Karinthy Ferenc: Adagolás

Marci táskáját lóbálva, ragyogó ábrázattal érkezik haza az iskolából:

- Nem kaptam intőt.
- Miért olyan dicsőség ez? - firtatom.
- Mert az egész osztály kapott.
- És csak te nem?
- Mindenki rosszalkodott, amikor a tanító bácsi belépett, csak én ültem a helyemen, hátra tett kézzel.
- Hogy rosszalkodtak?
- Egy gumilabdát dobáltak.
- És te nem?
- Én a helyemen ültem, jó voltam.
- Egyszóval stréberkedtél... - állapítom meg. - Különben is, ne akkor légy jó, amikor a többiek labdáznak,
ezek megint a te extra dolgaid... Azt se szeretem, hogy olyan mulya vagy, sose sportolsz: engem a te
korodban bottal se lehetett kiverni a futballpályáról...
Marcika szája legörbed, arca pityergősre keseredik - majd hirtelen kilobban belőle a nevetés, íróasztalomra
dobja ellenőrző könyvecskéjét:
- Becsaptalak! Én is rossz voltam, én is kaptam intőt!
Homlokom ráncolva futom át a megrovást, mely szerint fiam rendetlenül viselkedett a tanórán, s ezúttal
megjegyzés nélkül firkantom alá a nevem. Jó fél óra is belételik, míg sokfelé szaggatott agyamban felvillan a
gyanú:
- Te Marci, gyere csak! Mondd meg nekem őszintén, igazán az egész osztály kapott ilyet?
- Hát... sokan kaptak.
- Hallod, én betelefonozok az iskolába! Ugye, csak neked adtak intőt, egyedül?
- Na jó - egyezik bele Marci. - De stréber nem vagyok!
 Gyurkovics Tibor: Rád nem lehet számítani

Jenő nem tud futballozni. De mindig odajön. Beveszem a hármas csapatba, de akkor mindig kikapunk.
Legutóbb 5:3 -ra vezettünk. Ő volt a hátvéd. Sokat hibázott, elrepült előle a labda. Kiadtam a lelkemet,
rohangásztam, helyezkedtem. Dőlt rólam a víz, de tudtam, a kezünkben a győzelem. Egy kapufát rúgtam, az
pech volt, nem mondom. Erre Jenő, a mi Jenőnk, a balhátvéd, átenged egy lasztát, utánafut, mellérúg, és az
ellenfél már a negyedik gólját akasztotta a hálónkba. Rászóltam Jenőre, talán nem kellett volna.
Megrántotta a vállát. Annyira szeret focizni.
De valahogy elgurul előle a labda.
Aztán mi lendültünk támadásba. De hiába. Jenő nem tudta átadni a labdát, idegen lábak közé keveredett,
ők törtek előre. Jenő futott utánuk, de elhasalt a kavicson.
– Rád nem lehet számítani.
Azt hiszem, ezt mondtam neki. Visszanézett. Nem dühösen, inkább úgy, mint akinek a szívéig hatol az
igazság. Az volt a szemében: igen, én hiába küzdők. Én is akarok küzdeni, de hiába.
5:5 volt az állás. Gondolható, mindent beleadtam. De Jenő nem tudott egy épkézláb passzot átadni. A
földbe rúgott. A kavicsok csak úgy repültek szerteszét. Aztán újra rúgott, így hát nagy nehezen
felszabadított…….
Elügyetlenkedte. Az üres kapu mellé lőtt. Ráordítottam. Erre elindult hazafelé. Marha. Mert olyan érzékeny,
ahelyett, hogy futballozni tudna.

– Hová mész?
– Haza.
– Ne marháskodj, nincs vége még!
– Akkor is.
– Még nyerhetünk.
– Látom, hogy dühös vagy rám.
– Nem rád. Hogy nem nyertünk.
– Nem szeretsz velem játszani. Épphogy csak beveszel ebbe a nyomorult csapatba. Ha volna valaki más...
– Ne vacakolj. Megnyerjük és kész.

Visszatuszkoltam a pályára. Minden erejét beleadva játszott. Nagy labdákat ívelt előre. Két tiszta
gólhelyzetet megakadályozott. Aztán elfutott az ellenfél jobbszélsője, és kicselezte Jenőt. Jenő hősiesen
kavargatta a labdával a kavicsot, aztán összekuszálódott, és leesett a földre. A saját lábán felbukott. Persze
az ellenfél besétált a labdával a kapuba. Vesztettünk.

