobbegyenest nem az ő műfajuk. Szóval rám lőcsölték a piszkos
munkát… Ja, amúgy mire vártok még, hogy levegyétek rólam a
karperecet?
A fickó, akinél a kulcs van, kérdő pillantást vet a főnökére. Az
őrmester bólint, és Gomez visszanyeri végre a mozgásszabadságát.
– Köszönöm szépen! Most pedig visszakaphatnám a
fegyveremet? Kicsit olyan nekem, mint egy alvós plüss, ugye,
megértitek? Szörnyű rémálmaim vannak, ha nincs a párnám
alatt…
Az őrmester visszaadja neki, Gomez az anyósülésre hajítja.
– Mi lenne, ha most már alaposabban összeismerkednénk?
Feljegyezném a nevüket és a fokozatukat. Rajta, kezdjük!
Hölgyeké az elsőbbség!
– Ez tényleg undorító! – kockáztatja meg a fiatalabbik férfi.
– Igazad van, fiam, de a parancs az parancs – sóhajtja Gomez.
– Idehallgasson, parancsnok – szólal meg ezúttal az őrmester –,
félreértés történt…
Gomez meggyújt magának egy Marlborót, élvezettel nézi
elszontyolodott ábrázatukat.
– Na, lazítsatok, kislányok: vicc az egész! Egy kandi kamera
van, ott ni, a fa mögött! A Főparancsnokság év végi műsorához
lesz! Na gyerünk, mosolyogjatok már, mondom, hogy filmeznek
titeket!
A vele szemben állók már azt sem tudják, melyik lábukra
álljanak, bár az ugratás nagyon durvának tűnik. Ostobán pislognak
egy másra. Gomez hirtelen megszánja őket. Már épp arra gondol,
hogy véget vet a kálváriájuknak, amikor az őrmester ismét
kaffogni kezd, mint egy mérges kutya.
– Nem tudom, mire játszik, parancsnok, de jobb dolgunk is
van annál, mint hogy az alkoholgőzös zagyválását hallgassuk!
Gomez a dzsekije gallérjánál fogva megragadja, és nekinyomja
az autónak.
– Te hallgass ide, seggfej: az előbb jól lejárattad magad, és
garantálom, hogy egész életedben bánni fogod! Még csak nem is
sejted, kivel kezdtél ki! És én egy csepp alkoholt sem ittam – veled
ellentétben!
– Én sem ittam! – tiltakozik az őrmester.
– A bűzös leheleted nem ezt mutatja!
A kis tömzsi fickó szinte kővé dermed a szemébe fúródó
félelmetes tekintettől.
– Azonnal meg kellett volna mondania, hogy maga is rendőr!
Nem találhattam ki magamtól!
– Dehogy nem, kitalálhattad volna. Ezt nevezik szimatnak,
seggfej!
– Ez hihetetlen, maga hangyás…
– Nyertél! Holnap este visszajöhetsz a döntőre. Határozottan
győztes fejed van. Biztos vagyok benne, hogy megcsíped a
főnyereményt!
A rendőrnő diszkréten kuncog, Gomez elengedi az őrmestert,
aki ösztönösen sajgó torkához kap.
– Na jó, nem mintha unatkoznék, de egy kemény,
bűnüldözéssel töltött nap után szeretnék végre otthon lenni.
Szóval magatokra hagylak benneteket, hadd ugróiskolázzatok
tovább!
Odamegy a fiatal nőhöz, az egy lépést hátrál. Megfogja a kezét,
megcsókolja, majd rákacsint.
– Elnézést ezért a mókás kis közjátékért, kisasszony. Ha
megmondja nekem a keresztnevét, megígérem, hogy soha többé
nem kezdem újra.
– Valentine.
– Gyönyörű név. Jó éjszakát, Valentine! És ígérje meg, nem
hagyja, hogy ez a két macsó a tyúkszemére taposson!
– Megígérem, parancsnok.
A nő kissé zavartan mosolyog, miközben Gomez beszáll az
autójába, a villogót kiteszi a tetőre, és padlógázzal elindul.
A három zsaru nézi a távolodó autót. Az utca végére már simán
túllépte a száz kilométeres sebességet.
– Ez a fickó tényleg őrült – mormogja V alentine.

***
MOST MÁR TÉNYLEG ABBA KÉNE HAGYNOD a
marháskodást, Alex!
Gomez nyugodtan állja Maillard felügyelő tekintetét, a
legkevésbé sincs megijedve. Tizenöt éve ismerik egymást, és
Maillard már rég feladta. Gomezre hatni utópisztikus elképzelés.
Mintha az ember egy hiénáktól űzött bivaly csordát próbálna
megfékezni.
Ezért a kerületi felügyelő beéri azzal, hogy a károkat enyhítse.
Hogy a szőnyeg alá söpörje a port.
– Meghalnál az unalomtól, ha nem lógnék ki a sorból –
provokálja Alexandre.
– Az maga lenne a mennyország, akarod mondani! Nehogy azt
hidd, hogy szórakoztató reggel kilenckor az újabb éjszakai
csínytevéseddel szembesülni.
– Ugyan, lazíts már, öregem! – nevetgél Gomez, és meggyújt
magának egy cigarettát.
– Az én irodámban ne dohányozz, a kurva életbe! – reccsen rá
Maillard.
Gomez kinyitja az ablakot, kettőt szippant még a cigiből, aztán
kihajítja a csikket.
– Micsoda pénzkidobás…
– Le kéne szoknod.
– Hogy aztán kilencvenéves vén trottyként múljak ki? Kösz,
nem!
– Te tényleg kötözni való bolond vagy, Alex.
– Ugyan már, egyetlen pszichiátria sem kér belőlem! Pedig már
bejelentkeztem, de úgy tűnik, be vannak gazolva tőlem.
– Miért kínoztad meg a bűnmegelőzésieket? – sóhajtja
Maillard.
– Nem kellett volna belém kötniük. Én szép nyugisan megyek,
erre ők…
– Százharminccal hajtottál lakott területen. Szerintem ez épp
elég indok. Vagy miért nem használtad a szirénát?
– Na és most mi van? Még csak egy nyamvadt kis vénembert
sem sikerült eltaposnom! Akkorra már rég elment mind
csicsikálni. Szívesen hozzájárulnék én a nyugdíjrendszerünk
megmentéséhez, nem tehetek róla, hogy a papik ennyire
otthonülők.
– Emlékeztetlek, hogy téged azért fizetnek, hogy a bűnözőket
terrorizáld, ne a zsarukat. A zsaruk a te családod. A csapat, amiben
játszol. Illetve amiben elvileg játszanod kellene…
– Fizetnek engem, biztos vagy te ebben? Az anyagi helyzetem
alapján hajlamos lennék azt hinni, hogy önkéntes vagyok az
Üdvhadseregben.
– A ma éjszakai srácok panaszt tettek, és megint nekem kell
majd tartanom a hátamat.
– Jó erős gerinced van, te is tudod. És remekül szórakoztam,
hidd el! Egy kicsike is volt velük. Valentine-nak hívják. Ide kéne
hozatnod az osztályra. Ugyanis ügyesen boldogul a volánnál.
– Tényleg?
– De legfőképpen azért kéne idehoznod, mert tutajos egy csaj!
– vallja be Alexandre.
Maillard az égre emeli a szemét, és becsukja az irodája ablakát.
– Apropó, megmondanád, mit kerestél kinn ma éjjel?
– A csillagokat bámultam. Szépek tudnák ám lenni!
Maillard összefonja a karját, és vár.
– Érdekelni kezdett a csillagászat – bizonygatja Gomez.
– Mondd meg, mi a francot csináltál, vagy odalöklek
takarmánynak a felügyeletiseknek az esti incidens miatt.
– Sosem tennél ilyet, tesó.
– Nem vagy ok a tesód, csak a felettesed.
Gomez feláll a karosszékből, ahová lezutty ant.
– Nem, nem csak a felettesem vagy. Hanem legfőképpen a
barátom.
Maillard összeszorítja az állkapcsát, mint akit mulasztáson
kaptak. Gomez a vállára teszi az egyik kezét.
– Köszönöm, meg fogom hálálni.
Mielőtt kilépne az ajtón, visszafordul, ajkán nyugtalanító
mosollal.
– Bízz bennem! Elsőrangú vadat hozok neked. Olyat, amiért
egy szép plecsni jár majd neked, lesz mit nézegetned öreg
napjaidban. – Azzal bevágja maga mögött az ajtót.
A kerületi felügyelő újra felsóhajt. Egy napon, tudja jól, drágán
megfizet majd azért, hogy örökké kihúzza Gomezt a
slamasztikából.
Igen, igaz, a barátja. És a legjobb nyomozója is. A lehetetlen
küldetések kamikazéja.
Egy férfi, aki idült kétségbeesését karneváli maszk alá rejti.
Ami hol szertelen, hol groteszk. Hol ijesztő.
Gyakran ijesztő.
Egy férfi, akiben van valami különleges, amit Maillard mindig
is irigyelt tőle.
Vad elszántság, hogy szabad maradjon.

***

Gomez belöki a csoportja irodájának az ajtaját, egy műanyag

pohár hideg kávéval a kezében.
– Jó reggelt, főnök! – üdvözli Laval.
– Nem úgy volt, hogy durmolsz egyet délelőtt?
– De igen, csak túlságosan hiányzott. Nem tudtam ellenállni a
vágynak, hogy magam mellett tudjam.
Gomez kihörpinti a vacak löttyöt, így leplezi mosolyát.
– Hol vannak a többiek?
– Talán a sarki bárban – feleli Laval.
– Öt perced van rá, hogy idehozd nekem őket.
– Nem vagyok labrit.
– Mi nem vagy?
– Terelőkutya.
– Pedig néha, amikor rám nézel, az a benyomásom.
– Mert minden ön iránt érzett csodálatom kiül a szemembe,
főnök.
– Na elég a kabaréból, kerítsd elő nekem azt a tökkelütött
bandát, amit a csoportomnak vagyok kénytelen nevezni!
Abban a pillanatban, ahogy Gomez befejezi a mondatát, három
férfi lép a helyiségbe.
– Üdv, főnök! A tökkelütött banda szolgálatra jelentkezik!
Odamennek hozzá, kezet fognak vele, élen Villard kapitánnyal.
– Halljuk, hogy az éjszaka a bolondját járattad a
bűnmegelőzésiekkel!
– Épp csak egy ingyenes vezetésórát adtam nekik – feleli
Gomez. – Így legalább nem kell elvégezniük a gyorshajtási
tanfolyamot! De kár erre szót vesztegetni.
– Pedig ma reggel másról sem lehet hallani a folyosón! –
világosítja fel Villard.
– Valóban? Akkor most már értem, miért van hiány
házmesterekből: az összeset ide helyezték… Mi lenne, ha melóhoz
látnánk?

***

Gomez a kanapén hever, könyvvel a kezében. Azon ritka

Chandler-regények egyikével, amit még nem olvasott.
Ma este nincs megfigyelés. Végtére is, nem olyan égetően
sürgős a dolog. Majd visszamegy máskor, egy másik éjszaka.
Előbb-utóbb eljut Bashkimig. Ocsmány féreg, pöcegödörbe való
rohadék. Szívesen eresztene két golyót a szívébe, de az ajándék
lenne neki, nem ezt érdemli. Sokkal jobb lesz neki majd a
börtönben rohadni. Főként, hogy egy ilyen alak szükségszerűen
életfogytiglanit kap. Hacsak közbe nem jön valami. Egy szarjancsi
az igazságszolgáltatásból, aki képes tönkrevágni hónapok
munkáját.
– Alex!
Gomez leteszi a könyvét a dohányzóasztalra, feláll a kanapéról.
– Jövök – feleli, és elindul a lakás túlsó vége felé.
Bemegy a leghátsó szobába, felkapcsolja a lámpát.
– Mi a baj, drágám?
Egy ápolási ágyban egy nő fekszik, a mennyezetet bámulja. Az
arca olyan elkínzott, hogy lehetetlen megmondani a korát.
Irtózatosan sovány, mélyen beesett szeme körül lilás karikák.
Ijesztő. Ugyanakkor szép is.
Egy fajta különös, megható szépséggel.
A szenvedő emberek szépségével.
– Miért nem alszol? – kérdezi gyengéden Alexandre.
– Rosszul érzem magam.
Alex leül mellé a fotelba. A szoba olyan, akár egy kórterem. Az
ágyon oldalrács, kapaszkodó, infúziók. Semmi nem hiányzik.
Mostmár hat éve, hogy a lakás kórházzá változott.
Majd elfekvővé.
Alex megfogja a nő kezét, megszorítja, de nem túl erősen.
Különben máris véraláfutásos lenne.
– Már bevetted az összes orvosságodat – emlékezteti.
– Ha tudnád, hogy fáj!
Könnyek csorognak végig megviselt, riadt arcán. Alex nem
bírja elviselni, ha sír. Úgy érzi, mintha közben az ő bőrén meg sav
gyöngyözne.
– Ne izgasd fel magad, kérlek! Megnézem, mit tehetek.
Mindjárt visszajövök.
Alig lépi át a küszöböt, ismét felhangzik a panaszos
nyöszörgés. A konyhába siet. Kinyitja az egyik szekrényt, ami
zsúfolásig tele van gyógy szeres dobozokkal, és kiveszi a
morfiumot.
Már túllépte a maximális dózist. Na és?
Elkészíti az injekciót, közben a szobában a nyögdécselés
jajveszékeléssé élesedik.
Egyszer meg fogja ölni. A karatlanul. Vagy talán akarattal.
Mert nem hajlandó tovább nézni a szenvedését. Mert ő
mindennap ezért könyörög neki. Szavak nélkül, csupán a
szemével.
Kész akár börtönbe is menni ezért a bűnért.
Mert valószínűleg ilyen a szerelem.

***

Végre elaludt. Gomez nézi, az ágya mellett lévő fotelban ül. A

morfium ellazította a vonásait, kisimította az arcát. Kicsit
visszaadott valamit eredeti szépségéből.
Akkor is ilyen lesz, amikor majd átbillen a halálba? Alexandre
reméli. Valójában ez az utolsó reménye.
Még nem tudja, mikor következik be.
Néha azért imádkozik, hogy mielőbb. Néha azért bőg, minél
később.
Hiányozni fog neki.
Egy haldokló rabszolgájává vált. Dönthetett volna úgy is, hogy
a sorsára hagyja. Hogy átengedi a fehér köpenyeseknek. De akkor
akár szíven is szúrhatta volna magát. Hiszen nem tud meglenni
nélküle.
Lassan ő is elalszik. Keze a kezén. Készen arra, hogy elmenjen
vele együtt.
Az arcáról álmodik. Az igazi arcáról, a betegség előttiről. Az
elenyészett mosolyáról. Az elfeledett nevetéséről. Azt álmodja,
hogy megadja neki azt, amit vár tőle. A feltámadást. A
megszabadulást.
A halált.

***

Gomez rágyújt egy Marlboróra, fenékkel nekitámaszkodik a

407-esnek. Kicsit ideges, épp csak egy icipicit.
Hirtelen megpillantja, amint kilép a kapitányságról.
– Valentine!
A fiatal nő felé fordítja a fejét, egy pillanatra meghökken.
Gomez odamegy hozzá, mosolyogva, magabiztos léptekkel.
– Jó estét, Valentine! Már vártam.
– De… Honnan tudja, hánykor…
– Informálódtam. Mondták, hogy ma ötkor végez. Szerettem
volna mégegyszer bocsánatot kérni a múltkoriért.
– Ez kedves magától. Bár én… inkább viccesnek találtam! –
vallja meg a fiatal nő.
– Annál jobb. Valójában az volt a tervem, hogy egy
vacsorameghívással engesztelem ki.
A nő még jobban elhűl. A tekintete ösztönösen Alexandre bal
kezére vándorol. Pontosabban a gyűrűsujjára. Egyszerű jegygyűrű.
És láthatólag régi.
– Igen, nős vagyok – erősíti meg Gomez. – Azt mondtam,
étterembe akarom vinni, nem szállodába.
Valentine elpirul, a kapitányság ajtaját bámulja.
– Szóval, mehet a vacsora?
– Nem is tudom.
– Hogy hogy? Van kedve velem tölteni egy estét, vagy nincs?
Valentine félszegen elmosolyodik, hezitál.
– Melyik este ér rá a héten? – kérdi Gomez.
– Holnap.
– Nekem megfelel. Nyolckor ott vagyok magáért.
A nő megadja a címét, még mindig feszeng, Alexandre kezet
csókol neki, és elindul vissza az autóhoz.
– Várjon! – kiált utána Valentine. – Hová fogunk menni?
– Még nem tudom. Miért?
– Hogy tudjam, mit vegyek fel.
Gomez vigyorog, a nő értetlenül néz rá.
– Ne felejtse el, Valentine, hogy zsaru vagyok.
– Na és?
– És zsarufizetésem van. Egyébként maga így is, úgy is
tökéletes lesz, emiatt nem aggódom.

***

Gomez lassan kaptat fölfelé a lépcsőn, láthatatlan vasgolyót

vonszol maga után. A másodikra érve összetalálkozik a
szomszédasszonnyal, egy idős hölggyel, aki mindig olyan, mint
akit skatulyából húztak ki; mintha ezzel akarná leplezni, hogy nem
tud jóllakni mindennap.
– Jó estét, uram!
Gomez ki nem állhatja. Pedig kedves, tapintatos asszony.
Mégis utálja. Semmi elfogadható oka nincs rá. Csak azért gyűlöli,
mert jócskán benne jár a korban. Ami Sophie-nak soha nem fog
megadatni.
Azért egy mosollyal visszaköszön, és bemegy a lakásába.
Martine az étkezőben üldögél, egy magazint lapozgat. Alexandre
lepakolja a sarki boltban vásárolt holmikat, és odalép hozzá, hogy
kezet szorítson vele.
– Hogy telt a mai nap?
– Éltünk már rosszabbat is. Reggel nem volt formában, de
aztán jobban lett.
– Holnap este tudna tovább maradni?
– Persze – bólint a házi betegápoló. – Semmi akadálya.
Alexandre kikíséri, aztán egy kis ideig úgy áll ott, szemben a
csukott ajtóval, mint aki a menekülésen gondolkozik vagy egy
nehéz csatának néz elébe.
Pedig csak ugyanannak, mint mindig.
Végül leveszi a dzsekijét, a fegyverét lerakja a nappaliban az
asztalra. Lábujjhegyen oson be a szobába, de Sophie kinyitja a
szemét, mielőtt még odaérne hozzá. Rámosolyog, a kezét nyújtja.
Alexandre hosszan megcsókolja a homlokát.
– Szia, szépségem… hogy érzed magad?
– Tűrhetően. És te?
– Megvagyok.
Leül mellé a fotelba, nem engedi el a kezét, ami olyan hideg,
mint a halál. Már most.
– Éhes vagy? Mit ennél?
Sophie kicsit gondolkozik, végül vajas-fokhagy más tésztát kér.
– Máris készítem – mondja Alexandre. – Csak előtte gyorsan
letusolok.
– Nekem nem sürgős… Bőven van időm, tudod!
Nevet, Alex újra megcsókolja. Megvárja, hogy kiérjen a
fürdőszobába, csak akkor bőgi el magát. Hosszú percekig
mozdulatlanul áll a kissé túl forró vízsugár alatt, szabad folyást
engedve a könnyeinek. Nem igazán tudja, mit vagy kit sirat, olyan,
mint egy megrettent kölyök.
Valószínűleg saját magát. Hogy hamarosan megözvegyül.
Negyvenkét évesen.
Saját magát, mert nem tudja, hogy is bírja ki ezt az életet. Azt,
hogy mivé lett ő.
Saját magát, mert nem tudja, hogy fogja kibírni. Az életet
nélküle.
Végül kilép a fürdőkádból, magára kap egy pólót meg egy régi
farmert. Miközben a vacsorát készíti, fél füllel a híreket hallgatja a
rádióban. Még mindig sír, egyfolytában, észre sem veszi. Puszta
megszokás.
A tányérokat tálcára rakja, és felszárítja a könnyeit, mielőtt
visszaindulna a szobába.
– Asszonyom, tálalva!
Segít neki felülni; az erőfeszítéstől Sophie arca grimaszba
torzul, erősen rátör a köhögés. De rögtön utána visszanyeri a
mosolyát.
– Hiányoztál nekem ma – mondja.
– Csak ma?
Sophie újra nevet, Alexandre rákacsint.
– Jó étvágyat, szerelmem!
Nekikezdenek a vacsorának, a pillantásuk egy másba
kapcsolódik. Alex elmeséli a napját, mindenféle mókás sztorikat
talál ki. Sophie-t nem lehet becsapni, tudja, hogy igazából nagy on
hálátlan mesterség az övé, de ma este szívesen mosolyog. Martine
valószínűleg nem fukarkodott a morfiummal.
Alexandre kiviszi a tálcát, készít neki egy teát.
– Ideengedsz? – kérdi rimánkodva.
Elnyúlik Sophie mellett, a karjába veszi. Az ágy tényleg nagyon
keskeny. Még senkinek nem jutott eszébe dupla betegágyat
gyártani. Mintha a betegség kizárná a szerelmet.
– Holnap este későn fogok hazajönni – jelenti be Gomez.
– Megfigyelés?
– Nem.
Sophie ajka végtelenül szomorú mosolyra húzódik. Még
szorosabban Alexandre-hoz bújik, beszívja könnyű parfümjének
illatát. Az agyában feléled a vágy. De csak az agyában.
Másutt már halott.
– Hogy hívják?
– Valentine.
– Szép név… Hány éves?
– Nem tudom. Mindenesetre még nincs harminc.
Egy darabig hallgatnak. Sophie megsimogatja az arcát, a keze
elidőzik a száján.
– Ne okozz neki túl sok szenvedést – mondja végül. – Ő nem
tehet semmiről.

***

– Nézte a meccset, főnök?

Gomez leengedi az újságját, a szemét Lavalra emeli, aki úgy
vigyorog rá, mint egy rakoncátlan kölyök.
– Nem látod, hogy el vagyok foglalva? Úgy hogy hagyj békén,
légy szíves.
Laval nem tágít, a hátsóját leengedi a parancsnok íróasztalára.
– Óriási volt, nem?
– Nincs tévém – sóhajtja Gomez.
A hadnagy szeme kikerekedik, mintha a crô-magnoni ősember
ülne vele szemben.
– Maga hülyéskedik velem, ilyen nem létezik!
– De igen, létezik. Egyelőre megengedi a törvény… Lehet,
hogy már nem sokáig, ezért kihasználom.
– De akkor mit csinál esténként?
Alexandre őszintén sajnálkozó arccal néz rá.
– Keress magadnak egy feleséget, meglátod, ő majd megtanít
erre-arra – tanácsolja, és újra belemerül a napilapba.
– Aha! Most már értem, miért néz ki úgy minden reggel, mint a
mosott rongy. Ha minden estét azzal tölt, hogy…
– Amúgy van valami érdemleges közölnivalód? – szakítja félbe
Gomez.
– Jövő szombaton bulit rendezünk Villard-nál. Az egész csapat
ott lesz.
– Érezzétek jól magatokat!
– Maga is hivatalos – teszi hozzá a hadnagy.
A parancsnok megadja magát, összehajtja az újságját.
– Mire akarsz kilyukadni?
– Fogadtam, hogy sikerül rábeszélnem, hogy eljöjjön. Kétszáz
euróban.
– Te meghibbantál!
– Ugyan már, főnök… Ne hagyjon pácban!
Gomez sandán rámosolyog.
– Oké, elmegyek. Ha felezünk.
– Csúcs! Tudtam, hogy számíthatok magára! Természetesen az
oldalbordák is hivatalosak! Így legalább abban a
megtiszteltetésben lesz részünk, hogy megismerhetjük bájos
hitvesét!
Gomez tovább mosolyog. A látszat tökéletes marad a torkát
fojtogató fájdalom ellenére.
– Arra ne számíts! Azt hiszed, kedve lenne elrontani az estéjét
egy hozzád hasonló tökfejjel?
– Hát, őszintén szólva a fogadás úgy szólt, hogy arra beszélem
rá, a feleségével együtt jöjjön el. Könyörgöm, tegye meg a
kedvemért!
– Sajnálom, kidobtál az ablakon kétszáz eurót.
– Villard figyelmeztetett, hogy nehéz lesz – nyöszörög Laval. –
Idestova három éve dolgozik magával, és még fényképen se látta.
– Elég a cirkuszból! – pirít rá Gomez.
– Miért rejtegeti így előlünk? Talán attól tart, hogy lecsapjuk a
kezéről, vagy mi?
A Kölyök felröhög, Gomez tetőtől talpig végigméri.
– Tényleg azt hiszed, hogy elhagyna egy hozzád hasonló
agyalágyultért? Ne álmodozz!
Ezen a ponton Villard is bekapcsolódik. A válaszfal túlsó
oldalán egy szót sem mulasztott a beszélgetésből.
– Mondtam neked, hogy lehetetlen. Biztos vagyok benne, hogy
hét lakat alatt őrzi.
– Hagyjatok, srácok! – mondja halkan Gomez. – Menjetek
vissza játszani a homokozóba.
Laval még egy kísérletet tesz.
– Tényleg nagyon szeretnénk megismerni azt az asszonyt, aki
húsz éve képes elviselni magát. Még egy kitüntetést is készültünk
adományozni neki szombat este!
– A helytállás érdemrendjét! – tromfol rá Villard.
Miközben az emberei viccelődnek, Gomez kifürkészhetetlen
marad. Tökéletesen képes titkolni, hogy épp kiskanállal eszegetik
a szívét.

***

Gomez lassít, hogy ellenőrizze az utca nevét. Lakópark

Évryben. Az egymás mellett sorakozó házak zavaróan hasonlóak.
Nem tanácsos holtrészegen hazatámolyogni, mert az ember a
végén még eltéveszti a kéglit, és a szomszéd ágyában köt ki.
A lehangoló babaházkollekció egyikében lakik Valentine.
A parancsnok ekkor meg is pillantja a fiatal nőt, aki már a
járdán várakozik.
– Jó estét, Valentine! Pattanjon be…
A fiatal nő beszáll, érezhető feszély ezettséggel néz rá.
– Ragyogóan fest. Ez a ruha sokkal jobban áll magának, mint
az uniformis.
– Amin nincs mit csodálkozni.
– Igaz. Mehetünk?
Valentine bólint, Gomez egyesbe teszi a kocsit.
– Lazítson! Nem fogom megenni.
– Nem is vagyok ehető.
Gomez elneveti magát. Egy piros lámpát kihasználva mélyen a
szemébe néz.
– Pedig igencsak étvágygerjesztő!
Valentine elpirul, de azonnal visszavág.
– A mérgező növények mind azok.
Gomez rágyújt, lehúzza az ablakot.
– Remélem, nem zavarja.
– De igen.
– Sebaj.
– Egy gáláns férfi eldobná a cigarettáját.
– Nem – jelenti ki Gomez. – Egy gáláns férfi engedélyt kért
volna, mielőtt rágyújt. Én nem tartozom a gáláns férfiak közé.
– Köszönöm, hogy figy elmeztet, parancsnok!
– Könyörgöm, szólítson Alexandre-nak! Különben én meg
rendőrnőnek szólítom.
– Oké, Alexandre. Hová megyünk?
– Tudok egy helyes kis éttermet a Marne partján. Mit szól
hozzá?
Az autó visszakanyarodik Párizs felé, jó darabig csendben
ülnek egy más mellett.
– Miért fogadta el a meghívásomat? – szegezi neki hirtelen a
kérdést Alexandre.
– Az igazat megvallva én is ezen töprengek.
– Talán azért, mert ellenállhatatlannak talál?
Valentine felé fordítja a fejét, közel jár ahhoz, hogy elnevesse
magát.
– Valami ilyesmiről lehet szó, valóban.
– Mindenesetre én… ellenállhatatlannak találom magát.
– Igen, erre már rájöttem. De inkább az utat kellene néznie. Ha
kivágódom a szélvédőn, sokkal kevésbé leszek ellenállhatatlan.
Alexandre újra felnevet. Nem gondolta volna, hogy ilyen csípős
nyelve van, kellemesen meg van lepve.
– Elvileg hol van most? – kérdezi Valentine.
– Tessék?
– A felesége számára – pontosít a fiatal nő.
– Magával.
– Gúnyolódik velem?
– A világért sem! Elmondtam neki, hogy egy ifjú hölggyel lesz
randevúm, akit Valentine-nak hívnak. Egyébként szépnek találja a
nevét.
– Nem féltékeny?
– De, természetesen az.
Valentine nem igazán tudja, hányadán is áll.
– Ugrat engem. Biztosan azt gondolja, hogy dolgozni ment.
– Nem köteles hinni nekem. De biztosíthatom afelől, hogy a
feleségem tökéletesen tudja, mit csinálok éppen.
– Remek… És mit csinál éppen?
Gomez észrevesz egy szabad helyet, kifogástalanul beáll elsőre.
– Nem felel a kérdésemre, Alexandre? – unszolja Valentine.
Gomez megkerüli a kocsit, hogy kinyissa neki az ajtót.
– Vacsorázni viszek egy nem ehető, de kifejezetten vonzó
mérgező növényt.
– És nem fél a mérgezéstől? – kérdezi pajkosan Valentine,
kiszállva az autóból.
– Én immunis vagyok, kisasszony!
Azzal kézen fogja, és magával húzza az étterem felé.
– És éhes.

***

Gomez leparkol a ház előtt, de a motort nem állítja le.

– Megérkeztünk, Valentine.
A fiatal nő most megint olyan, mint egy megszeppent diáklány.
Pedig egész este a pimaszság és a merészség álarca mögé bújt. De
most elérkezett a döntő pillanat, amikor a látszat semmivé lesz.
Azt várja, hogy a férfi a karjába vonja, hogy megcsókolja, ő sose
merne kezdeményezni. Ehhez azonban Alexandre-nak először le
kellene kapcsolnia a gyújtást.
Habozik, hogy kiszálljon-e, végül nem tudja rászánni magát.
– Nem kéri, hogy hívjam be egy utolsó pohár italra? – kérdezi
olyan hangon, mint aki eleve bocsánatot kér ekkora merészségért.
Őziketekintettel, ártatlan mosollyal fürkészi Gomezt.
– Nem.
Valentine ajkáról lehervad a mosoly, letaglózta ez a szó. Úgy
érintette, mintha pofon vágta volna.
Alexandre az utat nézi, keze a kormányon. Pedig biztos volt
magában. Tudta, mit keres, vagy inkább mit akar lopni magának,
amikor elhívta a lányt, hogy töltse vele az estét. Meg akarta
nyugtatni magát. Hogy nem csak egy leendő özvegy, hanem még
mindig hódítani tudó férfi is. A szomját akarta oltani, az éhségét
csillapítani. Elfelejteni a balsorsát. Felejteni akart.
Csakhogy szüntelen őrá gondol. Most és mindig.
Csakhogy Valentine túl sebezhető ahhoz, hogy vele elégítse ki
bevallhatatlan vágyait. Többet érdemel annál, hogy
fájdalomcsillapítóként használja.
– Ne haragudjon rám, Valentine! Kérem. Sajnálom, de nem
tehetem.
– A felesége miatt?
Hallgatással felel.
– Azt hittem, tud róla – mosolyog szomorúan Valentine.
– Tud. Sőt még biztatott is, hogy találkozzam magával ma este.
– Már nem szeretik egy mást, igaz?
– Haldoklik. És ugyanúgy szeretjük egy mást, mint a legelső
napon.
Újabb sokk Valentine-nak. Még az elsőnél is nagyobb.
Alexandre a jegygyűrűjét nézi. Minden egyes szó a szívébe váj.
– Pedig egész kellemes esténk volt, nem? És én most mindent
elrontok…
– Ne mondjon ilyet, Alexandre!
Fájdalmas csend telepszik rájuk.
– Te csodálatos lány vagy, Valentine – szólal meg hirtelen újra
Gomez. – Nem akarlak kihasználni. Megsebeznélek, és azt nem
akarom. Na menj, indulj!
Valentine az arca felé nyújtja a kezét. De még azelőtt
megállítja, mielőtt megérintené.
– Egyszerűen csak beszélgethetnénk – mondja.
Őszintén beszél, Gomez látja a szemén. Még annál is
csodálatosabb, mint gondolta.
– Hogy a szenvedésemről meséljek neked? Nem ezt
érdemled… Hogy szánalmat ébresszek benned? Azt meg én nem
érdemlem. Mondom, hogy menj.
– Szerencsés, hogy vagy neki. Hogy szereted.
Gomez úgy érzi, láthatatlan kéz fojtogatja.
Valentine néhány szót firkant egy papír zsebkendőre, otthagyja
a műszerfalon, és becsapja maga után az ajtót. Gomez megvárja,
hogy belépjen a kapun, csak akkor indít. A zonnal rágyújt egy
cigarettára, és bekapcsolja a rádiót.
Az utca végén az úttest kellős közepén megáll. Vad fájdalom
mar a zsigereibe. A könnyek sem hajlandók megkönnyebbülést
hozni. Voltaképpen semmi nem tud megkönnyebbülést hozni.
Talán csak az, ha ő is elmegy vele együtt.
Felveszi a papír zsebkendőt, felkapcsolja a menny ezeti lámpát.
Egy mobilszám van rajta és néhány szó. Ha szük séged lenne rám.

***

Martine elszenderült a nappaliban, Alexandre nem túl

kíméletesen ébreszti fel.
– Hazavigyem? – ajánlja fel.
– Nem, köszönöm, kocsival vagyok – feleli az ápolónő, és
felveszi a kabátját.
– Jól van. Mindenesetre köszönöm, hogy ilyen sokáig itt
maradt.
Amint az asszony elmegy , Alexandre beáll a zuhany alá, és
hosszú percekig ott marad. Pedig semmilyen bűnt nem kell
lemosnia magáról.
Ahogy elhúzza a fürdőkád függönyét, döbbenten pillantja meg
Sophie-t. A kis hokedlin ül, mellette a mankói.
– Miért keltél fel? – kap maga köré Alex egy törülközőt.
Sophie szomorúan mosolyog, nézi, ahogy kutyafuttában
törülközik.
– Vártalak.
Gomez a karjába szorítja, kicsit túl erősen is. Mintha meg
akarná fojtani.
– Nem szabad felkelned! – dorgálja meg szelíden. – Eleshetsz.
– Azt csinálok, amit akarok. És amúgy már elestem… Beléd
estem, jó régen.
Alexandre a két keze közé fogja az arcát, megcsókolja.
– Jól telt az estéd? – kérdezi Sophie.
Látja, hogy Alexandre nyakán megfeszülnek az izmok.
– Igen – feleli.
– Lefeküdtél vele?
Sophie nem is tudja, mit vár, igent vagy nemet. Csak azt tudja,
hogy Alexandre nem fog hazudni neki. A mióta hármasban élnek a
halállal, száműzték a hazugságot.
– Nem.
– Legalább megcsókoltad?
– Hagyd abba, kérlek!
Segít neki visszamenni a szobába, leül az ágy szélére.
– Alex, nekem még sokkal nehezebb lesz, ha…
– Hallgass! – parancsol rá a férfi.
– Nem, nem hallgatok!
A hangja szelíd, de határozott.
– Még fiatal vagy, meg kell ígérned, hogy újrakezded az
életedet egy másik nővel.
Gomez lehunyja a szemét, megpróbál uralkodni magán.
– Alex, ez fontos nekem. Fontos, hogy tudjam, lesz valaki,
akibe kapaszkodhatsz. Hogy nem fogsz utánam jönni. Hogy te a
felszínen maradsz, míg én elsüllyedek a semmiben.
– Nem bírom…
Hirtelen nagyot rúg a fotelba.
– Nem bírom! – üvölti.
– Nyugodj meg! – könyörög a felesége.
De késő, már elvesztette az önuralmát. Beleöklöz a falakba, a
bútorokba, eszelősen ordít. Sophie nehézkesen újra feláll, elindul
a szobában dúló tornádó felé.
– Alex, csillapodj, kérlek!
Nem szabad most hozzáérnie, még őt is a padlóra küldi.
– Szerelmem, kérlek szépen…
Aztán egyik pillanatról a másikra abbahagyja a csapkodást.
Kimerült. A folytatás még szörnyűbb lesz, Sophie tisztában van
vele. A harag az, ami talpon tartja.
Visszaül az ágyra, Alexandre a lábához roskad. Sophie a hajába
túr, Gomez sírva fakad, homlokát a felesége ölébe hajtja.
– Megtiltom, hogy arra gondolj – suttogja Sophie. – Nincs
jogod ezzel sújtani, Alex!

***

VILÁGOS FÁBÓL KÉSZÜLT KOPORSÓ, arany kereszttel a

közepén. Lassan ereszkedik lefelé egy feneketlen gödörbe.
Gomez felriad, szeme Sophie szemét keresi. A felesége
rámosolyog, Alexandre megnyugszik. Még egy nap, amikor itt
lesz.
Sophie két órája várja, hogy Alexandre felébredjen zaklatott
álmából. Két órája hallgatja el a fájdalmát, két órája rágódik, mint
már oly sokszor, azon, hogy képes a férje ilyen totális
kényelmetlenségben tölteni az éjszakáit. A fotelban görnyedezve,
egy vékony pléddel takarózva. És honnan merít utána erőt, hogy
munkába induljon; hogy úgy tegyen, mintha ez természetes lenne.
Alhatna a szomszéd szobában is, a régi hálószobájukban. Vagy
a fotel helyett beállíthatna egy tábori ágyat. De nem, ő inkább így
kínozza magát, mintha csak vele együtt akarna szenvedni.
A poklok poklát is képes lenne elviselni, csak hogy vigyázzon
rám…
Kinyújtja a jobb karját, sikerül megsimogatnia Alexandre
kezét. – Jó reggelt, szépségem! Jól aludtál?
– Igen.
Gomez nyújtózkodik, megcsókolja. Egy pillantást vet az
ébresztőórás rádióra, megállapítja, hogy már nyolc óra van,
kimegy a szobából.
Gépies mozdulattal bekapcsolja a rádiót, vizet forral. A
konyhaszekrényből elkezdi kiszedegetni a gyógyszereket. Fejből
tudja az adagolást, szinte csukott szemmel is képes lenne
megcsinálni. Lehet, hogy az sem változtatna sokat, ha
eltévesztené. Néha el is töpreng rajta, érnek-e egy általán valamit
ezek az orvosságok. A morfiumot leszámítva, persze.
Futólag eszébe villan Valentine, úgy képzeli, még alszik, önző
módon azt reméli, róla álmodik. Még egy apró fájdalom,
beleveszve a kínok özönébe, amivel oly régóta kell szembenéznie.
Visszamegy a feleségéhez, segít neki felülni az ágyban, leteszi
elé a kizárólag színes pirulákból álló reggelit.
– A napi adagom – sóhajtja Sophie.
– Jó étvágyat, drágám! – kajánkodik Alex.
Felhajtja a kávéját.
– Nem eszel semmit? – csodálkozik Sophie.
– Nem igazán vagyok éhes. Bo… Ne haragudj a tegnap estéért.
Nem lenne szabad így felhúznom magam.
– Azt teszed, amit bírsz. – Sophie megsimítja borostás arcát. –
Az én hibám. De szükségem van rá, hogy tudjam, nem maradsz
egyedül. És főként, hogy nem követed el azt a hülyeséget, hogy
utánam jössz.
Gomez torka úgy bedagad, hogy alig kap levegőt.
– Tudom, hogy nem szereted, ha erről beszélek, de muszáj ezt
megígérned, Alex.
– És ha egy időre leállnék a munkával? – veti fel a férfi.
Ügyes terelés.
– Bemegyek Maillard-hoz, kérek tőle egy év pihenőt. Akkor
mindig melletted lennék.
Mindketten tudják, hogy nincs már előttük egy év.
– Szükséged van rá, hogy kimozdulj itthonról, Alex. Szükséged
van rá, hogy mást is láss, mást is csinálj.
A beszéd kimeríti, Sophie vár, hogy újra rendesen kapjon
levegőt.
– Nem akarom, hogy itt topogj körülöttem, és nézd, ahogy
agonizálok. Az borzasztó lenne. Neked éppúgy, mint nekem. És
különben is, szereted a munkádat.
– Erre majd még visszatérünk – mondja Gomez, és feláll. –
Most készülődnöm kell.
Sophie hallja, hogy magára csukja a fürdőszoba ajtaját,
hallgatja a villany borotva zúgását, a víz csobogását. Az ablak felé
fordítja a fejét. Az ég, bár barátságtalan, úgy vonzza, mint lepkét a
fény. Megfogja a feje fölött a kapaszkodót, lassan kiül az ágy
szélére.
Még nincs negyvenéves. Néhány hónap múlva lesz annyi, ha
megéri.
Kézbe veszi a mankóit, lecsúszik az ágyról. A mint a lába a
padlót érinti, rátámaszkodik a két botra. Betegségtől meggyötört
arca fájdalmasan megvonaglik.
Ez a kurva betegség. Gyógyíthatatlan, de nem siet végezni vele.
Ízenként teszi tönkre.
Jobban szerette volna, ha villámcsapásszerűen sújt le rá a halál.
Ha Alex nem látja, hogy válik mozgó hullává. Ha más emléke
marad róla.
De az embernek nincs választása.
Legalábbis ezekben a dolgokban.
Végre eljut az ablakig, kitárja, lehunyja a szemét. Friss szél
simogatja a bőrét, elképzeli, hogy a szabadban van, valahol a
tengerparton, északon. Hogy mezítláb szalad a nedves homokban.
Hogy még tud futni, úszni. Élni. Nem csak vegetálni.
Keserves küzdelem nélkül élni. Szenvedés nélkül.
Ha lenne még egy esélye… Csak azért harcol, hogy ne haljon
meg túl hamar; az elkerülhetetlen ellen küzd. Talán ostobaság, de
az életösztön már csak ilyen.
Alexandre visszajön a szobába, felöltözve, simára borotválva.
– Vissza kellene feküdnöd.
– Nem, jó így … Szerettem volna egy kis friss levegőt szívni.
– Indulok – mondja Alexandre, és megcsókolja. – Este
találkozunk, gyönyörűm.
– Semmit nem ígértél meg – emlékezteti Sophie.
– De igen – néz le a jegygyűrűjére Gomez. – Azt ígértem, hogy
a halálig a tiéd leszek.
– Ígérd meg! – parancsolja Sophie.
– Soha!
Alexandre nagy, fáradt szemébe könnyek szöknek, de nem
enged. Még egyszer megcsókolja Sophie-t, és a karjába zárja,
mielőtt kimenne a lakásból.
A lépcsőházban összetalálkozik Martine-nal, aki jön átvenni a
stafétát.
– Vigyázzon nagyon a feleségemre! – mormogja Gomez.

***

– Viszlát holnap, te kis léhűtő! – csap Laval vállára Gomez.

– Viszlát, főnök! És szép estét!
– Neked is! Csókoltatom a tévédet.
– Roppant vicces! – dohog a hadnagy.
Gomez nem indul egyenesen haza. A forgalom láttán kirakja a
tetőre a villogót, bekapcsolja a szirénát, és keresztülszáguld a
városon.
Végre megtalálta azt, amit hetek óta keresett. A mivel örömet
szerezhet Sophie-nak. Annyira fontos neki a mosolya… Megint
csak eszébe jut, mi lesz akkor, ha ez a mosoly végleg elenyészik,
amikor a halál megdermeszti a vonásait. És megszabadítja végre a
fájdalomtól. Egy lehangoló kis bolt előtt állítja le az autót.
Antikvárium. Odabenn egy szál vevő sincs, nem is érti, hogy tud
megélni a kereskedő.
– Jó estét, Alexandre Gomez vagyok.
– Á, ön az, már vártam!
Az antikvárius elővesz a kassza alól egy könyvet, leteszi a
parancsnok elé.
– Tessék, itt van, amit keresett.
Gomez önelégülten mosolyog. Egy olyan könyv, amit már
ősidők óta nem lehet kapni, sosem adták ki újra. Egy regény, amit
Sophie még fiatalkorában olvasott, és mély benyomást tett rá. Egy
regény, amit feltétlenül el akar még egy szer olvasni, mielőtt…
Nem kerül épp kevésbe, de Gomez úgy érzi, felbecsülhetetlen
értékű kincset tart a kezében. Fizet, ajándékcsomagolást kér, és
visszaszáll a kocsijába. A könyvet az anyósülésre teszi, és újra
bekapcsolja a szirénát.

***

ALEXANDRE FUTVA MEGY FEL A LÉPCSŐN. Előre

élvezi, milyen hatást fog majd kiváltani az ajándék, alig várja,
hogy odaadhassa. Megígérte Sophie-nak, hogy előkeríti ezt a
könyvet. És ő mindig állja a szavát.
Martine-t a nappaliban találja, egy ostoba pletykalapot
olvasgat, szemlátomást nagyon kedveli ezt a műfajt.
– Jó estét, uram! Halkan beszéljen, alszik.
– Rendben – suttogja Alexandre. – Milyen volt a nap?
Martine vállat von.
– Szükség volt morfiumra. Fájdalmai voltak.
Gomez ajkáról leolvad a mosoly.
– De úgy tűnik, most jobban van – folytatja Martine. – Nemrég
benéztem hozzá, mélyen alszik. Próbálja meg nem felébreszteni. –
Jól van. Szép estét!
Kikíséri, az ajtóban kezet szorít vele.
– Viszontlátásra holnap!
Mivel kicsit frusztrálja, hogy nem tudja rögtön odaadni az
ajándékot, Alexandre úgy dönt, leteszi az éjjeliszekrényre, hogy
Sophie rögtön meglássa, amikor felébred. Nesztelenül beoson a
szobába. Az éjjeli lámpa fel van kapcsolva.
Sophie arcát lágy fény világítja meg. Halott.
A szeme nyitva, a plafonra mered.
– Szia, gyönyörűm! Azt hittem, alszol… Van számodra egy meglepetésem!

***

Meg sem hallja, hogy Martine bejön. Túlságosan messze jár.

Áthatolhatatlan fájdalom-, bánat- és félelempáncél veszi körül.
– Jó reggelt, Sophie!
Az asszony megtorpan a szoba küszöbén. Először Alexandre-t
látja meg, ahogy a földön gubbaszt, alig lehet ráismerni. A jobb
kezében pisztoly.
A szeme Sophie-ra vándorol.
– Édes istenem…
Néhány másodpercig letaglózva áll, majd ráeszmél, hogy
cselekednie kell. Odamegy a férfihez, lehajol hozzá.
– Gomez úr, legyen szíves, adja ide nekem azt a fegyvert!
A kezét nyújtja felé, de Alexandre észre sem veszi, szemét a
feleségére szegezi. Mintha attól félne, ha elfordítja róla a
tekintetét, örökre eltűnik.
– Adja ide a fegyverét, Gomez úr! – ismétli meg végtelen
szelídséggel Martine.
– Hagyjon bennünket! Menjen el!
– Nem, Alexandre. Nem tehetem. Adja ide a fegyvert, akkor
elmegyek.
Gomez végre felé fordítja a szemét. Azokat az eszelős
szemeket. Hátborzongatóan szépek.
Hátborzongatóan szomorúak.
Martine előrenyúl, megfogja a pisztolyt.
– Gyerünk, Alexandre, engedje el!
Gomez szétnyitja az ujjait, Martine a markolatánál fogva
elveszi tőle a Sig-Sauert, kisiet, hogy biztos helyre tegye. A mikor
visszajön, Gomezt ugyanabban a helyzetben találja. Mintha
mindörökre kővé dermedt volna.
Martine ráhúzza a takarót Sophie fejére. Mintha a halálnak nem
lehetne arca.
– Ne! – ordít fel Gomez. – Ne nyúljon hozzá!
Feláll, Martine ösztönösen hátrább lép.
Ezek az eszelős szemek. Amik mostmár őrá merednek.
– Nyugodjon meg, kérem…
Martine minden hirtelen mozdulattól óvakodva kihátrál a
szobából, a folyosón előveszi a mobilját. Mielőtt azonban
tárcsázna, inkább kimegy a lakásból.
Alexandre reszkető kézzel lejjebb húzza a takarót.
– Itt vagyok – mormogja. – Senki nem nyúlhat hozzád. Senki.

