Kiss József László

Talán Pista
ifjúsági regény

Móra Könyvkiadó
1975
 I. fejezet
Új ördög fiókánk született. Szülésznő a rendőrség. Az újszülött erős, egészséges, kb. 30 kiló.
Megtartásához van némi remény
A rendőr századosnő csak az igazgatói iroda közepén eresztette el a srác kezét. Azután hátralépett az ajtó
mellé. Mosolygott, és az arca körülbelül azt fejezte ki, hogy most már boldoguljon ezzel az ördögfiókával,
aki tud. Neki elege van belőle.
Az ördögfióka pedig ott állt az iroda közepén. Meztelen talpával a szőnyeget simogatta. Talán nem is
tudott róla, de úgy látszik, jólesett neki. Minden öltözéke leltár szerint egy, azaz egy darab klottnadrág
volt. Volt, mert rajta csak a maradék takart annyit, amennyi a botrányok elkerüléséhez éppen szükséges.
Vékony, csupa ín teste - mellesleg vastag koszréteggel - finoman megfeszült. Egész tartásában volt valami,
ami a sarokba szorított vadállatra emlékeztetett. Nem őzre vagy nyúlra, inkább vadmacskára vagy
menyétre. Az orra is remegett. Bal keze fején a piszok alól kilátszott egy alapos forradás, amikor
félresimította a szemébe lógó kócot.
Az irodát lapos pillantással mérte fel körös-körül. Szurokszín szemén látszott, hogy ebbe a körülnézésbe
minden belefért, amit a szobában egyáltalán észrevenni érdemes. Elsősorban a csukott ajtó és a nyitott
ablak, mint a menekülés kisebb és nagyobb lehetőségei. A szoba sarkai is érdekelték. Csak később jöttem
rá, hogy ott pálcát, szíjat, ostort vagy más, a büntetés megszokott eszközét kereste. Nem talált semmi ilyet.
Ez sem nyugtatta meg túlságosan.
A jelenlevő felnőttek csak ezután kerültek a fekete szemek gyújtópontjába. A századosnő már nem
érdekelte. Az ő szerepe véget ért. Engem igen gyorsan elintézett. Talán azért, mert nem vagyok széles
vállú, lapos tenyerű. Nem olyan a külsőm, mint aki nagyot tud ütni, és gyerekeket szokott verni. Meg aztán
az arcom se árult el semmi különöset. Nem néztem szigorúan vagy gonoszul, nem nevettem ki, de nem
akartam mindenáron jóságos lenni. Később az is kiderült, hogy ez a közömbös arckifejezés szerencsés
választás volt. A legszerencsétlenebb talán a jóságos arc lett volna.
Most az igazgató került sorra a szemügyre vételezésben. A kellemes szeptemberi melegben ingujjban ült
az íróasztalnál. Nem volt rajta semmi igazgatós. Középkorú, fiatalos külsejű ember, aki éppen a
szemüvegével játszott, és kíváncsian nézte az ördögfiókát.
Mindeddig egy árva szó sem hangzott el. A csönd már bántó lett volna, ha meg nem törik. Az. ördögfióka
hirtelen az igazgató felé bökött nyújtott karral és nyújtott, majdnem felismerhetetlenül koszos mutatóujjal.
- Maga itt az igazgató? - csendült fel a fekete jelenségtől teljesen váratlan, élénk gyerekhang. A kérdés
határozott volt, szinte követelő. A kéz pedig nyújtva maradt a levegőben, mintegy várva a választ.
Alig észrevehető mosoly futott át a kérdezett arcán. Majd komoly válasz következett:
- Én vagyok. Te pedig balkezes vagy!
- Honnan tudja? - Ez a kérdés már nem hangzott olyan magabiztosan. Kevesebb volt benne a határozottság,
több a kíváncsiság. A nyújtott kar is leereszkedett.
- Bal kézzel mutattál rám - jött a magyarázat. Majd folytatódott is: - Én is balos vagyok, én is így szoktam.
Erre a kijelentésre megint egy kis csönd keletkezett. Nem a megnyugvás, megbékélés csöndje. A villogó
szemek fölött ráncokba szaladt a homlok. Az arckifejezés ilyesmit mondott: „Jó, jó, csak ne
bizalmaskodjunk. Ismerem én az ilyen alakokat. Most jókodnak, haverkodnak, később ütnek." Hangosan
mást mondott.
A bizonytalanság már elmúlt. Szinte felelősségre vont bennünket a századosnővel együtt.
- Mi a francnak cipeltek engem ide? Én még mindenhonnan meglógtam. Itt se maradok soká. -
Diadalmasan körülnézett, mint aki tudományos igazságot közölt velünk, tudatlanokkal.
- Innen nem lehet megszökni - szögezte le szárazon az igazgató.
- Miért? - villant rá hirtelen az ördögfióka. - Magas a kerítés! Mi? És rács van az ablakon! Mi? A kaput
meg őrzik! Ugye? - Pattogott a szava, és elnéző gúny volt a hangjában.
- Nem, komám! - És most az igazgató hangja a krampuszéhoz hasonlóan gunyoros lett. - Nem magas a
kerítés, nincs rács az ablakon, és a kaput nem őrzik. A kapu nyitva van. Aki nem érzi jól magát nálunk, az
elmegy! Tekintve, hogy a nyitott kapun ki lehet sétálni, és el lehet menni, így szökésre nincs lehetőség.
Igazam van?
Hát ettől már komolyabb ördögök is zavarba jöttek volna. A mi kis ördögfiókánk azonban ügyes
sakkjátékosként tért ki a válasz elől. A sutaságról árulkodó bal kéz megint a főnök orra felé bökött.
- Ezt megnézem! - Már fordult, és indult az ajtó felé. A fekete tekintet megint árulkodott: „Most
kísérletezem veletek. Elém álltok-e, ha menni akarok? Igazat mondott-e ez a szemüveges itt az íróasztal
mögött?"
Léptei mezítláb is határozottak voltak. Mi pedig mozdulatlanok. Az ajtó becsukódott mögötte.
- Talán megszökik. .. - szólalt meg halkan a századosnő.
- Talán nem - mondtam én -, és akkor mi nyertük meg az első menetet.
Hallgattunk harminc hosszú másodpercig. Az ajtókilincs hirtelen csattant. Megjelent a borzas fej, majd az
egész kis fickó. Visszaállt az előbbi helyére.
- Tényleg nyitva van - szögezte le. Ez azonban csak száraz ténymegállapítás volt, semmi esetre se
megadás vagy a mi igazunk elismerése. Nem úgy mondta ezt, mint akit legyőztek, hanem mint akit már
sokszor becsaptak, és most már nem hagyja magát.
- Ezek után maradsz vagy mégy? - csapott rá az igazgató nem is nagyon barátságosan. Úgy, mint akinek
nincs több ideje ezzel a lényegtelen kérdéssel foglalkozni.
A kérdés pillanatnyi zavart okozott, és némi töprengést idézett elő a kócosban. Szinte látszott rajta az
átvillanó gondolat: „Ha elmegyek, újra elkapnak, és talán máshová visznek. Ha itt nem lesz jó, holnap is
lóghatok. Az a kisebbik rossz, ha maradok."
- Maradok - mondta, de amikor a századosnő megelégedett arcára nézett, gyorsan hozzátette - egyelőre!
A nyomaték kedvéért a bal mutatóujj a plafon felé bökött.
A századosnő érezte, hogy most nem szabad búcsúzni. Nem adhat hasznos tanácsokat, nem bocsátkozhat
erkölcsi prédikációkba, mert akkor vége az eddigi jó hatásnak, és a vadmacska újra fújni kezd.
Mosolyogva felénk intett, és csendesen betette maga mögött az ajtót.
Az igazgató feltette a szemüvegét, papirost vett a kezébe. Olvasni kezdett, és egészen mellékesen szólt
hozzám:
- Csinálj belőle fiatalembert, ha itt akar maradni.
A sötét tekintet csak most mért meg engem alaposabban. Nem hagytam sok időt a mérlegelésre.
- Gyere velem!
Jött bizalmatlanul, osonó járással. A folyosón megállt egy kép előtt. Szemügyre vette alaposan a
virágcsendéletet, aztán kibetűzte az aláírást. Majd ítéletet mondott: - A virág szép. Az írás ronda. - Nem
kérte, hogy én is mondjak véleményt, vagy adjak neki igazat. - Mehetünk! Hova megyünk?
Kérdéssel feleltem:
- Éhes vagy?
- A rendőrök adtak kaját, de én enni mindig tudok.
- Akkor az ebédlőbe megyünk.
Az evésre irányuló állandó képesség ez esetben bizonyítást nyert. Nézeteltérés nem is volt köztünk az étel
mennyiségére vagy minőségére vonatkozóan. Csupán azt kifogásoltam, hogy a túrós tésztát kanállal eszi. Ő
viszont letorkollt: - Nem böködök villával. Kanállal gyorsabb.
Úgy éreztem, fölösleges az elején összevesznünk. Hagytam enni. Miután jól megtöltötte a gyomrát a kis
ragadozó, ismét elindultunk. Az alagsor volt az úticél.
- Ide minek megyünk? - hőkölt vissza a lejáratnál. Úgy látszik, a pincék kellemetlen emlékeket ébresztettek
benne.
- Fürödni.
- Azt nem szeretek.
- Miért?
- Mert a víz hideg!
- Ahol hideg! De nálunk nem.
Tovább nem vitázott, jött.
A csempézett zuhanyozóban csillogtak a csövek és a zuhanyrózsák. Odalépett, és megcsavarta az egyik
csapot. Sustorogni kezdett a víz. Beletartotta a kezét. Visszakapta, és diadalmasan nézett rám.
- Hideg - jelentette ki lenézően, mint aki hazugságon ért valakit.
- Hát ha azt a csapot nyitod ki, akkor igen. De ha ezt ... - és megnyitottam a melegcsapot.
Várt egy kicsit, aztán újból beledugta a kezét.
- Ez jó - visszakozott, és mosolyogva nézte a sötét levet, ami lecsurgott ügyesebbik kezéről.
Természetesen a balról.
- Itt van szappan, ott a törülköző. Dobd le magadról a gatyát, és sikáld le a koszt, ahogy jólesik. A fejed is
tedd tisztába!
Én addig elmegyek, hozok neked ruhát.
Otthagytam. A raktárból teljes fölszerelést vettem ki. Két rend ruha, két rend fehérnemű, két pár zokni,
cipő, szandál, hálóing, úgy körülbelüli méretre.
Mikor a csomaggal visszamentem, a tus alól még mindig prüszkölés hallatszott.
- Abbahagyhatod, mert elfogysz.
Kibújt, és törülközni kezdett. Két árnyalattal tette őt világosabbá a víz és szappan. Bőre kreol volt, itt-ott
régi sebek gyógyult nyomával. Kicsit nyúlánk, egészséges gyerekteste arányos. Izmai viszont felnőttesen,
kidolgozottan feszültek meg a törülközővel való elég ügyetlen harcban.
Eléje raktam a ruhát halomba az öltöző padjára.
- Ilyen sok?
- Ez a ruha iskolába meg játszani. Ez a másik ünnepre. A fehérnemű váltásra, hogy mindig legyen tiszta. Ez
az ing, ez a hosszú meg aludni.
- De nagy a flanc maguknál! Éjjel más göncben parádéznak, mint nappal?!
- Úgy egészséges.
Nem szólt rá semmit. Felöltözött. Természetesen az ünneplőbe.
Az öltöző tükrében megnézte magát. Meg lehetett elégedve, mert mosolygott. Hóna alá kapta a többi ruhát,
és fölsétáltunk a hálóba. Rámutattam az egyik ágyra.
- Ez jó lesz. Rakd le a holmidat. Majd kapsz szekrényt is, ahova beteheted. Most beszéljünk egy kicsit.
Szeretnélek megismerni.
Megállt előttem kissé szétvetett lábbal. A kezét hátul összekulcsolta. Ügyelt a köztünk levő távolságra,
mint aki ösztönösen tudja, milyen messzire ér egy felnőtt ember keze. Ütéstávolon kívül a ruhában is
magabiztos lett. Pedig látszott rajta, hogy feszélyezi a szokatlanul sok holmi, amit felszedett. Legjobban
talán a cipő volt kényelmetlen. Na meg az ilyen ismerkedésekkel kapcsolatban is lehetett néhány
kellemetlen tapasztalata.
- Ülj le ide a másik ágyra!
Leült.
- Hogy hívnak?
- Talán Zorák Istvánnak.
- Mi az, hogy „talán"?
- A fene se tudja biztosan. Papír nincs rólam.
- Édesapád?
- Az sincs, nem is volt. - Édesanyád?
- Azt hiszem, Zorák Lídia. Sose láttam.
- Hol születtél?
- Valahol a határ mellett. Nem tudom.
- Gondolkozz egy kicsit! Mire emlékszel legrégebbről?
- Menhelyen voltam.
- Azután?
- Kiadtak tanyára.
- Azután?
- Megszöktem.
- Miért?
- Ütöttek. Keveset adtak enni. Dolgoztattak.
- Mit?
- Marhát őrizni meg libákat. Meg ólat takarítani.
- Aztán?
- Elkaptak. Visszavittek a menhelyre. Megint kiadtak falura. Megint megszöktem. Elkaptak. Akkor
intézetbe vittek, de onnan is lógtam.
- Most honnan hoztak be?
- A piacról.
- Mióta vagy a piacon?
- Két nyár, közte egy tél.
- Télen is?
- Igen.
- Hol aludtál?
- Rozi néni, az egyik kofa megengedte, hogy a bódéjába fészkeljek éjjelre. Szalma is volt meg pokróc.
- Miből éltél?
Ezt a kérdést már várhatta, mert azonnal készen volt a válaszszal. Laposan, alulról nézett, miközben a
cinkos hangsúly nem engedte félreérteni a lényeget.
- Piacon megél az ember ...
Igen, megél az ember ... Az ember ez esetben lehetett vagy tizenegy-tizenkét éves. Kosarakat cipelt a
piacon, és kapott érte néhány selejtes almát. Válogatta a rothadó paradicsomot, zöldséget, gyümölcsöt, és
kapott egy marék szilvát vagy néhány fillért. És persze a fő kereseti forrás nem ez volt. A cinkos pillantás,
az elhúzott mondat inkább a főfoglalkozásra, a lopásra vonatkozott.
Ne kerteljünk, mondjuk ki magyarul: ez a talán Pista nevű, tizedik életévét minden valószinűség szerint
már túlhaladott, papírokat nélkülöző emberke szabvány szerint piaci tolvaj volt. Élte a tolvajélet
szabadságát és nyomorát, romantikáját és az időnkénti veréseket, a piac fülledt nyarát, csikorgó telét.
Talán többet tapasztalt eddig, mint egyesek nyolcvan év alatt.
A teste szemmel láthatóan egészséges maradt. A lelke? Az majd kiderül.
Még egy lényeges kérdésem volt:
- Kivel voltál a piacon?
- Egyedül. Voltak ott srácok, ismertek engem, én is őket, de nem haverkodtam velük. El akartak venni
tőlem mindent. Megéltem én magam.
Ez még a jobbik eset. Nem húzza őt vissza a banda. Haveri, baráti szálak nem fűzik a piachoz.
- Itt rendesebbek a srácok - nyugtattam őt előre. - Nem veszik el tőled, ami a tiéd. Arról pedig nem
beszélünk, ami veled eddig történt. Az a jó, ha te se nagyon emlegeted.
- Miért? Nem szégyellem én a piacot! - horkant rám dühösen.
- Nem is a szégyen miatt ... Jobb lenne, ha mindenki elfelejtené, mi volt veled ... Még a rendőrség is.
- Az nem ártana - állapította meg ő is, és ismét megvillant arcán a cinkos mosoly.
- Maradjunk ebben!
- Maradjunk.
- Akkor keressük meg a többieket.
- Nem bánom - mondta, és kezdte összeszedni a frissen szerzett holmiját.
- Azt itt hagyhatod - mondtam csöndesen. - Nem viszi el senki?
- Nem.
Visszarakta vagyonát az ágyra. Nézte. Aztán mert én kifelé indultam a hálóból, elindult utánam. Közben
csendesen morgott:
- Ha valaki mégis megújítja innen ezt a sok kacatot, akkor ne rajtam keressék!
 II. fejezet
Az ördögfióka testvérei tiszteletbeli főördöggé fogadtak. Tanulság: telefonpóznát lopni illetlenség, de
jó

A banda az udvaron volt. Az udvart téglakerítés szegte. Ez a kerítés nem zárta, hanem védte a bent
levőket. Körül magas házak. Ablakaikból néha hosszan elnéztek bennünket. Az arcok közömbösek,
időnként mosolygósak, itt-ott ellenségesek voltak. A banda már ismerte az arcok jó részét. Nem zavarták
játékukat, életüket. Talán vágytak rá, hogy a betekintő arcok mind barátságosak legyenek, de csak titokban
vágytak. Általában úgy tettek, mintha semmi közük nem lenne ahhoz, ami a téglakerítésen kívül van.
Hogy a banda az udvaron volt, azt több jelből észre lehetett venni. Az épületben nagy volt a csönd, az
udvaron nagy volt a ricsaj.
Mielőtt azonban Talán Pistával folytatnánk az utat, szólni kel! néhány szót az előzményekről.
A banda tagokból tevődött össze. A tagok nagy része augusztusban jött össze. Az összejövés helyes, de
kissé finom kifejezés az adott esetre. Pontosabb lenne az összedobás.
A tagokról később úgyis esik majd néhány szó, ezért nem lényeges most a részletes ismertetés. Annyit
azonban föltétlenü! meg kell említeni, hogy nagyrészt az ördögfiókához hasonló úriemberek voltak.
Érkezésük is általában hasonló módon történt. Egyenként vagy csoportosan érkeztek. Általában a
hatóságok barátságos közreműködése juttatta hozzánk őket. Előző életüket soha nem emlegettük, de - bár
különböző variációkban - a sorsuk sokban hasonlított egymáshoz és az ördögfiókáéhoz.
Amikor már vagy húszan megragadtak a csoportban, múlhatatlanul szükséges volt, hogy tekintélyemet
megalapozzam előttük. Ők ugyanis néhány kiadós verekedéssel elintézték a rangsort egymás között. A két-
három erős és ügyes kivívta magának a vezető helyet. Később az eszesebbek is. A zömben volt még némi
bizonytalanság egymással kapcsolatban. A legmulyábbak azonban már hátraszorultak.
Azt minden további nélkül elfogadták, hogy én is közéjük tartozom, de helyem még nem volt. Elfogadásom
talán azért ment simán, mert nem játszottam meg a mindentudó felnőttet, mert igyekeztem úgy viselkedni,
mint aki egy közülük. Vezető helyemet azonban nem hatalmi szóval és nem jól irányzott pofonokkal
akartam kivívni. Így hát törhettem a fejem valami más megoldáson. Az én élettapasztalatom őket nem
érdekelte. Tanári diplomám nem alap a tekintélyhez. Sajnos bankot még nem raboltam, és az éppen akkor
nagy szenzációt keltő vonatrablásnak sem voltam tettese. Nem vezettem repülőgépet, még egy árva
ejtőernyős ugrást sem hajtottam végre. Tigrisszelídítő sem voltam, bár foglalkozásom - egyes kívülállók
szerint - nem volt kevésbé veszélyes.
Kedves időtöltésem volt mindig a céllövészet. Értettem is hozzá.
Egyik nap reggeli után levittem a puskát az udvarra. A banda úgy tapadt körém, illetve a puska köré, mint
mágneshez a vaspor.
A téglakerítéshez mentünk. Felraktam tíz tenyérnyi paladarabot. Kimértem tíz lépés távolságot. Ott húztam
egy vonalat a földön. Áhítatosan figyelték az előkészületeket. Azt hitték, ők csak nézők lesznek. Én pedig
már tudtam, hogy aljas módon becsapom őket a saját érdekükben.
- Figyeljetek! Mindenki kap három töltényt. Kíváncsi vagyok, ki ért a puskához!
Egészen kevés tülekedéssel kialakult a sorrend. Tartották a markukat. Számoltam bele a lőszert. Aztán
Kerepes Bandi, a bandafőnök a vonalhoz állt. Töltött, célzott, és lőtt. Mellé. Háromszor.
- A rosseb! - mondta, és odább lépett. Kíváncsian nézte, hogyan boldogul a többi. Nem boldogult.
Pattogott az ólom a falon. A háromszor húsz lövésből összesen négy vert le paladarabot a kerítésről.
Véletlenül. Én csak tudom.
- Most én - mondtam, mikor az utolsó lövészbajnok is mellélőtte mind a hármat. - Gyere ide! - intettem
Gyurkovics Gyurinak. - Tartsd a tenyeredet! - Tartotta. Beleszámoltam tíz ólmot. Töltöttem. - Így kell -
szóltam magabiztosan. Rövid célzás után lőttem. Húsz szempár figyelte a lepattanó paladarabot. Tízszer
egymás után. Sikerült! Csendesen kifújtam a levegőt. Megkönnyebbülten néztem körül. A húsz bandatag
szemében elégedett elismerés villogott.
- Döfi! - összegezte a közösség véleményét Benyó Feri.
- Csak tanulás és gyakorlás dolga - szerénykedtem én. - Majd belejöttök ti is! Csinálunk
lövésztanfolyamot szabad időben.
- Az jó lesz - nyugtázta Cirkli, akinek hosszú és kimondhatatlan neve miatt már a kezdet kezdetén
megszületett a beceneve.
A banda ezek után szétszéledt az udvaron. Én pedig beballagtam, bevittem a puskát a szobába. Visszafelé
jövet hallottam a lépcsőházból a következő kinyilatkoztatást: - A mi nevelőnk az egy vagány tag! Kapta a
flintát, így ... Piff-paff. Kilőtt tíz palát egymás után! Az tud!
Nem voltam rá kíváncsi, hogy melyikük volt. Vártam, míg elmennek. Elkönyveltem, hogy „vagány tag"-nak
számítok húsz vagány tag között.
De este, takarodó után lementem a műhelybe, és megigazítottam a puskám irányzékát, mert jobbra
fölhordott tíz méteren legalább tizenkét centit.
Aki tudott célba lőni, még az sem találhatott ilyen irányzékkal.
Srácok! Ha olvassátok, bocsássatok meg nekem! Csaltam, de ezzel megszereztem a vezető helyet, amelyet
meg kellett szereznem mindenáron!
Ettől fogva hallgattak rám. Talán túlságosan is. Vigyáznom kellett, hogy mit mondok, mert szó szerint
vették. Úgy kellett nekem.
- Ti csak rúgjátok itt a bőrt az udvaron - mondtam egy alkalommal. - Kapu meg nincs. Két téglát raktok le,
és összevesztek rajta, hogy a lövés magas, vagy nem magas! Nem lenne jobb két rendes kapu?
- Jobb lenne - mondta Holba Jenő, az egyik menő focista -, de ki csinálná meg?
- Ügyetlen vagy? Esetleg lusta? Vagy nem szereted a kerek bőrt?
- Nincs hozzá fa! - szögezte le Zsíros Jóska.
- Nincs, ha tétlenkedünk - mondtam én, és ezzel befejeztem a vitát. Persze én arra gondoltam, hogy kérünk
valahonnan. Ők nem erre gondoltak. Ez később kiderült.
Aznap este eltűnt a csoport. Nem Bandi tűnt el, nem is Feri vagy Gyuri. Az egész csoport.
- Az első csoport hálója üres! - rohant be a szobámba az ügyeletes nevelő, Benő bácsi. Ez nem a csúfneve
volt. Tényleg így hívták. Most azonban nem hívta senki. Jött magától. Éppen lefeküdni készültem, mikor
bepottyant hozzám.
- Mi az, hogy üres? - hitetlenkedtem. - Húsz perce, hogy lefeküdtek rendben.
- De most nem fekszenek rendben. Még rendetlenül sem. Egy árva szál srác sincs a hálóban!
Megyek, megnézem. Igaz. A hálóban teljes rend, teljes csönd, teljes üresség. Döbbenten állok. Mi
történhetett ezekkel?
- Gyerünk le az irodába! - mondom Benőnek.
- Gyerünk! - egyezik bele, de ő se tudja, mit csináljunk. Megállunk a földszinti folyosón. Kinézünk a
csillagos estébe.
Az udvar üres. Ilyenkor zárva minden kapu. Benő oldalba lök: - Nézd, nyitva az egyik ablak!
Odamegyünk. Az udvarra nyíló ablak nyitva. Innen könnyen le lehet lépni a felső udvarra, onnan az alsóra.
A kerítés nem mindenhol magas. Nem probléma kimászni. De az ablakpárkány teljesen tiszta.
- Ezen nem mehettek ki. Egy lábnyom sincs rajta - vélte Benő, és én is igazat adtam neki gondolatban.
- Mi az ördögöt csináljunk? - kérdeztem tanácstalanul és hiába. Hiába, mert Benő válaszképpen széttárja a
két karját. Kifejezvén, hogy ő is körülbelül annyit tud, mint én.
Ott álltunk és töprengtünk még vagy tíz percig, amikor a nagy talány kezdett megoldódni.
A megoldás azzal kezdődött, hogy Benő belemarkolt a karomba, és kimutatott az ablakon. Néztem, mit
'mutat. Az udvar hátsó kapuja hangtalanul kinyílt. Azután teljes csöndben benyomakodott rajta egy egész
telefonpózna, húsz csirkefogóval a két oldalán. Egy pisszenés nélkül, simán letették, és eltűntek a kapun,
ami ismét becsukódott.
- Megosztom veled az éjszakai ügyelet egy részét - sóhajtoztam megadóan. - Azt hiszem, ebben a
marhaságban nekem is van egy kis részem - vallottam be őszintén.
Rágyújtottam, és beszélgettünk. Lassan telt az idő. Vagy negyven perc múlva újabb pózna osont be a
kapun. Persze megint nem magától. Aztán húsz csöndes szellemalak megindult libasorban a nyitott ablak
felé a felső udvarra.
- Gyere, Benő! - súgtam. Beléptünk az irodába, és vártunk tíz percet. Ezután felmentünk a hálókba.
Ellenőriztünk.
A legnagyobb rend és nyugalom persze az egyes hálóban volt. Mindenki az ágyában, mindenki alszik.
Egyesek még diszkréten horkoltak is.
Kimentünk a folyosóra.
- Majd elboronálom valahogy holnap - mondtam Benőnek nem valami nagy magabiztossággal.
- Hát csak csináld - búcsúzott. -, de aludj még egyet. Aludtam egyet.
Másnap reggeli után kimentünk az udvarra. Csoportom lapos pillantásokkal figyelt. Várta a hatást.
Odamentem a póznákhoz. Azok békésen hevertek a kerítés árnyékában. Körülsétáltam. Nem szóltam,
húztam az időt. A csönd már kezdett kínos lenni.
- Egészen jó két kapu lenne belőle - szólaltam meg végre. - Lesz is! - vágta rá Gyurkovics Gyuri. - Nem
biztos!
- Miért?
- Mert még nem a miénk!
Általános elcsodálkozás. Azután néhány pergő mondat a banda részéről:
- A parkból van.
- Kicserélték a póznákat betonra.
- Ott hevernek már hetek óta.
- Úgyis fölaprítanák tűzifának.
- Nem törődött vele a kutya sem.
- Nem is őrizte senki, mikor elhoztuk. Rájuk csattantam:
- És attól, hogy elhoztátok, már a miénk?! - Hát...
Ez a „hát" már nagyon bizonytalan volt. Bennem pedig lábra kapott a műharag.
- Most mi a fenét csináljak? Vitessem vissza veletek világos nappal ezt a két marhaságot? Szégyenszemre,
hogy mindenki lássa a környéken?
- Azt ne! - kottyant bele rémülten Benyó Feri. - Hát akkor?!
Ezután hagytam őket kicsit töprengeni. Amikor láttam a teljes tanácstalanságot, kinyilatkoztattam az
elképzelésemet. - Talán van egy megoldás ...
- Micsoda? - kíváncsiskodtak nagy érdeklődéssel egyszerre többen is.
- Írtok egy kérvényt. Azt elviszitek a posta vezérigazgatójához. Elkéritek tőle a két póznát. Ha nekünk
adja, feldolgozhatjuk.
- Megírjuk! nyilatkozott Kerepes Bandi, akiről tudni való, hogy az egész disznóságnak a szervezője volt,
és nagyon utál minden írószerszámot.
- Menjetek be a földszinten valamelyik terembe, és írjatok egy elfogadható papirost!
Bekullogtak. Fogalmaztak, írtak, megmutatták. Nem fogadtam el. A másodikat sem. Az elsőnek a
fogalmazását kifogásoltam, a másodikon a helyesírást helytelenítettem. A harmadik végre megfelelt a
célnak még szerintem is.
- Bandi és Jóska! Öltözzetek kimenő ruhába! Tíz perc múlva jelentkezzetek nálam kifogástalan külsővel!
Addig én telefonálok a Posta Vezérigazgatóságra.
Elrohantak. Nyolc perc múlva ott állt az egész banda az iroda előtt. A két parlamenter tisztában, rendesen.
- Induljatok! A párttitkárt keressétek! Vele beszéltem. Azt persze nem mondtam, hogy a póznák már itt
vannak.
Zsíros Jóska és Kerepes Bandi elment. A postán történtekről később értesültem. Körülbelül így volt:
- Jó napot kívánok! - köszöntek be a párttitkár irodájába.
- Szervusztok! - üdvözölte őket a fiatal titkár. - Mit óhajtotok, fiatalemberek?
- Ezt a kérvényt hoztuk - nyújtotta oda a papírt borítékostul Bandi.
- Foglaljatok helyet - intett a titkár a fotelek felé. Leültek. Vártak. A titkár olvasott. Amikor befejezte,
megszólalt: - Szóval két használt telefonpózna kell nektek focikapunak. Hát ez nem nagy kérés. Én is
odaadhatom.
Ráírt valamit a kérvényre. Bélyegzőt is ütött rá. Fölállt az íróasztaltól. Átadta a papírt Bandinak. Aztán
kérdezett: - Elég lesz kettő? Kitelik belőle két kapu? - Igen.
- Hát akkor használjátok egészséggel - nyújtotta a kezét búcsúzóra. A fiúk indultak kifelé, mikor utánuk
szólt: - A szállításhoz ne adjak segítséget? Nehéz ám a pózna!
- Nem kell, köszönjük! - szabadkoztak lelkesen.
- Csak ne hősködjetek! Még valami szerencsétlenség történik, mikor emelgetitek! Kiszólok rögtön a
munkahelyre, és az emberek beszállítanak nektek két póznát társadalmi munkában.
- Azt nem lehet! - kottyant bele ijedten Jóska.
- Miért ne lehetne?
- Mert a póznák már ott vannak! Hol vannak?
- Nálunk az udvaron.
- Ki vitte oda?
- Mi.
- Mikor?
- Az éjjel...
- Melyik éjjel?
- Tegnap...
Kis csönd következett. A párttitkár villámgyors gondolatsort pergetett végig magában. Aztán szólt:
- Pucoljatok,, míg meg nem gondolom magam, és vissza nem veszem tőletek az engedélyt. Gazemberek!
Amikor pedig az ajtó becsukódott, hozzátette: - De nagyon kedves gazemberek!
A gazemberek pedig rohantak haza. Hozták az engedélyt. Levetették a kimenő ruhát, szerszámokat kértek
Pista bácsitól. Kérték Tóth Jóska bácsi segítségét, és mind a húszan nekiálltak ásni, fűrészelni, ácsolni,
szögelni. Még egy jóízűt rúgtak is vacsora után kapura.
Szóval ekkora bandába kellett nekem Talán Pistát valahogy beillesztenem. Közéjük kellett neki
bepréselnie magát, pedig erre még semmi szándéka nem volt.
 III. fejezet
Pati elmeséli, hogy szökni kétfelé lehet, de csak egyik felé érdemes. Az is világos, hogy a sikló nem
kígyó, és van élő menetrend, de a jó munkának kirándulás a vége
A ragyogóan működő focikapu mögött, az udvar sarkában volt a banda gyülekezőhelye. Ott magas fű nőtt.
Lehetett üldögélni, heverészni. A nap is odasütött.
Megálltunk az újsütetű, ünneplőbe öltözött és kimosdatott, bizonytalan eredetű fiókával. Figyelte, mit
csinálok. Magasba tartottam a kezem. Vártam. A jeladásra hamarosan válasz érkezett az udvar másik
végéből: harsány, szaggatott fütty. Levettem a kezem. A füttyjel megismétlődött, majd néhány másodperc
múlva még egyszer. Az udvaron és környékén nyüzsgő vagy százhúsz csemete közül kiváltak innen is
onnan is néhányan, és futva indultak felénk. A többi zavartalanul folytatta tovább addigi elfoglaltságát:
focizott, olvasott, heverészett. A háromszor öt rövid fütty nem nekik szólt. Tudták.
A banda viszont pillanatok alatt együtt volt.
- Kész! - nyilatkozott Benyó Feri, aki szolgálatos volt aznap.
Ezzel jelezte, hogy a tisztelt társaság utolsó tagja is befutott.
- Harmincnyolc másodperc - állapította meg Kerepes Bandi.
- Nem rossz idő.
- Valóban nem rossz - hagytam rá. Körülnéztem az összegyűlteken. Ott álltak körülöttem. Egyesek
trikóban, tornagatyában, kipirulva. Ezek a labdakergetést hagyták abba. Cirkli a hóna alatt szorongatta a
kerek bőrt. Mások felöltözve. Ezek a műhelyből jöttek, vagy egyéb helyen szórakozhattak.
- Történt valami különös, míg távol voltam?
- Nem történt semmi, minden rendben van - jelentette a szolgálatos.
Bólintással tudomásul vettem.
- Lenne egy-két megbeszélnivalónk. Üljünk le!
Letelepedtünk. Talán Pista állva maradt. Nem érezte magát közénk tartozónak. Amíg beszéltem, árgus
szemekkel mérlegelte a bandát. Összesen és egyenként. A banda is őt. A legény megérezte, hogy mi már
valamennyire összetartozunk. Háromhetes közös múltunk van. Mögöttünk már egy kevés siker és kudarc,
játék és munka, öröm és bánat - meg két focikapu. Ez fogott bennünket össze, amennyire összefoghatott.
- Az egyik: azt ígértétek, délután elsimítjátok az udvar végében a göcsörtös részt, és beszórjátok fűmaggal.
Most délután van. Üdvözlöm a szolgálatost. Mintha az ő dolga lett volna megszervezni.
- Én elkezdtem, de mindenki mást csinál. Nem volt rá jelentkező - szabadkozott Benyó Feri.
- Rendben van. Majd szólok a hármasoknak. Azok biztos megcsinálják. Utóvégre tegnap ti vállaltátok, hát
miért ne végezzék el ők?!
- Ne szóljon nekik - mondta Kerepes Bandi -, megcsináljuk mi. Csak olyan nehéz a játékot abbahagyni. A
Benyó meg nem elég erélyes.
- Nehezen lehet erélyes veled szemben - céloztam a kettőjük közötti enyhe testi eltérésre. Mellette Benyó
olyan volt, mint a kismacska a bernáthegyi mellett. - Kik vállalják a melót?
Vagy tíz kéz jelzett.
- Elég? - néztem a szolgálatosra.
- Elég! - jelentette ki megnyugvással.
- A többi a te dolgod! - zártam le a témát.
- Mást - tértem át a bemutatásra. - Új taggal gyarapodtunk. Zorák Pistának hívják. Mi legyen a dolga?
- Segítsen nekem! - kottyant bele gyorsan Páth Marci, akinek Pati lett a beceneve az első napon, ahogy a
bandába került.
- Holnap kezdődik az iskola. Millió marhaság van a sok könyvvel meg irkával, amit szét kell osztanom.
Az isten se bírja.
- Akarsz segíteni a tanszerek szétosztásában? - kérdeztem.
- Nem bánom - egyezett bele. Érezhette, hogy itt mindenkinek van valami dolga. Ez a munka meg nem
látszott nehéznek.
- Írni-olvasni tudsz? - érdeklődött Pati.
- Valamennyire - vallotta be a még mindig álldogáló, ünnepibe öltözött ördögcsemete. Dacos biztonsága,
úgy látszik, a banda hatására egy kicsit csökkent.
- Akkor jó - könyvelte el a tanszerfelelős. - Majd gyere velem a tanulóba. Egyedül már beledöglök a sok
cucc előkészítésébe!
- Más nincs! - fejeztem be a rögtönzött országgyűlést. - Mehet mindenki a dolgára!
Felcihelődtek, szétszéledtek.
- Pati! - szóltam az indulók után. Visszajött.
- Nem ártana, ha elmesélnéd új munkatársadnak, hogy kerültél ide.
Rám nézett. Kékesszürke, értelmes szemében villant valami.
- Jó - mondta csöndesen, és elmosolyodott, jelezvén, hogy megértettük egymást.
Utánuk néztem. A két fickó ment fölfelé a lépcsőn. Pati megfontolt hosszú léptekkel, az új süvölvény
osonó, óvatos járással. Közben méregették egymást.
Aztán megindult a társalgás is.
- Közben ki vigyáz ránk? - kérdezte az osonós.
- Miközben?
- Hát munka közben.
- Aközben mért kéne vigyázni?
- Mer megszökhetünk!
- Ha marhák lennénk!
- Mér lennénk marhák?
- Mert itt jó! Te ütődött! Én ide szöktem, nem innen máshova.
- Honnan szöktél?
- Hazulról.
- Az hol van?
- Sopronban.
- Messze van?
- Nagyon. Több mint kétszáz kilométer.
- Mér léptél le?
- Vacak volt otthon. Anyám meghalt. Mostohám van. Meg öt testvérem. Mind kicsik. Csak egy nagyobb,
mint én. Az öregem meg iszik, mint a homokgödör. Ha részeg, veri a családot. Szóval állandóan veri.
- Te meg nem hagytad?
- Nem ám. Egyszer megmondtam neki, ha hozzám nyúl, otthagyom.
- Erre ő?
- Nekem esett, föllökött.
- Mire te?
- Kiugrottam az ablakon.
- Aztán?
- Elindultam Pestre.
- Pont ide?
- Igen, mert hallottam, hogy vannak olyan nevelőotthonok, ahol ellehetnek a gyerekek, akiknek nincs
otthonuk. Hát nekem nincs. Ami van, az nem otthon. Itt Pesten lakik egy néném. Ahhoz jöttem. Ó intézte el,
hogy ide kerüljek. Magához vett volna, de nincs helye a lakásban. Meg az urát se szeretem. Az se engem.
- Hogy jutottál Pestre?
- Gyalog. Meg kocsikra is fölkéredzkedtem.
- Fölvettek?
- A legtöbb fölvett. Hozott is egy darabig.
- Mit mondtál nekik?
- Az igazat.
- Nem akartak hazavinni?
- Csak egy. De attól meglógtam.
- Hány napig tartott?
- Négyig.
- Hol aludtál?
- Szénában!
- Mit ettél?
- Ami akadt. Nyáron van gyümölcs meg paradicsom. Tejet is ittam. Az út mellett teheneket őrzött egy
gyerek. Kértem tőle. Levettük a nagy kolompot egy tehénről. Fejtünk bele. Mondta, hogy ő mindig így
szokta, ha szomjas. Kicsit vasízű volt. Nem a gyerek, a tej.
- Gondoltam.
- Én nem. Csak éreztem.
- Jól vált az eszed.
- Vált. Baj?
- Nem. De nekem ne vágj föl!!
- Nem vágok föl. De ha fölvágok, mit csinálsz?
- Szájon kaplak.
- Én nem vagyok verekedős.
- Gyáva vagy?
- Nem. Ha ütnek, nem hagyom magam, de én nem kezdek bunyót soha. Amit akarok, a számmal is elérem.
- Veszekszöl?
- Nem. Csak szívós vagyok. Ha kimondok valamit, nem könnyen másítom meg.
Az ördögfióka figyelmesen nézegette csöndes szavú társát, aki szívós, és közben a hálóajtóhoz értek. Az
ünneplő ruhás a háló felé bökött.
- Itt akarsz dolgozni?
- Nem. Csak azért jöttünk ide, hogy öltözz át. Vedd föl a hétköznapi ruhát!
- Nem mindegy?
- Nem. Mer ha ezt összekoszolod a melóban, akkor nem lesz miben kimenni.
- Hova?
- Hát moziba meg sétálni.
- Azt is szoktatok?
- Szoktunk.
- Mindenki?
- Nem. Aki nem melózik a többivel, vagy valami balhét csinál, vagy nem végzi a szolgálatot, az nem
mehet!
- Sok srác van ilyen?
- Nem sok.
- Mér? Ha nem melóztok, vagy ha balhéztok, ütnek?
- Nem ütnek. Itt jó. Rendes fejek a nevelők is. Velünk melóznak meg játszanak. Azér.
- Lógni nem szoktatok?
- Megesik, de csak az újakkal.
- Én még mindenhonnan leléptem.
- Rossz volt?
- Egyik rossz, másik nem, de én jobban szeretek kinn.
- Bolond vagy, ha innen is elmész ...
A mélyenszántó beszélgetés közben az ünneplő ördögfióka hétköznapivá vedlett. Aztán leballagtak a
tanulóba.
A tanuló a földszinten volt. Négy nagy ablakán ferdén sütött be a délutáni napfény. A teremben asztalok és
székek. A sarokban két asztalon hatalmas halom. Könyvek, füzetek, vonalzók, tollak, ceruzák, rajztömbök,
festék, rajztábla és még sok egyéb.
A két munkára elszánt fickó egy ideig tanácstalanul állt a domb előtt. Aztán a szőke megszólalt:
- Itt mindenből harminc van. Huszonötöt kell kiosztani. Huszonöt asztalra. Annyian vagyunk.
- Na, akkor én megfogom ezt a csomagot, végigmegyek az asztalok mellett, és mindenhova leteszek belőle
egy könyvet. Te meg a másikfajtát.
- Jó. Fogjunk hozzá.
Elkezdték. Csinálták egy darabig. A halom nagyon lassan fogyott. Közben belenézegettek egy-egy
könyvbe. A csomagok nehezek voltak. Időnként nyögés tarkította a munkát. Fél óra múlva talán a felénél
tartottak. Pista leült.
- Mi van? Elfáradtál?
- Leszakad a karom meg a derekam.
- Nem vagy valami kitartó, ha nem bírod.
- Bírnám, ha fizetnének érte.
- Csak olyant dolgozol, amiért fizetnek?
- Csak. Ennyi munkáért már kaptam volna öt forintot.
- Itt nem kapsz. De aki jól dolgozik, mindig kap valamit. Ha mást nem, dicséretet.
- Köpök rá. Inkább forintot adnának.
- Azt nem kapsz. Holnap kezdődik a suli. Kell a srácoknak ez a sok cucc. Ha ők hordják szét, abból csak
zűr lesz. El kell osztani.
- Egye meg a fene! Csináljuk.
És csinálták. Még egy-két nyögés, fújtatás. A vonalzók, festékek már könnyebben mentek. Vége. Minden
kiosztva. A maradékot berakták a szekrénybe. Kiballagtak az udvarra. Amikor hozzánk értek, éppen a
következőket hallották: - ... a bottal agyoncsaptam, mert éppen nekem akart ugrani. Volt az a kígyó vagy
három méter! - Ezt Holba Jenő közölte a körülülőkkel.
- Nem volt! - szóltam közbe halkan, de határozottan. A társaság rám kapta a fejét.
- Mér ne lett volna? - kérdezte Jenő bizonytalanul.
- Mert nem kígyó volt, hanem sikló. Az más. Mert nem ugrik, hanem csak csúszik. Mert nem nő meg
háromméteresre. És nem volt nálad centiméter. A többi stimmel.
- De ilyen hosszú volt! - tárta szét a karját.
- Az száztíz centi lehet - zártam le a vitát. - Egyébként kár volt bántani. Eszi az egereket az erdőben. -
Szétosztottuk a cuccot - jelentette Pati. - Pista hogy dolgozott?
- Klasszul!
- Remek - nyugtáztam. - Egy kicsit még nyüzsöghettek. Aztán vacsorázunk. Mutasd meg a műhelyt is
Pistának!
- Jó! - egyeztek bele és elballagtak. Elkönyveltem, hogy Talán Pista a legjobb úton van afelé, hogy
bandánk új taggal szaporodjon. Nem is rossz taggal. Ekkor ütött be a ménkű. A ménkűnek gyerek formája
volt és üvöltött.
- Ürge lelépett! Ürge lelépett!
Pista és Pati éppen kilépett a műhely ajtaján. Az udvaron általános derültség. Kérdőn néztek széjjel.
- Ürge lóg! - mondták többen is.
- Ki az Ürge? - érdeklődött Pista.
- Egy hülye - szögezte le Pati.
- Régi tag?
- Itt van már vagy másfél éve.
- Na látod! Mégis lóg. Azt mondtad, hogy csak az újak lécelnek le.
Ekkor értem oda.
- Gyere, Pista! Elmondom, mi a helyzet.
Jöttek mindketten. Aztán még egy-két srác odatelepedett a fűre. Mesélni kezdtem:
- Vagy egy hónapja történt. Akkor kerültem én ide. Utaznom kellett még a dolgaim elintézése miatt
Zamárdiba, a Balatonhoz. A folyosón megkérdeztem Tóth Jóska bácsit, hogy hol találok vasúti
menetrendet. Ő elnevette magát, és a legelső srácnak odaszólt: „Küldjétek ide Ürgét!" Ürge hamarosan
megjelent. Vékony, hosszúkás fejű, kopasz fiú. A fején rövid haj, mint a pocokszőr, szerteszét állt.
- Mikor megy vonat holnap reggel Zamárdiba? - kérdezte tőle Tóth Jóska bácsi.
Ürge kicsit kancsalítva a fejére tette jobb tenyerét. Láthatólag elmélyedt gondolataiba. Húsz másodperc
gondolkodás után nyilatkozott:
- Holnap hétköznap. Reggel négy vonat indul. Az egyik csak Siófokig megy. A másik három megáll
Zamárdiban. A legkorábbi személy. Azzal nem érdemes menni. A gyors, amelyik később indul, elkerüli.
Egy órával előbb odaér.
- Melyikkel menjek? - érdeklődtem.
- A hat ötvenessel, az a legjobb. Kevés helyen áll meg.
- És ha Miskolcra akarnék menni? - tettem föl a keresztkérdést.
- Délelőtt vagy délután? - ugrott be az élő menetrend. Aztán észbe kapott. - Tulajdonképpen hova akar
utazni?
- Zamárdiba.
- Akkor hagyjon békén! - mondta sértődötten, és elment. Így ismerkedtem meg Ürgével. Talán egy hét
telhetett el, és akkor is fölhangzott a kiáltás: - Ürge szabadságolta magát!
Én izgatott lettem, de láttam, hogy körülöttem mindenki mosolyog.
- Három-négy nap, és visszajön vagy visszahozzák - közölte velem Benő bácsi. Rendes srác, csak egy kis
flúgja van. Időnként elmegy. Ismeri őt az ország egész vasúti rendőrsége. Ha rájön a mehetnék, beutazza az
ország valamelyik kies táját. Lóg a vonaton. Művésze a lógásnak. Amikor már nagyon koszos, rongyos és
éhes, hazafelé indul. Vagy elkapja a rendőrség. Adnak neki enni, és hazahozzák. Esetleg hazaér rendőri
segítség nélkül is. Ilyenkor sokáig szerény, bűnbánó és szorgalmas. Negyedévig.
Valóban. Ürge a harmadik nap este megérkezett egy nagy darab rendőr kíséretében. Megviselt volt. Nem a
rendőr, Ürge. A vasúti kosz és korom vastagon tapadt rajta.
- Hol jártál, Csupor Jancsi? - kérdeztem, mert ez volt az eredeti, kevesek által ismert neve.
- Sokfelé! - hangzott a büszke válasz.
- Na, legelőször hol?
- Debrecenben.
- Ott minek?
- Mert Egerbe akartam menni.
- Akkor miért mentél Debrecenbe?
- Mert rossz vonatra szálltam.
- Veled is előfordul?
- Ritkán!
- Aztán mit csináltál?
- Észrevettem hamar, hogy nem jó a vonat, de akkor már nem bántam! Megnéztem Debrecent.
- Tetszett?
- Nem. Lapos.
- Aztán?
- Visszajöttem Pestre.
- És?
- Elmentem Egerbe.
- Miért?
- Van ott egy nagybátyám.
- Meglátogattad?
- Nem.
- Ha elmentél Egerbe, miért nem látogattad meg a nagybátyádat?
- Mert átadott volna a rendőrnek, hogy hozzanak vissza.
- De hát akkor miért mentél Egerbe?
- Mert van ott egy nagybátyám.
- Aha - mondtam. Nem hangzott valami értelmesen. De az összefüggéstelenségeket már kezdtem érteni. -
Egerből hova mentél?
- Szegedre.
- Az onnan nagyon messze van.
- Nagyon - hagyta rám.
- Oda minek mentél? Ott is van nagybátyád?
- Nincs. De ott már sokszor jártam.
- Szóval Debrecenbe azért mentél, mert még ott nem jártál, Egerbe a nagybátyád miatt, Szegedre meg
ezért, mert ott már sokszor voltál?
- Igen. Nem érti?
- Azt hiszem, értem. Azért utazol, mert: csak!
- Körülbelül. Én itt jól megvagyok. De időnként mennem kell.
- Kár!
- Lehet, hogy kár, de így van. Nem jöttem volna még vissza, de Szegeden megismert az egyik rendőr az
állomáson. Jó gulyáslevest ettem az őrszobán. Bőven adott az ügyeletes. Kicsit csipős volt. A gulyás.
- Szóval - tértem vissza a történetből a jelenlevőkhöz - Ürge időnként elmegy, mert mehetnékje van. Ha
nem engednénk, szökne. Ha megakadályoznánk, talán nagyon beteg lenne. De ha beteg nem is,
mindenesetre nagyon szomorú lenne. Egyébként használható, lelkiismeretes, pontos. A nehézség érti őt
egészen.
Ekkor hangzott fel a három hosszú fütty, ami vacsorához hívta a társaságot. A focisták fölvették a
ruhájukat. A mosdóban általános kézmosás. A szolgálatos ellenőrizte.
- Flanc ez is - jelentette ki az újsütetű tag. De azért csinálta, mert a többiek is.
Vacsoránál kijelöltem a helyét az ebédlőben. Én is az ő asztalukhoz ültem. A konyhamalacok - tisztességes
nevükön ebédlőügyeletesek - kihordták a tálakat. Pörkölt, krumpli, káposztasaláta, azazhogy szaknyelven:
robbantott bika nyernyókával és kecskeeledellel.
- Maga is itt eszik? - bökött felém.
- Itt.
- Azt, amit mink?
- Azt hát. Mi a fenét ennék mást, mikor ez jó!
Megnyugodott. Sorban szedtünk a tálból. Mivel látta, hogy mindenki villát használ, és kanál nincs is az
asztalon, rákényszerült ő is. Kényelmetlenül böködött vele. De sokat.
Vacsora után a hálóba mentünk. A mosdó felelőse Zsíros Jóska volt. Hallottam, amint valakit éppen
szidott:
- Eszed a szappant, vagy mi a nyavalya? Itt van egy új darab. Majd meglátom, meddig lesz elég.
- Ne mosakodjak? - vágott vissza a valaki hangja.
- Sajnálod?
- Nem sajnálom, amit magadra kensz, de amit eláztatsz, azt igen. Kapás Pali! - reccsent újból a hangja. -
Te csinálod a legnagyobb pocsolyát. Mosdás után töröld fel az egész mosdót!
Kapás Pali visszadörmög:
- Leszek még én is mosdóügyeletes! Te zsarnok!
Némi prüszkölés és a fentiekhez hasonló kedveskedések közben befejeződött az esti tisztálkodás. Egymás
után szivárogtak be vörösre mosott fülekkel a hálóba. Fölvették a hálóinget. Figyeltem Pistát. Csinált
mindent a többiekkel együtt, de egy kicsit úgy, mintha szívességet tenne nekik. Olyan „nem tartozom
közétek, de csinálom a kedvetekért" alapon.
Senki sem feküdt még le. A három hét alatt megszokták, hogy ilyenkor este beszélgetünk, mesélünk. Ma
este azonban még egy külön program is esett.
- Ki akar birkózni?! - robbant be a hálóba Benő bácsi.
Fekete hajú újoncunk ijedten nézte a százkilencven centi magas és igencsak vállas alakot. Ezzel birkózni?
A többiek azonban már ismerték. A következő pillanatban vagy húsz fehér inges haramia ugrott neki Benő
bácsinak. Elkapták lábát, kezét. Volt, aki az emeletes ágyról ugrott a nyakába. Mindez persze olyan
üvöltéssel történt, hogy a szemközti ház lakóinak torkán akadt a vacsora.
Ezután egy egész perc azzal telt el, hogy Benő bácsi egyenként meg párosával rakta halomba a szőnyegen
a visító haramiákat. Mikor az utolsó birkózókedvű is elterült a nyüzsgő halom tetején, az ütközet
befejeződött. Benő bácsi mosolyogva kidöngött a hálóból.
A vert haramiasereg oldalát, fejét, lábát fogva, de vigyorgó képpel kászálódott szét. Behúzódtak a
beszélgetősarokba. Letelepedtek az ágy szélére, a felső ágyakra. Kinek hol jutott hely.
- Holnap tanévnyitó! Minden rendben? Elkészültetek?
- Igen - mondta Pati. - A tanszert szétraktuk. Holnap mindenki átveheti.
- Ez jó. Megelőztük vele a többi csoportot. Azok majd kapkodhatnak. Megdicsérem érte Pistát és Patit.
- Nem sokra megyünk vele - súgta oda Pista Patinak.
- Kik vannak a jutalmazandók listáján?
Kerepes Bandi leugrott a felső ágyról.
- Hozom! - mondta, és a párnája alól kis noteszt húzott elő. Olvasta: - Gyurkó és Volán a zárak javításáért,
Benyó, mert leszokott a dohányzásról, Farkas és én, mert délután a legtöbbet melóztunk az udvaron a
szolgálatos szerint.
- Ez öt. Írd hozzá még Patit és Pistát a tanszermelóért. Holnap szombat. Délelőtt lesz az évnyitó. Utána
még lesz egy kis szabad időtök. Átveszitek a tanszereket. Pati csináljon listát. Mindenki aláírja. Felelős
érte. Én holnap déltől vasárnap estig szabad vagyok. Tóth Jóska bácsi lesz veletek. Legyetek normálisak.
Ki lesz a szolgálatos?
- Zsíros Jóska.
- Ügyelj, Jóska! Tudod, ha akkor van valami apró marhaság, mikor itt vagyok, azt még elnézem, de ha nem
vagyok veletek ... és most nem leszek, mert kirándulni megyek másfél napra sátorral. A jutalmazottak
velem jöhetnek.
- Másfél napra? - kottyant bele Kerep, azaz Kerepes Bandi.
- Igen.
- Na látod! - bökte oldalba Pistát Pati.
- Erdőbe is megyünk? - izgult Gyurkó.
- Miért ne? Itt van egy Pilis-térkép. Tervezzük meg az utat.
Túl messzire ne menjünk, mert útiköltségre kevés pénzünk van.
Itthon megebédelünk. Kérünk hideg kosztot másfél napra. Sátrat, gumimatracot, bográcsot vételezünk a
raktárból. Más minden van.
- A puskát is vigyük! - óhajtotta Volán.
- Nem bánom, ha cipeled az úton.
Aztán a térkép fölé hajoltunk. Hamarosan kialakult az út, pihenőkkel, táborhellyel. A programot Pati
jegyezte egy füzetlapra, Kerep pedig a térképen jelölte meg piros vonallal az utat.
Mikor mindent eligazitottunk, az órámra néztem. Kilenc elmúlt.
- Takarodó - csináltam trombitát a kezemből. - Tíz perc csöndes beszélgetés és alvás!
A tíz percet kissé túllépték, de ez az adott körülmények között érthető és megbocsátható.
 IV. fejezet
A kirándulás egy pofonba és a pilisi hegyekbe torkollik. Ezután találkoztunk a halállal, de nem is az
volt

