Az életem tökéletes volt – mígnem egy szörnyű

tragédia kirántotta a talajt a lábam alól. A gyerekeim

apa nélkül maradtak. Én férj és támasz nélkül. De
ahelyett, hogy belesüppedtem volna a gyászba, a
munkámba temetkeztem a Dovetail Enterprises nevű
cégnél. Amikor megkaptam az előléptetést, és az
ügyvezető igazgató jobbkeze lettem, úgy éreztem,
épp erre volt szükségem.
És pont az ellenkezőjét gondoltam, amikor a
nyakamba varrták Milo Huxley-t mint asszisztenst. Ki
nem állhatom.
Arrogáns, felelőtlen és az állásomra pályázik. Ha ez
még nem volna elég, mindemellett pokolian szexi és
menő brit akcentusa van, amitől végképp nem bírok
magammal.
Köszönöm szépen, épp elég kiszámíthatatlan fordulat
adódott már az életemben.
Egy ideje azonban már kevesebbet veszekszünk és
többet nevetünk. Mellettem áll, amikor senki más. És
nem a külseje az egyetlen, amitől lázba jövök.
Bárcsak tudnám, mit tegyek…
 A fordítás az alábbi mű alapján készült:
Corinne Michaels: If I Only Knew (Second Time Around #4), 2019
Fordította
LAIK ESZTER
Copyright © 2019. IF I ONLY KNEW by Corinne Michaels
The moral rights of the author have been asserted.
Hungarian translation ©Laik Eszter, 2020
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!
A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:
Még egyszer, kérlek, 2018
Miénk az éjszaka, 2019
Várj még rám, 2019
Maradj közel, 2019
Borítóterv: Faniszló Adám
További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Komor Kata
Korrektúra: Drabon Zoltánné
Tördelés: NovaBook
ISBN 978-615-6067-94-4
Álomgyár Kiadó, Budapest, 2020
Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado
Nyomda: Belvárosi Nyomda Zrt.
Felelős vezető: Derecskey László
 Christynek, habár azt állítom, gyűlöllek…
Nagyon is szeretlek.
Köszönöm, hogy elviseled az őrültségeimet,
és hogy csodálatos barát vagy!
(Ha ezt valaha a fejemre olvasod, le fogom tagadni.)
 Prológus

Danielle

FÉRJHEZ MEGYEK! – harsogja a telefonba Amy, a nővérem,

miközben épp hazafelé autózom a bevásárlásból.
– Tessék?! – kérdezek vissza, és a hírtől kis híján
leszaladok az útról.
– Javier megkérte a kezem, és én igent mondtam!
– Azta! Ez… nagyszerű! Fantasztikus! – felelem
megjátszott lelkesedéssel.
Ha valakinek, hát a nővéremnek nem volna szabad
férjhez mennie. Először is, soha nem dolgozott, életében
nem fizetett be egyetlen számlát sem, és nem volt hasznos
tagja a társadalomnak. Másodszor, szinte biztos vagyok
benne, hogy a vőlegénye… meleg.
– Javier meseszép gyűrűt választott, Danni! Csillog-
villog, és a szivárvány összes színében tündököl, ahogy
forgatom. Ja, és egy hónap műivel esküvőt akar!
– Mire ez a nagy sietség? – érdeklődöm.
Amy felsóhajt, szinte látom magam előtt, ahogy a
gyűrűjét bámulja.
– Javier úgy gondolja, hogy inkább most tartsuk meg, ne
halogassuk.
A szememet forgatom, de inkább lenyelem, amit
mondanék. Nincs most itt az ideje, hogy kifejtsem a
véleményemet. Amy nyilvánvalóan repes az örömtől, és
semmi jó nem sülne ki abból, ha megmondanám neki, hogy
Javier nem szereti, viszont van egy hátsó szándéka – zöld
kártyához akar jutni.
 Egyelőre jó testvér leszek, és befogom a számat.
– Szeretlek, és tudom, hogy Peter és a gyerekek is
nagyon fognak neki örülni – válaszolom, miközben az
előttem hömpölygő forgalmat figyelem.
Ránézek az órára, kicsit nyugtalan vagyok. Húsz perc
múlva fel kell szednem az iskolánál a tizenöt éves,
makrancos lányomat, Avát, és az édes ötéves kisfiamat,
Parkert. Ráadásul otthon ki kell pakolnom a cuccokat,
nehogy felolvadjanak a fagyasztott élelmiszerek.
Türelmetlenül dobolok hüvelykujjammal a kormányon,
miközben alig araszol a sor.
– Én is szeretlek! És annyira boldog vagyok!
Jelez a telefonom.
– Várj egy kicsit, Amy, Peter hív.
Átkapcsolok a másik hívásra, és hálás vagyok, amiért
nem kell tovább játszanom a nővéremnek, hogy legalább
félig épeszű döntés hozott. Nagyon szeretem Amyt, de egy
álomvilágban él. Peter és én soha nem értettük őt.
– Szia, édes! Kapaszkodj meg, Amy hozzámegy ahhoz az
idiótához! El tudod ezt képzelni? Hogy lehet ennyire ostoba?
– Mrs. Bergen?
– Az vagyok. Kivel beszélek? – kérdezem, amikor nem a
férjem szólal meg a vonal másik végén.
A férfi megköszörüli a torkát.
– VanDyken rendőrtiszt vagyok a tampai rendőrségtől.
Vadul kalapálni kezd a szívem, kiszárad a torkom.
– Minden rendben?
– Hölgyem, meg kell kérnem, fáradjon be a rendőrőrsre.
Egész testemen úrrá lesz a rémület. Peter sötét
alakokkal dolgozik, és előfordult már, hogy necces dolgokba
is belekényszerült, de azt mondja, ez az ügyfelei érdekeit
szolgálja.
– Melyikre?
Megadja a címet. Gyorsan megfordulok, és elindulok
visszafelé. Fogalmam sincs, mi történhetett, egyszerre
aggódom és dühöngök. Gyűlölöm, amit Peter csinál.
Részben ez volt az oka, hogy három éve majdnem elváltunk.
Meg Parker, aki váratlanul megtisztelt bennünket a
világrajövetelével, és fenekestül felforgatta az életünket.
Azonnal sms-t küldök a legjobb barátnőmnek,
Kristinnek.
Én: El tudod hozni a gyerekeket? Most hívtak
a tampai rendőrségtől, hogy menjek be.
Fogalmam sincs, mi történt, de félek, hogy
nem érek oda értük időben.

Kristin: Persze! Úgyis el kell hoznom Finnt

és Aubrey-t is, majd arra kanyarodom,
és felveszem őket.
Én: Köszönöm!

Kristin: Peterrel történt valami,

letartóztatták?

Hát, ez a nap kérdése!

Én: Fogalmam sincs. Esküszöm, ha arról
az esetről van szó, amin dolgozik,
és letartóztatták, amiért elbújtatta az
ügyfelét vagy valami hasonló baromság…
én megölöm.

Kristin: Hívd fel Heathert! Ne beszélj

senkivel, amíg vele nem konzultáltál.

Erre nem is gondoltam. Heather nagyon régóta

rendőrtiszt Tampában. Mindenkit ismer.
Én: Köszönöm! Ahogy végeztem, megyek a
kölykökért.

Kristin: Csak nyugodtan. Jól megleszünk!

Sokkal valószínűbb, hogy Ava az őrületbe kergeti

Kristint, bár inkább én szoktam kiborulni tőle. Tizenöt éves,
és kissé, hogy is mondjam, sajátságos a stílusa. Mindenkinél
mindent jobban tud. Az apján kívül mindenkit gyűlöl, és úgy
gondolja, én vagyok a legrosszabb ember a föld kerekén.
Ami kiváltképp kellemessé tudja tenni a családi vacsorákat.
Parker, a kisfiúnk, a kezelhetetlen elsőszülöttemhez
képest egy angyal. Tudom, hogy egy anyának nem lehet
kedvence, de ez a gyerek e téren nem könnyíti meg a
helyzetemet. Parker imád engem, még mindig
csodálatosnak tart, el sem tudom képzelni nélküle az életet.
Bár egyáltalán nem terveztük, ő volt a legszerencsésebb
„baleset”, ami valaha történt velem.
Megnyomom a gombot és hangüzenetet küldök
Heathernek.
„Szia, bemehetnék hozzád az őrsre? Valami történt
Peterrel!”

Errefelé nincs nagy forgalom, odaérek, mielőtt Heather

válaszolna. Peter asszisztensének a mobilját hívom, de
azonnal hangpostára kapcsol. A francba. Jellemző! Pont
most nincs a keze ügyében az átkozott telefon.
Ügy döntök, hogy egyszerűen bemegyek, és elintézem a
dolgot. Tudom, hol tartja otthon Peter a félretett pénzt, ha
bármikor szükségünk lenne rá ilyen esetekben. Leteszem
érte az óvadékot, aztán a saját kitépett karjával fogom
agyonverni.
Amikor bejutok az ajtón, Heather már ott áll.
– Szia! – üdvözlöm megkönnyebbült sóhajjal. –
Próbáltam üzenetet küldeni neked.
– Szia – feleli halvány mosollyal.
– Hála istennek, hogy itt vagy! Megtudtad, mit csinált
Peter? Mi az eljárás, ha le akarod tenni valakiért az
óvadékot?
Heather bólint.
– Danni – mondja halkan. – Én… ez nem… nem erről van
szó.
– Tessék? – kérdezem kiszáradt torokkal. – Hanem miről?
Nem vihetem ki? Valami nagy disznóságot követett el? Jézus
Mária! Erről van szó, ugye?
Szinte megbénít a félelem, zakatol az agyam, nem
tudom, mi az ördög folyik itt. Heather nem néz a szemembe.
Nagyot sóhajt, a szeme megtelik könnyel. Ez nem jelent jót.
Heather nem az a sírós fajta, és Peterért határozottan nem
ejtene könnyet. A barátnőm elfogadja a férjemet, de soha
nem bocsátja meg neki mindazt, ami évekkel ezelőtt
történt.
Ha ő a sírás határán van, az nem egyszerűen baljós jel,
hanem annál is rosszabb.
Heather közelebb lép.
– Danni, ma rálőttek Peterre az irodájában – közli
remegő ajakkal.
Hallom a szavakat, de nem akarom elhinni.
– Akkor miért vagyok itt? – kérdezem, és indulnék is
kifelé. – A kórházban kellene lennem!
– Danielle – mondja Heather hivatalos hangon. – Peter
nincs a kórházban.
– De miért? – nyögök fel. – Miért nem vittétek be? Mi a
fenét keresek én itt?
– Mert én akartam közölni veled…
Ebben a mondatban minden benne van.
– Ki ne mondd! – könyörgök. – Ne mondd ki, mert nem
igaz! Nem lehet igaz!
– Meghalt, drágám. – Heather közelebb lép, és
összeesnék, ha nem kapna el. Így is a földre rogyok, de
végig a karjában tart. – Nagyon sajnálom. Annyira sajnálom.
Mindent megpróbáltunk. Én kaptam a hívást, és siettem a
helyszínre, ahogy tudtam, de nem lehetett megmenteni.
 Első fejezet

Danielle

Tizenhat hónappal később

NEKEM TETSZIK EZ A TELEK, Callum! Részben már ki is ürítették.

Kiváló helyszín a vállalkozáshoz – magyarázom a tőlem
telhető legmeggyőzőbb hangon.
Az ára egy kicsit magasabb, mint amit Callum szeretne,
de kiváló földdarab. Tavaly jöttem rá, hogy a főnököm ritkán
kérdezget. Tudja, hogy jól végzem a munkámat, bár csak
részmunkaidőben dolgozom nála, és mivel Callum
történetesen a barátnőm, Nicole férje, eleve bizalommal
vagyunk egymás iránt. Hangyaszorgalmam ezt csak tovább
erősíti.
– Ez rengeteg pénz, Danni. Sokkal több, mint amennyit
erre szántam. – Kemény a tekintete, de azért bujkál benne
egy szemernyi gyengédség is. Brit akcentusa miatt
szigorúbbnak hangzik, mint amilyen valójában. Elképzelem,
ha más volna a helyemben, Callum még ennyi kedvességet
sem engedne meg magának.
– Tudom. – Leülök a székre. – Ha a másik telket
választanád, szerintem akkor érne veszteség. A városnak
azon a részén túl nagy a verseny az olyan típusú üzletek
között, amilyet te szeretnél létrehozni. Ez viszont egy jól
menő környék, az emberek alig várják, hogy nagyobb
legyen a választék. Az ára talán egy kicsivel magasabb, de
itt a haszon is nagyobb lesz.
Mivel egész életemben itt éltem, jól ismerem a
helybélieket. Az a munkám, hogy átfésüljem a területet,
megtaláljam a lehető legolcsóbb telkeket a Dovetail
Enterprises számára, és elősegítsem az olyan projekteket,
mint ez.
A Dovetail általában régi házakat vásárol meg, lebontja
őket, és felhőkarcolót vagy luxusingatlant épít a helyükre.
Ezúttal Callum lakóparkot akar építeni, miután lebontat egy
másik, kissé már lepukkant épületet. Jó ember, már csak
ezért is szerettem volna nála dolgozni.
– Értem. – Callum kicsit közelebbről is szemügyre veszi a
tervrajzot.
Ahelyett, hogy felkínáltam volna neki az olcsóbb
változatot, azt reméltem, meglátja a fantáziát ebben az
ajánlatban. Kockázatos, de Callum okos ember, aki nem
szalasztja el a jó lehetőségeket.
Itt éltem, mielőtt a férjem elköltöztetett bennünket a
külvárosba, amikor még csak a lerobbant környék volt
megfizethető számunkra. Emlékszem az első lakásunkra,
csak néhány sarokra állt ettől a telektől. Már megszületett a
kislányunk. Nagyon le voltunk égve, mert sokkal hamarabb
lettünk szülők, mint terveztük, de úgy tettünk, mintha urai
lennénk a helyzetnek. Peter még csak társ volt a cégénél,
én pedig akkor kezdtem ingatlannal foglalkozni. Fillérekért
dolgoztunk, fizettük a diákhitelt, aztán ahogy Ava járni
kezdett, Peter ragaszkodott hozzá, hogy elköltözzünk, és
még szegényebbek lettünk, mert a ház részleteit is
fizetnünk kellett.
Valahányszor Peterre gondolok, összeszorul a szívem.
Hiányzik.
Annyira hiányzik, hogy néha alig kapok levegőt.
Az eltelt idő nem enyhítette a bennem dolgozó
fájdalmat, amely a torkomat fojtogatja. De remekül
megtanultam eltitkolni, mennyire gyötrődöm.
A barátnőim nem fogynak ki a biztatásból, milyen jól
tartom magam, mennyire büszkék rám, de ők nincsenek
velem éjszakánként, amikor magam alatt vagyok. Amikor
Peter parfümjének illata után vágyakozom. Amikor nem
tudom abbahagyni, és a párnámba fojtom a zokogást.
Máris könnyes a szemem, ahogy elkalandoznak a
gondolataim.
– Daniellel – szólít meg Callum.
– Elnézést – rázom meg a fejemet, hogy elűzzem az
emlékeket. – Szerintem hibát követnél el, ha ezt
elszalasztanád, Callum, de tényleg.
– Ezt vehetem a szakvéleményednek? – kérdezi.
– Igen.
– Az én helyemben hajlandó lennél plusz félmillió dollárt
kifizetni érte?
Ha nekem volna félmillió dollárom, soha nem akarnék
megválni tőle, de annak alapján, amit Callum bizonyos
projektekért korábban kifizetett, tudom, hogy ez a magas ár
sem vágná földhöz.
– Igen.
– Rendben, akkor küldd el az ajánlatot!
Kicsit elcsodálkozom rajta, hogy sikerült meggyőznöm,
és nem kell tovább erőlködnöm. Arra készültem, hogy
előhozok mindenféle statisztikát, tanulmányokat, és hogy
hol spórolhatna más területeken.
– Még ma megcsinálom neked – válaszolom
mosolyogva.
– Van még valami, amit meg kell beszélnünk – jegyzi
meg Callum, egymáshoz érintve két keze széttárt ujjait.
Callum Huxley félelmet kelt az emberben, még így is,
hogy barátok vagyunk. Igazságos, ugyanakkor nem tűri a
mellébeszélést, és nap mint nap elcsodálkozom azon,
hogyan tudta feleségül venni Nicole-t. Nicole folyton
őrültségeket handabandázik, ezzel együtt irigylésre méltóan
harmonikus a kapcsolatuk. Peternek és nekem ez soha nem
sikerült.
Az igaz, hogy szerettük egymást, de ha nem estem
volna teherbe Avával, nem házasodunk össze huszonhárom
évesen, így azonban végre egyenesbe került az életünk.
Remekül megvoltunk, boldogabban, mint előtte évekig.
Aztán elrabolták tőlem.
Visszarángatom magam profi üzemmódba.
– Persze, miről van szó?
Callum hátradől a széken.
– Jól érzed magad a Dovetailnél?
– Hogyne, élmény itt dolgozni – mosolygok.
Ez az állás célt adott az életemnek, van értelme minden
nap tovább küzdeni, felkelni, lezuhanyozni, enni, vagyis újra
élni. Persze a gyerekeim tartották bennem a lelket, de
amikor elmentek iskolába…
A kanapén kuporogtam, fagylaltot ettem és rettenetes
romantikus filmeket bőgtem végig, amelyek úgy végződtek,
hogy a főhős a lemenő nap fényénél ellovagol a
messzeségbe.
Így ment ez egy darabig, aztán megjelent Kristin, és
addig dumált, amíg össze nem szedtem magam.
Felajánlották ezt a pozíciót, mintha valaki emlékeztetett
volna rá, hogyan is kell élni.
– Mint tudod, az öcsém, Milo Londonban maradt –
mondja Callum nagyot sóhajtva. – Azt reméltem, kihúzza a
fejét a seggéből, de… Milo nem hajlandó felnőni. Ezért most
keresek valakit a beszerzésért és a logisztikáért felelős
elnökhelyettesi posztra.
– Nagyszerű – felelem. – Akarod, hogy segítsek találni
valakit?
Callum felkacag.
– Nem, azt akarom, hogy te vállald el.
A hallottaktól leesik az állam.
– Tessék? – Ez megőrült. Alig több mint egy éve vagyok
itt. Ráadásul részmunkaidőben. – Callum, ezt nem mondod
komolyan.
Callum vigyorog.
– Nagyon is komolyan gondolom. Megvan hozzá a
képzettséged, okos vagy, ambiciózus, és minden
alkalommal minőségi projekteket szállítasz nekem.
– Nem vagyok itt elég régóta – emlékeztetem.
– Az engem nem érdekel.
Hátradől és figyelmesen néz. Nem tudom, mit mondjak.
– Részmunkaidős vagyok. Gyerekeim vannak, és…
– Teljes munkaidőben kell dolgoznod, de tökéletesen
tisztában vagyok a helyzeteddel, Danielle. Teljesen
elfogadom, ha időnként otthonról dolgozol majd, de amikor
elutazom vagy szabadságon vagyok, be kell szállnod
helyettem. Bőséges fizetésemelést és más pazar
juttatásokat is kapsz. – Callum átnyújt egy borítékot. – Itt
minden részletet megtalálsz. Gondold át!
Átveszem a borítékot, és felállok.
– Gondolkodni fogok rajta – ígérem.
Elindulok haza, hogy teljesítsem a következő
feladatomat, mint kudarcot vallott anya, még mielőtt a
gyerekek megjönnek a busszal, és a Callummal folytatott
beszélgetést a tudatom mélyére száműzöm. A lányomat egy
órával Parker előtt engedik ki az iskolából, és ő vigyáz az
öccsére, amíg én haza nem érek. Persze nagy előszeretettel
hánytorgatja fel, hogy fizetés járna neki, amiért „az én
munkámat” végzi. Baromira imádom a tinédzsereket! Ava
nevelése akár egy tűzszerész munkája. Az ember
megközelíti az időzített bombát, és abban reménykedik,
hogy az nem robban fel, mielőtt szét tudná szerelni.
Csakhogy én nem vagyok ehhez elég jól kiképezve, és
általában már attól bekövetkezik a robbanás, hogy
rámosolygok vagy levegőt veszek.
Az út autóval a Dovetailtől nem tart sokáig, és nem is
sietek, mert élvezni szeretném egy kicsit a csendet, mielőtt
újra bombák hullanának rám. Parkert el kell vinni karatéra,
Avát táncórára, és mivel nincs segítségem, ilyenkor már
legszívesebben lefeküdnék aludni.
Ahogy behajtok a ház elé, ahol az utóbbi tizenhárom
évet töltöttem, felsóhajtok. Sok apró változás kezd
megmutatkozni. Az elülső tornác lécei egy kicsit csálén
állnak. Peter már megjavította volna. Az ereszcsatornákat ki
kellene tisztítani, mert a legutóbbi vihar ágakkal és
levelekkel tömhette el őket. Az udvaron több a száraz fűfolt,
mint azelőtt bármikor. Mindig elfelejtem meglocsolni azt az
átkozott gyepet. Azelőtt ez mindig Peter dolga volt.
Bármennyi munkája is volt a cégnél, ügyelt rá, hogy a mi
füvük legyen a legzöldebb az utcában.
A bomba időzítője már ketyeg.
Minden egyes megtett lépésemnél ugrik a
visszaszámláló.
Három.
Kettő.
Egy-
Istenem, csak ne robbanjon!
– Sziasztok, gyerekek! – mondom, és benyitok a házba.
– Anya! – kiabál Parker, és felém rohan.
A karomba kapom, és puszit nyomok a feje búbjára.
– Szia, édes kis pókemberem! – Megpróbálom letenni,
de belém kapaszkodik. – Hű, de nehéz vagy már!
– Növésben vagyok.
– Az biztos!
Parker rám emeli kék szemét, és én hálát adok istennek,
amiért őt adta nekem. Peter és én teljesen kikészültünk Ava
után. Vissza akartam menni dolgozni, Peter nem sokkal
korábban lett üzlettárs a cégnél, jól éltünk. Bejelentkeztem
az orvoshoz, hogy megbeszéljem vele a fogamzásgátlást, de
mit tesz isten, már terhes voltam.
Rengeteg sírás, mérgelődés és vádaskodás után végül
elfogadtuk. És ez lett a legjobb ajándék, amit először nem is
akartunk.
– Jelest kaptam a tesztre – nyújtja át büszkén a papírt
Parker.
– Ez igen! Szép munka, kishaver!
Parker sugárzik a büszkeségtől. Imádom, hogy ilyen
szorgalmasan dolgozik.
– Köszönöm, anya.
 – Ava hol van? – kérdezem, mert látom, hogy nincs a
nappaliban.
– Kint van hátul. Azt mondta, maradjak itt.
A plafonra nézek, és tudom, hogy bármi derül is ki, csak
rossz hír lehet.
– Fejezd be a leckét, mindjárt visszajövök!
Parker bólint.
Keresztülmegyek a házon, és már hallom a hangját a
hátsó verandáról. Amikor kiérek, megcsapja az orromat a
cigarettafüst szaga.
– Az anyám egy ostoba liba. Nagyon hülye. Ma este
kislisszolok, ahogy elalszik – vihog a telefonba Ava.
Majd meglátjuk, ki a hülye. Kikapom a kezéből a
telefont, és a fülemhez szorítom.
– Ava nem találkozik veled ma este, mert a hülye anyja
rajtakapta, de ne aggódj! Egy hónap múlva, ha már nem
lesz büntetésben… – Lesújtó pillantást vetek rá. – Akkor
majd beszámol róla, milyen hülye picsa az anyja!
– Anya! – visítja Ava.
Kikapom a kezéből a cigarettát, és a földre hajítom.
– Meg se szólalj, Ava! Egyetlen árva szót se szólj
hozzám! Mostantól nincs telefonod! Elmész az iskolába,
táncolni, aztán haza. Ennyi!
– Gyűlöllek!
– Szuper, ezek szerint jól végzem a munkámat!
– Bárcsak téged lőttek volna le, és ne a papát!
És a bomba felrobbant…
 Második fejezet

Danielle

CIGARETTÁZOTT A KIS BESTIA! – járkálok fel-alá, Nicole pedig

próbál megnyugtatni.
– És akkor mi van? Mi ennél sokkal nagyobb
disznóságokat is csináltunk, nem emlékszel?
Rámeredek.
– Az más volt!
Nem is tudom, miért vagyok itt. Nicole-nál semmiféle
együttérzésre nem számíthatok az ilyen ügyekben. Ő volt az
a seggfej, aki miatt annyiszor kaptam büntetést, hogy össze
se tudom számolni. Ez a némber rávett minket, hogy
végrehajtsuk, ha valami eszement ötlete támadt, mert
bűntársakra volt szüksége az ökörségeihez. És én, Heather
és Kristin voltunk olyan idióták, hogy követtük a mi
javíthatatlan bandavezérünket.
Hirtelen megvilágosodom. Egy Nicole-t hoztam a
világra! Hogy én milyen szerencsétlen vagyok!
– Miért lett volna más? Téged kaptak cigizésen kint a
templom parkolójában tíz perccel a gyónás előtt –
emlékeztet Nicole. – Mert te rávettél!
Nicole felkacag.
– Igen, de akkor sem kellett volna rágyújtanod.
– Új barátokra van szükségem!
Nicole vállat von, és feláll az íróasztalától.
– Figyelj, az a lány sok mindenen ment keresztül. Ha az
ember elveszíti az apját, az az ő korában nagy
megrázkódtatás.
 Hátravetett fejjel felnyögök.
– Tudom, de iszik, dohányzik, azt mondja, hogy gyűlöl,
és csak a jóisten tudja, nem szexel-e már. – Ez rémülettel
tölt el. Erre nem is gondoltam, és már látom is magam
anyaként a Várandós tinik című valóságshow-ban. Az lenne
csak a hab a befuccsolt életem tortáján!
– Ó, biztosan lefektették már! – vigyorog Nicole.
– A francba! – A kezembe temetem az arcomat.
– Ugyan már! – hahotázik Nicole. – Csak vicceltem…
talán. De figyelj, akárhogy is, Ava okos lány. Elbeszélgetek
vele, ha akarod.
Felkapom a fejemet, szemem összeszűkül, mert tudom,
Nicole nemhogy lebeszélné, de még bátorítaná is.
– Nem!
– Nem fogok rontani a helyzeten – védekezik. – Már
abszolút felelősségtudó vagyok meg minden. Csak hadd
beszéljek azzal a mihaszna keresztlányommal, hogy
lerendezhessem! Majd jól ráijesztek.
Ez aztán már mindennek a teteje!
– És mi az ördögtől javultál meg hirtelen?
Nicole felsóhajt, és hatalmas mahagóni íróasztalának
dől.
– Nem tudom. Azt hiszem, a te érdemed, meg Kristiné
és Heatheré. Vagy talán a szüleidé? Nem akartam csalódást
okozni nekik. Az én anyámnak csalódást okozni viszont
egyenesen élvezet volt a számomra.
Elmosolyodom, ahogy eszembe jut. Volt idő, amikor azt
hittem, Nicole meghibbant, de legtöbbször szórakoztató volt
látni, ahogy Esther dühbe gurult. Nicole minden létező
módon provokálta szegény nőt, és Ava nyilvánvalóan pont
ugyanilyen.
– Ava is határozottan ugyanezen az úton jár. Én
megértem, hogy dühös, amiért az apját megölték, én is az
vagyok, de azt nem érdemlem meg, hogy a személyes
bokszzsákja legyek. Minden tőlem telhetőt megteszek érte.
Nicole megfogja a karomat.
 – Te mindent jól csinálsz. A kamaszok viszont seggfejek.
Ava az egész világra haragszik. Szerette az apját, és Peter
éppen haragudott rá aznap, amikor lelőtték. Gondold el,
Danni, mennyire nyomaszthatja ez Avát.
– Peter szerette. És ezt Ava is tudja.
– Igazán? Már nem kérdezheti meg tőle. Biztos vagyok
benne, hogy valamennyire felfogja, de dühös, és te
maradtál az egyetlen ember, akinek tulajdonképpen
kötelessége szeretni, akármilyen szemtelen kis béka is.
– Szigorú lennék? – kérdezem viccelődve.
Nincs az a hiszti, ami felülírná a lányom iránt érzett
imádatomat. Csak ne tenné olyan nehézzé, hogy szeretni
tudjam.
Nicole vállat von.
– Az én morális iránytűm réges-rég tönkrement. Ha a
fiam felnőve az én utamat fogja járni, annak adom, aki a
legtöbbet ajánlja érte.
Nicole egy idióta. Hülyeségeket beszél összevissza, de
hatalmas szíve van. Jobban szereti a körülötte élőket, mint
azt bármelyikünk megérdemelné. Beállítottam hozzá az
irodába, és ő lemondott egy ügyfelet, mert én kiborultam.
Az ügyfél történetesen a férje, de akkor is.
– Az én tinédzser kölykömet ingyen is vihetik – jegyzem
meg félig tréfásan.
– A te kölyköd elfuserált. Ha azt akarod, hogy valaki
elvigye az árut, jobban kell ügyelned a marketingre.
– Idióta!
– Ahogy gondolod. – Nicole félrebillenti a fejét. – De még
ma beszélek vele. Talán elviszem vacsorázni,
megpofozgatom kicsit, mert énrám nem hívják ki a
gyermekvédelmet, és egy új, példásan viselkedő gyereket
hozok neked vissza.
Bárcsak így működne!
– Értékelem a próbálkozást – mondom, aztán kinézek az
ablakon.
 Soha semmi, amit mondtunk, nem befolyásolta Nicole-t,
úgyhogy nem hiszem, hogy képes lesz bármiről is lebeszélni
Avát. Ugyanakkor soha senki nem tud ellenállni Nicole-nak,
így talán mégis van némi reményem.
– Nézd, nem ígérhetek semmit, de megértem Ava
mostani lelkiállapotát.
Találkozik a tekintetünk.
– Hogy zaklatott?
Nicole bólint.
– Amikor az apám lelépett, dühös voltam. Gyűlöltem őt
is, az anyámat is, meg a nőt is, aki elvette őt az anyámtól.
Attól, hogy egyáltalán nem törődött velem, egyszeriben
teljesen hülyén viselkedtem. Ava is elvesztette az apját, és
ezt nem tudja megemészteni.
Mindent megpróbáltam, hogy a közelébe tudjak
férkőzni, és Nicole tudja ezt. Pszichológushoz is elvittem,
programokat csináltam csak kettőnknek. A szüleim is
próbálkoztak, de jottányit sem jutottunk előbbre nála.
A terapeutánál csak ült, és nem volt hajlandó
megszólalni. Megkaptam a kétszáz dolláros számlát úgy,
hogy egyetlen szót sem sikerült kihúzni belőle.
– Tanácstalan vagyok. Úgy érzem, mind a kettőjüket
elvesztettem azon a napon, amikor Petert megölték.
Nicole megfogja a kezemet.
– Beszélek vele.
Megszorítom a kezét.
– Köszönöm.
– Egyébként Heather is jó lenne. Az ő szüleit is
megölték, és ő talán jobban szót tudna érteni Avával.
Bólintok.
– Heathernek is nehéz volt. Rengeteg veszteség érte.
Utálnám megkérni, hogy az én gondjaimmal is foglalkozzon.
– Te hülye vagy!
– Hékás! – tiltakozom.
– Tényleg. Azt hiszed, Heathert érdekli? Segíteni akar
neked, Danni. Minden barátodat eltaszítottad magadtól az
utóbbi tizennyolc hónapban. Kristin alig beszél veled,
Heather felhív, de nem veszed fel, velem is csak azért
beszélsz, mert engem nem érdekelnek a tüskéid. Velem is
próbálkoztál, de én nem hagyom. Nem vagyok olyan
kedves, mint ők, és nem hagylak érvényesülni. Tudom, hogy
csak azért vagy ilyen kiállhatatlan, mert el akarsz rejtőzni a
világ elől.
Felpattanok, harcra készen.
– Baszódj meg!
– Kösz, de inkább nem, férjes asszony vagyok.
Minden dühöm elszáll, ahogy Nicole mosolyogva áll, és
kitör belőlem a kacagás.
– Te jó ég, néha annyira gyűlöllek!
– Nem akarlak megbántani. Ezt ugye tudod?
A barátnőmre nézek és bólintok.
– Tudom.
Nicole közelebb lép.
– El sem tudom képzelni, min mentél keresztül. Én egy
hétre veszítettem el Callumot, és azt hittem, nem bírom ki.
Tudni, hogy soha többé nem látom, teljesen tönkretenne.
Úgyhogy nem fogok itt állni, és prédikálni neked, mint egy
seggfej, hogy hogyan élj, de azt megkérdezem, élsz-e
egyáltalán.
Erre nem kell válaszolnom. Felkelek, tevékenykedem,
túlélek, de dühös vagyok. Dühös vagyok arra a szarházira,
aki elrabolta a férjemet. Megőrjít, hogy nincsenek válaszok,
mert az igazságszolgáltatás, amelynek Peter is a része volt,
továbbra is cserbenhagy. Mélységesen felháborít, hogy mi
vagyunk azok, akik szenvednek emiatt.
Elvesztettem a férjemet. A gyerekeim elvesztették az
apjukat.
Megváltozott az egész életünk valaki miatt.
Valaki miatt, akit még mindig nem állítottak bíróság elé
azért, amit tett.
Ha ez élet, akkor nem, nem élek.
– Próbálkozom, amennyire tudok – mondom.
 – Callum azt mondja, felajánlotta neked az öccse korábbi
pozícióját – vált témát Nicole.
Figyeli az arcomat, én meg csak bámulok rá. Tudom, azt
fogja mondani, hogy fogadjam el. Hogy Parker már elég
nagy ahhoz, hogy az anyja megint teljes munkaidőben
dolgozhasson, és igaza van. Nem Parker vagy Ava itt a
gond, hanem hogy nem tudom, elég stabil vagyok-e már
érzelmileg a munkához.
Nicole szája a következő pillanatban lassan mosolyra
húzódik, és a szemét forgatja.
– Ne nézz így rám! – figyelmeztetem.
– Hogyan?
– Így.
Nicole vállat von.
– Jól sejtem, hogy kitaláltál valami hülye ürügyet, miért
utasítod el az ajánlatát?
Nicole tudja, hogy korábban ambiciózus voltam. Egész
birodalmat építettem, amikor Ava még pelenkás volt.
Eladtam egy csomó lakást, mindenhol ismerősökre tettem
szert, és saját ingatlanügynökséget akartam indítani, ahogy
Ava elkezd iskolába járni. Ehelyett Peter könyörgött, hogy
lassítsak, mert úgy volt, hogy nemsokára partner lesz. Egyre
több ügyet kapott, ami azt jelentette, hogy kevesebbet volt
otthon. Működhetett volna, de Ava csecsemőkorában
súlyosan megbetegedett, többször volt kórházban. Ami azt
jelentette, hogy valakinek a gondját kellett viselnie. Más
szóval nekem.
Most gondoskodnom kell Aváról, Parkerről, saját
magamról, és még karrierem sincs.
– Igazából nem.
– Mit nem?
– Nem döntöttem úgy, hogy elutasítom – közlöm, és én
is nekidőlök az íróasztalnak.
Nicole mosolyog.
– Tényleg?
 – Arra gondoltam, hogy az élet minden más területén
szívok, lehetne valami, amiben én is villoghatok. Ráadásul
Ava nemsokára egyetemre megy, már amennyiben nem
csinálják fel vagy nem kerül börtönbe – sóhajtok. – Az
életbiztosítási pénz vagy arra fog elmenni, vagy egy autóra.
Észszerű lenne, ha jobb állásba kerülnék.
Nicole felemeli, majd lassan lehajtja a fejét.
– Ez tetszik. Le mertem volna fogadni egy havi
furulyázásban, hogy nem vállalod el.
– Ezt nem kellett volna mondanod.
– Rendben, elfogadom, hogy vesztettem, lefurulyázom
otthon.
– Ezt tényleg nem akarom hallani!
Nicole felkacag.
– Callum szereti, amikor…
– Elég! – rácsapok a karjára. – Callum a főnököm, és
nincs szükségem rá, hogy elképzeljelek téged meg őt,
amikor meg kell győznöm valamiről egy értekezleten.
– Mindegy, nagyon örülök! – Nicole oldalba bök.
– Köszönöm. – Egy percig csak ülünk és elgondolkodunk,
mennyire különböző az életünk. Nicole férjezett, van egy
gyereke, és mintha csak helyet cseréltünk volna: én férjnél
voltam, gyerekeim lettek, boldog voltam, most meg egyedül
vagyok, és próbálom megtalálni a helyemet a világban. –
Rendben van. Most mindjárt bemegyek az irodába, és
megmondom a férjednek.
Nicole puszit nyom az arcomra, és feláll.
– Mutasd meg, mit tudsz, én meg ma este
helyrepofozom a lányodat.
Remélem, hogy a helyes irányba adja meg neki a
kezdőrúgást.

– Elfogadom az állást.
 – Nagyszerű! – mosolyog Callum. – Reméltem, hogy így
lesz.
– Szeretném megbeszélni, hogy heti egy napot otthonról
dolgozhassam, ha kell. Ha Parker megbetegszik, vagy…
Callum feltartja a kezét.
– Tudom, hová akarsz kilyukadni, és az én édes
feleségem eléggé megnehezítené az életemet, ha én
megkeseríteném a tiédet. Annál azért többször szeretnélek
az irodában látni, mint most. Ebből nem tudok engedni, de
megértem, hogy különleges helyzetben vagy.
– Természetesen – egyezem bele. – Tudom, hogy ez az új
pozíció több munkával jár. Kész vagyok rá, hogy belevessem
magam.
– Nagyszerű!
A nagyobb jövedelem sokszorosan megkönnyíti majd az
életemet. Tavaly jól megvoltunk, de a pénz gyorsan fogy,
amikor csak költ az ember, és keveset keres. Most stabil
bevételem lesz, és vissza tudom tenni a
megtakarításomhoz, amit elvettem belőle.
– Akkor fel kell venned egy asszisztenst, hogy elvégezze
az apróbb feladatokat, amiket már nem neked kell
csinálnod, és felhatalmazást kapsz rá, hogy bárkit lecserélj,
ha úgy érzed, nem illeszkedik elég jól a részlegedbe.
És tessék, máris másképp érzem magam!
Nem vagyok kispályás. Nem az alapoktól kell
feltornáznom magam. Enyém az egész átkozott hegy, amit
el fogok tolni.
– Mindjárt neki is látok. Köszönöm, Callum!
Callum feláll, és a kezét nyújtja.
– Nincs mit. Te vagy a megfelelő ember a pozícióra.
Kezet rázunk, és megyek dolgozni.
Egyelőre nem kell átszervezni a csapatot, de rengeteget
jelent, hogy megtehetem, ha úgy látom jónak. A gond csak
az, hogy nem olyasvalaki helyett vagyok itt, aki hónapokig
dolgozott az irodában. Viszont nem is veszem el senki
helyét. Pontosan olyanná formálhatom ezt a pozíciót,
amilyenné én akarom.
Eltelik néhány óra. Beszéltem az emberierőforrás-
menedzserrel, átnéztem egy tucatnyi jelentkezést az
asszisztensi állásra, aztán visszaadtam neki azokat,
amelyeket a legjobbnak tartok. Alapjában véve egész jól
megy… de aztán megnézem az e-maileimet.
Jóságos ég!
Mi az ördög?
Négy óra alatt több mint kétszáz e-mailt kaptam.
Elkezdem átolvasni őket, amikor megszólal a telefonom.
– Halló!
– Jó napot kívánok, Mrs. Bergennel beszélek? – kérdezi
egy behízelgő hang.
– Az vagyok.
– Mrs. Crenshaw vagyok Ava iskolájából. Azért keressük,
mert Ava hiányzott a hetedik óráról, de nem jelezték, hogy a
mai napon nem lesz itt.
Behunyom a szemem, és megcsípem az orrnyergemet.
– Ez azt jelenti, hogy lógott.
Ha így megy tovább, katonai iskolában fog kikötni.
Mrs. Crenshaw felsóhajt.
– Tartottam tőle, hogy erről van szó. Tudom, hogy ez
kicsit nehéz év a számára, de viselnie kell a fegyelmi
következményeket.
– Rendben – mondom, azt remélve, hogy ez majd egy
kicsit elgondolkodtatja Avát. Bár nem hiszem, hogy bármi
elgondolkodtatná. – Csak ne függesszék fel. Adjanak neki
egy hónap elzárást szombatonként, vagy plusz házi
feladatot, de ha engedik, hogy távol maradjon az iskolától,
az egy kicsit kontraproduktív lenne, nem gondolja?
Ezt soha nem értettem. Ha valaki lóg az órákról, akkor
kitiltják az iskolából, és a diák győzött. Szeretném, ha most
már kellően szenvedne. A telefonját már elvesztette, és nem
mehet sehová. Nem sok minden maradt, amit el tudok venni
tőle, de az ép elmémet el tudom veszíteni.
– Beszámolok az igazgatóhelyettesnek a javaslatáról.
– Köszönöm! Majd otthon is lesz hozzá néhány szavam.
– Sok szerencsét – válaszolja szelíden.
Isten a tudója, hogy szükségem lesz rá.
 Harmadik fejezet

Danielle

TÉGED KÜLÖNBEN SEM ÉRDEKEL, mi van velem! – üvölti Ava,

ahogy kiviszem a tévét a szobájából.
– Nem hát! Az biztos! – helyeselek, és továbbmegyek.
Lógott az iskolából, nem kap semmit. Csak a
legszükségesebbeket. Én próbáltam már civilizáltan is.
Megkérdeztem tőle, miért, mi a helyzet, tudok-e segíteni, de
elküldött a pokolba. Úgyhogy meg fogja tapasztalni, milyen
a pokol, és ott is marad egy ideig egyedül.
– Gyűlöllek!
Megfordulok, és bólintok.
– Akkor jól végzem a feladatomat. Meg fogod tanulni,
hogy az élet nehéz, Ava. Szabályok, csalódások és tragédiák
is hozzátartoznak a mindennapjainkhoz. Nem lehet
büntetlenül így viselkedni. Ha dühös vagy, mert valaki
megölte az apádat – igazad van. Érezhetsz így, de csak
módjával. A lógás az iskolából, az ivás, dohányzás, meg
amit még csinálsz, nem megfelelő válasz. Találj ki valami
jobbat, és akkor visszakaphatod a jogaidat.
Ava talán a tizedét hallgatta végig annak, amit
mondtam, utána már oda sem figyelt, nekem viszont
jólesett, hogy kimondtam ezeket a mondatokat.
Sms-t küldök Kristinnek.
Én: Sok szerencsét, amikor majd Finn is tinédzser lesz.

Kristin: Ava már megint kibírhatatlan?

 Én: Már megint? Mikor nem volt az?

Kristin: Ezért van két gyerekünk.

Az elsőt elrontjuk, aztán a másodiknál
minden hibát kijavítunk. Nálad Parker
a javított kiadás.

Kristin tiszta gyagya.

De az is lehet, hogy nagyon is bölcs.
Én: Nicole most fog beszélni vele.

Kristin: Gondolod, hogy Nicole a

legalkalmasabb személy rá, hogy
tanácsokat adjon neki? Részeg vagy?

Én: El vagyok keseredve.

Momentán bárkitől elfogadnék segítséget. A szüleim két

hónapos hajóútra és európai körutazásra mentek. Peter
szülei használhatatlanok. Amikor Peter meghalt, az ő
számukra mi is meghaltunk. Én vagyok a lány, akit
felcsinált, aki kényszerítette, hogy elvegye és elrabolta a
fiukat. Mindig is én voltam a szemükben az antikrisztus,
csak most már nem kell alakoskodniuk. A nővérem, Amy
pedig Brazíliába költözött új férjével. Többé-kevésbé
magamra maradtam.
– Anya! – töri meg a csendet Parker édes hangja.
– Szevasz, haver! – Kitárom a karomat, és ő felém
rohan.
Parker felmászik, és tökéletesen elhelyezkedik az
ölemben.
– Mit gondolsz, apa hall engem, amikor imádkozom?
Ránézek, és igyekszem palástolni megdöbbenésemet.
– Nagyon remélem.
A szeme megtelik könnyel.
– Hiányzik.
– Nekem is.
– Miért ment fel a mennybe? – kérdezi Parker.
 Mert egy önző seggfej nem akart beismerni egy
bűncselekményt, amit elkövetett, és úgy döntött, megöli az
apádat, amiért erre rá akarta venni.
Ennek egy finomabb változatát mondom Parkernek.
– Azokra, akiket szeretünk, néha angyalokként van
szükség.
A vállamra hajtja a fejét, és felsóhajt.
– Bárcsak isten megengedte volna, hogy velünk
maradjon.
– Én is így érzem, Pókember. Én is.
– Miért nevezel így? – kérdezi huncut mosollyal.
Visszamosolygok rá. Szereti ezt a történetet, én pedig
szeretem elmesélni neki.
– Szóval, amikor megtudtuk, hogy gyerekünk lesz, apád
valami nagyon vagány nevet akart adni neked, és nekem
nem tetszett a Peter. – Mind a ketten nevetünk. –
Felsoroltam egy csomó őrült nevet, Hulk, Ironman, apa
pedig sorra elvetette őket. – Tágra nyitom a szemem. – Meg
akartam nevettetni apát, és azt mondtam, nevezzük Peter
Parkernek.
– Ő meg azt mondta, Pókember!
– Igen, pontosan. – Megcsiklandozom. – Szóval,
szerettem Petert és szeretem az én Parkeremet.
– Szeretlek, anya.
Kiszárad a torkom, a könnyeimmel küszködöm.
– Teljes szívemből szeretlek téged és Avát.
Istennek hála, Parker nem emlékszik, milyen nehéz volt
az élet, miután ő megszületett. Csak annyit tud, hogy az
apja szerette őt. Ezt megőrizheti, mint egy kincset, Ava
viszont emlékszik, Peter és én mennyit veszekedtünk, főleg
a karjaimban tartott kisfiú miatt.
Peter szerette, de kevés volt a pénzünk, és vissza kellett
mennem dolgozni, pedig ugyanannyira akartam figyelni a
kisfiúnkra, mint korábban Avára. Ez a döntés áldozatokkal
járt, melyeket én hajlandó voltam meghozni, de Peter nem.
Ő új autókat akart, bővíteni a házat, és azt, hogy Ava
maradjon a magániskolában. Ráadásul Parker
szájpadhasadék-műtétjeinek első éve… majdnem darabokra
estünk szét.
Így ülök Parkerrel, és azon jár az eszem, mennyi
mindennél fog hiányozni neki, hogy nincs vele az apja, és
megint belesajdul a szívem.
Nekem kell megtanítanom, hogyan dobjon el egy labdát,
de az inkább arról fog szólni, hogy ő tanít majd engem.
Amikor majd beindulnak nála a hormonok, meg kell találnom
a módját, hogy kordában tartsam, mivel fogalmam sincs az
ilyen fiús dolgokról. Az egyetlen, amit jobban tudok, az a
lányokkal kapcsolatos. Peter nem volt kifejezetten
simulékony vagy romantikus alkat, úgyhogy remélhetőleg
Parker megengedi, hogy irányítsam ezen a területen is.
Isten a tudója, hogy a fiúk milyen ostobák, ha nőkről van
szó.
Kopogás zavarja meg a kisfiamról szóló álmodozás édes
pillanatát. Parker felugrik, az ajtóhoz rohan és kitárja, én
pedig ott állok mögötte.
– Nicole néni!
– Parker pajtás!
A szememet forgatom.
– Ne gúnyolódj a nevével!
– A te választásod! – felesel Nicole.
– A te fiad neve talán jobb?
Nicole vállat von.
– A Colin nagyon is jó név.
– Mint a kólika – jegyzem meg vigyorogva.
– Nagyon vicces – válaszolja fapofával Nicole.
– Parker, bemennél a szobádba tévét nézni? – kérdezem.
Parker bólint, és elszalad. Hétköznap általában nem
nézhet tévét, de nem akarom, hogy a közelben legyen,
amikor a keresztanyja belekezd a monológjába.
– Köszönöm – mondom Nicole-nak.
– Egyelőre ne köszönj semmit! Fogalmam sincs, lesz-e
rá bármilyen hatással, amit mondani fogok – szorítja meg a
karomat, és elindul a háborús zóna felé.
Nicole egy örökkévalóságnak tűnő ideig van bent
Avánál. Fel-alá járkálok, kétszer benézek Parkerhez, aztán
nem tudok tovább várni. Fülemet az ajtóra tapasztom, hátha
hallok valamit. De amit hallok, nem az, amire számítottam.
Nevetés.
Sok-sok nevetés.
Mi az ördög lehet olyan vicces? Nicole-nak segítenie
kellene nekem a makrancos lány megfékezésében, nem
együtt nevetni vele.
Az ajtót bámulom, és azt kívánom, bárcsak
röntgenszemem volna, mert biztosan rosszul hallok.
Mielőtt felfoghatnám, mi történik, nyílik az ajtó, és
szemtől szemben találom magam Nicole-lal.
– Szia! – mosolyog.
– Szia, én csak…
– Naná, persze – vág közbe Nicole, és visszafordul
Avához. – Ne felejtsd el, amit mondtam, rendben?
– Nem fogom. Köszönöm, Nicole néni! – Ava szája
mosolyra húzódik. Ilyet hónapok óta nem láttam. Már azt
hittem, a gyerek elfelejtett mosolyogni, annyira ritkán fordul
elő mostanában. De most itt van, egy pillanatra felsejlik az
egykori boldog kislány.
A lány, aki mindennél jobban hiányzik, és akiért eget-
földet megmozgatnék, hogy visszakaphassam.

A tegnapi este úgy ért véget, hogy Nicole abszolút semmi

értékelhetőt nem mondott nekem. A lányom lényegében
semmit nem ígért meg neki, úgyhogy meg vagyok lőve.
Hálás vagyok, hogy megpróbálta, és legalább a biztonságos
szexről felvilágosította – legalább nem leszek nagymama
negyvenéves korom előtt.
Negyven.
Már maga a szó is úgy hangzik, mint valami átok.
 Kiveszem a tükröt az íróasztal fiókjából, és
megvizsgálom benne az arcomat. Sötétbarna hajam hosszú,
és talán az egyetlen, ami pillanatnyilag szép rajtam.
Szerencsére van benne egy kis természetes hullám,
tökéletesen omlik a vállamra. A szemem sem csúnya, a
kéksége eltereli a figyelmet a táskákról, amelyeket
korrektorral fedtem el. A többi viszont… pfuj. Finom ráncok,
amelyek három hete még nem voltak ott, a bőröm kissé
megereszkedett, fáradtnak látszom. Az öregedés maga a
botrány! Rettenetes!
A ráncokkal és a lógó mellekkel még csak kiegyeznék,
ha nem pisilnék be, amikor tüsszentek. Nevetséges, hogy
rettegnem kell a köhögéstől, nevetéstől vagy attól, hogy
megijedek valamitől, mert egyelőre még nem szeretnék
TENA Ladyt hordani.
– Mrs. Bergen, megjött a tízórás interjúalany – mondja a
recepciós.
– Küldje be, Staci! – felelem.
Ma már volt nálam valaki, akit nem fogunk visszahívni.
Azt hiszem, kettőig sem tud számolni, nemhogy a
jobbkezem lehetne.
Amikor nyílik az ajtó, hátrahőkölök.
Magas, sötét hajú, zöld szemű férfi áll előttem, olyan
szempillával, hogy egy nő is megirigyelhetné. Drága öltönyt
visel, amely tökéletesen illik az alakjára. Pillantásával
felméri a testemet, és én meztelennek érzem magam, bár
teljesen fel vagyok öltözve.
Ez nem az a frissdiplomás, aki interjúra érkezett.
Megköszörülöm a torkomat.
– Segíthetek valamiben?
– Nagyon is – válaszolja erőteljes brit akcentussal.
Összehúzom a szemem, ahogy közelebb lép. – Hagyja el az
irodámat, kedveském!
– Parancsol?
– Az én székemet bitorolja.
Staci kérdően néz rám, aztán kihátrál.
 – Hívja a biztonságiakat, Staci! – szólok utána. –
Elnézést, uram, de meg kell kérnem, hogy távozzon.
A férfi leül, és keresztbe teszi a lábát.
– Nem megyek sehová, de maga nyugodtan hívhatja a
tulajdonost. Mondja meg annak a hülye fasznak, hogy
megkezdem a munkámat.
Ekkor hirtelen beugrik. Ugyanolyan színű a szeme, mint
Callumé. Csak szép, sűrű, sötétbarna haja van, viszont az
akcentusa. .. Pontosan tudom, ki ez, és miért van itt.
Milo Huxley megjött elfoglalni az állását – vagyis az én
állásomat.
 Negyedik fejezet

Milo

A MAGA MUNKÁJÁT? – kérdezi a nő, tágra nyílt kék szemmel. –

A beszerzésért és logisztikáért felelős alelnökhöz jöttem. –
Visszanézek, keresem a nevét az ajtón, de nincs ott. – Nos,
igen, ez nem a maga állása, mivel magát engedték be
hozzám. – Keresztbefonja a karját méretes keble előtt.
Leülök, és rámosolygok. Mintha egyáltalán nem
zavartatná magát attól, hogy itt vagyok, és hogy ki vagyok.
– Tudja, ki vagyok?
– Igen, Callum említette az öccsét, és hogy nem jött
vissza elfoglalni a pozícióját.
Felállok, és kezet nyújtok.
– Milo Huxley. És maga?
– Danielle Bergen, beszerzési és logisztikai alelnök.
Pimasz.
Elfogadja a kezem, és határozottan megrázza.
– Nos, Danielle, akkor megmondom annak az ostoba
bátyámnak, hogy felmentheti magát a kötelezettségei alól.
– Mondjuk meg neki inkább együtt – javasolja.
Tetszik a merészsége. Egy nő, aki ilyen rámenős az
igazgatásban, irtó szexi. Ami viszont lehűt, az a gyűrűje.
Férjes asszonnyal többé soha! Egyszer már megütöttem a
bokámat, és nem szeretnék újra ugyanabba a hibába esni.
Nincs ahhoz fogható reggeli ébredés, mint egy férj puskával.
– Jó ötlet, kedveském, kérjük meg Callumot, vágjon
rendet ebben a zűrzavarban!
 Callum egész biztosan a saját húsát és vérét fogja
választani valami amerikai helyett. Cal legjobb esetben is
csak fontoskodik. Különben is, az anyánk közbe fog
avatkozni. Senki nem tolhat ki az ő fiacskájával, még a
bátyja sem. Illetve a féltestvére, de arról nem ő tehet, hogy
az apja egy szemétláda volt.
Hagyom, hogy a nő vigye a prímet, bámulom a seggét,
ahogy előttem megy. Danielle pontosan az a típusú nő,
amelyikhez vonzódom. Hosszú láb, világosbarna haj, mélyen
ülő, kifejező szem. Seggfej vagyok, de nem az a fajta, aki
szándékosan elhappolja egy másik férfi feleségét. Ha lennék
olyan hülye, hogy valaha megnősülök, megölném a
gazembert, aki hozzáérne ahhoz, ami az enyém. De ez nem
akadályoz meg abban, hogy élvezzem a látványt.
Csendben haladunk egymás mellett, de érzem, hogy
tele van feszültséggel.
– Régóta végzi az én munkámat? – kérdezem, miközben
a folyosón gyalogolunk.
Igyekszik palástolni az érzelmeit, de csúfos kudarcot
vall.
– Épp elég régóta.
– Valóban? – Egy mosollyal adom a tudtára, hogy nem
hiszem el, amit hazudik.
Danielle megáll.
– Idefigyeljen! Keményen megdolgoztam ezért a
pozícióért, és nem fogom hagyni, hogy besétáljon ide, és
elvegye tőlem. Csak figyelmeztetem, engem nem érdekel, ki
maga, ez az én állásom!
Tetszik nekem ez a nő! Csodálom az olyan nőket, akik
harcolnak az üzleti életben. Iszonyúan szexi!
– Tudomásul vettem.
Kinyújtom a karomat, intek, hogy menjen előre, és
bekopogok.
– Igen? – hallatszik Callum hangja az ajtón keresztül.
A bátyám nem is sejti, hogy itt vagyok. Arra gondoltam,
sokkal murisabb lesz meglepni. Azóta nem beszéltünk, hogy
szedte a lábát és Amerikába rohant elvenni a leendő
feleségét. Sajnálatos módon lemaradtam az esküvőjükről,
mert éppen… hogy is hívták? Sally? Samantha? Nem,
Sandra. Sandrával voltam Olaszországban, amiért biztosan
megkapom a magamét. Már az anyámtól is kaptam egy
adag fejmosást.
Nyílik az ajtó, bárcsak filmre tudnám venni. Callum
arckifejezése megfizethetetlen.
– Helló, testvér! – vigyorgok, és közelebb lépek.
– Mit keresel itt, Milo?
– Hát, úgy tűnik, az állásomat ennek a szépségnek
adtad, és most eljöttem, hogy megmentselek.
Callum agyafúrt üzletember, az kétségtelen, de nincs
víziója, ha ingatlanról van szó. Angliában az én látásmódom
miatt voltak sikeresek a befektetései. Megláttam, mit lehet
kihozni az egyes szerzeményekből, és gondoskodtam róla,
hogy meg is valósuljanak. Bármit gondoljon is rólam,
kizártnak tartottam, hogy letagadja, milyen jól végeztem a
munkámat. De mikor ez megtörtént, elveszítettem a
fejemet, és elküldtem a fenébe.
– Hogy megments? – kacag. – Úgy nézek ki, mint aki
szenved?
Az akcentusa alapján nagyon úgy néz ki.
– Látom, hogy visszatérsz amerikai gyökereidhez. –
Vigyorgok, mert tudom, hogy ez bosszantja.
Callum összeszedi magát.
– Magunkra hagynál egy kicsit, Danielle?
Danielle egy pillanatig bámul rá, majd találkozik a
tekintetünk. Kacsintok, mert arrogáns vagyok, és látom,
hogy összehúzza a szemét.
– Természetesen. Az irodámban leszek.
Már nem sokáig, édes.
Danielle kimegy, és a szobában megnő a feszültség. A
bátyámmal mindig komplikált volt a viszonyunk. Ő majdnem
hat évvel idősebb nálam, és gyűlölte, hogy anya engem
szeretett jobban. Akkor is, ha nem volt igaz. Az anyám
velem szigorúbb volt, mindig a drágalátos Callumhoz
hasonlított. Emlékeztetett rá, hogy én vagyok az elcseszett
fiú, bár néha még ránézni is nehezére esett Callumra.
Callum apja amerikai volt, akkor ismerkedtek meg,
amikor anya Floridában nyaralt. Rövid kapcsolatuk volt, de a
végén terhes lett. A férfi havonta küldött egy csekket
fájdalomdíj gyanánt.
Az én apám akkor bukkant fel, amikor Cal még csak
kétéves volt. A sajátjaként nevelte fel, és a nevére vette,
amikor összeházasodtak anyával.
De Callum mindig is gyűlölt engem, mert én igazi
Huxley vagyok.
Persze én is kivettem a részem a helyzet fokozásából.
– Akkor most elbocsáthatod, vagy lehet az
asszisztensem, ha úgy akarod – mondom, és lehuppanok a
kanapéra az irodájában. – Nekem bármelyik megfelel.
– Megengeded?
– Biztos remek munkát végzett, de legyünk őszinték… A
testvéred vagyok.
– Igen – válaszolja Callum, és megkerüli az íróasztalát. –
Az vagy. Az én önző, felelőtlen, semmirekellő testvérem, aki
továbbra is úgy viselkedik, mintha a világon mindenki a
lekötelezettje volna.
Megrázom a fejem.
– Visszakapom az állásomat, vagy nem?
Callum leül, fejét a kezére támasztja.
– Nem.
Felugrom.
– Tessék?
– Hallottad.
– Miattad jöttem Amerikába!
Callum felkacag.
– Már majdnem két éve itt vagyunk, Milo. Egy éve léptél
le, amikor megmondtam, hogy végleg ideköltözöm. Ha jól
emlékszem, azt mondtad… – Callum félrenéz, mintha
emlékezni próbálna. – Ja, igen, hogy rohadjak meg a hülye
cégemmel meg az ostoba feleségemmel együtt.
Erre nem emlékszem, de nem is tagadom.
– Részeg voltam.
– Mindig részeg vagy.
A szememet forgatom.
– Keményen dolgoztam neked. Véremmel, verítékemmel
és könnyeimmel építettem fel ezt a céget, te meg aztán egy
másik kontinensre futottál, anélkül, hogy annyit mondtál
volna: figyelj, Milo, vezesd te a londoni irodát, és meg az
amerikait fogom irányítani. Nem, ehelyett az idióta
unokatestvérünkre, Edwardra bíztad! Tisztázzuk csak a
tényeket, hogy ez miért történt!
Ő döntött, nem én.
– Ha így emlékszel, akkor tévedsz. Eltűntél, mint mindig,
valami modell miatt, aki után koslattál, magára hagytad a
céget, boldoguljon nélküled! Nem masírozhatsz be ide most,
hogy visszaköveteld az állásodat.
– Ne mondd, hogy ez a nő jobb munkát végez, mint én
tenném!
Callum dühöng, amilyen hülye.
– Többet tett eddig, mint te valaha. Először is bejön
dolgozni.
– Én mindig bejöttem – válaszolom. – Amikor tényleg
fontos volt!
Callum felnevet.
– Miért nem voltál ott az esküvőmön? Találkoztál már az
unokaöcséddel? Tudod egyáltalán, hogy hívják a
feleségemet?
Töröm a fejem. Natalie? Nancy? Nem, nem az. Nem jó a
névmemóriám.
– Nicole! – kiáltok fel, mintha a győztes kérdésre
felelnék valami műveltségi játékban.
Callum nincs elragadtatva.
– Leléptél. Felvettem helyetted valaki mást.
 – Pont, mint az apád, értem. – Ahogy ezt kimondom,
legszívesebben visszaszívnám. Callumnak meg sem kell
szólalnia, látszik a szemén, mennyire megbántódott. – A
francba, Cal, sajnálom! Ez övön aluli ütés volt. Hülye
vagyok.
Látom, hogy a boldogságom árát ő fizette meg, de most
már készen állok. Muszáj visszaszereznem az állásomat.
Talán nem a legjobb húzás, ha gorombáskodom a
bátyámmal.
– Igen, az vagy – válaszolja. – Hol voltál tavaly?
– Éltem.
Nem vagyok hajlandó kimutatni a gyengeségemet
senkinek, pláne neki. Soha nem is teszem. Az én életem
sokban különbözik a bátyámétól. Amikor Callum számára
ajtók nyíltak meg, előttem becsukódtak, mert nekem nem
kellett igazán megdolgoznom semmiért. Az anyám
kényszerítette Callumot, hogy felnőjön, engem viszont a
széltől is óvott, mert félt, hogy „engem is elveszít”. Élni
akartam. Önállóságról álmodoztam, de anyámnak más
tervei voltak. Ahelyett, hogy hagyott volna élni, kalitkába
zárt. A bátyám az elkényeztetett, beképzelt csibészt látta
bennem, pedig titokban irigyeltem őt.
Callum a fejét rázza.
– Én pedig vezettem a céget. Családot alapítottam. Úgy
viselkedtem, mint egy átkozott felnőtt, te meg… olyan vagy,
mint mindig.
Ez egy kicsit fájt.
– Most itt vagyok. Arra kérlek, adj még egy lehetőséget.
Callum járkálni kezd a szobában.
– Nem tehetem meg újra, Milo.
– Mit?
– Ezt! – Hadonászva kiabál. – Időről időre kihúzlak a
csávából. Mindig ugyanaz a történet, csak a körítés más.
Nem fogom kirúgni Danielle-t, mert te úgy döntöttél, hogy
vissza akarod kapni az állásodat. Ha olyan fontos lett volna
neked, akkor az elejétől fogva velem tartottál volna. De te
inkább leléptél, ahogy mindig, és szó nélkül otthagytál.
Ha minden olyan egyszerű lenne, ahogy Callum
elképzeli, nem lennének problémák a világon. Nem érti, mit
jelentett nekem, hogy elment. Akkor veszítettük el az
apánkat, amikor tizenhat éves voltam. Callum több volt
számomra, mint testvér, neki könnyű volt eljönnie
Londonból egy nő miatt.
– Szóval akkor egyszerűen kihajítasz? A
hajléktalanságba, munka nélkül, egy másik országban?
– Dolgozni akarsz?
– Hülye vagy? Persze hogy akarom a munkámat.
Alaposan szemügyre vesz.
– A beszerzési osztályon?
Lassan forog az agya.
– Szórakozol velem?
– Nem, egyáltalán nem. – Callum elindul felém, én meg
hirtelen rájövök, hogy csőbe húztak. – Vissza vagy véve,
Milo – csap a vállamra. – Te leszel Danielle asszisztense.
 Ötödik fejezet

Danielle

Az asszisztensem? – álmélkodom.
– Tudom, hogy nem ideális felállás, de maximum három
napot adok neki. Soha nem marad meg egy helyen. AZ
öcsém egy… szóval ő Milo.
Nagyszerű, tehát lényegében örökbe fogadtam egy
felnőtt férfigyereket. Remek! Nem így terveztem az új
karrieremet a Dovetailnél. Meg akartam mutatni, mit tudok,
nem felvigyázni a tulajdonos öccsére.
Arról nem is beszélve, hogy nyilvánvalóan rossz szülő
vagyok, ha a lányomat nézzük.
– Callum, nem hiszem, hogy ez a legjobb ötlet – sóhajtok
fel. – Nem büntetni akarlak, ha erre gondolsz.
– Tudom – mondom gyorsan. – Én csak…
– Reméltem, hogy felnősz a feladathoz – mosolyog.
Találkozik a tekintetünk, kiegyenesedem a széken. Tudom,
mire megy ki a játék, és sajnos működik. Nem hátrálok.
Szembenézek a problémákkal, különösen szakmailag. A
magánéletem a béka segge alatt van, de itt el tudom érni,
amit akarok.
– Nem gond, csakhogy ez nem igazi kihívás, ez
személyes ügy – magyarázom.
Callum bólint.
– Az, de lehetőséget ajánlok neked, hogy móresre
tanítsd az elkényeztetett öcsémet. Legyen csak a
csicskásod! – Vigyorog.
– Akarod, hogy pokollá tegyem az életét? – érdeklődöm.
– A legnagyobb mértékben.
 Nos, azt meg tudom csinálni, de valahogy… nem
szívesen.
– Mégiscsak az öcséd.
A nővérem a világ legkellemetlenebb perszónája, de
akkor is a nővérem. Amit a testvérekről mondanak, igaz – én
szekálhatom, de más nem.
– Igen, de mindig góré volt. Jót fog tenni neki, ha
megtudja, milyen az alsóbb szinteken dolgozni.
Igazából nem mondhatok nemet. A helyzet az, hogy
Callum a főnököm, és most nevezett ki ebbe a pozícióba.
Hiányzik az nekem, hogy belekeveredjek egy családi viszály
kellős közepébe? Nem, de a pénzt szeretem. Szeretek
dolgozni és haladni a ranglétrán, szeretném a céges autót
és a lehetőséget, hogy a vakációkat a cég saját üdülőiben
tölthessem. Úgyhogy ezt be kell vállalnom, aztán
mindenképpen el kell érnem, hogy Milo felmondjon, és
lehessen egy igazi asszisztensem.
– Rendben, ha tényleg ezt akarod; te vagy a főnök.
Callum bólint, és feláll.
– Köszönöm.
– Semmi gond.
Valójában azt szeretném mondani: gyűlölöm ezt a
feladatot. Végigmegyek a folyosón és imádkozom, bárcsak
Milo már kilépett volna, de nincs szerencsém. Ott ül az
irodámban, kezében egy jegyzetfüzettel.
Nagyszerű.
Milo üldögél, és nekem eltart egy percig, hogy
összeszedjem magam. Ha a róla szóló történeteknek csak a
fele igaz, nagy bajban vagyok. Ő Nicole hímnemű változata,
viszont Nicole fegyelmezi magát, ha munkáról van szó. Az
irodában terjengő pletyka szerint Milóról ezt nem lehet
elmondani.
– Oké, tehát úgy néz ki, te vagy az új asszisztensem –
jegyzem meg az íróasztalom mögül.
– Az vagyok, bár a te munkádat végeztem… évekig. –
Hamis mosolyt villant. – De a bátyám megint alábecsült
engem. Nem ajánlom, hogy te is megtedd, drágám.
– Danielle vagy Mrs. Bergen.
– Hogy mondod?
– Ne hívj drágámnak! A főnököd vagyok – jelentem ki.
Ha most nem vagyok határozott, később csak rosszabb lesz.
Szükségem van asszisztensre, és ha ez a beosztása, akkor
elkezdhet e szerint viselkedni.
– Ó! – mondja huncut mosollyal. – Értem. Te vagy a
főnök, és én vagyok a beosztott. Ez tetszik.
Nekem pedig az tetszene, ha a hangjától nem akarnék
sóhajtozni, és megkérni, hogy mondjon még valamit, csak
hogy hallgathassam.
Vajon egy akcentus miért hat ilyen kábítóan a nőkre?
Kiverem a fejemből a gondolatot.
– Igen, és szeretném, ha elkezdenél dolgozni néhány
sürgős projekten.
– Ezt komolyan gondolod? – kérdezi Milo.
– Miért ne gondolnám komolyan?
– Az alja munkát fogod velem végeztetni?
– Ellentétben azzal…
Kitör belőle a röhögés, a combját csapkodja.
– Rendben, megértettem. Tudom a leckét. Mostantól
kezdve jófiú leszek.
Fogalmam sincs, mi az ördögről beszél.
– Mivel a Dovetail székhelye most az Egyesült
Államokban van, ki kell tölteni egy csomó nyomtatványt, és
le kell vinni a személyzetiseknek. Mire visszajössz, a
következő feladatok az íróasztalodon lesznek.
Milo elkomorodik, amikor rájön, hogy nem viccelek. De
azért feláll, és elindul az ajtó felé.
– Milo – szólok utána.
Belenéz a szemembe, és érzem, hogy forr benne a düh.
Ahelyett, hogy meghátrálnék, tovább erősítem vezéri
szerepemet új kapcsolatunkban.
– Ne felejtsd el becsukni az ajtót magad mögött. Sok
munka vár még rám.
 – Ez mindkettőnknek remek szórakozás lesz – vigyorog,
és kimegy, becsukva maga mögött az ajtót.
Egy másodperccel később hatalmasat sóhajtok, és
behunyom a szemem.
– Persze, remek szórakozás.