***

– Főnök?
Gomez tudja, hogy ismeri ezt a hangot. De már nem emlékszik
rá, hogy kihez is tartozik. Talán amiatt a szarság miatt nem, amit
reggel a doki belenyomott. Vagy talán kezd megőrülni. Ezúttal
tényleg.
Laval jelenik meg a szoba küszöbén.
– Nyitva volt az ajtó – mentegetőzik.
Gomez felemeli a fejét, a hadnagy alig észrevehetően
hátrahőköl, ahogy meglátja az ismerős arcot. Végtelenül
elgyötörten.
Ránéz a betegágyra, nehezen tudja elhinni, hogy ennyi ideig
semmiről sem tudott. Visszagondol a múltkori beszélgetésükre a
Villard-nál rendezett buliról, gyermeki szemébe könnyek szöknek.
– Maillard szólt… Ő mondta, hogy jöjjek el.
– Tűnj innét! Egy edül akarok lenni.
– Az ápolónő telefonált neki, aki a feleségét gondozta.
Maillard épp Marseille-ben van, ezért felhívott, és mindent
elmondott. Én nem tudtam… Ahogy rajta kívül más sem. Arra
kért, maradjak magával.
– Menj el!
– Nem. Nem megyek. Nem maradhat egyedül. Most nem.
A hadnagy egy lépést tesz a főnöke felé, aztán megtorpan. Most
veszi csak észre a fegyvert a kezében.
Nem szabad siettetni.
Ő is lecsúszik mellé a fal tövébe. Hogy ugyanabban a
testhelyzetben legyen.
– El kellett volna mondania nekünk.
– Ugyan mit változtatott volna?
– Talán a segítségére lehettünk volna.
Gomez torkából ideges nevetésféle tör fel, keze erősebben
szorítja a Sig-Sauer markolatát.
– Le kéne lépned, hadnagy.
– Nem, főnök. Nem hagy om itt.
– Félsz, hogy lepuffantom magam?
Laval elgondolkozik, mielőtt válaszolna.
– Utána akar menni, igaz?
– Úgysem mehetek utána. Ez az egész baromság.
– Én is így gondolom. Ahol ő van, ott már nincs szenvedés.
– Én viszont szenvedek.
– Képzelem.
– Nem tudhatod.
– Azt mondtam, képzelem, nem azt, hogy tudom… Minden
szónak jelentősége van, főnök. Maga tanított erre.
Egy kis ideig csöndben ülnek.
– Nem akadályozhatom meg, hogy kinyírja magát, ha igazán ezt
akarja – szólal meg újra Laval. – De… azért szeretném
megpróbálni.
A hadnagy ismét elhallgat. Nyugodtnak látszik, pedig a
koponyájában vihar tombol. Mit mondjon neki? Hogy bírja
maradásra? Az ösztönödre hallgass, Kölyök! Gomez szokta ezt
mondogatni. Csakhogy most egy rossz lépés az életébe kerülhet.
Néhány perc múlva nekidurálja magát.
– Szerette őt, ugye?
Gomez lehunyja a szemét.
– Tűnés!
– Válaszoljon a kérdésemre, és békén hagyom.
– Mindennél jobban – suttogja Alexandre.
– Ha kiloccsantja az agyát, a fájdalma megszűnik, az biztos. De
nem csak a fájdalmat fogja elfelejteni. Hanem mindent.
Gomez a térdére hajtja a fejét, kezét a koponyájára szorítja.
Úgy érzi, mindjárt szétrobban a feje. Mielőtt még meghúzná a
ravaszt.
– El fogja felejteni, hogy ki volt ő. Hogy mit jelentettek
egymásnak.
Alexandre úgy érzi, mintha fiatal kollégája szögeket verne a
gerincébe.
– Senki nem ismerte őt jobban, mint maga, gondolom. Szóval,
ha szét akarja lőni a fejét, nem lesz többé hely, ahol létezhetne.
– Hallgass! – rimánkodik Gomez. – Könyörgöm, hallgass…
Laval érzi, hogy célba talált. A megfelelő ponton. A megfelelő
időben.
– Rendben, hallgatok… Jut eszembe: rájöttünk, hol dekkol
Nikolle.
Alexandre még mindig lehajtja a fejét, mintha nem is hallotta
volna.
– Alban Nikolle, Bashkim jobbkeze – emlékezteti Laval. – És
ezt magának köszönhetjük.
A parancsnok továbbra sem reagál. A fiatal zsaru azonban nem
tágít.
– Emlékszik arra a fazonra, aki a Fraternité utca 29-ben lakott?
Na, rátapadtunk, és ő vezetett el minket Nikolléhoz. Van egy
kérója Kremlin-Bicêtre-ben. És érzem, hogy ő pedig hamarosan
elvezet bennünket Bashkimhoz. Lehallgatott
telefonbeszélgetésekből kiderült, hogy az a gané épp
Franciaországban van. Gondoltam, nem árt, ha tudja.
Gomez végre felemeli a fejét, és váratlan gyengédséggel néz a
hadnagy ra.
– Tomor Bashkim itt van – nyom meg minden egyes szót Laval.
– Itt, Franciaországban. Egészen pontosan Val-de-Marne-ban. És a
cimborája hamarosan elvezet minket hozzá, ebben biztos vagyok.
De ez a szemétláda a magáé, főnök. Ezt nem felejtettük el. Szóval
melegen tartjuk magának, amíg vissza nem tér közénk. Addig
várunk, amíg kell… Kér egy cigarettát?
Alexandre bólint, Laval a padlón odacsúsztatja neki a dobozt és
az öngyújtót. Alexandre végre leteszi a fegyvert. Bizonyára csak
néhány percre, persze. De ez is már valami.
– Beszéljen nekem róla – mormogja Laval. – Semmit nem
tudok a feleségéről…

***

Az ajtó kinyílik. A pokolra.

A lángtenger vöröslő torkú szörnyetegként nyeli el a koporsót.
Gomez fulladozik. Úgy érzi, mintha őt készülnének elevenen
elégetni máglyán.
Az ajtó bezárul, a szeme becsukódik. De képzeletben lát, érez
mindent. Először is a tüzet, ahogy belemar a koporsóba. A
hőséget, ami jóval az elviselhetetlen fölé emelkedik.
A húst, ami megolvad, felemésztik a lángok.
Élete szerelme elszenesedik, hamuvá válik, füstként illan el.
Szinte az ájulás határán van, annyira fáj neki.
Hogy többé nem látja mosolyogni, soha.
Többé nem hallja a hangját, a nevetését. Soha.
Szeme nem mélyed többé az övébe.
Nem érzi többé a bőrét az ujjai, az ajka alatt. Testét a teste
mellett.
Soha többé.
Az abszolút fájdalom.

***

EGY IDEIG MOZDULATLANUL ÁLL A HÁLÓSZOBAI

SZEKRÉNY ELŐTT.
Végül kivesz egy kardigánt, az egyiket, amit szeretett. Az
arcához emeli, behunyja a szemét, és hosszú percekig szívja
magába az illatát. Csak áll az üres hálószobájukban ezzel a
relikviával a kezében. A hamvasztás óta nem sírt. Nincs már hozzá
ereje.
Egyébként semmihez nincs már. Csak a fájdalomhoz. De ahhoz
nem is kell erő. Elég hozzá élni. Még ha ez csak fél élet is, az
életnek látszata csupán.
Gomez leül az ágyra, kezében a gyapjúkardigánnal. A csönddel,
ami körülveszi.
A betegség egy ribanc. Elviszi a szeretett lényt.
De a szerelmet itt hagyja.

***

– Mi lenne, ha elmennénk, és egy jót piálna?

Lavalnak sikerült elérnie, hogy a főnöke kinyissa a lakás ajtaját,
ahol sebzett vadként sáncolta el magát. Bravúros teljesítmény.
– Ismerek egy helyes kis kocsmát, nem messze innen.
– És utána? Hazatámogatsz, és levágsz a kanapéra? A milyen
rendes gyerek vagy, lehet, hogy még a csukámat is leveszed, és
betakargatsz… Holnap reggel meg okádhatnékom lesz a
macskajajtól. És szenvedni ugyanúgy fogok. Akkor meg mire
lenne jó, áruld el nekem!
Laval beéri egy sóhajtással. Mintha bármire is jó lehetne, ha az
ember leissza magát. Ha így nézzük, semminek semmi haszna.
– Mi szél hozott ide, Kölyök? Látni akartad, készen állok-e
már felvenni a szolgálatot?
– Nem, dehogy is! Még túl korai lenne…
Gomez leül vele szemben, és metsző tekintettel néz rá.
– Túl korai? Mert azt gondolod, hogy egy hónap múlva jobb
lesz? Vagy esetleg kettő múlva? Fél év múlva? Mennyire becsülöd
azt az időt, amíg így kell szenvednem? Szerinted mennyi ideig
fogok gyászolni?
Laval kicsit kigombolja az ingét.
– Nem tudom.
Gomez arcára kegyetlen mosoly ül ki. A szenvedő emberek
mosolya, akik szeretnék megosztani másokkal a szenvedésüket.
– Nem, nem tudod, hadnagy. Egyébként sem tudsz semmit.
Még tíz év múlva sem lesz jobb. Soha nem lesz jobb. Soha,
hallod?!
– Ne mondjon ilyet, főnök!
– A jövő héten visszamegyek – jelenti be ridegen Gomez. –
Már ha továbbra is gyáva leszek kiloccsantani az agyam. Ez a
válasz megfelel? És ne gyere ide nekem többet! Nincs szükségem
dadusra, hogy vigyázzon rám.
Laval feláll, felveszi a dzsekijét.
– Oké, parancsnok. Ahogy akarja. Viszlát a jövő héten!
Gomez hallja, hogy az ajtó kicsit hangosan becsapódik,
mozdulatlanul ül tovább a nappali foteljében.
Bekövetkezett az, amitől tartott. Az emberei szánakoznak rajta.
Muszáj lesz még keményebbnek mutatkoznia velük, hogy
elkerülje ezt az újabb kínszenvedést.

***

Gomez eltapossa a csikket a járdán. Furcsa érzés kinn lenni

este.
Belöki a kocsma ajtaját, azonnal fejbe vágja a zsibongás. Zene,
nevetés és beszédfoszlányok keveréke.
Még léteznek emberek, akiknek van kedvük nevetni. Mert ők
nem ismerték Sophie-t.
Megpillantja Lavalt, a pultnál ül. Ahogy gondolta. Sőt remélte.
A vállára teszi az egyik kezét, a Kölyök megfordul,
megrökönyödik.
– Főnök…
– Ne szólíts így! Itt ne.
Gomez int a pultosnak. Hogy mit akar inni? Egy Desperadót,
mi mást.
– Tudtam, hogy itt talállak.
– Szó, ami szó, gyakran itt vagyok.
– Ideje lenne találnod egy csajt – sóhajtja Alexandre.
– Találtam – árulja el a hadnagy.
– Akkor meg mi a fenét keresel itt?
– Magát vártam.
– Mesélj!
– Mit?
– Egy szerelmes történetet… Egy szépet, légy szíves.

***

GOMEZ MEGGYÚJT EGY CIGARETTÁT.

Nem siet visszatérni az irodájába, az embereihez. Az azelőtti
életéhez.
Azelőtt volt élete… Nehezére esik visszaemlékezni rá.
Elfelejtette, milyen út vezet oda.
Szemben vele ellenségként magasodik a rendőrség épülete.
Szürke és szomorú hodály.
Átfut a fején, hogy visszafordul. Visszamenekül a lakásukba,
ami ugyanolyan szomorú, mint ez az átkozott kapitányság. De
abban ott lebeg még, mint a holtak lelke, Sophie illata.
Miután elnyomta a cigarettáját, és lezárta az autót, elszánja
magát. Megígérte Lavalnak, és ő mindig betartja az ígéreteit.
Üdvözli a bejárat előtt őrségben álló újoncot, aztán
keresztülvág az előcsarnokon, gépiesen válaszolgatva a
köszönésekre.
Kerüli a pillantásokat. Kíváncsiak vagy szánakozók, őszinték
vagy hamisak – egyre megy.
Felkaptat az emeletre, megérkezik a csoportjához. Az emberei
mind ott vannak, mintha várták volna.
Hát persze hogy várták.
A belépését nehéz csönd követi. Irtózatosan nehéz csönd.
– Szevasztok, fiúk!
– Jó napot, főnök!
Senki nem tudja, mit mondhatna, Gomez arca fagyos, mint a
halál.
– Tíz perc múlva eligazítás.
Azzal az érzéssel zárkózik be az irodájába, mintha most először
tenné be ide a lábát. Tíz perc haladék. Kinyitja az ablakot,
becsukja a szemét.
Nélküled nem fogom tudni csinálni.
Nélküled nincs is kedvem csinálni.

***

LAVAL FELHAJTJA A DZSEKIJE GALLÉRJÁT.

– Szétfagyok…
Gomez huszonöt fokra állítja a klímát.
– Köszönöm! Hiányzott magával a meló, főnök.
– Hagyd az ócska dumát, jó?
Laval sóhajt egyet. Nem volt könnyű ez a nap. Az az érzése,
mintha tojásokon lépkedne. És ő még hagyján… ő már fel volt
készülve rá, nem úgy, mint a többiek, akiket telibe kapott a
főnökük új arca. Továbbra is ugyanolyan kemény, ugyanolyan
kérlelhetetlen. Csak a humora tűnt el.
Rémisztő.
A fiatal hadnagy akaratlanul már előre szánja azt a
gyanúsítottat, aki legközelebb a parancsnok keze közé kerül.
A két zsaru hamarosan megérkezik a hely színre, KremlinBicêtre-be, a Michelet utcába. A hol Alban
Nikolle, Tomor
Bashkimnak az a bizonyos haverja húzza meg magát. Egészen
pontosan a jobbkeze. Ő irányítja az ügyeit az egész párizsi
régióban. Noha már hetek óta figyelik, eddig még nem vezette el
őket a főnöke búvóhelyéig.
Alexandre-nak hirtelen megfordul a fejében, miért is jött ide.
Mit keres ő itt, ebben a kocsiban, ebben az utcában. Ebben az
életben.
Úgy rémlik, ez a munkája.
Hogy erőt merítsen, felidézi a fejébe vésődött film képkockáit.
Egy hat hónappal ezelőtti estéét. A folyóparton egy fiatal nő teste,
akivel Bashkim bánt el. Egy nőé, aki megpróbált megszökni a
rabszolgaságból. És akivel példát statuált a többi lánynak.
Alexandre tökéletesen emlékszik rá, mit érzett, amikor a lány
hullája fölé hajolt. Felfordulást a gyomrában. A Kölyök arcára is
emlékszik, mielőtt még tíz méterrel odébb ment volna okádni.
Baskhim egy gané a sok közül. Közismert futtató, aki csak
ritkán meri a lábát francia földre tenni, mivel nemzetközi
elfogatóparancs van ellene érvényben; egy francia vizsgálóbíró
adta ki, annak a nyomozásnak a keretében, amit egy prostituált
meggyilkolása, vagy inkább felkoncolása ügyében rendelt el.
Tizenhét éves, angyalarcú lány volt.
Alexandre úgy ötven méterre parkol le attól az emeletes háztól,
ahol Alban Nikolle lakik. Aztán telefonál a fiúknak, akik egy
másik kocsiból tartották szemmel a házat már kora délután óta.
– Hatóság… A helyszínen vagyunk, leléphettek.
Kezdetét veszi a hosszú várakozás. Gomez rágyújt, lehúzza az
ablakot. Laval nem szól semmit, csak újra feltűri a kabátja
gallérját.
– Fázol, Kölyök?… Én is.
Ha tudnád, mennyire. Megfagyok belül.
– Jó, hogy visszajött – dünnyögi a hadnagy.
– Jobban jártatok volna, ha nem jövök vissza – feleli
Alexandre.
– Miért mondja ezt, főnök? Hiányzott nekünk.
A parancsnok szenvtelen marad. Mintha egyetlen szó sem
érintené meg.
– Maga nélkül kicsit elveszettek voltunk.
Egy fekete kocsi hajt be szemből az utcába, és a bérház
magasságában lelassít. Egy sokhengeres német autó. BMW, a 7-es
sorozatból, sötétített üvegekkel.
Egy perccel később Nikolle lép ki a kapun, bevágja magát a
kocsiba, ami azonnal indul is, elhajt a Peugeot mellett. Laval és a
főnöke lebújnak, amennyire csak tudnak, aztán Alexandre
elfordítja az indítókulcsot. Úgy tűnik, ma este nem jöttek hiába.
*
**
A BMW kilométereken át sétáltatja őket.
Nem szabad szem elől téveszteniük, nem szabad, hogy
kiszúrják őket. Kényes művelet, amit Alexandre-nak, úgy tűnik,
bravúrosan sikerül megoldania.
A gazfickók egy nyugodt helyen állnak meg. A Peugeot, leoltott
lámpákkal, ötven méterrel feljebb. Gomez és Laval kiszállnak, és
egy cserjesor fedezékében közelebb lopakodnak.
A BMW pont alattuk van, egy barkácsáruház kihalt
parkolójában. A két zsaru alig hisz a szemének: az autótól nem
messze Bashkim és Nikolle diskurál cigarettázva.
– A kurva életbe, ott van! – suttogja Laval. – Ott van Bashkim,
a szentségit!
Gomez hallgat. A kocsit nézi, aminek most is jár a motorja. Ez
vagy azt jelenti, hogy egy harmadik ember a volánnál maradt, vagy
hogy Bashkim óvatosságból hagy ta úgy, hogy mielőbb
elhúzhasson, ha kell.
– Elkapjuk.
– Micsoda?! Nem, az lehetetlen!
Laval igy ekszik megőrizni a nyugalmát.
– Biztos vagyok benne, hogy egy harmadik fickó is van a
verdában. Mi meg csak ketten vagyunk!
– Na és? Ne felejtsd el a meglepetés erejét, fiam. Azt sosem
szabad alábecsülni. Az néha egy stukkernél is többet ér.
– Hívok erősítést.
– Nincs rá idő. Tedd el azt a telefont, Kölyök! Ez parancs.
Laval engedelmeskedik. Az ösztöne azt súgja, kapja a nyakába
a lábát, és meneküljön. Ennek ellenére ott kuporog a bokor
mögött. Lehet, hogy Gomeztől még jobban fél, mint Bashkimtól.
– Tedd fel a karszalagodat, hadnagy – utasítja a parancsnok,
miközben a karja köré csatolja a sajátját.
– Ez a fickó nem normális…
Nem lehet tudni, kiről beszél.
– Szép csöndben sarokba szorítjuk… Gy ere utánam!
Alexandre kilép a fedezékből, Laval egy másodperc elteltével
hasonlóképpen cselekszik. Nem nagyon van más választása.
Bashkim felkapja a fejét, a két férfi irányába néz, akik a füves
rézsűn rohannak lefelé. Elnyomja a cigarettáját, szemlátomást
habozik, visszaszálljon-e a kocsijába.
Gomez még jobban belehúz, néhány másodperc múlva egy
magasságba ér a kocsival.
– Jó estét, uraim! Rendőrség. Tomor Bashkim, kérem,
kövessen.
Az albán arcán semmilyen érzelem nem tükröződik.
– Talán nincs jogunk ilyenkor idekinn tartózkodni? Kijárási
tilalom van?
– Letartóztatom annak az elfogatóparancsnak az értelmében,
amit Mercier vizsgálóbíró adott ki ön ellen az Ilna Prokova
sérelmére elkövetett emberölés miatti nyomozás keretében.
Bashkim szája ocsmány vigyorra húzódik. Lehet, hogy eszébe
jutott, milyen öröm volt elintézni a lányt, vagy végignézni, ahogy
a pribékjei megteszik helyette.
Gomez visszavigyorog rá, a két férfi néhány pillanatig
farkasszemet néz egy mással.
– Milyen Ilna? – veti oda foghegyről az albán.
– Prokova.
– Nem ismerem.
– Ezt majd magyarázza el a bírónak.
Laval hátrébb áll, úgy öt méterre az autótól, készen arra, hogy
előrántsa a fegyverét.
– Azt hiszem, eltévesztette a célszemélyt, uram… Mi is a neve?
– Gomez parancsnok, bűnügyi rendőrség.
Alexandre meglengeti előtte az igazolványát, másik kezét a SigSauer markolatán tartva.
– Mögöttem pedig Laval hadnagy.
– Küldjön idézést, szívesen válaszolok valamennyi kérdésére.
Fülsértő akcentusa ellenére Bashkim bámulatra méltóan jól
beszél franciául.
– Azt hiszem, nem értettél meg – vág vissza Gomez. – Nem
fogok neked ajánlott levelet küldeni. Most fogsz velem jönni. Le
vagy tartóztatva.
– Sajnálom, de más programom van. Egy bájos ifjú hölgy vár
rám.
– Vasrúddal készülsz bezúzni a koponyáját? – kérdezi
higgadtan Gomez.
– Micsoda bizarr ötlet, parancsnok!
A parkolót övező sűrű növényzetből valami zaj hallatszik, egy
pillanatra elvonja a parancsnok figyelmét.
Ennyi pont elég Bashkimnak, hogy rávesse magát. Alexandre
megkísérli előrántani a fegyverét, de nincs rá ideje.
Laval abban a pillanatban kapja elő a pisztolyát, amikor a
bűnöző Gomez torkának nyomja az övét.
A hadnagy megkövülten áll, kezében a fegyverrel.
– Lőj! – üvölti Gomez kény elmetlen helyzete ellenére. – Lőj
már!
Nem parancsként hangzik. Inkább könyörgésként.
Hősként halni meg. Itt, most. És miatta ítéljék életfogytiglanra
ezt a disznót. Vagy miatta haljon meg, ha Lavalnak sikerül
rendesen eltalálnia.
Nikolle közbeavatkozik, elveszi Gomeztől a Sig-Sauert,
behajítja a bozótba, mire előugrik onnan egy girhes macska.
Fekete, természetesen.
– Lőj, a kurva életbe! – ripakodik rá még egyszer a parancsnok
Lavalra.
– Dobd el a stukkert! – utasítja Bashkim. – Különben kinyírom
a haverodat!
– Ne hallgass rá! A francba, lőj már!
Laval egy másodpercig még hezitál, majd lassan az albán felé
csúsztatja a fegyverét a földön.
– Engedjék el! – kéri. – Engedjék el, és tűnjenek innen!
Bashkim a pisztoly a markolatával hatalmas ütést mér a
parancsnok fejére, Gomez összeroskad, a két gonosztevő
visszaszáll a BMW-be.
Tomor sikító gumival indít, Laval odarohan a pisztolyához, és
épp abban a pillanatban hajol le érte, amikor Gomez felemeli a
fejét.
Még pont látja, amint a kocsi egyenesen nekihajt a
hadnagyának. Telibe találja, Laval a levegőbe repül, több méterrel
távolabb zuhan vissza.
Kigyulladnak a BMW féklámpái, aztán a tolatólámpák.
– Neeeee! – ugrik fel Gomez.
A kocsi vad hátramenetbe kapcsol, keresztülgázol Laval testén,
megint fékez. Aztán elindul előre, elszáguldva amellett, ami a
Kölyökből megmaradt, mielőtt köddé válna az éjszakában.
Gomez térdre esik.
Síri csönd van.

***

Egy nagy kórház sürgősségi osztálya olyan éjszaka, mint egy

gigantikus gyár.
Gomez egy fekete műanyag széken gubbaszt egy szürke
folyosón, és meg sem látja a körülötte sürgölődő fehér
köpeny eseket. Neki egyetlen képsor pörög újra és újra a fejében:
ahogy az az autó fellöki, eltapossa, szétmorzsolja Lavalt. A
hadnagy élettelen teste, tönkrezúzott lába. Betört koponyája,
csukott szeme.
– Alex? Miért nem hívtál fel előbb?
Gomez az ismerős hang hallatán felemeli a fejét. Maillard áll
előtte.
– Megsebesültél?
A parancsnok az ujjával gépiesen a halántékán éktelenkedő
ragtapaszhoz nyúl; ott sújtott le rá durván a pisztoly markolata.
– Semmiség.
– Laval hogy van?
– Haldoklik.
Maillard-t mellbe vágja a válasz, leroskad mellé.
– Meséld el! – parancsol rá végül hosszas hallgatás után.
– Képtelen vagyok…
– Elküldtem a csoportodat Nikolléhez.
Gomezben semmi remény.
– Lelépett – erősíti meg a feltételezését a felügyelő. –
Fegyverekkel, csomagokkal. Köddé vált… Bizonyára úton van az
országa felé. Gondolom, Bashkim ugyanezt tette. Nikolle
lakásában természetesen házkutatást tartanak, hátha a nagy
kapkodásban esetleg valamit ott felejtett. De nincsenek illúzióim.
Gomez arca eltorzul az aggodalomtól és a gyűlölettől. Nem
elég, hogy Laval meg fog halni. A semmiért hal meg.
Ez a második csapás. Szinte ugyanolyan nagy, mint az első. Van
minek végezni vele.
De a szíve még mindig ver. Mi kell még, hogy végre
megálljon?
– Nem kellett volna ilyen hamar visszatérned a melóhoz –
jegyzi meg Maillard, mintha csak magának beszélne.
– Úgy gondolod, hogy én vagyok a felelős?
– Bashkim a felelős. Ő vezette a kocsit, nem?
– Igazad van, én vagyok a bűnös – motyogja Gomez. – Minden
az én hibám.
– Nem. Ha már így vesszük, akkor az enyém – sóhajtja a
kerületi felügyelő.
– Te nem is tudsz semmit! – csattan fel Gomez. – Te nem voltál
ott, amikor…
– Én tehetek róla – makacsolja meg magát Maillard. – Nem lett
volna szabad megengednem, hogy ilyen gyorsan visszagyere, meg
aztán…
– Hagyd abba! – szakítja félbe indulatosan Alexandre. – Én
öltem meg ezt a gyereket.
Feláll, a felügyelő megkövülten ül tovább a székén.
– Én öltem meg – ismétli meg hidegen Gomez. – Nincs rá
semmi mentség.
Pedig csak magamat szerettem volna megölni.
De a halál nem egy könnyűvérű nő. Visszautasítja azokat, akik
epekednek utána, azoknak adja oda magát, akik eltaszítják.
Gomez visszaül, sajgó koponyáját nekidönti a falnak. Bárcsak
ripityára menne, szétrobbanna! Hogy kifröccsenő agya tapétázza ki
ennek az átkozott folyosónak a szürke falait.
Maillard néhány másodpercig tétovázik, majd egyik kezét
Alexandre vállára teszi.
– Ne omolj össze, kérlek! Mindjárt itt vannak az embereid, nem
hiányzik ez nekik.

***

A kórház, a végtelen folyosók foglyaként Gomez nem volt

képes hazatérni. Mintha azzal, hogy itt hagyja Lavalt, a halálos
ítéletét írná alá.
Amúgy sem tudna hova menni.
Az irodába? A lelkifurdalástól és a szégyentől képtelen lenne
átlépni a kapitányság küszöbét.
Haza? Nevetséges menedéknek tűnik ezek után a lakás.
Az egyetlen menedék, amire vágyik, Sophie karja. Csakhogy ő
már nincs itt. Füstté vált.
Mindabból, ami Sophie volt, ennyi maradt. Mindaz, amit együtt
megéltek, így végződik.
Voltaképp ez természetes is. A halál az egyetlen végső pont –
míg be nem bizonyítják az ellenkezőjét.
Csak éppen a vártnál korábban érkezett.
Valahol, nem messze tőle, a Kölyök küzd. Ellenáll. Élni akar,
Alexandre érzi ezt. Mintha láthatatlan szál kötné össze őket. Pedig
az orvosok pesszimistán nyilatkoznak az esélyeit illetően. Számos
sérülése van, köztük koponyasérülés, nyílt törések a lábán, a
mellkasa benyomódott. Nem beszélve a két törött csigolyáról, a
belső zúzódásokról… Az is csoda, hogy még életben van.
Vagy inkább borzalom.
Mert ha mégis visszatérne a holtak közül, sokkal inkább
zöldséghez lesz hasonlatos, mint emberhez.
Gomez felhajtja az előcsarnokban felállított automatából vett
löttyöt, aminek elvileg kávénak kellene lennie.
Eddig még nem mehetett be a Kölyökhöz. Lehet, hogy jobb is.
Amint visszaül a székére, a helyettesét pillantja meg a folyosó
végén. Villard kapitány köszönés nélkül telepszik le mellé.
– Van valami hír?
– Nincs.
– A nővére állítólag holnap érkezik – közli Villard. – ÚjKaledóniában él, az első repülővel jön.
– És a szülei? – kérdezi Alexandre.
– Az apja meghalt, az anyja kórházban van… Alzheimer-kóros.
Már rá sem emlékszik.
Gomez most döbben csak rá, hogy szinte semmit nem tudott
Lavalról.
A legutolsó szemétláda vagyok. Ugyanolyan mocsok, mint
Bashkim.
– Barátnője volt, nem?
– Nem hinném – feleli Villard –, legalábbis nekünk sosem
beszélt róla, és nem is kereste senki.
Gomez visszaemlékszik a szép szerelmes történetre, amit a
kocsmában mesélt neki Laval két sör között. Valószínűleg tényleg
csak mese volt, azért találta ki, hogy örömet szerezzen vele. Mert
a Kölyök szívén viselte az ő sorsát. Nagylelkű volt. Intelligens és
szellemes.
Derék fickó. És én megöltem.
– Haza kéne menned – teszi hozzá a kapitány.
Nem azt mondja, hogy menjen vissza az irodába. Már nincs
szükségük rá.
– Mit csináljak otthon?
– És itt mit csinálsz? Azt hiszed, azzal feltámasztod, ha itt
penészedsz a folyosón?
Alexandre összeszorítja a fogát, arca még jobban
megkeményedik.
– Hagyj békén!
És akkor minden előzetes figyelmeztetés nélkül jön a támadás.
Gomez egy ideje már várta.
– Mi ütött beléd, hogy ilyen körülmények között beavatkoztál
tegnap este? Miért nem szóltál nekünk? Megzakkantál, vagy mi?
A parancsnok keze ökölbe szorul.
– Mindig is zakkant voltam.
– Lehet. De azelőtt nem játszottál az embereid életével.
– Tűnj innen!
Villard feláll, szomorúsággal vegyes haraggal néz a főnökére.
– Te becsavarodtál, Alex.
– Húzz el, mondtam!
Gomez is feláll, végigméri ellenfelét. Villard tisztában van
vele, hogy nincs egy súlycsoportban a parancsnokkal, feladja a
harcot. Egyébként sem támasztja fel azzal Lavalt, ha az öklét a
képébe vágja.
– Holnap visszajövök. Be kell mennem helyettesíteni. Ha van
valami, hívj fel! Akkor is, ha rossz hír, még az éjszaka közepén is.
– Persze – bólint Gomez.
Ahogy a helyettese távolodik, legszívesebben utánafutna,
bocsánatot kérne tőle. Elmondaná neki, mennyire rosszul érzi
magát ő is.
– Parancsnok?
Alexandre az orvos felé fordítja a fejét, aki csöndben lépett oda
hozzá.
– Ha akarja, most pár percre láthatja.
Gomez szíve vad vágtába kezd. Mikor ő már halottnak hitte.
Elindulnak az egyik folyosón, aztán rákanyarodnak egy
másikra.
– Jobb, ha előre megmondom, parancsnok: a látvány megrázó
lesz.
– Ott voltam vele, amikor ez történt – emlékezteti Gomez.
– De ez most rosszabb lesz – jelenti ki a doki. – Szóval
kapaszkodjon.
Kinyit egy ajtót, Gomez követi.
– Bejönnie nem szabad, csak az üvegen át láthatja.
Gomez az üvegfalhoz lép, és egyszeriben megérti, mire célzott
az orvos.
Rosszabb, igen.
Sőt, iszonyatos.
Laval felismerhetetlen. Az arcában nem sok emberi van. Torz,
rémisztő. Egy vízbe fúlt arca, akit két hét után halásztak ki. Ahogy
ott fekszik, rémisztő ketyerékkel körülvéve, mindkét karjában
infúziós tűvel, a torkába nyomott csővel, a Kölyök egy kupac
nyers húshoz hasonlít. Félig bekötözött mellkasa a gép ritmusára
emelkedik föl-le.
– Vannak fájdalmai? – motyogja Gomez.
A doki is a pácienst figyeli. A munkájához nélkülözhetetlen
közönnyel.
– Kómában van, ezért nem igazán tudnám megmondani.
Mindenesetre mi minden szükségest megteszünk, hogy enyhítsük a
fájdalmait.
– Ha megússza… mi… milyen lesz?
– Ezt sem tudom megmondani önnek. Egy biztos: soha többé
nem fog tudni rendesen járni. Kénytelenek voltunk…
Gomez egy pillanatra lehunyja a szemét. De azonnal ki is
nyitja. Muszáj néznie. Muszáj szembenéznie a dolgokkal.
– Kény telenek voltunk amputálni az egyik lábát – folytatja az
orvos. – Térdből. Ami az egyéb következményeket illeti, meg kell
várnunk, hogy felébredjen, hogy pontosan megállapíthassuk őket.
Azt azonban tudnia kell, elég csekély rá az esély, hogy magához
térjen. Ugyanakkor nem reménytelen. Fiatal, egészséges
szervezet… Mármint egészséges volt. Erős felépítésű férfi. Szóval
akár a csoda is bekövetkezhet.
Alexandre azonban már jó ideje nem hisz a csodákban.
– Most magára kell hagynom. Tíz percig itt maradhat. Utána,
megkérem, szíveskedjék újra kifáradni a folyosóra, hogy ne
zavarja az osztály munkáját. Minden jót, parancsnok!
Gomez dermedten áll az üveg mögött. Mindkét kezével
rátenyerel, aztán a homlokát is nekidönti.
– Szedd össze magad, Kölyök! Ne halj meg, kérlek!
Kibuggyannak a könnyei, emberi barázdát húzva a kőarcon.
– Bocsánatot kérek… Hallod? Tudom, hogy hallasz. Nem
teljesen az én hibám. Sophie miatt történt… Nem, igazad van,
nincs mentségem. Annyira szeretném, ha én lehetnék a helyedben!
– Uram, nem maradhat itt! – szól rá egy női hang.
A nővér megfogja a vállát, az ajtó felé tereli. Gomez hagyja, a
legkisebb ellenállásra is képtelen.
– Mit gondol, meg tud majd nekem bocsátani?
A nő sajnálkozva néz rá.
Kinyitja az ajtót, és szelíden kitolja rajta.

***

Alexandre végül mégis elmenekült. Levegőre volt szüksége.

Sürgősen.
A kép, ahogy Laval fekszik a kórházi ágyán, vagy inkább a
halálos ágyán, egy pillanatra sem akar kimenni a fejéből. Áttöri
gondolatai ernyőjét. Előrefurakszik. A legszínesebb, a
legplasztikusabb, a legirtózatosabb.
Leállítja a kocsit, lemegy a Marne partjára.
Járni, lélegezni.
Bár megkönnyebbülést úgy sem hoz neki semmi. Semmi nem
enyhíti a felelősségét, a fájdalmát, a gyötrődését.
Robotként botorkál előre, fejében ugyanazok a szörnyű szavak
dörömbölnek.
Ekkor következik be a sokk.
Az a nő, aki ugyanolyan elveszettnek tűnik, mint ő. Egy padon
ül.
Gomez mozdulatlanná merevedik. Annyira hasonlít rá…
Álmodik? Már itt tartana a hallucinációiban?
Jel lenne? Üzenet?
Az ismeretlen feláll, felveszi a táskáját, és lassú léptekkel
egyenesen felé indul. A tekintete súlyos, a bajuk közeli, Alexandre
érzi ezt.
Utánafordul, ahogy távolodik. A hasonlóság Sophie-val annyira
szembetűnő, hogy beleszédül.
De ez nem Sophie.
Csak egy árnyék.

***

Még mindig ott bolyong a kórházban. Ehhez a helyhez van

láncolva, örökre. Lehet, hogy kísértetté válik, aki az idők
végeztéig a fertőtlenítőszagú folyosókon fog kóborolni.
A falaknak ütközik, mint fénytől, káprázattól vonzott törékeny
rovar.
Itt maradni, hogy vigyázzon rá. Hogy büntesse magát.
Annyit rimánkodott, hogy végül megkönyörültek rajta, hagyták,
hogy bejöjjön.
Lassan véget ér az este, ő ott áll az üveg mögött. A Kölyök
küzd, még mindig küzd. Gomez az üvegfalra teszi a kezét.
Megpróbálja megérinteni. Egészen a szívéig hatolni. Beszél hozzá,
alig hallhatón.
Mindazt elmondja, amit nem volt ideje elmondani neki.

***

Csukott szemmel is le tudná rajzolni a kórházat. Az intézmény

minden förtelmes zuga színes filmként égett bele az
agytekervényeibe.
Órákon át bolyongott a folyosókon, örökre a szürke falakra
tetoválva keserűségét. Mostanra már beleolvadt a díszletbe. Úgy
jönnek-mennek mellette, hogy észre sem veszik.
Rövid időre újra feltűnik az üvegfal mögött, elmormog valami
könyörgést Lavalnak, s végre rászánja magát, hogy hazamenjen.
Csodálkozva látja, hogy odakinn megvirradt. Hogy a Föld nem
szűnt meg forogni. Pedig megesküdött volna rá, hogy minden
leállt ezen az irtózatos éjszakán.
Elveszítette az időérzékét.
Mindent elveszített.
Rágyújt, beszáll a kocsijába, egy pillanatra elgondolkozik,
merre is induljon.
Az út gyorsított felvételben suhan. Legszívesebben lecsukná a
szemhéját. Régóta nem aludt már, leszámítva pár perc bóbiskolást
hébe-hóba azon az átokverte széken.
Legszívesebben lecsukná a szemhéját. Végleg.
Mert nem bírja nézni, mivé lett.
Megözvegyült.
És gyilkolt.
Gondatlanságból.
Nem előre megfontolt szándékból történt, ügyész úr.
Végre megérkezik a házuk elé. Nincs ereje szabad helyet
keresni, a kocsit leállítja a parkoló autók mellett az úttesten,
lehajtja a napellenzőt, amire fehér betűkkel rá van írva:
RENDŐRSÉG.
Beszáll a liftbe, képtelen gyalog felvonszolni magát a
másodikra. Bedugja a kulcsot a zárba, odabenn csak a néma csönd
várja. Gúnyt űz belőle. Beledöf még egy utolsót.
Egy ideig mozdulatlanul áll a nappaliban. Mintha egy
romhalmaz közepén állna. Aztán bevánszorog a fürdőszobába,
lehajigálja magáról a göncöket, belép a tustálcába.
Nem aludt, nem evett, nem zuhanyzott.
Élőhalott.
És a forró víz nem lesz elég, hogy lemossa róla a vétkeit. A
bűnét.
A Kölyök még mindig életben van. Még mindig kómában.
Huszonöt éves. Már csak egy lába van, és valószínűleg pár
órája az életből.
Halálra van ítélve, vagy arra, hogy zöldségként vegetáljon.
Gomez öklével a csempére sújt. Újra és újra. Egyre erősebben.
Aztán a fejét veri a falba.
A víz pirosra színeződik. Örvénylik a lábánál, örvénylik az
agyában.
De megkönnyebbülést hoz. Kimeríteni, megsebezni,
megbüntetni magát – az megkönnyebbülést hoz.
Bashkimot szeretné ütni, betörni a koponyáját, szétmorzsolni a
lábát. Csakhogy Bashkim messze jár. Marad a fal. A csempe, amit
Sophie választott, s amit hiába próbál tönkrezúzni.
Leroskad a zuhany tálcába, a fájdalomtól kábán nézi, ahogy
folyik a vére.
Aztán lefekszik az elhunyt ágyára, összekuporodik pucéran a
matracon. Majd meghal a fáradtságtól, a hidegtől, a szégyentől.
Egy szerűen csak majd meghal.
Néhány perc múlva elalszik, elringatja Sophie illata, ami még
mindig áthatja a szobát.

***

Alexandre belöki a kapitányság ajtaját, megtorpan.

Itt van. Az az ismeretlen nő, akit a Marne partján látott.
Egyenesen felé tart, mint a múltkor.
Gomez befele megy, a nő kifelé jön. Súrolják egy mást.
Az arcán annyi keserűség… A szemében annyi harag.
Nem tudja levenni róla a tekintetét, nézi, ahogy távolodik.
Odamegy a recepciós pulthoz, hogy kifaggassa az ügyeletest.
– Az a nő, aki most ment el, ki volt?
– Azért jött, hogy feljelentést tegyen, parancsnok. Duquesne
foglalkozott vele.
– Köszönöm!
Ahelyett, hogy felmenne az emeletre, Gomez a kis irodák felé
fordul, ahol a feljelentéseket jegyzőkönyvezik. Duquesne-nél
most is vannak, Gomez odaint neki. A hadnagy elnézést kér az
ügyféltől, kimegy Alexandre-hoz a folyosóra.
– Hogy van Laval?
– Életben van, küzd – foglalja össze Alexandre.
Ég a szája, hogy ezt kell mondania.
– Akkor jó. Mit tehetek önért, parancsnok?
– Az a nő, aki most jött ki az irodádból… Magas, hosszú,
barna hajú. Mit akart?
A hadnagy a szemét forgatja.
– Az egy bolond tyúk…
– Magyarázd meg! – parancsol rá összevont szemöldökkel
Gomez.
A hadnagy hirtelen elsápad.
– Ismeri? – kérdezi ijedten.
– Ne törődj vele! Mesélj!
– Már másodjára járt nálam. Azt állítja, hogy egy fickó követi
állandóan, bemegy hozzá, amikor nincs otthon. Figyeli, amikor az
irodában van… és még sorolhatnám. Csak éppen nincs se egy
névtelen levél, se egy telefonhívás. Se erőszakos behatolás.
Semmi. Nem támadta, nem fenyegette meg. Azt hiszem, paranoiás
a nő.
Gomez egyetlen szó nélkül hallgatja.
– A múltkor egy döglött madarat is behozott ide nekem,
lefagyasztva! El tudja képzelni? Egy madarat, amit a lábtörlőjén
talált… Meg van győződve, hogy azt is a titokzatos üldözője tette
a küszöbére! Meg olyanokat mond, hogy feltölti a hűtőt a
távollétében, hogy lekapcsolja az áramot… Zakkant a csaj,
mondom. Kár érte: micsoda bombázó!
– Egyedül él?
Duquesne bólint.
– Megkérdezted tőle, kinek van kulcsa a lakásához?
– Hát persze hogy meg! A takarítónőnek és a pasijának. De
kizárja, hogy nekik bármi felelősségük lenne ebben.
– Felvetted a feljelentést? – kérdezi Gomez.
A hadnagy meghökkenve néz rá.
– Miféle feljelentést?! Nincs semmi, amiért feljelentést lehetne
tenni! Semmi, parancsnok! Lenaplóztam, mint a múltkor.
– Add ide az elérhetőségeit! – utasítja Gomez.
– Miért?
A parancsnok puszta pillantása elég, hogy a hadnagy ne
kérdezősködjék tovább. Átad neki egy papírt, majd visszamegy az
ügyfeléhez.
Gomez a zsebébe csúsztatja a lapot, és felmegy, bezárkózik az
irodájába. Szerencsére senkivel nem fut össze a csoportjából.
Meggyújt egy cigarettát, kinyitja az ablakot, és kikeres egy
számot a telefonjában. Egy régi barátjáét, aki a sarcelles-i
kapitányságon dolgozik. Szintén parancsnokként.
Ő megkíméli Alexandre-t a rituális „Hogy van Laval?”
kérdéstől. Pedig minden bizonnyal tud a dologról. De van benne
annyi tapintat, hogy ne hozza fel.
Néhány banális mondat után Gomez belevág, miért hívta.
– Egyszer meséltél nekem egy csajról, aki egy rakás feljelentést
tett…
– Pontosítanád?
– Arról a lányról van szó, aki két-három naponta beállított
hozzátok azzal, hogy egy fickó zaklatja. Hogy bemegy hozzá,
amikor alszik, áthelyez tárgyakat a lakásban…
– Ja, igen, már emlékszem! De hát az nem most volt! Van annak
már vagy … egy éve is, nem?
– Körülbelül – erősíti meg Gomez. – Mi lett vele?
– Gőzöm sincs, öregem! Hetekig járt a nyakunkra, aztán nem
láttuk többet.
– Oda tudnád adni nekem a panasztételeit és a feljelentéseit?
Valamit le akarok ellenőrizni. Lehet, hogy van valami egybeesés
egy másik üggyel.
– Oké, előkészítem neked. Holnap beugrasz érte?
– Be – feleli Alexandre. – Köszönöm, cimbora!
– Nincs mit. Hogy van Sophie?
Gomez összeszorítja a fogát. Úgy érzi, mintha a szívét okádná
ki, amikor válaszol.
– Meghalt.

***

MAILLARD GYÁSZOS KÉPET VÁG. Pedig a Kölyök még

nem halt meg.
Alexandre türelmesen várja vele szemben, hogy előrukkoljon
azzal, amit mondani akar.
– Alex, tudom, hogy mennyire fontos neked a melód. Tudom,
min mész keresztül, de…
– Nem, nem tudod – igazítja ki a parancsnok.
– Jó, akkor mondjuk úgy, el tudom képzelni, mit élsz meg
Sophie halála óta. És még ha egyedül a munka marad is neked, azt
gondolom, le kellene állnod egy időre.
– Azt gondolod?
– Utasítalak, hogy állj le egy időre – pontosít a kerületi
felügyelő. – A szolgálati éveidre való tekintettel a belső ellenőrzés
előbb kikérdezi Lavalt, mielőtt bármilyen döntést hozna. Feltéve
persze, ha felébred a srác. Amit valamennyien remélünk.
– Pedig én már mindent elmondtam nekik – mondja Alexandre.
– Amikor bejöttek a kórházba, én töredelmesen bevallottam nekik
mindent. Mintaszerű meaculpa volt! Mi kell még nekik?
– Laval verziója. Úgy döntöttünk, hogy addig pihire küldünk.
Elkészítettem neked a szabadságos papírt, szépen aláírod. És ha
kell, utána még betegszabira is elmész.
– Értem. Akkor miért nem teszel inkább lapátra? Az tisztább
lenne!
– Eszem ágában sincs megválni a legjobb zsarumtól. Csak
pihenésre van szükséged, hogy megemészd mindazt, ami téged ért.
A távollétedben Villard látja el a helyettesítésedet.
– Remek, látom, mindenre gondoltál.
Gomez aláírja a papírt, ledobja a tollat, és megindul az ajtó
felé. Maillard felpattan.
– Alex, figyelj… Nincs más választásom. Mindig kiálltam
melletted, de ebben az esetben nem látok más megoldást.
Pillanatnyilag nem tudok ettől jobbat.

***

Alexandre rátenyerel az üvegfalra. A túlsó oldalán Laval

továbbra is küzd az életéért.
Talán ez lesz az utolsó napja. A szíve egyik pillanatról a
másikra megállhat.
A parancsnok hosszú percekig nézi, szinte még levegőt venni is
elfelejt.
Ezen az éjszakán is alig aludt. Pedig most az ágyában feküdt,
illetve Sophie-éban, nem a folyosói műanyag széken gubbasztott.
Új ápolónő van, megkéri, hogy hagyja el az osztályt, Gomez
engedelmeskedik. Kimegy az ajtón, nekivág a hosszú, csöndes
folyosónak. A lába ólomsúlyú, a feje pokolian fáj.
Amint kiér az épületből, rágyújt, bevágja magát a kocsijába, a
villogót felteszi a tetőre. Sarcelles nem a szomszédban van, semmi
kedve a reggeli dugókban vesztegetni az idejét.
Irtózik a tétlenség végtelen hosszú perceitől, amikor az elméje
sötét és mélységes szakadékok peremén táncol.
Inkább arra az ismeretlen nőre gondol, aki Sophie-ra
emlékezteti.
Inkább meggyőzi magát, hogy a nőnek szüksége van rá. Hogy
még hasznos lehet valakinek.