A szabadcsapat fölsorakozott. Csapat volt, mert velem együtt nyolc tagja volt. Szabad volt, mert
kimehetett a megszokott falak közül. Igaz, nem voltunk valami elegánsak. Tréningruhában pompáztunk.
Turista külsőnket is csak a hátizsákok adták.
- Jelentést kérek!
Kerepes Bandi lépett elő.
- A kirándulásra minden rendben. Sátor, matrac, bogrács, kaja, puska, esőköpeny, térkép, elemlámpák. - A
pénz?
- Patinál.
- Indulhatunk!
Kivonultunk a kapun. A többiek irigyen figyeltek.
- Bandi - szóltam Kerepnek -, vezesd a társaságot!
Ez a srác tipikus vezető. Elég esze van, sok gyakorlati érzéke és nem megvetendő testi ereje. Azonnal az
élre állt. A többieket egy pillantással maga mögé parancsolta. Még Barna is engedelmesen hátraállt. Pedig
ő volt az izompacsirta. Kerep vezető helyét azonban ő is elismerte. Szépen kialakult a libasor.
Az első zűr a park sarkánál következett be. Ott állt három furcsa alak. Tizenhat-tizenhét évesek lehettek, a
hajuk hosszú, kettő szakállal ékeskedett, és mindhárom sok kosszal.
Az egyik szakállas elállta az utunkat. Kerepnek nagyon kirándulhatnékja volt, és úgy érezte, most ebbeni
szándékában akarják korlátozni. Már dühös volt.
A szakállas zsebre tett kézzel megkérdezte: - Hová indultok, kis majmok?
Azt hittem, Bandi hátranéz, és tanácsot kér. Nem ez történt. A következő pillanatban a szakállas - mielőtt a
kezét kivehette volna a zsebéből - akkora pofont kapott Kereptől, hogy a fogorvos fél évig dolgozhatott a
kilazult fogain. Két társába beleszorult a lélegzet. Különösen azért, mert a következő pillanatban Farkas
Barna Péter is odalépett. Róla tudni kell, hogy nagyon szelíd (ez nem látszik rajta), de nagyon erős (ez
viszont látszik rajta).
- Kiosztáshoz sorakozó! - ordított a meglepett koszosokra Kerep.
Na, ilyen futást régen láttunk! A három tag keresztültörtetett a bokrokon, és pillanatok alatt eltűnt.
- Kicsit hirtelen vagy! - nyilatkoztam Bandi felé.
- Hirtelen igen, kis majom nem! nyugtázta önérzetesen. Majd elvágva minden további prédikációt,
vezényelt: - Utánam indulj! - És elindult határozott léptekkel a villamosmegálló felé.
A villamoson nem volt semmi különös. Eldöcögött velünk.
Aztán buszra szálltunk. A buszon sokan voltak. Nem túlzottan lelkesedtek a mi tekintélyes hátizsákjainkért.
A srácok viszonylag szerényen viselkedtek. Nem igyekeztek ülőhelyet elfoglalni, nem tolakodtak.
Csendesen és szívósan kiszorítottak minden idegent a busz hátsó állóhelyéről. Ott lepakolták a
hátizsákokat, és kibámészkodtak az ablakon. Már a hegyek között jártunk, amikor Volán megszólalt: -
Kihagy az egyik henger.
A megállapítás szakszerű és megfellebbezhetetlen volt. Csak most figyeltünk föl rá, mi, avatatlanok, hogy
a busz motorjának hangjában valami szabálytalan.
Volánról tudni kell, hogy ez a zömök, szőke fiatalember nem a hatóságok áldásos közreműködésével került
hozzánk, hanem az édesapja hozta. Édesanyja meghalt. Az apja egy nagy gyárban dolgozott vezető
beosztásban. Sokat kellett külföldre meg vidékre utaznia. Ezért adta nevelőotthonba csemetéjét. A csemete
viszont vonzódott mindenhez, aminek köze volt autóhoz, motorhoz, amit bütykölni, szerelni lehet. Ha nem
találtuk őt az otthonban, fogadhattunk rá, hogy az épület körül valahol elromlott motor, vagy autó álldogál,
és a masinák szerelmese onnan kerül majd elő. Teljes testnagyságában olajosan persze.
- Mindjárt leállunk - hangzott a második megállapítás részéről.
Jósnak is bevált volna. A busz megállt. A vezető járatta a motort, és felnyitotta a motorház tetejét.
Beleleskelődött. Fél perc sem telt el, már Volán szőke feje is odanyomakodott mellé.
Az utasok közben morgolódtak.
- A nehézség álljon bele ezekbe az öreg ládákba! Mindig elromlanak.
- Elkésem a társaságtól. Elindulnak nélkülem! - méltatlankodott egy idősebb bácsi, nehéz túrabakancsban
toporogva.
- Ezért fizetjük az útiköltséget?! - sipította egy korosabb hölgy, aki minden logikától mentesen zergetollas
vadászkalapban pompázott.
Közben a sofőr piszkálgatta a motor gyújtógyertyáira simuló pipákat. Nyomogatta, rázogatta, nincs-e
valamelyik kilazulva. Majd dühösen hátratolta a sapkáját, megvakarta a fejét. Rápillantott az ott
okvetetlenkedő szőke srácra, és éppen kinyitotta a száját, hogy nem éppen udvariasan elirányítsa a fene
irányába. Aztán a szája is nyitva maradt.
- Ez az! mondta Volán vigyorogva. Mielőtt bárki megakadályozhatta volna, belenyúlt a ziháló motorba, és
megemelte az egyik gyújtókábelt. A kábel vége a levegőben fityegett.
- Tessék egy darab drótot adni meg egy fogót és a motort leállítani, ideiglenesen megcsinálom. Az út
végéig kitart.
A vezető elmosolyodott. Gondolkozott egy kicsit, aztán belement a játékba - mint a kisinas, ment, hozta a
szerszámtáskát. Drótot és fogót keresett elő, és átadta a „nagymesternek". A motort leállította.
Volán elemében volt. Az arca átszellemült. A világ megszűnt a számára. Szerelt. Az utasok egy része
ideges lett.
-Miért engedik azt a kölyköt beleturkálni a motorba? - morgott a bakancsos öregúr.
-Végleg elrontja! -esett kétségbe a zergetollas hölgy. Itt fogunk megöregedni!
A többiek úgy nézték végig, mint akik tudják, hogy részéről ez a feltevés már túlhaladott dolog.
Volán pedig nem hallott semmit az egész ricsajból. Csak szerelt. A kábelt körültekerte dróttal, a helyére
illesztette, rögzítette. Fogóval jó erősen összecsavarta a drótvégeket. Közben boldog volt és olajos. De
mindennek a tetőpontja csak ezután következett.
Befejezte a munkát. Ellenőrizte, hogy jól tart-e a kötés. Szó nélkül elfogadta a feléje nyújtott rongyot. A
kezét beletörölte és visszaadta.
Köszönöm - udvariaskodott egyet. - Kérem, indítsa meg a motort!
A sofőr most is engedelmeskedett. Egyenletes, szabályos motorbúgás hangzott föl. Volán figyelt még rá
egy kicsit. Majd bólintott. Visszatette a fogót a szerszámtáskába. Lecsukta a motorházat. Csak ezután
pislogott körül sugárzó képpel.
Az utasok csodálkozva, a banda áhítattal nézett rá. A vezető odalépett, és a kezét nyújtotta.
- Köszönöm, öcskös. Klassz srác vagy. Téged a gólya biztos motorbiciklin hozott, azzal a szilárd
elhatározással, hogy szerelő legyen belőled.
- Az is lesz! - fogadta el a kézfogást. Közben kicsit felfelé sandított. Talán a glóriát kereste a feje fölött.
Ezután elfoglaltuk előbbi helyünket a buszon, amely zavar nélkül vitt bennünket tovább. Volán is zavar
nélkül törülgette bele kezéről a maradék olajat kék melegítőnadrágjába. Ott a hátulján.
Hamarosan leszálltunk. Előbb azonban az érdeklődő utasoknak el kellett mondani, hogy kik vagyunk,
honnan jövünk, hová megyünk: Mindezek után a megdrótozott láda vidáman elpöfögött nélkülünk.
Arra indulunk! - mutatott az erdőbe vezető egyik ösvényre Kerep. Közben komoly arccal nézte a térképet.
Ezt az utat terveztük.
- Nem, hanem ezt! - bökött az ellenkező irányba Benyó.
Ne marháskodj A térképen errefelé megy a tervezett út - szólt bele Gyurkó.
Igen, ha úgy tartod a térképet. De ha fordítva áll?! - vitázott Pati.
- Tényleg ... - tanácstalanodott el Kerep is.
- Hogy áll jól a térkép? - fordult hozzám Barna.
Eddig akarattal nem szóltam bele a vitába. Most se nyilatkoztam volna, ha nem kérdeznek. De kérdeztek,
hát döntenem kellett.
- A térkép akkor áll jól, ha a teteje észak felé néz.
- De merre van itt észak? - adta fel a találós kérdést Gyurkó. A többiek is csak tekergették a nyakukat.
- Arra - mondta csöndesen Pista, aki eddig csak figyelte a vitát.
- Honnan tudod? - kíváncsiskodott Benyó.
Pista halálos biztonsággal mondta:
- Délután van. A nap már nyugat felé megy. Ilyenkor úgy kell állni, hogy a lefelé menő nap bal kéz felé
legyen, akkor van szemben észak.
- Ezt hol tanultad? - érdeklődött Gyurkó.
- Falun - zárta le a vitát Pista. A többiek kérdőn néztek rám. Mivel én nem szóltam, elfogadták a
meghatározást.
- És ha nincs nap, mert éjjel van? - okvetetlenkedett Volán.
- Akkor van csillag - szögezte le Pista. - Ha az sincs, akkor feküdj le aludni, és ne menj semerre!
Ez volt a szigorú igazság iránytű nélkül. Elindultunk a jó úton. Az erdő szép volt és csöndes. Az ösvényen
néha ferde fénysugár villogott. Máshol árnyék sötétedett. Az út emelkedett. Elöl Kerep ballagott
megfontolt lassú lépésekkel. Én hátulról figyeltem őket. Pista ment előttem. A járása arról árulkodott, hogy
az erdőben is otthon van. Lépései biztosak, nyugodtak.
A völgyből hegygerincre kapaszkodott az ösvény, majd egy másik völgyön húzódott végig. Egy kicsit ismét
emelkedett. Vagy kétórás nyugodt gyaloglás után tisztás volt előttünk. A napsugarak már csak súrolták. A
tisztáson tizenöt lépésnyi kis tó. A partján sás.
- Toccs! - utánozta az ugró békákat Benyó.
- Itt forrás is leszi - nézett körül Pista.
- Mitől lenne? - kérdezte Pati.
- Hogy mitől, azt nem tudom, de a tó a forrástól van. Mi a nyavalyától lenne másképp?
A tavacska körüljárása őt igazolta. Néhány lépésnyire kristálytiszta forrás fakadt egy nagy kő aljából, és
erecske indult belőle a tóhoz.
- Jó táborhely - állapítottam meg. Ledobtam a hátizsákot a fűbe. Követték a példámat. Aztán nézték a
tavat, az erdőt. Szép volt. Csöndben voltak.
- Vargánya ... - mutatott Pista két félkalapnyi gyönyörű barna gombát.
- Hol találtad? - érdeklődött Volán.
- Ehető? - kiváncsiskodott Benyó, aki apró termete ellenére nagyon szerette a hasát.
- Ehető, és itt találtam a tisztás szélén.
- Honnan veszed, hogy ehető? - tamáskodott Gyurkó.
- Sokszor segítettem a gombaszakértőnek a piacon. Tudom, milyen a vargánya.
- Nézzétek meg! Pistának igaza van. Barna a kalapja, sárga az alja, a tönkje szürkésbarna. Ez vargánya.
Igen jó.
- Van sok? - érdeklődött Farkas.
- Van itt elég. Volt eső. Ahol kettő akadt, lesz több is - nyugtatta meg Pista.
- Szedjünk! - indítványozta Bandi, mert a hasának ő sem volt ellensége.
- Barna Peti, Gyurkó és Volán maradjanak itt. Fölverjük a sátrakat! A többiek szedjenek gombát. Csak
ilyent, mint ez. - Biológus vagyok, magam is gyakran gombáztam. Nyugodtan megengedtem. - Messzire ne
menjetek. Mindenki maradjon füttytávolságon belül!
A négy gombász elszéledt. Mi pedig hozzáfogtunk a táborépítéshez. A három hős kiránduló talán még soha
nem vert sátrat. Legalábbis erre utalt a viselkedésük. Nem kérdeztek ugyan semmit, de addig
szöszmötöltek, míg én ki nem bontottam a saját kis sátramat. Akkor nekiláttak lelkesen nekem segiteni.
Közben mindent pontosan megfigyeltek.
Nemsokára ők is nekifogtak. Haladt a sátorverés, ha nem is teljesen zökkenőmentesen.
- A ménkű caknizza ki a füledet! - kiáltotta hirtelen Gyurkó. A jókívánság Volánnak szólt, aki egy jókora
követ tartott a kezében, és ott guggolt a cövek mellett a löttyedten álló sátor tövében.
- Nem tudod, melyik a cövek és melyik a kezem?! - méltatlankodott tovább Gyurkó. - Akkorát csaptál rám
azzal a fél Gellértheggyel, hogy egy hétig szaladhatnék itt körbe.
- Nem akartam - mentegetőzött Volán.
- Örülj neki, hogy nem akartad. Ha akartad volna, már föltörültem volna veled a tópartot körös-körül, te
ütődött! Tartsd te a cöveket, majd én ütöm. Én nem verek mellé.
Mellévert. De a saját lábát találta. Most fél lábon kocogott egy kört, és nem szidott senkit.
A tábor azonban felépült. Nem volt tökéletes, mégis jól mutatott a forrás melletti kis tisztáson. .
- Gyűjtsünk rőzsét! - indítványozta Péter, aki úgy dolgozott, mint a gép. - Volán, te addig fújd a matracokat.
- Helyes! - fogadtam el az indítványt. Volán hozzáfogott. pumpálni, mi pedig rőzsét szedtünk. Volt a
környéken elég. Negyedóra alatt szép rakást összeszedtünk Gyurkóval. Péter addig nem hozott semmit.
Nem is láttuk, merre van. Aztán megjelent. Először egy nagy rakás száraz ág törte szívósan a bozótot.
Alatta valahol ott volt a cipelője is. Egyedül többet szedett, mint mi ketten.
Volán felnézett a pumpálásból.
- Te egy Hugó vagy! - nyilatkozott Péter felé.
- Mi az isten vagyok? - lepődött meg a cipekedő.
Hugó. Ez illik rád. Erős vagy, mint a bivaly, de szelíd. Ettől vagy Hugó.
Ez is azok közé a rejtélyek közé tartozik, amiket soha nem lehet megfejteni. Miért éppen az a furcsa,
bolondosan hangzó név jutott Volán eszébe? De Gyurkó azonnal rábólintott. Ettől kezdve Farkas Barna
Péternek lett egy negyedik neve, és két napon belül mindenki elfelejtette az előző hármat. Hugó lett. És
nem is bánta.
A nap már eltűnt a hegyek mögött, mire mindennel készen lettünk.
- Hívd a gombásokat! - szóltam Gyurkónak. Ő a szájába dugta az ujját, és az erdei csöndet öt rövid fütty
metszette darabokra.
A gombaszedők egymás után kerültek elő a sűrűből. Melegítőfelsőjük a kezükben, benne a gomba. Egy
halomba öntötték a fűre. Kerep hozta a legtöbbet. Pista csak nézte. Aztán fölvett egyet.
- Megeszed a gombát?
- Meg. Szeretem - válaszolta Bandi, és nem, értette, miért fontoskodik Pista.
- Ezt is megeszed? - bökött rá a kezében tartott gombára.
- Azt is.
- És melyik virágot szereted?
- A szegfűt. Mér?
- Hogy vigyek a sírodra!
- Az a gomba is olyan, mint a többi!
- Olyan. Majdnem. Nézd meg, te okos! - dugta Bandi orra alá. - Vörös a tönkje. Sátángomba.
Kerep megfogta a vita tárgyát. Megnézegette. Aztán nagy ívben hozzácsapta egy fatörzshöz.
- Pukkadj szét! - nyugtázta a gomba tompa puffanását. De ez egy kicsit az „okos" Pistának is szólt.
Átnéztem én is a gombát. A többi vargánya volt.
- Szalonna, hagyma, só, víz, bogrács van - leltározott Hugó.
- És nálam van piros paprika is - egészítettem ki a leltárt.
- Akkor főzök gombapaprikást! - összegezte Hugó.
- Rendben - egyeztem bele én is.
Hamarosan kialakult minden. Ágasfa, tűzrakás, bogrács. Hugó és Volán főztek, a többiek a sátrakban
rendezkedtek. Már az elemlámpákra is szükség volt. Erősen sötétedett. A bográcsból egyre jobb illatok
szálltak.
- Vacsora! - jelentette Hugó.
- De miből és mivel? - érdeklődött Pati. - Se csajka, se kanál, se villa ...
- Se olyan tag, akinek ész is van a sapkája alatt - fejezte be Volán a mondatot. Nagy szeleteket vágott a
kenyérből. Vastagon megrakta gombapörkölttel, és sorba osztotta az éheseknek. Pillanatokon belül
mindenki ült és evett. Én is. Jó volt. A pirított szalonna, hagyma, paprika és gomba íze remekül
keveredett.
- Van még? - dicsérte a szakácsokat Kerep.
- Van - mondta Hugó, és osztott mindenkinek, aki még kért. Evés közben, mikor már csillapult az éhség, és
lassabban őröltek a ragadozó fogak, hallottam Benyó kinyilatkoztatását: - Mögöttünk a sziklánál barlang
van.
- Kicsi? - kérdezte Pati nagy érdeklődéssel.
- A bejárat kicsi. Mikor a gombát szedtem, találtam egy lyukat a szikla alján. Benéztem. Sötét volt benn.
Bemásztam egy kicsit. Benn tágasabb, de visszafordultam, mert nem volt nálam lámpa. A fene tudja, hol a
vége.
Bele kellett avatkoznom.
- Tényleg a fene tudja. Jó, hogy visszafordultál. Még egy elemlámpával sem tanácsos barlangban
mászkálni, és különösen nem egyedül. Érdemes lenne eljönni ide egyszer megfelelő felszereléssel és
megnézni azt a barlangot. De így nem játék. Komoly baj lehet belőle.
A gombára inni kellett. Ittunk is. A forrásból. A gyomrok megteltek. Eldőltünk a tűz körül. Kiadtam az
éjszakára való utasításokat.
- Kerep, csinálj beosztást az éjszakai őrségre. Kettesével, kétórás váltással. A puska az őrségnél lesz.
Nem töltitek előre, és nem lövöldöztök a vakvilágba. Ha valami baj van, csendesen ébresztőt csináltok.
Legelőször engem ébresztetek. Az őrök halkan beszélgessenek, és a tüzet ne hagyják elaludni.
Hűvösödött. Egy-két szúnyog is zizzent. A társaság lassan szedelőzködött. Mosdottak prüszkölve a tó
partján. Aztán eltűntek a sátrakban.
Feküdtem hason. Sátorajtóm nyitva. Az első őrség a tűznél. Gyurkó és Volán. Volán ölében a puska. A fák
közül bagolyhuhogás. Az őrök figyeltek egy darabig, aztán Gyurkó ropogtatni kezdi a gallyakat. Rak a
tűzre. A fény fellobban.
- Egyszer egy olyan lakatot adtak a kezembe, amelyben nincs rugó. Hát az is valami ... - hallom Gyurkó
suttogó hangját. Álmosodom.
- Ha négy hengerrel megy, nem olyan egyszerű a gyújtás sorrendje...- tart leheletnyi halk előadást Volán.
Elaludtam. Mélyen. Nem tudom, meddig.
- Józsi bácsi! - hallok egy izgatott hangot. Hugóét. Közben ráznak. Finoman. Felültem.
- Mi van?
- Baj.
- Micsoda? - érdeklődöm. Közben körülnézek. Világos van. Az órám hatot mutat.
- Eltűntek az őrök.
- Kik?
- Benyó és Kerep. Ők voltak háromtól ötig. Engem kellett volna nekik ébreszteni. Nem ébresztettek. A
puska a tűz mellett. A tűz elaludt.
- Nincsenek a sátrukban?
- Nincsenek.
Kibújok. Csönd van. A többiek még alszanak. Hűvös az erdei reggel.
- Csinálj ébresztőt, a többit majd meglátjuk.
- Ébresztő! - trombitált Hugó harsányan. Kitárta a sátrak ajtaját. A késlekedőket kiráncigálta. Nem
túlságosan finoman. Amikor mind az öten kint pislogtak a reggeli fényben, megszólaltam: - Fiúk! Benyó és
Kerep eltűnt az őrségről.
- Talán elrabolták őket! - vetette közbe Pati, mert élénk a fantáziája.
- Nem hiszem - oszlattam szét a romantikát. - A puska itt maradt. Dulakodásnak semmi nyoma.
- Leléptek? - gondolkodott hangosan Pista.
- Mi a nyavalyának? - kérdezett vissza Gyurkó. - Mind a kettő régi tag. Sose léceltek le sehova.
- Mit vittek magukkal? - gyakorlatiaskodott Gyurkó.
- Körülnéztünk. Pokróc, hátizsák rendben. Minden a helyén. - Nem hiányzik semmi - zárta le a vizsgálatot
Hugó. Csak a két őr meg két elemlámpa.
- Micsoda?! Elemlámpa? - hördült föl Pati. - Az a marha Benyó! A barlang. Az elemlámpa. .. - kotyogott
eléggé összefüggéstelenül, de nagy szenvedéllyel.
Hirtelen nekem is eszembe jutott a barlang.
- De hol a fenében van az a barlang? - érdeklődött Hugó.
- Csak Benyó látta. A nehézség se tudja ... – kedvetlenedett el Gyurkó. - Kereshetjük itt a bozótban egy
darabig.
- Állj! Senki ne mozduljon! - csattant Pista éles hangja. Meg dermedt a társaság. Ő meg odament a kialudt
tűzhöz. Felvette a puskát. A harmat vastagon ült rajta, itt-ott elkenődve.
- A harmat előbb szállt le, mint ők elindultak, mert elkenték rajta. Nyomuknak kell lenni. Elvezet a
barlanghoz.
A puskát a kezembe adta. Bedobtam a sátorba. Pista körülnézett és elindult.
Csak a nyomomba! - utasította a társaságot. Csodálatosképpen mindenki szó nélkül engedelmeskedett.
Kialakult a libasor. Én mentem mögötte. A széttaposott harmat jól mutatta az utat.
Vagy ötven lépés után sziklákhoz értünk. A harmatszéttaposás véget ért az egyik kiugrónál. Alatta lyuk.
Vagy hetven centi széles, egy méter magas.
- Itt a lik - összegezte a nyomozás eredményét Pista.
- Benyó! Kerep! - üvöltötte be a keskeny, sötét résen Hugó. Figyeltünk. Semmi válasz.
- Fütyülj be - indítványozta Pati Gyurkónak.
Gyurkó a szájába dugta a kisujját. Öt harsány rövid fütty hangzott fel. Majd a dobhártyám ment szét.
Választ azonban csak a szomszéd hegyoldal adott. Visszadobta mind az ötöt. A „lik" süket volt, mint az
ágyú.
- Talán nem is itt vannak - tamáskodott Gyurkó.
- De. Itt van a nyom vége. Másfelé nem vezet - mondta ki vitathatatlan tényként Pista.
- Akkor menjünk be értük! - heveskedett Volán.
- Hülye! - szögezte le Pati. - Te is benn akarsz ragadni?
- Bemegyünk! - döntöttem el a vitát. - Nem hagyhatjuk őket. De nem ilyen bolond módon megyünk. Üljünk
le egy percre! Letelepedtünk a szikla előtt.
- Hány elemlámpánk maradt?
- Öt - közölte Gyurkó.
- Szükség lesz rá! Gyurkó és Pati, visszamentek a táborba. Pati idehozza az öt lámpát. Azután ott maradtok
őrségben. Most fél hét. Ha fél tizig nem jönnénk vissza, egyiktek lemegy a faluba, és jelenti a rendőrségen,
hogy mi történt. Idevezeti a rendőröket. A másik tüzet gyújt, és nedves lombbal füstöl, hogy biztosan
idetaláljanak. A többiek velem jönnek. Van egy-két szabály. Egyszerre csak egy lámpa ég. Takarékoskodni
kell. Senki el nem marad, nem előz. Együtt maradunk két lépés távolságra egymástól. Ha mászni kell föl
vagy le, mindig három végtaggal vagy biztos helyen, a negyedikkel keresed a továbbjutást. Értettétek?
- Értettük!
- Induljatok a lámpákért!
Elmentek, jöttek, hozták.
- Csináljátok, ahogy mondtam! - szóltam Patinak és Gyurkónak, és elindultam a bejárat felé. A szemükön
látszott, hogy félnek, de azért szívesebben jönnének velünk.
Az elemlámpákat szétosztottam.
- Én világítok, más nem! - adtam ki az ukázt, és benyomakodtam a „likba".
Mögöttem kialakult a sor. Pista, Volán, Hugó volt a sorrend. A hátulról vetődő fény még világított egy
keveset az agyagos földre. Néhány lépés után megszűnt. Megszűnt, mert a barlang szűkült és kanyarodott.
Megálltam.
- Van nálatok valamilyen írószerszám?
- Nálam van ceruza! - szólt Hugó.
- Nekem piros van - kontrázott Volán.
- Jó. Ha szólok, írsz egy keresztet jobb kéz felől a kőre fejmagasságban. A szárára nyilat teszel, amelyik
arra mutat, amerről jöttünk. Érted?
- Értem.
Továbbmentünk. A sima agyagpadló kezdett egyenetlen, köves lenni, és lejtett veszettül. Meg csúszott is,
mert vizes volt. Az üreg kiszélesedett. Lassabban mentem, mert a talaj most már törmelék kő volt. Meg-
megbillent a lábunk alatt. A barlang megint összeszűkült, alacsonyodott. Előbb lehajolva mentünk, aztán
kúszva. Egyre hűvösebb lett. Mind mélyebbre ereszkedtünk. Később megint felállhattunk. Terembe értünk.
Megálltam. A lámpát fölfelé tartva, csak sejteni lehetett a terem tetejét. Vagy tíz méter hosszú és feleannyi
széles lehetett. Majdnem téglalap alakú. Mintha kifaragták volna. Csak a padlóján hevert mindenféle
formájú és nagyságú kődarab összevissza.
- Tégy jelet a bejáraton! - utasítottam Volánt. Ő visszalépett, meggyújtotta a lámpáját, és szabályosan
odapingálta piros jelünket a sárga sziklára, amelyik mellett bejöttünk a terembe.
- Fütyülj, Volán!
Fütty. Visító visszhang, azután süket csönd.
- Messze lehetnek... - vélekedett Hugó. - A fene egye meg a hülye fejüket! - szidta őket, de némi
elismeréssel, ami azért a hősöknek jár.
- Mi a nehézség?! - kiáltott föl most hirtelen Volán.
Az elemlámpa lényében táncoló alakok tűntek föl. A szemközti falon torz árnyékok ugráltak. Surrogó nesz
hallatszott. Elszabadult az alvilág. Dermedten álltak hős fiaim, míg Pista észhez nem tért.
- Denevérek. Ne rezeljetek be! - De azért az ő hangja is remegett egy kicsit.
Az alvilági árnyak eltűntek.
- Járjuk körül a termet! Nézzük meg, hány út vezet tovább - javasoltam.
Körülmentünk lassan, botladozva, sziklákat kerülgetve. Minden lehetőséget számba vettünk.
- Azon nem mehettek, mert nagyon magasan van - mutatott Hugó egy lyukra, amelyik vagy négy méterre a
fejünk fölött ásítozott, sima sziklafal tetején.
- Azon se, mert visszafelé vezet - vélekedett a megjelölt bejáratunk melletti sötét nyilásról Pista.
- Ha továbbmentek, csak azon az alacsony ürgelyukon bújhattak át - mutatott a szemközti fal alján
szerénykedő hasadékra Volán.
- Igaz. Menjünk azon - egyeztem bele. - Tégy jelet!
Hétrét görnyedve másztam egy darabig. A hős mentők utánam. Vagy tizpercnyi furakodás, mászás, hason
csúszás után tágasabb rész következett. Felegyenesedhettem. Bevártam a fiúkat. Körülvilágítottam. A
lámpa fénycsóvája dermedten állt meg.
- Hááá ... a halál !! - kiáltott eszelősen Volán. És úgy is festett. Nem Volán, hanem amit láttunk.
Három méterre tőlünk egy sziklasarokban csontváz hevert a köveken. Koponyája a szemközti falnak
támaszkodva, egyenesen a képünkbe vigyorgott. Fekete szemgödre, szájürege élesen vált el a fehér
csontoktól.
- Nem halál, csak csontváz! - szögezte le Pista, bár a hangja citerázott egy kissé.
- Kicsit is ritkán ijedek meg, de most nagyon! - vallotta be Hugó.
- Biztosan ez is olyan marha volt, mint Benyóék. Bejött ide, és eltévedt. Itt halt éhen - mondta a kéretlen
halotti beszédet Pista.
Eltöprengtem. Ha Kerep és díszes társa eddig eljöttek, a csontváz biztosan visszafordította őket.
- Innen biztosan visszafordultak - mondta ki a gondolatomat Hugó.
- Azért is, mert nincs tovább út - zárta a gondolatsort Pista. Neki volt igaza. Az elemlámpa - bárhogy
kutattunk - nem mutatott további utat. Visszafordultunk mi is a vigyorgó csontváztól.
Visszakúsztunk a teremig. Keserves volt. Nem a terem, a kúszás. Hugó a könyökét verte be a sziklába,
Volán a fejét. Csak úgy kondult. A feje.
- Ezt még leverem rajtuk, csak találjuk meg őket! - fogadkozott.
- Ha visszajöttek ide, akkor kifelé igyekeztek - állapította meg Pista -, de nem találtak ki. Itt kellett
eltévedni ezeknek a hülyéknek. Akkor pedig csak erre mehettek - és mutatta. - Ez a folyosó itt van a mi
bejáratunk mellett. Biztosan elfelejtették, melyiken jöttek be.
Az órámra néztem. Egy órája már elmúlt, hogy bejöttünk. Igyekeznünk kell, nehogy a kint maradottak
idecsődítsék a rendőröket.
- Nem látok rendesen - szólt Hugó.
- Nem ám, mert gyönge már a lámpa - világosította föl Volán.
Tényleg. Most vettem észre, hogy a kezemben tartott lámpa fénye egyre gyöngébb. Már csak pislog.
- Adjatok másikat!
Pista a kezembe nyomott egyet.
- Na, ez se tart sokáig! - vélekedtem a sárgán világító szerszámról. - Nem baj, van még másik három.
Igyekezzünk! - És elindultam a folyosón, amelyik a teremnek azon a részén volt, ahol a bejárat.
Kényelmesen mentünk vagy ötven métert. Sima az alja, tágas a folyosó. Aztán elágazás kétfelé. A bal
oldali kicsit lefelé megy, a jobb enyhén felfelé.
- Na, most merre? - töprengett Volán. – Fütyülj!
Sivító öt jel. Visszhang innen is, onnan is. Aztán mintha ismétlődnék.
- Még egyszer! - adom az utasítást.
Még fültépőbb öt fütty. A visszhangok után megint mintha halk választ hallanék. Vagy csak képzelem? -
Maradjatok mozdulatlanok!
Visszafojtjuk a lélegzetet is. Ismét hallatszik az öt elmosódott, gyönge fütty.
- Ez már nem lehet visszhang, ezek ők! - lelkendezett Hugó.
- Igen, de hol a ménkűben vannak? A füttyről nem lehet tudni. Nincs iránya ezek közt a rohadt kövek közt.
- Csak a két út valamelyikén lehetnek. Most már nem lesz nehéz megtalálni őket. Tégy jelet az
elágazáshoz! Ide a harmadik lámpát, mert már ennek is végei Induljunk a jobb oldalin. Volán! Percenként
fütyülj.
Alig mentünk húsz métert, majdnem baj történt. A tetőről víz csöpögött, az agyag csúszós volt.
- Állj! - dermedtem meg hirtelen. A fiúk nehezen fékezték meg a menet lendületét.
Előttem faltól falig fekete üreg ásítozott. Fölvettem egy ökölnyi követ a sziklafal aljáról. Bedobtam a
gödörbe. Számoltam.
- Egy, kettő ... kilenc ... tizenegy, tizenkettő ... - csobbanás ... - lent biztosan víz van.
- A rosseb ... - morgott Pista - ha ebbe beleesz a fene bennünket!
Világítok tovább. Az üreg túlsó partja legalább három méterre van. Fordulhatunk vissza, erre nem
mehettek.
- Az elágazáshoz! Irány a bal oldali járat! Tégy jelet!
Megyünk. Lejt a folyosó, és szűkül. Valahonnan messziről fütty. Volán már utasítás nélkül válaszol. Szűk
részen kúszunk át. Fütty közelebbről. Válasz. Az út erősen lejt, kanyarodik. Volán jelet tesz a falra.
Hirtelen egészen közelről hangzik a fütty. Volán már nem is válaszol. A zseblámpa fénye két elárvult
alakra vetődik. Kerep ül egy sziklán, hátát a falnak veti. Benyó fekszik a köveken. Feje Kerep lábán.
- Hát itt vagytok, baromfiak? - érdeklődik nyájasan Pista.
- Itt - felel vissza szelíden Kerep, aki tegnap még a „kismajom" miatt pofozkodott, és most a „baromfit"
sem bánja.
- Puha? - mutat a Benyó alatt ékeskedő éles kövekre Volán.
- Hülye!
- Hülye lehet, de ahogy én nézem, kemény!
- Nem a kő, hanem te - mordul vissza Benyó.
- Igen, én kemény vagyok - értetlenkedik Volán.
- Ne nyaggassátok - kéri szokatlanul szerényen Kerep. - Kificamodott a lába. Tovább akartam vinni, de
akkor elejtettem az elemlámpát. Összetört. A másik már kimerült. Nem tudtunk továbbmenni.
- Még szerencse, hogy nem próbáltátok! Talán már nem élnétek. Sötétben lezuhantatok volna valahol. -
Mér arró! jöttetek? - mutat útirányunk felé Kerep.
- Mert arról lehet bejönni - magyarázta Volán. - Amarról csak akkor jöhettünk volna, ha előbb lyukat
fúrunk a hegy belsejébe.
- Esküdni mertem volna, hogy fordítva van! A gyöngyharmat hasogassa szét ezt a rohadt csapdát!
- Várjon a gyöngyharmat, amíg kimegyünk! - vélte Hugó.
- Indulnunk kell! Ez a lámpa is gyöngül már. Van még másfél óránk a háromból, és két jó lámpánk. Hugó,
segíts ennek a féllábú hősnek - intettem Benyó felé. - Aztán igyekezzünk!
Igyekszünk. Benyó karja Hugó vállán. Inkább lóg rajta, mint megy. Figyeljük a jeleket. A nagy teremben
jobbra. A bejárati jel világosan látszik.
- Itt keveredtetek el, dinnyék ... - morog Pista.
Most már nem lehet az utat eltéveszteni. Lassú, de biztos menet. Egy kanyar után derengő fény. Két perc
múlva kint pislogott az egész társaság, sötéthez szokott szemmel az éles fényben.
Gyurkó és Pati szaladtak felénk a táborból. Vigyorogtak Benyó és Kerep láttán.
- Felezünk? - vallatta Gyurkó Benyót.
- Mit?
- Hát a kincset! - és hahotázott.
- Nekem is arról beszélt - avatkozott bele Kerep -, azért mentem vele.
- Igenis - erősködött Benyó -, olvastam, hogy a barlangban kincs szok lenni.
- Attól sántultál le - mérgeskedett Kerep -, és attól röhög majd rajtunk az egész átkozott banda.
- Ha ez a maflapék az este nem szól a barlangról, nem tudtuk volna, hova lettetek. Nem tudtunk volna
utánatok menni. Kerep most kapott észbe.
- Köszönjük ...
- Ne köszöngessetek. Egy: biztos vagyok benne, hogy ti is segíttek, ha mi bajba kerülünk. Kettő: máskor ne
hagyjátok el az őrhelyeteket. Három: ne csináljatok ilyen marhaságot! Most pedig mutasd, Benyó, a lábad!
Nem volt ficam, csak egy alapos rándulás. Gézzel befásliztam szilárdan. Gyurkó vágott egy erős botot.
Azzal besántikált a táborba. Ott Pati lépett működésbe. Szétkotorta a feltűnően nagyra nőtt hamu- és
parázshalmot. Egymás után szedte ki a pirosra sült krumplikat, és mindenkinek nyomott a markába két-
három forró csemegét.
- Fölszúrtam mindet, és szalonnát is tettem bele! - büszkélkedett.
- Illata van! - ismerte el Volán.
Ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy rettenetesen éhes vagyok. De másra is.
- Pati! Honnan van ez a krumpli?
- Útközben szedtem!
- Fáról az erdőben?
- Nem, a földről. - Ebben a pillanatban észbe kapott, de nem jött zavarba. - Szedett föld volt. Ezt
elhagyták rajta. Böngésztem.
Inkább hittem neki, mint hogy ne egyek a hamuban sült forró szalonnás krumpliból, ami a barlang hidege
után különösen jólesett.
 V. fejezet
Az állatsereglettől nem mindenki ijed meg. Nincs olyan sok dinnye, ami kevés ne lenne, de a testvéri
szeretet sem kutya

- Petegszopápa lenni skandalum! - rohant ki az ápoló néni a folyosóra hajnalban és hálóingben. Ősz
hajában papírtekercsek. A szemében rémület és felháborodás. A néni valahonnan Ausztriából került
hozzánk több évtizeddel ezelőtt. A magyar nyelvet ékes bécsi tájszólással beszélte még most is.
- Van bent cicuka, kutyuka, egér, kakaska! óriás vircsaft minálunk! Nem merek pemenni.
- Tessék megnyugodni - mondta Béla bácsi, az ügyeletes nevelő, mikor éppen odaértem. - Majd mi
megnézzük azt az állatkertet.
Benyitottunk a betegszobába. Egyetlen lakója volt. Új gyerek. Néhány napja került hozzánk, eléggé gyatra
állapotban. Másnap ágynak dőlt magas lázzal.
- Tüdőgyulladás! - állapította meg doktor bácsink gondterhelten. - Vigyázni kell vele. A fiú elég gyenge.
Rosszul táplált.
Előkerült az injekciós tű, a receptblokk. Majd néhány utasítás következett az ápolásra, étrendre
vonatkozóan. A doktor bácsi (vagyis Böki, ami az oltásaira vonatkozott) eljött másnap és harmadnap is. A
láz lassan csökkent, a legény lassan gyógyult. Ott feküdt most is a takaró alatt sápadt, ártatlan képpel.
Rajta kívül egyetlen élőlény sem leledzett a betegszobában. Az ápoló néni papucsában ágaskodva
leskelődött teljes borzasságában a hátunk mögül.
- Muuu ... - bődült el mellettem Béla bácsi olyan borjúbőgést produkálva, hogy a budaörsi tehenek
biztosan válaszoltak rá. A hatás nagy volt és kettős. Az ápoló néni ijedten sarkon perdült. Csattogó
papucsokkal rohant az irodáig. Beugrott az ajtón, és magára zárta. Kétszer.
A másik hatás az ágy felől mutatkozott.
- Kot-kot ... kot-kot-kot ... - hangzott a csibéit hívogató kotlós kotyogása. A következő pillanatban a csibe
válaszolt is rá. Ugyanonnan a takaró alól. Élethűen.
- Látom, jobban vagy - állapítottam meg, hogy én is tegyek az ügyben valamit.
- Mit érzel? - érdeklődött Béla bácsi. - Éhes vagyok, és szeretnék felkelni. - Mit ennél?
- Zsíros kenyeret vagy sült kolbászt tojással.
- A gyógyulás rohamos! - összegezte a tapasztalatokat Béla bácsi. - Az ételre vonatkozóan majd
intézkedünk, de a fölkeléssel még ne ugrálj!
- Beküldünk majd hozzád egy-két srácot, hogy ne unatkozz. De az ápoló nénit ne ijesztgesd!
Ezzel befejeztük a beteglátogatást.
- Mi történt? - kérdezte Cirkli a folyosón.
- Miért?
- Mert az ápoló néni úgy száguldott el mellettem, mint az ügyeletes bányarém.
- Nem történt semmi különös, csak az új fiú helyettesitett egy kisebbfajta állatseregletet. Az ápoló néniről
pedig ne beszélj tiszteletlenül. Te is lehetsz még beteg, és te sem szereted a ricinust. Délután pedig
látogassátok meg Patival az új tagot a betegszobában. Felfordulás és tűzvész ne legyen!
Az új srác hamarosan kikerült a betegszobából. Nemsokára köztudott lett, hogy kiváló szinész, jól szaval,
és örökösen valami vidám marhaságon jár az esze. A keresztségben a megtisztelő Bohóc nevet kapta.
Büszke is volt rá.
A szeptember makacsul ballagott az október felé. Az iskola működött. A tanítványok nehezen. A tanárok
panaszkodtak. A srácok is. Az eső esett napokon keresztül. Az udvar szomorúan ázott. Éppen ideje volt,
hogy Tóth Jóska bácsi és Béla bácsi akcióba lépjen. Azt is tették.
Délutáni tanulási idő volt, amikor bejöttek a tanulóba.
- Tekintetes fiókák! - kezdte a szózatot Béla bácsi. - Rádiós és repülőmodellező szakkört indítunk. A
rádiósok detektoros készüléket építenek. Sokat. Lehetőleg minden ágyhoz egyet. Tavaszra pedig
rókavadász-felszerelést. Anyag, szerszám már van. A repülőmodellezők versenygépeket építenek a tavaszi
versenyekre. Ahhoz is megvan minden anyag. Ezenkívül barkácsolni is lehet.
- További utasítások levélben! - tette le a két borítékot Tóth Józsi bácsi az asztalra. Ezzel kivonultak.
- Bontsa föl! - hozta hozzám a borítékot Benyó.
- Nem nekem szól - utasítottam vissza. - Más levelét én nem szoktam elolvasni.
- Akkor az ügyeletes! - döntötte el a nehéz kérdést. Odavitte a két levelet Kerepnek. Ő felbontotta.
Mindkettőt. De nem lett okosabb. Sőt.
- A rosseb! - mondta nem minden indulat nélkül. Fogta a két levelet. Kiballagott a táblához, krétát
ragadott, és felírta a következőket:
FAYRAN LÜÉOVNJF!
Szomorúan letette a krétát. Nézte a táblát. A banda is.
- Ez négerül van! - állapította meg Cirkli.
- Nem, mert titkosírásul! - vitatkozott Gyurkó.
- Aha! - helyeselt Volán.
- Akkor meg is lehet fejteni - vélte Hugó, és ezzel nem mindennapi éleselméjűséget tanúsított.
- Hát fejtsd! - utasította Kerep.
- Én ugyan nem! - szabadkozott az okos.
- Hát akkor ki a nehézség?! - heveskedett Kerep.
- Talán én ... - szerénykedett elő Pati. - Nincs a levélben valamilyen szám?
- De van. Egy hatos. Itt a sarkában - bökött rá az egyik levélre Kerep.
- Akkor jó - állapította meg Pati.
- Jó a nyavalyát - nyilatkozott Zsíros Jóska. - Ebből a hatosból még semmi se jön ki. Lehet, hogy ez a
hatodik levél, amit írtak.
- Mér írtak volna hatot, mikor csak négy csoport van? - vetette ellen Volán. És igaza volt. A hatos szám
lett a levél kulcsa. Pati fölírta a táblára a kisábécét. Alája hat betűvel odébb újból elkezdte, és végigírta.
Majd az alsó soron szaladt az ujja, és a fölötte levő betűket írta a hottentotta szöveg rendjében: KEDVES
PAJTÁSOK!
- Nem négerül van ... - gyakorolt önkritikát Cirkli.
Mindezek után kibontakozott a nagyon magyarul írt szöveg. Tudtára adta minden ifjú honpolgárnak, aki
szakkörbe szándékozott menni, hogy a menésnek feltételei vannak. Nem is könnyűek. Jelentkezhettek a
közepesnél jobb tanulók minden további feltétel nélkül. Jelentkezhettek a közepes és gyengébb tanulók, ha
valamelyik jobb tanuló vállalta a segítésüket. Egy jó tanuló többet is vállalhatott. Két hét a határidő.
Addig bizonyítani is kell az iskolában.
Mikor mindez kiderült, pillanatok alatt röpgyűléssé alakult a társaság.
- Én rádiót építek - lelkesedett Gyurkó.
- Neked könnyű! Te négyes vagy mindenből!
- Az úthenger menjen a tyúkszemedre, ha nem vállalsz engem! - ajánlkozott csoporttársnak Holba Jenő. -
Vállallak!
- Engem is... - kérte Benyó Feri. - Jó! - engedékenykedett Gyurkó.
Pista Pacihoz húzódott többekkel együtt. Volánnak is kialakult a társasága. Végül is öt csoportra oszlottak,
az öt legerősebb tanuló körül.
Az eredmény megrázó volt. Két hét múlva mindenki fúrt-faragott, ragasztott, tekercselt szabad idejében. A
műhelyben nem volt egy talpalatnyi szabad hely esős időben. A legmegrázóbb azonban Tóth Jóska bácsi
új neve volt. Ő ugyanis hosszúra nőtt és vékony volt. Akaratlanul is nevet adott magának, amikor a
modellezőléceket méregette milliméterre.
- Jön az Ötszörötös - súgta a folyosón Ürge, mikor meglátta a hosszában túlméretezett, de széltében
elspórolt nevelőt. Ez a név rettenetesen illett rá.
- Miért Ötszörötös?! - dörrentem rá műharaggal.
- Mert az ötször ötös modell-léc vékony is, hosszú is, szálkás is - válaszolta ijedten.
Igaza volt. Tóth Józsi bácsi nem szeretett borotválkozni.
Ne vágjunk azonban a nevek és események elébe. A szakköri titkosírás megfejtése utáni napon ragyogó
idő volt. Megszokott füvünkön ültem a kapu mögött. Valami életbe vágóan fontos dolgot beszéltünk meg
éppen. Talán Zsíros Jóska legutóbbi bunyóját vagy Pati legutóbbi olvasmányát. Közben azt vettem észre,
hogy ebben az ebéd utáni nyüzsgésben Pista egyedül áll az udvar sarkában. Pedig már jó haverságba
került Patival, Volánnal. Zsíros Jóska és Cirkli is barátjának számított. Most azonban gyanúsan egyedül
volt.
Állt egy darabig lehajtott fejjel. Aztán körülnézett laposan. Majd egy villámgyors mozdulat következett a
kerítés tetejére, és Talán Pista eltűnt. A fiúk észre sem vették. Én viszont megkeseredtem. Már több mint
két hete itt volt nálunk. Kezdett feloldódni. Jól érezte magát. Miért ment el?
- Kerep! - hívtam magamhoz rablóbandám elismert és tekintélyes vezetőjét.
- Tessék - lépett hozzám focikergetéstől pirosan.
- Történt valami Pistával?
- Semmi.
- Egyáltalán semmi? Se ma, se tegnap?
- Tegnap Gyurkóval összeverekedett. De kemény srác. Gyurkó se nagyon bírt vele, pedig jóval vastagabb
nála.
- Miért verekedtek?
- Összevesztek valamin. Pista szidta Gyurkó anyját. Az meg akkora pofont adott neki, mint egy télikabát.
Aztán összekapaszkodtak és birkóztak. De nem nagyon bírtak egymással.
- Hol történt?
- Este a hálóban.
- Tarthatnál nagyobb rendet is!
- Igen, de minek? - szemtelenkedett vissza.
- Hogy a vasárnapi kimenődet ne fenyegesse veszély. Elmehetsz!
Ez hát nem sikerült, könyveltem el bánatosan. Kár ... Kedvetlenül néztem a vidáman száguldozó népeket.
Még Holba Jenő bravúros csavart gólja se tudott lelkesíteni.
Így telt el vagy húsz perc. Fölálltam. Indultam az irodába. Jelentenem kell a szökést. Három lépést sem
tettem, amikor a kerítés tetején megjelent három dinnye. Kettő zöld, közte egy borzas fekete. A fekete Pista
szoros tartozéka volt. A feje. A másik kettő volt a nagyobb.
Számoltam. Öt percre van tőlünk a piac. Pista húsz perce ment el. Öt perc vissza. Nem rossz teljesítmény,
tíz perc alatt két ilyen hatalmas dinnyét elcsenni.
Figyeltem, mi lesz.
- Sssz . . . - sziszegte be a borzas a kerítés tetején. Benyó, Cirkli és Zsíros Jóska már ott is termett. A két
nagy dinnye a kezükbe pottyant. Vártam, hogy Pista bejön. Nem jött. Eltűnt. Előbb azonban valamit
mondott Benyóéknak.
Most már nem megyek sehova - határoztam el. - Várom a fejleményeket. Láttam, hogy a két dinnye eltűnt
az udvar sarkában.
Újabb hosszú tizenöt perc telt el. Ismét feltűnt a borzas és vele együtt másik két dinnye. Már várták.
Határozottan tehetséges - könyveltem el. - Harmincöt perc alatt négy nagy dinnye! Nem kis teljesítmény.
A fekete fej ismét eltűnt. Most már az előbbinél is kevesebbet kellett várnom. Megjelent Pista a kerítésen
egy, az előbbieknél kisebb dinnyével. Becsúszott, mint a gyík. Ment az udvar sarkába. Ott már gyülekezett
az egész banda.
Kerep bicskát szedett elő. A négy nagy görögöt fölszeletelte és osztott. Mindenki kapott belőle, csak
Gyurkó nem. Nem azért, mert nem jutott volna neki, hanem mert nem állt oda az osztáshoz.
Hátat fordítottam. Fölmentem az épület folyosójára. Az ablakon át lestem. Onnan nem láthattak.
Pista elégedetten nézte a csemegéző bandát, hóna alatt a kis dinnyével, amit nyilván saját prémiumának
tekintett. Aztán észrevette az oldalt álló Gyurkót, aki elnézett a fejek fölött. Úgy tett, mint aki észre sem
vette, hogy a többiek a Pista által rövid úton szerzett csemegét élvezik.
Az ördögfióka kivette hóna alól a kis dinnyét. Fölemelt térdéhez ütötte erélyesen. A dinnye kettévált. Felét
Gyurkónak nyújtotta. A nagyobbik felét.
- Nem haragszok, te se haragudj!
Gyurkó elfogadta.
- Klassz srác vagy! Többet nem verekszünk.
Enni kezdtek. Bementem az irodába, az igazgatóhoz.
- Kérlek, adass holnap ebéd után gyümölcsöt a fickóknak.
- Kapnak gyümölcsöt eleget.
- De holnap nekem fontos. Ha lehet, dinnyét.
- Miért ne lehetne? Szólok a konyhafőnöknek. Ez valami trükk?
- Igen, szükségem van rá.
- Rendben.
- Kösz!
Mire kimentem az udvarra, a dinnyehéj is eltűnt. Ők tudták, hova.
Ártatlan gyermekecskék játszadoztak édesdeden az udvaron. Ha érdeklődöm, talán ilyen választ kapok:
„Dinnye? Ja, az valamilyen főzelék vagy gyümölcs? Olyan apró, piros, és fán terem. Ugye?"
Ismertem már őket, hát inkább nem kérdeztem semmit. Összeszedtem a népemet, és indultunk a tanulóba.
Szokatlanul szorgalmas munka kezdődött. Gyurkó, Pati és Volán lázasan segítették a gyengébb legényeket.
Bohóc kijavította Zsíros Jóska nyelvtanfeladatát, és leíratta vele még egyszer. Jóska pedig -
csodálatosképpen - nem veszekedett, nem lázadozott. Másolt. Az egész banda a jámbor szorgoskodók
seregét játszotta. Közben tényleg tanult is.
„Azért sem dicsérlek meg benneteket, disznók!" morogtam magamban. Úgy tettem, mintha nem venném
észre rettenetes igyekezetüket.
Másnap derült ki, hogy valami eredmény mégis volt. Osztályfőnökük, Gyöngyi néni fogott el délben a
folyosón.
- Megbabonázta ezeket a sárkányfiakat?
- Én nem. Miért?
- Ma minden tanár minden órán dicsérte őket. Nem csináltak semmi marhaságot. Mintaszerű rend és
fegyelem volt egész délelőtt. A legrosszabb felelet Benyó hármasa volt nyelvtanból. A többi mind négyes-
ötös. Mi az ördög történt ezekkel? Betegek?
- Á, dehogy! Csak tegnap sok vitamint fogyasztottak.
Gyöngyi néni úgy nézett rám, mint aki azt gondolja: „Ez is meghibbant, a csoportjával együtt."
Gyorsan elköszönt tőlem, és nagyon bizonytalan érzésekkel távozott.
Én pedig ebédelni vittem ezt a mintaosztályt. Mire hozzájuk értem, sorban álltak. Mindenkinek ragyogott a
keze a tisztaságtól és a képe a büszkeségtől. Várták, mit szólok. Végignéztem rajtuk.
- Indulhattok!
Lehervadtan elindultak. A folyosón Bohóc odapusmogott Kerepnek:
- Figyeld meg, hogy észrevette a tegnapi dinnyét. Azért nem veszi észre most, milyen rendesek vagyunk. A
fene egye meg ezt az egészet!
Az ebéd tükerleves volt (karalábéleves), betonfőzelék (sárgaborsó) robbantott kéménnyel (aprított füstölt
hús). Amikor befejezték az evést, várták, hogy egészségükre kívánjam. Még nem kívántam. Mariska néni,
a szakácsnő szólt ki a tálalóból: - Jöjjenek az ügyeletesek!
Mentek. Azután megjelentek ismét. Nagy tálcákon hatalmas szeletekben görögdinnyét vittek az
asztalokhoz. Szétosztották. Ezt a tényt mindenütt osztatlan lelkesedés nyugtázta. Csak az én rablóbandám
öröme nem volt olyan harsány. Megenni persze ők is megették, aztán kimentünk az udvarra. Leültünk a
sarokban a fűre, ahogy szoktunk.
- Ma délelőtt senkire nem szóltak rá az iskolában. Senki nem kapott büntetést - jelentette Kerep. Ő volt a
fegyelmi ügyek intézője. Néha csattanósan. Most várta a dicséretet.
- Tudom. Helyes - volt a szűkszavú válasz.
- Öt ötös, kilenc négyes, egy hármas felelet! - dicsekedett Pati, mert a tanulmányi ügyekért ő volt felelős.
Most büszke volt, hogy ilyent jelenthet, de egy kicsit bizonytalan is.
- Tudom. Jól van - nyugtáztam ezt is szokatlanul röviden. Aztán csak úgy mellékesen odaszóltam Pistának:
- Ma is kimégy?
Villámgyorsan válaszolt:
- Mi a francnak mennék ki? Kaptunk dinnyét!
De már észbe is kapott, hogy elszólta magát. Rám kapta a tekintetét.
- Maga látta?
Felbuzgott bennem a műharag.
- Nem! Nem láttam! Süket vagyok, vak vagyok, és amellett talán hülye is! Észre sem vettem, mert ha
észreveszem, meg kell hogy büntesselek! Meg ezt a többi ütődött dinnyeevőt is!
- Odakinn ilyenkor ütni szoktak. Maga meg nem is szólt.
- Miért üsselek? Magad tudod, hogy mit csinálsz! A tisztelt társaság is maga tudja. Abban viszont igazatok
volt, hogy kevés gyümölcsöt kaptatok mostanában. Megbeszéltem az igazgató bácsival. Ezentúl több lesz.
Most pedig menjetek! Játék van négyig! Ne üljetek itt, mint egy elhibázott szoborcsoport.
Elkullogtak. A játék nem nagy kedvvel folyt. A tanulási idő is eltelt valahogy. Igaz, a fegyelem tökéletes
volt, de hiányzott a banda nyüzsgő hangulata.
Este magukra hagytam őket a hálóban. Egy ideig vitatkoztak valamin. Majd elcsendesedtek. Kinyílt az
ajtó. Kerep, Volán és Pista jöttek. Megálltak előttem, mint három hálóinges, félbehagyott kísértet.
- Gyöjjön be, szeretnénk valamit mondani - kért Pista.
- Menjünk! - egyeztem bele. Pokolian kiváncsi voltam, mit sütöttek ki.
Bent mindenki az ágyán kuporgott. Pista elém állt.
- Azt határoztuk, hogy ne haragudjon ránk. Meg hogy én mondjam meg ...
Vártam. Tudtam, hogy nincs még vége. Nem is volt.
- Meg azt, hogy engedje meg, hogy úgy szólítsuk: Józsi bátyám! Mer maga nekünk olyan!
Megengedtem ...
 VI. fejezet
Egy lakaton nem múlik semmi, a divatbemutatóval egybekötött vadászat sem. A nagyvad pedig holta
után is nagy, ennek következtében unalmas az október
Az október, mint egy nedves csiga, lassan igyekezett a november felé. A műhelyben nagy volt a forgalom
szabad időben. Készültek a csodálatos repülőgépek és rádiók. Makacs zárak és kilincsek váltak
engedelmessé. Megjavult a rossz diavetítő, és összeragadtak a szétesett székek.
Az iskolai munka is jobban ment, mint szeptemberben. A csoportok működtek.
Mindennek volt már felelőse, és mindenki felelős volt valamiért.
Csak az esték lettek egyre hosszabbak. Most azonban még nem este volt, hanem délután.
- A fene egye meg! Otthon hagytam az összes kulcsomat! - szidta feledékenységét Tóth Jóska bácsi a
műhely közepén állva. - Most nem tudjuk a szerszámos szekrényt kinyitni. Ha dolgozni akarunk, mehetek
haza a kulcsaimért. Félóra oda, félóra vissza!
- Talán nem kell - vigasztaltam.
- Akkor ma nem lesz munka - kesergett.
- Talán lesz - erősködtem.
- Ezen olyan kétnyelves kulcsú lakat van - mutatott a szekrényre. - Ezt csak a saját kulcsával lehet kinyitni.
- Talán igen, talán nem - tamáskodtam egy kicsit. Aztán kiszóltam az udvarra: - Gyurkó! Gyere csak!
Gyurkó belihegett a csatakos udvarról a műhelybe.
- Légy szíves, nyisd ki azt a szekrényt! - mutattam a szekrényre, amelyiken ökölnyi lakat fityegett.
Gyurkó állt és várt egy darabig: adok hozzá kulcsot vagy nem? Nem adtam. Beszélgetni kezdtem Tóth
Jóska bácsival.
Felcsillant Gyurkó kék szeme. Végre! Ez neki való feladat. A satupadhoz ment. Keresett egy megfelelő
szeget. Fél szemét behunyva vizsgálta egyszer a lakatot, egyszer a szerszámnakvalót. Aztán a satuhoz
lépett. A szeget befogta óvatosan, de erősen. Lehajolt. Fadarabot vett föl a földről. Két kézre fogva
nyomta a szeghez, míg az meg nem hajlott az általa kívánt mértékben. Amikor a görbületével elégedett
volt, kivette a remekművet a satuból. A szekrényhez lépett vele.
Beszélgetést tettetve figyeltük, mit csinál. Az elkészített görbe szerszámot a lakatba dugta. Hozzáhajolt fél
füllel, mint orvos a beteg hátához. Finom mozdulatokkal mozgatta a szeget a lakatban. Közben feszülten
figyelte az apró kattanásokat.
Nem telhetett el több egy percnél. Halk csattanás. Gyurkó húz egyet a lakaton, majd fordit. Leemeli a
pántról, és nyitva a kezembe adja.
Tessék majd szólni, ha be kell zárni - mondta megdicsőült képpel. Szeplői megnőttek és virítottak orra
körül a boldogságtól. Aztán szerényen megjegyezte: - Ennek rugója van! - A lakatra bökött. - Nem nagy
vicc kinyitni. Hallja az ember, mi történik benne.
- Te hallod, én nem - állapitotta meg szerényen Tóth Józsi bácsi. - Ítéletnapig se nyitottam volna ki. Hol
tanultad?
Gyurkó arca megdermedt. A szeplők kicsik lettek, a kék szemek, mint a jég. A szája összepréselődött.
Tóth Jóska bácsi hirtelen észbe kapott.
- Értem. Ne haragudj! Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit! Azt azonban el kell ismernem, hogy
félelmetesen tehetséges vagy!
- A lakatot majd csukja vissza maga! - mondta Gyurkó nem kis gúnnyal a hangjában.
Merev lépésekkel kiment a műhelyből. Más is történt ezen a délutánon.
- Pista! Menj a kapuhoz, látogatóid vannak! - hallottam Kerep hangját a folyosón.
Kik lehetnek Pista látogatói? Senki hozzátartozója nincs. Ő sem tud senkiről.
A kapu melletti kis fogadószoba asztalánál három olyan alak ült, hogy húsz fillért nem bíztam volna rájuk
apróban.
Pistát kitörő örömmel, régi ismerősként üdvözölték, és túláradó szeretettel ölelgették.
Nem zavartam őket. Otthagytam Pistát azzal a három, tizennyolc év körüli csavargóval. Régi élete egy
darabjával.
Fél óráig nem is törődhettem vele, mert a bandámat figyeltem. Kis csoportokra oszolva pusmogtak
valamit. Időnként egyik átment a másik csoporthoz. Ha elmentem mellettük, elhallgattak. Valami titokzatos
készült és érett, amit nekem nem volt szabad tudnom. Nem kíváncsiskodtam.
Pista jött föl a lépcsőn elgondolkozva. - Kik voltak a látogatóid?
- A piacról...
- Barátaid?
- Nem.
- Hívtak vissza?
- Igen.
- Mégy?
- Nem.
- Megmondtad nekik is?
- Igen.
- Miért nem mégy?
- Mert nekem itt jó.
- De itt tanulni is kell.
- Az rohadt. Nehéz. A többieknek könnyebb. Nekem sokat köll pótolni.
- Hát akkor?
- Nézze, mindenhol van jó is, rossz is. A piacon hideg volt meg bujkálás. Néha verés volt, kaja nem. Itt
minden jó. A srácok is, maga is, a kaja is. De itt tanulni köll. Ez a kisebbik rossz. - Szóval maradsz?
- Hát persze!
Ebben megnyugodtam. Pistát azonban felzaklatta a látogatás. Sokáig nyugtalan volt. Elgondolkozó, néha
figyelmetlen. El kellett telnie egy időnek, míg végre önfeledten szájon vágta Volánt, amikor az
vigyázatlanul odább taszította az asztalon a frissen ragasztott lécet, amiből a repülőmodell fékezőfelülete
készült volna.
Ezután minden rendben volt körülötte. Egy ideig.
Ne szaladjunk azonban előre az időben!
Az októberi hosszú este még hátra volt. A délutáni sustorgást alapul véve, nem mentem be mosakodás után
a hálóba. Jól is tettem.
Kopogtattak az ajtómon. Kinyitottam. A küszöbön három förtelem állt, és összecsavart papírlapot tartott a
kezében. Kerepnek, Bohócnak és Patinak hívták őket egyébként. Most azonban hívás nélkül jöttek, és
szörnyen festettek.
- Szerencsés jó estét kivánunk! - köszönt Bohóc a társai nevében is. Közben komoly volt és lila.
Pillanatok alatt megállapítottam, hogy ezek padlást, pincét átkutattak, a raktárból elkérhették az összes
selejtet, mert iszonyúan kiöltöztek. Bohócon a lötyögő, túlméretezett lila női estélyi ruha tetejében -
minden logikát nélkülözve - fekete keménykalap billegett. Ettől olyan lett a feje, mint egy mosásban
összement, békebeli adóvégrehajtóé.
Két társa sem volt kevésbé elegáns. Kerep rongyos, pepita öltönyben pompázott, és hozzá fehér turbánt
viselt. Patin ócska, csíkos fürdőköpeny söpörte a földet. Derekán széles bőröv feszült. A fején pedig egy
szalagon néhány fácántoll meredt az égnek.
- Parancsoljanak befáradni! - invitáltam őket, amint ismét lélegzetet kaptam. - Foglaljanak helyet! -
mutattam a székekre az asztal mellett.
- Köszönjük, uram, a szívességét, de rengeteg teendőnk nem engedi meg a hosszabb tartózkodást! -
szabadkozott Bohóc a félelmes hármas nevében. - Csupán e meghívót szeretnénk önnek általnyújtani.
Ezzel hátralépett, és a kezében tartott, összetekert papirost mély meghajlással felém kínálta.
Hasonló meghajlással vettem át. Kitekertem. Olvasni kezdtem. Ez állt benne

MEGHÍVÓ
Tisztelettel meghívjuk Önt ma este 8 órai kezdettel rendezett nagyszabású hajtóvadászatunkra,
nagyvadra.
Megjelenés teljes vadászöltözetben. Fegyverét hozza magával!
Helyszín a hálóterem.