Töltök egy pohár bort, felhajtom, újra töltök. Amilyen napom

volt, legjobb lenne, ha egyenesen az üvegből innék
szívószállal, de egyelőre civilizált maradok.
Kilenc óra van. Parker már alszik, Ava nem szól hozzám,
ami most isten ajándéka. Pillanatnyilag jobban becsülöm a
csendet és a nyugalmat, mint az üvöltözést.
Bekapcsolom a tévét, és újabb falat pizzát tömök
magamba. Az ilyen napokon nem számítanak a kalóriák.
Holnap elmegyek egy órát kondizni, hogy helyrehozzam a
mai összeomlást.
Váltogatom a csatornákat, amikor kopognak.
Mi az ördög?
Ajtót nyitok, és meglátom Richard Schillinget, Peter
partnerét a cégnél.
– Danielle! – szól mosolyogva.
– Richard, minden rendben van? – kérdezem, és
megnézem, mi van rajtam. Bárcsak ne néznék ki ilyen
ziláltan.
– Igen, elnézést, hogy nem telefonáltam, de láttam,
hogy ég a villany, és arra gondoltam, jobb, ha személyesen
benézek.
Hónapok óta nem láttam Richardot. Amikor a férjemet
megölték, úgy láttam, mindenki segíteni akar. Hoztak
ennivalót, lenyírták a füvet, megjavították a leszakadt
redőnyt, és felajánlották, hogy elviszik Parkért a
kiscserkészekhez, mert… elveszítettem a férjemet. Aztán
fokozatosan elmaradtak a hívások és a látogatások. Folyt
tovább az életük a saját családjukkal, rólunk pedig
megfeledkeztek.
Megértem.
Nem haragszom rájuk, mert amikor a szomszédunk
meghalt, velem ugyanez történt. Vittem át levest, varrtam
egy jelmezt vagy akármit, hogy segítsek, de az idő
múlásával lassan már eszembe sem jutottak.
– Persze, igazad van – válaszolom, és kitárom az ajtót. –
Gyere be!
Richard belép, és el tudom képzelni, mit gondol a házról.
Rumli van, de nem érdekel. Én is rendetlen vagyok, a
gyerekeim is rendetlenek. Magától értetődik, hogy a ház is
kaotikus. A magam részéről mindent megteszek, amit
tudok, és fütyülök mindenkire, aki kritizálna.
– Kérsz valamit inni? – kérdezem.
– Nem, köszönöm. Hogy vagy?
Vállat vonok.
– Nagy nehezen megvagyunk.
Néhány hónapja eldöntöttem, hogy nem fogom
mindenkinek azt mondani, amit hallani akar, amikor ezt
kérdezi. Csúf az igazság, de ez van. Senki nincs a legjobb
lelkiállapotban, miután úgy veszíti el a férjét, mint én. Igen,
az ember kialakít egy „új normát”, de az űrt soha nem lehet
betölteni. Ez a valóság, és magasról teszek rá, ha ettől
gyengének látszom. Egyelőre ragasztószalaggal és
rágógumival tartom össze a családomat.
– Lisa üdvözletét küldi – gördíti tovább Richard a
beszélgetést.
– Mondd meg neki, hogy én is üdvözlöm.
Régóta ismerem Richardot. Könyörtelen ügyvéd, akinek
mindig hatalmas tervei voltak az életével. Peterrel együtt
legyőzhetetlen csapatot alkottak. Richard most úgy fest,
mint aki inkább a bíróságon védene egy gyilkost, mint hogy
itt legyen. Egyik lábáról a másikra áll, és a tarkóját
szorongatja.
 – Richard – mondom pár pillanatnyi kínos csendet
követően. – Mi újság?
Rám pillant, és látom, hogy ügyvédi üzemmódba
kapcsol. Bármilyen szomorúan hangzik, hiányzott ez az
arckifejezés. Peter ugyanezt tenné, és már elég régóta nem
láttam ilyet.
– Kitűzték a tárgyalás időpontját.
– Ó – mondom kissé meghökkenve. Már kétszer
elhalasztották, és én olyan mélyen a tudatom aljára
süllyesztettem, hogy szinte megfeledkeztem róla.
– Mikor lesz?
– Két hét múlva.
– Ilyen hamar… – jegyzem meg.
Összeszorul a szívem, amikor előtörnek az emlékek. A
tárgyalásról azt mondják, a lezárás egy formája, de nekem
meg kell küzdenem a fájdalommal, hogy le tudjam zárni ezt
a történetet.
– Kérvényeztük a bíróságnál, hogy mentsenek fel a
védőügyvédi feladat alól, de a vádlott kifogást jelentett be.
Felkapom a fejemet.
– Micsoda? Úgy érted, hogy te fogod védeni azt az
embert, aki megölte Petert?
Richard a kanapé felé indul, és az asztalra tenyerei.
– A körülmények ismeretében a bíró mellettünk foglal
majd állást.
– Nem értem – vágom rá. – Hogy az ördögbe lehetséges
ez egyáltalán? – Kétségbe vagyok esve! Ez képtelenség.
– Peter gyilkosa az én ügyfelem volt, nem az övé. Én
voltam a fizetett ügyvédje, Peter csak besegített, amikor el
kellett járnom egy másik tárgyaláson. Szóval van egy csomó
jogi csűrés-csavarás, de kérvényezni kell a bíróságon, hogy
mentsenek fel az alól, hogy az ügyvédje legyek.
Felsóhajtok, elfutja a könny a szememet.
– De ezt meg is tagadhatják, igaz?
– Igen, de nem fogják, Danni.
Honnan tudja?
 – Egyáltalán miért akarja, hogy te legyél az ügyvédje?
Ez tiszta őrület.
– Az – mondja Richard. – Pontosan ezért nem aggódunk
miatta. Az a gond, hogy minden, amit mondott, az ügyvédi
titoktartás hatálya alá esik. Többet… nem mondhatok… de
megvan rá az oka, hogy meg akar tartani. Veszélyeztetnénk
az ügyét, de ha én maradok az ügyvédje, akkor nem
tanúskodhatom.
– Szóval akkor előfordulhat, hogy bemegyek a
tárgyalóterembe, és azt fogom látni, hogy ott ülsz a férfi
mellett, aki hidegvérrel megölte a férjemet, a te partneredet
és legjobb barátodat?
– Danielle – fogja meg a karomat. – Egyetlen bíró sem
fog így határozni. Nem tehetik… mi… mindent megteszünk,
amit csak tudunk, hogy ez ne történhessen meg.
Fel-alá járkálok, mert valahogy le kell győznöm a
felindultságomat. Ez nem lehet igaz! Nem tudom elviselni
ennek a lehetőségét sem. Ha Richard szerint nem lenne
realitása a dolognak, akkor nem mondta volna el. Ügy
érzem, rútul elárultak.
– Ez az! Ezért halt meg! Mert a bűnözőket segítitek!
Olyanokat, akik gyilkolnak, erőszakolnak, gyerekeket
rontanak meg, és csak az isten tudja, mit nem csinálnak,
mert – az ujjaimmal idézőjelet rajzolok a levegőbe – abban
van a pénz.
– Nem akarlak idegesíteni, csak szeretnélek mindenről
tájékoztatni.
Ez képtelenség.
– És mi lesz, ha a bíró nem engedélyezi?
– Ez nagyon valószínűtlen – vágja rá rögtön, ahogy a
kérdésem elhangzik.
– De megtörténhet, nem igaz?
– Igen, megtörténhet, de nem valószínű. Kérlek, nyugodj
meg!
– Akkor miért mondtad el? – vágok vissza.
Beletúr a hajába.
 – Mert ha mégis megtörténik, nem akarom, hogy
becsapva érezd magad.
El sem tudom képzelni, mi lenne, ha ez megtörténne.
Próbálok megnyugodni, de elszabadul a képzeletem. Látom
magam előtt, hogy Richard ott ül a férjem gyilkosa mellett,
és valami ostoba technikai gikszerre hivatkozva megtalálja a
módját, hogy felmentesse, mert annyira jó ügyvéd.
Rettenetes volna látni, hogy a lányom keresztapja védi az
apja gyilkosát.
– Ha ez megtörténik…
– Nem fog – próbál megnyugtatni Richard. – Most meg
kell jelennünk a bíró előtt, mert az ügyfél fellebbezett.
Ahogy mondtam, tudomásom van dolgokról, amelyeket az
ügyfelem bizonyára nem akar felfedni.
– A gyilkos – helyesbítek.
Richard zavartan néz rám.
– Amikor ügyfélnek vagy gyanúsítottnak nevezel valakit,
akkor humanizálod. Az én szememben ő nem ember. Egy
szörnyeteg! Nem csak feltételezzük, hogy ez a fickó
csinálta, Richard. Besétált az ügyvédi irodádba, meglátta a
férjemet az íróasztalánál, lelőtte, majd kisétált onnan.
Felvette a kamera. Láttuk az arcát. Ő nem ügyfél, hanem
gyilkos. Ha másnak nevezed, az sértés rám, a néhai
férjemre és a gyerekeinkre nézve.
Nem vagyok szívtelen ember. Egész életemben a jót
próbáltam látni másokban és megbocsátani. De vannak
dolgok, amiket nem lehet megbocsátani.
– Sajnálom, Danni, tényleg. Nyomasztó ügy ez a
cégünknek.
Újra felrémlik bennem, miért gyűlöltem Peter munkáját.
Az én világomban van jó és van rossz. Akik rosszat
csinálnak, azokat meg kell büntetni, de Peternek az volt a
munkája, hogy fogja a tényeket, illúziókat faragjon belőlük,
és kimutassa a hiányosságokat az eljárásban.
Meg sem tudom számolni, Peter és Heather hányszor
veszett össze ezen a vacsoráknál vagy a kerti grillezéseknél.
 – Gondolom, hogy neked az – ráncolom a homlokomat. –
Nem is tudom, mit mondjak erre.
– Biztosíthatlak róla, hogy egyikünk sem akarja védeni.
Az irodámból senki nem akar harcolni érte, de nem a mi
kezünkben van a döntés. Ha a bíró úgy gondolja, hogy a
másik ügyében téves ítéletet kockáztatunk, kötelezhet, hogy
mi maradjunk a védői, de nem hiszem, hogy ez lehetséges.
Tudom, hogy úgy gondolja, nem fog megtörténni, és
csak remélni tudom, hogy a bíró megkönyörül rajtunk, de
láttam már ennél cifrább dolgokat is a bíróságon.
Nem tudjuk, mi lesz a vége, de nemsokára kezdődik a
tárgyalás, ennyi biztos. Újra szembesülnöm kell az illetővel,
végig kell hallgatnom a részleteket, és meg kell birkóznom a
gyász újabb hullámával. Mintha a legutóbbi nem lett volna
elég brutális.
 Hatodik fejezet

Danielle

SZÓVAL, KÖZELRŐL is olyan vonzó? – kérdezi Kristin, miközben

a gyerekek az udvaron játszanak.
– Kicsoda?
Kristin a szemét forgatja.
– Hát az új asszisztens.
– Miért kérdezed?
– Mert nagyon kerülöd a témát – néz rám a borospohara
fölött.
– Nem igaz!
Oké, egy kicsit talán, mert nincs mit mondanom. Callum
öccse, az asszisztensem, és… Én gyászolok. A férfiak
pillanatnyilag nem érdekelnek.
Az egyetlen dolog, amit jelenleg vonzónak tartok, az egy
habfürdő, egy pohár bor és gyertyák, ahol a gyerekek nem
nyitnak rám, hogy megkérdezzék, ihatnak-e tejet. Vagy egy
este Ava és Parker veszekedése nélkül, az pokolian vonzó
lenne. De az asszisztensem?
Persze jóképű, izmos a karja, a hangja lágy és simogató,
de nem vonzó. Egy pasi. Az a típus, akiről úgy hírlik, azt
hiszi, neki a világon minden jár. Köszönöm, inkább nem, van
már egy tizenhat éves gyerekem.
– Ha nem kerülöd a témát, akkor rajta! Vonzó vagy sem?
Fújtatok. Nem szoktam hazudni Kristinnek. Nem hiszem,
hogy valaha is szükségét éreztem volna, de most nem
akarok erről beszélni.
– Nem válthatnánk témát? Nem érdekel, hogy néz ki.
 – Csak miután megmondtad, vonzó-e. – Kihívóan
felvonja a szemöldökét.
– Mit számít ez? Ő Nicole sógora, a beosztottam, és a
két óra alatt, amíg foglalkoztam vele, végig csak
bosszantott.
Kristin leteszi a poharát, és előrehajol.
– Nem ezt kérdeztem, Danni. Azt kérdeztem jóképű-e,
amitől mellesleg jól elvörösödtél, úgyhogy a válasz: igen.
– Mocsok vagy!
Kristin mosolyogva dől hátra.
– Utálod, hogy igazam van. Láttam róla képeket, és
mind a ketten tudjuk, hogy észbontóan szexi!
Kristin a vesémbe lát. Vele a világ végére is elmennék.
Nem mintha Nicole-lal és Heatherrel nem, de Kristin
egészen más szintet képvisel. Egyszerre voltunk terhesek,
mi voltunk egymás esküvői tanúi, mert a nővérem tisztára
agyalágyult, és gyakorlatilag mindent tudunk egymásról.
Nincs a világon semmi, amit meg ne tennék érte.
Ellenben most legszívesebben pofon vágnám.
Iszik egy kortyot, és engem bámul. Amikor nem
válaszolok, folytatja.
– Olyannyira, hogy meg vagyok döbbenve, Nicole
hogyhogy nem vette rá Callumot egy édes hármasra
Milóval. El tudod képzelni Nicole-t kettőjükkel?
– Te jó ég! – nyögök fel, és próbálom befogni a fülemet.
– Kérlek, hagyd ez abba! Callum a főnököm, Milo pedig az…
asszisztensem… amíg fel nem mond. Nem akarom
elképzelni őket az ágyban Nicole-lal!
Kristin kuncog.
– Rendben, de akkor mesélj róla!
Fogalmam sincs, miért erőlteti.
– Noah nemsokára hazajön?
– Miért? – kérdezi.
Kristin barátja ezen a héten újraforgat néhány jelenetet
a filmből, amit most fejezett be. Nagyon keresett lett,
amióta az utolsó filmje elnyert egy csomó díjat. Jó látni,
milyen boldog, és már megválogathatja, milyen szerepet
vállal el. Noah tényleg nagyszerű ember. Úgy vigyáz
Kristinre, mint még soha senki. A volt férje egy szar alak, de
Noah-tól megkapja azt a szeretetet, amit megérdemel.
Ezenkívül Noah lefoglalja Kristint, hogy ne üsse bele az
orrát az életembe.
– Csak érdekel, mikor nem fogsz ráérni, hogy
ostobaságokkal foglalkozz, és arra összpontosíts, ami
fontos.
– Te nem vagy ostoba.
– Nem azt mondtam, hogy én vagyok ostoba – javítom
ki.
Kristin megérinti a kezemet.
– Azt hiszed, hogy Milóról és az ő szexi testéről van szó,
pedig nem.
Értetlenül nézek rá.
Kristin felsóhajt, és folytatja.
– Arról van szó, hogy vissza kellene térned az életbe.
Hogy vége legyen ennek a csőlátásnak.
Témánál vagyunk.
– Ezen a földön élek, Kris. Pénzre volt szükségem, ezért
munkát vállaltam. Ráadásul jó állást kaptam. Van családom,
vannak barátaim, nem ülök és sajnálom magam egész álló
nap. Hogy szomorú vagyok? Igen, az vagyok. Hiányzik a
férjem, de azért élek, és minden tőlem telhetőt megteszek.
– Én nem ítélkezem. Csak azt mondom, jót tesz, ha
beszélsz az érzelmeidről.
Értékelem, hová akar kilyukadni. Tényleg jólesik, de ha a
jóképű brit asszisztensemről beszélünk, az nem
ellensúlyozza a gyászt az életemben. Csak problémákat
generál, amikre határozottan nincs semmi szükségem.
A férjem nagyon hülye is tudott lenni, de jó ember volt.
Szeretett engem és a gyerekeket, gondoskodott rólunk, és
bár majdnem elváltunk, arról szó sincs, hogy Peter goromba
lett volna. Nem csalt meg. Szerette a munkáját, csak nem
tudta, hogyan tartsa egyensúlyban az életét.
 Kristin kezére teszem a kezemet.
– Tudom, hogy a végtelenül romantikus lelkeddel
valahogy arra próbálsz ösztökélni, hogy engedjek be egy új
férfit az életembe, de ott még nem tartok.
– Csak azt mondom, tárd ki egy kicsit a szíved!
– Mint te tetted Noah-val? – emlékeztetem.
Kristin sokáig hadilábon állt a saját érzelmeivel.
Acélfalakat húzott maga köré, de Noah-nak volt hozzá ereje,
hogy addig ostromolja, amíg áttörést nem ért el.
– És ki mondta nekem, hogy ne utáljam tovább
magamat? Ki mondta, hogy megérdemlem a boldogságot,
még ha nem is váltam még el? – kérdezi.
– Az más.
Kristin halványan elmosolyodik.
– Igen, más is meg nem is. Most leszállok rólad. De ígérd
meg, hogy semmitől nem fogsz elzárkózni! Milótól sem,
mert a sztorikból azt veszem ki, hogy csökönyös, mint egy
szamár, de… soha ne mondd egy új férfira, hogy soha.
Nem zárkózom el, csak egyelőre semmi kedvem pasit
keresni magamnak. Harag dúl a lelkemben, tudni akarom,
miért, de talán soha nem kapok választ.
Az összes barátnőm közül Kristin ért meg a legjobban.
Látott, amikor padlón voltam és nem tudtam felállni.
Hallotta, ahogy üvöltök, sírok, török-zúzok, és a karjába vett
és megölelt.
Azokban a napokban nem voltam jó anya. Tisztában
vagyok ezzel, és meg is büntettem magam érte. Még most
is vezeklek.
– Avára és Parkerre kell koncentrálnom – emlékeztetem.
– Nem voltam egy mintaanya Peter halála után.
– Hagyd abba! Mindent megtettél a túlélésért, amit csak
tudtál.
– Nem voltam ott, amikor szükségük volt rám. – Arra
gondolok, hogy többet kellett volna tennem, de teljesen
elöntött a gyász. Hagytam, hogy az anyám és a barátaim
vegyék át az irányítást, mert én elmerültem a fájdalomban.
Azóta is gyötör a bűntudat.
– Anya! – rohan be Parker. Elfordítom a fejem, és
letörlöm a kicsorduló könnycseppet. – Aubrey azt mondta,
hogy összeházasodunk. Ez igaz?
Kitör belőlünk a kacagás Kristinnel.
– Még túl fiatalok vagytok ahhoz, hogy házasodjatok –
válaszolom.
Aubrey jelenik meg csípőre tett kézzel.
– Parker, muszáj összeházasodnunk!
– Nem akarok – közli vele Parker.
– Aubrey – szólal meg Kristin anyai hangon. – Hagyd ezt
abba! Ezen a héten már négy fiúnak mondtad ugyanezt.
Aubrey a fejét rázza.
– Margaret az oka! – mondja a kislány megvetően. –
Elhappolta a többi fiút, úgyhogy én megszerzem azokat,
akik maradtak.
– Csak egyet kaphatsz, drágám – mondom neki. – Nem
gyűjtheted őket.
– Ó – komorodik el Aubrey. – Akkor Noah-t akarom.
Kristinnek nincs egyszerű dolga ezzel a gyerekkel.
Mind a ketten kuncogunk, és hátradőlve várjuk Kristin
magyarázatát. Bármilyen vicces, a kislány legalább nem az
apját választotta. Remélem, hogy Scott lesz a legutolsó férfi,
akihez hasonlót Aubrey találni akar magának.
Kristin segélykérően néz rám, de gyámoltalanul
felteszem a kezem.
– Ne menjünk ebédelni? – vált taktikát Kristin. –
Csirkefalatkák és fagylalt?
– Igen! – kiabál és kacag mind a két gyerek. Ráhagyom
Kristinre, hogy délelőtt tizenegykor csirkefalatkákat és
fagylaltot adjon a kölyköknek, hogy ne kelljen beszélgetnie a
lányával.
– Hát ez is egy megoldás – mosolygok, miközben a
gyerekek beszaladnak a házba.
 – Fogalmad sincs, mit fel nem ajánlottam volna, csak
hogy eltereljem a figyelmét a témáról – magyarázza Kristin.
A következő órát azzal töltjük, hogy lerendezzük a
gyerekeket, aztán megérkezik Nicole és Heather. Colin
délelőtt alszik, Heather éjjel volt szolgálatban, úgyhogy nem
tudtak eljönni a rögtönzött grillpartinkra. Régebben
általában pár havonta rendeztünk egy grillpartit, ahol én
voltam a háziasszony, és minden család órákig nálunk
vendégeskedett. Peter nagyon élvezte ezeket az alkalmakat.
Tavaly képtelen lettem volna megcsinálni. Nem volt
hozzá lelkierőm, de a legjobb barátaim azért eljöttek
hozzám.
Az idén sem voltam rá hajlandó, és a lányok úgy
döntöttek, hogy áttesszük egy másik hónapra, így új
hagyományt indítunk. Ez az első kerti sütés a férjek nélkül.
Ilyenkor iszogatunk, élvezzük egymás társaságát, és ott
folytatjuk a beszélgetést, ahol legutóbb abbahagytuk.
Mindannyian Tampában élünk, de mivel vagy férjnél
vagyunk, vagy komoly kapcsolatban élünk, nem találkozunk
annyiszor, mint régebben.
Heather és Eli nagyon sokat utaznak, amikor Eli épp
nem forgat vagy koncertezik. Még mindig olyanok, mint a
friss házasok, akik nem tudnak betelni egymással. Kristin és
Noah nincsenek összeházasodva, de együtt élnek a házban,
melyet közösen vettek, és ingáznak Hollywood és Tampa
között, úgyhogy amikor Noah itt van, Kristin nem létezik.
Nicole… felejtés. Újsütetű anya és feleség, ráadásul
továbbra is vezeti a vállalkozását. Csoda, hogy egyáltalán
látjuk néha.
– Hol van a pia? – kiáltja Nicole az udvarról.
– Hozom a sangríát! – válaszolja Heather.
Avának kell felügyelnie a kicsikre. Mivel nem mehet el
itthonról, ez is része a büntetésének. Csak ül az udvaron az
ormótlan napszemüvegében, miközben a gyerekek körülötte
rohangálnak. Remélem, minden másodpercét gyűlöli.
 – Annyira örülök, hogy Colin már nem szopik! – böki ki
Nicole.
– Ez egy olyan bevezető mondat, amire soha nem
számítottam volna – jegyzi meg Heather, és újra megtölti a
poharát.
– Miért? Újra azt ihatok és ehetek, amit akarok, és nem
kell azon aggódnom, hogy felfúvódik vagy hasmenése lesz,
mert a brokkoli a csecsemőknél hashajtóként működik. Csak
azt mondom, jó, hogy a cicimmel újra lehet játszani, és nem
csak az etetést szolgálja.
A barátnőim tisztára dinkák.
– Nagyon érzékeny a melled? – kérdezi Kristin.
– Igen! – mosolyog Nicole. – Szinte orgazmusom van, ha
csak hozzáérnek. Callum nagyon élvezi.
– Újabb dolog a főnökömről, amit nem akartam hallani –
morgok.
Négyünk között nincsenek határok, soha nem is voltak.
Én vagyok az újszülött a csapatban, és ők tanítottak meg
mindre, amit a pubertáskorról tudnom kell. Nicole mindig
lökött volt, és soha nem okozott neki problémát, hogy
beszámoljon az újabb szaftos részletekről – vagy
megmutassa őket.
– Tegnap éjjel olyan keményen meglovagolt, hogy a
mennyekben jártam – jártatja fel-alá a szemöldökét. – Igazi
izzasztó, mocskos szexelés volt a javából, utána remegett a
lábam, mint a kocsonya.
– Hogy én ennek mennyire örülök! – szólok vissza.
Nicole hátradől, felhajt egy italt, aztán folytatja, mintha
meg sem szólaltam volna.
– Azt hiszem, Callum azért teljesített ilyen különösen
keményen, mert dühítette, hogy Milo visszajött. Fel-alá
járkált a lakásban, és egyfolytában a seggfej öccséről
szövegelt. Jól értettem, hogy ő az új asszisztensed?
– Igen, esküszöm, néha úgy érzem, pszichológiai kísérlet
alanya vagyok, és ti mind azt tanulmányozzátok, mennyi idő
múlva kattanok be.
 Nicole felkacag.
– Ne aggódj, Danni, fogadtunk, hogy a hét végére
megoldódik a helyzet!
– Úgy érted, felmond?
Nicole somolyog.
– Vagy megölöd.
Csodálatos.
– Nehogy segíts, és elmondd nekem, amit tudsz róla,
hogy végezhessem a munkámat, és ne szívjam meg! –
húzom fel a szemöldököm.
– Nem tudok sokat – vallja meg. – Callum azon rágódik,
hogy neki sokkal nehezebb volt az élete Milóhoz képest.
Callum folyton ingázott Amerika és London között, soha nem
élvezte igazán a gyerekkorát a szülei közötti megállapodás
miatt. Milo elkényeztetett, neveletlen gazdag kölyök volt.
Eddig egyszer találkoztam vele, és kedveltem, de… mit
tudok én?
– Semmit – válaszol nevetve Heather. – Sajnálom, túl
magas labda volt.
– Hülye!
A szememet forgatom, ahogy veszekedni kezdenek.
Ilyenek vagyunk, és mindig is ilyenek leszünk. Barátok
vagyunk, akik sértegethetik egymást, nem beszélnek mellé,
és mégis szeretik a másikat. Soha nem kell azon aggódnom,
hogy elítélnek, az ki van zárva. Elkövetkezett az az idő,
amikor a legjobb barátaim lettek a családom. Nem a
nővérem, Amy nézett be hozzám minden másnap, hanem
ők.
Váltották egymást, főztek, takarítottak és gondoskodtak
róla, hogy a gyerekeim enni kapjanak.
Az anyám néhányszor eljött, de Heather, Kristin és
Nicole óvtak meg attól, hogy teljesen szétessen az életem.
Kristin leken egy játékos pofont mind a kettőjüknek.
– Nekem kell szétválasztani titeket?
– Nem, anya. – Heather úgy tesz, mintha restellné a
dolgot.
 – Nos, hétfőn lesz a nagy erőpróba – jegyzem meg. Azt
reméltem, az lesz az új életem kezdete. Előléptetés, új
ötletek, és a lehetőség, hogy üzletasszony legyen belőlem,
és végre legyen valami célom. De most már nem vagyok
biztos benne.
Nicole felcsattan.
– Ugyan már, minden rendben lesz!
A másik kettő egyetértően bólint.
– Most komolyan, neveltél már kisgyerekeket. Milo sem
lehet rosszabb.
Ránézek a lányomra, aki olyan volt kiskorában, mint az
álom. Most viszont már nem annyira.
– Mindig lehet rosszabb. Kamaszok lesznek.
 Hetedik fejezet

Danielle

FELHÍVNÁD A GEODÉTÁT, hogy végzett-e már? – kérdezem

Milótól.
– Természetesen, Mrs. Bergen. Másra nincs szüksége
ebben a pillanatban? – A hangja egy picikét magasabb,
mivel segítőkésznek igyekszik mutatkozni.
– Nincs – válaszolom anélkül, hogy felnéznék rá.
Már három napja.
Három nap, és semmi jele, hogy fel akarna mondani.
És az a legrosszabb, hogy nincs is okom panaszra.
Mindent megcsinál, amit kérek tőle, sőt még szolgálatkész
is. Mivel korábban pontosan az volt a munkaköre, ami most
az enyém, olyasmiket is tud, amiket én nem. Egyszer
észrevett valamit, amit én elnéztem, és ahelyett, hogy
szemétkedett volna, ahogy számítottam rá, finoman felhívta
rá a figyelmemet.
Úgy sejtem, készül valamire. Hamis bizalomérzetet akar
bennem kelteni, de én nem kapom be a horgot.
Hátradőlök a széken, és kinézek az ablakon.
– Milyen játékot játszol? – kérdezem hangosan.
Ő és Callum nem beszélnek egymással. Alig köszönnek,
vágni lehet köztük a feszültséget. Amikor viszont Callum
meglát engem, szélesen elmosolyodik. Ezek ketten
nyilvánvalóan nem rajonganak egymásért.
Akármi zajlik is a fivérek között, Milo nem vesztegette az
idejét, és elkezdett barátkozni az irodában. Nagydumás,
csélcsap és egoista. Staci nem tud fél óránál tovább a
helyén maradni úgy, hogy be ne kukkantana Milóhoz.
Kijelentette, hogy a munkájához tartozik, hogy
gondoskodjon róla, hogy mindenki jól érezze magát az
irodában.
Az a gyanúm, hogy új recepcióst fogok keresni, ha Milo
egyszer távozik.
E-mail érkezését jelzi a gépem, így visszafordulok a
monitoromhoz. Arra kell összpontosítanom, amit irányítani
tudok – a munkámra.
Az üzenet Nicole-tól jött, a tárgya: Szívesség.
Ez nem jelent jót.
Rákattintok, és valóban, igazam volt.
D,
kérlek, gondoskodj róla, hogy Callum ma este ne maradjon el sokáig! Colin
az anyámnál tölti az éjszakát, én pedig igazi perverz szexet tervezek. Tudod,
szexhinta, síkosító, kellékek. Talán egy jó kis náspángolás is lesz.
Remélem, ettől zavarba jöttél!
Szeretettel,
N.

A születésnapjára befizetek neki három alkalmat egy

terapeutához.
Egy pillanattal később már kopognak az ajtómon, és
belép Milo. Bizonyára elpirultam, érzem, de próbálom
leplezni. Nicole-nak mindig sikerül kínos helyzetbe hoznia.
– Minden rendben? – kérdezi Milo.
Na, ja. Csak éppen próbálom, kiverni a fejemből Nicole
és Callum akciózásának rémképét. .
– Jól vagyok. Mi újság?
Milo egyik lábáról a másikra áll.
– Volt még egy telefonhívásod.
– Igen?
– Egy bizonyos Richard Schilling hívott, és azt üzeni,
hogy – Milo a papírjába néz – holnap kezdődik a tárgyalás. –
Milo kérdőn felhúzza a szemöldökét.
– Azt reméltem, nem kerül rá a sor… – motyogom
hangosan.
 Erre nem vagyok felkészülve. Nem akarok ott lenni a
tárgyalóteremben, viszont nem hiszem, hogy megúszhatom.
Egyrészt hallanom kell, ami ott történik, bele kell folynom,
hogy válaszokat kaphassak. Emlékszem, hogy Peter azt
mondta, a tárgyalás olyan, mint egy színielőadás: semmit
nem szabad elhinni abból, amit az ember hall, és csak a
felét annak, amit lát.
Rettenetes lesz.
– Belekeveredtél valami slamasztikába? – kérdezi Milo az
ajtófélfának támaszkodva.
– Tessék? – kapom fel a fejemet.
– Nekem tetszenek a rossz kislányok – kacsint. – Azt
remélted, nem fog bekövetkezni, úgyhogy ez biztos valami
jó – illetve rossz. Különösen, mivel tárgyalás is lesz – csettint
a nyelvével Milo.
Oldalra billentem a fejem.
– Azt el is hiszem! – Belemegyek a csipkelődésbe. – Igazi
rossz kislány vagyok. Csak attól félek, a végén én húzom a
rövidebbet.
Milo közelebb lép, mintha valami szaftos pletykát
hallana tőlem. Leül, és a kezére támasztja az állát.
– Hadd halljam! – somolyog.
Előrehajolok, belemegyek a játékba, mivel fogalma
sincs, mivel fogom mindjárt meglepni. Suttogóra fogom a
hangomat, és ügyelek, hogy az arcom ne áruljon el semmit.
– Megígéred, hogy nem fogsz elítélni?
– Én aztán soha, drágám.
Ezúttal elengedem a fülem mellett a becézést.
– Néhány hónappal ezelőtt történt valami.
– Igen?
– Szóval… – Elnézek mellette, mintha zavarban lennék.
A szemem sarkából látom, hogy szélesen elvigyorodik. A
hülyéje azt hiszi, hogy most megfogott.
– A bátyám tudja? – Bólintok. – Akkor annyira nem lehet
rossz, különben nem alkalmazott volna tovább.
 Már régóta nem szórakoztam ilyen jól. Visszafordulok
Milo felé.
– Ezért nem rúgott ki. Nem vetett volna jó fényt
Callumra, ha megteszi.
Milo szeme elkerekedik.
– A bátyám is benne van? Ő is megszegte a törvényt?
– Nem! – suttogom.
– Dadogni kezdtél. Ez csak valami őrületes botrány
lehetett! Meg is bilincseltek?
– Nem ilyen természetű volt az ügy…
Milo közelebb húzódik.
– Akkor ki vele, milyen rosszaságot követtél el, Danielle?
Nagyot sóhajtok, és a plafonra nézek.
– Teljes félreértésben vagy – figyelmeztetem.
– Áruld el Milónak a piszkos kis titkodat! – biztat.
Micsoda önelégültség!
– Rendben – sóhajtok. – Annak az embernek a
tárgyalása lesz, aki tizenhat hónappal ezelőtt megölte a
férjemet.
Milónak leesik az álla, és látom, ahogy mélyzöld
szemében hullámokban váltják egymást az érzelmek.
– Tessék?
Hátradőlök a széken, és tovább babrálom a tollamat,
hogy valamivel lefoglaljam magam.
– Folytasd a munkát, Milo!
– Azt mondod, a férjedet megölték?
– Igen, de most már folytasd a munkát!
– Mikor? – kérdezi.
– Korábban. Kifelé! – mutatok az ajtóra.
– Szórakoztál velem? – kérdezi sértettséggel vegyes
tisztelettel a hangjában.
– Bizony, és te bevetted. Esküszöm, hogy nem mondom
még egyszer – figyelmeztetem.
Milo feláll, de nem megy ki. Nekem van a világon a
legrosszabb asszisztensem.
– Elhitetted velem, hogy a te tárgyalásod lesz!
 Bárcsak az enyém lenne, mert akkor a férjem még
mindig élne.
Mielőtt meghalt, nem értettem igazán, mi az a
veszteség. Azt gondoltam, hogy azoknak, akik évekig
szomorkodnak egy tragédia után, inkább folytatniuk kellene
az életet, tovább kellene lépniük, és akkor behegednének a
sebeik. Ítélkeztem azok fölött, akik olyasmiről beszéltek,
ahogy én érzem magam most, mert elképzelni sem tudtam,
mennyi szenvedést kell elviselniük. Akkoriban őrültségnek
gondoltam, hogy valaki meg akar halni, mert elveszített
valakit, de amikor én hánykolódtam az elkeseredés
tengerében, megértettem. A csontjaimban éreztem a kínt,
és bármit megadtam volna, hogy elmúljon a fájdalom.
– Ezt senki nem mondta. Te feltételezted, én pedig
belementem a játékba.
Milo vigyorogva csóválja a fejét.
– Bravó! Egész hihetően csináltad. Azt mondtad, annak
a férfinak lesz a tárgyalása, aki megölte a férjedet?
Nincs akkora szerencsém, hogy Milo elengedje a füle
mellett ezt a részletet.
– Igen – válaszolom, és már előre félek a kérdésözöntől,
ami ezután következik.
– Sajnálom – mondja Milo. – Az apámat is megölték.
Tudtad?
– Nem – mondom halkan. Bár Callum a mi őrült kis
családunkhoz tartozik, de nem sokat tudok róla. Ő és Nicole
olyanok, mint a forgószél. Mielőtt férj és feleség lettek, csak
párszor futottunk össze Callummal, főleg mert Nicole
titokban akarta tartani, de aztán összeházasodtak. Tiszta
őrület volt, de Nicole esetében erre lehet számítani.
Már több mint egy éve dolgozom a Dovetailnél, mégsem
ismerem Callumot. Tudom, hogy üzletemberként milyen, és
tisztelem érte. De fogalmam sincs a családjáról és a
múltjáról magánemberként.
Milo arca most haragot tükröz.
 – Tizenhat éves voltam, ő pedig autóbalesetet
szenvedett. A másik sofőr teljesen el volt ázva. Az a ribanc
karcolás nélkül megúszta, én meg elvesztettem az apámat.
Most rajtam a mentegetőzés sora.
– Sajnálom, Milo.
Milo a fejét rázza.
– Ilyen az élet. Nem mi döntünk, nem igaz? Bele kell
nyugodnunk.
– Azt hiszem, igazad van.
– Persze hogy igazam van – kacag fel. – Tévedni
tévedhetek, de nagyon is igazam van.
Máris visszaváltozott a megszokott Milóvá.
Elfintorodom.
– Folytasd a munkát! Meg kellene csinálni az iktatást.
Ahelyett, hogy ellenkezne, ahogy én tenném, ha
korábban vezető lettem volna ennél a cégnél, és valaki azt
mondaná, hogy iktassak, Milo felpattan, és szalutál.
– Igenis, asszonyom!
– Csak hogy tudd – tenyerelek az íróasztalomra. – Nem
vagy köteles itt dolgozni. Nem tudom elhinni, hogy ez a
munka megfelel neked.
– És hagyjam, hogy a bátyám győzzön?
– Hát erről van szó!
Milo elindul az ajtó felé, de megáll.
– Callum mindig nyert. Kiskorunk óta mindig ő győzött.
Minden évben Amerikába jöhetett nyaralni. A legjobb
iskolákba járt, az apám ugyanúgy szerette, mintha a saját
fia lenne, ő volt a mama kedvence, hiába próbáltam
meggyőzni magam arról, hogy ez nem így van. Semmi nem
volt elég jó, amit én csináltam, mert Callum mindig jobban
csinálta, és mindent megtett, hogy bizonyítsa az én
jelentéktelenségemet. Utálom az arroganciáját; azt hiszi,
hogy gyenge vagyok. De téved. Mindenki rosszul teszi, ha
alábecsüli az erőmet.
Ezzel Milo kisétál az ajtón.
 A szavai visszhangoznak a fejemben, és elszáll a
reményem, hogy valaha is felmond. Nem megy sehová, így
nekem kell megerősítenem a lelkemet.
 Nyolcadik fejezet

Milo

BÁRCSAK NE VOLNÉK ilyen makacs! Biztos vagyok benne, hogy

ezzel anya is egyetértene. Folyton bajba kerülök, mert nem
vagyok hajlandó beadni a derekamat. Az én világomban
nincs meghátrálás. Harcolok. Diadalt aratok. Én nem ejtek
hadifoglyokat.
Legalábbis amíg érdekel a dolog.
Danielle munkáját csukott szemmel is el tudnám
végezni. Még úgy is, hogy nem ismerem annyira az amerikai
ingatlanpiacot, mint ő. Ehelyett a legnevetségesebb
feladatokat bízza rám, és ki kell várnom, hogy eljöjjön az én
időm.
Kilépnék, de pontosan ez az, amit akarnak.
És most Danielle házához autózom, mert a hölgy az
irodában felejtett egy aktát.
Egy rohadt aktát!
Amire valószínűleg nem is lesz szüksége, mert ezen az
ügyön nem ő dolgozik, de ez a feladatom, mint
asszisztensének.
Az az idióta bátyám!
A GPS azt mondja, itt álljak meg. Szemügyre veszem a
megadott címhez tartozó házat. Kellemes környék, azt
hiszem. Nem annyira divatos, mint ahol én lakom, de
Danielle férjnél volt, és értem a városrész vonzerejét.
Fogom az aktát, és elindulok az ajtó felé. A kertet felveti
a gyom, az udvar rémes állapotban van. Ekkor eszembe jut,
hogy a férjét megölték, és egy pillanatig az anyámat látom
magam előtt.
Danielle azonban nem az én drága, szerető édesanyám.
Ő az a nő, aki az állásomat bitorolja.
Ahogy felemelem a kezemet, hogy bekopogjak, már
nyílik is az ajtó.
– Helló! – köszön rám Danielle hasonmásának kisebb
változata. – Kihez van szerencsém?
Megnyalja az alsó ajkát, és esküdni mernék, hogy ki
akar kezdeni velem.
– Milo vagyok – válaszolom bizonytalanul. – És te?
– Ava. – Tekintetével végigpásztázza a testemet.
– Nos, azért jöttem, mert hoztam valamit az
anyukádnak.
Nem tudom, Danielle-nek van-e gyereke, és mennyi.
Annyira nem érdekelt, hogy megkérdezzem tőle. Minél
többet tudok róla, valószínűleg annál rosszabbul fogom
érezni magam, amikor majd tönkreteszem, és
visszaveszem, ami jog szerint az enyém. Vagy ha nem
lennék hülye, beszerezhetném róla a lehető legtöbb
információt, hátha később fel tudom ellene használni.
Milyen kacifántos egy helyzet!
– Értem – vigyorog a lány. – Te vagy az új apukám?
– Megőrültél?
– Hogy megőrülök-e érted?
Jézus Mária! Danielle-nek nem lehet könnyű dolga.
– Nem, csak annyit jelent, hogy ez hülyeség. Anyád
itthon van?
A lány megrázza a fejét.
– Nincs. Kettesben vagyunk.
Csodálatos, gondolom magamban.
– Tetszik az akcentusod – mondja Ava, és közelebb lép.
Jóságos ég, ez a lány tényleg őrült!
– Átadnád ezt neki?
– Nem akarsz bejönni? Itt megvárhatod, és…
beszélgethetünk.
 – De, nagyszerű ötlet – forgatom a szememet. – Te egy
igazi kis bajkeverő vagy, mi?
Ava vállat von, még közelebb jön, én pedig hátralépek.
Ez nem lesz így jó. Még csak az kéne, hogy az anyja azt
gondolja, hogy zaklatom a gyerekét.
– Apakomplexusom van – jelenti be.
Meghökkenek ettől a megjegyzéstől. Furcsa, hogy ezt
mondja. Viszont elvesztette az apját, ami megmagyarázza,
miért viselkedik így.
Aztán megértem. Ava olyan, mint én voltam.
– Hány éves vagy, Ava?
– Tizenhat.
Én is ennyi idős voltam, amikor az apám meghalt.
Nagyon haragudtam a világra, amikor elveszítettem őt. A
nőre, aki túl sokat ivott, és úgy ült a volán mögé. Elrabolt
tőlem valakit, akit szerettem, és azt akartam, hogy
mindenki fizessen érte.
Úgy látszik, Avának is ugyanez a problémája.
Tényleg apa-ügy.
És Danielle-nek fogalma sincs, mi jöhet még ezután.
– Nos, örülök, hogy megismerhettelek – mondom, és
hátralépek.
– Ne menj el! – hadarja a lány. – Az anyám… azt akarná,
hogy maradj. Tudod, milyen. Utál egyedül hagyni itthon.
Biztosan örülne, ha a nagyon jóképű asszisztense vigyázna
rám, amíg vissza nem jön.
Sok mindent rám lehet fogni, de hülye nem vagyok.
– Kiskorú vagy – emlékeztetem. – És bár értékelem a
bókot, ki van zárva, hogy elfogadjam a meghívásodat. Te
egy nagyon szép kislány vagy, de én felnőtt férfi vagyok.
– Nem vagyok kislány! Nem is ismersz engem.
Ebben téved.
– Többet tudok, mint gondolod. Elveszítetted az apádat,
és most keményen igyekszel megszabadulni a haragodtól.
Közel járok az igazsághoz?
Igyekszik valami riposztot kitalálni, de nem sikerül neki.
 – Nem számít.
Ellenséges viselkedése dacára látom a szemén, hogy
beletrafáltam.
– Hidd el nekem, vigyáznod kell, kinek mondasz
ilyeneket. Én úriember vagyok, de nem biztos, hogy minden
férfi az lesz.
– Köszönöm a kéretlen tanácsot.
Bármennyire utálom beismerni, tulajdonképpen tetszik
nekem a lány. Annyira saját magamra emlékeztet, hogy
kénytelen vagyok elismerni, milyen fantasztikus… mivel én
is az vagyok.
– Nagyon szívesen – mosolygok, mintha komolyan
gondolnám, és nem csak egy szarkasztikus megjegyzést tett
volna.
Autó kanyarodik a feljáróra, és megjelenik Danielle.
Kinyitja a hátsó ajtót, és egy kisebb gyereknek segít kiszállni
belőle.
Rosszalló tekintettel közeledik.
– Ava, tudod, hogy nem szabad ajtót nyitnod senkinek!
Ava a fejét rázza, és pofákat vág.
– Nagyon jóképű, én pedig meg akartam ismerni az új
pasidat.
– Pasidat? – kérdezi a fiú.
– Ő nem a pasim – mondja Danielle. – Anya munkatársa.
A kisfiú előrenyújtott kézzel odalép hozzám.
– Parker Bergen vagyok.
– Milo Huxley – válaszolom, és erősen megrázom a
kezét. – Kemény a kézfogásod, Parker.
– Apa mondta, hogy egy férfit a kézfogása alapján
ítélnek meg.
Elmosolyodom.
– Az apádnak igaza volt.
Igyekszem elfojtani az érzést, amely kezdi
megkörnyékezni a szívemet. Nem érdekel, hogy
özvegyasszony két gyerekkel. Elvette az állásomat, ami azt
jelenti, hogy ő a főellenség. És a háború egyes számú
szabálya, hogy ne érezz együtt az ellenséggel!
– Menj be, Parker! Néhány percig beszélgetek Milóval,
csupa unalmas munkahelyi dolgokról.
Parker bólint.
– Örülök, hogy megismerhettelek. Szép a kiejtésed. Mint
Thoré!
Nevetek.
– Thor csak szeretne olyan jó fej lenni, mint én vagyok!
Különben is inkább Lokira hasonlítok, mint Thorra.
– Szóval te egy rosszfiú vagy? – kérdezi.
Úgy döntök, hogy igen, határozottan én vagyok az
intrikus, akit csak imádni lehet. Azt mondom Parkernek:
– Szerintem Lokit félreértik, mert van egy jótét lélek
bátyja, akitől megőrül, nem gondolod?
Parker csücsörít a szájával, miközben elgondolkodik
azon, amit mondtam.
– Szerintem Loki rossz döntéseket hoz.
Megint igaza van, de mivel én a saját testvéremre
gondolok, úgy érzem, a védelmembe kell vennem.
– De ha Odinnak nem lennének kedvencei, Lokinak nem
kellene kitennie magáért.
– Hát, talán ha Loki nem csinálna rossz dolgokat, ő
lehetne a hős – ellenkezik Parker.
– Hány éves vagy?
Parkernek felderül az arca.
– Hat.
Miért vitatkozom egy gyerekkel?
– Majd beszélgetünk, ha kilenc leszel.
Parker felkacag.
– Na jó, elég a szuperhősök elemzéséből – szólal meg
Danielle, és kezét a kisfiú vállára teszi.
Parker szomorú szemmel felnéz, majd sóhajt egyet.
– Oké, anya.
– Indulás befelé! – emlékezteti Danielle.
– Szia, Milo!
 – Szia, Parker!
– Elnézést kérek. Parker nagyon rákapott a
szuperhősökre, állandóan őket nézi, képregényt olvas, és…
ez tölti ki az életét. Ráadásul egy zseni a gyerek, és ha talál
valami kedvére valót, arra rákattan. Három éve a vonatok
voltak. Esküszöm, többet tanult a mozdonyokról és a
különböző modellekről, mint amennyit én valaha tudni
akartam, de Parker imádta őket. Órákon keresztül
előadásokat tartott nekem és Peternek a különféle
alkatrészekről. Lenyűgöző volt… és fogalmam sincs, miért
fecsegek itt erről.
Mert kezdesz szétesni, azért.
– Én is szuperhősrajongó vagyok. Jó volt találkozni
valakivel, aki szintén járatos a témában. Még imponálóbb,
hogy ő még csak egy kisgyerek.
– Akárhogy is, köszönöm, hogy ezt elhoztad! – pillant
Danielle az aktára. – Értékelem.
Nem sok választásom volt, nem igaz?
– Azért vagyok, hogy megkönnyítsem a munkádat –
válaszolom.
– Az biztos! – kacag Danielle.
– Hát nem vagyok mindig segítőkész? – érdeklődöm.
Danielle felsóhajt.
– Ne játszadozzunk, Milo. Téged nem tesz boldoggá,
hogy az asszisztensem vagy, és én sem akartam, hogy az
legyél. Mint látod, sok a dolgom, és jobban örülnék, ha
kiterítenénk a kártyáinkat, és őszinték lennénk egymással.
Nekem sem időm, sem késztetésem, hogy hazudjak neked.
Érdekes. Ideje letesztelni ezt az elméletet.
– Ha azt kérdezném, tervezted-e valaha, hogy
lemondasz a pozíciódról, mit válaszolnál?
– Mérget vehetsz rá, hogy nem!
Vigyorgok. Harcias, és ez tetszik nekem.
– Megértettem – válaszolom.
– Be kell mennem. Még egyszer köszönöm, hogy
elhoztad az aktát.
 Biccentek, és megvárom, amíg bemegy a házba.
Elvégre úriember vagyok.
Beülök a kocsiba, és elgondolkodom, mikor tegyem meg
a következő lépést.
Az ilyen nők, mint Danielle, a gyengéim. Imádom, ha
nincsenek játszmák vagy hátsó szándékok. Az őszinteség a
legeslegjobb politika. Szomorú lesz, amikor néhány hónap
múlva ő lesz az én asszisztensem, mert ha nem mond le,
kénytelen leszek randevút kérni tőle.
 Kilencedik fejezet

