ERICA REISCHER

75
stratégia boldog és sikeres gyerekek neveléséhez
hvg könyvek
 A fordítás alapja: dr. Erica Reischer: What Great Parents Do.
75 Simple Strategies for Raising Kids Who Thrive
Copyright © Erica Reischer, 2016
This edition published by arrangement with Tarcher Perigee, an imprint of Penguin Publishing Group, a division of Penguin
Random House LLC.
Fordította: © Pap Ágnes, 2018
Szerkesztette: Tanács Eszter
Borítóterv: Tabák Miklós
HVG Könyvek, Budapest, 2018
Kiadóvezető: Budaházy Árpád
Felelős szerkesztő: Káli Diána
www.hvgkonyvek.hu
ISBN 978-963-304-597-8
Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában
vagy eszközzel - elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon - a kiadó engedélye nélkül közölni.
Kiadja a HVG Kiadó Zrt., az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. Felelős kiadó: Szauer Péter
Nyomdai előkészítés: Jeli András [typoslave]
Nyomás: Generál Nyomda Kft.
Felelős vezető: Hunya Ágnes
 R.-nek, aki a legjobb barátom és mindenben a társam.
A.-nak, C.-nek és az összes többi gyereknek,
akik értelmet adnak az életemnek.
Köszönet L. B.-nek az elmondhatatlanul sok segítségért.
Tartalom
BEVEZETÉS
1.      TARTSUK BE AZ ÍGÉRETEINKET!
2.      NE CSAK TUDJUK, TEGYÜK IS!
3.      ELŐSZÖR MI VÁLTOZZUNK!
4.      TARTSUK SZEM ELŐTT A HOSSZÚ TÁVÚ KÖVETKEZMÉNYEKET IS!
5.      TEKINTSÜNK A GYEREKNEVELÉSRE MESTERSÉGKÉNT!
6.      LEGYÜNK EMPATIKUSAK!
7.      NE HASZNÁLJUK A „DE” SZÓCSKÁT!
8.      TARTSUK TISZTELETBEN A GYEREKEINK VALÓSÁGÁT!
9.      FOGADJUK EL A GYEREKEINKET OLYANOKNAK, AMILYENEK!
10.      KERÜLJÜK A MÉRGEZŐ MONDATOKAT!
11.      ÖSZTÖNÖZZÜK GYEREKEINKET AZ ÉRZÉSEIK MEGÉLÉSÉRE, HOGY AZTÁN ELDÖNTHESSÉK, MIT
TESZNEK!
12.      NE AKARJUNK TÖKÉLETESEK LENNI!
13.      HAGYJUK, HOGY GYEREKEINK HIBÁZZANAK, ÉS MEGTAPASZTALJÁK, MILYEN A KUDARC!
14.      NE AKARJUK MINDENÁRON MEGÓVNI GYEREKEINKET A NEGATÍV ÉRZÉSEKTŐL!
15.      VÁLLALJUK FEL AZ ÉRZÉSEINKET!
16.      NE TITKOLJUK A HANGULATUNKAT, ÉRZÉSEINKET!
17.      FIGYELJÜNK ODA!
18.      FEJLESSZÜK AZ ÖNMAGUNKKAL KAPCSOLATOS TUDATOSSÁGUNKAT!
19.      ÖLELJÜK MEG A GYEREKEINKET!
20.      SEGÍTSÜNK GYEREKEINKNEK A JÓ SZOKÁSOK KIALAKÍTÁSÁBAN!
21.      VÁLASSZUK SZÉT A CÉLT A MÓDSZERTŐL!
22.      JELÖLJÜK KI A HELYES IRÁNYT A GYEREKEINK SZÁMÁRA!
23.      NE DÍJAZZUK A NEM KÍVÁNT VISELKEDÉST!
24.      VEGYÜK ÉSZRE, AMIKOR GYEREKEINK JÓL VISELKEDNEK (ÉS MAGYARÁZZUK EL PONTOSAN, Ml
TETSZETT A VISELKEDÉSÜKBEN)!