Az írás gyönyörűen kicirkalmazott. A betűk cifrák és festettek. Alul-felül díszítés.

- A meghívást köszönettel elfogadom. - Az órámra néztem. Fél nyolc volt. - A vadászaton ott leszek.
- Viszontlátásra! - köszönt el a három lidérces látomás, és tisztelettel kihátrált az ajtón.
Mi az ördögöt találhatott ki ez a szédült társaság? Nem sok időm volt töprengésre. Öltöznöm kellett. A
szekrény és bőrönd teljes leltára után a következők mellett döntöttem: csizma, rongyos melegítőnadrág,
még rongyosabb csíkos matróztrikó, térképtáska, puska. Mindezeket kiegészítette egy piros, molyrágta
svájcisapka, amit jobbra csaptam a fejemen, és egy fekete kendő, amivel bekötöttem a bal szememet.
Az öltözéket tökéletesnek találtam. Az ápoló néni is, mert amikor a folyosón találkoztam vele, ijedten állt
a fal mellé. Csak mikor a közvetlen közelébe értem, ismert meg. Nyilatkozott is:
- Ez ety diliház. Az előpp ment ety lány, aki fiú, ety polond gróf és ety őrüld indián fürtőköbenyben! Ki
pirja ezt idegekkel?
- Én igen! - vettem tudomásul az elismerést elegáns megjelenésem iránt. Továbbsiettem.
- Randevúd van? - érdeklődött Béla bácsi a kanyarban, mikor találkoztunk.
- Nem. Éjszakai vadászat lesz egy hercegi rablóbandánál. Oda vagyok hivatalos. - Igyekeztem tovább.
- Kalózhajón vagyok? - nézett rám nevetve igazgatónk a hármas háló előtt álldogálva.
- Te nem, de én igen! - vetettem oda gyorsan, mert már erősen nyolc óra volt.
Hálónk ajtajában két őr állt kétoldalt. Benyó és Cirkli. Az egyiknél karó, a másiknál partvis. Cirkli
fürdőnadrágban volt és gumicsizmában. A felsőteste gyönyörű mértani ábrákkal kifestve. („Kisapám" örült
volna neki. Ő volt a számtantanár. A nevét úgy kapta, hogy gyakran szólította kisapámnak a srácokat.)
Benyó, apró termetével, egy túlméretezett barna zakóba burkolózott, amelyik félig elfedte pipaszár lábait
is. Elegáns fehér tornacipőjéhez kiegészítésképpen viselt még két fényes sárgaréz függönykarikát a
fülében.
Szélesre tárták előttem a hálóajtót. Mögöttem ők is bejöttek. Az egész banda hasonló jelmezekben állt az
ágyak előtt két egyenes sorban. Kerep a sorok között, a szoba végén, velem szemben. Megálltam. Vártam,
mi lesz.
Mindannyian rám néztek. Az arcokon átsuhanó csöndes vigyor mutatta, hogy elégedettek velem, mert
vettem a lapot.
- Üdvözöljük a fővadászt! - kiáltotta Kerep. Szájuk elé kapták a tenyerüket, és visítani kezdtek, miközben
nyitott szájukat csapkodták. Ebből olyan vibráló vonyítás lett, hogy a szemközti ház első emeletén egy
foxikutya rögtön szétrágta a lábtörlőt.
- Köszöntöm a vadászokat! - tartottam magasba légpuskámat, amikor alábbhagyott a zenebona. Újabb
sivítás volt a válasz. Aztán Kerep vezényelt: - Hajtóvadászathoz felkészülni! - Erre a toprongyba öltözött
vigyorgók a hálóterem két végén helyezkedtek el sorban. Fegyvereiket (léc, sárkefe, fejes vonalzó, söprű
stb..) zordan markolták.
- A fővadász maradjon középen! - hangzott az utasítás. Engedelmeskedtem. - Hajtók induljanak! - csattant
a következő parancs.
Aprólékos munka következett. A „fegyverek" csattogtak a szekrényajtón, ágylábakon, padlón, mindenütt. A
förtelmes zaj a háló két végéből indult. Tartott vagy három teljes percig.
- Ott van! - ordított föl Holba Jenő. Keze meredten mutatott az egyik ágy alá, a padló és fal
találkozásához.
Kis szürke folt látszott ott, ahova mutatott. Hirtelen abbamaradt a zaj. Kerep célzott egy tömör fa
tolltartóval. Elhajította. A fegyver a padlóra csattant. A szürke folt eliramodott, és a terem hátsó sarkában
állapodott meg.
- Egér! - állapítottam meg valamivel nyugodtabb idegrendszerrel. Ahol e pillanatban tartózkodott, nem
volt jó takarása. Arrafelé vadászok sem zavartak. Felemeltem a puskát. Céloztam. Csattanás. A szürke folt
földobta magát. Kettőt még rúgott, aztán nagyon csöndes lett. A banda is.
Bohóc egy széket tett a háló közepére. Letakarta kendővel. A kendőre egy dobozt. Aztán elsétált a
sarokba. Lehajolt. Megfogta a kimúlt egér farkát, és hozta. Ráfektette a dobozra.
A banda csöndesen állt körben. Bohóc gyászbeszédet mondott:
- Te piszok! Három nappal ezelőtt bejöttél a hálónkba. Nem törődtünk vele. Elég nagy a háló, te is elfértél
benne. Éjszakánként rágcsáltál és mászkáltál. Jól alszunk, ezt is megbocsátottuk neked. De ma főbenjáró
bűnt követtél el. Benyó herceg felhozta az uzsonna vajas kenyerét, és berakta a szekrénybe. Azzal a sanda
céllal, hogy majd később megeszi. Te belerágtál a szélébe, és belepiszkitottál a közepébe. Megérdemelted
a halált. Béke poraidra!
A szertartás azonban ezzel még nem ért véget. Pati kancsókat szedett elő, melyek a poharakkal együtt a
konyháról származtak. Valami pirosat töltögetett.
Igyunk áldomást a sikeres vadászatra! - kiáltott Volán, aki két törülközőbe volt öltözve.
A piros málnaszörp volt. Megittuk. Biztosan a konyháról szerezték.
- Köszönöm a meghívást. A vadászat remek volt. Remélem, nem sokszor lesz szükség rá. Most pedig,
toprongyhercegek, takarodó!
Azzal elindultam a szobám felé. Azt hittem, vége az egérhistóriának. Tévedtem.
Az éjszaka nyugodtan telt el. Másnap azonban már a reggelinél baljós jelek mutatkoztak.
- Képzeljétek el! - kezdte felháborodottan Benő bácsi. - Kimegyek reggel mosdani. Mire visszamegyek a
szobámba, egy döglött egér lóg cérnán a kilincsen.
- És mit csináltál? - kérdeztem, mert akkor már kezdtek sötét sejtelmeim támadni.
- Káromkodtam!
- Az egérrel mit csináltál?
- Kidobtam az ablakon.
- Látta valaki?
- Mit tudom én! Egy csomó vigyorgó tekergő mászkált ott körülöttem.
Sötét sejtelmeim. erősödtek, és egyre nagyobb méretet öltöttek. Hamarosan valóra is váltak. Még aznap
délelőtt. A folyosón igazgatónk mesélte kicsit felháborodva, de nagyon nevetve: - Bemegyek az irodába.
Borús az idő, elég sötét van. Odaülök az íróasztalhoz. Meggyújtom az asztali lámpát. Válaszolnom kellett
néhány levélre. Ími kezdtem. Öt perc múlva valami éktelenül büdöset érzek. Nézek jobbra-balra. Sehol
semmi. A büdös egyre kibírhatatlanabb! A lámpára nézek. Burája alól szürke füstcsik száll fölfelé.
Fölhajtom a burát. Az égőre valaki egy döglött egeret kötött cérnával. Pörkölődött és büdös volt.
- Hova dobtad? - kérdeztem.
- A lámpát?
- Nem, az egeret.
- A szemétkosárba.
- Nincs vége - mondom én.
- De vége van. Teljesen döglött - állította ő.
- Még sincs vége - erősködtem. Ismét igazam lett.
A következő tíz perc után Mariska néni söpörte ki a vándorhullát a konyhából. Azután Tóth Jóska bácsi
talált rá csöndes morgással a köpenye zsebében.
Sokáig nem avatkoztam közbe. Ha az egér menni akar, hát menjen. Egyszer azonban úgy éreztem, be kell
fejeznem. Ez akkor volt, amikor a földszinti folyosón minden előzetes figyelmeztetés nélkül egy papucs
szállt el az orrom előtt. Nagyot csattant a falon. Leesett, és kiborult belőle a megboldogult egér. De a
papucs tulajdonosa, az ápoló néni is kiborult!
- Fan kész őrület! Feszek fel papucs. Fan penne falami szőr. Nészek: mi az? Fisszanéz ety ekészen mekholt
ekérke. Enkem törögette a frász! Nekem van eppől elék!
- Tényleg elég! - ismertem el én is. Felszedtem a meggyötört egérhullát. Bevittem a szobába. A kályhába
dobtam, ahol vidáman égett a tűz. Nem mozdultam, amíg teljesen el nem hamvadt.
Megnyugodva távoztam. Ez többé nem szerepel a műsoron. Most azonban nem váltam volna be jósnak.
Erről perceken belül meggyőződhettem.
- Vigyázz, Holba! - suttogta a lépcső kanyarában Jenő fülébe Pista. - Az egeret az ágyadba dugták.
- Kösz! - suttogta vissza Holba, és eliramodott. Kettesével vette a lépcsőt, végigszaladt a folyosón. Be a
hálóba. Villámgyorsan szétdobta az ágyát. Egeret természetesen nem talált. Gyorsan beágyazott, és szaladt
vissza.
- Nincs egér! - jelentette ki Pistának.
- Tudom - mondta ő végtelen nyugalommal -, de én vagyok a hálófelelős, és neked nagyon ronda volt az
ágyazásod. Legalább megcsináltad még egyszer.
- A rosseb az ugratásodat!
- Add tovább!
Továbbadta. Aznap mindenki megágyazott még egyszer, akinek rendetlen volt az ágya. Hogy Béla bácsié
milyen volt, azt nem tudom, de ő is ágyazott. Ezt onnan tudom, hogy délután a fülembe suttogott
sejtelmesen: - Az egér az ágyadban van!
- Nekem mondod?
- Hogyhogy? - értetlenkedett.
- Én tettem oda. Nem tudok másképpen aludni.
- Ne ugrass!
- Te sem!
Ebben maradtunk. Elkönyveltük mindketten, hogy nagyon unalmasak az esős októberi napok.
 VII. fejezet
A legrejtélyesebb dolog is megoldódhat, mert a keresztkérdésre nincs keresztfelelet, és a bírósági ítélet
miatt a törött ablak is begyógyul
A november több napsütéssel volt kegyes hozzánk, mint az október. Többet voltunk az udvaron, a parkban.
Kevesebb volt a probléma otthon és iskolában. Eleinte.
- Pista! Megint itt van kettő a múltkori három madárijesztőd közül. Ott integetnek neked a padról - mutatott
a csupaszodó park félig már pucér bokrai közé Volán.
Pista kelletlenül ballagott oda hozzájuk. Tíz perc múlva ott is hagyta őket, és elmerült az akkor éppen
divatos „egyérintő" című játékban, ami nem kis ügyességet igényelt.
Nem nagyon tetszett nekem a csavargók ismételt sündörgése Pista körül. Az idő és a játék viszont tetszett.
Három új taggal gyarapodtunk a napokban. Eddig nem volt velük különösebb baj. A banda befogadta őket.
A helyüket is hamar megtalálták.
- Ez nem fiókdiliház, nem üdülő, de nem is fegyenctelep. Valamit mindenki melózik, hogy egyre ne jusson
sok. Értitek? - oktatta őket Kerep az első napon. - Nektek is kell valami melót vállalni!
Jóformán körülnézni sem volt idejük, máris bekerültek a sodrásba, aminek ütemét a társaság élete diktálta.
Elég gyors ütem volt.
Kapás Pali, az egyik friss jövevény másnap már az ebédlőben segített a felelős Holbának. Jenő azt bízta
rá, hogy figyelje, ki nem eszi meg az ételt. Igaz, hogy ezzel kevés baj volt, de azért mégis akadt.
- Mér nem eszed meg a rizses húst? - érdeklődött Parókától. Ő is a frissen jött társak közé tartozott. Volt
ugyan valamilyen rendes neve is, de ki emlékezett rá? Amint belépett, és a többiek szemügyre vették a
frizuráját, azonnal megkapta a nevét.
- Mert nem szeretem! - nyilatkozott a rizses hús felől.
- Nem azt mondtam, hogy vedd feleségül, hanem edd meg! Vacsoráig nem lesz más.
Ez megszívlelendő jó tanács volt. Hogy Paróka mit tett ezek után, azt nem tudom, de ellenvetése nem
lehetett. Viszont Kapás Pali nevét is lerövidítette még aznap a közvélemény „Kapi"-ra.
Szóval látszólag minden rendben volt, de mégse. Ez rövid időn belül nyilvánvaló lett.
- Elveszett a bicskám - jelentette ki tanuláskor Pati.
- Nekem meg a körzőm - közölte Kerep.
Gyurkó a csavarhúzóját kereste, Pistának pedig a színes ceruzái tűntek el.
- Mikor? - érdeklődtem.
Tegnapelőtt láttam utoljára - vélte bizonytalanul Pati.
- Tegnap még megvolt - mondta Kerep, de nem olyan határozottan, hogy esküdni mert volna rá. - Tegnap -
vélte Gyurkó.
- Három napja - bizonytalankodott Pista.
- Na, édes csemetéim, így nem lehet megtudni semmit. Ha valamitek elvész, azonnal szóljatok. Itt nem
veszett el két hónapja semmi. Most, úgy látszik, valaki játszadozik. De ha napok múlva szóltok, semmit
sem lehet kinyomozni. Most pedig tanulás!
Tanultak. De volt valami bizonytalanság, a társaságban. Vibrált valami, ami nem volt jó.
Másnap délelőtt a krampuszok iskolában voltak. Én pedig szabad lévén, a műhelyben bütyköltem valamit.
Akkor jött Kerep rohanvást.
- Volánnak ellopták a töltőtollát! - lihegte. - Mikor?
- Most!
- Mi az a most?
- Az előző órán még azzal írt. Letette a padra. Kiment a tízpercre. Mire visszament, nem volt.
- Volán?
- Nem, a töltőtoll.
- Most megint tízperc van?
- Igen!
- Akkor siessünk!
Bezártam a műhelyajtót. Fölszaladtam az udvaron át. Kerep a nyomomban. Az osztályunk délután tanuló,
délelőtt tanterem. Az ajtó előtt megálltam. A folyosón nagy zsongás.
- Kerep! Hívd be a bandát!
Pillanatok alatt bent voltak. Mindenki a helyére állt. - Üljetek le!
Leültek.
- Kik a hetesek?
Pati és Gyurkó állt fel.
Bent voltatok az előző tízpercben?
- Igen! - felelték egyszerre. Majd Pati még hozzátette: - A hetesnek bent köll lenni ...
- Helyes! Aki még bent volt a két hetesen kívül, álljon fel! Még hárman fölbizonytalankodtak: Holba, Kapi
és Benyó.
- Hetesek! Más nem volt bent? Gondolkozzatok!
- Nem, csak ők meg mi - válaszolt Gyurkó.
- Jó! A többi kimehet! Az öt fiatalember maradjon itt!
Kivonultak. Míg mentek, villámgyors számvetést csináltam magamban. Négy régi fickó, egy új. Ötnapos.
Mióta nálunk vannak a frissek, azóta tűnnek el apróságok.
- Álljatok ide elém egy sorba!
Odaálltak. Hirtelen ráböktem Kapira.
- Te hol voltál, amikor a töltőtoll eltűnt?
- A folyosón! - vágta rá halálos biztonsággal.
Elhallgattam. Csöndesen mosolyogva néztem rá. Pati egyszer csak hangosan fölkacagott.
- Te marha! - becézte az újoncot. - De azért lehet, hogy én is bevettem volna ezt a cselt - tette hozzá
őszintén.
- Kapi marad, a többiek kimennek!
Ennyi idő alatt Kapi is rádöbbent, hogy beugrott az első keresztkérdésnek. Csak az tudhatta, mikor tűnt el
a töltőtoll, aki elvitte. Nem is szólt már semmit. Lehajtotta a fejét. Mikor a többiek kimentek,
hátrakullogott a szekrényhez. A fal és a szekrény hátlapja közül kiszedte a töltőtollat. Odahozta.
- A többit is! - dörrentem rá.
Visszament. Előkapargálta sorra a csavarhúzót, körzőt, színes ceruzákat. Lerakta elém az asztalra. Közben
elég távol maradt tőlem ahhoz, hogy képen ne törülhessem.
- Miért vetted el?
- Mit?
- Például a töltőtollat? Te is kaptál. Mindenki kapott.
- De én feketét. Ez meg piros. Nekem soha nem volt piros töltőtollam.
- Fekete volt?
- Az se.
- Hát akkor?
- Én mindig csak úgy szereztem meg valamit, ha elvettem, mikor nem látják.
- Itt nincs rá szükséged, hogy elvedd. Kérj - A fene gondolta volna ...
- Én most mondom! A cuccot visszaadod mindenkinek! Kitártam az ajtót.
- Gyertek be!
A banda betolongott. Leült a helyére.
- Fiúk! Az új gyerek még nem tudja, hogy nálunk mi a szokás. Ezért vette el a holmitokat. Most vissza
akarja adni.
Mire becsöngettek, mindenki visszakapta jogos tulajdonát.
- Volán! Kapinak jobban tetszik a te piros töltőtollad, mint az övé, mert az fekete.
Volán rám nézett. Megrázta szőke fejét, és mosolygott.
- Ragaszkodik a nyavalya a piroshoz. Cseréljünk! Cseréltek. Ezután Kerep tartotta magasba a kezét.
- Van a műhelyben kés, körző, mindenféle szerszám. Használhatsz mindent, amire szükséged van!
- Fiókáim! - kezdtem a szónoklatot. - Ti is voltatok kezdők itt nálunk. Javaslom, hogy a történtekről többé
szó ne essék. Felejtsük el mindannyian.
- Én már nem is tudok róla - mondta Kerep. - Elfelejtettem - határozott Volán.
- Holnapra kialszom - nyilatkozott Pista.
- Miről is beszélgettünk? - bohóckodott Bohóc.
- Rendben van! - zártam le az ügyet, és igyekeztem kifelé az osztályból, hogy átadjam helyemet az éppen
belépő „Egyszikűnek", aki abban a szerencsétlen helyzetben volt, hogy biológiát tanított egy soktagú
rablóbandának, és közben sovány volt.
A novembernek ez a fele le is zárult tulajdonképpen. De volt még egy másik fele is. Az sem volt kisebb.
Szakfelügyelő jött az iskolába.
Amikor a hangyaboly tudomást szerzett róla, este röpgyűlést rendeztek a hálóban részvételem nélkül.
- Gyöngyi néni óráján klasszak leszünk - mondta a többiek felé nagyon határozottan Kerep.
- Piki óráján is kuss legyen! - jelentette ki Hugó.
„Piki egyébként a piktor rövidítése volt, ami nyilván csak rajztanárt jelenthetett.
- Zöngivel azonban kitolhatunk. Ő úgyis utál bennünket. Most törleszthetünk! - fenyegetőzött Paróka.
- Hogy nekünk jó lesz-e, azt nem tudom, de hogy Zönginek rossz, abban biztos vagyok! - szögezte le
Benyó.
Másnap következett az, amikor hiába beszéltem. Ragyogóan produkáltak nyelvtanórán, fegyelmezetten
dolgoztak rajzórán, de teljesen süketek voltak énekórán. Mászkáltak és fecsegtek ok nélkül. Magyarázat
közben tolltartó esett a földre nagy csattanással. Volán ordított: - Pati csipked!
- Nem is igaz! - üvöltött vissza a vádlott.
A következő pillanatban Zöngi (az énektanárnő) minden erőfeszítése ellenére olyan tömegbirkózás tört ki,
hogy három sportiskola megirigyelhette volna.
A szakfelügyelő sok mindent megállapított Zöngiről. Azt, hogy jó szaktanár, és hogy nagyszerűen
fegyelmez, azt nem.
Az utolsó óra irodalom volt. Bementem én is. Belépésünkkor süket csönd fogadott. Mintaszerű fölállás
stb. Valami azonban nem volt rendben.
Az ablak. Amint körülnéztem, észrevettem. A terem hátsó ablakának egyik táblája ripityára törött.
Odasúgtam Gyöngyi néninek:
- Az ablakot ne vegye észre! Az óra végén adjon rá öt percet!
Rábólintott, és elkezdte az órát. A srácok tudogattak, és rendkívül fegyelmezettek voltak. Mintha nem is
lennének egészségesek. Úgy látszik, a törött ablak feszélyezte őket.
Gyöngyi néni öt perccel csöngetés előtt végzett az órával. Átvettem a szót.
- Tettes van? - mutattam az ablakra.
- Igen, én - állt föl Cirkli szomorúan.
- Intézzétek el az ügyet! - adtam ki az utasítást.
Kerep, Volán és Pati fölemelkedett. Kijöttek a padok elé, és megvárták, míg mi átadtuk nekik a helyet.
Leültek a tanári asztalhoz. Kerep középen, Volán jobbról, Pati balról. Már gyakorlatuk volt.
- A tárgyalást megnyitom - ünnepélyeskedett Kerep. - A vádlott Cirkli, aki betörte az ablakot. A vádló
Pati. Mondja el, amit akar!
- Cirkli mindig szeles. Többször rászóltak már. Most is rohangált, mint pók a falon. Holba még mondta is
neki, hogy maradjon magának. De ő addig hülyéskedett, míg be nem nyomta a könyökével az ablakot.
Végeztem.
- Mit szól a védő? - kérdezte Kerep.
- Az igaz, hogy Cirkli szeles, de nem akarattal csinálta. Igaz, hogy figyelmeztették, de ez csak egy rossz
mozdulat volt - védte Cirklit Volán.
- Van még valakinek hozzászólása? - provokálta a vitát Kerep. Kevés sikerrel. Holba jelentkezett.
- Ne sokat marháskodjatok! Intézzétek el röviden! Úgy látszik, éhes volt.
Kerep körülnézett. Senki nem kért szót.
- A bíróság tárgyalásra vonul vissza! - mondta Kerep méltóságteljesen. Ki is vonultak a folyosóra. A
banda csendben ült.
- Mi lesz ebből? - aggályoskodott Gyöngyi néni.
- Mit tudnak ezek a kis fickók ebből az ügyből csinálni? - kíváncsiskodott a szakfelügyelő.
Két perc múlva választ kaptunk. A bíróság ünnepélyesen bevonult.
- A csoport nevében ítéletet hirdetek - kezdte Kerep.
A banda fölállt. Mi is. Kerep a középen álló vádlottra mutatott.
- Te most azt hiszed, hogy valami büntetést szabunk ki rád. De a védő azt mondta, hogy nem akarattal
csináltad. Akkor nem is büntetünk meg.
Itt hatásos szünetet tartott.
- Pénztáros? - szólalt meg újból.
- Tessék - jelentkezett Hugó.
- Mennyi pénz van a kasszában?
- Negyvenhat forint. Papírgyűjtésért kaptuk. Kirándulásra tettük félre.
- Jó. Cirkli, te elviszed az ablakot az üvegeshez, és berakatod. Hugó kifizeti. Vedd tudomásul, hogy a
hülyeséged miatt a banda egy kirándulása elmarad. A tárgyalásnak vége.
Csöngettek. Kimentünk.
- Hat pedagógus sem csinálta volna jobban - állapította meg a szakfelügyelő.
- Mi volt ez a Kerep azelőtt?
- Csavargó - vágta rá Gyöngyi néni.
- Hogyhogy?
- Két lábbal - adtam meg a tökéletes felvilágositást.
A felügyelő ezután már nem is érdeklődött. Úgy érezte, a banda, az osztályfőnök és a nevelő egy húron
pendül. Igaz is volt.
A húr pedig nem is volt rossz. Ez hamarosan bebizonyosodott. Cirkli fogott el a folyosón.
- Szabad időben szeretnék kimenni. - Fontos?
- Igen.
- Hát ha fontos, menj. Mennyi időre?
- Két-három órára.
- Rendben!
- De nemcsak máma, máskor is.
- Akkor is fontos?
- Egy darabig igen.
- Jól van.
És Cirkli két héten át kijárt szabad idejében a parkba a teniszpályára. Labdát szedett. Visszafizette az üveg
árát. Miatta ne maradjon le a banda a kirándulásról.
Tényleg hat pedagógus okosabb lett volna, mint a banda bírósága?
 VIII. fejezet
A karcsúság nem bűn, ha ész is van hozzá. Az is megtörténik, hogy valakit addig macerálnak, míg az
egyiket börtönbe juttatja, a másikat jólétbe
Megjelent a december, de semmi téli formája nem volt. Őszies, enyhe, napsütéses idő. Sokat voltunk kint.
Az udvar és a park egyetlen szabad időben sem maradt kihasználatlan.
Megjelent viszont Pista három ismerőse újfent. Ezúttal hosszasabban tárgyaltak. Nagy igyekezettel
győzködték Pistát valamiről, aztán meg is egyeztek, mert széles vigyorral távoztak.
Pista pedig leült az udvar sarkában. Töprengett egy ideig, aztán hirtelen, mint aki elhatározásra jutott,
felállt, és odajött hozzám.
- Nekem most egy kicsit ki kell mennem az otthonból.
- Tudod, hogy a kapu nyitva van.
- Tudom. De maga is tudjon róla, hogy én most egy kicsit kimegyek.
- Ha szükséges, hát menj. Tudok róla, megengedem.
- Ne engedje meg! Csak azért jártatom a szám, mert magát nem akarom becsapni.
- A nehézség sem igazodik el a csavaros eszeden.. Csinálj, amit akarsz! Olyat úgysem teszel, amivel
szégyent hoznál ránk.
Mit lehet tudni? - vágott nagyon ravasz képet, és eliramodott a kapu felé.
Egy óra múlva vissza is jött. Beállt focizni. Két percen belül olyan gólt lőtt, hogy a srácok fölordítottak az
élvezettől. Nem is vette észre senki egyórás titokzatos távollétét. Nekem sem adott semmiféle
magyarázatot.
Eltelt a játékidő. Gyorsan. A tanulásidő is eltelt. Lassan. Figyeltem közben Pistát, ő viszont nem figyelt.
Elgondolkodva bámult a levegőbe. Pati rá is mordult: - Mit ábrándozol, mint dongólégy a juhsajton?
Holnap aztán lebőgünk miattad számtanórán.
Pistára azonban a figyelmeztetés sem volt hatással. Továbbra is csak a maga problémájával törődött.
A vacsora sem ízlett úgy neki, mint egyébként szokott. Gépiesen evett. Gépiesen mosakodott és feküdt le.
Vigyázott arra, hogy semmi szabálytalanságot ne csináljon, semmivel ne hívja föl magára a figyelmet.
Takarodó után én voltam az ügyletes. Végigjártam a hálókat. A mesét már befejezték. Csöndes szuszogás,
fűrészelés hangzott az ágyakból.
Mikor a bandához értem, arra gondoltam, be se megyek a hálóba. Három hete már, hogy semmi baj nem
volt velük este. Az ügyeletesek rendet tartottak.
Aztán mégis benyitottam csöndben. Az ablakon beáramló holdfény pásztázta az alvó haramiák ágyait.
Végigmentem a két ágysor között. Cipők, ruhák rendben. Teljes alvás. Azazhogy nem teljes!
Furcsa, természetellenes, ahogy Pista fekszik. Odaléptem. Felkattintottam az elemlámpát.
Hát persze! Nem csoda, hogy természetellenes. Az összetekert pokróc, ami Pistát helyettesítette az
ágyban, nem is tudott olyan természetesen feküdni, mint a gazdája szokott.
Körülnéztem. Minden holmija lerakva, összehajtva. Csak a hétköznapi ruhája lehet rajta. De a cipője itt
van az ágy alatt. Miben ment el? Aha! Tornacipőben.
Lekattintottam az elemlámpát. Indultam kifelé a hálóból. Amikor az ajtón kiléptem, észrevettem, hogy a
szélső ágyról valaki lelép, és utánam surran. Kerep volt.
- Pista megbolondult - suttogta nekem a folyosón.
- Miért?
- Mert lelépett.
- Láttad?
- Nem. De fölébredtem az ajtócsukódásra. Végignéztem, hogy ki hiányzik. Hát ő.
- Én nem vettem észre.
Egy kicsit értelmetlenül nézett rám. Aztán kapcsolt. - Jó. Akkor én sem, de mi lesz reggel?
- Világos.
Ebben maradtunk. Kerep visszacaplatott az ágyba, én meg a szobámba mentem. Végighevertem az
ágyamon.
Bizalom és gyanú kergetőzött bennem. Mi az ördög történhetett ezzel a fickóval? Sikerült őt
visszacsábítani a piacra? Mégsem tudtuk megragasztani? Viszont mindezeknek ellentmond délutáni
viselkedése. Miért mondta, hogy engem nem akar becsapni, ha most mégis megszökött?
Addig töprengtem, míg egy kicsit elszundítottam. Csak arra figyeltem föl, hogy kopognak az ablakomon.
Fölugrottam. Kinyitottam az ablakot.
- Jó estét! - köszönt be Pista olyan természetesen, mintha a Váci utcában találkoztunk volna.
Megfogtam a vállát, és besegítettem a szobába. Mint a labda, pattant a padlóra. Közben morgott.
- A fene egye meg ezt a kényes bandát! Minden ablakot becsuktak, mert egy kicsikét hidegebb van.
Kinéztem az utcára. Azt kutattam, hogy jutott ide föl. Kitalálta a gondolatomat.
- A villámhárító ... - mondta.
Kihajoltam. Megnéztem.
- Az odébb van három ablakkal.
- A párkány... - mutatott az ablakok alatt húzódó keskeny csíkra.
Kirázott a hideg.
- Azon másztál idáig?
- Azon.
- Miért nem csöngettél be? Beeresztett volna István bácsi a kapun.
- Nem köll, hogy ő is tudjon róla.
- Miről?
- Hát az én kint létemről. Nem tartozik rá.
- Jó! Ha nem, hát nem - tartottam egy kis szünetet. - Te, Pista! Minden rendben van?
- De mennyire! Semmi hézag. Holnap meg vagy kiderül, vagy nem.
- Mi?
Tökéletesen kitérő felelet és megnyugtatás következett.
- Holnap majd úgyis megtudja! Vagy éntőlem, vagy mástól. Most inkább aludjunk, mer nagyon elfáradtam.
A rosseb ezt a sok falra mászást! Na, jó éjszakát!
Hát azért olyan nagyon jó éjszakám nem volt. Nem tudtam már elaludni. Inkább olvastam reggel ötig.
Akkor zuhanyoztam egyet, és lementem az irodába. Még nem világosodott. Fölgyújtottam a villanyt,
bekapcsoltam a rádiót.
Zene, majd hírek. Külföldi események, belföldiek. Hirtelen mintha nyakon csaptak volna.
,, ... Ma éjszaka betörőket fogott Budapesten a rendőrség. Az éjszakai körútját végző körzetmegbízott
rendőr törzsőrmester 10 óra körül gyanús mozgolódást vett észre a Csala utca sarkán levő textilüzletnél.
Értesítette az ügyeletet, ő maga pedig a helyszínen elrejtőzött. Az üzletből nagy mennyiségű textilneműt
hordott ki az ott álló lopott autóba az alvilágban Borzas, Keszeg és Piri néven ismert három, régen
körözött betörő. A tetten ért bűnözők ellenállás nélkül megadták magukat az őket körülfogó rendőröknek.
Negyedik, eddig még ismeretlen társuknak sikerült elszöknie. A nyomozás folyik."
Dermedtségem lassan engedett fel. Az emlegetett Csala utcai üzlet tíz perc járásra sincs tőlünk. Az
időpont kísértetiesen egybevág. Féltem, hogy itt valami óriási baj van.
Közben az épületben megindult a mozgolódás. Á megszokott reggeli zajok.
Papirost vettem a kezembe. Felírtam rá: „Borzas, Keszeg, Piri." Azután az első sráccal, aki elment az
iroda előtt, felüzentem az emeletre Pistáért.
Jött is hamarosan. Teljesen felöltözve, mint aki már készült rá, hogy hamarosan hívják.
Az irodában csodálkozva pislogott körül, amiért csak engem látott egyedül. Állt, és nézett rám. Nem szólt
semmit. Várta, hogy kérdezzek. Nem kérdeztem.
Kezébe adtam a papirost a három névvel. Elolvasta. Kis komisz mosoly futott át az arcán.
- Ördöge van magának! Honnan tudja?
- Az ördögöm, amim van, elmondta.
- Mást nem mondott?
- Nem.
- Ez pedig kevés. Ha én lennék az ördöge, én többet is mondtam volna.
- Te is az én ördögöm vagy! Mondj többet!
- Majd később... - mutatott ki az ablakon Pista.
Az épület előtt, a megvilágosodott reggelben rendőrségi autó állt meg. Kiszállt belőle egy főhadnagy, és
elindult befelé a már nyitott kapun.
- Jó reggelt kívánok! - köszönt be az irodába.
- Jó reggel az nekünk, amelyik így kezdődik? - kérdeztem vissza.
- Bár az ötös lottóm lenne olyan biztos, mint ez! Ennek a fiatalembernek pedig - és Pistára mutatott -
velem kell jönnie rövid időre. Tényleg csak rövid időre.
A „rövid" szót erősen hangsúlyozta, és közben mosolygott. Itt viszont Pista szólt közbe:
- Köptek?
- Hát persze! Olyanok, mint a patkányok!
- Nekem pedig eszem van, egész lavórral! - jelentette ki mellét düllesztve az én ördögfiókám. - Na,
menjünk! - Ez olyan hangsúlyt kapott, mintha ő lenne a főhadnagy.
- Mehetünk - egyezett bele a hatóság nevetve. Majd felém fordulva hozzátette: - Hamarosan visszahozom
a fiút. Viszontlátásra!
Láttam az ablakon át, hogy beülnek az autóba. Mintha régi cimborák lennének. A kocsi elrobogott. Én
pedig ott maradtam az irodában halvány sejtelmeimmel. Másom nem volt.
Csoportom már reggelizni indult, mikor odamentem. Az ügyeletes éppen Hugó volt. Hozzám lépett,
jelentett:
- Egy fő távol!
- Tudok róla. Engedélye van.
Mindenki tudomásul vette. Kerepet kerestem a tekintetemmel. Ő is engem. A szemében legalább hét és fél
kérdés ágaskodott, de nem szólalt meg. Alig észrevehetően biccentettem feléje. Mire ő is visszabólintott,
tudomásul véve, hogy itt tulajdonképpen rendben van minden.
Reggeli után bementek a tanterembe, én meg az irodába. Igazgatónk akkor érkezett. Elmondtam neki
mindent. Aztán egy ideig együtt találgattuk a semmit. Nem jutottunk dűlőre.
Pistáék a rendőrségen, úgy látszik, eredményesebbek voltak nálunk, mert nemsokára visszaérkeztek.
Megint a mosolygó főhadnagy volt a kísérő.
Az ördögfióka most egészen másképpen jött be az irodába, mint amikor először járt itt. Úgy viselkedett,
mint aki otthon van. Az iroda is csak egy szoba a házban, ahol lakik, és amelyik ház egy kicsit az övé is.
Minden zavar nélkül ült le az igazgató által felkínált karosszékbe.
- Most már mesélj! - biztatta a főhadnagy, mikor mindannyian elhelyezkedtünk.
- Mondja el inkább maga - szerénykedett, de látszott rajta, hogy nagyon szeretne beszélni.
- Nem - adta vissza a labdát rendőrtisztünk -, ez a te ügyed, neked kell elmondani.
- Hát jó! Akkor mondom. Az egész úgy kezdődött, hogy ezek a francosok nem hagytak békibe. Idejártak a
nyakamra meg a parkba meg mindenhova.
- Kik? - kérdezte az igazgató.
- A Borzas meg a két haverja. Ismertek engem a piacról.
- Oda hívtak vissza?
- Nem. Hanem hogy lépjek be a bandájukba.
- Miért volt olyan nagy szükségük rád? Elmosolyodott.
- Mer én jól tudok mászni. Meg vékony vagyok, és beférek mindenhol, ahol ők nem. Azér. Meg falazni is
jó lettem volna nekik. A gyerek nem gyanús. Arra nemigen figyel senki. Most meg pláne hiányoztam nekik.
Kifigyelték, hogy a bolton van egy kis ablak hátul, amelyiken nincsen rács. De ők nem férnek be rajta,
mert olyan kicsi. Ölég magasan is van, de épp a raktárba nyílik. Bentről ki lehet adogatni rajta sok
mindent. Fűtötték az agyamat, hogy menjek velük.
- És te mentél?
- Először elküldtem őket a fenébe.
- Aztán?
- Aztán másodszor meg harmadszor is elküldtem őket.
- Ígértek valamit?
- Először pénzt meg biciklit. Aztán verést. Erre én röhögtem. De akkor azt mondták, hogy ha nem megyek
velük, beköpnek.
- Mit köpnek rólad?
- Egy régi marhaságot. Tavaly ilyenkor falaztam két srácnak. Kocsikból szedték ki a cuccot. Lebuktak.
Engem nem emlegettek, én megúsztam, de ezek tudták. Mondták, válasszak: vagy velük megyek, és akkor
kapok pénzt, vagy nem megyek, akkor megvernek és beköpnek.
- Erre megijedtél, és velük mentél - következtetett az igazgató.
- Ijedt a fene! Untam már, hogy mindig macerálnak. Pont azt a helyet toljam el miattuk, ahol végre jól
vagyok? Na, gondoltam, én ezt az egész ronda dolgot befejezem!
- Be is fejezted?
- Be én!
- Hogyan?
- Úgy, hogy azt mondtam nekik, velük megyek. Mentem is. Este fél tizenegyre beszéltük meg a találkozást a
parkban. Úgy volt, hogy Keszeg lop egy kis teherkocsit. Arra pakolnak. Úgy is lett.
- Állj! Valamit kihagytál.
- Mit?
- Délután is volt egy kis sétád. Akkor hol jártál?
- Nálam - igazolta őt a főhadnagy.
- Bementem a rendőrségre, hogy elmondjak mindent - világosított föl bennünket Pista.
- Honnan tudtad, hogy kihez kell menned?
- A kapuban mondtam az őrszemnek, avval akarok beszélni, aki a betörőket fogdossa össze. Hozzá küldtek
- mutatott a főhadnagyra.
- Mi aztán hamarosan megértettük egymást - mutatta a barátságot a rendőrtiszt.
- Meg. Én elmondtam gyorsan mindent. A falazást is. A régit. Meg a betörést is. Az újat.
- Aztán? - sürgette az igazgató a történet folytatását.
- Azt is megbeszéltük, hogy én ne törődjek semmivel. Csináljak mindent úgy, ahogy eltervezték azok
hárman. Aztán majd találkozunk.
- Ezt gyorsan megbeszéltétek - mondtam én. - Hiszen egy óra alatt vissza is értél.
- Okos emberek kevés szóból is értenek - vágott vissza Pista. Ezzel elkönyvelte a főhadnagy és a saját
értelmi képességeit. De hogy én se maradjak ki az eszesek együtteséből, még hozzátette: - Maga se
kérdezett semmit, mikor délután visszajöttem.
- Mesélj csak tovább - biztattam.
- Este lefeküdtünk. Megvártam, amíg elalszik a banda. Mikor már mindenki húzta a lóbőrt, halkan
magamra szedtem a göncöt. Tornacsukát húztam. Az csöndes. Meg jól lehet benne mászni. Lementem a
földszintre. Az iroda ablakán át ki az utcára. Tíz óra lehetett. Mentem a parkba. Borzas meg a vörös hajú
Piri már ott lebzseltek. Egy padról odalátni az üzlethez. Oda ültünk. Keszeg meg a kocsi még nem volt
sehol. Borzas már dühös is lett, mert tizenegyre járt.
- Prézlire verem a Keszeg pofáját, ha eltol nekem valamit! - Így fogadkozott. De a kocsi megjött. Odaállt
az üzlet elé. A falhoz, ahol a kis ablak van a raktáron. A lámpáit is eloltotta. Keszeg nem szállt ki. Azért
nem, hogy rögtön tudjon inditani, ha valami balhé van. A többiek meg fölugrottak volna a kocsira.
- És te bemásztál az üzletbe?
- Be én. Körülnéztünk. Elsétáltunk a ház előtt. Mikor senkit se láttunk a közelben, Piri bakot tartott. Én
fölkapaszkodtam. Egyet nyomtam az ablakon, és már bent is voltam. Kicsit szűk volt, de befértem.
- Mi volt odabent? - kiváncsiskodott az igazgató.
- Büdös. Meg látni is alig láttam. Később megszokta az orrom a büdöset meg a szemem a sötétet.
Leugrottam. Mindenféle szövetek meg selymek voltak ott polcokon. Egy üres asztalt odatoltam az ablak
alá. Ráraktam vagy három tekercs selymet. Aztán fölálltam az asztalra. Onnan értem csak el jól az ablakot.
Kidugtam rajta egy tekercset. Nehezen ment, mert a tekercs nagy volt meg nehéz. Aztán a másodikat meg a
harmadikat dugtam ki. Utánuk a fejemet. Mer már nagyon kíváncsi voltam. De érdemes is volt kinézni!
- Mit láttál?
- Én két autót, amelyik szép csöndesen megállt. Az egyik a mi teherautónk mögött, a másik előtte. Keszeg
moccanni se tudott a kocsijával. A teherautóból csak ömlöttek a rendőrök. Borzas meg Piri nem is
léphettek egyet se. Már tuszkolták is be őket az egyik kocsiba. Keszeg azonban óvatosan kinyitotta a kocsi
park felé eső ajtaját, és az úton át a bokrok felé suttyant. Mikor a szélső bokorhoz ért, onnan egy akkora
rendőr lépett elé, akinek egy vagyonba kerülhet az egyenruhája. Keszeg meg mindenáron szökni akart, hát
fölemelte a kezét, hogy üt. Ütött is, de mellé. Mer a rendőr hirtelen elhajolt. A toronyrendőr viszont nem
ütött mellé. Ettől a Keszeg igen selejtes lett. Már szökni se akart. Csöndesen beült ő is az autóba.
- És veled mi lett?
- Amíg Keszeggel folyt a cirkusz, én kinyomtam magam a likon. Lehuppantam a földre. Nem figyelt rám
senki.
- Vagy talán nem akart? - szúrt közbe a főhadnagy.
- Gondolom. .. - mondta Pista, majd folytatta: - Elosontam a fal mellett. Befordultam a sarkon, és futóra!
Nagyon hamar visszaértem. Aztán piszokul szidtam valakit, aki olyan rendes volt, hogy becsukta az
ablakot, amit én nyitva hagytam. Hogy a fenébe menjek be? Más nem volt, hát fölmásztam a villámhárítón,
odább kapaszkodtam a párkányon, és bekopogtam Józsi bátyám ablakán. Hát ez volt.
- Hát ez gyönyörű! - lelkendezett igazgatónk. - De van még egy-két homályos pont.
- Mi? - kérdezte Pista úgy, mint aki gyenge képességű kiskorúaknak magyaráz.
- Az, hogy miért kellett ezt az egész betörési históriát végigcsinálni? Ha már tudott róla a rendőrség, nem
lett volna egyszerűbb elkapni a három betörőt?
- Nem! - válaszolt határozottan a hatóság. - Mert nem tudtuk, kiről van szó. Ha tudjuk, hogy régi, körözött
barátaink, akkor nem kellett volna. Így viszont szükség volt rá, hogy tetten érjük őket. Ez a legteljesebb
mértékben sikerült.
- Így érthető. Van azonban más is. Miért adott hamis hírt a rádió ma reggel? Azt mondták, hogy a
körzetmegbízott rendőr törzsőrmester vette észre a betörést. Ez pedig nem igaz!
- Nem bizony! - helyeselt a rendőrtiszt. - Készülhetnek rá, hogy a sajtó is ugyanilyen, csak félig igaz hírt
közöl majd az ügyről. Az a célunk vele, hogy Pista szerepét ne kelljen közismertté tenni. Elsősorban a
többi hasonló vagány miatt, aki ismeri Pistát. Másodsorban azért, hogy a maguk nevelőotthonát ne
emlegessék.
- Van még más is - kottyant közbe Pista. - Nem lenne jó, ha Borzasék, amikor szabadulnak, tudnák, hogy én
mit csináltam.
- Emiatt nyugodtan alhatsz! - mosolygott a főhadnagy. - Annyi disznóság van a fülük mögött, hogy legalább
négy évet kapnak fejenként. Addigra a létezésedet is elfelejtik.
- Még valami nem tiszta - állapította meg főnököm. - Miért kellett ma reggel bemenned a rendőrségre?
- A szembesítés miatt.
- Miféle szembesítés?
- Hát ezek a rongy ürgék köptek. Mind egyenként elmondta, ki volt a negyedik, csak hogy a saját bőrét egy
kicsit is mentse. Ezért vittek be.
- Hogy volt a szembesítés? - kíváncsiskodtam.
- Bevittek egy szobába. Leültettek. Ott volt egy tag civilben meg egy szép lány az írógépnél. De mink - és
itt a főhadnagyra bökött - már megbeszéltünk mindent. Aztán egy ajtón bevezették Borzast. Bilincs volt
rajta.
érdp>„Ő volt a negyedik?" - kérdezte a civil. A lány meg kattogott a gépen.
„Ő!" - mondta Borzas, de rám se nézett. Aztán a másik kettőt is bevezették. Azok is csak ugyanazt
mondták. Az a szép lány meg mindent lekopogott. Tőlem meg mindegyiknél megkérdezték: ismered ezt az
embert? Én meg mindegyikre mondtam, hogy nem ismerem. A lány ezt is lekopogta.
- Ez volt minden? - érdeklődött az igazgató.
- Nem. A civil mindegyikre ráordított: „Ennek a gyereknek tökéletes alibije van. Harmincan tanúsítják,
hogy ki sem mozdult az otthon hálójából. Ne hazudozz itt összevissza! Ki volt a negyedik?"
- Mit szóltak erre?
- Semmit. Hápogtak, mint hal a piacon. Aztán elvezették őket. Piri esküdözött és sírt. Milyen nyamvadt
egy alak!
- Ezt is meg kellett rendezni. Inkább maradjon egy tettes ismeretlen. Maguknak viszont nem lesz semmi
hivatalos ügyük emiatt - adta meg az utolsó magyarázatot a főhadnagy. - Egy dologra még én is kíváncsi
lennék. Az utolsó kihallgatáson Piri végleg megtört. Azt is bevallotta, hogy az ősszel ők törtek be egy
lakásba, ahonnan körülbelül százezer forint értékű ékszert vittek el. Még nem adták el. De a rejtekhelyet
nem árulta el, vagy ő sem tudja. Nem tudsz valamit ezzel kapcsolatban?
Pista elgondolkodott.
- Nem. Arról nem beszéltek. Azt azonban hallottam, amiket Borzas mondott, hogy ha valami balhé van,
Keszeg kéglijében találkoznak a Rómain. Ott van tartalék, amiből le lehet lépni.
- Pista! Ha ez beválik, kapsz egy tízezer forintos takarékkönyvet. A tulajdonos ennyit ígért a
nyomravezetőnek. Én pedig kitaposom belőle, ha addig élek is!
Aztán búcsúzott. Mindenkivel kezet fogott. Pistával is. Később kitaposta. Nem Pistát, a pénzt! Így lett
Pista vagyonos.
 IX. fejezet
Húsz kilométer nyáron sok, télen rengeteg, de azért megér egy legendát az iránytű és a szélvihar
ellenére