Danielle

OLYAN EZ A MAI NAP,

amit legszívesebben kihagynék az
életemből. Szétszórt vagyok, nem tudok koncentrálni, és
ahányszor lehunyom a szemem, Peter arcát látom magam
előtt.
Nem a mosolygó arcát, mint a képen az íróasztalomon.
Nem a férfit, aki aznap reggel kacagott és csókokat
dobott felém.
Úgy látom, ahogy a ravatalozóban feküdt. Mozdulatlan
és hideg. Halott.
– Hallod egyáltalán, amit mondok? – kérdezi Milo, és
csettint az ujjával.
– Tessék?
– Nyilvánvalóan nem – jegyzi meg bosszúsan.
– Elnézést, csak… elgondolkodtam valamin.
Például a tárgyaláson, ahol egy óra múlva lennem kell.
Hivatalosan nem vagyok köteles megjelenni. Callum
utasított, hogy vegyek ki egy egész hét szabadságot,
koncentráljak a gyerekekre és otthonról dolgozzam, de csak
ültem itt, néztem a falat, és bőgtem.
Megígértettem vele, hogy nem szól Nicole-nak, hogy
kezdődik. Nem akarom hallgatni a barátnőim sopánkodását.
Fogalmuk sincs, milyen érzés ez. Megöl a tehetetlenség.
Nem akarom hallani a vallomást. Nem akarom látni az arcát,
és nézni, ahogy lélegzik, amikor Peter már nem.
– Nagyon profi – morogja Milo. – Nem úgy volt, hogy ma
dolgozunk? Vagy inkább fejezzük be most?
 A francba vele!
– Én mindent megteszek! – csattanok fel. – Itt vagyok,
ami több, mint amit rólad el lehetett mondani az elmúlt
nagyjából egy év során. – Felpattanok, talán egy kicsivel
mérgesebben, mint a helyzet indokolná. – A főnököd
vagyok, ezt ne felejtsd el! Nem szemétkedhetsz velem!
Milo feláll, és kinyújtja mindkét kezét.
– Rendben. Gúnyos voltam. De mivel te hoztad fel a
témát, hát legyen! Megpróbáltam apró darabokból
összerakni az átkozott életemet. A bátyám megkaparintotta
a céget, amit a saját kezemmel segítettem neki felépíteni,
majd az óceán másik partjára költözött – hozzáteszem, egy
lány miatt –, és nem vette a fáradságot, hogy engem is
figyelembe vegyen. Úgyhogy igen, most te vagy a főnököm.
Ezt jelentené, hogy mindent megteszel?
Zakatol a szívem, és úgy érzem, mintha kettészakítottak
volna. Egész eddig tartottam magam, most viszont nem
bírom tovább. Mindenféle háborúkat vívok, és sehol sem
aratok győzelmet.
Ez nem Milóról szól. Itt rólam van szó, és arról, hogy azt
hiszi, egyszerűen keresztülgázolhat rajtam. Ez még csak
nem is az én problémám kellene legyen.
– És ez feljogosít téged arra, hogy seggfej legyél? –
üvöltöm.
– Sajnálom, de nem értem tisztán, miért lennék seggfej
attól, hogy profinak nevezlek.
– Mert nem gondoltad komolyan! – kiabálok tovább,
miközben Milo összefont karral áll előttem. – Azt hiszed,
hülye vagyok, ugye? Azt hiszed, nem látom, hogy tönkre
akarsz tenni? De tudod mit? Már lent vagyok a gödör alján,
úgyhogy számomra csak felfelé vezet az út.
– Be vagy tépve? – kétdezi Milo erős brit akcentusával. –
Ha nem, akkor drogoznod kéne. – Felkacag. – Fogalmam
sincs, mitől vagy ennyire feldúlt.
– Mindentől! Tőled! Attól, hogy itt vagy! A holdkóros
tinédzser lányomtól, aki pokollá teszi az életemet! És ez az
egész helyzet – a bátyád akar megleckéztetni téged, de én
vagyok kénytelen végrehajtani. – Belenézek Milo mélyzöld
szemébe, és dühöngök, hogy ennyire félresikerült minden. –
Semmi nem úgy ment, ahogy kellett volna. Tökéletes volt az
életem – jelentem ki, és remegni kezd az ajkam. – Otthon
kellene ülnöm, és nevelni a gyerekeimet a férjemmel!
Ahogy kimondom az utolsó szót, kitör belőlem a sírás és
zokogni kezdek.
Nem épp az a csendes pityergés. Hangosan,
visszataszítóan bőgök, amitől az embernek az orra is folyik.
Milo átölel, és magához szorít. Megragadom a zakója
hajtókáját, és magamhoz húzom. Nem tudom fékezni
magam.
– Nem tudok! – reszketek, de Milo még szorosabban ölel.
– Ma nem tudok menni. Nem vagyok elég erős.
– Ma? – kérdezi.
– A tárgyalásra. – Alig tudom kinyögni, mielőtt rám jön a
következő sírógörcs.
Milo a kanapéhoz vezet, leültet, és a mellkasához
szorítja a fejemet. Nem gondolkodom, elfogadom a
felajánlott vigasztalást. Túlságosan szét vagyok esve ahhoz,
hogy érdekeljen, ki segít. Túl mélyre kerültem a gyász
tengerében, nem tudok visszaúszni a partra.
Mindent elvesztettem, és most mindent újra át kell
élnem.
A saját kezemmel akarom megölni azt az embert.
Azt akarom, hogy a családja megismerje a fájdalmat,
amit az én családomnak okozott.
Azt akarom, hogy Peter újra belépjen az ajtón, de
tudom, hogy ez már soha nem fog megtörténni.
Milo mellkasához szorítom az arcom, és megérzem
férfias kölnijének illatát. És akkor döbbenek rá, hogy
zokogok… Milo vállán.
Az asszisztensemén, aki a pozíciómra ácsingózik.
Aki áskálódik ellenem, és azt tervezi, hogy kirúgat ebből
az irodából.
 – Istenem! – Felemelem a fejem, és a kezembe temetem
az arcom. – Nagyon sajnálom.
– Egy szót se többet! – adja ki az utasítást. – Ma van a
férjed tárgyalása?
Bólintok, és megint rettentő zavarba jövök.
– Nézd, nem tudom, mi történt az előbb. Kiborultam. –
Megtörlöm a szemem, és nagyot sóhajtok.
– Már jó ideje magadban tartottad, gondolom.
– Azt hiszem.
Milo lassan bólint.
– Akkor volt a legjobb asszisztensem, amikor Londonban
dolgoztunk. Okos volt, vicces, és nem egyszer még rendre is
utasított. Mellettem állt, vigasztalt, amikor meghalt a
kutyám. Mindenesetre sokkal több feladat jutott neki a
munkám támogatásán túl.
Ránézek, és azon gondolkodom, mi a fenéről beszél.
– Nem értem, hová akarsz kilyukadni…
– Én sem – ismeri be.
– Örülök, hogy ezt tisztáztuk – mondom tréfásnak szánt
hangon.
Milo azonban nem nevet.
– Azt akarom mondani… hogy bár beleragadtam ebbe a
pozícióba, azért vagyok itt, hogy segítsek.
– Segíts?
– Igen.
Óvatosan fürkészem az arcát.
– Hogyan?
– Nem tudom, csak próbálok kedves lenni – válaszol
sértődötten.
És tényleg kedves.
– Ez jólesik – jegyzem meg.
– Jobban érzed magad? – Milo úgy vizslat zöld szemével,
mintha valami sebesült állat volnék. Lehet, hogy az is
vagyok. Peter halála szélsőségekbe sodor. Hol egy
szárnyaszegett galamb vagyok, hol egy tigris, amely
elharapja az emberek torkát. Nem találom a középutat, és
ez elkeserít.
– Azt hiszem, most már jobb lesz. – A karjára teszem a
kezem. – Köszönöm.
– Örülök, hogy segíthetek.
– Ugye tudod, hogy kiváló asszisztens vagy? – ugratom.
Sértődésre és felháborodásra számítok, de ehelyett
félelemmel vegyes csodálkozással tekint rám. Valami, nem
tudom mi, most megváltozott. Milo egy kicsit kedvesebbnek
tűnik, nem fenyegetőnek, ami elbizonytalanít. Félelmetes a
gondolat, hogy őszinte legyek.
– Miért vagy itt ma? – töri meg a csendet egy mély
hang.
– Callum – mondom, és felállok.
Callum Milóra néz, aztán kényszeredett mosollyal
énrám.
– Ma szabadnapos vagy, Danielle. Utaltam rá, hogy ma
legyél inkább a családoddal. Otthon van rád szükség.
– Nicole-nak nem szóltál, ugye?
– Nem, de reméltem, hogy te már igen. – Callum
felsóhajt és zsebre vágja a kezét. – Tudom, hogy ez bizarr
helyzet, de Nicole szeret téged, és támogatni akar.
– Tudom, de még nem állok rá készen.
Callum együttérzőn pillant rám.
– Megértem, csak tudd, hogy mi mind szívesen segítünk.
Milo köhint.
– Utálok ünneprontó lenni, de valakinek dolgoznia is
kellene.
– Arra célzol, hogy Danielle nem dolgozik? – csattan fel
Callum.
Várok, közben zakatol a szívem. Itt az alkalom, hogy
Milo eláruljon, és beszámoljon a bátyjának, hogy elszúrtam
a felmérést. Találkozik a tekintetünk, aztán megint a
bátyjára néz.
– Nem – válaszolja Milo meggyőzően. – Kiváló utódot
találtál helyettem, testvér.
 Callum pislog meglepetésében.
– Hát ez most nagyon felnőttes válasz volt részedről.
Látom, hogy Milo szétnyitja, majd ökölbe szorítja a
kezét, de nem felel.
Most rajtam a sor, hogy megtegyem érte, amit az előbb
ő tett értem.
– Tudnod kell, Callum, hogy Milo igazi kincs. –
Mosolyogva fordulok felé. – Talált egy hibát a felmérésben,
kijavította, és ezzel elég sok pénzt takarított meg a cégnek,
amit elvesztettünk volna, ha nem veszi észre.
Callum a fejét csóválja, és ellöki magát az ajtófélfától.
– Szóval elvégezte a munkáját? Nagyszerű hír! Mindig
van egy első alkalom!
A védelmembe akarom venni, de Milo megragadja a
csuklómat.
– Nem gond, a bátyám már régen kialakította rólam a
véleményét.
– Bizonyos szokásokon nehéz változtatni – szól vissza
Callum, majd kisétál az ajtón.
Visszagondolok Milo és Parker beszélgetésére a
szuperhősökről és a testvérekről.
– Talán jobban hasonlítasz Thorra, mint gondolod –
mondom, amikor megfordul.
– Nehogy azt képzeld, hogy hős vagyok.
– Pár perce az voltál. Mindent elmondhattál volna
Callumnak, hülyét csinálhattál volna belőlem.
Megmondhattad volna neki, hogy kiborultam és bőgtem, de
nem tetted.
– Honnan tudod, hogy nem csak megjátszottam magam,
egy előre kitalált stratégia szerint? – kérdezi Milo.
Voltaképpen nem tudom, de valami azt súgja, hogy nem
játszotta meg magát.
Milónak nincs rá semmi oka, hogy kedves legyen velem.
Gazdag, arrogáns, egoista, aki olyan életet élt, amilyenről
én csak álmodhatok, de csak egy idióta nem értené a
motivációját. Elkeseredetten küzd a bátyja szeretetéért. A
férfi szeretetéért, akire felnézett, olyan akart lenni, mint ő,
de soha nem volt elég jó a szemében.
Akárcsak Thor és Loki.
– Gondolom, hogy majd kiderül. De lehet, hogy nem te
vagy a rosszfiú, Milo. Talán csak keresel valamit.
Milo közelebb hajol és a szemembe néz.
– Ne próbálj olyasmit látni, ami nincs. A végén csalódni
fogsz, mint mindenki más. És most fogd a táskádat, oda kell
érnünk a tárgyalásra.
 Tizedik fejezet

Danielle

FELKÉSZÜLTÉL? – KÉRDEZI MILO, miközben a bíróság előtt ülünk

az autóban.
– Nem.
Fel lehet egyáltalán készülni egy ilyen fájdalmas
dologra? Ez a kérdés mindig elgondolkodtat. Amikor az
orvos megmondta a gyerekeknek, hogy oltást kapnak,
megkérdezte: „Felkészültetek?” Ostoba kérdés volt. Persze
hogy nem. Tudták, hogy nagyon fog fájni.
Akárcsak ez.
Csakhogy én nem vagyok négyéves. Felnőtt vagyok, el
kell viselnem a fájdalmat.
– Rendben van – mondja, és kiszáll. Nézem, ahogy
megkerüli a kocsit, majd kinyitja nekem az ajtót, és a kezét
nyújtja. – Induljunk!
És nézzünk szembe az emberrel, aki az egész világomat
szétrombolta.
Mivel nem akarok még zaklatottabbnak tűnni, a kezébe
teszem a kezem, és kiszállok az autóból.
Az irodai jelenet óta Milo szerencsére csendben van, én
pedig a gondolataimba merültem. Küldtem egy sms-t
Richardnak, de nem kaptam választ. Nem tudom, hogyan
fogom elviselni, ha a bíró nem mentette fel a védői funkció
alól.
Milo a derekamon tartja a kezét, ahogy átmegyünk a
biztonsági kapun. Bármilyen őrültségnek hangzik is, örülök,
hogy itt van. Nem ismerem jól, talán ezért olyan
megnyugtató. Nincsenek elvárások, hogy tartsam magam,
különben szétesem. Azt érezhetek, amit érzek, Milót ez nem
befolyásolja a munkában. Kavarog a gyomrom, ahogy a
kapu előtt állunk.
– Nem tudom végigcsinálni – suttogom.
– Dehogynem.
– Nem. – Megrázom a fejem. – Nem. Hogy tudom majd
megállni, hogy ne sikítsak, ne bőgjek, és ne borogassam fel
az asztalokat, amikor belép? Hogyan?
Milo az arcomra teszi a kezét, és az orrán keresztül
lassan kifújja a levegőt.
– Ezeket mind meg kell tenned.
– Tessék? – kiáltok rá, megragadom a csuklóját, és
eltolom magamtól. – Ez meg miféle jótanács?
Milo vállat von.
– Bekerülne az esti híradóba. És rengetegen meg is
osztanák – mosolyog Milo. – Gondold el, mi lenne a
képaláírás. Örült nő Tampában átmászik a padsorokon, és
megtámadja a gyanúsítottat, majd megbilincselve elviszik.
Egész jó lenne, nem gondolod?
– Seggfej – mondom, de önkéntelenül is elnevetem
magam.
– Fogadni mernék, hogy Ava imádná.
A számra szorítom a kezem, hogy elfojtsam a nevetést.
– Persze, imádná, ha a barátai egymásnak küldözgetnék
és ugratnák vele.
– Látod, két legyet üthetnél egy csapásra.
– Szóval akkor menjek be, csináljak botrányt és legyek
híres az interneten? – kérdezem.
Milo az állát simogatja.
– Én nagyon elégedett lennék. Ha te börtönbe kerülsz,
logikus, hogy visszakaphatnám az állásomat.
Mosolyogva forgatom a szememet.
– Persze, bármit, csak neked jobb legyen!
Nagyot sóhajtok, és belököm a tárgyalóterem ajtaját.
Lesütött szemmel előremegyek az első sorba, és leülök. Milo
lazán és természetesen elhelyezkedik mellettem. Én viszont
úgy érzem, nem bírok nyugodtan ülni. Körülnézek,
szemügyre veszem a helyiséget. Voltam már itt néhányszor,
de most mintha más szemmel látnám.
Mindenhol vörösesbarna árnyalatú tölgyfa burkolat. A
pulpitus magasan van, a bíró hatalmát érzékelteti az
eljárásban. Mi a terem jobb oldalán foglalunk helyet, a vád
képviselői mögött.
Senkit sem látok Peter irodájából, és próbálok nem
aggódni, mert a védelem részéről még nincs jelen senki.
Összerezzenek, amikor valaki megérinti a vállamat.
– Mrs. Bergen?
– Igen.
– Rachel Harlow vagyok, a férje tárgyalásának ügyésze –
mosolyog. – Elnézést, ha megijesztettem, csak szerettem
volna bemutatkozni.
Ránézek a nőre, aki nem lehet több huszonkilenc
évesnél, és kérdések kavarognak bennem.
– Nem értem, hol van Joshua? Azt hittem, a kerületi
ügyész képviseli a vádat.
Sajnálkozó arckifejezést ölt, hogy leplezze
csalódottságát. Ezt a fogást Peter találta fel.
– Ő irányítja az ügyet, de a rendelkezésre álló tényeket
alapul véve nagyon bízunk a sikerben. Itt van velem egy
másik munkatárs is, kérem, ne aggódjon.
– Szó sincs róla, Ms. Harlow. Hány gyilkossági ügyet
tárgyalt eddig? – kérdezem.
Rachel elkomorul.
– Ez az első, de alaposan felkészültem.
Peter mindig azt mondta, egy gyilkossági tárgyalásra
nem lehet felkészülni. Bár értékelem a nő önbizalmát, nem
lettem tőle nyugodtabb. Talán ifjú, éhes és tettre kész, de
jobban örültem volna, ha nem a férjem tárgyalásával indít.
Rachel fiatal, és én nagyon jól emlékszem, hogy Richard
és Peter is azt hitték magukról, hogy ők a legjobbak, pedig
egyáltalán nem voltak azok.
 – Csak Joshra számítottam, ennyi az egész. – Halványan
elmosolyodom. – A védelmet ki képviseli?
A legtöbb ügyvédi irodát ismerem, mert Peter
versenytársai voltak. Fontosnak tartotta, hogy figyelje a
többi tárgyalást, hogy lássa, ki a jó, és a ki gyenge. A tudás
szárnyakat adott neki, és senkire sem volt olyan pokolian
féltékeny, mint egy másik tehetséges ügyvédre.
Egyfolytában azon imádkozom, hogy ne a Schilling,
Bergen & Mitchell legyen. Mert akkor biztos, hogy elmegyek
innen, még Milo sem fog tudni visszatartani.
– Azt hiszem, a múlt hét végén változás volt – mondja
Rachel, miközben egy papírt nézeget a mappájában.
Az sem túl biztató, hogy még annyit sem tud, ki lesz az
ellenfele a tárgyaláson.
– Danielle – szólal meg egy mély hang mögöttem.
– Richard, ti…
– Nem! – vágja rá. – Nem mi védjük. Akartam szólni
neked még a héten, de tárgyalásom volt.
Azért egy telefont megereszthetett volna…
– Richard! – szól oda Ms. Harlow.
– Rachel! – Látszik rajtuk, hogy utálják egymást. –
Felkészültél a győzelemre?
– Én mindig fel vagyok készülve rá.
– Persze, de ez nem azt jelenti, hogy te vagy a
legeredményesebb. Azt hittem, hogy Joshua lesz…
– Nem. Tudom, hogy mindketten ismeritek Joshuát,
akinek figyelemre méltóak az eredményei, de legyünk
őszinték, és is vagyok olyan jó, mint ő. Ismerem a szakma
csínját-bínját. Ismerem a bizonyítékokat, a tanúkat és az
eset összes belső összefüggését. Biztos lehetsz benne, hogy
ez az ügy rendkívül fontos a számomra. És Petert is
ismertem. – Nyájas pillantást vet rám. – Nem ugyanabban a
csapatban voltunk, de egy volt közülünk. Nem veszem
félvállról az ügyet.
– Köszönöm – mondom, és összeszorítom a kezemet.
 Egyre erősebben émelygek, amikor Rachel az asztalhoz
vonul. Én meg itt ülök, és dalocskákat énekelek magamban,
nehogy elájuljak.
Aztán nyílik az oldalajtó.
Szédülök, zsibbad a kezem. Minden homályos, ahogy
besétál a terembe. A haja rövidebb, mint a bűnügyi fotón
volt, és megborotválkozott. Öltönyt visel, ami kicsit nagy rá.
Vagy lefogyott, vagy kölcsönkapta valakitől.
Tudtam, hogy nehéz pillanat lesz, de erre azért nem
voltam felkészülve.
Elfutja a könny a szememet, és levegő után kapkodok,
amikor találkozik a pillantásunk.
– Végig tudod csinálni – súgja a fülembe Milo. – Ne
mutass gyengeséget!
Felé fordulok, hagyom, hogy lássa a fájdalmamat. Nem
tudom elrejteni, de nem hagyhatom, hogy a gyilkos is lássa.
Az összes ember közül a világon Milo a második
legrosszabb választás, akivel ezt az oldalamat is
megoszthatom. Ő is el akar venni tőlem valamit. Azt tervezi,
hogy megfoszt valamitől, amit szeretek és amihez
ragaszkodom.
Pillanatnyilag azonban nem ezt látom benne.
– Hogyan? – kérdezem suttogva.
Milo a szemembe néz.
– Rajtad múlik. Ne áruld el, hogy ki vagy készülve. Azt
kell hogy lássa, hogy nem sikerült megtörnie.
Behunyom a szemem, és összeszedem minden maradék
erőmet.
Nem törtem meg, csak fáj ez az egész.
Avára és Parkerre gondolok. Hogy milyen erősek, és
milyen szépen végigcsinálták.
Valaki megfogja a vállamat, gyorsan megfordulok, és
látom, hogy a három legjobb barátnőm ott ül a mögöttem
levő sorban.
– Hát ti? Hogyhogy itt? – kérdezem.
 Nem szóltam nekik. Tudtam, mi lenne, ha megtenném.
Eljönnének a munkahelyükről, mellém ülnének, és…
magukat adnák. Már így is túl sok mindent megtesznek
értem. Az elmúlt csaknem két évben mindig számíthattam
rájuk, és nem akartam tovább terhelni őket.
– Ugye nem hitted, hogy magadra hagyunk ebben a
helyzetben? – kérdezi Kristin.
– De dolgoznotok kell – nézek rájuk. – És rengeteg más
teendőtök is van. Nem akartam…
– A mi bandánkban senki nem marad magára –
magyarázza Nicole. – Tiszta hülye vagy, ha azt hitted, nem
tudjuk meg.
Heather tekintete tele van szeretettel és némi
csalódottsággal.
– Rajta vagyok a tanúk listáján. De arra vártam, hogy
mondd, szükséged van ránk. – Milóra néz, majd megint rám.
– De örülök, hogy jött veled valaki, még ha nem is mi.
Nem erről van szó. Milo nekem senkim, csak az
asszisztensem, aki magára vállalta, hogy eljön. Talán azért,
hogy megtudjon rólam valamit, amit később felhasználhat
ellenem.
– Milo nem…
– Nem probléma – vág közbe Heather. – Örülünk, hogy
nem vagy egyedül. Tényleg.
– Most már értem – jegyzi meg Milo olyan halkan, hogy
csak én hallom.
– Mit értesz?
Szélesen elmosolyodik.
– Hogy a bátyám miért költözött Amerikába.
Bevonul a bíró, és nekem nincs időm válaszolni.
– Kérem, álljanak fel! – szól a törvényszolga, és
mindenki felemelkedik. – Evan Hellingsman bíró úr elnököl.
Szóval, kezdődik.
 Tizenegyedik fejezet

Milo

NEM TUDOM, MIÉRT ÜLÖK ITT,

és próbálom vigasztalni. Ez
egyáltalán nem jellemző rám. Danielle olyan életet él,
amelyben egyáltalán nem akarok részt venni. Özvegy,
gyerekei vannak, és nyilvánvaló, hogy mik az elképzelései.
Férjet akar, aki imádja és együtt neveli fel vele a gyerekeket
– nos, ez nem én vagyok.
Én az élet minden területén felelőtlen vagyok. Szeretem
a kalandokat, a szexet és utálom a kötelezettségeket. A
családom szerint éretlen vagyok, de én inkább azt mondom,
öntörvényű és agyafúrt. Miért kötném le magam, amikor
szárnyalásra születtem?
Ostobaság volna, ha belegondolok. Csak kiszúrnék
azzal, aki lenne olyan bolond, hogy belém szeressen.
Danielle tördelni kezdi a kezét, és én ráteszem a
kezemet az övére.
Felnéz, mire én egy kicsit megszorítom.
– Jól vagy?
Nyilvánvaló, hogy nincs jól, de azért bólint.
Elhúzom a kezem, és úgy teszek, mintha nem érezném
a késztetést, hogy megvédjem. Azzal tréfálkozott, hogy
megtámadja a védőkorlát másik felén ülő gazembert, de én
voltam az, akinek a székbe kellett kapaszkodnom, nehogy
én tegyem meg ugyanezt. Nehéz volt végighallgatni a
bevezető okfejtéseket, kimondták, hogy Peter az íróasztalnál
ült az irodájában, vele szemben az asztalon sorakoztak a
családi fényképei. Élethű leírás volt, mintha ott lettem
volna, és láttam volna, ahogy ez az ember besétál, felemeli
a fegyverét, és véget vet Peter életének. Amikor megláttam
Danielle könnyeit, szinte elöntötte agyamat a düh.
Nevetséges, hogy egy nő, akit alig ismerek, ilyen hatással
legyen rám.
De itt vagyok, mellette ülök, és szeretném valahogy
enyhíteni a fájdalmát.
– Köszönöm, mára berekesztem a tárgyalást. A bíróság
holnap reggel kilenckor folytatja a munkát – jelenti be a bíró,
és csap egyet a kalapácsával az asztalra.
Danielle hátrafordul a három nő, köztük a sógornőm
felé. Beszélgetni kezdenek, én meg itt ülök, és átkozom
magam, amiért azt hittem, jó ötlet volt eljönnöm vele. Az
irodában kellett volna maradnom, és azon dolgozni, hogyan
tudnám legyőzni Danielle-t. Nem volna szabad itt lennem
vele a tárgyalóteremben.
Sok mindent nem volna szabad csinálnom, de úgy
látszik, képtelen vagyok leállítani magam.
– Készen vagy? – kérdezi Danielle.
– Igen, persze. – Felállok, és elindulok mögötte kifelé a
teremből.
A kis barna azonnal belekarol Danielle-be, és
előresietnek. Nicole és egy másik szőke hátramaradnak.
Elindulok a folyosón, de valaki karon ragad.
– Segíthetek valamiben? – kérdezem Nicole-tól.
– Miben mesterkedsz?
– Mesterkedem?
A szőke felfújja magát, és keresztbe teszi a karját.
– Akármi legyen is az, ne tedd! – figyelmeztet.
– Halvány gőzöm sincs, miről beszélsz – mondom.
Nicole közelebb lép, és bár sokkal alacsonyabb nálam,
most egész félelmetesnek tűnik.
– Danielle olyan, mintha a testvérem lenne. Családtag.
– Nos, kedves sógornőm, mi is azok vagyunk – mutatok
rá.
– De őt kedvelem.
 – Meg vagyok sebezve – markolok a mellkasomba.
– Meg is leszel – fenyeget. – Heather rendőrtiszt, és
ismeri a legjobb helyeket, ahol meg lehet szabadulni egy
holttesttől.
Ránézek a szőkére, aki mosolyogva bólint.
– Felfogtam – válaszolom.
– Akkor jó. – Nicole mosolyog, és belém karol. – Most,
hogy ezt tisztáztuk, meséld el nekem az összes mocskos
infót Callumról, amit később felhasználhatok ellene.
Hangosan felkacagok.
– A végén még nagyon megkedvellek.
Vigyorogva felnéz rám.
– Ehhez kétség sem férhet.
Úgy látszik, a bátyámnak az élet újabb területén sikerült
felülmúlnia. Talált magának egy igazán bámulatos nőt.
Nicole és én kilépünk. Ott áll Danielle, a kis barna
barátnője vigasztalja. Megpróbálom elképzelni, milyen
hatással lehettek rá a mai nap történései, de hiába.
Az a bűnöző valamennyire ismerte Danielle férjét. Tudta,
hogy Peternek felesége és gyerekei vannak, de mivel a
fickóra börtönbüntetés várt, és nem tudta legyőzni a
haragját, megölte azt az embert, aki az ő hitvány életét
védte.
Milyen szánalmas figura!
– Köszönöm, hogy eljöttetek – mondja Danielle a
barátnőinek.
– Persze hogy itt vagyunk, seggfej.
Danielle ajka remeg, és kicsordul a könnye.
– Nem akartam így viselkedni. Nem tudtam, képes
leszek-e végigcsinálni, és nem akartalak megbántani titeket
azzal, hogy nem szóltam.
Nicole elengedi a karomat, és odafut Danielle-hez.
– Értjük, de előttünk soha nem kell titkolóznod. Ha nem
tudtál volna eljönni, akkor elmentünk volna hozzád, hogy
filmeket nézzünk együtt.
 Az ördögbe is! Kinek vannak ilyen barátai? Nekem
nincsenek, az biztos. A haverjaimat jobban érdekli a sör meg
a dugás; azt sem kérdezték meg, hogy vagyok, miután
meghalt az apám. Callum pedig egyetemre járt, és azt
gondolta, ideje felnőnöm (úgy kell nekem).
Senki nem értette, mit érzek, de nem is foglalkozott
vele. Én meg tele voltam haraggal az eset miatt. Igazságot
akartam, válaszokat, és hogy az apám visszajöjjön.
Szükségem lett volna valakire, aki törődik velem, de
nem volt ilyen ember a környezetemben, úgyhogy egyre
dühösebb lettem, még többet ittam, és beintettem az egész
világnak.
De a végén minden a legjobban alakult, legalábbis
szerintem.
– Nagyon sajnálom. Szeretlek titeket, lányok – zokog
Danielle.
Nők!
– Nem tudom, mit szóltok hozzá… – zavarom meg a
könnyes pillanatot –, de szerintem mindannyiunkra ráférne
pár korsó sör.
Senki sem válaszol. Sőt úgy állnak ott, mintha valami
ismeretlen nyelven beszélnék. – Nem értitek? Rúgjunk be! –
magyarázom.
Nicole a fejét csóválja.
– Milo azt mondja, sörözzünk és részegedjünk le.
– Nem kell itt maradnod. – Danielle közelebb lép
hozzám. – Nagyon köszönöm, hogy egyáltalán eljöttél, Milo.
Tényleg értékelem, de nem hiszem, hogy velünk szeretnél
maradni.
Itt a lehetőség a szökésre, amire minden férfi vágyik.
Ajándék Danielle-től.
És én viszonozni fogom, mint egy hülye.
– A vendégeim vagytok – kacsintok. – Ragaszkodom
hozzá. Danielle megfogja a karomat, és a barátaitól kissé
távolabb tol.
– Ha ez valamiféle…
 – Nem az – vágok közbe, mielőtt játszmát vagy valami
hasonlót emlegetne. – Hadd hívjalak meg titeket – kérlelem.
– Miért?
Ez a millió dolláros kérdés.
Mert tetszik nekem.
Mert erős, céltudatos nő, és a saját életemet látom
tükröződni a sorsában.
Ami nagyon rossz.
 Tizenkettedik fejezet

Danielle

MIÉRT NEM TUDOK másfelé nézni, csak Milóra? Mégis Avának

volt igaza, amikor azt mondta, hogy Milo eszméletlenül
szexi? Én sem hiszem, hogy csúnya, de… már nagyon
régóta nem néztem így férfira.
A személyisége lehet ilyen vonzó mások számára? A
barátnőim nevettek a viccein, mosolyogtak rá, és jól érezték
magukat tegnap este. Nem beszélve a pincérnőről, aki
gyakorlatilag az ölébe vetette magát a végén.
Tudják, hogy el akarja venni az állásomat. Én is tudom,
mégis itt vagyok, bámulok rá, és arra próbálok rájönni, mi a
baj velem.
– Segíthetek valamiben? – kérdezi Milo, amikor elkapja a
tekintetemet.
– Köszönöm, nem.
– Bámultál – állapítja meg.
– Csak elgondolkodtam valamin – ismerem be.
– Azon, hogy miért vagyok ilyen hihetetlenül szexi?
Felkacagok.
– Nem!
– Biztos?
– Egész biztos. A szád teljesen tönkreteszi az összképet.
De tényleg őt nézem, és megpróbálom egy szingli lány
szemével látni. Néhány napos borostája zordabb külsőt
kölcsönöz neki, mint amikor frissen borotválkozott. Egész
biztosan edz, az ingén keresztül is látszik, hacsak nem direkt
kisebb ingeket vásárol magának, hogy még izmosabbnak
tűnjön. Heather volt férje, Matt ezt csinálta, és sokat
röhögtünk rajta. Nem hiszem, hogy Milo erre a szintre
süllyed, de nem is lehet kizárni.
– Akkor az akcentusomat találod szexinek?
Felsóhajtok.
– Miből gondolod, hogy bármi köze van a kinézetedhez?
– Mert az a kék szempár majdnem felfalja az egész
testemet.
Lebuktam.
– Rendben – nyugszom bele. – Azért bámultalak, mert
mindenki szexinek tart, de én nem tudtam eldönteni.
Igyekeztem megérteni, mi ez a nagy felhajtás.
Leesik az álla, mintha őrültségeket beszélnék.
– Tessék? Mi volt az igyekezet tárgya?
– Próbálom megérteni a felhajtást – mondom
szenvtelenül. – Csak összeraktam a kirakós darabjait.
– Hogy megtudd… milyen is vagyok?
– Szexi.
Milo rám bámul, zöld szeme elsötétül.
– És?
– És mi?
Milo felnyög, és végigsimít az arcán.
– És milyen megállapításra jutottál?
Ez nem fog tetszeni neki, de már eddig is annyi
hülyeséget locsogtam össze, eggyel több már nem számít.
– Még mindig nem tudom eldönteni.
– Hihetetlen. Meg vagyok sértődve – dühöng.
A francba!
A főnöke vagyok, és lényegében bevallottam neki, hogy
bámulom. Csak így tovább, Danielle! Miért nem veszel
mindjárt a nyakadba egy szexuális zaklatási pert, ha már itt
tartasz! Ezt helyre kell hoznom.
– Sajnálom, ezt nem lett volna szabad. Mint a
főnöködnek, nem lett volna szabad ezt mondanom.
– Nem azért vagyok megsértődve, mert a főnököm
vagy! – tiltakozik.
 – De tudom, hogy hatalmi pozícióban vagyok veled
szemben. Itt van ez az egész „me too”-mozgalom, és nem
akartam, hogy azt hidd…
– Hogy megbolondultál? Azt már tudom! Hogy lehet az,
hogy nem tudod eldönteni, szexuálisan vonzónak tartasz-e?
– Oké – mondom lassan. – Látom, hogy ez nálad
érzékeny téma. Nem akarom, hogy azt hidd, megpróbáltam
visszaélni azzal, hogy a főnököd vagyok.
Milo felhúzza a szemöldökét, és elhallgat.
Hát, ha elsőre nem ástam el magam, most bizonyára
sikerült teljes kudarcot vallanom, ami a szakmaiságot illeti.
– Milo? – szólalok meg néhány percnyi zavart csendet
követően.
– Sokan mondták, hogy ellenállhatatlan vagyok.
– És szerény?
– Nem, soha, de azt nem tudom elhinni, hogy számodra
kérdéses, vonzó vagyok-e vagy sem.
Vállat vonok.
– Te szexinek tartod magad?
– Meghiszem azt! – Feláll, leveszi a zakóját.
– Elhiszem, csak nehogy levetkőzz!
– Csak megmutatom, amit látnod kell – válaszolja,
miközben kigombolja az ingét.
– Milo! – kacagok.
Visszaül, de még mindig durcás.
– Még soha egyetlen nő sem volt bizonytalan annak
megítélésében, hogy jóképű vagyok-e. Mi a baj veled?
– Velem?
– Igen, veled!
Ez nem úgy megy, ahogy reméltem.
– Talán inkább veled – jelentem ki. – És te vonzónak
találsz engem?
– Igen! – vágja rá gondolkodás nélkül.
– Ó! Hát, rendben van. Köszönöm.
Vonzónak tart. Nem is tudom, mire véljem ezt, de azért
melengeti a szívemet. Már nagyon régen nem mondott
nekem ilyesmit férfi. Még a férjem sem mutatta ki igazán az
érzelmeit. Tudom, hogy szeretett, de azt nem, hogy az idő
múlásával még mindig szépnek tartott-e.
Zűrös volt az életünk, és nem szántunk időt az
ilyesmire.
– Szívesen. Komolyan kételkedsz benne? – kérdezi.
– Hát nem így van ezzel minden nő?
– De igen, és mind dilisek vagytok!
Nem igazán tetszik ez a hangnem, de nem teszem
szóvá, hiszen ezzel a beszélgetéssel biztosan megszegtem
vagy tíz céges alapszabályt.
– Rendben, akkor mondd meg nekem – válaszolja
sértődöttséggel a hangjában –, mitől vagy ilyen értetlen?
Innen nincs menekvés. Muszáj őszintének lennem.
Hátradőlök, és keresztbe fonom a karom.
– Hogy mi az, amit szeretnek benned az emberek? Azt
hiszem, kedves fickó vagy, bár igyekszel máshogy
viselkedni, de a barátnőim és a lányom szerint
tulajdonképpen vonzó pasi vagy.
Milo szeme elkerekedik.
– Azt hiszem, ez teljesen nyilvánvaló.
Persze hogy ezt mondja. El van ájulva magától.
– Határozottan nem a személyiséged miatt.
– Jó parti vagyok, Danielle. Gazdag vagyok, szexi,
fantasztikus az ágyban, és…
– …és nagyon szerényen vélekedsz magadról – fejezem
be a mondatot.
Milo félreteszi az aktát, és megrázza a fejét.
– Nem látod a nagyobb összefüggést.
– Akkor világosíts fel!
Alig várom, hogy halljam. Éppen azon méláztam, milyen
kedves dolgokat művelt tegnap, és most mindjárt kiderül,
miért akkora seggfej, amilyennek Callum tartja.
– Eltekintve a nyilvánvalótól, pontosan az vagyok, akire
a nők vágynak. Nem játszom meg magam, és nem hitetem
el veled, hogy olyasmit akarok, amit valójában nem.
 – A nők nem ezt akarják!
– Az amerikai nők talán nem.
Idióta.
– Mert a feleséged azt mondja… ja, tényleg, van neked
egyáltalán olyanod?
Milo rám mered.
– Nincs, mert így döntöttem, szivi. Nem akarok feleséget
vagy szeretőt, vagy bármi ilyen baromságot. Tökéletesen
elégedett vagyok a sorsommal.
– Mind ezt mondja.
Hiszem, hogy Milo nyilatkozatával ellentétben a lelke
mélyén minden ember leginkább arra vágyik, hogy
szeressék. Ezért keresünk magunk mellé társat, ahogy
elszakadunk a szüléinktől. Én is mindennél jobban vágytam
rá, hogy szeressenek, és ez töltötte ki az életemet.
Aztán rájöttem, hogy ez csak a mesében működik.
Nekem férjem volt, aki szeretett, gyerekeim, házam, aztán
rájöttem, hogy ha szeretik az embert, az csak egy része a
nagyobb képnek.
Dolgoznunk kellett, ügyeket intézni, és közösen kellett
átvészelnünk az együttélés nehéz időszakait. Aztán hirtelen
vége lett, méghozzá a létező legfájdalmasabb módon.
Mindazonáltal újra végigcsinálnám, mert az a néhány
pillanat, amikor én voltam Peter mindene, átsegített a nehéz
időkön.
Milo feláll, és fogja az aktát, amit az előbb letett elém.
– Komolyan gondolom, amit mondok. Láttam a házasság
árnyoldalát, és nem kérek belőle. Ha viszont rátalálok arra a
lányra, aki elkapja a grabancomat, és elviselhetetlen lesz
nélküle az élet, az tudni fogja, hogy őt választottam.
Szeretni fogom, a saját vágyam ellenére is, hogy magam
maradjak. Ezt a lányt keresem, de nem hiszem, hogy
létezik.
Az íróasztalon pihentetem a karomat, és mosolygok.
– Alig várom, hogy lássam, ahogy elkapja a
grabancodat. – Az ő szavait használom, mert az angol
kifejezések sokkal menőbbek, mint az amerikaiak.
Milo kuncog.
– Én is.
Látom a szemén. Pillanatnyilag semmivel sem
immunisabb a szerelemmel szemben, mint mi, többiek.
Csak kiválóan tud színészkedni.

– Nem mész sehová! – kiabálom, miközben Ava magára

kapja a cipőjét.
– Nem tarthatsz itthon! Egyedül is eljutok a bíróságra!
Odarontok hozzá, és megragadom a karját.
– Az isten verje meg! Nem ülheted végig! Nem lehet!
Nem nézheti meg a fotókat, ahogy az apja vérbe fagyva
fekszik. Tudom, azt hiszi, már elég idős ahhoz, hogy felfalja
a világot, pedig fogalma sincs róla. A bíróság nem
szórakozóhely. Inkább pokol, és minden energiámat
felemészti.
Ma nem voltam hajlandó bemenni. Találkoznom kellett
egy felügyelővel, nem lett volna jó máskorra halasztani. Milo
persze felvetette, hogy itt van ő, a rendkívül képzett
asszisztensem, én kifogásokat kerestem, de… bekaphatja.
Most veszekszem, mert Ava azt hiszi, joga van ott lenni.
– Ne mondd meg nekem, mit nem tehetek, anya! Sokkal
erősebb vagyok, mint gondolod. Nem vagyok már gyerek.
– De, pontosan az vagy! – jelentem ki, és a kanapéra
huppanok. – Gyerek vagy, Ava. Az én gyerekem, és ezt
hallgatni… az apád sem ezt akarná.
– Tudnom kell – ismeri be.
Hogyan tartsam távol? Egyáltalán, jól teszem, ha
próbálom megóvni? A plafonra bámulok, és valamiféle
segítségért imádkozom.
Mivel senki sem válaszol, úgy döntök, alaposabban
utánajárok, valójában miért is akar annyira ott lenni.
 – Mire számítasz, mit fogsz hallani, ami segíthet neked?
–kérdezem.
Ava elindul felém.
– Nem tudom, de legalább megnézhetem azt az embert,
aki elvette tőlünk. Parker soha nem fogja ismerni apát. Azt
akarom, hogy aki ezért felelős, lássa az arcomat.
Megdöbbenek, mennyire hasonlít most az apjára.
Peterben ugyanez a tűz lobogott. Válaszokat akart, az
igazságot, és szembe akart szállni a jogtalansággal a
világban. Én boldog akartam lenni. Számomra áldás volt a
tudatlanság.
– Azt hiszed, érdekli? – vágok vissza. – Biztosíthatlak
róla, hogy nem. Ha meglátja az arcodat, akkor sem fogja
hirtelen elszégyellni magát azért, amit velünk tett. Attól
semmi nem fog megváltozni. Nem fogjuk visszakapni apát.
Az illetőnek semmit nem jelent, neked viszont nagyon
rosszat tesz.
Ava leül mellém a kanapéra.
– Már nem vagyok kislány, anya.
Ha tudná, mennyire téved! Tizenhat éves, fogalma sincs
a felnőttkor kemény valóságáról. Bármit megadnék azért, ha
újra fiatal és ostoba lehetnék. Annyival könnyebb volt akkor
az élet!
Bizonyos mértékig megértem, miért akarja. Elveszítette
az apját, és a tárgyalás talán segítségére lehetne, hogy
lezárja magában a dolgot.
– Tudom, hogy nem vagy az – mondom. – Nem
engedhetem, hogy elmenj a tárgyalásra, de ha megígéred,
hogy nem veszekszel velem ezen, akkor eljöhetsz az
ítélethirdetésre. Azt akarom, hogy kimaradj a borzalmas
részletekből, de az utolsó vád- és védőbeszédnél ott lehetsz.
Ava hozzám hajol, és átfogja a vállam.
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Nem fogok
veszekedni.
Én is megölelem, megpróbálok visszaemlékezni, mikor
ölelt meg utoljára. Már nagyon régóta nem értünk egyet
semmiben.
Nagyon hamar elenged, én mondani akarok valamit, de
ekkor csengetnek.
– Majd én! – kiáltja, és rohan ajtót nyitni, mielőtt
felállhatnék. – Hátha az a szuper szexi pasi lesz! – rázza
meg a fürtjeit.
– Te kis hamis! – szólal meg a brit akcentus, amit a
napom nagy részében hallgatok. – Rád férne egy
elfenekelés.
– El akarsz fenekelni? – kérdezi Ava.
Te jóságos ég! Milo eltátja a száját, pedig még csak
most lépett be.
– Menj a szobádba, Ava! – parancsolok rá. Ava durcásan
néz rám.
– De annyira helyes!
– Kifelé! – mutatom neki az ajtót.
– A lányodnak legalább van szeme a látásra – jegyzi
meg Milo.
– Igen, a tizenhat éves lányom szerint helyes vagy,
büszke lehetsz magadra.
Milo ezt elengedi a füle mellett, és elővesz egy aktát.
– A várost egy rakás idióta vezeti, akik visszaküldték ezt.
A szomszédság ellenzi a dolgot.
Döbbenetes, mennyire elutasítják az emberek a
változást. Ez a projekt arról szól, hogy rendbe hoznánk egy
lerobbant épületet, és új életet lehelnénk a környékbe.
Parkot tervezünk a gyerekeknek, új kosárlabdapalánkot,
mert a régiek már tönkrementek, és kis üzleteket új
munkahelyekkel. Ezek mind jó dolgok, de mintha egy egész
erdőt akarnánk kiirtani egy parkoló kedvéért.
Őrület!
És hülyét csinálnak belőlem Callum előtt is. Én
beszéltem rá erre a telekre. Gyakorlatilag elhitettem vele,
milyen csodálatos lesz. És most mindenféle levelekkel,
panaszokkal kell foglalkoznia, és gondok vannak az
engedélyekkel is.
 – Ki kell találnom valamit.
– Szerintem is – helyesel Milo elégedetten.
Aztán eszembe jut, hogy Milo az alkalmazottam.
– Nos, asszisztens úr, mivel a csicskám vagy, most
kitüntethetnéd magad ezen a területen.
– A csicskád?
– Callum nevezett így – mosolygok. – Azt hiszem, ideje,
hogy leteszteljük a nőiesség és a kellemes külsőd
vonzerejét.
Ez jó szórakozás lesz!
 Tizenharmadik fejezet

Danielle

MAJD ÉN! – kiabál Parker, amikor megszólal a csengő.

– A francba! – morgok, miközben Ava áll előttem egy
sminkecsettel.
– Vigyázz a szádra, anya!
– Te talán nem beszélsz így, amikor én nem vagyok a
közelben?
– Sok mindent mondok, aminek nem örülnél – világosít
fel Ava.
– Minek is kérdeztem meg!
– Anya! – kiáltja Parker. – Milo van itt!
Avára nézek, aki rám mosolyog.
– Miért nézel így rám?
– Semmiért.
– Kész vagyunk? Nem szeretem, ha Milo egyedül van
Parkerrel.
Ava a szemét forgatja.
– Parker tudja kezelni. Az asztal alá dumálja. Senki nem
tudna gonoszkodni Parkerrel, nagyon aranyos.
Felnevetek, mert ebben nem téved. Ava nagyon utálatos
tud lenni velem, de egészen más, ha a kisöccséről van szó.
Mindig a védelmébe veszi. Most, hogy az apjuk már nincs
jelen, néha úgy tűnik, azt gondolja, hogy ő is szülő, és nem
a nővére, de Parker szereti, és nem bánja. Az öccse
mindennél fontosabb Ava számára.
Ezért legalább hálás lehetek.
 – Igazad van. – Feszengek a széken, utálom ezt a ruhát.
Úgy érzem, ha egyet mozdulok, valami mindig kilátszik,
aminek nem kéne.
– Ne mocorogj, különben nem lesz szép a sminked a
randira.
– Ez nem randi – figyelmeztetem.
Ez egy üzleti megbeszéléssel egybekötött
kényszermisszió, az asszisztensemnek hála. Újabb, a
várossal vívott háromnapos sikertelen küzdelem után Milo
megkért, eresszem hosszabb pórázra. Azt mondta, ismer
valakit – pedig nem egészen egy hónapja él itt – a felügyelő
irodájából.
Tegnap este telefonon értesítettek, hogy minden el van
boronálva. Ki kellett csípnem magam, mert a felügyelővel és
a barátnőjével vacsorázunk.
Milo könyörgött, hogy bízzam rá az ügyet, mivel az én
módszeremmel kudarcot vallottunk.
Megbízni benne, az egy kicsit túlzás, de elegem van
abból, hogy erre a fickóra pazaroljam az időmet, és ha
Milónak megvannak a kapcsolatai, hajlandó vagyok
belemenni. De ez nem randevú.
– Akkor is. Kiöltöztél, szexi fehérneműt vettél fel és
tűsarkú pasifogó cipőt, úgyhogy ez randi.
– Ava Kristin Bergen – sziszegem. – Ne használj előttem
ilyen szavakat! Te erőltetted, hogy ezt a cipőt vegyem fel.
– Mert szexi, anya! Szexisen kell kinézned, ha végre
akarod hajtani Milo tervét. Most ne mozogj, hogy hadd
csináljam meg az arcod.
Megcsinálni az arcom?
– Mi a franc baj van az arcommal?
Ava csücsörít, aztán vállat von.
– Azt hiszem, nincs vele semmi baj, ha gyakrabban
kiszeded a szemöldöködet és kisminkeled magad.
– Nagyon köszönöm!
– Csak úgy mondom, anya. Öregszel, és egyre nehezebb
lesz meghódítani egy férfit minden erőfeszítés nélkül.
 Rácsapok a lábára.
– Nem vagyok öreg. És nem akarok férfit fogni.
Jól megvagyok egyedül. Vannak gyerekeim, van
munkám és barátaim. Egy férfi nem gazdagítaná az
életemet mással, csak fejfájással… meg talán orgazmussal,
de azt magamtól is el tudom érni.
– Már majdnem negyvenéves vagy!
– Igen, de csak majdnem, még nem!
Ava a szemét forgatja.
– Nos, amikor elkészülök, húsznak fogsz kinézni, nem
pedig úgy, mint egy nagymama.
Peter és én néha azon viccelődtünk, mit csinálnánk, ha
valami történne egyikünkkel, és én mindig azt mondtam,
hogy soha nem mennék újra férjhez. Talán azért, mert
kezdetben egyáltalán nem akartunk összeházasodni.
Szerettük egymást, de nagyobb céljaink voltak egy
jegygyűrűnél. Én ingatlanbirodalmat akartam építeni, ő
pedig azon dolgozott, hogy társügyvéd legyen a cégénél.
Aztán terhes lettem, és mindent újra kellett gondolni.
Megtettük.
A lányomra nézek, a gyerekre, akit nem terveztünk, aki
erre az útra terelt, és megérintem a kezét.
– Ismerlek, és voltak nézeteltéréseink, de azt akarom,
hogy tudd, nagyon szeretlek, Ava. Köszönöm, hogy
segítettél nekem ma este.
Ava felsóhajt, és egy pillanatra leomlik a fal, melyet
maga köré épített.
– Én is szeretlek, anya. De ha nem fogod be a szád, és
nem hagysz koncentrálni, akkor nem a megfelelő helyen
lesz kipirosítózva az arcod.
Újra állnak a falak.
– Egyébként hol tanultad ezt? – érdeklődöm.
– A YouTube-ról.
Remek! Most tényleg megijedek.
Csendben ülök, miközben Ava tovább festi az arcomat,
és közben hümmögve vizsgálja munkája eredményét.
Fogalmam sincs, hogy nézek ki, de Ava meg van elégedve.
– Kész! – jelenti be.
Felállok, de ő gyorsan elém lép.
– Ava, menj arrébb!
– Nem! Nem nézheted meg! Meg kell bíznod bennem!
Igen, ez a probléma. Nem bízom benne. Most keményen
bosszút állhat rajtam a szobafogságért.
– Nem! Menj arrébb!
– Anya, kérlek! – könyörög. – Hidd el, hogy szuperül
nézel ki. Csak sétálj ki innen, és meglátod, mit szól Milo és
Parker. Ha nem nézel ki szexisen, Milo nem visz el
vacsorázni, és tudod, hogy Parker is hangosan kinyilvánítja
a véleményét.
Ebben igaza van. Parkerben még megvan a gyerekek
őszintesége, amit minden nő gyűlöl. Szeret oldalba bökni, és
megkérdezni, miért olyan puha a derekamnál. Vagy amikor
megsimogatja a szemem alját, és azt kérdezi, miért olyan
ráncos, mint a nagyié.
Mindenkinek kellenének gyerekek, jót tesznek az
önbecsülésnek. Ezt annak idején nekem senki sem mondta.
– Rendben, de ha megteszem, és úgy nézek ki, mint egy
szörnyella, akkor még egy hónapig nem mehetsz sehová,
világos?
Ava bólint.
– Világos. És ha csodásan nézel ki, visszakapom holnap
a telefonomat?
Most rajtam a sor, hogy kacagjak.
– Szó sem lehet róla, de értékelem a próbálkozást.
Idegesen felsóhajtok, és elindulok kifelé, de ez a cipő
rettenetes. Egy Christian Louboutin! Petertől kaptam a
tizedik házassági évfordulónké Azt mondta, soha nem
venném meg magamnak, ezért vette meg ő. Egyszer volt
rajtam, azt hittem, kitörik benne a lábam, többet nem is
vettem fel. Ráadásul úgy nézek ki benne, mint egy
bébizsiráf, aki most tanul járni.
Nicole akár egy kifutómodell. Én meg mint egy idióta.
 Viszont tökéletesen illik a ruhámhoz, ami alig takar
valamit.
Callum ki fog rúgni, ha megtudja, mekkora hülyét
csináltam magamból. Semmi kétségem efelől. Hagytam,
hogy Milo belerángasson a ma estébe, és a végén én iszom
meg a levét.
Megbotlom, ahogy kifelé igyekszem a fürdőszobából, de
Ava elkapja a karomat.
– Komolyan, anya?
– Figyelj, annak fogok a legjobban örülni ma este, ha
nem töröm ki a bokámat.
Ava a szobájába megy, és közben dúl-fúl.
– Reménytelen.
Lemegyek a földszintre, és megállok az alsó lépcsőn.
Nevetségesnek érzem magam ebben a szerelésben. Csak a
jó isten tudja, hogy néz ki az arcom, és menni is alig bírok.
Mindjárt megtörténik a katasztrófa.
– Batman vagy Superman? – kérdezi Parker.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod megvitatni?
– És te?
Parker szenvedélyesen szereti ezt a témát. Remélem,
hogy Milo tudja, mibe vágta a fejszéjét.
– Nincs vita. Superman. Batman még csak nem is
szuperhős.
Most megkapja a kioktatást.
– Még Supermannél is nagyobb hős! – ordítja Parker, és
látom, hogy a kis arca lángol a dühtől. – Neki magának kell
kitalálnia, hogyan csinálja, idegenek segítsége nélkül. Jobb,
mert okosabb. Szupererős! És nem aggódik a kryptonit
miatt, mert ember, mint mi.
– Nem gyorsabb és erősebb, mint Superman – adja alá a
lovat Milo.
– Jobb, mert lehetne akár te is, vagy én.
– Határozottan inkább te, mert én messze nem vagyok
olyan okos, mint Bruce Wayne – jegyzi meg lazán Milo.
 Mosolygok, tudom, mennyire hiányzott neki ez a játék
az apjával. Minden filmet megnéztek, minden képregényt
elolvastak, és megvitatták, minek kell történnie, és Parker
nagyon élvezte a Peterrel együtt töltött időt.
A falnak támasztom a fejem, és próbálom visszatartani
a könnyeimet, mert amilyen szomorú vagyok, a gyerekeimet
még jobban elkeseríteném.
– Lehetsz az én Alfrédem. Bírom az akcentusodat, és
szerintem pont illene hozzád – ajánlja nevetve Parker.
– Na jó – mondom, és belépek a nappaliba, miközben
szemmel tartom Parkert. – Azt hiszem, ideje ágyba bújnod,
kishaver.
– Azta! – Parkernek leesik az álla. – Olyan a hangod,
mint anyáé, de nem úgy nézel ki.
– És az baj? – kérdezem félve.
Nem nézek Milóra. Nem vagyok felkészülve a
reakciójára, amikor meglát. Most nem dolgozni indulok
olyan állapotban, mintha épp az ágyból szálltam volna ki –
de hát tizenhat évig háziasszony voltam. Nem tudom, mi a
trendi. Nagyon bizonytalan vagyok, és ha Milo rám néz, és
csalódott lesz a tekintete, lehet, hogy összeomlók.
Ami őrültség, mert nálam dolgozik és gyűlöl engem.
Parker rám mosolyog, és ez megnyugtat.
– Csinos vagy.
– Örülök, hogy így gondolod – koppintok az orrára. – Ava
fent van. Menj, és készülj el a lefekvéshez, ő majd
betakargat, rendben?
– Rendben, anya. – Parker visszamegy Milóhoz. – Tízre
legyen itthon, jó?
Milo felkacag, és összeborzolja a haját.
– Mindent megteszek.
– Ágyba! – adom ki az utasítást.
Parker elszalad, Milo és én kettesben maradunk. A
padlót bámulom, Milo lába bekerül a látóterembe.
– Szóval – köszörüli meg a torkát. – Felkészültél rá, hogy
akció közben lásd a csáberőmet, ahogy nevezted?
 Nevetek ezen a képtelenségen, és igyekszem legyűrni a
lámpalázamat. Tagadhatatlan, hogy Milo most hihetetlenül
jól néz ki. Tökéletesen rászabott fekete öltöny simul
szögletes vállára, máskor világosbarna haja most kicsit
sötétebb. Borostája is sűrűbb, inkább szakállnak tűnik. Nem
tudom, hogy az öltöny teszi, vagy ahogy viseli, de Milo most
határozottan szexi.
– Jól vagy? – kérdezi, ahogy állok és őt bámulom.
– Én? Igen… Remekül. Kész vagyok rá, hogy túlessek
ezen a vacsorán – mondom idegesen, és a fülem mögé
simítom a hajamat.
Milo közelebb jön, és emlékeztetem magamat, hogy a
főnöke vagyok, és ez nem randevú. Ez egy munkavacsora.
– Ragyogóan fog működni. Atombiztos a tervem.
– Lehetőséget adok neked, Milo. Egy esélyed van rá,
hogy sikerüljön.
Még közelebb lép, megdobban a szívem. Az illata is
fantasztikus!
Jézus Mária, Danielle, állítsd le magad! Koncentrálj! Ez
munkavacsora a beosztottaddal!
– Tökéletesen tisztában vagyok a feltételekkel –
vigyorog. – Ne feledd, hogy egyszer nekem is volt
asszisztensem, és a jó főnök többek között arról ismerszik
meg, hogy tudja, ki az, aki tehet érte valamit.
– Értem. És most mi a feladatod?
Milo keze felemelkedik, megérinti az arcomat, aztán
lehanyatlik.
– Könnyebbé tenni az életedet.
Megrázom a fejem, és arra koncentrálok, hogy úrrá
legyek az idegességen. Úgy kell tennem, mintha egy
csöppet sem érdekelne, milyen jól néz ki, és milyen isteni az
illata. Nem szabad elfelejtenem, hogy nem számít, mit
gondol Milo a külsőmről és a ruhámról, ahogy azzal sem
foglalkozhatok, hogy egyetlen megjegyzést sem tett. Most
nem vagyok nő, és ő nem férfi. Ez háború, és harci díszben
indulunk a csatába.
 Úgy kell hazudnom, mintha az életem múlna rajta.
– Szép az öltönyöd, mellesleg – mondom, miközben
felkapom a táskámat az asztalról.
Zsebre vágja a kezét, és megpördül a sarkán.
– Örülök, hogy tetszik.
Várom, hogy mondjon valamit az én öltözékemről, de
nem teszi.
Kihúzom magam, és megrázom a fejem. A tincseim
csiklandozzák meztelen hátamat.
– Nézzük, hogy a gyakorlatban is kiteszel-e magadért!
Milo szeme a mellemre téved, aztán vissza.
– Én jól fogom érezni magam. Remélem, készen áll, Ms.
Bergen.
Lehet, hogy nem is annyira közömbös, mint gondoltam?