25.      FEGYELMEZZÜNK SZERETETTEL!
26.      FEGYELMEZZÜNK NÉGYSZEMKÖZT!
27.      NE FEGYELMEZZÜNK FÁRADTAN VAGY ÉHESEN!
28.      A FEGYELMEZÉS CÉLJA A TANULÁS, NE A BÜNTETÉS LEGYEN!
29.      TARTSUK SZEM ELŐTT, HOGY A GYEREKEK AGYA MÁSKÉNT MŰKÖDIK!
30.      FIGYELJÜNK ARRA MIT MONDUNK ÉS HOGYAN!
31.      TARTSUK ÉSZBEN, HOGY A SZAVAKNÁL TÖBBET ÉRNEK A TETTEK!
32.      ALKALMAZZUNK ÉRZELMI COACHINGOT!
33.      NEVELJÜNK ÖNURALOMRA!
34.      LÁSSUK A KIS FELFEDEZŐT, TUDÓST A GYEREKEINKBEN!
35.      VÁZOLJUK FEL A VÁRHATÓ KÖVETKEZMÉNYEKET!
36.      FELTÉTELEZZÜK A LEGJOBBAT GYEREKEINKRŐL!
37.      OSSZUK MEG A DÖNTÉSEK FELELŐSSÉGÉT!
38.      TARTSUK KÉZBEN A DOLGOKAT!
39.      SZERETETTEL, GYENGÉDEN VISZONYULJUNK A GYEREKEINKHEZ!
40.      TISZTELETTEL, ODAFIGYELÉSSEL, KEDVESEN BÁNJUNK GYEREKEINKKEL!
41.      VÁRJUK EL, HOGY GYEREKEINK TISZTELETTEL, ODAFIGYELÉSSEL, KEDVESEN BÁNJANAK VELÜNK!
42.      NE ÚGY DICSÉRJÜNK, HOGY „EZ IGEN!” VAGY „OLYAN OKOS VAGY!”!
43.      LEHETŐLEG KERÜLJÜK A CÍMKÉZÉST!
44.      LEGYÜNK ŐSZINTÉK!
45.      ÉLJÜNK AZ „ÁLLVÁNYOZÁS” LEHETŐSÉGÉVEL!
46.      INDOKOLJUK MEG A KÉRÉSEINKET!
47.      FIGYELMEZTESSÜK GYEREKEINKET KORREKT MÓDON!
48.      ENGEDJÜK, HOGY GYEREKEINK BELELÁSSANAK A DÖNTÉSHOZÁS FOLYAMATÁBA!
49.      NE FELEDJÜK, HOGY AZ INDOKLÁSNAK IS VAN EGY HATÁRA!
50.      HASZNÁLJUK KI A TERMÉSZETES KÖVETKEZMÉNYEK EREJÉT!
51.      BÍRSÁGOLJUK MEG A „GYORSHAJTÁST”!
52.      HELYEZZÜNK EL „FEKVŐRENDŐRÖKET”!
53.      LEGYÜNK KÖVETKEZETESEK!
54.      MARADJUNK TÁRGYILAGOSAK!
55.      TANÍTSUNK „BOLDOGÍTÓ SZOKÁSOKAT” (ÉS GYAKOROLJUK IS ŐKET)!
56.      ADJUNK TÉRKÉPET GYEREKEINKNEK A CÉLJAIK ELÉRÉSÉHEZ!
57.      BIZTOSÍTSUNK IDŐT A JÁTÉKRA!
58.      TARTSUK SZEM ELŐTT AZ ALVÁS FONTOSSÁGÁT!
59.      TÁMOGASSUK A JÓZAN KOCKÁZATVÁLLALÁST!
60.      BIZTASSUK „JÓ CSELEKEDETEKRE” GYEREKEINKET!
61.      KERÜLJÜK A HATALMI JÁTSZMÁKAT!
62.      KERÜLJÜK A JUTALMAZÁSI RENDSZEREKET!
63.      SZENTELJÜNK ELÉG IDŐT A GYEREKEINKRE!
64.      TÖRŐDJÜNK SAJÁT MAGUNKKAL IS!
65.      TILTÁS HELYETT ENGEDJÜNK!
66.      BIZONYOS HELYZETEKBEN VÁLASSZUK AZ ELHALASZTÁST!
67.      KERETEZZÜK ÁT!
68.      KONCENTRÁLJUNK A DOLGOK POZITÍV OLDALÁRA!
69.      ZÖKKENTSÜK KI A ROSSZ HANGULATBÓL (BOLONDOZZUNK, LEGYÜNK JÁTÉKOSAK)!
70.      KERÜLJÜK A FELHAJTÁST!
71.      HA SZÜKSÉGES, ÁLLÍTSUK LE A TÖRTÉNÉSEKET!
72.      BIZTOSÍTSUNK LEHETŐSÉGET AZ ÚJRAKEZDÉSRE!
73.      PRÓBÁLJUK EL A KÍVÁNT VISELKEDÉST!
74.      FIGYELJÜNK ODA A KAPCSOLATRA!
75.      CSELEKEDJÜNK AZ AKTUÁLIS LEGJOBB TUDÁSUNK SZERINT!
JEGYZETEK
 BEVEZETÉS
Amikor anya lettem, egy olyan könyvet kerestem, amely konkrét lépésekben összefoglalja a legjobb gyereknevelési
gyakorlatokat, amelyekről a pszichológia szakon olyan sokat olvastam.