A január igyekezett pótolni hidegben azt, amit a december mulasztott. Egy-egy enyhébb nap, közte öt-hat
csikorgóan hideg. Sok hó. Mégis, amikor csak lehetett, kint voltunk. Séták, ródlizás, hógolyózás meg
miegyéb, amit ilyenkor csinálni lehet.
E pillanatban azonban semmiféle télisportról nem lehetett szó, mert éppen délelőtt volt és számtanóra.
- Add tovább ... - suttogta Benyó fülébe Paróka, és összehajtogatott kis cédulát nyomott hátulról a
markába.
- Benyó ... - fuvolázott Kisapám hangja.
Az apró Benyó lassan állt fel. A cédulát viszont gyorsan bekapta. Rágott rajta kettőt, aztán nyelt. Csak úgy
recsegett az ádámcsutkája.
- Mit csináltál?
- Nyeltem.
- Mit?
- Levelet.
- Miért?
- Mert én olvastam, hogy a levél az titok. Azt elárulni nem szabad. Ha kínoznak, akkor se, ha meghalok,
akkor se.
- Na, lenyelni azért marhaság volt, ha nem halsz is bele. Ki küldte a levelet?
- Nem tudom.
- Én! - emelkedett fel Kerep.
- Kinek?
- Hugónak.
- Ha meg nem sértem a levéltitkot, elárulnád, mi a fenét firkáltok számtanóra alatt?
- Elárulhatom, mert én írtam - mondta nyugodtan Kerep. Azzal kiballagott a táblához. Krétát fogott, és írni
kezdett. Ezt:
10 X 12 = 120
10 X 6 = 60
10 X 8 = 80
260?
- Ez volt a levélben?
- Igen.
- Semmi más?
- Semmi.
- Ez valami titkosirás?
- Nem titkos.
- Ide figyelj, kisapám! Ha ezt az összetett példát a táblán utasításra oldod meg, az ötös. Így azonban
gyorsan magyarázd meg, mi ezt Legfőképpen hogy mi az az érthetetlen kérdőjel a végén.
Kerep látta, hogy Kisapám kezd ideges lenni. Az ideges számtantanár pedig még a százesztendős
álmoskönyv szerint sem jelent jó időt. Inkább vallott: - Kirándulni készülünk tizen. Ez a létszám. Meg a
kiadások. A kérdőjel Hugónak szólt, hogy van-e ennyi pénzünk. Ő a pénztáros.
- Az ördög vigyen el benneteket! Ezt máshol nem lehet elintézni, csak mikor én magyarázok? Hugó!
- Tessék! - emelkedett föl a nagy darab címzett.
- Van 260 forint a kasszában?
- Csak 220.
Kisapám nagyon dühös képet vágott. Hirtelen a zsebébe nyúlt, és kivett negyven forintot. A meglepett
Hugó markába nyomta.
- Nehogy valamelyik ütődött a pénz miatt maradjon le! Éppen csöngettek.
A nagyon mérges számtantanár hóna alá csapta az osztálykönyvet, és kiviharzott a teremből. Az ajtót is
becsapta maga után. Nehogy idejük legyen megköszönni. Pokolian szigorú ember!
Pénteki napon volt szigorú, mert ez a nap éppen péntek volt. Egyben ennek a hétnek utolsó munkanapja,
mert szombaton valami miatt elmarad a tanítás. Ez adta a lehetőséget arra, hogy kilenc jutalmazott
süvölvénnyel kétnapos téli túrát tervezzünk. Mint a mellékelt előzmény mutatja, terveztük is. Minden
előkészület megtörtént. A boldog turistajelöltek a következő beosztással rendelkeztek: Zsiros Jóska -
túraparancsnok
Benyó - túravezető
Hugó - gazdasági főnök
Holba - sportfelelős
Pati - krónikás
Kapi - élelmezési tiszt
Bohóc - kultúrfelelős
Paróka - szállásmester
Gyurkó - technikai felelős
Józsi bácsi - vendég
A lista szerint egyedül nekem nem volt semmiféle tisztségem, feladatom. Semmiért nem voltam felelős.
Pista nem jöhetett, mert szolgálatos volt.
- Ébresztőt - kopogott reggel fél hatkor szobám ajtaján a túraparancsnok. Sötét volt még és álmosság, de
kelni kellett és készülni. Keltem hát, és készültem.
Fél óra múlva kimentem a folyosóra. Ott éppen óriási kirakodóvásár volt. Kilenc nyitott hátizsák mellett
kilenc hős túrázó és kilenc halom holmi.
- Mi van eladó? - léptem hozzájuk.
- Ellenőrzöm a felszerelést - oktatott ki a technikai felelős. - Mars a szekrényedhez, és hozz tartalék
zoknit! - Ez persze nem nekem szólt, hanem Parókának. Az meg loholt és hozta. - Ez a marha meg nem
hozza a tréninggatyáját. Indíts érte! - futtatta Kapit a kemény Gyurkó. Mikor már semmi hiányt nem talált,
jelentette Zsíros Jóskának, hogy minden hiánytalan.
- Összecsomagolni! - vezényelt Jóska.
A holmik eltűntek a zsákokban.
- Indulás! - hangzott ismét a parancsnok hangja.
Tíz hátizsákos legény indult el dacolni a téllel. De az is dacolt velünk, mert csípős kis széllel és
hószállingózással fogadott bennünket a kapun kívül. Még sötétben értünk a pályaudvarra. Hugó teljes
komolysággal mutogatta a pénztárnál papírjainkat, majd rövid tárgyalás után megváltotta a társaság
kedvezményes jegyeit.
Kimentünk a vonathoz. Már elég sokan voltak. Az indulásig még volt húsz perc. Kerestünk egy viszonylag
üres fülkét. Ott letáboroztunk.
- Rakjátok a cuccot a csomagtartóba! - rendelkezett Gyurkó.
- Benyó! - szisszent a parancsnok a vézna legényre. - Ha most azonnal enni kezdesz, kipasszírozlak az
ablakon. Én nem tudom, hova a fenébe fér beléd annyi kaja! Olyan nyiszlett vagy, hogy kétszer kell
bemenned valahova, hogy észrevegyenek, és annyit zabálsz, mint egy konda disznó. Csukd össze a zsákot,
és tedd föl! Majd együtt eszünk.
- Mért ne ehetnék most, ha éhes vagyok? - lázadozott Benyó.
- Több okból, te félbemaradt törpe! Először mert elhatároztuk, hogy rendet tartunk. Másodszor mert ha
nem úgy csinálod, akkora pofont kapsz, mint egy télikabát.
- Érthető - hagyta magát megagitálni Benyó, és szorgosan felrakta a zsákját a polcra.
Nemsokára a vonat is elindult, és világosodni kezdett. A társaság a várható élményeket taglalta.
- Vadállatokkal is találkozhatunk - jelezte Holba.
- Biztosan lesz ott síverseny is. Megnézzük! - reménykedett Kapi.
- Katonák szoktak ott gyakorlatozni - világosította föl társait Paróka.
- Talán még farkasokkal is találkozunk! - riadozott Benyó.
- Ne félj! - nyugtatta Bohóc. - Olyan étvágytalan farkas nincs, amelyik téged akarna megenni.
- Légy hebegős! - adta vissza a kölcsönt az apró termetű Bohóc szereplési mániájára célozva.
Ilyen és hasonló kedves enyelgés közben telt el vagy egy óra.
- Reggeli! - hangzott Kapi felől. - Mindenki vegye elő a kajacsomagot! Egyetek meg egy kemény tojást,
egy kockasajtot és két vajasdeszkát!
Ezt az utasítást ellenvetés nélkül teljesítettük. Az élelmezési tiszt ellenőrizte. Közben a vonat mellett egyre
maradt el a táj. Már hegyek között jártunk. A hóesés elállt. Erőtlen napfény világított a fehér vidékre.
Benyó térképet szedett elő. Összehajoltunk fölötte.
- Itt az állomás! - bökött egy pontra Jóska. - Innen indulunk.
- Ezen az úton megyünk. Itt majd eltérünk a kék jelzésen - futtatta az ujját Hugó.
- Előreláthatólag itt fogunk elkeveredni. Ez van a programban! - ugratta a túravezetőt Bohóc.
Tévedett. Az elkeveredés helyében tévedett.
- A keresztanyád fog eltévedni! A keresztanyád, aki gyufát árul Sanghajban! - dühösködött Benyó. Majd
folytatta: - Itt a térkép, itt az iránytű - húzott elő egy kislábasnyi szerkentyűt -, és betéve tudom az egész
utat.
- Jól van, katona, jól van ... - csitította Bohóc a kis dühöst. - Mi az, hogy „katona"? - pattogott az.
- Hát nem kard az ott az oldaladon? - célzott Benyó hatalmas vadászkésére, amely az apró termetű turistán
valóban úgy festett, mintha kard szeretne lenni.
- Járj úgy, mint a lámpa! - átkozódott Benyó. - Lógjál is, meg égjél is!
- Na, elég! - rekesztette be az elfajuló vitát Jóska. - Lassan készülődhettek. Nemsokára odaérünk. A
gyalogutunk mára körülbelül tizennyolc kilométer. Ha töretlen a hó, ugyancsak kemény út lesz!
Töretlen volt. A hó is meg a banda kedélye is.
Mindez nyilvánvaló lett, ahogy az állomástól vezető országutat elhagytuk, és rátértünk egy felfelé
kapaszkodó ösvényre.
Az idő kellemes volt. A nap sütött, ha nem is valami erősen. Nem olvadt, de nem is csikorgott. Igazi
túraidő. Pillanatnyilag.
Bekanyarodtunk a hegyek közé, lakatlan területre. Kialakult a libasor. Benyó vezette. Szorgalmasan
taposta a havat. Időnként fontoskodva nézte a térképet, az iránytűt meg a fákon a jelzéseket. Sokat mentünk
fölfelé, néha egy keveset lefelé.
Az erdő csupasz volt és néma. A beszélgetés is elcsöndesedett. A hátizsákok egyre nehezebbek lettek, a
vállszíjak egyre erősebben vágtak, a bakancsok lassúbbodtak.
- Ott balra - mutatott Zsíros Jóska egy közeli kőbánya felé - látok egy hómentes helyet. Ott tízóraizhatunk.
Igaza volt. A sziklafal mellől a szél elhordta a havat egy darabon. Csupasz kövek, lehullott száraz ágak
látszottak. Odáig gázoltunk a hóban. Leszedtük a hátizsákot, és a kövekre telepedtünk.
Kapi kiadta az utasítást a tizóraira vonatkozóan:
- Könnyű tízórai! Nápolyi. Két szelet.
Ropogtattuk. Jólesett. Az üldögélés is. Meg a tea a kulacsból.
- Fél óra pihenő! - utasította a téllel dacoló turistákat Benyó.
Amint a „pihenő" szót meghallották, rögtön nyüzsögni kezdtek. A sziklákat nézegették, mászkáltak, botot
vágtak maguknak. Szóval mindent csináltak, csak nem pihentek. Az elhagyott öreg kőbánya jó terep volt
hozzá.
Legalábbis én azt hittem.
- Állj! - üvöltöttem hirtelen Paróka felé. Mindannyian megdermedtek. Nem szokták meg tőlem az ilyen
hangot. Paróka lába is a levegőben maradt rúgás közben. Az arcát felém tekerte. Kérdően nézett.
- Nehogy még egyszer belerúgj! - mutattam a kerek tárgyra, amit eddig lelkesen gurigált. Most már nem
gurigálta. Lehajolt. Föl akarta venni. - Ne nyúlj hozzá! - süvöltöttem még egy nagyot.
Erre már többen is odaléptek, és nagyobb tisztelettel nézegették a kis, piros csikos feketét. Vajon miért
csapok körülötte ekkora cirkuszt?
Én is közelebb léptem. Igen, jól láttam. - Tojásgránát!
Többen hátraléptek tőle.
- Na! Félni azért nem kell. Ha nem piszkálod, nem harap. Hol találtad?
- Ott, a bánya szélénél. Elnyomtam egy nagyobb követ a faltól.
- Van több is?
- Ujjé! Egész rakás.
- Vezess oda!
Vagy huszonöt méterrel odébb, a függőleges sziklafal alján kis üreg. A szája kicsit kifelé lejt. Vízmentes.
Bent egy halom tojásgránát teljes épségben. Meg három nyeles.
- Hogy került el innen odáig az az egy? - mutattam előző helyünk felé.
- Odafociztam.
Az arcokon itt-ott mosoly jelent meg. Parókát kezdték hősnek nézni. De ezt én nem akartam.
Megnéztem a kupacot. A gránátok vastagon bezsírozva csillogtak. Teljesen üzemképesek.
- Nyomjuk vissza a követ!
Az üreg eltűnt.
- Pati! Hozd ide azt a hosszú, egyenes ágat, ami ott van melletted!
Az ágat aztán beszúrtuk két kő közé közvetlen az üreg mellett. Megjelöltük, hogy könnyen rá lehessen
találni.
Miután ezt így elintéztük, visszaballagtunk az otthagyott egyhez. Lehajoltam hozzá. Körülnéztem. A
rugdosás ellenére is maradt rajta zsír. A biztosítóvilla fényes, a bőrfül ép. Háborús emlékek borzolódtak
fel bennem.
- Hogy máskor eszetekbe ne jusson ilyesmihez hozzányúlni, bemutatom, mit rugdosott barátunk ...
Mindenki guggol a sziklák fedezékében!
Menten elbújtak. Én még körülnéztem a bánya felé, nem látok-e valakit.
- Ki ne dugjátok a fejeteket, míg tízig nem számolok! - kiáltottam.
Elkezdtem a számolást. Közben fölvettem a veszélyes tojást. Kihúztam a biztosítóvillát, aztán elhajítottam
a gránátot a bánya másik vége felé. Láttam a repülés ívét. Azt is, hogy közben a kupakja is leesik róla.
Hirtelen én is leguggoltam.
Hétnél tartottam a számolásban, mikor földet ért.
Gonosz, tompa dörejt dobott vissza a kőbánya fala. Kis szürke füstfelhő emelkedett fel a robbanás helyén.
A társaság kissé megsüketülve és egy árnyalattal halványabban kászálódott ki a kövek mögül.
- Nem az a kimondott foci. .. - állapította meg Holba.
- Nyúlkáljon hozzá a markoláb, én nem! - nyilatkozott Hugó.
- Én egy kicsit tényleg hülye voltam - bírálta meg Paróka saját magát.
- Ez azért túlzás - vigasztalta őt sandán Bohóc. Majd mikor látta, hogy Paróka kezd megnyugodni,
hozzátette: - A „kicsit" a túlzás. Akkora hülye vagy, mint a bazilika!
- Fejezzük be egymás dicsérgetését, és induljunk! A pihenőidő lejárt - vette át a vezetést a túraparancsnok.
A menet ismét kialakult. Az út erősen emelkedett. A nap elbújt. A szél erősödött. Szurkáló apró hópihéket
vágott az arcunkba.
- Én vagyok a túra vezetője! - hangoskodott Benyó, mert észrevette, hogy Hugó meg akarja előzni.
- Attól még lehetsz vezető, ha nem legelöl masírozol. De ha állandóan te töröd a havat, hamarosan rálépsz
a nyelvedre a fáradtságtól.
- Igaza van Hugónak! - avatkozott a vitába a túraparancsnok. - Ha nem akarsz kinyiffanni, maradj
másodiknak. Az elsőt meg majd váltjuk.
Benyó beleegyezett. Nemcsak azért, mert a parancsnokkal nem lehet vitázni, hanem azért is, mert
hamarosan észrevette, mennyivel könnyebb töretlen hóban másodiknak lenni.
Körülbelül egy órát mehettünk így, váltott elsőkkel. Benyó időnként megállította a társaságot, kiterítette a
térképet, rátette a kislábasnyi iránytűt. Magabiztosan kijelentette: - Jó az irány! Most itt vagyunk - bökött a
térképre. - Erre kell továbbmennünk. Már túl vagyunk az út felén.
Mikor az egyik hegygerincre értünk, egy ember bukkant fel velünk szemben, puskával súlyosbítva.
- Na, hova igyekeznek? - érdeklődött, amikor hozzánk ért. Megmondtuk.
- Addig még bőven van útjuk. De nem is könnyű, mert szűz hó van jóformán végig. Na de kemény
legényeknek látszanak, hát bírják. Ha jól igyekeznek, két órára odaérnek. - Megbökte a kalapját, és indulni
akart.
- Maga erdész? - érdeklődött Pati.
- Én igen - torpant meg az elindulásban.
- Aztán minek járja ilyenkor a hegyeket?
- Vigyázok az erdőre meg a vadakra. Etetni is kijárunk.
- Katonákkal nem találkozott? - kérdeztem én.
- Nem. Máma nincsenek kint gyakorlaton.
- Kár ... Találtunk valami nekik valót.
- Ugyan mit?
- Gránátokat.
- A sistergő istennyila csapna belé! - indulatoskodott. - Két hete sincs, hogy két gyerek talált egyet.
Hazavitték, oszt piszkálgatták. Az egyiket eltemettük, a másiknak oda a jobb keze. - Hirtelen megfogta a
karomat. - Hol vannak azok az isten átkai?
Benyó körülményesen kiterítette a térképet. Ujjával követte visszafelé a megtett utat.
- Itt van egy kőbánya. Abban.
- A bányát tudom. De hogy a ménkűben találom én ott meg a gránátokat?
Most Gyurkó tartott szakszerű magyarázatot:
- A bánya déli végében, közvetlenül a kőfalnál van egy hosszú, letűzött ág. Mellette egy nagy kődarab. Az
egy lyukat takar. Abban vannak.
- Derék gyerekek vagytok. Holnap reggel odavezetem a katonákat. Nehogy valami bolond gyerek
megtalálja, aztán oktalankodjon vele.
A tekintetek most Parókát keresték. Az viszont erősen figyelt a fák tetején egy varjút, amelyik nem is volt
ott.
Az erdész búcsúzott, és adott még útbaigazítást is:
- Menjenek csak arra, amerről jöttem, az én csapásomon vagy egy kilométert, aztán térjenek el balra, déli
irányba. Az a nyiladék fölvezet a csúcshoz. Onnan a gerincen mennek egy darabig, aztán megint balra. De
igyekezzenek, mert idő lesz.
- Idő most is van! - kottyant bele Kapi. - Kicsit csípős, kicsit szeles, de nem rossz.
- Ha nálunk így mondják, hogy „idő lesz", az rossz időt, vihart jelent - oktatta ki Kapit a puskás ember.
Ezzel el is váltunk. Mentünk az erdész nyomain. Azok viszont egyre elmosódottabbak lettek, mert a szél
behordta. Körülbelül egy kilométer után megálljt parancsolt a túravezető.
- Itt valahol kell délnek fordulnunk! - A térképet maga elé vette. Rátette az iránytűt. Egy kicsit
bizonytalankodott. Benyó ugyanis, és nem az iránytű. Az határozottan mutatott egy irányba. Aztán már
Benyó is határozottan mutatott egy nyíladékra. - Arra kell mennünk. Az vezet délre.
Ellenvetése senkinek nem volt. Nekem lett volna, de én csak vendég voltam. Nemigen szólhattam bele.
Azért sem, mert biztos adataim nekem sem voltak. Iránytűt nem hoztam, jelzés nem volt, a nap nem sütött.
Így hát csak érzéseim voltak a vezető által adott útiránnyal kapcsolatban. De azok az érzések nem voltak
jók. Az útirány sem. Ez azonban csak később derült ki. De akkor nagyon.
Elindultunk hát a Benyó által megszabott úton. A havat, ami egyre mélyebb lett, elöl Gyurkó törte. A szél
meg egyre fokozódott.
Vagy két kilométeres kanyargás után ismét megálltunk. Most már kétségtelen volt, hogy az erdész hiába
ígérte a hegygerincet. Ez az út eddig nem ment se föl, se le, csak egyenesen. Most pedig lejteni kezdett.
Nem ment fölfelé, ameddig beláthattuk.
- Elkeveredtünk - állapította meg Gyurkó.
- El ám, a nehézség az ilyen vezetőt! - morgott Pati.
A túravezető pedig állt, nézte a térképet és az iránytűt.
- Ez az út délre vezet! - tartotta a hasához a kislábast. - Nézzétek meg! - Azzal lassan hátrafordult a
többiekhez. Hátraforduláskor aztán úgy meredt az iránytűre, hogy a szeme jojózott bele.
- Most meg amarra mutat! - kiáltott föl rémülten. - Rossz az iránytű.
- Rossz ám az az apró hatszögletes fejed, amelyikben valami egészen szokatlan dolog lehet ész helyett -
veszekedett Gyurkó.
Odalépett Benyóhoz. Átnyúlt a térkép fölött, és kihúzta a hatalmas kést a vezető oldalán levő tokból.
Erre a hirtelen mozdulatra az iránytű úgy válaszolt, hogy pördült egyet, billegett egy kicsit, aztán
megállapodott és mutatott. De teljesen mást, mint eddig.
- Csukd be a szád, mert havas lesz a gyomrod! - ugratta a valóban tátott szájú Benyót Bohóc.
- De hát . . . - kezdett volna mentegetőzni a tátott szájú.
- Nem de hát! - tartotta a békanyúzót a vezető orra elé. - Tőr és mágneses.
Amint odatartotta, a tű megint ringlispílt játszott, és újra másfelé mutatott.
- Látod, ütődött katona? - szidta Kapi. - Most aztán merre megyünk?
Néhány szempár engem keresett tanácstalanul. Meghúzódtam, mint aki nincs is jelen.
Zsíros Jóska úgy érezte, hogy neki kell döntenie. Kézbe vette az iránytűt.
- Eriggy odébb azzal a vacakkal! - bökött a tekintélyes tőr és a kevésbé tekintélyes Gyurkó felé. Nézte a
térképet meg a tűt. - Délkeletnek tértünk el. Valamerre délnyugatra kell mennünk, ha a gerincet el akarjuk
érni.
- Mars hátra, te leértékelt fejű! - kiáltotta Benyóra Holba.
- Nem! - állította meg a szomorú túravezetőt Jóska. – Amit elszúrtál, hozd is helyre! Vezess tovább!
Benyó arca földerült. Az idő nem. A szél már viharos erejű volt. Neki kellett dőlnünk, hogy menni tudjunk.
- Odébb van egy út. Az jobbra fölfelé vezet. Talán jó lesz - segített Hugó a vezetőnek.
Az meg hálásan vette tudomásul. Rábólintott, és meggyorsította az iramot.
Félórás erős menet fölfelé. Az ösvény kiszélesedett, hatalmas tisztássá tágult. Amennyire a hófúvásban
látni lehetett, a tisztás felső szélénél valamilyen épület mutatta magát. Arrafelé törtettünk.
Az épület fából volt. Körülötte hatalmas terület alacsony kerítéssel körülvéve.
- Ilyen helyen birkákat szoktak tartani - állapította meg Pati.
- Akkor nekünk éppen jó lesz - vágta rá Bohóc.
- Otthon bohóckodj! - utasította vissza a kérődzőkkel való azonosítást Holba mérgesen.
Bementünk a kerítéskapun. Az épület ajtaja csukva, de nem zárva.
- Hahó! - igyekezett a szelet túlkiabálni Hugó, de nem felelt rá senki.
Kinyitottuk az ajtót. Nehezen ment. Csikorgott, és egy rakás havat nyomott odébb.
Bent kevés fény és sok széna. Elégedetten nézett körül eltévedt társaságunk a szélvédett helyen.
- Ebéd! - rendelkezett a túra főnöke.
Lekerültek a hátizsákok meg a turisták is a széna szélére.
- Szalonna, kenyér, hagyma - mondta az élelmezési tiszt.
- Süssük meg! - ajánlotta Paróka.
- Hígeszű! Itt? - mutatott az óriási szénatömegre Gyurkó.
Paróka úgy megijedt a tűzvész gondolatától, hogy még a „hígeszűt" se merte visszautasítani. Ette a
szalonnát nyersen. A többiek is.
Ebéd után megkezdődött a kupaktanács.
- Ha minden kötél szakad, itt is alhatunk - jegyezte meg Pati.
- Igen, de csak ha minden kötél szakad - vetette oda Zsíros Jóska. Majd hozzám fordult. - Mennyi az idő,
Józsi bátyám?
- Háromnegyed kettő - mutattam neki az órámat.
- Akkor sötétedésig van még két és fél óra. Azalatt oda kell érni. Ha nem jutunk el egy óra múlva a
gerincre, akkor vissza fordulunk ide. Vége a pihenőnek!
- Ez a heveder úgy vág, mint a vasabroncs! - mondta Holba, mikor fölvette a zsákját.
- Akármennyit zabálok belőle, mindig nehezebb - nyögte Kapi.
- Recseg! Fából van - hajlítgatta a lábait Bohóc.
- Nyavalygás nincs! Indulás van! - így a parancsnok.
De azért nem indultunk azonnal. Benyó miatt. Most ő előbb még gondosan elásta a hatalmas tőrt hátizsákja
legmélyére, hogy tovább ne zavarhasson.
- Te piszok - morogta az álnok szerszámnak, és utána köpött. Aztán bekötötte a zsákot.
- Huuú! ... - kiáltott bele a szélbe Kapi, mikor az ajtót nehezen kinyitotta.
- Huuú! ... - válaszolt rá a vihar.
- Ő kiabál jobban - ismerte el Kapi.
- Ne játssz most felelgetős játékot, hanem feküdj neki, ha célhoz akarsz érni! - utasította a parancsnok.
Nekifeküdtünk. Az út tovább emelkedett, a vihar tovább erősödött. Arcunkat, szemünket marta a hó. Egy-
egy erősebb szélrohamnál meg-megtántorodtunk. Percekre köd is elborított bennünket, aztán a szél
továbbvitte. A látótávolság a ködben méterekre szűkült össze.
Fél órát kapaszkodhattunk így néha vakon a hótól és ködtől, néha kicsit süketen a szél huhogásától. A
hóréteg itt már elérte az ötven-hatvan centi vastagságot. Az apróbb termetűek, Benyó, Pati és Kapi
igencsak keservesen emelgették a lábukat. Már gondolkoztam, hogy forduljunk-e vissza. Láttam, hogy
Zsíros Jóska is rám-rám néz. Az arcomról akarja kitalálni, mi a véleményem. Éppen vastag felhőrongy
legsűrűbb közepében hirtelen összetorlódott a libasor.
- Fa! - kiáltott föl az elöl caplató Paróka.
- Csodálatos! - rikkantott Bohóc. - Reggel óta erdőben megy, és délután talál egy fát!
- Nem olyan fa - erősködött Paróka -, gerenda!
A köd a következő pillanatban ritkult egy kicsit. Akkor látszott, hogy a ferdén álló gerenda nincs egyedül.
Három társa is van. Fent találkoznak. A magasban deszkából padló, és létra vezet föl hozzá.
- A csúcson vagyunk! - kiáltott Benyó, mintha kincset talált volna. - Ez itt magassági pont és kilátó.
- De most nem látsz ki semerre! - hűtötte le a lelkesedését Pati.
- Nem is akarok! Mászik a ménkű erre a létrára ilyen lökődő szélben! - vágott vissza izgatottan a
túravezető, és nyüzsögni kezdett. Gázolt a hóban az egyik gerendától a másikig. Az egyiknél megállt.
- Itt a kék jelzés! - jelentette boldogan. - Innen már jelzett úton megyünk a gerincen. Fél óra múlva a
turistaháznál vagyunk. Hugó! Menj előre pár métert arra - mutatott határozottan déli irányba -, arra kell
jelzést találni.
Hugó engedelmesen elindult. Néhány lépés után megszólalt:
- Disznóölő kés nélkül egész jó túravezető vagy. Itt van a kék a fatörzsön.
A túravezetőnek és Hugónak is igaza volt. A félórás út azonban egy kicsit mégis megnyúlt. A gerincen
kevesebb volt a hó, könnyebben mehettünk volna. A köd is ritkult. Így a jelzéseket is hamarabb
észrevettük. Ettől is gyorsabban mehettünk volna. Mégse mehettünk, mert a szél itt volt a legerősebb.
- Ne rángass! - veszekedett vele Bohóc, de az nem hallgatott rá.
A lassan ereszkedő gerincen völgybe értünk. A kék jelzés nem hagyott cserben bennünket. Az erőnk
azonban már majdnem. Hirtelen egy ember termett előttünk. A fák közül siklott ki. Harsogva fékezett a
sílécein, amikor észrevett bennünket.
- Honnan kerültetek ide? - kérdezte csodálkozva, miközben homlokára tolta a hószemüvegét.
- A vasútállomástól - lihegte Benyó.
- A csúcson keresztül?
- Igen.
- Az tizennyolc kilométer!
- Lehet, sőt biztos - mondta bizonytalanul a túravezető.
- És töretlen hó van! - mondta a síző.
- Csupa igazság! Teljesen töretlen! - avatkozott a párbeszédbe Bohóc.
- Nem létezik! - mondta a sportember.
- De létezik! - szögezte le Bohóc. - Tapostuk egész idáig.
- A hó az létezik, de hogy ti ezen az úton végigjöttetek ...
- Kellett, hogy végigjöjjünk, mert itt vagyunk! - vitázott Pati.
- Az egy gyakorlott turistának is sok!
- Nekünk mondja?! Mi csak tudjuk! - düllesztette ki a mellét Benyó. - Mennyire van a turistaház?
- Pár perc erre fölfelé - mutatta a háta mögötti sínyomot.
- Kösz! - intett búcsút a túravezető, és nekiindult a sínyomnak. A síző vállat vont, a szemüvegét
visszaigazította, botját a hóba vágta, s továbbindult. Mi is.
Meredek lejtőn kapaszkodtunk. A társaság fújtatott. A combom görcsölt. A szél kicsit csökkent. A nap
hirtelen kibújt. A köd eltűnt. A fák ritkultak. Fönt terméskőből épület. Még ötven lépés, még húsz, még tíz.
Itt vagyunk! Álltunk és csodálkoztunk.
Ragyogó napfény, csípős szél. Felettünk mélykék égen futó fehér felhők. Nyugatró! vörösen vág a nap.
Körül vakító hó, fekete fatörzsek. Köztük szürke épület, amelynek minden ablaka csupa tükör. És ragyog.
- Ez szép - állapította meg Pati.
- Érdemes volt erőlködni - kontrázott neki Zsíros Jóska. Álltunk még egy kicsit, és gyönyörködtünk.
- Na, menjünk be, mert idefagy a talpunk! – indítványozta Paróka.
- És éhes is vagyok - helyeselt a bemenetelhez Benyó.
Bementünk a nagy üvegajtón át a társalgóba. Néhány ember ücsörgött az asztaloknál bakancsban,
pulóverben. Nézték a bevonulásunkat. Akkor újra kezdődött: - Honnan jöttek?
- A vasúttól.
- A Duna felől?
- Nem! Északról.
- A csúcson keresztül?
- Igen.
- Az tizennyolc kilométer!
- Több, mert egy kicsit el is tévedtünk! - vallotta be a bűnét Benyó.
- Lehetetlen! - mondta egy cserzett képű turista.
- Nem lehetetlen. Miattam tévedtünk el. - tartott bűnbánatot a túravezető.
- Nem, az lehetetlen, hanem hogy azt az utat gyerekek megtegyék! Majdnem ezer méter a csúcs!
- Persze! - legénykedett Paróka.
- Szűz hó van arra! - mondta egy pulóveres nő.
- Tapasztaltuk - simogatta a lábán a vizes nadrágot Pati.
- Csapjátok be az öregapátokat! - hitetlenkedett egy pipázó a sarokból.
- Nem lehet! - vágott vissza Bohóc. - Zalaapátiban van az öreg.
- Nem elég, hogy hazudnak, még szemtelenek is... - dörmögött a pipás.
- Nem hazudunk, mert az öregem tényleg Zalaapátiban él! - felelt vissza Bohóc. - De a szemtelenségben
tényleg van valami igazság, akkor is, ha azt a húsz kilométert lenyomtuk a mai szent napon.
Ekkor egy szakállas turista lépett be az ajtón, persze ő is kérdezett:
- Honnan jöttetek?
A túraparancsnok elérkezettnek látta az időt, hogy közbelépjen, mert újból kezdődött volna a cirkusz.
- Elnézést kérünk mindenkitől, ha zavarnánk, mert nem akarunk! - mondta határozott hangon a
bámészkodóknak. Majd a bandához fordult. - A gazdasági főnök tárgyaljon a gondnokkal! A szállásmester
intézze a szállást! Az élelmezési tiszt teremtsen vacsorát! A technikai felelős gondoskodjon róla, hogy
legyen hol enni ...
A határozottan kiadott utasítások után alapos nyüzsgés kezdődött.
Előkerült a gondnok. Mindenki végezte a feladatát. Ennek következtében óriási hegy emelkedett különböző
élelmiszerekből a társalgó három összetolt asztalán. De nem sokáig emelkedett. Hamarosan csökkenni
kezdett a gőzölgő teával együtt.
Abban a turistaházban azóta legendákat mesélnek. A rémtörténet szerint egy viharosan szeles téli alkonyon
megjelent ott egy középkorú és kilenc egészen fiatal és nagyon szemtelen haramia. Hogy honnan jöttek,
senki nem tudhatja biztosan, mert olyan időben az öreg turisták sem mernek hosszabb útra elindulni. A
társalgóban vidám viháncolás közben megették egy század katona egyhónapi élelmét vacsorára, és másnap
reggel nyomtalanul eltűntek. '
Másnap hazafelé az úton minden rendben ment. Ezt hát nem is érdemes elmesélni.
 X. fejezet
A hó ugyanaz, mint a víz, csak más, és előfordul, hogy valaki eltűnik, de még mindig jobb, mint ha
ricinust kellene inni

Februárban utolsókat rúgott a tél. Ezek a rúgások azonban nagyok voltak és kemények. Sőt
következményekkel is jártak.
- Rengeteg víz van, és ezért nincs! - kiáltotta egyik reggel igen vidáman Paróka, és visszafelé caplatott a
mosdóból. A törülközője száraz volt, ami ékesen bizonyította, hogy nem mosakodott. Erről tanúskodott a
boldog vigyor is, ami a képén virított. Nem túlságosan kedvelte a mosdást.
- Mit zagyválsz itt összevissza? Menj azonnal, és csutakold le magad, mert különben csúnya világ lesz! -
ripakodott rá Cirkli, mert ő volt éppen felelős a tisztaságért.
- Nem lehet, mert a mosdóban víz van! - éretlenkedett Paróka.
- Éppen vízzel képzeltem - vágott vissza Cirkli.
- De a víz a kövön van. Ott nem lehet mosdani. A csapban nincs, ahol lehetne.
Cirkli kirohant ellenőrizni az elmondottakat. Igaz volt. Loholt hozzám.
- A mosdóban sok a víz! Nem lehet mosdani!
- Cirkli barátom! Ez nem hangzott valami értelmesen! - A kövön van a víz!
Most már én is rohantam. Igazuk volt. A mosdó mintás kövét ujjnyi víz borította. Rövid szemle után
kiderült, hogy a falból folyik.
- Gyurkó! - kiáltottam nagyot.
- Tessék! - jelentkezett az ezermester a következő pillanatban, és alsónadrágban.
- Csőrepedés van. Rohanj az alagsorba, és zárd el a vízvezeték főcsapját!
Gyurkó egy szemvillanással fölmérte a helyzetet, megperdült, és már el is tűnt a folyosókanyarban. Húsz
másodperc múlva elapadt a fali forrás csörgedezése Gyurkó áldásos tevékenysége folytán. A víz azonban
ott volt, és majdnem átcsapott a küszöbön.
- Eresszünk rá papirhajókat! - indítványozta Kapi.
- Átázik az egész! - bökött rá a kövezetre Holba.
- Hetekig nem lehet majd mosdani! - reménykedett Paróka. Kerep úgy érezte, hogy tenni kell valamit.
Hirtelen rámordult az ajtóban tipródó vagy tizenöt bandatagra.
- Mozgás! Idehozni az összes takarítóvödröt és felmosórongyot!
Pista hirtelen hozzátette:
- A többiek hozzák a fogmosó poharukat!
Ezután lázas tevékenység kezdődött. Csörömpöltek a vödrök, csattogtak a felmosórongyok, merültek a
poharak. Három perc alatt eltűnt a víz a mosdókagylókban.
- Klasszak vagyunk! - nézett végig a munka eredményén Volán.
- Lábat nem kell mosni - vélekedett Pati, miközben a vizet törülgette a bokájáról.
Kerep elgondolkozva nézett ki az ablakon a kemény, fehér reggelbe. Lehetett vagy tíz fok. Természetesen
mínuszban.
- Józsi bátyám! Kérek engedélyt, hogy az udvaron, a hóban mosakodhassunk.
Egy pillanatra meghökkentem. Kinéztem én is. Aztán gyorsan határoztam, mert ha ők bolondok, nekem sem
árt.
- Sorakozzatok a hálóban törülközővel félmeztelenül. De várjatok egy kicsit! Jövök én is.
A szobában ledobtam a melegítőm fölsejét. Törülközőt kaptam a kezembe. Kiléptem a folyosóra. A banda
már várt.
- Gyerünk! Futás!
Letrappoltunk a földszintre. Kicsaptuk az udvari ajtót, és kirohantunk.'
Az ápoló néni volt csak szemtanúja a futásnak. Dermedten állt az ablaknál, majd kiabálni kezdett:
- Ez van egy megőrület! Hitegbe udvaron pucérkodás. Csinálják nekem a sok-sok munka. Lesz tüsszög,
lesz köhög, lesz láz!
Mi pedig ledörzsöltük magunkat hóval. A bőrünk pillanatok alatt kivörösödött. Egy perc alatt készen is
lettünk volna, ha Bohóc nem vág egy nagy marék havat Hugó képébe. De vágott.
Ebből aztán olyan villámhócsata keletkezett, hogy alig tudtam a harcosokat beparancsolni a meleg
épületbe.
Az ápoló néninek pedig nem lett igaza. Nem lett tömeges megbetegedés. Csak Zsíros Jóska lett beteg.
Másnap. Elrontotta a gyomrát.
Néhány nap múlva Kerepet az igazgatónk hívatta. Kerep kényelmesen megállt a nagy íróasztal előtt. Úgy,
mint aki otthon van, és tiszta a lelkiismerete. Őt nem hívathatják semmiféle olyan disznóságért, amiben ő
is ludas lenne. Nem is azért hívatták.
- Foglalj helyet! - mutatott igazgatónk az egyik karosszékre. Majd ő is felkelt az íróasztalától. Lerakta a
szemüvegét, és odaült hozzánk. Mert én is hivatalos voltam a beszélgetésre.
- Van élő rokonod? - kezdte.
- Nekem senki - volt a rövid válasz. - Honnan hoztak téged az intézetbe?
- Egy családtól.
- Azok sem rokonaid?
- Nem.
- Hogy kerültél hozzájuk?
- Nem tudom. Valahogy befogadtak. Aztán valamiért elvettek tőlük, és ide hoztak. Nem tudom, miért. De
itt nekem jó.
- Örülök neki, hogy jól érzed magad. Most azonban van egy kis baj. Levélben jelentkezett egy asszony, és
követel téged. Azt írja, hogy tizenegy éve örökbe fogadott. Törvényesen az övé vagy.
- Eddig nem kellettem neki? - hegyesedett ki Kerep.
- Úgy látszik, eddig nem. A nevedet azonban tőle kaptad, mert Kerepes Aladárnénak hívják. Azt írja, hogy
nagyon szeret téged, és szeretne visszakapni.
- Ha annyira szeret, mért nem jött el eddig látogatni? Én három év múlva már dolgozok majd, és keresek.
Talán ezért kezd szeretni?
- Ezt én nem tudhatom - bizonytalankodott az igazgató. - Csak azt akartam, hogy tudj róla. Ez az asszony
téged valamikor örökbe fogadott. Törvényes jogai vannak.
- El is vitethet innen?
- El. Hacsak nem leszünk mi az okosabbak.
- Hát legyünk! - fejezte be Kerep a beszélgetést, és felállt, mint aki jelzi, hogy erről az egészről nem
érdemes többet fecsegni.
Fölálltam én is. Fölballagtunk a hálóba. Bandi leült az ágy szélére. Lehorgasztotta a fejét. Majd hirtelen
fölpattant, és fölalá járkált az ágyak között. Közben mondta a magáét: - Éveken át senki sem törődött
velem, csak maguk. Egyik rohadt helyről a másikra vetődtem, amíg végre ide kerültem. Itt végre jól
vagyok. Most nem tudom, ki mit akar, de én itt akarok maradni!
- Kerep! - szólaltam meg, és igyekeztem nagyon nyugodt lenni. - Gondolhatod, hogy megteszünk mindent
az igazgató bácsival együtt. De én most azon töprengek, hogy mit tehetnénk mi ketten, veled együtt.
- Ugyan mit?
- Hát legelőször is azt, hogy nem várjuk meg annak az asszonynak a következő jelentkezését, hanem mi
megyünk el, és megnézzük, hogy kiről is van szó.
Kerep egy kicsit gondolkozott, aztán döntött:
- Jó! Eljön velem?
- El.
- Akkor menjünk! Minél előbb, annál jobb.
Hirtelen elhatározásunkat gyors megvalósítás követte. A címet megszereztük. Másnap délelőtt elkértem
Kerepet az iskolából, és fél óra múlva már döcögött velünk a villamos a világ végére, vagyis az egyik
nagyon külső külváros felé. Aztán már nem a villamos döcögött, hanem mi, gyalog.
Amikor már azt hittük, hogy legyalogoltunk a térképről, megtaláltuk a házat. Nem sok örömünk volt benne.
Egyemeletes, vedlett, szürke ház. Egyik oldala gerendákkal megtámasztva.
- Jó napot kívánok! - köszöntünk a kapuban álldogáló férfiúnak, aki nagyon hasonlított a házhoz. Vedlett
volt, borostás, és nem köszönt vissza. Lényeges különbség az volt köztük, hogy a ház nem rágott
gyufaszálat, a férfiú viszont igen. Közben elnézett mellettünk a semmibe.
- Kerepes Aladárnét keressük - próbáltam mégis észrevétetni vele magunkat. Sikerült.
- Maguk is? - szólalt meg vontatott orrhangon, de a gyufát továbbra is a szája jobb szögletében tartotta. -
Maguknak is tartozik?
- Nem. Semmivel! - igyekezett Kerep elhárítani minden kapcsolatot. - Csak beszélni szeretnénk vele.
- Én is! - és kiköpte a gyufát. Ez, úgy látszik, az erős indulat jele lehetett nála, mert ingerülten folytatta: -
Fél éve tartozik háromszáz forintommal, ha most se adja meg, leverem rajta! Különben itt lakik - mutatott
a sötét kapualjban egy még sötétebb pincelejáratra -, de nincs itthon.
- Azért mi körülnézünk! - indultam befelé.
- Érdemes! - szólt utánunk a borostás.
Igaza lett. Lebotorkáltunk vagy tíz lépcsőn. Kopogtunk az egyetlen ajtón.
- Lehet! - szólt bentről egy reszelős hang.
De éppen csak hogy lehetett, mert a csikorgó ajtót előbb meg kellett kissé emelni, hogy ki is nyíljon.
A félhomályos, szobának nem nagyon nevezhető helyiségben a következők voltak: egy kajla lábú asztal,
rajta két koszos tányér és két kanál. Az egyik falnál roskatag polc, rajta ütöttkopott, piszkos edények és
egy barátságtalan, szürke macska. Az egyik sarokban rozsdás vaságy, rajta két matrac és egy rongyos
pokróc. A másik sarokban a földön szalmazsák hevert, rajta egy öregember. Más nem is volt odabenn, a
szellőzetlen pince dohszagát leszámitva. Az egész együttesben a barátságtalan, szürke kandúr látszott a
legbarátságosabbnak.
Köszönni sem volt időnk, megszólalt az öreg a szalmazsákról:
- Mit akarnak? - kérdezte köszönés helyett. - Az intézetből jöttünk.
- Már azt hittem, megint a rendőrség ... Ez a gyerek a Matild örökbe fogadott fia?
- Igen.
- Nem tudom, mi a nyavalyának kapaszkodik érte! Ahogy nézem, koldulni nagy, lopni kicsi. De hát ő tudja
...
Ennyi nekünk tökéletesen elég volt környezettanulmánynak. Egymásra néztünk Bandival, és megfordultunk,
hogy induljunk. Kintről azonban hangzavar állított meg bennünket. Rimánkodó női hang esengett, és egy
orrhangú férfi követelőzött. Aztán a nő szipákolt, a férfi pedig különböző jelzőket és címeket kiabált. Ezek
között a szép hercegnő nem szerepelt. Majd a lépcsőn menekülő léptek közeledtek az ajtóhoz. A
csikorogva kivágódó ajtón beugrott egy nő. Berántotta az ajtót, és belülről fogta a kilincset. A kint
rekesztett férfihang búcsúzott: - Eljövök holnap is! Ha nem fizetsz, kirámolom ezt a nyomorult lyukat! Még
a ruhát is elviszem rólad, és addig verlek, míg mozogsz.
E megnyugtató szózat után elhallgatott. Úgy látszik, elment.
Az asszony csak ezután fordult el az ajtótól. Rendetlen, boglyas haja alól, csúnyán kifestett arcából
bizonytalan tekintet meredt ránk.
- Az intézetből jöttek - szólalt meg az öregember.
A bizonytalan tekintetben némi töprengés után felvillant valami értelem. A gyűrött és túl színes arcra
bárgyú mosoly ült ki. Karját szélesre tárta, és két bizonytalan lépést tett Kerep felé.
- Kisfiam... - mondta mesterkélten, mint egy nagyon rossz színész. Közben sűrű pálinkafelhőt lehelt.
Bandi ekkor bizonyította be, hogy milyen jó focista. Apró lépést tett bal felé, majd mikor az ölelő karok
utána lendültek, hirtelen jobbra lépett. Elsiklott az asszony mellett. Gyors mozdulattal kinyomta az ajtót,
és kisurrant. A lépcsőről még visszaszólt: - Jöjjön, Józsi bátyám! Maguknak meg minden jót!
- Minden jót! - köszöntem el én is. Kerep példáján okulva, nagy ívben kikerültem az enyhén imbolygó
boglyas fejet, és kínosan ügyeltem a „viszontlátásra" szó mellőzésére.
A kapun együtt léptünk ki. A háztól távolodva egyre vidámabbak lettünk. A villamosmegállóig egészen
rendbe jött a lelkivilágunk. Bandi hirtelen felnevetett.
- Ide akarnak engem hozni, hogy jobb dolgom legyen, mint az intézetben!
Míg a villamos visszafelé rázott bennünket, már jóízűen beszélgettünk. Észrevettem, hogy Bandi mégis
eltöpreng néha. Valami motoszkál benne. Végül kibökte: - Ha ez az asszony nagyon szívóskodik, ha
nagyon követel engem, akkor maguknak ki kell adni?
Régi tapasztalatom volt, hogy ezekkel az apró haramiákkal őszintének kell lenni. A legkisebb
mellébeszélés is visszaüthet később.
- A törvény, az törvény, öcsém! Ha valakit örökbe fogadnak, olyan, mintha édesgyerekük lenne. A joguk is
olyan, a kötelességük is. De ha valaki a szülők közül nem teljesíti a kötelességét, elveszti a jogait is.
- Tessék magyarul beszélni! Mi lehet az egészből? - türelmetlenkedett.
- Az örökbefogadód kérhet hivatalosan. Követelhet magának. Mi viszont válaszolhatjuk, hogy a környezet
nem megfelelő. Az illetékesek megnézik és elbírálják. A döntés nem lehet vitás. Te is láttad.
- Szóval nem egészen maguktól függ?
- Nem.
- Akkor én meg nem vagyok egészen biztos benne. Ez az asszony rimánkodhat meg könyöröghet. Mit
tudom én, mi lesz belőle!
- Más nem lehet, mint hogy maradsz! - mondtam határozottan. Láttam, nem sikerült maradéktalanul
megnyugtatnom. Az intézet kapujában Pista várt ránk. - Nektek most órátok van. Nem? - förmedtem rá.
- De igen - válaszolta szemrebbenés nélkül. - Akkor hogy kerülsz ide?
- Megláttam az ablakból, hogy jönnek. Kikéreckedtem.
- A kapuba?
- Nem...
- Na, akkor igyekezzetek föl mind a ketten tanításra! Megindultak. Még hallottam, amint a lépcsőn Pista
kérdez:
- Mi volt?
- Egy klozett! - hangzott a minden dicséret nélküli felelet.
- És vége?
- Nem biztos. De ezt majd megbeszéljük.
Megbeszélték. Este a hálóban. Nem zavartam őket. Valamilyen határozat is született. Nem tudom,
micsoda. Pedig jobb lett volna, ha tudom.
Kerep Bandiból pedig „ügy" lett. Két nap múlva igazgatónk mutatta a levelet. Jogász fogalmazta, gépiró
írta. Egyik sem látta soha Bandit. Ez meg is látszott a levélen.
Kerepnek is megmutattuk. Elolvasta. Amit megértett belőle, az neki elég volt.
- Most mi lesz? - kérdezte, de hangjában nem volt különösebb kétségbeesés. Az igazgató válaszolt:
- Húzhatnánk az időt nyolc napig. Nem húzzuk. Most rögtön megóvjuk a meccset. Jó, hogy ott voltatok.
Pontos adatokkal szolgálhatunk. A többi nem a mi dolgunk. Csak a várakozás.
- Meddig? - kottyant bele Bandi.
- Egy hónapig. Azalatt el kell dönteniük az ügyedet. Ne nyugtalankodj!
- Nyugtalankodik a fene - zárta le a beszélgetést Kerep.
Nekem ez nem tetszett. Valamit ezek kisütöttek, amitől Kerep ilyen nyugodt lett. Ha kérdezném, úgysem
árulná el egyik sem. Jó lesz a szememet nyitva tartani. Nehogy valami marhaságot süssenek ki.
Nyitva tartottam. Nem értem vele semmit. Értesültem ugyan róla, hogy egyik este, mikor én szabadnapos
voltam, megint titkos tanácskozás volt a hálóban. Az ügyeletes nevelő, Benő bácsi úgy vette észre, hogy
amikor a hálóba lépett, mindenki rettenetesen tettette az alvást. Ő sem volt kezdő nevelő. Tudta, ilyenkor
nem szabad zavarni őket. Csak nekem szólt. Másnap.
A titkos tanácskozások eredményei később lettek nyilvánvalóvá.
Az egy hónapnak a végére jártunk. A hó már elolvadt. A banda egyre izgatottabb lett. Minden délben,
amikor értük mentem az osztályba, feszülten nézték az arcomat. Várták, közlök-e valami jó hírt. Jött-e
valami a délelőtti postával? Nem jött.
Amikor már csak három nap volt hátra a határidőből, a feszültséget alig bírtam. Ők pedig nem alig, hanem
sehogy. Délben, amikor a szemek mind az enyémet keresték, meg kellett szólalnom: - Még mindig semmi,
srácok ...
Azt vártam, hogy a fejek lehorgadnak. Nem ez történt. Felemelt fejek fordultak jobbra-balra. Tekintetek
villantak össze gyanús élénkséggel. Majd mintaszerűen sorakoztak, és indultak ebédelni.
Ajaj! Mikor ezek ilyen mintaszerűek, akkor mindig kisül valami marhaság. Most kell valami okosat
húznom, mint a jó sakkjátékosnak.
- Ebéd után a kőbányába megyünk játszani. - Tudtam, hogy azt imádják. A sziklafalak romantikája mindig
csiklandozza a fantáziájukat. Most azonban mintha nem nagyon örültek volna neki. Ebből láttam, hogy jól
léptem a sakktáblán.
Ebéd alatt volt idejük meggondolni a válaszlépést. Meg is tették. Az asztaloknál a csöndes,
figyelemelterelő beszélgetés közben egy-egy suttogás is elindult, és vándorolt a címzettig. Bárhogy
figyeltem, mindössze ezt tudtam belőle elcsípni: - M-egyes akció veszélyben ... - ment az egyik súgóposta.
- Módosítás ... utasítás kettes, négyes, tizenegyes és tizennégyesnek ... - jött valamivel később a másik.
Többet nem hallottam, bárhogy figyeltem.
Amikor az ebédlőből kifelé indultunk, odalépett hozzám Pista.
Volán, Hugó és Gyurkó csatlakoztak mellé. Pista volt a szónok.
- Mi négyen szeretnénk idebenn maradni.
- Miért? Azt hittem, a kőbánya jó hely, és szeretitek.
- Igen, de Gyurkó és Volán náthásak. Hugónak meghúzódott a csuklója, nekem pedig levált a cipőm talpa.
Jobb, ha benn maradunk.
Úgy hazudik, mint a vízfolyás. Volán és Gyurkó még az életben nem volt náthás. Hugónak az sem árt meg,
ha rászakad az épület. Ez a negyedik ifjú gazember pedig ebéd alatt cipőt cserélt valakivel, akinek éppen
szakadt volt a lábbelije. Látszik, hogy kicsit nagy is, ami a lábán van.
A sakkot azonban becsületesen kell játszani. Ha egy lépés jó, hát jó.
- Rendben van. Maradjatok itthoni - Csöndes mosoly az arcokon. Az egész banda figyel. Most én lépek a
sakktáblán. - Volán, Gyurkó és Hugó! Jelentkezzetek az ápoló néninél, és elmondjátok a panaszotokat. Te
pedig, Pista, megkeresed Pista bácsit, és megkéred, szögelje meg a cipődet. A többiek induljanak kifelé!
A mosoly lehervadt, és eluralkodott valami tanácstalanság. A lépés tehát jó volt. Igyekeztem hirtelen még
megerősíteni. Úgy gondoltam, sikerült is, amikor a kapuban Béla bácsival találkoztunk. Ő volt az
ügyeletes nevelő aznap.
- Négy fiam itthon marad szabad időben. Vedd őket pártfogásba!
Ez nagyon hatásos volt, de később kiderült, hogy nem ért semmit.
A kőbányában remekü! eltöltöttük a szabad időt. Sziklát másztunk, célba lőttünk, kristályokat kerestünk, és
már indulhattunk is hazafelé. Két óra nem sok idő.
A négy otthon maradott a tanulóban várt ránk. Már szorgalmasan készültek másnapra. Gyanúsan
szorgalmasan.
- Minden rendben? - kérdeztem tőlük.
- Minden! - mondták egyszerre. A képükre kiülő gyönyörűség is ezt bizonyította. Meg azt is, hogy nem
éppen úgy, ahogyan én gondolom. A banda rájuk nézett, és feltűnően elégedett hangulatba került.
- Fogjatok munkához! Mindjárt jövök. Először az ápoló nénihez mentem.
- Igen. Itt volta három fiúcskák. Mértem láz: semmi. Mondták köhög. Attam orvosság kettőnek. Megették
és elszaladoztak.
Harmadiknak attam priznic kezire. Alig várt, hogy készre csináljam. Az is elfutkározott, mint csikó.
Én is elfutkároztam Pista bácsihoz. - Volt itt valaki egy rossz cipővel? - Volt. Ideadta és elszaladt.
- Mezítláb?
- Nem. Másik pár cipőben.
És az, amit ideadott, hol van?
- Negyedórája elvitte. Megjavítottam neki. Gyorsan dolgozom én, kérem!
- Ők is! Az ördög a talpukat! Vagy még inkább az eszüket. Indultam vissza a tanulóba. A folyosón Béla
bácsiba ütköztem.
- Hallod - kezdte lemondóan -, máskor inkább egy kosár bolhát bízz rám, mint négy ilyen virgonc
kísértetet.
- Miért?
- Elmentetek. Láttam őket a betegszobánál. Sustorogtak. Megyek oda. Bemennek. Megyek később, már
nincsenek. Fél órával odébb látok kettőt az emeleti folyosón. Mire odaszólnék, eltűnnek. Tíz perc múlva a
másik kettő a műhelyből hoz ki valamit. Láttam őket az emeleti ablakból. Ők is engem. Mert mire
leszaladtam, elködlöttek. Ezután már föl sem tűntek. Amikor fél órája a tanulókat néztem végig, mind a
négy ott tanul. Olyan szorgalmasan, mint az arkangyalok. Össze sem szidhattam őket. Ügyes csirkefogóid
vannak!
- Igen, de most tartok az ügyességüktől!
Hiába tartottam. Bekövetkezett. Másnap reggel.
- Egy hiányzik! - jelentette Kapi, mert ő volt az ügyeletes.
- Kicsoda?
- Kerep!
- Hol van?
- Nem tudom!
Végignéztem az arcokon. Láttam rajtuk, hogy most ők lépték a sakktáblán azt a lépést, amikor a játékos azt
mondja: sakk!
Hát sakknak sakk, de nem biztos, hogy matt.
- Mióta nincs?
- Ébresztő óta - feleli Kapi.
- Ki látta utoljára?
- Én! - jelentkezett Paróka.
- Hol?
- A hálóban.
- Fel volt öltözve?
- Igen.
- Kabát is volt rajta?
- Volt.
- Mit csinált?
- Ment.
- Hova?
- Az ajtó felé.
A keservit! Ezek játszanak velem!
- Mért nem szóltál?! - szigorúskodtam.
- Szóltam.
- Kinek?
- Neki.
- Mit?
- Megkérdeztem, hova megy.
- Mit válaszolt?
- Azt mondta, Afrikába megy, mert oroszlánra szeretne vadászni, és az itt az intézetben nincsen. Meg azért
is, mert ott rokonai sincsenek.
Most én következtem.
- Puska volt nála? - kérdeztem hirtelen.
- Nem . . . - jött a meglepett válasz.
- Nagy könnyelműség. Puska nélkül nehéz! Szólhatott volna. Adtam volna neki egyet. Most pedig induljon
a tisztes társaság, és végezze a dolgát!
Végezték mintaszerűen. Gondosan vigyáztak mindenre, hogy senki ne találjon hibát a munkájukban,
viselkedésükben. Mikor a tanítás kezdődött, csupa kis angyal ült a teremben.
Gazemberek! Biztos, hogy valamennyien tudják, hova ment Kerep. De nem mondanák el, ha keresztre
feszítenék is őket!
Magamban igazat adok nekik. Gyerekes, buta húzás, amit csinálnak, de ők jónak tartják. Ha megjön a
papír, és a végzés kedvezőtlen, Kerep nincs itt. Aki nincs itt, azt nem lehet elvinni!
- Kerep megszökött ... - jelentettem igazgatónknak.
- Mi van? - lepődik meg.
- Igen. Bandi ma reggel lelépett. Úgy látszik, nem akarta megvárni a döntést. A csoport nyilván tudja, hova
ment. Majd értesítik, ha a papír megjön.
- Jelentsük az eltűnést?
- Ne.
- És ha valami baja történik? Mi vagyunk a felelősek.
- Tud az magára vigyázni! Ne féltsük! Biztosan kapcsolatban maradt valahogy a csoporttal. Figyelem majd
őket. - Vigyázz, mert átvernek.
- Eddig sikerült nekik. Ezután nem ugrom. Igyekszem keveset beszélni az ügyről, és nem kérdezek. Nagyon
éber leszek. Valahol majd csak elárulják magukat.
- Csináld ... - egyezett bele főnökünk.
Csináltam, de jó ideig eredménytelenül. Azon túl, hogy betegesen mintaszerűek voltak, semmi gyanúsat
nem tapasztaltam. Hacsak ...
Benyó étvágytalan volt a vacsoránál. Ez fölöttébb szokatlan. Pati is. Egész délután semmi bajuk nem volt.
Estére nem kell nekik a vacsora fele. Az ebédlőben ügyeleteskedő Cirkli visszaindult a két fél adaggal a
konyha felé. Később nem volt ott a sorakozónál. A mosdóban már megjelent. Nem szólt semmit, csak
bement mosakodni, és fütyörészett. Azt fújta, hogy „A préri füves mezején ..." A többiek ezt tudomásul
vették.
Aznap este semmi különös. Csak én lépek közbe.
- Benyó és Pati!
- Tessék! - állnak elém.
- Láttam, valami baj van a gyomrotokkal. Menjetek a betegszobába, és kérjetek orvosi szenet. Az majd
rendbe hoz benneteket - kajánkodtam velük.
Leballagtak. Fölhozták a széntablettákat. Előttem vették be. Mint két mártír. A többiek mosolyogtak.
A reggelinél Bohóc és Holba volt étvágytalan. Az ő adagjuk fele maradt meg. Az ebédlőügyeletes, aki
ezen a napon Zsíros Jóska volt, ugyanúgy elkésett a sorakozóról, mint előző nap Cirkli. A tanítás
kezdetére azonban jelen volt. Füttyszavával ő is a préri füves mezejét dicsőítette, ahol a tehenészlegények
pisztolya dörög. Most is megnyugtatóan hatott a társaságra.
„Na várjatok csak! Lesz ebéd is. Majd résen leszek.”
Résen voltam, de minek?
Nem velük ebédeltem. Az emeleti folyosóablakból figyeltem. Kint esett az eső, mikor bementek enni. Az
ebéd vége felé Zsíros Jóska jött ki, hozta a tányérokat. Két tányér tartalmát összeöntötte egybe, és lerakta
az ablakpárkányra. Az üres tányérokat bevitte a konyhába. Visszafelé jövet felvette a telit, és futva indult a
lépcső felé.
„Jól jössz! - gondoltam. - Majd megnézem, hova viszed!"
Nem tudtam megnézni. Azt még láttam, hogy felért az emeletre, és elindult a folyosón. Mire én a
kanyarhoz értem, eltűnt. Nem volt egyik hálóban sem. Azt sem várhattam meg, honnan kerül elő, mert
hosszas távollétem gyanús lett volna előttük.
A szemerkélő esőben szabad időnket sétával töltöttük. Fölmentünk a Várba múzeumot nézni.
Indulás előtt elém állt Benyó és Pati.
- Sajnos, mi nem tudunk menni, mert a széntől enyhe hasmenésünk van. Engedje meg, hogy itthon
maradjunk.
Komolyan mondom, jól játszanak. De most már én is tudom, hogy Kerep valahol az épületben van. Jól
megjátszott szökése miatt nem kell túlságosan aggódni.
- Maradjatok! - egyeztem bele.
Már nem is szólok az ügyeletesnek, hogy nézzen utánuk. Ezek úgyis kijátszanák.
Kardok, lándzsák, puskák és egyéb fegyverek a múzeumban. Csupa érdekes dolog.
- Régen láttam ilyen fegyelmezett gyerekeket - mondja a teremőr.
- Ne nekem tessék mondani, hanem nekik hárítom rájuk a dicsőséget. - Bár mindig dicsérhetném őket!
Ragyogó gyerekszemek figyelték a vitrinek tartalmát. Semmi baj velük. A program is érdekes volt, és
akartak is jók lenni. Mindenáron.
Hazafelé bolyban mentünk, nem sorban. Hiába figyeltem őket. Fesztelenül beszélgettek. Kérdezgettek
tőlem is. Bandiról szó sem esett. Mintha soha nem is lett volna.
Hazaértünk. Bevonultunk a tanulóba. Benyó és Pati már ott volt.
- Mit csináltatok, míg elvoltunk? - kérdeztem, de csak a formaság kedvéért.
- Beszélgettünk, játszottunk ... - hangzott a semleges válasz.
- Jól szórakoztatok?
- Igen, jól...
- Akkor rendben. Fogjatok hozzá a tanuláshoz!
A tanulással rendben is volt minden. Én közben fölsétáltam a hálóba. Megnéztem Kerep holmiját. A
könyvei és füzetei is hiányoztak. Ezek a kis rablók alapos munkát végeztek. Na, majd a vacsoránál!
Igen. Zsíros Jóska a vacsoránál is elindult a teli tányérral. Csöndesen osontam utána. Az emeleti folyosón
bekanyarodott. Megálltam és lestem. Nem ment egyik hálóba sem. A mosdónál megállt, de oda sem nyitott
be. Körülnézett. Nem látott senkit. Hirtelen kinyitotta a mosdó melletti ajtót, és eltűnt.
Persze! Hogy ez nekem nem jutott eszembe! A padlás! Beszaladtam a szobámba. Felkaptam az
elemlámpát. Gumitalpú cipőm semmi zajt nem ütött, amikor felosontam a padlásra. Az ajtó nem
csikorgott. Fent sötétség és csönd. Az ajtón belül megálltam. Az elemlámpa körülvillant. Por, használaton
kívüli holmik halmaza.
Figyelem az ajtón belül a padlás bejáratát. Semmi lábnyom. A vastag por érintetlen. Itt nem jártak hetek
óta. De én nem hagyom magam beugratni! Indulok és körülnézek.
Kár volt. Azonkívül, hogy a homlokomat bevertem egy gerendába, nem tapasztaltam semmi különöset.
Visszaindultam. A társaság már javában végezte esti tisztálkodását. Zsíros Jóska is ott volt. A préri dala
pedig kórusban szólt, túlharsogva a víz zubogását és a mosakodók prüszkölését.
- Józsi bátyám! Poros a homloka! - lelkendezett Paróka.
Ez szemtelenség volt, még akkor is, ha igaz.
- Nem baj, öcsém, ha poros, csak ész legyen mögötte, és szülessenek benne gondolatok! - Ezt már igen
vidáman mondtam. Mert tényleg abban a pillanatban született a gondolat.
Zsíros Jóska a vacsorától feljött az emeletre. Innen a padlásföljárón indult tovább. A padláson nem volt,
mikor megnéztem. Mire visszajöttem, már a mosdóban volt. Tehát: közben csak a följáró és a padlás
között lehetett valahol. Ott pedig csak egy régi, használaton kívüli mosókonyha van. Miért nem jutott eddig
eszembe? Mert elrohantam előtte nagy lendülettel fölfelé is, lefelé is. Nem baj! Majd takarodó után
megnézem.
Ezen az estén a beszélgetés csupa színészkedés volt.
- Esik... ronda, hűvös, nyirkos este van... – állapította meg Bohóc a háló ablakánál állva. - De rohadt lehet
annak, aki most kinn csavarog!
- Képzeljétek el - toldotta meg Pati -, akinek nincs ilyenkor hova menni!
- És még vacsorája sincs! - halmozta Zsiros Jóska.
Tovább nem bírtam. Ezek megjátsszák magukat előttem, mintha Kerepen sajnálkoznának. Pofátlanok!
- Hugó!
- Tessék . . . - állt elém.
- Te vagy a gazdasági főnök?
- Igen.
- Menj le, és hívd a raktárost!
- Most?
- Igen!
- Minek?
- Kérj tőle több száz darab zsebkendőt, mert nem szeretném, ha a könnyeitek miatt elázna az épület! Jó
éjszakát! - És kisétáltam a hálóból.
Ezek után kicsit tanácstalanok voltak, de ettől még elég hamar elaludtak. Én nem.
Amikor eluralkodott a csendes szuszogás a hálón, felfedező útra indultam. Először ellenőriztem, hogy
minden srác alszik-e. Aludt. Elindultam a padlásföljárón. A mosókonyha ajtaja alatt fény szivárgott ki.
Belestem a kulcslyukon. Hiába. Csak a szemközti falat láttam meg egy zsámolyt. A zsámolyon üres tányér
meg villa.
Nem akartam, hogy észrevegye bárki is, hogy fölfedeztem a rejtekhelyet. Ezért észrevételenül
visszasétáltam, és lefeküdtem aludni.
Másnap reggel mindent megbeszéltem igazgatónkkal.
- Még jó, hogy nem jelentettük! - nyugodott meg mély sóhajjal. - És most hogyan tovább?
- Menjünk bele a játékba! Ne vegyünk tudomást Kerep búvóhelyéről. Csak csinálják ezek az ördögfiókák
a maguk kis marhaságát! Nem ártanak vele senkinek. Csak egy kissé hideg lehet az a mosókonyha ...
Ismét tévedtem. Még aznap rájöttem.
A szokásos élelemszállítmány ezen a napon is ment. Délután azonban ment más is. Illetve vitték. Szabad
időben figyeltem fel rá. Olyan ocsmányul esett az eső, hogy nem mentünk sehova. Egyesek a műhelyben
bütyköltek, mások társasjátékoztak, többen olvastak. Gyurkó és Pista az alagsor lejáratánál beszélgettek.
Látszólag minden cél nélkül. A céltalanság azonban csak látszat volt. Ez hamarosan kiderült.
- Segítünk szívesen! - A segítőkészség az öreg fűtő bácsi felé nyilvánult meg, aki aprófával és két nagy
kanna szénnel indult éppen fölfelé.
- Az jó lesz - egyezett bele.
- Hova kell vinni?
- Az emeletre, a négyesbe.
- Jó, visszük.
Iparkodtak is vele fölfelé. A lépcsőházban azonban nem jobbra fordultak a négyes háló felé, hanem balra.
Futva tűntek el a nehéz kannákkal. Hamarosan visszatértek, és bementek a négyes hálóba, valamivel
könnyebb kannákat cipelve. Aztán már igyekeztek is lefelé a lépcsőn. Ezt a ragyogó hadműveletet még
kétszer megismételték.
Én pedig elkönyveltem, hogy nem kell sajnálnom Bandit. Kályhája is van. Volt is. A dicséretet is
elkönyveltem.
- Hajja, de röndös fiai vannak! - magasztalta őket a vidékről hozzánk szakadt fűtő bácsi.
- Én csak tudom, milyen rendesek! - nyugtáztam kétértelműen a magasztalást.
Igazgatónk csak délután bontott postát. Sürgősen üzent is értem.
- Teljes győzelem! - lelkendezett, és olvasta a papírt. - „Így döntöttem, mert a jelzett körülmények a
kiskorú testi, szellemi és erkölcsi fejlődését nem segítenék megfelelően."
- Szolidan fogalmaznak - állapítottam meg.
- Szolidan, de nekünk adtak igazat. Most már előhalászhatod azt az önkéntes száműzöttet!
- Ne még! Játsszunk még egy kicsit!
- Hát, ha akarod ... Nem bánom.
Játszottunk. Most már felszabadultan, nyugodtan léptem a sakktáblán. Mikor a tanulási idő kezdődött,
összegyűlt a társaság a tanulóban. Megvártam, míg a gyülekezés alatt Pista és Gyurkó elfütyülték a
préridalt. Már tisztában voltam a jelentésével. Ez a füttyszó jelentette a többieknek, hogy az M-egyes
akció körül minden rendben van. Azt is megvártam, míg az ügyeletes Pati jelentett: - Egy távol. A csoport
tanulásra kész!
- Üljetek le! - Most lépek egyet. - Látom, hogy minden étkezésnél van egy-két étvágytalan. Beszéltem a
doki bácsival. Mától kezdve mindenki, akinek baj van a gyomrával, ricinust kap. Hétfőn pedig az egész
csoport étvágygerjesztő injekciósorozatot kezd. Kétnaponként kaptok majd egyet-egyet.
Az arcokra kiült a ricinustól való undor és a tűtől való félelem. Na, várjatok csak, ördögfiókák! Még nem
végeztem!
- Ma péntek van. Vasárnap kimenő lett volna. Azt viszont tudjátok, hogy ha valamelyik csoportból
önkényesen szabadságolja valaki magát, akkor senkinek sincs kimenő. Sajnálom, de ez a szabály.
Nagyot nyeltek, Volánnak éppen itthon van az édesapja. Már szombaton déltől mehetne hozzá. Többen is
nagyon készültek rokonokhoz, ismerősökhöz. Összeszorítják a fogukat. Nem szólnak. Látom,
reménykednek, hogy holnap megjön a papír, és előjöhet Kerep. Akkor már semmi baj. Nem lesz se
ricinus, se orvosi tű. Viszont vasárnapi kimenő annál inkább. Most én léptem olyant, amikor mondhatom,
hogy sakk.
- Levél jött, Kerep ügyében!
Fölkapták a fejüket.
- Az ügy további bizonyításra szorul. Beletelik két hét is talán, mire döntés lesz.
Lehervadtak. Két hét... Tizennégy napig hordani a tüzelőt. Koplalni és vinni az élelmet. Enni a ricinust, és
tűrni a tűszúrásokat. És a legfájóbb: elszalasztani a kimenőt .. .
Igen szomorúan kezdték kirámolni füzeteiket, könyveiket az asztalokra. Aztán valaki hátul halkan fütyülni
kezdte a prériindulót. Egy átvette, aztán egy másik. Másodperceken belül az egész társaság fütyülte.
Halkan, de dacosan.
Én pedig abban a pillanatban még jobban szerettem őket, mint addig. Ha ez egyáltalán lehetséges ...
Szombaton reggel kisütött a nap. Ez azonban nem akadályozta meg Hugót és Zsíros Jóskát abban, hogy
étvágytalanok legyenek. Reggelijük fele megmaradt. Úgy látszik, ők szánták el magukat az első adag
ricinusra.
Fél nyolckor már a tanteremben volt az egész banda. Szomorúan, letörten Lődörögtek, de elszántan.
Megjelentem az ajtóban két pohárral.
- Hugó és Jóska!
- Tessék! - jelentkeztek.
- Úgy láttam, most a ti gyomrotokkal van baj. Fölhoztam a ricinust.
Átadtam nekik a két poharat a sűrű folyadékkal.
- Ne szagolgassátok! Igyátok le egy hajtásra!
Fogták, nézegették, lötyögtették. Aztán Jóska vezényelt: - Rajta!
Minden szem őket leste. Várta a hatást. Meg is lett. Hugó arca először nagyon meglepett volt, aztán
szétáradt rajta valami földöntúli mosoly.
- Kompótlé ... -lehelte áhítattal. Ezzel nagyobb megdöbbenést keltett a társaságban, mint ha azt mondta
volna, hogy ég a ház.
- Miért? Mit vártatok? - kérdeztem én ártatlanul.
Döbbent csönd és lassú eszmélés következett. De most megint én léptem.
- Ügyeletes!
- Tessék! - jelentkezett Kapi.
- Rohanj azonnal abba a rozoga mosókonyhába, és cipeld ide nekem azt a remetét, mert különben
szétszedlek benneteket! Megjött a papírja!
Kapi kivágódott az ajtón.
- Maga tudta, hogy ott van? - tapogatózott óvatosan Pista.
- Tudtam.
- Mióta?
- Régóta.
- A papír mikor jött meg?
- Tegnap.
- Délután?
- Nem, délelőtt.
- Akkor miért? ...
- Hogy miért? Mert kíváncsi voltam rá, mennyire vagytok összetartók? Mennyire tudtok egymásért
áldozatot hozni? Most már látom, hogy a nehézség sem árthat nektek. Jól játszottunk!
Ebben a pillanatban lépett be Kerep és Kapi. A könyveket és füzeteket is hozták.
- Na, ülj a helyedre, mintha semmi sem történt volna! Az ügyeletesnek már nem kell jelentenie, hogy „egy
fő távol". Vedd tudomásul, hogy sok egyenes dolgot kell csinálnotok, mert miattad elég sok görbét
műveltek ezek a brigantik. Egyébként közlöm: ricinus, tű nincs, kimenő van.
Az ordítás a küszöbre szögezte az éppen belépő Piki bácsit.
 XI. fejezet
Nem minden madárijesztő valódi, minek következtében adós maradok. Talán egy életen keresztül