Jenő ült a földön. Azt hiszem, legyintettem. Jenő fölállt és hazament. Nem jött többet. Azóta Feri áll a
csapatba, remek focista. Három hét telt el. Majdnem minden meccsünket megnyertük. ..Mint a régi
nagyok. De ma megint eszembe jutott Jenő. Az arca, amikor azt mondtam neki, rád nem lehet számítani.

Hol is a kabátom? Átmegyek. A foci? Holnap újra kezdjük. Talán nem is a nyerés számít. Hanem hogy
együtt… A foci nem minden. Én Jenővel akarok játszani.
Gyurkovics Tibor: Tükröm, tükröm, mondd meg nékem… (részlet)

1. − Nem tudok bemenni a fürdőbe − kiabálta a férfi, le-föl szaladgálva nyakában egy
törülközővel. − Szólj már rá, mert elkésem! Ez lehetetlen! Egy órája benn van, fésüli magát,
az arcát nézegeti biztosan, még egy fürt, még egy mosoly a tükörbe, még egy
szemöldöksimítás, a csuda vigye el!
− Jó, jó, itt vagyok már − mondta Nina, kilibbent a fürdőből, mint egy nő, pedig csak gyerek
volt. Nagy szőke loboncát végigfektetve a hátán, kimosakodva lépegetett. A szobai tükörhöz
ment, ott is nézte magát, jól áll-e a szoknya, a kardigánt összehúzta.
Belehajolt a tükörbe, közelről is megnézte magát, a haját a homloka mentén lesimította, a
füle mellé egy fürtöt csavart.
− Most nézd meg − kiabált a férfi az asszony után. − Azt hiszed, siet? Még most is a
tükörben nézegeti magát! Gyere, nézd meg. Olyan fontos, hogy számtanórán hova áll ez a
fürt, meg az a fürt? Hova lóg a hajad? Milliószor mondtuk, kösd össze. Egy lobonc. Lobonc
az egész.
− Most ezzel foglalkozol, vagy mész a fürdőbe? Igyekezz, te is, Nina. És kösd össze a hajad −
az asszony kedvtelve nézte a lányát.
− Dehogy kötöm − indult…
− … Kibírhatatlan − sóhajtott utána a férfi szeretettel, ahogy ekkora lányok után szokás.
−Egy haj, egy pattanás órákig tart…
− Hagyd már. Örülj, hogy gondos − mondta az asszony…
− Gondos! Egész nap ezzel van elfoglalva… Mit akar? Ő az iskola sztárja, vagy mi a fene? …
− Nem tehet róla, hogy aránylag jól néz ki − súgta az asszony…
− Azt szeretném, ha elfogadná magát, úgy, ahogy van. Nem szédülne bele a saját
szépségébe…A szépség a butaság kezdete.
− Ugyan már…Ilyen korban mindenki ezt teszi. Mi nem ezt csináltuk?
− Ne beszélj! Lehet, hogy te ezt csináltad, de mi nem.
2. − Te mondtad mindig, hogy a szépség a legnagyobb dolog a világon. Most mit vagy úgy
oda? Hogy fontosabb, mint az igazság, kifejezi az élet lényegét, az egész természet
értelmét… Ugyan! Épp te beszélsz? Neked is a legfontosabb, még ma is vén fejjel…
Drága barátom… Nő a lányod, lassan féltékeny kezdesz rá lenni, hogy ilyen szép. Hogy
lassan elszakad a gyerekkortól, és ezáltal egy időre tőlünk is. Önmaga kezd lenni. Meg kell
mérkőznie saját testével, lelkével…
− A tükörrel. Köszönöm.
− Igen, a tükörrel. A legnehezebb a tükörrel megküzdeni. Hogy aztán másoknak is tükör
lehessen.
 Nógrády Gábor: Hogyan neveljük magunkat együttérzésre?
 