– Ez volt a briliáns terved? – kérdezem Milót, miközben kicsit

lejjebb húzom a ruhámat, hogy a kivágás a hátán mélyebbre
kerüljön, így viszont szinte kilátszik a fenekem. Sehogy sem
bírok ezzel az átkozott ruhával.
Állunk a klubban, várjuk, hogy megérkezzen a városi
felügyelő barátnője. Mint kiderült, Milo valójában nem is
beszélte meg a vacsorát. Nem, egyszerűen megtudta, hol
lesz a fickó, és az a szándéka, hogy majd rátörünk a légyott
kellős közepén. Úgyhogy itt vagyunk abban az exkluzív
klubban, amit Nicole szívből utál, viszont a fickó
rendszeresen idejár.
Néhányszor el kellett jönnöm ide Peterrel, és egyszer
Nicole-lal is. Itt múlatják az időt a gazdag, beképzelt
sznobok.
Elmegy mellettem egy lány, és elvigyorodik. El ne
felejtsem, hogy nem engedhetem meg még egyszer, hogy
Ava segítsen kiválasztani a ruhámat. Az összes többit
megvétózta, amit előtte felpróbáltam, csak ezt
engedélyezte. Ragaszkodott hozzá, hogy le se vegyem, és
hogy engedjem érvényesülni „páratlan tehetségét” az
arcomon. Olyan ez az este, mintha egy alternatív
valóságban lennék.
– Ne feszengj! – szól rám Milo.
– Röhejesen érzem magam. Mi lesz, ha ide se jön?
– Nyugodj meg, itt lesz.
Nem ezért érzem ostobán magam. Hanem mert úgy
nézek ki, mint egy nagyon drága prostituált. Nem beszélve
arról, hogy Milo egy I Love Lucybe{1} illő tervet agyait ki.
Nem tudom, Ricky vagy Ethel szerepét játszom-e.
– Milo, azt hiszem, melléfogtunk.
– Miért? Pontosan ezt kell tennünk. Ne húzd fel magad!
– Rendben – nevetek a szóválasztásán. – Nem húzok fel
semmit, de jó, legyen.
Milo méltatlankodik.
– Választékosabban hangzik, mint hogy ne parázz.
– Nincs ebben semmi választékos.
– Bízzál bennem, minden a terv szerint halad. Minden
megvan hozzá, hogy megszerezzem az engedélyeket,
amiken rajta ül.
Minden úgy alakul, ahogy kell? Mégis, mi? A terv
mindössze annyiból áll, hogy egy állítólagos „barát” a
konditeremből együtt fog vacsorázni Darrennel, a
felügyelővel. Milyen terv is ez pontosan?
– Ehhez kellett neked, hogy így nézzek ki? – sziszegem.
A kocsiban elmondta, az a szerepem, hogy
szórakoztassam a barátnőt, miközben ő működésbe hozza a
varázserejét. Ha ez nem válna be, Milo azt akarja, hogy
csábosan nézzek ki, és segítsek neki valahogy manipulálni a
felügyelőt. Nem is sejti, hogy ezek egyikét sem tervezem.
Én vagyok a főnök, és szabályosan fogom elintézni a dolgot.
Milóra csak azért volt szükségem, hogy megszervezze ezt a
találkozót.
– Egész remekül nézel ki – vigyorog, és végignéz rajtam.
Most először mondott valamit a külsőmről. Persze
észrevettem, hogy néz. A kocsiban, amikor beültem, a ruha
alig takart valamit… és láttam, hogy felvillan a szeme és
mocorog az ülésen. Aztán amikor kisegített a kocsiból,
nagyon igyekezett a lábán tartani a tekintetét, pedig tudom,
hogy pont rálátott a mellemre. És néhány másodperccel
ezelőtt láttam, hogy a pillantása a lábamról felkúszik a
csípőmre, aztán köhintett és félrenézett, de még mindig
nem szólt semmit.
– Mit gondolsz? – kérdezem, és körbeforgok.
Játszom vele egy kicsit. Ez a legkevesebb, mert ő meg
azt tartotta küldetésének, hogy rajtakapjon, ahogy őt
bámulom.
– Igen, a ruha hátoldala isteni.
– Nincs is hátoldala! – emlékeztetem.
– Tudom, és határozottan jól áll neked. – Milo föl-le
mozgatja a szemöldökét.
És a férfi pillantásából, aki mosolyogva megállt
mellettünk, látom, hogy egyetért.
Milo közelebb lép, átöleli a hátamat, és ahogy az ujjai
hozzáérnek a bőrömhöz, megborzongok.
– Fázol? – kérdezi.
– Egy kicsit.
Ami persze nevetséges. Tampában soha nincs hideg. A
hőmérséklet a pokol tüze és a kemence forrósága között
ingadozik.
– Felajánlanám a zakómat, de akkor eltakarná a hátadat,
és a mi titkos fegyverünket – mormogja rejtélyesen.
– Mit?
– A ruhádat, Danielle. Le fog hidalni, ha meglátja.
Ez megőrült. Én erre képtelen vagyok.
– Ez nagyon rossz ötlet – jegyzem meg. – Tudod, mit?
Meggondoltam magam a tervvel kapcsolatban. Kapjuk meg
az engedélyeket azért, mert a papírok rendben vannak, ne
pedig azért, mert flörtölünk vele a klubban. Felnőtt nő
vagyok, megvan a magamhoz való eszem. – Kilépek a
szorításából, de megragadja a derekamat és megállít.
Mivel nem szoktam tíz centis sarkú cipőben járni,
megtántorodom, és majdnem elesem.
 Milo a derekamnál fogva tart meg.
– Nézz előre! – Mellkasa a hátamnak simul, nehezemre
esik, hogy be ne hunyjam a szemem és hátra ne dőljek. Ajka
hozzáér a fülemhez, ahogy suttog. – Ez mind igaz. Sőt, annál
is okosabb vagy, de most van rá alkalmunk, hogy elkapjuk.
Ideje megmutatni neki, ki vagy te, csak egy kis ravaszság
kell hozzá. Látod ott azt az embert?
Bólintok.
– Jó. Ő az, és nemsokára megtudja, ki a főnök a
Dovetailnél.
Ez szerencsére magamhoz térít annyira, hogy
észrevegyem a felügyelőt, aki packázik velünk.
A lényeg az, hogy ezt el kell intézni, és most alkalmunk
van rá, hogy megtegyük. Kisétálhatok az ajtón nagy
méltóságteljesen most, vagy miután megteszem, amit meg
kell tennem, és akkor elvégeztem a munkámat.
Milo végigsimít meztelen karomon, megfogja a kezem,
és együtt elindulunk.
– Kandi, drágám – Milo akcentusa most sokkal erősebb,
mint néhány másodperce. – Nem is tudtam, hogy ebbe a
klubba jársz.
Hogy tud ilyen könnyedén hazudni?
– Milo! – mosolyog vissza a lány. – Ismered a
vőlegényemet, Darrent?
– Darren Wakefield – mondja Milo kinyújtott kézzel. –
Nem tudtam, hogy maga Kandi kitüntetett kedvese. Danielle
Bergent talán már ismeri.
Milo Huxley, rajtad kell tartanom a szemem!
Milo úgy tesz, mintha őszintén meglepődne. Számára ez
semmilyen erőfeszítésbe nem került, de nekem egy kicsit
ijesztő, hogy ilyen folyékonyan hazudik.
– Igen, üdvözlöm! – mondom.
Darren barátságosan mosolyog, aztán kezet fog velem.
– Danielle, milyen kellemes meglepetés! Jó látni magát a
munkaügyektől távol is.
Hazudik! Teljesen be van tojva.
 – Én is örülök, hogy itt látom, Darren!
Darren maga mellé húzza Kandit, Milo pedig a
derekamra teszi a kezét. Ezúttal el tudom fojtani a
remegést, amit az érintése kivált.
– Nem tudtam, hogy maga is a klub tagja – mondja
Darren Milónak.
– Nem vagyok az. A sznob bátyám a tag. Most vagyok itt
először. Meg akartam nézni, miért csapnak akkora hűhót
körülötte.
Kandi végigsimítja Darren mellkasát, de közben végig
Milót nézi.
– Miért nem szerzünk egy asztalt, ha már ilyen szépen
összejöttünk? Ihatnánk néhány pohárral.
– Nagyon szívesen – szólalok meg gyorsan, mielőtt
Darren tiltakozhatna. – Megyek és megmosom a kezemet.
– Veled megyek! – mondja Kandi.
– Soha nem értettem, a lányok miért nem tudnak
egyedül pisilni – nevet Darren.
Milóra nézek, és azt tátogom neki, hogy viselkedjen.
Milo kacsint, én mosolyogva csóválom a fejemet.
Mintha valaha is képes lenne rá!
 Tizennegyedik fejezet

Danielle

KANDI ÉS ÉN A TÜKÖR ELŐTT ÁLLUNK, a hajunkat és a sminkünket

igazgatjuk. Kandi rendkívül csinos lány. Hosszú szőke haja
olyan tökéletes hullámokban omlik alá, amit az én hajammal
képtelenség megcsinálni. Szeme kristálykék, a melle egész
biztosan plasztikázva van. Darren ötven körül lehet, és
egyre magasabb homloka sem teszi fiatalosabbá. De nem is
hiszem, hogy Kandi a külseje miatt van vele.
Átfestem a számat a piros rúzzsal, és legszívesebben
újra meghosszabbítanám a lányom büntetését, amiért így
kell kinéznem, majd Kandi felé fordulok.
– Honnan ismered Milót?
Miért ezt kérdeztem? Azt akartam megkérdezni, hogyan
ismerkedett meg Darrennel, nem pedig Milóval! Eredetileg
ez volt a tervem.
– A konditeremből – mosolyodik el. – Azt mondta, hogy
te vagy a főnöke.
– Az vagyok.
– Te jó ég, hogy tudod elviselni?
– Elviselni, mit? – kérdezem.
Nevetve félrebillenti a fejét.
– Hogy egész nap látod. Én nem tudnék így dolgozni.
Remek, egy újabb rajongó!
Nem fogom megmondani Kandinek, hogy ma egy kicsit
tényleg zavarónak találom Milo szemrevaló külsejét. De
akkor is egy arrogáns, beképzelt, önelégült… Milo. Igaz,
hogy kedves, figyelmes, vicces és néha nem restell az
emberek kedvében járni. Igen, okos, és Parker rohant ajtót
nyitni, amikor megérkezett, de csak azért, mert még gyerek.
Ehelyett azt kérdezem:
– Nem vagytok jegyesek?
Kandi nevetve nekidől a pultnak.
– Attól még nézegethetek, hogy nem veszem meg a
portékát, drágám. Egyébként – fűzi hozzá, ahogy a kezemre
néz – vele randevúzol, és különleges gyűrű van az ujjadon.
A jegygyűrűmre pillantok, és eltakarom.
– Hát, nem minden az, aminek látszik.
– Hogyhogy?
Semmi okom rá, hogy bármit mondjak neki, hacsak azt
nem, hogy fogja be a száját. Pillanatnyilag semmiben nem
hasonlítunk egymásra. Én még csak nem is flörtölök a
konditeremben megismert férfiakkal, pedig gyakorlatilag
szingli vagyok. De nem utasíthatom rendre, mert ez Milo
nagy terve, és ha elszúrom, örökké ezt fogom hallgatni.
– A férjem lassan két éve, hogy meghalt – mondom. –
Még nem vettem le. – A szavaim határozottak, de a hangom
egyáltalán nem az.
– Ó. – Kandi megérinti a karomat. – Nagyon sajnálom.
Nem akartam…
– Semmi baj – nyugtatom meg gyorsan. – Talán
visszamehetnénk a fiúkhoz.
Kandi bólint.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze.
– Akkor… szóval… Milóval vagy?
Nem tudom, mit mondott neki Milo, és nem vagyok jó az
ilyen dolgokban. Úgyhogy azt teszem, amit tudok… terelek.
– Ha tudni akarod, tőle kell megkérdezned. Nincs jogom
ezt sem megerősíteni, sem cáfolni.
Remélem, fogalma sincs, hogy ez mit jelent, mert én
magam sem értem, mégis kimondtam.
– Ó, mert szerintem fantasztikus.
– Mióta ismered? – kérdezem.
 – Csak néhány napja – mosolyog. – De… amikor beszél,
esküszöm, hogy meg tudnék halni.
Szívem szerint öklendeznék, de csak bólintok.
– Na, azt azért ne tedd!
Könyörülj rajtunk, és végy magadhoz, ezzel az egész
dolgot megkönnyítenéd.
– Szóval, ha ti nem jártok, nem bánod, ha én…
rámozdulok?
Ezt nem értem. Ha el van jegyezve Darrennel, hogy az
ördögbe fog rámozdulni, amikor ott van a kezén egy
hatalmas köves gyűrű?
– De eljegyeztétek egymást, nem azt mondtad? –
kérdezem, mert… jaj!
Undorítóan kuncog.
– Persze, de amit Darren nem tud, az nem is fáj neki.
Ez egy igazi, szilárd alap, amire építhetsz, Kandi.
A beszélgetés kezd kínossá válni. Hogy véget vessek
neki, megragadom a táskámat.
– Milo már biztosan keresni fog bennünket. Menjünk!
– Igaz, egyáltalán nem akarom megváratni Milót – sóhajt
fel, aztán kisétál, én meg mögötte.
Gyűlölöm, eldöntöttem. Mit foglalkozik annyit Milóval?
Mert jóképű? Ez ostobaság. Néhány napja ismeri, és hirtelen
rá akar mászni? Tud valamit egyáltalán Milo apjáról? Arról,
milyen nehéz volt neki, amikor a bátyja ide költözött? Nem,
csak én tudom. Kétlem, hogy egyáltalán tudja Milo
vezetéknevét, de máris kész ledobni a bugyiját és magára
húzni a pasit.
– Hát itt vagytok! – Milo szélesen elmosolyodik, ahogy
közeledem – és szerencsére nem esem el. – Amíg a
mosdóban voltatok, Darren elmondta, mennyire szereti az
autókat.
– Ó, Darren egész álló nap tudna beszélni az autókról –
mosolyog Kandi. – Én szívesebben tölteném más dolgokkal
az időmet.
 Mindig irigyeltem a pimasz nőket, például Nicole-t.
Magabiztos, szexi, fütyül rá, mit gondolnak mások, és
megszerzi magának, amit akar. Kandi egy kicsit rá
emlékeztet, csak undorítóbb kiadásban. Mert úgy látszik,
Milót akarja.
Hogy ez miért zavar engem, azt egyelőre nem vagyok
hajlandó átgondolni.
Meg sem próbálja titkolni, hogy flörtöl. Mindenki szeme
láttára; a vőlegényébe kapaszkodik, de Milót bámulja.
– Ne üljük le egy asztalhoz? – kérdezem.
– Danielle, nem is tudtam, hogy maga ilyen gyönyörű! –
Darren egy kicsit túl sokáig legelteti rajtam a szemét.
Ezek szexpartnert keresnek, vagy mi? Lehet, hogy
nyitott kapcsolatban állapodtak meg, de köszönöm, én nem
kérek belőle! Ez a legfurcsább találkozás, amiben valaha
részem volt. Most már érdekel, mit mondhatott Milo
Kandinek a konditeremben a mi állítólagos kapcsolatunkról.
– Köszönöm.
Milo átfogja a derekamat, ujjait a csípőmbe mélyeszti.
– Szerencsés fickók vagyunk, nem? Hogy ilyen dekoratív
hölgyek vannak az oldalunkon? De ne hagyja félrevezetni
magát Danielle szépségétől! Rettentő okos is. Bölcsen teszi,
ha meghallgatja az elképzeléseit. – Milo jelentőségteljesen
néz Darrenre.
Amikor Darren beszélgetni kezd Kandivel, Milóhoz
hajolok.
– Ez elég otrombán hangzott. Szerinted megértette,
mire célzol?
Milo keze előrecsúszik a hasamra, és maga felé fordít,
szinte összeér a testünk.
– Darren az a fajta ember, aki szereti fontosnak érezni
magát. Hízelegj neki, hadd higgye, hogy a barátod, és azzal
fogja bizonyítani, milyen fontos ember, hogy nagy
szívességet tesz neked.
A mellkasára teszem a tenyerem; ha valaki lát minket,
úgy nézhetünk ki, mint egy szerelmespár.
 – Ha ez nem működik, akkor hiába volt ez az egész
szánalmas este.
– Én azért nem nevezném szánalmasnak. És ha nem
működik, akkor felmondok.
Felnézek, hogy lássam, nem hazudik-e, de a szeme nem
árul el semmit.
– Ennyire biztos vagy benne?
Milo bólint, és végigsimítja a meztelen hátamat, amitől
eláll a lélegzetem.
– Egyetlen dologban nem vagyok biztos a mai estével
kapcsolatban, de az nem Darren.
Szavainak kettős jelentése van, de nem bízom
magamban annyira, hogy el is higgyem. Nálam rosszabbul
senki nem flörtöl. Sejtelmem sincs, hogy tényleg így van-e,
vagy csak képzelem.
– Miben nem vagy biztos? – kérdezem.
Végighúzza ujjait a gerincemen, amitől annyira
elgyengül a térdem, hogy kis híján összecsuklom. Milo
átkarol, ahogy egy kicsit meginogok.
– Semmi, már minden világos – mosolyog rám, és most
már tudom. Tényleg ki akar kezdeni velem. Valóban flörtöl,
és nagyon jól csinálja.
– Nos – köhintek, és hátralépek. – Örülök, hogy
mindent… tudsz, meg minden.
– Milo és Danielle! – szól Darren. – Igyunk valamit!
Milo úgy mozdul, hogy a keze megint hozzám ér.
– Rendben, tegyük azt!
Mintha kilométerekre lenne az asztal. Minden lépéssel
gyorsul a szívverésem, mert tudom, hogy most el kell
játszanom, hogy Milo barátnője vagyok, vagy talán azért,
mert Milo már tudja, hogy annyira sem vagyok közömbös
iránta, mint gondoltam.
Mikor következett be a változás? Mikor néztem hirtelen
úgy Milóra, hogy nem akartam tökön rúgni, inkább arra
lettem volna kíváncsi, hogy szúr-e a szakálla csókolózás
közben?
 – Mit szeretnél inni?
– Vizet kérek – mondom a pincérnek, mivel józan akarok
maradni. Ki van zárva, hogy a két hülye barátnőm
nyomdokait követve berúgjak. Kristin és Heather ebben
világbajnokok. Én maradok a tiszta fej és a teljes önuralom
mellett.
– Látjuk, ki az okos közöttünk – viccelődik Milo, majd a
székem támlájára teszi a kezét.
A többiek alkoholt rendelnek, én pedig hátradőlök,
miközben a férfiak autókról csevegnek.
Elkezdem énekelni magamban a Ninety-nine Bottles of
Beer on the Wallt, nehogy megbolonduljak. Amikor
hatvankettőhöz érek, Kandi a saját kezébe veszi az
irányítást.
– Milo! – dorombolja. – Darren utál táncolni, én meg
imádom ezt a dalt. Táncolnál velem?
– Ha a vőlegényed megengedi – néz Darrenre Milo.
– Semmi kifogásom.
Milo mosolyogva feláll.
– Akkor nagyon szívesen.
Engem meg ne kérdezz, Milo! Részemről teljesen
rendben van, de nem is érdekel. Csináld, ha jólesik, én itt
leszek a vizemmel, és abban reménykedem, hogy Miss
Csontkollekció jól seggre esik.
Vodkát kellett volna rendelnem.
Most kénytelen vagyok itt ülni és nézni, ahogy a
táncparkett felé sétálnak. Milo keze még nem ért a lány
kezéhez, csak majdnem, de én már tajtékzom.
Aztán Kandi megáll, megfordul és Milo vállára teszi a
kezét. Milo átfogja a derekát, és én a székembe
kapaszkodom, nehogy nekik rontsak.
Nem tetszik, hogy Milo hozzáér.
Nem tetszik, hogy utálom nézni, ha hozzáér a nőhöz.
Nem kellene törődnöm vele, hogy hozzáér-e Kandihez
vagy bármilyen más nőhöz, de itt ülök, nézem őket és
dühöngök.
 – Szép lány, ugye? – kérdezi Darren, elvonva a
tekintetemet Milóról.
– Igen, maga egy szerencsés ember.
– Egyetértek. Ó tart engem fiatalon.
Ó, te szegény, az a hajó már régen elment, a legtöbb
hajszáladdal együtt!
– Ez nagyszerű! – mondom.
– Az! – válaszolja, és újra a táncolókra néz. – Tényleg
csodálatos.
– Szerencséje, hogy van valaki, aki boldoggá teszi.
Nem akarok Peterre gondolni, mégis azt teszem.
Emlékszem, hogy a nappaliban táncoltunk, mosolyogtunk,
nevettünk, bolondoztunk.
– Sajnálattal hallottam, mi történt a férjével – mondja
Darren. – Nem ismertem, de emlékszem, hogy a hírekben
szerepelt a gyilkosság.
Mindig elgondolkodom azon, miért sajnálkoznak az
emberek. Nem Darren ölte meg Petert, akkor mit sajnál?
Amíg velem meg nem történt, nem törődtem az
egésszel. Peter halála után összetört a szívem, de a végén
nekem kellett vigasztalnom másokat. Nem tudtak mit
mondani, és én megtettem, amit tudtam, hogy segítsek
nekik abban, hogyan segítsenek nekem.
Lehetetlen elmagyarázni, milyen váratlanul elveszíteni
valakit. Nem előzte meg betegség vagy bármi, amibe
megkapaszkodhattunk volna, például hogy milyen hősiesen
küzdött, és milyen felkészültek voltunk.
Egy nap elment dolgozni, és többé nem jött haza.
– Köszönöm a részvétnyilvánítást – mondom Darrennek.
Darren hallgat. Tekintetével folyton Milót és Kandit
keresi, és én nem vagyok benne biztos, hogy annyira
nyugodt, mint Milo gondolja.
Nézem őket tánc közben, a lelkem mélyén féltékeny
vagyok, de nem törődöm vele. Milo a beosztottam. Azzal
táncol, akivel csak kedve tartja. Legalábbis ezt magyarázom
be magamnak. Elég jól sikerül, de aztán meglátom, hogy
rámosolyog a nőre, ujjaival Kandi nyakszirtjét babrálja, és
fájdalmat érzek.
– Tudom, mi ez az egész – szólal meg Darren, és
belekortyol az italába.
– Milyen egész? – Hátradőlök, de megbánom, mert a
ruhám megint félrecsúszik. Ahogy hazaérek, tényleg
elégetem, és örömtáncot járok a tűz körül.
Darren az asztalra teszi a poharát, és beszéd közben
megpörgeti.
– Maga azért van itt, hogy aláírassa velem a papírokat.
– Biztosíthatom róla, hogy nem azért vagyok itt.
És tényleg nem. Azért vagyok itt, mert az asszisztensem
egy idióta, és hagytam, hogy bemesélje nekem, hogy
megbízhatok benne.
– Nem akarok keresztbe tenni – mondja.
Most rajtam a kérdezés sora.
– Akkor miért a késlekedés?
– Problémák akadtak a papírmunkánál – közli Darren.
Ez hazugság. A papírokat többször átküldtük, minden
rendben volt. Nemcsak Milo ismeri az ilyen alakokat, hanem
én is. Ismerem, legalábbis a hozzá hasonlókat az üzleti
világból. Imád fontoskodni, érezni, hogy szükség van rá és
nőkkel könyörögtetni magának.
Velem nem lesz szerencséje.
– Nem tudom, hogyan lehetséges ez – vágok vissza. –
Mondja meg, milyen problémák vannak, hogy meg tudjuk
oldani őket.
– Volt egy másik cég is, amelyik engedélyekért
folyamodott, és azt hiszem, valami félreértés történt.
Hazug disznó! Alaposan utánanéztem a teleknek,
mielőtt megvettük. Korábban nem volt semmiféle
engedélykérés, mert az előző tulajdonos lényegében hagyta
lerohadni az épületet. Tisztára nyomortanya volt. Amíg el
nem kezdődnek a munkálatok, minden nappal több pénzt
veszítünk rajta.
Ez egy hatalmi játszma.
 – Még ha így is van, nem értem, miért ne kaphatnánk
meg az engedélyeket. Maga is tudja, hogy mi vagyunk a
tulajdonosok.
Darren mintha eltöprengne azon, amit mondtam. Nem
tudom, azt hiszi-e, hogy hülye vagyok és belemegyek a
játékába, de ma este azért jöttem, hogy győzzek, és ezt
nem fogja megúszni.
Darren vállat von.
– Hétfőn újra átnézem.
Fogadni mernék, hogy nem fogja.
– Látom, hogy jól elvagytok – szólal meg Milo, még
mielőtt válaszolhatnék Darrennek.
– Feleannyira sem, mint ti ketten – vágok vissza.
Elkerekedik a szeme, szélesen elmosolyodik, és akkor
jövök rá, hogy kiadtam magam, elárultam neki, hogy
odafigyeltem rá.
– Észrevetted, ugye?
– Valójában nem, túlságosan lefoglalt az izgalmas
beszélgetés Darrennel.
Milo leül, öntelt vigyorral az arcán.
Beképzelt majom!
– Nos, akkor halljuk, mi volt a megbeszélés tárgya!
A következő néhány percben feszült és még feszültebb
pillanatok váltogatják egymást, miközben Milo vezeti a
beszélgetést. Darren fejére olvassa a hibáit, de mindig
sikerül visszatáncolnia, mielőtt túlságosan elvetné a sulykot.
Határozott, erőt sugárzó hangon beszél, és fából lennék, ha
nem ajzana fel teljesen, ahogy hallgatom.
Ez az a férfi, aki a beosztottam álarca mögött megbújt!
Az ereje lenyűgöző. Ahogy játszik Darrennel, mint egy
hangszeren, minden hangot addig hajlítgat, amíg úgy nem
szól, ahogy ő akarja.
Végig ezt művelte velem is?
Csak bámulni tudom, mert nagyon jól csinálja.
Elhatározom, hogy bevetem a saját fegyvertáramat, és
beszállok a játékba.
 – Nem fáradt még bele ebbe a sok aktatologatásba,
Darren? Mert nem lesz vége, amíg meg nem kapjuk az
engedélyeket! Biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal
fontosabb dolga is van így az esküvője közeledtével. Tudja,
lefoglalni a helyszínt, megtervezni a nászutat… kimunkálni
egy betonbiztos házassági szerződést…
Kandi kuncog.
– Nem csinálunk házassági szerződést, te bolond.
Darren megköszörüli a torkát.
– Ami azt illeti… azt hiszem, ezt majd még
megbeszéljük.
Kandi itala kifröccsen, ahogy lecsapja a poharat az
asztalra.
– Szórakozol velem, Darren?
– Ahogy mondtam, van magának épp elég dolga –
folytatom. – Hétfőn bemegyek az aláírt papírokért, és
megbeszéljük a bejárást, hogy megkaphassuk az
engedélyeket, rendben? És akkor végleg leszállunk magáról.
Milo mögöttem pihenteti a karját, ujjai hozzáérnek
csupasz vállamhoz.
– Mind a ketten tudjuk, hogy a papírmunkát illető kifogás
csak mellébeszélés. Szóval, hétfőn hány órakor lenne
magának a legjobb?
Hosszú, gondterhelt sóhajt követően Darren azt mondja:
– Tízkor. És ne késsen, különben elmarad a találkozó, és
nem tudom, mikor érek rá legközelebb.
 Tizenötödik fejezet

Milo

TE JÓ ISTENI – mondja Danielle, és megragadja a lábamat,

ahogy beszállunk a kocsiba. – Megcsináltuk! Elértük, hogy
abbahagyja a packázást!
Én nem ünnepelek, amíg nincsenek a kezemben az
engedélyek, de egyelőre nem fogom elrontani a kedvét. Ügy
néz rám, mintha győztes csapat lennénk, és ez tetszik
nekem.
– Nagyon szívesen.
A mai este sikeres volt, de Darren attól még egy
nagyképű seggfej. Majd hétfőn kiderül, tényleg megkapjuk-
e, amire szükségünk van.
Ez nem jelenti azt, hogy nem sütkérezem kicsit a
főnököm dicséreteiben.
Danielle a szemét forgatja.
– Ugyan már! Nem egyedül csináltad. Én kezdtem a
beszélgetést, mialatt te táncoltál és flörtöltél a szőke
ribanccal, és én is zártam le a végén. Nem egyéni
teljesítmény volt, haver.
Ujjaim súrolják finom bőrét, és látom, hogy szemében a
féltékenységet felváltja a vágy. Egész este ez a játék folyt.
Ha Kandire figyeltem, Danielle teste megfeszült, szinte
áradt belőle a düh. Kiderítem, jól gondoltam-e, hogy nem
kedveli Kandit.
– Érzek egy kis féltékenységet Kandi miatt – mondom,
miközben beindítom a motort. Élvezem, hogy édes
kettesben vagyunk a kocsiban. Danielle nem rohanhat el,
nem bújhat ki a beszélgetés alól, és az a tervem, hogy most
az én kezemben lesz a gyeplő.
– Nem voltam féltékeny.
Hazugság!
– Akkor miért nevezed ribancnak? Nagyon helyes lány,
menyasszony, és nem is ismered. Azt hiszem, féltékeny
vagy.
– Nem tudod, mit beszélsz – mérgelődik Danielle, és
kibámul az ablakon.
– Valóban? Mert ha meggondoltad magad, és mégis
kívánatosnak találsz, akkor nem csodálkozom.
Gyorsan felém fordítja a fejét, és rám mered.
– Nem.
– Akkor nem bánnád, ha azt mondanám, hogy Kandi és
én még megiszunk valamit együtt, miután hazavittelek?
– Nem. Bár lehet, hogy már nincs abban a hangulatban.
Egy kicsit dühösnek látszott, amikor eljöttünk.
– Bárkit hangulatba tudok hozni. Szóval, felőled
nyugodtan le is fekhetek vele?
Danielle csak egy pillanatig habozik, majd kiböki:
– Igen.
Ezt egyetlen másodpercre sem hiszem el.
– És szerinted jól tenném? – folytatom, csak hogy
bosszantsam.
– Mit érdekel az engem? A főnököd vagyok, nem a
bébiszittered. Ha le akarsz feküdni a konditerem kurvájával,
csak bátran! Én nem akadályozhatom meg.
– Á, szóval Kandi egy kurva? Nem tudtam, hogy
ismeritek egymást.
Danielle nem tudja, hogy egész este még csak nem is
láttam Kandi arcát. Táncoltam vele, és azt kívántam,
bárcsak Danielle lenne a táncpartnerem. Úgy kellett
visszafognom magam, hogy ne lökjem el magamtól Kandit,
és ne Danielle-t vigyem a táncparkettre, csak hogy érezzem
a bőre érintését.
 Épp elég kínos volt, hogy egész este nem tudtam
parancsolni a kezemnek, azt kerestem, hogyan tudnám őt
finoman megérinteni.
Danielle rám bámul.
– Ismerem a hozzá hasonló lányokat. El van jegyezve,
de nem tudta levenni rólad a kezét. Vagy tapogatott, vagy
vágyakozó pillantásokat vetett rád. – Danielle hangja most
egy oktávval magasabban szól. – „Ó, Milo, olyan muris vagy!
Ó, Milo, imádok táncolni! Meg akarod érinteni a testemet?
Ne aggódj, Milo, visszajövök, mert azt akarom, hogy csúnya
brit szavakat suttogj nekem!” Kuncogás. Horkantás.
Kuncogás.
Nevetek, ahogy Kandit utánozza.
– Látom, hogy egyáltalán nem borított ki téged a csaj!
– Ordenáré! Nincs benne semmi tartás! – folytatja
Danielle. – Tudta, hogy velem vagy ott, de mintha
láthatatlan lennék. Ez nagyon durva!
– De nem vagy féltékeny, ugye?
Danielle még dühösebben emeli fel a mutatóujját.
– Idióta vagy! Nem vagyok féltékeny, sajnálom azt a
nőt.
– Akkor jó! – Vállat vonok. – Mivel téged egyáltalán nem
zavar, ha lefekszem vele, megtennéd, hogy küldesz neki
egy sms-t, hogy a lakásomban találkozunk?
Leesik az álla, és elfordítja a fejét.
– Nem vagyok az asszisztensed, csináld meg magad!
Sértettség van a hangjában, és ettől az összes gyanúm
beigazolódik. Valamikor az elmúlt néhány hét során
megváltoztak a dolgok bennem is. Már nem úgy tekintek rá,
mint aki elrabolta az állásomat. Egy erős nőt látok, aki
szörnyű körülmények között elveszítette a férjét. Szexi,
okos, találékony, és várom, hogy találkozhassam vele, még
ha ez azt is jelenti, hogy végre kell hajtanom az utasításait.
Probléma lesz kettőnk között, ha továbbra is
alakoskodunk. Nem vagyok egy türelmes ember, úgyhogy
most a végére járok a dolognak.
 Befordulok az utcájába, és leparkolok a háza előtt.
Danielle ki akar szállni, de elkapom a csuklóját.
– És ha azt mondanám, hogy nem is akartam, hogy
üzenetet küldj neki? – kérdezem. – És ha azt mondanám,
hogy nem akarok még egyszer találkozni vele, látni vagy
hozzáérni?
– Miért ne tennéd? Egyedülálló vagy, ő… nem az, de ez
nyilvánvalóan nem zavarja.
– Mert… – Megvárom, amíg rám néz.
– Miért?
– Nem kívánom. Egy csöppet sem.
Danielle szeme kissé elkerekedik, akadozik a lélegzete.
– Nem?
– Nem.
– Ó!
Naivsága láttán elmosolyodom.
– Van valaki más, akit kívánok, Danielle.
Szembefordul velem abban az átkozott ruhában. Minden
porcikája tökéletes, és már nagyon szeretném ezt a ruhát a
földön látni. Mindig szépnek tartottam Danielle-t, de ma
este szinte tündököl. Majdnem elvesztettem a fejem, amikor
megláttam. Nem bírtam megmozdulni, gondolkodni,
beszélni, és nagyon hálás voltam, hogy Parker magára
vonta a figyelmét.
Csak álltam ott, mint egy hülye, leesett állal.
Nyilvánvalóan most sem gondolkodom tisztán, mert
nem akarok mást, csak megsimogatni az arcát, és csókolni,
amíg kifogy belőlünk a szusz.
– Kit kívánsz? – kérdezi.
– Téged.
Danielle szeme tágra nyílik, és elakad a lélegzete, ahogy
megvallom neki azt, amit eddig kétségbeesetten próbáltam
elrejteni.
– Milo – suttogja a nevemet.
– Mondd a szemembe, hogy nem voltál féltékeny! –
követelem.
 – Én… én… én nem fogom ezt csinálni veled – mondja,
és a füle mögé simítja a haját, és félrenéz.
– Csinálni? Mit?
– Ezt! Nálam dolgozol.
– És?
– És nem akarom komplikálni a dolgokat.
Nem jó válasz.
– Nem ezt kérdeztem – világosítom fel.
Nem lenne számtalan okom rá, hogy lelépjek?
Dehogynem! De most azt akarom, hogy beismerje, nem
közömbös számára, amit csinálok.
– Csak…
– Mondd, hogy nem voltál féltékeny! Mondd, hogy nem
érzel másképp irántam, és akkor vége is a beszélgetésnek.
De ne merészelj hazudni nekem!
Kívánom őt. Teljes valómmal őt akarom. Nem érdekel az
sem, hogy bitorolja az állásomat. Meg akarom csókolni,
legyünk túl rajta, és aztán megint arra tudok koncentrálni,
ami fontos: hogy visszaszerezzem az állásomat. Nem azzal
akarom tölteni az időmet, hogy megkérjem anyámat,
keresse elő a régi képregényeimet Parkernek, vagy Danielle
férjének tárgyalása miatt aggódjak.
Szóval, el kell távolítani ezt az akadályt az útból, hogy
minden megint úgy legyen, mint régen. Ha Danielle azt
mondja, nem ugyanígy érez, akkor már itt sem vagyok. Ha
tévedek, nem beszélünk többet az egészről.
Bár tudom, hogy nem tévedek. Ma este olyan világosan
láttam, mint a nap. Minden érintésünkben ott volt a vágy.
– Ez túl zavaros. Nem is tudom, mit érzek – ismeri be
Danielle, mintha valami halálos bűnt vallana meg.
Mindig az volt a véleményem, hogy minden szónál
többet ér a tett. És büszke vagyok rá, hogy tartottam is
ehhez magam.
Most megteszem, amit egész este szerettem volna.
Gyengéden megsimogatom az arcát. Danielle megragadja a
csuklómat.
 – Most mit érzel?
A szemembe néz.
– Téged.
– És most? – kérdezem, és közelebb hajolok hozzá.
– Félek.
– Nem foglak bántani – ígérem.
A világért sem okoznék neki még több fájdalmat, mint
amennyit már el kellett viselnie.
Egy pillanatra behunyja a szemét, aztán lassan kinyitja,
és meglátom gyönyörű kék szemét.
– Mit csinálunk?
– Mit akarsz, mit csináljak?
Nézi a számat, és semmit nem kell mondania, mert már
tudom a választ.
Még közelebb hajolok, várom, hogy feleszméljen és
ellökjön magától.
– Azt akarod, hogy megcsókoljalak? – kérdezem,
miközben már érzem a leheletét.
 Tizenhatodik fejezet

Danielle

HOGY MIT KÉRDEZETT?

Beszélgettünk egyáltalán? Nem emlékszem, mert most csak
Milo jár az eszemben. Teljesen betölt, nem tudok világosan
gondolkodni.
– Danielle – suttogja. – Mit szeretnél?
Őt szeretném.
Tudni akarom… valóság-e ez?
Emlékezni akarok, milyen érzés, ha csókolják, akarják és
megérintik az embert.
És azt akarom, hogy ő legyen az, aki megmutatja.
Ám nem vagyok egészen biztos benne, hogy jól teszem-
e. Félek, hogy ez csak tovább komplikálja a dolgokat.
Kinyitom a szemem, a tekintetében keresem a választ,
tudni akarom, hogy túlgondolom-e a dolgot, és talán csak
tréfál. Érzem a helyzet ellentmondásosságát, kavarog
bennem a vágy és a remény, de mindez gyengédségbe
ágyazva.
– Félek – ismerem be újra.
Milo behunyja a szemét, a homlokomhoz szorítja a
homlokát, és én végigsimítom a karját. Rövid az élet. Erről
első kézből van információm. Szerettem és veszteség ért, de
valahogy túléltem a tragédiát. Nem tudom, mi ez és miért
érzem, de jó.
Talán ahogy időnként rám néz. Talán ahogy a
gyerekeimmel viselkedik. Ahogy megtartott, amikor
majdnem szétestem. Akárhogy is, szeretem. Érzek valamit,
amit ma este lehetetlenség volna letagadni.
– Bolond vagyok – mondja csendesen.
Nem. Nem bolond. Én vagyok az. Akarom őt, de
túlságosan szorongok. Visszahúzom a kezem a csuklójára,
és hangosan kimondom, ami kikívánkozik belőlem.
– Csókolj meg!
Milo felkapja a fejét.
– Tessék?
– Csókolj meg! – ismétlem meg. – Csókolj meg, mielőtt
meggondolom magam!
És megcsókol. A számra szorítja az ajkát, én
ledermedek. Milo csókja erőteljes, közben tartja a fejemet.
Nem mozdulok. Nem is tudok, mert a számhoz ér a szája.
Szédülni kezdek, és próbálok az érzésre koncentrálni, de le
vagyok taglózva.
Milo elenged.
– Ha azt akarod, hogy megcsókoljalak, akkor jobban
teszed, ha visszacsókolsz. Engedd el magad!
– Csak… meghökkentem – próbálok magyarázkodni.
– Úgy csókolj, ahogy jólesik! Hacsak nem félsz
túlságosan. Vagy jobban örülnél, ha valaki mást csókolnék?
Azt akarja, hogy megcsókoljam? Hát jó, legyen úgy!
– Fogd be! – szólok rá határozottan. Nem akarom, hogy
az járjon az eszében, hogy valaki mást csókol.
– Hallgattass el!
– Baszd meg!
– Ha ez ajánlat… – vág vissza Milo. – Bebizonyíthatod,
hogy nem félsz, és megmutathatod, hogy tudod, mit
csinálsz.
– Akarod, hogy megcsókoljalak?
Az orrunk szinte összeér.
– Igen.
– Rendben.
Seggfej. Majd én megmutatom neked, milyen érzés
engem csókolni.
 Megragadom az arcát, és áthajolok a konzolon.
Keményen csókolom, elszántan, teljes valómmal. Ő is
hasonlóan szenvedélyes, és hirtelen megint az ülésemen
vagyok, miközben ő a karjában tart. Az ajkára tapasztom a
számat, mire még szorosabban hozzám simul. Nyelve
végigsimít a számon, de nem engedem be.
Milo halkan felnyög, majd erősebben felmordul, amikor
újra próbálkozik. Így is kell, haver. Nem vagyok szelíd és
alázatos. Meg tudlak őrjíteni.
Végül kinyitom a számat, de épphogy csak, és amikor a
nyelvünk összeér, mintha betéptem volna. Már egyáltalán
nem tudom irányítani a csókot. Milo átvette tőlem az
irányítást, vagy én adtam át neki? Akárhogy is, nem érdekel.
Keze a hajamat markolja, a szájához szorítja a fejemet, én
pedig az inge gallérjába kapaszkodom.
Csókolóztam már, de így még soha. Nem éreztem
magam soha ilyen súlytalannak, ugyanakkor
magabiztosnak. Még soha senki nem szédített meg ennyire
és dobogtatta meg így a szívemet. Sóvárgok a folytatásra.
Ez olyan csók, amiről minden nő álmodozik.
A filmjelenet be van állítva, elhalványulnak a fények, és
mindenki csak ránk figyel.
Átfogom a nyakát, és megkapaszkodom benne, nehogy
elszálljak.
Milo falja a számat, és akkor sem tudnék neki ellenállni,
ha akarnék.
A nyelvünk minden egyes csapásával egyre mélyebben
a karjába olvadok. Még a kocsiban, ahol kevés a hely, sem
tudok elég közel kerülni hozzá.
Hirtelen kopognak az ablakon, mire ellököm magamtól
Milót.
Te jó ég!
Kapkodom a levegőt. Az ablakok teljesen bepárásodtak,
fullasztó meleg van idebent.
Megint kopognak.
 – Anya? – Ava hangja tele van vidámsággal. – Te és Milo
jól vagytok?
– A francba! – mormogom.
– Megmagyaráznátok, miért ilyen párás az ablak? –
kérdezi, és közelebb hajolva próbál benézni.
– Mi az ördögöt mondjak? – kérdezem Milótól.
– Hogy felnőtt vagy, és törődjön a maga dolgával. Vagy
hogy te meg én csőrözünk, és hogy tetszem neked.
– Mi a fene az a csőrözés?
– Csókolózás, anya. Tudod, mint a Harry Potterben… –
magyarázza Ava. – Anya, tudom, hogy ott vagy. Hallom a
hangod.
A francba! Nem hiszem el, hogy így elragadtattam
magam. Megigazítom a ruhámat. Ava megint kopog az
ablakon, amitől megriadok.
– Jézusom!
Ahelyett, hogy Milo próbálná megigazítani az ingét, a
haját, meg amit még kellene, áthajol rajtam, és kinyitja az
ablakot.
– Segíthetünk valamiben?
Ava vigyorogva rám néz.
– Még hogy nem randevú? És teljesen elmázolódott a
rúzsod.
Amikor én voltam tinédzser, soha nem kaptak rajta a
fiúmmal. Most meg, felnőtt koromban a saját tinédzser
lányom buktat le. Tiszta röhej!
– Menj be! – szólok ki.
– Zilált a hajad.
– Elég! – zökkenek vissza az anya szerepébe. – Befelé!
Ava felkacag.
– Ez csodálatos! – Amit most csinál, azért lehet, hogy
tényleg megverem. Fogja a telefonját, készít egy fotót, majd
beszalad a házba.
– Hashtag lebukás!
– Ava! Gyere vissza! – kiabálom, de már csukja is be az
ajtót.
 – Te jó isten! Mit képzeltem én? Mi a fenét képzeltem?
Hátradőlök, és könnyek gyűlnek a szemembe. Nagyon
hülye vagyok. Nem lett volna szabad csókolóznom vele.
Idióta vagyok! Milo a beosztottam, és a munkám kell neki.
Ostobaság volt másképp nézni rá. Lehet, hogy pont ezt
akarja.
– Danielle – szólít a nevemen, de képtelen vagyok
ránézni. – Nincs semmi baj.
– De van! Mennem kell. Egyáltalán nem volna szabad itt
lennem veled. Teljesen idióta vagyok. Miért csókoltalak
meg? Miért hitettem el magammal, hogy…? –
Feltápászkodom, és kiszállok a kocsiból. Zakatol a szívem,
ahogy kezdem felfogni az eset következményeit.
Megcsókoltam. A házam előtt, ahol a drágalátos lányom
meglátott!
Nyilvánvaló, hogy nem gondolkodtam. Önzőn
viselkedtem, nem voltam tekintettel a realitásra, amelyben
ott vannak a gyerekeim, a munkám és az életem. Csak azt
az átkozottul tökéletes száját akartam.
Megcsap a hűvös esti levegő, és elindulok, de ez a
nyomorult cipő nem a barátom. Belesüppedek a fűbe, és
elesek.
Mintha lehetne még katasztrofálisabb ez az este.
– Ezt nem hiszem el! – nézek az ég felé. – Muszáj ezt?
Feltápászkodnék, de Milo keze már a derekamon, hogy
felsegítsen.
– Állj! – lököm el magamtól. – Nem kell segítség! Jól
vagyok, és most mennem kell.
– Ezt komolyan mondod?
– Úgy nézek ki, mint aki viccel?
Felállok, kilépek a kacsázó cipőmből, és mezítláb
vánszorgok a ház felé. Hihetetlen, mibe kevertem magam.
Teljesen hülye helyzetbe kerültem, és hagytam, hogy az
ostoba érzelmeim eluralkodjanak rajtam. Annyira kívántam
őt! Azt akartam, hogy ő is kívánjon, pedig lehet, hogy csak
arra ment ki a játék, hogy csőbe húzzon.
 Milyen könnyen lépre mentem!
– Mi az ördög folyik itt? – kérdezi Milo, és megragadja a
karomat, amikor a lépcsőhöz érek.
– Semmi.
– Semmi?
Próbálom kiszabadulni a szorításából, de Milo nem
enged el.
– Tévedés volt.
– Tévedés? – kérdezi.
– Mi vagy te, papagáj? Igen! Az volt. – A cipőmmel a
kocsi felé mutatok. – Többé nem fordulhat elő, és nem is fog.
Nem tudom, hogy miben sántikálsz, de én nem
játszadozom. Másokra is kell gondolnom, és nem
veszíthetem el az állásomat, csak mert megzavarod a
fejemet… vagy bármi legyen is a terved… nem fog sikerülni.
Milo keze lehanyatlik.
– Azt hiszed, ez volt a tervem? Hogy valami hülye
játékot játszom veled?
Összeszorul a szívem, mert látom a szemén, mennyire
megbántódott.
– Igen! Tudom, mit akarsz, és az, hogy így játszottál az
érzelmeimmel, hogy megtévessz, aljasság volt. Be kell
mennem.
Ahogy elindulok, hirtelen még annál is hülyébbnek
érzem magam, mint korábban. Elragadott az indulat, és
most bűntudatot érzek.
Tudom, hogy Peter nincs többé. Tudom, hogy szingli
vagyok, mégis csak arra tudtam gondolni, amikor Milo
hozzám ért, hogy mennyivel jobban esik az ő csókja.
Hogy Peter soha nem akart birtokolni engem.
Peter soha nem csókolt így.
Milo más, és én élveztem.
Istenem, milyen szörnyű alak vagyok!
– Tényleg azt hiszed, hogy színlelek? Nem tűnt fel,
mennyire kívántalak egész este, sőt, előtte is már napok
óta? Azt gondolod, kedvtelésből támogatok valakit, akit alig
ismerek, ahogy veled tettem? Ha ez megjátszás volt, ahogy
állítod, miért segítettem neked? Miért nem hagytam, hogy
pofára ess, és jót nevessek a végén?
– Nem tudom, mit gondoljak, de nem vagyok már
gyerek, aki hancúrozhat a munkatársaival!
Milo felkacag.
– Ugyan már, ez aligha volt hancúrozás! Felnőttek
vagyunk, jól éreztük magunkat, és nyilvánvaló, hogy
tetszem neked, amit nem is csodálok.
– Te arrogáns seggfej! Egész este flörtöltél velem.
– Valóban? Inkább Kandivel voltam elfoglalva, nem
emlékszel?
– Szóval igazam volt veled kapcsolatban. Mi csak
gyalogok vagyunk a te kis sakkjátszmádban. Azt hittem, jó
ember vagy, az én hibám. De nem fogom még egyszer
elkövetni. Te nem rejtetted véka alá, milyen vagy.
Hallgatnom kellett volna rád. Pontosan olyan vagy,
amilyennek a családod tart.
Milo egy lépéssel közelebb jön, kihúzza magát. Érzem,
milyen fájdalmat okoztam neki a szavaimmal. Övön aluli
ütés volt, de ő sem kizárólag tisztességes módszerekkel
indult a csatába.
– Az nem én vagyok, Danielle. Nem az a fajta rendes
ember vagyok, amilyet te szeretnél, de gonosz sem vagyok.
Nem arra játszom, hogy elvegyem az állásodat. Azért
csókoltalak meg, mert kívántalak, de nyilvánvalóan tévesen
ítéltem meg a helyzetet, ahogy rámutattál.
Milo sértettségét harag és csalódottság váltja fel.
– Én nem…
– Semmi mást nem kell mondanod. Azt hiszem,
világosan kifejtetted, mit érzel irántam. Sajnálom, hogy úgy
érzed, hiba volt megcsókolnod. Gondoskodom róla, hogy ne
kövesd el kétszer ugyanezt a hibát. Egyébként ez csak egy
csók volt. Mindent összevetve semmit sem jelent, nem igaz?
Nem mintha bármikor ennél több is lehetne köztünk, ha úgy
alakulnak a dolgok, ahogy én tervezem. Jó éjt, Danielle.
 Állok, és nézem, ahogy távolodik, és olyan sok mindent
szeretnék mondani, de nem teszem. Ha így fejezzük be,
nem lesz semmi félreértés. Ne is törődjön azzal, hogy én mit
gondolok. Már világossá tette, hogy nem vágyik semmiféle
kapcsolatra. Bármi is ez, számára nincs jelentősége. Én nem
lehetek a társa senkinek. Ha felkínálom neki, ami a
szívemből megmaradt, és ő összetöri, akkor mi lesz?
Gondolnom kell a gyerekeimre, a jövőjükre és arra, hogy
szükségem van az állásomra.
Ahogy Milo odaér a kocsijához, találkozik a tekintetünk.
A fejét csóválja, és beszáll. Amikor elhajt, és már nem látom
az autó hátsó lámpáit, kicsordul a könnyem.
Magamat csapom be, ha azt gondolom, nem érdekel,
ami az imént történt. A szívem megmaradt darabkája máris
sajog.

– Jó reggelt, Mrs. Bergen. Itt van azoknak listája, akik

telefonáltak, valamint az átnézendő akták. Itt hagyjam őket?
– kérdezi Milo.
Ettől a pillanattól rettegtem. Olyannyira, hogy majdnem
beteget jelentettem ma reggel. Szörnyen kiborított a
gondolat, hogy a szombaton történtek után találkoznom kell
vele.
Vasárnap egész nap azon gondolkodtam, hogy felhívom.
Nem tett semmi rosszat, én pedig úgy bántam vele, mintha
elkövetett volna valamit. Megkértem, hogy csókoljon meg,
aztán ellöktem magamtól. Most bocsánatot kell kérnem, és
meg kell találnom a módját, hogyan tudunk együtt dolgozni.
– Milo – szólítom meg, és ő olyan barátságtalan
tekintettel néz rám, mint még soha.
– Szükséged van még valamire?
– Beszélnünk kellene.
– Nincs rá szükség. Nincs mit mondanom.
– De nekem van – válaszolok.
Milo az ajtónak dől, és keresztbe fonja a karját.
 – A munkával kapcsolatos?
– Igen. Gyere, és foglalj helyet!
Látom, mennyire utálja ezt a helyzetet. Azt, hogy én
vagyok a főnöke, ő viszont nagyon nem szeretne semmi
személyes dologról beszélni.
– Megkaptuk már a jóváhagyást Darrentől? – kérdezem.
Darren telefonon bejelentette, hogy sürgős dolga akadt,
ezért nem tudott fogadni. Most megint várakoznunk kell.
– Nem.
– Felvetted a kapcsolatot a városházával, hogy
érdeklődj?
– Igen.
Nagyszerűek ezek az egyszavas válaszok. Ideje taktikát
változtatni.
– Rendben, és hogy ment a beszélgetés?
– Jól – mosolyog önelégülten Milo.
Kezd elönteni a méreg.
– Mit mondtak?
– Semmit.
Lehet, hogy megölöm.
– Ezt komolyan gondolod? Tényleg így fogsz viselkedni?
– Ma a Dovetail tulajdonosával ebédelek, hogy
megbeszéljem vele a jövőmet a cégnél.
Ó!
– Értem. Szóval azt akarod mondani, hogy a bátyáddal
ebédelsz? – Meg vagyok döbbenve. Nem tudom, mit
mondjak. Tudtam, hogy bántja, ami történt, de még soha
nem volt ilyen hűvös velem.
– Igen.
Most tényleg gyűlölöm.
– Nem beszéljük meg a szombat estét?
Milo felnéz az ölében levő papírokból, az arca
kifejezéstelen. Nem fogok meghátrálni. Úgy viselkedik, mint
egy gyerek, én viszont próbálok felnőtt maradni. Ennek nem
kellene így lennie.
Várok.
 És várok.
Milo nem mozdul.
Minden egyes másodpercben különféle módszereken
agyalok, amivel pokollá tehetném az életét.
– Hagyd már abba! – csattanok fel.
– Mit hagyjak abba?
– Ezt! Ezt az egész „engem nem érdekel” hozzáállást és
az egyszavas válaszokat. Sajnálom, hogy hisztériáztam,
rendben? Még mindig próbálom összeszedni magam, és
megijedtem. Egyáltalán nem akartalak megbántani, Milo.
Semmiképpen. Nagyszerű ember vagy, és olyan érzéseket
hozol ki belőlem, amik megriasztanak. Nagyon igyekszem;
kérlek, beszélj velem! Én nem… akarom… nem sérülhetek
még egyszer.
Milo feláll.
– Megriasztanak?
Jaj! Újabb egyszavas válasz.
Felém indul, megkerüli az íróasztalt, és megáll előttem.
Hátrabillentem a fejem, hogy lássam.
– Mitől félsz? – kérdezi Milo, és lehajol. A székem két
karfájára támaszkodik, szemtől szembe kerülünk.
A közelségétől vadul megugrik a pulzusom. Mit törődik
Milóval az én áruló testem? Lassítani igyekszem a
légzésemet, de még én is hallom, hogy zihálok.
– Nem akarom újra ezeket az érzelmeket – suttogom. –
Nem akarom összekeverni a dolgokat.
– Nem gondolod, hogy azzal már elkéstél? Nem
gondolod, hogy a dolgok már akkor összekeveredtek, amikor
a nyelvem a szádban landolt?
Miért szorul össze a gyomrom erre a gondolatra?
– Nem! – rázom meg a fejemet.
– Tényleg azt hiszed, kihasznállak, hogy visszakapjam
ezt az állást?
Szeretném azt mondani, hogy nem, de az igazság az,
hogy nem vagyok biztos benne. Ez az egész helyzet egy
képtelenség. Milo már kifejtette, hogy milyen ember,
ugyanakkor mindig őszinte is volt. Elmagyarázta, hogy nem
játszik cinkelt lapokkal, akkor most miért nem fogom
szaván?
– Nem hazudok neked. Nem tudom, mit gondoljak.
Itt van előttem az arca, a szája, és kiszárad a torkom.
– Ne gondolkozz! Érezz, drágám!
Egy kicsit közelebb hajolok, pedig nem is akartam. A
parfümje illata, a belőle áradó magabiztosság és a hangja
bársonyossága olyan, mint a kábítószer. Egy alkalom nem
elég, újra meg újra át akarom élni.
– Nem tehetjük – suttogom.
– Ó, dehogynem, és te is akarod, nem igaz?
Igen. Azt akarom, hogy újra megcsókoljon.
Kicsit még közelebb hajol, és éppen mielőtt összeérne
az ajkunk, zajt hallunk, a pillanat elszáll.
– Csak nem… zavartam meg valamit? – szól Callum. –
Visszajöhetek később, ha nem értek rá.
Nem lehet igaz, hogy ez történik. Behunyom a szemem,
és érzem, hogy ég az arcom.
– Tökéletes az időzítés, mint mindig, bátyó! – nevet Milo,
és elengedi a székemet.
– Csak azt akarom tudni, áll-e még a közös ebéd. Helló,
Danielle! – mosolyog rám Callum.
Most már nemcsak a gyerekem, de a főnököm is
félreérthetetlen helyzetben látott Milóval.
– Callum, én…
– Igen?
– Én csak…
– Éppen meg akart csókolni, de te meghiúsítottad –
fejezi be helyettem Milo.
Legszívesebben bebújnék az íróasztal alá, és soha többé
nem jönnék ki onnan. Nem tudom, voltam-e valaha ennél
kínosabb helyzetben.
– Nem is! – jelentem ki. Persze igaza van, de ezt nem
fogom beismerni.
Milo a fejét csóválja.
 – Oké, ellenőriztük egymás légzését, hátha újra kell
éleszteni engem. Így jobb?
A kezembe temetem az arcom.
– Igen, remek!
Callum felkacag.
– Én a világért se tenném! Az irodámban leszek, Milo, ha
kész vagy.
Lassan felemelem a fejem, és imádkozom, hogy Callum
már ne legyen itt.
– Hát, ez elég kínos volt – vigyorog Milo.
Felkavarodik a gyomrom, ahogy hatalmába kerít a
szégyenérzet. Ez a férfi az őrületbe kerget, hülyeségeket
csinálok miatta. Távol kell tartanom magam tőle.
– Tudtad, hogy ide fog jönni?
Milo zavartan néz rám.
– Honnan tudhatnám, mikor jelenik meg egyszer csak
Callum?
– Nem tudom, de… Ennél rémesebb nem is lehetett
volna. Milo az ajtóhoz sétál, mosolyogva visszanéz rám, és
azt mondja:
– Ne aggódj, nem mesélek neki a mi kis
csókolózásunkról. Nem szeretném, ha gondod támadna a
személyzeti osztállyal.
Ó, én szerencsétlen!
 Tizenhetedik fejezet

Milo

A BÁTYÁM UNALMAS. Máshogy nem tudom jellemezni. Egy

kicsit mindig is begyöpösödött volt, de most tényleg… uncsi.
Minden szabályt betart.
Az életét minden vonatkozásban kielemzi és
felülvizsgálja, hogy meghozhassa a megfelelő döntést, ami
majd elvezet a megfelelő eredményhez. Az egyetlen zsigeri
döntés az életében az volt, hogy feleségül vette Nicole-t.
Meg kell hagyni, ez volt élete legjobb döntése. A mi
kapcsolatunk viszont azért jutott mélypontra, mert
átköltözött az óceán másik partjára. Ha Londonban marad,
erre az ebédre sem volna szükség, amin most vagyunk.
– Beszélni akartál velem? – kérdezi Callum, miközben
késével belevág a steakjébe.
– Nem igazán, de te kérdezted, beszélgethetnénk-e, így
feltételezem, hogy a pozíciómról van szó a cégnél. –
Kezembe veszem a pohár whiskyt, és a válaszra várva
belekortyolok.
– Elmész? – kérdezi végül.
– Hová mennék…?
Callum leteszi a kést és a villát, a szalvétával
megtörölgeti a szája szélét, aztán vállat von.
Nem tudom, ez mit jelent, így csendben maradok és
várok. Azt hiszi, felmondok? Egy másik étterembe akar
menni? A lehetőségek sora végtelen.
– Azt akarod, hogy kimondjam? – kérdezi végül Callum.
 – A leghalványabb sejtelmem sincs, miről beszélsz, de
igen.
– Londonba, Milo. Visszamennél? Mert mind a ketten
tudjuk, hogy ez a kis színjáték már nem fog sokáig tartani.
Ami azt illeti, csodálkozom, hogy eddig is kibírtad. Mind a
ketten tudjuk, hogy nem vagy boldog.
Ez is mutatja, miért tartom ostobának a bátyámat. Azt
hiszi, mindent tud rólam, de nem veszi a fáradságot, hogy
engem is megkérdezzen róla.
Hátradőlök.
– Milyen csodálatos, hogy most meg olvasol a
gondolataimban, Cal. Nem is tudtam, hogy ilyen sokoldalú
vagy.
– Ne mondd, hogy Danielle asszisztense akarsz lenni.
– Ebből elég! Nem tudod, mit akarok. Vagyis nem
érdekel, mert egy felfuvalkodott alak vagy, aki magasról
tesz mindenki másra.
Callum felnevet.
– Azt hiszed, élvezem anya hívásait, hogy az ő kisfia
miért nem kapja vissza az állását?
– Talán azt gondolja, hogy egy seggfej vagy.
Biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz. Az ő tökéletes
Callumja, aki mindent jól csinál! Anya imád rámutatni az
összes hibámra, és emlékeztetni, hogy mekkora csalódást
okozok neki. Belefáradtam, hogy Callum árnyékában
próbáljak érvényesülni. Kimerítő és megalázó.
– Talán azt gondolja, hogy soha nem fogsz megváltozni.
– Akkor igaza van. Ugyanaz a felelőtlen alak vagyok,
mint sok évvel ezelőtt, igaz? Milo ugyanaz, csak az ország
más.
Callum a fejét rázza.
– Azt hittem, megváltoztál az utóbbi néhány hétben.
Láttalak Danielle-lel, aki remek csapatjátékos, meg minden.
De úgy sejtem, tévedtem.
– Ezek megint csak feltételezések. Okoztam akár
egyetlen problémát is, amióta visszajöttem?
 – Nem.
– Kértelek, hogy helyezz vissza vezetői pozíciómba?
– Nem, de miért, Milo?
Mert ez azt jelentené, hogy Danielle elveszíti az állását.
Ez az egy ok elég lenne, hogy a következő géppel
Londonba repüljek.
Mi a fészkes fene baj van velem? Ide jöttem, hogy
visszaszerezzem az állásomat és tönkretegyem a
gazembert, aki elorozta tőlem. Bosszút akartam állni.
Világos célom, kidolgozott tervem volt, aztán megismertem
Danielle-t.
Megtudtam, hogy nem is olyan könnyű őt legyőzni, és
láttam, milyen veszteség érné, ha mégis megtenném.
Kiderült, hogy egyáltalán nem szélhámos. Valójában szinte
tökéletes.
– Mert hülye vagyok – mondom Callumnak.
– Aha – somolyog. – Nem is kell megkérdeznem, miért,
mert amikor rátok nyitottam, éppen meg akartad csókolni.
– Erről inkább nem beszélnék – mondom összeszorított
szájjal.
Callum az asztalon pihenteti a karját.
– Meséltem már neked a sztorit, amikor apa megismerte
anyát?
Elkomorodom, mert semmi kedvem régi történeteket
hallgatni.
– Nem, és nem is akarom tudni.
Callum a válaszomtól függetlenül folytatja.
– Anya és én máshogy emlékszünk rá, bár a végkifejlet
ugyanaz. Anya persze nem tudja, hogy hallgatóztam, amikor
telefonált. Apa ismerte a biológiai apámat, és úgy sejtem,
nem véletlenül került a családunkba. Tudod, hogy az apám
egy kegyetlen üzletember volt, aki élvezte, ha mások
megalázkodnak előtte. Azt hiszem, anyától is ezt várta el,
de tudjuk, hogy nem sok olyan dolog van a világon, amire
az anyánkat rá lehet venni.
– Hová akarsz kilyukadni, Callum?
 Ez engem nem érdekel. Apa meghalt, és annak, hogyan
ismerkedtek meg, nincs köze az életemhez.
– Ne legyél idióta! – mondja Callum átható pillantással. –
Azt mesélem, hogy apa és anya nem estek egyből
szerelembe. Néha egymáshoz sodródnak az emberek, aztán
eldöntik, hogy szeretik-e egymást, vagy sem. Nem vagy
szívtelen gazfickó, Milo, de az biztos, hogy különc vagy.
– Hogy jöttél rá?
Callum az asztalra hajítja a szalvétát.
– Ezt nem fogom elmesélni. Azt hiszem, nagyon is jól
tudod, miből lett most eleged.
– Igen, belőled.
– Tudom – mondja nevetve Callum, és feláll. – Én vagyok
a gonosz intrikus, mint mindig. Ennek semmi köze a Danielle
iránti érzelmeidhez. Hirtelen én lettem az, aki megnehezíti
az életedet. Igazam van?
Elmehet a pokolba! Nekem erre nincs szükségem. Nem
érzek mást, csak vágyat, hogy szájon vágjam. Danielle
világosan kifejtette, mit gondol rólam, és igaza van. Önző
disznó vagyok, aki alkalmatlan egy kapcsolatra.
Én vagyok az a fickó, aki bántani fogja, hiszen nem tud
mást.
Cserben fogom hagyni, mert az eddigiekből az
következik, hogy ez elkerülhetetlen.
Semmilyen szempontból nem vagyok méltó hozzá, és
ha nem szállok le róla, csak egyféleképpen végződhet a
történetünk – tragédiával.
Felállok, és az asztalra teszem a pénzt.
– Nem, csak egy idióta vagy, és törődj a saját dolgoddal!
– És én még azt hittem, lesz egy kellemes ebédünk.
Most rajtam a sor, hogy nevessek.
– Szerintem mind a ketten tudjuk, hogy kár újra
próbálkozni.
Elindulok az ajtó felé, mert egy percig sem akarok
tovább ezzel a baromsággal foglalkozni, de Callum
megragadja a karomat, ahogy kiérek.
 – Én azért próbálkozni fogok. Csak hogy tudd. Nem anya
miatt, hanem mert van egy családod, amelyik törődik veled,
akármit gondolsz is. Van egy unokaöcséd, akinek meg kell
ismernie a bácsikáját, és úgy látszik, Nicole-nak is
szimpatikus vagy, bár ha egyszer megismer, lehet, hogy
megváltozik a véleménye. És van egy bátyád is, akinek
elege van abból, hogy nincs a közelében az öccse. Nem
mondok le rólad, bármilyen erőszakosan próbálsz is
eltaszítani.
Megveregeti a karomat, elindul a kocsijához, én meg itt
állok, és képtelen vagyok megszólalni.
Callum még soha életemben nem adta jelét, hogy
törődne velem. Túlságosan el volt foglalva magával ahhoz,
hogy az én dolgaimmal foglalkozzon. Nem tudom, mit
gondoljak erről az egészről.
Callum elhajt, én pedig még mindig egy helyben állva
próbálom feldolgozni, ami az imént történt.
 Tizennyolcadik fejezet