***

CLOÉ ÚGY ÉRZI, MINTHA GYOMORSZÁJON VÁGTÁK

VOLNA, levegő után kapkod.
Elérkezett hát az annyira várt, az annyira rettegett pillanat.
Az arcát alig tudja kivenni. Az utca halvány fénye a szemét
viszont megvilágítja. Rémisztő.
Négyes számú szabály: amint látom, rálőni. Rálőni, hogy
végezzek vele.
A férfi egy lépcsőfokot lejjebb lép, Cloé előrántja a P38-at.
A fickó abban a pillanatban mozdulatlanná merevedik.
– Nyugalom! Alexandre Gomez vagyok, rendőrtiszt. Azonnal
tegye le a fegyverét!
Miközben beszél, egy egyszerű mozdulatba kezd a karjával,
hogy valamit kivegyen a dzsekijéből. Cloé fejében vakító fény
villan.
Amint látom, rálőni. Rálőni, hogy végezzek vele. Ő vagy én.
Meghúzza a ravaszt. De nem történik semmi.
Gomez lerohan a lépcsőn, és mielőtt még Cloénak ideje lenne
felocsúdni, már el is vette tőle a pisztolyt.
– Megőrült maga, vagy mi? – ordít rá. – Mondom, hogy a
rendőrségtől vagyok!
A P38-at becsúsztatja a farmerja övébe, a rendőrigazolványát
Cloé orra alá nyomja. Cloé látja a három sávot.
A három színt.
Kék, fehér, piros.
Három szót.
Letartóztatás, ítélet, börtön.
Egy zsarut próbált meg lelőni, mindjárt elájul.
– Vártam magát – teszi hozzá Alexandre, visszatéve az
igazolványát a dzsekije belső zsebébe. – És mivel nincs kapu,
bátorkodtam bejönni.
Cloé némán áll, teljesen meg van kövülve.
Majdnem megöltem egy rendőrt. Fegyvert szegeztem rá, nekem
annyi.
– Szeretnék beszélni magával – folytatja a parancsnok. –
Bemehetnénk a házba?
Mivel Cloé továbbra sem reagál, karon ragadja, és felkíséri a
bejárati ajtóhoz.
– Nyissa ki, legyen szíves!
Végül kikapja a kezéből a kulcsot, kizárja az ajtót, betuszkolja
Cloét. Amikor a háta mögött becsapódik az ajtó, Cloé
összerezzen. A vasmarok újra a karjára fonódik, Gomez bevezeti a
nappaliba, villany kapcsoló után tapogat, aztán erővel lenyomja a
kanapéra. Cloé, akár egy viaszbábu, meg se moccan.
A sokktól.
Alexandre kinyitogat néhány ajtót, míg meg nem találja, amit
keres: a bárszekrényt. Fog egy poharat, egy ujjnyi konyakot tölt
bele.
– Igya meg, szerintem szüksége van egy kis szíverősítőre!
Cloé engedelmeskedik, melegség hullámzik végig rajta.
Gomez leteszi a P38-at a dohányzóasztalra, letelepszik a
szemközti fotelba.
– Jobban van? Remélem, nem fog itt nekem elájulni.
– Majdnem megöltem – motyogja Cloé.
– Ez a veszély nem állt fenn! – vigyorog csúfondárosan a zsaru.
– A fegyvert fel kell húzni, mielőtt lőni akar az ember.
Szerencsémre nem tudja, hogy kell bánni a stukkerrel.
A mosolya ugyanolyan gyorsan eltűnik, ahogy megjelent. Kissé
előrehajol, mintha mélyen Cloé fejébe akarna vésni minden egyes
szót.
– Máskülönben halott lennék.
– Tudom, hogy fel kell húzni. Csak elfelejtettem, pánikba
estem… Le fog tartóztatni?
Gomez vállat von, alaposan szemügyre veszi a helyiséget.
– Az könnyen megeshet – válaszolja fesztelenül. – Lenne miért
bekasztliztatnom egy időre.
Cloé megint közel áll ahhoz, hogy elájuljon. Már a börtön
puszta gondolata elég hozzá.
– Azt hittem, hogy … ő az.
– Sejtettem. Pontosan azért jöttem, hogy róla beszéljünk.
Újra ránéz eszelős tekintetével. Olyan, mint egy állkapocs, ami
kész darabokra szaggatni.
– Sajnálom, hogy megijesztettem, kisasszony. Nem állt
szándékomban.
Gyors és precíz mozdulatokkal kiszedi a töltényeket a P38-ból,
és zsebre vágja.
– Van még? … Mármint golyó, van még valahol?
Cloé egy másodpercig hezitál.
– Nem – jelenti ki végül. – Ez egy régi fegyver, csak egyetlen
tár volt hozzá.
Gomez szúrósan néz rá.
– Tudja, átkutathatom a házat. Szóval jobb, ha megmondja az
igazat.
A hangja tele van fenyegetéssel, Cloét tovább mardossa
belülről a tűz. Mégis kitart amellett, amit mondott. Neki már
úgy is mindegy … Gyilkossági kísérlet egy zsaru ellen.
– Az igazat mondom.
– Oké – dől hátra Alexandre a fotelban. – Meséljen el nekem
mindent, az elejétől fogva. A két bejelentését elolvastam, de
további részleteket akarok.
– Magát érdekli az én ügyem? – kérdezi csodálkozva Cloé.
– Miért, mit gondolt, miért vagyok itt? – torkolja le egy újabb
cinikus vigyorral Gomez. – Hogy bedobjak egy konyakot?
– De az a zsaru… rendőr…
– Mondja csak nyugodtan, hogy zsaru, nem sértés az –
kajánkodik Alexandre.
– Az a rendőr, akinél jártam, azt mondta, hogy nem tud
vizsgálatot indítani.
– Ebben én döntök. Szóval, rajta, meséljen!
Cloé bólint, iszik még egy kortyot a konyakból, hogy
bátorságot merítsen.
Ez a fickó félelmetes. A tekintete olyan zavarba ejtő, hogy nem
képes folyamatosan ránézni. Ezért lesüti a szemét. Nehezen találja
a szavakat, de a férfi rezzenéstelenül ül, a legcsekélyebb tanújelét
sem adja a türelmetlenségnek.
– Hogy kezdődött? Mikor? – kérdezi végül biztatásképpen.
– Egyik este követett az utcán…
És Cloé elindul visszafelé az időben egy gyötrelmes
visszatekintésre. Most már ömlenek belőle a szavak. Időnként
felemeli a fejét, de azonnal újra le is horgasztja.
Beszámol a szorongás heteiről, a zsigereit markolászó
félelemről. Egyetlen részletet sem hagy ki, még a Bertrand-nal
való szakítását sem. Még az öngyilkossági kísérletét sem.
Mintha egy várfalnak beszélne. Ugyanakkor érzi, hogy figyel rá.
Még ha nem is jegyzetel, minden szót, minden mozdulatot rögzít
magában.
Aztán egyszer csak véget ér a hosszú vallomás. Az utána beálló
csönd több percig tart. Kezd kínossá válni.
– Maga bolond? – szegezi neki hirtelen a kérdést Gomez.
Cloé felkapja a fejét.
– Tessék?
– Azt kérdeztem, hogy bolond-e – ismétli meg higgadtan
Alexandre.
Látja, hogy a fiatal nő arca hihetetlenül megkeményedik.
Szédületes gyorsasággal nyeri vissza az erejét.
– Nem hisz nekem, ugye? Maga is csak azt gondolja, hogy
flúgos vagy ok, igaz?
– Ne beszéljen másról! Egy szerűen csak válaszoljon a
kérdésemre, kérem.
Cloé a robbanás határán van. Legszívesebben erőszakkal dobná
ki a lakásból.
– Nem, nem vagyok bolond! – kiáltja, és felugrik a kanapéról.
Fel-alá járkál, úgy érzi, a férfi szeme a bőrére tapad. A lelkére.
– Nem vagyok zakkant, a rohadt életbe! Az a fickó tényleg
létezik! És kezd elegem lenni abból, hogy az időmet vesztegetem
olyan zsarukkal, akik képtelenek felfogni, hogy veszélyben
vagyok!
Valami választ vár, de az nem jön, Gomez szenvtelenül bámul
rá.
– Az a fickó a bőrömet akarja, érti? – Cloé külön tagol minden
egyes szót. – Meg akar ölni, vagy annál is rosszabb!
Vele szemben még mindig semmi reakció. Ami végképp
feldühíti Cloét.
– Maguk csak egy rakás töketlen! … Menjen innen!
A rendőr egy millimétert se moccan, csak merőn nézi Cloé
minden egyes gesztusát.
Cloé dühe magától lecsillapodik, újra leül vele szemben.
– Nem tudom – mormogja. – Lehet, hogy végső soron mégis
flúgos vagyok…
Gomez ismét elmosolyodik. Ezúttal nincs benne semmi gúny.
Igazi mosoly.
– Hiszek magának – mondja. – Elhiszem, hogy az a fickó
létezik, és hogy rosszat akar önnek.
Cloé elképedve mered rá, keresi, milyen játékot játszik.
– Akkor miért kérdezte, hogy bolond vagyok-e?
– Hogy megtudjam, az-e. De az a tény, hogy önben is felmerült,
nem csak képzeli-e az egészet, azt bizonyítja, hogy épelméjű. Már
amennyire az ember az lehet.
Cloé erre egy ingerült fejrándítással reagál, amit Gomez
rettentő szexinek talál.
– Fura módszerei vannak!
– Jó, feltennék magának néhány kérdést.
– Rajta… Iszik valamit?
– Szívesen – válaszolja Alexandre.
Cloé a bárszekrényhez megy, Gomez egy pillanatra nem veszi
le róla a szemét. Mintha le akarna látni a lény e legmélyébe.
Különös, mennyire hasonlít Sophie-ra, mégis mennyire
különbözik tőle.
– Mit inna?
– Whiskyt. Jég nélkül.
– Azt hittem, hogy a zsaruk nem isznak, amikor szolgálatban
vannak.
– Meg hogy a tyúknak foga van?
Miközben Cloé tölt neki, Alexandre rágyújt anélkül, hogy
megkérdezné, szabad-e. Cloé a whiskyvel együtt egy kristály
hamutartót is elé tesz.
– Köszönöm, Beauchamp kisasszony!
Cloé ismét leül vele szemben, megpróbálja állni a pillantását.
Hihetetlen, mennyire nehéz.
– Kinek van kulcsa a házhoz, amióta zárat cseréltetett?
– Fabienne-nek, a takarítónőmnek. És Bertrand-nak, az
exemnek.
– Maga születésnapi ajándékként osztogatja a kulcsait?
Cloét bosszantja a kérdés, azonnal rávágja:
– A takarítónő nekem logikusnak tűnik.
– Tegyük fel. És az exe?
– Azt akartam sugallni vele, hogy nálam otthon van.
– És nem vette vissza tőle, amikor dobta magát? – lepődik meg
Alexandre.
Dobta… Milyen bántó szó. Ebben a fickóban semmi tapintat.
Pedig Cloénak eddig az volt a benyomása, nem egy durva lélek.
– Nem. Azt gondoltam, újra összejövünk – vallja be.
– Hm… Furcsa, hogy nem adta vissza.
– Neki semmi köze ehhez.
– Valóban? Hogy lehet ebben ennyire biztos?
Cloé nem talál olyan választ, ami egy zsarunak elfogadható
lehet.
– Tudom, és kész.
– Maga az égvilágon semmit nem tud, Cloé. De az a fajta, aki
azt hiszi magáról, hogy mindent tud.
Ha ez így megy tovább, hamarosan megint kihozza a sodrából.
Cloé úgy-ahogy igyekszik türtőztetni magát. Maga sem tudja
eldönteni, hogy legszívesebben megmarná, vagy a karjaiba
menekülne.
Ez a pasas lesz az ő megmentője, érzi, tudja.
– Vissza kell szereznem a kulcsokat, igaz?
– Túl késő. Azóta már volt ideje lemásoltatni. Ellenben újra
zárat kell cseréltetnie, és nem osztogatnia többé a kulcsait boldog-boldogtalannak… Másképpen
fogalmazva senkinek ne adjon belőle.
– A takarítónőnek muszáj…
– Senkinek, világos? Oldja meg valahogy.
– Rendben – enged Cloé, de magában pont az ellenkezőjét
gondolja.
Hogyan értesse meg ezzel a konok hekussal, hogy Fabienne
nem rendelkezik olyan csodás képességgel, hogy be tudna jutni a
zárt ajtón, arról meg szó sem lehet, hogy esténként vagy
hétvégenként sertepertéljen körülötte.
– Ki fogom kérdezni a szomszédokat – folytatja Alexandre.
– Ez kötelező? – kérdezi gyorsan Cloé.
– Tudnom kell, láttak-e bejönni valakit, amíg maga távol volt.
– És ujjlenyomatot is vesz? Nyilván egy csomó dologhoz
hozzá kellett itt nyúlnia.
– Ez a fickó szerintem minden, csak nem idióta. Szóval
meglepne, ha itt hagyta volna a névjegy kártyáját.
– De…
– A kesztyűt nem a kutyáknak találták ki… – szakítja félbe a
parancsnok. – Csak fölöslegesen vesztegetném az időmet.
Gomez megint rágyújt. Cloé visszafogja magát, hogy ne
menjen ablakot nyitni.
– Adja ide a bankkártyabizonylatot arról a vásárlásról!
– Már nincs meg. Kivettem a táskámból, amikor Bertrand-nál
voltam, hogy megmutassam neki. Ott felejtettem.
– Kérje meg rá, hogy hozza vissza, hasznos lehet még… Most
pedig beszéljen nekem egy kicsit az exéről. Úgy értem, az
exférjéről.
Gomez érzi, hogy Cloé ennek a férfinak a puszta említésétől
rosszul van. Nem azért kérdez rá, hogy bántsa. Csak meg akarja
lökdösni egy kicsit, hogy letaszítsa a piedesztáljáról.
– Hét évig éltünk együtt, ebből öt évet házasságban. Ő… Mi…
– Csak nyugodtan, ráérünk – mondja Gomez.
Cloé mély levegőt vesz.
– Kezdetben csodálatos volt. De aztán egyre jobban elromlott.
Munkahelyi gondjai akadtak, és… alkoholista lett.
Szünetet tart, iszik egy korty konyakot.
– Nehéz erről beszélnem – mondja.
– Majd én segítek magának – ajánlja fel Alexandre. – Elkezdett
piálni, és amikor túl sokat ivott, durva lett. Nem tudott uralkodni
magán, fenyegetőzött… Meg is pofozta. Maga megbocsátott neki,
többször is. Talán ő maga is bocsánatot kért, fogadkozott, hogy
soha többet nem tesz ilyet. Csakhogy mégis tett, többször is. És
egyre erőszakosabban. Míg végül maga kórházba került.
– Honnan tudja ezt? Megtalálta az akkori feljelentésemet?
Gomez megint elmosolyodik, elégedetten a hatással.
– Nem. De kívülről fújom az ilyen történeteket. A nagy
klasszikus! Mennyi ideig volt kórházban?
– Egy hónapig. Több csontom eltört. Őt elítélték, két hónapot
ült.
– És utána találkozott még vele? … Ne szégyellje megmondani,
ha így van. Ezek után lefeküdt még vele?
– Dehogy is, soha! A válást is teljes egészében az ügyvédem
intézte. Úgy rendeztem, hogy ne kelljen viszontlátnom.
– Mert különben megint visszaesett volna, igaz? – tételezi fel
Gomez.
Cloé egy kicsit fészkelődik a kanapén, keze egy díszpárnát gyúr.
– Nem, nem hiszem.
– Maga szerint esetleg ő a titokzatos támadó?
– Eleinte azt hittem. Most viszont… Nem is tudom.
– Utánanézek, mi van vele, hol dekkol mostanság… Mondja
csak, Cloé, még mindig szereti?
Cloé állkapcsa megfeszül.
– Nem.
– Nagyon rosszul hazudik. És ezt a Bertrand-t, őt szereti?
– Mire jók ezek a kérdések? Nem látom, milyen összefüggés
van…
– Bizonyos dolgokat tudnom kell, hogy körvonalazzam a
helyzetet. Hogy körvonalazzam magát.
Egy pillanatra elhallgat, a Marlborós dobozzal játszik.
– Van valami titkolnivalója, Cloé?
Cloé egyre jobban feszeng, a tenyerét a szoknyájába törli. Aztán
a szemét a zsaruéba fúrja.
– Megöltem a húgomat.
Gomeznek a szempillája sem rebben.
– Ő nyolcéves volt, én tizenegy. Nekem kellett vigyáznom rá,
de én magammal hurcoltam játszani. Veszélyes játékot…
Lezuhant, eltört a gerince, beszakadt a koponyája. Most
zöldségként vegetál.
Gomez elgondolkodik, mielőtt továbbmenne ezen a síkos
terepen.
– Hogy tudja kezelni a bűntudatát?
Cloé nem felel. Mi értelme lenne bármit is mondani?
– Lehet, hogy azért volt hajlandó bokszzsákul szolgálni a volt
férjének, hogy megbüntesse magát, nem?
– Maga zsaru vagy pszichiáter? Mármint önjelölt pszichiáter –
pontosítja Cloé éles hangon.
Gomez beéri egy mosollyal. A mikor cinikus, még bájosabb.
Akkor szikrázik a borostyánszín szeme.
– A feleségem néhány héttel ezelőtt elment – közli egyszer csak
Alexandre.
– Sajnálom. De miért mondja el nekem?
– Hasonlít rá. Ezért döntöttem úgy, hogy foglalkozni fogok az
ügyével.
Cloé elsápad.
– Emlékszem magára… összefutottunk a kapitányságon, ugye?
– Úgy van.
Feláll, Cloé követi.
– Én pedig megöltem az egyik hadnagyomat, alig egy héttel
ezelőtt. És nem igazán tudok mit kezdeni a bűntudatommal.
Fura egy fickó ez a zsaru.
– A meggondolatlanságom miatt élet-halál között lebeg. Az
egyik lábát le kellett vágni, egy csomó törése van, és minden
bizonnyal az agya is megsérült… Huszonöt éves.
Cloé nem tudja, mit mondjon neki. Tehetetlenül nézi, ahogy
elindul az előszobaajtó felé. Hirtelen utánairamodik.
– Felügyelő! Ne hagyjon magamra! Félek.
Gomez megfordul, rámosolyog.
– Csak parancsnok vagyok. Zárja be az ajtót, és egy székkel
támassza ki a kilincset. Vagy menjen el egy szállodába… Én csak
egy egyszerű zsaru vagyok, ne felejtse el. Se pszichiáter, se testőr.
Azért egy névjegy kárt át odanyújt neki.
– A legkisebb vészjelre nyugodtan hívjon fel. A mobilom
mindig be van kapcsolva.
Cloé elveszi a kártyát, alaposan szemügyre veszi. Csodálkozva
látja, hogy az összes elérhetősége rajta van. Cím, vezetékes- és
mobiltelefon.
– Köszönöm, Gomez parancsnok!
– Alexandre vagy ok.
– És… a feleségével… sokáig éltek együtt?
– Tizennyolc évig… Jó éjszakát, Cloé!
Cloé nézi, ahogy lemegy a veranda lépcsőjén, aztán elfordítja a
reteszt. Nekidől az ajtónak, egy ideig úgy marad, az arcára
merevedett szomorú mosollyal.
Végre nincs egyedül.

***

GOMEZ A NAPPALIBAN ÜL, minden társasága egy kávé és

egy cigaretta. Azokat a feljelentéseket tanulmányozza át újra,
amiket öreg barátja adott át neki a nap elején.
Laura Paoli, a rejtélyes panaszos, négy feljelentést tett, és
három további bejelentését naplózták. Szóval van miért
okvetetlenkedő vagy egyenesen flúgos libának tartani.
Az események immár tizennégy hónappal korábbra nyúlnak
vissza, Laura akkor jelent meg először az Yvelines megyei
kapitányságon.
Az események… Egy férfi követi az utcán, gyalog vagy
autóval. Egy férfi, akit képtelen pontosan leírni. Aki úgy intézi,
hogy észrevegye. De csak hogy észrevegye.
Fekete ruhát hord, elég magas.
A bűnjelek meglehetősen soványak.
Egyes tárgyak helyet változtatnak a nő távollétében, sőt amíg
alszik. Mások eltűnnek, hogy csodálatos módon néhány nap múlva
újra előkerüljenek. Elmegy az áram, aztán elnémul a telefon.
Semmi kétség: ez a Laura Paoli ugyanazt élte meg, amin Cloé
Beauchamp most megy keresztül.
Ugyanannak a kálváriának a remake-je.
Az a kérdés, hogyan végződött Laura története. Arról ugy anis
nem szól a dosszié. Merthogy semmilyen nyomozást nem
rendeltek el. Az összes feljelentést lezárták, archiválták.
Gomez azonban nemigen hisz a happy endben. Természeténél
fogva ő inkább a pesszimizmusra hajlik.
Becsukja az irattartót, belesüpped a fotelba. A kávéja kihűl, a
cigarettája elhamvad.
Tudja már, mit fog holnap csinálni. Előkeríti ezt a Laura Paolit,
hacsak el nem menekült valami egzotikus vidékre, és kikérdezi.
Kideríti, mi a közös pont közte – egy, a macskáival élő harmincas
szingli – és Cloé Beauchamp között.
A két áldozat nagyjából egykorú, de más a foglalkozásuk és a
társadalmi helyzetük, hiszen Laura akkor, amikor az események
zajlottak, egy szupermarketben melózott. Egy pénztáros szemben
egy nagy reklámügynökség leendő vezérigazgatójával…
Alexandre szeretne egy fotót erről a híres Lauráról, csak hogy
lássa, ő is ugyanoly an csinos-e, mint Cloé.
Cloé… Akinek az arcát nem sikerül kiűznie a fejéből.
Kopírozott másolatként vetül rá a drága elhunytéra.
Kibuggyannak a könnyei, meg sem próbálja visszatartani őket.
Egy hamvakkal teli urna. Ennyi maradt belőled. Ennyi maradt
belőlünk.
Úgy érzem, mintha tele lenne velük a szám, a torkom. Mintha
ezek a hamvak az egész világot ocsmány szürke réteggel vonnák
be. Megfosztanak a dolgok ízétől, az élet ízétől. De a legrosszabb
talán a fájdalom. Ami napról napra patinásodik.
Mert hozzászokom a hiányodhoz. Mert félek, hogy elfelejtem,
ki voltál. Ki vagyok én valójában.
Nélküled igazából nem vagyok semmi.

***

GOMEZNEK NEM VOLT BÁTORSÁGA BENÉZNI A

KÓRHÁZBA.
Tulajdonképpen mi értelme lenne? Hallja egyáltalán a Kölyök
az ő hosszú fohászait, érzékeli a jelenlétét az üvegfal mögött?
Inkább teljes mellszélességgel beleveti magát a nyomozásba.
Ebbe az őrült történetbe.
Pont kapóra jön: ő is épp kezd megőrülni.
Megmenteni Cloét, mielőtt még nem túl késő. Legalább valakit
megmenteni.
Most, mikor amerre csak jár, halált vet.
Kiszáll a kocsijából, néhány métert gyalogol, hogy megkeresse
a házszámot. Nagyon szerény kis épület egy sorházban, Sarcelles
kisemberek lakta negyedében. Körös-körül panelrengeteg, ami
gonoszul beárnyékolja. Előtte parányi udvar, benne három cserép
ciklámen próbál odaadó igyekezettel kertnek látszani.
A levélszekrényre nincs ráírva, hogy Laura Paoli. Gomez ennek
ellenére megnyomja a csengőt, és vár. Senki nem jön ki. Na,
tessék, ez a nyomozás aztán padlógázzal indul!
Elkullog a szomszéd házig, újra szerencsét próbál. Egy idős
asszony tűnik fel a küszöbön, tarka pongyolában. Mintha egy
egész virágpiacot viselne magán.
– Mit óhajt?
– Bűnügy i rendőrség, asszonyom!
Alexandre a kovácsoltvas kapu cirádái között felmutatja az
igazolványát. A nénike óvatosan közelebb tipeg.
– Rendőrtiszt vagyok, néhány kérdést szeretnék önnek feltenni.
– Rendőrség? De hát mi történt?
– Semmi komoly, ne aggódjék! Kinyitná, kérem, a kaput?
– Nyitva van… Eltört a zár.
Gomez benyomja a kapuszárnyat, igyekszik mosolyogni a
házigazdára. Tudja, hogy ijesztő; elég ránéznie az idős nő arcára,
lesír róla, hogy meg van rettentve. Ráadásul olyan pici, és annyira
hajlott a háta, hogy szinte csak a derekáig ér.
Alexandre-nak egy szeriben az a benyomása, hogy ő egy
torzonborz óriás. Egy otromba hegyi medve.
– Ne féljen, asszonyom! Csak a szomszédsággal kapcsolatban
végzek egy kis nyomozást… Mi lenne, ha bemennénk?
A néni tétovázik, Alexandre újra rámosolyog, olyan szélesen,
hogy szinte begörcsölnek az arcizmai. Hiába, nincs edzésben,
izomláz garantálva.
A ház belül sötét és szegényes, de tiszta és kellemes illatú.
– Épp reggeliztem, kér egy kávét?
– Szívesen elfogadom, asszonyom. Köszönöm szépen!
Melegséget vinni a hangjába, szelídséget a mozdulataiba. A
bizalmába vonni.
– Szép itt magánál – jelenti ki.
Az asszony egy nagy, kissé csorba bögrében hozza neki a kávét.
Az étkezőben ülnek le, az asztalt ősrégi piros-fehér kockás
viaszosvászon borítja. Gomez időtlen idők óta nem látott már
ilyet.
– Egy fiatal nőt keresek, akit ön bizonyára ismer: Laura Paolit.
– Laurát?
– Igen, a szomszédját.
– A volt szomszédomat – helyesbít az idős hölgy. – Már régóta
nem lakik itt.
– És tudja, hol találhatom meg?
– Nem, uram.
– Miért költözött el?
– Elveszítette a munkáját, nem tudta kifizetni a ház bérleti
díját. Talált magának egy kis garzont az állomás környékén.
Egyébként a macskáit rám hagyta.
– Akkoriban hol dolgozott?
– Az egyik Carrefourban. Abban, ami a város szélén lévő nagy
bevásárlóközpontban van. Tudja, melyikre gondolok?
Gomez megbiccenti az állát.
– Mikor hagyta itt a házat?
– Várjon csak… Úgy hat hónapja. De lehet, hogy már több is
megvan. Olyan gyorsan szalad az idő…
A kezével olyan mozdulatot tesz, ami az idő eszeveszett
vágtáját hivatott kifejezni.
– És amióta elköltözött, adott hírt magáról?
Az idős asszony ügyetlenül megigazgatja a frizuráját reumától
gyötört bal kezével.
– Egyáltalán nem. Ki érti ezt? Még csak nem is telefonált,
semmi. Még Mistigri iránt sem érdeklődött. Tudja, ő az idősebbik
macska. És meglehetősen rossz bőrben van már. Hiába, nem jó
megöregedni… Jaj, illene felöltöznöm! – kap hirtelen észbe.
Újragombolja a pongyoláját, Gomez gyengéden mosolyog rá.
– Nagyon jól van így, ahogy van, ne tessék nyugtalankodni. Én
állítottam be tapintatlanul hajnalok hajnalán, elnézést kérek…
Mielőtt Laurát elbocsátották, észrevett nála valami szokatlant?
Megváltozott esetleg a viselkedése? Nem látszott rajta, hogy fél
valamitől?
– Szó, ami szó, egyre kevesebbet mosolygott. Arra gondoltam,
biztosan gondjai vannak. Mintha szomorú lett volna. A kertben is
alig láttam. Bezárkózott a házba, még a szabadnapjain is.
– Nem mondta el magának, mitől szomorú?
– Nem.
– Látogatta valaki?
– Kezdetben volt egy barátja. De később már nem láttam.
Lehet, hogy elhagyta, és ezért volt úgy elkeseredve.
– Igen, meglehet.
– Miért keresi Laura kisasszonyt?
– Egy régi ügy kapcsán lenne szükségem a tanúvallomására –
áll fel Gomez. – Mindenesetre ön sokat segített. És köszönöm a
kávét is. Nagyon finom volt.
Ihatatlan volt, eszméletlenül keserű. Hogy bírja ezt meginni
nap mint nap?
Alexandre az ajtó felé indul, a házigazda követi, igyekszik
lépést tartani vele.
– Viszontlátásra, asszonyom!
– Viszontlátásra, uram! Mondja csak… Ha megtalálja, majd
értesít, hogy mi van vele? Kedves lány volt az a Laura.
– Megpróbálom – ígéri Gomez.

***

A bevásárlóközpont ébredezik. Az üzletek még nem húzták fel

a biztonsági fémrolót. Egyedül a szupermarket tárta ki kapuit a
koránkelő vásárlók előtt.
Gomez megáll az ügyfélszolgálatnál, köszönésképpen
felmutatja az igazolványát.
– Egy vezetővel szeretnék beszélni.
Az ügyintéző nő üveges szemekkel bámul rá.
– Minek a vezetőjével?
Alexandre sóhajt egyet. A nénike kávéja jobban marja a
gyomrát, mint a legkomiszabb bundapálinka.
– Az igazgatóval, ha úgy tetszik. Sürgős.
– Az igazgatóval? De… ő nincs itt. Még nincs.
– Hát akkor a HR-essel.
– Milyen ügyben?
Nyugalom, Alex. Ez a szegény lány nem tehet semmiről.
Gomez elmosolyodik, egyenesen az alkalmazott szemébe néz.
A nő azonnal elsápad.
– Rendőrségi nyomozás, szívecském. Szóval szerezze meg
nekem azt az örömöt, hogy gyorsan szól neki.
A nő felveszi a telefont, bocsánatot kér, mielőtt közölné a rossz
hírt.
A rendőrség van itt, uram.
A HR-es azonnal lejön az irodájából, megszorítja Gomez
kezét. A kézfogása lagymatag, olyan, akár a túlérett füge. Illik az
álszent tekintetéhez.
– Pastor, HR-menedzser – mutatkozik be fellengzősen.
– Gomez, bűnügyi rendőrség. Semmi-menedzser.
Pastor, HR-menedzser enyhén hátrahőköl beszélgetőpartnere
pimaszságától.
– Mit tehetek önért?
– Van irodája?
– Hogyne! – feleli a HR-es olyan mosollyal, amit Gomez
felettébb ellenszenvesnek talál.
Ez már eldőlt: ha valakin ma le kell vezetnie a feszültségét,
akkor az ez a fazon lesz. Felfuvalkodott, önelégült.
Kifogástalanul vasalt ing, rémes nyakkendő, fényesre suvickolt
cipő.
A tökéletes áldozat.
– Nos, akkor mutassa az utat, megyek ön után.
– Van rá felhatalmazása?
Ha Alexandre jókedvében lenne, elnevetné magát. Csakhogy
nincs. És amúgy sem bírnák az arcizmai.
– Felhatalmazásom arra, hogy bemenjek az irodájába? Miért
nem rögtön királyi elfogatóparancs?
– Az a helyzet, hogy …
– Hogy mi? Néhány kérdést tennék fel önnek. De ha jobban
szeretné, meghívhatom, hogy csatlakozzon a csoportomhoz egy
kék villogóval felszerelt csinos kis fehér furgonban. Mi csak úgy
hívjuk, „salátás kosár”. És a saláták terén ön otthon van, nem
igaz? Szóval, ahogy óhajtja.
Az ügy félszolgálatos félrefordul, hogy diszkréten kuncogjon.
– Rendben, jöjjön utánam – kapitulál a személyzetis.
Néhány perccel később már benn is vannak a leginkább
tyúkketrechez hasonlatos irodában, ahonnan rá lehet látni a
túlfogyasztás egész hatalmas palotájára.
– Óhajt egy kávét? – kérdezi Pastor, aki rettenetesen izzad.
– Köszönöm, nem. Ha a nyakkendőjére nézek, okádhatnékom
lesz.
– Maga mindig ilyen modortalan? – fakad ki a HR-es.
– Néha még sokkal rosszabb is, biztosíthatom.
– Vagy úgy… Miben lehetek szolgálatára?
– Mióta dolgozik itt? – kérdezi a zsaru.
– Idestova kilenc éve.
– Remek. Laura Paoliról vannak emlékei?
A személyzetis töri a fejét, az agya még le van lassulva ezen a
korai órán.
– Körülbelül egy évvel ezelőtt bocsátották el – teszi hozzá
Gomez. – Pénztárosként dolgozott itt.
– Lehet… Nem igazán emlékszem.
– Próbáljon meg! – utasítja a parancsnok. – Vagy kerítse elő a
dossziéját.
– Megtudhatnám, miért érdeklődik utána?
Alexandre érzi, hogy türelmének utolsó milliliterjei is
elszivárognak az ereiből.
– Elmagyarázom önnek az alapelvet: kérdezni én kérdezek, ön
pedig válaszol. Egy szerű, nem? Még egy ötéves gyerek is
megértené.
Tehát, ha nem emlékszik Laura Paolira, menjen, és keresse elő
a dossziéját. Méghozzá gyorsan.
– Ne legyen már ennyire agresszív, uram! – fortyan fel a HR-es.
– Még nem vagyok agresszív. Egyelőre nem. De ha sokáig
húzza az időt, még az is bekövetkezhet.
Szemét belefúrja a személyzetis bujkáló pillantásába. Petyhüdt
képű, szoláriumbarna, perverz ötvenes, aki bizonyára élvezettel
terrorizálja a pénztárosnőit.
A férfi belátja, hogy jobb lesz mielőbb megszabadulni ettől a
bárdolatlan alaktól, és sietve lapozgatni kezd az iratszekrényben
felfüggesztett dossziék között. Végül megtalálja Lauráét az egyik
archiválódobozban.
Az íróasztalára teszi, kinyitja, gyorsan átfutja. Gomez rájön,
hogy az egész ténykedés fölösleges. Ez a mocsok képmutató
tökéletesen emlékszik Laura Paolira, csak éppen az ellenkezőjét
szerette volna elhitetni vele.
– Való igaz: tizenegy hónappal ezelőtt elhagyta az
állományunkat.
– Azzal, hogy „elhagyta az állományunkat”, azt akarja
mondani, hogy kirúgta… Jól értelmezem?
– Való igaz, hogy meg kellett válnunk tőle.
Mintha a kutyájáról beszélne, amit kikötött egy fához
nyaralásba menet.
– Megtudhatnám, hogy miért?
– Kötelességszegés miatti elbocsátás.
– Részleteket, ha szabad kérnem.
A HR-es úgy tesz, mintha a dossziét böngészné. Csakhogy ne
kelljen szembenéznie ezzel az eszelős tekintettel.
– Számos késés, számos igazolatlan hiányzás, számos hibázás
munkavégzés közben.
– Miért?… Mi volt az oka ezeknek a késéseknek,
hiányzásoknak, hibázásoknak?
– Honnan tudjam én azt?
– Csak behívatta már, nem, mielőtt lapátra tette? Nyilván
megkérdezte tőle.
– Lehet… Bizonyára. Úgy rémlik, személyes problémákra
hivatkozott. De az ilyesmit nem tudjuk tolerálni. Személyes
problémája mindenkinek van.
– Való igaz!– feleli kajánul Gomez. – És korábban milyen
alkalmazott volt?
– Normális, nem lehet mit mondani rá – ismeri el Pastor.
– Van kép róla az aktájában?
A HR-es bólint.
– Mutassa!
Alexandre végre megismerheti Laura arcát. Szép, barna hajú
nő, elbűvölő mosollyal. Kihúzza a képet a gemkapocs alól, és
zsebre vágja.
– További információkra van szükségem – szólal meg újra. –
Ki kell kérdeznem a kollégákat, akik közelebbi kapcsolatban
voltak vele.
A személyzetis olyan halovány lesz, mint az inge.
– Ami eltarthat egy ideig – teszi hozzá álnokul Gomez. –
Lehet, hogy órákig is. Hacsak el nem árulja nekem, hogy voltak-e
itt barátnői. Olyanok, akiktől megtudhatom, hol tartózkodik most
Laura.
– Ööö… Való igaz, hogy nagyon jó viszonyban volt
Amandával… Jouannet kisasszonnyal, egy másik pénztárosunkkal.
– Itt van?
– Máris megnézem a beosztást.
A HR-es kattint az egérrel, és megnyit egy táblázatot.
– Amanda… Amanda… Épp most kezdett.
– Remek. Hívassa fel!
– Az lehetetlen. A pénztárgépnél van, jöjjön vissza később,
amikor majd…
– Hívassa fel! – ismétli Gomez. – Azonnal.
Pastornak egy másodpercre megfordul a fejében, hogy fellázad
a zsaru viselkedése ellen. Szól a biztonsági őröknek, penderítsék
ki innen. De végül úgy dönt, inkább elkerüli a botrányt.
Egy telefonhívás, és már meg is jelenik az irodában az a
bizonyos Amanda. Az arcán aggodalom tükröződik, szemlátomást
nyugtalanítja, miért hívatta ez a rabszolgahajcsár.
Gomez rámosolyog, bemutatkozik, majd odafordul a
személyzetishez.
– Hagyjon bennünket magunkra! És legyen olyan kedves,
csukja be maga után az ajtót!
Pastor megint tétovázik, hogy tiltakozzon-e. Gomez szinte
csicskáztatja. Most is előrelép, kényszeríti, hogy kihátráljon a
folyosóra, utána becsapja az orra előtt az ajtót.
Alexandre hellyel kínálja a pénztárosnőt, ő pedig kisajátítja
magának Pastor székét.
– Lazítson, kisasszony … Nem lehet valami kellemes nap mint
nap ezzel fickóval! – tréfálkozik halkan.
Amanda bátortalanul elmosolyodik.
– És akkor még finoman fogalmaztunk – jegyzi meg. – Ez egy
igazi náci!
– Nos, én keresek valakit, akit maga ismer, és aki itt dolgozott.
Laura Paolit.
– Laurát?
– Ön az egyik barátnője, nem?
– Hát igen, de…
Amanda szemlátomást meg van rökönyödve, hogy ez a fickó
Lauráról beszél neki.
– Tudja, hol találhatom meg? – kérdezi Gomez.
A nő bólint.
– Akkor mondja! – türelmetlenkedik a parancsnok.
– Központi temető, 14-es parcella.

***
Központi temető, 14-es par cella.
Gomez megborzong Laura Paoli sírja előtt. Cloéra gondol.
Ne hagyjon egyedül, félek…
Igaza van, hogy fél, Cloé.
A síremléken hervadt virágcsokor. Ami azt jelenti, hogy néhány
héttel ezelőtt valaki járt itt. Meg kell tudni, hogy ki. Méghozzá
gyorsan.
Egy rokon? Vagy talán a gyilkos?
Gomez felhajtja a dzsekije gallérját, és elindul vissza, a kijárat
felé. Nem siet, a sírok között kicsit otthon érzi magát. Különös
érzés.
Belép a temetőőr irodájába, meglobogtatja a bűvös erejű
igazolványát, és kifaggatja a fickót, akinek egy arcizma sem
rezdül.
Néhány perccel később egy névvel és címmel távozik. Állítólag
Laura bátyjáé. Gomez nagyon reméli, hogy hajlandó lesz
telefonon válaszolni a kérdéseire. Már ha sikerül kinyomoznia a
telefonszámát. Ha nem, kénytelen lesz személyesen elmenni.
Kocsival túl messze van, vonattal kellene mennie. Amitől nincs
igazán feldobva.
Amikor legutoljára vonaton utazott, Sophie-val volt.
Előtte tudták meg, hogy meg fog halni.

***

Gomez nem igazán tudja, miért is jött ide. Mit keres itt.
Elveszettnek érezte magát, elindult a vakvilágba. Vagy talán
mégsem a véletlen tehet róla, hogy itt van…
Amikor észreveszi, átfut a fején, hogy elhúzza a csíkot. De már
késő: Valentine elindult a kocsija felé. Ekkor kikászálódik, azon
törve a fejét, mit is mondhatna neki.
– Jó estét, Alexandre! – üdvözli Valentine megjátszott
félszegséggel.
Már egyenruhában van, egyáltalán nem áll rosszul neki.
– Jó estét, Valentine! Látni szerettem volna – szakad ki
Gomezből a vallomás.
– Tegeződtünk, nem?
– Igaz, de mintha évszázadok teltek volna el azóta, hogy
utoljára találkoztunk.
– Szó, ami szó! – neveti el magát Valentine. – Azt gondoltam,
előbb fogsz keresni.
A hangjában egy szemernyi szemrehányás sincs.
– Akartalak, de… Meghalt. Sophie meghalt.
Valentine egy pillanatra elfordítja a tekintetét.
– Nem tudtam. Részvétem.
– Köszönöm.
– Hallottam, mi történt a hadnaggyal a csoportodból.
– Ő még él, de lehet, hogy már nem túl sokáig… Látod: a halál
itt ólálkodik körülöttem.
– Ne mondd ezt, Alexandre!
A fiatal nő kissé zavartan pillant az órájára.
– Jobb lett volna, ha telefonálsz. Akkor korábban találkoztunk
volna. Most fel kell vennem a szolgálatot. De ha akarod, holnap
összefuthatunk. Örülnék neki.
Lehet, hogy ezt a mondatot várta. Ezért jött ide. Megtudni,
hogy valakinek kedve van a társaságához.
– Holnap nem lehet. Nem leszek Párizsban. De hamarosan
felhívlak – ígéri.
Valentine egy másodpercig sem hisz neki, de láthatólag
továbbra sem haragszik rá. Megértette, hogy még várnia kell.
Felpipiskedik a bakancsában, és egy csókot nyom a szája mellé.
Gomez lehunyja a szemét, magához húzza. Jólesik egy nőt
tartani a karjaiban. Azt a benyomást kelti benne, hogy még életben
van.
– Majd hívlak – mondja még egyszer. – Most menj!
Valentine még egyszer rámosolyog, majd futva elindul a
kapitányság felé. Gomez utánanéz, amíg el nem nyeli az épület.
A farmerja zsebében rezegni kezd a mobilja, a szám nem
ismerős neki, de azért felveszi. Rossz előérzete van.
Csak zihálást hall. Valamiféle nyöszörgést.
– Halló?
– Itt van! – suttogja egy síron túli hang.
Gomez összevonja a szemöldökét.
– Cloé? Maga az?
– Itt van… Jöjjön, kérem szépen!
– Őrizze meg a nyugalmát… Hol van?
– Itthon. Itt van, jöjjön gyorsan!
– Benn van a házban? Látja?
– Segítsen!
– Megyek – mondja Gomez, és felteszi a villogót a Peugeot
407-es tetejére. – Pár perc múlva ott vagyok. Tartson ki, Cloé!
A beszélgetésnek hirtelen vége szakad, az autó fülsértő
gumicsikorgás közepette megugrik, és vijjogó szirénával
átszáguld az alvó városon.

***

ALEXANDRE LEKAPCSOLJA A SZIRÉNÁT, LEVESZI A

VILLOGÓT.
Tövig ny omott gázpedállal végre befordul a Moulins utcába. A
háztól néhány méterre leállítja a kocsit, a Sig-Sauerrel a kezében
kiszáll.
Keresztülvág a kerten, gy orsan felkapaszkodik a veranda
lépcsőjén. Óvatosan leny omja a bejárati ajtó kilincsét, ami a
legkisebb ellenállást sem tanúsítja. A fal mentén tapogatózik előre
a sötét foly osón, az egy ik hely iségből kiszűrődő halvány fény segít
neki tájékozódni.
Nesztelen léptekkel lopakodik a nappali küszöbéig, ahol egy
kislámpa ég. A mikor megpillantja a padlón a szanaszét szóródott
cserepeket, egy fokkal megnő benne a feszültség. Sziréna ide vagy
oda, időbe telt, míg a másik körzetből eljutott Cloé lakásáig.
Lehet, hogy túl későn érkezett.
Végtelen óvatossággal átvizsgálja a ház többi részét.
A kony hában és a hálószobában senki. A vendégszobában
úgy szintén.
A kurva életbe, de hát hová lett?
Elrabolta volna? V agy Cloé végül elmenekült?
Ha el is, nem autóval. A z utcán látta a Mercedest.
V isszafordul, megáll az utolsó ajtó előtt. Ny ilván a
fürdőszobáé. Zárva van.
– Cloé, itt van? – suttogja.
A hogy a fülét az ajtóra tapasztja, ny öszörgést hall.
– Cloé! Én vagy ok az, Gomez! Ny issa ki!
Lehet, hogy a támadó bezárkózott vele.
Alexandre a vállával nekiront az ajtónak, de az nem enged. A
túloldalról ekkor iszony tató üvöltés hallatszik, a parancsnok
minden erejét összeszedi, hogy áttörjön az akadály on. Végül a zár
a ny omás alatt szétrobban, Gomez előrerepül, kis híján elvágódik.
– Cloé!
A z egy ik sarokban kuporog, a fürdőkád és a mosdókagy ló
között. Kezét a fülére szorítja, a homlokát a térdének ny omja.
Gomez leguggol elé, megragadja a csuklóit, kény szeríti, hogy
emelje fel a fejét.
– Cloé! I tt vagy ok, minden rendben.
A fiatal nő arca egészen el van torzulva a félelemtől, a
könny ektől. A pupillái kitágultak, az ajkai remegnek.
– I tt vagy ok – ismétli meg Alexandre szelíden. – Senki más
nincs itt. A z egész házat átkutattam… Most már minden rendben.
Magához húzza, a haját simogatja. Cloé hangosan lélegzik,
oly an szorosan csimpaszkodik bele, hogy a körmét a tarkójába
vájja.
– Ny ugodjon meg! – mormogja Gomez. – Mondja el, mi
történt…
Segít neki felállni, de Cloé szabály osan összecsuklik a
karjában.
– Megsebesült? – kérdi aggódva a parancsnok.
Cloé zokog, egy etlen szót sem képes kiny ögni. Gomez a
kanapéhoz viszi, leül mellé, és türelmesen várja, hogy valamely est
visszany erje a ny ugalmát.
Riadt tekintete ide-oda rebben, beleütközik a falakba, a
menny ezetbe, mint túl kicsi kalitkába zárt madár . Alexandre
aggódva nézi, megfordul a fejében, hogy orvost hív .
A ztán hirtelen leesik neki.
– De hiszen… maga totál be van tépve!
A dohány zóasztalon gy ógy szeres dobozok, üres üvegek. Semmi
kétség.
Gomez arca elsötétül.
– Cloé, hall engem?
T ovábbra sem válaszol, mintha másutt járna.
A pokolban, szemlátomást.
Bad trip.
Alexandre-ban kienged egy kicsit a ny omás. A z ijedtség után,
hogy későn érkezett, most a harag kezd kicsírázni benne.
– Hé! Hall engem?… Nem, túl messze jár ahhoz, hogy halljon.
Megfogja a vállát, erőteljesen megrázza.
– Gy erünk, Cloé, nézzen rám! Figy eljen már ide, a szentségit!
Kény szeríti rá, hogy felüljön, Cloé feje oldalra billen.
– Pontosan mit fogy asztott?
Feladja, Cloé hátrahany atlik a díszpárnákra. Alexandre kimegy
a kony hába, a hűtőből kivesz egy üveg vizet. Magához kell, hogy
térjen, méghozzá a lehető leggy orsabban.
A mikor a fejére loccsintja a hideg vizet, Cloé teljes testében
összerándul, eszelősen ordítozni kezd. Kézzel-lábbal kapálózik,
Gomez is kap egy et ököllel az állába.
– Menj el! – üvölti. – Menj el!
A parancsnok letesz arról, hogy lecsillapítsa, leroskad a
szemközti fotelbe, és rágy újt.
Cloé összekuporodik, reszket, mint a ny árfalevél. Szavakat
ny ögdécsel, amiknek nemigen van értelmük.
– Már csak ez hiány zott… – sóhajtja Gomez.

***

Zajra riad fel.