Az április vége napsütéssel és kis, hűvös, rángató szelekkel jelentette be magát. Változó időjárás és
változó szerencse köszöntött ránk. A fiaimmal már jóformán alig kellett törődnöm. Köztük voltam. Egy
kicsit igazodtam hozzájuk. Ennek az lett a következménye, hogy ők még jobban igazodtak hozzám. Ménkű
nagy volt az egyetértés, különösen Kerep emlékezetes esete óta. Mégse ment minden úgy, ahogy nekem ...
azaz bocsánat, ahogy nekünk tetszett volna.
- Hat új srácot hoztak! - újságolta egyik délben Paróka. - Három hozzánk kerül. Láttam őket. Állati
figurák.
- Én is láttam! Csodálatosak! - lelkendezett Bohóc. - A mezőgazdaság venné nagy hasznukat. Már kelnek a
vetések. Madárijesztőben nagy a hiány.
- Hülyék! - szögezte le Pista.
- Ezt még nem is tudtam róluk! - vágott vissza Bohóc.
- Nem az újak hülyék. Ti! - hangoskodott Pista. - Jól emlékszem egy zörgő csontvázra, amelyik ugatva
köhögött, amikor bevánszorgott ide. Az se volt kutya, mikor egy másik övig érő parókában pompázott -
vágott Paróka felé. - Vagy én különb voltam? - tette fel a szónoki kérdést. De választ nem várt rá. Nem is
kaphatott, mert kinyílt az ajtó, s megjelent a három új srác.
Bizonytalan lépéseket tettek befelé. Igazgatónk jött mögöttük.
Sajnos, ez esetben típusszöveget mondott.
- Fogadjátok szeretettel a három új pajtást. Ti erős, egészséges közösség vagytok. Elbírjátok a három újat.
Ez mind teljesen igaz. Minek mondani? Különben is mindig később derül ki minden. Most is. Illetve most
egyelőre borult.
A banda ábrázata borult az enyémmel együtt. Valóban elég sötét jelenségeket kaptunk.
Különbség köztük csak a termetükben volt. Egy hosszú, egy közepes, egy rövid. De mindhárom egyformán
rongyos és koszos.
Igazgatónk elment. Én pedig a háttérbe húzódtam. Hagytam őket egy kicsit ismerkedni. Nem sikerült
valami ragyogóan.
- Mi vagyunk a kettes csoport ebben az intézetben. Józsi bátyánk a főnökünk - mutatott rám. - Ti kik
vagytok?
- Le vagytok tojva! - nyilatkozott bemutatkozás helyett a hosszú. A másik kettő röhögött.
Bandi fölöslegesnek találta a további beszélgetést. A többiekhez fordult.
- Hugó! Menj a raktárba, és keríts elő nekik valami rendes ruhát! Benyó menjen a konyhára, és kérjen
nekik kaját. Cirkli és Gyurkó a hálóban rendezzék el a fekhelyüket. Kérjenek a raktárból lepedőt, takarót.
Pista, te nyittasd ki a fürdőt, és kísérd le őket csutakolásra. A többit majd megbeszéljük.
A jól olajozott masina megindult. A három rongybaba ezen úgy meglepődött, hogy tiltakozni is elfelejtett.
A szervezettség magával rántotta őket, mint a futószalag.
Egy óra múlva tisztán, jóllakottan és valamivel bizonytalanabb fellépéssel jelentek meg. Mintha a
bőrükről lehántott koszréteggel a harci páncéljukat lopta volna el valaki.
- Focizni tudtok? - szegezte nekik a kérdést Holba.
- Jobban, mint te! - vágott rá a középső.
- Majd meglátjuk. Most a szabad időben foci lesz az udvaron. - Kivette a szekrényből a bőrt. Szeretettel
megsimogatta. - Válasszunk csapatot! - vezényelt, és Zsíros Jóskára nézett, mert ő volt az állandó ellenfél.
Mindketten kitűnően rúgták a golyót.
Jóska előhalászott mélységes zsebéből egy húszfillérest. Sokáig kereste. Láttam, körben töpreng. Aztán
háta mögött egyik markából a másikba rakosgatta a pénzt. Majd lassú mozdulattal előhúzta az ökleit, és
keresztbe rakta.
- Válassz! - nyújtotta Holba felé. Az rákoppintott a bal öklére. Jóska szétnyitotta. Üres. Mélyen Holba
szemébe nézve mondta:
- Az újak közül a Hosszú!
Holba megértette a nézést.
- Az újak közül a Közép!
Jóska vidáman folytatta:
- A Rövid.
Aztán tovább választottak, míg a kerek bőr kergetéséhez a szabályok szerint szükséges huszonkét legény
fel nem sorakozott a hátuk mögött. Mikor teljes volt a létszám, indultak az udvarra. A többiek a
műhelyekbe mentek.
- Etetés ... - adta ki a csöndes jelszót Jóska. Ami ezután következett, az ördögi volt. Tizenkilenc fürge
csirkefogó táncoltatta a labdát a három új fiú orra előtt. Pontosan kimérve, nehogy elérjék.
Negyedóra után a Rövid megunta. Dühösen megállt.
- Nem csinálom tovább. Ez kitolásra megy.
- Nem kitolásra - nyugtatta őt Jóska -, csak azt akartuk bebizonyitani, hogy nem kell nagypofájúnak lenni.
Itt ti csak akkor rúgtok labdába, ha mi is akarjuk. De ezt ne csak a focipályára értsétek! Most aztán
játszhatunk rendesen.
Azzal lepasszolta a labdát Hosszúnak. Most már tényleg ment a játék. A három jövevény el is felejtette,
hogy ők tulajdonképpen idegenek, és nem is akarnak az itteni rendbe beilleszkedni. De csak a foci idejére
felejtették el.
A tanulóban ismertették velük a tanulás rendjét. Közepes röhögött, a másik kettő vigyorgott.
- És maga tényleg hiszi, hogy ebbe az állatságba én belemegyek? - állt velem szembe Hosszú.
- Tanuljon a nyavalya! - helyeselt a Rövid. Közepes élénken bólogatott hozzá.
- Én tényleg hiszem! - mondtam határozottan. - Nálunk mindenki elvégzi a munkáját. A srácok is, én is.
- Magának könnyű! - vágta a szemembe Hosszú.
- Veletek?! - nyestem vissza. - Láthatjátok, hogy itt jó dolga van a bandának, de ha itt akartok maradni,
végezzétek el a munkátokat.
- És ha nem akarunk? - érdeklődött sandán Közepes.
- Akkor majd gondoskodunk róla, hogy ne maradjatok nálunk. Ez nem internáló tábor, nem börtön. Ez
otthon. Akinek nem tetszik, menjen máshova!
Ez egy kicsit meghökkentette őket. Sok helyet megjárhattak már. Ígérhettek is már sok mindent nekik
büntetéstől jutalomig. Az viszont egészen új volt, hogy azzal fenyegetik őket, nem maradhatnak ott.
A meglepetéstől el is hallgattak, leültek hátul. A tanulási időt csöndes piszmogással töltötték. Amikor
vacsorához készültünk, nekik szegeztem a kérdést: - Mit határoztatok? Akartok maradni?
- Vacsorára mindenesetre ... - alattomoskodott szemtelenül Közepes.
- Örvendek. Akkor menjünk vacsorázni!
A konyha remekelt. A hús puha volt és ízletes. Utána az ördögfiókák egyik kedvence: fánk.
Közepes befalta az adagját pillanatok alatt, aztán laposan körülnézett. Benyót látta a legcingárabbnak.
Gondolta, vele lesz a legkevesebb probléma. Talán szólni sem mer. Gyors mozdulattal átnyúlt az asztalon,
és megragadta Benyó fánkos tányérját. Benyó dermedten, tágra nyílt szemmel nézte. Moccanni sem tudott
a meglepetéstől, hogy ilyen is megtörténhet.
Annál inkább moccant Hugó, az izomember. Nem volt nehéz dolga, mert Benyó mellett ült, és nagy darab
volt. A mancsa is.
És nem kímélte. Sem a mancsát, sem Közepesét. Elkapta a tányért fogó kéz csuklóját, és lassan szorítani
kezdte. Közben oda sem nézett. Szabad bal kezével felvette a saját fánkját, és tisztességeset harapott
belőle. Aztán tovább szorította a csuklót, majd megint harapott. Ezt addig művelte szorgalmasan, míg
Közepes arca el nem torzult a fájdalomtól, és keze el nem engedte Benyó tányérját.
- Mért fáj az neked, te barom, ha ő nem zabál? - förmedt rá Hugóra Közepes, miközben vöröslő csuklóját
simogatta.
Hugó nem sietett a válasszal. Megrágta a falatot. Az pedig nem volt kicsi. Ivott rá egy korty vizet. Aztán
felelt:
- Egy: nem vagyok barom. Kettő: Benyó fánkja a Benyó fánkja. Három: ha még egyszer hozzányúlsz
valakinek a kajájához, nemcsak szorítok, ütök is. Akkor pedig leég rólad a ruha.
Mindez egészen társalgó hangnemben hangzott el. Két falat fánk és egy korty víz között. Talán éppen ezért
vette Közepes komolyan. Hugó termetére pedig elég volt egyetlen pillantást vetni a vita befejezéséhez. Be
is fejeződött. Közepes sunyin hallgatott.
Nekem azonban nem tetszett a dolgok alakulása. Ezeknek az ördögfiókáknak tulajdonképpen igazuk volt.
Móresre tanították az újakat, amikor nagy szájuk volt a focival kapcsolatban. Megvédték Benyót. Mind
jogos és helyes, de éreztem, hogy mégsem jó. Nem is volt az. Már az esti mosdásnál kiderült.
- A három madárijesztő lelépett! - közölte velem minden indulat nélkül Kapi.
- Mikor?
- Rögtön vacsora után.
- Nem kár értük - mondta Benyó.
Kerep erre dühös lett.
- Félted a hasadat, te vakarcs?! Te se voltál különb, mikor idejöttél, mint ezek.
- Igaz, de ...
- Semmi de! - torkolta le Gyurkó. - Jobb lett volna a hülyéknek, ha maradnak, csak kevés az eszük.
Beszéltem velük vacsora előtt. Közepes bandához tartozik. Azt nehéz lett volna itt tartani. De a másik
kettő egyedül csavarog.
- Nem sikerülhet minden. .. - vigasztaltam a bandát is, magamat is.
- Hát nem! - adott igazat Kerep.
A hangulat azonban nyomott maradt ezen az estén. Nem volt hancúrozás a hálóban. Rövid, csöndes
beszélgetés után megpróbáltak aludni. Nehezen sikerült.
Másnap az idő napsütéssel szolgált - meg néhány meglepetéssel. Az első mindjárt reggel volt.
- Visszajött a Hosszú! - üvöltötte az újságot Gyurkó. Valóban. Hosszú ott állt a folyosón, és közben
nemcsak hosszú volt, de komoly is.
- Visszajöttem - nyilatkoztatta ki. De ez amúgy is nyilvánvaló volt.
- Látom. És?
- Maradni szeretnék.
- Miért?
- Ez rendes hely ...
- Figyelj, öcsém! - igyekeztem hatásos lenni, már csak azért is, mert vagy tizenöten álltak körülöttünk. - Itt
helyed van. Ez azonban nem szálloda, ahonnan tetszés szerint mászkálsz, amikor kedved tartja. A melót is
vállalnod kell. Így maradhatsz.
- Maradok. .. - mondta, és zavarában hosszú lábait váltogatta.
- Akkor menj a többiekkel, és csináld, amit ők!
Na, valami mégiscsak sikerült. A bandának is jobb kedve lett. Ez abban is megnyilvánult, hogy a fűtő
bácsi ijedten ugrott félre, amikor közvetlenül a bokájánál harsány kutyacsaholás hallatszott. Kutyát
azonban hiába keresett. Mire jobban körülnézett, már Bohóc is odébbállt.
A tanítás alatt is történtek apró, vidám szabálytalanságok.
Gyöngyi nénit boríték várta az asztalon, ami felbontáskor berregett. Először megijedt tőle, aztán együtt
nevetett a bandával.
Egyszikű óráján vidám, korai cserebogár mászott ki az asztalfiókból, és szárnyra kelve körülrepülte az
osztályt.
Mértan órán szétesett a körző, a vonalzó. Piki bácsi pedig ötöst adott Cirklinek, mert az olyan sikerült
karikatúrát rajzolt róla a táblára, hogy rosszabb jegyet nem adhatott rá.
Szabad idő után Mariska néni kapott szép csokrot a konyhára korai mezei virágokból. Hamarosan ki is
dobta, mert olyan permetezőszer-szaga volt, hogy nem lehetett állva eltűrni. Pista bácsi pedig éppen
tizenkettedszer szedte szét a permetezőgépet. Nem akart működni. Úgy látszik, tiltakozott a csövébe
bekerült apró parafadarabka miatt. Hogy kerülhetett oda?
Áprilisban sok minden előfordul.
Még az a rendőrtiszt is, aki délután jött hozzánk. Az irodában fogadtuk. Meghallgattuk, amit elmondott.
Nem volt örömhír.
- Mondja el a csoportomnak is! - kértem őt.
- Elmondhatom, ha gondolja, hogy jó lesz.
- Gondolom.
- Akkor menjünk!
Mentünk, és ő mesélt.
- Az általatok Közepesnek nevezett fiatalember hamarosan megtalálta a bandáját. Este, zárás után
kinyitották a sarki közértet. Megettek néhány kiló szalámit, aztán elkezdtek konyakozni. Nyitáskor reggel
ott találták az egész díszes társaságot tökrészegen, egy sereg összetört holmi közepén.
- Na és mi van Röviddel? - érdeklődött Kapi. - Róla is van friss hír?
- Igen. Ő a korábbi szakmájában dolgozott tovább. - Mi volt a szakmája? - kíváncsiskodott Benyó. -
Kerékpár.
- Szerelő?
- Nem. Eltulajdonító. A mai nap folyamán három kerékpárt lopott. El is adta mind a hármat. Neki azonban
van humorérzéke. A harmadik kerékpárt a kapitányság elől lopta. Egyik rendőré volt.
- Derék gyerek! - dicsérte Bohóc kétértelműen. - Szorgalmas! - tódította Pati.
- Azt a rohadt alakot kéne agyoncsapni, aki megvette tőle. Biztos tudta, hogy lopott bringák . . . - dühöngött
Pista.
- Ne akarjátok agyonverni - kérte őket a rendőrtiszt. - Már letartóztatásban van. Egyéb ügyei is vannak,
nemcsak ez.
- Hát csak üdüljön egy kicsit maguknál! - kívánta Paróka.
- És Röviddel mi legyen? Közepessel nincs probléma. Ő a bandájával együtt zárt intézetbe kerül a
történtek után.
- Az jó hely neki - állapította meg Gyurkó. - Ha valaki lop, mert éhes, azt még megértem. De ha
megvacsorázott és betör, iszik és tör-zúz, akkor egye meg a fene. Nem sajnálom.
- És Rövid? - kérdezte a rendőrtiszt.
- Neki is helye lett volna nálunk. Nem is rossz! - állapította meg Kapi.
- Nagy pofája volt, és nem maradt itt. Most már menjen, ahova akar, vagy ahova rakják! - erősködött
Holba.
- Na, azért Rövid ügyét gondoljuk meg! - fontoskodott Hugó.
- Kapi, te aranyosi - hízelgett Volán. - Ha jól emlékszem, téged is elzavarhattunk volna innen, ha olyan
hirtelen haragúak vagyunk, mint most te.
Pista volt a legőszintébb.
- Én sem voltam atomtudós, mikor ide hoztak. És nem az apám vagyonából éltem. Azt mondom, hozzák
vissza. Hátha itt marad.
- Szemtelen. De pokolian. Rengeteg bajunk lesz vele az iskolában . . . - tálalta a nehézségeket Cirkli.
Vita közben néhányszor rám néztek. Kíváncsiak voltak a véleményemre. Én azonban nem szóltam bele.
Csak ekkor.
- Fiókáim! Sok a szó, kevés a határozat .. . Kerep lépett elő.
- Szavazzunk. Aki amellett van, hogy Rövid visszajöjjön, tegye föl a kezét! - Azzal ő is föltette.
Megindította vele a fölemelkedő kezek sorát.
Elsöprő szótöbbséggel megszavazták.
Másnap reggel már ott is volt, de minden hála nélkül. Elfogadott mindent, amit kapott, de megtartotta az
önállóságát és kibírhatatlan szemtelenségét. Öt napig. A hatodik nap lett a fordulópont. Enyhén én is
szédültem tőle.
- Józsi bátyám - szegődött mellém Pista a folyosón. Látszott rajta, hogy valami fontos mondanivalója van.
Talán rosszat álmodott, de az is lehet, hogy látott egy új piros Austint. Még az is előfordulhatott, hogy
kikeltek a galambfiókák az ablak előtti fészekben. Vártam, mi következik.
- Ez az új srác, a Rövid, nagyon szemtelen. - Kivel?
- Mindenkivel.
- Veled is?
- Igen. Meg Kereppel is. Meg a tanárokkal meg magával is. - Mert új. Nem ismeri még a szokásainkat.
Majd megtanulja. - Nem nagyon akarja tanulni.
- Miért?
- Mert azt hiszi, ő az erős.
- Hát, ahogy nézem, elég erős is.
- Igen, de nem annyira, hogy ilyen szemtelen legyen. - Ez is igaz. És mit gondolsz, mi a teendő? -
Megverem ...
- Ne tedd.
- Mér ne?
- Mert elvadul tőlünk. Nekem is viszketett a tenyerem egykét szemtelenségénél, mégse vágtam szájon.
- Maga nem üt meg soha egyikünket se. De én megverhetem Rövidet.
- Vitatkozni akarsz most velem?
- Nem. Verekedni akarok vele! Tanulja meg, hogy itt nem érdemes pofázni.
- Pista! Én nagyon jól emlékszem egy koszos kis csirkefogóra, aki mikor hozzánk került, olyan szemtelen
volt, hogy a piaci legyek hozzá jártak tanfolyamra. Mégis megtanulta a rendet. Pedig nem bántotta senki.
Különösen én nem. De ha ezt az új kis marhát megvered, akkora pofont kapsz tőlem, hogy egy hétig futsz
egyenesen. Megértetted?
- Meg ... - nyilatkozott Pista. A mondottakat csak egészen gyenge képességűek nem értették volna. Pista
pedig nem volt az. Töprengve elindult a tanterem felé.
Én az irodába mentem. Telefonokat kellett elintéznem. Vagy egy óra hosszat vesződtem azzal az
emberbosszantó masinával. A felét el is intéztem annak, amit akartam. Aztán abbahagytam, és indultam
kifelé.
Az ajtóban Pistába ütköztem. Éppen kopogni akart. - Mit óhajtasz az irodában?
- Magát keresem. Mondták, hogy itt van. - Itt vagyok.
- Azér jöttem, hogy adja meg a pofont! De utána fogjon meg, hogy ne szaladjak egy hétig egyenesen. -
Elszántan elém állt. Várta a pofont.
- Megverted?
- Meg.
- Nagyon?
- Él. Nem halt bele.
- Vérzik?
- Nem. De az a szemtelen pofája dagad, és holnapra olyan szines lesz, mint egy plakát. Na! Adja már azt a
pofont? - Várj itt! - mondtam hirtelen, és felszaladtam az emeletre.
A folyosón csoportosulás. Rövid a falnál áll. Kissé használt az állapota. Ruhája rendetlen. A szeme alatt
vöröslő monokli. A szája már is cipó formájú. Holnapra tényleg színes lesz. Mellette Kerep és Volán.
Körülötte a többiek.
- Kösz, hogy leszedtétek rólam azt a marhát - mondta Kerepéknek. - Előbb is megtehettétek volna .. .
- Nem! - vág a szavába Kerep. - Neki volt igaza. Nagy szád volt. Most is marházod, pedig nem az. Velünk
is szemtelen vagy állandóan meg a felnőttekkel is.
- Addig hagytuk a verekedést - szól bele Volán -, amíg azt hitted, te vagy az erősebb. Csak mikor jól
megkaptad az adagodat, akkor léptünk közbe. Nem akartuk, hogy agyonverjen.
- Az isten se gondolta volna arról a cérnalábúról, hogy így tud verekedni! - ámuldozott, miközben tovább
tapogatta egyre gyarapodó száját és orrát.
- Mi történt? - robbantam közbe.
Csak most vettek észre.
- Elestem, és bevertem a fejem ... - nyilatkozott azonnal Rövid.
Betyárbecsület, az van benne! Megverik, mint a dobot, mégse árulkodik.
- Ha elestél, hát elestél! Menj a hálóba! Vizesítsd be a törülköződet, és tégy az arcodra borogatást! A
verekedésért viszont mindkettőtök vasárnapi kimenője ugrott. Ne falazzatok nekem itt összevissza!
Ezzel otthagytam őket, és mentem vissza az irodához. Pista várt.
- Gyere be!
Bekullogott utánam. Megállt középen.
- Foglalj helyet! - mutattam az egyik fotelra. Nem foglalt. Állt.
- Adja, vagy nem adja? - kérdezte türelmetlenül a pofonra vonatkozóan. Szeretett volna már túl lenni rajta.
- Megérdemelnéd, hogy adjam. Elsősorban azért, mert megígértem. Szótartó ember vagyok.
- Hát akkor?
- Ne sürgess! Úgy gondolom, adós maradok neked egy pofonnal. Vigyázz, mert nem szeretek adós lenni.
Csináld úgy a dolgaidat, hogy ha harminc év múlva találkozunk, még mindig tartozhassak neked.
Lapos pillantás közben adta vissza a labdát.
- Vigyázzon, mert ha most nem adja meg, máskor már nem fogja.
Egy ideig farkasszemet néztünk, azután én elnevettem magam. Erre ő is.
- Kezet rá! - nyújtottam a magamét. Belecsapott jókedvűen.
- Nem lesz pofon. A büdös életben soha nem lesz! - jelentette ki nevetve.
- Szívből kívánom neked! - És nevettünk tovább. Közben május lett.
 XII. fejezet
A május nem olyan bolond, mint az április. Bolondabb. Hegedülni lehet az ablakban, kirándulni nem. A
banda pedig jókedvű, de nem pusztul bele
A május közel sem volt olyan bolondos, mint az április. Nem mondhatnám ugyanezt az én külön bejáratú
rablóbandámról.
Túl sok volt a jó idő és az iskola. A langyos záporok is kifelé csábítottak az épületből. A napsütések még
jobban. Ürge, a hármas csoport örök csavargója már elment. Soron következő májusi túráját hajtotta
végre. Nem izgultunk miatta. Jelentettük, de minek? Úgyis visszajön, ha kisétálta magát. Ez alkalommal
azonban szokatlanul hosszú volt a sétája. Csak hat nap múlva jött vissza. Hiába! Május volt.
- Megölöm azt a csirkefogót! Szétszedem! Apróra hasogatom! - kiabálta egy apró, szemüveges ember a
kapuban. De nem úgy festett, mint aki bárkit is hasogat vagy szétszed. Mindenesetre elég dühös volt hozzá,
és közben rohant az igazgatói iroda felé.
- Ezt megtanulom tőle! - csodálkozott utána Cirkli.
- Mit? - érdeklődött Benyó.
- Ordítva rohanni, illetve rohanva ordítani. Külön-külön tudom csinálni, de így együtt?! Csodálatias ...
Közben a rohanva ordító jelenség elérte az irodát, ahol ebben az időpontban szerencsétlenségemre én
tartózkodtam. Meg Bohóc. Beszélgettünk. A folyosóról hallatszó kiabálásra figyeltem fel.. Aztán
kopogtatás nélkül kicsapódott az ajtó. Úgy is maradt.
A kis dühös ember odapattant elém, lecsapott az asztalra egy kavicsot meg egy papirost.
- Tessék nekem kinyomozni, ki ez a vandál gazembert. Összemorzsolom!
Bohóc hirtelen fölállt. Odament a nyitott ajtóhoz. Kopogtatott rajta udvariasan. Aztán biccentett előkelően.
- Jó napot kívánok, mint általában szokás ... Egyébként: mozsarat tetszett hozni, vagy a malmot tetszik
igénybe venni?
- Mihez? - kérdezte dühösen a meglepett ember.
- Az összemorzsoláshoz ... - És udvarias meghajlással kihátrált az ajtón. Aztán becsukta. Kívülről.
- Látja?! - förmedt rám. - Mert ilyen szemtelenek mind! Nem nézik az idősebbet, a felnőttet.
- De azért ő kopogott és köszönt.
A mérges idegen észhez tért.
- Elnézést kérek, de a dühtől nem látok, nem hallok. Bocsánat a betörésért. Német Egon könyvelő vagyok.
Itt lakom a szemközti ház első emeletén.
- Foglaljon helyet, és mondja el, mi dühítette föl ennyire.
- Ez! - döfött az asztalon levő papírra és kavicsra. - Képzelje el. Ülök nyugodtan a szobában. A kislányom
is ott mászkál körülöttem. Egyszer csak csörömpöl egy váza a vitrinen. Elejtettem a könyvet. Néztem, mi
történt. Ezt a kavicsot és papírt találtam. Az ablakon át repülhetett be. Kinéztem. Az utcán nyugodtan
járkáló emberek. Szemben, itt az iroda melletti második ablak nyitva. Amikor én megjelentem az
ablakban, itt egy fej eltűnt. Csak ő dobhatta.
Fölvettem a kavicsot. Kerek, apró. Csúzliba való. Nézem a papírt. Írás van rajta. A következő:
Ne haraguggy, hogy így küldöm a levelet. Másképpen nem tudom. Szeretnék veled beszélni.
Jóska
Hirtelen számvetést csinálok. A második ablak az én rablóbandám tanulójából nyílik az utcára. Első
emelet. Jóska csak egy van a csoportban: Zsíros Jóska. Egyébként kitűnő csúzlis. Büszke is rá. Minden
stimmel, de még nem akartam kijátszani a kártyáimat.
- Megkérhetném valamire a nyomozás érdekében? - Tessék!
- Legyen szíves, hívja át a kislányát!
- Minek? Őt nem kell belekeverni.
- Szükségesnek tartom. Esetleg közelebbi felvilágosításokat adhat, amivel a nyomozást segítheti.
- Ha gondolja... - bizonytalanodott el. - Gondolom.
Elindult kifelé. Megállítottam.
- Várjon csak. Felesleges átmennie. Nézzen csak ki az ablakon! Csak intenie kell.
A szemközti ház első emeletének ablakából szőke kislány nézelődött kíváncsian kifelé.
Az atya felrántotta az ablakot. Heves mozdulatokkal integetett a kislánynak, hogy jöjjön át. Nem sokat
kellett. Egy perc múlva ott volt.
Kopogott halkan, köszönt még halkabban, és állt gyámoltalanul az irodában. Közben szép volt. Szőke,
barna szemű, pisze orrú. Elfogultságában is kedves, bájos, körülbelül tizenkét éves forma kislány. Jó
ízlése van az én Jóska fiamnak.
- Gyere, foglalj helyet! - mutattam az egyik fotelra. - Az egyik égetni való kárt okozott nektek. Szeretném
kinyomozni, hogy ki volt. Hogy hívnak?
- Német Zsókának.
- Gyakran van nyitva az ablak nálatok? - Igen.
- És te gyakran vagy az ablakban?
- Ott szoktam tanulni ... meg hegedülni is tanulok, és ott gyakorlok a nyitott ablaknál. Az egészséges ... - A
fiúk át szoktak nézegetni?
- Igen. De én attól tudok gyakorolni!
- Van köztük valaki, aki gyakran átnézeget? - Igen.
- Milyen külsejű?
- Nem tudom. Nem figyeltem meg.
A zord atya itt közbeszólt:
- Az én kislányom nem nézegeti a fiúkat! Nem vettem figyelembe a közbeszólást.
- Végtelenül csodálkozom az egészen. Abban a teremben csak egy Jóska van. Alacsony, görbe lábú, szőke
fiú.
- Nem. Magas, fekete! - mondta öntudatosan a kislány. Ezzel észre is vette, hogy elszólta magát.
Mégiscsak megnézte azt a fiút.
Mosolyogtam. Kiszóltam a folyosóra:
- Hívjátok ide Zsíros Jóskát! - Aztán visszaültem a fotelba.
Jóska kopogott, és belépett az ajtón. Magas volt, fekete hajú, és nagyon meglepett, amikor a vendégeket
meglátta. Köszönt, aztán néhány másodpercig gondolkozott. Hirtelen elhatározta magát.
- Bocsánatot kérek, hogy szemtelen voltam, és hogy kárt okoztam. Van zsebpénzem. A kárt természetesen
meg fogom téríteni. Véletlen volt, nem akartam.
Zsóka papája a Jóska belépésekor teleszívta tüdejét, hogy megfelelő hangerővel tudjon erélyes lenni.
Ekkora udvariasság láttán azonban leeresztett, mint egy lyukas futball-labda.
- A fene gondolta volna ...
- Én se gondoltam, hogy ilyen bajt okozok - szabadkozott még egyszer Jóska.
Elérkezett az én időm.
- Zsóka kedves! Megkérhetnélek, hogy Jóskával együtt menjetek egy-két percre át ide a kisirodába?
Szeretnék még édesapáddal néhány szót négyszemközt beszélni.
- Hogyne! - ugrott föl a szöszke, és elindultak. Jóska udvariasan kinyitotta az ajtót, és előreengedte. Még
arra is gondosan ügyelt, hogy az ajtót ne csukja be.
Én becsuktam. Nem akartam a mondanivalómat velük is közölni.
Néhány meggyőző mondat után a zord atya elmosolyogta magát.
- Elég - szólt -, ha még egy darabig hallgatom, kiderül, hogy a fiai mind angyalok, én egy szívtelen
szörnyeteg vagyok, a lányomnak pedig sürgősen társaságra van szüksége, és az összetört váza nem ért
semmit, és tulajdonképpen össze se tört. Ez azért talán mégis túlzás, még ha nem is lelkesedtem a csúzlis
ismerkedésért. Hívja be ezeket a szomszéd szobában társalgókat!
Behívtam. A zord atya eléjük állt, és nagyon zord igyekezett lenni.
- Ide a csúzlit! - kiáltott rá jóskára.
- Tessék! - húzta elő a mélységes nadrágzsebből.
A zord atya szétbontotta, gondosan megvizsgálta. Meg is húzogatta.
- Tökéletes. Nem húz oldalra. Erős, de nem merev.
- Szakértő! - ragyogott fel Jóska szeme.
Ezek után a zord atya kézen fogta a fitos szöszit, de mielőtt elindultak, még hátraszólt:
- Vasárnap ebéd után átjöhetsz, megnézheted, mit műveltél a vitrinnel.
- Józsi bátyám! - ragyogott Jóska képe, mint a kiglancolt telihold.
- Hallgass, nyomorult, szégyent hoztál rám!
- Tudom ... - tört le. - Nem kellett volna mégse azzal a csúzlival ...
- Ki beszél itt a csúzliról? - rivalltam rá. - Meg a botrány ...
- Hol van itt botrány?
- Hát akkor ... mi?
- Ha még egyszer levelet írsz, és azt, hogy haragudj, gy-vel írod, én nem állok jót magamért!
Nekem ugrott, megölelt, mielőtt megakadályozhattam volna, aztán rohant, mint a bolond.
Vasárnap vásárolt egy szép kerámia vázát, és azzal indult látogatóba. Hiába. Május volt!
Másnap a tanteremben kitört a szenzáció.
- Szertárrendezés van, gyerekek, ezt addig ide lakoltatjuk a ti termetekbe! - jelentette ki Egyszikű. Közben
négy nyolcadikos srác cipelt be egy hosszúkás üvegszekrényt a tanterembe, de az nem volt üres, Samu
lakott benne. Samu, a csontváz.
Az üvegszekrényt a bejárat mellé állították. Ott zavart legkevésbé.
- Örvendek, Samu úr! - hajlongott előtte Bohóc. - Ilyen jó társaságban úgysem volt mostanában.
Garantálom, nem fog unatkozni.
Samu beltag lett. Ezenközben mint jól nevelt csontvázhoz illik, hallgatagon vigyorgott lakosztályában.
Megszokott alakja egyre kevesebb érdeklődést keltett.
Ekkor következett Pista szereplése. A harmadik tízpercben bement a terembe. Összebeszélt a hetessel,
Hugóval. Samut kilakoltatták az üvegszekrényből, és hátravitték a sarokba. Ott nem látszott. A helyére
Pista állt be. Magára húzta az üvegajtót.
Csöngetéskor betódult a banda. Az üvegszekrényben álló alakra senki nem ügyelt. Amikor azonban
Gyurkó odakerült a szekrény mellé, Pista hirtelen megmozdult, és megzörgette az üveget a füle mellett.
Gyurkóra a legrosszabb akarattal sem mondhatta senki, hogy gyáva. Most mégis akkorát ugrott ijedtében,
mint egy jó karban levő szöcske.
Az egész banda ijedten nézett néhány pillanatig az üvegszekrényre. Aztán kitört a hahota.
Rövid idő múlva az egyik nyolcadikos jött be valamiért. A jelenet megismétlődött. Az ugrás és a hahota
is.
Nemsokára az egyik ötödikest törte a frász. Majd a hetedik osztály képviseletében történt még egy helyből
távolugrás. Az üvegszekrénytől a katedráig.
Ekkor következett be a tragédia.
- Mi ez a ricsaj? - hallatszott Kisapám hangja. - Nem így szoktatok várni az óra elején.
Megbolondultatok?
Dermedt csend. Pistára nem mertek nézni, mert akkor Kisapám is észreveszi. A szekrényben álldogáló
csontvázpótlék nem mert mozdulni, Kijönni mégúgy sem. Álldogált hát. Igyekezett mozdulatlan és
észrevétlen lenni. Sikerült.
Néhány másodperc múlva a hetes jelentett, az óra elkezdődött. Kisapám pedig szerette annyira a tárgyát,
és volt annyira szórakozott, hogy nem vette észre Samu színe változását.
Tíz perc múlva már annyira biztonságban érezte magát az üvegketrec lakója, hogy nem a tanárt nézte,
hanem a bandát. Ha pedig valaki odatekintett, akkor fintorgott egyet. Pati a fintorgásra elkuncogta magát.
- Ne szégyentelenkedj! - szólt Kisapám. - Azért mert Benyó nem tudja, hogy mennyi hétharmadnak a
háromnegyede, még nem kell kinevetni. Gyere csak a táblához! Majd bebizonyítom, hogy te sem vagy élő
komputer!
Pati kiballagott. A bizonyítás sokáig tartott, mert Pati értett a számtanhoz. Kisapám viszont alapos ember
volt. Ha ő valamit be akart bizonyítani, meg is tette. Ezzel azonban eltelt az óra.
A szekrény foglya lassan elfelejtett fintorogni. Először sápadozni kezdett. Aztán verejtékezni. Az óra
utolsó perceiben a szekrény hátuljának támaszkodott, és lehunyta a szemét.
- Na! - fejezte be a nyaggatást Kisapám a csengőszóra. - A hatodikos anyagot tudod. De azért te sem tudsz
mindent. Ne vihogj hát a haverodon, amikor az elénk tárja tudatlanságát.
Szerencsére további prédikáció nem következett. Pati pedig vállalta szó nélkül Benyó kiröhögését, mert
látta, hogy a szekrény körül, illetve belül valami nincs rendben. Nem is volt.
Amint Kisapám kitette a lábát, öten is ugrottak az üvegkalitkához, és felrántották az ajtaját.
Pista bágyadtan kinyitotta a szemét, majd előredőlt és lágyan beleomlott Hugó erős karjaiba.
- Mi a ménkű van veled? - kérdezte az ijedten.
Az alélt csontvázhelyettes lélegzett néhány mélyet, aztán nyilatkozott.
- A gyöngyharmat hasogassa széjjel ezt a rohadt kasznit!
- Miért?
- Mer jól zár. Nincs benne levegő. Ha Kisapám egy kicsit formába jön és túlórázik idebenn, ott fulladok
meg! - Ezzel föltápászkodott, kibontakozott Hugó öleléséből, és kivánszorgott a többiekkel az udvarra.
Bohóc és Kapi visszaköltöztették a csontvázat saját lakosztályába.
- Sajnálom, Samu úr - biccentett feléje udvariasan Bohóc -, a szabadság véget ért! - Rácsapta az ajtót, és
ment ő is az udvarra.
A tízperc végén már Pista is ott rohangált a többi széltolóval együtt.
Hiába! Május volt.
A tüdők egyre tágabbak lettek, az iskola egyre szűkebb. Ennek lett aztán eredménye a K-28-as akció. A
legteljesebb titokban. Szervezése tökéletes. Csak a beavatottak ismerték a tervet. Az egész csoport. De
más senki.
Délután volt valami furcsa nyugtalanság a bandában. Vibrált a levegő. Túl jók voltak megint. Tanultak,
végezték a dolgukat. Közben néha összesúgtak ketten-hárman. Ha idegen járt arra, elhallgattak, vagy
tüntetően másról beszéltek.
Este is valami szokatlan dolgot észleltem. A hálóban Cirkli mesélt valamit hangosan. Csak a zagyvaságára
figyeltem fel.
... akkor jött egy zöld fejű szörnyeteg, megnyomta a csengőt a gumibottal, és aszonta: „Emberszagot érzek"
...
Mi ez az értelmetlenség? - töprengtem el. Aztán rájöttem: figyelemelterelés! Míg Cirkli borzalmakat tálalt
hangosan, egyesek valamit tárgyaltak. Halkan.
Ilyenkor nem illik őket zavarni. Pedig ez esetben határozottan illett volna. Akkor nem történik meg az az
oltári nagy marhaság. Így viszont megtörtént.
- Mi baj van?
Ezzel a kérdéssel Egyszikű állított be hozzám reggel az irodába.
- Mi lenne? És miért kéne, hogy legyen? - adtam vissza a kérdést duplázva.
- Mert késik az osztály az óráról - világosított fel.
- Mi az, hogy késik?! - védtem őket összetartóan. - Háromnegyed nyolckor a tanteremben voltak. Én
vezettem oda a csoportot.
- Lehet, hogy akkor ott voltak, de most nincsenek. Hacsak nem lettek egészen láthatatlanok.
Nem értettem.
- Vannak hiányzók? Valaki nincs ott? - Nem. Nincs hiányzó. Senki sincs ott! - Lehetetlen!
- Mi lehetetlen ezeknek az ördögfiókáknak?
- Gyere! - mondtam határozottan. Indultunk a tanterem felé. Benyitunk. Üres. Egy lélek sincs bent.
- Tényleg senki ... - állapítottam meg teljesen fölöslegesen. - Hol lehetnek?
- Majd kiderül. Tekintsd úgy, hogy lyukas órád van. Pihenj! Ezzel otthagytam Egyszikűt, és mentem a
kapuhoz. Pista bácsit kérdeztem:
- A kettes csoport mikor távozott?
Tíz perce. Meg is dicsértem őket, mert olyan rendben mentek.
- Megérdemelték ... - állapítottam meg tétován. Elmentem a hálóba. Néztem a holmijukat. Rövid úton
megállapítottam, hogy egytől egyig melegítőben és bakancsban mentek el.
A konyhához indultam letörve.
- Mariska néni! Jártak itt a fiaim?
- Persze. Elvitték a tízórait. Csomagolva. Tegnap megmondták már, hogy kirándulnak ma. Elkészítettem
nekik. El is vitték. Hátizsákban.
- Már tegnap mondták?
- Igen.
- Ma meg elvitték?
- Igen.
- Kirándulni?
- Természetesen.
- Hát nem is olyan természetesen. De azért köszönöm szépen a szívességét, Mariska néni!
- Nagyon szívesen. Máskor is!
Fel az irodába. Igazgatónk is megérkezett. Elmondtam neki mindent.
Először bosszankodott, aztán hahotázni kezdett.
- Kitűnő szervezés! Tőled tanulták.
- Tőlem ... Az ördög bújjon beléjük! Most mit csinálunk?
- Hívjuk ide a tanáraikat is. Úgyis munka nélkül maradtak. Összeült a kupaktanács. Tájékoztattuk őket a
„kirándulás" szervezéséről és végrehajtásáról.
- Tökéletes - lelkendezett Piki bácsi.
- Ragyogó összetartás! - ismerte el Gyöngyi néni.
- Pontosan kiszámított akció! - állapította meg Kisapám. - Háromnegyed nyolckor bementek véled az
osztályterembe. Egy perc múlva kiosontak, és föl a hálóba. Átöltözés kettő perc. Aki először kész, rohan a
konyhára, átveszi a tízórait. Gyors sorakozó. Tíz perc alatt rendben kivonultak a kapun. Matematikai
gondolkodás! Számtanból ötös! Egyébként tetőtől talpig gazemberek. De nem ellenszenves gazemberek.
- A vélemények egyeznek - összegezte igazgatónk. – Most már azt is beszéljük meg, mit csinálunk.
A kupaktanács hosszasan tanácskozott. Javaslatok hangzottak el, vita volt, határozat született és terv.
Ezt azonban nem árulhatom el, mert csak másnap került sor a megvalósításra. Most azonban még aznap
volt. Nagyon. Amikor a tanítás befejezését jelentette a vidám csengőszó (megfigyeltétek már, hogy ez
mennyivel vidámabb, mint a kezdést jelző?), gyönyörű rendben vonult be egy osztály a kapun. Sorban,
csöndben. Bementek a tanterembe.
Az iroda ablakából láttam őket. Vártam egy kicsit, aztán értük mentem. Fölállva üdvözöltek. Végignéztem
rajtuk. Megállapítottam, hogy senki sem hiányzik. Mereven bámultak rám. Várták a következményeket.
- Kerep! Sorakoztass, és menjetek ebédelni.
Meglepett arcok. Volt, aki szuszogni is elfelejtett. Egy szavam sincs az egészhez?
- Kapi! Csukd be a szád! - mordultam rá a legszájtátóbbra. - Egy óra elmúlt. Kézmosás, és induljatok az
ebédlőbe.
Kerep megmozdult, vezényelt. Vontatottan indultak, mint akik nem értik, mi történt. Nem is érthették.
Ebéd alatt kissé gyámoltalanok voltak. A játékidőben szokatlanul csöndesek. Tanuláskor fölöttébb
szorgalmasak.
- Józsi bátyám! Szeretnénk magával beszélni! - állt elém este Kerep, Volán és Pista.
- Sajnálom. Ez az a ritka alkalom, amikor nem érek rá. Otthagytam őket. Tanácstalanul álldogáltak egy
ideig a hálóajtóban.
- Te érted? - kérdezte Kerep.
- Nem. .. - tűnődött Volán.
- Érti a penész! - dühösködött Pista. - Ebből még halálos balhé lesz. .. - jósolta borúlátóan.
Hát halálos nem lett. Mindenki életben maradt.
- Kedveskéim! - kezdte szokatlanul szelíden a számtanórát Kisapám másnap reggel. - Ma gyakorló óránk
lesz. Sok példát oldunk meg. Na, kezdjük!
A példa valami olyasmi volt: ha egy gyár évi termelése ennyi, akkor a napi termelése mennyi? Az egynapi
termelés árából hány öltöny ruhát lehetne venni? Hány pár cipőt? Hány tábla csokoládét?
A másik példa arról szólt, egy munkás egy óra alatt ennyi értéket gyárt. Harminc munkás harmincszor
annyit. Mennyi ez az érték egy munkanap alatt? Mit lehet érte vásárolni?
A harmadik példa is valami ilyen volt. Meg a többi is. Így ment ez óra végéig.
A fickók már nagyon értették, mire megy ki a játék. Várták az óra végi szentbeszédet. Csalódtak.
- Vegyétek elő a könyvet! - szólt Kisapám a csöngetéskor. - Tekintve, hogy elég sok pótolnivalótok van,
házi feladat lesz a száztizenhatodik példától a százhuszonhatodikig.
Ezzel kiment az osztályból. Kapi felnyögött.
- Inkább prédikált volna! Pedig azt is utálom. De ez a vagon házi feladat! A fél délután rámegy.
A második órán Egyszikű ecsetelte a mezőgazdaság hasznát, a munkák idejében való elvégzésének
fontosságát. A munkák elmulasztásának veszélyeit. Csökken a takarmány értéke, kipereg a gabona szeme,
megrothad a gyümölcs stb.
- Házi feladatként gyűjtsétek ki az idei tananyagból azokat a növényeket, amelyek termelésében nagyon
fontos az idejében végzett munka. Ahol a munkakiesés komoly kárt jelent.
- Na fene... - morgott Hosszú. - átbogarászhatjuk az egész könyvet.
- Kuss! - figyelmeztette halkan és finoman Kerep. Csöngetéskor Egyszikű is szó nélkül hagyta ott őket.
- Figyeljétek meg, mi lesz itt magyarórán! - jósolt vészjelzőn Cirkli.
- Akármi lesz is, részünkről tűrés és pofa be! - javasolta Volán.
Holbának és Patinak is ez volt a véleménye.
- Nem ugrálhatunk. Tegnap kiugráltuk magunkat. - Amit főztünk, megesszük.
Átlézengték a tízpercet.
Magyarórán Gyöngyi néni gyönyörű verseket olvasott fel. Azokat beszélték meg. Valami ronda véletlen
folytán ezek a versek mind a munkáról szóltak.
Az utolsó megbeszélt versnél megjegyezte:
- Szép ez a vers. Érdemes megtanulni. Úgy gondoltam, hogy szakaszonként adom fel. Holnapra tehát
tanuljatok meg két szakaszt! - és kiment.
- Gyönyörű, kövér szakaszok ... - dicsérte Rövid.
- Huszonnégy sor a kettő! - jegyezte meg fontoskodva Pati.
- Vegyétek tudomásul - mondta hevesen Kerep -, ha valaki meg nem tanulja holnapra, amit feladtak,
akkora pofont kap tőlem, hogy egyik füle elmegy látogatóba a másikhoz!
- Jó! Nem kell olyan nagynak lenni - figyelmeztette Hugó. - Úgyis megtanulja mindenki, mert holnapra
nagy nyírásra van kilátás. Olyan feleltetés lesz, de olyan...
Kapi avatkozott a vitába:
- Két rajzóránk lesz. Most már csak arra vagyok kíváncsi, Piki bácsi mit fog csinálni. Mi az istent találtak
ki még, amivel bebizonyítsák, hogy tegnap hülyék voltunk?
A csengő kíméletlenül jelezte a rajzóra kezdetét. Előkészítettek mindent, és elfoglalták a helyüket. Piki
bácsi a tőle megszokott kedvességgel kezdte az órát.
- Olyant rajzolunk és festünk, amit szerettek. Szabad rajz. Téma: a munka. Azt szeretném, ha nem a nehéz
munka erőfeszítését, hanem a _ munka örömét ábrázolnátok. A helyszín lehet a műhely, a mező, a
gyümölcsös, a gyár, a zöldségeskert, az iroda, esetleg az iskola is. Dolgozzatok grafittal, szénnel,
színessel, krétával, festékkel. Amivel jólesik. Csak a munkát és az örömét lássam a rajzokon. Rajta!
- Még ez is... - méltatlankodott Holba. - Ki bírja ezt idegekkel?
- Te bírod! Főhülye! Meg a többi hülye! Mi, mind! Mert bírni kell! Ők is bírják! - vágta rá Volán halkan,
de nagyon erélyesen.
Rajzoltak, festettek a legjobb tudásuk szerint. Ez nem jelentett művészi fokot.
Mivel mindennek - jónak és rossznak - egyaránt vége lesz egyszer, befejeződött a tanítás is aznapra. Piki
bácsi még elbírálta a rajzokat.
- Pati rajza nem tetszik nekem. Szerkezetileg és színben jó, de nem látom az alakokon a munka örömét.
Kerep figurái sem lelkesek. Gyurkó alakjainak sötét a színük. Benyó emberei erőtlenek. Hugó alakjai
kedvetlenek. Általában az a véleményem, hogy a munkát nem látjátok elég vidámnak. Nem ábrázoljátok az
izmok jóleső feszülését, a szellemi erőfeszítés szépségét. Volán és Kerep munkája erőltetetten vidám. Ez
sem a megfelelő. De azért ne szomorodjatok el. Legközelebb majd biztosan jobb lesz. Élmények kellenek
hozzá. Anélkül nem lehet igazán alkotni.
- Ezek összebeszéltek - állapította meg Cirkli, amikor Piki bácsi kilépett az ajtón.
- Az eszed az egeket veri, olyan nagy - csúfolódott Gyurkó. - Pokolian nehéz lehetett kitalálni. Inkább azon
töprengjünk, hogyan válaszoljunk rá.
Megbeszélték. Válaszoltak.
- Józsi bátyám! Ne haragudjon ránk, hülyeséget csináltunk! - állt elém ebédkor a küldöttség. Három tagja
volt, mint általában: Kerep, Volán és Pati.
- Miért ne haragudjak? - kérdeztem értetlenül.
- Hát a tegnapi marhaságért ...
- Miért? Milyen marhaság történt tegnap?
Meglepetve néztek rám. Folytattam:
- Nem tudom, miért kellene tőlem bocsánatot kérnetek. Talán inkább Gyöngyi nénitől. Nem?
Elmentek hozzá.
- Engem nem sértettetek meg semmivel - jelentette ki -, szerintem ez az egész inkább az igazgató bácsira
tartozik. Járták tovább a kálváriát.
- Semmi olyan nem történt, amit nekem jelentettek volna. Tehát semmi olyan, ami rám tartoznék. Menjetek
Józsi bácsihoz - mondta határozottan igazgatónk.
Az ebédlő előtt összedugták a fejüket.
- Az istenit az ilyen rohadt helyzetnek! - dühöngött Volán. -
Nem lehet senkitől bocsánatot kérni, hát nem is bocsát meg senki. - Most aztán jókodhatunk egy darabig! –
méltatlankodott Hosszú.
- Legalább addig, míg mindenki elfelejti a hülyeségünket, amiért „azért se" haragszanak ránk.
Ez Kerep megállapítása volt. És igaz.
- Hova menjünk szabad időben? - kérdeztem tőlük ebéd után. - Sehova ... Menjünk a tanulóba. Annyi van
föladva, hogy sohase végzünk vele.
Ez a javaslat Pati részéről hangzott el, aki a csoport tanulmányügyi minisztere volt ez időben.
- Jó! Maradjunk bent! - egyeztem bele.
Bent maradtunk, pedig a nap ezer ágra sütött odakint. Aki lazsált, bokán rúgták szelíd figyelmeztetésül.
Mindenki lázasan készült a másnapi, tanárok által tartandó vérengző feleltetésre. Hagytam őket.
Este a hálóban is nagy volt a rend. Mindenki gyönyörűre sikálta magát a mosdóban. A holmiját mintaszerű
rendben rakta el. Eligazítást tartottam másnapra.
- Mindenki elvégzett minden házi feladatot? - Igent - jelentette Pati.
- Megtanult minden föladott leckét?
- Igen.
- Jó. Akkor holnap a tantestület és a nevelők együttes határozata alapján kirándulás lesz. Tanítás nincs.
Nyolckor sorakozó. Kimegyünk Aquincumba. Ha az idő megfelelő, délután fürdünk. A kirándulás egész
napos.
Döbbent csend.
- Hugó! Gondoskodj reggelinél a kajacsomagok átvételéről! - Igen...
- Válasszatok holnapra túraparancsnokot! Menjen úgy minden, mint az olajozott istennyila!
- Igen ... - bizonytalankodott Kerep. Majd hirtelen kérdezett: - Minden csoport megy?
- Igen. Minden csoport. Ti ütődöttek! Azt hiszitek, csak nektek találtuk ki?
Néhány tekintet villant össze. Kerep elém állt.
- Józsi bátyám! Mi inkább itthon maradunk, és vállalunk valami munkát.
- Frászt vállaltok! Azt hiszitek, én nem szeretek kirándulni? Maradjak itthon veletek? Olyan nincs!
Kirándultok holnap, és jól érzitek magatokat, ha belepusztultok is. Aki nem lesz jókedvű, megfojtom!
De már én sem bírtam a szigorúságot, és elnevettem magam. Tíz másodperc múlva harsogva nevetett
velem mindenki. A hármas hálóban azt hitték, földrengés van.
Másnap huszonnyolc kis ördög menetelt mintaszerűen, énekelt harsányan, focizott lelkesen. Délután pedig
kipancsolta a strand vizét a medencéből.
- De nagy a kedvetek! - mondta méltatlankodva egy hölgy, aki a medence partján húzódott távolabb, mert
féltette frizuráját a fröcsköléstől.
- Muszáj! - felelt vissza Bohóc. Közben rám kacsintott. Hiába! Május volt. De már majdnem június.
 XIII. fejezet
Utazás, mese, fürdés, hal, őrség meg sok minden egyéb van. Csak a kísértet nem jelenik meg.
Egyelőre...