Danielle

És ÖN TUDATOSAN lépett be a lőfegyverrel Mr. Bergen

irodájába? – kérdezi az ügyésznő. Remegni kezd a kezem.
– Hát, tudatosan volt nálam a lőfegyver, de konkrétan
nem őt kerestem – válaszolja az ember, aki megölte Petert.
Elképesztő, milyen nyugodt és összeszedett. Mintha ez a
nap is ugyanolyan lenne, mint a többi. Az arcán nyoma sincs
megbánásnak.
Nem terveztem, hogy idejövök. Az első tárgyalási napot
követően mindig találtam valami kifogást. És most mégis itt
ülök, hallgatok, és azt kívánom, bárcsak távol maradtam
volna. El kellett jönnöm az irodából azok után, ami Milóval
történt. Fogtam a táskámat, és felkerestem kedvenc kis
büfémet a tengerparton. Leültem, néztem a partot nyaldosó
hullámokat, és azon tűnődtem, hogy az ördögbe kerültem
ide.
Igen, tiszta őrület az élet. Felfogtam. De ez már minden
határon túlmegy. Kezelhetetlen.
A gyerekeimre, a barátaimra és a családomra
gondoltam. Aztán befejeztem az evést, de ahelyett, hogy
visszaindultam volna az irodába – mintha valaki más vezette
volna az autót –, itt kötöttem ki a bíróságon.
Nem tudom, miért éreztem kötelességemnek, hogy itt
legyek. Talán mert Peterre is gondoltam, miközben az
óceánt bámultam. Talán bűntudatom volt, amiért majdnem
újra megcsókoltam Milót. Volt egy olyan érzésem, hogy
valami fontos történik majd, és igazam is lett. Úgy volt,
hogy Adam McClellan nem ma tesz vallomást, de most itt
vagyok, és nézem, ahogy beszél.
– Szándékában állt használni a lőfegyvert? – kérdezi az
ügyésznő.
– Nem azért mentem oda, hogy megöljem, ha ezt akarja
tudni.
– Akkor mi volt a szándéka?
A férfi egy pillanatig rám néz, nekem pedig megáll a
szívverésem. Most nem az első sorban ülök, hanem hátul, és
igyekszem elbújni, amennyire tudok. Ennek ellenére
egyenesen engem bámul.
– Mr. McClellan – lép elé az ügyésznő, így már nem
láthatjuk egymást. – Volt valamilyen motivációja, amikor
bement Mr. Bergen irodájába?
– Csak rá akartam ijeszteni egy kicsit.
– Töltött fegyverrel?
A férfi vállat von.
– Igen.
– És aztán mi történt? – kérdezi tovább az ügyésznő.
Ezt nem tudom végighallgatni, pláne úgy, hogy nincs itt
velem senki.
Kinyújtom a kezem, és azt kívánom, bárcsak itt lenne
Milo, és megfogná.
Érdekes, hogy megint ő jut eszembe. Ő az, aki miatt
ilyen feldúlt vagyok. Nem volna szabad így gondolnom rá.
Nem volna szabad azt kívánnom, bárcsak állandóan a
közelében lehetnék. Határozottan nem volna szabad Milóra
gondolnom a férjem tárgyalásán, és mégis megteszem.
Szorít a mellkasom, úgy érzem, ki kell jutnom innen. Ez
nem helyes; még annál is jobban ki vagyok borulva, mint
gondoltam. A padsor széle felé oldalazok, de amikor a
végéhez érek, látom, hogy belép Milo.
Egymásra nézünk, és egyetlen pillantásával
megnyugtat. Engem figyel, és leül mellém.
– El akartál menni? – kérdezi suttogva.
– Miért vagy itt? Hogy találtál meg?
 Hogy lehet az, hogy varázsütésre megjelentél, amikor
éppen azt kívántam, bárcsak itt lennél?
Közelebb húzódik, a szívem vadul ver.
– Hívtalak, de nem tudtalak elérni, ezért megnyitottam a
Find my Phone-applikációt, így tudtam meg, hogy itt vagy.
Az asszisztensem ráadásul egy Sherlock Holmes! Pont
erre van szükségem.
– Remek! – Gunyoros a hangom.
Milo összezavar: fogja az érzelmeimet, beteszi őket egy
turmixgépbe, amit nagy sebességgel beindít.
Nem tudom, hogy igénybe vegyem-e a támogatását
vagy visítva meneküljek.
Adam McClellan szeme néhány másodperccel később
újra megtalál a tömegben, amitől hányni tudnék. Hidegnek
és halottnak érzem a lelkem. Nem szabadna, hogy itt üljön
és önelégülten bámuljon.
– Bementem az irodájába. Ott ült…
Befogom a fülem. Ez már túl sok. Nem kellett volna itt
maradnom.
Milo a vádlott felé néz, aztán megint rám. Megfogja a
kezemet, és halkan beszél hozzám, az ajka a fülemhez ér.
– Semmi olyat nem mondhat, amit te korábban már el
ne képzeltél volna.
A fickó dühös hangja túlharsogja Milo gyengéd
suttogását.
– Kértem, hogy szóljon az ügyvédemnek, de nem volt
hajlandó. Megmondtam neki, hogy ne szórakozzon, mire azt
mondta, nyugodjak meg.
Milóra pillantok.
– Hát nem jobb hazugságban élni? – suttogom.
Milo megint megfogja a kezem.
– Soha.
Milliószor átgondoltam, hogyan ölhették meg Petert.
Úgy sorakoztak előttem a képkockák, akár egy filmben. Az
egyik jelenet iszonyatosabb volt, mint a másik. Könyörgött
az életéért? Gyorsan vége volt? Megmentette egy másik
ügyvéd életét azzal, hogy feláldozta magát?
A legjobban azt szeretném tudni, gondolt-e rám és a
gyerekekre. Volt-e olyan pillanat, amikor az arcunkat látta,
és érezte, hogy szeretjük?
Remélem.
Mindennél jobban remélem, hogy az utolsó percében
tudta, milyen sokat jelent nekem. Hogy az ő szeretete és
elszántsága tartotta össze a családunkat.
De Milónak igaza van. Soha nem fogom megtudni, mit
gondolt Peter. Ezeket a válaszokat soha nem fogom
megkapni, csak amit itt hallok.
– Mr. McClellan, hogyan sült el a fegyver?
Megszorítom Milo kezét, mintha ez lenne az egyetlen
dolog, ami most ebben a világban tart. Súlytalannak érzem
magam, szédülök és elesett vagyok. De nem tudom levenni
a szemem az előttem kibontakozó jelenetről.
– Nem tudom – válaszolja.
– Nem tudja?
– Tartottam a kezemben, és aztán… elsült.
Az ügyész azonnal rákérdez:
– Maga sütötte el a fegyvert?
– Nem. Ahogy már mondtam, véletlen volt. Magától sült
el.
Hazudik. A védelem is. Láttam már ilyet, és azért
imádkozom, hogy ne működjön. Ha el tudják ültetni a
kételkedés magvait, miszerint véletlen baleset történt, akkor
ez az ember egy ejnyebejnyével megússza. A lövésnek
nincsenek szemtanúi, a videofelvételen csak az látszik,
ahogy bemegy és kijön az irodából. Senki nem látta, ahogy
Adam megöli Petert.
Az ügyésznő lassan visszasétál az esküdtek elé.
– Azt akarja mondani, hogy bement az irodába egy
töltött fegyverrel, Mr. Bergen halálos lövést kapott, de maga
nem akart ártani neki?
– Így van.
 – Nem állt szándékában használni a fegyvert? Mégis tele
tárat helyezett bele?
Adam lehajtja a fejét.
– Nem, beszélni akartam az ügyvédemmel. Nem
Peterhez készültem.
Még jobban szorítom Milo kezét, és ő válaszul
megszorítja az enyémet.
– Töltött gépfegyverrel?
A férfi lassan felemeli a tekintetét, és figyelem, ahogy
megpróbál bűnbánatot mutatni.
– Igen, de nem tudtam, hogy meg van töltve. Azt
hittem, üres.
– Szóval, azt akarja mondani, hogy többször is magától
sült el a fegyver? Mert az áldozatot több lövés is érte – és
ezek örökre elszakították őt a feleségétől és a gyerekeitől.
– Ahogy mondtam, baleset volt. Sajnálom a családját,
meg minden, de lehet, hogy bántalmazta a feleségét és a
gyerekeit – legalábbis ezt hallottam. Akkor ebben az
esetben talán nem is ez volt a legrosszabb, ami
történhetett.
Itt szakad el nálam a cérna.
Felpattanok a helyemről, egy perccel sem tudom tovább
türtőztetni magam.
– Hazudik! – ordítom. – Elrabolta őt tőlünk, és nincs
magában semmi megbánás! Hogy merészeli?
– Csendet! – szól a bíró.
Tovább kiabálok, de nem tudom, mi hagyja el a számat.
Árad belőlem a düh és az elkeseredés. Az a gazember
hidegvérrel megölte a férjemet, és most még az emlékét is
be akarja mocskolni.
Milo átkarolja a derekam, és kivonszol a
tárgyalóteremből, miközben a bíró újra meg újra csendet kér
és üt néhányat a kalapácsával.
A szívem olyan hevesen ver, hogy attól félek, kiugrik a
helyéről. Gyűlölöm! Azt is gyűlölöm, hogy ilyen gyenge
vagyok, és mégis idejöttem.
 Amikor becsukódik az ajtó, Milo karjába roskadok.
Magához szorít, én összeomlok. Belé kapaszkodom,
megpróbálom eltakarni az arcom, hogy senki ne láthasson.
– Minden rendben, Danielle – mondja Milo, miközben
zokogok. – Most már nincs semmi baj.
Én nem vagyok rendben. Őrült vagyok, aki nem tudott
uralkodni magán a bíróságon. Senki nem fog emlékezni
Peter mosolyára. Az elmebeteg özvegyét fogják látni, ahogy
visítva ordít a gyilkossal a tárgyaláson. Ezt tettem! Tudom,
hogy nem lett volna szabad, de képtelen voltam fékezni
magam.
A szégyenérzetet düh váltja fel, és egyszeriben nem
kérek a vigasztalásból.
– Nem, nem így van! – bontakozom ki a karjai közül. –
Épp most tettem egy kisebbfajta szívességet a védelemnek.
Ezt tettem. Adtam nekik valamit.
– Semmit nem adtál nekik.
– De igen! – mondom Milónak. – Csak jobban tudom! El
kell innen mennem. Tudtam, hogy nem bírom végigcsinálni.
Semmit nem tudok elviselni, mert minden, amihez
hozzáérek, darabokra hullik.
Milo karon ragad, nem engedi, hogy elinduljak.
– Túl szigorú vagy magadhoz.
– Nem láttad az előbbi jelenetet, Milo? Becsuktad a
szemed, és nem láttad azt az őrültet, aki a cirkuszt csinálta
bent?
– Te nem is tudod, milyen nagyszerű vagy. Hatalmas
terheket cipelsz, mégsem panaszkodsz, igaz?
Semmi mást nem csináltam, csak mindent szétdúltam
magam körül.
– Kérlek! – csattanok fel. – Nem érdemlek elismerést
semmiért. Nem érted? Mindent tönkretettem!
Milo azonban nem hallja, amit mondok. Kettőt lép előre,
és a karjába von.
Összerogynék, de ő megtart. Homlokát a homlokomhoz
szorítja.
 – Te nem látod magadat.
Bárcsak igaz lenne! De tisztában vagyok mindennel,
amit tettem, és nagyon nem tetszik.
– Te csak azt látod meg, amit akarsz – mondom.
Milo felemeli a fejemet, letörli lassan szivárgó
könnyeimet, amelyek apró fekete vonalat rajzolnak az
arcomra.
– Értelek. Néha az kívánom, bárcsak ne így lenne.
Továbbra is ellökhetsz magadtól, nem gond, de egész
életemben ezt csinálták velem az emberek, Danielle.
Mestere lettem a visszavágásnak, és harcolni fogok érted.
Nem lököm el. Kibontakozom az öleléséből. Nagy
különbség. Minden harciasságom eltűnt. Túl sok volt ez az
egész.
– Te nem akarhatsz engem. Sérült vagyok.
– Én talán nem?
– De nem ugyanúgy, Milo.
Hüvelykujjával az arcomat simogatja.
– Senki sem tökéletes. Mindenkinek vannak hibái.
Egyikünk sem érdemel meg mindent, de ez nem jelenti azt,
hogy nem vágyhatunk többre.
Kigördül egy újabb könnycsepp, ahogy ránézek.
– Miért vagy itt? Miért jöttél el hozzám?
– Mert látni akartalak.
A fal, amely általában körülveszi, leomlott. Látszik a
szemén, hogy sebezhető. Már korábban is láttam rajta, de
most megrendít. Nem tudom, azért-e, mert nagyon
érzékeny vagyok, vagy amiatt, amit Milo láttatott velem az
elmúlt néhány hétben, de felemelem a kezem, és
megérintem az arcát.
– Mi történik velünk?
Milo gyengéden megcsókolja a homlokomat.
– Nem tudom, de nem vagyok elég erős, hogy távol
tartsam magam tőled.
Felnézek rá, és rájövök, hogy még ez alatt a borzalmas
tárgyalás alatt is őrá vágytam. Azt kívántam, bárcsak itt
lenne, hogy belé kapaszkodhassam. Már egy ideje jobban
számíthatok rá, mint gondoltam, és ráeszmélek, hogy
vágyom utána.
– Én sem – ismerem be.
Milo lassan a számhoz érinti az ajkát. Lágyan
megcsókol, és egyetlen pillanatra megfeledkezem róla,
milyen rossz állapotban vagyok. Biztonságban érzem
magam, és az ő karjában ez veszélyes érzés.
 Tizenkilencedik fejezet

Danielle

SZÓVAL ELKEZDTÉL ÜVÖLTÖZNIa vádlottal? – kérdezi Heather,

miközben tölt egy pohár bort.
– Igen.
– Nem a legelegánsabb pillanat az életedben, igaz? –
kuncogja Kristin, és maga alá húzza a lábát.
A szememet forgatom.
– Nyilvánvaló, hogy nem.
– Nem tudlak hibáztatni, Danni. Régóta magadba fojtasz
mindenféle szörnyűséget, és próbálsz úgy tenni, mintha
kéjutazás lenne az élet – jegyzi meg őszinte együttérzéssel
a hangjában Heather.
Nem tudom, mi mást mondhatnék ezen a ponton. Ha túl
sokat bőgök, úgy érzem, a terhűkre vagyok. Ha nem sírok,
akkor túlságosan is erős vagyok. Nem lehet normálisan
kezelni ezeket a dolgokat.
– Nem játszom meg magam. Próbálom a lehető
legélhetőbbé tenni a napjaimat. Hogy egy kicsit túl sok
rajtam a teher? Igen. Úgy értem, a tinédzser lányom egy
futóbolond, Parker megint az apjáról kérdezget, teljes
munkaidőben dolgozom, próbálom fizetni a számlákat, és
három hónap múlva betöltöm a negyvenet.
– Lófarokba igazítom a hajamat. – Ja, és csókolóztam
Milóval – bököm ki.
Jobb túlesni ezen.
Mind a ketten az asztalra teszik a poharukat, aztán
egymásra néznek, és eltátják a szájukat.
 – Na, most kezd érdekes lenni a történet! – jelenti ki
Heather.
– Igazán? Az, hogy üvöltöztem a tárgyaláson, mint egy
hülye, az nem volt elég szórakoztató?
Kristin vállat von.
– Heather nem úgy értette.
– Tudom, hogyan értette – pufogok.
Nicole benyit az ajtón, majd kopog.
– Helló, elnézést a késésért. Nem bírtam elaltatni Colint,
és azonnal százan hívnak telefonon, ahogy megpróbálom
otthagyni a… – Nicole hirtelen elhallgat, és körülnéz a
szobában. – Mi az ördög folyik itt?
– Danielle csókolózott Milóval!
Nicole huncutul rám mosolyog.
– Ó, már tudom. Callum rajtakapta őket Danielle
irodájában. Rossz kislány! Remélem, vannak viharos
dugások is az íróasztalon, ha már itt tartunk.
A kezembe temetem az arcomat.
– Tiszta hülyék vagytok!
Nicole felkacag.
– Csak nem képzelted, hogy nem mondja el nekem? Azt
mondta, nagyon kínos volt látni. Lihegtetek, és Milo nagyon
ideges volt az ebédnél. Úgy látszik, te is szereted a brit
akcentust. Ó! – kiált fel Nicole, és összecsapja a tenyerét. –
Akkor papíron is rokonok leszünk!
Kristinből kitör a nevetés.
– Minden álmunk valóra válik! A csapat
legelmebetegebb tagjának nővérei vagyunk!
– Ugyan már! – inti le Nicole. – Te csak szeretnéd, hogy a
nővéred legyek!
Heather kuncog.
– Bárcsak ki tudnánk radírozni azokat az éveket, amikor
azt hitted, a nővérünk vagy!
A barátnőim teljesen buggyantak! Efelől soha nem volt
kétség, de én nem megyek férjhez senkihez. A fenébe is,
Milo és én csókolóztunk, kétszer. Ennyi.
 – Szerintem mindenki nyugodjon le egy kicsit! Hiba volt,
rendben? Nyilvánvaló, hogy valamiféle életközepi válságban
vagyok, és csak arról van szó, hogy… nem kezelem valami
jól.
– Vagy kaptál végre egy második lehetőséget – jegyzi
meg Kristin.
– Én már nem hiszek a tündérmesékben, Kris.
– Persze, mert amikor én gondolkodtam azon, hogy
meghódítsam-e Noah-t, te olyan pesszimista voltál?
Az teljesen más történet volt. A férje éveken keresztül
azt sugallta Kristinnek, hogy egy jelentéktelen senki. Folyton
alázta, és Kristin megérdemelte, hogy újra boldog legyen.
Az én házasságom nem volt rossz, amikor Petert megölték.
– Az más, és ezt te is tudod. Hogy juthat egyáltalán
eszetekbe, hogy ez egy jó szaftos történet? A férjem…
– Ne is folytasd! – vág közbe Nicole. – Nem voltunk oda
a férjedért, ezt te is tudod. Peter az utolsó két évben
megemberelte magát, de ne kerteljünk, még te is nagyon
sokáig utáltad. Hányszor is akartál elválni tőle? Ne hivatkozz
Peterre, ha megfutamodsz a szerelemtől!
– Tényleg, Nicole? – veregeti meg a karját játékosan
Heather.
– Nem gondoltam, hogy a csapatunkban úgy intézzük el
a dolgokat, hogy hazudunk egymásnak.
Nicole rám néz, és várja, hogy mondjak valamit. Nem,
igaza van, ebben a csapatban nem fogjuk vissza magunkat,
és nem hazudunk egymásnak. Őszinték vagyunk, történjék
bármi, és ha megsértődünk, akkor kiadjuk a mérgünket,
összeölelkezünk és továbblépünk. Nicole soha nem kedvelte
Petert.
Kristin azt teszi, amihez a legjobban ért: megpróbálja
elsimítani a dolgokat.
– Tudod, hogy én úgy szerettem Petert, mint a
testvéremet, ugye?
Bólintok.
 – Rendben, akkor hallgass meg nyitott szívvel! Ha
szerettél valakit a múltban, az nem jelenti, hogy nem
érdemled meg a szerelmet a jövőben, Danni. Később talán
kiderül, hogy ez volt az első lépés. Talán újra megcsókolod,
aztán azzal vége is lesz. De mi van, ha nem? Mi van, ha Milo
többet jelent számodra? És ha ő lehetne a következő nagy
szerelmed, de nem voltál elég bátor, hogy ezt felfogd?
Igyekszem meghallani, amit mond. Valahol a lelkem
mélyén szeretnék békét teremteni. Peter sem akarná, hogy
egyedül éljem le az életemet. Nem akarná, hogy a
gyerekeink életében ne legyen egy férfi, akire felnézhetnek,
akit szerethetnének. Mi nem így gondolkodtunk. Azt nem
tudom, hogy ő Milót választotta volna-e.
Vagy hogy Milo az enyém-e.
– Nem beszélhetnénk másról?
– Nem – vágják rá egyszerre.
Előre tudtam, hogy ez lesz.
– Arról van szó, hogy kétszer csókolóztunk. Kétszer.
Ennyi az egész. Milo lényegében keresetlen szavakkal a
tudtomra adta, hogy nem híve a kapcsolatoknak. A saját
bátyja sincs nagy véleménnyel róla.
Nicole feltartja a kezét.
– Milo védelmében: Callum eléggé szeret ítélkezni. Nem
ismerte fel, milyen nagy kincs vagyok, amíg én többé-
kevésbé rá nem kényszerítettem magam.
– Igen, te egy csiszolatlan gyémánt vagy – kacag
Heather. – Vagy inkább talán egy kocka alakú cirkónia…
– Menj a francba, és mindenféle drágakő vagyok, mert
mindannyian tökéletesek vagyunk. De most nem énrólam
beszélünk. Danielle-ről van szó, és az ő katasztrofális
szerelmi életéről.
– Milyen nagylelkű vagy, hogy átengeded nekem a
színpadot – forgatom a szememet.
– Szívesen. Kérlek, folytasd! – adja ki az utasítást Nicole.
Nem törődöm a harsányságával, mert mindig ilyen.
Heather és Kristin rám figyelnek, és én égnek emelem a
karomat.
– Csak azt mondom, úgy csináltok, mintha Milo lenne az
igazi. Ő csak egy pasi.
Nem tudom, hogyan értessem meg velük ennél jobban.
Igen, Milo tetszik nekem. Nem tagadom, ahogy azt sem,
hogy mindig csak rá gondolok. És igen, minden módon
kifejezte a támogatását, ami meglepő volt számomra. Talán
ezért érzek ilyen meghittséget iránta.
És nem szégyellem beismerni, hogy Milo felfedte
előttem azt az elbűvölő oldalát is, amit olyan ügyesen
rejteget, és amit többször szeretnék látni.
És tényleg eszméletlenül jól csókol.
Nem számít, hogy ideges leszek, amikor mellettem van,
vagy hogy a hangja milyen hatással van rám. Ezek egyike
sem releváns, mert Milo és köztem nincs semmi. Én vagyok
a főnöke, és ő az asszisztensem.
Pont ez a bökkenő.
Nem fogom állandóan magam elé képzelni csodálatos
zöld szemét, a borostát az arcán, vagy hogy milyen
fantasztikus érzés, ha a karjában vagyok.
Nem! Ennek vége! Erős vagyok, tudok uralkodni a
gondolataimon és az érzelmeimen.
Nem nagy ügy, hogy nem akarok mást, csak néha a
karjaiban lenni. Ezt is csak azért, mert nagyon jó az illata, és
szeretem a parfümjét. Nem azt, hogy erős, magabiztos és
hogy fontosnak érzem magam, ha szorosan átölel.
Nem! Nem ez az oka.
– Helló! – lengeti meg a kezét az arcom előtt Kristin. –
Hallottad egyáltalán, mit mondtunk?
A francba! Azt sem vettem észre, hogy beszéltek. Töröm
a fejem, hátha mégis emlékszem valamire. Az első szó, ami
eszembe jut, hogy „remélem”, úgyhogy ezzel próbálkozom.
– Igen, azt mondtatok… remélem vagy talán… –
Nyilvánvaló, hogy ezt nem veszik be.
– Ó, ismerem ezt az arckifejezést! – kacag Heather. – Ez
az a bizonyos „fülig szerelmes vagyok” pillantás. Tudod,
amikor észre sem veszed magad körül a világot, mert egy
pasi minden helyet betölt az agyadban.
– Bizony! – vág hozzám egy szem pattogatott kukoricát
Nicole.
Kristin vállat von.
– Én is ismerem ezt az állapotot.
– Idióták vagytok!
– Mondd, hogy nem érzel semmit Milo iránt! – szólít fel
Kristin. – De ne merészelj hazudni!
– Én… én azt érzem… Nem tudom kimondani.
Heather feláll, leül mellém és megfogja a kezemet.
– Jogod van hozzá, hogy újra érzelmeid legyenek. Jogod
van egy újabb esélyhez a szerelemre. Nyugodtan
randizhatsz, szeretkezhetsz, baklövéseket követhetsz el,
mert nagyszerű nő vagy. Rettenetes, hogy elveszítetted
Petert, és nagyon boldog voltam, amikor végre kilábaltál a
gödörből, ahová kerültél. Amikor megölték, veled és érted
gyászoltam, de ez nem jelenti azt, hogy az életed véget ért.
Távolról sem!
Bólintok.
– Csak úgy érzem, túl hamar jött.
Heather elmosolyodik.
– Nézz meg minket, a barátaidat! Én férjnél voltam.
Kristin férjnél volt, és beleszeretett Noah-ba, még mielőtt
kimondták a válást. Elítélted őt ezért?
– Persze hogy nem! – válaszolom gyorsan. – Az más volt,
mint tudjuk. Scott megérdemelte volna, hogy agyonlőjék, de
Peter nem.
Kristin felhorkan.
– Ez nem igaz.
– Védd csak! – emeli égnek a karját Nicole.
– Nyugalom – mondja halkan Heather. – Mindannyian
elveszítettük az első szerelmünket, azt, akivel örökké együtt
akartunk maradni, de megtanultuk, hogy erről le kell
mondanunk. Nicole az egyetlen, aki nem ment hozzá az első
pasijához, de fergeteges életet élt szingliként,
édeshármasokkal megtűzdelve, amíg meg nem érkezett
hozzá Callum.
– Istenem, mennyire hiányzik a dupla dugásos élvezet! –
sóhajt fel Nicole, és iszik egy korty bort.
Heather és Kristin a fejüket csóválják.
– A lényeg az – folytatja mérgesen Heather –, hogy
mindannyian olyan szerelemre leltünk, amilyet korábban
nem ismertünk. Nem azt mondom, hogy Milo is az lesz
számodra, de abból kiindulva, milyen zaklatott vagy, én úgy
látom, ő egy különleges pasi, Danni. Én bíznék a
megérzésemben, mert ha elveszíted, az mennyire fájna?
Nem válaszolok azonnal, mert egyre nő a fájdalom, amit
a mellkasomban érzek. Nem akarom elveszíteni, csak nem
tudom, kész vagyok-e újra átadni magam a szerelemnek.
– Ha nem lesz az enyém, egyáltalán nem is fog fájni.
– Igaz – mondja Kristin. – De képes lennél itt nyugodtan
ülni azzal a tudattal, hogy épp egy másik nővel van, és nem
szeretnéd kikaparni annak a szukának a szemét?
Visszagondolok Kandire, és megrázom a fejem.
– Nem.
– Akkor már meg is kaptad a választ.
Nicole mosolyog.
– Igen. Kamatyolj vele rogyásig, és szeress belé! Ez az
egyetlen reális megoldás a problémáidra.
Mindannyiunkból kitör a nevetés, és a barátnőim azt
teszik, amihez a legjobban értenek: az agyamra mennek és
arra kényszerítenek, hogy a legapróbb részletekig
elmeséljem a két csókolózás történetét.

– Ide nézz, milyen zseniális vagyok! – mondja Milo az

irodámba lépve, papírokkal a kezében.
Arcán széles mosoly, és kidülleszti a mellét, mint egy
pávakakas. Imádnivaló… a francba! Dehogy imádnivaló!
Nem! Idegesítő, ostoba és minden egyéb rossz, mert Milo
ilyen. Semmiképpen sem imádnivaló, elképesztő,
csodálatos, nem csókol jól, nincs jó segge, és jaj, az
akcentusa…
A francba!
Már megint itt tartok.
Köhintek, ő meg rám mosolyog.
– Mit műveltél, hogy ilyen jó a kedved? Szereztél egy
kiskutyát? Nyílt tűzön megsütöttél egy gyereket?
– Nagyon vicces. De legyél te az első, drágám. Mondd,
hogy én vagyok a legzseniálisabb ember a világon!
Nyugalmat erőltetve magamra hátradőlök a széken.
– Szó se lehet róla – nevetek. – Ügyelek rá, hogy ha csak
lehet, ne hazudjak.
– Ettől majd meggondolod magad. – Milo leteszi elém a
papírt Darren aláírásával.
– Megszerezted az engedélyt?
– Megkaptuk ezt az átkozott jóváhagyást.
– Alá is van írva?
Milo büszkén vigyorog.
– Aláírva, lepecsételve és házhoz szállítva, bébi.
– Ez biztos? Csak nem te hamisítottad alá, vagy ilyesmi?
Milo a fejét rázza.
– Egyáltalán nem. Megvolt a helyszíni szemle, és
megkaptuk az építési engedélyt. Száz százalékban el van
intézve.
Felállok, kézbe veszem a papírt, és hangosan
felolvasom.
– Darren Wakefield jóváhagyja a terveket, hogy a
Dovetail Vállalat megkezdje az építkezést, és itt az aláírás –
a hangom egyre magasabb, ahogy olvasok.
Megcsináltuk!
Tényleg megcsináltuk!
Milo őrült terve bevált, és megvannak az engedélyek!
– Látod?
– Milo! – kiáltom, és odaszaladok hozzá. – Ez hihetetlen!
 Milo a karjába kap, és megpörget. Nagy macera volt ezt
kiharcolni, de sikerült!
– Hidd el, drágám. És most mondd szépen…
Darren a szemle után is folytatta kisded játékait,
napokig bizonytalanságban tartott minket, de most megvan!
Callumnak nagy kő esik le majd a szívéről, és talán tényleg
megtarthatom az állásomat. És mindezt Milónak és az ő
őrült tervének köszönhetem, ami tökéletesen bejött.
– Tényleg nagy segítségemre voltál, Milo – mosolygok rá,
miközben letesz a földre. – Csodálatos vagy, elképesztő,
meg amit csak hallani akarsz.
– Nem, te vagy mindez. – Milo rám kacsint, és hirtelen
rájövök, hogy ez helytelen viselkedés volt.
A barátnőimmel való borozgatást követően ígéretet
tettem, hogy amíg Milo és én meg nem beszéljük a
dolgokat, nem engedem meg magamnak, hogy átlépjek
bármilyen határvonalat vele szemben. Én nem fekszem le
mindenkivel. Nem keresem az egyéjszakás kalandokat.
Stabilitásra, szabályokra vágyom egy kapcsolatban, és
valakire, akire számíthatok.
A beszélgetés meggyőzött róla, hogy rendezetlen
kapcsolatban nem tudok működni.
Milo ennek az iskolapéldája. Felelőtlen, impulzív,
szabályok nélkül éli az életét, és ez nála bevált, de én soha
nem tudnék így létezni.
Hátralépek, de Milo a nyomomban van.
– Nagyra értékelem, amit a csapatért tettél. Szükségünk
volt erre a győzelemre, és ezt neked köszönheti a Dovetail –
mondom, és próbálom visszaállítani a főnök-beosztott
szereposztást.
– Magasról teszek a Dovetailre.
Dobogni kezd a szívem, ahogy Milo még egy lépéssel
közelebb jön. Bekerített, nincs tovább hova hátrálnom.
– Rendben, nos, bármi volt is a motivációd, köszönöm!
– Érted tettem – mondja, és majdnem összeér a testünk.
 Nem tudok gondolkodni, amikor ilyen közel van és
ilyeneket mond. Azt is nehéz észben tartanom, hogy ezt
nem folytathatjuk.
– Ne mondd ezt! – fordítom félre a fejemet.
– Ez az igazság.
Találkozik a tekintetünk, és nagyon erősen kívánom,
bárcsak az életem egy másik időszakában lennék. Amikor
még nem aggódtam mindenen, és nem voltak ostoba
szabályaim. Akkor hagynám, hogy magával ragadjon a saját
világába. Miért nem kaphatom meg, amit akarok? Lesz
egyáltalán olyan, hogy megadom magamnak az esélyt az
életre, és nem törődöm semmi mással? Nem. Nem lesz.
Úgyhogy az összes többi kérdés…
Zakatol a szívem, ahogy válaszolok magamnak, és
kimondom:
– Az nem számít.
– Dehogynem számít! Érted tettem. Nem Callumért
vagy ezért a hülye munkáért, amivel leckéztetni próbál.
Ezek egyáltalán nem számítanak.
– Miért?
– Szerinted miért, Danielle?
Megpróbálok kiszabadulni a szorításából, de nem
engedi.
– Nem tudom, mit gondoljak. Semmi értelme.
– Tudom.
A mellkasom emelkedik és süllyed, egyre nehezebben
lélegzem.
– Mit mondasz?
– Azt mondom, hogy vágyom rád. Nem számít, hányszor
ismétlem magamban, hogy tiltott zóna vagy, azon kapom
magam, hogy szeretnélek megérinteni. – Milo lassan
felemeli a kezét, és félresimítja a szemembe lógó
hajfürtömet.
– Nem fogunk megint csókolózni – mondom. – Addig
nem, amíg mindent meg nem beszélünk, és nem találunk ki
valami tervet.
 Milo mosolyog, ajka a fülemhez ér, és én
megborzongok.
– Ki beszél itt csókolózásról?
 Huszadik fejezet

Milo

GAZEMBER VAGYOK. Önző gazember, de egyáltalán nem

érdekel.
Danielle szája megnyílik, vágy tükröződik kék
szemében, de megpróbál küzdeni ellene. Ahogy figyelem őt,
már az is jó ok a folytatásra.
– Mondom, hogy nem csókolózhatunk – szökik ki a
száján a mondat lágyan, minden meggyőződés nélkül. A
teste felém mozdul, bár már nagyon kicsi a távolság
köztünk, és tudom, hogy meg akar csókolni.
Megsimítom a nyakát, élvezem bársonyos bőre
tapintását. Danielle most egészen lélegzetelállító.
Egész nap figyeltem, ahogy jár-kel szűk szoknyájában és
fehér blúzában, amely bizonyos megvilágításban szinte
átlátszó. Elgondoltam, hogy feltépem azt a blúzt, nézem,
ahogy szétgurulnak a gombok a földön, miközben Danielle-
be mélyesztem a farkam. Ahányszor csak sóhajtott,
elképzeltem, hogy alattam fekszik, és én a legkülönbözőbb
hangokat csalogatom elő duzzadt ajkai közül.
Ha továbbra is így liheg, amitől hullámzik a keble, lehet,
hogy kiélem ezt a fantáziát.
– Akkor mi az, amit csinálhatunk? – kérdezem.
Becsukja a szemét, miközben gyengéden tovább
simogatom. Addig hergelem, ameddig csak tudom. Nem fog
átverni, és elegem van abból, hogy tétlenül nézzem a
küszködését a saját gondolataival. Amikor elengedi magát,
akcióba lép, és olyankor ellenállhatatlan.
 – Nem szabad… nem szabad… csókolózni, mert…
Istenem! – suttogja. – Nem tudok gondolkodni, amikor
hozzám érsz.
Imádom, hogy ilyen könnyű felizgatni.
Beharapja az alsó ajkát, és én már kemény vagyok, mint
a kő. Annyira kívánom, hogy az már fáj. Hozzá kell érnem.
Nem tudok tovább várni egy percet sem, és nem érdekelnek
a ránk vonatkozó rendszabályai.
Nincsenek semmiféle szabályok.
Tagadhatatlan, hogy vonzódunk egymáshoz, és többet
érzek iránta, mint bármikor is szerettem volna.
Danielle az első nő, aki elérte, hogy többet akarjak az
életben. Nem érdekelnek az autók, pénz, állás és hasonlók.
Olyan ember akarok lenni, aki méltó hozzá. Valaki, akire
számíthat, és ez az őrületbe kerget.
Arra gondolok, hogy a gondját akarom viselni.
Parkerre gondolok, és hogy mennyire szereti a
képregényeket.
Arra gondolok, milyen sokat töprengtem rajta, hogyan
tudnám Danielle-t újra mosolygásra bírni, mert az engem is
boldoggá tenne. Idióta vagyok.
Ebben a pillanatban azonban csak arra tudok gondolni,
hogy minden porcikáját meg akarom érinteni, mielőtt
elvesztem a fejem.
– Ezt szabad? – kérdezem, és a melléhez érek. Ujjaim
súrolják a keblét, és Danielle halkan felnyög.
– Milo!
– És ezt? – Lejjebb csúsztatom a kezem, és megtapintom
a melltartóját, amely mögött a mellbimbója rejtőzik. –
Akarod, hogy abbahagyjam?
– Nem, de nem szabad – válaszolja.
– Ki szerint, drágám?
A másik kezem a hátán, magamhoz szorítom, és
Danielle ujjai a karomba mélyednek. Erezzük egymás
leheletét, aztán leállok.
 Kinyitja a szemét. A vágy és a szenvedély a hatalmukba
kerítették. Ez a pillantás elég ahhoz, hogy egy férfi térdre
essen előtte.
Tudom, hogy megtiltotta, de nem tudok leállni. Muszáj
megcsókolnom. Még erősebben megszorítom, és az ajkára
tapasztom a számat – bár tudom, hogy elhúzódhat.
De nem teszi, sőt, behunyja a szemét, ujjai felkúsznak a
karomon a nyakszirtemre, lábujjhegyre áll, és megcsókol.
Istenem, de még hogy!
Eltűnt a nő, aki azt hiszi, képes uralkodni magán.
Éppúgy, mint a csóknál a kocsiban, Danielle most
szenvedélyes. Megragadja a fejemet, és magához szorít,
mintha el akarnék menni bárhová is. Előbbre csúsztatom a
lábam, hogy megtámaszkodjam, de beleütközünk az
íróasztalba.
Összekulcsolt kézzel felemelem Danielle-t, és mindent,
ami útban van, lesöprök az asztalról. Hallom, ahogy a
tárgyak földet érnek, de egyikünk sem néz oda, hogy
felmérje a kárt.
Mindig is szerettem volna ezt kipróbálni.
Keményen csókolom, az íróasztal hideg fájához
támaszkodva. Leesik egy újabb mappa, a földre huppan, és
Danielle odébb mozdul, hogy középen legyen.
Csillog a szeme, epedve várja a folytatást. Előtte állok,
és ő kész átadni magát nekem. Még annál is szebb, mint
fantáziáimban képzeltem.
Danielle egy szexistennő!
A haja szétterül a feje körül, az ajka kissé duzzadt a
csóktól, de ahelyett, hogy eltolna magától, rám mosolyog.
– Nem hagyom abba, ha nem állítasz le, érted? –
lihegek, és ráfekszem.
– Milo – mondja vívódva a nevemet.
A hüvelykujjammal végigsimítok az ajkán, amely
szétnyílik, így tovább simogatom.
– Ezt akarod?
 Szemében olyan sokféle érzelem tükröződik, hogy nem
tudom követni. Látom a félelmet, ami átváltozik
vágyakozássá. Megint kételkedni kezd, de megszabadítom
ettől, ha addig élek is.
Az ujjam helyett most a számat szorítom az ajkára. Lába
a derekam köré fonódik. Igen, akarja!
Keze lejjebb vándorol a hátamon, nyelvemet a szájába
csúsztatom. Imádom az ízét.
Erőteljesen csókolom, élvezem, ahogyan fogadja.
Danielle most nem félénk, és ez nagyon tetszik nekem.
Felmászom az íróasztalra, és lassan ránehezedem.
– Istenem! – nyögi újra.
– Gyönyörű vagy! – mondom.
– Még! Még, Milo!
Boldogan engedelmeskedem.
Azt teszem, amire egész álló nap vágyakoztam.
Feltérdelek, ránézek a blúzra, és feltépem. Danielle szeme
elkerekedik, de mielőtt reagálhatna, beakasztom az ujjamat
a melltartója közepébe, lejjebb húzom, mire előbukkannak
gyönyörű mellei.
– Tökéletes vagy – dicsérem újra.
Lehajolok, és a számba veszem ínycsiklandozó
mellbimbóját. A nyelvemmel kényeztetem, szívom és
nyaldosom, Danielle háta megfeszül és elemelkedik az
asztaltól.
– Istenem! Ez nagyon jó! – lihegi.
Éreznem kell az ízét. Mindenhol. A lába alá csúsztatom a
kezemet, miközben tovább csókolom a mellbimbóját. Ahogy
elindulok visszafelé, egyben lehúzom a szoknyáját.
Amikor meglátom, ami alatta van, rajtam a
megdöbbenés sora.
– Nincs rajtad bugyi?
Büszkén elmosolyodik.
– Meglepődtél?
– Nagyon.
 Danielle elpirul, és elhatározom, hogy kipróbálom, tud-e
még vörösebb színt ölteni az arca.
Leszállok az íróasztalról, mire tágra nyílik a szeme.
Széttárom a lábait, és térdre ereszkedem előtte.
– Ezt nagyon fogom élvezni. Feküdj le!
– Milo – kezd tiltakozni, de hallani sem akarom. Egy
kicsit beljebb tolom, és a nyelvemmel belekóstolok Danielle-
be.
Látom, hogy a feje hátrahanyatlik, ahogy újra
megteszem, de nem tol el magától, inkább szorosan tart és
nem enged el.
Nem tudom, mennyi ideje csinálom, de boldog
emberként halnék meg itt és most a lábai között. Nyalok,
szopok, belemélyesztem a nyelvemet, aztán tovább
dédelgetem legérzékenyebb pontját.
– Ó, igen! Ó, Milo! Igen! Istenem! – nyögdécsel, és
szófoszlányok hagyják el az ajkát, ahogy tovább folytatom. –
Igen. Igen!
Visszahanyatlik az asztalra, már nem tudja tartani a
súlyát. Két ujjamat belemélyesztem a forróságba, és már
ettől majdnem végem van.
– Milo! – sikoltja Danielle, ahogy erőteljesen elélvez.
Folytatom, hogy még egy kis élvezetet kisajtoljak belőle,
aztán
Danielle felül.
– Akarlak.
– Mit akarsz, édesem?
– Téged.
– Mit csináljak? – Hallani akarom.
– Azt akarom, hogy szeretkezz velem.
– Én is ugyanazt szeretném, de nagyon – mosolygok.
Felül, és előbb kioldja az övemet, aztán ugyanazt teszi
az ingemmel, amit én tettem a blúzával. Feltépi. A
mellkasomat csókolja, és közben tovább babrál a
nadrágommal. Aztán benyúl, és megfogja a farkamat.
 Eztán kimondja azokat a szavakat, amelyeket minden
férfi szeretne hallani, amikor egy nő először ragadja meg a
hímtagját.
– Jóságos ég!
Mosolygok, és a fülébe suttogok.
– És használni is tudom.
Előveszem a tárcámat, előkotrom az óvszert, és
hagyom, hogy a nadrágom a földre csusszanjon.
– Azt akarom, hogy élvezd.
– Élvezem.
Rekedtes hangon válaszol.
– Azt hiszem, tudod, hogyan értem.
Hát, van róla elképzelésem…
Előrehajol, a szájába veszi a férfiasságomat, szinte a
földig hajolva.
– Danielle! – Úgy hangzik a neve, mint az imádság, mert
egész biztosan a mennyekből szállt alá.
Térdre esik előttem, a tekintetünk találkozik. Az
íróasztalnak támaszkodom, hogy meg tudjak állni.
– Ez jó? – kérdezi.
– Ez még a jónál is jobb!
Danielle mosolyog, a nyelvét végighúzza a farkam
tövétől a hegyéig, aztán mélyen a szájába veszi.
– Jézus Mária! – Izzadni kezdek, ahogy fel-le csúszkál
rajtam a szája. Volt már részem jó néhány szopásban, de
egyik sem volt ehhez fogható.
Tovább csinálja, és bármennyire szeretném, hogy
folytassa, ha másodperceken belül nem fogad magába,
meghalok.
– Meg akarlak kapni. Most azonnal!
Felállítom, és a szájára tapasztom a számat. Párbajozik
a nyelvünk, és visszatáncolunk az íróasztalra. Távolról sem
az igazi; a szoknyája a derekán, a nadrágom a bokám körül,
mind a kettőnk inge szétszakítva, de hát semmi sem az
igazi, ha az ember a főnökét kúrja.
 Felbontom az óvszert, és felhúzom, miközben Danielle
figyel.
– Utolsó esély. Úgy ellátom a bajodat, mint még soha
egyetlen más férfi sem.
Átkulcsolja a nyakamat, és közelebb húz magához.
– Tedd azt!
Kihívás elfogadva.
Megragadom a csípőjét, és beléhatolok.
Egymásba kapaszkodunk, miközben himbálózunk.
Megfogom a kezét, és a feje fölött az asztalhoz szorítom,
ahogy folytatjuk a szeretkezést.
Minden hangtól, amit kiad magából, egyre izgatottabb
leszek.
– Nagyon finom vagy – mondom.
– Kérlek, ne hagyd abba! – kérlel Danielle. – Kérlek. Soha
ne hagyd abba!
Ha örökre benne maradhatnék, megtenném. Jobb érzés,
mint amilyenről valaha álmodtam. Tökéletesen összeillünk.
Keze felcsúszik a mellkasomon, és én tartom a fejét,
hogy ne verődjön az asztalhoz, egymás szemébe nézünk.
Egészen lehengerlő. Elöntenek az érzések. Danielle keze
az arcomhoz ér. Előrebillen a fejem, de ez már túl sok.
Felrobbanok.
– Istenem! – kiáltok fel, mert nem tudtam, hogy ez
ennyire jó is lehet.
És szinte azonnal rájövök, hogy nem én láttam el az ő
baját, hanem ő az enyémet.
 Huszonegyedik fejezet

Danielle

TE JÓSÁGOS ÉG!
Forró, izzadt, hihetetlen szexelésben volt részem Milóval az
íróasztalon!
Itt fekszem, Milo még mindig bennem van, és próbálom
megőrizni a józan eszemet. Totálisan magával ragadott ez
az őrült, kanos fickó, aki semmi másra nem tudott gondolni,
mint hogy magáévá tegyen. Minden érintése még éhesebbé
tett. Amikor megcsókolt, mindenhol érezni akartam az ajkát.
Aztán, amikor ott volt… azt kívántam, hogy soha ne
érjen véget.
Milo felemeli a fejét a mellemről, és rám néz.
– Ez olyan volt…
Ez volt életem legjobb menete. Ugyanakkor átléptem
vagy ezer határt, amit nem lett volna szabad.
De amikor Milóra nézek, és itt érzem magamon a testét,
az egyetlen szó, amit válaszolni tudok:
– Csodálatos.
Bármilyen vadak voltunk, Milo maximálisan vigyázott
rám. Szeretkezés közben tartotta a fejemet. Újra meg újra
végigcsókolt, azt mondta, szép vagyok, és kényeztetett.
Felemelkedik, és én szemügyre veszem az irodámban
végbement pusztítást.
Atyaisten! Az íróasztalomon rajtunk kívül nincs semmi. A
papírjaim szerteszét szóródtak, és azt hiszem, a reccsenés,
amit akkor hallottam, amikor Milo rám feküdt, a családi
fotóm volt, ami szintén a padlón landolt. Szerencsére már
mindenki hazament, és nem kell magyarázkodnunk, hogyan
került ilyen állapotba a helyiség.
Milo felhúzza és begombolja a nadrágját, én próbálom
takargatni magam. Olyan erős szégyent érzek, mint még
ezelőtt soha.
– Félsz? – kérdezi Milo.
– Igen, csak abban nem vagyok biztos, hogy mitől
vagyok jobban megrémülve.
Őszinte akarok lenni vele. Ez az egyetlen módja, hogy
valamikor is működjön köztünk a dolog.
– Értem. Mondd el!
Milo kemény fickónak mutatja magát, de szerintem
valójában nagyon is sebezhető, és igényli, hogy szeressék.
Ezért bántja annyira, hogy a bátyja és az anyja nem sokra
becsülik. Nem akarom, hogy valaha is megkérdőjelezze,
amit iránta érzek.
– Kedvellek, Milo. Jó együtt lenni veled. Szeretem,
amikor megcsókolsz. Nagyon jó volt, amit az előbb
csináltunk, de szerintem ez nem ilyen egyszerű. Nem akarok
újra sebeket szerezni. Viszont… a főnököd vagyok, és ez
ellenkezik a cég szabályaival, azt hiszem.
Milo megsimogatja az arcomat.
– Ismerem a tulajdonost.
– Vicces.
Egy láblendítéssel az íróasztal szélére ülök, és mélyet
sóhajtok.
– A bátyám nem jelent problémát, úgyhogy ezt
kihúzhatod a listádról. Mi van még?
– Rendben… és azzal mi a helyzet, hogy nemrég
özvegyültem meg, van két gyerekem, teljes munkaidőben
dolgozom, és néhány napja kiborultam egy bírósági
tárgyalás kellős közepén?
– Igen, ez mind igaz, de magasról teszek rá.
– Valóban?
– Igen.
Úgy nézek rá, mint egy őrültre.
 – Hogy lehetséges ez?
Milo mellém ül, és átfogja a vállam.
– Önző életet élek, de amikor veled vagyok, másra
vágyom. Tisztában vagyok a… helyzeteddel…, de Parker,
Ava, a tárgyalás, és minden más, amit felhozol ürügynek,
semmilyen hatással nincs az érzelmeimre. Ha zavar, hogy
itt dolgozom, akkor felmondok.
Hátrahőkölök.
– Tessék?!
– Felmondok. Nem a pénz miatt kell nekem ez az állás,
amúgy is gazdag vagyok.
Tátva marad a szám. Ha nem a pénzről van szó, akkor
mi az ördögért csinálja? Milo évekig végezte az én
munkámat, így ő minden idők legtúlképzettebb
asszisztense. Nem is értettem, mit keres itt, azt hittem,
biztosan anyagi okok vezérlik.
– Én nem… nem értem.
– Megmondtam neked, hogy önző vagyok. Vissza
akartam szerezni az állásomat, mert nem lett volna szabad
elvesztenem. A bátyám szemét volt, és vissza akartam
vágni neki. Az anyám megőrjített, úgyhogy repülőre ültem,
és idejöttem. De nem a pénzre volt szükségem, hanem
vissza akartam kapni, amit elvett tőlem.
– A járulékos veszteségekre való tekintet nélkül? –
kérdezem, saját magamra utalva.
– Beszélgetésünk szelleméhez hűen őszintén fogok
válaszolni: igen.
Felállok. Tudtam, hogy ez lesz a válasz, de mégis fáj,
amikor megkapom.
Milo megfogja a csuklómat, mielőtt odébb mehetnék.
– Nem ismertelek, Danielle. Azt sem tudtam, hogy a
világon vagy.
Behunyom a szemem, minden erőmmel igyekszem
legyőzni a bennem kavargó érzelmeket. Nemcsak arról van
szó, amit mondott, hogy nincs is szüksége az állásra, amit
megpróbált elvenni tőlem, de kezd kiürülni az adrenalin is a
szervezetemből, és látom a rendetlenséget. Először
szexeltem, amióta Peter meghalt.
Nem is szexeltem senki mással huszonkét éves korom
óta.
Mit tettem?
Édes istenem!
Megfogom az íróasztalt, és nekitámaszkodom. Milo
rögtön átfogja a derekamat.
– Danielle!
Ránézek, és lassan elönt a bűntudat, a szégyenérzet és
a megbánás.
– Nem. – Megrándul az állkapcsa. – Tudom, mit gondolsz,
de most azonnal állítsd le magad! Semmit nem hallottál
abból, amit mondtam?
– Nem érted. Jó volt, Milo! Akartam. Nem gondolkodtam
felnőttként. Könyörögtem neked. – Beletúrok a hajamba. –
Jézusom! Könyörögtem neked, és… – Leszoptam.
Letérdeltem elé, és a számba vettem a farkát.
Nem emlékszem, mikor tettem meg ezt utoljára
Peterrel.
Milónál vágytam rá. Annyira felajzott a gondolat, hogy
megtehetem, hogy szinte könyörögtem érte.
– Nem fogok hazudni, és azt mondani, hogy nem tett
boldoggá. De akkor mi van? Ivarérett felnőttek vagyunk, és
szeretkeztünk. Nem értem a problémát, és azt sem, hogy
miért vagy ilyen feldúlt.
Nem is értheti. Könnyek gyűlnek a szemembe, a
karomat összefonom a mellkasom előtt. Nekem ez nem csak
a szexről szól. Soha nem voltam az a fajta lány, és nem
hiszem, hogy olyan tudnék lenni. Nem vagyok prűd, de
hiszek benne, hogy a szex valami többet is jelent. Bizonyos
mértékig régimódi vagyok, de Milo egyáltalán nem az.
Tudom, hogy nincs túl sok értelme ennek a
kijelentésnek, de ezen a ponton még segíthet kiszállni,
mielőtt túlságosan belemerülnék.
 – Szinte egész felnőtt életemben házasságban éltem.
Még mindig Peter felesége lennék, ha nem halt volna meg.
Csak egyetlen férfival volt viszonyom előtte. Amit mi
csináltunk… amiben az előbb részünk volt, nekem jelentett
valamit, akár tudsz róla, akár nem. – Letörlök egy
könnycseppet az arcomról, de már készülődik a következő. –
Tudom, hogy te nem így vagy ezzel. Nem vagyunk együtt,
nem tartozol nekem semmivel. Istenem, úgy beszélek, mint
egy őrült. Kérlek, nehogy azt hidd, hogy azt szeretném,
gondolkodj úgy, ahogyan én. Nem kell felcsillantanod a
reményt, hogy lesz folytatása.
Milo közelebb lép, és letörli a könnyet az arcomról.
– Nem kell kérned tőlem semmit, amikor éppen
próbálom megadni neked. – A hangja csupa gyengédség. –
Én sem csak szexuálisan vonzódom hozzád. Ne érts félre,
folytatni akarom a szexelést, de annál többet is akarok.
Ledöbbenek, és a szemébe nézek, hogy lássam,
hazudik-e.
– Többet?
Milo bólint.
– Igen, Danielle, többet. Őszinte leszek, nem tudom,
milyen az a több.
– Úgy érted, egy kapcsolatot? – kérdezem.
– Igen. Még soha nem éltem kapcsolatban, de elég
izgalmasnak tűnik.
A szememet forgatom.
– Hogy lehet az, hogy ennyi idős létedre még soha nem
volt barátnőd?
Milo mosolyogva csókot nyom az orrom hegyére, és
vállat von.
– Még nem találkoztam olyan nővel, aki kiérdemelte
volna az érzelmeimet. – Hogy lehet az, hogy ennyire tetszik
nekem? Néha olyan ostoba tud lenni. – Vagyis, amíg veled
nem találkoztam.
Mond valami sziruposat, erre én olvadok, mint a fagyi.
 – Rendben. – Leengedem a karomat, és átfogom a
derekát. – Majd én megmondom neked, mi lesz. Továbbra is
mondj ilyeneket, és akkor sikerülni fog.
Milo felnevet, és az orromhoz dörzsöli az orrát.
– Tudomásul vettem. Valami egyéb, amire figyelnem
kell?
– Hmm – hümmögök, miközben gondolkodom. Mit lehet
mondani egy férfinak arról, milyen egy kapcsolat… – Azt
hiszem, bókokra, virágra és gyengédségre feltétlenül
szükség van. Azt is tudnod kell, hogy a végén nem is biztos,
hogy megkapod, amit akarsz, és hogy a nőnek mindig igaza
van, különösen ennek a nőnek.
Milo felnevet.
– Ez minden?
– Hát, vannak más dolgok is, de azok elég
nyilvánvalóak.
– Nincs kamatyolás más nőkkel, igaz?
– Magától értetődik.
– És te sem leszel más férfival? – kérdezi felhúzott
szemöldökkel.
– Ha ebben egyezünk meg, akkor nem. Soha nem
csaltam meg a férfit, akivel éltem.
– Mit akarsz, mit csináljunk?
Peterrel soha nem volt időnk egymáshoz csiszolódni.
Elkezdtünk járni, aztán terhes lettem Avával. Rengeteg időt
vesztettünk, mert nem igazán tudtuk kiélvezni az
együttlétet. Most itt a lehetőség, hogy lassan haladjunk.
– Lassan szeretnék haladni – mondom ki hangosan is. –
Nem azért, mert bizonytalan vagyok, hanem mert
gondolnom kell a gyerekeimre, és azt akarom, hogy
kiélvezzük azt az időszakot is, amíg jobban megismerjük
egymást.
– Tisztában vagyok vele, hogy gyerekeid vannak, és ők
is benne vannak a pakliban – ugye tudod?
– Reméltem is. Ó, és a barátnőim, tulajdonképpen ők is
hozzám tartoznak.
 Jobb, ha ezt most tisztázzuk. Kristin, Heather és Nicole
többé-kevésbé állandó szereplők az életemben. Nem arról
van szó, hogy nem én hozom a saját döntéseimet, de
tudom, mivel jár, ha nem helyeselnek valamit.
– Megértettem – mosolyog le rám Milo. – Kedvelem a
gyerekeidet. Ava kicsit ijesztő, de Parker fantasztikus kölyök.
– Mind a kettővel egyetértek.
– Rendben, drágám. Akkor lassúak leszünk. Élvezzük
egymás társaságát, és egyelőre mindig csak egy nappal
előre tervezünk. Ez jól hangzik?
A nyakához csúsztatom a kezem, magamhoz húzom, és
megcsókolom.
– Köszönöm.
– Mit köszönsz?
– Hogy újra tudok mosolyogni, még ha eddig inkább
csak kinevettelek is.
Milo vigyorog.
– Fogadok, hogy más módokon is rá tudlak bírni a
mosolygásra.
– Alig várom, hogy megtudjam!
 Huszonkettedik fejezet