Oly an kimerült, hogy pár másodpercbe is beletelik, mire eszébe
jut, hogy nem a saját foteljében van Sophie mellett. Sophie
meghalt. És ő egy másik nőnél aludt el.
Egy ügy félnél.
Feláll, kegy etlen fájdalom ny ilall a hátába. Belöki a fürdőszoba
félig ny itott ajtaját: lehangoló látvány tárul a szeme elé.
Cloé a vécékagy ló előtt térdel. Nem éppen katolikus imádságba
merül. Nem is ortodoxba.
– Jobban van? – dörmögi.
Ő egy korty ot sem ivott, de az a beny omása, mintha ugy anoly an
kuty ául érezné magát. Cloé feláll, lehúzza a vécét, kiöblíti a
száját. Nem bírja elviselni a zsaru tekintetét.
– Lezuhany ozom. Ha lenne szíves magamra hagy ni…
Alexandre a kony ha felé veszi az irány t, azzal a szándékkal, hogy
főz egy kávét. A kkorát ásít, hogy majd kiakad az állkapcsa, a
mosogatónál vizet löty köl az arcára és a tarkójára.
Hajnali három óra. Pocsék egy éjszaka.
Megkeresi, hol vannak a csészék és a cukor , mindent tálcára
rak. Eszébe jut, amikor az ő drága Sophie-jának készítette a
reggelit.
Néhány perccel később Cloé is bejön a nappaliba. A z arca oly an
fehér , akár a köntöse. Hosszú, nedves haja súly osan hullik a
vállára.
– Főztem kávét. Javaslom, hogy igy on.
– Köszönöm – feleli fáty olos hangon Cloé. – Köszönöm, hogy
maradt.
– Magára hagy ni abban az állapotban kötelező segítségny újtás
elmulasztásának minősült volna! Hogy érzi magát?
– Hány ingerem van…
– Komoly an?
Gomez kitölti a kávét, az övébe cukrot is tesz.
– Eltitkolt előlem dolgokat, kisasszony … Elfelejtette elárulni,
hogy alkoholista.
Cloé csupasz lábfejét fixírozza. V illámként hasít bele a
szégy en, a testhőmérséklete a magasba szökik. Úgy érzi, az arca
feldagad, mint a léggömb.
– Nem vagy ok az! – mentegetőzik. – Nem… voltam az, előtte.
– Mi előtt?
Cloé a kávéba mártja az ajkát, elfintorodik. Túl forró.
– Mielőtt lidércny omássá változtatta volna az életemet.
– És az a megoldás, hogy leissza magát? Roppant intelligens,
mondhatom!
Nem fogja kímélni, Cloé tisztában van vele. A lig három órát
aludt egy kény elmetlen fotelban, valakin le kell hogy vezesse a
dühét. Ez teljesen érthető.
– T udom, hogy ez nem megoldás – vág vissza szárazon. –
Köszönöm, hogy emlékeztet rá, ez igen tapintatos öntől.
– A tapintat nem az erősségem. És az alkoholon kívül még mit
fogy asztott?
– Semmit.
– Engem ne etessen ezzel! – pirít rá a parancsnok. – Maga
tegnap este nem csak ivott. Ne nézzen hüly ének, jó? Drogozott is.
– Dehogy ! – ny ögi Cloé.
A z émely gést alattomos fejfájás kezdi felváltani. A zsaru
minden egy es szava izzó dárdaként fúródik szegény kopony ájába.
– Kokain volt? Crack? Kristály ? Speed?… Szívott vagy
fecskendezett?
– Egy ik sem – tiltakozik kimerülten Cloé. – A z sem értem,
miről beszél.
– Képtelenség. Simán az alkoholtól senki nem kerül ily en
állapotba – makacsolja meg magát Alexandre.
Cloé lehuny ja a szemét, hátrahajtja a fejét. A nny ira fáradt… És
tessék, valóságos kihallgatásnak veti alá.
– Mondom, hogy csak ittam – moty ogja. – Még csak nem is
vacsoráztam… Bevettem a gy ógy szereimet, és kész.
– Miféle gy ógy szereket?
– Ny ugtatót, amit az orvos írt fel.
Gomez kurtán felnevet.
– Nyugtatót? Hát én megesküdnék a Bibliára, hogy maga aztán
nem ny ugtatót vett be! Jobban tenné, ha igazat mondana nekem,
Beauchamp kisasszony . Máskülönben, ha legközelebb hívni fog,
eszem ágában nem lesz eljönni.
Cloé nagy levegőt vesz, sikerül állnia a zsaru pillantását.
– Két pohár Martini-gin keveréket ittam és egy üveg fehérbort
– ny om meg minden egy es szótagot. – Utána bevettem három
ny ugtatót és egy szem Ysorine-t.
– A z meg mi?
– Szívgy ógy szer .
– Maga szívbeteg?
– T achy cardiám van. Á llítólag nem komoly .
– T ehát akkor mi történt tegnap este?
– T alálkoztam Bertrand-nal… A zt gondoltam… A zt hittem,
van még rá esély , hogy … De…
Alexandre ingerült kis mozdulatot tesz. Zsaru ő, nem
párkapcsolati tanácsadó. És az ügy fele most már komoly an kezd
az idegeire menni.
– Ő pedig közölte, hogy egy szer s mindenkorra vége, igaz?
Ezért, hogy felejtsen, bedöntötte az itt látható üvegek tartalmának
a felét, és mit tudom én, mily en szarságot szívott hozzá…
Cloénak egy előre nincs ereje felhúzni magát, pedig szívesen
kihajítaná. Csak éppen ő az utolsó mentsvára. És ezt nem felejtette
el.
– Most mondtam, hogy csak bort ittam és…
– Most már elég volt abból, hogy palira vesz, Beauchamp
kisasszony ! A mikor magára találtam, hallucinált! Képtelenség volt
lecsillapítani… összevissza hadovált, sőt, még be is húzott nekem
egy et!
– Ne üvöltsön, kérem! – köny örög Cloé. – Ha akarja,
átkutathatja a házat. I tt nem fog drogot találni. Nincs, soha nem is
volt. Persze ezt nehezen tudom magának bebizony ítani, ez tény .
Szerintem az alkohol és a gy ógy szerek egy ütt ütöttek ki enny ire.
Gomez kissé idegesen mosoly odik el.
– T egy ük fel. És miért hívott tegnap este? Remélem, nem azért,
hogy megvigasztaljam, amiért lelépett a pasija. Mert efféle
szolgáltatást nem vállalok.
Bár egy re jobban megalázzák, Cloé nem lázad fel. A félelem,
hogy egy edül marad, túlságosan erős. A kár még sértegethetik is.
– I tt feküdtem a kanapén, már majdnem aludtam. És egy szer
csak azt hallom, hogy ny ílik a bejárati ajtó. A mi egy ébként be volt
zárva. De hallottam, ahogy egy kulcs megfordul a zárban. A zt
hittem, szívrohamot kapok! Bemenekültem a fürdőszobába,
hallottam, ahogy a foly osón járkál. Szerencsére a mobilom a
zsebemben volt, ezért tudtam felhívni. Megpróbálta kiny itni a
fürdőszoba ajtaját, mire elkezdtem üvöltözni, hogy kihívtam a
rendőrséget. Erre azt mondta, hogy … vissza fog jönni, a játéknak
még nincs vége.
– Beszélt magához? – csodálkozik Gomez.
– I gen. V isszajövök , angyalom… A játék nak még nincs vége.
– Angyalom?… Felismerte a hangját?
Cloé megrázza a fejét.
– Furcsa volt, fojtott. Utána már semmit nem hallottam, amíg
maga meg nem érkezett. Enny i.
– I zgalmas! – vigy orog Alexandre, és kihörpinti a maradék
kávéját.
– Nem látom, mi oly an vicces benne! – csattan fel Cloé komor
arccal.
– Nem, természetesen, semmi vicces nincs benne… Utána
pedig egy csapat rémes kis zöld manó masírozott elő a kloty óból,
ugy e?
Cloé nem felel, csak gy ilkos pillantást vet rá.
– Ne járassa velem a bolondját, Beauchamp kisasszony ! –
figy elmezteti Alexandre.
– I tt volt, higgy e el! És elment, mielőtt maga megérkezett.
– Most, hogy tudom, hogy maga egy alkoholista drogos,
kevésbé vagy ok hajlamos elhinni, amit mond… Furcsa, nem?
– A kkor viszont menjen el. Távozzon a lakásomból!
Gomez hátradől a fotelben, inkvizítori tekintettel fürkészi.
– Maga egy etlen dologtól fél: hogy engedelmeskedem.
Tévednék?
Cloé karba font kézzel a falat bámulja.
– A zon a ponton, ahol most vagy ok, nekem már mindegy .
Jöjjön, és vágja el a torkomat!
– Elvágni a torkát? Szerintem egészen mást szeretne csinálni
magával – jegy zi meg kajánul Alexandre.
Cloé érzi, hogy jeges rémület dermeszti meg még nedves bőrét.
– Kicseréltette a zárat?
Cloé igy ekszik visszany erni a ny ugalmát, mielőtt válaszolna.
– A lakatos hétfő késő délután jön.
– Remek.
– A zt hittem, csak egy rémes kis zöld manó volt!
Gomez újra tölt magának kávét, ezúttal két cukrot tesz bele.
– Sosem lehet elég óvatos az ember a manókkal, higgy e el!
Különösen, ha zöldek. Szemét kis férgek tudnak lenni.
– Ha nem vesz komoly an, nem értem, mit keres itt – sóhajt
Cloé.
– A z egész napot azzal töltöttem, hogy ebben az ügy ben
ny omozzak – közli Gomez. – Mit gondol, vesztegetném az
időmet, ha nem venném magát komoly an?
Cloé nem tud mit felelni, csak vállat von.
– A z egy etlen dolog, amit megpróbálok a fejébe verni, hogy a
piálástól csak még sebezhetőbb lesz. Le kell állnia vele. És a
droggal is.
– Nem drogozok, a fenébe is! – ordítja Cloé. – Ne baszogasson
már ezzel!
Alexandre-t meglepi, hogy így kikelt magából.
– Maradjon udvarias, kérem! Emlékeztetem rá, hogy egy
rendőrtiszttel beszél. Oké, tiszta, nem drogozik, hajlandó vagy ok
hinni magának. Gy ógy szereket viszont szed, amik alkohollal
keveredve ugy anoly an állapotba hozzák, mintha belőtte volna
magát. Szóval nincs több alkoholizálás, rendben?
– Rendben… Megtudhatnám, mire jutott a ny omozással?
– Kikérdeztem a szomszédait, de egy ikük sem látta, hogy egy
férfi ólálkodott volna a körny éken.
– Mily en ürüggy el kérdezte meg őket?
– A zt mondtam nekik, hogy megpróbáltak betörni magához.
A ztán meglátogattam a takarítónőjét is. Megmutatta, hol tartja a
munkaadói kulcsait. Zárt szekrény ben, nem lehet belekötni. És a
férje mindössze százhetvennégy centi.
– Megkérdezte tőle, mekkora a férje? – hüledezik Cloé.
– A zt mondta, hogy a fickó magas, nem? Fabienne férje azon
kevesek közé tartozik, akik hozzáférhetnek a kulcsokhoz. Ezért
kérdeztem rá. De feltételezem, hogy magas alatt legalább
százny olcvan centit ért, nem?
– I gen.
– Jó. Másfelől utánanéztem az exférjének is. Nos, őt
törölhetjük a gy anúsították listájáról. Merthogy megint hűvösön
van. Kitalálja, miért?
– Családon belüli erőszak – próbálkozik Cloé.
– Nem talált! … Elagy abugy ált egy fickót az utcán. Na jó, most
már megy ek szuny álni.
– Bemehet a hálószobámba – javasolja Cloé.
– T essék? – néz rá elképedve Alexandre.
– Ha álmos, lefeküdhet a hálószobámban. Én itt maradok a
kanapén.
– Beauchamp kisasszony , nem fogok bekvártély ozni magához.
I smétlem: zsaru vagy ok, nem testőr . Nem az ön személy i
védelmére vagy ok kirendelve…
– Lehet, hogy vissza fog jönni.
– Nem, ez kevéssé valószínű, és egy ébként sem tölthetem itt az
életemet. Szóval most szépen elmegy csicsikálni, és a mobilját
kézközelben tartja, rendben?
Cloé köny örgő pillantást vet rá, Alexandre-nak hirtelen eszébe
jut a központi temető tizennégy es parcellájának a lakója.
– Holnap reggel indul a vonatom, és… – kezdi, de aztán a
szemét az égre emeli, és így foly tatja: – Jó, oké, maradok.
– Köszönöm, parancsnok! A hálószoba…
– T udom, hogy hol van. Este az egész házat körbejártam a
láthatatlan férfit keresve. A zt hiszem, magának nagy obb szüksége
van az ágy ra, mint nekem. I gazán pocsékul néz ki.
– Köszönöm, ez nagy on k edves.
– Kérem. Én majd – jó házőrző kuty a módjára – a kanapén
ny úlok el.

***

A mikor be van csukva a szeme, könny ebb nézni.

Cloé nézi is, kedvére. Cinikus mosoly a és eszelős tekintete
nélkül kellemes az arca, a fáradtság ny omai ellenére fiatalos. Erős
karjai szép kezekben végződnek; Cloé hirtelen szeretné megfogni
ezeket a kezeket.
Furcsa hely zetben aludt el a kanapén.
Hogy ne zavarja – vagy hogy ne mutassa neki, menny ire retteg
–, hagy ta elaludni, csak utána somfordált vissza a nappaliba.
Merthogy neki természetesen most sem jött álom a szemére.
A z a beny omása, mintha több liter , amfetaminnal ízesített kávét
ivott volna. Hetek óta nem tudja már , mit jelent az, aludni.
Legfeljebb, ha bevesz egy nagy adag ny ugtatót. Pedig most
Alexandre is itt van. Végre biztonságban érezheti magát,
lehuny hatná a szemét, engedély ezhetne magának egy jól
megérdemelt pihenést. De nem sikerül.
Sehogy an sem sikerül.
Menny i ideig lehet alvás nélkül élni? A mikor valakinek már
egy ébként is túl gy orsan ver a szíve?
Kihasználva, hogy Gomez alszik, eltüntette a P38-at, ami
becsúszott a kanapé mögé. Nehogy észrevegy e, hogy megint meg
van töltve, és elkobozza tőle. Mert azt egy pillanatra sem tételezi
fel, hogy őrizetbe venné. Most, hogy már ismerik egy mást…
Lábujjhegy en kioson a kony hába, és megiszik vagy fél liter
vizet. Ez a makacs szomjúság, nem tud tőle szabadulni.
Kipillant az ablakon, látja, hogy hamarosan megvirrad. A ztán
visszamegy az alvó zsaru mellé, aki egy millimétert nem mozdult.
Szemét újra rászegezi, aprólékosan mustrálja. Közben azonban
Bertrand-ra gondol. Á llandóan.
A rra a szemétre, arra az aljas szemétládára.
Mindent megtenne, hogy visszajöjjön hozzá. I gen, drogos. És
elvonási tünetei vannak.
– Miért nincs a hálószobában?
Cloé összerezzen. A z eszelős szemek felny íltak a
félhomály ban.
– Nem bírok elaludni – suttogja Cloé.
– A hhoz talán jobb lenne, ha ágy ba bújna.
– Megpróbáltam.
– A kkor próbálja meg még egy szer! – morogja a parancsnok, és
hátat fordít neki.
– Zavarom?
– Furcsa érzés, hogy bámul… T etszem magának, vagy mi?
– Á lmatlanságban szenvedek, amióta ezek a problémáim
vannak. És egy foly tában Bertrand jár az eszemben.
Gomez hosszú sóhajtással visszafordul.
– Felejtse el!
– Nem megy .
– Mintha függő lenne… Sokáig voltak egy ütt?
– Hat hónapig.
Alexandre a Sophie-val töltött tizenny olc évre gondol. Mily en
rövid volt, mily en sűrű.
– A z nem sok egy életben – mondja.
– Nem számít. Nem ez a lény eg.
– Lehet… Mit mondott magának tegnap este?
– Hogy egy másik nővel van randevúja.
– I gazi gentleman! És most legszívesebben kikaparná a szemét,
ugy e?
– Kinek? Bertrand-nak vagy a nőnek?
– Mindkettőnek, kapitány ! … A legjobb módja, hogy bosszút
álljon, ha kerít magának egy másik pasast.
– Nincs kedvem bosszút állni. A zt akarom, hogy visszajöjjön.
Alexandre felül, belátja, hogy itt semmi remény az alvásra. A
hajába túr , elfojt egy ásítást.
– Ezt nem hiszem el! – csóválja meg a fejét. – I tt vagy ok reggel
hatkor , és egy macskajajos idegen nő szerelmi életének a
viszontagságait hallgatom! Ez nem lehet más, csak egy rossz
álom!
– Kér egy jó kis reggelit? – mosoly odik el Cloé.
– A zt hiszem, csakugy an rászolgáltam.
– Hány kor indul a vonata?
– Kilenc óra harminckettőkor a L y oni pály audvarról.
– Ny aralni megy délre?
– Egy napra leugrom L y on körny ékére. Hogy a maga titokzatos
zöld manója után szaglásszak egy kicsit.
– V an valami ny om?
– Semmi. Csak úgy találomra megy ek L y onba. Klassz hely ,
nem?
Cloé a szemét forgatja.
– Miért nem mondja el?
– A mikor elkaptam, elmondom – ígéri meg Alexandre. – Na,
jön már az a reggeli?
– V egy e úgy , hogy már itt is van – áll fel Cloé.
A mint kimegy , Gomez újra elny úlik a kanapén, és lehuny ja a
szemét. Tény leg nagy on hasonlít Sophie-ra. Meglepően, szinte
ijesztően. V alahány szor ránéz, vérzik a szíve.
Pedig ha tehetné, egész hátralévő életét azzal töltené, hogy
nézi.

***

VÉGTELENÜL HOSSZÚNA K TŰNI K NEKI A Z ÚT . A

V agon zsúfolt, túlfűtött. Némely ik utas filmet néz a hordozható
kety eréjén, mások mély en alszanak. A mázlisták. A kocsi végében
négy -öt, az utazástól vagy a fáradtságtól túlspannolt köly öknek
viszont be nem áll a szája.
Na meg itt, ennek a fickónak, közvetlenül előtte. Gy akorlatilag
azóta pofázik a telefonján, amióta elhagy ták Párizst. A z egész
totálisan érdektelen életét elmeséli mindenki füle hallatára, és
szabály os időközökben felröhög. V annak még oly an szerencsések,
akiknek van kedvük nevetni…
Végre leteszi, Alexandre nem bír elny omni egy
megkönny ebbült sóhajt. Lehuny ja a szemét, megpróbálja
elfelejteni, hol van. Cloéra gondol, állandóan ő jár az eszében.
Laval a halálos ágy án, Sophie egy urnában, Laura a sírban. Cloé
pedig életveszély ben. Egy foly tában ezek a gondolatok kergetik
egy mást a fejében. A z is túlfűtött, nem csak a vagon.
Neki nincs szüksége laptopra, az agy ában pereg a film.
Horrorfilm.
A z az elmebeteg meg fogja ölni, biztos benne. Hacsak el nem
kapja.
T ermészetesen strázsálhatna naphosszat Cloé háza előtt,
csakhogy ez a gy ilkos átkozottul ravasznak tűnik, bizony ára nem
hagy ná magát egy könny en csapdába csalni. Megfigy előfurgonokra
és több emberre lenne szükség, de Gomez tudja, hogy semmily en
erősítést nem szerezhet, hiszen teljesen illegálisan végzi ezt a
ny omozást. Merthogy elvileg kény szerszabadságon van, hogy
túllépjen a gyászon – ahogy a kerületi felügy elő mondaná.
Szóval találnia kell egy ny omot. És az egy etlen ny om: Laura.
Fel kell göngy ölíteni a halálát megelőző hónapokat, hogy
kiderítse, ki ölte meg alig harmincévesen. Megtalálni azt a férfit –
vagy nőt –, aki nem mindennapi bűnözőtehetséggel vezény elte le
halálát.
Egy pillanatra megfordul a fejében, hogy az információkat át
kellett volna adnia a főnökének, rá kellett volna bíznia az ügy et.
Csakhogy ezek az információk oly an sovány ak, hogy senki a
kisujját nem mozdította volna miattuk.
A z is lehet, hogy Gomeznek azért van kedve az ügy höz, hogy
közelebb kerüljön ehhez a nőhöz, és eltávolodjon a saját életétől.
De ezt magának sem vallaná be.
Kezd elbóbiskolni, arcán elégedett mosoly terül szét. Ebben a
pillanatban újra rázendít az átkozott mobil, durva támadást indítva
a dobhárty ája ellen.
A fickó fölveszi, és ikszedszer kezdi újra a sületlenségeit, amik
kizárólag őt szórakoztatják.
Gomez érzi, hogy valami ismerős érzés kezd elhatalmasodni
rajta. A kontrollálhatatlan indulatkitörés.
Megütögeti az utastársa vállát, aki felé fordítja stréber
brókerpofáját.
– Rendes lenne magától, ha inkább az előtérben telefonálna.
Ott ni, látja?
A fazon válaszképp beéri egy furcsa, félig fennhéjázó, félig
meglepett mosolly al, és már locsog is tovább ny ugodtan. Aha,
bocsik a… Nem, semmi, csak valak i itt ak adék osk odott…
Alexandre felugrik az üléséről, a ny akkendőjénél fogva
megragadja az arcátlan alakot, és felrántja. A z utas elejti a becses
küty üt, nagy szemeket mereszt. A zsaru egy etlen szó nélkül
felveszi az iPhone-t, tulajdonosát pedig a kocsi ajtajához
vonszolja.
– Maga megőrült, vagy mi? – ordít fel az utas. – Elmebeteg!
Hívom a zsarukat, és akkor majd nézhet! Beviszik a
bolondokházába, maga kretén!
Alexandre a vécé ajtajának ny omja a pasast, arcát egészen közel
viszi az övéhez.
– Szükségtelen: a rendőrség én vagy ok. És ha még egy szer be
mered tenni a lábadat ebbe a kocsiba a kurva mobiloddal,
esküszöm, megetetem veled. Értetted?
A szerencsétlen flótás hevesen bólogat. Gomez lazít a
szorításán, látszólag barátságosan megpaskolja a vállát, ami majd
kificamodik bele, és a többi utas elszörny edt tekintetétől kísérve
visszaballag a hely ére. Még a gy erkőcök is elhallgattak, talán attól
tartanak, rájuk is hasonló sors vár .
Láttad, mami, a bácsinak pisztolya van…
A másik sorból egy nő hálásan rámosoly og, majd újra
belemerül a regény ébe.
Alexandre pedig a táj szemlélésébe merül, hagy ja, hogy az
idegei lassan lecsillapodjanak. A lig félóra, és megérkezik L y onba.
Hirtelen elfogja a vágy , hogy felhívja Cloét; tudni szeretné,
hogy van. Csakhogy ezek után nem meri elővenni a mobilját…

***

Mivel nem tudják, hogy jön, Gomez bízik benne, hogy nem
hiába vonatozott két órát.
A taxisofőr közli, hogy hamarosan megérkeznek. A hogy nézi a
taxiórán egy re emelkedő piros számokat, arra gondol, tény leg nem
normális, hogy saját szakállára és sutty omban végez ny omozást.
Száz euró a vonatra, most meg negy ven a taxira. A mit soha nem
fognak visszatéríteni neki. És akkor még ott van a visszafele út…
De érzi, hogy feladata van, hogy ez a fiatal nő nem véletlenül
keresztezte az útját a Marne partján, aztán meg a kapitány ságon.
Érzi, hogy ő az egy etlen, aki megakadály ozhatja a halálát. Í gy
aztán a pénz nem igazán számít. Különösen, hogy amióta Sophie
elment, nem igazán tud mit kezdeni vele. Noha, miután kifizette a
lakbért és a számlákat, nem valami sok marad neki. De neki ez a
nem valami sok is teljesen fölöslegesnek tűnik. Mit adhatna,
kinek?
Mit adhatna magának, ha egy szer semmire sem vágy ik? A mikor
az az egy etlen álma, hogy utánamenjen az ő drága halottjának,
még ha az egy enlő is a feledéssel. Már csak a megfelelő utat kell
megtalálnia.
Hirtelen V alentine-ra gondol. Váratlan, szeszély es gondolatként
szokott átcikázni a fején ez a lány . Hébe-hóba. Még csak azt sem
tudná megmondani, hogy le akar-e feküdni vele. V alentine vonzza,
ez egy értelmű – és kölcsönös. Pedig ő csak arra lenne jó, hogy
szenvedést okozzon neki, és nem tudja eldönteni, készen áll-e
elkövetni ezt a bűnt.
Meg aztán, oly an régen nem szeretkezett már…
– T essék, uram, megjöttünk.
– Meg tudna várni? Ha úgy látom, hogy sokáig fog tartani,
kijövök fizetni, és majd hívok egy másik taxit, hogy visszamenjek
a pály audvarra.
Alexandre megáll az arany ozott csúcsdíszekkel ékesített
vaskapu előtt. Polgári ház, gondosan megtervezett kerttel. A
levélszekrény en a név , amit keresett: Romain Paoli. Becsönget,
fohászkodva, hogy csak itthon legy enek, mire egy női hang szól
bele a kaputelefonba.
– Bűnügy i rendőrség. Romain Paolival szeretnék beszélni.
Gomez vár , az automata kapu lassan kiny ílik. Mögötte egy , a
negy venes évei elején járó nő áll, úgy van felöltözve, mintha a
vasárnapi misére készülne. Fekete nadrág, krémszínű blúz.
– Jó napot, asszony om, a férjének kellene néhány kérdést
feltennem.
– Nincs itthon. Késő délután jöjjön vissza. Miről van szó?
– Egy enesen Párizsból utaztam ide, hogy találkozzam vele, este
már megy vissza a vonatom. Mondja meg, kérem, hol találhatom
még. A húgáról szeretnék vele beszélni.
– V iviane-ról?
– Nem, Lauráról.
– Lauráról? De hiszen ő… elhuny t.
– T udom. Szóval hol találhatom meg a férjét?
– Nem tudom pontosan. Elment terepbiciklizni az egy ik
barátjával.
Alexandre előveszi a mogorva arcát. Nem esik nehezére.
– És ha esetleg felhívná? Gondolom, van mobilja.
– I gen, persze, megpróbálhatom.
A nő végre beljebb invitálja, és magára hagy ja a tágas
szalonban, ahol kifogástalan rend uralkodik. Sehol egy etlen
porszem a csecsebecséken és az empire stílusú bútorokon. Oly an
hely ez, ahol az idő mintha lelassult, sőt meg is állt volna.
Luxuskoporsó.

***

– Remélem, a férjem hamarosan itt lesz. De, tudja, nem a

közelben volt.
Alexandre elküldte a taxist, most a tágas szalonban várakozik.
– A míg ideér , hozhatok önnek egy kávét vagy egy teát?
– Köszönöm, ne fáradjon! – feleli Gomez.
– V agy inkább éhes? Bizony ára nem volt ideje ebédelni…
Alexandre a szája szögletében bujkáló mosolly al néz rá.
Észreveszi, hogy időközben tett egy kerülőt a fürdőszoba felé,
hogy rendbe hozza a frizuráját és a sminkjét. Sőt, át is öltözött. A
szolid öltözéket egy jóval kevésbé szolidra cserélte.
– Nem akarom önt zavarni – mondja. – Beszéljen inkább
Lauráról.
A z asszony leül egy fotelba Gomezzel szemben, csábosan
rámosoly og.
– Szegény Laura! – sóhajt fel, tökéletesen manikűrözött
kezével vastag hajába túrva. – Nem boldogságra született…
– Mi a boldogság?
A kérdés szemlátomást meglepi a nőt, fürkésző kíváncsisággal
pillant a zsarura, de azonnal el is kapja a szemét. Gomez hozzá
van szokva. Nagy on kevés ember képes állni a tekintetét.
– Nem is tudom… Családot alapítani, egy fajta egy ensúly t
találni.
– Önnek ez jelenti a boldogságot? – csodálkozik a parancsnok.
– Nos igen… miért is ne?
– V alóban, miért is ne… T ehát ezek szerint Laura nem
boldogságra született?
– Kiegy ensúly ozatlan volt. A tanulás sem ment neki, pénztáros
lett egy szupermarketben.
Csipetny i undorral vegy es szánalommal mondta ezt. Mintha azt
közölte volna, hogy Laura valami fertőző betegségben szenvedett.
– T udok róla, hogy pénztáros volt – szólal meg Alexandre. –
Engem leginkább az érdekelne, hogy an halt meg. Öngy ilkos lett,
azt tudom, de mily en módon?
– Kiugrott a lakása ablakán, a hatodik emeletről. I szony ú…
A kkor ez nem egy egy szerű segély kiáltás volt. I nkább
menekülés a halálba.
– Ön szerint miért vetett véget az életének?
Madame Paoli vállat von, majd előrehajol, hogy a cipője
orráról lesöpörjön egy képzeletbeli porszemet. De legfőképpen
azért, hogy érvény re juttassa mély dekoltázsát. Gomez profitál a
látvány ból, és most őt fogja el hirtelen valamiféle szánalom. Egy
jó házból való úrinő, akit felcsigáz, hogy egy rosszfiú kinézetű
zsaruval van egy légtérben.
Egy nő, aki minden bizonny al szenved, ha így felajánlkozik az
első jöttment tekintetének.
– Hagy ott valami magy arázatot, levelet?
– Nem, semmit a világon. De mondom, hogy labilis természetű
volt.
– Ez még nem elegendő ok arra, hogy valaki kiny írja magát.
– A barátja elhagy ta… Jó, kétségkívül egy szánalmas alak volt,
egy lúzer , de azt hiszem, Laurát érzelmileg megviselte, hogy
magára maradt. Meg aztán a munkáját is elveszítette, és hogy
őszinte legy ek, pszichológiai problémái is voltak.
– Mifélék?
– A zt hiszem, félig bolond volt – suttogja Madame Paoli.
– V alaki más is van még a házban? – kérdezi Alexandre.
– Pardon?
– Egy edül vagy unk a házban?
– I gen, egy edül… De miért kérdezi ezt, parancsnok?
A szeme úgy villog, akár a karácsony faégő, Alexandre
elmosoly odik.
– A kkor miért suttog?
Madame Paoli megköszörüli a torkát.
– Ja, bocsánat, magam sem tudom…
– Szóval félig bolond volt?
– Pszichiáterhez járt.
– A z még nem jelenti azt, hogy zakkant volt – hangsúly ozza
Gomez. – T udja, egy csomó ember jár pszichiáterhez.
– Persze, tudom. Én magam is elmentem.
Ezt megint suttogva mondta. Gomez kissé közelebb húzza a
foteljét az övéhez, igy ekszik lágy abbá tenni a tekintetét. Ha már
így adódott, belemegy a játékba, amíg haza nem ér a családfő.
– És miért, asszony om?
– Nos, mert… mert megcsalt a férjem…
Le merte fogadni. Le merte fogadni, hogy valami nagy on intim
természetű dolgot fog a ny akába zúdítani alig negy edóra
beszélgetés után.
– Nocsak! Ő is bolond lenne?
Madame Paoli kissé zavartan mosoly og rá, az arca szépen
kipirul.
– Mert bolondnak kell lenni ahhoz, hogy valaki megcsaljon egy
oly an nőt, mint maga! – foly tatja Alexandre.
A z asszony bután felnevet.
– Maga nagy on kedves.
– Nem, csak van szemem, hogy lássak.
Madame Paoli nem számított rá, hogy ez ily en jól, ily en
gy orsan működik. Hirtelen úgy érzi, kicsit túlléptek rajta az
esemény ek.
– T ehát Laura pszichiáterhez járt?
A z asszony bólint.
– De ő tény leg komoly problémákkal küzdött. A menny ire én
tudom, paranoiás volt.
– A z valóban súly os. És miféléket képzelt?
– Egy rakás bizarr dolgot.
– A zt, hogy zaklatja egy ismeretlen?
– Honnan tudja? – rököny ödik meg az asszony .
– A z a mesterségem, hogy rájöjjek dolgokra. A mikor például
magát megláttam, azonnal kitaláltam, hogy szenved.
– Ez igaz? Maga rendőr vagy …?
– A jó zsarunak megérzései vannak, ösztöne. Laura tehát azt
képzelte, hogy egy ismeretlen zaklatja, hogy valaki meg akarja
ölni.
– Pontosan. A zt állította, hogy állandón követik. Hogy
bemennek a lakásába, ellopják a holmijait. De nem úgy , mint egy
betörésnél! Csak bizony os tárgy ak eltűntek vagy hely et
változtattak. Még feljelentést is tett, többször is! De ön talán tud is
róla – ébred rá Madame Paoli.
– I gen, tudok. És amikor mindezt elmesélte önnek, hogy
reagált?
– Mi ketten nem túl sokat beszélgettünk. Laura a férjemnek
mesélt erről. Romain rájött, hogy a húga kezd becsavarodni,
meggy őzte, hogy keressen fel egy szakembert… Magának nincs
melege? A z a beny omásom, hogy túlságosan meleg van ebben a
házban.
– Csak nem miattam van melege, Lucie? – kérdi sokat sejtető
mosolly al Alexandre.
– Maga miatt? De… honnan tudja a keresztnevemet?
Keresi a szavakat, szemlátomást zavarban van. A saját
csapdájába esett.
– A levélszekrény en láttam… Kivel csalta meg a férje?
– Egy kolléganőjével. Rajtakaptam vele. Ráadásul itt!
– Ejny e, ez nem volt szép a részéről. Borzasztó lehetett! –
sóhajt Alexandre. – A nevét tudja?
– A nnabelle.
– Mármint Laura pszichiáteréét – pontosít Alexandre.
– Ja… Már nem nagy on emlékszem. A férjem említette ugy an,
de… Úgy rémlik, hogy nő, és Párizs körny ékén van a rendelője.
De még mindig nem árulta el, miért érdekli magát enny ire Laura.
Ebben a pillanatban ny ílik a bejárati ajtó, a varázs azonnal
megtörik.
– I tt a férjem – közli Lucie, és egy kardigánt vesz fel a kivágott
blúzára.

***

A VI SSZA ÚT MÉG HOSSZA BBNA K TŰNI K NEKI , MI NT

A Z ODA . Pedig a vonaton kevesebben vannak, a hőmérséklet is
kellemesebb.
Ráadásul nem is vesztegette hiába az idejét. A mit a Paoli
házaspártól megtudott, megerősítette azt a meggy őződését, hogy
Laura ugy anazon a kálvárián ment keresztül, mint Cloé. A kínzás
oda vezetett, hogy feladta a küzdelmet, és egy járdán zúzta agy on
magát.
És mi van, ha nem is önszántából ugrott ki, hanem valaki
segített neki egy kicsit?
Jóllehet a körny ezetében senki nem látott semmit.
V agy inkább mindenki csak egy nőt látott, aki kezdi elveszíteni
az eszét.
Sehol egy lélek, aki megértette, aki meghallgatta volna. A ki hitt
volna neki.
És ő belehalt ebbe.
Ez a titokzatos gy ilkos ravasz, alattomos, és páratlan bűnözői
intelligenciával rendelkezik.
Először is ki kell választania a célszemély t. Alexandre egy előre
még nem tudja, mily en kritériumok alapján választ. A z egy etlen
dolog, amiben biztos, hogy a nők vonatkozásában jó ízlése van…
A fotók alapján, amiket a báty jánál látott, Laura rendkívül bájos
volt. Ugy anúgy , mint Cloé.
A ztán addig zaklatja az áldozatát, míg az elveszíti a hozzá
közel állókat, a munkáját, el minden kapaszkodót. Mint ahogy a
ragadozó szigeteli el a prédát a végső roham előtt.
A magány sebezhetővé tesz, ez a szemétláda tökéletesen tudja
ezt.
Gomeznek ellenben fogalma sincs arról, mi a célja ennek az
arctalan gy ilkosnak. A rra ösztökélni őket, hogy önkezükkel
vessenek véget az életüknek, vagy megölni őket, a gy ilkosságot
öngy ilkosságnak álcázva?
A zt tervezi, hogy hétfőn elny úlik annak a pszichiáternek a
dívány án, aki Laurát kezelte néhány héttel azelőtt, hogy elkövette
az angy alugrást. A nnak is utána kell majd néznie, voltak-e hasonló
esetek a körny éken. Meggy őződése ugy anis, hogy ez a perverz
állat nem kezdő.
Fáradt szemét az elsuhanó tájon ny ugtatva apránként
kidolgozza a tervét. A ny omozás foly tatása mindazonáltal
bajosnak ígérkezik, lévén, hogy parkolópály ára tették.
Most már csak azt kell eldöntenie, hogy megossza-e a
felfedezéseit Cloéval. A fiatal nő egy előre abban a hiszemben él,
hogy az egész esetleg csak egy egy szerű bosszú, kicsiny es
rosszindulat. De ha elárulja neki, hogy egy veszély es elmebeteggel
van dolga, halálra rémülhet. T eljesen úrrá lehet rajta a pánik.
És esetleg kiugrik az ablakon. V agy vonat alá veti magát.
Küldje el vakációzni valami isten háta mögötti szigetre, vagy
hagy ja elöl csalétekként, hogy a gy ilkost kicsalogassa az
árny ékból? T ermészetesen, ha esély t akar adni magának arra, hogy
sarokba szorítsa ezt a ganét, elkerülhetetlen a második megoldás.
Egy ébként is biztos benne, hogy Cloé kategorikusan
visszautasítaná, hogy elmeneküljön, hogy otthagy ja az állását.
A lig ismeri, de azt már most tudja, hogy a menekülés nem az ő
műfaja.
Gomez kimegy a vécére, megpróbálja nem beszívni a bűzös
levegőt. A ztán, mielőtt visszamenne a hely ére, felhívja Cloét. A z
üzenetrögzítője kapcsol be, Alexandre elmosoly odik, ahogy
először hallja a kimenő üzenetet.
Üdvözlöm, ne k eser edjen el, hogy nem ért el, ígér em,
hamar osan visszahívom!
– Jó estét, Cloé, Gomez parancsnok vagy ok. Csak meg akartam
kérdezni, hogy van. Most jövök vissza L y onból, a vonaton
vagy ok… Hívjon vissza, ha tud. Csak hogy elmondja, a manók ma
békén hagy ták.
A hely ére visszatérve nézi, hogy an ereszkedik le az árny ék,
valahol L y on és Párizs között.

***

– BE KELL MENNI – nógatja gy engéden Alexandre.

Cloé összeszorítja a két kezét. Még mindig remeg, pedig a
fűtés forró levegőt fúj az utastérbe.
– Nem bírok…
– Én is ott leszek, nem hagy om magára.
Kiny itja az utasoldali ajtót, Cloé nem moccan. Megfogja a
kezét, még mindig ellenáll.
– Menjünk! – mondja még egy szer Alexandre. – Í gérem,
minden rendben lesz.
– Nem mehetek így emberek közé.
Alexandre szomorúan elmosoly odik.
– Ha előbb fodrászhoz és manikűröshöz menne, senki nem
hinne magának!
Cloé visszahúzza a kezét, éles pillantást vet rá.
– Jöjjön velem, Cloé!
– Semmi értelme.
Gomez leguggol a járdán.
– Bízik bennem?
Cloé válaszképpen csak bólint.
– A kkor figy eljen rám! Muszáj feljelentést tennie, hogy
elkapjuk ezt a disznót, és kivonjuk a forgalomból.
– Már tettem feljelentést!
– Ez most nem ugy anaz. Ma este komoly an fogják venni,
higgy en nekem!
– De hát maga zsaru! És már mindent elmondtam magának…
Hogy magy arázhatná meg neki a hely zetet? Ez most nem az a
pillanat, amikor bevallhatná neki, hogy nincs feljogosítva erre a
ny omozásra.
– Pontosan. Zsaru vagy ok. Épp ezért tudom, mit kell tenni.
Most már jöjjön!
A hangja meggy őzőbb lett, Cloé végre hajlandó kiszállni az
autóból. Gomez továbbra is fogja a kezét, attól tartva, hogy
elszökik. A mikor belépnek a kapitány ság épületébe, Cloé
kiszabadítja magát.
– Orvosi vizsgálaton is át kell esnem?
– I gen. Másképp nem megy . Bátorság…
Á m Cloé egy szer csak sarkon fordul, és elindul visszafelé.
Gomez a kijárat előtt éri utol, a vállánál fogva elkapja.
– Á lljon már meg, a szentségit! Értse meg: nincs más
választásunk.
Cloé megpróbál kiszabadulni, de ő erősen fogja.
– Cloé, hallgasson rám, kérem! Ha nem állítjuk meg ezt a
ganét, foly tatni fogja. Nem fogja békén hagy ni. Hallja?
Cloé másfele néz, megpróbálja visszatartani a könny eit.
– Ha nem teszi azt, amit mondok, szabad utat enged neki! Ezt
akarja? Hogy tovább terrorizálja magát?
Megint behúzza magával az épületbe, azzal a szörny ű érzéssel,
mintha vágóhídra vinné.
– Í gérem, ez az utolsó megpróbáltatás, amit ki kell bírnia –
teszi hozzá.
Cloé nagy on szeretné ezt elhinni. Csakhogy még a zsaru sem
tűnik úgy , mint aki igazán meg van róla gy őződve.
Kimerülten hagy ja, hogy Gomez az ügy félszolgálati pulthoz
vezesse; az ott ülő rendőr alaposan megnézi magának. Hát persze,
bizony ára ijesztő lehet az arca.
– Jó estét! Elkísértem az egy ik barátnőmet, aki feljelentést akar
tenni.
Cloé nem számított rá, hogy barátnők ént fogja bemutatni. De
ez a trükk mentesíti őket a sorban állás alól: két perccel később
már egy falatny i irodában vannak egy férfi előtt, aki legfeljebb, ha
huszonöt éves lehet. Cloé szívesebben beszélt volna egy nővel, de
nem tiltakozik, engedelmesen leül, és odany újtja neki a
személy igazolvány át.
– A kisasszony t ma délután megtámadták – magy arázza
Gomez. – Kicsit még mindig a sokk hatása alatt van, de elmondja
neked, mi történt.
A hadnagy Cloéra mosoly og, hogy bizalmat ébresszen benne.
– Hallgatom, kisasszony .
Cloé minden erejét összeszedi, hogy ne sírja el magát. Rajta ne
szánakozzon senki. Nagy levegőt vesz, majd még egy et. A hideg
ellenére, ami mintha még a csontját is mardosná, örülne, ha valaki
ablakot ny itna. Csakhogy a hely iségnek nincs ablaka.
– Csak ny ugodtan, nem kell sietni – teszi hozzá kedvesen a
zsaru. – Megértem, hogy nem könny ű erről beszélni.
– Elmentem, hogy … járjak egy et az erdőben…
A hadnagy nem jegy zetel. Csak figy elmesen hallgatja.
– A sénart-i erdőben, azt hiszem. Hosszú sétát tettem, aztán
vissza akartam menni a kocsimhoz.
Megáll, Alexandre a vállára teszi a kezét.
– Foly tassa, Cloé!
– A kkor láttam meg. A kocsimnak támaszkodott. Fekete ruha
volt rajta, a fején kapucni. Napszemüveget viselt, a ny aka körül
meg… valami kendőszerűséget, ami a fél arcát eltakarta.
A két zsaru várakozásteljesen csügg az ajkán, noha Alexandre
már ismeri a történetet. De talán egy részletesebb verziót fog most
hallani. És világosabbat. Kevesebb zokogással.
– A mikor megláttam, futásnak eredtem, arrafelé menekültem,
amerről jöttem…
– Miért? – kérdez közbe a hadnagy .
– Hogy miért?– fulladozik Cloé. – De hát… A zért, mert ő volt
az!
– Ő? Kicsoda?
Cloé lehuny ja a szemét. A hely iségben csönd lesz. Ny omasztó
csönd.
Most jön rá, hogy megint mindent el kell mesélnie az elejétől
fogva. Újra és újra el kell magy aráznia. És talán megint bolondnak
fogják nézni.
A mikor kiny itja a szemét, tekintete találkozik Gomezével.
Furcsamód már nem találja oly an ijesztőnek. Sőt inkább
hihetetlenül szépnek.
Úgy kapaszkodik ebbe a tekintetbe, mint utolsó szalmaszálba.
Mint egy utolsó mentőövbe, ami még megmentheti a
vízbefúlástól. Újraéled benne az erő.
Nem, te szemétláda, még nem vagy ok kész. Még nem haltam
meg. Nem végzel velem ily en könny en.
Játszani akarsz velem, fegy vertelennek hiszel? Tévedsz. Nem
vagy ok egy edül, és még megvan bennem az akarat, hogy küzdjek.
Majd bebizony ítom neked.
Miközben Cloéból foly amatosan ömlik a szó, Alexandre arcán
mosoly suhan át.
A gy ilkos ezúttal lehet, hogy nem jól választotta meg az
áldozatát…
*
**
– Hogy ment? – kérdezi Gomez.
Cloé nem felel, de Alexandre számított erre. Elny omja a
csikket, kiny itja az ajtót. Cloé beszáll, de a zsaru még nem indít.
Előbb azt akarja, hogy mondjon egy szót. Egy etlenegy et.
– Nehéz volt?… Meg tudom érteni.
– Nem értheti! – förmed rá Cloé.
Gomezt kicsit meglepi, hogy így rázúdítja a dühét. Végtére is ő
nem tehet semmiről. De ha ettől megkönny ebbül, kész elviselni a
szemrehány ásait vagy akár a vad kirohanásait.
– Mire vár , miért nem indul már?
Gomez egy esbe kapcsol, a kocsi eltávolodik az igazságügy i
orvostani intézettől.
– Mily en következtetésekre jutott a doki? – próbálkozik öt
perccel később.
Cloé merev tekintettel, összeszorított fogakkal bámul maga
elé.
– Ny ugodtan sírhat – jegy zi meg a parancsnok.
Kicsit gy orsít, megpróbál ellazulni.
– Szóval, mit mondott az orvos? T udnom kell, fontos a
foly tatás szempontjából.
– Nincs kedvem beszélni róla!
– Feleljen! – parancsol rá Gomez anélkül, hogy felemelné a
hangját.
Cloé a hideg üvegnek támasztja a halántékát.
– Semmi külsérelmi ny om, leszámítva azokat a zúzódásokat,
amik akkor keletkeztek, amikor elestem. Semmi ny oma…
semminek.
Gomez le merte volna fogadni. Ez a fickó túl dörzsölt ahhoz,
hogy otthagy ja maga után a DNS-ét.
– Megny ugodott?
– Most már szeretnék hazamenni.
– Ha akarja, hozzám is jöhet – javasolja Gomez.
Le van ejtve a szolgálati szabály zat. Neki már úgy is mindegy …
Cloé habozik. T ermészetesen fél attól, hogy egy edül legy en
otthon. Ha csak rágondol, összeszorul a torka.
T ermészetesen ma éjszaka is visszatérhet. Mégis szüksége van
rá, hogy behúzódjon a maga kis vackába, a maga tárgy ai, szokásai
közé. Hogy belekapaszkodjon az ismerős képekbe, szagokba.
A káosz közepette szüksége van vonatkozási pontokra.
– Holnap reggel dolgoznom kell, nem aludhatok magánál. És
le is kell zuhany oznom.
– Nálam is van fürdőszoba – somoly og Gomez. – Holnap
pedig vasárnap van.
Cloé már nem tud mily en ürügy et kitalálni. Jobb, ha
megmondja az igazat.
– Szükségem van rá, hogy egy edül legy ek. De köszönöm, hogy
felajánlotta.
Gomez még jobban gy orsít, Cloé a műszerfalba kapaszkodik. A
feszültség szinte tapintható.
Cloé gy ilkolni szeretne. Üvölteni. Falba verni a fejét.
Gomez rágy újtani szeretne, sarokba szorítani azt az állatot, aki
traumatizálta ezt a lány t. V alószínűleg egy életre.
A karjába szeretné venni, vigasztalni.
– Sajnálom, amit el kellett szenvednie – szólal meg hirtelen.
Cloénak valóságos kín visszatartani a könny eit.
– Garantálom, hogy megfizet érte – teszi hozzá Gomez.
Utána többet egy szót se szólnak addig, míg a Peugeot le nem
parkol a Moulins utcában.
– Bemegy ek magával – közli a parancsnok. – Á tvizsgálom a
házat.
Ez a javaslat megny ugtatja ugy an Cloét, mégis alig várja, hogy
végre magára maradjon. Hogy ne kelljen tovább erősnek
mutatkoznia.
Belépnek a házba, Cloé lecövekel a nappaliban, az ablak előtt
várja, hogy Gomez végigjárja az összes hely iséget.
– Sehol semmi – mondja végül Alexandre.
– Jó éjszakát, parancsnok! És köszönöm!
Gomeznek nehezére esik a sorsára hagy ni.
– Holnap hívom. És maga is ny ugodtan hívhat bármikor . Éjjelnappal.
Egy ik kezét Cloé vállára teszi, érzi, hogy egész testében
összerándul.
– Bolondnak nézett – mormogja a fiatal nő.
– Kicsoda?
– A z orvos… A zt mondta, hogy nincs semmi, semmi az
égvilágon. Hogy talán csak rossz tréfát űztek velem… Rossz
tréfát, érti?
– Ne is gondoljon rá többet! – legy int Gomez. – A feljelentés
most már megy majd a maga útján. És le fogjuk állítani a fickót,
higgy en nekem.
– Senki sem fogja leállítani – jósolja Cloé. – Meg fogok halni,
tudom. Érzem.
Gomeznek az a beny omása, mintha pofon vágták volna, ujjai
görcsösen markolják a fiatal nő vállát. Kény szeríti, hogy felé
forduljon: Cloé nem sír , az arca rettenetesen rideg.
– A hhoz, hogy megölje magát, előbb engem kell megölnie –
mondja a parancsnok.

***

Gomez felhajtja a dzsekije gallérját.