A gyerekek testi egészségéről számos lényegre törő út-mutatót találtam, de a szociális és érzelmi fejlődés igen széles
területével foglalkozó kiadványok közül a legjobbak is hiába voltak informatívak, a leghasznosabb tanácsokat csak több száz
oldal elolvasásával lehetett volna kiszűrni, vagy pedig egyszerűen túl mélyen foglalkoztak az adott témával.
Az első gyermekem születése és a magánpraxisom elindítása után végül workshopokat kezdtem szervezni szülők számára,
amelyek pont azt kínálják, amit szülővé válva magam is kerestem. A program során egyszerűen, röviden mutatom be a
kutatások és klinikai tapasztalatok alapján megfogalmazott legjobb módszereket, amelyek segítenek kezelni a nehéz
helyzeteket, megerősítik a családi köteléket, illetve abba az irányba terelik a gyerekeket, hogy boldog, jó természetű, felelős
felnőttekké váljanak. A mai napig tartok ilyen workshopokat, amelyeken immár több ezer szülő vett részt.
Ezenkívül egy másik forrásból is merítek inspirációt. Pszichológusként sokféle családi problémával találkozom - a hatalmi
harcoktól a folytonos nyafogáson át a szülők közötti viszony olyan szintű megromlásáig, ami miatt a családok szakmai
segítségre szorulnak.
Miközben ezekkel a családokkal foglalkoztam, felmerült bennem az az általánosabb kérdés, hogy ha még a gyerek-nevelési
időszak elején adhatnék valamilyen lényeges tanácsot a szülőknek, ami segítene az örömteli családi élet fenntartásában és a
gyerekeik boldogulásában, vajon mit mondanék nekik? A válaszom képezi a workshopok - és e könyv - alapját.
Mitől más ez a könyv?
A workshop kidolgozásakor írtam egy egyszerű, egyoldalas szórólapot „10 dolog, amit a jó szülők csinálnak” címmel,
amelyen összefoglaltam a workshop során átadott tíz legfontosabb gondolatot. Ezt a szülők magukkal vihették, odaadhatták
a barátaiknak, rokonaiknak, és így egészen távoli helyekre is eljutott. Az Egyesült Államok legkülönbözőbb pontjairól
kaptam e-maileket, amelyekben a szülők köszönetet mondtak az ötletekért és emlékeztetőkért, és leírták, hogy a tíz jó
tanácsot azóta is ott tartják a hűtőszekrényük ajtaján.
Könyvem felépítését az a sok szülői kérés inspirálta, hogy a legjobb gyereknevelési módszerek összefoglalását a
mindennapok során jól használható formában vehessék kézbe. Emellett minden egyes gyereknevelési stratégiához valós
példákat és praktikus ötleteket is adtam, ahogyan azt személyesen a workshopokon is teszem.
Ellentétben azzal a sok gyereknevelési könyvvel, amelyből több száz oldalt kell elolvasni, hogy kihámozzuk a lényeget, a
ténylegesen hasznosítható gondolatokat, ezt egy praktikus kézikönyvnek szántam. Lényegre törő, könnyen érthető formában
mutatok be egy sor azonnal bevethető, hasznos stratégiát.
Éppen ezért is nevezem ezeket egyszerű stratégiáknak: röviden, leegyszerűsített módon szerepelnek, mégis elég információt
tartalmaznak ahhoz, hogy átültethessük őket a gyakorlatba. Az egyszerű ugyanakkor nem mindig könnyű: habár minden
egyes stratégia könnyen érthető, ha valamit a megszokottól eltérően kezdünk csinálni, az bizony okozhat nehézségeket. A
szándék és a gyakorlatszerzés elengedhetetlen tényezők (lásd #2).
A könyvből elsajátíthatók mindazok az ismeretek és módszerek, amelyeket a workshopon és a magánpraxisomban is tanítok:
a várható következmények felvázolása, a döntések felelősségének megosztása, a tiltás helyett a megengedés, az átkeretezés,
az empátia, az újrajátszás, a korrekt figyelmeztetés, a történések leállítása, a környezet tesztelése, a jutalmazási rendszerek,
az érzelmi coaching, a boldogító szokások stb., illetve mindezeknek az az eredményes kombinációja, amely segít az általunk
megálmodott családi élet kialakításában. Unszolás vagy kiabálás nélkül is megtanulhatjuk kezelni az olyan, kihívást jelentő
viselkedéseket, mint a nyafogás vagy a halogatás, illetve megtudhatjuk, miként segítsünk gyerekeinknek abban, hogy
felelősséget vállaljanak saját életükért.