Danielle

SZÓVAL AKKOR MOST ez randevú? – kérdezi Ava, miközben a

szekrényemben turkál.
– Nem.
– De jártok, nem?
Felsóhajtok. Eldöntöttem, hogy Avát úgy lehet a
legjobban kordában tartani, ha úgy bánok vele, ahogy ő
szeretné. Az elmúlt héten mintha visszakaptam volna a
kislányomat, akit éppen nem szállt meg az ördög. Nem
tudom, működik-e ez az új szülői megközelítés, de egyelőre
ennél maradok.
Az első, amit tettem, az volt, hogy megmondtam neki,
hogy Milo és én találkozgatunk.
Az első kérdéssorozat után, amit nem fogok elismételni,
mert egy életre megbántott, egy kicsit tényleg kíváncsi lett.
– Mondtam, hogy nem sietünk el semmit. Ma este üzleti
vacsora lesz. Megünnepeljük az engedélyeket, és
megbeszéljük a következő projektet a listán.
Ava felkacag.
– Amikor legutóbb azt mondtad, üzleti ügy, azon
kaptalak titeket, hogy a kocsiban lihegtek. – Ava fogja a
ruhát, és elkezd pörögni vele. – Mint az iskolás gyerekek. Ó,
Milo, csókolj meg! – Ava nyögdécsel, és magához szorítja a
ruhát. – Beszélj brit akcentussal, mielőtt a szádba
mélyesztem a nyelvemet.
– Hagyd ezt abba, és add ide a ruhát, te gyagyás!
Ezenkívül te meg én nem vagyunk barátnők, úgyhogy nem
beszélgetünk csókolózásról.
Azt azért nem! Vannak határok, és ezt az egyet nem
fogjuk átlépni.
– Nem is kell, hogy beszélj róla, rajtakaptalak, és
feltettem az internetre. Szívesen!
– Tényleg inkább örökbe kellett volna adjalak, amikor
terhes lettem veled.
Ava vállat von.
– A végén úgyis megtaláltalak volna.
Igen, az egészen biztos.
– Tessék, ezt próbáld fel! – Odalöki a vállfát, és a ruha
tényleg nem rossz.
– Mi az ördögért nem mutattad meg ezt a ruhát a
legutóbbi munkavacsora előtt?
Ava nem teszi meg nekem azt a szívességet, hogy
bocsánatkérően nézzen rám.
– Mert az a ruha szexi volt. Ez meg… elfogadható.
Ilyen nincs!
– Ez elegáns, Ava. Nem kell mindig mindent megmutatni
ahhoz, hogy egy férfi felfigyeljen rád.
Avából kitör a kacagás.
– Hát persze, anya! A pasik imádják, ha jól vág az
agyad. Azt bámulják, amikor elmész mellettük…
– Tudod, hogyan értem. – Belebújok a ruhába, lesimítom,
és a tükörbe nézek.
Tényleg tökéletes. Vörösesbarna szaténruha, épphogy
eltakarja a térdemet. Tetszik, hogy feszül a mellemen és a
derekamon, de kicsit lazább a csípőmnél.
– Wow! – füttyent Ava. – Dögös vagy.
– Gondolod?
– Abszolút. Megcsinálhatom a sminkedet?
– Nem!
Ki tudja, miféle új trükköket tanult az internetről.
Maradok a saját módszeremnél.
– Akkor visszakaphatom a telefonomat, és nem csak
addig, amíg bébicsőszködöm Parker mellett?
 Annyira reméltem, hogy ezt a veszekedést nem most
kell megejteni. Igaz, Ava jegyei javultak, és a viselkedése is.
Egész kellemes a közelében lenni. Kedves, még egy filmet is
megnézett velem és Parkerrel valamelyik este, és jó lenne,
ha ez így is maradna.
Kénytelen vagyok arra gyanakodni, hogy ez azért van,
mert nincs a kezéhez nőve az az átkozott telefonja.
Ilyenkor azt kívánom, bárcsak Peter besegíthetne.
Nagyon jól játszotta a rossz rendőrt, ha Aváról volt szó.
– Nem, elismerem, hogy jobban teljesítesz, de
dohányzáson kaptalak, lógtál az iskolából, és csak a jó isten
tudja, mi van még, amiről nem tudok.
– Szóval azért is büntetést kapok, amiről azt sem tudod,
elkövettem-e?
– Ava, kétheti jó magaviseletnél több kell, hogy jóvá
tedd azokat a hülyeségeket, amikről tudomásom van.
A lányom okos gyerek. Ahogy manipulatív is, és biztos
vagyok benne, hogy ezerrel spekulál. Ha most engedek
neki, nem lesz visszaút háború nélkül.
Látom a kék szemén, hogy pillantása megváltozik.
– Ahogy gondolod.
– A bizalmat ki kell érdemelni, édesem. Ha visszaélnek
vele, nem lehet megmondani, mennyi ideig tart
helyreállítani. – Megérintem az arcát, és leengedem a
kezemet.
– Próbálom.
– Tudom.
Nagy lépéseket tett. Ezt elismerem, de azok után, hogy
tavaly pokollá tette az életemet, le kell futnia a maratont,
mielőtt helyreáll a világrend.
Ava kimegy a szobából, és én felsóhajtok. Rohadt dolog,
hogy felnőttnek kell lenni. Mindig úgy képzeltem el a
kapcsolatunkat Avával, hogy barátok leszünk. Pizzát eszünk,
beszélgetünk, és olyanok leszünk, mint a testvérek, de ő ezt
soha nem akarta. Ava az a lány, aki abban a pillanatban,
amikor elég idősnek érezte magát, nem fogta meg többé a
kezem, amikor átmentünk az úton, és nem akarta, hogy
este betakargassam.
Nehéz volt elfogadni a valóságot.
Elindulok lefelé, ahol Parker olvassa az új képregényét.
– Helló, kishaver!
– Anya! Nézd! – mutat az oldalra, ahol épp tart.
– Azt a mindenit, Thor itt elég ádázul néz ki – jegyzem
meg.
Parker széles mosollyal bólint.
– Ő a legjobb.
– Tényleg? És mi van a Pókemberrel? Azt hittem, ő a
legjobb.
– Őt is szeretem, de Thor jobb fej, és kalapácsa is van.
Ráadásul ő isten!
Ha Parker mondja!
– Oké, örülök, hogy találtál egy új szuperhőst.
– Thor olyan, mint Milo.
Vigyázni kell, nehogy Milo valaha is megtudja, hogy egy
istenhez hasonlították. Nem kell még tovább dagasztani az
egóját, elég nagy az így is.
Parker tovább nézegeti a képregényt, én meg felveszek
néhány játékot a földről. Ki mondta, hogy nem csodálatos az
anyaság?
Próbálok nem ideges lenni, mert tudom, hogy
nemsokára itt lesz. Milo már volt nálunk, ismeri a
gyerekeimet és az életemet, de azóta nem járt itt, amióta
szeretkeztünk. Nem tudom, most hogyan fog működni.
Tulajdonképpen megállapodtunk, hogy járunk, de nem
rohanunk sehova. Nem igazán tudom, hogyan viselkedjek
vele. Vajon a gyerekek, ha ránk néznek, tudni fogják, hogy
szexeltünk? Létezik valami különleges rezgés, amit
kibocsátunk? Megcsókoljam, amikor megjön?
Annyi mindenen kell gondolkodni.
– Anya!
– Tessék.
– Kedveled Milót?
 Te jó ég!
– És te? Kedveled Milót? – kérdezek vissza.
– Én kedvelem – mondja Parker. – Te vagy a barátnője?
Miért történik ez pont most?
– Milo és én barátok vagyunk, Parker. Együtt dolgozunk,
és sok időt töltünk együtt.
Parker bólint, mintha a válasz tökéletesen kielégítené.
– Értem.
A szívverésem lassan megnyugszik. Az órámra nézek, és
eltűnődöm, hol az ördögben lehet már.
– Meg is csókolod?
Behunyom a szemem, és azt kívánom, bárcsak
megnyílna alattam a föld és elnyelne, mert az egyetlen
szabály az otthonunkban az, hogy soha nem szabad
hazudni. Persze nem gondolom, hogy ők ezt mindig
betartják, de Peter és én erősen hittünk az őszinteségben.
Nem tudom, ez azért van-e, mert a munkánk során elvárták,
hogy elferdítsük az igazságot, ezért amikor hazajöttünk,
nem akartuk, hogy saját életre kelnek. Először csak
egyszerűek és kicsik, aztán mire feleszmélsz, már
hatalmasak, és nem tudod uralni őket.
De most nagyon szeretnék hazudni.
Leülök mellé a kanapéra.
– Mi az, amit igazából tudni szeretnél, kishaver?
– Milo lesz az új apukám?
Még soha nem voltam ilyen hálás, hogy valaki nem jön
időben.
– Neked van apukád. Nem lehet itt velünk, de mindig
jelen van. – Parker szívére mutatok. – Bennünk él, és amíg
beszélünk róla, emlékezünk rá és mosolygunk, soha nem
hagy el minket. Soha senki nem fogja elvenni a helyét,
rendben?
Parker átfogja a nyakamat, és magához szorít.
– Te vagy a legjobb, anya.
– Te vagy a legjobb.
 Elenged és visszaül, aztán mintha mi sem történt volna,
megint a képregényt nézegeti.
Felállok, hogy megkeressem a telefonomat, amikor
csengetnek.
– Majd én! – kiabál Parker, és rohan az ajtóhoz, én meg
utána.
– Parker! – mondja mosolyogva Milo, amikor belép.
– Nézd, mit kaptam! – tartja fel Parker a képregényt.
– Thor. Jó választás.
– Ma vette nekem anya – magyarázza.
Találkozik a tekintetünk, aztán Milo tetőtől talpig
végignéz rajtam, illetve a nagyon szűk ruhámon.
– Azt nagyon jól tette.
– Késtél.
– Igen. Megbocsátasz? – kérdezi, miközben előhúz egy
rózsacsokrot a háta mögül.
Hát, ez egy kicsit segíteni fog.
– Talán.
Milo vigyorog.
– Nem gondoltam, hogy könnyű eset vagy. – Milo
lekuporodik Parker elé. – Azért késtem, mert megkértem az
anyukámat, küldjön nekem egy csomagot, és vártam a
postást. Megkértem, keressen meg valamit, amit én tettem
el, és most szeretném megosztani veled.
Milo ezután kilép a verandára, és egy táskával jön
vissza.
– Ez az enyém? – kérdezi Parker.
– Igen.
A fiam nagyot visít, ahogy képregények tucatjait húzza
elő a táskából. És nem is akármilyen képregényeket. Van itt
Pókember, Thor, Batman és Iron Man… régi képregények.
Olyanok, amelyek már valószínűleg sok pénzt érnek.
– Milo – köhintek. – Ez nagyon kedves, de Parker
hatéves… Ez túlzás, és még meg is gyűrheti őket.
– Az övé, azt csinál velük, amit akar. Én évek óta
hozzájuk sem értem, és szeretném, ha olyasvalakié
lennének, aki tudja értékelni.
– Akkor is.
– Hadd kedveskedjek valamivel a fiadnak, Danielle. –
Hozzám hajol, hogy csak én halljam, amit ezután mond. –
Boldogan megengedem, hogy cserébe te is kedveskedj
valamivel nekem.
Az isten szerelmére!
– Veled vacsorázom, ez az én kedvességem.
– Aligha.
– Anya, megtarthatom őket? – néz rám Parker
kiskutyaszemekkel.
Milo térdre ereszkedik mellette, és ugyanilyen arcot vág.
– Ugye, anya, megengeded?
– Gazfickók vagytok!
– Jó értelemben, remélem – mondja Milo mosolyogva.
Ezen nevetnem kell.
– Egy kicsit sem.
Elköszönünk Parkertől, aki aztán felmegy, hogy Avát
zaklassa a képregényeivel. Bezárom az ajtót magam
mögött, és ahogy visszafordulok, Milo már ott áll előttem.
Átölel, és a hátamat az ajtóhoz nyomja. Szája a számon.
Visszacsókolom, mentolos ízt érzek a nyelvemen, és
élvezem, hogy összeér a testünk.
Néhány másodperc múlva elenged, homlokát az
enyémen pihenteti.
– Abszolút tökéletesen nézel ki. Nem tudtam tovább
várni a csókkal.
– Ennyire hiányoztam?
Felnevet, rám emeli a szemét, de a vidámságnak már
nyoma sincs.
– Bárcsak ne lennél ilyen átkozottul ellenállhatatlan.
A hüvelykujjammal letörlöm a szájára került rúzst.
– Az érzés kölcsönös.
Odamegyünk az autóhoz, mosolyogva, egymás kezét
fogva. Milo udvariasan kinyitja nekem a kocsi ajtaját, aztán
megkerüli az autót.
 Beindítja a kocsit, majd megáll a mozdulattal, és rám
néz.
– Te is teljességgel lehetetlennek tartod, hogy ellenállj?
– Azt nem mondanám, hogy lehetetlen. – Nem tudom,
valaha is elárulhatom-e neki, milyen sokat gondolok rá.
Huncut fény gyúl zöld szemében.
– Akarsz fogadni rá?
– Mire?
– Hogy magadon tudod-e tartani a bugyidat a randevú
végéig.
Grimaszt vágok.
– Rendben, miben fogadunk?
Győztes pozícióban vagyok. Először is, Milo nincs
tisztában azzal, milyen kitartó tudok lenni. Soha nem
veszítek. Egyszer fogadásból megettem egy egész üveg
erős paprikát. Máskor meztelenül bemásztam egy jéghideg
vizű medencébe, mert Heather száz dollárban fogadott
velem, hogy nem fogom megcsinálni. Nincs ebben a
randevúban semmi, aminek ne tudnék ellenállni. Milo tetszik
nekem? Igen. Szeretnék megint lefeküdni vele? Nagyon is.
Megteszem, ha ez azt jelenti, hogy veszítek? Az ki van
zárva!
– Ha én nyerek, vagyis ha ma este eget rengető
szexelést csapunk, el kell mesélned Callumnak, milyen jó
vagyok az ágyban.
Ennek semmi esélye.
– Azt akarod, hogy elmondjam a főnökömnek, hogy te jó
vagy az ágyban?
– Nem! – javít ki Milo. – Azt akarom, hogy mondd meg a
seggfej bátyámnak, hogy életed legjobb szexpartnere
vagyok.
– A bátyád egyben a főnököm is – emlékeztetem.
– Félsz, mi?
– Mitől félnék? Hogy kangörccsel mész haza? –
gúnyolódom. – Ugyan már! Ha én nyerek, neked is valami
hasonlóan megalázó dolgot kell tenned. – Azon
gondolkodom, mi lenne a legjobb. Elérhetném, hogy
felmondjon, de azt nem akarom. Milo teszi izgalmassá
számomra a munkába járást.
Nemcsak azért, mert így érzek iránta, hanem mert
megnevettet.
Napközben vicces megjegyzéseket és e-maileket kapok
tőle, amelyekből kiderül, hogy gondol rám. Együtt lehetek
vele, és mindennap több apró részletet tudok meg róla.
Olyasmiket, amelyek mindenki más számára
jelentéktelennek tűnhetnek, de nekem megmutatják, milyen
ember is Milo.
És ezért volt olyan könnyű belezúgni.
– Engem semmivel nem lehet zavarba hozni, drágám.
A nagy szart nem! Mindenkinél vannak határok.
Próbálok emlékezni valamire, bármire, amit használhatnék.
És akkor eszembe jut…
– De félsz valamitől, ugye?
– Danielle! – figyelmeztet.
– Igen: ha én nyerek, csinálnod kell egy videót, ahol egy
édes kis nyuszit tartasz a karodban.
– Ma este szétkeféllek – fenyeget meg Milo.
Megfordul a fejemben, nem volna-e érdemes veszíteni…
nem, nem, nem, erősnek kell lennem.
– Nem terveztem, hogy bárki miatt leveszem a
bugyimat ma este, úgyhogy áll a fogadás. Remélem, készen
állsz a kisnyúlra.
– Nagyon is készen állok valakire, de ő most is itt van a
kocsiban.
Mosolygok, a lábára teszem a kezem, és a nadrágjában
feszülő duzzadó férfiassága felé csúsztatom az ujjaim.
– Holnap beválthatod az ígéretedet – simogatom meg
egy kicsit. – De ma este semmi nem bújik ki innen.
Milo megragadja a csuklómat.
– Játék indul, kedvesem! Játék indul.
 Huszonharmadik fejezet

Milo

A FENÉBE IS, MÉG MINDIG kemény a farkam.

Egy asztalnál ülünk valami drága étteremben, amit Nicole
ajánlott. Pocsék az étel. Az olasz kedvencemet rendeltem,
de egyáltalán nem olyan, mint Londonban. Nem mintha ott
különösebben jól főznének, de akkor is.
Most meg itt ülök, és azon töröm a fejem, milyen
módszerrel tudnám kicsalni Danielle-t a mosdóba, ahol belé
mélyeszthetném a farkam.
Most még keményebb, mint eddig.
Danielle borospohárral a kézben mosolyog, mintha
tudná, hogy én vagyok a fogadás szenvedő alanya.
– Majd én eltüntetem az arcodról azt a mosolyt –
fenyegetem meg tréfásan.
– Ahogy akarod – vonja meg a vállát, aztán kortyol egyet
a borából.
Ha így lenne, akkor most nem itt ülnénk az asztalnál.
Otthon lennénk a lakásomban, és vadul felszentelnénk
minden létező felületet, amit találunk.
– Vigyázz, milyen szavakat használsz – figyelmeztetem.
Danielle a fejét csóválja. Sötétbarna haj keretezi az
arcát, és nagyon hálás lennék, ha nem találnék mindent,
amit csinál, ennyire vonzónak.
– Ma este nem állt szándékomban szexelni.
– Mi az ördögért nem?
Kicsit hangosabban kérdezhettem, mint gondoltam,
mert Danielle közelebb hajol, és halkan válaszol.
 – Mert lassú menetben állapodtunk meg.
– A lassúság és a rükverc két különböző dolog.
Danielle felsóhajt.
– Tudom, hogy nem igazán a kézikönyv előírásai szerint
haladsz, de ez az első igazi randevúnk, és téged csak az
izgat, hogyan juthatnál be a bugyimba.
A francba is! Utálom, hogy igaza van. Elég dühítő, mert
ahelyett, hogy haragudnék rá, kénytelen vagyok igazat adni
neki.
– Sajnálom. Viselkedni fogok, hogy ne rontsam el a
tisztességes randevúnkat. És nem ez az egyetlen dolog, ami
izgat – ismerem be. – Egész biztos vagyok benne, hogy az
elejétől fogva nagyjából mindent alaposan átgondoltam.
Ami igaz is. Nem tudom, mi a protokoll az első
randevún. Virágot akartam hozni neki, de féltem, hogy az
közhelyes lenne. Meg abban sem voltam biztos, hogy az
amerikai nőknek tetszik az ilyesmi, vagy inkább a flegmább
férfiakat szeretik. Őszintén szólva ez az egész olyan, mint
egy rémálom.
Nem maga a randevú. Az egész jól ment, de a
felvezetést szívesen kihagytam volna.
– Köszönöm! – Danielle kedvesen mosolyog, és én
összeszorítom a számat, nehogy valami hülyeséget
mondjak.
– Mondd csak, a búcsúzásnál megcsókolhatlak?
Danielle az asztal fölött megfogja a kezemet.
– Nagyon remélem, hogy megcsókolsz.
– Akkor jó. Mert alig bírok nyugton ülni a helyemen.
– Milo, nincsenek szabályok vagy ilyesmi. Arról van szó,
hogy egy kicsit fordítva ültünk a lovon, és szeretném
megadni magunknak a lehetőséget egy normál kapcsolatra.
Azt akarom, hogy tudd, amit ma tettél Parkerért, nagyon
sokat jelentett nekem.
A szavai kicsit zavarba ejtenek, mert tényleg szóra sem
érdemes. Az anyám már panaszkodott, milyen sok szemetet
hagytam a lakásában. Igaz, hogy néhány képregény
gyűjtőknek szóló darab volt. Gondoltam rá, hogy megtartom
őket, de aztán úgy döntöttem, hogy ami átsegített az
életem egy nagyon nehéz szakaszán, azt odaadom
valakinek, aki szintén hasznát tudja venni.
Ava most pontosan olyan, mint én voltam az ő korában,
és előbb-utóbb Parker is ugyanezen fog keresztülmenni. A
képregények talán egy kicsit a segítségére lesznek.
– Nagy örömmel tettem – mondom Danielle-nek.
Danielle rám mosolyog, szempillája megremeg, ahogy a
gyertyafény megvilágítja az arcát.
– Csak így tovább, és lehet, hogy holnap szerencséd
lesz.
Most én vigyorodom el.
– Koncentráljunk előbb csak a ma estére! Ha én nyerek,
a kocsiban már meztelen leszel.
Könnyed beszélgetéssel telik a vacsora. Danielle az
egyetemi éveiről mesél, én meg Londonról.
Hiányzik az a város.
Nemcsak azért, mert az otthonom, hanem mert Tampa
olyan, mintha az ember beszorulna a fürdőszobába egy
négyórás zuhanyozás után. Kánikula van, fülledtség, és
rengeteg a bogár. Az volt a tervem, hogy néhány hónapig
leszek csak itt, visszaszerzem az állásomat, aztán
felmondok. Tisztában vagyok ennek a stratégiának a
hátulütőivel, de beleszerettem a gondolatba, hogy jól
faképnél hagyhatom a seggfej bátyámat.
Most persze minden megváltozott, és azt sem tudom,
mikor térek vissza Londonba, ha egyáltalán visszatérek.
Fizetek, kézen fogom Danielle-t és kimegyünk az
étteremből.
– Csodálatos volt a vacsora – mondja Danielle, és belém
karol.
– Igen.
– Voltál már a tengerparton éjjel?
Egyáltalán nem voltam még a tengerparton.
Meglehetősen fehér bőrű vagyok, úgyhogy nem vágyom rá,
hogy a rekkenő hőségben aszalódjak a napon.
De ahogy Danielle arca felragyog, arra gondolok, hogy
ma este talán más lenne.
– Nem volt rá időm. Miért?
Danielle mosolyog, és felsóhajt.
– Az a kedvenc helyem. Nem szeretnél odamenni?
Hogy is mondhatnék erre nemet?
– Dehogynem!
Sétálunk néhány utcányit, aztán Danielle kilép magas
sarkú cipőjéből. Én is leveszem a cipőmet, és belegázolunk
a homokba.
– Imádok itt lenni! – jegyzi meg Danielle, ahogy
közeledünk a vízhez.
– Én nem vagyok oda az óceánért.
– Tényleg? – csodálkozik el.
Átfogom a derekát, és magamhoz szorítom.
– Nem, amióta az apám meghalt. Ő és anyám a
tengerpartra vittek minket nyaralni Franciaországban.
Minden évben mentünk, bármi történt is. Amikor apám
meghalt, az egésznek vége szakadt.
Danielle megáll, és szembefordul velem.
– Sajnálom, Milo.
– Ne sajnáld, drágám.
Még közelebb lép, átfogja a derekam.
– Szeretném megismerni az anyádat. Nicole fél tőle, de
ő egy szörnyeteg, úgyhogy az anyák nem kedvelik.
Felnevetek.
– Anyám sokban hasonlít Nicole-ra, azt hiszem. És egyik
sem szégyelli, hogy ilyen.
– Nicole is ezt mondta.
– Gondolom, Callum ezért szeretett bele olyan gyorsan.
Danielle a mellkasomra hajtja a fejét. A magas sarkú
nélkül egy egész fejjel alacsonyabb nálam.
– Úgy érzem, én is gyorsan beléd szerettem – vallja meg
Danielle.
– Igen?
 Danielle bólint.
– Nem akartam. Néha még most sem akarom.
Felemeli a fejét, és elhalványul a világ, ahogy rám néz,
mintha kiérdemeltem volna az érzelmeit.
– Ha elesem, és te nem kapsz el, félek, nem élem túl a
zuhanást.
Sajog a szívem, és értem, mennyire komolyan gondolja.
Kezembe fogom az arcát, és megfogadom itt és most,
mindent elkövetek, hogy biztonságban érezze magát.
– Mindig el foglak kapni, Danielle. Azt akarom, hogy én
legyek a biztonsági hálód, és remélem, hogy már
bizonyítottam neked. Fáj, ha azt kell látnom, hogy
szenvedsz. Nem te vagy az egyetlen, aki zuhan.
– Nem?
Hogy lehet ennyire vak?
– Nem. Én is zuhanok veled együtt.
Danielle mosolyog, lábujjhegyre áll, és megcsókol.
– És még te mondtad, hogy nem vagy hős.
Kifújom az orromon a levegőt, és fejemet az övének
támasztom.
– Azt hiszem, meg kellett találnom a célt, amiért
érdemes harcolni.
 Huszonnegyedik fejezet

Danielle

IDÉN NEM NÁLAM LESZ a kerti parti – közlöm Nicole-lal, aki

rosszallóan néz rám.
– Miért?
– Mert nincs hozzá kedvem.
Miért kellene megmagyaráznom? Hülyeségnek tartom,
és nincs szükségem a stresszre.
– Tiszta idióta vagy! – Nicole lehuppan a székre az
irodámban.
– Kösz, hogy beugrottál, Nic. Viszlát!
Nem tudom, hogy egyáltalán miért kérdezi meg. Minden
évben azon nyavalygott a parti idején, hogy mennyit kell
bumliznia a házamig, elviselnie a hülye férjemet, és
megerősödött benne a vágy, hogy szingli maradjon. Heather
lényegében megfenyegette, hogy jöjjön el, és viselkedjen.
Azt hittem, ha valaki örülni fog, hogy befejeztük ezt a
hagyományt, az ő lesz.
– Nem megyek sehová. A főnököddel kamatyolok,
úgyhogy megengedhetem magamnak.
Mélyet sóhajtok, és az íróasztalomra hajtom a fejemet.
– Miért is nem költöztem Texasba vagy egy másik
államba, ahol megszabadulhattam volna tőletek?
– A barátoktól való függetlenség napját ünnepeljük. Azt
megértettem, miért nem találkoztunk az előző évben, mert
Kristin a válásával volt elfoglalva. Aztán te lemondtad a
hálaadás napi bulit, amit elfogadtam. Adtam neked még
néhány hónapot…
 – Ó, nem volt elég jó ürügy, hogy abban az évben
temettem el a férjemet?
– Hát, mindenesetre jobb, mint az a halandzsa, amivel
az idén állsz elő.
– Jézus Mária, Nicole! Van neked lelked, vagy mindig is
ilyen kőszívű voltál?
– Nem tudom biztosan, mert a válasz mindkét kérdésre
rettenetes. – Nicole vállat von, és a körmeit vizsgálgatja. –
Ebben az évben meg kell csinálnod.
– Aztán miért?
– Mert a gyerekeidnek meg kell tanulniuk, hogy a
veszteség után is megy tovább az élet. Ava, bármilyen őrült
nagy lázadó is, szereti a nagynénikéit és az unokatestvéreit.
A függetlenség napja születésük óta a legfontosabb
esemény Parker, Aubrey és Finn életében – és a
barátaidéban is. Eddig azért csináltuk, mert te ránk
kényszerítetted, úgyhogy most folytatnod kell.
Nicole-nak van bőr a képén! Mindig is tudtam, de ez
még az ő részéről is pofátlanság.
– És miért nekem kell megrendeznem?
Nicole végigsimít szőke haján, amire titokban féltékeny
vagyok. Sokáig próbáltam ugyanolyan színűre festeni a
hajamat, de aztán feladtam.
– Mert mindig te voltál a háziasszony. Kristin is
megtehetné, de két hétre elutazik Noah-hoz pont előtte.
Heather meg akarja lepni Elit, azt pedig mind a ketten
tudjuk, hogy bennem nem lehet megbízni. Mindig a te
házadban jöttünk össze.
– De tényleg nem akarom – sóhajtok.
– Miért, Danni?
Miért? Mert a függetlenség napja mindig Peter projektje
volt. Bár a barátnőim nem voltak mindig kedvesek hozzá, de
Peter imádta. Esküszöm, ahogy vége volt a szilveszteri
bulinak, Peter már el is kezdte tervezni, hogyan díszíti fel az
udvart a kerti partira.
 – Tudod, miért. Tudod, miért olyan nehéz nekem ez a
hülye szabadtéri sütögetés.
– Igen, de ez eggyel több ok rá, hogy megcsináld.
– Mit csinálj meg? – kérdezi Milo az iroda ajtajában.
Segélykérően nézek a barátnőmre. Nem titok, de nem is
tudom igazán kimagyarázni magam.
– Tudod… – vigyorog Nicole, és feláll. – Te még mindig
Danielle asszisztense vagy, ugye?
Milo szeme kissé összeszűkül.
– Igen. És?
– Nagyszerű. Minden évben nagy kerti bulit rendezünk,
ahová eljön az egész banda, a gyerekek meg más fontos
emberek. Danielle a háziasszony, de ebben az évben kéne
neki egy kis segítség.
– Nicole! – sziszegem összeszorított szájjal.
Legszívesebben nyakon vágnám.
– Tessék! Milo az asszisztensed, ő segíthet, hogy ne
legyen túl nehéz a dolgod. Épp arról beszéltél, milyen
elfoglalt vagy. Értem a problémát, és meg is oldom.
Milóra nézek, aki szemmel láthatóan zavarban van.
– Nem kell semmit sem csinálnod, mert nem fogjuk
megtartani.
– Miért? – kérdezi Milo.
Remek, most meg neki kell magyarázkodnom? Peterről
már beszéltem neki, de még csak nemrég kezdünk el járni.
Ez egy új kapcsolat, és megpróbálok belegondolni, mit
éreznék én, ha Milo folyton a volt feleségét emlegetné. A
múlt hétvégén volt egy csodálatos első randevúnk – a
fogadást én nyertem meg –, de azóta elborított minket a
munka, és nem sokat találkoztunk az irodán kívül.
Milo nem szólt semmit, és nem is utalt rá, hogy
probléma lenne, de én valamelyik nap megemlítettem a
félelmemet Nicole-nak. Úgy látszik, most meg kell fizetnem
érte.
– Igen, miért, Danni? – Nicole rám mosolyog, hiszen
tudja, hogy nem fogom megmondani.
 – Csak nem hiszem, hogy ilyesmiket kellene rendezni. Ez
nem egy Dovetail-esemény, úgyhogy…
Milo leül Nicole mellé.
– Baromság.
– Istenem, mennyire szeretem ezt a szót! – mondja
Nicole elmerengve. – Te még szebben mondod, mint Callum.
Az ő akcentusa itt-ott kezd elkopni, amióta Amerikában van.
Mondd azt, hogy kúrás!
Milo kuncog.
– Kúrás.
– Ó! – feszeng Nicole. – Mondd azt, hogy bugyi.
– Bugyi – ismétli Milo.
– Mondd, hogy „segítek Danielle-nek megrendezni a
partit, mert nem vagyok seggfej”.
Felnyögök.
– Dühös vagyok rád! Elég baj, hogy csinos vagy,
ráadásul erőszakos is, és nem hallgatod meg a körülötted
lévőket.
Nicole-nak nagy a melle, kék a szeme és szőke a haja.
Arról nem is beszélve, hogy vékony, okos, vicces és soha
nem szorult rá senki gondoskodására. Ehhez még hozzájárul
a személyisége, és nem csoda, hogy megakadt a szeme egy
olyan férfin, mint Callum.
– Milo majd csap nekünk egy rendes partit – kacsint
Nicole. – Én is tudok britül beszélni.
Milóból kitör a nevetés.
Legalább valaki viccesnek találja Nicole-t.
– Most nevetsz, de még egy hét, és te is pont olyan
idegesítőnek fogod tartani, mint én.
– Ha Calnak még nem lett elege belőle, biztosan nekem
sem lesz.
Nicole félrebiccentett fejjel rám mosolyog.
– A másik fivért kellett volna választanom.
Megcsap a féltékenység szele, mert ha Nicole akarta
volna Milót, én biztos nem tudtam volna megszerezni.
 Aztán másfajta érzelem tölt el. Mikor kezdtem el azt
gondolni, hogy Milo az enyém? Miért akarom kikaparni
Nicole szemét, ha elképzelem őt Milóval? Nicole a barátnőm.
Nem tenne ilyet, de ahogy itt ülök, ökölbe szorul a kezem.
– Sajnálom, drágám. – Milo rám néz, aztán Nicole-re. –
Nekem a barnák jobban tetszenek. Különösen egy bizonyos
barna.
Az asztalomon levő papírokra nézek, és igyekszem
elrejteni az arcom. Milo néha nagyon édes tud lenni.
– Ó – csapja össze a tenyerét Nicole –, olyan aranyosak
vagytok. Rendben, ami a kerti partit illeti…
És bizony öt perc után Nicole elérte, amit akart, és én
leszek a háziasszonya az ostoba partinak, amit Milo fog
koordinálni. Itt mindenki élvezi, ha kínozhat? Biztos vagyok
benne, hogy igen. Alig várom, hogy Ava, Milo és Nicole
együtt legyenek… te jóságos ég!

– Magyarázd meg nekem a barátnőid… hogyishívják partiját!

– kéri Milo a kanapén ülve.
Karja a kanapé hátán, ujjai a karomhoz érnek.
– Akkor kezdődött, amikor beköltöztem ebbe a házba.
Összejöttünk, ettünk, ittunk… nem nagy ügy.
– Akkor mi ez a nagy hűhó körülötte?
– Bonyolult…
– A férjed miatt?
A szemébe nézek, és szomorú leszek.
– Igen. Egy kicsit.
Milo megvakarja az arcát, mintha gondolkodna valamin.
– Ezt nem akartad elmondani nekem?
– Próbálok nem beszélni Peterről. Tudom, hogy ez egy új
kapcsolat, és… ő már nincs.
Milo közelebb húzódik.
– Ő volt az életed. Gyerekeid vannak tőle, és nem
számít, hogy volt-e egy másik férfi előttem. Nem vagyok
féltékeny Peterre.
Kiszárad a torkom, és megfogom a kezét.
– Nem tudom, mit mondjak…
– Nézd, én nem sokat tudok a randevúzgatásról, de az
őszinteségről van fogalmam. Úgy gondoltad, hogy engem ez
zavarna?
– Nem – válaszolom sietve. – Egyáltalán nem. Csak
tudom, milyen érzés volt hallgatni, ahogy Kandiról beszéltél,
és nem akarom, hogy te is így érezz Peterrel kapcsolatban.
Milo lassan elmosolyodik.
– Kandi jelen volt, egy lehetőség volt. Peter már
meghalt. A múltad az övé. Az az idő soha nem lehet az
enyém. De ha egy másik gazember megpróbál közénk
furakodni és elvenni téged tőlem, azt hülyére verem.
– Jó tudni – kacagok.
– De most komolyan, nem telt el túl sok idő azóta, hogy
megölték. Most folyik a gyilkos pere, és nem volna
tisztességes, ha elvárnám, hogy soha ne gondolj Peterre,
nem gondolod?
Minden nappal egyre mélyülnek az érzelmeim Milo iránt.
Őrület, mennyire átérzi a szívfájdalmamat, és ki is tudja
fejezni.
– Te kedvelsz engem – sóhajtok fel, és a karjára hajtom a
fejem.
– Igen. Eléggé.
– Én is kedvellek téged.
Milo hozzám hajol, és megcsókol.
– Tudom.
– Tudod?
– Elég nyilvánvaló.
Felkapom a fejem.
– Hogyhogy?
A mosolya láttán egyszerre szeretném megpofozni és
megcsókolni.
– Először is, nem tudod levenni rólam a szemedet, de
nem is csodálom.
 – Seggfej!
– Másodszor – folytatja, elengedve a füle mellett a
sértést –, megcsókolsz, amikor csak szerét ejtheted. De
ezért sem tudlak hibáztatni.
– Ó, istenem! Van még valami?
Milo kuncog, és megsimogatja az arcomat.
– Végül: ma hívtál át magadhoz, amikor a gyerekek nem
alszanak itthon, és már nem viseled a jegygyűrűdet – fejezi
be halk, rekedtes hangon.
– Valamelyik nap levettem – ismerem be.
– Észrevettem.
Persze hogy észrevette, mindent észrevesz.
– Arra gondoltam, hogy itt az ideje. Szeretném ezt a
kapcsolatot veled, és el akarom engedni a múltamat, érted?
Milo bólint.
– Én nem akartalak sürgetni, Danielle.
És tényleg nem sürgetett. Ez a lényeg. Nem ő erőltette,
én jutottam el idáig.
– Lehet, hogy igazam volt, és tényleg kedvelsz engem?
Milo mosolyog, megsimítja az államat.
– Van egy olyan érzésem, hogy ma este meg akarod
mutatni nekem, mennyire kedvelsz, ugye?
Összeszorul a gyomrom, vadul dobogni kezd a szívem.
Igaza van. Ahogy megtudtam, hogy egyik gyerek sem lesz
itthon ma éjjel, elhívtam Milót. Az íróasztali szex óta nem
voltunk együtt. Nagyon édes volt, és egy szót sem szólt, de
én majd meghaltam a vágytól.
– Talán. Ha rendesen viselkedsz – válaszolom.
– Nem biztos, hogy tudom, azt hogy kell.
Elmosolyodom.
– Én sem tudom biztosan.
– Éhes vagy? – kérdezi.
– Mire?
Milo huncutul mosolyog, felkapja a lábam, és hanyatt
fektet a kanapén. Fölém magasodik.
 – Mondd meg, mit akarsz, és én mindent megteszek,
hogy eleget tegyek a kívánságodnak.
Megsimogatom az arcát, imádom, hogy tegnap
borotválkozott, de máris ott van rajta a sötét borosta.
– Különböző érzelmeket keltesz életre bennem – vallom
be.
– Miféle érzelmeket?
Milo őszintén beszélt az érzelmeiről, és most én is
őszinte leszek vele. Milo új reményt ad. És ez nagyon
tetszik, vágyom rá, és azt akarom, hogy ő is tudja, mit jelent
ez nekem.
– Zakatol a szívem, amikor a közelemben vagy. Kiszárad
a szám, amikor reggel először meglátlak az irodában.
Minden könnyebben megy, amikor ott vagy. Amióta beléptél
az életembe, megint tudok mosolyogni. Boldoggá teszel,
Milo. – Könnyek gyűlnek a szemembe, de visszatartom, nem
akarom még jobban kiszolgáltatni magam.
Ajka a számhoz ér, mézízű a csókja.
– Nagyon igyekszem, nehogy beléd szeressek.
Felnézek, és mind a kettőnk szemében ugyanaz
tükröződik.
– Én is.
– És eddig hogy megy?
– Nem valami jól.
Milo elmosolyodik.
– Nekem sem.
Ujjammal végigsimítok az alsó ajkán.
– Mit gondolsz, mit tudunk tenni ez ügyben?
Milo feláll, egyik karját a lábam alá, a másikat a hátam
mögé teszi.
– Merre van a szobád?
Mosolyogva átfogom a nyakát.
– Odafent.
 Huszonötödik fejezet

Danielle

MILO LETESZ AZ ágyra. Kicsit remegek.

Ami az irodában történt, az egy dolog volt. Az nem az
otthonom, és nincs benne ágy sem, az biztos. Ebben a
házban viszont együtt éltem valakivel. Itt laknak a
gyerekeim, és most tulajdonképpen ebbe a világba
engedem be Milót.
– Ugye tudod, hogy ennek jelentősége van? – kérdezem,
menekülési lehetőséget kínálva neki.
– Tudom.
– Innen már nem megyünk visszafelé. Egy pár vagyunk,
vagy ahogy nevezni akarod.
Milo a fejem mellett könyököl az ágyon.
– Nem megyek sehová.
Nagyon remélem.
– És mi lesz a munkáddal? Mit tegyünk most, hogy nem
dolgozhatsz tovább a beosztottamként?
– Danielle – mondja halkan Milo. – Nincs több duma.
A pulzusom a fülemben lüktet.
– Csókolj meg!
Nem siet, mint korábban, inkább kimérten közeledik.
Egyre jobban zihálok, ahogy egyre izgatottabb vagyok. Ha
nem csókol meg azonnal, megőrülök.
Megmarkolom a nyakát és gyengéden magamhoz
húzom.
Amikor összeér a szánk, felnyögök. Lágyan csókol,
mégis szenvedélyesen. Érzem, ahogy ettől engem is
hullámokban hatalmába kerít a vágy.
– Abszolút tökéletes vagy – mondja, és visszatol az ágy
támlája felé.
Milo felém mászik. A hátamon fekszem, ő teljes súlyával
rám ereszkedik. Az ágyékomnál érzem a farkát, szédülök.
Emlékszem, milyen jó volt múltkor, és hogy milyen
határozottan tudja használni. Azóta vágyakozom az
érintésére, és remélem, hogy rengeteget fogok kapni belőle
ma éjjel.
– Nem, nem vagyok az.
Milo hátrasimítja a hajam.
– Nekem az vagy.
Dagad a szívem az örömtől, és megint megcsókolom.
Imádom az ízét, az illatát, a tapintását. Szeretem, ahogy
rám néz, erőt ad, és érzem, hogy akar engem. Szeretem,
hogy Milo bensőséges velem, de a többiekkel mindig
megtartja a három lépés távolságot. Őrület, mert ha
elmondanám, milyen valójában, el sem hinnék.
Az igazi Milo csak az enyém.
Köztünk nincsenek válaszfalak. Ő az, aki, és én is az
lehetek mellette, aki vagyok.
Ilyen kapcsolat nem sok embernek jut, ráadásul kétszer
is az életben.
Milo megszakítja a csókot, és lenéz rám.
– Soha nem szeretkeztem senkivel, drágám, de ma este
azt akarok.
Mosolygok.
– Én is azt akarom.
– Biztos vagy benne?
– Abszolút.
Milo feltérdel, és engem is magával húz. Lassan
kigombolom az ingét, és letolom a válláról.
Felhajtja a blúzomat, kiszabadítja a mellemet, és halkan
felnyög.
Nézem, ahogy kimászik az ágyból.
– Állj fel! – utasít.
 Kalapál a szívem, de megteszem, amit kér.
– Vedd le a nadrágodat! – mondja Milo.
– Inkább a tiédet venném le.
Felhúzott szemöldökkel elmosolyodik.
– Feltétlenül.
Elkezdem kicsatolni az övét, Milo a hajamat simogatja,
miközben az ajkamhoz szorítja a száját.
Úgy csókol, mintha én volnék a levegő, amit be akar
szívni. Az idő megszűnik létezni, Milo teljesen elvarázsol.
Tovább babrálok, de végre sikerül kiszabadítanom a
gombot, az ajkaink közben egymáson maradnak. Milo
nyelve behatol a számba, és megkezdődik a hatalmi harc.
Természetesen Milo győz.
Milo beakasztja az ujját a nadrágomba, és lejjebb tolja.
Amikor nem kapok levegőt, elenged.
Lejjebb csúszik, és miközben nem veszi le rólam a
tekintetét, megszabadít a nadrágtól, aztán kilép a
sajátjából.
Teljesen meztelenek vagyunk, szabadon egymás előtt.
Egyikünk sem mozdul, magunkba isszuk a pillanatot.
– Bízol bennem? – kérdezi.
– Igen.
– Akkor engedd meg, hogy boldoggá tegyelek. – A fülem
mögé simítja a hajamat. – Add nekem a szívedet.
– Már a tiéd – válaszolom.
Már akkor elrabolta, amikor még nem is tudtam, hogy
megszerezhető vagyok.
– Ezt akartam hallani – mondja rekedten Milo.
Keze a nyakamat érinti, végigsiklik a karomon, és ujjaink
összekapaszkodnak.
– A te szíved az enyém? – kérdezem.
– Már abban a pillanatban a tiéd volt, ahogy
megláttalak. Ott volt egy nő, aki egyenes derékkal állt,
pedig nyomorultul érezte magát. Ha tudtam volna, hogy
fenekestül felforgatod a világomat…
A másik kezemmel megérintem az arcát.
 – Ha tudom, hogy a férfiról, aki tönkre akart tenni,
kiderül, hogy ő fog újra összerakni, nem harcoltam volna
ellene.
– Most szeretkezni fogok veled – mondja Milo, és az
ágyra fektet.
Összeér a szánk, és nem beszélünk többet.
Milo végigsimítja a bőrömet, és én behunyom a
szemem, kiélvezem minden egyes érintését. Gyengéd
velem, nem úgy, mint amikor kamaszok módjára
egymásnak estünk az íróasztalon. Most azt akarom, hogy
sokáig tartson.
Felnyögök, amikor nyelvével a mellbimbómat simogatja,
aztán a szájába veszi, és ütemesen szívogatni kezdi.
Lejjebb vándorol a testemen, és közben végighúzza
rajtam a nyelvét. Behunyom a szemem, az élvezetre
készülök, amelyben mindjárt részesíteni fog.
Lassan eljut a lényeghez, és világosan tudom, miért
sóvárogtam ez után.
– Szent isten… – zihálom, amikor elkezdi simogatni a
csiklómat. Hátrabicsaklik a fejem, szinte az őrületbe kerget
vele. Sötét hajába mélyesztem az ujjaimat, próbálom az
ágyhoz szegezni magam.
Túlságosan jól csinálja.
Már ha létezik ilyen.
– Milo – nyögöm –, ó, istenem. Igen, ott! Nem bírom…
mindjárt… Igen! – kiáltok fel, ahogy beleremegek az
orgazmusba.
Milo visszamászik az arcomhoz, és megcsókol.
– Nem tudom, valaha belefáradok-e ebbe.
Mosolygok, nagy nehezen kinyitom a szemem.
– Én is ugyanezt kérdezem magamtól.
– Az a jó, hogy rengeteg időnk van, hogy még sok ilyet
adhassak neked – mondja túlfűtött hangon.
– Feküdj le, bébi! – parancsolok rá.
– Igenis, asszonyom!
 A hátára fordul, én pedig elveszem az óvszert az
éjjeliszekrényről. Amint ráhúztam, szétterpesztett lábbal
ráülök. Kezem a szívén, érzem a gyors dobogást. Ő is
ugyanolyan izgatott, mint én.
Könnyű beszélni róla, mit jelent ez, de más dolog
csinálni.
– Jól vagy?
– Jól leszek – mondom, miközben előrehajolok, és
magammal húzom oda, ahova kell.
Tudom, hogy nem a fizikai hogylétemről kérdezett az
imént. Az otthonomban vagyunk, az ágyban, amit valamikor
a férjemmel osztottam meg, és látom Milo bizonytalanságát.
Én azonban egyáltalán nem vagyok bizonytalan. Ez senki
másról nem szól, csak mi kettőnkről. Azért sodortak
magukkal az érzelmek, mert felülkerekedett bennem a
remény.
Nem úgy volt, hogy Milóval lesz köztünk valami. Nem
terveztem, hogy bárkibe is beleszeretek. De megtörtént, és
most boldog vagyok.
Abban kell hinnem, hogy mivel szeretett, Peter is ezt
akarná.
Ha én haltam volna meg, tudom, hogy ezt akarnám.
Belém csusszan a farka hegye, arcát a kezembe
veszem, és kényszerítem magam, hogy nyitva maradjon a
szemem. Elkezdek lefelé ereszkedni rajta, és egyre jobban
betölt, ahogy lassan egészen belém hatol.
Milónak kezd lecsukódni a szeme, mire leállok.
– Azt akarom, hogy nézz – mondom neki. – Azt akarom,
hogy érezd, ahogy mi ketten fizikailag egyesülünk.
– Túlságosan élvezetes.
– Teljesen kitöltesz engem, Milo. Minden értelemben.
Megfogja a csípőmet, és egészen leszorít.
Ezt nem bírom ki. Olyan hangosan nyögdécselek, hogy
szinte már kínos.
– Istenem!
 Milo nem enged el, kényszerít, hogy lassan, de
határozott ütemben mozogjak. Nézzük egymást, nem
akarjuk, hogy megszakadjon a szemkontaktus.
Ahányszor Milo csípője csak kicsit is elfordul, szinte
végem van. Előre-hátra himbálózom, a szívem is megtelt,
akárcsak a testem.
Minden egyes mozdulattal nő az élvezetünk.
– Azt akarom, hogy megint elélvezz! – mondja Milo
összeszorított szájjal. – Érezni akarom a farkammal.
Hüvelykujját a csiklómra teszi, és elkezdi cirógatni.
– Igen, ott! Milo!
Megint robbanok. Előrezuhanok a mellkasára, aztán Milo
a hátamra fektet. Erősödnek a lökései, az arcáról csöpög az
izzadság, ahogy a karjába kapaszkodom.
– Csodálatos vagy – mondja két mozdulat között. – Már
majdnem ott vagyok. Ne vedd le rólam a szemed.
Arcát elönti az élvezet, ahogy kielégül.
Miután rendbe hoztuk magunkat, egymáshoz simulunk,
a fejemet a vállára hajtom, és ő végigsimít a gerincemen.
– Soha nem gondoltam volna, hogy ezt is élvezni fogom
–jegyzi meg Milo.
– Az összebújást?
– Igen. – Megcsókolja a homlokomat. – Mindig úgy
éreztem, hülyeség, de most már értem, mi a pláne benne.
Felemelem a fejemet, és a kezemre támasztom az
állam.
– Egyszerűen különleges vagyok.
– Ezt nem is tagadom.
– Mióta tudod? – kérdezem.
Milo megmozdítja a fejét, és összehúzza a szemét,
mintha mélyen elgondolkodna valamin.
– Nem is tudom. Azt hiszem, azóta, hogy azt hittem,
börtönbe kerülsz, mert botrányt csináltál a bíróságon, és
nekem nem kell harcolnom az állásomért.
Felkacagok.
– Tiszta hülye vagy! El sem hiszem, hogy ezt gondoltad.
 – Miért ne gondoltam volna?
– Mert… nem tudom.
Milo nevet.
– Nagyszerű válasz, drágám.
– Nagyszerű válasz, drágám – gúnyolódom.
– Ha így folytatod, el leszel fenekelve.
A szememet forgatom.
– Azt megbánod.
– Ó, igazán? – kérdezi Milo.
– Visszaütök.
Milo felhúzza az egyik szemöldökét.
– Lehet, hogy tetszene, amikor egy kicsit rosszalkodsz.
Nevetek.
– Nem vagy normális!
– Fogalmad sincs róla, mennyire igazad van.
– Tényleg? – cukkolom. – És miben nyilvánul meg?
Milo felsóhajt.
– Nos, beleszeretek a főnökömbe, ami probléma, mivel
az volt a küldetésem, hogy kirúgassam. Így elég kínos
helyzetbe kerültem, mivel vagy fel kell mondanom, és
keresni valamit, ami jobban megfelel a képességeimnek,
vagy maradok a „beosztottja”, ahogy ő nevezett engem.
Kimondta… az előbb mondta ki… Azt hiszem, azt
mondta, hogy szerelmes belém. Esküszöm, hogy így
hallottam.
A többire már nem figyeltem oda. Azt mondta, hogy
szeret. Tudom, hogy azt mondta.
Gyorsabban dobog a szívem, ahogy próbálom
feldolgozni a vallomását. Hogy én szeretem-e? Hogy
szerelmes vagyok-e belé? A második kérdésre igen a
válaszom, de még nagyon sok mindent meg kell értenem.
– Miért nézel úgy, mint aki el akar menekülni? – kérdezi
Milo.
– Nem is nézek úgy – rázom meg a fejemet.
– Hazugság.
Mélyet sóhajtok, és felülök, magamra húzva a takarót.
 – Azt mondtad, hogy kezdesz belém szeretni.
Milo felül, és bólint.
– Azt hittem, ez elég nyilvánvaló.
– Nyilvánvaló? Miért?
– Úgy nézek ki, mint egy olyan fickó, aki azért jön
hozzád, hogy filmet nézzen a kanapédon inkább, mint hogy
a kocsmában legyen? Elküldettem volna anyámmal a régi
képregényeimet Londonból, ha nem akarnék mást, csak
kamatyolni? Biztosítalak róla, Danielle, hogy ez nem én
vagyok.
– Csak… azt mondtad.
Milo az arcomat fürkészi, és végül megszólal.
– Azért tettem, mert igaz.
Megérintem a kezét.
– Én is kezdek beléd szeretni.
– Most, hogy ezt tisztáztuk, mi legyen az összes többi
dologgal?
– Nem tudom – vallom be.
Tényleg nem tudom. Mit tehetnénk?
– Felmondok.
– Tessék? – húzom el a kezemet. – Miből gondolod, hogy
ez a megoldás?
– Mert megtehetem. Legyünk őszinték, egy kicsit
túlképzett vagyok ahhoz, hogy az asszisztensed legyek.
Egyébként pedig fele annyi munkát sem végeztetsz velem,
mint amennyire én kényszeríteném az asszisztensemet –
vigyorog Milo.
Megadóan feltartom a kezem.
– Nem akarom tudni.
– Arra nem kérném – mondja Milo.
Jó, hogy mondod.
– Akkor is, a felmondás egyikünk számára sem
megoldás.
Én nem mondhatok fel. Milo sem. Neki és a bátyjának
szüksége van erre az esélyre, akár megérti Milo, akár nem.
A kapcsolatuk sokáig feszült volt, most, hogy a
munkahelyen találkoznak, összeköti őket egy vékonyka híd.
Ha valamelyikük átmenne rajta, az csodálatos lenne.
– Nem fogok bujkálni, mintha valami botrányosat
követtem volna el. Bár… elég mocskos dolog kúrni a
főnökömet.
– Seggfej vagy!
– Szeretem a segged, drágám.
A szememet forgatom.
– Soha többet nem látod, ha felmondasz.
Milo visszafekszik, de közben is megtalálja a módját,
hogy a bőrömhöz érjen.
– Akkor mi a terved?
– Nincs tervem! – nevetek fel. – Ezért is beszélünk róla.
– Én inkább a tettek embere vagyok. A beszéd rohadtul
unalmas.
Hogyan működhet ez az életben? Ezen eltűnődöm néha.
De Milo és Callum ezért nem értenek egyet. Nekem tudnom
kell a részleteket is, hogy a lehető legjobb döntést
hozhassam. Nem vagyok elefánt a porcelánboltban, amelyik
mindent széttapos.
Őrült férfiak.
– Akárhogy is, meg kell találnunk a legjobb megoldást.
Kell neked ez az állás, Milo.
Milo gúnyosan válaszol.
– Te meg a bátyám csak szeretnétek, ha így lenne.
– Hogyhogy itt dolgozol? – Úgy döntök, ideje rávezetni a
valódi megoldásra.
– Most szívatsz engem?
– Nem. Azt kérdezem, hogy tudsz a Dovetailnél dolgozni.
Alig várom a választ, hogy a képébe vághassam.
– A bátyám a tulajdonos!
– Igen – sóhajtok. – És te amerikai vagy?
Milo a halántékát dörzsöli.
– Nyilvánvalóan nem.
 – Rendben. Akkor hogyan tudsz Amerikában maradni,
Milo?
Eltart egy pillanatig, amíg átgondolja, a kérdésemet,
aztán megérti.
– A francba! Annak a gazembernek kell dolgoznom, mert
szükségem van arra az átkozott zöld kártyára?
Így van! Már kapizsgálja.
– Pontosan. Csak maradj nyugton egy percig, és
próbáljunk kitalálni valamit.
– Milo szóra nyitja a száját, de nem akarom, hogy
beszéljen. A szájára teszem a kezem, még mielőtt
megszólalhatna.
– Ki ne mondd, hogy házasodjunk össze, mert annak
még a közelében sem vagyunk!
– Rendben.
Próbálok nem nevetni, de nem könnyű, ahogy a
sértődött arcára nézek.
– Milo, ha és amennyiben te meg én elérkezünk arra a
pontra, az nem azért lesz, mert te nem akarod titkolni az
irodában, hogy járunk. Az azért lesz, mert nem tudunk
egymás nélkül élni.
Milo megragadja a karomat, olyan erősen magához
szorít, hogy felsikoltok.
– Ki mondta, hogy tudok élni nélküled? – kérdezi
válaszul.
– Nem kétlem, hogy elviselhetetlennek tűnik az ötlet,
hogy nélkülem élj. Voltaképpen tökéletes vagyok, de ebbe
most ne menjünk bele, rendben?
– Rendben, de csak ha megcsókolsz.
Na, azt megtehetem.
 Huszonhatodik fejezet

Milo

BOLDOG VAGYOK, ANYA. Tényleg nagyon kedvelem őt.

Anyám már húsz perce csak Callumról áradozik a
telefonban, meg arról, hogy én elhanyagolom őt. Esküszöm,
amikor kisfiúk voltunk, soha nem drámázott így. Mi történt?
– Örülök, de attól nem vagyok boldog, hogy mind a két
fiam távol él majd tőlem – folytatja.
– Mostanában nem megyek vissza Londonba, de te
eljöhetnél ide nyaralni néhány hónap múlva. Lesz egy nagy
kerti parti, amit élveznél. Nem akarod látni Colint?
Az első unokája, az ember azt hinné, egyenesen oda
akarna költözni a bátyámhoz.
– Talán – sóhajtja.
– Sokat jelentene nekünk, ha meglátogatnál. Azt hiszem,
egész jól kijönnél Danielle-lel. Van egy lánya meg egy fia,
akik még soha nem ettek valódi angol csokoládét.
Anyám nem szól semmit, de szinte látom magam előtt,
hogy mosolyog. Húsz évig dolgozott a Cadburynél. Az
édesség a gyengéje, és lehet, hogy épp az adja majd meg a
végső lökést neki az utazáshoz, hogy megoszthatja a
szenvedélyét a gyerekekkel. – Úgy tűnik, akkor nincs más
választásom.
Vigyorgok.
– Én is azt hiszem.
– Szereted azt a nőt, Milo?
Ülök a székemben, nézem Tampa fényeit, és rá
gondolok.
 – Azt hiszem, szeretem őt, anya.
– Ó – nyel egy nagyot.
– Igaz, nem tudom, mi ütött belém, de ez a nő
csodálatos és zseniális. Amikor távol vagyok, mellette
akarok lenni. Amikor a közelemben van, nem akarok
elmenni tőle.
Anya szipog, és pityeregni kezd.
– Drágám, annyira örülök! Csak… csodálatos.
– Akkor eljössz hozzánk látogatóba?
– Igen. Meg akarom ismerni ezt a lányt – mondja
nevetve. – Hamarosan felhívlak.
– Jó éjt, anya.
– Jó éjt, Milo. Nagyon szeretlek, bármit gondolsz is
rólam. Leteszi a telefont, mielőtt válaszolhatnék, de jólesik a
támogatása.
Gyorsan sms-t küldök Callumnak.
Én: Anya eljön hozzánk vakációzni.

Callum: Hogy sikerült elérned? Engem elhajtott.

Mosolygok, hogy Callum így feldobja nekem a labdát.

Én: Mert én vagyok a kis kedvenc.
Csak a hiúságodat akarta legyezgetni,
amikor elhitette veled, hogy jobb vagy
nálam. Gyorshír: nem vagy az.

Callum: Menj a picsába!

Én: Nőj fel, bátyó! Egyébként majd

szólok, ha többet tudok.

Callum: Jól hangzik.

Van még valami, amiről beszélnem kell Callummal. De

nem akarom telefonon vagy sms-ben, inkább személyesen.
Én: Beugorhatok hozzád?
 Callum: Minden rendben?

Én: Igen, te kíváncsi fafej, átmehetek, vagy sem?

Callum: Persze, gyere.

Mekkora egy fasz!