Egy hideg éjszaka a sok közül. Egy éjszaka, amikor nem fog
aludni. Mint oly sokszor .
A háztól harminc méterre áll, figy el. Lankadatlan figy elemmel.
Ha ez a gané elődugja az orrát, azt is megbánja, hogy
megszületett.
Csakhogy a láthatatlan férfi láthatatlan marad. Végtére is ez
logikus. Alexandre megpróbálja újra megrajzolni magában a
portréját, ez segít ébren maradni. A zon tűnődik, mi az, ami
összekapcsolhatja Laurát és Cloét, leszámítva a szépséget.
A z alapján, amit a báty ja mesélt róla, Laura harcos típus volt,
akinek nem volt szokása feladni a küzdelmet. Kétségkívül neki
nem ívelt oly an magasra a pály ája, mint Cloénak, valószínűleg
azért, mert húszévesen hirtelen elhatározásból abbahagy ta az
egy etemi tanulmány ait, hogy kövessen egy férfit a világ túlsó
végére. Ugy anakkor nem sokkal a halála előtt levelezőn foly tatni
kezdte a tanulást, sőt valami esti tanfoly amra is járt. És ami még
meglepőbb, a maradék kis szabadidejét azzal töltötte, hogy a nők
elleni erőszak ellen kampány olt egy feminista szervezetben,
aminek ő volt az alelnöke.
A hogy cigarettára gy újt, a parancsnok rájön, hogy ez a perverz
alak nem kedveli a könny ű prédát. Feltehetőleg azt értékeli, ha
ellenállnak neki, ha a végsőkig küzdenek. A halálig.
A szépeket és erőseket szereti. A makrancosakat és
veszély eseket.
Csaknem hajnali négy óra van, Gomeznek fáj a dereka. De nem
számít a fájdalom. Egy edül az számít, hogy Cloé biztonságban
alhasson.
Egy edül az számít, hogy ez a nő visszakapja az életét.
Ha már ő elveszítette a sajátját.
*
**
V alaki megkocogtatja az autó ablakát, Gomez felriad. V ilágos
van, Cloé áll a járdán, egy nagy vállkendőbe burkolózva. A
parancsnok felegy enesedik, leengedi az ablakot.
– Jó reggelt! – mosoly odik el Cloé.
Gomez úgy érzi, mintha a hideg összeragasztotta volna az
állkapcsát, heves fájdalom fűrészeli ketté az arcát.
– I tt töltötte az éjszakát?
– Úgy tűnik – feleli Alexandre.
– Jöjjön, főzök magának egy kávét.
A zsaru nem kéreti magát, követi a fiatal nőt a kony hába. Cloé
ny ugodtabbnak látszik, mint előző este, szinte derűsnek. De ez
nem ny ugtatja meg a parancsnokot.
– Megláttam a kocsiját, ahogy kiny itottam az ablaktáblákat.
Meg akartam gy őződni róla, hogy nem fagy ott halálra!
– Ez kedves magától. T udott aludni?
– Nem – tesz le elé egy csészét Cloé. – Cukorral issza, ha jól
emlékszem?
– I gen, köszönöm – feleli Alexandre. – És… hogy érzi magát?
Cloé gy orsan hátat fordít neki. Kerüli a tekintetét, ez
ny ilvánvaló.
– Köszönöm, megvagy ok.
– Jöjjön, üljön le! – kéri Gomez.
Cloé leül a vendégével szemben. Szinte kézzelfogható,
menny ire feszély ezett.
– Mondja el, hogy van – ismétli meg a rendőr . – És az igazat
akarom hallani, nem hazugságot.
Cloé a bögrén melengeti a kezét, szemét a falra szegezi.
– Bizony ára éhes. Összedobok magának valami reggelit.
– Válaszoljon! – szól rá ny omatékosan Gomez. – A reggeli
várhat.
Cloé végre ráemeli a szemét, Alexandre látja, hogy a felső ajka
eny hén remeg.
– Rosszul vagy ok… Nagy on rosszul.
Gomez csak azt akarta, hogy kimondja, nem mintha ez bármin
is változtatna.
– Mindenki rosszul lenne a maga hely ében.
– Mit tud róla?
– Semmit – állítja Alexandre. – Nincs még elég információm
ahhoz, hogy …
– Hazudik! – szakítja félbe Cloé. – Most magán a sor , hogy
őszinte legy en.
Gomez korty ol egy et a kávéból, cigarettára gy újt.
– I gaza van. De attól tartottam, ez végleg padlóra küldi.
Nem ezt a kifejezést kellett volna választania.
– Gy erünk, mondja! – förmed rá ny ersen Cloé.
– T aláltam egy nőt, aki ugy anazon ment keresztül, mint maga…
Körülbelül egy évvel ezelőtt.
Cloéba mintha villám csapott volna, Alexandre-nak az a
beny omása, mindjárt lefordul a székről, és ezer darabra törik a
padlón. Egy szép, finom porcelán ezer darabra törve.
– Egy férfi zaklatta. Egy férfi, akit egy edül csak ő látott, de
képtelen volt leírni. Szinte szóról szóra ugy anaz a forgatóköny v ,
néhány részlettől eltekintve.
– A zt akarja mondani, hogy … hogy …
– A zt akarom mondani, hogy ez a fickó nem kispály ás kezdő.
Hogy nem bosszúról vagy ily esmiről van szó. Ez egy elmebeteg.
Cloé fuldoklik, mintha félreny elt volna. Alexandre hosszú
percekig hallgat, hagy ja, hogy megeméssze az információt.
– És mi lett a lánny al? – kérdezi végül Cloé.
– Meghalt – mondja ki Alexandre. – Hivatalosan öngy ilkos
lett.
Cloé zajosan hátrarúgja a székét, a mosogatóhoz támoly og,
belekapaszkodik.
Gomez nem moccan. A z igazságot akarta, most el kell viselnie.
– Összecsomagolhat és elmenekülhet – szólal meg végül.
Cloé nem válaszol, továbbra is előrehajol. Alexandre arra
gondol, hány ni fog vagy elájul. Esetleg elkezd bőgni…
Végül megfordul, egy enesen Gomez szemébe néz.
– Nem fogok elmenekülni.
– Jól gondolja meg! – figy elmezteti a zsaru.
– De hát maga majd el fogja kapni! Majd… idevezény el egy
csomó rendőrt a ház elé, és…
– Még valamit el kell mondanom magának – szakítja félbe
Alexandre. – Nem vagy ok szolgálatban.
– T essék?
Ezúttal Gomez süti le a szemét. Nehezebb bevallani, mint
gondolta.
– Hivatalosan nem én vezetem a ny omozást. Pontosabban
hivatalosan nincs is ny omozás.
– Egy szót sem értek… Magy arázza meg! – fakad ki a fiatal nő.
– Már beszéltem magának arról a hadnagy ról, aki kórházban
van, élet-halál között lebeg. Miattam. Mert belerángattam egy túl
kockázatos akcióba. A főnököm kény szerszabadságra küldött, a
belső ellenőrzés lehet, hogy ki is rúgat majd.
Cloé oly an indulattal néz rá, mint aki mindjárt ráveti magát.
– A mikor elolvastam a bejelentéseit, én komoly an vettem
magát. A zért, mert egy barátom, egy rendőrparancsnok mesélt
nekem egy esetről, ami meglepően hasonlított a magáéra. A rra
gondoltam, valakinek muszáj segíteni. Még ha nincs is rá
felhatalmazásom… T essék, most már mindent tud. Holnap
találkozom azzal a pszichiáterrel, aki Laurát kezelte, azt a fiatal
nőt, aki öngy ilkos lett. Í gy próbálok többet megtudni erről a
férfiról, a módszereiről.
Cloé visszarogy a székre. Mert a lábán már nem bír megállni.
Harag, csalódottság és tanácstalanság kavarog benne. Erős
indulatok, szinte leradírozzák a félelmet.
Ez a zsaru is egy elmebeteg? V agy tény leg ő az utolsó
remény e?
– Ezért volt muszáj tegnap este feljelentést tennie – foly tatja a
parancsnok. – Remélem, hogy ezek után mihamarabb vizsgálatot
indítanak. Holnap beugrom a főnökömhöz. Mindent elmondok
neki, amit tudok, amit kiderítettem Laura ügy ében. És remélem,
hogy nekem adja ezt a ny omozást, és ad hozzá eszközöket is.
– És ha nem? – kérdezi Cloé.
– A kkor a háza előtt fogom tölteni az éjszakákat.
– Ez minden, amit fel tud ajánlani?
Menny i megvetés van a hangjában…
– Többet nem tudok. Sajnálom.
– És ha megjelenik, mit tud csinálni?
Menny i harag van a szemében. Szinte gy űlölet.
– Ha felbukkan, elintézem.
– Mily en jogon, mikor felhatalmazása sincs rá?
– Ha kórházba juttatom vagy a hullaházba, nem tud többet
ártani magának.
– Ha ezt teszi, végérvény esen leírja magát.
– Egy edül maga számít. A többire magasról teszek. Számomra
tökéletesen mindegy , mi lesz velem utána.
– Ugy an ne hazudjon már! Nem hinném, hogy szeretné
elveszíteni a munkáját. Csak az maradt magának.
– Téved – javítja ki dermesztő pillantással Gomez. – Nekem
már semmi sem maradt. Semmi a világon.
Felveszi a dzsekijét, kimegy a hely iségből. Cloé utánairamodik,
belecsimpaszkodik a karjába.
– Hova megy ?
Alexandre legszívesebben belemarna. Biztosan azért, mert úgy
beszél vele, mint egy kuty ával.
– V isszamegy ek a kocsimba. Köszönöm a kávét.
Cloé az ajtó és közé áll.
– I tt marad!
– Nem azért vagy ok itt, hogy a parancsainak
engedelmeskedjem. És hogy rajtam vezesse le az indulatait!
Cloé egy párduchoz hasonlít, ami a torkának akar ugrani.
Sophie is szép volt, amikor haragra gerjedt… De elegánsabb.
– Hogy én mily en marha nagy mázlista vagy ok! – fakad ki
Cloé. – A z egy etlen zsaru, aki hajlandó foglalkozni az ügy emmel,
egy pária, egy csaló! … Még az is lehet, hogy maga a cinkosa!
Gomez dühödt vágy at érez, hogy elhallgattassa.
– Maga félrebeszél! És ha nem talál elég hatékony nak, hát
keressen mást!
Nem gondolta volna, hogy enny ire rosszul fogadja a dolgot.
T itkon még abban is remény kedett, hogy hősiesnek találja majd.
Hirtelen fölmerül benne a kérdés, miért is akart segíteni neki.
– Maga hüly ét csinált belőlem! Tűnjön el innen!
– Ha azt akarja, hogy elmenjek, engedjen.
Cloé azonban nem mozdul, kihívóan néz rá. Gomez erre a
vállánál fogva megragadja, egy jó méterrel odébb teszi, és kiny itja
végre az ajtót.
– Soha többé ne merjen hozzám érni! – rikácsolja Cloé, a
hisztéria határát súrolva.
– Ez a veszély nem áll fenn – vág vissza Alexandre, és lerobog
a lépcsőn. – És adja át üdvözletem a barátjának, ha netán
meglátogatná!
Cloénak ez volt az utolsó csepp a pohárban.
– T e köcsög! – üvölti magából kikelve. – Nem csodálom, hogy
faképnél hagy ott a feleséged! Jól is tette, hogy lelépett tőled, te
szerencsétlen hüly e!
Alexandre megfordul. Cloé meglepődik, gy orsan visszalép a
lakásba, megpróbálja bezárni az ajtót.
Késő.
Gomez a vállával belöki az ajtót, Cloé hátrarepül, kis híján
elesik.
– Oppardon! – vigy orog gúny osan Alexandre. – Nem jól
hallottam az utolsó mondatát… Mit is mondott?
Cloé ösztönösen hátrál néhány lépést.
– Távozzon a házamból!
Már nem kiabál, Gomez még jobban mosoly og. A zzal a
mosolly al, amitől még a pokol is reszketni kezdene. Cloé tudja,
hogy túlfeszítette a húrt. És hogy ez a fazon veszély es.
El nem futhat, mivel csak egy ajtó van, és a zsaru pont előtte
áll.
– Szívesen meginnék még egy kávét – mondja Gomez. –
Megengedi?
Súrolja, ahogy elmegy mellette, aztán ny ugodtan letelepszik a
kony hában. Cloé továbbra is az előszobában szobrozik, nem
igazán tudja, mily en viselkedés lenne a célravezető. Á tfut a fején,
hogy elmenekül a saját házából, megpróbálja felidézni, hová is
tette a kocsija kulcsát.
A mi a zsaru háza előtt áll…
Ha gy alog indul el, utoléri. A kkor már inkább szembefordul
vele. Bemegy hozzá a kony hába, látja, hogy töltött magának kávét.
– Érezze otthon magát! – fröcsögi.
– Köszönöm, nagy on kedves.
Gomez látszólag jól szórakozik. Csak éppen gy űlölettől lángol
a szeme, most megint oly an, mint egy téboly ulté.
V ad düh lobog benne.
Cloé felvesz a kony hapultról egy ott hány ódó kést, a háta mögé
rejti. A ztán lecövekel Gomezzel szemben, állja a tekintetét.
– Szóval azt gondolja, hogy a cinkosa vagy ok? A z is lehet,
hogy én vagy ok az? – vigy orog a zsaru. – Hiszen én egy köcsög
vagy ok… Nem, nem, elfelejtettem, hogy csak egy szerencsétlen
hüly e… T ehát nem vagy ok elég intelligens ahhoz, hogy én legy ek
az a híres pszichopata!
– Én nem mondtam ezt – moty ogja Cloé. – Én nem mondtam,
hogy maga az.
Gomez még egy cukrot dob a kávéjába, közben merőn néz
Cloéra.
– Fél tőlem, k isasszony? Mit dugdos a háta mögött? Csak nem
egy kést? Tény leg azt hiszi, hogy el tudna bánni velem?
– A zt szeretném, ha most már elhagy ná a lakásomat.
– Ha megengedi, előbb meginnám a kávémat. A z egész éjszakát
a kocsiban töltöttem, hogy egy hisztérikára vigy ázzak, majd
szétfagy ott a tököm. Egy kis jutalmat csak megérdemlek, nem?
Felhörpinti a kávéját, feláll. A hely ett azonban, hogy az ajtó felé
indulna, egy enesen Cloé felé indul.
– És éhes is vagy ok – teszi hozzá.
Cloé úgy érzi, kimegy az erő a lábából. Gomez nekiny omja a
mosogatónak, kiny újtja mellette a karját, hogy kiny issa a
kony haszekrény t, kivesz belőle egy csomag kekszet.
– A feleségem nem hagy ott el – hajol oda Cloé füléhez. –
Szörny ű szenvedések közepette meghalt.
Cloét hirtelen jeges hideg fonja körül.
– Na… nagy on sajnálom… Nem jól értettem…
Még csak kiszabadulni sem próbál, tisztában van vele, hogy
semmi esély e.
– Maga nem ért semmit. Maga mindenkinél különbnek képzeli
magát. Tökéletesnek… Ez az őrült nem véletlenül választotta
szerintem.
– Mit tud maga erről? – lendül ellentámadásba Cloé.
– Ez ny ilvánvaló.
Cloé leny eli a sértést, amit mondani készült. T udja, ha még egy
szót mond, ha csak egy etlenegy et, kataklizmát indíthat el.
– Még azt is meg tudom érteni, ha valaki el akarja pusztítani
magát…
Cloé szíve bukfencet vet, fuldoklik.
– Mi az, Beauchamp kisasszony ? Elállt a szava?
Hallgatni, és lesütni a szemét, Cloé nem lát más alternatívát.
Nem szítani tovább haragja izzó parazsát. A mi eszelős
tekintetében fény lik.
A hallgatásától Alexandre visszany eri a ny ugalmát. Cloé háta
mögé ny úl, kiveszi a kezéből a kést, és a mosogatóba dobja.
– Nem szabad ezzel játszani. V eszély es.
Végre elindul, Cloé fellélegzik.
– Mindenesetre sok szerencsét! – szól vissza Gomez a
foly osóról. – És még egy szer köszönöm a kávét!

***

Gomez nem az a fajta, aki kinézne a kukucskálón, Cloé erre

akkor jön rá, amikor hirtelen feltárul előtte az ajtó. Alexandre
szemlátomást meg van lepődve.
– Nocsak, nocsak… Beauchamp kisasszony ! Mi rossz szél
hozta ide?
Láthatólag nemrég zuhany ozott, a haja még nedves, frissen van
borotválkozva. Egy fekete, halálfejes póló van rajta meg egy régi,
kopott farmer .
– Jó estét… A kocsimért jöttem.
– Nincs itt. I nkább az utcán keresse.
Cloé elny om egy mosoly t. A mi leginkább csak idegességet
tükrözött volna.
– Egy füst alatt feljöttem, hogy pár szót váltsak magával.
– Mily en elragadó ötlet!
Gomez az ajtófélfának támaszkodik, a mellén összefonja a
karját.
– Nem is hív be? Ez nem túl udvarias magától!
– Én egy faragatlan tuskó vagy ok – suttogja rettenetes
mosolly al a parancsnok. – És majd meghalok a vágy tól, hogy
becsapjam az orra előtt az ajtót. Úgy hogy mielőbb bökje ki, mit
akar .
Cloé mindent egy lapra tesz fel. Félrelöki Gomezt, és
önkény esen besétál a lakásba. A zsaru, bár meg tudta volna ebben
akadály ozni, nem tette.
– Nem akarok a lépcsőházban beszélgetni – mondja Cloé.
Gomez becsukja az ajtót, és megáll vele szemben. Egy parány i
előszobában vannak, egy fajta sötét foly osószegletben, ami egy
szegény esen bútorozott nappaliba vezet. Bár Cloé tegnap este már
járt itt, csak nagy on elmosódott emlékeket őriz róla.
Nem mer továbbmenni.
Sikerült bejutnom, már ez is valami.
– Nos? Mily en sürgős közölnivalója van?
– Sajnálom, ami reggel történt. Nem kellett volna oly an rosszul
reagálnom. Enny it akartam csak mondani.
Cloé úgy érzi, mintha hasra vágta volna magát előtte.
– Ennyit?… Gondolom, a forgatóköny v szerint most az
következik, hogy én azt mondom, spongy át rá, kész vagy ok
továbbra is segíteni. Í gy van?
Pontosan így . Úgy hogy gy erünk, mondd már ki!
– Semmi nem kötelezi rá – válaszolja Cloé.
– V alóban nem. És örülök, hogy maga is ezt mondja.
– De hát mégiscsak ez a munkája! – próbálkozik sután a fiatal
nő. – És biztos vagy ok benne, hogy be akarja fejezni ezt a
ny omozást – teszi hozzá szemtelen, sőt már-már provokáló
mosolly al.
Enny it a meghuny ászkodásról.
– A zt szeretem magában, hogy soha nincsenek kétely ei! –
mondja Gomez.
– Figy eljen, parancsnok, tudom, hogy reggel
elkedvetlenítettem, de…
– Nem elk edvetlenített – igazítja ki Alexandre. – Úgy bánt
velem, mint egy darab szarral, úgy beszélt velem, mint egy
kuty ával, végezetül pedig sértegetett.
– Ne túlozzon! – leheli Cloé.
– Én túlzok? ! Hát ez csúcs, mondhatom!
A karjait ismét összefonta, úgy áll, akár egy konok köly ök.
Egy százkilencven centis, százkilós köly ök.
– Kezdettől fogva őszintének kellett volna lennie velem –
foly tatja Cloé. – A kkor nem jutottunk volna idáig.
– A z én hibám, ny ilvánvaló!
– Segíteni fog nekem, ugy e?
– Maga mindig azt gondolja, hogy az emberek az ön
szolgálatában állnak, vagy csak velem ily en?
– Én soha nem gondoltam azt, hogy a szolgálatomban áll! –
védekezik Cloé.
Gomez észreveszi, hogy az egy ik hajtincsét tekergeti.
Borzasztóan feszeng.
– Dehogy nem, kisasszony ! És azt hiszem, el kellene
gondolkodnia bizony os kérdéseken. Mivel tény leg úgy tűnik,
mintha az embereket háztartási alkalmazottnak tekintené, akikkel
kedvére rendelkezhet… Én azonban nem tartozom az alattvalói
közé, fenség!
Cloé legszívesebben felpofozná – de ezt végképp nem teheti
meg.
– Na jó: segít nekem vagy nem? – szegezi neki a kérdést éles
hangon.
A zonnal meg is bánja, hogy felemelte a hangját.
– Ne feledje: én még csak nem is vagy ok igazi zsaru, csupán
egy pária! Egy vacak csaló.
– V agy is cserbenhagy , igaz?
– Pontosan – erősíti meg Gomez.
– És akkor én mit csináljak?
Alexandre otthagy ja az előszobában, komótosan visszaballag a
nappaliba, és letelepszik a kanapéra. Cloé megérti: nem óhajtja,
hogy kövesse.
Gomez ny ugodtan kiissza a poharát, miközben Cloé úgy néz rá,
mintha mindkét szemhéja alól egy -egy kibiztosított kézigránát
meredezne.
– A mit akar – válaszol végül a parancsnok. – Szarok rá, hogy
őszinte legy ek.
Tölt magának még egy adag bourbon whisky t, meggy újt egy
cigarettát.
– Nem kísérem ki, magától is kitalál.
Cloé sejti, hogy a fehér füstkarikák mögött pimaszul vigy orog.
– Maga utálatos egy alak! – fakad ki.
– Nem maga az első, aki ezt mondja. T aláljon ki valami
eredetibbet.
Cloé tétovázik, hogy elmenjen-e. Hátravan még a B terv .
Kockázatos, az igaz, ám most már oly mindegy …
Belép a nappaliba, de tisztes távolságban megáll. Gomez
kajánul mustrálja.
– Még mindig itt van?
– Fizethetek is magának – jelenti be szárazon Cloé.
Megint sikerült meglepnie. Látszik a szemén.
– Úgy érti, pénzzel? – kérdezi Gomez felháborító
hanghordozással.
Cloénak leesik az álla. Alexandre halkan nevetni kezd, és
kihörpinti az italát.
– Hát persze hogy pénzzel! Minek néz maga engem? !
– A zt hiszi, szükségem van a maga dohány ára? T alán azt
gondolta, hogy koldus vagy ok?
– Mondja meg, menny it akar .
Úgy áll ott, mint aki karót ny elt. Gomez érzi, hogy szenved, de
nem tudja szánni. Furcsamód minél mély ebbre merül, annál
lejjebb szeretné ny omni a fejét.
Ha legalább le tudná venni a páncélzatát, kimutatni a félelmét.
Ha legalább meg tudná hatni.
Csakhogy őt már nemigen hatja meg semmi.
– Túl drága lennék magának.
– Sok pénzem van.
Alexandre feláll a kanapéról, megragadja Cloé karját, és
kivonszolja az előszobába.
– Nem vagy ok eladó – ny itja ki előtte az ajtót.
Cloé egy hirtelen mozdulattal kitépi magát, és a kezével lesöpri
a kabátját, mintha a zsaru érintése összepiszkolta volna.
– Ha anny i lóvéja van, tartson testőrt!
– A maga lelkén fog száradni a halálom!
– A nny i minden szárad már az én telkemen – sóhajt Alexandre.
– V iszontlátására, Beauchamp kisasszony !
*
**
Alexandre csaknem kiitta az egész üveg whisky t.
Nem volt tele, ügyész úr…
Lába a nappali asztalán, az utolsó szál Marlborót szívja el a
csomagból.
Két órája, hogy Cloé elment. I lletve, hogy kihajította. A zon
tűnődik, vajon hol lehet. De leginkább azon, miért is viselkedett
vele ily en kemény en. Végtére is azért jött, hogy bocsánatot kérjen,
még ha nem is igen tudta, hogy kezdjen hozzá.
Sophie a füstfelhőn át szemléli. A tekintete komor .
Megfellebbezhetetlen.
– Elviselhetetlen ez a csaj – mentegeti magát Alexandre. – A zt
hiszi, neki mindent szabad, a többieket a szolgájának tekinti!
T essék, már magában beszél.
Előfordul, amióta Sophie magára hagy ta.
Leny eli az utolsó korty Jack Danielst, a poharat a válla fölött
hátrahajítja.
– Másszon ki egy edül a szarból, ha már anny ira erős!
Sophie továbbra is fürkészőn néz rá, Gomez elfordítja a
szemét. Émely eg, mintha megülte volna a gy omrát a sok
lelkifurdalás.
A hogy feláll, mintha az egy enes vonalak meggörbülnének,
mintha hullámok csapódnának a falnak. Megkapaszkodik a kanapé
háttámlájában, lehuny ja a szemét. T essék, már piálni sem tud
rendesen.
Kitántorog a fürdőszobába, a tarkóját a hideg víz alá tartja.
Felemeli a fejét, farkasszemet néz magával a tükörben.
– Hasonlít rád, igaz. De mégis anny ira más, mint te…
A kony hában magába dönt egy erős kávét. A ztán még egy et.
Mire vagy ok én jó?
Százszor feltette már magának a kérdést. A mióta nincs itt
Sophie, céltalanul boly ong a hiány a által feldúlt világban. Egy
nukleáris katasztrófa utáni világban, ahol sajnos ő a túlélők között
van.
Egy világ, ahol nincsenek színek, illatok, ízek. Nincs
köny örület.
Egy világ, amely a pokolhoz hasonlatos. A hhoz, ahogy ő a
poklot elképzeli.
– A nny ira szerettem volna, ha oly an, mint te…
V isszamegy a kanapéhoz, leroskad rá, a falat bámulja, mintha
attól várna tanácsot. Nem bírja elviselni magát, ahogy dologtalan
alkoholistaként fetreng egy olcsó kanapén. T otális hany atlás.
A szakadék szélén van.
Nem, nem is a szélén. A lábánál fellógatva a feje már benne
van. A kadály talan kilátása ny ílik a feneketlen mély ségre. És
hirtelen rádöbben, hogy az egy etlen dolog, ami késlelteti az
alázuhanást, az a hajtóvadászat.
Furcsa arra gondolni, hogy egy pszichopata kezében van a
kötél, ami visszatartja.
Felkap egy dzsekit, magához veszi a Sig-Sauert és a Peugeot
kulcsait, lekapcsolja a lámpákat. Miközben megy lefelé, görcsösen
markolva a korlátot, alkoholgőzös fejében Sophie hangja cseng.
Ez nem elegendő ok arra, hogy hagyd meghalni, szer elmem…
Gomez beszáll az autójába, bedugja a slusszkulcsot.
– Gy őztél, drágám, visszatérek a vadászathoz. El kell kapnom
ezt a kurafit. Ha nem emiatt a hisztérika miatt, akkor legalább
Laura miatt muszáj megtennem.
Könny ű ürügy eket találni, sziklaszilárd alibiket. Gomez
egy szerűen csak fél a semmibe zuhanni. Halogatni a pillanatot –
ez az egy etlen, ami fontos neki.

***

A z ajtócsengő hangjára majd kiugrik a szíve a hely éből. Pedig

biztosan nem az Á rny ék az, ő nem szokta bejelenteni magát.
Cloé a pisztoly t a polárfelsője zsebébe csúsztatja, és lassan
megindul az előszoba felé, sorra felkapcsolgatva maga előtt a
lámpákat. Fülét az ajtóra tapasztja, azon töprengve, ki lehet a
látogatója.
– I gen?
– Gomez.
Ez aztán a meglepetés! Noha… Cloé idegesen elmosoly odik, és
elfordítja a reteszt. A z első, amit meglát, az a szeme, amiben
visszatükröződik a bejárati lámpa fény e. Két lőrés, ahonnan a
pokol bugy raiba lehet látni. Ez csakugy an ő.
– És ha nem én lettem volna? – mordul rá a zsaru.
– T essék?
– Miért volt benne biztos, hogy én vagy ok az?
– Felismertem a hangját – állítja Cloé.
– Tény leg? Egy etlen szóból?
Cloé kétszer ráfordítja a kulcsot, majd előremegy a nappaliba.
Gomez ledobja a dzsekijét, letelepszik egy fotelba.
– I szik valamit?
– Már így is részeg vagy ok.
Cloé megremeg, igy ekszik leplezni az érzéseit. A mély
megkönny ebbülést és a zsigeri félelmet. Sejtelme sem volt arról,
hogy ez a kettő összekapcsolódhat.
– Főzzön inkább egy kávét – utasítja Gomez.
Cloé bemegy a kony hába, megszabadul a P38-tól: az egy ik
kony haszekrény be rejti, a konzervek mögé. A ztán nekiáll kávét
főzni. A z ajkán csitris mosoly bujkál.
V isszajött. Én gy őztem, én vagy ok a jobb.
Nem kell félnem tőle, nevetséges lenne. Csak ugat, de nem
harap.
Leteszi az asztalra a kávéskannát, a csészét és a cukrot, leül
Alexandre-ral szemben. Miközben a parancsnok színültig tölti a
bögréjét, Cloé fürkészve nézi. Á llításával ellentétben nem tűnik
részegnek.
– Meg kellett volna gy őződnie, hogy valóban én vagy ok az,
mielőtt kiny itja az ajtót – szólal meg Gomez, cukrot rakva a
kávéjába. – Ha holnap jön a lakatos, szereltessen föl vele egy
kukucskálót.
– Rendben… Köszönöm, hogy mégis másképp döntött.
Cloé diadalmas hangon ejtette ki ezeket a szavakat. Nem
köszönetny ilvánítás volt ez. I nkább tény megállapítás.
Én ny ertem, maga engedett.
– Nem a szánalmas kis próbálkozása miatt gondoltam meg
magam. És csak bizony os feltételekkel vagy ok hajlandó
foglalkozni ezzel az üggy el.
Cloé arcáról lehervad a mosoly . Eszébe jut az ajánlata, az a
bizony os B terv . Pénzt fog tőle kérni. Gondolatban összeadja,
menny i lóvéja van a betétköny vekben, gy orsan eldönti, mekkora az
az összeg, amit nem léphet túl. Mintha az élete nem érne anny it,
mint a bankszámláján lévő összes pénz.
– Hallgatom – mondja.
Alexandre rágy újt, hátradől a fotelben.
– Soha többet nem beszél úgy velem, ahogy ma reggel, és vita
nélkül engedelmeskedik nekem.
Cloénak az az érzése, mintha egy vécékefét dugtak volna le a
torkán.
– Ez minden?
– Ha ez sikerül, már az se rossz! – röhög a zsaru.
– Nem akar pénzt?… Minden munkáért jár fizetés!
– Nekem van már fizetésem. Szabadságon vagy ok, nem munka
nélkül. És ismétlem: engem nem lehet megvenni!
Végül is nem akar hasznot húzni a hely zetből.
Végül is nem egy szörny eteg ez. I nkább egy jóravaló fickó.
– V igy ázat, Beauchamp kisasszony , ha nem tartja tiszteletben a
feltételeimet, többet ide be nem teszem a lábam, világos?
– Mint a nap – bólint Cloé.
– Remek. A kávéja pocsék. Gy enge lötty .
– T udok erősebbet is főzni, ha óhajtja.
Gomez bántó vigy ort villant rá.
– Ne vigy e túlzásba! A z alázatos nő jelmeze egy általán nem
illik magára.
– Nem ártana tudni, mit akar , Gomez úr .
– Ny akon csípni ezt a köcsögöt, azt akarom. Ez az egy etlen
dolog, ami érdekel.
– A céljaink tehát azonosak.
– Meséljen el mindent az elejétől fogva – tölti újra tele a
csészéjét a zsaru. – A z egész sztorit újra hallani akarom. Lehet,
hogy van egy részlet, ami elkerülte a figy elmemet.
Cloé hosszan felsóhajt.
– I tt fogja tölteni az éjszakát? – kérdi.
– Zavarja?… V agy kísértésbe hozza?
Cloé sértődöttséget mímel, ami megint csak megmosoly ogtatja
Gomezt.
– Holnap reggel dolgozom.
– Nos, minél előbb elmeséli, annál előbb elhúzom a csíkot.
– A z biztos. Figy eljen, ami a ma reggelt illeti…
– Fölösleges erre visszatérnünk – vág közbe élesen a
parancsnok.
– Nem az. Én akkor csak azt akartam mondani, hogy … A mikor
maga közölte velem, hogy nincs szolgálatban, közvetlenül azután,
hogy bejelentette, egy veszély es pszichopata üldöz, rosszul
reagáltam. I gen, utálatos is voltam magával. De ez egy szerűen
csak azért volt, mert megijedtem. Nagy on. És amikor
megijedünk…
– …kimeresztjük a karmainkat?
– V alahogy úgy – mormogja Cloé.
– Rendben, megjegy eztem – feleli Alexandre. – Ez azonban
még nem mentség a viselkedésére.
– Maga mindig ily en hajlíthatatlan?
– Ez közös vonásunk, nem gondolja?
Cloé elneveti magát. Diszkréten. Elegánsan. Gomez is
megeny hül, némiképp akarata ellenére.
De a következő másodpercben Cloé már nem nevet. Sőt a sírás
határán van. Felkel a kanapéról, elmegy mögötte, megáll az
ablakkal szemben, úgy tesz, mintha kifelé nézne.
Alexandre megissza a kávéját, megpróbálja nem siettetni.
– Mi a baj? – Csak enny it kérdez.
– Semmi. Jól vagy ok.
– A kkor üljön vissza, és meséljen!
Cloé engedelmeskedik, de a kanapé hely ett inkább a másik
fotelt választja. Hogy ne pont szemben legy en vele, hanem inkább
mellette. Gomez kissé oldalra fordul, hogy benne legy en a
látóterében. Cloé maga alá húzza a lábát, a mutatóujja körmét
rágcsálja. Alexandre nem most először találja megkapónak.
Mihely t leteszi a fegy vert, egy kicsit szeszély es, kicsit sebezhető
kamaszlány hoz hasonlít. A kit védelmezni szeretne az ember .
Egy szerre ellenállhatatlan és veszély es.
– T egy ük át inkább holnapra? Ha úgy érzi, most nem megy ,
majd hol…
– Nem. Nem akarom, hogy elmenjen. Szükségem van magára.
Gomez a feszély ezettségét egy újabb cigaretta füstje mögé rejti.
– Nem fél semmitől – suttogja Cloé. – T udja, hogy fegy verem
van, el is lophatta volna a pisztoly omat, nem tette meg.
Alexandre elhatározza, hogy nem szakítja félbe, nem néz rá.
Mintha csak tapintatosan elhagy ná a hely iséget. A zt a beny omást
kell kelteni benne, hogy egy kamera előtt beszél. A stukker
problémáját majd később lerendezi. V agy nála is hagy ja, egy előre
még nem tudja.
– Nem fél semmitől – ismétli meg a fiatal nő –, biztos
magában. A zt akarja, hogy mindenki zakkantnak higgy en. Hogy
még én magam is azon töprengjek, nem bolondultam-e meg. És
lehet, hogy tény leg meg fogok, ha ez így megy tovább… A zt is
értésemre adta, hogy nem tűri, ha eltávolodom tőle. Megbüntetett,
amikor úgy intéztem, hogy több száz kilométer válasszon el
minket. A z apámra emelt kezet, tudta, hogy ezzel mily en fájdalmat
okoz nekem. Í gy kény szerített rá arra, hogy visszajöjjek, hogy
szembenézzek vele. V agy inkább arra, hogy továbbra is a
rendelkezésére álljak… Oly an, mintha előre tudna a legkisebb
mozdulatomról, mintha ny omon követne. Mintha mindig látna.
Miközben én soha nem látom őt. Feltűnik, eltűnik… I smeri az
arcomat, sőt, most már a testemet is. Miközben nekem fogalmam
sincs arról, ő hogy néz ki. Csak anny it tudok, hogy magas, és hogy
van benne erő.
Szünetet tart, Alexandre lesi-várja a foly tatást. Szinte
megbabonázza a lágy , hihetetlen gráciával bíró hang, amely ben
fájdalom és irtózat keveredik.
Biztos, hogy nem véletlenül választotta őt.
– T egnap levetkőztetett. Bizony ára ráérősen, nem kapkodva.
Keszty ű volt rajta, erre emlékszem. Fekete keszty ű. V ajon levettee, miután elkábított? Ezt nem
tudom… De azt igen, hogy élvezte a
dolgot.
A körmét teljesen lerágta, már a húsát harapdálja. Alexandre
érzi, hogy valami meleg hullám tolul fel a testében. V alami, ami
anny ira rossz érzést kelt benne, hogy legszívesebben elmenekülne.
– Á llandóan csak ez jár az eszemben – szólal meg újra Cloé. –
Hogy mit csinált velem… Minden gondolatomat ez tölti ki, még
lélegezni is alig hagy . Öntudatlan voltam, azt csinált velem, amit
akart. Lehet, hogy … Nem, nem csak lehet, biztos vagy ok benne,
hogy meggy alázott! Még ha nem is maradt ny oma. Érzem,
tudom…
A parancsnok az egy ik kezét végighúzza a száján, mintha el
akarná rejteni az érzéseit. Pedig Cloé rá se néz. Nincs ott, másutt
jár .
A kezei között.
– Nem megölni akar , inkább elpusztítani. A z nem ugy anaz.
Minden egy es találkozáskor tépked a húsomból. És addig
foly tatja, amíg semmi nem marad belőlem…
Alexandre rossz érzése egy re nő. Bizony ára azért, mert néha
mintha vágy vibrálna a fiatal nő hangjában, mintha érzékiség
fűtené a mozdulatait.
Gy őzött ez a disznó – az övé akar lenni. Hamarosan hajlandó
lesz engedni neki, védekezés nélkül hagy ja magát meggy ilkolni. És
ez tűrhetetlen.
Alexandre felpattan, Cloé elhallgat.
– Majd holnap foly tatjuk – kapja fel a fotelról régi
bőrdzsekijét.
– Elmegy ?
– Nem leszek messze.
Cloé észreveszi, hogy nem néz rá. Hogy már nem néz rá.
Mintha hirtelen elviselhetetlen lenne a látvány a.
A foly osón éri utol.
– Maradjon, kérem… Félek egy edül.
– Ne felejtse el, hogy holnap melózik. A ludnia kell.
– Nem tudok aludni – emlékezteti Cloé. – Hetek óta nem
alszom.
– A z lehetetlen! – csattan fel a zsaru.
– Legfeljebb oly kor egy -két órát. De ha maga itt van, beveszek
egy altatót, és végre tudok aludni.
Alexandre tartózkodó. Nem akar engedni.
– Nem vagy ok az alvós macija. V egy en magának egy plüsst.
– Ne bánjon már így velem, parancsnok! Nem érdemlem meg, a
francba is!
Gomez nem felel, csak egy re erősödő menekülhetnékkel
szegezi a szemét az ajtóra.
– Megágy azhatok magának a vendégszobában. Jó hely e lesz,
higgy e el! Úgy sem várja senki otthon.
A férfi végre a szemébe fúrja a szemét.
– Köszönöm, hogy emlékeztet rá – mondja baljósan.
– Bocsánat – moty ogja Cloé.
Közelebb lép Alexandre-hoz, túlságosan közel. Megfogja a
kezét. Gomez nem próbálja meg visszahúzni.
– Rendben – mondja végül. – Ma éjszakára itt maradok, de
csak azért, mert még nem cseréltetett zárat. De most utoljára.
– Köszönöm!
Cloé ujjai felcsúsznak a karján. Hozzásimul, Gomez lehuny ja a
szemét.
– Ezt ne, Cloé!
– Miért? T udom, hogy tetszem magának…
Mindig ez a rendíthetetlen magabiztosság. Biztos magában, a
vonzerejében, a hatásban, amit másokban kelt.
– És maga is tetszik nekem – teszi hozzá.
Alexandre némi óvatossággal taszítja el magától, holott
legszívesebben nekiny omná a legközelebbi falnak. De éppoly
szívesen vinné ágy ba is.
Már nem is nagy on tudja, hány adán áll. Mire vágy ik, mit nem
akar . A nny ira hirtelen jött ez az egész.
A nny ira előrelátható volt.
Ott van Sophie arca. A mi rávetítődik az övére.
Ott van az abszurd szorongás, hogy nem fog sikerülni.
Ott van annak a másiknak az elképzelt szaga a bőrén. A zé a
rohadéké, aki alig egy napja, hogy hozzány últ.
Cloé szelíden újra próbálkozik, a ny aka köré fonja a karját,
megpróbálja megcsókolni. Alexandre oly an, mint egy
bronzszobor .
– Fél tőlem? – suttogja Cloé. – A zért, mert hasonlítok rá?
Gomez megint ellöki, Cloé feladja. Egy szeriben nagy on
rosszul érzi magát.
– Bocsásson meg, azt hittem, hogy … Ostobaság volt.
Előkészítem a szobát. Öt perc és kész.
Elszalad, Gomez meg csak áll, mint egy faszent a foly osón.
Menekülni vagy maradni. Ellenállni vagy fejest ugrani.
Cloé újra feltűnik, Alexandre-nak az a beny omása, mintha el se
ment volna.
– Készen van a szobája… Szüksége van még valamire?
Gomez elfelejt válaszolni.
Hosszú percekig csak nézi. Sírt, amitől csak még szebb a
szeme. A mikor közelebb lép hozzá, Cloé meg sem lepődik.
A mikor az arcát a két keze közé fogja, elfelejti, miért is van
nála. A mikor megcsókolja, amikor átöleli, elfelejti, hogy meg fog
halni. Egy hely , ahol biztonságban érzi magát. Végre.

***

GOMEZ BELEBÚJI K A F A RMERJÁ BA , és kimegy a

szobából, becsukva maga mögött az ajtót.
A nappaliban fogja a bőrdzsekijét, felhúzza meztelen bőrére,
kisétál a verandára.
A kőkorlátnak támaszkodva hosszú perceken át ízlelgeti az
éjszakai frissességet, ajkán könny ed mosoly játszik.
Jól érzi magát. Meglepően megbékéltnek.
Pedig biztos volt benne, hogy fájdalmas lesz.
A levegő elektromossággal telített, a távolban tovább morajlik
a vihar . A tejszínű égboltot oly kor villám hasítja végig, egy re
halvány uló forradást hagy va maga után.
Alexandre végül leül a legfelső lépcsőfokra, és rágy újt egy
Marlboróra.
Mily en régóta nem érzett már hasonló derűs ny ugalmat… És
még ha tudja is, hogy nem fog sokáig tartani, mert tudja, hogy
nem tarthat, ki akarja élvezni ennek a kérészéletű, de csodálatos
eny hületnek minden egy es másodpercét.
Elhessegetve a gondolatot, hogy mi jön majd ezután.
***
AMI KOR CLOÉ FELÉBRED, CSODÁ LKOZI K.
Hogy sikerült aludnia. A ltató nélkül, alkohol nélkül. Csupán a
szemét lehuny va.
Korán van, a hajnal még csak ígéret. A z egy etlen, amiről tudni
lehet, hogy beteljesül.
Alexandre elhagy ta az ágy melegét. A fotelban ül, őt nézi.
Oly an áthatóan, amire csak az ő szeme képes.
Cloé lassan felül, a takarót a testére szorítja. Reszket, a
gerincén hideg veríték gy öngy özik.
– Rólam álmodtál? – kérdezi Alexandre.
A hajnal első sugaraiban a hangja tompa, szinte embertelen.
Cloé egy re jobban reszket a mozdulatlan sziluettel szemben, ami
beleolvad az árny ékba.
– V agy talán róla…
A férfi könny edén feláll, egy pillanat alatt mellette terem.
Cloé ledobja magáról a takarót, kiugrik az ágy ból. Csakhogy
közte és az ajtó között ott van Alexandre. És furcsán néz rá.
A férfi egy ik lábát leteszi a földre, Cloé addig hátrál, míg a
falnak nem ütközik.
– Félsz tőlem?
Á töleli, ajkát a vállgödrére tapasztja. Cloé fuldoklik, a szíve
agonizál.
– Mi baj, Cloé?
Alexandre félresöpör az arcából egy hajtincset, a szemében
mértéktelenné fokozódó rémületet nézi.
– T e vagy az? – ny ögi a fiatal nő.
– I gen, én vagy ok – válaszol gy engéd mosolly al Alexandre. –
Mit akarsz, ki legy en?
– I stenem!
A karjába roskad, Alexandre elkapja, hogy ne essen el, az ágy ra
fekteti.
– Mondd el, mi a baj! – kérleli aggódva Gomez. – Beszélj…
– Meg fogsz ölni?
A zsaru elhűlve mered rá. A ztán egy szempillantás alatt
megérti.
– Hogy gondolhatsz ily et? – veti fakó hangon a szemére.
– A zt álmodtam, hogy te vagy az… A nny ira valóságosnak tűnt!
Véresre haraptál, fojtogattál…
Gomez felny alábolja a szőny egen hány ódó ruháit, egy etlen szó
nélkül kimegy a szobából. Miközben magára csukja a fürdőszoba
ajtaját, Cloé a párnába fúrja az arcát, felüvölt, ököllel püföli a
matracot.
Csak egy rémálom volt. Bármily en valóságosnak hatott is.
Megint megsértette. Megint el fogja hagy ni.
Ekkor a fürdőszobához rohan, kopogás nélkül beront. A férfi
már a zuhany alatt áll, habozás nélkül ő is belép mellé. A ny akába
csimpaszkodik, véget nem érően csókolja. Véget nem érően
engeszteli.
– T e tisztára bolond vagy ! – mondja Alexandre.
– I gen, az!
Cloé felkacag, Alexandre magához szorítja.
És egy gy orsan elillanó, ám gy öny örűséges pillanatig elfelejti,
hogy valamikor meg akart halni.

***

GOMEZ FEL VESZI A TELEFONT , JÓLLEHET A

VOLÁ NNÁ L ÜL.
– Én vagy ok az – jelentkezik be Maillard száraz hangon. – T old
ide a képed, beszélnem kell veled.
– Épp be akartam ugrani – feleli Alexandre. – De előtte van
még egy kis elintéznivalóm…
– A zonnal! – rendelkezik a felügy elő. – Most rögtön idejössz,
megértetted?
Alexandre megnézi az időt a műszerfalon. Laura pszichiátere
csak délelőtt rendel, nem akarja elszalasztani. Még háromnegy ed
tíz sincs, oda fog érni. Most nem bosszanthatja fel Maillard-t, aki
a jelek szerint már amúgy is bal lábbal kelt fel.
– Oké, megy ek.
A kerületi felügy elő minden udvariassági formulát mellőzve le
is teszi a telefont.
Gomez feltapasztja a tetőre a villogót, és a körút kellős
közepén megfordul.
Mi a fenét akarhat tőlem, mikor szabadságon vagy ok? V agy a
belső ellenőrzés meghozta a döntését, vagy Maillard-nak valahogy
a fülébe jutott a sutty omban végzett ny omozás. A kárhogy is van, a
találkozó robbanásveszély esnek ígérkezik.
Negy edórával később Alexandre leparkol a kapitány ság előtt, és
felkaptat a főnök irodájába.
– Szevasz! – mondja belépve.
A felügy elő leplezetlen haraggal néz a beosztottjára. De
Alexandre hozzá van már szokva.
– Mi történt? – telepszik le az egy ik székre.
– Szabadságon vagy , nem? – támadja le rögtön Maillard. –
Ugy ebár nem tévedek?
Alexandre sóhajt egy et, és az inge zsebéből előveszi a
cigarettás dobozát.
– T e vágtál szabadságra, nem értem, miért kérdezed.
– A kkor megmagy aráznád, miben mesterkedsz azzal a csajjal?
– Miféle csajjal?
– Ne nézzél már hüly ének, Alex! – csattan föl a felügy elő.
– Cloé Beauchamp-ról beszélsz?
– I gen, róla beszélek. A rról a zakkant nőről, aki…
– Nem zakkant – szakítja félbe ny ugodt hangon Alexandre. –
És szüksége van ránk, mert veszély ben van.
A z igazgató kiny it egy dossziét az íróasztalán.
– Neki pszichiáterre van szüksége. És te nem az vagy , Alex.
Pszichopata esetleg, de pszichiáter biztosan nem!
– Kösz, ez kedves.
– Ny ugton kéne maradnod a seggeden, pihenni, kirándulni…
A zon lenni, hogy elfeledkezzenek rólad!
– Ha senki nem veszi komoly an, meg fog halni. Ezt akarod?
Maillard-t szemlátomást megingatja barátja eltökéltsége.
– Mily en alapon jelented ki ezt?
– A mikor megtudtam, miért keresett fel bennünket, azonnal
beugrott egy másik ügy , amiről korábban hallottam. Egy nő
V ald’Oise-ban többször tett feljelentést ugy anily en probléma
miatt.
– És ak k or mi van? Flúgos ty úkból V al-d’Oise-ban ny ilván
éppúgy sok szaladgál, mint nálunk.
– És akkor mi van? – vág vissza Alexandre, egy enesen a
szemébe nézve. – És akkor az van, hogy a másik flúgos tyúk
meghalt.
A felügy elő egy pillanatra elnémul. Alex tudja, hogy célba
talált.
– Hogy halt meg?
– Hivatalosan öngy ilkosság volt. A ngy alugrás.
A felügy elő ajka csúfondáros vigy orra húzódik. Rossz jel.
– Öngy ilkosság, mi?
– Meglehet, hogy valaki a mély be taszította – teszi hozzá a
parancsnok.
– Egy csomó ember ugrik ki az ablakon. Nap mint nap történik
ily esmi. És ritkán fordul elő, hogy segíteni kéne nekik.
– Miért nem bízol bennem?
– Mindig is bíztam benned, Alex. De nincs jogod ny omozni
ebben az ügy ben.
– Ez esetben állíts rá valaki mást.
– Ki van zárva.
– De miért?
– Mert nincs ügy ! Olvastam a bejelentéseket és a szombat este
tett feljelentést. Felhívtam a dokit, aki megvizsgálta a csajt.
Semmi, Alex. A z egész dosszié üres. T otálisan üres. És amenny i
munkánk van amúgy is, nem fogok csak azért mozgósítani valakit,
mert egy szabadságon lévő zsarunak valami homály os előérzete
támadt.
– Ne üvöltözz! – kéri Alexandre. – Nem akármily en zsaru
vagy ok, és oly an információk vannak a birtokomban, amiket nem
lehet homályos előérzetnek titulálni. A dosszié azért üres, mert ez
a rohadék nagy on dörzsölt.
– Nem, Alex. Nem megy ek bele. Ez a nő lóvá tesz minket,
komoly problémái vannak, szakemberhez kellene fordulnia. A mi
pedig téged illet, azóta hogy … hogy Sophie nincs itt, hüly eséget
hüly eségre halmozol.
Gomez szemlátomást rosszul érinti a megjegy zés. Pedig
számított rá.
– Nem hiszel már az ösztönömben?
– Pillanatny ilag nem – jelenti ki Maillard. – Mindenesetre az
ügy észség ad acta tette a szombati feljelentést. Úgy hogy nem
ny omozhatunk.
Ez nem volt túl nagy meglepetés, jóllehet Alexandre-ban azért
élt némi remény .
– Ez a csaj flúgos – ismétli meg a főnöke. – Úgy hogy hagy d a
csudába, oké?
– V eszély ben van, tudom!
– A zt hiszi, hogy veszély ben van. Különbség.
Gomez konokul hallgat.
– Ne kény szeríts arra, hogy szankciókat kelljen alkalmaznom
veled szemben! – emeli meg a hangját Maillard. – Semmi kedvem
hozzá.
Alexandre néhány másodpercig a barátjára szegezi a szemét,
míg az végül kény telen lesütni az övét, aztán szó nélkül becsapja
maga mögött az ajtót. A hogy elmegy a saját irodája előtt, egy
pillanatra megáll. Furcsamód az a beny omása, mintha már idegen
hely en lenne.
Még a falak is kivetik maguk közül.

***

– Cloé vagy ok. Nem zavarlak?