- Bolondok! Teljesen bolondok! - nyilatkoztak a járókelők. Egy néni ijedten húzódott az utca másik
oldalára. Kutyája felborzolt szőrrel ugatott, és rángatta a pórázát. Nem támadni, menekülni akart. Nem is
csodálom. A kutya idegei sem viselhetnek el minden megrázkódtatást.
A megrázkódtatás pedig a következőképpen festett:
Otthonunk előtt a járdán csodálatos menet indult. Elöl négykézláb Bohóc, aki időnként ugatott. Mögötte
Rövid. Három-négy lépést ment kézenállásban. Azután lábra állt, tapsolt, és folytatta a kézenjárást. Hátul
Pista és Benyó ment. A hajukban egy-egy toll. Háromlépésenként megálltak, jobb kezüket a fejükre tették.
Ujjaikat széttárva kakastaréjt utánoztak, és harsányan kukorékoltak.
Mindez csak a kívülállókban keltette azt a gondolatot, hogy kimenő van a bolondokházából. Mi,
beavatottak tudtuk, mindez fogadás következménye.
A négy figyelemre méltó fiatalember három hónappal a tanév befejezése előtt fogadta meg mindezt arra az
esetre, ha a tanév végén nem buknak meg. Nem buktak. Persze tanultak is érte. Nem bukott senki a
csoportból. Az öröm tehát teljes volt. Ez fejeződött ki az említett csodálatos menetben is.
Másnap néhányan távoztak az intézetből. Hazamentek nyári szabadságra. Már akinek volt hova. A
megismert törzstagok azonban maradtak. Illetve mentek. Tádéra.
Lázasan készült a banda nyaralni. Felajánlották nekünk a tádéi intézet épületét. Bűn lett volna kihagyni.
Elfogadtuk.
Három nap múlva minden készen állt az útra. Szükséges holmik a hátizsákokban. Kiadós reggeli,
úticsomag. Indulás a vonathoz. Beszállás, elhelyezkedés. Búcsú! Az igazgató bácsi nem jött velünk.
- Hamarosan meglátogatlak benneteket. Jó utat! Jó nyaralást! Zökkent kicsit a vonat. Aztán kattogott a
váltókon. Váratlanul gyorsan jött az alagút.
A sötétben hirtelen visítás. Valaki megcsípte Benyó fülét. Az visszacsípett valaki másnak. A valaki más
továbbadta a csípést. A bolhajáték pillanatok alatt elharapódzott.
Egy rém vetett véget a csipkelődésnek. A rémnek világított a feje. Civilben Gyurkónak hívták.
Elemlámpája lencséjét a szájába véve játszotta a félelmetest.
Ijedtség ugyan nem lett belőle, de röhögés igen. Az alagútnak és a sötétben való játszadozásnak hamarosan
vége lett. Aztán nótázás következett, ami a szomszéd kocsiban utazók szerint szörnyű volt. Majd
társasjáték. Ez nem volt szörnyű, mert nem hallatszott át. A tízóraizás sem. Mert a kerekek hangosan
csattogtak a síneken.
Az út soká tartott. A virgoncság kezdett elmúlni.
- Ha ezen az úton gyalogolnék vagy egy napot, odaérnék a szülőfalumba - mutattam egy kelet felé tartó
útra. Felélénkültek.
- Mikor járt ott utoljára? - érdeklődött Pista.
- Tavaly nyáron. Minden évben elmegyek pár napra. Diákkoromban az egész nyarat ott töltöttem.
Nagyokat fürödtünk, horgásztunk, csatangoltunk. Remek hely! Majdnem olyan közel van a Dunához, mint
ahova most megyünk.
- A Dunát is átúszta? - izgult Pati.
- Át. Többször is. De legelőször nem jószántamból. - Mesélje el! - kérték többen is.
Meséltem.
- Szigetes, vadregényes arra a Duna. Mellékágak, nádasok, kőzárások.
- Az mi? - érdeklődött Hosszú.
- Gát. Egymásra dobált nagy terméskődarabokból.
- Minek?
- Lelassítja a víz sodrását. Lerakatja vele a homokot, iszapot. Alakítják vele a medret, és védik a partot.
Az úszókra meg a csónakokra viszont veszélyes. Különösen ha olyan magas a víz, hogy átbukik rajta.
Ilyenkor nagy a szívása, sodrása. Alatta pedig mindig örvényes a víz. A jó úszó is kerülje el még a
környékét is. Én pedig még nem voltam akkor jó úszó.
- Nem tudott úszni? - álmélkodott Gyurkó.
- De tudtam. Egészen kis koromtól tudtam úszni. Más azonban, hogy valaki tud úszni, vagy jó úszó.
Akkoriban annyi idős lehettem, mint ti most. Nagyon szerettem horgászni. Az engedély drága volt, nekem
pedig kevés pénzem sem volt rá. Így hát bújva horgásztam, engedély nélkül. Kiválasztottam egy kitűnő
helyet. A kőzárás fölött vagy kétszáz méterre egy vízre hajló fűzfa mellett ültem le. Szemben velem a
sziget. Az meg lehet vagy háromszázra. A nap sütött. Rajtam egy szál fürdőnadrág. A fölszerelésem:
horog, akácvessző, katonacérna. Gyufásdobozban szöcske, sáska a csalétek.
Aznap kitűnő kapás volt. Alig dobtam be a horgot, már táncolt is a buktatódugó. Kirántom, törpeharcsa.
Pórázra fűztem és eltöprengtem. Ahol egy van belőle, ott van több is. Csapatosan jár.
Igazam lett. Egyik a másik után masírozott kifelé. Néha egy-egy tenyérnyi keszeg is akadt. Két órája
ülhettem ott. Már vagy egy tucat hal rángatta a fűzfa tövéhez letűzött pórázt. Annyira elmerültem a
horgászás gyönyörűségeiben, hogy se láttam, se hallottam. Ez pedig baj volt.
„Van-e fogás?" - kérdezte váratlanul egy idegen, mély hang közvetlenül a hátam mögött.
Megdermedtem a rémülettől. Lehajtott fejjel, az oldalam mellett néztem jobbra mögém. Amit láttam, nem
volt megnyugtató.
Sőt. Két hatalmas csendőrcsizma feketéllett ott. Fölfelé pedig egy akkora csendőrben folytatódott, mint
egy ház.
Néztem balra, hátra. Ott a másik.
Hiába volt rekkenő meleg, lúdbőrzött a hátam. Ha ezek elkapnak, olyan pofozást rendeznek nekem a
horgászásért, hogy szögletes lesz tőle a fejem.
„Állj föl!" - rivallt rám a mély hang. Tudtam, amint fölállok, jön az első pofon. De már valami halvány
útját láttam a menekülésnek is. Illetve nem halványat. Vizeset.
Letettem a botot a partra. Felhúztam a lábamat a part szélére, mintha a fölálláshoz készülnék. Aztán fejjel
előre elrúgtam magam a parttól.
Óriásit csobantam. Fröccsent a víz. A két csendőr kénytelen volt hátraugrani.
„A rosseb!" - kiáltott az egyik.
„A ménkű gondolta volna, hogy ebbe a mély vízbe bele mer ugrani . . ." - dörmögött a másik.
„Várj! Úgyis kijön. Nem lakhat örökké a vízben! - vigasztalta társát a mély hangú. - Viszket a tenyerem,
hogy megsimogassam!"
Én meg úsztam befelé. Gondoltam, csak megunják a rám való várakozást, és elmennek. Ezzel a simogatást
bizonytalan időre elhalasztjuk, aminek szívből örültem volna.
Nem mentek. Letették a puskájukat. Az egyik fölvette a botomat. Összetörte a térdén, és behajította egy
bokorba. A halaimat nem vették észre a fűzfa vízbe érő gyökerei között. Leültek. Levették a kakastollas
kalapot. A homlokukat törülgették, és várták, mikor fulladok ki vagy be.
Úszás közben figyeltem őket hátra-hátra nézve. Még mindig ültek. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már
túl vagyok a Duna-ág közepén. Közelebb van hozzám a sziget, mint a part. Oda kell hát úsznom. Úsztam,
de már fáradtam.
Egyszer csak valami zúgásra neszelek. Körülnéztem. Rémülten láttam, hogy milyen közel van a kőzárás.
Az átbukó víz zúgását hallottam. Nem lehet messzebb ötven méternél! A sziget partja még vagy huszonöt.
Ha nem bírok kiúszni mielőtt a sodrás elkap, végem ...
Rézsút a vízfolyásnak fordultam. Maradék erőmet megfeszítve csapkodtam a vizet. Kínos lassúsággal
közeledett a part. A víz pedig szívott lefelé. A zúgás dörgéssé erősödött. A sodrás gyorsult. Még három
tempó, kettő, egy. Elértem a homokpartot. Kivonszoltam magam. Elterültem a napsütött forró fövenyen.
Azt hiszem, rövid időre az eszméletemet is elvesztettem.
Mikor magamhoz tértem, átnéztem a partra. A kakastollasok már nem voltak ott. Úgy látszik,
meggyőződtek róla, hogy átértem a szigetre, hát elmentek.
Föltápászkodtam, és végiggyalogoltam a kilométer hosszú sziget felső orráig. Ott leültem. Vártam.
Nemsokára jött is a révész csónakkal. Három férfit vitt át a Dunán. Megvártam, míg viszszafelé jön.
„Pali bácsi!" - kiáltottam a víz fölé hajolva. Az öreg akkor vett észre. Erélyes kis mozdulattal fordította
felém a ladik orrát. Odajött, kikötött.
„Hát te hogy kerültél ide?"
„Úszva . . ."
„Bolond vagy?"
„Nem. A csendőrök..."
„Azok igen. Pecáztál?"
„Igen. Látta őket?"
„Ühüm."
„Merre vannak?"
„Elmöntek arra főfelé. Közben mög káromkodtak. „Mikor?"
„Mindig."
„Mindig mennek?"
„Nem. Mindig káromkodnak. Mönni egy órája möhettek. Na, gyüssz?"
„Persze hogy megyek."
Ugrottam be a ladikba. Az öreg eltaszította a szigetorrtól, és indultunk kifelé. Erősen figyeltem a
ladikfenékből, nem látok-e valahol kakastollat. Nem láttam.
„Köszönöm a fuvart, Pali bácsi!" - hálálkodtam a parton. „Ne köszöngess. Máskor a szömöd lögyön
nyitva, ne a szád!" - adta a jó tanácsot.
A bokrok mögötti ösvényen visszaosontam a horgászhelyemre. Ott lapultam egy ideig. Semmi nem
mozdult. Előóvakodtam. Megkerestem a bokorban összetört horgászcuccomat. Nehezen, de megtaláltam.
Letörtem a bot végét. Fölcsavartam rá a zsineget. A horgot is beleszúrtam.
Ezután a halak után néztem. Azok is megvoltak. Az egész füzér ott lapult a fűzgyökerekre tekeredve.
Kibogoztam.
A halakat lóbálva lopakodtam haza a kertek alatt.
Néhány napig nem mertem horgászni. Azután is csak bent a szigeten.
Azt azonban már tudtam, hogy a szigetre bármikor be tudok úszni meg vissza is, ha kell. Csak följebb kell
bemennem a vízbe, nehogy a sodrás nagyon levigyen.
Hát így volt az én első nagy úszásom ... - Meséljen még. .. - kérte Kapi.
- Ne meséljen, mert elvisz a vonat bennünket a csudába! - szólt bele Béla bácsi. - Készüljetek!
Nemsokára kiszállunk. Úgy is lett.
- Az ebédet nem kapjátok ingyen - világosítottam föl az ismét élénk fiókákat. - Gyalogolunk vagy hat
kilométert.
- Mi az nekünk? Megesszük! - legénykedett Rövid.
- Úgy beszélsz, mint aki kilométereket szokott reggelizni! - intette le Kerep. - Hátizsákod is van. Azt
hiszed, azt az inas viszi utánad?
Nem vitte. Mindenki magára szedte a sajátját. Aztán vagy hetven srác és négy felnőtt elindult.
A nap kegyetlenül tűzött.
- Ha ez végig így megy, elcseppfolyósodunk, mielőtt odaérnénk... - vélekedett a homlokát törölgetve
Zsíros Jóska. Az aszfalt olvadozott az úton.
- Az üdvösségemet egy hideg zuhanyért. .. - lihegte Volán.
A boly haladt, ha nem is valami gyorsan. Jobbra víztükör. Zöld.
- A zolnai Duna. Ilyesmi lesz a tádéi Duna is, ahova megyünk. Csak szélesebb és tisztább - ígértem nekik.
Benyó kezdett lemaradni. Sántított.
- Szedd a lábad, te drága. Ne maradj le, mert hátha találsz egy barlangot a környéken. Aztán kereshetünk! -
biztatta Gyurkó. - Tör a cipő ... - nyögött Benyó.
- Engem is - mondta Kerep.
- A cipő?
- Nem! A frász! Miattad! Mi a fenének kellett neked az új ünneplő cipődet felvenni! Azt hitted, bálba
mégy? Maradj le, és cseréld át a régire. Az nem töri a piskótáidat. Aztán igyekezz. Nem várogatunk rád!
Benyó letette a hátizsákját az út szélére. Kihalászta a viselt cipőjét. A szép, ragyogó újat utálattal berakta,
és fölhúzta a régit. Mindez beletelt vagy három percbe. Mégis hamarosan ott csámpázott közöttünk.
Fürgeségének titka nemcsak a kényelmes, kitaposott cipő volt, hanem Hugó is. Lemaradt vele együtt.
Megvárta a cipőcserét. Fölvette szó nélkül Benyó hátizsákját, és öles léptekkel jött utánunk. Benyónak
kettőt kellett lépnie Hugó minden lépésére.
- Ez is tempó? - csipkelődött, amikor már vagy öt perce köztünk gyalogolt. - Mehetnénk gyorsabban is.
- Igen? - kérdezte kedvesen Hugó. - Akkor vidd a zsákodat magad!
A falu szélén Kerep megállította csoportunkat.
- Állj! Nem mehetünk úgy a faluba, mint akiket szalajtottak. Álljunk sorba. Az ingét vegye fel mindenki!
Kész? Lépés, indulj! Jóska! Diktáld az ütemet!
A vánszorgó boly megpróbált katonás menet lenni. Nehezen sikerült. A faluban mégis meglepett arcok
néztek ránk. Biztosan tudták már, hogy érkezünk. Valami mást vártak? Igen. Csak később tudtam meg. Nem
kaptak jó híreket rólunk. Sőt!
Viszonylag katonás bevonulásunk meglepte őket. Mi azonban az ő meglepetésük alatt már célhoz is értünk.
Befordultunk a nagy kapun. Elmentünk két épület mellett, és máris hűvös árnyékot adó, hatalmas fák alatt
voltunk egy óriási parkban. A hűvösség jólesően simogatott.
Állj! Pihenj! Hátizsákot le! Ne széledjetek szét. Üljetek ide a padokra. Oszolj! - pattogott Kerep.
A konyha felől - mert az volt az egyik épület - csodálkozva meredt ránk három asszony. Fehér kötényük és
fejkendőjük elárulta a konyhával való szorosabb kapcsolatukat is. Ők sem vártak ilyen katonás
viselkedést.
A gondnok néni is előkerült. A felnőtteket behívta. Megmutatta a hálókat. Nyolcágyas tágas szobák. Egy
négyágyas a nevelőké.
- Mindjárt jön két takarítóasszony, és fölhúzzák a tiszta ágyneműt - tájékoztatott bennünket.
- Erről szó sem lehet! Nem grófkisasszonyok ezek! - méltatlankodott Béla bácsi.
- Intézzék a gyerekek! Tessék csak rájuk bízni! - agitált Tóth Jóska bácsi.
- Ha gondolják. Én nem bánom ... - egyezett bele bizonytalanul a gondnok néni.
Kimentünk a bandához. A padokon élvezték az árnyékot. Föltartottam a kezem. Aztán az ujjaimat
összekulcsolva lehúztam. Tíz másodperc alatt körülöttem volt a népem.
- Három nyolcágyas háló van. Alakuljon három nyolcas csoport. Válasszatok szobaparancsnokot. Az
menjen a raktárba. Vegyétek át az ágyneműt. Tizenöt perc múlva szobarend. Aztán ebéd. Végeztem.
A nyolcas csoportok megalakultak. Zsíros Jóska, Volán és Pista lettek a parancsnokok.
- Benyó! Hol vagy? - kereste Hugó. - Te gyere hozzánk, Pista szobájába. Jobb, ha ott vagy mellettem.
Különben mindig valami baj van veled.
A parancsnokok két perc múlva átvették az ágyneműt. Fél perc alatt kiosztották.
Megmutattam a szobáikat. Ott voltak a mienk mellett. Az ágyak villámgyorsan gazdát találtak. Öt perc alatt
mintaszerű ágyazás. A holmik elrakásához három percre volt szükség. Rend volt.
- Tizennégy perc! - jelentette Kerep.
- Rendben van. Készüljetek az ebédhez.
Mentek kezet mosni. A gondnok néni nyitva felejtette a száját az ámulattól.
- Miért siettek ezek ilyen nagyon a rendcsinálással?
- Három oka van. Egy: tizenöt percet adtam rá. Kettő: tudják, hogy az ő idejük megy rá, ha ellazsálják.
Három: éhesek.
- Akkor menjünk ebédelni! - nevette el magát.
Az ebédlő fehér volt és tiszta. Az étel jó és elég. Kicsit csípős. A fiúk a megszokott ebédlői halk
beszélgetéssel ettek. - Huú, huú ... - játszotta a baglyot Rövid. - Mi bajod van? - kérdezte Bohóc, aki
mellette ült. - Meleg!
- Fújd meg!
- Fújhatom! Akkor is meleg. Csíp.
- Hagyd ott, ha nem ízlik.
- Olyan bolond nem vagyok.
- Hát milyen?
- Mint te. Megeszem.
Meg is ették. Egyesek repetát is kértek. Közben arra is volt gondjuk, hogy megdicsérjék az ételt a
szakácsoknak.
- Finom! Kérek még! - nyilatkozott Hugó.
- Jó falusi íze van - hízelgett Kapi.
- Igazán csak falun tudnak főzni - kontrázott Hosszú, és arra gondolt, hogy holnap is lesz nap. A
szakácsokkal nem hátrányos jóban lenni. Meg is állapította a szakács néni: - Ezek nagyon rendes
gyerekek!
Szerintem ez egy kicsit elhamarkodott ítélet volt. Az igazam csak napok múlva derült ki. A fiaim egyelőre
angyalok voltak.
Mindenkinek a kedvében jártak. Minden szívbe belopakodtak. Sikerrel.
Ebéd után fölfedeztük a parkot. A több holdnyi területen görbe, gazos utak, mellettük bozót, hatalmas,
évszázados fák. Hátul a park eldugott sarkában kis épület. Szerszámraktár és műhely. Gyalupad, satupad,
egy faeszterga és egy hozzájuk tartozó öreg bácsi.
- Jó napot kívánok! - köszönt be Bohóc. - Mi vagyunk az új lakók. Van-e valami munka, amiben
segíthetünk?
Az öreg letette a kezében tartott vésőt. Megtörölte a kezét egy kendőbe, aztán hozzánk lépett az ajtóba.
- Ti aztán tudtok bemutatkozni! Lehettek, akármilyen csibészek, igazán rosszak nem!
- Honnan tuggya? - incselkedett Pista.
- Aki azzal kezdi, hogy munkát kér, rossz ember nem lehet. Fehér haja alól az élénk fekete szemek
körülpásztázták a társaságot. Felém nyújtotta a kezét.
- Kovács Mihály vagyok. Olyan mindenes az intézetben. Kezet szorítottunk. Bemutatkoztam, majd
hozzátettem:
- Ha van valami olyan munka, amit a gyerekek végezhetnek, csak tessék Kerepnek szólni. Ő a csoport
parancsnoka. Elintézi. Rámutattam Kerepre.
Az öreg jól szemügyre vette. Aztán szólt:
- Olyannak látszol, mint aki tényleg el tudja intézni, amit akar.
- El szoktam ... - önérzeteskedett Bandi. - Láttad, milyen gazosak az utak?
- Igen.
- Hát arra már nem jut időm. Vállaljátok?
- Persze! Más nincs? - akart halmozni Kerep.
- Ezt csináljátok meg rendesen! Ha lesz más, szólok. Csoportom parancsnoka meg akarta mutatni, hogy
nem a levegőbe beszélünk.
- Pista! Holnap te leszel az ügyeletes meg a szobád lakói. Megszervezed az őrséget, a konyhai ügyeletet. A
többiek megkezdik az utak gyomlálását.
- Jó, el van intézve!
- Viszontlátásra, Mihály bácsi! - köszöntünk el az öregtől.
- Hova megyünk most, Józsi bátyám? - kíváncsiskodott Volán.
- A Dunára, fiaim. Itt vagyunk már több mint három órája, és még nem fürödtünk.
Perceken belül a kapunál állt a társaság. Öltözék: fürdőnadrág, saru.
Végignéztem őket. Egészségesek, jól tápláltak. Egyik vékony, másik vastag, egyik rövid, másik hosszú.
Egyben azonban megegyeztek: a bőrük nagyon fehér. Kevés volt eddig a napfény. Ez most könnyen
pótolható.
Nagyon meglepődtek, ahogy elindultunk. Egy percet sem mehettünk, ott volt a Duna.
Nem a nagy. A kicsi. Ez is elég nagy volt. Lehetett ott kétszáz méter széles. Nyugodt állóvíz. Csillogott a
napfényben.
- A strand a túloldalon van - nyilatkoztam.
- Milyen mély a víz? - kérdezte Hosszú, mint aki elszánta magát, hogy átgyalogol.
- Ne akarj gyalog átmenni! Van három méter mély. De van komp is.
Engem igazolt az átfeszített drótkötél meg a lapos fenekű, kényelmes járgány is, amelyik akkor indult
vissza a túlsó partról.
A srácok kiváncsian nézték a révész munkáját. Látták a kötélfogó fákat, amelyekkel nyugodt, kényelmes
mozdulatokkal tolták a hatalmas kompot. Az pedig jött.
A komposokkal hamar szót értettünk.
- Bérletet váltunk. Naponta legalább kétszer át fogunk járkálni a túlsó partra - közöltem velük.
- Rendben van. Az anyagiakat majd elintézzük. Jöjjenek!
- Beszállás! - vezényelte Benyó.
A komp meg se billent a súlyunk alatt. Komolyabb teherhez szokott. A komposok felvették azokat a furcsa
fogókat, amelyeket a kötélbe akasztanak, és tolják velük a kompot. Csinálták.
A huszonnégy ifjonc úgy figyelt, mintha mind elhatározta volna: ő is révész lesz.
Nem lett, de a harmadik átkelésünknél már pihentek a révészek. A srácok csináltak mindent. Jól.
A strand eszményi volt. Hatalmas, füves rét. Homokos, apró kavicsos part és vízfenék. Lassan mélyülő
állóvíz. Tiszta. Álltunk a parton. Kapi érdeklődött: - Ez Duna?
- Igen.
- Akkor mért nem folyik?
- Mert ez holtág. Az élő Dunától gát zárja el. - Akkor mért nem apad ki?
- Táplálja a talajvíz. Meg forrás is van a medrében.
- Hal van benne? - kíváncsiskodott nem minden érdek nélkül Pista. Halételekhez való vonzódása
közismert volt.
- Fürödjünk már! - türelmetlenkedett Gyurkó. - Úszhatnékom van.
- Mehetünk! - egyeztem bele. - Nyugodjatok meg! Hal van benne bőven. A fürdés rendjét tartsuk be!
Bementünk derékig érő vízbe. Ott leálltak vagy tizenöten. Az úszni nem tudók. Velük maradt Hugó és
Hosszú. Kitűnően úsztak. Maradtak vigyázni.
A többiekkel úsztunk egy jó kört, aztán visszamentünk a tudatlanokhoz. A víz kitűnő volt. Langyos és sima.
Nem kívántunk kimenni. Nem is mentünk egy darabig.
- Rövid! hallatszott Hugó basszusa. - Nem látod, hol állok?
- Lehet is téged nem látni! Akkora vagy, hogy eltakarod a napot. Érdemes lenne téged eladni kilóra ...
- Na, ha látod, hogy hol vagyok, akkor fáradj kicsit kifelé. Rajtam túl nem mehetsz a vízbe.
- Miért?
- Először: mert nem tudsz úszni. Másodszor: mert ez a parancs. Harmadszor: mert ha ki nem jössz, akkora
pofont kapsz, amekkorát én tudok adni.
Kijött, de zsörtölődött:
- Csak derékig érő vízben lehet pocsálni ...
- Tanulj meg úszni, akkor majd bemehetsz!
- Nem olyan könnyű...
- Nem, ha gyáva vagy.
- Nem vagyok!
- Akkor megtanulsz!
Ebben maradtak. Kiparancsoltam a bandát a vízből. A nap kellemesen pörkölte vizes bőrüket.
- Halászok! - rikkantotta Cirkli.
- Nem látom rajtad - állapította meg Bohóc.
- Ott ... ott ... - mutogatott a távolba.
- Hogy a fenébe halászhatnál ott, mikor itt tipródsz előttem?
- Nem én halászok! Ők! - mutogatott nem csökkenő izgalommal.
- Tudom, te tök. De te remekül ugrasz.
- Meg rúgok is, ha abba nem hagyod!
A vita nem fajult tettlegessé. Ennek én is oka voltam.
- Szaladjunk oda! Nézzük meg! - indítványoztam.
Futottunk a part homokján úgy száz métert. Hat halász húzta a kerítőhálót kifelé. Egy öreg meg dirigálta
őket. Ladikból.
- Segítsünk? - ajánlkozott Hugó.
- Lehet! - nézett Hugó izmos testére az egyik halász.
Neki is ugrottak rögtön vagy tizen a kötélnek, és húzták. Lassan szűkült a félkör. Itt-ott megvillant egy-egy
hal.
De mi ez? A háló félköre hirtelen eltorzult. A kötelek erősebben feszültek.
- Állj! - vezényelt az öreg a ladikból. Valami nagy dögöt kerítettünk. Lassan húzzátok! Én meg rámegyek a
ladikkal.
A halászok elküldték a fiúkat a kötéltől. Ők húzták óvatosan. Az öreg becsúsztatta a ladikot középre.
Lenyúlt. Fölvett egy fejszét, és mereven figyelte a vizet.
A háló most balra húzódott. Azután lassan ereszkedett vissza. A halászmester kezében meglódult a fejsze.
Villant egyet, és lecsapott. A víz fröccsent egy kicsit, aztán loccsant egy hatalmasat. Villanásnyi időre
ijesztően nagy test vetődött föl. Fordult egyet, és elmerült.
- Húzd! - kiáltott az öreg.
A gyerekek újból a kötélhez ugrottak, és megmutatták, hogy nemhiába etették őket. A halászokkal együtt
hamarosan partközelbe húzták a háló zsákját.
A kétmázsányi apróbb ponty, keszeg és egyéb hal nem is érdekelte a bandát. Úgy látszott, a halászokat sem
nagyon.
- Ott van! - mutatott a háló zsákjának legmélyére Pati.
Ahová mutatott, hatalmas, foltos, sötét test körvonalai látszottak. Óriás lesőharcsa. Mozdulatlan volt.
- Ne kapkodjatok! - adta ki az utasítást a mester. - Előbb az apraját!
Ritkán dolgoznak ilyen gyorsan a halászok. Odavontattak két futóbárkát. Dobálták az egyikbe a nemes
halat, a másikba a keszeget, törpeharcsát. Szóval a „szeméthalat". Legalábbis ők így hívják.
Hamar fogyott a zsákmány.
- Húzzátok kijjebb! - vezényelte a halászmester.
Kihúzták a hálót úgy, hogy a közepén levő zsák is a homokra csúszott. Néhány apróbb hal között ott volt az
óriás. Farkával még remegve csapott néhányat. Élet volt még benne. A tarkóján fejszecsapás nyoma.
- Hatalmas! - nyilatkozott Volán.
- Hosszabb, mint én - állapította meg Hosszú.
- Lehet vagy tíz mázsa - lódított Cirkli.
- Hát annyi nem - mondta az egyik halász -, de nyolcvan kiló biztosan.
- Csak? - kérdezett rá Bohóc a cápányi szörnyetegre, amelynek a szájába könnyedén befért volna egy
gyerek feje.
- Sok kiskacsát, libát elpusztíthatott - mondta az egyik halász.
- Sok halat - vélte a másik.
- Az ilyen dög naponta megzabál annyit, amennyit nyom! - tartott kiselőadást a harmadik.
- Embert is eszik? - kérdezte bizonytalan hangon Paróka.
- Nem - nyugtatta meg Bohóc -, de ha enne is, te akkor is biztonságban lennél tőle. Egy ekkora állatnak
biztosan van ízlése.
Mégsem Bohóc kapta a fej beverést. A halászok beemelték az emberhosszúságú cápát a ladikba. A fiúk is
segítettek térdig vízben állva.
Toccs! - hallatszott a pofon hangja. A hal adta. A farkával. Pati kapta. Hanyatt is vágódott tőle. Amikor
felkászálódott a vízből, értelmetlenül nézett körül.
- Látod? Haragszik rád. Pedig nem is te ütötted agyon - vélte Hugó.
- Olyan nagyon nincs is agyonütve! - tapogatta sajgó képét Pati.
- Nem él az már - magyarázta a halászmester -, csak az ilyen jószág még döglötten is rugdos egy darabig
... No, emberek, igyekezzünk! Köszönjük a segítséget! Minden jót!
A ladikok lassan távolodni kezdtek. Végignéztem a fiaimon. Egyiknek-másiknak erősen kezdett pirosodni
a válla.
- Mars haza, mert pecsenye lesz belőletek! - Fürödjünk még! - könyörgött Benyó.
- Jó lenne, ha még maradnánk - nézegette Benyó rózsaszín vállát Volán -, a hirtelen sült marhahúst nagyon
szeretem. Elugrott, mielőtt Benyó válaszolhatott volna. A banda meg indult. Futás a parton. Komp.
Beszállás, menet, kiszállás. Gyorsan haza. Olaj a rózsaszín vállakra. Aztán vacsora.
- Őrség legyen? - kérdeztem az ebédlőben Kereptől. - Hát persze!
- Éjjel is?
- Akkor igazi!
- Szervezzétek meg! - egyeztem bele.
- A gyerekek akarnak éjjel kint maradni? - érdeklődött a szakács néni.
- Igen.
- Nem javallom ...
- Miért?
- Mert kísértet jár.
- Mi a fene? - szólt bele udvariatlanul Hugó a beszélgetésbe.
- Igen - borzongott a néni -, kísértet ... rossz lélek ...
- Ki látta? - hitetlenkedett Benyó, de közben neki is kerek lett a szeme.
- Csobán Sanyi látta. A múlt pénteken. Innen a parkból röpült ki. Elment a vízpart felé. A kaszás Szabóék
háza felé tűnt el. Fehér volt és huhogott.
- Az egy bemeszelt bagoly lehetett - vélte Bohóc. - Mi lett vele azután?
- Aztán? Nem tudom, mi lett vele. Sanyi nem látta tovább. A kaszás Szabóéknál viszont három hónapja
halt meg az öregember. Istentelen, gonosz volt. Azt mondják, ő jár vissza kísérteni ...
- Mit keresett Csobán Sanyi éjjel az utcán? - nyomozott rögtön Pista.
- A kocsmából ment haza - mutatott a szakács néni a hálónkkal szemközt levő saroképület felé.
- Biztosan részeg volti - szögezte le a nyomozó.
- Lehet - bizonytalankodott a néni -, de azért nem ajánlom a gyerekeknek, hogy éjjel kint legyenek. Még
frászt kaphatnak az ijedségtől.
- A frászt itt más kapja, nem mi - döntött Hugó. - Őrség pedig lesz. Éjszaka is!
Megszervezték. De hiába reménykedtek az átadásnál is.
- Az őrséget átadom. Nem történt semmi különös – mondta Hosszú, aki az első őrségben volt a kapunál
Parókával.
- Huhogás se? - kíváncsiskodott Zsíros Jóska, aki a második őrségre osztódott be Hugóval.
- De az volt. Ott a bokrok között - mutatott a holdfényes park fái közé -, valami többször is kiabált: Hugó!
Hugó!" Én ugyan mondtam neki, hogy a második őrség tagja. Majd később hívogasson!
- Kicsit álmos lehetsz - állapította meg Hugó. - Menj aludni, mert kísértetnek nézlek és megrugdoslak!
Ez nyomós érv volt. Sőt rúgós. Mentek.
A banda végtelen sajnálatára holdfényesen, nyugalmasan telt el az első éjszaka. Kísértet nélkül.
 XIV. fejezet
Ami nem valódi, az kap a fenekére, hogy később a fejére is kaphasson. Ami valódi, azt locsolni kell.
Kísértet pedig van is, nincs is
Hajnal volt. A nap kelt. Mi még nem. De fölébredtünk. Az oka a szomjúság volt meg egy Zetor. Nem mi
voltunk szomjasak, hanem a Zetor pótkocsijának utasai. Ezen okból megálltak az ablakunk alatt. Leszálltak
a pótkocsiról, és bementek a szemközti kocsmába, amit a faluban csak Becsületsüllyesztő néven
emlegettek.
- Repedjen meg a kipufogód! - átkozódott Béla bácsi, amint felkunkorodott az ágyban.
A jókívánság az ablakunk alatt álló masinának szólt, mert úgy állt, hogy közben ment. A motorja. És
pufogott szorgosan. Az álmot egy perc alatt kiverte a szemünkből.
Fölkeltem, és átmentem a szomszéd szobába. Kíváncsi voltam, a fiaim hogyan viselik el a korai
ébresztést.
Ültek az ágyon, és bámultak. Bohóc állt az ágya tetején, és szónokolt.
- Üde, csendes falusi reggeli ... - ordította, hogy túlharsogja a dübörgést. - A távolból halk kutyaugatás,
kukorékolás. A csorda mélabús bőgése. Az ablak közelében madárdal. Ezenkívül traktor suttogott a
fülünkbe. Hogy a nyavalya nem tudja odébb taszigálni!
- Tankolnak! - tudósított az ablakból Paróka. - Nem motorba, gyomorba.
- És ez így lesz minden reggel, menetrend szerint? - kesergett Rövid.
- Nem! Nem lesz így! - kiabálta Zsíros Jóska sötét tekintettel. - Én majd gondoskodom róla!
Megtette.
Másnap reggel, illetve hajnalban ismét a förtelmes dörgésre ébredtünk. A Zetor ott állt, pöfögött, és
közben büdös volt. Nyergében hetyke fiatal vezető, még hetykébb, magas kalappal. Zúgatta a masináját.
Nem sokáig hetykélkedett.
A büszke kalap egyszer csak nagy ívben lerepült a fejéről, és bukfencet vetett a porban. Gazdája
értelmetlen, ijedt képpel nézett körül. Nem tudta, ki üthette le a kalapját, mikor senki sincs a közelében.
Hiszen a többiek elmentek inni.
Talán a kísértet is eszébe juthatott. Fölkapta a poros kalapot. Fejébe csapta, úgy, ahogy volt. Visszapattant
az ülésre, gázt adott, és odébb ment vagy száz métert. Ott állt meg újra, és várta a társait.
Amikor azok befejezték a nyakolajozást, és kiszállingóztak a kocsmából, csodálkozva pislogtak, hogy
miért ment el a járgányuk. Odaballagtak. Elkezdődött a magyarázat. Láttam, amint a pilóta mutogatja a
kalapját meg az épületünk előtti úttestet. Aztán hárman elindultak vissza. A zetoros egy öreggel meg egy
fiatallal. A függöny mögül jól láttam őket. Amikor közel értek, hallottam is.
- Itt álltam! - Vagyis ültem. Egyszer csak leugrott a kalapom. Magátul. Mintha leverte volna valaki. De
nem volt itt senki.
Álltak tanácstalanul. Nézték a földet meg az eget. Az öreg az ablakra is felnézett. Azon se látott semmit.
- Ez nincs isten hírivel! - nyilatkozott csöndesen. - Minden jó lélek dicséri az Urat! - kiáltotta hangosan,
mintha szellemeket akarna kergetni. Aztán keresztet vetett, és elindult a Zetor felé. A két fiatal mögötte.
Időnként csóválták a fejüket. Nem értették. Én azonban már igen, mert a szomszéd szobából csöndes
kuncogás hallatszott.
Átmentem. Mindenki aludt csendesen,. mélyen. Majdnem úgy, mintha igaz lenne.
Megálltam Zsíros Jóska ágyánál.
- Add ide! - szóltam a fülig betakaródzott mély alvóhoz. Felült. Benyúlt a párnája alá. Kihúzta a
mestercsúzlit, és a markomba nyomta.
- Tudod, hogy veszélyes marhaság volt?!
- Tudom. Ő is tudhatta volna, hogy itt aludni szeretnének a gyerekek. Meg a nevelők is.
- Szólni is lehetett volna!
- Visszaszólni ő is tud, de visszacsúzlizni nem.
- Most azt hiszik, a kísértet verte le a kalapot.
- Legalább nem keresnek engem. Különben is csak az öreg hiszi.
- Meggondolatlanságodért a csúzlit egy hétre elveszem tőled. A köveket is add ide!
- Azt minek? Holnap már biztos nem állnak ide. - Jóska! Ne légy szemtelen!
- Bocsánat, de úgy örülök, hogy sikerült őket elzavarnom azzal a ricsajgéppel együtt. Most már nem lesz
hajnali ébresztő kipufogóval!
Jóskának csak félig lett igaza az ébresztő elmaradásával kapcsolatban. Ébresztő volt, kipufogó nélkül. Ez
azonban csak másnap volt. Jelenleg még aznap van. Nem is rossz. A nap sütött, a konyha remekelt. A
szolgálatosok segítettek a főzésnél, őrséget adtak a kapunál. Horgászfölszerelések készültek. Fürdés volt
és úszástanulás. Egy kis gyomlálás és útegyengetés is akadt a parkban.
- Látom, álljátok a szavatokat - mosolygott Mihály bácsi a gyomlálókra.
Volán tette fel a kérdést:
- Mihály bácsi! Vannak-e kísértetek? Hazajáró halottak?
- Aki meghalt, fiam, az teljesen meghalt. Nem járkál az sem haza, sem máshová. De azért nem ajánlom
nektek az éjszakai mászkálást.
- Miért, ha hazajáró lelkek nincsenek?
- Mert rossz szándékú élők akadnak, akik sötétben szeretnek járkálni.
- Nem félünk mi sem élőtől, sem halottól! - hősködött Rövid.
Uzsonna után még fürödtünk egyet. Az átkelésnél asszonycsapat várt a kompra. Beszélgettek. Éppen egy
fekete fejkendős öregasszony vitte a szót: - Elvész mán ez a vétkes világ! A lélek éjjel a kaszás Szabóék
háza körül járt. Hallották. Most meg nappal sem tud nyugonni. Letaszította a Serfőző Jani kalapját a
fejirül. - Mikor? - kérdezte egy fiatalasszony. - Reggel, a kollégiom előtt.
- Biztosan kollégista lélek. Ott lakhat! - incselkedett egy piros kendős lány. Nem is gondolta, milyen
igazat mondott.
- Azért van ez, lányom - folytatta sírós hangon az öregasszony -, mert egyre kevesebb a hivő. Mindig több
beszél úgy, mint te! - Szúrós szemmel nézett körül. Minket is a hitetlenek közé sorolt.
A fiúk nem szóltak, csak mosolyogtak. A fekete kendős még ezért is haragudott.
- Ne nevessétek ki az öreget!
- Nem magán nevetünk, néni, hanem azon, amit mond.
- No iszen! Van is azon nevetnivaló! Majd megbánjátok még! Rátok teszi a lélek a kezit ...
- Nem ajánlom neki! - szólt közbe Hugó. - Ha én ráverek a kezire, bekapja a szájába, és szopogatja.
- Jó, jó! Most nagy legények vagytok, de mi lesz éjszaka?
- Sötét! Akkor se megyünk össze! - vágta rá Hosszú. – Pont akkorák leszünk, mint most.
A komp érkezése vetett véget a csevegésnek. A kísértet azonban nem hagyta nyugodni a társaságot. Ezt
abból láttam, hogy többen suttognak. Vacsora után pedig Kerep és Hugó jöttek hozzám. Kerep kért: - Józsi
bátyám! Engedje meg, hogy néhány éjjel mi is őrségen legyünk!
- Melyikben?
- Másodikban. Éjféltől kettőig.
- Aha! Kísértetvadászat. Van vadászati engedélyetek? - Most kérjük - nevetett Hugó.
- Jó. Nem bánom. De vigyázzatok!
- Vigyázzon a kísértet! - fenyegetőzött Hugó. Ebben maradtunk.
Vacsora után Volánék vették át a szolgálatot. Ők adták az őrséget is.
Olvastam éjfélig. Aztán kimentem. A kapunál Kapi és Pati üldögéltek, és suttogva beszélgettek. Hugóékat
nem láttam sehol. Elindultam hátra, a park felé, ahol a hold fénye élesen vetődött be vékony csíkokban.
Mindezt csak azért csinálta, hogy még sötétebb legyen a sötét.
Az egyik padon két alak üldögélt. Kezükben hosszú nyelű evező. Éppen Hugó tartott halk oktatást: - Élivel
üss, mert lapjával törik!
- A kísértet?
- Nem, a lapát.
Észrevettek.
- Maga sem alszik?
- Nem. Én is szeretek vadászni.
- Akkor menjünk sötétebb helyre! - indítványozta Kerep. Hátramentünk a parkban egészen az ócska
kerítéshez. Ott ültünk le holdárnyékban. Vártunk.
Bagoly valóban huhogott. Szélcsend volt. Felhőtlen égről sütött a hold. Már ahova sütött. Hozzánk nem.
Múlt az idő. Már arra gondoltam, bemegyek lefeküdni, amikor Kerep megmarkolta a karomat. Keze lassan
felemelkedett. Szemmel követtem a keze irányát.
A legsötétebb sarokban, a kerítés alatt sötét test nyomakodott befelé. Először azt hittem, kutya. Később
felegyenesedett. Nem lehet kutya. Tisztességes eb ilyet nem csinál!
Olyant sem, hogy miután bent van, megemeli a kerítésdrótot, és segít a másik sötét alaknak becsúszni.
Akkor már kivettem a sötétben, hogy valami csomag is van náluk.
Csitítóan tettem a kezem két társam kezére. Mozdulatlanok maradtunk. Nem vehettek észre.
Behúztak két hosszú rudat a kerítés alatt. Szétbontották a batyujukat. Valamit piszmogtak a rúddal és a
csomaggal, aztán elosontak a konyha mögé. Arra, ahol a konyha személyzete lakott.
Nem mozdultunk. Onnan, ahol ültünk, beláttuk az egész terepet.
Gyufa sercent. Gyenge fény lobbant az épület mögött. Tenyérrel takart gyertyák gyulladtak meg. A kaputól
nem lehetett odalátni. Az őrség nem vett észre semmit.
Az égő gyertyák eltűntek két borzalmasan vigyorgó, tökből készült lámpásban. A töklámpás a karóra
került. Rájuk lepedő. A két sötét alak a lepedők alá bújt. Megemelte a rudat, és az ablakhoz lépett.
- Huuú ... huuú ... - huhogtak szívettépően. Az egyik még az ablakot is megkocogtatta.
Bentről elfojtott, halk sikoly hallatszott.
A két szakavatott kísértet tudta, hogy elérte célját. Ellengett a fák közé. Kibújt a lepedő alól, és elfújta a
gyertyát.
Összekapkodták a csomagba a lepedőt, és a hónuk alá fogták a tökkel együtt. Osontak a kerítéshez. Másik
kezükben a rudat vitték.
Mikor a kerítéshez értek, akkor tűnt el mellőlem két társam. Evezőstül.
Az érdemes kísértetek felemelték a kerítésdrótot. Kinyomták rajta batyujukat. A rúddal messzebbre
nyomták. Aztán négykézlábra állva kidugták a fejüket, és igyekeztek kifelé. Segítséget is kaptak hozzá.
Két evezőlapát emelkedett fel mögöttük. Aztán lecsapott az egyik. Aztán a másik. Lapjával. Tompa
puffanás. Válaszul két velőtrázó üvöltés. Mindketten kiestek a kerítésen kívülre. Holmijukat felkapva
rohantak, mint az esztelenek. Hátra sem nézve.
Hugó és Kerep visszaültek mellém a padra. Hugó szólalt meg halkan:
- Nem két kísértet, hanem két marha! - Honnan tudod?
- Mert puffant. A kísértet ütésre biztosan kong.
Kapi futott felénk a sötét úton. Kezében jókora bot. Amikor észrevette a padon ülő három alakot,
megtorpant, és két kézre fogta a botot.
- Ne vágj agyon, mert akkor kísérteni fogok ... - nyávogott túlvilági hangon Kerep.
- Nem baj - kapott észhez Kapi -, a gyengeelméjű kísértet úgyis ritkaság.
- A gyengeelméjű élő pedig gyakori, és rád hasonlít - vágott vissza Kerep.
- Most ne marháskodjunk! Valami zajt hallottam erről. Azért jöttem. Nem volt itt senki?
- De! Sőt van is.
- Kicsoda?
- Két elátkozott lélek.
- Hol?
- Itt a padon.
- He? ... - értetlenkedett Kapi.
- Igen. Jól mondom - magyarázta Kerep. - Mert akinek a fenekére vertünk, biztosan elátkozott bennünket.
Most Hugó szólalt meg csöndesen:
- Végig kellene menni holnap a falun. Vezényelni mindenkinek, hogy: „Ülj le!" Aki nem tud jajgatás nélkül
leülni, az játszott ma kísértetet.
- Rájuk vertetek? - nézte tisztelettel az evezőket. - Kicsit, de kíméletlenül.
- Akkor jó ... - nyugodott meg az őr, és visszaballagott a kapuhoz.
- Nem hinném, hogy más kísértetek is jelentkeznek hasonló evezőadagért. Menjünk aludni! -
indítványoztam.
Úgy is tettünk. Lefeküdtünk. Ringatni nem kellett bennünket. Az alvás ment magától.
- Józsi bátyám! Tűz van! - rázogatott Gyurkó, a hajnali őrség tagja.
- Ne hagyd elaludni! - Gyurkó nem hagyott. Tovább rázogatott szorgalmasan.
- Valahol egy ház éghet a faluban! - erősködött, és közben a vállamat cibálta.
Kipattantam az ágyból.
- Honnan tudod?
- Füst! - mondta. Karjával bizonytalanul mutogatott valamerre a Duna felé.
Kirohantunk a kapuhoz. Valóban! A part felőli házsorból egyenes füstoszlop emelkedett az éppen
világosodó hajnali ég felé. Függőlegesen ment. Szélcsend volt.
Visszatrappoltunk a folyosóra.
- Csinálj riadót! Sorakozó a folyosón, minden öltözködés nélkül!
- Riadóóó!!! - hangzott olyan erővel, hogy repedezett a vakolat. Álmos tekintetű, pizsamás társaság ömlött
a hálókból a folyosóra.
- Egyszer Zetor, egyszer riadó ... - nyögte álmatagon Benyó. Az álmossága hamar elmúlt. Eléjük álltam. -
Fiúk! A faluban tűz van! Ég valamelyik ház a parton.
Gyurkó! Rohanj a templomhoz, és ha nincs ott senki, te kongasd meg a harangot! Volán! Nyolc emberrel
összeszedsz a konyhában minden edényt, ami vízmerésre alkalmas! Jóska! Nyolc emberrel kirámolod a
kamrából az összes kerti szerszámot. Aztán mindenki futásban oltani!
A banda szétugrott. Akik feladatot kaptak, csinálták. A többiek rohantak a part felőli házsor felé. A füst
mutatta az utat.
Mikor az égő házhoz közeledtünk, megszólalt a harang. Szabálytalanul, furcsa kongásokkal riasztotta a
falut.
Közben odaértünk. Riadtan futkosó emberek az udvaron. Ijedt szomszédok kapkodtak. Szaladgáltak egy-
egy vödör vízzel a part és a ház között. Ajtón-ablakon dőlt a füst. Az ablakon át tűz fénye is látszott.
- Ember van a házban? - kapott el Béla bácsi egy jajongó asszonyt a vállánál fogva.
- Nincs - felelt az ijedten.
- Akkor jó!
Ebben a pillanatban viharzott be Volán különítménye a kapun ásóval, lapáttal, kapával, fejszével.
Nyomukban már ott ügettek Zsíros Jóskáék. Kezükben vödör, fazék, lábos. Vagy tizenöt.
- Vödörlánc a part és a ház közötti - üvöltötte túl a céltalanul jajgatókat Béla bácsi.
Amíg a lánc kialakult, én a szerszámos gárdát igazítottam el.
- Volán figyelj! Két ember lebontja a falnál a kerítést, hogy a tűz ne mehessen tovább rajta!
Volán szeme rávillant két srácra. Azok ugrottak. A kerités recsegett és dőlt.
- Ásókkal, lapátokkal a rőzsekazalhoz! Ha égő pernye száll rá, homokkal, földdel oltani! A ti feladatotok a
tűz terjedésének megakadályozása.
- Értettem! - kiáltotta Volán, és vitte a gárdáját.
A vödörlánc közben működésbe lépett. Vízzel teli edények vándoroltak a közeli vízparttól a házig kézről
kézre. Béla bácsi állt a sor végén. Elkapott egy teli vödröt vagy lábast, és belódította a vizet az ablakon.
Sistergés volt a válasz. Újabb edény víz, újabb sistergés. A tűz azonban még a tizedik loccsanás után sem
adta meg magát. De még a huszadik után sem.
Közben a harang elhallgatott. Gyurkó megérkezett. Nem az utca felől, hanem a kerten, a kerítésen át.
- Józsi bátyám! Van a kertben egy pumpálós kút! - világosított föl a fülembe kiabálva.
- Slag? - kérdeztem vissza.
- Van, de rövid.
- Hozz a szomszédból! Szereld hozzá!
Gyurkó eltűnt. Egy egész hosszú perc telt el. Egyre több ember gyülekezett össze. A vödörlánc gyorsult.
Mindez azonban csak arra volt jó, hogy a tűz ne legyen nagyobb. Kisebb sem lett. A ház hátulsó ablakán
alattomos lángnyelvek csaptak ki a gerendák külső vége felé. Ha azok is megyulladnak, menthetetlen az
egész .. .
Gyurkó ért mellém. Löttyedt, fekete kígyót vonszolt maga után, ujjnyinál nem sokkal vastagabbat.
- Két tag már pumpált - kiabálta.
Kivettem kezéből a csövet. Az ablakhoz húztam. Éreztem, ahogy megdagad, mert megtelik vízzel.
Erőtlen sugár fröccsent ki rajta. Nem hordott másfél méternél messzebbre. Lüktetve locsolt. Így nem sokat
ér.
- Maradj! - kiáltottam Gyurkóra, és beléptem a konyhaajtón.
Fojtogató, büdös füst csapott az arcomba. Húztam a csövet. Locsoltam magam elé. Fölöslegesen. A
konyhában nem égett semmi. Továbbléptem.
A szobában irtózatos hőség, füst, gőz és bűz. Alig kaptam levegőt. Lángolt két szekrény és két ágy. Az
asztalból már csak parázs volt. Két szék roncsaira is ráismertem. Csak az udvar felőli ablaknál álló
fiókos szekrény nem égett még. Talán azért nem, mert ott öntözték a vizet befelé a vödörlánc végéről.
Köhögési rohamot kaptam. A lüktető vízsugarat az egyik szekrényre irányítottam. Sistergés, gőzfelhő.
Locsoltam rendületlenül. Újabb köhögés, némi fuldoklással egybekötve, de az egyik szekrény már nem
lángolt. Az ablakon ütemesen be-belóduló vízzel összedolgoztam. Húztam egyet a csövön. A másik
szekrény kapta a vizet.
- Nem az a kimondott hegyi levegő ... - hallottam közvetlenül mögöttem.
Hátranéztem. Volán és Hosszú nyomakodtak be az ajtón lapátta! a kezükben. Mindjárt munkához is láttak.
Csapkodták az ágy fel-fellobbanó lángjait, és hamarosan el is fojtották.
Menjetek ki! - ordítottam feléjük, de ők süketet játszottak. A padlóra loccsant vizet lapátolták a még
füstölgő ágyakra.
Hirtelen Kerep és Rövid is ott termett. Pista az ablakon ugrott be két rocska víz közti szünetben. Elkapták
az egyik ágynak azt a végét, amelyik nem füstölgött. Másodpercek alatt kihúzták a konyhán keresztül az
udvarra. Ott a szerszámosok agyoncsapták rajta a maradék tüzet. A másik ágy is így járt.
A tűz lassan hátrált. Láng már nem látszott sehol. Parázs és füst még bőven. Az is fogyott. Az ablaknál álló
fiókos szekrény épen megmenekült.
Valaki kivette kezemből a gumicsövet. Egy falubeli legény. Már mások is jöttek befelé.
Kifelé indultam. Az enyéim közül senki sem volt már bent. A konyhaajtón kilépve nagyot lélegeztem.
Amint körülnéztem, láttam, hogy az udvar jobb fele elkezdett emelkedni. Később a bal játszotta ugyanazt.
Hintázni kezdett a világ.
Eltámolyogtam a rőzsekazalig. Ott lehuppantam a földre. Hátam a kazalnak támasztottam. Megpróbáltam a
világot egyenesbe igazítani. Hamarosan Volán, Hosszú és Pista is mellettem ültek. Kisvártatva Kerep és
Rövid is oda került.
Amikor sikerült kiszuszognunk a sok belélegzett mérget, kezdett a fejünk kitisztulni.
- Megállt a ringlispil - állapította meg Volán.
- Az udvar még viharos egy kicsit. Hullámzik! - tudósított Rövid.
- De már csitul! - vigasztalt mindannyiunkat Kerep. Végignéztem az üldögélőkön. Sápadtak és kormosak
voltak. Pizsamájuk lucskos, koszos.
- Én is olyan szép és előkelő vagyok, mint ti? - próbáltam tájékozódni.
Körülnézték egymást és engem. Hallgattak. Végül Hosszú nyilatkozott:
- Hát, ha leánykérőbe megy, előbb azért hozza rendbe magát!
Na, ezen még ilyen körülmények között is nevetni kellett.
Nevetésünknek éktelen kolompolás vetett véget. Lóvontatású szivattyú érkezett dobogva a kapu elé.
Villogó sisakú, civil ruhás tűzoltók ugráltak le róla. Zolnáról érkeztek.
- A tűz már lokalizálódott! - állapította meg a tekintélyes parancsnok.
- Csak nem sajnálja? - kérdezte ártatlan képpel Bohóc.
A tekintélyes úr azonban nem hagyta magát.
- Ki oltotta el? - kérdezte. Hangjában mintha a felelősségre vonás csengett volna.
- Mi! - válaszolt Bohóc. Majd hozzátette: - Nem lett volna szabad?
A parancsnok továbbra is zord maradt.
- Majd felvesszük a jegyzőkönyvet, és elkészítjük a jelentést.
- Attól is elaludt volna? - szemtelenkedett halkan Bohóc.
- Osonjunk. .. - adta ki a jelszót Kerep.
A tűzzel együtt mi is elfogytunk a helyszínről. Otthon óriási mosakodást rendeztünk. Vidám prüszkölés
közben mesélt Gyurkó:
- A torony ajtaja csukva volt. Ez, ugye, nem képezhette akadály tárgyát? A harangozó mégsem mert
följönni utánam. Azt hitte, a szellemek kongatnak odafönn.
Benyó Gyurkót dicsérte:
- Az ötlet a pumpálós kúttal jól jött. Az edényekkel nem sokra mentünk volna.
- Legalább hagytunk volna egy kis munkát a tűzoltóknak is! - nevetett Volán.
- Nincs igazad! - vitázott Gyurkó. - Mire ők odaértek, már akkora lett volna a tűz, hogy soha el nem oltják
azzal a ványadt fecskendővel.
- Nem féltél bemenni az égő szobába? - faggatta Paróka Kerepet.
- Nem a fenét! Olyan helyen mindenki fél.
- És mégis bementél - szögezte le Paróka elismeréssel.
- Ha Józsi bátyánk be tudott menni, hát csak nem maradok kint?! Ő nem szokott ész nélkül hősködni.
- Na, ne faragjunk hőst egymásból! - avatkoztam közbe. - Nyomorult alakok lennénk, ha nem azt tesszük,
amit tettünk. Farkasétvággyal reggeliztünk. A szakács néni sápadtan, szótlanul osztotta a vajas kenyeret,
kávét.
- Talán rosszul aludt az éjjel, Rozi néni? - kérdezte Hugó nem minden cél nélkül.
Rozi néni kérdéssel válaszolt:
- Volt őrség az éjjel?
- Volt.
- Nem láttatok semmi különöset?
- De, láttunk.
- Mit? Mondd már!
- Két hosszú fehér alakot. A fejük világított.
- Ti is láttátok? - nyitotta még rémültebbre a szemét. Pedig már eléggé rémült volt így is.
- Nemcsak láttuk.
- Hát?
- Ütöttük is.
- Mivel?
- Hát evezőlapáttal. Ugyanis csak az volt nálunk. - Ne bomolj, te gyerek, mert baj lesz belőle! - Ááá ...
nem lesz baj. Akkorát nem ütöttünk.
- Mikor ütöttétek?
- Amikor levették a töklámpást, elfújták a gyertyát, és bújtak kifelé a kerítésen. Akkor lapítottunk a
fenekükre.
Rozi néni hirtelen abbahagyta az osztást. Odafordult a mellette segédkező nénihez.
- Hallod, Julis? Evezővel vertek a fenekükre.
Julis néni gondolkodott néhány pillanatig, aztán lecsapta az osztókanalat. Gömbölyű termetét
meghazudtoló fürgeséggel szaladt hátra a raktár felé. Majd hamarosan jött is vissza, egy olyan tizenkét év
körüli fickóval. A menet azonban igen furcsa volt.
Julis néni bal keze menet közben a börtön, jobbja az osztó igazság. Közben szöveg is volt.
- Pont az én drága fiamnak kell ilyen marhaságot csinálni? (Pofon.) Nem tud reggel fölkelni, mert nagyon
álmos? (Pofon.) Nem tud ülni, mert elesett, és fáj a feneke? (Pofon.) Csupa viaszmocskos a ruhája, mert
állitólag a pincében járt. (Pofon.) Majd adok én neked! (Adott.) Aztán megszűnt a szöveg, és maradt a
csattogás. A fickó nyöszörgéssel válaszolt hol a szövegre, hol a csattogásra. Szemmel láthatóan szívesen
tépte volna ki magát a kemény, gömbölyű kézből, de úgy látszik, félt, hogy ott marad a füle. Bohóc
igyekezett a fiú érdekében közbenjárni. - Julis néni! Ne tessék ezt a szegényt pofozni! - Ne pofozzam? Ha
megérdemli, miért ne?
- Mert már kapott a fenekére. Ülni nem tud egy darabig. De ha majd a pofonoktól gondolkodni sem tud?
A gyerek felhasználta a kedvező helyzetet, hogy az anyja egy pillanatig Bohócra figyelt. Kirántotta fülét a
kis kemény marokból, és eliramodott.
- Majd otthon számolunk! Akasztok egyet-kettőt a barátod képére is! - kiáltotta utána Julis néni és ez nem
hangzott valami megnyugtatóan fiacskája szempontjából.
Tovább osztották a reggelit. Közben beszélgettek. - Mit szólsz, Rozi?
- Semmit. Bolondok vagyunk. Az éjjel majd meghaltam az ijedségtől. Ezek miatt a vásott kölykök miatt. -
Hát akkor nincs is kísértet?
- De van. Éjjel a kaszás Szabóék megint hallották a sóhajtozást, lánccsörgést. A padlás is recsegett.
- Nem lehet, hogy ott is ijesztget valaki?
- Ijesztgetésbül nem gyújtanak föl házat.
- Azt is a kísértet tette? - ijedezett Julis néni. - Hát ki más? Kinek a háza égett?
- A halász Horváthéké.
- Na látod. A Horváth gyerek mindig gúnyolódott, ha „lélek" került szóba. A felesége se hitt benne. Pedig
ők tőszomszédok a Szabóékkal. Addig gúnyolódtak, hitetlenkedtek, míg a kísértet megbosszulta magát.
Rájuk gyújtotta a házat.
- Hát ... - tűnődött a kísértet létezésén Rozi néni.
Befejeztük a reggelit.
- Kezdi megfeküdni a belemet ez a „lélek". Már enni sem lehet nélküle. Tenni kéne valamit ... - mondta
Pista. Tettek. De ez később történt.
 XV. fejezet
Szarkánk lesz, mert ürgét akarunk fogni. A kísértet lidérccel szaporodik. Azért, mert az sincs