Beszállok a kocsiba, és tíz perc alatt odaérek. Ő és
Nicole az enyémhez hasonló házban laknak. Csak az övék
közelebb van a parthoz.
Ideges leszek, ahogy az ajtóhoz érek. Le fogok lépni –
már megint.
Az első maga volt a teljes sikertelenség. Alig várom,
hogy kiderüljön, most mi lesz. Bár ez a seggfej már jó ideje
várja ezt a pillanatot, csak akkor elégedett, ha az ő feltételei
szerint zajlik minden.
Bekopogok, és Nicole máris ajtót nyit.
– A tékozló testvér megtérése.
– Helló – köszönök, és arcon csókolom.
– Hallom, hogy anyád eljön látogatóba?
A jó hír gyorsan terjed.
– Megkértem, jöjjön el július negyedikére.
Természetesen nálatok fog aludni.
Nicole felkacag.
– Persze. Nem, mintha nálad nem lenne egy
vendégszoba vagy teljes nyugalom. Inkább itt lesz, ahol tele
a ház. Majd alszik a kanapén.
Callum sétál be a nyakát dörzsölgetve.
– Elég, Nic! Rengeteg itt a hely. – Megcsókolja Nicole
halántékát. – Ráadásul nagy élvezet lesz látni, hogy egyszer
végre jól viselkedsz, amíg itt van.
– Igen. Imádom, hogy kedvesnek kell lennem hozzád,
mert félek attól a nőtől.
– Az anyánktól? Félsz tőle? – kacagok. – Ez nevetséges.
Nicole átható pillantást vet rám.
– Igen, engem nem szeret úgy, mint titeket, ti két idióta!
 Ez igaz, de ettől még nem félelmetes. Nagyon is
aranyos, ha valaki szimpatikus neki.
– Adj neki egy kis időt! Már idős, és megvannak a saját
rigolyái – jegyzem meg.
– Majd meglátjuk – fújtat Nicole. – Most hagyom, hadd
beszélgessetek, elviszem sétálni Colint.
– Vigyázz magatokra! – Callum hangja élesebb, mint az
előbb. Látom, hogy védelmező ösztöne kezd kialakulni.
Nicole a szemét forgatja.
– Nyugi, ez Tampa, és…
– …és a legjobb barátnőd férjét nem is olyan régen itt
lőtték agyon – fejezi be Callum.
– Az nem véletlen volt, bébi, de rendben van. Vigyázni
fogok.
Nicole rám kacsint, aztán kimasíroz a szobából.
– Kérsz egy sört? – kérdezi Callum.
– Persze.
Bemegyünk, és újra elámulok, hogy néz ki ez a ház. Az
enyém egyszerű, nagyon kevés bútorral, Cal viszont több
holmit halmozott fel, mint amennyire valaha szüksége lehet.
Ha a feleségem lakberendező lenne, akkor biztosan én is így
szeretnék élni, és nem egy legénylakásban, mint amit most
bérelek.
Mégis, akárhányszor itt járok, mindig ledöbbenek.
Callum kinyitja a sört, és ideadja. Ez nagyon fájdalmas
lesz. Egy perc alatt felhajtom a sört, szinte egy szuszra
magamba döntöm.
– Ez nem jelenthet jót – mondja Callum, és a fejét
vakarja. -Ki vele, miért jöttél!
– Felmondok.
A köntörfalazás soha nem volt az erősségem.
– Felmondasz?
– Igen.
A fejét csóválja.
– Rendben. De miért?
 Ennek több oka van, de Callum minden hibája dacára
mindig őszinte volt hozzám. Úgy érzem, ebben az esetben
én is ugyanezzel tartozom neki.
– Mert beleszerettem a főnökömbe, és azt hiszem, nem
venné ki jól magát, ha maradnék.
– Szerelmes vagy? – kacag Callum. – Te?
– Menj a francba, haver! Igen. Nem tudom, miért olyan
vicces ez.
Callum vállat von, és átnyújt még egy sört.
– Mert te mindig nagyon ellenezted a szerelmet, mintha
legyengítene.
– Le is gyengít! – vágom rá. – Otthagyom a munkámat
miatta!
Callum mélyet sóhajt, és bólint.
– Én a cégemet is Amerikába telepítettem Nicole miatt.
De te nem mondhatsz fel, Milo.
– Azt nem te döntöd el!
– Nem, de van egy másik lehetőség is. – Megszólal a
telefonja, türelemre int a mutatóujját feltartva.
– Halló!
Magamban morgok.
– Milo! – Callum karon ragad, amikor elindulok kifelé. –
Igen. Értem. Megmondom Milónak. Természetesen – hallom
a hangjából a rémületet. – Írd meg a részleteket!
– Mi történt? – kérdezem dobogó szívvel.
Valami baj van. Ismerem a bátyámat; utoljára akkor
nézett így rám, amikor kiderült, hogy meghalt az apám.
 Huszonhetedik fejezet

Danielle

MI TÖRTÉNIK MOST, ANYA? – kérdezi Ava, miközben a

tárgyalóteremben ülve várjuk, hogy felolvassák az
esküdtszék határozatát.
Nem voltam itt a botrány óta, amit én okoztam. Talán
mert bizonyos szempontból nem volt fontos. Talán mert nem
akartam több hazugságot hallani. Vagy mert bármennyire
szeretném lezárni a dolgot, találtam valami mást, amire
érdemes odafigyelni.
Richard azonban felhívott, és azt mondta, ma el kell
jönnünk. Úgy tudja, az esküdtszék meghozta döntését.
Ahogy megígértem, elhoztam Avát az iskolából, és
együtt jöttünk ide.
– Először megnyitják a tárgyalást, aztán felolvassák a
döntést. Ha bűnös, akkor el fogják ítélni. Ha ártatlan, akkor
te meg én azonnal távozunk, mielőtt ránk szállhatnának,
megértetted? Ava bólint.
Hihetetlenül nehéz volt tartani a szavamat. Nem
gondoltam, hogy ennyire megterhelő lesz. Ava sok
szempontból érettebb a koránál, de itt az apjáról van szó. Ő
volt az első férfi, akit ismert és szeretett életében, és akihez
hasonlót szeretne majd találni magának.
Nem elég, hogy Peter meghalt, Ava most olyan dolgokat
is hallani fog, amiket nem szeretne. Én felnőtt nő vagyok, és
mégsem tudtam elviselni.
– Még soha nem láttam – jegyzi meg Ava. – Tudod, apa
gyilkosát.
 – Nem is akartam, hogy lásd.
Rezeg a telefonom, de nem nézek oda. Nem akarom,
hogy bármi elvonja a figyelmemet ebben a jelentős
pillanatban. Tudom, hogy Parker jó helyen van az iskolában,
utána Kristin viszi haza. Aubrey már nagyon készül a közös
játékra.
– Miért? – kérdezi Ava.
– Mert ő volt az, aki utoljára látta az apádat, és
gyűlölöm, amiért megfosztotta tőle a családunkat. Azt
akartam, hogy kimaradj ebből, és ne is lásd, de már látom,
hogy el tudod viselni. Gyönyörű, erős lány vagy, Ava Kristin.
Nagyon büszke vagyok rád!
Eltűnt róla a durcás álarc, amit az elmúlt két évben
megállás nélkül viselt, és megint a lányomat látom.
– Én is büszke vagyok rád, anya.
– Rám?
– Igen, tudod… van pasid, és jó látni, hogy boldog vagy.
Azt hiszem. Úgy értem, nem érdekel, de ha a közeledben
kell lennem, örülök, hogy nem vagy olyan hü…
– Vigyázz a szádra! – figyelmeztetem.
Ava vigyorogva vállat von.
– Bocsánat, azt hittem, azt csináljuk, amit te és Nicole
néni: csak a teljes őszinteség a menő.
Grimaszolok.
– Neked nincs belépőd abba a klubba, gyerek.
Ava beszélni kezd, de ekkor nyílik az oldalajtó, és belép
Adam McClellan. Megragadom Ava kezét, hogy érezze a
szeretetem, és mert nekem is szükségem van az övére.
Minél többször látom ezt az embert, annál jobban gyűlölöm.
– Csak előre nézz, rendben? – Találkozik a tekintetünk,
és látom a szemében a félelmet. – Biztonságban vagy, Ava.
Nincs mitől félned. Akármi történjék is ma, te biztonságban
vagy, szeretlek, és minden rendben lesz.
– Egyszerűen csak ül ott.
– Tudom. – Megszorítom a kezét. – Előre nézz, vagy
énrám!
 Ő is megszorítja a kezem, és sóhajt. Körülnézek, hol van
Milo. Azt mondta, itt lesz, de nem jelentkezett. Ami furcsa,
mert ő volt az egyetlen ember, aki mindig itt volt, amikor
szükségem volt rá, és akkor is, amikor még nem tudtam,
hogy szükségem van rá.
Néhány másodperccel később belép a bíró, és
elkezdődik a tárgyalás.
– Az esküdtszék meghozta a döntését? – kérdezi.
– Igen, tisztelt bírónő.
– Törvényszolga, kérem… – A bíró int, és a törvényszolga
megy átvenni a borítékot.
A torkomban dobog a szívem, ahogy figyelem a bírónő
arcát. Nem árul el semmit a döntésről, ahogy olvassa;
emlékszem, hogy Peter folyton panaszkodott is erre.
Innen nézni ezt rémes; kiszolgáltatott helyzet.
Minden másodperc óráknak tűnik.
Ava megfogja és szorosan tartja a kezemet.
A bíró visszaadja a borítékot, és az visszakerül az
esküdtszék elnökéhez. Állítom, ezt azért csinálják, hogy
megőrjítsék az embert. Nemcsak a gyilkos ül itt, akinek a
sorsáról dönteni fognak, hanem mindenki más: akik
szerették a férjemet, a családunk, mindenki, aki látta a
gyászunkat és a veszteségünket. Ez az, ami számít.
– Kérem, ismertesse az esküdtszék döntését! – mondja a
bíró.
Mindjárt elhányom magam. Kavarog a gyomrom, izzad a
tenyerem, és sírni szeretnék, pedig még nem is tudom az
eredményt.
Ez túl sok.
– Mi, az esküdtszék tagjai, Adam McClellant emberölés
bűntettében bűnösnek találtuk.
Fellélegzem, és potyogni kezdenek a könnyeim. Ava is
sírva fakad, és átölel.
– Bűnös továbbá lőfegyver jogtalan birtoklásának
vádjában.
 A többi nem érdekel, de ez nagy megkönnyebbülés. Újra
kapok levegőt. Folytatják a többi vádponttal, és nagy kő esik
le a szívemről. Nem veszítettünk. Igazság szolgáltatott a
pokolért, amin emiatt az ember miatt keresztülmentünk.
Ava és én szorosan egymás mellett ülünk, fogjuk
egymás kezét, miközben ismertetik az ítélethozatal
dátumát.
– Vége? – kérdezi Ava, miközben a könny végigfolyik az
arcán.
– Vége.
Felállunk, és az ügyész elindul felénk.
– Annyira örülök, hogy igazságot szolgáltattunk Peternek
– mondja Rachel.
– Mi is örülünk. Tudom, hogy amíg élt, ti ellentétes
oldalon álltatok…
Rachel a fejét rázza.
– Nem, mindketten a törvény oldalán álltunk. Peter talán
nem azon a térfélen harcolt, mint amelyiket én
választottam, de megérdemelte az igazságtételt.
– Az biztos – mondom.
Ava megtörli az arcát, és kihúzza magát.
– Itt akarok lenni az ítélethirdetéskor, és beszélni akarok.
Rachel rám néz, aztán vissza Avára.
– Ha édesanyád megengedi, részemről rendben van.
– Anya?
Behunyom a szemem, és elengedek egy sóhajt.
– Ha ezt akarod, nem fogom megtiltani. De rendesen
kell viselkedned. Nem akarok feltételeket szabni, csak
kérlek, gondold át, mit szeretnél mondani, milyen lánynak
szeretnéd mutatni magad, amikor a bíró elé állsz.
Nagyon nehéz a szülői mesterség. Az ember egyrészt
meg akarja tanítani a gyerekeinek, hogy meg kell állniuk a
saját lábukon. Másrészt buborékban akarja tartani őket,
szorosan átölelni, hogy soha semmi bántódásuk ne essék.
Aztán jön egy útelágazás, és a szülő nem tudja, merre
menjen tovább. Én ezt utálom a legjobban.
 – Tudom. Csak el szeretnék mondani pár dolgot –
magyarázza Ava.
– Én is, édesem.
Odajön Richard, és mindkettőnket megölel.
– Örülök, hogy igazságot szolgáltattunk Peternek.
– Én is.
– Peter megnyerte volna az ügyet – nevet a saját viccén
Richard. – Végig ez járt a fejemben. Ha ő lett volna a
védőügyvéd, lesöpörte volna a színről a vádat. Fantasztikus
ügyvéd és barát volt, nagyon hiányzik.
Legszívesebben orrba vágnám, amiért ez az első
gondolata, de csak mosolygok. Peter valóban megnyerte
volna. Nagyszerű ember volt. Ugyanakkor elég nagyképű is
ahhoz, hogy ezt tudja magáról. Sokra tartotta magát, és az
a tény, hogy az üzleti partnere ugyanezt gondolja róla, talán
mosolyra készteti őt is fenn a mennyországban.
– Igen – bólogatok. – Tényleg az volt.
– Nagyon szeretett titeket. Arról beszélt, hogy több
szabadságot fog kivenni, hogy láthassa felnőni a gyerekeit –
mosolyog Richard.
– Kár, hogy nem tette meg.
Azonnal meglátom Richard szemében, hogy bánja, amit
mondott.
– Ha bármire szükséged van, Danni, kérlek, nyugodtan
hívj fel minket, amikor csak akarsz. A családhoz tartoztok.
Az irodában messze nem működött minden tökéletesen,
sokszor hátba támadták egymást. Nem bíznék meg
egyikükben sem. De nem lehetek udvariatlan.
– Köszönöm, Richard! Nagyon köszönjük!
Ava azt mondja, felhívja a barátait, és elköszön. Nekem
is telefonálnom kell, és az ördögbe is, hol vannak a
barátnőim? És a pasim? Pasim! Jézusom! Még harminckilenc
éves korban sem furcsa ilyet mondani.
Előkotrom a telefont a táskámból. Két nem fogadott
hívást látok, és egy sms-t Milótól.
 Milo: Nem veszed fel, én meg már a reptéren
vagyok, megyek Londonba. Kérlek, hívd fel
Nicole-t, ahogy tudod! Sajnálom.

Elszorul a szívem.
– Elnézést – mondom Richardnak.
Már hívom is Nicole számát, ahogy kiérek a
tárgyalóteremből. Csak cseng és cseng.
– Gyerünk, vedd már fel! – motyogom.
– Halló! – Egy örökkévalóságnak tűnik, mire felveszi.
– Szia, mi a helyzet?
– Először is, jól vagy? Bűnösnek találták?
Nem akarok erről beszélni, de Nicole… kierőszakolja, ha
akar valamit.
– Igen. Bűnösnek. De mi van Milóval?
Nicole fújtat.
– Csak annyit tudok, hogy ő és Callum elutaztak
Londonba. Az anyjuk beteg, azt hiszem, eddig titkolta, de
most összeesett, és azonnal menniük kellett.
– Te jóságos ég!
– Hát, nem is tudom, Danni. Milo itt volt, és mondta,
hogy az anyja eljön a függetlenség napján, hogy
megismerjen téged és a gyerekeket. Aztán elkezdett valamit
az állásáról beszélni, amikor Callum telefonja megszólalt.
Nem tudom, mi a tervük, de Callum azt mondta, felhív,
amikor már tudják a részleteket.
A homlokomat dörzsölöm.
– Rendben, majd értesíts!
Ez rémes. Milo valamelyik nap említette, hogy az anyja
egyedül él Londonban, és neki emiatt bűntudata van. El sem
tudom képzelni, hogyan birkózik meg ezzel az egésszel.
Aztán eszembe villan a beszélgetés másik része. Ezek
szerint Milo elment Callumhoz, hogy rólam és az állásáról
beszéljen vele?
Te jó ég! Remélem, nem mondott fel. Esküszöm, néha
úgy viselkedik, hogy visítani tudnék. Ezt már megbeszéltük,
de nyilvánvalóan nem hallgat rám.
Oké, ha felhúzom magam, az nem vezet semmi jóra.
Milo Londonban van, és el kell napolnom a dolgot, amíg nem
beszélünk.

Már négy napja. Négy napja! Négy telefonhívásom volt tőle

azóta. Négyszer kezdtem el azon agyalni, hogy Londonba
repülök.
Nem mehetek. Tudom. Csak a közelében szeretnék
lenni.
Ráadásul az ideiglenes asszisztens, akit Kristin ajánlott,
Sierra, kiborító. Biztosan Erica rokona, Kristin betegesen
sértődős, mimózalelkű kis titkárnőjéé.
Először sót tett a kávémba, mert azt hitte, cukor.
Aztán a sós kávét kilöttyintette az íróasztalomra, és
eláztatta az ajánlatot, amin éppen dolgoztam. Aztán
valahogy – még mindig nem tudom, hogyan történhetett ez
meg – bejutott a postafiókomba, és minden fontos levelet
kitörölt. Segíteni akart.
Hála istennek van egy informatikai osztályunk, és
gyerekzárat tetettem a számítógépére.
Kész őrület.
Nem gondoltam volna, hogy a munkában is hiányolni
fogom Milót. Már megint azon kapom magam, hogy újabb
okot keresek, miért kell mielőbb visszajönnie.
Befut egy videóhívás, és elmosolyodom, amikor
megjelenik Milo arca a kijelzőmön.
– Szia! – mondom álmodozó sóhajjal.
– Szia, drágám.
– Hogy van anyád?
– Nem jól.
Milo fáradtnak látszik. Látom a szemén, hogy elgyötört,
és ez nem tetszik. Milo mindig szellemes, néha arrogáns és
gunyoros. De soha nem komor. Ez nem jó jel.
– Sajnálom. Mit mondanak az orvosok?
 Milo megropogtatja a nyakát, és az ágyára roskad.
– Reggel visszamegyek, de nem jók a kilátások. Végre
szereztünk neki egy rendes szobát ahelyett a nyomortanya
helyett, ahová be akarták rakni.
– Még jó, hogy ott vagy. – Magamban persze nem
örülök. Bár ott van, ahol most lennie kell. Miután elveszítette
az apját, el sem tudom képzelni, hogy ne kötődne szorosan
az anyjához.
– Gyűlölök itt lenni. Bárcsak feltehetnénk anyámat egy
repülőgépre, és elvihetnénk valahová, ahol meleg van. Már
nem is emlékeztem rá, milyen átkozottul hideg van itt.
Tampában annyival jobb a klíma.
Sok mindent szeretnék, de tudom, hogy Milónak egy
kicsit le kell higgadnia.
– Egyelőre. – Szomorúan mosolygok. – Most ott vagy az
édesanyád közelében. Biztos vagyok benne, hogy jólesik
neki, hogy te és Callum fogjátok a kezét.
Milo morog, és összeszűkül a szeme.
– Callum egy faszfej. Nem tudom, anyám miért nem
adott túl rajta kiskorában. Mindig mindent jobban tud. Őrjítő,
tudod?
Esküszöm, hogy azt hiszi, mindenhol ő a főnök. Elegem
van. A pokolba a bátyámmal!
Elnevetem magam a dühöngése hallatán.
– Hagyd abba! Biztosan ő is meg van ijedve.
Gyilkos pillantást kapok.
– Megijedve? Én nem vagyok megijedve. Dühös viszont
vagyok!
– Azt látom.
– Azt hiszi, bárhová besétálhat és rendelkezhet.
Szerintem nem. Én fiatalabb vagyok, de sokkal tökösebb,
arra mérget vehetsz!
Leesik az állam, és szólni sem tudok. Nyilvánvaló, hogy
nincs oda a bátyjáért, de akkor is…
– Milo, ez egy lehetőség, nem?
– Miféle lehetőség?
 – Neked, hogy végre felnőj. Ki kell békülnöd Callummal.
Mindenkinél jobban tudod, hogy az élet rövid, és csak az a
biztos, hogy egyszer véget ér. Úgyhogy hagyd ezt abba! Ha
Callum meghalna, mit éreznél? Azt, hogy rettenetes.
Úgyhogy légy az a férfi, akibe beleszerettem. Akiben van
együttérzés.
Milo grimaszt vág, aztán bólint.
– De csak mert egy ócska trükkel rám erőlteted az
akaratodat.
– Igen, tele vagyok ócska trükkökkel. Ha már itt tartunk,
úgy döntöttem, mégsem kell tartanod a nyulacskát.
– Tényleg? – kérdezi vidáman.
– Igen, kedves leszek, és megkegyelmezek, bár egyetlen
pillanatig sem gondolom, hogy ezt te is megtennéd.
Milo mosolyog.
– Ne izgasd magad emiatt. Iszonyúan szórakoztató lett
volna végignézni, ahogy odamész a bátyámhoz, és a
szexuális teljesítőképességemről mesélsz neki.
– Aljas vagy.
– Igaz, de ketten együtt tökéletesek vagyunk.
Mosolygok, és csókot küldök felé.
– Menj, és aludj egy kicsit. Hiányzol.
– Te is hiányzol nekem. Milyen az új asszisztensed?
– Fogd be!
– Ne idegesítsd magad miatta, Callum két nap múlva
visszamegy. Majd akkor panaszkodhatsz neki.
– Visszajön?
Amióta elutaztak, nem sok információt kaptam, amit
tökéletesen megértek. Milo és Callum az anyjukkal
foglalkoznak, nem azzal, hogy engem tájékoztassanak.
Legtöbbször Nicole-tól értesülök a dolgokról. Ő ezt nem
említette, amikor ma beszéltünk.
Milo bólint.
– Igen. Szükség van rá odaát, én viszont nem vagyok
éppen nélkülözhetetlen munkaerő.
– Nekem az vagy.
 – Kedves tőled. Viszont itt még szükség van rám.
– Mennyi ideig, mit gondolsz?
Milo felsóhajt.
– Nem tudom. Nem hagyhatom itt anyámat egyedül.
– Erre nem is kérnélek.
– Tudom. – Milo bebújik a takaró alá, és én azt kívánom,
bárcsak megérinthetném az arcát.
– A jövő héten lesz az ítélethirdetés.
Az elmúlt néhány napban ez nyomasztott. Azt akarom,
hogy vége legyen. Ez lesz az igazságszolgáltatás
folyamatának még hiányzó darabkája.
Milo elszomorodik.
– Nagyon sajnálom, hogy nem vagyok ott, de minden
azon múlik, mi lesz a következő néhány napban. Még az is
lehet, hogy ott leszek.
– Nem ezért mondtam.
– Attól még gondolhatom így.
Botcsinálta asszisztensem dugja be a fejét az ajtón.
– Nekem szólt?
– Nem. Telefonálok!
– Ó – kacarászik. – Akkor értem. Azt hittem, magában
beszél, és vártam, hogy befejezi, de aztán arra gondoltam,
hogy talán hozzám beszél.
Te jó ég!
– Köszönöm, hogy benézett, Sierra – nyögöm ki nagy
nehezen.
– Természetesen! Az a dolgom, hogy mindenről
gondoskodjam maga körül.
Az én dolgom meg az, hogy elgondolkodjam, mit is
adunk át a következő generációnak.
Nagyszerű! Most én vagyok a vén tyúk, aki szidja a mai
fiatalokat.
– Jól csinálta, kedvesem – válaszol Milo. – Danielle imád
magában beszélni, úgyhogy ellenőrizze csak szépen.
Dühösen nézek rá, aztán megint Sierrára.
– Egyetlen szavát se higgye el.
 – Ó, az egy pasi a telefonban? Ő a barátja, akivel együtt
jár?
– Menjen vissza dolgozni! – utasítom.
Amikor kisétál a szobából, lehunyom a szemem és
hallom, ahogy Milo kacarászik.
– Gyűlöllek.
– Nem igaz.
– Rendben, de szeretnélek gyűlölni.
Milo nevet, aztán nagyot ásít.
– Sajnálom, drágám, de abba kell hagynom, nem tudom
nyitva tartani a szemem. Beszélhetünk holnap? Hét körül fel
tudlak hívni, munka előtt.
– Rendben. Aludj jól!
– Azt fogok – ígéri Milo.
Eltelt négy nap, és csak a jóisten tudja, mennyi van még
hátra.
 Huszonnyolcadik fejezet

Milo

ENNED KELL, ANYA.

– Nem fogsz nekem parancsolgatni, pont te – zsörtölődik
anyám.
Méltatlankodik, mint mindig.
Már két hete Londonban vagyok, és ez a bizonytalanság
mindennél rosszabb. Anya végre egy kicsit jobban érzi
magát, aztán megint jöhet egy éjszaka, amikor visszaesik.
Isten őrizz, hogy az orvos rendesen végezze a munkáját,
és olyan gyógyszert adjon, amire szükség van!
– Egyél, mielőtt elveszítem a türelmemet.
Anyám egy cseppet sem zavartatja magát.
– Mikor mész vissza Amerikába?
– Amikor nem idegesítesz tovább, és megeszed az
ennivalódat. Anyám összefonja a karját a mellkasa előtt.
– Akkor éhen fogok halni.
– Megint drámázol.
– Hiányoznak a fiaim. – Remeg az ajka, és hideg szívem
olvadozni kezd.
Nem szeretem feldúltnak látni. Nem számít, mekkora
bajkeverő vagyok, az anyám nagyszerű asszony, aki már túl
sokat szenvedett.
– Ne sírj! – kérlelem.
– Ne menj el!
– Anya, tudod, miért akarok visszamenni Amerikába.
Anyám bólint.
– Szerettem volna megismerni.
 Sokat voltunk együtt az elmúlt két hétben, és ő nem tett
lakatot a szájára. Persze hogy azt szeretné, hogy boldog
legyek, csak éppen itt, Londonban. Én abban reménykedem,
hogy rá fog jönni, ez nem valószínű, és eljön velünk
Amerikába, ahol a családja van.
– Miért ne ismerhetnéd meg?
– Nem megyek, Milo. Haldoklom.
A szememet forgatom.
– Nem haldokolsz. Harcolni fogsz és győzni, mert
makacs vagy és élni akarsz.
Szúrós tekintettel néz rám.
– Sokat gondolkodtam, hogy lettél ilyen.
– Nézz a tükörbe! – mondom nevetve.
– Ó, Milo, mit csináljak veled?
Vállat vonok.
– Gyógyulj meg, hogy utazhass, megnézhesd az
unokádat, és találkozhass a nővel, akit szeretek.
Felemeli a kezét, és megsimítja az arcomat.
– Nem tudom, reális-e ez, drágám. Lehet, hogy nem
leszek jobban, és nem leszek elég erős. Tüdőrákom van.
Nem repülhetek, és szinte semmire sem vagyok képes.
Engem is ez aggaszt. Fáradtnak és törékenynek látszik.
Nagyon szeretném hinni, hogy meggyógyul, de nem tudom,
képes lesz-e rá.
Aztán az is probléma, hogy egy másik kontinensen van,
segítség nélkül.
– De majd fogsz, mert nem veszíthetlek el, még nem!
Találkoznod kell a gyerekekkel és Danielle-lel.
Felragyog a tekintete, és mosolyra húzódik a szája.
Tudom, hogy ez boldoggá teszi.
– Beszélj még Parkerről! Rád emlékeztet, amikor kisfiú
voltál.
Hátradőlök a széken.
– Te eszel, én meg beszélek. Rendben?
Bólint, a szájához emeli a süteményt, én meg elkezdem
mesélni neki, mennyire szereti Parker Thort.
– Miben segíthetek, Cal? – kérdezem telefonnal a kezemben,
miközben felkapom a kabátomat.
Már késésben vagyok, viszem anyát a kórházba
kezelésre. Ha így haladunk, sosem érünk oda.
– Beszélnünk kell.
Ez csak rosszat jelenthet. Callum nem hív fel csak azért,
mert csevegni van kedve. Általában elmondja a kedvenc
szidalmait, aztán lecsapja telefont, mielőtt válaszolhatnék.
Szarházi.
– Probléma van a londoni irodában.
Megtorpanok.
– Tessék?
– Edward felmondott.
– Edward, mármint az unokatestvérünk, akinek
helyettem adtad oda az irodát? – próbálom tisztázni.
Ez az a rész, ami fölött Callum mintha mindig elsiklana.
Nem elég, hogy Amerikába költözött, és a cég legnagyobb
részét magával vitte, itt hagyott egy irodát, hogy befejezzék
a projekteket, amelyeken már dolgoztunk. Bár tudta, hogy
nem szeretném elhagyni Londont, ahelyett, hogy a saját
testvérét kérte volna fel, hogy vegye át az irodát, a seggfej
unokatestvérünket bízta meg vele.
Ezért fogadtam meg, hogy az örökkévalóságig utálni
fogom a bátyámat.
Mert egy gazember.
Megint nagyon aktuális a Thor és Löki párhuzam.
– Igen, ő az.
– Miért mondod ezt el nekem?
Callum felsóhajt.
– Mert át kellene venned a helyét. Ott vagy Londonban,
és te vagy az egyetlen, akiben megbízom.
Egy kicsit gyorsabban ver a szívem.
– Azt akarod, hogy átvegyem a londoni irodát?
 – Asszisztens akarsz lenni, vagy a Dovetail alelnöke és
az ottani iroda vezetője? – kérdezi dühösen Callum.
– És ha elvállalom, milyen munkát kell végeznem, he? A
barátnőm helyett neked fogok iratokat rendezgetni? Vagy
további büntetésekre is számíthatok?
Nem megyek bele ebbe a játékba. írásban akarom látni
az ajánlatot, olyan fizetéssel, amit megérdemlek.
– Nem, Milo. Azt akarom, hogy elfogadd a pozíciót –
véglegesen.
Itt állok, bámulom a lakásom ajtaját, és le vagyok
döbbenve. Azt akarja, hogy a cég alelnöke legyek?
Véglegesen?
Es miért? És mikor? Mi ez a hirtelen pálfordulás?
– Most szórakozol velem?
Hallom, hogy kuncog.
– Nem, erről akartam beszélni veled, amikor nálam
voltál, de aztán jött a telefon anya miatt.
Nem tudom, mit mondjak. Ez teljesen váratlanul ért.
– Próbálom megemészteni a dolgot. Azt akarod, hogy
visszaköltözzek Londonba?
– Nem – sóhajt Callum. – Nem arról van szó, hogy
akarom, de anyának valamelyikünkre szüksége van, és azt
szeretném, ha elfoglalnád a cégnél a téged megillető
pozíciót.
A falnak támaszkodom, úgy érzem, meghasad a lelkem.
– És mi lesz Danielle-lel?
– Mi lenne, Milo? Örülök, hogy rátaláltál, de nem vagytok
olyan régóta együtt. És te nem igazán a hosszú
kapcsolatokról vagy híres…
– Menj a francba!
– Haragudhatsz rám, de nincs más lehetőség. – Callum
hangja most először tele van bűntudattal. – Én nem
költözhetek Londonba. Itt van az én cégem, Nicole cége, és
itt van Colin is. Te egyedülálló vagy.
– Nem vagyok egyedülálló – javítom ki.
 Nem élek ugyan házasságban, de életemben először
szerelmes vagyok. Van valaki, akiért érdemes harcolni, és
Callum most el akarja venni tőlem.
A francba!
– Nem vagy az, de mondd meg nekem, mikor volt
utoljára komoly kapcsolatod?
Nem is kell válaszolnom, hiszen mind a ketten tudjuk.
– Pontosan – adja meg a választ Callum. – Én törődöm
Danielle-lel. Fontos szereplő itt az életünkben, ezért nem
akarom megbántani – és téged sem, Milo. Bármit gondolsz is
rólam, törődöm veled. Végső soron a te döntésed. Az iroda a
tiéd, ha elfogadod. De akárhogy is alakul, arra van szükség,
hogy ott legyél anya mellett.
Úgy érzem, kiszakad a szívem.
– Gondolkodnom kell rajta… most nem tudok választ
adni.
Cal felsóhajt.
– Adok neked egy hetet, hogy eldöntsd, maradsz-e, de
holnap oda kellene menned, hogy helyrehozd, amit Edward
elrontott.
Semmit sem kell csinálnom, de ezen most nem fogok
vitatkozni. Az igazság az, hogy végig ezt akartam. Ezt a
céget ketten építettük fel. Épp annyira szeretem a Dovetailt,
mint Callum, és most nekem akarja adni, aminek a
létrehozásán kidolgoztam a belemet. Nem biztos, hogy le
tudok mondani róla. Pont ezért mentem el Amerikába.
– Annyi időt adsz, amennyire szükségem van –
válaszolom.
– Ne legyél pöcs!
– Ne legyél faszfej!
Callum morog.
– Egy hét múlva beszéljünk.
– Majd akkor beszélünk, amikor döntöttem – vigyorgok,
és leteszem a telefont.
Újra jelez a telefonom. Sms anyámtól, azt kérdi, hol
vagyok.
 Először anyámmal kommunikálok, aztán fel kell hívnom
egy másik szeretett nőt, és ki kell gondolnom, mi az ördögöt
csináljak.
 Huszonkilencedik fejezet

Danielle

HALLOTTÁL MOSTANÁBAN MILÓRÓL? – kérdezi Callum az ajtóból, a

konyhámban.
– Nem, de biztos nemsokára jelentkezik. Miért?
Callum a fejét rázza.
– Csak kíváncsi voltam.
De valami azt súgja, hogy ez nem így van. Callum és én
jó barátságban vagyunk. Kedvelem, nagyszerű fickónak
tartom, de mégiscsak a főnököm. Mindig úgy érzem, ha
valami hülyeséget mondok, akkor kirúg.
– Van valami, amiről tudnom kéne? – kérdezem
bátortalanul.
– Nem, nem! Napok óta nem beszéltünk, és nem tudom,
hogy van anyám.
Az anyjának az utóbbi időben több rossz napja van, mint
jó. Már három hét is eltelt, számtalan telefonhívás, és Milo
még mindig nincs itt a karomban. Kezdek elbátortalanodni,
de igyekszem tartani magam. Nagyon hiányzik. Utálom,
hogy így van, mert ettől elgyengülök.
Nem hiszem el, hogy nem tájékoztatta Callumot.
– Azt mondta, volt egy nehéz éjszakájuk valamelyik nap.
Ma viszont nem beszéltünk.
– Nem mondott semmi mást?
Ez furcsa.
– Nem, kellett volna?
– Sajnálom – nevet fel idegesen Callum. – Nehéz itt
lenni, amikor anyám beteg.
 – Ne kérj elnézést. Feltétlenül megmondom neki, hogy
hívjon fel.
– Köszönöm! – mosolyog Callum.
Furcsa beszélgetés volt ez.
Fogom a poharakat, és indulok a nappaliba. Holnap lesz
az ítélethirdetés, és a barátaim vállalták, hogy ma este itt
lesznek velem. Heather, Eli, Kristin, Noah, Nicole és Callum
nyilvánvalóan vigasztalni akarnak a jelenlétükkel.
– Köszönöm, Danni – mosolyog Heather, miközben az
asztalra teszem a borospoharakat.
– Ugye tudjátok, hogy nem kötelező itt lennetek? –
mondom tizedszerre.
– Dehogynem – veti ellen Kristin.
Nem tudom elérni, hogy hazamenjenek, úgyhogy nem is
próbálkozom tovább.
– Hogy vagy most, hogy Milo Londonban van? – vág bele
a közepébe Nicole.
– Jól vagyok. Milo ott van, ahol lennie kell.
És ezt tényleg így gondolom. Most csak az anyja számít.
Csak néhány hétig jártunk együtt, mielőtt beteg lett az
édesanyja, tudom, hogy Milo itt akarna lenni, de nem lehet.
– Hadd mondjam meg neked – szól Eli –, ha az én
anyámról lenne szó, én is mellette szeretnék lenni. Sokat
elmond egy férfiról az, ahogy az anyjával bánik.
– Hogyhogy?
– Az anya az első ember, aki szereti. Ha jó asszony,
ahogy Callum is beszélt róla, akkor egy férfi ebből a
kapcsolatból tanulja meg, hogyan bánjon egy nővel.
Heather bólint.
– Hozzáteszem, hogy Eli imádja az anyját. Matt szemét
volt az anyjával, tudjuk, miért. – Kristinre néz. – Hogyan
viszonyult Mr. Seggfej az anyjához?
Kristin felkacag.
– Ugyanúgy, ahogy mindenki máshoz az életében – mint
egy önző seggfej.
 Noah kicsit közelebb vonja magához Kristint. Nem
tudom, Kristin észreveszi-e, de ahányszor csak Scott szóba
kerül, Noah szorosabban átöleli. Mintha meg akarná óvni
még a gondolatától is. Ez aranyos, és jó látni, hogy ilyen
erős a kapcsolatuk.
– Egyetértek Elivel – fejtegeti tovább Noah. – Tűzbe
mennék az anyámért. Ezt lényegében ő is megtette értem,
és ha beteg lenne, ott lennék mellette.
– Mert jó ember vagy, Noah Frazier – sóhajt fel Kristin és
Noah-ra néz.
Nicole úgy tesz, mintha öklendezne.
– Te jó isten, gyerekek, nagyon sziruposak vagytok!
– Miért, mert szeretjük egymást? – kérdezi Kristin.
Ó, ez durva lesz.
– Mindennél jobban szeretem Callumot. Konkrétan
mindenemet odaadnám érte, de nem rebegtetem a
szempillámat és sóhajtozom, amikor beszél. Ő férfi. Szereti
az anyját, de engem is szeret. Milo jó fej, és örülök, hogy
megtalálták egymást Dannivel, de Danninek is szüksége
lenne rá.
– Rátok viszont nincs szükségem – jegyzem meg.
Nicole arca grimaszba torzul.
– De igen, és nincs ezzel semmi baj.
– Figyeljetek, tényleg jól vagyok. Szeretlek titeket, és
köszönöm, hogy eljöttetek, de egyedül is boldogulok.
– Bárcsak elhalaszthatnánk a filmezést – mondja
Heather.
Hallják ezek egyáltalán, amit mondok? Nem, nem
hallják.
Senkit nem akarok látni, csak Avát. Tudom, hogy
őrültségnek hangzik, meg talán hülyén is egy kicsit, de ezen
túl kell esnünk.
Ha itt vannak, úgy érzem, meg kell erőltetnem magam.
Nagyon nehéz gyengének mutatkoznom mások előtt. Peter
kemény fickó volt. Nem tűrte az érzelmeket, én pedig
megtanultam palástolni őket. Amikor meghalt, mintha
átszakadt volna egy gát, és az érzelmek elárasztották az
életemet.
Többet sírtam, mint előtte húsz év alatt.
Zokogtam, sírtam, aztán jajveszékeltem.
Azt hittem, túl vagyok rajta, de biztos nem teljesen,
mert tudom, hogy a holnapi nap érzékenyen fog érinteni.
– Ava és én jól megleszünk.
Kristin nagyot fújtat az orrán keresztül.
– Makacs vagy, mint egy szamár.
A tekintetemmel adom a tudtára, hogy talán az vagyok,
de jogom van hozzá.
Csengetnek, és talpra ugrom.
– Kinyitom. Ti csak dumáljatok rólam tovább, ha
kimentem.
Nicole feltartja a kezét.
– Ne aggódj, úgy lesz!
– Hülye!
– Lökött! – válaszolja.
Az ajtóhoz megyek, és amikor kinyitom, eláll a
szívverésem.
– Milo!
– Szia, édesem! – Milo mosolyog az ajtóban, és a karjába
von.
– Istenem! Hát itt vagy! – Potyogni kezdenek a
könnyeim. Milo itt van! Itt van, és én a karjaiban vagyok
végre.
Hátradőlök, és megérintem az arcát. Megcsókolom, és
érzem a könnyek ízét a számon.
Néhány másodperc múlva letesz, és rám mosolyog.
– Látom, hiányoltál.
– Igen. Nagyon hiányoztál!
Nem tudom megmagyarázni, de Milo már része lett az
életemnek. Üresnek, szomorúnak és magányosnak éreztem
magam nélküle. Az övé a szívem, és most úgy érzem, újra
kapok levegőt.
 – Tudom, hogy fontos nap lesz holnap, és itt akartam
lenni.
A mellkasomba markolok, aztán Milo szíve fölé
helyezem a kezem.
– Köszönöm! Mi van anyuddal?
– Néhány napig nem lesz gond.
– Napig? – kérdezem, máris letaglózva. – Azt hittem,
hogy talán…
Mióta függök ennyire tőle?
– Ez csak egy rövid látogatás, drágám. Callum és én
szereztünk egy ápolónőt, aki anyánkkal marad, amíg vissza
nem megyek.
Nem akarok arra gondolni, hogy megint elmegy. Csak
arra akarok gondolni, ami most van. Néhány nap is jobb a
semminél.
– Értem, csak meglepődtem. – Aztán beugrik valami. –
Callum tudta, hogy jössz!
– Tudta.
Elmosolyodom. Ezért viselkedett olyan furcsán!
– Kirúghatjuk a vendégeket?
Milo vonogatja a szemöldökét.
– Nemcsak hogy kirúghatjuk, hanem ki is rúgjuk!
Benne vagyok.
Megfogom Milo kezét, és besétálunk a nappaliba.
– Kifelé, mindenki! – mondom, amikor felnéznek.
– Milo! – kiáltanak fel néhányan.
Milo körbemegy, kezet ráz, puszit nyom az arcokra. A
férjek még nem találkoztak vele, ezért kapnak néhány
percet a bemutatkozásra. Bár egy kicsit sem érdekel,
ismerik-e egymást, mert azt akarom, hogy minden
másodpercet vele tölthessek.
És lehetőleg nem a barátaim jelenlétében.
Nicole odajön, és átkarol.
– Elviszem Avát éjszakára. Beleegyezett, hogy vigyáz
Colinra. Már korábban megkértem rá, szóval nem úgy fog
kinézni a dolog, mintha csak vadul szexelni akarnál a dögös
pasiddal.
– Eddig nem kedveltelek, de most már kezdelek
megszeretni. – Mosolygok, és összekoccintjuk a csípőnket.
Zűrös egy nő, de az ilyen pillanatok emlékeztetnek rá,
milyen nagyszerű barát is.
– Mondtam neked, hogy egy csiszolatlan gyémánt
vagyok.
Nevetek, és megcsókolom az arcát.
– Az vagy. Majd elmegyek érte az ítélethirdetés előtt.
– Ne aggódj, és kellemes reggeli kúrást kívánok. Azt is
lehet mondani, hogy kolbászt a zsömlédbe.
– Nicole! – figyelmeztetem. – Néha olyan ordenáré tudsz
lenni!
– Néha? – kacag Nicole.
– Oké. Mindig.
Jó látni, hogy az anyaság nem változtatott rajta.
– Milo! – kiáltja Parker, ahogy leszalad a lépcsőn. –
Visszajöttél?
– Néhány napra igen – mosolyog Milo, és megöleli.
– Olyan sok mindent kell mesélnem – mondja Parker.
Nem tudom, Milo tudja-e, mit jelent ez nekem. Az, hogy
a gyerekeim szeretik a férfit, akivel járok, mindennél
fontosabb számomra. Ők jelentik az egész világot, és a
szeretett férfinak tudnia kell, hogyan lépjen be, és vegyen
részt benne. Bár azt hiszem, mindenképpen beleszerettem
volna Milóba, az, hogy a fiam rohan üdvözölni, minden
szónál többet elmond.
A gyerekek a legjobb emberismerők. Emlékszem, amikor
Ava nem akart Scott közelében lenni. Furcsálltam, de így
visszatekintve nyilvánvalóan tudta, hogy nem stimmel vele
valami. Hiszem, hogy a gyerekek ártatlanok, és megérzik az
ilyesmit.
– Akkor most leszállunk rólatok – mondja Heather
közelebb lépve. – Eli és én holnap elutazunk. Bárcsak itt
maradhatnék, bár most, hogy Milo itt van… Szeretlek.
 – Én is szeretlek – mondom, és megölelem. – Tudom,
hogy itt szeretnél lenni velünk, de egy filmsztár felesége
vagy, akire hatalmas az igény.
Eli kuncog.
– Meg kell adni a nőknek, amit akarnak.
Heather játékosan rácsap Eli hasára.
– Bolond vagy.
– Mind a ketten azok vagytok – jelentem ki.
Elbúcsúzunk, és végre lejön Ava is.
– Milo visszatért – mosolyog. – Szerelmeskedni fogtok,
ezért megyek át Nicole nénihez?
– Igen – válaszolja Nicole. – Biztos vagyok benne, hogy
nagyon is azt fogják csinálni.
Nicole-ra elektromos nyakörvet kellene tenni, és
valahányszor hülyeséget mond, kapna egy kis áramütést.
Akkor talán megtanulná, hogy moderálja magát.
Viszont lehet, hogy még élvezné is.
– Undorító! Esküszöm!
Nicole felkacag.
– Te kérdezted, kölyök!
– Legközelebb hazudjál – borzong meg Ava.
– Most komolyan, egyáltalán nem tudtam, hogy jön.
Reggel elmegyek érted – magyarázom.
– Rendben van, anya. Figyelj oda, mit csinálsz,
használjatok óvszert meg minden – mondja a lányom
integetés közben. – Már túl öreg vagyok ahhoz, hogy még
egy kistestvérem legyen.
– Te jó ég!
Ennek a gyereknek tényleg kezelésre volna szüksége!
Nicole majdnem megpukkad a nevetéstől. Hisztérikusan
röhög a zavaromon.
– Mi a baj? – kérdezi Ava, mintha fogalma se volna, miért
vagyok elképedve.
– Ó, csak az, hogy azt mondtad anyádnak, használjanak
óvszert. Nem gondoltam, hogy valaha ilyen vígjátékban lesz
részem, és tessék! – Nicole összecsapja tenyerét. – Bravó,
gyerek!
Ava meghajol.
– Engem itt minden este megtaláltok!
Miután mindenki kiszórakozta magát az én kontómra,
összekészítem a gyerekek holmijait. Parker nem szívesen
hagyja itt Milót, ami aranyos tőle.
– Oké, de te minden szót ilyen viccesen mondasz?
Milo csipkelődik.
– Nem én mondok vicces dolgokat, hanem te.
– A vécét is máshogy nevezed – vág vissza Parker.
– Mert az klotyó.
– Kicsoda?
– Nem ki, hanem mi! Klotyó – magyarázza Milo.
Parker úgy néz rá, mint egy őrültre, és kacagni kezd.
– Hihetetlenül mókásak vagytok. Gyere, Parker, ideje
elindulni Kristin nénivel.
Parker felnyög.
– De Aubrey be akar majd öltöztetni, hogy
összeházasodjunk.
Milo elneveti magát, én unottan grimaszolok.
– Túl fogod élni!
Milo segít megnyugtatni Parkért. Mintha egyszerűen
ráérezne, mi a dolga egy rendes férfinak. Ahhoz képest,
hogy nincs gyereke és korábban soha nem volt komoly
kapcsolata, Milo nagyszerű pasi. Idejött három napra, hogy
velem legyen, mert tudta, hogy szükségem van a
támogatására.
– Szia, anya!
– Szia! – újra megölelem a fiamat.
Parker most Milóhoz fordul.
– Szia, Milo. Nagyon hiányoztál! – Átfogja a nyakát és
szorosan belecsimpaszkodik.
– Te is hiányoztál nekem.
Kristin megszorítja a kezem. Mind a ketten tudjuk,
milyen érzés, ha egy új férfi lép az életünkbe, amikor már
vannak gyermekeink. Mindennél félelmetesebb, egy
hatalmas ugrás az ismeretlenbe. Remélni kell, hogy
mindenki megtalálja a helyét ebben az új helyzetben.
Szerencsére eddig minden simán ment.
Ebből is azt látom, hogy ez így van rendjén.
Miután mindenkit kikísértünk, megállunk az ajtóban.
Csak mi ketten.
Egy pillanattal később egymásnak esünk.
Átfogom a nyakát, Milo magához szorít, és vadul
csókoljuk egymást, ahol érjük. Hol erőteljesen, hol finoman
csókoljuk a másik nyakát, aztán megint a száját. Nem tudok
betelni vele.
Mind a ketten nyögünk, ahogy simogatni kezdjük
egymást. Egyik érintés jobb, mint a másik.
Milo a falhoz szorítja a hátamat, megremegek teste
forróságától és a fal hidegétől. Egyikünk sem beszél. Ajkunk
összeforr, a nyelvünk összeér egy mindent jelentő csókban.
Milo elhúz a faltól, és a ház belseje felé irányít.
Egymásba kapaszkodunk. Alig várom, hogy megérinthessem
a bőrét. Lehúzom róla az inget és a földre hajítom. Milo
követi a példámat, és útközben lerántja rólam a blúzt.
– Istenem, milyen finom vagy! – jegyzi meg.
– Hiányoztál – suttogom, aztán megint összetapad az
ajkunk. Nem beszélünk tovább.
A nadrágjához nyúlok, és kigombolom. Kilép belőle, és
tovább araszolunk a legközelebbi ágy vagy bármilyen felület
irányába, amit találunk. Azt akarom, hogy meztelen legyen.
Azt akarom, hogy hozzám érjen.
Túl sokáig kellett nélkülöznöm.
Sóvárgok utána.
Lehúzza a bugyimat, a hátamon landolok a kanapén.
– Meg akarlak kapni – mondja, és újra megcsókol.
– Én is téged.
Az egész testemet simogatja. Dörzsöli és összeszorítja a
mellemet. Megragadom a farkát, ő pedig simogatni kezdi a
csikló-mát. Nincs semmi finomkodás az érintéseinkben.
Egyikünk sem tud betelni a másikkal, egyre többet akarunk.
Milo a karjába emel, lábammal átfogom a derekát, így
araszolunk a nappali közepéig.
Most már mind a ketten anyaszült meztelenek vagyunk.
Milo a szőnyegre fektet és fölém térdel.
– Így képzeltelek el minden nap, amióta csak elutaztam.
Mosolygok.
– Örülök, hogy hiányoztam.
– Nagyon.
– Mutasd meg, mennyire – kérlelem.
Milo pajzánul elmosolyodik.
– A legnagyobb örömmel.
Fölém magasodik, keze a fejem mellett, a csípője éppen
csak érinti az enyémet.
– Milo – nyöszörgöm.
– Előbb máshol is meg akarlak csókolni.
És meg is teszi. Nyelvét végighúzza a nyakamon, lassan
mind a két mellemen, aztán megérkezik a puncimhoz, és
nyalja-falja a csiklómat.
– Igen! – nyögöm, és a hajába kapaszkodom.
Olyan ütemben fokozódik a vágyam, hogy az hihetetlen.
Nem tudom, az adrenalin teszi-e, vagy az, hogy már három
hete álmodom erről a találkozásról, de teljesen megőrülök
tőle. Minden sejtem ég a vágytól, és más és más élvezetet
ígér. Forró és hideg, egyszerre önt el gyönyör és fájdalom,
de mind nagyon jó.
Milo maga a megtestesült élvezet.
Remegni kezdek, ahogy az orgazmus felé közeledem.
– Már nagyon közel vagyok – kiáltok fel.
Megfeszül a hátam, ahogy elviselhetetlenné válik az
élvezet. Ügy érzem, szétszakad a testem a roppant kéjtől,
amit Milo kihoz belőlem.
Aztán bedugja néhány ujját a hüvelyembe és
megmozdítja. Végem van.
Teljesen kész vagyok.
 Vonaglok a földön, a nevét kiáltozom, aztán Milo
visszamászik fölém.
– Pompás.
Mosolygok.
– Szeretlek.
Könnyedén mondom ezt ki, és egy pillanatra eláll a
lélegzetem. Tudtam, hogy szeretem, de azt nem, hogy ezt
most ki fogom megmondani neki.
Arról már beszéltünk, hogy kezdünk egymásba szeretni,
de ezt így egyikünk sem mondta még ki.
Egészen mostanáig.
Milo nem szól semmit, és nagyon ostobán érzem
magam. Döbbenten néz rám.
– Neked nem kell megismételned – mondom gyorsan. –
Nem baj. Én csak… nem tudom, úgy éreztem, ki kell
mondanom.
A francba!
Milo szinte riadtan bámul rám.
Gratulálok, Danielle!
Kezét a számra teszi, hogy elhallgattasson.
– Szeretlek, Danielle.
Most én döbbenek meg.
– Igazán?
Mosolyog.
– Nagyon is.
– Ó! – sóhajtok megkönnyebbülten. – Nem akartam,
hogy… így mondjuk ki.
Az arcomra teszi a kezét.
– Sok mindent nem úgy csinálunk, ahogy eltervezzük,
nem igaz?
– De igen, igazad van.
Milo a csípőmhöz szorítja a csípőjét, és félelmet látok
megvillanni a szemében.
– Nem akarlak elveszíteni.
Megsimogatom az állát.
– Nem fogsz.
 – Hát nagyon remélem.
Kissé előrehajol, és én széttárom a combomat, hogy
beengedjem. Többet nem szólunk. Engedjük, hogy a testünk
kommunikáljon.
Amikor kielégülten fekszünk egymás mellett, félelem
szorítja össze a gyomromat, mintha figyelmeztetést kapnék,
hogy valami nincs rendben. Csak azt nem tudom, hogy mi.
 Harmincadik fejezet

Danielle

NEM IS VOLT ANNYIRA BORZASZTÓ – jelenti ki Ava, miközben egy

sült krumplit tesz a szájába. – Nem volt kellemes, de úgy
érzem, apa meg volna elégedve velünk.
Milo bólint.
– Szerintem példaszerűen sikerült. Te és az anyád
erősek voltatok, a szó legjobb értelmében.
Ava és én elhatároztuk, hogy nem akarunk a bíró előtt
beszélni. Túl sok mindent szerettünk volna elmondani, amire
nem voltunk képesek, vagy olyasmiket is elmondtunk volna,
amit később megbánnánk. A csend néha hangosabb, mint
egy kiáltás.
Adam McClellan már épp eleget elvett tőlem. Nem
fogom a szavaimat is neki adni. Az esküdtszék bűnösnek
találta, és a bíró igazságot szolgáltatott, ahogy kellett.
– Azt hiszem, apád is büszke lenne.
– Gondolod, hogy rosszul érzi magát? – kérdezi Ava. –
Amikor például ül a zárkájában, és elgondolkodik, hogy
tudott ilyen szörnyeteggé válni?
– Nem. Nem hiszem, hogy az ilyen emberek megbánást
éreznek és empatikusak. Láttad, hogy egész végig nem
ismerte el, hogy bűnt követett el. Ha az embernek
bűntudata van, akkor feláll, és vállalja a hibáit. Így kell
viselkednünk az életben – mondom Avának. – Ha rosszat
csinálsz, legyél csak szomorú. Benned kezdődik a változás.
Te is hibáztál, és nézd meg, hogyan reagáltál.
 Ava a tányérját bámulja, aztán felemeli a fejét, és rám
néz.
– Nagyon dühös voltam, amikor apa meghalt.
– Tudom.
Milo köhint.
– Amikor az apámat megölték, semmi mást nem
éreztem, csak haragot.
Ava eltátja a száját, aztán nyel egyet.
– Hány éves voltál?
– Mint te.
– Sajnálom. – Ava szája megremeg.
Megszólal Milo telefonja. A kijelzőre néz, aztán kinyomja.
– Elnézést. – Megfogja a kezem, az ölébe vonja, aztán
megint Avára figyel. – Ez nem egy olyan klub, amelyikben
örömmel üdvözöllek, de szeretném, ha tudnád, hogy bármi
történjék is, az én vállamon mindig kisírhatod magad.
Ava mosolyogva félrebillenti a fejét.
– Nem voltam biztos benne, de te tényleg jó fej vagy.
– Szóval akkor nem lesz több illetlen megjegyzés a
részedről? – tréfálkozik Milo.
– Valószínűleg nem. Új lapot nyitok, de a könyv ugyanaz
maradt.
– Ez igen, szép próbálkozás! – nevetek. – Ennyi volt. Jót
szórakoztál, de most már ideje abbahagyni, különben
megint büntetést kapsz.
Ava fújtat.
– Olyan béna vagy, anya. Mi abban a jó, ha van egy
dögös barátod, és én még csak zavarba sem hozhatlak?
– Hallgass és egyél!
Az ebéd hátralevő részében nevetgélünk és történeteket
mesélünk korábbi életünkből. Ava rengeteget kérdez
Londonról.
Esküszöm, hogy azt hiszi, még mindig 1810-et írunk, és
olyan ott az élet, mint egy Jane Austen-regényben.
– Autókon közlekedünk! – nevet Milo.
– És benzinnel működnek, vagy kurblizni kell őket?
 Milo elhúzza a száját.
– Biztosíthatlak, hogy sokkal civilizáltabbak vagyunk,
mint képzeled. Sőt, tuti, hogy előbb volt nálunk modern
technológia, mint nálatok.
Úgy ülök itt, mintha egy röplabdameccset néznék. Ide-
oda ütögetik a labdát, és biztos vagyok benne, hogy valaki
hamarosan lecsapja.
– És gyertyát használtok, vagy van elektromos áram?
Milo rám néz, és hunyorít.
– Most szórakozol velem?
Egy pont Ava javára.
Ava vállat von.
– Talán. Talán nem.
– Nagyjából ugyanúgy élünk, mint ti itt Amerikában.
Vannak autók, elektromos áram, szép üzletek és történelem.
Tényleg azt hiszed, hogy a királynőnél nincs villany?
Avából kitör a kacagás.
– Ó, látnod kellene, milyen arcot vágsz! – Igyekszik brit
akcentussal beszélni. – Szóval hiszel ennek a lánynak?
Teljesen lázba jön az elektromosságtól!
– Ha valaha összeházasodunk, Ava is benne lesz a
csomagban? – kérdezi Milo.
Majdnem félrenyelem a vizet.
– Attól függ, mennyire fogom szeretni akkor.
– Elég idegesítő.
– Ez igaz. – Csücsörítek, és ujjaimmal dobolok az
asztalon.
– Anya!
– Ava.
Ava hátradől, összefont karral.
– Olyan gonosz vagy!
– Lehet, de te meg a bőre alá mászol az embernek.
Milo telefonja pittyeg, de visszateszi a zsebébe. Az
arckifejezése láttán aggódni kezdek.
– Minden rendben?
Megrázza a fejét, és erőltetetten elmosolyodik.
 – A bátyám.
– Az anyátokról van szó?
Ma reggel beszélt a nővérrel, és azt mondta, minden
rendben. Bár az anyja nagyon beteg. El tudom képzelni,
hogy a hírek gyorsan változnak.
– Nem, valami másról.
– Igen? – kérdezem.
– Ó! – mondja Ava a kezére fektetett állal. – Valami nagy
titok?
Egyre erősödik a rossz érzésem. Valami történt. Milo
furcsán viselkedik, amióta visszajött Londonból.
– Nincs semmi titok. Miért nem megyünk haza és
nézünk meg egy filmet?
Nem mondok semmit, mert nem akarom itt és most
kifaggatni. Annyit azonban tudok, hogy beszélnünk kell. De
mi van, ha kiderül, hogy olyasvalamit titkol, ami rosszabb,
mint amit el tudok képzelni?

Összebújunk a kanapén, fejem a vállán, karja a vállamon. A

gyerekek már a szobáikban alszanak.
Parker és Milo videojátékokat játszottak – megtudtam,
hogy Milo nem tud veszíteni –, Ava pedig korábban a
barátnőivel találkozott.
Kellemes, csendes este volt, mindenhol béke és
nyugalom.
Sokat gondolkodtam az elengedésről. Mindig azt hittem,
baromság, de aztán rájöttem: az a tudat, hogy Peter
gyilkosa rács mögött fogja tölteni élete hátralevő részét,
lehetőséget kínált számomra, hogy elfogadjam a
veszteséget.
Aztán Milóra nézek, és önkéntelenül is az jár a
fejemben, vajon a férjem mosolyog-e ránk onnan fentről.
Bár ő és Peter egymás szöges ellentétei, Milo mégis
pontosan az a férfi, akire szükségem van.
 – Utálom, hogy holnap elutazol – mondom.
– Én sem örülök neki. Pillanatnyilag semminek sem
örülök.
Felkapom a fejemet.
– Nem vagy boldog velem?
Milo a fejét rázza.
– De igen, drágám, te vagy az egyetlen dolog, ami miatt
boldog vagyok.
Ez kedves volt.
– Nehéz ügy, mert tudom, hogy az anyád mellett kell
lenned, de önző vagyok, és azt akarom, hogy velem legyél.
Milo nagyon sóhajt.
– Beszélnünk kell.
Felülök, azonnal rosszat sejtek.
– Miről van szó?
– Tudod, ugye, hogy az unokatestvérem, Edward vezette
a Dovetail londoni irodáját?
Bólintok. Beszéltem párszor Edwarddal, amióta a cégnél
dolgozom. Egy idióta, de Callumnak ezt nem mondhattam
meg. Mindig akadt valami egyszerű probléma, amit
Edwardnak sikerült felnagyítania.
– Szóval, Edward meglehetősen silány munkát végzett.
Biztos vagyok benne, hogy ezt te is tapasztaltad már.
Ekkor szöget üt a fejembe a megfogalmazás, amit Milo
használt.
– Igen. De azt mondtad, vezette? Múlt időben?
– Igen.
– Akkor jó. És most ki vezeti?
Már tudom is a választ. Látom a szemében.
– Én.
Összeszorul a gyomrom, és minden, amit eddig a
biztonságról gondoltam, és arról, hogy az életem olyan
irányt vett, amilyet szerettem volna, szertefoszlik. Milo nem
nézne ki úgy, mint aki mindjárt megőrül, ha ez csak valami
ideiglenes feladat lenne. Nem utasítaná el Callum hívásait
és sms-eit. Elmondhatta volna nekem, de nem tette.
 – Mióta tudod?
Milo behunyja a szemét, aztán amikor újra kinyitja,
látom benne a bűntudatot.
– Egy hete. Nem tudtam elmondani neked, Danielle. Ott
volt az anyám, neked pedig az ítélethirdetés. Még abban
sem vagyok biztos, hogy elfogadom a pozíciót.
– Ezt meg hogy érted?
Milo feláll és járkálni kezd.
– Nem akarok abban a rohadt Londonban élni. Nem
akarok így visszamenni oda. Itt akarok maradni, máshol
nem lehetek boldog. Már a puszta gondolattól, hogy itt kell
hagynom téged, rosszul vagyok.
– Nem értem. Callum felajánlotta neked a céget, és te
nem akarod elfogadni? Miattam?
Milo megáll, és mélyen a szemembe néz.
– Pontosan erről beszélek. Vissza fogom utasítani az
ajánlatát.
Bármilyen meggyőző is, amit mond, látom a szemén,
hogy vívódik.
Mindig is ezt akarta. Azért jött vissza a Dovetailhez,
hogy harcoljon az állásáért. Most ajánlatot kap a londoni
iroda vezetésére. Nem értem, hogy tudná ezt
visszautasítani. Akár szüksége van pénzre, akár nincs, nem
teszi boldoggá, hogy az én asszisztensemként dolgozik. Milo
annál sokkal intelligensebb, és nem tudom, milyen pozíciót
tölthetne be a tampai irodában. A cég még mindig túl kicsi,
és… Edwardnak soha nem lett volna szabad megkapnia azt
a munkát.
Nem kérhetem arra, hogy maradjon.
A lelkem mélyén tisztában vagyok ezzel. Önző dolog
lenne részemről, és a szerelem nem így működik.
Lemondunk bizonyos dolgokról – a saját boldogságunkról is
– a másik boldogsága érdekében. Milo hajlandó lemondani
élete nagy lehetőségéről miattam, de most inkább én fogom
feláldozni magam. Mert szeretem.
 – Milo! – Várok, amíg rám néz. – El kell fogadnod az
ajánlatot. Ezért harcoltál. Egy olyan helyért a cégnél, ami
kijár neked. Egyébként is ott kell lenned az anyád mellett.
Szüksége van rád, és… miattam nem maradhatsz itt. Így
nem.
– De igen! – kiáltja. – Visszamegyek, talpra állítom
anyámat, és minden rendbe jön.
– Talpra állítod? Rákbeteg, és szüksége van rád.
– Nekem meg rád van szükségem, ehhez mit szólsz? –
kérdezi Milo.
Annyira sajog a szívem, hogy a földre tudnék rogyni
fájdalmamban. Nem akarom megbántani Milót. És azt sem
akarom, hogy fájjon. Miért nem lehetünk most az egyszer
boldogok?
– Ez egyszerűen nem a mi időnk – préselem ki
magamból, és minden szó olyan, mintha késsel
vagdosnának.
A mi időnk volt. Csak kiszakítottak belőle minket.
– Nem adom fel – jelenti ki Milo dacosan. – Oda-vissza
repülünk majd. Minden nap látjuk egymást videotelefonon.
Ez őrültség, le kell állítanom.
– Mind a ketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
Könnyek gyűlnek a szemembe, de minden erőmmel
próbálom visszatartani a sírást. Két férfit szerettem
életemben, és mind a kettőt el fogom veszíteni. Őt most
saját akaratomból kell elengednem.
– Szeretlek! Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. – Milo
lekuporodik, és megfogja a kezemet. – Nem tudom
megtenni.
Úgy érzem, meghasad a szívem. Mert nem kérhetem,
hogy maradjon. Bármennyire szeretném ezt mondani neki,
nem tehetem.
– Meg kell tenned. Mind a ketten tudjuk.
– A francba! Tudtam, hogy ezt fogod mondani. – Milo
feláll. – Egyszer mondtam is neked, hogy bármi történik is,
vissza fogsz küldeni.
 – Persze, mert így helyes, Milo. Nem lehetsz a hülye
asszisztensem. Neked azt az irodát kell vezetned. London az
otthonod, és anyád beteg. Nem jó, de ez a realitás. – Nem
bírom tovább visszatartani a könnyeimet.
Nagyon fáj.
– Ne sírj! – kérlel Milo.
– Nem sírok. – Próbálom eltakarni az arcomat, és
visszanyerni az önuralmamat, de nem megy.
– Danielle – szólít meg halkan Milo. – Nézz rám, édesem!
Lassan felemelem a fejemet, és látom a fájdalmat a
szemében.
– Nem akartalak szeretni – mondom. – Soha nem
akartam másik férfit szeretni, mert túl nehéz lenne
elveszítenem. És most itt vagyok, szeretlek, és végig kell
néznem, hogy elmész.
– Valahogy megoldjuk – fogadkozik Milo.
Megrázom a fejemet, mert a valóság az, hogy nem
lehet. Persze, megpróbálhatjuk, és talán nyerünk is néhány
hónapot, ha megtaláljuk a módját, de nekem gyerekeim
vannak. Nem pattanhatok fel egy repülőgépre, hogy
meglátogassam Milót, amikor csak akarom. Egy
cégbirodalmat fog irányítani, és ki van zárva, hogy
visszajöjjön ide. Aztán majd elmaradnak a telefonhívások is.
Túlságosan elfoglaltak leszünk, és elszalad mellettünk az
idő.
Hülye voltam, hogy hagytam, hogy elragadjon az
örvény, mert olyan jó volt.
– Legyünk őszinték. – Remeg az ajkam, miközben
fájdalom hasogatja a szívemet. – Menned kell. Anyádnak
szüksége van rád, és a bátyádnak is. Nincs más
választásod, Milo.
Fejét az ölembe ejti, és én végigborzolom barna haját.
Mindennél jobban utálom ezt a helyzetet. Mindent
megteszek, amit csak tudok, hogy ne omoljak össze. Milo
nem ezt akarta, és nem segít, ha még jobban
megnehezítem számára a búcsút.
 Amikor smaragd szemével rám néz, könnyeket látok
benne.
– Nem akartam, hogy így alakuljanak a dolgok.
– Tudom.
– Terveim voltak kettőnkkel.
– Néha a tervünk nem az, amit végre kell hajtanunk –
mondom halkan.
Tenyerébe fogja az arcomat, és szájon csókol.
– Miért kellett rád találnom, hogy aztán elveszítselek?
Nem tudom, miért, de belül haldoklom.
Milo talán azért lépett az életembe, hogy megmutassa,
képes vagyok továbblépni és újra szeretni. Olyasmit adott
nekem, amiről nem is tudtam, hogy hiányzik. Sőt,
boldogabbá tett, mint amire vissza tudok emlékezni.
Remélni mertem, és újra vereséget szenvedtem. De
legalább tudom, hogy lehetséges reménykedni.
Csorog a könny az arcomon.
– Szeretlek, Milo. Szeretlek, és bármennyire fáj
elengedni téged, tudom, hogy ez így helyes.
– Miért ne próbálhatnánk meg? Miért nem próbáljuk
meg, hátha működik? – kérdezi.
Hatalmasan sóhajtok.
– Mert nem fog! Nem fog működni, és a végén sokkal
rosszabb és fájdalmasabb lesz, mint ha most elengednénk
egymást.
Milo a fejét rázza, és megint járkálni kezd fel s alá.
– A francba! A bátyám tudta, hogy tönkretesz minket
ezzel az ajánlattal!
Megtörlöm a szemem, próbálok úrrá lenni a mérhetetlen
szomorúságon. Itt ülök, és elképzelem, milyen lesz, ha soha
többé nem érinthetem meg. Ha nem tudom megcsókolni,
nézni a mosolyát, érezni a teste melegét. Milo olyan, mint a
nap, az ember a közelében akar lenni.
Az elmúlt néhány hét hideg volt. Mostantól fogva ezt
fogom érezni.
Megint el fog szürkülni a világ.
 Harmincegyedik fejezet

Milo

HOGYAN BÚCSÚZZAM EL TŐLE?