 
Megérteni az osztálytársunk fájdalmát, mert egyest kapott, nincs is annál szebb dolog a
világon. Nem szép, ha az ember arra gondol, hogy hál' Istennek, ma sem engem hívott ki a
Pintácsi, hanem azt az idióta Dezsőt. Nem szép, ha azzal nyugtatgatjuk magunkat, hogy a
Dezsőnek már úgyis mindegy, mert annyi karója van, hogy bekerítheti velük a
Parlamentet. Mennyivel szebb dolog átérezni a Dezső fájdalmát!
Helyezkedjünk csak bele az ő lelkének a világába! Mi lett volna, ha minket hív ki a
Pintácsi? Ha minket trancsíroz fel fizikából, mint Malvin néni a bontott csirkét? Mi van, ha
mi kapunk karót? A legjobb módszer, ha ilyenkor magunk elé meredünk és azt
mondogatjuk magunkban mély szomorúsággal: "szegény Dezső... szegény Dezső... Mért
vagy te olyan lüke szegény Dezső?..." Vagy valami efféle kedves, együttérző mondatot.
Mindenesetre egy dolog fontos: ne üljön ki arcunkra az elégedettség, mert ezt az órát
megúsztuk felelés nélkül. Érezzük át a Dezsõ fájdalmát, ahogy a padjáig vánszorog, meg-
megroggyanva az egyes és az élet súlya alatt... Forgassuk meg a fejünkben a meleg és
emberbaráti gondolatot, hogy Dezsõ ugyanolyan ember, mint mi. Kicsit agyalágyultabb,
mert nem látta, hogy a Kata üvöltve súg, de azért nem kell körberöhögni hangosan.
Vigyázat! Holnap mi lehetünk az ő helyében!…
Tényleg! Vajon Dezső mit csinálna, ha mi felelnénk, mi kapnánk karót és mi
vánszorognánk a padunk felé?
Vajon ő együtt érezne velünk? Vajon az ő arcára is kiülne az a méla, szomorú fájdalom,
amivel mi megpróbálunk a szemébe nézni?
Nem. Ismerjük Dezsőt. Dezső röhögne. Dezső röhögne és azt mondaná, hogy: "Barom! A
Kati kiesett a szoknyájából, úgy súgott!"
Én mégis azt mondom, próbáljunk Dezsővel együttérezni. Gonosz egy gyerek, de mi
legyünk jobbak, érzőbb szívűek, mint ez a mezei orángután. Mutassunk példát, mert a
példa ragadós, mint a kutyagumi. Nem érdemli meg, de lépjünk oda hozzá szünetben és
fogjuk meg a kezét. Ő, hasonló esetben röhögne rajtunk, az tuti, de mi ne tegyük. Fogjuk
meg a kezét, és vigasztaljuk meg baráti szavakkal, hogy nem szégyen a bukás. Bárki
megbukna, aki olyan hülye, mint ő.
Janikovszky Éva: A tükör előtt
(Egy kamasz monológja)

Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék. Hiába bámulom magam a tükörben, ez napról napra
csak rosszabb lesz. A legfantasztikusabb az, hogy észre sem vettem, mikor lettem ilyen
pocsék. Mert tavaly még egész normális srác voltam, az tuti, arra még emlékszem. Nem is
néztem én akkor sose tükörbe, csak ha véletlenül nekimentem.
De most muszáj, most folyton bámulnom kell magam, merthogy ilyen fantasztikusan pocsék
lettem. Kész látványosság.
Mással azért arénáznak otthon, hogy borotválkozzon rendesen, velem meg azért muriznak
az öregek, hogy miért nem mosdok. Mintha azt a piszkot le lehetne mosni! De nem értik,
egyszerűen nem értik, hogy nekem az a piszok a szakállam, és az nem jön le.
És tavaly a fejem is akkora volt, amekkorának egy normális fejnek lenni kell egy normális
nyakon. Az idén a nyakam megnyúlt, a fejem meg összement. Fantasztikus. Csak tudnám
mitől van ez? Ha legalább a hajam göndör volna, de semmilyen. Ezt a vackot se növeszteni
nem érdemes, se levágatni, mert ez nem haj, ez pókháló, ez ökörnyál. Más pontosan tudja,
hogyan fésülködjön, de ezt fésülni se lehet.
Ha előrefésülöm - ronda, ha hátrafésülöm - ronda, ha elválasztom - akkor még rondább.
Fantasztikus.
És a szemem! Nem arról van szó, hogy nem szép, az nem érdekel. De az, hogy még nézni
sem tudok vele normálisan, az mégiscsak sok. Nem mintha rosszul látnék, prímán látok,
azzal nincs baj. Hanem a nézésemmel, mert az mindenkinek az idegeire megy. Mert ha
figyelek valakire, és érdekel is, amit mond, akkor az én szememben nem az érdeklődés
csillog, tuti, hogy nem, mert biztos, hogy rám szólnak: “Mit bámulsz olyan hülyén?” Ezért
aztán nem is szívesen nézek arra, aki beszél hozzám. Akkor persze az van, hogy: “Hozzád
beszélek, fiam, nem a falnak, ne vágj olyan unatkozó képet!”
És a számmal ugyanez az ábra. Én azt se tudnám, hogy van, ha nem figyelmeztetnének rá:
“Most mért húzod el a szádat? Már semmi nem tetszik?” Pedig én semmit nem csinálok
vele. Egyszerűen olyan. Ferde. Tavaly még teljesen normális volt. Hát nem fantasztikus?
Hát ilyen vagyok.
De én sovány vagyok. Belőlem soha nem lesz izompók, soha életemben, pedig egészen
normális kissrácnak indultam.
Más, ha más ilyen piszokul sovány, legalább tud lezseren mozogni. Lezseren, mintha direkt
volna ilyen sovány. De én hiába himbálom magam, hiába járok zsebre dugott kézzel,
görnyedt háttal, hiába dobálom a lábam, hiába csoszogok, nincs benne semmi elegancia.
Próbálhatok én akármit, rajtam már semmi sem segít.
Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék, nem csoda, ha a Kati rám se néz.
 Móra Ferenc
A herepfedény
 