– V ezetek ugy an, de nem gond… Mi történt?
– A z Öreg váratlanul mindanny iunkat értekezletre hívott össze
délutánra. Most fogja bejelenteni, ki lesz az utódja… V agy is végre
hivatalosan is ki fog jelölni!
– Nagy szerű – feleli Alexandre.
– Nem úgy tűnik, mintha örülnél neki!
Cloé hirtelen rádöbben, hogy alig ismeri ezt a férfit. Mégis neki
szerette volna először elmondani.
– Nem erről van szó – mentegetőzik Gomez. – A kadt egy kis
gondom, majd este elmesélem. Most találkozóm lesz…
– Rendben. Csókollak.
– Én is.

***

– I dőpontot kell kérnie, uram.

Gomez felmutatja a rendőrigazolvány át. A z az érzése, mintha
egy hamisítvány t lobogtatna.
– Sürgősen beszélnem kell a doktornővel. Szombaton hagy tam
is üzenetet.
– I gen, meghallgattam, amikor megérkeztem – feleli a titkárnő.
– De Murat doktornő egész délelőtt rendel.
Alexandre lefegy verzőnek szánt kis mosoly t villant a nőre.
– Majd becsusszanok két páciens között. T udja, nagy on fontos
ügy ben keresem… Mindenképp találkoznom kell vele. Nem
fogom sokáig az idejét rabolni, becsszó.
– Beszélek vele, amint kijön a rendelőből – ígéri meg a
titkárnő. – A ddig is foglaljon hely et a váróban.
– Rendben. Köszönöm, hölgy em!
Alexandre illedelmesen leül a hely iségben, ahol már várakozik
egy ötven körüli férfi, aki szemlátomást nem érzi magát valami jól
a bőrében. Még a mellette lévő vány adt szobanövény is jobb
formában van, mint ő. Kövér cseppekben csorog róla az izzadság,
módszeresen rágcsálja a körmét. A zsaru reméli, hogy a
rendelőből kijövet jobban fogja magát érezni, mint befelé menet.
– Maga régóta jár hozzá? – szólal meg tétova hangon a pasas. –
Tény leg nagy on jó szakember , majd meglátja. Én öt éve jövök
hozzá minden héten.
– A h… És használ?
– I gen. T udja, azelőtt meg se mertem volna szólítani magát.
– A nny ira ijesztőnek tűnök? – aggodalmaskodik Alexandre.
– Ugy an dehogy , nem arról van szó! Hanem miattam…
Fóbiáim vannak. Képtelen vagy ok az emberekkel beszélni. V agy is
korábban az voltam. Most már alakul. És maga? De talán zavarja,
ha megkérdezem, miért van itt. I ndiszkrétnek tart.
– Nem, nem zavar – válaszolja Gomez. – A zért jöttem, hogy
egy öngy ilkosságról beszéljek vele.
A betegnek kikerekedik a szeme, láthatólag letaglózza ez az
információ. Gomez jobban tette volna, ha hallgat.
– Jaj, nem szabad! Nem szabad, higgy e el! A z öngy ilkosság
nem megoldás!
– Rendőrparancsnok vagy ok, és az egy ik ny omozásomban van
szükségem a doktornő tanácsára – magy arázza gy orsan Alexandre.
– Jaj, bocsánat, azt hittem, hogy …
– Semmi baj.
A rendelő ajtaja a legjobbkor ny ílik ki. A pszichiáter kikísér egy
fiatal nőt, majd néhány másodpercig tanácskozik a titkárnővel,
mielőtt megjelenne a váró ajtajában. A visszajáró beteget üdvözli,
Gomezt végigméri.
– Parancsnok? Most azonnal fogadom. A zzal a feltétellel, ha
nem tart sokáig.
Alexandre megszorítja a kezét, rákacsint a szobanövény mellett
ücsörgő férfira, és követi a pszichiátert tágas rendelőjébe.
– Elnézést kérek, hogy időpont nélkül estem be, de csak
szombaton szereztem tudomást az ön nevéről, és a dolog
meglehetősen sürgős.
– Foglaljon hely et! – invitálja Murat doktornő.
Gomez leül az egy etlen székre, ami az íróasztal előtt áll. A
pszichiáter negy ven körüli nő, nem túl előny ös külsővel, de
félelmet ébresztő pillantással.
– Laura Paoliról szeretnék önnel beszélni. Korábban a páciense
volt.
– Laura Paoli… I gen, emlékszem – bólint a doktornő. – Mi
van vele?
– Meghalt – közli a zsaru.
A pszichiáterből az információ nem vált ki különösebb
reakciót.
– Sejthettem volna. Különben maga nem lenne itt… Mi történt
vele?
– Öngy ilkos lett, kiugrott az ablakon. Körülbelül úgy hat
hónappal ezelőtt.
Murat doktornő némi időt ad magának, hogy megeméssze a
rossz hírt. A kudarcot.
– A z a tény , hogy nem jött többet magához, nem keltett önben
aggodalmat? – kérdezi a parancsnok.
– Nem. T udja, ez gy akran előfordul. A páciensek akkor hagy ják
abba a kezelést, amikor akarják. És Laura egy ébként sem sokáig
járt hozzám. Mindössze ha négy szer volt. Mégis jól emlékszem rá,
mert oly an eset volt, amivel nem mindennap találkozik az ember .
– Örülök, hogy emlékszik rá – mosoly odik el Gomez. – Í gy tud
nekem beszélni róla, nevezetesen arról, mily en problémái voltak.
Először azt mesélje el, kérem, mily en volt Laura, amikor először
járt önnél. Miért volt szüksége magára…
A pszichiáter kény elmesebben elhely ezkedik a székében,
keresztbe rakja a lábát.
– Emlékszem, úgy bámulta a dívány t, mintha félne tőle. Holott
a székre ültettem. Állítólag bolond vagyok , dok tornő – így
kezdte. Persze ezen meglepődtem. Megkérdeztem tőle, ki állítja
azt, hogy bolond, mire ő azt mondta: Mindenk i. A barátaim, a
családom… A ztán elmesélte a történetét. Egy láthatatlan
jelenlétet, ami az életét lidércny omássá változtatta… A z ablakok
kiny íltak a távollétében, a tárgy ak hely et változtattak a polcokon.
Fotók tűntek el az albumokból. Éjszaka zajokat hallott… Eleinte
azt gondoltam, valóban zaklatja valaki, de aztán gy orsan rájöttem,
hogy paranoid elmezavarban szenved.
– Miből jött rá? – kérdezi Gomez.
– Nos, abból, hogy teljesen valószerűtlen dolgokat mesélt. Mi
az ördögnek menne be hozzá valaki – és hogy az ördögbe menne
be betörés nélkül, különösen, hogy még zárat is cseréltetett –, csak
azért, hogy pár csecsebecsét átrakosgasson máshová?
– Miért ne? – veti fel a parancsnok.
– Mert semmi értelme! – jelenti ki a pszichiáter .
– Kivéve, ha az illető épp azt akarja elérni, hogy mindenki
bolondnak higgy e. Oly an dolgokat csinál, ami mindenki szemében
teljességgel valószínűtlen – még magában az áldozatéban is –,
azért, hogy senki egy pillanatig ne gondolhassa, hogy nem csak a
szerencsétlen nőnek a fejében létezik…
– A rra céloz, hogy Laurát valóban zaklatták? Oly an
információi vannak, mely ek alapján oka van ezt feltételezni?
– I gen.
Murat doktornő oly an arcot vág, mint akit furkósbottal fejbe
vágtak.
– Ez esetben rendkívül perverz személly el lenne dolgunk…
– Úgy van – hely esel Alexandre. – Korábban az egy ik kollégám
beszélt nekem Laura Paoliról, nemrégiben pedig egy nő hasonló
ügy ben tett feljelentést azon a kapitány ságon, ahol én dolgozom,
így szükségképpen összekapcsoltam a két ügy et.
– A zt akarja mondani, hogy az illető újrakezdte?
– Sajnos igen, doktornő.
A pszichiáter leveszi a szemüvegét, mintha nem akarná látni a
ny ilvánvalót.
– Nem találja ezt egy kicsit különösnek? – kérdezi aztán. –
Mármint azt, hogy ön hallott Lauráról, nem sokkal utána pedig a
látóterébe kerül a másik áldozat?
– Ez a fickó errefelé lakik, a körny éken vadászik. Csupán két
áldozatát ismerem, de könny en előfordulhat, hogy jóval több is
van. És a módszerét, annak időigény ességét ismerve szükségszerű,
hogy egy szűk területre korlátozódjon. Egy oly an pszichopata, aki
„csak” megerőszakolja vagy megöli az áldozatait, ide-oda cikázhat
Franciaországban, aztán meg ny ugodtan hazamehet. Ez itt egy
oly an fickó, aki hónapokig zaklatja a nőket. Ezért nem távolodhat
el az otthonától, a munkájától, már ha van neki… T ehát az
áldozatait ugy anabból a földrajzi körzetből szedi.
– Nem tudom elhinni – vallja be a doktornő. – És ön szerint mi
lenne a célja?
– A z őrületbe kergetni őket. Utána pedig végezni velük. Laura
hivatalosan kiugrott az ablakon, de szerintem kicsit segített neki.
Murat doktornő megrázza a fejét. Szemmel láthatólag nem
hajlandó hinni ebben a hipotézisben, még ha a meggy őződésének
bizony ossága valamely est léket kapott is.
– Miért akarná őrületbe kergetni őket, ahogy ön mondja,
mielőtt végezne velük?
Gomez vállat von.
– Ne kérje, hogy átlássam egy pszichopata mély motivációit.
Én inkább a drogdílerekhez, a fegy veres rablókhoz, a stricikhez
értek…
– Értem – mosoly odik el a pszichiáter . – Mint mondtam,
Lauránál paranoiát diagnosztizáltam. Kerestem, mik lehettek azok
az okok, mely ek kibillentették az egy ensúly ából, és ebbe a
patologikus állapotba juttatták. A hogy említettem, mindössze
háromszor-négy szer járt nálam. Bizony ára nem azt mondtam neki,
amit hallani akart, ezért nem jött vissza.
– V alóban nem az öngy ilkosság miatt szakadt félbe a kezelés –
erősíti meg Alexandre. – Körülbelül két hónappal azután halt
meg, hogy utoljára itt járt.
– Mondja csak, az a nő, akiről beszélt, az állítólagos másik
áldozat…
Furcsa hangsúlly al ejti ki az áldozat szót. Gomez megérti, hogy
nem sikerült meggy őznie.
– Eszembe jutott valami… Nem hallhatott véletlenül
Lauráról?
– Nem ismerik egy mást – jelenti ki Gomez.
– Biztos benne, hogy nincsenek közös barátaik? Hogy az a nő,
így vagy úgy , nem szerezhetett tudomást Laura történetéről?
– Miért?
– Ha ez a második áldozat…
– Cloénak hívják – pontosítja Alexandre.
– Ha Cloé hallott erről a történetről, ha félelmet keltett benne,
a későbbiek során ő maga is produkálhatott ugy anoly an
tünetegy üttest. Persze, csak ha megvolt hozzá a megfelelő táptalaj.
Gomez kérdőn pillant rá.
– Mindjárt megmagy arázom…
– A z bizony jó lesz! – jegy zi meg a zsaru guny orosan.
– Képzeljük el, hogy Cloé rendelkezik ezzel a bizony os
hajlammal. Más szóval paranoid beállítottságú. Képzeljük el
továbbá, hogy hall arról, min megy keresztül Laura. Meg van róla
gy őződve, hogy a másik nő valóban zaklatás áldozata. Ez
rettegéssel tölti el, arra gondol, hogy ez borzalmas, hogy ezt nem
bírná elviselni. A z is ott motoszkál a fejében, hogy egy elmebeteg
kószál a körny éken. A ki akár rá is kivetheti a hálóját… A ztán már
csak egy beindító esemény kell, hogy ugy anazt az utat járja be,
mint Laura.
– Beindító esemény ?
– Például egy férfi követi az utcán. I ly esmi, tudja, mindennap
megesik.
– Pontosan így kezdődött – ismeri el Gomez. – Egy fickó
követte, miközben ő az autójához tartott.
– Cloénak vannak pszichiátriai előzmény ei? Paranoid
személy iség esetleg?
– Fogalmam sincs – vallja be a zsaru.
– Ennek utána kéne járnia, parancsnok. Ki kellene kérdeznie a
rokonait, barátait… T ermészetesen ezt egy laikusnak nem
feltétlenül könny ű kideríteni, de azt hiszem, az ön szempontjából
pillanatny ilag az az elsődleges, hogy Cloé hallhatott-e Laura
esetéről. A menny iben a válasz igen, biztos lehet benne, hogy ő is
ugy anabban a szindrómában szenved.
– Nem hinném, de ellenőrizni fogom.
– Most viszont búcsút kell vennem öntől. Nem várathatom
tovább a páciensemet.

***

EZ ESETBEN RENDKÍVÜL PERVERZ SZEMÉLLYEL

LENNE DOLGUNK…
Nem kell ahhoz pszichiáter , hogy erre rájöjjön az ember .
Gomez arra gondol, teljesen fölöslegesen vesztegette az idejét.
Meg arra, hogy Laura menny ire egy edül érezhette magát. Egy edül,
szemben az Á rny ékkal.
Oly anny ira, hogy csak egy etlen kiutat látott: a nagy alábukást
az ismeretlenbe.
A mi Alexandre-t is vonzza. V onzza és taszítja egy szerre.
A kocsiját a kórház parkolójában hagy ja, bemegy a nagy
épületbe. Több napja nem járt már itt. De nem a lelkifurdalás
vezette ide a lépteit, hogy magára hagy ta a Köly köt. I nkább egy
parancsoló szükség.
Szüksége van arra, hogy lássa, még ha csak egy üvegfalon
keresztül is.
A z osztály ra érve engedély t kér a főnővértől, hogy bemenjen
hozzá. – Laval urat átszállítottuk máshová – közli vele az
ápolónő. – Javult az állapota, ezért rendes kórterembe hely eztük, a
belgy ógy ászatra.
– Magához tért? – kérdezi bizakodó, gy ermeki mosolly al
Gomez.
– Nem, továbbra is kómában van. De már nincs szüksége gépi
lélegeztetésre.
A nővér megmutatja neki, merre menjen, majd visszatér a
betegeihez. Alexandre lassan ocsúdik a felindultságból. Egy
másodpercig azt hitte, megtörtént a csoda.
Elindul a foly osókon, eltéved, segítséget kér .
Öt perccel később végre belép Laval szobájába – lábujjhegy en.
Mintha attól tartana, hogy felébreszti. Miközben anny ira szeretné
felébreszteni…
Odahúz egy széket az ágy mellé, leveszi a dzsekijét, leül.
– Szia, Csipkerózsika! Egész pofás az új szobád!
Megfogja a Köly ök kezét, az övébe szorítja.
– Tény és való, hogy jobb színben vagy .
Laval arca szinte teljesen rendbe jött, ugy anoly an finom és
nemes vonású, mint azelőtt. Persze még mindig infúzión van.
Mindkét karjába be van kötve egy -egy . Rá van kapcsolva egy gép
is, ami a vérny omását és a szívverését figy eli.
A z orrában és a torkában viszont már nincs cső, és némely ik
kötést is levették róla.
De a lába nem nőtt ki. És a szeme továbbra is remény telenül
csukva.
– Ezt neked hoztam – tesz le a parancsnok egy kis noteszt az
éjjeliszekrény re. – Nem olvasnivaló, ugy anis üres…
Gomez elengedi a hadnagy kezét, a zsebéből tollat halászik elő.
Kiny itja a térdén a noteszt, az első oldalra felírja a dátumot.
– Ez afféle fedélzeti napló – magy arázza. – Ebbe fogom
feljegy ezni napról napra, hogy an javul az állapotod. Beírom azt is,
ki járt nálad látogatóban, mily en dolgok történtek, amiket nem
láthatsz. De amikről talán szívesen értesülnél, amikor… amikor
majd felébredsz.
Alexandre szálkás betűivel néhány sort ír , majd újra a Köly ökre
emeli a szemét.
– Ne haragudj! – mondja. – Napokig nem jöttem, tudom. De el
voltam foglalva. Egy ny omozással.
Hirtelen eszébe jut, menny ire szerette Laval a focit. Maga is
játszott amatőrként.
A mikor még két lába volt.
Alexandre torka elszorul, a könny eit ny eldesi.
– A nnak ellenére, hogy cserepadra tettek, mióta te ezen az
ágy on dekkolsz, úgy döntöttem, mégis visszamegy ek a pály ára.
A zt hiszem, jókora disznóságra bukkantam. Egy rohadék csajokat
készít ki, azzal szórakozik, hogy az őrületbe kergeti őket, míg ki
nem ugranak az ablakon. A pszichopaták ugy an nem igazán az én
asztalom, de mivel senki nem hajlandó foglalkozni az üggy el,
ráálltam… Í gy legalább én nem őrülök meg! És még ha nem is
jövök mindennap, tudnod kell, hogy gondolok rád. Méghozzá
minden áldott nap. Minden egy es percben. Minden kurva
másodpercben…
Alexandre hirtelen hátrafordul, V illard kapitány áll a szoba
ajtajában. És mosoly og, szinte gy engéden.
Gomez gy orsan elengedi a Köly ök kezét, összecsukja a noteszt.
– Ny ugodtan fogd csak tovább a kezét! – lép közelebb V illard.
A két férfi néhány pillanatig nézi egy mást, majd V illard is leül.
– Jobban van, ugy e?
– Úgy tűnik – bólint Alexandre. – Mindenesetre jobb színben
van. És most már egy edül lélegzik.
– És te? T e hogy vagy ?
Gomezt meglepi V illard kérdése. Válaszul csak megvonja a
vállát.
– Mihez kezdesz a napjaiddal? Nem unatkozol túlságosan?
– Sálakat kötögetek a jótékony sági egy letnek.
– Á llítólag fű alatt ny omozol. I gaz?
– Mi mást tehetnék? Pocsékul kötök.
A parancsnok visszaveszi a kezébe Laval kezét.
– Szerinted fel fog ébredni? – kérdezi V illard.
– Fogalmam sincs. De ha az életemet adhatnám azért, hogy ő
visszakapja az övét, megtenném.
A kapitány megcsóválja a fejét.
– Mindig is szeretted a nagy szavakat, igaz, Alex?
– Ez az igazság. A z én hibám, hogy ebben az állapotban van. És
esküszöm neked, hogy szeretnék a hely ében lenni. Nemcsak azért,
hogy ne kelljen elviselnie azt, amit elvisel, hanem mert engem
nagy on is kisegítene, ha kómában lennék.
V illard egy szeriben feszengeni kezd.
– Alex, nem nagy on voltunk segítségedre, amikor a feleséged
elment, de…
– Mondd ny ugodtan, hogy meghalt – vág a szavába ridegen
Gomez.
– A mikor a feleséged meghalt – hely esbít V illard. – De nem
akartad, hogy segítsünk. Légüres teret hoztál létre magad körül.
– Nem. Beszippantott az üresség. A z nem ugy anaz.
– T udom, hogy te nem akartad ezt. Mindanny ian tudjuk, hogy
nem akartad. Hogy nem akartad veszély be sodorni Lavalt. Nem
felejtettük el, ki vagy .
Gomez megint érzi a feltoluló könny eket. Felveszi a dzsekijét,
és lehajol, hogy homlokon csókolja Lavalt.
– Holnap visszajövök, kishaver . Legy él jó, ne hergeld nagy on
az ápolónőket.
A ztán megszorítja a hely ettese kezét.
– Köszönöm, öregem – mondja.
– Mit? – lepődik meg V illard.
– Köszönöm, és kész.
A zzal kimegy az ajtón, és gy ors léptekkel elindul a foly osón,
hogy mielőbb maga mögött hagy ja ezt a hely et, ami a betegség és a
halál szagát árasztja. Sophie legalább ettől megmenekült. A z
utolsó éveit az otthonukban élte le, mellette.
A mint kilép a szabadba, cigarettára gy újt, mély et szippant a
nikotinnal aromásított oxigénből. Micsoda gy öny örűség…
Gomez hazamenekül, aztán a kanapén elterülve bedob egy
oly an reggelit, amitől egy dietetikus elájulna.
Ma este visszamegy Cloéhoz. Hogy gondoskodjon a
biztonságáról. Egészen közelről gondoskodjon…
Nem lett volna szabad lefeküdnie vele, tökéletesen tisztában
van ezzel. De nem igazán bánja. Sőt, alig várja, hogy újra
megtegy e, jóllehet a gondolattól szinte hány ingere lesz.
Undorodik saját magától.
Rezegni kezd a mobilja, kiny újtja a karját, hogy felvegy e a
dohány zóasztalról.
– I gen?
– Szia, Alexandre, V alentine vagy ok.
– V alentine… – mosoly odik el Gomez. – Hogy vagy ?
– Ezt inkább nekem kell tőled kérdeznem – feleli a fiatal nő.
– I nkább ne kérdezd.
Rövid csönd, majd V alentine belevág.
– A rra gondoltam, esetleg találkozhatnánk ma este. Nem leszek
szolgálatban, és tartozom neked egy vacsorameghívással.
– Nem tartozol semmivel. És ma estére már be van tervezve
valami.
Gomez érzékeli a csalódottságot a rádióhullámok túlsó végén,
egy pillanatig habozik. Élvezet és remény telenség mily en jól
összekapcsolódik néha…
– De délután találkozhatunk, ha akarod.
– Nem a legjobb időpont a vacsorához! – nevet V alentine.
– A kkor hívj meg egy kávéra.
– Rendben. Nálam?
Alexandre elképzel egy forró délutáni légy ottot, de inkább kitér
előle. Egy előre.
– T alálkozzunk inkább a városban – mondja. – I smered a
Racine utcai pubot?
– Nem, de oda fogok találni – feleli a fiatal nő.
– Ötkor ott, megfelel?
– Meg – ny ugtázza V alentine. – A kkor viszlát délután.
– Csókollak – mondja Gomez, mielőtt letenné.
A kanapé másik végébe dobja a telefont, felsóhajt. Felvesz egy
bekeretezett képet az asztalról, a térdére teszi. Szomorúan Sophiera mosoly og.
– Marhaságokat csinálok, tudom… De még itt vagy ok, állom a
szavam, látod. Legalábbis egy előre. Pedig nem is ígértem neked
semmit, emlékszel?… Hogy is emlékezhetnél? Már csak én
emlékszem… A mi anny ira fáj, hogy bele lehet dögleni.

***

Gomez kijön a zuhany alól, és valami tiszta ruha keresésére

indul. I deje lenne beindítani a mosógépet, ha nem akarja gaty ában
találni magát.
Lerobog a lépcsőn, úgy dönt, gy alog megy a pubba, hogy
kihasználja ezt a meleg tavaszi napot. Mintha a nap fel tudná
olvasztani a jeget.
Pedig az ily en vastaggal úgy sem tud mit kezdeni…
Egy oly an nővel készül találkozni, aki valamit vár tőle. A ki
bizony ára szerelmes is belé. A rra készül, hogy megmondja neki,
felejtse el. V agy remény t ad neki, még nem döntötte el.
Utána pedig egy másikkal fog találkozni, akit a karjába vesz,
akivel szeretkezni fog ma éjjel.
Bármit, csak ne bukjon alá. Belekapaszkodni bármibe, bárkibe.
Kitölteni valamivel azt az űrt, ami ott növekszik benne,
kérlelhetetlenül. És ami szédítő örvény be szippantja.
A gondolataiba veszve, öreg bőrdzsekije zsebébe dugott kézzel,
gy ors léptekkel megy előre.
Nem veszi észre az Á rny ékot, ami távolról követi.

***

A lakatos még ott van, amikor Gomez megjelenik annak a

házánál, akit még mindig kliensének nevez.
A parancsnok kezet szorít a mesterrel.
– A hölgy a nappaliban van! – suttogja a lakatos. – És nagy on
morcosnak tűnik!
– A hölgy mindig morcos – jegy zi meg mosoly ogva Gomez.
Cloét csakugy an a nappaliban találja, összefont karral áll az
ablak előtt, és a kertet bámulja. Mintha órák óta nem mozdult
volna onnan.
– Jó estét…
A mikor megfordul, Alexandre azonnal megérti, hogy
gy ötrelmes napja volt.
A tekintete oly an, mint egy tragikus fejezetnél kiny itott köny v .
Odamegy hozzá, ugy anakkor tétovázik, megérintse-e. A z a
különös érzése van, mintha az előző éjszaka nagy on messze lenne
már . Hogy újra idegenek lettek egy másnak.
– Mi a baj? – kérdezi.
– Tölts magadnak, ha kérsz – mondja Cloé, és visszafordul az
ablak felé.
Alexandre ekkor veszi észre a whisky süveget a
dohány zóasztalon, mellette az üres poharat.
– Látom, te már elkezdted nélkülem… Pedig ezt megbeszéltük,
nem?
– Ha azért jöttél, hogy erkölcsi prédikációt tarts nekem, jobb,
ha elmész – mordul rá Cloé.
– A zért jöttem, hogy megvédjelek. És köszönöm a szíves
fogadtatást.
Cloé gúny osan felnevet.
– Azért, hogy megvédj? Nem inkább, hogy kellemesen töltsd az
időd?
Alexandre maga felé fordítja. Cloé a szemébe fúrja a szemét.
Most már képes állni a tekintetét. Megszokás kérdése.
– A karod, hogy felfrissítsem a memóriádat? – kérdezi
Alexandre. – T e tüzeltél fel, nem emlékszel?
– Nem kellett nagy on erőlködnöm.
Alexandre elmosoly odik, a mosoly a felér egy arcul köpéssel.
– Mit akarsz? Ellenállhatatlan vagy ! Ezt próbálod a tudtomra
adni? Mily en furcsa, hogy a pasid mégis lelépett… Nem is értem,
miért! A mikor oly an gy engéd vagy , oly an kedves!
Cloé kiszabadítja magát a kezéből, homlokát az üvegnek
támasztja.
– Jöjjön, és öljön meg, az is jobb lesz.
A zsaru sóhajt egy et, és mégis tölt magának egy pohárral a
malátapárlatból.
– Csodás… Javaslom, felejtsük el ezt a szóváltást, rendben?
– Rendben – mormogja Cloé. – Pocsékul vagy ok, bocsánat.
– Rájöttem. Újra láttad? – találgat Alexandre, és meggy újt egy
Marlborót.
Cloé hallgatásba burkolózik, továbbra is a néptelen utcát
bámulja, mintha hirtelenjében izgalmassá vált volna.
– A kőszobor-alakításod tökéletes… A nny ira nehezedre esik
beszélni?
A lakatos tapintatosan kettőt koppint a nappali ajtaján.
– Befejeztem, asszony om. A két kulcscsomót letettem az
előszobában.
Cloé megfogja a táskáját, kiveszi belőle a csekkfüzetét. A
lakatos odaadja neki a számlát, és illedelmesen várakozik, közben
remény kedve sandít a whisky süvegre, hátha megkínálják egy kis
aperitiffel.
De Cloé egy etlen szó nélkül a kezébe ny omja a csekket.
– Rendben, köszönöm – mondja a mester . – Remélem, hogy
ezek után már nem fogja senki háborgatni.
– V iszontlátásra! – feleli Cloé. – Nem kísérem ki, ismeri a
járást.
A lakatos a csekket a táskájába sülly eszti, és kezet fog Cloéval.
– Szép estét! – köszön el, némi iróniával a hangjában.
Gomez nézi, ahogy Cloé újratölti a poharát.
A harmadikat.
– Na jó, most hogy már magunkra maradtunk, elmondanád
végre, mi történt?
– Ő gy őzött! – mormogja Cloé, és kimenekül a kony hába.
Gomez a szemét forgatva követi.
– Nem szeretem a találós kérdéseket – jegy zi meg.
Cloé beindítja a mosogatógépet. Minden mozdulata hirtelen,
Alexandre sejti, hogy legszívesebben csapkodna.
– Nos? – nógatja a parancsnok. – Mit jelent az, hogy ő
győzött?
– Pardieu Martinsnek adta a posztot.
– A francba! – Gomez csak enny it mond. – És hogy jelentette
be neked?
– Összecsődítette a cég dolgozóinak a felét, és egy csinos kis
beszédet vágott le arról a rendkívüli személy ről, aki a hely ébe lép!
Csak éppen ez a személy nem én vagy ok. A z ily esmit nevezik
ny ilvános megszégy enítésnek, azt hiszem.
– Undorító – ismeri el Alexandre. – Beszéltél vele? Mármint
utána…
– Legszívesebben megölném. Úgy hogy nem, nem beszéltem
vele.
– Mit fogsz csinálni?
– Fogalmam sincs… Keresek egy másik állást, gondolom.
Ezután a sértés után nem tudom elképzelni, hogy maradjak.
– Miért mondtad azt, hogy ő győzött?
– Ez az állás az eny ém volt. És azért úszott el az orrom előtt,
mert az utóbbi időben nem voltam a hely zet magaslatán. Késtem,
hibáztam, nem mentem be dolgozni… Szóval igen, ő gy őzött!
Nem leszek vezérigazgató! Sosem leszek már vezérigazgató!
Gomeznek eszébe jut a szupermarket személy zetise. A z a
seggfej Pastor .
Számos k ésés, számos igazolatlan hiányzás, számos hibázás
munk avégzés k özben…
– Nem ezt érdemeltem – foly tatja Cloé, akinek egy szeriben
megered a ny elve. – A z Öreg máris elfelejtette azokat az éveket,
amikor mint egy őrült húztam az igát, azokat a szerződéseket,
amiket nekem köszönhetően írt alá… A zt a rengeteg lóvét, amit én
szereztem a kurva ügy nökségének!
– A z embereknek rögtön rövid lesz a memóriájuk, ha úgy
kény elmesebb nekik.
– Nem hiszek a te pszichopata sztoridban – jelenti ki hirtelen
Cloé. – Szerintem valaki oly anról van szó, aki ki akart billenteni
az egy ensúly omból, hogy ne én kapjam meg az állást.
– Kicsoda?… Gy erünk, mondd!
– Martins, természetesen.
Gomez leül, kivesz egy almát a gy ümölcsöskosárból.
– Megsejtette, hogy én fogom megkapni a posztot, ezért
mindent megtett, hogy eltávolítson! – fakad ki Cloé. – V alld be,
hogy ez a hipotézis nagy on is elképzelhető!
– A z – enged Gomez. – Én mégsem hiszek benne. A munka
világa kíméletlen, ezt elismerem. De azért enny i kockázatot
vállalni… Könny en felismerhetted volna, hiszen az irodában nap
mint nap találkozol vele.
– A piszkos munkát nem ő csinálta, az nem az ő műfaja.
Lefizetett valakit.
– Nem lenne könny ű oly an fickót találni, aki képes egy ily en
munkát elvégezni.
– A zt hiszem, Bertrand az, az exem. Egy szer csak fejbe vágott a
felismerés. Hirtelen rájöttem, hogy soha nem volt ott, amikor az
Á rny ék megmutatkozott.
– Ez terhelő bizony ítéknak bizony nagy on sovány … Mily en
indítékból tette volna szerinted?
– Hát nem érted? Pénzért, természetesen! Martins lefizette
Bertrand-t. Először elcsábított, utána lendült támadásba.
– Nincs kizárva – fogadja el Gomez. – Tény , hogy Bertrandnak volt kulcsa a lakásodhoz. Hogy ismeri a
szokásaidat… Kicsit
közelebbről megnézem magamnak.
– Hogy an? – aggodalmaskodik Cloé.
– Jelzem: ez a munkám. Szóval bízz bennem! Nem fog
észrevenni semmit.
Cloé szeme a semmibe réved, állkapcsa összeszorul. A
kudarctól. A dühtől. Gomez megfogja a kezét, hagy ja.
– A karod, hogy elmenjünk valahová vacsorázni? – veti fel a
zsaru. – Csak hogy eltereljük a gondolataidat.
– Fáradt vagy ok, és nem vagy ok éhes. T e nem tudod felfogni,
mekkora csapás ez nekem.
– De, el tudom képzelni, menny ire csalódott vagy . Téged
azonban nem oly an fából faragtak, hogy ily en könny en hagy d
magad a földbe döngölni. T alpra állsz, és megtalálod másutt,
amire vágy sz. Erős vagy .
Cloé felnevet, remény telenséggel vegy es keserűséggel. A zzal a
fajta nevetéssel, ami a könny eket szokta megelőzni.
– Nem vagy ok erős. Ez csak csalóka látszat… Egy árny éktól
rettegek!
– A hely edben mindenki ugy anígy tenne. Szóval ne legy él túl
kemény magaddal, jó?
Elengedi a kezét, ami hideg maradt a kezében.
– A zt szeretném, ha összeírnád nekem az összes embert, akit
ismersz.
Cloé szeme kikerekedik.
– Barátokat, szomszédokat, volt szomszédokat, kollégákat…
Egy szóval mindenkit – magy arázza Gomez.
– Ugy e csak viccelsz?
– Egy általán nem. T udom, hogy rengeteg embert ismersz, de…
akkor is muszáj. Ez segíthet megtalálnom a láthatatlan fickót.
– Tény leg? De hát mondom, hogy …
– Nem tudjuk, hogy kicsoda. Még nem. És egy etlen lehetséges
szálat sem akarok félretenni. Szóval tedd, amit mondtam, légy
szíves. Össze fogom hasonlítani ezt a listát azokéval, akik Laura
körny ezetében voltak a közelebbi vagy a távolabbi múltban. Meg
kell találnom a közös pontot közted és ez a lány között.
– De hát ő már meghalt! – csattan fel Cloé. – Nem értem, hogy
tudnád…
– Kifaggatom a rokonait, a barátait, az exeit.
Cloé egy pillanatig némán fürkészi Gomez arcát.
– Neked adták a ny omozást?
A parancsnok állja Cloé tekintetét.
– Nem – feleli. – A főnököm úgy véli, nincs elegendő
tény szerű elem. De ez nem fog megakadály ozni abban, hogy
foly tassam. A múgy semmi sem fog megakadály ozni benne.
Cloé nem szól semmit. Gomez azonban sejti, hogy haragszik
rá.
– V annak benn haverjaim. Ha valamily en információra lesz
szükségem, hozzájuk fordulhatok. Én a magam részéről továbbra
is meg vagy ok gy őződve, hogy ez egy elmebeteg, aki kikészítette
Laurát, mielőtt téged zaklatni kezdett volna.
– Mivel foglalkozott ez a Laura? – kérdezi hirtelen Cloé.
– Pénztáros volt egy szupermarketben.
– Pénztáros? ! És gondolod, hogy voltak közös barátaink? –
vágja az arcába Cloé undok mosolly al.
– Oppardon! – röhög fel gúny osan a parancsnok. – Hogy is
tételezhettem fel ily esmit? Hogy an merészeltem azt képzelni, hogy
Beauchamp kisasszony nak a legcsekély ebb köze is lehetett egy
közönséges pénztárosnőhöz? Hát én tény leg egy ökör vagy ok!
– Hagy d abba! – rivall rá Cloé.
– Neked kéne abbahagy nod. T e mindenkit lenézel, aki nem
egy enlő rangú veled, igaz?
A bejárati csengő hangja gátolja meg őket abban, hogy ezen a
rossz úton továbbmenjenek. Cloé elindul az ajtó felé, ny omában
az őrangy alával.
Egy rosszfiú képű őrangy al, 9 mm-es parabellummal.
– Nem tetettél fel kukucskálót? – suttogja szemrehány óan
Alexandre.
– Nem volt hozzá felszerelése. És egy ébként is meg kell
kérdeznem a tulajdonost…
Cloé a fülét az ajtóra tapasztja, és megkérdezi:
– Ki az?
– Caro. Quentinnel vagy ok.
*
**
Jobban hasonlít az egész egy állóháborúra, mint szívély es
baráti összejövetelre.
A dohány zóasztal egy ik oldalán, a kanapén, Carole és Quentin.
V elük szemben az egy ik fotelben Alexandre, aki gátlástalanul
mustrálja őket.
Banalitásokról beszélgetnek. Bedugult utakról, a közelgő
ny árról, az emelkedő hőmérsékletről.
A kkor viszont miért ily en hideg a légkör? Mintha északi szél
söpört volna végig a nappalin.
Carole rettenetesen feszült, de megpróbálja fenntartani a
látszatmosoly t, miközben Cloé italt tölt a poharakba, és kirak az
asztalra némi rágcsálnivalót.
– A körny éken jártunk, kedvem támadt beugrani, hogy lássam,
hogy vagy …
Cloé végre leül Alexandre mellé.
– Nem túl jól – feleli jeges hangon. – Munkahely i gondjaim
vannak.
– Már megint az öreg hepciáskodik?
– Már nem fog túl sokáig hepciáskodni. Otthagy om az
ügy nökséget.
– Tény leg? És a vezérigazgatói állás?
– Martins kapta meg – korty ol Cloé a poharába. A negy edikbe.
– A csudába! – sajnálkozik Carole.
Hosszú csend telepszik rájuk, tovább mély ítve az árkot. A ztán
Carole érdeklődéssel fordul a vele szemben ülő férfi felé, akit
Cloé csak a keresztnevén mutatott be, minden kommentár nélkül.
Külsőre nem oly an, mint amily enek általában lenni szoktak
gimnáziumi barátnője hódításai. I nkább úgy fest, mint egy bandita.
V onzó, de ijesztő.
És a szeme… Egy téboly ulté.
– És maga, Alexandre? Maga mivel foglalkozik?
Gomez merőn néz rá, Carole azonnal elkapja a szemét, mintha
éles fény vakítaná el.
– Rendőrparancsnok vagy ok.
– I gazán? – kérdezi bután Carole.
– Zavarja talán?
– Miért zavarna minket? – szól közbe Quentin.
A hangulat oly an ny omott, hogy Carole meglazítja a ny aka köré
tekert kendőt.
– Gomez parancsnok az után a férfi után ny omoz, aki zaklat
engem – jegy zi meg álnok mosolly al Cloé. – T udjátok, aki nem
létezik!
Carole sóhajt egy et, Quentin visszamosoly og Cloéra.
– A zt hittük, hogy … egy ütt vagy tok – mondja. – A
ny omozáshoz kicsit késő van már , nem? Túlórázik, parancsnok?
A két férfi farkasszemet néz egy mással, Quentin nem fordítja el
a szemét.
– Huszonnégy órás szolgálatban vagy ok – feleli kajánul
Alexandre.
– Roppant hatékony rendőrségünk van! – vigy orog az ápoló. –
Ez megny ugtató. Mely ik kapitány ságon dolgozik?
– A V al-de-Marne megy ei kapitány ság bűnügy i osztály án.
– Á… És hogy halad a ny omozás?
– Nagy léptekkel. Nemsokára rács mögé juttatom azt a fickót.
– A nnál jobb – szólal meg bátortalanul Carole.
– Egy ikőjük sem hisz ebben a rejtély es támadóban, ugy e? –
találja ki a parancsnok.
– Í gy van, nem hisznek benne – erősíti meg a feltételezését
Cloé. – A zt javasolták, forduljak pszichiáterhez. Meg kell hagy ni:
Quentin aztán ért az elmebetegekhez… A z éjszakáit azzal tölti,
hogy rájuk felügy el. Nem csoda, ha mindenütt azt vél látni!
– Sosem állítottam, hogy beteg vagy – hely esbít meglepő
higgadtsággal Quentin.
– Nem, te csak anny it mondtál, hogy paranoiás vagy ok. És mi a
paranoia, ha nem egy elmebaj?
– A zt hiszem, nem volt jó ötlet benéznünk – sóhajt fel Quentin,
Carole combjára téve a kezét.
Carole másodpercről másodpercre egy re jobban
elkámpicsorodik.
– Szerintem Cloénak nem igazán van most kedve hozzánk –
foly tatja az ápoló. – Úgy hogy talán jobb is lenne, ha
elbúcsúznánk, és hagy nánk, hadd foly tassa a parancsnok a
vizsgálódásait.
Carole a barátnőjére emeli a szemét, látszik rajta, hogy
mindjárt sírva fakad.
– A z életed végéig neheztelni fogsz rám? – kérdezi elszorult
torokkal. – Én csak segíteni akartam neked.
Cloé egy pillanatig habozik, majd éles hangon azt mondja:
– A z az őrült megtámadott. Megerőszakolt.
Carole kis híján elejti a poharat.
– I stenem, de hát…
Cloé kimegy a hely iségből, egy szót se szól többet. Hallatszik,
hogy a foly osó túlsó végén súly osan becsapódik egy ajtó. Carole
megkövülten ül a kanapén, kezében a poharával.
– Csakugy an jobb lenne, ha elmennének – javasolja Gomez. –
Cloénak nagy on pocsék napja volt, azt hiszem, nem ez a megfelelő
pillanat a kibékülésre. T alán majd egy szer máskor…
– I gen… Én… Elmegy ünk – moty ogja Carole.
Mindhárman felállnak, Quentin közelebb lép Alexandre-hoz.
– Megny ugtató számunkra, hogy ön itt van – mondja.
– I stenem – mormogja megint Carole. – De miért nem szólt
nekem róla?
Gomez kikíséri őket, az ajtóban kezet szorít velük.
– Legalább a zárat kicseréltette? – kérdezi aggodalmasan
Quentin.
– I gen, az előbb ment el a lakatos. De miért kérdezi ezt, mikor
maga nem is hisz annak a fickónak a létezésében?
– A zok után, amint az imént mondott Cloé, arra kell
gondolnom, talán mégis tévedtünk – ismeri el bánatos arccal az
ápoló.
– Meglehet – bólint a zsaru. – Mindenesetre szép estét!
– Nagy on vigy ázzon rá, parancsnok! – zárja le a beszélgetést
Quentin.
Gomez bereteszeli az ajtót, majd bemegy a hálószobába. Cloé
az ágy on fekszik, hason, arca a párnán. Alexandre leül mellé,
megsimogatja a haját.
– Elmentek – mondja gy engéden. – És azt hiszem, egy darabig
nem is lesz kedvük visszajönni.
– Menjenek a pokolba! – hallatszik fojtott hangon. – Mindenki
menjen a pokolba!
– Én is?
Cloé megfordul – Gomez könny áztatta arcra számított. De nem
sírt: száraz és kemény , mint a kő.
– Nem, te ne – hajtja a fejét a zsaru vállára.
– Miért dobtad ki a barátnődet?
– Már nem a barátnőm. És azt akarom, hogy neki is úgy fájjon,
ahogy nekem fáj.

***

Alexandre felkelt az ágy ból, hogy a hálószobai fotelbe

telepedjen. Szokás szerint.
Mintha félne Cloé mellett aludni.
A z Á rny ék elment, de ő híven őrködik tovább.
T alán mert nem tud meglenni nélkülem…?
Cloé lábujjhegy en kioson a kony hába, hogy egy nagy pohár
vízzel bevegy en egy tablettát. Mostanában már négy et-ötöt is
bekap naponta. Tán hatot is, már nem igazán számolja őket.
Ennek ellenére a szíve egy re jobban szenved. Egy re gy orsabban
ver .
De úgy érzi, hiba lenne abbahagy ni a szedését. Egy ébként a
háziorvosának nem is beszélt a tünetek súly osbodásáról. Csak arra
kérte, írja fel újra a gy ógy szert, és ne feledkezzen meg az altatóról
sem, erről a hű társról, amire lehet számítani, amikor az
álmatlanság elviselhetetlenné válik.
I gen, az Á rny ék elment. De a szövődmény ek maradtak. Ezek az
ocsmány ny omok, amiket emlékbe hagy ott maga után.
– V issza kéne feküdnöd, korán van még…
Cloé összerezzen, nem hallotta Alexandre lépteit.
– Különösen, hogy ma van az állásinterjúd. Formában kell
lenned.
Cloé hívogatóan ny újtja felé a karját. Alexandre felemeli,
felülteti a munkapultra. Ujjai lecsúsztatják a sely em hálóing
pántjait a sely mes bőrön. Gomez lehuny ja a szemét, megpróbálja
felidézni egy másik bőr puhaságát. Egy másik nő illatát.
A feleségéét.
– A zt hittem, pihennem kell, hogy formában legy ek! – suttogja
Cloé.
– A zt mondtam volna?
– A zt bizony .
– I gazad van, abbahagy om! – lép hátra Alexandre.
Cloé a ny aka köré fonja a karját, ismét magához húzza.
– Motozást kérek, parancsnok!
Alexandre elneveti magát, Cloé imádja, amikor nevet. A nny ira
ritkán fordul elő, hogy valósággal ajándéknak érzi. Értékes
ajándéknak, hiszen csak őt részesíti benne.

***

ALEX A NDRE FELRI A D. Rájön, hogy az autója volánjánál

ül, és csörög a mobilja. Összevissza keresi, végül az ajtó
oldalzsebében találja meg. Túl későn.
Órák óta várakozik a bérház előtt, ahol Bertrand lakik. Napok
óta követi minden lépését, figy eli minden mozdulatát.
Egy előre nem nagy on van mit a szemére vetni. Elmegy
melózni, a nap jó részét ott tölti. Esténként néha császkál egy
kicsit, ha éppen nem jó kisfiú módjára otthon üldögél. A
viselkedését normálisnak lehetne minősíteni, már ha létezik oly an,
hogy normális.
De valahogy mégis gy anús a fickó, ez vitathatatlan. Egy szerűen
azért, mert elhitette Cloéval, hogy egy másik nővel jár , pedig a
parancsnok egy fia szokny át nem látott megvillanni a közelében.
Tény , hogy mivel egy edül ny omoz, nem tarthatja a szemét
Bertrand-on a nap minden egy es órájában. Ugy anakkor , ha a
pasasnak lenne egy újabb hódítása, lehetetlen, hogy legalább
egy szer ne látta volna.
A kkor viszont miért hazudott Cloénak? Miért akart neki
ekkora szenvedést okozni?
T alán csak meg akart tőle szabadulni. A zt akarta, hogy
lemondjon róla.
Gomez valószínűleg csak az idejét vesztegeti; hagy ta, hogy
megtévessze Cloé a maga megingathatatlannak tűnő hipotézisével.
A hhoz, hogy előrébb juthasson, párhuzamosan kellene
figy elnie Martinst, és foly tatni a kutakodást Laura halála ügy ében.
A két férfi bankszámláit is át kellene vizsgálnia, le kellene
hallgatnia őket. De keze-lába meg van kötve, hiszen suba alatt
ügy ködik. Se emberei, se any agi, se technikai eszközei nincsenek.
V alami mégis azt súgja neki, hogy hamarosan a keze közé kapja
ezt a szörny eteget.
Ma Bertrand otthon kuksol egész nap. Szabadságon lenne, vagy
beteg?
Alexandre rágy újt, és meghallgatja a rögzítőt. Cloé hangja úgy
hat rá, mintha gy omorszájon öklözték volna.
Alex, én vagyok az… V isszajött! Az utcán várt rám, és…
megfenyegetett! Szörnyű dolgok at mondott… A ztán egy
segély kérő, véget nem érő zokogás.
Gomez tárcsáz, Cloé azonnal felveszi.
– Bántott?
– Nem…
– Mit mondott?
Cloé megpróbál felidézni minden egy es szót. Szinte ordít a
telefonba.
– Próbálj megny ugodni… Próbálj, kérlek, megny ugodni!
Hallja, hogy sír . És ez fáj neki. Jobban, mint képzelte.
– Elmégy az interjúra?
– I gen, de nem tudom, képes leszek-e…
– Próbálj megny ugodni! – hajtogatja fáradhatatlanul a zsaru. –
Ma már nem fog újra felbukkanni, ebben biztos vagy ok. Este
pedig eléd megy ek, jó?
– I gen! – ny ögi Cloé.
– Szedd össze magad, menni fog! Biztos vagy ok benne, hogy
menni fog… Légy erős! Csókollak.
– Én is.
Gomez leteszi, dühösen a kormány ra csap.
Csak most veszi észre, hogy Bertrand kocsija, ami úgy harminc
méterre állt az övétől, eltűnt, míg aludt.