Már több mint egy hét telt el a tádéi nyaralásból. Zsíros Jóska visszakapta a büntetését letöltött csúzlit. Az
egészséges, barna bőrszín egyenruha lett a társaságon. Egyre többen tanultak meg úszni. Horgászni pedig
mindenki. A horgászegyesület titkára megértő ember volt.
- Horgásszanak csak nyugodtan! Nagy kárt úgysem tesznek a halakban. Csak azt kérem, hogy apró nemes
halat ne vigyenek el. Ha véletlenül kis pontyot, lesőharcsát emelnek ki, dobják viszsza. Törpeharcsát,
keszeget, küszt foghatnak, amennyit akarnak.
- Naphalat is? - érdeklődött Pista.
- Azt is. Úgyis túl sok van belőle. Meg sügérből is. Kártékonyak. Falják az ikrát. Csak hasznos, ha a
gyerekek irtják.
Irtották is. Jóformán minden vacsora után csemegézte a banda a ropogósra sült apró halat.
Benő bácsi az úszást okította. Módszerével nem mindenki értett egyet.
- Nem víz alatt akarok én úszni, hanem fölötte - méltatlankodott Rövid. - Mi a fenének kell a fejemet
állandóan bedugnom a vízbe?
- Így tanulod meg a rendes lélegzetvételt. Dugd be a képed! Fújd ki a levegőt a vízbe! Csússz a vízen ide
hozzám! Jó! Fog ez menni!
Ment is. Két hét alatt mindenki úszott. Mire észbe kaptak, megtanulták.
A parton hevertünk fürdés után. A nap pörkölt.
- Jó napot, adjon isten! - köszönt ránk egy szőrmók öregember. A fején körül tasla kalap. Kezében görcsös
bot. - Jó napot kívánunk - köszöntünk vissza.
- Fürdenek?
- Igen.
- Hát jó idejük van hozzá.
- A bácsi miért nem fürdik? - érdeklődött Paróka.
- Nekem dolgom van. Járnom kell a határt.
- Sok a tolvaj?
- Sok. De én se tudok ellenük mit tenni. Most is lopnak.
- Hol?
- Ott! - mutatott görcsös botjával a túlsó part learatott gabonája felé, ahol keresztekben állt a levágott
búza.
- Kik lopnak?
- A fütyülős récék.
- Hát azok meg mifélék?
- Az ürgék. A hangjuk miatt hívják őket fütyülősnek. Récének meg azért, mert a húsuk jó. Sütve olyan, mint
a kacsáé, főzve, mint a nyúlé.
- A bácsi megeszi?
- Megenném, ha megfognád. A kiöntéshez sok vizet kell hordani. Meg nekem más a dolgom. Nem
vesződhetek velük.
Pista egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta a beszélgetést. Aztán töprengett egy kicsit. Majd amikor az
öreg csősz elköszönt és tovább-ballagott, megszólalt: - Józsi bátyám! Ismeri az ostorcsapdát?
- Ismerem.
- Honnan?
- A nagyapám tanított rá, mikor gyerek voltam.
- Csináljunk egy párat! Madzag van, akác van, bicska is. Más nem kell.
- Csináljunk! Menjetek el az akácosba, vágjatok hozzávalót. Öt-hat elég lesz egyelőre. Ha beválik,
szaporíthatjuk.
Pista maga mellé szervezte hirtelen Zsíros Jóskát, Gyurkót, Hosszút és Holbát. Elmentek az akácosba.
Fiatal, nyurga fák, köztük bokrok. Sűrűn.
- Ilyen másfél méter körüli, jó erős, ruganyos vesszők kellenek - mutatott egyet Pista. - Száraz nem jó, az
törik. Nyerset vágjatok!
Hozzáfogott nyiszatolni a bicskával. A többiek szétszéledtek. Félórás vesszőkeresés következett. Aztán
összehordták a zsákmányt.
- Jók! - szögezte le Pista, miután átvizsgálta a szerzeményt. - Ezt a nyolcat elvisszük. De kellenek még
ilyen ágasfák is! - mutatott egy harminccentis ágasfát. - Ebből kell vagy húsz darab. Keressetek!
Kerestek, vágtak.
- Lent nem találsz? - kiabált Hosszú Holbának, aki lázasan kapaszkodott fölfelé az egyik fára.
- Szarkafészek! - kiabált vissza Jenő, és közben fölfelé mutogatott.
A többiek is odatörtettek. Merevedő nyakkal figyelték a majomügyességgel kapaszkodó Holbát. A fiatal
akác erősen hajladozott, mire elérte a fészket.
- Vigyázz, Holba! Nincs nálunk kiskanál! - kiabált föl Hosszú.
- Mi a fenének neked kiskanál? - kiabált vissza Jenő.
- Összekaparni, ha lepotyogsz.
- Potyog a ménkű!
Mégis majdnem az történt. Holba belenézett a fészekbe.
- Két fióka van benne - küldte tudósítását a magasból. Már tollasok. Leviszem őket.
Megtette az előkészületeket. Trikóját szorosan begyűrte a fürdőnadrág gumija mögé. Két lábbal erősen
megtámaszkodott az ágakon. Bal kézzel közelebb kapaszkodott a fészekhez. Jobbal hirtelen odanyúlt, és
kimarkolt egy fekete-fehér, cserregő tollcsomót. Bedugta a trikójába. A másik szarkafióka hamarosan az
első után utazott.
A fiúk lélegzet-visszafojtva figyelték. Csak Zsíros Jóska nézett másfelé. A hátuk mögött levő fával
szemezett. Oda éppen akkor telepedtek le a szarkaszülők. Az egyik hamarosan támadásra is lendült a
lefelé kászálódó Holba ellen.
- Kapaszkodj, Jenő! - rikkantott Gyurkó, mert már ő is észrevette a veszélyt.
A figyelmeztetés jókor jött. Holba hirtelen támaszt keresett kézzel-lábbal. Aztán feléje csapott a támadó
madárnak. Az megpróbált a fiú fejéhez vágni szárnnyal, csőrrel, karommal. Nem sikerült neki. Leírt a
levegőben egy gyors kört, és újból támadott. Ez azonban már nem érte váratlanul Jenőt. Jól irányzott,
rövid ütéssel csapott oda.
Az éles csőrű fészekrabló madár tompa puffanással esett a földre.
Sutty! - szólalt meg az időközben előszedett mestercsúzli Jóska kezében. A másik fán támadásra készülő
szarka szétcsapta szárnyait, és ágról ágra kalimpálva indult el a fatetőről. Mint egy rongydarab ért az
alatta levő bokor ágai közé.
Jenő ezek után zavartalanul mászhatott lefelé.
Mászott is. Amikor leélt, kérdezett és csodálkozott.
- Kettő? - mutatott a földön heverő ragadozókra.
- Igen, kettő - világosította fel Gyurkó. - A másikat Zsíros lőtte le, amikor a drága éppen azon töprengett,
hogy a szemedet szedje ki, vagy a füledet caknizza csipkésre.
- Kösz, Jóska! - hálálkodott Jenő. - Majdnem lelifteztem az első miatt is a fáról. Nehezen másztam, mert
nem akartam összenyomni a kicsiket.
Ezzel előszedte a két fiókát. Azok olyan riadtak voltak, hogy csak pislogtak, mikor lerakta őket a fűbe. De
csípni azért nem felejtettek el.
Az anyád! - kapta vissza a kezét Hosszú, amikor az egyik tarka madár félreértette nagyra nőtt barátunk
simogatási szándékát.
Az öt szarkavadász ott guggolt a tisztáson a két madár körül. Mögöttük hevert a két hulla.
Mit csináljunk a fiókákkal? - töprengett hangosan Gyurkó. A hátuk mögül mély férfihang szólalt meg: - Az
egyiket adjátok nekem, a másikat szelidítsétek meg! Gyors felpattanással fordultak meg. Magas, bajuszos
ember állt mögöttük. Zöld kalap a fején, puska a vállán. A lábánál zsemlyeszínű vizsla szimatolt izgatottan
a szarkák és a fiúk felé. - Maradj nyugton, Ejha! - szólt rá a gazda.
- Furcsa nevű kutyája van - tért magához a meglepetéstől Pista.
- Igen, egy kicsit szokatlan - hagyta rá a bajuszos. - Maga vadász?
- Csak szórakozásból. Halőr vagyok. Azért besegitek a vadőrnek is. A szarkát én is írtom, ahol lehet.
Töltényt is kapok az elejtett ilyen dúvadért.
- Na, akkor két töltényt mi is szereztünk magának - mutatott Jóska a két leterített madárra.
- Nekem adjátok?
- Igen. Meg az egyik fiókát is. Nekünk elég lesz eggyel vesződni! - önzetlenkedett Holba.
- Hanem te meg - bökött a halőr Zsíros Jóska felé - prímán kezeled a csúzlit.
- Igyekszem - lóbálta meg önérzetesen a ruganyos szerszámot Jóska.
Büszke mozdulatát vészes morgás állította meg. A vizsla a fogait mutogatta.
- Tedd el, mert Ejha haragszik az ilyen szerszámokra! - Majd a kutyához fordult, és megsimogatta a
nyakát. - Nyugodj, kislány! Jó kézben van az a csúzli!
A kutya tudomásul vette, és nem vicsorított tovább. - Ez meg minek? - mutatott a levágott vesszőkre. -
Ürgecsapdának.
- Hasznos ...
- Miért? Az ürge nem eszik halat! - kotnyeleskedett Gyurkó.
- Azt nem, de a töltést megfurkálja, gyöngíti. Aztán ha magas a víz, csak csodálkozunk, hogy átereszti a
meglyuggatott gát.
- Na, mi majd megvédjük a gátat - ígérte Pista.
- Sok szerencsét hozzá! Ha tényleg fogtok ürgét, adjátok az öreg csősznek. Az szereti.
Közben tarisznyájába rakta a két döglött szarkát. Az egyik fiókát hirtelen felmarkolta. Ügyesen, hogy
csípni ne tudjon. Levette a zöld kalapot. Beletette. Összefogta a kalap karimáját, úgy, hogy a két végén
maradjon egy kis lyuk.
- Itt kap levegőt, míg hazaérek vele - magyarázta.
- Kinek viszi?
- A fiamnak. Kisebb, mint ti. Ő még nem tud fogni. De szereti az állatokat. Majd fölneveli.
- Mit eszik a szarka? - érdeklődött Hosszú.
- Jóformán mindent. De leginkább a nyers húst szereti.
- Majd kap! - ígérte Holba. Azzal levette a trikóját.
- Szépen megírtak, hallod-e?
- Meg ám! Jól összekarmolt ez a két fiók vadállat, míg leértem velük - nézegette pirosra kozmetikázott
mellét Jenő.
Trikóját ügyesen ráborította az éppen szökni készülő szarkafiókára. Összefogta a csíkos ruhadarabbal,
aztán búcsúzott a halőrtől:
- Viszontlátásra!
- Minden jót, gyerekek! Köszönöm a madarakat! – Csöndes léptekkel eltűnt a bozótban. A furcsa nevű
kutya is elködlött.
A gyerekek fölszedték a vesszőket. Visszajöttek a strandra.
- Nyolc csapdára való vesszőágas meg egy Marci – jelentette az eredményt Pista.
A banda figyelme az izgő-mozgó trikóra irányult. Holba engedett kicsit a szorításon, mire az egyik
csücsöknél azonnal kibújt a szarka kíváncsi feje. A banda tömege láttán ijedten visszahúzódott. Néhány
megjegyzés következett.
- Fél - mondta Volán.
- Egész - szállt vitába Bohóc.
- Rigó - határozta meg Paróka bizonytalanul.
- Sas! - nagyította Benyó.
Holba megunta a madara fölötti vitát.
- Szarka. Utál benneteket, azért bújt vissza. Az enyém! Ne piszkálja senki!
Ezzel a madárügy tulajdonképpen elintéződött. Némi formaság azonban még hátravolt.
- Hazavihetjük? - fordult hozzám Jenő.
- Én nem bánom, de sok bajotok lesz vele. Nehéz az ilyen madarat nevelni, amíg kicsi. Azután még
nehezebb. De azért csak csináljátok!
A Marcinak keresztelt szarkafióka ezzel csoportunk teljes értékű törzstagja lett. Strandról való
hazaérkezés után kapott a konyháról egy kis nyers húst, amit némi kísérletezés után el is fogadott Holbától.
Egy dobozba tiszta szalma került. Majd ez az összkomfortos fészek a háló sarkába. A madár meg bele.
Jóllakottan fészkelődött kicsit, aztán álmosan pislogott.
- Csendes pihenő! - javasolta Jenő.
- Nézzétek, becsukta a szemét - mutatott Marcira Bohóc. - Már ért holbául.
- Pofa be! Hagyd aludni!
Hagyták. A délutáni pihenő csak egy órát tartott.
- Marci eltűnt! - riasztotta Jenő a szobatársakat.
- Annyira nem - válaszolt Bohóc -, itt van az ágyad alatt.
Csak sétált egy kicsit.
Valóban. Marci az ágy alól nézelődött. Majd megindult. Bizonytalan járással visszabóklászott a fészkéhez.
Bemászott, elhelyezkedett, és elégedetten nézett körül.
Jenő újból megetette, aztán rázárták a hálóajtót a fészkelő Marcira.
- Baj lesz - jósolta Bohóc.
- Micsoda? - kérdezte Pati.
- A másik szobakulcs bent maradt az asztalon.
- Na és?
- Marci kizárja az ajtót, és elmegy - vélekedett Bohóc, és közben Holba felé sandított. Pati vette a lapot,
és tóditotta az ugratást:
- Nem tudja! Kívülről benne hagytam a kulcsot.
- Ugrassátok a nénikéteket! - nevetett rájuk Jenő. - Gyerünk vadászni! Reszkessenek az ürgék!
Most nem a megszokott úton mentünk. A vízparton elkanyarodtunk. Elhagytuk a házakat, és learatott
gabonaföldek közé értünk: Ott rövid kupaktanács és oktatás következett. Pista tartotta: - Rákötöd jó erősen
a madzagot a vessző végére. A madzagra az ágas cöveket úgy a felénél. A végére hurkot. Azt illeszted a
lyukra úgy, hogy a vesszőt leszúrod, és jó erősen meghajlítod.
Hugó nem értette.
- Jobb, ha mutatod, és kevesebbet magyarázol.
Pista mutatta volna, de előbb ürgelyukat kellett keresni. Nem kereste soká. Alig lépett kettőt, halk,
nyisszenő fütty hallatszott, és két ürge is futott a közeli lyukak felé.
- Hát ti mire készültök? - kérdezte az éppen akkor odaérkező öreg csősz.
- Ürgét fogni - büszkélkedett Benyó.
- Az nem vízben van. Mér pecával akarjátok? - mutatott a madzagos botokra.
- Márpedig mi ezzel fogjuk! - erősködött Rövid.
- Megnézem ... - hitetlenkedett az öreg.
Pista közben odalépett az egyik ürgelyukhoz, amelyikbe éppen bebújt a lakója. Leszúrta a botot meg az
egyik cöveket. Ráillesztette a hurkot a bejárat szájára. óvatosan megakasztotta a másik cöveket, aztán
fölegyenesedett.
- Ez megvan. Most már jöhet az öcskös kifelé! - nézett végig elégedetten a csapdán. - Rakjátok le így a
többi hetet is húszméteres körön belül!
A fiúk indultak, szúrkálták a botokat. Az öreg mosolyogva nézte.
A tarló szélénél árok húzódott. Oda gyülekeztek az ürgevadászok, miután a csapdákat lerakták.
- Meddig kell várni? - türelmetlenkedett fél perc múlva Hoszszú.
- Nem sokáig - igyekeztem felvilágosítani. - Ilyen derült, meleg napon igencsak nyüzsögnek a barátaink.
Figyeld meg, nem várunk sokáig.
- Semeddig! - vágta rá Pista. - Az első megvan!
Mind a keze irányába néztünk. Az egyik távolabbi ostor kiegyenesedve állt. A madzagján elnyeklett, barna
állat himbálódzott élettelenül.
- Maradjon itt mindenki! - parancsoltam rá a bandára. Éppen idejében, mert mind ürgenézőbe akartak
rohanni. - Elijesztitek a többit, ha odamentek.
Maradtak. Meredten figyelték a lefelé hajló ostorokat. Most már az öreg csősz sem mosolygott. Ő is csak
lesett.
- A második! - kiáltott Holba.
- Ott a harmadik is!
- A negyedik! - örvendezett Kerep.
Már négy ürge hintázott a madzagokon. Ezután kis szünet következett, majd megérkezett az ötödik. Azután
hiába vártunk még fél órát. Több nem jött.
- A többi lik biztosan lakatlan - állapította meg a csősz bácsi. - Szedjük össze és rakjuk máshova a
pecákat! jó szerszámok ezek. Csak azt nem tudom, mitől döglik meg az ürge rögtön, ahogy megfogja a
madzag.
Pista megmagyarázta:
- Az ostor átcsapja a másik oldalon a földhöz. Csak aztán emeli föl. Ezért döglik meg azonnal. Nem
kínlódik semmit.
Mentek összeszedni az ürgéket. Zacskóba került az öt gabonapusztító. A csősz vidáman tapogatta a búzán
hízott állatokat.
- Ha még ötöt fogtok, lesz pörkölt is, sült is.
- Annyit fogunk, amennyi kel!! - büszkélkedett Pista. – Van itt dögivel! - Srácok! Szúrjuk odább az
ostorokat! Másfél óra alatt tizennégy ürge lett öngyilkos.
- Mára elég lesz! - nézte a zsákmányt az öreg.
- Igaz, még fürödnénk is egyet - sóhajtotta Paróka. Pista nagylelkűsködött.
- A csapdákat is vigye el - ajánlotta az öreg csősznek. - Minekünk csak egyszer volt érdekes. Különben is,
ha akarunk, csinálunk másikat.
- Nekem jól jön. Hajnalban kirakom. Kerülök egyet. Mire visszaérek, összeszedhetem. Okos szerszámok
ezek.
Ezzel összefogta a „pecákat" az egyik hóna alá. Az ürgés zacskó a másik oldalára került. Köszönt és
elindult. A cövekes madzagok vidáman lóbálództak, amint ballagott az árokparton.
Volt még annyi a délutánból, hogy fürödjünk egy rövidet. Meg is tettük.
Amikor hazafelé mentünk, Kerep a kompról szemügyre vette a partnál kikötött ladikokat. Összesúgott
Gyurkóval és Pistával. Később másokkal is. A révészektől megérdeklődte, meddig jár a komp.
Vacsora után a pusmogás folytatódott a hálók előtti folyosón. Elkaptam Pistát, amikor éppen az egyik
hálóból a másikba vitt valamilyen titkos üzenetet.
- Volna nekem is egy üzenetem.
- Kinek?
- Nektek.
- Mondja, Józsi bátyám!
- Ha engem kihagytok a ma éjszakai disznóságból, fölkenlek benneteket a falra freskónak. Értetted?
- Értettem ...
- Akkor add át szíves üdvözletemet a többieknek! - Ezzel otthagytam.
A történtek után még nagyobb sustorgás kezdődött. Hírvivők osontak, csoportok tanácskoztak. Tizenöt
perc múltán megszületett az eredmény. Küldöttség hozta.
- Tessék kijönni a folyosóra! - kérte Kerep.
Kimentem. Pista, Gyurkó és Volán álltak a folyosó sarkában.
- Éjjel ladikázni szeretnénk - közölte velem Kerep.
- Hogyan gondoljátok a kivitelezést? - kérdeztem, mert ismertem őket. Tudtam, már kidolgoztak minden
részletet. Pista fölvilágosított:
- Gyurkó leszedi a lakatokat. Evező van itt az otthonban bőven. Csöndben elmegyünk. A horgászok már
alkonyat után bejönnek. Tíz óra körül senki sincs ott. A komp is csak kilencig jár. Fölfelé mennénk a
vízen. Arra még nem jártunk. Éjfélkor kel a hold. Addigra visszajövünk. Gyurkó visszarakja a lakatokat.
Senki sem veszi észre.
Hozzájárultam valamivel.
- Van egy fáklyám. Ha elhagytuk a falut, meggyújthatjuk. A Duna-ág végénél kiköthetünk, körülnézhetünk.
Biztosan érdekes. Különösen éjjel. Minden elemlámpát hozzatok el! Most takarodó! Fél tízkor csöndes
riadó. Senki ne vegyen észre semmit. Nem kell, hogy mások megtudják.
- Úgy lesz! - fogadkoztak csillogó szemmel. Mentek mosakodni és feküdni.
A ház elcsendesedett. Kiültem a padra az őrség mellé. Nem mi adtuk az őrséget ezen az éjszakán. Béla
bácsi fiai vigyáztak a rendre. Kettőzött őrség álmatlankodott a kísértet miatt. A kapunál ketten üldögéltek.
Másik kettő a parkot járta. Váltották egymást negyedóránként.
Az idő lassan ballagott. A parkot vigyázó őrség is. Egyszer mégis fél tíz lett és nagyon sötét. Megjelent
mögöttem egy, a sötétnél is feketébb árnyék, és a fülembe suttogott: - Mit csináljunk az őrséggel?
- Ne tegyétek el láb alól! - mondtam Kerepnek. - Majd én elintézem.
- Inkább mi - javasolta -, elcsaljuk őket a kaputól. Nem kell, hogy lássák, mikor kimegyünk.
- Ne a kaputól, hanem a kapuhoz csaljátok őket, hátul is ki lehet menni, ahol a két elfenekelt kísértet
közlekedett.
- Igaz - hagyta helyben Kerep, és elindult intézkedni. A kapuőrökhöz lépett. - Hányan vagytok őrségben?
- Négyen.
- Hol a másik kettő?
- Hátul a parkban.
- Hívjátok ide!
- Minek?
- Az ablakon keresztül öt vagy hat alakot láttam az utcán errefelé sündörögni. Jó lenne, ha mind itt
lennétek, mert esetleg ide jönnek. Legyen, aki fogadja őket.
- Jó! - egyezett bele az őr.
Halk, zizegő füttyöt eresztett meg. Csöndes futással érkezett az őrség második fele.
- Mi baj?
- Pillanatnyilag semmi. Kerep látott lézengőket az utcán. Figyeljünk!
Meresztették szemüket a sötét utcára a kapu rácsán keresztül. Hátuk mögött nesztelen szellemalakok
lebegtek el egymás után a hátsó kerítés felé. Némelyiknél evezőlapát. Mikor a vonulásuk véget ért, én is
utánuk léptem. Kibújtam a kerítés alatt.
Ott állt az egész banda hang nélkül.
- Utánam! - súgta Pista.
A menet libasorban a víz felé indult. Annyi zajt sem ütöttek, mint az egy-két késői szúnyog a fülünk körül.
A néptelen kompkikötőnél megálltak. Gyurkó lement a ladikokhoz. Olyan sötét volt, hogy megállt volna
benne a bicska. A zárak és lakatok avatott művésze körülbelül öt percig matatott. Néha halk lánccsörgést
lehetett hallani. Néha elemlámpa fénye villant egy-egy másodpercre.
- Kész ... - jelentette előbukkanva a sötétből. Két markában hat darab lakatot tartott vigyorogva.
Kerep rendelkezett:
- Szállj az első ladikba! Tedd az orrba a lakatokat! Ott nem vesznek el. Beszállás négyesével! Evezés
teljes csöndben fölfelé. A falun túl, az öbölnél gyülekező. Indulás!
A parancsok leheletnyi halkan hangzottak el. A végrehajtás ugyanúgy ment. Csak a surranó apró zajok
hallatszottak, amikor a ladikok elcsúsztak a sóderes partról. Néha megcsobbant a víz az ügyetlenebb
lapátolás nyomán.
A hatodik ladikba szálltam. Én voltam az ötödik utas. Holba evezett egyedül a csónak farában. Nem
tudom, hol tanulta, de tudott.
Elcsúsztunk a szemközti part felé. A sötétben majdnem nekimentünk. Az orrban Benyó kuporgott.
- Ahogy megbeszéltük! - suttogta előre Jenő.
Benyó kotorászott egy kicsit. Előcibálta az elemlámpáját.
- Csak nem akarsz világítani? Messziről észrevesznek bennünket! - szóltam csendesen.
- De. Világítani kell. Úgy beszéltük meg. A többi csónakban már csinálják is.
Körülnéztem. A tapintható sötétségben előttünk is, mellettünk is nagyon halvány fénypontok ingadoztak.
Alig különböztek egy-egy halvány csillagtól.
Benyó megmarkolta lámpája üvegét. Ujjaival teljesen betakarta, azután kapcsolta be. Az ujjain átszűrődő
kevés fénnyel jelzett a többieknek.
- Ennyi fény kell. Másképp egymásnak megyünk.
Az öbölnél, a part mellett siklottak egymás mellé a csónakok. - Most már világíthattok, mert kívül vagyunk
a falun! -
mondta Kerep. Majd hozzátette: - De nem érdemes. Itt van a fáklya, Józsi bátyám?
- Itt van, Volán hozta.
- Akkor Volánék csónakja menjen előre. Gyújtsa meg a fáklyát. A többiek majd arra igazodnak. Rendben
van minden? - Igen, igen - hangzott mindenfelől. - Induljatok, Volán!
Most már szabályos libasor alakult ki. Elöl lángra kapott a fáklya. Könnyű volt a fénye után menni.
Így haladtunk csöndben fél óráig a jobb parti nádas mellett. A nádas fekete volt. A víz is. A nádasból
vízimadarak álmos kotyogása, pittyegése hallatszott. A vizen hangtalan ladikok törték szét a csillagok
tükörképét. Aztán Volánék vezérhajója parthoz futott. Kikötöttek. Leszúrták a fáklyát a homokba. A többi
csónak lassan melléjük kötött.
- Miért nem megyünk tovább? - kérdezte valaki halkan a sötétből.
- Mert itt vége az ágnak. Nem vetted észre, hogy a ladik feneke már súrolta az iszapot? - oktatta Volán a
sötét hangot.
Elemlámpák fénye villant körül. A túlsó part nem látszott, bizonyitván, hogy a víz itt szétterül. Az ág végét
nádas nőtte be. Tovább nincs út a vízen.
- Kiszállás! - vezényelt Kerep.
Igyekeztünk a partra.
Csobb! - hangzott a sötétből. Az elemlámpák a hang irányába villantak. Közvetlenül az egyik ladik mellé.
- Segítség! - nyögte egy elhaló hang bugyborékolva.
A fénykévék össztüzében Benyó csapkodott fuldokolva a vízben.
- Ütődött! - ripakodott rá Kerep. - Nem azt mondtam, hogy a víz felé kiszállás, hanem a partra. Állj föl, te
észraktár! A víz ott derékig ér. Ne akarj rémületedben belefulladni, mert a fejedre lapitok az evezővel!
Ettől Benyó talpra állt. Kiköpött fél liter iszapos vizet, és csodálkozva nézett körül.
- Tényleg csak derékig ér. .. - szólalt meg, mikor visszatért a hangja. Kicaplatott a fekete vízből. Megállt a
parton. Várt fél percet, aztán visszafelé indult.
- Hova a fenébe mész? - érdeklődött Hosszú. - Vissza a vízbe.
- Minek?
- Melegebb, mint kint a levegő ...
- Ne légy teljesen esztelent Nem kuruttyolhatsz egész idő alatt a vizben, mint egy gyengeelméjű béka. Ki
tud neki valami száraz ruhadarabot átadni? - fordult a többiekhez.
Hugó levette a trikóját.
- Rajtam kettő van - mondta magyarázatképpen.
- Dobáld le a vizes göncödet! - tanácsolta Benyónak Pista.
Benyó engedelmesen vetkőzött. Több felesleges ruhadarab nem lévén a bandán, a saját, kicsavart
trikójáva! törülközött meg, és fölvette Hugóét. Körülbelül úgy festett benne, mint egy bolondbálba készülő
kerti törpe. Hugó trikója térdig ért.
- Maradj itt a ladikoknál őrségben! - parancsolt rá Kerep. - Legalább nem csinálsz semmi bajt az úton,
amíg körülnézünk.
- Egyedül? - nézett szét a sötétben Benyó. Arcára kiült a rémület.
- Nem kell, hogy egyedül légy, te hős! Ki marad itt vele? - kérdezte a körülállókat.
Rövid hangja szólt a sötétből:
- Én maradok. Kagylóvágás van a talpamon. Nem nagyon szabad gyalogolnom.
A két őr azonnal le is ült az egyik partra húzott ladik végére.
- Járt már itt valaki közületek? - fordult a bandához Kerep. Csönd volt a válasz. Csak a szellő keltette
hullámok kotyogtak a ladikok faránál.
- Akkor én megyek elöl Józsi bátyámmal. Pista, te maradj a sor végén! Nehogy valaki elkeveredjen, mert
beletéved a mocsárba. Egymás sarkába lépjünk! Használjátok az elemlámpákat! Libasorban megyünk.
Indulás!
Ösvény mutatta magát a nád és a fűzbokrok között. Vezetett bennünket. A lámpák hamarosan csak nádat
mutattak, füzet nem. Az ösvény elágazott.
- Menjünk balra? - kérdezte Kerep.
- Az a meder vége felé visz. Vízbe vezet - gondolkoztam hangosan.
- Megnézzük?
- Lehet.
Balra kanyarodtunk. Harminc métert sem mentünk a nádfalak között, tocsogni kezdett az út. Kerep
előrevilágított. Ijedt szemű békák meredtek a lámpa fényébe. Lent víz, oldalt nád, fönn csillagok.
- Vissza! Menjünk a jobbra tartó úton!
Mentünk. A nád lassan alacsonyabb lett. Az ösvény keményebb. Egyre több a fűz és a nyár. Az út
emelkedett és kanyargott. A nád elfogyott.
- Itt vége az ágnak. Már nincs víz - állapította meg Kerep. A libasor lassan összegyülekezett körülöttünk.
- Mind itt vagyunk - jelentkezett a sor végéről Pista az odvas fűzfák és karcsú nyárfák közötti tisztáson.
- Cica ... cicuka... - hízelgett Kapi valakinek. Elemlámpája egy alacsony fűz ágai közé világított.
- Vigyázz! Ne nyúlj felé! - kiáltott Pista. A fa alsó ágán gyönyörű cirmos macska kuporgott. Szemei zölden
verték vissza a fényt. Megbabonázottan meredt az elemlámpába. A figyelmeztetés majdnem elkésett.
Amikor Kapi feléje nyúló keze megjelent simogató szándékkal a fénycsóvában, hörrenő, mérges fújás
hallatszott. A felborzolt szőrű, dühös állat egy villanás alatt eltűnt a sötétben.
A fenét! - mondta ijedten Kapi, mert más nem jutott az eszébe.
- Ökör! - becézte Pista.
- Nem is! Mert cica! - tiltakozott Kapi.
- Az ökör te vagy, a „cica meg vadmacska.
- Pedig olyan szelídnek látszott.
- Szerencséd, hogy nem értél hozzá közelebb. Kikézimunkázott volna, hogy az életben el nem felejted. -
Olyan veszélyes?
- Még a fiatal őzet is elkapja. A te kezed is szép lett volna, ha fényben hirtelen elébe kerül.
Kerep nem a vitára figyelt, hanem a környezetet vizsgálgatta lámpájával. Nem a vadmacskát kereste,
tudta, az már messze jár. - Merre menjünk visszafelé? - töprengett. - Az ösvényen visszatalálnánk, de
biztos van rövidebb út is. Pista szólalt meg: - Oltsátok el a lámpákat!
Szót fogadtak. Fél perc alatt hozzászokott szemük a sötéthez.
- Arra ég a fáklya - mondta Pista. Biztosan mutatott is valamerre, de azt nem láthattuk a sötétben. Halvány
fény látszott messziről.
- Csak azután kell menni. Toronyiránt hamar odaérünk.
Igaza lett. Nem gyújtottunk lámpát. Óvatosan mentünk a sötét erdőn át, minden lépést kitapogatva. Néhány
perc alatt a ladikokhoz értünk.
Az őrség a helyén volt. A ladikok is. Volán fölvette a homokból a fáklyát. Világított a beszállásnál, aztán a
vízbe dugva eloltotta.
- Erre már nincs szükség.
- Tompított világítás. Minden ladikban egy - rendelkezett Kerep. - Most én megyek elöl. Figyeljétek a
fényt! A falunál hang nélkül megyünk. Kikötés teljes csendben. Indulás!
A ladikok vízre csúsztak. Igazodtak a tenyérbe fogott elemlámpákra, és hangtalanul úsztak hazafelé.
- Nemsokára kel a hold - súgta Holba evezés közben.
Igen. Kelet felől világosabb volt az ég. A nádas széle is jobban látszott. Baj nélkül megérkeztünk.
Gyurkó működésbe lépett. Ahogy a ladikok kikötöttek, úgy kerültek fel a láncok és lakatok.
A park hátsó kerítésénél megállt a huszonnégy hangtalan alak. - Várjatok! - súgtam nekik. - Megnézem az
őrséget. - Előrementem a kapuhoz.
- Ki az? - érdeklődött egy álmos hang, és elemlámpa fénye vágott szemközt.
- Én vagyok. Nem látod? Vidd a szememből a lámpádat, mert megvakulok!
Beeresztettek.
- Itt vagytok mind a négyen?
- Igen. Most váltunk.
- Figyeljetek rám! A faluban megint megy a kísértethistória. Nagyon vigyázzatok! Nehogy valaki
megtréfáljon benneteket!
Ezután elmeséltem nekik a töklámpások históriáját. Ez pontosan elég volt, hogy a banda beszivárogjon, és
eltűnjön az épületben.
Én is lefeküdtem. Pillanatok alatt lett reggel. Legalábbis én úgy éreztem.
A szolgálatosok, Benő bácsi legényei ébresztettek. Mindjárt újsággal is szolgáltak:
- Az éjjel megint kísértetjárás volt.
- Láttad? - hitetlenkedett Hugó.
- Nem, csak hallottam.
- A kísértetet?
- Nem. Rozi nénit. Ő mondta. Kint volt hajnalban a piacon. Ott beszélik.
- Mit?
- Hogy éjszaka lánccsörgés volt a parton. Dübörgés a kaszás Szabóék padlásán. Még lidérc is volt a
vízen. Lángolt is meg világított is a nádas. A horgászok megnézték hajnalban. Tűznek semmi nyoma, csak
lidérc lehetett.
- Mondod te? - kottyant bele Pati.
- Mondja a Rozi néni! - vágott vissza a gyerek.
- És te hiszed?
- Hiszi a nyavalya. De más is van.
Ekkor már a fél bandám körülállta a hírhozót. Velem együtt.
- Mi van más? - érdeklődött Benyó.
- A kísértet a horgászokat is bosszantja.
- Kifogta az éjjel előlük az összes paptetűt? - kérdezte csúfondárosan Pista. Nem véletlenül. A paptetű
apró testű, nyálkás, tüskés, teljesen haszontalan szeméthal. Viszont a gilisztával horgászók legnagyobb
bosszúságára állandóan leeszi a csalit a horogról. A nagy kapásra számító horgász kirántja a botot, és
ujjnyi vacak kapálózik rajta, amelyik a belébe nyelte a horgot. A leszedésnél pedig szúr, mint egy jó
karban levő sündisznó.
- Nem fogott ki semmit - válaszolta a hírhozó. - Az éjjel megcserélődtek a lakatok a ladikok láncán.
- Mit csináltak a lakatok? - bámult el Gyurkó.
- Helyet cseréltek. Lejöttek a láncról. Átmentek a másik ladik láncára. Hajnalban a horgászok nem tudták
a saját csónakjukat elvinni. A kulcs nem nyitotta, csak valamelyik szomszéd ladik lakatját. A lakatok
összecserélésére pedig kulcs nélkül csak a kísértet képes. Vagy a lidérc.
- Mondod te?! - kiáltotta vészjóslóan Gyurkó.
- Nem - hátrált meg a fiatalember. - Mondja a Rozi néni, mert beszélik a piacon.
- Józsi bátyám! Mi az a lidérc? - kíváncsiskodott Pati.
- Ugyanolyan nem létező figura, mint bármelyik kísértet. Jeles tulajdonsága, hogy láng alakjában szokott
jelentkezni. A babona szerint egyik embernek rejtett kincset mutat meg, a másikat becsalja a mocsárba, és
elveszejti.
- Honnan a fenéből találnak ki ilyen marhaságokat?
- Van a mocsárgáznak egy érdekes keveréke. Ha szabad levegőre buborékol fel az iszapból, magától
meggyullad. Ilyenkor éjszaka apró kék lángok villanását lehet látni a víz fölött, a nádasban. Innen ered a
lidérc kísérteties históriája. Semmi túlvilági nincs benne.
- Most már értem - dörmögött Kerep. - Az éjjel akaratlanul is lidércet játszottunk.
- A lakatokat nem érted? Meg a lánccsörgést? - kérdeztem nem minden él nélkül.
- De igen - nézett mereven Gyurkóra. - A nyavalya se gondolt rá, hogy összekeveredik a lakat - védekezett
az.
- Betelt a pohár! - váltott irodalmi hangnemre Bohóc.
- Akkor reggelizhetünk - értetlenkedett Benyó.
- Na, elég a hülyeségből - lépett közbe Pista. - A kísértet már régóta a bögyömben van. Végezni kell vele!
- Nagyon igaz! - helyeselt Hugó. Közben összedörzsölte nem éppen piskótatenyereit. Mintha a szellem
nyakát szorongatná. Erre azonban még várni kellett.
 XVI. fejezet
Vendégeink jönnek, akiknek mi örülünk, a békák nem. Az is kiderül, hogy a szellem és a kutya iszákos