A könyvben szereplő stratégiák gyerekeink bármely életkorában alkalmazhatók. A célom ugyanakkor az, hogy a boldog,
egészséges családi élet megalapozásában nyújtsak segítséget a szülőknek, ezért a bemutatott gondolatok, megközelítések és
példák elsősorban a gyerekek első tíz évére vonatkoznak. Soha nem késő azonban elkezdeni (lásd #75). Az idősebb gyerekek
szüleinek mindez esetleg nagyobb kihívást jelent, de az erőfeszítés mindenképpen megéri. Gyerekeinkkel folyamatosan
építjük a kapcsolatunkat - legyenek akár két-, akár huszonkét évesek.
Miért is írtam tehát egy gyakorlati kézikönyvet? Pszichológusként rájöttem, hogy a pácienseim nagy része - valójában a
legtöbb ember, akit ismerek, magamat is beleértve - elviekben egyetért az olyan tanácsokkal, hogy „a derekunk védelme
érdekében erősítsük a törzsizmainkat” vagy „úgy minimalizáljuk a befektetési kockázatot, hogy minél több eszközből álljon
a portfoliónk”. Viszont nem mindig tudjuk átültetni ezeket a gyakorlatba, mivel általában fogalmunk sincs, hogyan csináljuk.
Azt gondoljuk: „Persze, jó ötlet, ezt szeretném csinálni, de pontosan hogyan is kellene?”
A családokkal végzett munkám során felismertem, hogy a szülők szeretnék az általam megfogalmazott elveket követni, de
nem tudják, hogyan is tehetnék ezt. Ezért a könyv minden fejezetének végén konkrét ötleteket adok arra, hogy miként
alkalmazzuk a tanultakat a saját családunkban. Lépésről lépésre elmagyarázom, és példákat is hozok a valós életből, hogy
mit mondjunk, mit csináljunk.
Kinek szól?
Azoknak, akik gyereket várnak, vagy akik nemrég váltak szülőkké, de azoknak is, akik rendelkeznek már némi tapasztalattal
a gyereknevelés terén. Ugyanakkor ajánlom nagyszülőknek, tanároknak, gondozóknak is. Bárkinek, aki gyereket nevel, és
szeretne egy röviden megfogalmazott útmutatót, amely konkrét ötletekkel, praktikus módszerekkel segít a gyereknevelés
mindennapi kihívásainak megfelelni, miközben támpontokat ad a gyerekek szociális és érzelmi fejlődéséhez is.
Ha sok szülőhöz hasonlóan mi is túl fáradtnak vagy elfoglaltnak érezzük magunkat egy könyv elolvasásához, ez az útmutató
egyértelműen nekünk szól. Azokkal a könyvekkel ellentétben, amelyeket végig kell olvasni, hogy kiszűrjük a számunkra
lényeges információkat, ebben a könyvben csak a leghasznosabb ismereteket olvashatjuk.
Hogyan használjuk?
Ahhoz, hogy a lényeget, a praktikus tanácsokat kigyűjtsük, nem kell a könyvet az első betűtől az utolsóig végigolvasni.
Kézikönyv jellegéből adódóan könnyen megtaláljuk benne a kifejezetten nekünk szóló részeket, és bármikor újból
elővehetjük, ha egy konkrét kérdésre keressük a választ. A gyereknevelési gyakorlatok vagy stratégiák rövid leírása jól
láthatóan kiemelve szerepel, ezeket azután részletesen kifejtem, példákkal is illusztrálom, majd tippeket adok, hogyan
alkalmazzuk őket.
A valós élet persze bonyolult, ezért a könyvben szereplő legtöbb gyakorlatot kereszthivatkozásokkal (#) mutatom be, vagyis
a hivatkozások segítségével az éppen olvasottal összefüggő stratégiákhoz lapozhatunk, és hatékonyan ötvözhetjük a két
módszert a mindennapi életből vett jelenetek alapján. A számunkra éppen aktuális tanácsok segítségével így könnyen
kiépíthetjük a saját eszköztárunkat.
Mivel a könyv célja az, hogy könnyen emészthető adagokban, egyszerű példákon keresztül tárja elénk a leghasznosabb
információkat, ezért szándékosan rövid is. További ötletek, módszerek és példák a www.drericar.com web-oldalon
találhatók.
A jó gyereknevelés alapkövei
Felvázoltam tehát, hogy mire számíthatunk a könyv elolvasásakor, de hadd szóljak néhány szót a mögöttes filozófiáról is.