***
Hat óra van, amikor a lift ajtaja kiny ílik. Cloé megpillantja
Alexandre-t, aki fel-alá járkál az előcsarnokban. Egy pillanatig
némán néznek egy másra. A nny ira fájdalmas…
A félelem megint a bőréhez tapad. Úgy hozzásimul, mintha
ráöntötték volna.
Egy kicsit már el is feledkezett róla, félretette. Ma újult erővel
tört rá.
Én soha nem adom fel, angyalom.
A ztán Alexandre a karjába veszi, hosszan magához szorítja.
– I tt vagy ok – mondja. – Vége.
Cloé anny ira szeretné, hogy igaza legy en. De tudja, hogy téved.
A szavak szünet nélkül ott visszhangzanak a fejében. Kefélni
szer etsz vele, Cloé… Én sosem adom fel.
– Gy ere! – mondja neki Gomez. – A z én kocsimmal megy ünk.
Holnap reggel majd behozlak.
Cloé hagy ja, hogy Alexandre vezesse, megny ugtatja a jelenléte.
A z, hogy hely ette dönt. Beszállnak a 407-esbe, ami a parkoló
kocsik mellett áll szabály talanul. Gomez észreveszi, hogy Cloé
ny ugtalanul pillantgat körbe.
– Biztos vagy ok benne, hogy az a rohadék figy el minket! Biztos
vagy ok benne, hogy itt van valahol…
– Lehet. De amíg én veled vagy ok, nem jön a közeledbe –
jelenti ki Alexandre.
A Peugeot besorol a forgalomba, Cloé kiny újtóztatja a lábát.
A z az érzése, mintha fából lennének az izmai, mintha nem kapna
elég levegőt. Leengedi az ablakot, lehuny ja a szemét.
– Ha hallottad volna a hangját – mormogja. – És hogy mily en
szörny űségeket mondott…
– Most először beszélt hozzád, ugy e?
– A kkor este is beszélt, amikor nálam járt. A mikor felhívtalak.
– Most sem ismerted fel a hangját? – kérdezi Alexandre.
– Kendő volt a szája előtt.
– De hát ott állt melletted, az arcát csak láttad! – unszolja a
parancsnok. – Legalább a formáját! Nem volt oly an beny omásod,
hogy ismered?
– Nem is tudom. T alán igen. De ez tény leg csak beny omás.
– A lig pár centire volt tőled! Nem vettél észre valamit, egy
részletet?
– Nem! – ny öszörgi Cloé.
– A testalkata, a szaga… A kezei?
– Keszty űt viselt.
– A kkor valami mást… Próbálj visszaemlékezni, ez nagy on
fontos!
Alexandre hangja kemény , parancsoló. Mintha egy gy anúsítottat
vallatna.
– T udom, hogy fontos! – csattan fel Cloé. – De mondom, hogy
nem ismertem fel!
A rcát a kezébe temeti, Gomez hangnemet vált.
– Ne haragudj! – mondja. – Majd később visszatérünk rá,
pihent fejjel, jó?
– I gen, köszönöm! – szipogja Cloé, papír zsebkendő után
kotorászva a táskájában.
Letörli a könny eit, összekuporodik az ülésen. Többet nem
szólnak egy máshoz, míg haza nem érnek.
A hogy bemennek a házba, Cloé leroskad a kanapéra, Alexandre
leül vele szemben, és új kérdéssel rukkol elő.
– A z állásinterjúd hogy sikerült?
– Szerinted? A mily en állapotba kerültem… Szánalmas voltam.
Megrázza a fejét, mintha el akarná hessegetni a kudarc képét.
A z újabb megaláztatásét.
Ez a találkozó kínos megpróbáltatás volt. Biztos benne, hogy
megint vereséget szenvedett.
Oly an zaklatott volt és ideges, hogy a ny elve minden szón
megbicsaklott. A vele szemben ülő három férfi bizony ára azt
gondolta, hogy úgy viselkedik, mint egy kezdő.
Köszönjük , hogy eljött, majd k er esni fogjuk .
– Sosem fognak hívni. Ennek lőttek.
– Majd legközelebb jobb leszel – vigasztalja Alexandre
cigarettára gy újtva.
– T udta, hová megy ek.
– Mondta neked?
– Nem. Csak anny it, hogy el fogok késni… De biztos vagy ok
benne, hogy szándékosan várt ott, azért, hogy kizökkentsen.
– Nem feltétlenül.
– T udta, hogy hová megy ek, és azt akarta, hogy elrontsam az
állásinterjút! Ez egy értelmű.
Hogy ez a férfi a legapróbb lépéseiről, a legkisebb
mozdulatairól is tud, ettől megfagy az ereiben a vér .
– Kinek beszéltél erről a találkozóról? – kérdezi Alexandre.
– Neked. Senki másnak.
Alexandre feláll, a tekintete körbepásztáz a hely iségben.
Lehajol, a kezét végighúzza a dohány zóasztal alatt.
– T e meg mit csinálsz? – csodálkozik Cloé.
A parancsnok int neki, hogy hallgasson, és foly tatja a
keresgélést. A prólékosan átvizsgálja a nappalit, benéz a falon
függő képek mögé, a székek alá, a kis köny vszekrény be… Hosszú
perceken át tart a vizsgálódás, Cloé visszafojtott lélegzettel
figy eli.
– Mikrofont keresel? – suttogja.
– I gen, de nincs semmi. T udod, lehet, hogy csak ott ődöngött a
körny éken, abban bízva, hogy esetleg meglát. Szinte ebédidő volt
már , bizony ára azt várta, mikor jössz ki.
Cloé megint megrázza a fejét, nem fogadja el ezt a verziót.
– Mindenesetre ezúttal közvetlen közelről láttad. Hallottad a
hangját, még ha el is volt torzítva. Szóval, ha Bertrand lett volna,
szükségképpen felismered. Képtelenség lenne, hogy nem.
– Nem tudom…
– Felismerted volna! – makacsolja meg magát a parancsnok.
Cloé kimerült, de rendkívül zaklatott is. A lábát görcsök
markolásszák, a szemhéja ugrál.
– Ny ugodj meg! – kéri Alexandre.
– Megkérdezte, hogy szerelmes vagy ok-e beléd.
A zsaru ettől egy szeriben rosszul érzi magát. Ezt nem említette
a telefonban.
– A zt kérdezte: Szer elmes vagy abba a szar os k is zsaruba?
V agy… talán csak… k efélni szer etsz vele?
Újra sírdogálni kezd csendesen.
– Ezt honnan tudhatja?
– Egy szerű. Látta, hogy bejöttem hozzád, és itt töltöttem az
éjszakát. Feltételezi, hogy nem a kanapén alszom.
– De azt honnan tudja, hogy zsaru vagy ? Honnan tud mindent
rólam, rólunk? Ez nem lehet igaz… Minden idejét azzal kell, hogy
töltse, hogy utánam szaglászik! Biztosan…
Nem fejezi be a mondatát, zokogásban tör ki. Alexandre egy
ideig csak nézi, egy szeriben tehetetlennek érzi magát. A ztán
odamegy hozzá, magához vonja.
– Mit akar tőlem? Mi? Mi a fenét akar tőlem? Martins
megkapta az állást, akkor meg miért nem hagy békén?
– Nem tudom – dörmögi Alexandre. – De rá fogok jönni.
Megígérem.

***

– SZÉP NA POT! – mosoly og rá Alexandre.

A mosoly a erőltetett, nem igazán tudja megtéveszteni vele
Cloét. Ny ugtalan, látszik rajta. Ez a ny ugtalanság azonban
vigaszként hat a fiatal nőre.
Megcsókolja, megsimogatja az arcát. Borostás, ma reggel nem
borotválkozott. Cloé azonban így még vonzóbbnak találja.
– Este találkozunk… Ma már a saját autómmal megy ek haza.
– Oké, de követni foglak.
Cloé kiny itja a kocsi ajtaját, de még nem száll ki. Még egy szer
Alexandre-ra néz, átható pillantással.
– Hosszú nélküled egy nap – mondja egy szerűen.
Alexandre mosoly a ezúttal igazi.
– Menj, el fogsz késni. Este találkozunk. Minden rendben lesz,
hidd el! – kacsint rá búcsúzóul.
Cloé végre kiszáll az autóból, a zsaru megvárja, hogy elny elje a
hatalmas torony ház, majd indít, és elindul vissza, a külváros felé.
A z úti cél ezúttal Sarcelles.
Délelőtt A mandával van találkozója, Laura régi kollégájával és
barátnőjével. Megpróbál többet megtudni azokról az emberekről,
akikkel az előző áldozat kapcsolatban volt. Mert továbbra sem
zárja ki azt a hipotézist, hogy a két támadó egy és ugy anaz.
Ez a fickó, aki játszik vele. A ki az idegeit borzolja.
Nem sokat vár ugy an ettől a találkozótól, de egy etlen szálat
sem akar elhany agolni. A mikor az ember eltéved az erdőben,
minden, ami ösvény nek látszik, remény t jelent.
Mivel már késésben van, felrakja a tetőre a villogót, és a
fény szórókat bekapcsolva kilő.
A sebesség, az útjából félrehúzódó autók a tekintély
beny omását keltik benne. Úgy érzi, hogy még valaki.
Holott valójában már senki.
Csupán egy szabadságon lévő zsaru, akit ejtett a felettese és jó
pár régi kollégája.
Egy özvegy , aki nem képes túllépni a gy ászon. Még ha le is
fekszik egy másik nővel. Lefekszik vele, mert Sophie-ra hasonlít –
ezt nem felejti el. És így talán még borzasztóbb.
Pedig ő tartja életben. Mint karjába kötött infúzió. A remény
látszata, a létezés illúziója.
V annak másodpercek, sőt percek is, amikor elképzeli, hogy vele
marad azután is, hogy a ny omozás véget ért, hogy az Á rny ék
eltűnt. Csakhogy a jégréteg vastagszik a szíve körül.
Fázik. Még akkor is, amikor a karjában tartja Cloét. Még akkor
is, amikor benne van.
Végre megérkezik a bevásárlóközpont parkolójába, keres egy
szabad hely et az egy ik bejárat közelében. I gy ekszik mielőbb
odaérni ahhoz a snackbárhoz, ahol A manda már várja.
– Elnézést a késésért.
– Semmi baj. Csak tizenegy kor kezdődik a műszakom, bőven
van időnk…
Gomez kávét rendel magának, teát a pénztárosnőnek. A manda
úgy negy ven körül járhat, kicsit túl erősen sminkeli magát, és túl
sok parfümöt használ, ez utóbbi meglehetősen zavarja Alexandret.
– Nos, gondolkodott azon, amit kértem magától? – kérdezi
tőle.
– I gen – feleli A manda. – De nem ismerek mindenkit, akik
keresztezték Laura útját. Közel álltunk egy máshoz, ez igaz, de…
– Jó, mondja azt, amit tud. Minden részlet jelentőséggel bírhat.
Gomez előkotor a zsebéből egy noteszt meg egy tollat,
valamint a Cloé által írt listát.
– Rendben, megteszek minden tőlem telhetőt… Két évig járt
egy Michaël nevű pasival. A bevásárlóközpont egy ik üzletében
volt eladó. A sportboltban; tudja, mely ik az?
Gomez bólint. Feljegy zi a teljes nevet.
– Mily en típus volt?
– Semmi különös. Á tlagos… Sőt, kicsit unalmas is. Szóval egy
hétköznapi figura. A ztán egy szer csak elhagy ta Laurát. Ez még
azelőtt volt, hogy kirúgták. Tény leg nemigen tudok mit mondani
erről a fickóról, teljesen jelentéktelennek tartottam. Miközben
Laura pedig egy erős karakter volt.
– Hm… Ki van még?
– Laura nem járt össze sok emberrel, inkább magány os
természet volt. Sokan gőgösnek tartották, távolságtartónak,
hidegnek. De, tudja, ez nem igaz. Csak ily en beny omást tett
azokra, akik nem ismerték.
Gőgös, távolságtartó, hideg. Végső soron, mint Cloé, fut át a
zsaru agy án.
A manda megad még néhány nevet vagy csupán keresztnevet.
Senki nincs köztük, aki érdekesnek tűnne, Gomez kezd arra
gondolni, hogy ezen a szálon semmire se jut.
– T udja, amióta felhívott – szólal meg újra A manda –, lázasan
törtem a fejem, és eszembe jutott valami. V alószínűleg nincs
jelentősége, de azért…
– Rajta, mondja csak! – bátorítja a parancsnok.
– Nos, tudok róla, hogy Laura találkozott egy bulin egy
fickóval. A kire szemet vetett. Néhány szor beszélt nekem róla.
I lletve gy akran.
– Hogy hívták?
– Fogalmam sincs! A keresztnevét valószínűleg említette, de
bevallom, nem jut eszembe. Mindenesetre Laura jóképűnek
találta, vonzónak, titokzatosnak…
– Kiköpött én! – tréfálkozik Alexandre.
A manda elneveti magát, még egy cukrot tesz a teájába.
– Maga egy pszichopata lenne?
– Á llítólag… Szóval, mit tud mondani erről a fazonról?
– A találkozásuk után, mint mondtam, többször is beszélt
nekem róla. A zt is mondta, hogy szeretné viszontlátni.
– A kkoriban még azzal a Michaëllel járt?
– I gen, de azt hiszem, nem volt vele túl boldog.
– Értem… Mikor történt mindez?
– Úgy három-négy hónappal azelőtt, hogy elbocsátották.
– Oké, ez érdekel. Szóval, ez a rejtély es Don Juan megtetszik
neki egy bulin, és…?
– És sikerül megszereznie a telefonszámát attól, akinél
találkozott vele. Felhívja, randit beszélnek meg. Megisznak egy
kávét, aztán máskor még egy et. A harmadik randin viszont az ipse
közli vele, hogy nős, és gy erekei vannak.
– Ujuj… ez bizony megtöri a varázst!
– Í gy is mondhatjuk – bólint A manda oly an mosolly al, ami
személy es tapasztalatot sejtet. – A fickó elmagy arázta neki, hogy
bármenny ire is vonzónak találja, nem mehet vele messzebbre.
Merthogy a családi kötelezettségek… és blablabla! I smeri az ily en
dumát, nem? Én azt mondtam magamban, hogy ezt előbb is
közölhette volna Laurával, nem kellett volna háromszor is
randizni vele. Szegény lány így hamis remény eket táplált.
Szerintem ez nagy on suny i dolog, nem?
– T alán egy adott pillanatban megijedt, nem mert továbblépni.
A férfiaknak oly kor szükségük van rá, hogy bebizony ítsák
maguknak, képesek hódítani.
– Eeegen, de attól még ez undorító! Mindenesetre szerintem
Laurát is eléggé megviselte. A z volt az érzésem, hogy tény leg
beleszeretett ebbe a férfiba, mert utána megváltozott. Még ha
ennek bizony ára semmi köze hozzá, de ettől kezdve zárkózott
magába és végezte pocsékul a munkáját. Foly ton késve érkezett,
goromba volt a vevőkkel…
Gomez agy ában villogni kezd a vészjelző.
– Mondja, hogy mégis emlékszik ennek a férfinak a nevére! –
köny örög A mandának. – V agy legalább a keresztnevére. Egy
részletre, valamire!
– A vezetéknevét sosem tudtam, a keresztnevét pedig
elfelejtettem, sajnálom. Ellenben arra tökéletesen emlékszem, mi
volt a foglalkozása, az ugy anis nem éppen mindennapos…
Alexandre visszatartja a lélegzetét.
– Á poló volt egy pszichiátriai kórházban.

***

ALEX A NDRE EGY I DEI G MOZDULA TLA NUL ÜL az

autója volánjánál, anny ira meg van döbbenve attól, amit az imént
hallott. – Ez hihetetlen! Ott volt a szemem előtt… Ott ült előttem
az a rohadék!
Törni kezdi a fejét, mi lenne a legjobb módja, hogy sarokba
szorítsa ezt az elmebeteget.
Mert Alexandre biztos benne: az Á rny ék nem más, mint
Quentin. A vonzó és enigmatikus Quentin. A ki bizony ára jó férj,
jó apa. De aki a késő délutánjait Cloé legjobb barátnőjével tölti.
A ki a szabadidejében egy nőt terrorizál. Miután egy másikat már
az öngy ilkosságba kergetett. Megvan az a bizony os közös pont
Laura és Cloé között.
Megszólal a mobilja, de anny ira nem ocsúdott még fel a
sokkból, hogy némi időbe telik, mire felveszi. Cloé hangja rántja
vissza a valóságba.
– Mi történt?
– Semmi… Csak szerettem volna egy kicsit hallani a hangod –
feleli a fiatal nő. – Hol vagy ?
– Egy szupermarket parkolójában.
– Mit csinálsz?
Egy pillanatig habozik, hogy feltárja-e előtte, hogy ny omra
bukkant, komoly ny omra. De meggondolja magát.
– Foly tatom a keresést.
– Egy szupermarket parkolójában? – kérdezi kajánul Cloé. –
Fura egy hely a ny omozáshoz!
– Mit szólnál, ha egy ütt ebédelnénk? – veti fel hirtelen
Alexandre.
Cloé meglepődik, Alexandre sejti, hogy elmosoly odik.
– Jó, örömmel!
– Most indulok vissza Párizsba… Ha egy jó félóra múlva ott
vagy ok, az megfelel?
*
**
– Ez az az étterem, ahol Carole-lal szoktunk ebédelni – mondja
Cloé.
Gomez gy orsan lecsap a kínálkozó alkalomra.
– Én oly an furcsának találtam a pasiját, te nem?
– Quentint? Pff… Én ezt nem mondanám. T alán inkább egy
kicsit titokzatos.
– Nekem kifejezetten ellenszenves volt – jelenti ki a zsaru. –
Mivel is foglalkozik?
– Pszichiátriai ápoló.
– Ja, tény leg, igaz! T udod, hol dolgozik?
– V illejuifben. Egy speciális intézmény ben, nem is tudom,
hogy nevezik az ily et… Egy oly an hely en, ahová az igazán
veszély es betegeket zárják.
– VEBO? – találgat Alexandre.
– I gen, az! VEBO! Mit is jelent ez tulajdonképpen?
– V eszély eztető állapotú betegek osztály a. Röviden: zárt
osztály .
– A zért fura egy meló ez. De állítólag az ott dolgozó ápolók
kapnak valami speciális pótlékot, afféle veszély ességit, és
gondolom, ez motiválja őket. Ráadásul Quentin éjszaka szokott
dolgozni, úgy hogy …
– Csak éjszaka?
– T ulajdonképpen nem tudom. Csak anny it mondott, hogy
gy akran éjszakás.
– És ugy e nős, és gy erekei vannak?
– I gen. De hirtelenjében miért érdekel téged enny ire? –
csodálkozik Cloé.
– Csak úgy . Mondtam, hogy furcsának találtam.
– Hogy furcsának? A rra célzol, hogy őt gy anúsítod…?
– Nem! – vágja rá gy orsan Gomez. – Semmi okom rá, hogy őt
gy anúsítsam. Ugy anakkor mindenki, aki közelebbről vagy
távolabbról kapcsolatba került veled, potenciális gy anúsított.
– Persze… De Quentint alig ismerem. És nem tudom, neki
miért állna érdekében… Komoly an őt gy anúsítod?
– A z előbb mondtam: egy etlen szálat sem zárok ki. És őt eddig
még nem néztem meg közelebbről. A hogy Carole-t sem.
– Carole-t? Csak viccelsz, remélem!
– Egy csöppet se. T udod, mi Quentin vezetékneve?
– Nem.
– A zt, hogy hol lakik?
– A zt sem – mondja sajnálkozva Cloé.
Megfogja Gomez kezét.
– Még szerencse, hogy te itt vagy , hogy vigy ázz rám.
– Csak azért? – kérdezi mosoly ogva Alexandre. – Rajta,
meséld el nekem, hol ismerkedett meg Carole ezzel a fickóval,
hogy zúgott bele…
– A zsaruval ebédelek vagy a férfival?
– Mindkettővel, drágám! A z egy iket nem kaphatod meg a másik
nélkül. T etszik, nem tetszik: ez van!
– T etszik.
– Zavar , hogy Carole barátnődről beszélünk?
– Már nem a barátnőm.
– Előbb-utóbb csak megbocsátasz neki, nem? – kérdezi
Gomez.
– Én sosem bocsátok meg.
*
**
A rövid út alatt Alexandre agy a teljes sebességgel forog. Újra
lejátssza magában a rövidke találkozását azzal, aki első számú
gy anúsítottjává lépett elő, felidézi, amit Cloé mondott róla.
Ez a gané elcsábította Cloé legjobb barátnőjét, hogy a közelébe
férkőzhessen. Hogy mindent megtudjon róla. A kirakós összes
darabja lassan kezd a hely ére kerülni.
Alexandre megérkezik V illejuifbe, a Peugeot-t leállítja a
pszichiátriai kórház parkolójában.
Egy elmegy ógy intézet már önmagában félelmet keltő hely .
És ebben egy veszély eztető állapotú betegek osztály a is
található, egy ike a Franciaország területén szétszórt zárt
egy ségeknek.
Egy oly an hely , ahová azokat különítik el, akik a betegségük
következtében veszély essé váltak mások vagy önmaguk számára.
Leggy akrabban egy ébként önmaguk számára.
A zokat, akik valami bűntettet követtek el, de kóros
elmeállapotuk miatt nem vonhatók felelősségre, és a bíróság
kény szergy ógy kezelésre utalta őket.
A zokat, akikről feltételezhető, hogy egy nap veszély essé
válhatnak.
És e falak mögött vegetálnak azok is, akik öncsonkítást
követtek el, akik a saját életükre törtek. A zok, akik meg akartak
halni, de szerencsétlenségükre elrontották.
Mielőtt kiszállna az autóból, Alexandre azon töri a fejét,
hogy an szerezze meg Quentin elérhetőségeit úgy , hogy nem vezet
semmiféle hivatalos ny omozást. Ha a valós személy azonosságán
mutatkozik be, azzal esetleg kockára teszi az egész további
vizsgálódását.
Bár érzi, hogy fejjel megy a falnak, úgy dönt, szerencsét próbál.
Két perccel később már az intézet recepciós pultja előtt áll, a
legszebb mosoly ával felvértezve.
– Jó napot, kisasszony ! V alakit keresek, aki itt dolgozik. Á poló,
és gy akran szokott éjszakás lenni… Quentinnek hívják.
– Quentin? I gen, persze. Máris szólok neki.
A fiatal nő már veszi is fel a telefont. Gomez csak áll.
Nagy jából mindenre gondolt. Csak a legkézenfekvőbbre nem.
– Quentin? Rachel vagy ok… Várnak a recepción – mondja a
nő, majd lefegy verző mosoly t villant Gomezre. – A zonnal jön,
uram.
A parancsnok fején átfut, hogy meglóg, de tudja, nem lenne
értelme. A recepciósnak volt ideje alaposan megnézni, pontos
személy leírást tudna adni róla az ápolónak. I nkább találkozik vele.
– Köszönöm! – feleli egy szerűen. – Mondja meg neki, hogy
kinn várom.
Alexandre újra átmegy az automata ajtón, odakinn cigarettára
gy újt. Két perc alatt összedob egy tervet. Pont enny i idő kell
Quentinnek, hogy leérjen hozzá.
– Nocsak… parancsnok! Micsoda meglepetés!
A két férfi kezet szorít egy mással.
– Sajnálom, hogy munka közben zavarom, de beszélni akartam
magával.
– Most ny ugi van – feleli Quentin. – Néhány percet magára
tudok szánni.
– Remek… Járunk egy et?
Elindulnak egy satny a pázsittal szegély ezett sétaúton. A
kerítésfalon túlról velőtrázó üvöltés hallatszik, Gomez kérdő
pillantást vet az ápolóra.
– Hozzászokik az ember – feleli Quentin. – Egy idő után már
meg se hallja… Mit tehetek önért? Csak nem történt valami
Cloéval?
– Nem. Megpróbálom egy enként kikérdezni a barátait,
hozzátartozóit… Hogy rábukkanjak arra a részletre, ami ny omra
vezet. Mivel a körny éken jártam, gondoltam, szerencsét próbálok
magával.
– Én nem tartozom a barátai közé! – hangsúly ozza Quentin. –
Megkínál egy cigarettával? Nem hoztam le az eny émet.
Gomez odany újtja neki a marlborós dobozt és a Zippóját.
– A legjobb barátnőjével jár . T ehát a körny ezetéhez tartozik.
– Ha úgy vesszük. Bár Carole-t sem túl régóta ismerem. Cloét
pedig mindössze kétszer láttam. Nem, valójában háromszor… A
legutolsó alkalommal maga is ott volt!
– T udja, az után a fickó után ny omozok, aki zaklatja és…
– Miféle fickó? – szakítja félbe cinikus mosolly al Quentin. –
Maga tény leg hisz a létezésében?
Megcsóválja a fejét, némileg sajnálkozó, de leginkább
határozottan lesajnáló arckifejezéssel.
– Ne mondja nekem, Alexandre, hogy maga is lépre ment!
Gomez nem felel, hagy ja, hogy az ápoló kiterítse a kárty áit.
– Ez a titokzatos támadó csak és kizárólag Cloé fejében
létezik! Őszintén szólva sajnálom őt.
– Foly tassa! A nny ira biztosnak tűnik az igazában…
– Cloé pszichózistól szenved, a paranoia heveny szakaszában
van. Carole szerint ez nem most fordul elő először .
– V alóban? – vonja fel a szemöldökét a zsaru.
– Mondjuk úgy , hogy Cloénak mindig is voltak paranoiás
hajlamai. Úgy érzi, hogy mindenki összefog ellene a háta mögött,
hogy az emberek féltékeny ek és irigy ek a sikereire, ezért bosszút
akarnak állni rajta, bántani akarják…
Quentin széles, teátrális mozdulatokkal kíséri a szavait.
– De most a jelek szerint a téveszmés szakaszba lépett, ami már
sokkal súly osabb. Sajnos ez előfordul. A paranoiára hajlamos
egy éneknél általában a negy venes éveik táján áll fenn leginkább
ennek a veszély e.
– Mi az a paranoiás téveszme? – kérdezi a parancsnok.
– Leegy szerűsítve az, amikor a beteg egy nagy on logikus
rendszert épít fel, ami azonban a valóság eltorzításán alapul.
– Kicsit világosabban?
– Cloé kitalált egy nem létező támadót.
– A rra céloz, hogy hazudik? Mindenkinek?
Megállnak, Quentin a beszélgetőpartnere szemébe néz.
– Nem, Cloé nem hazudik: ő meg van gy őződve, hogy ez a férfi
tény leg létezik. A zt hiszem, hogy abban a stádiumban, ahol tart,
még látja is. Mint ahogy maga lát most engem.
– És mivel magy arázza, hogy a tárgy ak más hely re kerültek a
lakásában?
– Lehetséges, hogy ő maga hely ezte át őket. V agy bebeszéli
magának, hogy akkor kerültek más hely re, amikor ő nem volt
otthon. Minden esemény t, a legbanálisabbat, a
legjelentéktelenebbet is ehhez a titokzatos fickóhoz kapcsolja. Egy
döglött madarat talál a lábtörlőjén? Biztosan ő tette oda. Egy
rajzot a kocsiján? Ő rajzolta rá. Egy kocsi túlságosan rátapad? A z
is ő… T ud követni?
– De… mi a hely zet a támadással?
Quentin leül egy alacsony kőfalra, elny omja a cigarettáját.
Gomez állva marad előtte.
– Miféle támadással?
– Cloét elkábították, és any aszült meztelenül tért magához egy
erdő kellős közepén.
A z ápoló arcára megint kiül a sajnálkozó mosoly .
– Lefogadom, hogy egy etlen tanú sem volt!
– Nem, de…
– Megsebesült? V oltak rajta ny omai a bántalmazásnak vagy …
másnak?
– Nem – ismeri el Alexandre.
– Egy zsarunak ny ilván nem kell elmagy aráznom, hogy egy
agressziónak maradnak ny omai. A zt mondja, megerőszakolták…
Megvizsgálta orvos, igazságügy i szakértő?
Gomez bólint.
– Na és?
– És semmi – feleli Alexandre.
– Na látja! Csak képzelte az egészet – bizony gatja az ápoló. –
Ez is a forgatóköny véhez tartozik.
– A zért ez egy kicsit erős!
Quentin a parancsnok háta mögötti erődítmény re néz.
– A mily en esetekkel én nap mint nap találkozom ezek a falak
mögött, állítom, hogy ebben nincs semmi meglepő. Ettől én
sokkal elképesztőbb dolgokat is láttam már! A paranoiával az a
probléma, hogy a páciens nem hajlandó elfogadni, hogy beteg. A z
a bizony osságai összeomlását jelentené, az általa teremtett világ
végét… A paranoiások a legnehezebben kezelhető betegek.
Nálunk is van néhány . T udom, miről beszélek, higgy e el.
Gomez is leül.
– Cloé mindenkit hevesen visszautasít, aki megpróbálja
megmagy arázni neki, hogy beteg, és kezeltetnie kéne magát –
foly tatja Quentin. – Ellenségként tekint rájuk. Carole-lal is ez
történt. Odaadtam neki egy szakember elérhetőségeit, egy jó
szakemberét. De amikor Caro rá akarta beszélni, hogy menjen el
hozzá, Cloé felhúzta magát. Oly anny ira, hogy már szóba se
hajlandó állni vele… Pedig húsz évig a legjobb barátnők voltak!
Alexandre újabb cigarettára gy újt, úgy érzi, mintha furcsa íze
lenne.
– Lefekszik vele, ugy e? – szegezi neki a kérdést Quentin.
A zsaru nem válaszol, az ápoló a hallgatást beismerésnek veszi,
és foly tatja a monológját.
– I dehallgasson, én megértem magát, Cloé tény leg vonzó nő.
Én is azonnal felfigy eltem rá, amikor először találkoztunk.
Ragy ogó szépség. De azt is azonnal megéreztem, hogy veszély es.
– V eszély es?
– Nem tiszta – magy arázza az ápoló. – Kilométerekről
kiszúrom őket! No persze, ez tulajdonképpen a szakmámból
adódik.
– Jó… Összefoglalva, amit mondott: a lény eg, hogy Cloé
súly os beteg, és én semmit nem tehetek érte.
– Csak az idejét vesztegeti, parancsnok. Ny omozhat akár tíz
évig is, sosem fogja megtalálni azt a pszichopatát. Mert csakis
Cloé fejében létezik. És sehol másutt. Szóval, ha igazán segíteni
akar neki, beszélje rá, hogy keressen fel egy pszichiátert. Egy jót,
lehetőleg.
– V an egy dolog, ami nem klappol nekem a maga teóriájában…
Ez az egész história súly osan árt Cloénak: elúszott az orra előtt a
vezérigazgatói állás, elvesztette a barátját, a legjobb barátnőjét…
– V alóban. Cloé szenvedést okoz magának, ebben igaza van.
Egészen odáig elmehet, hogy elpusztítja magát. Hogy végez
magával.
Gomez megborzong, eszébe jut az az öngy ilkossági kísérlet,
amiről Cloé mesélt neki.
– De miért?
– Ezt csak egy jó pszichiáter tudná megmondani! Cloé maga
sem tudja. A z egésznek nincs is tudatában.
– Én azt hiszem, bűnösnek érzi magát egy baleset miatt, ami a
húgával történt – veti fel Alexandre.
– I gen, Caro beszélt nekem erről. Ez csakugy an elképzelhető.
Lehet, hogy ezzel feny íti magát, mert lelkifurdalása van. Kitalált
magának egy hóhért és egy büntetést.
– De miért most? Csaknem harminc évvel később! Ennek nincs
értelme.
– Ellenkezőleg, nagy on is van. Mindez akkor következik be,
amikor az élete kezd igazán sikeresen alakulni. V onzó barát,
vezérigazgatói állás… Mindene megvan. Miközben a húgának
semmije sincs. Kezded kapiskálni, Alexandre?
Gomez bólint, alig lepődik meg ezen a váratlan letegezésen.
– Na jó, most már el kell búcsúznom – pillant az órájára
Quentin. – Nem maradhatok tovább. De ha további információkra
van szükséged, keress ny ugodtan.
Felállnak, kezet szorítanak.
– Ha segíthetnék Cloén, megtenném.
– Köszönöm… Megadnád az elérhetőségeidet?
– I gen, persze. I tt is hívhatsz vagy a mobilomon.
Quentin lediktálja a két számot, Gomez gondosan beírja őket a
noteszébe.
– Mi is a vezetékneved?
– Barthélemy . T udod, mint a Saint-Barthélemy sziget! V iszlát,
Alexandre! Majd értesíts a fejlemény ekről!
– Nem fogom elfelejteni.
A z ápoló visszamegy a kórházba, Gomez követi a szemével,
majd lassan elindul vissza a kocsijához.
A zért jött ide, hogy kelepcébe csaljon egy gy anúsítottat. És úgy
megy el, hogy kétségektől zsong a feje.

***

EGYMÁ SSA L SZEMBEN ÜLNEK A KONYHÁ BA N.

Alexandre töprengésbe merül, szinte ki se ny itotta a száját,
amióta hazaértek.
– Nem volt időm bevásárolni – mentegetőzik Cloé –, de talán
meg lehet ezt enni.
– Semmi gond. A múgy se nagy on vagy ok éhes.
– Bánt valami?
– Nem, csak kicsit fáradt vagy ok.
Cloé a villája hegy ével turkál a tány érjában, ő sem éhes.
Sosem álmos, sosem éhes… Oly an, mint egy túltöltött elem.
– És neked? Mily en napod volt? – kérdezi a zsaru.
Cloé vállat von.
– I deje keresnem valamit, kezd elviselhetetlenné válni.
Mindenki kiröhög a hátam mögött, mindenki rajtam ékelődik…
Alexandre összevonja a szemöldökét.
– Hogy hogy ? Mit mondtak neked?
– Ó, nekem semmit! – mosoly odik el idegesen Cloé. –
Gondolhatod, hogy nem szemtől szembe csinálják! De amint hátat
fordítok nekik, azonnal élvezettel csámcsognak rajtam.
– Ha a hátad mögött teszik, honnan tudsz róla?
– T udom, és kész – jelenti ki ellentmondást nem tűrően a fiatal
nő. – A nny ira boldogok, hogy lebőgtem, ujjonganak örömükben!
– És nem lehet, hogy vannak közöttük oly anok is, akiknek
csalódás, hogy Martinst nevezték ki? Biztosan akadnak, akik
inkább téged szerettek volna.
– Ugy an már! T udom, mit beszélek. Mind a bőrömet akarják.
– Képzelődsz.
Cloé sötét pillantást vet rá, ledobja a villáját.
– Nem, nem k épzelődöm – csattan fel. – Mind összeesküdtek
ellenem!
Quentin szavai új fény t vetnek a jelenetre. Ny ers, kíméletlen
fény t.
– Nem bírták elviselni azt, hogy oly an gy orsan kúszom felfelé a
ranglétrán, hogy jobb vagy ok náluk! Ezért eltökélték, hogy
megtörnek. Még az is lehet, hogy egy követ fújnak Martinsszel!
Cloé szeme lázasan csillog, a szavak egy másnak torlódva
ömlenek ki a szájából, mintha a hisztéria határát súrolná.
– Kik azok az ők ? – veti fel Alexandre. – Kikre gondolsz?
Mondj neveket!
– Mit tudom én! Egy esek… A z ügy nökség alkalmazottjai,
akiket Martins irány ít. Nagy on elképzelhető, hogy ők bérelték fel
Bertrand-t arra, hogy terrorizáljon, hogy elveszítsem a lábam alól
a talajt.
Gomez becsukja a szemét, egy ik kezével végigsimít a haján.
– Figy elj, Cloé, azt hiszem, ez beteges képzelődés. Mindenütt a
bajt látod, mindenkit gy anúsítasz.
Cloé dühösen mered rá, Gomez azonban nem hagy ja leszerelni
magát.
– A z összeesküvésre és a zsoldos felbérlésére vonatkozó
teóriád nem állja meg a hely ét. Túl nagy a fantáziád! Nagy on nem
tudom elhinni, hogy egy marokny i kolléga lefizetne egy fickót,
hogy elcsábítson, aztán pedig terrorizáljon. Ráadásul egy oly an
fickót, aki egy ébként is jól keres.
– Én viszont azt gondolom, neked túl szegény es a fantáziád! –
vág vissza Cloé.
Alexandre megpróbálja megőrizni a ny ugalmát. A nnak ellenére,
hogy egy re fokozódik benne a rossz érzés.
– Megfeledkezel Lauráról – teszi hozzá. – Őt is Martins és a
munkahely i kollégáid ösztökélték öngy ilkosságra?
Cloé arca ny ugtalanító maszkba rendeződik.
– Semmi közös pont nincs köztem és az a lány között.
– Biztos vagy benne? Én viszont nem. Épp ezért tovább
kutakodok.
– Ha rossz hely en kutakodsz, sosem találsz semmit.
– A rra célzol, hogy pancser vagy ok?
Cloé a kukába borítja a maradék ételt, a tány ért belevágja a
mosogatóba.
T ermészetesen eltörik.
– A kurva életbe! Látod, mit csinálok miattad? !
– Ny ugalom! – csitítja a parancsnok. – Nem lehet veled úgy
beszélgetni, hogy ne legy él rögtön a plafonon? A zért vagy ok itt,
hogy segítsek neked, hány szor kell még elmondanom? De ha
enny ire idegesítelek, akár haza is mehetek.
Cloé visszatartja a dühét; ez volt a leghatékony abb feny egetés,
amit mondhatott neki.
– Csupán azt szeretném, ha hinnél nekem! – feleli, immár
sokkal visszafogottabban.
– Én is szeretném, ha hinnél nekem. Figy elem Bertrand-t, és
egy előre semmi nem szól ellene… Kivéve, hogy nem tudom, hol
volt tegnap, amikor molesztált a fickó.
Cloé visszaül, elvesz tőle egy cigarettát, úgy tesz, mintha el
akarná szívni.
– Nem ment melózni, otthon maradt – foly tatja Alexandre. –
De elbóbiskoltam a kocsiban, a telefonhívásod ébresztett fel.
A kkor vettem észre, hogy időközben elhúzta a csíkot.
– Csúcs! – vigy orog gúny osan Cloé. – Lehet, hogy kapucnival
a fején és sötét szemüvegben ment el otthonról, te meg
elszalasztottad!
– Ha ő az, akkor egy kettőre elkapom.
– A mikor már meggy ilkolt?
– Jóval előtte, efelől megny ugodhatsz. Mindenesetre tegnap
mindössze néhány centire volt tőled… Szóval próbálj meg
visszaemlékezni valamire!
– Már mindent elmondtam – mormogja a fiatal nő.
– Jelzem, hogy semmit nem mondtál. Mily en termetű volt az a
férfi? Magas? A lacsony ?
Cloé nem válaszol, másfele néz.
– Nos? A zt csak láttad már , hogy alacsony volt-e vagy magas?
– paprikázódik fel a parancsnok.
– Magas.
– Menny ire magas? – faggatja tovább Alexandre, és feláll. –
Mint én? V agy még nagy obb?… Kisebb?
– Körülbelül, mint te.
– A kkor mondjuk, hogy hozzávetőlegesen egy méter kilencven.
A mi nem túl gy akori. Úgy saccra azt mondanám, hogy az exed
maximum egy méter ny olcvanöt. Egy etértesz?
Cloé sóhajt egy et.
– Egy méter ny olcvanöt vagy kilencven – egy re megy !
– Hát nem! – torkolja le a zsaru. – A z bizony nem ugy anaz!
– Lehet, hogy magas sarkú cipőt húzott.
– A zt akarod mondani, hogy tűsarkúban billegett? Na látod, ez
már jelzésértékű! – gúny olódik Alexandre.
– Ne vegy él hüly ére! – forty an fel Cloé.
– Jó, akkor mondjuk, hogy a fickó egy méter ny olcvanöt és egy
kilencven között van. És az alkata?
Cloé hallgat, Gomez tovább ny aggatja.
– Ny ápic? Széles vállú?
– Normális.
– Normális, rendben. T udod, az információid roppant értékesek
számomra. Nagy ra becsülöm a segítségedet! … Kövér volt vagy
sovány ?
– Normális, mondom!
– Hát ennek a fickónak tény leg nincs semmi különleges
ismertetőjele! Esetleg valami akcentus?
– A z sincs! Egy ébként is, amikor beszél hozzám, biztosan
elváltoztatja a hangját.
– Szinte oly an, mintha nem akarnál segíteni nekem – gy anúsítja
meg kegy etlen mosolly al a zsaru. – Mintha nem akarnád, hogy
ny akon csípjem…
– Baromságokat beszélsz! Emlékeztetlek rá, hogy az egész
mindössze pár másodperc volt. Nem láttam az arcát, és majd
meghaltam a rémülettől! És egy ébként is, a francba, torkig vagy ok
ezzel a vallatással! T udtommal nem én vagy ok a gy anúsított!
A zzal kimegy a hely iségből, bevágva maga mögött az ajtót.
Alexandre visszarogy a székre.
– De lehet, hogy igen – dörmögi.

***

A hálószoba ajtaja gy ászos ny ikorgással kiny ílik, ő erősen

szorítja magához a párnát. Sovány ka védelem.
A mikor az ajtóny ílásban megjelenik egy sziluett, megfagy az
ereiben a vér .
– A lszol?
Alexandre hangjára ismerve Cloé visszatér a holtak közül.
– Nem – moty ogja.
Gomez a villany kapcsoló után tapogat, Cloé lehuny ja a szemét.
A mikor újra kiny itja, a zsaru haraggal vegy es gy engédséggel néz
rám. Cloé megtörli az arcát, újra hintázni kezd előre-hátra.
– A zt hittem, ő az.
Alexandre egy ik térdét a matracra teszi, félresimítja a haját,
hogy megsimogassa az arcát.
– Bíznod kell bennem, Cloé! – mondja.
– Hol voltál? – ny öszörgi a fiatal nő.
– Felment bennem a pumpa. Féltem, hogy nem tudom
megfékezni magam, ezért inkább kimentem friss levegőt szívni.
Cloén jeges borzongás fut végig.
– Most már jobb?
Úgy kérdezte ezt, mint egy bűntudatos kislány – Gomez érzi,
hogy az ellenállás minden maradéka elolvad benne.
Lehet, hogy beteg. Sőt, akár veszély es is lehet. Ő mégsem képes
elmenni tőle. Elny úlik a paplanon, és szelíden magához húzza.