Százszor feltettem magamnak ezt a kérdést az elmúlt
tizenkét órában. Most itt vagyok a kocsi hátsó ülésén, sofőr
visz minket a repülőtérre.
Danielle a tegnap esti beszélgetésünk óta hallgat.
Egyikünk sem aludt, mintha ostobaság lenne elfecsérelni az
időt, és nem egymásba gabalyodni.
Egész éjjel fogtuk egymást valamilyen módon. Vagy az
én kezem volt az övén, vagy az övé az enyémen.
– Minden rendben lesz nálad? – kérdezem újra.
Danielle mosolyogni próbál, de gyűlnek a könnyek a
szemében. – Egyszer már keresztülmentem ezen. Túl fogom
élni.
Nem tudom, hogy én túlélem-e.
Ha csak a munkáról lenne szó, megmondanám
Callumnak, hogy menjen a pokolba. Az anyám betegsége az
a tényező, amit senki sem látott előre. Valakinek
gondoskodnia kell róla, és logikus, hogy én legyek az. A
munka csak a körülmények miatt jött szóba.
Minden lehetséges megoldást átgondoltam, de nem
tudtam kitalálni semmit. Anyám nem hajlandó eljönni
Londonból, tehát nekem kell odamennem hozzá.
Felemelem összekapaszkodó kezünket, és megcsókolom
Danielle-ét.
– Remélem, tudod, hogy szeretlek.
Feje a karomon pihen.
 – Én is szeretlek. Nem lenne nagyszerű, ha ennyi elég is
volna? Ha mindez nem történne meg velünk, és ahelyett,
hogy a reptérre mennénk és elbúcsúznánk, nyaralni
indulnánk?
– De, jó lenne.
– Bárcsak a szerelem közelebb hozná egymáshoz a
földrészeket – mondja vágyakozva Danielle.
Bárcsak…
Megérkezünk a repülőtér parkolójába, a feszültség csak
nő bennem. Még ki sem szálltam a kocsiból, és máris vissza
akarok menni.
Mindent meg kell tennem, amit csak tudok, hogy
megkönnyítsem Danielle számára az elválást. Nincs más
lehetőség. Egyedül kell visszamennie, és fogalmam sincs,
hogy fogja bírni. Szomorú lesz és sírni fog? Erős lesz, és
csak később omlik össze? Vagy végig tartani fogja magát?
A sofőr leparkol, és én ki akarom használni a maradék
időt.
– Bejössz velem?
Danielle a sofőrre néz, aztán vissza rám.
– Nem tudom.
– Kérlek – nézek rá esdeklőn. – Késleltetni akarom,
amennyire csak lehet.
Danielle a füle mögé simítja a haját, és titokban próbálja
letörölni a könnyeit. A francba. Nem jó ez így. Semmi sem jó
így, és tudom, hogy hibát követek el.
Aztán arra gondolok, hogy meg kellene mondanom
anyának, hogy nem megyek vissza.
Elképzelem őt egyedül Londonban, ahol nincs senki, aki
vigyázna rá. Ha én vagy Callum volnánk betegek, anya soha
nem hagyna cserben minket. Átgondoltam mindezt, és
tudom, hogy létezik egy önző és egy helyes döntés.
Odanyújtom a kezem Danielle-nek, és kérem, fogja meg,
és adjon még öt percet.
– Rendben – mondja, és a kezembe teszi a kezét.
 Megmondom a sofőrnek, hogy várja meg Danielle-t, a
várakozást pedig számlázza ki Callumnak. Csendben
kiszállunk a kocsiból, és ahogy utolérem, megint megfogom
Danielle kezét.
Danielle nem szól semmit, amikor átmegyünk a
beléptetőrendszeren, aztán keresünk egy padot, mielőtt
továbbmennék becsekkolni az elzárt területre.
Meg sem kell szólalnom, bárki láthatja, mennyire
fájdalmas ez mindkettőnknek. Danielle a vállamra hajtja a
fejét, és szipog.
– Megfogadtam, hogy nem fogok sírni – jegyzi meg.
Minden egyes könnycseppje tovább mélyíti a
fájdalmam.
Megfordulok, hogy felemelje a fejét, és láthassam kék
szemét.
– Ha arra kérnél, hogy maradjak, nem lenne erőm
elmenni. Ha nem az anyámról lett volna szó, lemondtam
volna az állásról, és kitaláltam volna valamit. Érted mindent
feladtam volna.
Remeg az ajka.
– Nem kérhetlek erre. Nem azért, mert nem szeretlek
eléggé, hanem mert ott kell lenned, ahol szükség van rád.
És ez a legrosszabb az egészben. Ha rajtunk múlna, az
ágyban lennénk, nem itt. Soha nem kaptam meg az élettől,
amit akartam. Most sincs másképp. De nem fogok eltitkolni
semmit. Azt akarom, hogy Danielle tudja, mit érzek iránta és
mit gondolok rólunk.
– Ahogy anyám jobban lesz, eljövök érted – ígérem. –
Tudom, azt gondolod, az idő múltával elhalványodnak az
érzelmeim, de hallgass rám… nem így lesz. Szeretni foglak,
bármekkora távolság is lesz köztünk.
– Ne mondd ezt – kér Danielle. – Mondd inkább azt, hogy
el fogsz felejteni. Mondd, hogy ez volt a legrosszabb ötlet
életedben. – Patakzanak a könnyek a szeméből, és a
kezembe fogom az arcát. – Mondd, hogy soha nem szerettél.
Kérlek!
 Megrázom a fejem.
– Nem fogok hazudni neked.
Halkan felzokog, és magamhoz szorítom. Érzem, hogy
még jobban zokog, és most mindenkit és mindent gyűlölök,
az anyámat, Callumot, az egész átkozott életemet.
Megtalálom a boldogságot, de csak azért, hogy el kelljen
hagynom.
Simogatom a hátát, kezd megnyugodni. Felemeli a fejét,
megtörli az arcát, és mélyeket sóhajt.
– A fenébe is! Erős akartam maradni, és engedni, hogy
elindulj.
Megszólal a hívó jel, figyelmeztet, hogy indulnom kell, a
szívemben pedig felerősödik a fájdalom.
– Itt az idő.
A nadrágjába törli, majd ökölbe szorítja a kezét.
– Rendben.
Elindulunk az elzárt rész felé, Danielle átfogja a
derekamat.
– Nagyon fogsz hiányozni.
– Nincs vége.
Danielle halványan elmosolyodik.
– Fantasztikus alelnök leszel. Nagyon büszke vagyok
rád.
Állunk az elválasztó vonalnál, és mindkét kezét
megfogom.
– Hagytam valamit Parkernek és Avának a házban.
Megteszed, hogy átadod nekik?
Danielle bólint.
– Persze.
– És neked is hagytam valamit.
– Igen?
– A szívemet. A tiéd.
Megint megtelik a szeme könnyel, látom, hogy
küszködik, nehogy elsírja magát.
– Az én szívem pedig a tiéd.
– Szeretlek, Danielle Bergen.
 – Szeretlek, Milo Huxley.
Megcsókolom, és szorosan magamhoz ölelem. Amikor
szétválunk, homlokunk még összeér, és így maradunk egy
pillanatig.
– Mennem kell.
Kezét a mellkasomra teszi, a szívem fölé, és azon
tűnődöm, érzi-e a fájdalmat a bőrömön keresztül.
– Tudatod majd velem, hogy jól vagy-e?
Furcsa, hogy azt hiszi, felszállok a repülőgépre, és többé
soha nem beszélek vele. Nem tréfáltam, amikor azt
mondtam, hogy nem engedem el. Visszajövök hozzá,
amilyen hamar csak tudok, az biztos. Nem veszíthetem el
Danielle-t. Valahogyan, valamikor együtt leszek vele.
Semmi kétségem efelől.
– Ez nem a vége – mondom neki újra. – Nemsokára
veled leszek.
Megcsókol, majd hátralép.
– Én pedig remélni fogom, hogy ez igaz.
– Higgy nekem!
Danielle még egyet hátralép, de a kezünk még összeér.
– Menned kell.
Bólintok. Nincsenek megfelelő szavaim, mert búcsúzni
nem vagyok hajlandó. Az a szó végleges, fájdalmas és
hazug. Nem hagyom, hogy ez legyen a történetünk vége.
Nem tudom, hogyan írjam át, pedig muszáj lesz.
Ujjaink kezdenek szétcsúszni, ahogy távolodunk.
– Hamarosan – mondom.
– Hamarosan – ismétli meg Danielle.
Még egy lépés hátra, és a kezünk már nem érinti a
másikét.
Most már tudom, milyen érzés, ha összetörik az ember
szíve.
 Harminckettedik fejezet

Danielle

ANYA? – AVA hangja gyengéd, ahogy megérinti a hátamat.

Két órával ezelőtt értem haza. Milo a repülőn ül London felé.
Minden egyes mérföld, amit a gép megtesz, arra
emlékeztet, hogy soha többé nem leszünk már együtt.
Tudom, hogy ő másképp gondolja, és imádom, hogy
ilyen lelkes, de nem fogom ébren tartani a reményt, hogy
aztán csalódnom kelljen. Már így is elég nehéz. A hiú
remény csak megnyújtaná a szenvedésemet.
– Jól vagyok, Ava.
– Nem, nem vagy jól.
Tényleg nem. Szenvedek. Hiányzik Milo, és nem tudom,
mikor szerettem bele ilyen nagyon, de beleszerettem.
– Minden rendben.
– Hozzak neked valamit? – kérdezi a lányom.
Biztosan rémesen nézek ki, ha a lányom ennyire kedves
velem. – Parker jól van?
– Igen, tévézik. Megengedtem neki, hogy végignézzen
egy szuperhősmaratont – mosolyog Ava.
Felülök, és mély levegőt veszek. Meg kellene mutatnom
a lányomnak, hogyan viseli el az ember méltóságteljesen,
ha összetörik a szíve, de nem így. Megérintem a lábát.
– Köszönöm, drágám. Néha csak egy alapos sírásra van
szükség, hogy az ember összeszedje magát, és
továbblépjen.
– Előttem nem kell erősnek mutatnod magad.
Csendesen nevetek.
 – Épp, hogy erősnek kell lennem. Bármennyire fáj, és
még jobban fog fájni, túlélem. Nem zuhanhatok szét, csak
mert az élet tele van csalódásokkal. Milo és énköztem…
különleges kapcsolat volt, és ezt senki sem veheti el tőlünk.
Boldoggá tett. – Mosolygok, ahogy Milóra gondolok. –
Visszaadta a reményt, hogy újra tudok szeretni.
– Miért engedted el? – kérdezi Ava.
Bizonyos szempontból ez nagyon bonyolult, más
szempontból meg nem az.
– Amikor igazán szeretsz valakit, az ő boldogsága fontos
a számodra. Azt teszed, ami neki jó, még akkor is, ha
fájdalmat okoz, de meghozod ezt az áldozatot. Szerettem
annyira Milót, hogy tudjam, el kell mennie Londonba, még
ha ezzel el is veszítem őt.
Ava közelebb húzódik, és a fejemhez hajtja a fejét.
– Ez olyan szomorú, anya.
– Igen, de szép is.
– Milo milyen áldozatot hozott érted?
Összeszorul a szívem, ahogy rám tör a szomorúság
újabb hulláma.
– Felajánlotta, hogy itt marad. Hajlandó lett volna
feláldozni a családját, a munkáját, az életét, hogy itt
lehessen. Csak kérnem kellett volna.
Ava átfogja a derekam, és magához szorít. Hallom a
szipogását, és átölelem.
– Ne sírj, Ava.
– Ki az ördög akar szerelmes lenni, ha ez történik?
Ezt én is szeretném tudni. Aztán az együtt töltött időre
gondolok. A csókokra, randevúkra, az éjszakákra, amikor
úgy éreztem, lebegek. Emlékszem, hogyan nézett rám,
amikor azt hitte, nem látom, vagy ahogy a gyerekeimre
nézett. Ha mindez meg sem történik, az nagyon szomorú
lett volna.
– A nagyobb egészet kell nézni – mondom. – Inkább
választom azt a néhány napot Milóval, mint hogy azt
kívánjam, bárcsak soha ne ismertem volna meg ezt az
érzést.
– Ez a legszomorúbb dolog, amit valaha hallottam.
Kuncogok és felülök.
– Igen, az. Gyere, nézzük a szuperhősöket, és bújjunk
oda az öcséd mellé.
Ava felhorkan.
– Már megmondtam neki, hogy nincs Thor.
Megcsókolom az arcát.
– Jól tetted.
Ki gondolta volna, hogy Milo még a lányomat is
visszaadja nekem? Nem, nem volt hiba, hogy szerettem őt.
Ajándék volt. Amit mindig nagy becsben fogok tartani.

– Még mindig nem beszélek Callummal – mondja Nicole. –

Akkor sem, ha megpróbál rávenni, hogy hozzáérjek.
– Miért? Nem az ő hibája. – Nicole második mondatát
elengedem a fülem mellett.
Milo öt napja ment el. Mindennap felhívott, ahogy ígérte,
és nem hajlandó megengedni, hogy azt higgyem, vége. Két
nappal ezelőtt hivatalosan is a Dovetail vállalat alelnöke
lett.
– Dehogynem! Kereshetett volna valaki mást Edward
helyett. – Imádom, hogy ilyen szolidárisak a barátnőim, de
ez nem Callum hibája. A helyzet hozta magával, és Milónak
kellett az alelnöknek lennie. A Huxley család tagja, aki
segített létrehozni a céget.
– És gondolod, hogy akkor Milo és Callum még egyszer
szóba álltak volna egymással? Gondolod, hogy ha Callum
találomra egy másik unokatestvért nevez ki, az jobb lett
volna? Annak mi értelme lett volna? Az öccsét kellett
kineveznie, és Milónak kellett meghoznia a döntést.
Ezenfelül, Nicole, hajlandó lettél volna eladni a cégedet, és
Londonba költözni, hogy gondját viseld Callum és Milo
anyjának?
Ez a rész zavar engem Nicole érvelésében. Soha nem
költözött volna Angliába. Itt van az élete, éppúgy, mint
nekem.
– Az nem számít. Te és Milo boldogok és szerelmesek
voltatok. Elhozhatta volna ide a hóbortos anyját, de ő nem
volt hajlandó, és nem lehet fizikailag kényszeríteni egy rákos
asszonyt, hogy Amerikába jöjjön.
– És te szeretnéd a közeledben látni? – kérdezem,
tudván, hogyan érez Callum anyja iránt.
– Egyáltalán nem, de legalább te boldog lennél!
Mosolygok, és megölelem.
– Te szeretsz engem.
– Ne is emlékeztess rá.
– Pedig szeretsz! – vigyorgok. – Mert vállalnád, hogy
helyettem szenvedj.
– Fogd be!
– Látom, hogy azért vannak érzelmeid.
– Danni, fogd be a szádat, mielőtt kitépem a
fülbevalódat! – figyelmeztet Nicole.
Őrült, de kedves tőle, hogy befogadná miattam a nem
túlságosan kedvelt anyósát. Nicole gyűlöli az anyákat.
Minden anyát. A saját anyját, az anyósát, azt is, hogy ő
maga anya lett. Ami elég mulatságos. Bárcsak ide lehetne
költöztetni Mrs. Huxley-t, de Milo anyja határozottan
megtagadta, hogy idejöjjön, és egy idős, beteg asszonyt
nem lehet az akarata ellenére rángatni.
– Úgy kellett lennie, hogy Milo és én ne lehessünk
együtt – mondom, és lehuppanok Nicole méregdrága
kanapéjára.
– A lószart kellett úgy lennie!
– Ugye, tudod, hogy Colin első szava valami káromkodás
lesz, ha így folytatod?
– Nagyon remélem! – kacag fel Nicole. – Akkor tudni
fogom, hogy az én gyerekem.
 – Kérdéses volt valamikor is, hogy Colin a te vaginádból
került-e elő? – kérdezem, és kicsit félek a válaszától.
– Nem, de… tudod, hogy értem. Nézd, visszatérve a
fontos dolgokra: addig nem szopom le Callumot, nem lesz
szex, és szuper gonosz leszek vele, amíg össze nem foltozza
a szívedet.
Ezért kellene minden nőnek egy olyan csapat, mint az
enyém. Heather racionális, ő az, aki kordában tart minket.
Kristin a tyúkanyó, aki gondoskodik róla, hogy rendben
legyünk. Aztán itt van Nicole, az őrült, aki egybegyűjti a
szíved darabjait, ha összetört, és újra megnevettet.
Megmutatja, hogy élni jó, és ha nem, akkor nekimegy
bárkinek, aki megbántott.
– A mi kis csapatunkban Ava hasonlít rád a legjobban –
mondom.
– Rám?
– Igen, egy őrült, egy elszabadult hajóágyú, de amikor
tüzel, eltalálja a célpontot.
Nicole megböki az oldalam.
– Én vagyok a kedvenced. Nekem elmondhatod.
– Fogd be!
– Mondd ki! – erőszakoskodik Nicole.
– Nem, nem te vagy a kedvencem. Olyan vagy, mint a
létra legalsó foka.
Nicole felhorkan.
– Hazugság!
– Ahogy gondolod.
– Kérdezhetek valamit? – érdeklődik váratlanul Nicole.
– Ha nemet mondok, akkor nem kérdeznél?
– Dehogynem!
– Gondoltam.
Nicole néhány pillanatig hallgat, ami nem jellemző rá,
aztán megfogja a kezem.
– Rendben, miért nem mentél vele Londonba?
Hátrahőkölök.
– Tessék?
 – Miért nem mentél Milóval?
Nicole figyel és vár. Itt ülök, ledöbbenve a kérdésétől,
mert annyira nyilvánvaló. Nem értem, miből gondolja, hogy
elmehetnék – vagy el tudnék menni, ha már itt tartunk. Itt
van az életem. A családom, a barátaim, a gyerekek iskolái
és a nagyszerű állásom.
– Mert… tudod, miért!
Nicole a fejét rázza.
– Az összes indok, amit valószínűleg listáztál magadban,
szart sem ér, és ezt te is tudod. A szüleid többet utazgatnak
Európában, mint amennyi időt Tampában töltenek. Nem
mondhatod, hogy Parker és Ava nem költöznének, mert…
gyerekek, és egyszerűen elviszed őket.
Itt ülök, és gondolatban sorra kipipálom az egyes
pontokat, de egy kicsit gyűlölöm ezért Nicole-t.
– Nem ez a lényeg – próbálok megszólalni, de Nicole
közbevág.
– A te munkád ugyanaz lenne Angliában is, úgyhogy
erre nem mondhatsz semmit. Ráadásul az elnökhelyettessel
fogsz járni, tehát ezért is fogd be. A házad? Add el! Peter
meghalt, és te megtaláltad a szerelmet Milo mellett. Nem
azt mondom, hogy egyszerű vagy tökéletes megoldás, de
nincs rá egyetlen ok sem, miért kellene távol lennetek
egymástól. Választás kérdése.
– És veletek mi lesz? Ezt kihagytad a számításból!
– Ez a legnagyobb hülyeség. A családunkat nem a
földrajzi elhelyezkedés határozza meg. – Nicole
megsimogatja az arcomat. – Az a szívünkben van, és csak
egy repülőútra vagy egy FaceTime-hívásra leszünk
egymástól. De a szíved Angliában van, barátnőm. Ezt
hogyan oldod meg?
Itt ülök, millió dolgot érzek, de a legerősebb köztük, ami
folyton az előtérbe tolakszik, a vágyódás.
Csak azt nem tudom, elég erős vagyok-e hozzá, hogy ez
irányítsa a tetteimet.
– Mi irányítson? – lép a szobába Callum.
 – Az, hogy egy seggfej vagy, és elküldted az öcsédet
Londonba, a legjobb barátnőm meg itt maradt összetört
szívvel. – Nicole keresztbe teszi a lábát, összefonja a kezét,
és dühösen néz Callumra.
Néha tényleg örülök, hogy Nicole az én oldalamon áll.
Meglehetősen félelmetes ilyenkor.
– Nem azért küldtem el az öcsémet, hogy bárkit
megbántsak – sóhajt fel Callum. – Sajnálom, hogy
szenvedsz. Bánt, hogy az öcsém rosszul érzi magát. Milo a
testvérem, és szeretem azt a gazembert, de ez egy
lehetetlen helyzet volt – védekezik Callum.
– Eddig miért nem ő volt az alelnököd? Miért most
ajánlottad fel neki a pozíciót? – kérdezem.
Callum leül Nicole mellé, aki új értelmet ad a frigid
szónak.
– Milo lelépett, se szó, se beszéd, egy hónapra,
Franciaországba. Máskor meg úgy döntött, hogy kibérel egy
jachtot két hétre a cégnél folyó év végi számvizsgálat kellős
közepén. És ne feledkezzünk meg a legutóbbi esetről,
amikor fogalmunk sem volt, hova lett, amikor megtudta,
hogy Amerikába költözöm, és esküvőnk lesz. – Megérinti
Nicole kezét, de ő meg sem mozdul. – Milo nem volt
megbízható munkatárs a cégnél, amíg ide nem jött és az
asszisztensed nem lett, Danielle. Lehetetlenség volt rábízni
a londoni irodát, amikor nem volt meg iránta a bizalom. De
ez megváltozott, és köszönöm, hogy megadtad, ami
hiányzott belőle, akármi legyen is az.
– Én nem csináltam semmit, csak szerettem –
válaszolom.
Callum mosolyog.
– Nos, olyasmit adtál neki, amit sem az anyám, sem én
nem tudtunk megadni neki. Szeret téged, annyi biztos.
Minden alkalommal, amikor beszéltünk, kifejtette, hogy nem
szándékozik Londonban maradni, úgyhogy keressek
helyette valaki mást.
 Megmelengeti a szívemet, hogy megtudtam, ezt
mondta a bátyjának. Egy dolog, hogy nekem elmondja, mert
tudom, hogy egymásért fáj a szívünk. De az, hogy nem fél
megmondani Callumnak, jóleső érzéssel tölt el.
Callum folytatja.
– Nagyon jól tudom, hogy Milo csak az anyánk miatt van
ott. Ha ő nem lenne beteg, már rég kilépett volna. Így is
megpróbálta.
– Megpróbálta?
– Igen, nem hagytam, de megpróbálta. Mert szerelmes
beléd. Efelől semmi kétség.
Callumnak igaza van. Milo szerelme az egyetlen dolog,
amiben teljesen biztos vagyok.
– Szeretjük egymást – mondom.
Callum felsóhajt, aztán a feleségéhez fordul.
– Tudom, hogy haragszol rám, drágám, pedig egy éve
még nem tartoztál Milo táborába.
Nicole kissé megenyhül.
– Az még az előtt volt, hogy Milo szerelmes lett.
– Rossz nézni, hogy mind a ketten szenvedtek.
Szeretnék ajánlani neked valamit. – Callum a torkát
köszörüli. – Hajlandó vagy meghallgatni?
– Én? – kérdezem. – Én nem haragszom rád, Callum.
Tényleg nem. Megértem, mert az igazság az, hogy azért van
ott, hogy gondját viselje anyátoknak. Ezért nem
haragudhatok senkire.
– Ezt nagyra értékelem – mondja. – Íme, az ajánlatom:
ha Londonba akarsz menni, bármilyen pozíciót megkaphatsz
a cégnél, amilyet csak akarsz. Még kreálok is neked egyet. A
költözés minden költségét én állom, meg amire még
szükséged van. Ha magániskolába akarod járatni Parkert és
Avát, azt is fizetem. Ha új házat akarsz, megoldjuk. Őszintén
mondom, nem szerzett nekem örömet, hogy szét kell
választani titeket, és ha a pénz tart vissza… akkor ez már
nem lehet akadály. Azt akarom, hogy az öcsémnek olyan
élete legyen, amilyet megérdemel, és hajlandó vagyok
bármit megtenni, hogy megadjak neki mindent, ami fontos
számára… téged.
 Harmincharmadik fejezet

Danielle

UTASKÍSÉRŐK KÉSZÜLJENEK a landoláshoz!

Megcsinálom! Tényleg megcsinálom!
Néhány perc múlva Londonban leszek, és visszakapom a
páromat.
A beszélgetés után Nicole-lal és Callummal másra sem
tudtam gondolni, csak amit mondtak. Én engedtem el Milót.
Neki nem volt választása, és bár akkor azt hittem, nekem
sincs, mégis van.
Elintéztem, hogy Parker és Ava Heathernél
maradhasson, és most itt vagyok.
Ahogy leszáll a gép, bekapcsolom a telefonomat.
Azonnal pittyegni kezd.
Ava: Alig várom, hogy megtudjam, mi történik.

Ava: Megérkeztél?

Ava: Túl fukar voltál, hogy wifit vegyél a gépen?

Fintorgok, és már írom is a választ.

Én: Jól vagyok. Most landoltunk.
Nincs értelme wifit venni olyan
időpontban, amikor már úgyis alszol.
Nem vagyok fukar, okos vagyok.
Még mindig biztos vagy benne?
Tényleg költözni akarsz?
Valószínűleg álmos, de ő volt az, aki becsomagolt
nekem, és gyakorlatilag kitessékelt az ajtón. A gyerekeim
nagyon izgatottak, hogy Londonba költözünk. Ava mindent
újra akar kezdeni, Parker olyan akcentust szeretne, mint
Milóé.
Biztos voltam benne, hogy ki fognak borulni, de nem így
lett. Úgyhogy felszálltam a repülőre.
Ava: Biztos vagyok benne, anya.

Én: Rendben. Szeretlek.

Ava: Teljesen mindegy.

Ez az én kislányom!
Újabb sms-ek érkeznek.
Milo: Hívtalak, de egyenesen a hangposta
jelentkezett. Jól vagy?

Milo: Hol vagy? Két napja hívlak.

Hallanom kell a hangodat.
Nem is sejti, hogy nemsokára viszontlát.

Én: Nemsokára beszélünk. ígérem.

Hol vagy most?

Milo: Itthon.

Hála istennek. Megkértem Callumot, küldje meg az

összes információt arról, mit kérdezzek, és hogy jutok el
Milóhoz. Nagyon ideges vagyok, ugyanakkor rendkívül
izgatott.
Felkapom a bőröndömet a csomagszállító szalagról, és
átjutok az útlevél-ellenőrzésen. Ahogy kilépek a terminál
épületéből, meglátok egy sofőrt a nevemmel.
– Helló, ön Ms. Danielle Bergen? – kérdezi brit
akcentussal.
– Én vagyok. Nem is tudtam, hogy kocsi jön értem.
A sofőr mosolyog.
– Én voltam Mr. Callum Huxley személyi sofőrje, ő
rendezett el mindent az ön számára.
 – Köszönöm!
– Szívesen. Mellesleg William vagyok.
– Örülök, hogy megismerhetem, William.
A kocsihoz sétálunk, beszállok a hátsó ülésre. William
elmondja, hogy körülbelül negyvenöt perc múlva leszünk
ott. Este kilenckor hagytam el Tampát, most reggel tíz óra
van. Teljesen kimerültem.
William útközben felhívja a figyelmemet néhány
nevezetes épületre, mesél Londonról, de engem csak a
találkozás foglalkoztat Milóval.
Én: Mikor mész meglátogatni anyádat?

Milo: Nagyjából egy óra múlva. Abbahagynád

a kínzásomat, és megmutatnád a szemedet?

Én: Erőszakos vagy.

Mosolygok, mert terveim szerint körülbelül tíz perc

múlva ennél többet is fog látni belőlem.
Aztán újabb sms-t küld.
Milo: Mi az ördögért vagy még ébren, szerelmem?

A francba! Az időeltolódás!

Én: Nem tudtam aludni.

Ez nem is hazugság. Pillanatnyilag túlfeszített

idegállapotban vagyok. Nem mintha túlságosan régen láttuk
volna egymást utoljára, hanem minél közelebb vagyok,
annál gyorsabban dobog a szívem. Még az is előfordulhat,
hogy Milo elutasít. Nem valószínű, de akkor is. Három hét
alatt sok minden megváltozhatott.
Nálam semmi nem változott, de Milónak nem igazán
volt alkalma hozzászokni a kapcsolatunkhoz. Egész felnőtt
életében egyedül volt, aztán egymásba szerettünk, de szét
is kellett válnunk.
 – Megérkeztünk, hölgyem! – William kiszáll a kocsiból.
Remeg a kezem.
En is kiszállok, és szemügyre veszem a házat. Nagyon
szép, és belülről még nem is láttam.
– Ez az a ház? – kérdezem.
– Igen, hölgyem, Mr. Huxley a szélső lakásban lakik –
magyarázza William.
Rendben. Eljöttem egészen idáig, hogy megmondjam
neki, mit érzek. Hogy neki adjam a szívemet, és lássam,
akarja-e.
A lépcsőhöz megyek, aztán visszafordulok.
– William, várna egy kicsit…? Biztos, ami biztos.
William bólint.
Legalább van egy menekülési stratégiám. Ha Milo nem
áll készen erre a lépésre, akkor hazamegyek, álomba sírom
magam, és továbblépek. De ez a legrosszabb forgatókönyv.
Még egy lépés, és az ajtónál vagyok. Csak be kell
csengetnem.
Megnyomom az alig látható kis gombot, erősen zakatol
a szívem.
Nyílik az ajtó, és mintha megállna az idő.
Milo fekete nadrágot visel, és nincs rajta ing. Haja még
vizes a fürdéstől, érzem finom friss illatát.
– Danielle? – Mély hangja zavart árul el.
– Mondtam, hogy hamarosan láthatsz – mosolygok, és
várok valamiféle reakciót.
Milo közelebb lép, és nagyon lassan felemeli a kezét,
mintha valami jelenés volnék, amely szertefoszlik, ha
hozzáér.
– Tényleg itt vagy?
Megsimogatom az arcát.
– Itt vagyok.
Mosolyra húzódik a szája, átölel és magához szorít. Egy
pillanattal később már az ajkamon a szája, és érzem, ahogy
felszabadulok a nyomás alól, amit a távolléte okozott.
 Milo a karjába kap, úgy emel át a küszöbön. Mosolyogva
fordulok Williamhez.
– Nem kell tovább várnia.
– Érezze jól magát Londonban, Ms. Bergen!
Milo kuncog.
– Az biztos, hogy jól fogja magát érezni!
A lábával belöki az ajtót, és most már tudom, milyen
csodálatos lesz megint együtt lenni vele.

– Mennyi időre jöttél? – kérdezi Milo az ágyban, ahol

egymásba gabalyodva fekszünk.
Az elmúlt két óra fenomenális volt. Együtt vagyunk,
boldogan, és nem foglalkoztunk komoly dolgokkal. Valójában
alig beszéltünk, csak elvétve mondtunk néhány szót.
Most viszont muszáj lesz beszélgetnünk.
Felülök, és magamhoz húzom a térdemet.
– Az tőled függ.
– Ezt nem egészen értem.
Beharapom az alsó ajkamat, és próbálom eldönteni,
hogyan is fogalmazzak, nehogy úgy érezze, ráerőltetem
magam. Egyszerűen bökjem ki? Vagy fokozatosan
adagoljam? Nem tudom, mert Milo és én még nem régóta
vagyunk együtt.
A fenébe is! Itt vagyok. Meg kell találnom a megoldást.
– Felmondtam Tampában – jegyzem meg, és várok.
– Mit csináltál?
– Már nem dolgozom a Dovetailnél az Egyesült
Államokban.
Milo végigsimít az arcán.
– Másik munkát szereztél?
– Hát, felajánlottak egy másik pozíciót – magyarázom.
Látom a szemén, hogy kezd dühbe gurulni.
– Kirúgott az a gazember bátyám?
– Nem. Én mondtam fel. A bátyád nem csinált semmit.
 Milo kiszáll az ágyból, és járkálni kezd a szobában.
– Otthagytad azt a faszfejet? Komolyan? Elküld engem
ide, mert az ő élete olyan rohadtul tökéletes, hogy nem tud
ideköltözni, és most te is az ő oldalára állsz?
Ezek szerint jó volt az elgondolásom…
Akkor viszont abba kell hagynom a kertelést.
– Kérlek, ülj le!
– Nem, nem ülök le! – üvölti Milo.
– Milo, egész idáig utaztam hozzád ennek a
beszélgetésnek a kedvéért. Ki vagyok merülve, jobban
hiányoztál, mint el tudnád képzelni, felmondtam az
állásomat, ingatlanügynököt fogadtam, hogy hirdesse meg a
házamat, és megkérdeztem a gyerekeimet, nem akarnak-e
Angliába költözni, úgyhogy… ülj már le!
Milo szeme elkerekedik, és abbahagyja a járkálást.
– Ide akarsz költözni?
– Nem igazán, de te itt vagy.
Milo vigyorog.
– Itt akarsz lenni? Velem?
Hallja egyáltalán, amit mondok?
– Veled akarok lenni. Ha Londonban vagy, akkor nekem
is itt kell lennem. Már amennyiben te is akarod.
Milo leül mellém. Megfogja az arcomat.
– Hogy akarom-e? Vak vagy? Megígértem neked, hogy
visszamegyek, mert ez így egy tortúra. Azt akarom, hogy
mellettem legyél. Nem, ez hazugság. Muszáj, hogy
mellettem legyél! Másra sem tudok gondolni, csak hogy
szerzek egy nővért, aki beköltözik anyámhoz, hogy
felszállhassak a repülőre.
– Hát, nekem is kínszenvedés, és… nincs semmiféle
kizáró oka, miért ne élhetnék én is itt. Bármilyen kifogást
találtam, meg lehetett cáfolni.
– Azt mondod, ide akarsz költözni?
Bólintok.
– Azt mondom, minden másnál jobban akarlak téged.
Milo még szélesebben elmosolyodik.
 – És a gyerekek?
– Ava már gyakorolja a brit akcentust, Parker pedig
szeretne a közeledben lenni.
– És az állásod?
– Ezekhez képest lényegtelen. Tudom, gyorsan peregnek
az események, és talán még nem állsz készen rá, hogy én
és a gyerekek is ide költözzünk…
– Gyere hozzám feleségül – vág közbe Milo.
Most rajtam a megdöbbenés sora. Csak bámulok rá, és
várom a poént. Az lehetetlen, hogy ezt mondja. Nem
gondolhatja komolyan.
Válaszolnék, de Milo még előtte a számra teszi a kezét.
– Ne, hallgass meg, kérlek! Szeretlek. Nem szeretnék
még egyszer ilyen sokáig távol lenni tőled. Mindent
odaadnék érted, bármit megadnék, ha téged
megkaphatnálak. Semmi más nem számít ezen a világon.
Tudom, hogy lassan szerettél volna haladni, de én nem.
Mindent akarok. Egyetlen napot sem akarok eltölteni
anélkül, hogy meg ne tudná mindenki, hogy szeretlek. Ha ez
túl gyors, akkor lehet hosszú a jegyességünk. Egész
életemben kerestem valakit, aki iránt így érezhetek, és most
itt vagy, kedvesem. Itt vagy, én pedig előtted térdelek, és
arra kérlek, nézd meg, mit rejt a szívem. – Milo megfogja a
kezem, és a mellkasára helyezi. Zakatol a szíve, az én
arcomon pedig végigfolynak a könnyek. – Feleségül akarlak
venni, Danielle. A férjed akarok lenni. Danielle Joanne
Bergen, hozzám jössz feleségül?
Könnyeimen keresztül nézem a férfit, akit szeretek. Egy
pillanatig sem tétovázott. Minden, amit mondott, az, amit
csak kívánhattam magamnak. Igen, gyorsak vagyunk, de
nem leszünk fiatalabbak. Egyszer hozzámentem egy
férfihoz, aki iránt nem éreztem úgy, mint Milo iránt, és
boldog voltam, de Milo sokkal több örömöt hoz az életembe,
mint valaha is bárki más. Lerombolta régi elképzeléseimet
arról, milyen a szerelem, és valami egészen lélegzetelállítót
mutatott meg helyette.
 Azért repültem ide, hogy megtaláljam a módját, hogyan
lehetnénk együtt, és meg is találtam.
– Igen – rebegem.
– Igen?
Bólintok.
– Igen, hozzád megyek feleségül.
Milo megragad, a karjába kap és magához szorít. Eláll a
lélegzetem, ahogy látom a mosolyát. A szemében nincs
félelem, csak szerelem és boldogság.
Sok-sok csókkal és mosollyal később csak ölelkezünk, és
nézzük egymást.
– Még ma veszek neked egy rendes gyűrűt.
– Nincs szükségem gyűrűre.
– Ez nagyon kedves tőled, de én szeretném, ha lenne
gyűrűd.
A fejemet csóválom.
– Miért?
– Hogy mindenki számára világos legyen, már nem vagy
eladósorban.
Férfiak!
Mind egyforma.
– Ez egy árubeszerzés?
Milo felhúzza az egyik szemöldökét.
– Nem vagy ugyan vagyontárgy, de azért szeretnélek a
magaménak tudni.
Teljesen lökött.
– Egész biztos vagyok benne, hogy ez már megtörtént –
többszörösen is.
– Igen, és minden alkalommal jobb volt, mint annak
előtte.
Ez igaz.
– Akkor még sok ilyen fog következni – válaszolom.
Milo az orromra koppint.
– Én nagyon boldog vagyok. És te?
– Boldoggá teszel. Peter halála után azt gondoltam,
hogy nem leszek képes még egyszer megnyílni. – Felülök,
meg szeretnék győződni róla, hogy hallja, amit mondok. –
Azt hittem, egyetlen esélyünk van a szerelemre, több nem.
Amikor beléptél az életembe, még nem álltam készen. Nem
voltam elég óvatos, és beléd szerettem, de most már
semminek sem örülök jobban az életemben. Ha óvatosabb
vagyok, most nem lennénk itt.
Milo somolyog.
– Azt te csak hiszed! Addig ostromoltalak volna, míg
minden védőfalad át nem töröm, és akkor is megszerezlek.
– Valóban?
Eltűnődöm, hogy ha Milo és én máskor találkozunk,
akkor is így lenne-e. Az élet az ilyen pillanatokról szól, és
egyetlen döntés események egész láncolatát képes
beindítani. Ha nem fogadom el az állást, Milo nem lehetett
volna az asszisztensem. Egészen más lett volna a
kapcsolatunk. Talán nem is szerettünk volna egymásba, bár
ki tudja.
– Abban a pillanatban, ahogy találkoztunk, megváltozott
bennem valami. Csak később tudtam meg, mi az, de be
kellett következnie, hogy egymásra találjunk. Amikor azt
hittem, hogy még férjnél vagy, emlékszem, hogy azonnal
gyűlölni kezdtem azt az embert, akivel soha nem is
találkoztam. Nem értettem ezt az érzést, mert újdonság volt
számomra, de bennem volt.
– Gyűlölted Petert?
– Nem – sóhajt fel Milo. – Azt a gazembert gyűlöltem, aki
a közeledben lehet, akárki is az. Nem őt, hanem a
gondolatot.
Mosolygok, és megsimogatom az arcát.
– Ez kedves.
– Ha azt mondtam volna neked, hogy nős vagyok, te is
ezt érezted volna?
– Eleinte nem – vallom be őszintén. – Szét voltam esve,
amikor megismerkedtünk. Csak amikor láttalak azzal a
repedtsarkú Kandivel, és szerettem volna kikaparni a
szemét, hogy ne bámulhasson tovább téged.
 Milo végighúzza a kezét a nyakamon és a karomon.
– Soha nem nyúltam volna hozzá. Tudod, miért?
– Miért?
– Mert csak téged kívántalak egész este.
Ahogy most Milóra nézek, egy dolgot biztosan tudok:
nekünk találkoznunk kellett. Mindegy, milyen körülmények
között, a végeredmény ugyanez lett volna. Milóba
mindenképpen beleszerettem volna.
– Szóval, tényleg el akarsz venni? – kérdezem újra.
– Mindig is a narancssárga volt a kedvenc színem.
Tudod, hogy most melyik az?
Megrázom a fejem.
– A kék, mint a szemed. Ez a legszebb szín a világon –
mondja, és finoman megérinti a bőrt a szemem körül. –
Korábban mindig azt hittem, hogy a szőkékhez vonzódom,
de aztán megláttalak. Akkor rájöttem, nincs a világon
hozzád fogható nő. Nem egyszerűen csak el akarlak venni
feleségül, Danielle. El foglak venni feleségül. És most
öltözzünk fel, látogassuk meg anyámat, újságoljuk el neki a
jó hírt, és költöztessünk ide téged.
Átfogom a nyakát, és megcsókolom.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek. Induljunk, különben késő lesz, és meg
kell mondanom anyámnak, hogy azért nem értem oda
időben, mert a menyasszonyommal keféltem.
Te jó ég, találkoznom kell az anyjával! Ha egy kicsit is
olyan, amilyennek Nicole leírta, nagy bajban vagyok.
 Harmincnegyedik fejezet

Milo

ÖRÜLÖK, HOGY ideérned – mondja anya, amikor

SIKERÜLT
megérkezem. – Ó, és hoztál még valakit!
Szorosan fogom Danielle kezét, ahogy belépünk. Bájos,
mennyire izgult egész úton idefelé.
– Anya, szeretném bemutatni neked Danielle-t, a
menyasszonyomat.
Akár az egészet rá is zúdíthatom. Megadom a
lehetőséget anyának, hogy kiboruljon, aztán
megnyugodhasson. Soha nem voltam a mellébeszélés híve,
miért pont most kezdeném el?
– A menyasszonyodat?
– Igen – jelentem ki. – Ma kértem meg a kezét, és ő
igent mondott.
Anya szeme elkerekedik, aztán megenyhül.
– Értem.
Danielle megbök a könyökével, aztán elindul anyám
felé.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Huxley.
– Az én Milóm különleges ember. Biztosan te is
különleges asszony vagy, ha feleségül kért.
– Számomra is nagyon különleges – mondja Danielle,
aztán megint rám néz.
Ahogy találkozik a tekintetünk, eltűnődöm, hogyan
tudtam élni nélküle. Amióta ismerem, minden… jobb lett.
Ragyogóbban süt a nap, színesebbek a napok, és az életnek
van értelme. Most már értem, hogy a bátyám miért
számolta fel az itteni életét, és ment el Amerikába. Amikor
az ember egy ilyen nőt szeret, bármit megtesz azért, hogy
megtartsa.
Danielle előtt magát a házasság szót is visszataszítónak
találtam. Azt gondoltam, életre szóló rabságot jelent.
Egyetlen nővel lenni? Ki az ördög akar egész hátralevő
életében egyféle fagylaltot nyalni? Én biztosan nem! De
aztán jött Danielle… Soha senki mást nem akarok
megkóstolni.
– Milo – szólal meg anya. – Hagyj magunkra Danielle-lel
néhány percre!
Anya a legkedvesebb nő, akit ismerek, kivéve, ha a
fiairól van szó. Elkerülhetetlen azonban, hogy túlessünk
ezen. Odamegyek hozzá, arcon csókolom és odasúgom neki:
– Légy kedves, anya. Danielle sokat jelent nekem.
Megpaskolja az arcomat.
– Menj csak ki, fiacskám.
Nem egészen ilyen bátorításban reménykedtem.
Megérintem Danielle kezét, és kimegyek a szobából,
remélve, hogy mind a ketten túl fogják élni az elkövetkező
perceket, és hogy jobban sikerül az ismerkedés, mint Nicole
esetében.
Kint a folyosón elhatározom, hogy felhívom a bátyámat.
– Anya jól van? – kérdezi Callum a vonal másik végén.
– Igen, miért ne lenne? – Felmordul.
– Mert baromi korán van, én meg egész éjjel
virrasztottam Colinnal, aki elhatározta, hogy most éjszaka
lesz fent a változatosság kedvéért.
– Itt van Danielle – mondom, elengedve a fülem mellett
a panaszkodását.
– Igen, tudom.
– Azt mondta, felmondott.
– Igen, azt is tudom – sóhajt Callum. – Remélem, nem
szúrtad el, amikor megjelent.
Nem vagyok hülye. Tudom, mit csinálok, ha nőkről van
szó, vele ellentétben.
 – Megkértem, legyen a feleségem.
Callum majdnem megfullad.
– Micsoda?
Hallom a háttérben Nicole-t.
– Mit mond?
Callum elveszi a fülétől a telefont, és megismétli, amit
tőlem hallott az előbb.
– Mit csináltál? – kérdezi most már Nicole.
– Megkértem a kezét, valami problémád van ezzel? –
kérdezem.
Nicole egy pillanatig hallgat, aztán felsóhajt.
– Nincs, ez olyan romantikus! Jól tetted, Milo!
– Elvégre szeretem, és nem szeretnék még egyszer
távol lenni tőle. Otthagyta az állását, és hajlandó Londonba
költözni, és sehol máshol nem lakhat, csak nálam.
A vonal végén megint csend fogad.
– Nicole, itt vagy?
– Itt vagyok – szipogja. – Adom a bátyádat.
Callum veszi át a telefont.
– Nagyszerű. Megríkattad, és most megint hallgathatom,
hogy te vagy a jobb Huxley.
– Kérdéses volt ez valamikor? – tréfálkozom.
– Remélem, tudod, hogy én nem akartalak elválasztani
titeket egymástól. Nem azért kértelek fel, mert nem
törődöm veled, vagy mert kegyetlen vagyok. Tényleg nem
volt más lehetőség.
A lelkem mélyén tudom. De elvettek tőlem valamit, amit
szerettem, és nekem nem volt beleszólásom a dologba. Az,
hogy a bátyám mozgatta a szálakat, még rosszabb. Hogy
feleslegesen haragudtam rá? Lehetséges.
– Megbocsátok neked… annak függvényében, mi lesz a
nászajándék.
Callum felkacag.
– A nászajándékom az, hogy kreáltam egy másik magas
rangú pozíciót, így Danielle egyenrangú kollégád lesz a
londoni Dovetailnél.
 – Egyenrangú? – fújtatok. – Én vagyok az alelnök! Szó
sem lehet róla, hogy megint a beosztottja legyek, vedd
tudomásul!
Az a galád bátyám ezen jót nevet a telefon végén.
– Társ-alelnök vagy. Az alelnöktársad pedig az a nő, aki
hamarosan a feleséged lesz. Szép napot, Milo!
Mielőtt bármit válaszolhatnék, az a seggfej leteszi a
telefont, én meg itt maradok leesett állal.
Daniellé megint megtalálja a módját, hogy rajtam tartsa
a szemét – örökre, és ez részemről teljesen rendben van.
 Epilógus

Danielle

Három hónappal később

NEM AKARSZ TE is segíteni? – kérdezi a férjem.

– Nem igazán.
– Szóval itt fogsz ülni a fenekeden, miközben én cipelem
a dobozokat?
– Nagyjából igen – vonom meg a vállam.
– És én még azt gondoltam, egyenlő partnerek vagyunk
– nevet Milo, és behoz egy újabb dobozt.
Ó, milyen ostobák a férfiak! Egyenlők, persze –
időnként. Fogom a teámat, és belekortyolok. Lassan hozzá
kell szoknom az új hazámhoz. Amerikában szinte senki nem
iszik teát. Ott mindenki kávézik, én viszont mindig is jobban
szerettem a teát, úgyhogy boldog vagyok. Ráadásul itt
fantasztikus a tea. – Csak azt teszem, amit Nicole tanácsolt.
Milo megáll, és rám néz.
– És mi volt az, kedvesem?
Játékosan rámosolygok.
– Irányíts!
Kicsivel több mint egy hónapja élünk Londonban, és
végre megérkeztek Amerikából a holmijaink. A régi házam
gyorsan elkelt, az iskolában a tanításnak nagyjából vége
volt, úgyhogy elköszöntünk mindenkitől, és elindultunk új
otthonunkba, Londonba, Angliába.
Két hete kezdtem dolgozni a Dovetail vállalat
társalelnökeként. Egy kicsit zűrös volt a kezdet, de
csodálatos is egyben. Callum azt akarja, hogy minden
családtagja igazgatósági tag legyen, és most, hogy
hivatalosan is egy család vagyunk, ez működik.
– Úgy is tudsz irányítani, ha közben megfogsz egy
dobozt?
Elmosolyodom.
– Tudnék, de nem elég kedvesen kértél.
– Majd adok én neked kedvességet!
– Remélem is, férjuram!
Milo tekintete megtelik melegséggel. Ahányszor csak
azt mondom, férjem, vagy emlékeztetem rá, hogy a
felesége vagyok, felderül az arca. Tetszik, hogy ettől ilyen
vidám lesz. Az igazság az, hogy engem is boldoggá tesz.
Milo nem vesztegette az időt az esküvő előtt, azt
mondta, biztos akar lenni benne, hogy nem gondolom meg
magam.
Az esküvőnk egészen szűk körben zajlott, de
kifogástalanul. Egy hetünk volt a költözés és a londoni
munkakezdés között, ezért repülőre pattantunk, és
Londonban összeházasodtunk. A gyerekek, mi, Nicole és
Callum, ennyien voltunk jelen.
Nicole-nak videót kellett volna csinálnia nekünk,
ehelyett élőben közvetített, hogy mindenki láthassa. Végül
is tökéletesre sikeredett.
– Tényleg csak itt akarsz üldögélni? – kérdezi nevetve
Milo.
– Idejöhetnél, hogy felsegíts.
– Megtehetném. Vagy inkább fogadjunk, hogy te fogsz
idejönni hozzám, és…
Milo és a fogadásai…
– Biztos vagy benne, hogy fogadni akarsz velem,
édesem? – kérdezem gúnyosan. – Amikor utoljára
fogadtunk… vesztettél.
Milo leteszi a dobozt, és odajön hozzám. Karjával a
kanapéhoz szegez, és vigyorog.
– Szerintem én győztem.
 – Valóban?
Milo mosolyog.
– Határozottan. De különben se fordulnál szembe a
férjeddel, ugye?
Úgy teszek, mintha elgondolkodnék rajta, és sóhajtok.
– Milyen kár, hogy ennyire szexi vagy. Nehéz neked
ellenállni.
– Számítottam rá, hogy ezt mondod.
– Nem vagy egy kissé arrogáns?
Közeledik hozzám az ajka.
– Csak bebiztosítom magam.
Már majdnem összeér a szánk, amikor Ava hangja
zavarja meg a pillanatot.
– Anya! Kérlek, mondd meg Parkernek, hogy ne rakja a
szemetét az én szobámba!
Milo elhúzódik.
– Már megint? Állandóan szerelmeskedtek, ez rémes –
mondja Ava összefont karral.
– Igen, rémes, ha az ember férjnél van és szerelmes –
vágok vissza.
Ava őszintén boldog, amióta elhatároztuk, hogy
ideköltözünk. Szereti a művészeteket, és London ideális
helyszín számára a tanuláshoz. Már találtunk is egy
balettiskolát, nagyon szereti. Néhány híres táncos is kikerült
már az instruktor kezei közül.
Ava leül mellém a kanapéra.
– Nem örülsz, hogy most, hogy összeházasodtunk,
segíthetsz felnevelni őket? – kérdezem Milótól felhúzott
szemöldökkel.
Milo megcsókol, aztán visszahúzódik.
– De örülök.
– Anya! – Ava eltakarja a szemét.
Megragadom Milo karját, amikor el akar sétálni.
– Csókolj meg még egyszer.
Lassú, szexi mosolyra húzódik a szája.
– Boldogan.
 – Fúj! – horkan fel Ava. – Inkább felmegyek Parkert
kínozni.
– Viszlát!
Milo felnevet, és a fülem mögé simítja a hajamat.
– Örülök, hogy a pótapjuk lehetek. Tudom, hogy
aggódsz, és nem is csodálom, de őket is pont annyira
szeretem, mint téged.
– Nagy szerencsém van veled.
Milo megcsókolja a homlokomat.
– Én pedig megütöttem veled a lottófőnyereményt,
drágám.
Vajon felfogja Milo, mennyire szeretem? A második
házasságom nagyon különbözik az elsőtől. Érettebb,
bölcsebb és megértőbb vagyok, tudom, hogy sok munkát
kell fektetni egy kapcsolatba. Nincsenek grandiózus
elképzeléseim arról, milyen tökéletes lesz minden. Tudom,
hogy lesz idő, amikor gyűlölni fogom, amikor azon fogok
gondolkodni, mi a fenét képzeltem, sőt, néha talán be
akarom majd dobni a törölközőt.
Másrészt viszont lesznek olyan napok is, mint ez a mai.
Amikor semmi más nem számít, csak hogy még egyszer
megcsókoljon a férfi, akit szeretek. Amikor a gyerekek talán
hülyék, vagy az anyjával – akit nagyon megszerettem – kell
foglalkoznunk, de akkor is látni fogom a szépséget a
szerelmünkben.
Milo elhúzódik, és az orromra teszi az ujját.
– Örülj, hogy Ava ilyen.
Persze, ennek nagyon lehet örülni.
Avának és Parkernek külön szobája van a harmadik
szinten. Milo és én a másodikon vagyunk. Nagyszerű ez a
ház, és tényleg a legszebb épület, amit valaha láttam.
Amikor Milo megvette, lerobbant volt, aztán csak a jóisten
tudja, mennyiért, renováltatta.
A gyerekek szobái régen vendégszoba, illetve
dolgozószoba voltak. Könnyen át lehetett alakítani
mindkettőt, mielőtt hivatalosan is beköltöztünk.
 – Kérlek, ne veszekedjetek! – mondom a gyerekeknek.
– Milo azt mondta, megkaphatom ezt a szobát, és ha
nem férnek el a képregényeim, betehetem Ava szobájába.
– Nem mondta! – kiabál Ava.
– Rendben, Parker, neked is van saját szobád. Ha valami
nem fér el, ami kizárt dolog, akkor ki kell dobnod –
magyarázom, aztán a lányomra nézek. – Te pedig lehetnél
kedvesebb, és megengedhetnéd, hogy bevigyen néhány
dolgot, mivel te akartad a nagyobbik szobát.
Összedörzsölöm a tenyeremet, és bólintok. Ezt
elintéztem.
Mivel Milónál minden megvan, szinte az összes
bútorunkat eladtuk. Nem lett volna értelme elhozni őket,
kivéve néhány darabot, amelyhez emlékek fűznek, és nem
tudtam megválni tőlük.
Lemegyek, ahol Milo épp kipakolja az egyik dobozt.
Elővesz egy faládát, amelynek a tetejére az én nevem
kezdőbetűi vannak bevésve, és megtorpanok. Petertől
kaptam az esküvőnk napján. Azt akarta, hogy ebbe gyűjtsük
az emlékeinket. Az emlékek helyett azonban ebben
tartottam Peter hamvait.
– Drágám! Hova tegyem ezt a dobozt? – kérdezi Milo.
Odalépek, és megérintem a fedelét.
– Nem tudtam eldönteni, ezzel mit csináljak.
– Mi ez?
– Peter.
Milo a kezemre teszi a kezét.
– Miért nem tartjuk a kandallópárkányon? Ő is a
családunk része, és nem akarom, hogy te vagy a gyerekek
úgy érezzétek, hogy helyettesíteni próbálom őt. Peter nélkül
most nem volna Ava és Parker. Ha nem úgy történnek a
dolgok, ahogy történtek, soha nem dolgoztál volna
Callumnál, és mi sem ismerjük meg egymást. Neki
köszönhetem a boldogságomat, és mindig szívesen látom az
otthonunkban.
A másik kezem az arcán pihen.
 – Miért van az, hogy mindig tökéletes, amit mondasz?
Milo a szemembe néz.
– Mert nekem te vagy a tökéletes nő. Nem két szívünk
van, amelyik egy ütemre dobban. Egy szív ez, és végre
megtalálta a saját ritmusát. Most… – mosolyog – menj, fogj
meg egy dobozt, és dolgozzunk tovább. Később szükségem
lesz egy masszázsra.
Ez az én Milóm. Kedves, szexi és egy okostojás, aki
elrabolta a szívemet.
 Köszönetnyilvánítás

Sokkal többet érdemelne egy egyszerű köszönömnél, aki

végigcsinálta velem ezt az egészet. De most komolyan, elég
dilis vagyok, mint tudjátok, szóval… Az alábbiaknak
tartozom köszönettel: A férjemnek és a gyerekeimnek. Nem
tudom, hogy bírjátok velem, de el sem tudom mondani,
milyen hálás vagyok érte. Teljes szívemből szeretlek
benneteket!
Próbaolvasóimnak, Katie-nek, Melissának, Jónak:
végtelenül hálás vagyok a támogatásotokért és a
szeretetetekért. Imádlak benneteket, és nem tudom
elképzelni, milyen lenne nélkületek. Remélem, a brit
részekre büszkék lehetünk.
Asszisztensemnek, Christy Pechamnek. Amikor azt
mondom, gyűlöllek, nem mondok igazat. Elmondhatatlanul
szeretlek. De ezt le fogom tagadni.
Olvasóimnak. Nektek nem tudom eléggé megköszönni.
Ti jelentetek nekem mindent. Mindent.
A bloggereknek. Ti vagytok a könyvszakma szíve-lelke.
Köszönöm, hogy olvassátok a könyveimet, és hogy rám is
sort kerítetek az őrült hajtásban. Ezt annál is jobban
értékelem, mint gondolnátok.
Sommer Steinnek a Perfect Pear Creative-től, amiért a
barátom, és hogy a létező legcsodásabb borítókat tervezi a
könyveimnek, valamint Christine-nek a Type A Formattingtől
– a támogatásod felbecsülhetetlen. Őszintén becsüllek
mindkettőtöket.
Melanie Harlow-nak, amiért ő a jó boszorkány a
duónkban, avagy Ethelnek, az én Lucymnek. Komolyan
mondom, hogy te vagy a jó boszorkány, én meg a rossz, és
a barátságod az egész világgal felér nekem. Imádok veled
írni (különösen, amikor hagyod, hogy kinyírjam a
szereplőket).
 Batinek, Stabbynek és a Corinne Michaels Booksnak.
Szeretlek benneteket, jobban, mint gondolnátok.
Ügynökömnek, Kimberly Browernek – nagyon boldog
vagyok, hogy a csapatom tagja vagy. Köszönöm az
útmutatást és a támogatást!
Melissa Ericksonnak, aki egy csodás nő. Imádlak!
Vi, Claire, Mandi, Amy, Kristy, Penelope, Kyla, Rachel,
Tijan, Alessandra, Syreeta, Meghan, Laurelin, Kristen,
Kennedy, Ava és Natasha – köszönöm nektek, hogy mindig
egyre jobb szeretnék lenni, és hogy feltétel nélkül szerettek.
{1}
Amerikai tv-sorozat az ’50-es évekből – a szerk.
 Table of Contents
Title page
Prológus
Danielle
Első fejezet
Danielle
Második fejezet
Danielle
Harmadik fejezet
Danielle
Negyedik fejezet
Milo
Ötödik fejezet
Danielle
Hatodik fejezet
Danielle
Hetedik fejezet
Danielle
Nyolcadik fejezet
Milo
Kilencedik fejezet
Danielle
Tizedik fejezet
Danielle
Tizenegyedik fejezet
Milo
Tizenkettedik fejezet
Danielle
Tizenharmadik fejezet
Danielle
Tizennegyedik fejezet
Danielle
Tizenötödik fejezet
 Milo
Tizenhatodik fejezet
Danielle
Tizenhetedik fejezet
Milo
Tizennyolcadik fejezet
Danielle
Tizenkilencedik fejezet
Danielle
Huszadik fejezet
Milo
Huszonegyedik fejezet
Danielle
Huszonkettedik fejezet
Danielle
Huszonharmadik fejezet
Milo
Huszonnegyedik fejezet
Danielle
Huszonötödik fejezet
Danielle
Huszonhatodik fejezet
Milo
Huszonhetedik fejezet
Danielle
Huszonnyolcadik fejezet
Milo
Huszonkilencedik fejezet
Danielle
Harmincadik fejezet
Danielle
Harmincegyedik fejezet
Milo
Harminckettedik fejezet
Danielle
Harmincharmadik fejezet
 Danielle
Harmincnegyedik fejezet
Milo
Epilógus
Danielle
Köszönetnyilvánítás