- A lábtempója még nem tökéletes - mondott ítéletet Benyó, miközben nagy szakértelemmel figyelte Kapi
úszását.
- Ne vágj fel! - szólt rá Pista. - Egy hónapja még csak pohárban láttál vizet.
- Az egy hónapja volt. Most már háromszor átúsztam a Dunaágat - erősködött Benyó.
A szakértői vitát és a banda vízi hancúrozását harsány kiáltás vágta el Paróka részéről.
- Oda nézzetek! - és a túlsó partra mutatott.
Ott pedig semmi különös nem látszott első pillanatra. A másodikra viszont igen. Néhányan a kompra
várakoztak. Köztük két alak ismerősnek látszott.
- Igazgató bácsi meg az ápoló néni! - rikkantotta örömmel Rövid.
- Átúszhatunk? - tipródott izgatottan Pati. - A komp csak fél óra múlva indul.
- Úszáshoz felkészülni! - határoztam hirtelen.
Huszonnégy afrikai színű vadember állt sorba a víz szélén, arccal a túlsó part felé. Vezényszóra a vízbe
gázoltak, és szép, kényelmes ütemben úszni kezdtek. A jó úszók lassítottak, a gyengék igyekeztek. A sor
viszonylag egyenes maradt majdnem a partig. Csak amikor már gázolták az alacsony vizet, akkor bomlott
fel a rend. Az ügyesebbek rohantak kifelé, hogy üdvözöljék a vendégeket.
Igazgató bácsi nevetve szorított velük kezet, ahogy odaértek. Az ápoló nénit összeölelgették. Nemcsak az
öröm miatt. Harsány nevetés nyugtázta az első mondatait.
- Eszeknek a fekete örtögöknek esze nem jött mek. Uszkálnag keresztbe-kasba. Nem féltek, hoty mekfullad
valaki?! Ölelnek engem fizesre!
Az öröm teljessége kedvéért én is jól megölelgettem a nénit, aztán kezet fogtam a velünk hahotázó
igazgatónkkal. - Hogy vagytok, fickók? - érdeklődött a főnök. - Ragyogóan! - vágta rá Kerep.
- Állatian klassz itt!
- Minden remek! - dicsérték a helyzetet egymás szavába vágva.
- Nem peteg senki? - érdeklődött az ápoló néni.
- Menjünk haza! Nemsokára úgyis ebédidő lesz - javasolta Hosszú. - Akkor majd mindent meg tetszenek
látni.
A boly elindult. Középen három felnőtt. Körülöttük két tucat nyüzsgönc. Egymás szájából kapták ki a szót,
úgy mesélték az élményeket. A vendégek alig győzték a fejüket kapkodni egyik beszélőről a másikra. Néha
ők kérdeztek. Most éppen igazgatónk: - Milyen a koszt?
Benyó felelt, mert illetékesnek érezte magát:
- Príma. Először kicsit csípett. Most már leszokott róla.
- Vagy ti szoktatok hozzá! Halat ettetek-e?
- Majdnem mindennap!
- Hát békát?
- Békát? ... - kérdezték többen is álmélkodva.
- Igen, békát. Tudjátok, milyen finom? Hugó tért magához legelőbb.
- Én mindenféle húst megeszem, ha jó az íze, és ha beleharapok, nem harap vissza. A békát is megenném.
- Az ág végében, a nádasnál rengeteg van - közölte Gyurkó. - Délután elmehetnénk fogni.
- Sokat fogjatok, mert én nagyon szeretem! - biztatta őket az igazgató.
Az ápoló néni persze erre is zsörtölődött.
- Összefissza eszneg minden tücsögöt és bogárkát. Nem csoda, ha lesz majt pedegség.
Zsörtölődése közben hazaértünk. Az ebéd most is remek volt, mint általában. Az egyórás csendes pihenő
is elmúlt. A vendégeket nem ébresztettük. Hagytuk, pihenjék ki az utazást. Indultunk békászni.
Elkértünk a raktárból három sűrű szemű haltartó hálót, aztán ballagtunk. A parton jártuk végig az éjszakai
csónaktúra útvonalát. Majd egy órát sétáltunk. Az ág végéhez közeledtünk.
- Mik ezek a négyszögletes kis tavak itt a part mellett? - kérdezte Kapi.
- Ívató meg ivadéknevelő - adtam meg a fölvilágosítást. Nem lehetett kielégítő, mert tovább kérdeztek: -
Az mi?
- Ide rakják a kiválasztott pontyokat íváskor, hogy zavartalanul lerakhassák az ikrát. Itt nem bántják az
ivadékot a ragadozó halak. Később aztán beeresztik őket a nagy vízbe.
- Hogyan?
- Azon a kis zsilipen, amit ott láttok a medence szélén, az ág felőli oldalon.
Míg ott szemlélődtünk, más is szemlélődött. Régi ismerőseink. A puskás halőr és furcsa nevű kutyája.
Ezúttal azonban hárman voltak. Harmadik társuk a bajuszos kezén ült sapkában. A lábán szíj és egy kis
csörgő, közben sólyom volt. Ott álltak hárman nagy egyetértésben az egyik medence közelében. Erősen
figyeltek vagy kerestek valamit a kis tavak körül. A kutya találta meg. Néhány lépést előrement nagyon
óvatosan. Mereven nézett egy irányba. Felemelte a bal első lábát.
Ekkor már a gazdája is láthatta, amit kerestek.
- Zavard föl, Ejha! - szólt csöndesen.
A kutya lopakodott még néhány lépést, aztán csaholva kezdett futni a medence gyér, alacsony náddal
benőtt partja felé.
Mi csak akkor vettük észre az addig mozdulatlan szürke gémet, mikor az a feléje futó kutyától riadtan
szétcsapta szárnyait, és a levegőbe igyekezett. Sikerült is neki. Lassú evezéssel, kényelmesen emelkedett.
Nem sokáig.
Halőr barátunk lekapta sólyma bóbitás sapkáját, lecsavarta a szíjat vastag kesztyűjéről, és meglódította a
gyönyörű madarat a repülő gém felé.
Másodpercekig a levegő sziszegése és a sólyom kis csörgőjének zörgése hallatszott. A Nagy-Duna
irányába igyekvő halevő és a kis ragadozó között gyorsan fogyott a távolság. Amint utolérte, föléje repült
és lecsapott. Pontosan a nyaka tövére.
A légi harc hamar eldőlt. A gém igyekezett hátravágni a csőrével, csapni a szárnyával, de egyik sem
sikerült. Kalimpálva ereszkedett lefelé, de ellenfele kíméletlenül szorította. Toll röpködött körülöttük.
Mire leértek, a gémnek vége volt.
A gazda ezalatt előszedett tarisznyájából egy darabka nyers húst. Kesztyűs kezébe fogta. Aztán kinyújtotta
karját a tőle vagy huszonöt méterre levő sólyom felé. Az erre otthagyta a legyőzöttet. Felröppent, és
egyenesen a halőr kezére repült. Ott jóízűen falatozott. Utána sapkát kapott a fejére. Abban a pillanatban
megnyugodott.
Mindhárman a gémhez ballagtak. Mi is.
- Hogy a fenébe meri az a kis madár megtámadni ezt a nagyot? - csodálkozott hangosan Pati.
- Így tanítottam. Kitömött gém hátára raktam a húst. Úgy etettem. Hozzászokott, hogy az a zsákmánya.
Gyurkó is érdeklődött:
- Miért kell a gémet pusztítani?
- Máshol nem kell, csak itt. Ne zabálja ki a nemes hal ivadékát a nevelőből!
- Másutt nem kártékony? - értetlenkedett Volán.
- Hát sehol se túl hasznos. Igaz, eszik rovart és férget is, de több halat. A nagy vízen azzal nem sokat árt.
Leghamarabb a sérült, beteg halat tudja elkapni. Azért nem nagy kár. De sok békát is elpusztít. Ezért
különösen haragszom rá!
- Miért?
- Mert a béka szereti a szúnyogot, én meg a békát.
- A szúnyogok miatt?
- Nem. A combja miatt. Rántva a legjobb étel a világon! Benyó oldalba bökte Parókát.
- Hallod? Ő is azt mondja. Meg kell kóstolni! A halőrhöz fordult. - Mi is éppen békát fogni megyünk.
- Jó felé mentek. Arra a nád szélén van ezerszám. Csak ügyesen csináljátok. Víz felől.
- Hogyan?
- Ne a partról akarjátok megfogni. Gázoljatok be a vízbe, és arról gyertek kifelé. Úgy könnyebb.
Megfogadtuk a tanácsát. Amint a szétterülő nádashoz értűnk, begázoltunk a vízbe. Onnan igyekeztünk
szétszéledve, csöndesen a part felé.
- Megvan! - üvöltött föl Hosszú az első zsákmány fölötti örömében. Kezében jókora kecskebékát tartott a
magasba.
- Te is megvagy! De bolondulva - dohogott Kerep. - Akkorát ordítasz, mint egy gőzduda. Elzavarod a
békákat.
Az első zsákmány a haltartóba került. A többi is. Szépen gyülekeztek. Holba volt a legsikeresebb. Már
vagy a tizedik brekegőt dugta a hálóba.
Benyó még csak kettőt fogott. Hiába tocsogtak körülötte a legszebb példányok, mindig elmafláskodta
valamivel. Egyszer megcsúszott, másszor hirtelen volt a mozdulata. Más alkalommal szúnyog csípte
fültövön a nádas árnyékában. Odacsapott. A békák szétugrottak, víz alá bújtak.
Most azonban kiszemelt egy szép zöld, közepes nagyságút. Milliméterenként közeledett hozzá, emelte a
kezét, hogy lecsapjon. Valami megelőzte.
- Jaj, mamám! - ugrott egy hatalmasat hátrafelé. - Kígyó!
- Az eszed tokja, kigyó! Sikló! - nevetett a közelben Pista.
A jól megtermett hüllő erre a riadalomra rázott egyet a fején, hogy a megragadott békától szabaduljon.
Aztán sikló jobbra, béka balra. Benyó maradt.
Nem sokáig. Szomorúan kijött a vízből.
- Mennyi a zsákmány? - kérdeztem Volántól, mert ő kezelte a haltartókat.
- Lehet már vagy száz darab.
- Akkor befejezhetjük. Elég lesz ma estére az adag. Rakjatok egy csomó zöld levelet a békák tetejébe!
Hazafelé időnként megmártjátok a vízben. Különben elpusztulnak az úton. Nem bírják sokáig a tűző
napfényt.
Sikeresen hazakerült a békasereg. A konyhára vittük. Rozi néni vegyes örömmel fogadta.
- Van vele munka, de én is szeretem.
- Akkor eszünk! - szólt bele igazgató bácsi, aki éppen odaért, és kedvtelve szemlélte az ugrócsukák
sokaságát.
Igaza lett. A vacsora túrós csusza volt. Illett a béka első fogásnak. A fiúk először idegenkedve nézték a
szép kirántott combpárokat. Benyó megkóstolta.
- Ne edd meg! Nem jó. Békából van! - mondta a mellette ülő Gyurkónak -, és mohón enni kezdett.
Erre a többiek is kóstolgatni kezdtek, és a békacombok rohamosan fogytak. Én is pusztítottam derekasan, a
főnökkel együtt. - Hol az ápoló néni? - hiányolta Paróka.
- Kint eszi a túrós csuszát az eresz alatt. Nem jön be az ebédlőbe - mondta nevetve Bohóc.
- A béka miatt?
- Igen.
- Mit mondott?
Bohóc utánozta az öregasszonyt pokoli képességgel:
- Szöldpéka még látni se nem szeret, nem mekenni! Nem facsoráz egy szopában pékákkal!
A produkció tapsot kapott, a túrós csusza töpörtyűt a tetejére.
Nem sokáig örülhetett neki, mert hamarosan elnyelték az egészséges békavadászgyomrok „pörcöstül",
ahogy Rozi néni mondta.
- Mindig ilyen vacsorát kívánok! - óhajtotta Kerep.
- Rosszabb sose legyen! - tódította meg Hosszú.
- Éljen a béka, a túrós csusza meg Rozi néni! - kiáltotta Bohóc.
A fiúk éljeneztek.
Az emlegetett mosolygott az ünneplésen. Már minthogy Rozi néni. Sem a béka, sem a túrós csusza nem
mosolygott.
Vacsora után hosszú beszélgetés következett vendégeinkkel a parkban. Sok mindenről szó esett. A banda
elmesélte, mi minden történt itt. A vendégek elmondták, mi újság otthon. Benyó pedig kinyilatkoztatta: - Itt
még kísértet is van, ami nincs is.
Igazgatónkat érdekelte a szellem. Kérdezett róla egyet-mást. Végül az ápoló néni intette a társaságot:
- Nem szapad fele játszani!
- Nem is akarunk! Biztosan focizni se tud - incselkedett Pati.
- Csak ne legyen baj belőle! Ti csak minden könnyen fesztek!
- Kívánom, hogy a kísértet viszont ne vegye könnyen - dörmögött Kerep.
A leghosszabb beszélgetés is véget ér egyszer. Ennek is vége lett.
- Takarodó! - trombitált a kezével igazgató bácsi.
Sétáltunk a hálók felé. Pista mellém sündörgött. Láttam, mondanivalója van.
- Szélcsend van, Pista?
- Igen, szélcsend.
- Akkor maradjunk le egy kicsit a többiektől! Amikor senki nem hallotta, Pista beszélni kezdett:
- A mai éjszakára gondoltunk.
- Jó. Kiket választottál?
- Gyurkót és Volánt, mert ügyesek, Hugót, mert erős. Így Józsi bátyámmal öten lennénk. Elég?
- Tökéletesen. Több már sok is lenne ilyen vállalkozáshoz. - Mikor induljunk?
- A szellemek órája előtt. Mondjuk, fél tizenkettőkor. Előbb fölösleges.
- Sötétkék tréningruhában leszünk.
- Én is.
- A mieink lesznek őrségben. Közlekedhetünk nyugodtan.
- Gyere idejében értem. Ha elaludnék, csendben kelts föl!
Melegítőt vettem föl, és végigdőltem az ágyamon. Volt bennem valami bizonytalanság vállalkozásunkkal
kapcsolatban, de meghátrálni már nem lehetett. Sokáig töprengtem.
Az ajtó halkan kinyílt. Pista olyan csendesen osont az ágyamhoz, mintha nem is a padlón járna. Nem szólt,
csak megfogta a karomat. Amikor fölültem, kifelé indult hang nélkül. Én is kimentem úgy, hogy a három
velem együtt alvó nevelő föl sem ébredt.
Kissé felhős, hold nélküli éjszaka volt. Az ajtónál, a folyosó végében négy vállalkozó süvölvény várt
türelmetlenül. Hozzájuk léptem.
- Mindent a terv szerint - súgtam halkan. - Bármi váratlan történik, lapítsatok. Veszély esetén osonás haza!
Lehetőleg észrevétlenül. Indulhatunk?
- Igen - súgták vissza egyszerre.
Az őrség csendben kaput nyitott. Kinéztem. Az utca néptelen volt és sötét. A kocsma felől látszott
világosság, és hallatszott valami zaj.
Elindultam. Nem hallottam, csak tudtam, hogy jönnek mögöttem. Balra, a Duna felé mentem. Elértük a
partot, de csak hárman. Pista és Volán az első sarkon eltűntek mögülünk.
A parton igyekeztünk tovább macskatalpakon.
- Jönnek mögöttünk! - suttogta Hugó.
- Feküdj az árokba! - vezényeltem halkan.
A hátunk mögött hirtelen óriási erővel tört ki az énekszó:
- Hejde! Befúttajazutatahóóó ...
Lapultunk. Három legény ballagott el előttünk. A ballagott helyett inkább a billegett lenne a helyes.
Nagyon hullámozhatott alattuk az út, mert erősen össze kellett kapaszkodniuk, hogy el ne essenek.
Kurjantásaikra a környék összes kutyái visszafeleltek. Ez adta az ötletet!
- Fel! Óvatosan utánuk! Pont arra mennek, amerre mi igyekszünk.
- Miért megyünk utánuk? - suttogta Gyurkó.
- A kutyák miatt. Ha csak mi megyünk, és észrevesz valamelyik kutya, olyan zenebonát csap, hogy előbb-
utóbb kinéznek a házakból, és meglátnak. Így viszont látható oka van az ugatásnak.
- Sőt hallható is - utalt Hugó az éppen akkor elkezdett „Kitanyájajezanyárfááás"-ra.
Húsz lépéssel a gajdoló hármas mögött elértük kaszás Szabóék házát. Könnyen ráismertünk. A mellette
levő ház a tűzvész nyomait viselte. Meg az építkezését.
A kerítés mellett orgona meg bodza. Ha valaki beleáll, láthatatlanná lesz. Beleálltunk. Én az egyik sűrűbe,
legényeim a másikba.
A kutya persze ugatott. Kis, vörös állat volt. Ha lomposabb a farka, rókának nézhette volna bárki. A
kötelességét híven teljesítette, mert érzett bennünket, és mérgesen csaholt. A részegek gajdolása miatt a
háziak ki sem néztek az ugatásra. Úgy gondolták, tudják az ugatás okát. Tévedtek.
Az udvar túlsó végéből bagoly huhogott háromszor. A mellettem levő bokorból visszadobta a huhogást
kétszer Hugó. Ezzel megnyugtattuk egymást, hogy mindenki a helyén van. Pistáék is, mi is. A házat két
oldalról bekerítettük.
Hosszú várakozásra készültünk föl. Csalódtunk.
A kutya változatlanul marta a kerítést. Az ugatás szünetében hallottam Gyurkó suttogását:
- Valaki jön!
Jött is. Csöndes lépésekkel, nyugodt tempóban jött a kerítések mellett egy férfi. Kalapja mélyen a szemébe
húzva. Az arcát láthatatlanná tette a kalap és a sötétség.
Elment a bokraink előtt. Mozdulatlanok voltunk. Még a lélegzetet is visszafojtottuk. A kutya hörögve
ugatott.
A sötét alak nem állt meg. Valamit bedobott a kapu fölött az udvarra, és továbbment hangtalan léptekkel.
Amit bedobott, az puha lehetett, mert nem koppant, amikor leesett. Pillanatok múlva erős pálinkaszag
csapott orrba. Először azt hittem, a masirozó alak lehelte. Később rájöttem, hogy nem, mert a távozása
után is éreztem.
- Ez is a kocsmában napozott máma - nyilatkozott halkan Hugó.
Gyurkó azonban nem válaszolt. Neki is feltűnt valami. Nekem is. Csönd lett. A kutya nem ugatott. Evett.
Kihallatszott a csámcsogása.
Minden idegszálunkkal figyeltünk. A csámcsizás abbamaradt. A kutya csöndesen szuszogott. A kerítés
résén át láttam, hogy támolyogva megy odébb, aztán lefekszik.
A nyugalmat csak egy-két percig élveztük. A toronyóra tompán éjfélt ütött. A sötét alak ismét föltűnt a
sarkon, és jött visszafelé. Nesztelen, határozott, de csöndes léptei azt a látszatot keltették, hogy megint
továbbmegy lassítás nélkül. Nem ez történt.
A kapu előtt hirtelen lelassított. Figyelt befelé. Amikor tapasztalta, hogy a kutya csöndes, gyakorlott
mozdulattal kapaszkodott föl az alacsony kerítésre. Átcsúszott a tetején, és hangtalanul lehuppant a földre.
Bent várt néhány pillanatig. Ott állt a bokromtól egy méterre. A lélegzetét is hallottam, de latni nem
láttam. Háttal állt nekem a kerités másik oldalán.
A kutya csöndben feküdt. Ez fölbátoríthatta, mert elindult hátrafelé. A ház falánál beleveszett a sötétségbe.
Tovább nem tudtuk szemmel követni.
- Csináljunk valamit? - susogott Gyurkó.
- Ragaszkodjunk a megállapodáshoz! Ma éjjel semmit. Csak figyelünk.
Volt is mit.
A ház hátsó része felől, valahonnan a magasból fájdalmas nyögés, sóhajtozás hallatszott, aztán lánc
csörrent, és valami nyikorgott hosszasan. Macskanyávogás is volt. De az valódi.
Nemsokára a sötét alak ismét láthatóvá vált. Léptei most nehezebbek voltak, és mintha megnőtt volna.
Közelebb érve derült ki, hogy cipel valamit.
A kerítésnél megállt, és huhogott két rémisztőt. Nyilván a házbeliek nagyobb ijesztésére.
Ebből majdnem baj lett.
Az udvar másik végéből három huhogás felelt rá. Ettől a kísértet úgy megrémült, hogy áthajította terhét a
kerítésen. Majdnem Hugóra. De Hugó idegei, úgy látszik, jobbak voltak, mint a kísérteté, mert ő meg se
moccant. Állt mereven a bokorban, amelyiknek gallyait súrolta a lezúduló csomag.
A sötét lény pedig hamarosan a csomagja után suttyant. Fölkapta, a vállára dobta, és eliramodott vele a
kocsma irányába.
Mikor a sarkon túl járt, szóltam:
- Utána! Tartsuk be ezt a távolságot!
A falak, kerítések mellett surrantunk. A saroknál megálltunk, kilestünk. Akkor csikordult a kocsma hátsó
kiskapuja. Kísértetünk ott tűnt el.
- Mehetünk, srácok! - Nyugodtan kiléptem az út közepére, és indultam. A két önkéntes kísértetfelderítő
mellém lépett. - Eleget láttunk, tapasztaltunk - mondtam nekik.
A sarkon Pista és Volán vártak.
- Ügyes kísértet - dicsérte Pista. - Világos, hogy mér jár sötétben a padlásra.
- Lop a kedves! Hogy egyem a szívéti De jól csinálja. Bolonddá teszi az egész falut - tódította a dicséretet
Volán.
- Csak szegény kinyiffantott kutyát sajnálom - mondta részvéttel Gyurkó.
Pista szaktudását fitogtatta:
- Ne sajnáld! Reggelre kialussza.
- A mérget?
- A pálinkát! Azt adott neki. Pálinkás kenyeret. Attól lett ilyen álmos.
- A kísértet viszont gyáva - állapította meg Hugó.
- A pálinkától? - kíváncsiskodott Volán.
- Nem! A huhogástól.
- Miféle huhogástól?
- A tiédtől.
- Huhogtál, hát visszahuhogtam. Ez volt a jel. Nem? A tiétek kettős, a miénk hármas.
- Ez igaz, de a kettőst nem én eresztettem el, hanem a szellem. Te meg szabályosan válaszoltál rá. Ettől
úgy megijedt, hogy majdnem a kapun jött ki, ahol a rendes emberek szoktak. Szaladt is egészen a
kocsmáig.
- Szóval oda hordja, amit lop. Ez egy iszákos kísértet.
A kapuőrség szótlanul engedett be bennünket. Csak mikor belül voltunk, érdeklődött Cirkli:
- Mi volt?
- Hosszú . . . - válaszolta Pista, és legyintett. - Majd reggel beszámolunk.
- Csak annyit mondj meg, hogy sikerült-e valamit megtudni.
- Mindent, amit akartunk.
- Láttátok a kísértetet?
- Láttuk. Be is mutatkozott. Aszondta, Cirklinek hívják, félbolond, egészen tolvaj, és rettenetesen kíváncsi.
- Eredj a fenébe!
- Oda nem, de aludni igen.
Úgy is történt.
 XVII. fejezet
Halbőség lesz és túltengés szörnyetegekből. A vacsora jó, a Kripta-terv is, az éjszakai program is.
Közben elmúlik a kísértet és a nyár
- Fan pent szörnyetek hálópan! - kiáltotta kétségbeesetten ápoló nénink, miután bevágta az ajtót, elhátrált
onnan, és kimeredt szemmel nézett vissza.
- Milyen szörnyeteg? - érdeklődött kíváncsian Holba, aki éppen egy fél marék nyers hússal baktatott a
folyosón.
- Én jövöketek itten a gangon. Hallok csettekés-cserrekés innen a hálóból. Gondolok makamban: ez a
ketves Pohócka akarja nekem az ukratás. Na, mekálljál, te kis csirkefokó! Nyitok be hirtelen. Erre ety
fekede-fehér szörnyetek, akinek fan szárnya, amit csapkodta, ukrálta felém, és rikácsolja nekem.
- Az a Marci - állapította meg Jenő a személyleírás alapján.
- Ki asz a Marci?
- Szarka. Az enyém. Most viszem neki a reggelit.
Jenő ezzel el is indult. Benyitott a hálóba. Az ápoló néni bátortalanul követte. Belesett Holba után a félig
nyitott ajtón. Láthatta, amint Jenő megáll, és tartja kinyújtott kezében az apró húsdarabokat. Marci nagy
csapkodással ugrált feléje. Félig ugrással, félig repüléssel emelkedett fel a szélső ágyra. Onnan ugyanúgy
Jenő karjára. Ott megkapaszkodott, és falatozni kezdett.
- Fan neki ekészség, nincs étfátytalansák - ámuldozott a néni Marci falánksága láttán. - Natyon
mekijedesztem tőle. Petig szép matár fan.
- Igyekezz, Marci, a kajával, mert nekem dolgom van! - biztatta Holba a falatozó madarat. De az már jól is
lakott.
Jenő lerakta a maradék húst egy kistányérra, Marcit pedig a fészkébe.
- Meg se köszönöd a kaját? - zsörtölődött vele. - Tele a hasad, most már szunyálsz! - Megsimogatta, aztán
indult kifelé. Marci csörrent egyet még csöndesen, és már aludt is.
- Mit csinál most a panda? - érdeklődött a programunk iránt az ápoló nénink.
- Délelőtt segítünk építkezni Horváthéknak, akiknek égett a házuk.
- Jól fan. Terék! - könyvelte el a néni.
Jenő pedig sietett a többiek után, akik már elindultak az építéshez.
A ház körül nagy volt a felfordulás. Tégla, mész, habarcs mindenfelé. Halomban deszkák, gerendák,
ablak- és ajtókeret.
- Kell-e a segítség? - ajánlkozott Kerep a fiúk nevében.
- Bizony kell - fogadta el Horváth bácsi. - Van itt munka bőven.
- Hát akkor mondják, hogy mit csináljunk!
- Hordjátok át azt a rakás téglát a másik oldalra! Ott a ház háta mögött használjuk majd.
Az építésen dolgozó két férfi és három asszony csodálkozva látta, milyen gyors munka kezdődött. A
szomszéd Szabóék kis vörös kutyája percek alatt megbarátkozott a téglát hurcoló önkéntes munkaerőkkel.
Farkcsóválva mászkált körülöttük.
A fiatal Szabóné kialvatlan, karikás szemmel figyelte a sürgölődést.
- Hogy aludtak az éjjel? - tette föl a ravasz kérdést Pista.
- Nem jól. Az éjjel megint zavart bennünket a lélek. Sosem lesz ennek már vége!
- Mivel zavart?
- Huhogott, láncot csörgetett, dobogott a padláson, sóhajtozott, nyögött.
- A kutya nem ugatott?
- Nem. Ez a furcsa. Egyszer ugatott. Valami részegek jártak erre. Énekeltek. Azután elhallgatott, és meg se
mukkant reggelig. A szellemtől biztosan fél.
- Az lehet. Attól én is félnék. Voltak fönn a padláson?
- Nem.
- Megengedné, hogy fölmenjünk Józsi bátyámmal? Szeretnénk a nyomát megkeresni.
- Ha akarnak! - És a padlásajtó felé bökött.
- Hordjátok a téglát! - súgta Pista Kerepnek. - Mások ne vegyék észre, hogy hova lettünk.
A banda lázasan hordta a téglát. Harsányak voltak és szorgosak. Hugó nyolc téglát vitt egyszerre. Benyó
elbotlott egy lécben. Nagy ívben előrehajította öléből a három téglát, és elterült a porban.
- Elfáradtál? - érdeklődött Bohóc álszent módon a fekvőtől. Benyó azonban már ismerte, és nem ugrott be.
- Nem! - felelt dühösen. - Lehajoltam hirtelen, mert azt hittem, megtaláltam az eszedet.
- Szükséged is lenne rá! - vágott vissza. - Na, felkelsz, vagy hívjam a tűzoltókat emelődarustul?
Benyó föltápászkodott. Leporolta magát, összeszedte a tégláit, és ment tovább.
Mi pedig ezalatt Pistával már a padlásföljáró ajtaját vizsgáltuk. Nem nyikorgott. Nemrégen olajozhatták.
A meredek falépcső viszont recsegett minden lépésre. Fönt nem volt ajtó. Körülnéztünk. A ház elején levő
szellőzőlyukon keskeny napfénycsík vágott be a félhomályba. Az egyik oldalon egy sor ócska holmi. A
padlás másik vége tisztára söpörve. Ott néhány teli zsák és nagy halom tavalyi csöves kukorica.
A följárattól lábnyomok vezettek a kukoricához is meg másfelé is.
- Ennek a kísértetnek legalább negyvennégyes lába van - szólt mosolyogva Pista.
- Nézd! Ott lóg a hangszere a gerendán - mutattam egy jókora lecsüngő láncra.
- Jó terep ez. Azt hiszem, tehetünk valamit a lélek érdekében.
Azzal elindult, és végiglépte a padlást keresztben és hosszában. A följárat nyilását is lemérte. A faltól
való távolságát is. Aztán megszólalt: - Mehetünk! Több látnivaló itt nincs.
Visszamentünk dolgozni. Megpörkölődött gerendák helyére vittünk újat. Tégla került a rozzant vályog
helyett. Csapódott a habarcs. A fiúk mindenütt ott voltak, ahol segíteni lehetett.
- Mivel háláljam meg a munkájukat? - kérdezte az öreg Horváth bácsi.
- Nekünk semmivel - vágta rá Volán. - Nem azért csináljuk. - Jövő héten már érik a körte a kertben.
Jöjjenek el leszedni! Mindenki annyit ehet, amennyit bír.
- Annyi körte nincs! - jelentette ki Benyó.
Ebédidő lett, és indulnunk kellett. Mi búcsúztunk, ők köszönték a munkánkat.
Az ebéd utáni pihenő nem volt olyan nyugalmas, mint ahogyan a félnapi kemény munka után számítani
lehetett volna rá. Csöndes pusmogás az egész vonalon. Nem szundikált senki.
- Ne siessetek! - mondtam Kerepnek a pihenő után. - Nem kell elhamarkodni semmit.
- Nem is - hagyta rám. - Ma különben is hétfő van.
- Ez miért érdekes?
- Szünnap van a kocsmában. Zárva - világosított föl. Ezek mindenre gondolnak!
- Jó! Holnap estig még van idő! - mondtam én, hogy lássa, én is tudom, mi készül.
- Van - nyilatkozott Bandi. Megnyugtatásul hozzátette: - Majd mindent elmondunk. Csak akkor csináljuk,
ha Józsi bátyám is beleegyezik.
- Akkor ma este titkos haditanács. Jöjjön az egész banda! Mindenkire szükség lesz.
Jövünk! - ígérte Kerep.
Vacsoráig azonban még volt idő bőven.
- Hova menjünk? Mit csináljunk? - adtam fel nekik a leckét.
- Fürödjünk! - javasolta a banda egyik fele.
- Horgásszunk! - ajánlotta a másik fél.
- Szavazzunk! - mondtam én.
A horgászok többen voltak. Oda mentünk. Nem bántuk meg. Délután elborult. Nem viharos borulás volt.
Csöndesen lehűlt a levegő, és elfelhősödött. Nem volt strandidő.
A halak meg mintha megbolondultak volna: Mind horogra akart akadni. Aprították a legények őket. Kerep,
Volán és Holba kéttenyérnyi meg még nagyobb keszegeket emeltek ki egymás után kenyérbél csalival. A
törpeharcsa és a naphal sorozatban jött kifelé a szöcskével, sáskával, gilisztával megtűzött horgok
nyomán. Teltek a haltartó szákok.
- Ilyen fogás még sosem volt! - lelkendezett Cirkli: Ez a tizenkettedik! - büszkélkedett, miközben jól fejlett
külsejű törpeharcsát eresztett a haltartóba.
Pistát és Benyót nem láttam a szorgos halpusztítók között. Csodálkoztam, mert mindkettő lelkes horgász
volt. Pista mindig sokat fogott, Benyó soha. Ez azonban nem csökkentette a lelkesedésüket.
Keresésükre indultam. Pistát hamarosan megtaláltam egy fűzfabokor alatt. Hosszú zsineget fejt kifelé a
vízből A zsinegen méterenként horog. Rajta sajt, giliszta, kenyér, szöcske, krumpli fölváltva. És hal. Sok
hal. Csak úgy dagad már a haltartója.
Álltam a bokor mögött, és figyeltem a törvénytelenséget. Szorgalmasan fölcsalizta újból a horgokat.
Gyönyörű rendben, a földre hajtogatta a zsineget. Megfogta a végén lógó félkilós követ. Megpörgette, és
nagy ívben behajította a meder közepe felé.
- A rosseb! - kiáltott föl hirtelen. A zsineg köves vége ellenállás nélkül röpült be a vízbe a jól sikerült
dobás nyomán. De a másik vége villámgyorsan utána surrant. A dicső orvhorgász elfelejtette kikötni az
előző fogás után. Eltűnt a vízben az egész fölszerelés.
- Mi van, öcsém? kérdeztem a bokor mögül.
- Inkább azt kérdezze, mi nincs!
- Hát mi nincs?
- Ötven méter jó zsineg, ötven vegyes horog. Viszont van vagy öt kiló hal.
- Nem éri meg!
- Nemigen.
Szerintem bottal érdekesebb.
- Így meg több akad! - vitatkozott.
- Igaz. Ami meg leszakad a fenékmadzagról sérülten, az elpusztul.Csak kár van belőle.
- Ez is igaz.
- Akkor hagyd a fenébe a veszett zsineget! Vidd a halat Gyurkóhoz! Ő gyűjti össze. Aztán gyere vissza,
keressük meg Benyót!
Kiemelte a haltartót. Elballagott vele a többiekhez. Odaadta, aztán jött.
Elindultunk a parti ösvényen. Benyót elég messze az öbölnél találtuk meg, ahol a víz hínáros volt, a
felszínét sulyomlevél borította. Vízbe érő fűzgyökéren üldögélt. A kezében vastag, görcsös bot. Arról
duplán sodort vastag damil lógott a vízbe.
- Cápát vársz? Mi van a horgon?
- Azt! Pióca.
- A fölszerelésedről én is úgy látom - csatlakoztam véleményemmel hozzájuk -, nagy hal lesz.
- Az ott gerenda? - mutatott Pista a sulyomlevelek közti víztükörben nyugvó, kétujjnyi vastag fekvő
buktatóra.
Tovább azonban nem tréfálkoztunk. A „gerenda" méltóságteljesen megmozdult. Leírt egy szelíd félkört, és
elindult lefelé. Benyó nagyot rántott a boton. Aztán a bot rántott őrajta.
Pista melléje ugrott. Most mar ketten fogták.
- Hány méter a zsineg? - kérdeztem hirtelen. - Talán tizenöt.
- Kevés.
- Nekem nem - állította Benyó.
- Neki igen - mutattam a vízre, ahol a titokzatos víz alatti erő igencsak húzta a bivalyerős damilt a meder
felé.
A két fiú derekasan küzdött. Hiába. A vaskos bot egy ideig hajlott, rugózott. Egy pillanatra feldobódott egy
nagy haltest is az öböl meder felőli oldalán. Aztán a bot hirtelen kiegyenesedett, a zsineg megereszkedett.
A két horgász pedig fenékre huppant a parton. Ültek, és néztek egymásra szomorúan.
Benyó beszedte a madzagot. A végén levő kisujjnyi horog kiegyenesedett, mintha sohasem lett volna horog
formája.
- Ezt a húzást még az ilyen acél se bírja - állapította meg Pista.
- Óriási lehetett... - ábrándozott Benyó.
Nem szóltam bele, mert én láttam a felvetődő halat. Biztosan Pista is.
- óriási . . . - lehelte ő is áhítattal.
Hármasban visszafelé indultunk a többiekhez. Benyó elöl szaporázta a lépést. Pista egy kicsit lemaradt.
Én is. Egyszer csak Pista megszólalt halkan: - Szép hal volt.
- Szép.. Láttad?
- Igen. Lehetett vagy tíz kiló.
- Annyi körülbelül igen, de elment. Így hát nem túlságosan érdekes.
- Dehogynem!
- Miért?
- Figyelje meg, Józsi bátyám, hogy az a hal mekkorát fog nőni!
Igaza is lett. Hosszú horgászhelyéhez értünk a parton. Benyó előttünk érkezett.
- Fogtál valamit azzal a dióverővel? - mutatott a vaskos halfenyegetőre, amit Benyó a vállán cipelt. -
Nem. Elment.
- Kicsoda?
- Nem kicsoda. A hal. Nézd! - mutatta a kiegyenesedett horgot.
- Ejha! Ez tényleg nagy lehetett ...
- Ez igen. Láttuk is. Földobta magát, mielőtt meglógott. Volt vagy húsz kiló! - Ezzel ballagott tovább.
Rövidhez érve már előre mutatta a horgot.
- Ide nézz! Ez volt a hal! Huszonöt kiló, mint egy deka!
Pista csöndesen kuncogott mellettem:
- Növekszik már. .. - súgta nekem. Holbánál harminckilós lett, Kapinál negyven.
Mire odaértünk a halakat gyűjtő Gyurkóhoz, a harcsa éppen fél mázsára nőtt.
- Ennyit eltűrök, többet nem. Ha tovább növeled, leleplezlek mindenki előtt - fenyegette Pista Benyót, aki
alázatosan sunyított, és befejezte a halnövesztést. De a fél mázsához továbbra is ragaszkodott.
- Na, ennyi legyen elég a halpusztításból! - adtam utasítást a horgászat befejezésére. - Ilyen fogás ritkán
akad. Ennyi halat még egyszer sem szedtünk össze. Érdemes lesz halászlevet főzni.
Csak mikor otthon kiborították a zsákmányt egy dézsába, döbbent meg a társaság a haltömeg láttán. Az
egész együtt tényleg volt vagy ötven kiló.
Segítettek a konyhásoknak. Válogatták, tisztították a halat, vágták a hagymát. Meghívták Mihály bácsit is
vacsorára. Nem minden ok nélkül.
A vacsora kitűnően sikerült. Halászlé és mákos tészta volt a műsor. Igazható bácsink kétszer szedett a
gusztusos piros léből.
- Finom, csak csipkedi a nyelfemet - kritizálta az ápoló néni.
- Mi már megszoktuk a falusi ízt. Nem is érezzük, hogy csíp - dicsekedett Rövid. Közben köszörülte a
torkát.
- Jó! - szögezte le tömören Mihály bácsi. - Mindet ti fogtátok?
- Mindet! - büszkélkedett Gyurkó.
- Ügyesek vagytok.
- Az utakat is rendbe tettük a parkban - játszotta a fűzőcskét Volán.
- Azt is. Láttam. De mit akarsz most ezzel?
- Engedje meg, Mihály bácsi, hogy holnap egy kicsit igénybe vegyük a műhelyét meg egypár szerszámot.
- Ha vigyáztok mindenre ...
- Vigyázunk!
- Akkor lehet.
Ebben megegyeztek.
Vacsora után igazgató bácsi és ápoló nénink elbúcsúztak tőlünk. Korán reggel indult a vonatuk. Nem
maradhattak tovább.
Mi még sétálunk egyet vacsora után a csoporttal - szóltam oda Béla bácsinak, aki az ügyeletes társaság
főnöke volt..
- Kimentek?
- Igen.
Már gyülekezett is a kapunál a banda. Sötétedett, amikor lesétáltunk a szélső házsorhoz, és lassan
elindultunk lefelé.
- Sétálgatnak? - üdvözölt bennünket Horváth bácsi.
- Igen. Lerázzuk a vacsorát - felelt Kapi.
A szomszédból kettőt vakkantott a kutya, amint a kerítéshez értünk. Aztán megismert bennünket, és halk
nyüszítéssel csóválta a farkát. Holba benyúlt két léc között, és megvakargatta a kutyus füle tövét. Az meg
hálásan dörgölődött Jenő kezéhez.
- Ez a te dolgod lesz ... - számította ki rögtön Pista.
- Hallgass! Más is hallhatja . . . - szisszent rá Kerep.
Továbbmentünk. Az öbölhöz értünk, ahol Benyónak volt találkozása az „óriás" hallal.
Itt jó leszi - mutatott a fák közötti kis tisztásra Cirkli. Elhelyezkedtünk.
- Paróka és Pati! Menjetek őrségbe! Az egyik fölfelé, a másik lefelé húsz méterre. Ha valaki erre jár,
csöndesen fütyörészve gyertek ide.
Megkezdődött a haditanács. Nem zavarta senki. Pontos terv készült. Időbeosztás, személyre szóló
feladatok, felszerelések kerültek terítékre.
- A terv fedőneve legyen „Kripta" - javasolta Zsíros Jóska.
- Jelszó: „A halottak nem beszélnek" - ajánlotta Cirkli.
- De nem is lopnak - nevetett Bohóc.
- Jelhang: „Nem boszorkányság, technikai" – javasolta Kerep. - Jó lesz így, ahogy megbeszéltük? - fordult
hozzám Kerep.
- Azt hiszem, igen. Csak egyet javasolnék még. Ha bármi váratlan dolog történik, mindenki lapítson.
Akkor lép majd közbe a vésztartalék. Annak én leszek a vezetője. Most pedig csöndes beszélgetéssel
menjünk haza! Esti sétán voltunk. Semmi máson.
Az éjszaka viszonylag nyugalomban telt el. Azért viszonylag, mert egyesek tovább szőtték a tervet
magukban. Álmatlanul forgolódtak. Beszéd azonban reggelig nem volt.
Kora reggeltől aztán lázas és titokzatos tevékenység kezdődött. A banda szétszéledt. Egyesek kisebb
csoportban, mások egyedül kezdtek ügyködni. Kerep és Gyurkó a park végében levő műhelyben bütykölt.
Igen gyakran más is bement hozzájuk. Mondott valamit. Kerep írt egy ócska füzetbe, bólintott a jelentésre.
- A halottak nem beszélnek! - jelentkezett. Benyó a műhely ajtajában.
- Hamarosan te sem, mert agyoncsaplak! - fenyegetőzött Bandi.
- Mit hangoskodsz itt a jelszóval, te agytalan? Azt akarod, hogy messzi környék hallja?
- Nem...
- Hát akkor gyere be, mondd, amit akarsz, aztán tűnj el, mint Kovácsék macskája az árpatartón.
- Az hogy tűnt el?
- Büszkén és cikcakkban.
- Te hülyéskedsz, én meg komolyan akarok valamit jelenteni. - Arra várok.
- A megbízást teljesítettem.
- Kész?
- Kész!
Kerep írt valamit a füzetbe Benyó neve mellé. Azután utasított:
- Rendben! Menj, segíts Volánéknak!
- Értettem! - vágta rá Benyó katonásan, és már rohant is.
Útközben többekkel találkozott. Volt, aki a gondnok nénivel tárgyalt, volt, aki Mihály bácsival. Egyesek a
hálóban működtek, egyesek a vízpartra mentek. A park sűrűjében is előfordultak meg az iskola
szertárában.
Az egész látszólag szervezetlen sürgés egy központba futott össze: Kerep füzetébe. Jó központ volt.
A délelőtt gyorsan elszaladt. Ebéd után pedig nem volt pihenő. Nem is kellett. Mindenki friss volt, pihent
és tettre kész. A másik két csoport ifjai csodálkozva nézték a nagy nyüzsgést. Nem értették. Nem baj.
A délután borús volt. Eső ugyan nem esett, de szakadozott, szürke felhők másztak az égen. Fél ötkor jött
hozzám Kerep, Gyurkó és Volán.
- Minden kész! - közölte Kerep.
- Technikai fölszerelés?
- Rendben! - jelentette Gyurkó.
- A tagok fölkészítése?
- Mindenki tudja a feladatát - mondta csöndesen Volán. Pedig ha ő mondja, úgy is van!
- Vacsoráig van még három óránk. Mit csináljunk?
- Semmit! - vágta rá Kerep. - Aki akar, szundikál, aki akar, olvas, sakkozik, sétál a parkban. A többi
csoport kiment! Jobb, ha most nem tárgyalunk velük meg a falubeliekkel. Még valamelyik hülye elszólja
magát. Eddig minden jó. Nem kell eltolni!
- Csináljátok! - hagytam rájuk.
Pingpongoztak, sakkoztak, olvastak. Senki nem hitte volna, hogy pattanásig feszült idegekkel várják az
estét, vagyis az éjszakát, olyan nyugodt külseje volt a bandának.
- Sose lesz este! - türelmetlenkedett Pati.
- Nyughass! Lesz - intette Cirkli, pedig ő is türelmetlen volt, és neki lett igaza. Elérkezett a vacsora ideje.
- Zabálj, Benyó! - parancsolta Hugó.
- Ha te nem falsz, az pokolian föltűnő. Mindenki gyanakodni kezd! - intette Benyót az evésre Holba is.
Benyó önfeláldozóan enni kezdett, bár ehhez semmi kedve nem volt. Közben hősnek érezte magát. A
Kripta-tervért evett. Sokat.
A többiek ímmel-ámmal ettek. Az a ritka alkalom volt, mikor a bandát az evés sem érdekelte. Mindezek
ellenére a vacsora is véget ért egyszer. A várakozás még nem. Az pedig kínos volt.
Igazgattak még a fölszerelésen. Holmikat dugdostak a hálóban. Pusmogtak takarodóig.
Kerep még egyszer ellenőrizte a terv részleteit a füzetből.
Gyurkó a fölszerelést, Volán az embereket. Zsíros Jóska hozzám jött.
- A vésztartalék: Hugó, Holba és én - jelentette.
- Helyeslem! Mind markos fogdmeg tagok. Lehet, hogy szükség lesz ránk. Talán éppen a befejezésnél.
Most pedig takarodó!
Takarodtak. Mosakodtak. Bizonyos művidámság is volt a figyelem elterelése okából.
- Hülyébbek vagytok a szokottnál - jegyezte meg Benő bácsi egyik legénye.
- Te viszont a szokásos hülye vagy! - vágott vissza Pati, de csak az álcázás kedvéért.
- Valami marhaságra készültök - jósolt egy másik.
- Nekem mondod?! - felelt Cirkli. - Nádat vágunk majd éjjel, és sípot csinálunk belőle. Azzal fogunk
szórakoztatni benneteket.
Így enyelegtek a másik két csoporttal, hogy azok ne vegyenek észre semmit.
Valamit mégis sejtettek, de nem tudtak. Így volt jól.
Nem aludt senki a bandából. Ezt még Benő bácsi sem vette észre, pedig ő volt az ügyeletes. Amikor
végigjárta a hálókat, csöndes szuszogás hallatszott mindenhonnan.
Tíz órakor program szerint indult a Kripta-terv akciója. Ezt azonban senki avatatlan nem vette észre.
Sötét alakok hagyták el a hálót, és osontak hátra a parkba. Titokzatos csomagok vándoroltak kézről kézre,
és csúsztak ki a kerítés alatti lyukon.
- Huszonkettő tíz! - jelezte Gyurkó.
- Első különítmény, öt fő jelen! - igazolta magát Volán a kerítésen kívül Kerep előtt.
- Indulhattok! Foglaljátok el az állást! Hugó! Menj előre! Intézd a kutyát. Utána a helyedre.
Hugó árnyékká foszlott. Volán várt egy kicsit. Aztán öt batyu és öt elszánt kísértetfogó elindult.
Kerep világító számlapos óráját nézte.
- Huszonkettő tizenöt. Második egység indul!
Újabb öt fickó vált köddé hangtalanul. Idegtépő volt a következő öt perc.
- Mehetünk!
Cinkosuk volt az éjszaka. Felhős és koromsötét. A kísértetjárta ház körül bezárult a kör. Mikor odaértem a
vésztartalékkal, már mindenki a helyén volt. Holba ugyan nem volt velünk. Ő már az udvarban simogatta a
kis vörös kutyát. Ez esetben ugyan nem látszott vörösnek, mert a sötétség őt is feketére meszelte Holbával
együtt.
Feladatunkhoz híven a kapuval szemben az árokba feküdtünk. Nagy bojtorjánlevelek takartak jótékonyan.
Azok nélkül sem látszottunk volna, de így még jobb volt.
Éreztem, hogy Zsíros Jóska a kezembe nyom egy jó méteres, majd karvastag botot.
- Jó, ha van! - lehelte halkan.
- Igaz.
Sötét alak csúszott mellém az árokba. Kerep suttogását hallottam:
- Ellenőriztem mindenkit. Minden a helyén van. Holba majd idejön, ha elvégezte dolgát a kutyával. Most
már csak várni kell.
A toronyóra tizenegyet ütött, majd egy örökkévalóság múlva fél tizenkettőt. Hogy a hangulat teljes legyen,
kuvik jelezte a közeli halált a part fűzfái felől. Aztán lépések hangjára figyeltünk föl.
A kocsma felől egy ember alakja vált ki a feketeségből. Elment előttünk. Tovább-ballagott és eltűnt. Ez
nem az, akire vártunk.
- Benyó, maradj nyugton! - figyelmeztette Kapi a kevéssé délceg kísértetvadászt.
- Nyugton vagyok - súgta az vissza. - Akkor mi csattog?
- A fogam.
- Félsz?
- Azt hiszem, igen.
- Akkor menj a fenébe, haza!
- Nem megyek! - súgta határozottan. - Ha más kibírja, én is!
A további suttogó vitára már nem volt idő. Csöndes léptek kopogtak az utcán. A kerítésnél lelassultak.
Holba eleresztette a kutyát. Az meg mérgesen vakkantott néhányat a kapunál. Biztosan azért haragudott,
mert ott kellett hagynia kötelességből Jenő simogató kezét.
Toccs! - hangzott a következő pillanatban. A léptek pedig távoztak.
- Hááá ... - hallatszott Benyó hápogása.
- Megőrültél? - sziszegett a fülébe Cirkli. - Mit csapsz ilyen zajt?
Benyó egy ideig levegő után kapkodott. Valamit a fejéről szedett le a tenyerével, és a kapuhoz kente. Csak
később szólalt meg:
- Iszonyúan büdös! - És tovább törülgette arcáról, fejéről, nyakáról a pálinkába áztatott kenyér tocsogó
maradványait.
- Kuss! - szisszent újból Cirkli.
Benyó megmerevedett a kapu árnyékában. A léptek visszafelé közeledtek. Majd ismét lelassultak. Kis
csönd. Holba az udvar másik végében izgatottan simogatta a kutyát.
A kapu tetején megjelent egy árnyék. Csöndesen leereszkedett a belső oldalon, két méterre Benyótól és
Cirklitől, de nem látta meg őket. Osont a padlásföljáró felé.
Az ajtó olajozottan nyilt. Az árnyék huhogott egyet, és eltűnt az ajtó mögött. Halk recsegés hallatszott a
padlásföljáró felől. A kapu tetején most Holba csúszott át.
- Minden a Kripta-terv szerint megy - jelentette alig hallhatóan. - Elfoglalhatjuk a végső helyet.
Odaálltunk négyen a kapuval szembe.
Ezalatt a szellem fölért a padlásra. Elemlámpát villantott. Világosságánál végigdobogott a jól döngő
födémen. A gerendáról lelógó láncot alaposan megrázta, majd nyögött egy fájdalmasat.
Odalépett a kukoricahalomhoz. Kabátja alól zsákot húzott elő, és dobálta bele a kukoricacsöveket.
Időnként megpihent. Kiegyenesítette a derekát, és vagy huhogott, vagy nyögött.
A zsák hamarosan megtelt. A vállára dobta. Indulni készült. Valami azonban megakadályozta. Legalábbis
pillanatnyilag.
A kémény felől kaparászás hallatszott. Aztán megcsörrent a lánc a gerendán.
Odavillant az elemlámpa. Nem volt ott senki. A lánc még hintázott a rázkódástól. A kéményben újból
hallatszott a zaj.
Nem volt gyáva kísértet. Odament. Körülnézte a kéményt. Sehol semmi és senki. A zaj belülről jött. A
kémény oldalán fekete bádogajtó. Azon keresztül szoktak kormozni. Mögötte a legerősebb a zaj. Kinyitotta
és bevilágított.
Ezt nem kellett volna tennie. Nem a- világítást, a nyitást.
- Szszsz . . . - hallatszott bentről. De látszott is. Hatalmas koromfelhő csapott az arcába. Fekete lett..
Bevágta a kis bádogajtót.
- A rosseb! - morgott. - Szél sincs. A huzat mégis a pofámba vágta a kormot!
Megfordult vállán a zsákkal, és indult a lejárat felé. Ekkor kezdődött a tömény borzalmak sorozata.
Mielőtt a lejárót elérte, felfigyelt valami sötét tömegre, ami a padlás másik végén magasodott az
ócskaságok fölé. Esküdni mert volna, hogy az előbb még nem volt ott. Az elemlámpa fénye valami
szörnyűségre vetődött.
Durva, kócos hajon ócska kalap. Rongyos zakó és nadrág. Úgy áll mozdulatlanul a szeméthalom mögött.
De a legborzasztóbb, hogy a zakó és. kalap között nincs semmi. Az arc láthatatlan. Átlátszanak mögüle a
ház végének téglái.
A szörnyűség fokozódik. Ez a rettenetes alak fölemeli az egyik kezét. Vádlóan a tolvajra mutat, de a
kabátujja üres. Kéz nincs benne. Vagy ha van, láthatatlan.
A kukoricatolvajnak legyökerezett a lába. Döbbent mozdulatlansága nem tartott soká. Lehajolt zsákkal
együtt. Fölkapott egy heverő fadarabot a lába elől. Dobásra emelte. Úgy is maradt, mert nem volt, mire
dobja. A félelmetes alak eltűnt. Viszont megcsörrent a lánc a gerendán. Az elemlámpa világosan mutatta,
hogy nincs ott sem látható élőlény. A lánc magától csörög.
Ebben a pillanatban harsány tüsszentés hangzott a sarokból, majd egy hatalmas rongyhalmaz indult el
nyávogva a zsákot tartó alak felé. A rongytömeg mászott, minden beavatkozás nélkül.
A fadarab ismét felemelkedett, hogy a rongycsomóhoz repüljön, de most megint a lánckezdett csörögni, a
kémény szuszogni. Hogy minden együtt legyen, a láthatatlan ember megint megjelent a falnál, és mindkét
üres kabátujjával hadonászott. Az elemlámpa csörögve esett le. Elaludt.
Ebből a kukoricatolvajnak elege volt. Futva indult lefelé a lépcsőn, vállán a zsákkal. Amint ledübörgött,
az ajtónál dühös hörgéssel fogadta a kutya. Rúgott egyet feléje, és a kapu felé indult.
Ott azonban valami nem volt rendben. A kapu két oldalán megmozdult egy-egy bokor. Megemelkedtek és
elindultak. Elzárták a kijáratot.
A kísértet hirtelen megfordult, és hátrafelé indult a kert irányába. A zsák még mindig a vállán. A kutya
hörögve utána.
Most azonban a kutya is dermedten hallgatott el. A következő jelenséget az ő idegei sem viselték el.
Hátul, az ól mögül háromméteres fehér alak magasodott föl. Kétméteres lépésekkel közeledett a tolvaj
felé. A kutya szűkölve elszaladt. A fehér óriás mögött két kis fürge fekete ugrándozott. Döndülve került
földre a zsák. A tolvaj a kapunak lódult, és nem törődve a bokrokkal, feldobta magát a kapu tetejére.
Onnan az utcára huppant. Közénk. Négyen álltuk körül felemelt furkósbottal.
- Vissza! - mutatott parancsolóan a kapu felé Hugó.
A tolvaj nem mert ellenkezni. A fenyegető furkósok hatására remegve hátrált a kapu felé. Az pedig kitárult
mögötte. A hátrálás egészen a zsákig tartott. Ott bezárult a tolvaj körül a rémek köre.
Valaki zörgette az ablakot.
- Szabóék! Jöjjenek ki! - kiabált be Kerep. - Kísértetet fogtunk!
Bátortalan ajtónyitás következett. A fiatal Szabó jelent meg hosszú fehér gatyában. Mögötte a felesége
hálóingben.
- No, mit szólnak a kísértethez? - kérdezte Pista, aki akkor került elő a padlásföljáró felől. A tetőről pedig
Gyurkó ereszkedett le egy kormos gumicső és egy fujtató társaságában.
A fiatal Szabó gazda előrelépett. Szemügyre vette a középen álló dicső férfiút és a mellette heverő zsákot.
Meg is tapogatta. A zsákot. Aztán nagy lendülettel szájon vágta. A férfiút.
Utána szelíden megszólalt:
- Ejnye, ejnye, Csobán Sanyi!
És hozzákészülődött, hogy másodszor is szájon kapja. Hugó azonban megakadályozta ebben.
- A kísértet, szellem, lélek, lidérc vagy mifene a miénk. Ne tessék rongálni.
Kerep Csobán Sanyihoz fordult.
- Vegye fel a zsákot! - parancsolt rá a rémült kísértetre, aki az orrából szivárgó vért törülgette szipogva.
- Nem kell azért sírni! - vigasztalta Bohóc.
- Fel a zsákot! - rivallt rá Hugó Csobán Sanyira, aki még mindig mozdulatlan volt.
Hugó vállai és a furkósbot azonban meggyőzőek voltak. Lehajolt, fölvette a zsákot a vállára, és a padlás
felé indult. Azt hitte, visszavitetik vele a padlásra.
- Nem arra! Hanem arra! - mutatott a kapu felé Paróka. Csobán Sanyi megállt, mint aki nem akar indulni.
A botok fenyegetően emelkedtek. Ez hatott.
A nyáréjszakai karnevál indulásának azonban még volt egy akadálya. Benyó, aki úgy volt akadály, hogy
nem volt.
- Hol van Benyó? - aggódott Pati.
- Az előbb még itt volt a kapu mellett - mondta Cirkli. - Nem tudom, hova lett.
- Itt van! - rikkantott Bohóc, és a kapu melletti bokor tövében heverő alakot vizsgálgatta. - Alszik! A kutya
meg nyalogatja a fejét.
- Ne csiklandozz, te marha - morogta Benyó a kutyának -, nincs még ébresztő, és nem is te vagy az
ügyeletes!
- Ez részeg! - állapította meg Bohóc, és megrázta a fejét.
Benyó körülpislogott, aztán szólalt meg:
- Fogjátok meg a kaput, mert mozog. Így nem tudok rajta kimenni. Ne támolyogjatok itt körülöttem!
Apró termetű barátunk tényleg becsípett a pálinkagőztől, ami a fejéből áradt. Felsegítették. Kis
támogatással tudott menni.
Közben elindult a csodálatos menet. Csobán Sanyi vezette zsákkal a vállán. A nyomában négyen furkóssal.
A többiek, félig levetve a szörnyjelmezeket, követtek bennünket. Leghátul Paróka jött, saját gyártmányú
gólyalábakon. Ettől volt három méter magas.
Mindez nem is lett volna feltűnő sötétben és csöndben. De sem sötét, sem csönd nem volt. Az elemlámpák
sugarai mind a kukoricatolvaj kísértetre tűztek. A hangoskodás pedig Bohóc rikkantásával indult, amint az
utcára értünk.
- Eladó egy használt kísértet! - ordított nagyot.
A többiek átvették a kiabálást.
- Eladó a kísértet!
- Ki ad többet érte?
- Kísértetet vegyenek!
- Így jár, aki kukoricát lop!
Ilyen hangulatos üvöltések verték fel a falut. Itt is, ott is fény gyúlt az ablakokban. Kíváncsi emberek
nézelődtek ki bátortalanul a kapuk tetején. Megbámulták alaposan a falu saját kísértetét. Így tartott ez
egészen a rendőrőrszobáig.
- Hoztunk egy rossz lelket - világosította föl Kerep a zubbonyát gombolgató őrmestert.
- Ő meg hozta a kukoricát - egészítette ki a jelentést Bohóc. Kicsit ijedt szegény, de hát csoda? - szólt le a
magasból Paróka:
A rendőr elnevette magát. Sanyin lódított egyet befelé.
- Na, te egy ideig a vendégünk leszel! - Aztán a fiúkhoz fordult. - Ügyesebbek vagytok, mint én. Míg én
csöndben gyanakodtam, ti hangosan megfogtátok.
- Halkan fogtuk, hangosan hoztuk! - igazította, ki Pista.
- Nem ártott, hogy kiabálósak voltatok. Legalább megtudta a falu az igazságot. Köszönöm a segítségeteket!
- Nincs mit. Jól szórakoztunk. Viszontlátásra!
Viszontlátásra, gyerekek!
A szörnyek és kísérőik most már csöndes beszélgetéssel vonultak hazafelé. A faluban lassan újra
elsötétedett. Az emberek belenyugodtak, hogy nincs többé kísértet.
Benyót Holba támogatta. Lassan tisztult a feje. Belülről. Kívülről még ragacsos volt, és ontotta a
kocsmaszagot.
- Ha hazaérünk, vízbe mártjuk a fejed!
- Az használ?
- A víznek nem. Az ocsmány lesz tőle, de neked talán igen.
Használt. Közben lassan reggel lett. És közben lassan a nyár is elmúlt.
 XVIII. fejezet
Utóhang, kevés kivétellel rövid mondatokban, de így kerek

Augusztus vége lett. Esett az eső.

Hazautaztunk. Marci is.
Új tanév kezdődött.
Úttörőcsapatot alakítottunk.
A régiekből egy-kettő elment. Újak jöttek.
A banda banda maradt. Így jó. Lidérc-raj lett a neve. Ezentúl is millió marhaság történt. Nem baj! A tanév
végén táboroztunk. Nagyon!
A következő tanévben pályát választottunk. Persze csak ők, én nem.
Ki könnyen, ki nehezen.
Volán autóközlekedési technikumba ment.
Bohóc gimnazista lett, aztán színész.
Holba agronómusnak készült, aztán bádogos lett. Hogy miért? Nem tudom. Talán rokon szakma.
Zsíros Jóska bokszoló és pincér. Ez biztosan rokon szakma!
Gyurkó természetesen lakatos. Többszörösen kiváló.
Benyó és Kapi műszerészek.
Pati könyvtáros.
Cirkli asztalos, Hosszú esztergályos, Rövid szerszámkészítő.
Pistával még történt valami, amit el kell mesélnem. Vegytisztító szakmába ment. Ipari tanulóskodott. Jól.
Kézilabdázott. Még jobban.
Másodikos korában egyszer nehéz meccsük volt a Sportcsarnokban. A mérkőzés előtt ott lődörögtek. Volt
még egy órájuk. Két lánycsapat játszott előttük. Pista a táblán a csapatok felállítását nézte. Megakadt a
szeme egy néven:
ZORÁK ERZSÉBET

A lányok mérkőzése után odafurakodott a levonuló csapathoz.

- Zorák Erzsébetet keresem! - vágódott közéjük.
- Én vagyok! - nézett rá csodálkozva egy pisze orrú fekete.
- Én meg Zorák István vagyok. Nem olyan név, amiből a telefonkönyvben hat oldal lenne. Nem vagyunk
véletlenül rokonok?
- Honnan származol?
- Mit tudom én! Valahonnan Szabolcsból.
- Akkor lehet. Mi is onnan jöttünk. De ne itt tisztázzuk. Gyere el hozzánk vasárnap!
- Jó! Adj címet!
A mérkőzés eredménye teljesen lényegtelen ebben az esetben. Vasárnap sok minden kiderült. Pista talált
egy nagybácsit, anyja öccsét, akit szintén Zoráknak hívtak. Egy nagynénit, akit Zoráknénak hívtak. Egy
másik nagybácsit is nemsokára.
Néhány hét múlva mindannyian nagyon szerették Pistát. Erre a szeretetre pedig fölöttébb nagy szüksége
volt.
Így már kerek a történet, és gurul ...