***

– HA LLÓ, DOKTORNŐ, JÓ NA POT KÍ VÁ NOK, Gomez

parancsnok vagy ok… Emlékszik rám?
– T ermészetesen – feleli a pszichiáter .
– Rám tudna szánni néhány percet? Egy -két pontosításra lenne
szükségem.
– Hallgatom.
– Köszönöm… A zt szeretném megtudni, hogy egy paranoiás
téveszmében lehetnek-e a betegnek hallucinációi.
– Hallucinációi? – csodálkozik Murat doktornő.
– I gen. Mondjuk, például oly an embereket lát, akik nem
léteznek, – Nem, ez nem fordul elő. Ebben a pszichózisban nincs
vizuális vagy auditív hallucináció. Csak a valóság torzul.
Hallucináció inkább a paranoid téveszmékre jellemző.
– A… És mi a különbség a kettő között? – kérdi bizony talanul
a zsaru.
– A kettőnek semmi köze egy máshoz. A paranoid téveszme az a
szindróma, amivel a skizofréniában találkozunk.
– Magy arázza el két szóban, legy en szíves!
– Két szóban nem lesz könny ű!
– A kkor két mondatban.
– Leegy szerűsítve: a paranoid skizofrén téveszméjében nincs
semmi logika, az anarchikus. Még közérthetőbben fogalmazva:
teljes összevisszaság uralkodik benne. Egy ik nap a páciens abban a
hitben él, hogy földönkívüliek üldözik, másnap már Jézusnak
képzeli magát. Ebben a pszichózisban vannak hallucinációk.
V izuálisak, auditívek, de akár szaglásiak vagy ízlelésiek is. Míg
egy paranoiás – tehát nem skizofrén – páciens téveszméje jól
kidolgozott, és mindig ugy anannak a logikának felel meg.
Kizárólag értelmező mechanizmushoz foly amodik,
hallucinatórikushoz nem. Persze ez így a végletekig le van
egy szerűsítve, csak azért, hogy valami fogalmat adjak róla.
Beszélgetőpartnere tétova hallgatását érzékelve a pszichiáter
türelmesen foly tatja.
– Ha jobban tetszik, a paranoiás újra és újra ugy anazokhoz a
tény ékhez tér vissza. Eltorzítja a valóságot, oly módon értelmezi,
ami megfelel a téveszméjének. A mi tökéletesen passzol az
összeesküvéselméletéhez.
– T udna adni egy példát?
– Rendben… egy szándékosan leegy szerűsített példa: ha a
paranoiás beteg azt hiszi, hogy valaki üldözi őt, és, mondjuk,
defektet kap, meg lesz róla gy őződve, hogy az üldözője tette a
szöget az úttestre. Érti, mire akarok kily ukadni?
– I gen, értem – mondja Alexandre. – Minden hétköznapi
kellemetlenséget az ellenség rosszindulatának a rovására ír .
– Pontosan! Ha elromlik a mosógépe, arról is az tehet, akit az
ellenségének tekint. A z ő szabotázsakciója volt. Ha a kuty ája
elpusztul szívrohamban – úgy szintén… Másik példa: ha egy
paranoiás beteg azt hiszi, hogy figy eli a titkosszolgálat, és meglát
a járdán egy turistát fény képezőgéppel, meg lesz róla gy őződve,
hogy az egy turistának álcázott titkos ügy nök, aki épp utána
kémkedik…
– Értem.
– De érzékcsalódások nincsenek. És egy ébként hazugságok
sem.
– Csak éppen a valóság hamis értelmezése – veszi át a
gondolatmenetet Alexandre. – A skizofrén nem létező ufókat lát,
míg a paranoiás valóságos turistát, csak éppen titkos ügy nöknek
tartja.
– Úgy van, parancsnok.
– Köszönöm, doktornő, sokat segített. Még valami… Hajlandó
lenne meghallgatni valakit? Fogadni a rendelésén egy személy t,
aztán elmondani róla a vélemény ét nekem?
– Nos… az illető kérhet időpontot, természetesen fogadom.
Ugy anakkor nem számolhatok be önnek erről a találkozásról,
parancsnok. A z orvosi titoktartás kötelez, ezt ne felejtse el!
– T ermészetesen, de…
– Nincs de! Nem tehetem meg, kivéve persze, ha egy bíró
szakvélemény t kér tőlem.
– Rendben, köszönöm a segítségét, doktornő!
– Nincs mit, szép napot, parancsnok! … Á , még valami! Nem
tudom, hogy halad a ny omozással, de tudnia kell, hogy a paranoiás
betegek a téveszméjüket illetően rendkívül meggy őzőek tudnak
lenni. A teóriájuk rendszerint oly an logikusnak tűnik, hogy a
körny ezetük szemében teljességgel hihetővé válik.
– Rendben. Még valami?
– V eszély essé is válhatnak. Sőt, rendkívül veszély essé. Ha a
paranoiát nem kezelik neuroleptikumokkal, illetve akár kórházba
való befektetéssel, akkor a beteg cselekvéshez foly amodhat.
– Cselekvéshez? – ismétli meg értetlenül Alexandre.
– I gen. Öngy ilkosságot kísérelhet meg, mivel nem talál kiutat a
kálváriájából. V agy akár fizikailag veszély eztetheti azt, akit a
szerencsétlensége okozójának tart. Másképpen fogalmazva
megpróbálhat az életére törni.
A figy elmeztetést súly os csend fogadja.
– Köszönöm a tanácsot, doktornő.
*
**
A víznek mindig oly an színe van, mint az égnek.
Mert a víznek nincs színe. Csak amit adunk neki.
Alexandre úgy érzi, mély pontra került. T ekintete mintha
belesülly edne a Marne iszapos, sötét gy omrába. Minden dolog,
teremtmény , gondolat belső, lény egi csúfságába.
Miért van az, hogy az ő tekintete mindig érzékeli a mély en rejlő
iszony atot? Miért nem képes csak a felszínen siklani?
Egy padon ül, egy ik cigarettáról a másikra gy újt. A rák nem
elég gy ors. Egy ébként nem is elég biztos. Kell, hogy legy en valami
gy orsabb megoldás. És kevésbé fájdalmas.
Már semmit nem tud.
Nem tudja, hogy Cloé beteg-e. Hogy tény leg kötözni való
bolond-e.
V agy igazat mond, és Quentin végezni akar vele.
Quentin vagy valaki más. Pszichiátriai szakápolóból a párizsi
régióban akadhat több száz is.
Nem, tény leg nem tudja. Végtére is ő nem egy pszichiátriai
szakértő, csak egy szimpla zsaru, akit hamarosan kirúgnak, aki
hamarosan meghal. T ehetetlen és semmire se jó.
Csak azt tudja, hogy segíteni akar Cloénak. Szüksége van rá,
hogy megmentse, akár a saját démonjaitól, akár egy valóságos
veszély től.
Szüksége van rá, hogy megmentse – de miért?
Mit jelent ő nekem? Még csak azt sem tudom, ki ő. Mi ő.
Hagy jam a sorsára? És aztán?
A ztán magamat is a sorsomra hagy ni. Kiengedni magam a két
kezemből.
Ma szürke a víz, mint ahogy az ég. Ma szürkék a gondolatai.
A hogy tegnap, tegnapelőtt is… A hogy akkor is, amikor találkozott
Cloéval ugy anezen a hely en. A z volt az a pillanat, amikor a nő
beindított benne valamit. A mikor meglátta a szenvedését, és a
magáévá tette.
A znap a foly óba vethette volna magát. Csakhogy Cloé
keresztezte az útját.
Ezért van még mindig itt.
Lassan újra elindul a foly ó mellett. A mobilja csengőhangja
rántja ki ebből a fájdalmas szemlélődésből. V illard kapitány
keresi.
– Szevasz, öreg!
– Megvannak az információk, amiket kértél – jelenti be a
kapitány .
– Mondd!
– A te Quentin Barthélemy d Créteilben lakik, a pontos címet
elküldöm SMS-ben. A villejuifi pszichiátriai kórházban vezető
szakápoló. Nőtlen, gy ereke nincs.
Gomez megmerevedik.
– Biztos vagy benne, hogy nőtlen és gy ermektelen?
– Biztos. És nem szerepel a bűnügy i ny ilvántartásban…
Paty olat a fickó.
– Oké, kösz.
– Nincs mit, Alex. Mit akarsz ettől a csávótól?
– Semmit, ne aggódj!
– Mikor jössz vissza?
– Gőzöm sincs. Kérdezd meg a mély en tisztelt főnökünket!
– Meg is teszem… A múgy hogy vagy ?
– V agy ok. Hogy hogy , azt nem igazán tudom. V iszlát, öreg! És
még egy szer köszönöm!
Alexandre leteszi, a szemét az égre emeli.
Quentin Barthélemy se nem jó férj, se nem jó apa. De attól még
nem gy ilkos. Csak egy ny avaly ás hazudozó. És nagy
valószínűséggel egy perverz alak.
*
**
– Hogy vagy , bajnok?
Laval szeme még mindig csukva. De az arca egészen derűsnek
látszik, amikor Gomez csókot ny om a homlokára.
– Én pocsékul – mormogja Alexandre. – Már nem is igazán
tudom, hány adán állok.
A gép foly amatos pity egése szemérmetlen módon teszi közzé a
hadnagy szívverését. A zét a szívét, ami ellenáll, ami nem hajlandó
feladni.
Alexandre egy ideig csak nézi, elringatja az egy enletes lüktetés.
Majd kiny újtja a kezét a Köly ök keze után, megfogja.
A ztán halkan beszélni kezd hozzá. Elmeséli neki a ny omozását,
a kétely eit, a gy engeségeit.
A Cloé iránt ébredező szerelmét. A szerelmet, amivel nem tud
mit kezdeni. A mi egy utolsó fellángolás, egy fajta remény telen
végjáték.
Elmondja neki, hogy menny ire szép. Menny ire erős. És
menny ire veszély es.
– T etszene neked, fiú… Biztos vagy ok benne. Persze ismerned
kellene, de… még ha nehéz természete van is, és kicsit túlságosan
magabiztos, azt gondolom, tetszene neked. A rrogánsnak és
lekezelőnek tűnik, de, tudod, ez csak egy jelmez. V alójában azt
hiszem, anny it szenvedett a húga balesete miatt, hogy páncélt
növesztett maga köré. Nézzétek , milyen erős vagyok !
A ztán hosszú csend után Sophie-ról kezd beszélni. A szeme
könny ektől párás, de észre sem veszi. Ebben a pillanatban Laval
keze meglepő erővel megszorítja az övét. Alexandreelmosoly odik,
kissé bamba hitetlenkedéssel.
– T e hallasz engem? A zt kell hinnem, hogy igen, te kis mocsok!
A kkor meg miért nem ny itod ki a szemed? Nem akarod látni a
pofámat, ugy e? Mi tagadás, igazad van. A zután, amit veled
tettem… V agy a világot nem akarod többé látni. De ne felejtsd el,
hogy azért klassz dolgok is akadnak itt…
Á m Laval keze már újra csak egy erny edt húsdarab. Alexandre
arcáról azonban nem hervad le a mosoly .
Kiveszi az éjjeliszekrény ből a noteszt, fogja a tollát, és két
lapot teleír .
A ztán újra megcsókolja a Köly köt. Mintha a saját fiát csókolná
meg.
Két perccel később már be is pattan a kocsijába. Megújult
energiával. Lehet, hogy Laval átadta neki az övét?
Ki kell derítenie, hogy Quentin-e az a fickó, akit keres. A
stratégia pofonegy szerű lesz: ki fogja csalogatnia a farkast az
erdőből. Erre egy etlen megoldás létezik: távol kell tartania magát
Cloétól, elhitetni az Á rny ékkal, hogy védelem nélkül maradt.
Szabad teret engedni Quentin Barthélemy nek. V agy
Bertrandnak. T eljesen mindegy .
Nem játszani tovább a testőrt, csak távolról figy elni.
Csak éppen nem valószínű, hogy Cloé beleegy ezik. Sőt még az
a veszély is fennáll, hogy belehal.
Gomez azon töpreng, hogy an lehetne a legjobban kivitelezni a
tervét, amikor újra megszólal a mobilja.
– Szevasz, Alex, Maillard vagy ok.
Egy befagy ott tó választja el őket egy mástól. Mindketten egy egy partján állnak. Holott azelőtt
barátok voltak.
A bban az időben, amikor Lavalnak még megvolt mindkét lába.
– Várj, megállok…
Alexandre a járda mellé kormány ozza a kocsit, leveszi a
gy újtást.
– Láttad mostanában a Köly köt? – kezdi a felügy elő.
– Épp a kórházból jövök – mondja Gomez. – Megszorította a
kezem. V annak reakciói, azt hiszem, ez jó jel.
– A z tény leg jó – dünny ögi a főnöke. – A z jó…
– Nem azért hívsz, hogy Laval után érdeklődj, igaz?
– I gaz. A rról van szó, hogy Couturier látni akar . Be fog hívatni.
Couturier kapitány , a belső ellenőrzéstől. Ő ny omoz a T omor
Bashkim-féle balfogás ügy ében.
– Csak figy elmeztetni szerettelek volna – foly tatja Maillard.
– Köszönöm, ez rendes tőled.
– Ma reggel beszéltem vele. Nem jól állnak a dolgaid.
– V iccen kívül? – röhög gúny osan Gomez.
– Mivel Laval még mindig nem tért magához, és a szabadságod
hamarosan elfogy , ezért…
– Felfüggeszt, igaz?
– I gen.
Gomezt szíven találja a hír , hallgat. T udta, hogy ez be fog
következni, mégis fáj hallani.
– Mit mondtál neki? – kérdezi végül.
– Mit mondhattam volna? – sóhajt a felügy elő. – Ez csak egy
átmeneti felfüggesztés, amíg le nem zárul a ny omozás.
– Ki fognak rúgni, és ezt te is jól tudod. Már elfelejtették
odabenn, mi mindent tettem korábban.
– I dehallgass, Alex! Én mindig kiálltam melletted. De hidd el,
hogy most semmit nem tudtam tenni.
– Én pedig azt hiszem, hogy nem ak artál tenni semmit – jelenti
ki a parancsnok. – A zt hiszem, ejtettél. Sőt, azt hiszem, azt is
elmondtad nekik, hogy fű alatt ny omozok. A zt hiszem, beköptél!
– Á llj le a baromságaiddal! – morog Maillard. – Félrebeszélsz.
Mindent megtettem, amit csak tudtam.
– A ha, képzelem… De ne aggódj, szófogadó kisfiú módjára
leadom a stukkeremet meg az igazolvány omat, nem fogok
cirkuszolni. Nem okozok több gondot neked! Ny ugodtan
szuny álhatsz, haver!
– Alex, ne mondj…
Maillardnak nincs ideje befejezni a mondatot, Alexandre
kiny omja a telefont.
Öklével a kormány ra csap, aztán a kezébe temeti a homlokát.
Mindez teljesen logikus. Marhaságot csináltam, meg kell
fizetnem miatta. Fizetnem kell a Köly ökért, aki egy kórházi ágy on
poshad, és talán soha többé nem látja az ég kékjét.
Alexandre ezért elfordítja a gy újtáskapcsolót, és visszafojtja a
gy űlöletét.
Kevésbé fogja majd bűnösnek érezni magát, amikor kiróják rá
a büntetését? Ugy an, hüly eség! Még ha neki is amputálnák a fél
lábát, akkor is bűnösnek érezné magát. A z egy etlen, ami
könny íthetne ezen az iszony ú terhen, az a Köly ök mosoly a lenne.
A megbocsátás szavai.
Gomez lehúzza az ablakot, és mély en beszívja a levegőt,
megpróbál ismét a ny omozására koncentrálni. A mi az utolsó a
pály áján, ezzel tisztában van.
Ekkor újra megcsörren a mobilja. Ellenőrzi, hogy nem
Maillard hívja-e vissza, majd felveszi.
– I gen?
– Alexandre? Quentin Barthélemy vagy ok.
Gomez vérny omása hirtelen megugrik.
– Szevasz, Quentin… Mi történt?
– Sokat törtem a fejem a tegnapi látogatásod óta. És nagy on
szeretném, ha találkozhatnánk.
Mivel Gomez nem válaszol rögtön, Quentin hozzáteszi:
– Megemlítettem Cloé esetét egy nagy specialistának, és azt
hiszem, tudok neked segíteni. Ráérsz most?
– Eeegen… Kimenjek V illejuifbe?
– Nem, ma nem dolgozom. Elugrom hozzád, ha megadod a
címed.
Gomez megint tétovázik. De még ha Quentin és az Á rny ék egy
és ugy anaz is, akkor sem kockáztat sokat. Végtére is ez a gané egy
gy áva alak, aki csak magány os nőket képes terrorizálni.
– Maisons-ban lakom, a Clemenceau körút 156-ban.
– Nagy szerű, meg fogom találni. Mondjuk egy óra múlva jó
neked?
– Tökéletes. A kkor viszlát hamarosan! – zárja le a beszélgetést
Alexandre.
Ez a fickó vagy egy elhivatott szakmabeli, aki tény leg segíteni
akar Cloénak, vagy a farkas rászánta magát, hogy kióvakodjon az
erdőből. És azt is könny ű megérteni, miért: hogy tovább foly tassa
a zsaru agy mosását, hogy még jobban Cloé ellen fordítsa. Hogy az
utolsó védelmezője is bolondnak higgy e, és ne vigy ázzon rá
tovább. Ez is egy taktika.
Feltéve, ha csakugy an ő a bűnös.
De miben is? A törvény szempontjából nincs miért
bekasztlizni. Még csak vizsgálatot sem lehet ellene indítani.
Kapucnit húzott, és k övette Cloét. Fek ete szemüveget tett fel,
és megijesztette, ügyész úr .
Hogy an lehetne bebizony ítani, hogy behatolt a lakásába? Hogy
elkábította és levetkőztette az erdőben? Hogy rémálommá
változtatta az életét?
Ez után a találkozó után Barthélemy arra számít, hogy sorsára
hagy om Cloét. Biztonságban fogja érezni magát, és magasabb
sebességfokozatra kapcsol.
A csapda abszolút tökéletes.
*
**
Útközben Alexandre Cloé számát tárcsázza. A hangpostája
kapcsol be.
– Szia, szépségem, Alex vagy ok. Csak meg akartam kérdezni,
hogy vagy … Jó, akkor majd este találkozunk, csókollak. Nagy on
csókollak.
Kiny omja a telefont, az any ósülésre hajítja, gy orsít.
Legszívesebben azt mondta volna neki, hogy szer etlek . Ez őt
magát is meglepi. És valószínűleg el is árulta magát a hangsúlly al,
ahogy azt mondta: csók ollak .
A Clemenceau körútra érve meglátja Barthélemy t, aki már a
ház előtt várakozik. Leállítja a Peugeot-t, és szép komótosan
odaballag az ápolóhoz.
– Kicsit előbb ideértem – mentegetőzik Quentin, és kezet
szorít vele.
– Semmi gond.
A parancsnok beüti a kódot, gondosan ügy elve arra, hogy
testével eltakarja a számokat, aztán kiny itja a kaput.
– A másodikon lakom – közli, és elindul felfelé a lépcsőn. –
Szóval érdekes dolgokat tudsz nekem mondani?
– A zt hiszem, igen.
A második emeletre érve Gomez kiny itja a lakása ajtaját,
előremegy .
– Ne nézd a rumlit.
– Ne aggódj… Egy edül élsz?
– Nem – állítja Alexandre. – De a feleségem sem sokkal
rendszeretőbb.
– A rend maga a létfenntartási ösztön.
– Pszichoanalízist akarsz végezni velem?
Quentin elneveti magát, felakasztja a dzsekijét az előszobában.
– A hhoz én nem értek! Csak ápoló vagy ok, nem pszichiáter!
– Még szerencse. I szol valamit?
– Egy kávét, ha van. Köszönöm!
– Foglalj hely et, máris jövök – indul ki Alexandre a kony hába.
Quentin a házigazda távollétét kihasználva alaposabban
körülnéz. A szegény esen berendezett nappali félhomály ba
burkolózik. Halálosan lehangoló.
Mintha senki nem lakna itt. V agy csak egy kísértet.
– A feleséged dolgozik? – emeli fel a hangját.
Alexandre keze megmerevedik a kávészacskón, a kávé a filter
mellé szóródik.
– I gen. Egy közjegy zőnél – válaszolja.
– Á… A z jó!
– És a tiéd? – kérdezi a zsaru, visszatérve a nappaliba.
– Elárulok neked egy titkot – somoly og Quentin. – Nem
vagy ok nős.
Gomez meglepődést színlel. A múgy meg is van lepődve. Hogy
Barthélemy ily en lazán a képébe vágja az igazságot. Egy re jobban
kételkedik a bűnösségében, de azért továbbra is résen van.
Szokásával ellentétben a fegy verét sem tette le, amikor hazaért.
– Cloé azt mondta nekem, hogy …
– T udom. V alóban ezt mondtam Carole-nak, de ez nem igaz.
Ugy e nem árulod el senkinek?
– Semmi közöm hozzá – vonja meg a vállát Alexandre.
– T udom, hogy nem Carole-lal fogom leélni az életemet, ezért
ezzel a kis hazugsággal tartom távol, megkímélve attól, hogy
terveket szövögessen a közös jövőnkről.
– A zért ez szemét dolog! – jegy zi meg a zsaru.
– Bizony ára. De a csajok anny ira bony olultak…
Quentin leül a kanapéra, Alexandre behozza a kávét a
kony hából, majd letelepszik vele szemben a fotelba.
– Jó, akkor beszélj Cloéról! – vált témát.
– Beszéltem azzal a professzorral, aki az intézetet vezeti.
T udod, ő egy nagy név… Leírtam neki a tüneteket, amiktől Cloé
szenved, és ő megerősítette azt, amit én is gondoltam. Szerinte is
egy paranoiás téveszméről van szó.
Alexandre cigarettára gy újt, megkínálja Barthélemy t is, de nem
kér .
– A zt is mondta, hogy hallott egy hasonló esetről az egy ik
kollégájától, egy doktornőtől, akinek magánrendelése van.
– V alóban? – kérdezi csodálkozva Gomez.
– Egy fiatal nőről, aki meg volt róla gy őződve, hogy egy férfi
üldözi. A zt hiszem, pénztáros volt egy szupermarketben.
Gomez majdnem elejti a cigarettáját, de igy ekszik közömbös
arcot vágni.
– És?
– A z az eset öngy ilkossággal végződött – emeli az ajkához a
kávéscsészét az ápoló. – A nő kiugrott az ablakon.
Ez a gané nem fél semmitől. Még attól se riad vissza, hogy
provokálja.
V agy oly an ártatlan, mint a ma született bárány .
– Nem hinném, hogy Cloé ki szeretné ny írni magát – veti ellen
Alexandre.
– A z öngy ilkosságnak nincs előjele.
Alexandre az ápoló szemébe néz, hogy kiderítse, mily en játékot
játszik.
– Dokumentációt is hoztam neked a témával kapcsolatban – áll
fel Quentin. – Kicsit hosszú, de szerintem sokat megtudhatsz
belőle a paranoiáról.
– Szuper! – vigy orog Gomez. – Minden vágy am, hogy
pszichiátriai szakirodalommal tömjem magam! Nem tudnád
inkább összefoglalni?
Quentin elindul a bejárati ajtó felé, ahol a táskáját hagy ta.
– Én pedig biztos vagy ok benne, hogy élvezni fogod! – mondja
nevetve.
Gomez kurtán elmosoly odik, és kiissza a kávéját. A hogy a fejét
az ablak felé fordítja, egy férfi tükörképét látja meg, aki a háta
mögött áll. És aki magasra emelt kezében tart valamit.
Furcsa borzongás fut végig a csigoly áin. Eltelik egy
másodperc, egy végtelen hosszú másodperc.
A mi alatt Gomez nem csinál semmit.
A mi alatt Quentin előrelendül.
A ztán Alexandre felpattan, megfordul, és a halántékán telibe
kapja az ütést.
Egy etlen hang nélkül hátrahany atlik, és összeroskad a kanapé
előtt.
A z ütés brutális volt, az az érzése, hogy kettéhasadt a
kopony ája.
Megpróbálja előrántani a fegy verét, de az alkarjára egy láb
tapos, a padlóhoz szögezi.
Erőtlenül felny ög, érzi, hogy a tudata utolsó fény ei is
kihuny nak.

***

– HÉ, V A N I TT V A LA KI ?
A hang áttör a foly amatos zúgáson, de mintha nagy on
messziről jönne. Szinte a túlvilágról.
– Parancsnok?… Hall engem?
Gomez pislog, többször is egy más után. Egy arc bukkan elő a
semmiből. Megny ugtató mosolly al.
Ő mégis újra lecsukja inkább a szemhéját. Csak még egy kicsit.
Még egy kicsit ebből a békéből, ebből a felséges lemondásból.
Még ha furcsának tűnt is neki, hogy tudatában van, halottnak
hitte magát.
Egy kéz erősen megrázza, aztán pofon vágja.
– Rajta, öregem, ébredj fel! V an nekem más dolgom is…!
Quentin az, egy széken ül, lovaglóülésben. Á llát a háttámlára
támasztva továbbra is mosoly ogva néz rá.
– Na, kezdesz visszatérni közénk, haver?
Gomez megpróbál magához térni. Néhány másodperc múlva
rájön, hogy a lakásában van.
– Remélem, nem fáj túlságosan a fejed.
– Mi…?
Szája száraz sivatag, kaktuszokkal teletűzdelve. A feje egy
léghajó, ami dugóhúzóba kerülve zuhan lefelé. Hamarosan be is
csapódik.
A z a kellemetlen beny omása van, mintha egy etlen húzásra
felhajtott volna egy egész üveg whisky t.
– Nem emlékszel?
Gomez is egy széken ül, a keze a háta mögött összebilincselve.
Eszébe jut, hogy kapott egy ütést, leginkább a fájdalomra
emlékszik, aztán arra, hogy elesik.
V ele szemben Barthélemy a Sig-Sauerrel játszadozik.
Még ha a gondolatai nem tisztultak is ki, a parancsnok megérti,
hogy kény es hely zetben van.
– T e aztán szarban vagy , Alex! – erősíti meg Quentin. – De hát
általában így járnak azok, akik túl kíváncsiak. V agy nem elég
dörzsöltek… V agy a kettő egy ütt, mint te. V annak akik halmozzák
az élvezeteket, igaz?
Gomez egy előre inkább hallgat. A legfontosabb az, hogy
visszany erje az erejét. Mivel nem halt meg, egy szeriben élni akar .
Mindennél jobban.
De előbb szeretne teljesen magához térni. Szétszaggatni az
agy át kitöltő ködöt.
Megpróbálja az ujjait mozgatni, alig sikerül. Mintha valami
erős kábítószer hatása alatt lenne. Még a tekintetét is nehéz az
ellenségére szegeznie.
– Na jó, most egy kicsit elcsevegünk, mi ketten. Persze csak ha
te is egy etértesz…
A zsaru fájdalmasan felmordul.
– Remek! – gúny olódik az ápoló. – T udtam, hogy ny itott leszel
a beszélgetésre.
T esz néhány lépést, a pisztoly t továbbra is a kezében tartja.
– Ha ordítani mersz, betapasztom a szád! – mutat fel egy
tekercs ragasztószalagot. – Bár meglepne, ha tudnál azután,
amenny it beléd ny omtam!
Szóval így van. Ez a rohadék elkábított.
Quentin ekkor egy fecskendőt lóbál meg az orra előtt.
– I gen hatékony szer , ami kezes báránny á változtatja a
legkonokabbakat is – magy arázza. – És képzeld, ez egy oly an
vegy ület, ami semmiféle ny omot nem hagy a szervezetben. A mi
azt jelenti, hogy ha az elkövetkező napokban felboncolnak,
semmit nem fognak találni!
Barthélemy ujjong, Gomez érzi, hogy a zsigereiben kicsírázik a
félelem. Bizony ára, mert elképzeli magát az igazságügy i orvos
inox asztalán. A z agy a az egy ik oldalon, a mája a másikon.
Hirtelenjében a halál már nem is tűnik oly an romantikusnak,
oly an vonzónak. Hanem ocsmány nak, visszataszítónak.
Egy darab hideg hús a hentes pultján.
– És mivel az igazságügy i orvosok mindig el vannak havazva,
meglepne, ha negy venny olc órán belül felny itnának. T e mit
gondolsz erről, Alex?
– A zt gondolom, hogy … hogy … te egy … egy …
Gomez két összefüggő szót nem bír kiny ögni.
– Egy mi vagy ok? – kérdi kajánul Quentin. – Egy zseni?
T eljesen egy etértek, haver!
A zsaru összpontosít, ahogy csak tud. Muszáj visszany erni a
tisztánlátását, muszáj, hogy újra használni tudja a tagjait. Nem
hajlandó tétlenül hagy ni, hogy kiny írják. Hogy így dögöljön meg.
I ly en szánalmas módon.
– Egy kurafi – mondja ki végre.
– Maradj udvarias, rendben?
– Ez… meg fog… ölni?
– A drog? Ny ugodj meg, nem! A szurit csak azért kaptad, hogy
ny ugton maradj. Én foglak megölni.
Alexandre becsukja a szemét. De továbbra is minden imboly og.
De csak odabenn a kopony ájában. Mert a legkisebb mozdulat is
egy re inkább nehezére esik. Mintha ez a gané valami cementet
injektált volna belé, ami fokozatosan megköt a bőre alatt.
I szony at.
Ki kell tartani. Ha ez a drog ily en gy orsan eltűnik a
szervezetből, akkor a hatása is csak nagy on időleges lehet.
Ki kell tartani, a lehető legtovább.
– T udod, Alex, én nagy on kedvellek téged. Mert… Hogy is
mondjam? V alahogy szimpatikusnak talállak. És meghatónak.
I gen, ez az, meghatónak talállak.
– Remek – moty ogja egy sírontúli hang.
– Á , látom, kezd visszatérni a hangod, nagy szerű! Csakhogy én
imádok egy edül beszélni! Szóval ne nagy on strapáld magad.
Quentin keszty űs kezét Alexandre vállára teszi, és előrehajol. A
homlokuk szinte összeér .
– Sőt inkább azt mondanám: fogd be a nagy pofád! – suttogja.
– Megértetted? !
Felegy enesedik, Gomez újra lélegzik. Oly an lassan, hogy az a
beny omása, mindjárt elalszik. Ezért a ny elvébe harap, míg ki nem
serken belőle a vér .
– Miről is beszéltem? – foly tatja a kínzója. – Ja igen, hogy
meghatónak talállak. De túl kíváncsinak… Figy elj, én megértelek
téged, öregem. Megértem, miért vagy oda enny ire ezért a csajért. A
hely edben minden fickó ugy anígy belezúgott volna… Csak az a
gond, hogy csúny a dolog leny úlni más nőjét. Nagy on csúny a. Ezt
soha nem mondták neked? Pedig még a Bibliában is benne van!
– Más… nőjét?
– Bizony , Alex! – sóhajt az ápoló. – Cloé az eny ém. Nem a
tiéd.
– Nem tudhattam… hogy a tiéd.
– Dehogy nem, de még menny ire, hogy tudtad! Kezdettől fogva
tudtad. Csak te erősebbnek hitted magad nálam. Missziódnak
tekintetted, hogy megmentsd. Hősnek hitted magad!
Quentin ismét közel viszi az arcát az övéhez.
– Pocsékul fest a hős!
– Szarik rád… a hős.
A z ápoló rákacsint, majd barátságosan megpaskolja az arcát.
– Nem vagy oly an hely zetben, hogy sértegess, azt hiszem.
Gomez minden erejét összeszedve teszteli a karpereceit.
Remény telen. A lába azonban nincs megkötve, ami hagy neki még
egy esély t. Feltéve, ha képes lesz újra mozgatni. Egy előre azonban
nem moccan. Várja a megfelelő pillanatot.
Quentin megáll Sophie portréi előtt, mely ek a harmincas
évekből való régi tálalószekrény t díszítik.
– Szép volt a feleséged. Tény és való, hogy Cloé hasonlít rá.
Szembetűnően hasonlít. Sokként hatott rád, igaz?
– Mit akarsz… azon… azonkívül, hogy untatsz a dumáddal?
– Hogy mit? Én csupán Cloét akartam. De te keresztbe tettél
nekem. Közénk álltál.
– A munkámat végeztem.
Beszélni hozzá. Még ha kínszenvedés is. Ez az eszelős
szükségét érzi, hogy kiteregessen mindent. Hogy kiöntse a szívét.
Válaszolni neki, hogy foly tatásra ösztönözze. Hogy bevallja
minden bűnét és tervét.
I dőt ny erni, még és még.
– Ja, igen. De emlékeztetnélek rá, hogy már nem is vagy zsaru.
– De igen – vág vissza Gomez. – Még az vagy ok. És lelőni egy
rendőrtisztet… őrültség.
Quentin felnevet, Gomeznek felfordul tőle a gy omra. A z ápoló
visszatelepszik a székre. Előre-hátra hintázik, hol közeledik az
áldozatához, hol távolodik tőle. A mitől annak a migrén mellé még
hány ingere is lesz.
– Kösz, hogy figy elmeztetsz, hős. Majd ha kiny iffantottalak,
elmorfondírozok rajta, ígérem.
Hosszú csend, a két férfi farkasszemet néz egy mással. De
Gomez szeme nehezen bírja tartani az irány t.
– Mindenesetre, te úgy is meg szeretnél halni – jelenti ki
hirtelen Quentin.
– Mit tudsz… mit tudsz te erről?
– Én mindent tudok. T udom, hogy hiány zik a feleséged, hogy
utána akarsz menni. Hogy be akarod fejezni. Különben nem
hagy tad volna, hogy így leüsselek, megpróbáltál volna védekezni.
Megláttál az üvegben, ugy e? És pontosan abban a pillanatban fel
is adtad a harcot.
Gomez összeszorítja a fogát: ennek a szemétládának igaza van.
– Meghalni – mormogja Quentin. – Elfelejteni a szenvedést, a
bánatot, a fájdalmat… Csodálatos lehet, nem?
– Ki akarod próbálni? – kérdezi megújult energiával a zsaru.
Őrület, mekkora erőt tud adni a düh.
Quentin újra elmosoly odik. Kissé szánakozó mosolly al.
– Erősen tartok attól, hogy ez most a te köröd lesz, csibém.
Nem az eny ém. T e fogsz megdögleni, én pedig szép ny ugodtan
elszöszmötölhetek a csinos kis Cloéval… T e már nem leszel, hogy
hű kuty us módjára vigy ázz rá.
Alexandre torka iszony atosan elszorul, megpróbálja
visszatartani a könny eket, amik kibuggy anni készülnek a
szeméből. Ezekben a szemekben ny oma sincs most eszelősségnek.
I nkább egy megrettent gy ermek szemei.
Egy oly an férfié, aki tudja, hogy meg fog halni. A nélkül, hogy
teljesítette volna a feladatát.
– Majd én megvigasztalom a távozásod miatt – ígéri
Barthélemy . – Majd én gondoskodom róla, bízz bennem.
– T e egy elmebeteg vagy ! Megöltél egy szakápolót az
intézetben, és a hely ébe léptél, igaz?
Quentin gúny osan felröhög, megint feláll a székéről.
Szemlátomást be van sózva.
Alexandre csodálkozik, hogy két teljes mondatot is el tudott
mondani megszakítás nélkül. Úgy érzi, visszatérőben van az ereje.
– Röhejes vagy … A zt hiszem, megérdemelsz némi
magy arázatot. Hogy elmondjam neked, ki vagy ok, és mit fogok
csinálni vele.
Nem, nem ezt érdemlem. Hogy egy pszichopatát kelljen
hallgatnom, aki részletesen kiteregeti előttem a terveit, a
devianciáit, az indítékait.
De Alexandre-nak mégis muszáj elviselnie ezt a végső
gy ötrelmet.
– Cloéval egy bulin találkoztam, ahová Carole hívott meg.
Három szót váltottunk, de valójában meg sem látott, anny ira
elfoglalta saját fény ének a szemlélése! A nny ira el volt foglalva
azzal, hogy csillogjon! Hogy tündököljön, mint a nap… A zonnal
tudtam, hogy ő az. A bban a pillanatban kiválasztottam.
A parancsnok nem szakítja félbe, hagy ja, hadd mesélje el
morbid szerelmének történetét. Quentin leteszi a pisztoly t a
dohány zóasztalra, Gomez ettől némi megkönny ebbülést érez.
– Diszkréten elkezdtem követni. Feljegy ezni minden szokását,
minden rigoly áját. T ulajdonképpen megtanultam megismerni.
Utána becserkésztem a legjobb barátnőjét. Nem volt nehéz
elcsavarni a fejét. Mondhatni, zavarba ejtő könny űséggel hullott
az ölembe. Úgy tűnik, őrülten vonzó vagy ok. T e mit gondolsz
erről?… A z ő révén egy csomó dolgot megtudtam a
kiszemeltemről. Jó, cserébe azt kellett színlelnem, mintha
szeretném Carót, ami nem könny ű, nekem elhiheted. Ez a bige
oly an unalmas, mint egy esős nap! Oly an izgató, mint egy tál főtt
tészta.
Gomez lassan előrebillenti a súly pontját. Megpróbálkozik
néhány mozdulattal, hogy elgémberedett tagjaiba életet vigy en.
Hogy megrepessze a cementréteget.
– A ztán támadásba lendültem. Csalhatatlan módszerem van: a
téboly ba kergetem őket!
Quentin közelebb jön, Gomez újra hátradől.
– Mit ficánkolsz itt nekem?
– Hugy oznom kell – állítja a zsaru.
– Sajnálom, azt majd máskor . Szóval, mondom, megőrjítem
őket. El sem tudod képzelni, hogy ez mily en frankó! Mindenkinek
megpróbálják elmesélni a sztorijukat, és senki nem hisz nekik.
– Senki, kivéve én.
– Minden problémát nem lehet kizárni, az biztos – ismeri el
Barthélemy . – De ez nem oly an tragikus. T udod, én leginkább
szétszedni szeretem őket. Í zekre bontani. Nézni, ahogy vergődnek,
ahogy egy láthatatlan ellenséggel hadakoznak. A hogy elveszítenek
minden fogódzót, mindent, amit fölépítettek. Lemezteleníteni,
lecsupaszítani őket… El sem tudod képzelni, mekkora élvezetet
okoz.
– Nem, nem tudom – hagy ja rá Gomez. – Én nem vagy ok elég
őrült hozzá.
– Én sem. Én sem vagy ok elég őrült – mondja sajnálkozva
Barthélemy . – Szeretem az őrületet. Ellenállhatatlanul vonz. A
normálisság oly an lehangoló, oly an kiszámítható. A nny ira banális.
A z őrület új világokra ny it kaput. Oly an gazdag univerzumokra,
aminek az elképzeléséhez a mi képzeletünk nem elég termékeny .
Csak az őrülteké.
Quentin rövid időre elhallgat, mintha a saját szavait emésztené.
– Őrült… igen, az vagy ok. De csak egy kicsit. Csak néha.
Sajnos…
– V an egy nagy hírem számodra – szólal meg a parancsnok. –
T e kötözni való bolond vagy . Eszelős, téboly ult, bomlott agy ú,
háborodott, elmebajos. T eljesen és mindig.
Quentin mintha meg sem hallotta volna, foly tatja a
monológját.
– Nekem köszönhetően ezek a lány ok új világokat fedeznek fel,
új tapasztalatokat szereznek. Nekem köszönhetően mást is
megismernek, mint egy jelentéktelen, néha labilis, gy akran keserű
élet remény telenségét. Én vagy ok az ő megmentőjük…
A z ápoló megint eltávolodik, csípőre tett kézzel járkál a
nappaliban.
– Cloé válogatott vad. Kemény teremtés. De óriási potenciál
rejlik benne… A nnak révén, amit Carole mesélt róla, egy kettőre
leesett, hogy hajlamos a paranoiára, ami nagy ban megkönny ítette a
dolgomat.
Cloé… vajon mit csinálhat éppen? – villan hirtelen Alexandre
fejébe. Elképzeli a fekete kosztümjében. Végtelenül szép.
Végzetesen szép.
Úgy hitte, kész meghalni érte. De végül szívesebben élne. V ele.
Ebben a pillanatban támadt fel benne ez a vágy őrült erővel.
Ebben a pillanatban Alexandre kész lenne mindent megígérni.
Bizony ára azért, mert már nem sok ideje van megtartani az
ígéreteit.
Quentin visszaül, foly tatja a vallomást.
– Biztosan azon töprengsz, hogy tudtam mindezt véghezvinni,
csibém… Egy szerű, mindjárt meglátod. Először is lemásoltattam
a lakása kulcsait. Cloénak nagy on precíz takarítónője van: minden
kulcscsomóra ráírja az ügy felei nevét, és egy szekrény ben
felakasztva tartja őket, az előszobában. Látod, Alex, itt hibáztál, itt
nem voltál a hely zet magaslatán… Ha kicsit mély ebbre ástál volna
Fabienne körül, sokkal gy orsabban lelepleztél volna. Rájöttél
volna, hogy őt is dugom. A múgy szerencsém volt vele: édes kis
nő, sokkal szórakoztatóbb, mint Carole. Ráadásul halálosan unja a
férjét. Egy szó, mint száz, elcsentem a kulcscsomót,
lemásoltattam, aztán visszatettem a hely ére. És valahány szor Cloé
kicserélte a zárat, újrakezdtem a műveletet. Gy erekjáték!
Alexandre most döbben rá, hogy Cloé mily en
meggondolatlanságot követett el, amikor nem engedelmeskedett
neki. És hogy ő maga is menny ire hany ag volt. A laposan
átvizsgálni Fabienne életét, ott szerepelt a tervei között. Csakhogy
elsődleges hely en kellett volna állnia. Bárcsak lett volna ideje,
lettek volna eszközei… Bárcsak hallgatott volna rá Maillard!
Bárcsak képes lettem volna meggy őzni!
– A ztán szépen besétáltam Cloéhoz, és elhely eztem pár
poloskát. Egy -két mikrofont itt-ott. V igy ázat, spéci cuccot ám,
nem gagy i vackot! Ha az ember eredmény t akar , bizony be kell
ruházni. Kár , hogy nem találtad meg őket, mi, Alex? Mi tagadás,
körültekintően rejtettem el őket, nem kapkodtam el, jó alaposan
körül kellett volna nézned, hogy megtaláld… Egy ny omkövetőt is
tettem Cloé kocsijára. Hihetetlen, mit be nem tud szerezni az
ember manapság a neten!
A zsaru becsukja a szemét. A ludni szeretne, megpróbál küzdeni
ellene. Quentin úgy dönt, segítségére siet, lekever neki még egy
pofont.
– Hé, maradj velem, hős! Nem vagy kíváncsi a foly tatásra?
Gomez felemeli a fejét.
– Jól van… T ehát szinte mindent bemikrofonoztam. Ha tudnád,
mi mindent hallottam! El is árulok neked valamit: Bertrand-nal
jóval hangosabban sikoltozott, mint veled.
Alexandre arca alig észrevehetően eltorzul. Mit meg nem adna
érte, ha porrá zúzhatná! Ha szétny omhatná a keze között, mint egy
érett gy ümölcsöt.
– Nem akartam bánatot okozni neked, öregem.
– Nekem legalább nem kellett inzultálnom, hogy észrevegy e a
létezésemet – vág vissza a parancsnok. – Semmily en erőfeszítést
nem kellett tennem érte.
– Ugy an, ugy an – mosoly og lekezelően Quentin –, ne legy él
már ily en rosszmájú! Téged kizárólag azért vett észre, mert
szüksége volt rád. Mert be volt tojva. Kizárólag azért, mert
énmegijesztettem. Ébredj, haver: ez a szuka kihasznált téged,
egy általán nem vagy a zsánere! A z én közbenjárásom nélkül soha
rád se nézett volna.
Gomez már válaszra ny itja a száját, de érzi, hogy fölösleges
lenne bármit is mondani.
– Mivel a mikrofonokat nem találtam elegendőnek – foly tatja
az ápoló –, miniatűr kamerákat szereltem fel a stratégiai
jelentőségű pontokra. Í gy tudok bemenni hozzá, biztos lévén
abban, hogy alszik. Ravasz, mi? Meg aztán kedvemre
csodálhatom. Szó, ami szó, nagy on szép. Kész gy öny örűség
ránézni…
Alexandre nem tér magához. Hogy tudott elmenni ezek
mellett?
– Na és persze tovább játszottam a kedvenc játékomat. A zt a
beny omást keltve benne, hogy kezdi elveszteni az eszét.
Quentin cigarettára gy újt, fitty et hány va a parancsnokra. Sőt
egy enesen a szemébe fújva a füstöt.
A zokba szemekbe, amik nem láttak meg semmit. A mik túl
későn ny ílnak fel.
– A Y a Ba mond neked valamit?
– Metamfetamin – feleli gépiesen Gomez.
– Bravó, kiválóan megtanultad a leckét! Ezt tettem a
szívgy ógy szerébe. A piruláit ezzel a szarsággal cseréltem ki. El
sem hiszed, hogy alacsony dózisban menny ire erősíti a kristály a
paranoiát! A mi kis hercegnőnk teljesen függő lett. Meg aztán, más
any agot is szedett még, abban a hitben, hogy altatót vagy ny ugtatót
vesz be. Többféle cuccot leteszteltem, hogy lássam, hogy hat.
Hogy még jobban destabilizáljam. Up and down… És továbbra is
foly tatja, napról napra belövi magát anélkül, hogy tudna róla.
– T e rohadék! – ordítja a zsaru.
– I nkább csodálnod kéne az intelligenciámat – méltatlankodik
Barthélemy .
– Nem intelligens vagy , csak súly os elmebeteg!
Quentin beéri egy vigy orral, és elny omja a cigarettáját a már
teli hamutartóban. A ztán kiveszi a csikket, és a nadrágja zsebébe
sülly eszti.
– A karod, hogy elmeséljem neked a foly tatást?
– A pofádat szétloccsantani, azt akarom!
– A z agy adat – igazítja ki Quentin. – Én az agy adat fogom
kiloccsantani.
Alexandre hangosan ny el egy et.
– Na, csak nem parázol, hős? – suttogja az ápoló.
– Elképzelhető – mondja Gomez.
– Megértelek. És hidd el, sajnálom, hogy ezt kell tennem.
– Hát akkor ne tedd! A múgy sem tudok semmit felhozni
ellened… Nem kockáztatsz semmit!
Újabb sajnálkozó mosoly .
– Nincs más választásom. A zt már a tegnapi látogatásod előtt
tudtam, hogy megtaláltad a párhuzamot Laura és Cloé között.
Marha praktikus ám a poloska! De ez még nem igazán sodort
veszély be. Oké, elismerem, hogy már azért szívesen megny úztalak
volna, hogy Cloéval kefélsz, de az embernek néha muszáj
megfékeznie a vágy ait, ha el akarja érni a célját. V iszont tegnap,
amikor megláttalak az intézet előtt, megértettem, hogy rájöttél.
Nem kellett volna odadugnod az orrod, haver . Végzetes hiba
volt…
Gomez csendben átkozza magát. Minden hibát, amit csak el
lehetett követni, elkövetett. A kár egy kezdő. A szeme Sophie nagy
méretű portréja felé fordul, ami a falon lóg.
Kér em, vegye figyelembe az enyhítő k örülmények et. Nem
voltam beszámítható állapotban. Nélk üle elveszett voltam. Meg
tudja ezt érteni, ügyész úr?
– A zt hiszed, hagy om, hogy tönkretedd az egész munkámat?
A míg te itt vagy , soha nem mozoghatok szabadon. Ezért ki kell,
hogy iktassalak. Ugy anis Cloé már csaknem kész van, ny ilván
profitálni szándékozom ebből.
– Ezt hogy érted? – kérdezi Alexandre, igy ekezve leplezni,
menny ire rosszul van.
Ezúttal Quentin vigy orában nincs semmi sajnálkozó. Sokkal
inkább félelmetes.
– T eljességgel össze fog omlani, érzem. És a halálod csak még
inkább felgy orsítja a dolgokat. Cloé légüres teret hozott létre
maga körül, a zsaruknál elásta magát. A legutolsó kapaszkodóit is
hamarosan elveszíti. És akkor az eny ém lesz. És én ezt a
végletekig ki fogom használni, nekem elhiheted. Bármit tehetek
vele, senki nem fog hinni neki. Végül nem bírja majd elviselni,
mivé vált. Végül a félelem és a magány arra ösztönzi, hogy véget
vessen szánalmas létezésének…
Alexandre egy szeriben fázni kezd. Reszketni. A kék szemek
megdermesztik.
Elképzeli őket, amint Cloé megrettent szemébe fúródnak.
Elképzeli a fiatal nőt e téboly odott kezei között. Egy edül,
kény ére-kedvére kiszolgáltatva.
A z ápoló megint eltávolodik, megkerülve a kanapét. A ztán
hirtelen kimegy a kony hába, Gomez hallja, hogy kiny itja a hűtőt.
Most vagy soha.
Összegy űjti azt a kevés erőt, ami megmaradt benne, megpróbál
felállni.
A lábizmai azonban nem engedelmeskednek, az állkapcsa
összeszorul, a lélegzete elakad. A karja továbbra is a szék
háttámlájához van kötözve, nem bírja kiszabadítani.
V isszahany atlik.
V issza a rajtmezőre.
Újabb kísérletet tesz, miközben a fal túlsó oldalán az ápoló
kiny it egy dobozos kólát, és tovább elmélkedik a tökéletes
bűntény ről.
– A zon tűnődöm, vajon hogy fogja végezni… Szerinted altatót
vesz be, vagy inkább a vonat alá veti magát? Hacsak nem éppen
goly ót repít a fejébe. El kellett volna koboznod tőle a stukkert,
Alex. Ezt is elmarháskodtad.
Gomez megpróbálja kiny újtani a lábait, szörny ű fájdalom
ny ilall bele.
– A múgy a csajok ritkán követnek el öngy ilkosságot
tűzfegy verrel. V igy ázni akarnak az arcuk épségére, a halálban is
szépek akarnak maradni. Emlékszem Laurára, ahogy kiugrott a
lakása ablakán… Ha tudnád, mily en gy öny örű volt!
Alexandre térde megroggy an, előrebukik, rázuhan az üveg
dohány zóasztalra, ami éktelen recsegéssel összetörik a súly a alatt.
A Sig-Sauer a szőny egre csúszik.
Gomez kissé kábán épp akkor szabadítja ki magát a szék
fogságából, amikor Quentin berohan. A z ápoló tátott szájjal
mozdulatlanná merevedik.
– A szentségit…
Gomez előrehajol, ökölbe szorítja még mindig összekötözött
kezét. Lendületet vesz, igazi bika az arénában. Fejjel előre veti
magát, a szegy csontja közepén találja el a célpontját. Quentin a
falnak vágódik, majd elakadt lélegzettel leroskad a padlóra.
De a bikának sosincs szerencséje, ez köztudott.
Alexandre szeretne profitálni a hely zetből. A z ellenfele a
földön, elérkezett az idő, hogy végezzen vele. Összetapossa,
széttiporja. A gy onüsse.
Csakhogy Alexandre nem képes rá. A roham a maradék erőt is
kiszívta belőle.
Ő is összecsuklik, miközben Barthélemy keservesen
feltápászkodik.
– A szentségit – mondja még egy szer , a mellkasát tapogatva. –
Á tkozottul erős vagy , a kurva életbe…
Lassan visszany eri a normális lélegzetét, közben a zsarut
figy eli, aki tőle fél méterre térden állva küzd, hogy el ne ájuljon.
– Már megint hüly eséget csináltál, Alex. Nézd meg ezt a kupit!
Most mi a fenét csináljak?… Szép próbálkozás volt, de azzal a
menny iséggel, amit az ereidbe ny omtam, semmi esély ed nem volt.
A mi a többit illeti, ne aggódj, majd megoldom. Semmit nem
fognak érteni az egészből.
Gomez nem mozdul, megpróbál újra némi erőt gy űjteni.
Miért nem engedelmeskednek neki az izmai?
Látja, hogy az ápoló kézbe veszi a fecskendőt, és felszívja azt,
ami még az üvegcsében maradt.
Látja a közelgő halált – és neki semmi lehetősége elmenekülni
előle.
Megpróbál felállni, de a vállát erős marok ragadja meg, térdelő
pózában a padlóhoz szegezi. A tű pontosan a ny aki erébe fúródik.
A hatás szinte azonnali. Gomez feladja a küzdelmet.
Quentin a hóna alatt megragadja, sziszifuszi erőfeszítéssel a
szőny egre vonszolja, és nekidönti a kanapénak. Majd megfogja a
Sig-Sauert, felhúzza a kakast.
– I deje befejezni, haver . Ezzel a cirkusszal, amit rendeztél,
kény telen vagy ok gy orsítani a tempón. Kár , még lett volna mit
mesélnem…
A táskájából elővesz egy hangtompítót, amit ráteker a pisztoly
csövére.
Alexandre tehetetlenül ül a padlón, és sír .
A könny ek kegy etlen csöndben csorognak le megbénult arcán.
Sír , mert Cloéra gondol, aki a mindjárt bekövetkező halála
miatt védtelenül marad.
Sír , mert Sophie-ra gondol, akire a mindjárt bekövetkező halála
miatt feledés borul.
Sír , mert sosem fogja megtudni, hogy a Köly ök kijött-e a
kómából.
I stenem, add, hogy felébredjen…
Gomez sír , kegy etlen csöndben. Sír , egész egy szerűen azért,
mert fél meghalni.
Egy edül, mint egy kivert kuty a.
Még köny örögni sem tud a hóhérjának, hiszen beszélni sem
képes.
Quentin néhány pillanatig nézi. Gy űlölet nélkül, szánalom
nélkül. Üres tekintettel.
A ztán kiny itja a bilincset, megfogja a zsaru jobb kezét, hogy
beletegy e a fegy vert.
– Segítened kell. Sajnálom, de erre a kis hely színelő barátaid
miatt van szükség. Ha nincs lerakódás az ujjaidon, a végén még
gy anút fognak.
Gomez mutatóujját ráhajtja a ravaszra, a kezét a halántékához
emeli, oda, ahol egy kék zúzódás éktelenkedik.
A parancsnok oly an, mint egy bábu, Barthélemy rángatja a
zsinórokat.
A jelenet a végéhez közeledik.
– Lefogadom, hogy vonat alá veti magát – suttogja az ápoló
vigy orogva.
Gomez egy utolsó erőfeszítéssel megpróbálja elhúzni a fejét a
pisztoly csövétől. Quentin azonban erősen tartja a hajánál fogva.
– Jó utat, hős…
Alexandre tekintete kétségbeesetten keresi a falon a képet.
Látni őt, még egy szer utoljára. Elmenni vele.
Végre Sophie rámosoly og. A bban a pillanatban, amikor az ujja
akarata ellenére megny omja a ravaszt.

***

– A HÁ ZMESTERNŐ T A LÁ L T A MEG – magy arázza

Maillard. – Hetente egy szer jött hozzá takarítani.
V illard kapitány értetlenül mered Alexandre holttestére.
A hasán fekszik, a dohány zóasztal romjai között, jobb kezében
a Sig-Sauerrel. A rca az ablak felé fordul, szép fény ben fürdik. És
förtelmes vértócsában. A szeme ny itva, megfejthetetlen üzenetet
hordoz.
– A kurva életbe, ez képtelenség! – szentségel halkan a
kapitány . – Alex, ez képtelenség.
Maillard felügy elő a falnak támaszkodik. A barátját nézi.
V agy is azt, ami belőle maradt.
Megérkezik az igazságügy i orvos, kezet fog a két férfival.
A zonnal munkához is lát, dermesztő némaságban.
Maillard végül leül. Nem bír állva maradni.
– Úgy vélem, körülbelül huszonnégy órája lehet halott – jelenti
be az orvos. – Öngy ilkosság, ehhez nem fér kétség.
– A z én hibám – moty ogja a felügy elő. – Nem lett volna szabad
így közölnöm vele…
V illard kérdő pillantást vet rá.
– T egnap felhívtam – magy arázza Maillard. – Elmondtam neki,
hogy a belső ellenőrzés felfüggeszti. Hogy semmit nem tehettem
érte. V alószínűleg közvetlenül utána lőtte főbe magát…
A kapitány újra Alexandre felé fordul. Még ha a látvány
elviselhetetlen is.
– Megölte – mondja a felettesének. – A munkája volt az
egy etlen, ami megmaradt neki.
– Mit tehettem volna? – vág vissza a felügy elő.
V illard nem felel, odamegy az igazságügy i orvoshoz, leguggol
Gomez mellé.
– Különös, nem, hogy hangtompítót tett fel, hogy megölje
magát? – kerekedik felül benne a zsaru.
A doki vállat von.
– T alán nem akarta összecsődíteni a szomszédságot. Nehogy
túl hamar rátaláljanak, és bevigy ék a kórházba.
– Ostobaság, amit mondasz – vitatkozik idegesen a kapitány . –
A mikor goly ót röpítesz a fejedbe, mi jelentősége van, hogy
harminc másodperccel vagy hat hónappal később találnak meg?
Í gy is, úgy is meghaltál!
– T e is tudod, hogy nem feltétlenül hal meg valaki, aki goly ót
kap a fejébe. Egy ébként nem is halt meg rögtön.
– Miből gondolod? – kérdezi V illard.
– A nagy menny iségű vérből… A szíve egy ideig még tovább
vert. Legalább egy óráig.
Maillard a lakás túlsó végébe menekül.
Évek óta nem sírt.