 
Mikor én kisdeák voltam, minden tanárom szeretett, és mind jövendölgetett rólam valami
szépet. Baksay tanár úr azt mondta, költő lesz belőlem, mert szép nagy fejem van, és
abban sok ész elfér, Zólyomi tanár úr pedig akadémikusnak szánt, mert szép kis fejem
van, és abban nem szalad szét az ész. Mi tagadás benne, olyan tanárom is volt, aki
képviselőt nézett, ki belőlem — akkor még nagyon tiszteletre méltó pálya volt az —,
Trungel tisztelendő úr pedig arra biztatott, hogy legyek misszionárius, és menjek el Kínába
vértanúságot szenvedni az igaz hitért. Szegény édesanyámnak ez tetszett volna legjobban,
de az édesapám nagyon megmérgesedett.
A jövendőmet azért mégiscsak Kunz tanár úr találta el legjobban.
— Sohase lesz belőled, fiam, semmi se, mert nincs fantáziád — ez volt a szentenciája
rólam.
Kunz tanár úr az ábrázoló geometriát tanította, és e minőségében szerezte azt a
tapasztalatot, amelynek vetülete ez a lesújtó ítélet volt. De azért Kunz tanár úr tárgyilagos
ember volt, és nemcsak a kúpszeletekre tudott nyájasan nézni, hanem énrám is. Sőt
énhozzám többször hajolt le szeretettel, mint azokhoz a geometriai lángelmékhez, akik a
Priamus királyt is mindig Piramis királynak mondták.
— Ej — gondolhatta magában, mikor ijedt kis arcomat megsimogatta —, neked is jobb lett
volna nem születni, te Isten szegénykéje.
Az édesapám is mindig így szokta húsvét előtt azt a kisbárányt megsimogatni, amelyikről
tudta, hogy nem lesz belőle birka.
— Te, Ferkóka — fogta egyszer két rajztanáros puha keze közé a fejemet —, láttál-e már
te herepfedényt?
Szőkebajuszos ajka, szelíd kék szeme biztatva mosolygott rám.
— I... igen — vágtam ki elszántan.
— Nagyszerű! — nevette el magát. — Tudod, hogy az a legnagyobb ritkaságok közé
tartozik?
Az óra végét csengették. Kunz tanár úr fejébe csapta a kék bársony kalapját, és kiment, de
még akkor is rázta a nevetés. Engem pedig azzal a kétséggel hagyott ott, hogy a
herepfedény tartozik-e a legnagyobb ritkaságok közé, vagy az a fiú, aki látott már
herepfedényt.

Hiszen ha én tudnám, hogy mi az a herepfedény! De azt hiszem, azt csak Kunz tanár úr
tudta, ámbár abban se vagyok egészen bizonyos.