Meglátásom szerint a jó gyereknevelés receptje kettős. Egyrészt függ attól, hogy képesek vagyunk-e önmagunkat, másokat
(például a családunkat), illetve az adott pillanatot tudatosan - és elsősorban nem ítélkezve - látni. Vagyis ami egy gyereknél
egy adott pillanatban kívánatos, az esetleg egy másik alkalommal vagy egy másik gyereknél nem igazán jó megközelítés.
Mivel a hangulatunk és a körülmények is folyamatosan változnak, tudatában kell lennünk annak, hogy mi is zajlik éppen,
mire lenne szükség, hogy azután rugalmasan alakíthassuk a stratégiánkat, a hozzáállásunkat.
Ha például napközben volt egy konfliktusunk az egyik kollégánkkal, akkor tudatosítanunk kell magunkban, hogy az még
este hazaérve is hatással lehet ránk, tehát figyelnünk kell, hogy ne veszítsük el hirtelen a türelmünket. Ha pedig
magányosnak, levertnek érezzük magunkat, vigyázzunk, hogy a saját szükségleteinket véletlenül se helyezzük a gyerekeink
szükségletei elé. Tudatában kell lennünk a gondolatainknak, érzéseinknek, hogy meg tudjunk állni egy pillanatra, át tudjuk
gondolni a dolgokat, és ahelyett, hogy egyszerűen csak reagálnánk az eseményekre, legyen időnk megválasztani, hogy mi is
a teendő (lásd #11, #15 és #18).
A tudatosság mellett a jó szülők arra is nagy hangsúlyt helyeznek, hogy a kutatások szerint mi válik be a leginkább a
gyerekeknél. Néhány kutatás számomra is váratlan eredménnyel szolgált. Vegyük például a dicséretet: ösztönösen azt
gondolnánk, hogy minél többet dicsérünk egy gyereket, annál magabiztosabbá válik. A valóságban azonban ennek pont az
ellenkezője történik. Azok a gyerekek, akiket túl sokat dicsérnek, különösen, ha az igyekezetük helyett a tulajdonságaikat
vagy képességeiket dicsérik általánosságban (például „Ügyes vagy!” vagy „Annyira okos vagy!”), jellemzően kevésbé
lesznek magabiztosak a saját képességeiket illetően. (Erről bővebben lásd #42.) A kutatások segítenek megérteni, hogy mi
az, ami ténylegesen beválik a gyerekek esetében, és mi nem. Így elkerülhetjük, hogy a jó ötletnek tűnő, de valójában nem
célravezető gondolatok vagy elméletek félrevezessenek.
Jó szülőnek lenni nem azt jelenti, hogy rengeteg szabályt bemagolunk, inkább olyan ez, mint amikor jól beszélünk egy másik
nyelven. Ahhoz viszont, hogy folyékonyan beszéljünk egy idegen nyelven, először gyakorlással bizonyos elveket a
magunkévá kell tenni, majd ezek alapján az adott pillanat és az adott cél függvényében megalkotni a mondandónkat. Az
idegen nyelvek ismeretéhez hasonlóan a gyereknevelés is egy tanulással, gyakorlással fejleszthető készség (lásd #5). Ha
sikerül tehát egyszerre alkalmaznunk néhány, tudományosan alátámasztott általános elvet azzal, hogy folyamatosan
tudatosak vagyunk, akkor felkészülten állhatunk a gyereknevelésben rejlő kihívások elé.
A könyvben szereplő gyereknevelési gyakorlatok három alapvető elvre épülnek, amelyeket a jó gyereknevelés alapköveinek
neveztem el. Ezek az elfogadás, a határok és a következetesség.
Az elfogadás elve mögött az az alapvető elgondolás áll, hogy a gyerekünk felé folyamatosan azt közvetítsük (szavakkal,
tettekkel, viselkedéssel), hogy pont olyannak szeretjük őt, amilyen (még akkor is, amikor nem tetszik a viselkedése vagy a
döntése). Az elfogadás hasonló a feltétel nélküli szeretethez, mégis azt gondolom, hogy az itt leírt elfogadás valójában
nagyobb kihívást jelent.
Gondoljunk például egy folyton könyveket bújó, kissé esetlen gyerekre, akinek sportos édesapja mindig egy magafajta fiúról
álmodott. Az apa persze biztathatja sportolásra a fiát, hogy ügyesebbé váljon és tágítsa a komfortzónáját, de képes-e mindezt
úgy csinálni, hogy azzal továbbra is kifejezi fia iránti szeretetét, és elfogadja-e olyannak, amilyen? Vagy pedig a
csalódottságának ad hangot, hogy a fiú nem olyan lett, mint amiben reménykedett? Nehéz, ugyanakkor életbe vágóan fontos
feladat ez. Az elfogadás elvének gyakorlására találunk példákat a 6., 8-9., 14., 16., 18., 29., 34., 39., 43. és 74. fejezetekben.
A második alapvető elv a határok egyértelmű kijelölése és kommunikálása, mivel a gyerekeknek szükségük van keretekre,
határokra. Olyan családi környezetben érzik magukat a legnagyobb biztonságban, ahol világosak, ésszerűek az elvárások, a
szabályok. A határokkal kapcsolatos gyereknevelési gyakorlatokról a 11., 21-23., 38., 41., 50—52, illetve 71-72.
fejezetekben olvashatunk.
A következetesség elve szorosan kapcsolódik a határokhoz. Azt jelenti ugyanis, hogy azt tesszük, amit ígértünk, azaz
kiszámíthatóak vagyunk. Következetes viselkedésünkkel minimálisra korlátozzuk a határok feszegetésének lehetőségét,
hiszen a gyerekek hamar megtanulják, hogy mindig betartjuk, amit ígértünk. Következetesség hiányában azonban a legtöbb
szabály és határ hatástalanná válik.
A workshopjaimon a gravitációval szoktam szemléltetni a következetesség elvét. Ha leejtünk valamit, és az több esetben
(vagy akár csak egyetlenegyszer) nem esik le, elkezdünk azért ledobni dolgokat, hogy megnézzük, újból ugyanaz történik-e.
Azok a gyerekek, akiknek a szülei nem következetesek, általában tesztelni kezdik a kereteket, a határokat, hiszen ezzel is
kiismerhetik apa és anya „működését” (lásd #34), ráadásul lehet, hogy így bizonyos dolgokat meg is úsznak. A
következetességgel kapcsolatos gyereknevelési gyakorlatok az 1., 17-18., 23., 31., 46-47., 53-54. és 71. fejezetekben
találhatók.
A könyvben átgondoltan használom a „jó szülő” kifejezést, hogy tükrözze a gyereknevelési filozófiámat. Azért használtam a
„jó” jelzőt, mert - a „tökéletessel” ellentétben - ez olyanfajta gyereknevelési módszerekre utal, amelyekre szerintem
törekednünk kellene. Tökéletes szülő nem létezik, viszont ha egy ilyen csodalénnyé próbálunk válni, akkor jó eséllyel
frusztráltnak és alkalmatlannak fogjuk érezni magunkat. A jó szülők követnek el hibákat (lásd #12), ezek ugyanakkor
lehetőséget kínálnak arra, hogy bemutassák a gyerekeiknek, mit tehet az, aki hibát követ el: hogyan lehet emelt fővel,
felelősségteljesen kezelni azt, ha hibázunk.
Van még egy fontos dolog: tudni és csinálni valamit egészen mást jelent. Míg általában csak akkor vagyunk képesek valamit
megcsinálni, ha előzetesen ismereteket szereztünk róla, ám ha tudunk valamit, de nem aszerint cselekszünk, azzal nem érünk
el változásokat.
Mindannyian megtapasztaltuk ezt. Tudjuk, hogy fontos az alvás, mégis sokáig fennmaradunk filmet nézni. Tudjuk, hogy
nem kellene újra (és újra) ránézni az üzeneteinkre vagy a Facebookra, mégis megtesszük. Tisztában vagyunk vele, hogy
türelmesnek kellene lennünk a gyerekeinkkel, mégsem vagyunk rá képesek. A jó szülővé válás egyik kulcsa tehát az, hogy
nemcsak tudjuk, hogyan kell valamit csinálni, hanem ténylegesen azt is csináljuk, amiről meg vagyunk győződve.
Ez utóbbi komoly igyekezetét és gyakorlást igényel (lásd #2). Nem könnyű például felkelni és edzésre menni, amikor nem
igazán van kedvünk. Tudjuk, hogy hasznos lenne, azzal is tisztában vagyunk, hogyan csináljuk, mégis nehezen vesszük rá
magunkat, hogy tényleg csináljuk is. Ha ennek ellenére sikerül kemény munkával (igyekezet) kialakítanunk egy rendszeres
edzésrutint (gyakorlás), akkor mindezt fenntartani már sokkal könnyebb lesz. Ez az oka annak is, hogy bár a gyerekeink
iránti szeretet ösztönösen fakad belőlünk, jó szülőnek lenni egy olyan képesség, amely tanulható, gyakorolható és
fejleszthető.
Ha szerencsések vagyunk, szüleink hozzáértően neveltek minket, így minden bizonnyal van elképzelésünk arról, mit
tegyünk. Ha azonban nem voltunk ilyen szerencsések (és bizony sokan vagyunk így), akkor meg kell tanulnunk és be kell
gyakorolnunk azokat a képességeket, amelyek segítségével szerető, jól működő szülőkké válhatunk. De még akit jól
neveltek, valószínűleg az is fejlesztheti gyereknevelési képességeit, hiszen a kutatásoknak köszönhetően újabb és újabb
ismeretek látnak napvilágot a gyerekek viselkedésével, agyuk működésével kapcsolatban.
Ha a gyereknevelésre egyfajta mesterségként tekintünk, akkor kevésbé szigorúan ítéljük meg magunkat, ha hibázunk. A
nyitottság és a tanulás életformánkká válhat, és folyamatosan keressük majd azokat az új és hasznos információkat,
amelyekkel képességeinket fejleszthetjük. Vagyis: ki kell derítenünk, mi a feladatunk, azt hogyan kell csinálni, majd pedig
ténylegesen neki kell állnunk.
A könyv olvasása során - akár végigolvassuk, akár csak bele-belelapozunk - előfordulhat, hogy rémület vagy komoly
aggodalom fog el minket, ahogy felidézzük saját szülői baklövéseinket (ilyenek mindnyájunknak vannak). Azt gondoljuk,
bizonyos helyzeteket másként kellett volna kezelni, egyes dolgokat pedig jobb lett volna már akkor tudni. Ilyen esetekben ne
feledjük, hogy mindnyájan követünk el hibákat, a gyerekeink pedig reziliensek, alkalmazkodók. Ezért ha változtatni
szeretnénk, most, ebben a pillanatban kell tudatosan eldöntenünk, hogy a számunkra fontos emberekhez és eseményekhez
hogyan akarunk ezentúl viszonyulni (lásd #75).
Végül egy rövid történettel szeretném bemutatni, hogyan gondolkodom a jó nevelésről. Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt a
férjemmel elhatároztuk, hogy örökbe fogadunk egy kiskutyát. Egyikünknek sem volt soha kutyája, de láttuk, hogy másoknak
mekkora örömet szerez, és végül is mindketten szerettük a kutyákat. Elmentünk hát a menhelyre, és hazahoztunk egy imádni
való kölyökkutyát. Hamar rájöttünk azonban, hogy némi segítségre lesz szükségünk, mert nem tudtuk, hogyan bánjunk vele,
úgyhogy beiratkoztunk egy kutyaiskolába.
Alig vártuk, hogy megtanuljuk, hogyan képezzük ki, hogyan változtassuk meg, amit problémásnak találtunk a
viselkedésében. Végül kiderült, hogy a kutyakiképzés csak kisebb részben szólt a kutyánk neveléséről. Sokkal inkább
nekünk tanították meg, hogyan gondolkodjunk egy kutya fejével, hogyan értelmezzük a viselkedését, és hogyan bánjunk a
kölyökkutyánkkal, hogy azzal segítsük a tanulását, fejlődését.
Mindenekelőtt azonban megtanultuk: ahhoz, hogy a kutyánk változtasson a viselkedésén, először a saját viselkedésünkön
kell változtatnunk. Ez a tanulság minden kapcsolatunkra kiterjeszthető. Bár csábítónak tűnik csak azt látni, hogy a
gyerekeink mit csinálnak rosszul, megoldásképpen pedig „megjavítani” őket, ezzel a hozzáállással megfeledkezünk arról az
alapelvről, hogy a kapcsolatunk is változtatható.
A kapcsolatok olyanok, mint a tánc. Ha a pár egyik tagja másképp lép, partnerének követnie kell. Ez különösen igaz a
gyerekeinkre. Ezért amikor legközelebb azt kívánjuk, hogy bárcsak kevesebbet nyafognának, jobban odafigyelnének ránk
stb., gondoljunk arra, hogy a gyerekeink viselkedésének megváltoztatásához először nekünk kell megváltoznunk.
 1.TARTSUK BE AZ ÍGÉRETEINKET!
Ez az elv kettős:
1.      Ne hozzunk olyan szabályokat, amelyeket nem tudunk vagy nem fogunk betartani.
2.      Tartsuk be, amit megígértünk.
A gyerekek számára fontos, hogy tudják, komolyan gondoljuk, amit mondunk. Ez erősíti a jó szülő-gyermek kapcsolat
alapját képező kölcsönös bizalmat és tiszteletet (lásd még #74).
Így például, ha azt mondjuk a kétéves gyerekünknek, hogy ki fogunk menni a boltból, ha még egy terméket leránt a polcról,
akkor tényleg eszerint cselekedjünk (lásd még #53). Vagy ha az ötéves gyerekünk direkt elrohan, miután kijelentettük, hogy
nem mehet a baseballmeccsre, ha azonnal fel nem veszi a kabátját és a cipőjét, akkor tényleg ki kell hagyni a
baseballmeccset. (Először azonban győződjünk meg arról, hogy tényleg hallotta a kérésünket; lásd #29.)
Ha azt tesszük, amit ígértünk, annak lesz egy másik kellemes hatása is: a gyerekeink kevésbé fogják feszegetni a határokat.
Ha tudják, hogy az fog történni, amit mondtunk (vagyis kiszámíthatóan viselkedünk), akkor nem éri meg nekik azzal
foglalkozni, hogy vajon komolyan gondoljuk-e (lásd még #34).
De ugyanilyen fontos az is, hogy betartsuk, amit ígértünk. Ha azt mondjuk a gyerekünknek, hogy öt perc múlva felállunk a
számítógép mellől, és olvasunk neki, akkor valóban úgy készüljünk, hogy öt perc múlva abbahagyjuk a munkát, és azt
tesszük, amit ígértünk. Ha viszont újra és újra lerázzuk őt, vagy egyre későbbre toljuk az olvasást („Még pár perc, édesem!”),
legközelebb kételkedni fog, amikor ígérünk neki valamit.
TIPP
Figyeljünk arra, amit a gyerekünknek ígérünk, legyen az egy közös tevékenység („Kosarazom veled, amint befejezem ezt az
e-mailt”) vagy egy szabály megszegésének a következménye („Még valamit leszedsz a polcról, és már megyünk is kifelé!”).
Mindenképpen tartsuk be, amit ígértünk (vagy ismerjük el, hogy valóban ígértünk valamit, és tüzetesen magyarázzuk el,
miért nem tudtuk betartani).
 1.NE CSAK TUDJUK, TEGYÜK IS!
Pozitív változásokat csak akkor tudunk elérni, ha nemcsak tudjuk, mit kellene tennünk, hanem ténylegesen aszerint is
cselekszünk.
Alapvető különbség van aközött, hogy csak tudunk vagy csinálunk is valamit. Való igaz, hogy általában nem tudunk valamit
anélkül csinálni, hogy előzőleg megtanultuk volna, hogyan kell, ha viszont tudunk valamit, de nem aszerint cselekszünk,
azzal nem érünk el változásokat.
Mindnyájunkkal megesett már ilyesmi: tudjuk, hogy nem kellene egy egész doboz fagyit megennünk, mégis eltüntetjük az
egészet. Tisztában vagyunk vele, hogy rendszeresen kellene edzenünk, mégsem tesszük. Tudjuk, hogy nem szabadna
kiabálnunk a gyerekeinkkel, néha mégis előfordul.
Ahhoz, hogy ténylegesen azt csináljuk, amit jónak tartunk, igyekezetre és gyakorlásra egyaránt szükség van. Nem könnyű
például felkelni és edzésre menni, amikor nem igazán van kedvünk. Határozottan nehéz türtőztetni magunkat, amikor a
gyerekeink ignorálnak minket, vagy szemtelenek.
Sokszor tisztában vagyunk azzal, mi lenne a helyes lépés, mégis nehéz rávenni magunkat, hogy megtegyük (vagy ne tegyük,
ha valamit pont elkerülni akarunk). Ennek néha az az oka, hogy nem tudjuk pontosan, hogyan valósítsuk meg, amit az
eszünk diktál, néha pedig az, hogy pont a megvalósításhoz vezető utolsó lépésig nem jutunk el. Az is előfordulhat, hogy nem
tudjuk elég ügyesen szabályozni az érzelmeinket (lásd #32), így aztán azok vezérlik a cselekedeteinket (lásd #11).
Összefoglalva tehát tudnunk kell, mi a teendő, mi lenne a módja, végül pedig aszerint kell cselekednünk is. Ez a változás
három lépésből álló receptje.
TIPP
Ha úgy érezzük, változtatnunk kell valamin (akár a gyereknevelésben, akár az élet más területén), tegyük fel magunknak az
alábbi kérdéseket, hogy megértsük, mire is kell koncentrálnunk:
1. Mit és hogyan: Az a probléma, hogy nem tudjuk, mit tegyünk, vagy az, hogyan csináljuk?
Például, ha a gyerekünk nem akar fogat mosni, nem tudjuk, hogyan oldjuk meg a helyzetet (erőszak nélkül - például nem
úgy, hogy lefogjuk, és mi mossuk meg a fogát - vagy fenyegetéssel).

2. Gyakorlati kivitelezés: Elakadtunk, mert tudjuk, mit kellene csinálni, azt is, hogyan, mégsem megy?
Gyakran tapasztaljuk ezt a fajta tehetetlenséget, mivel a szokások rabjai vagyunk, és nehezünkre esik másképpen reagálni a
jól ismert szituációkra. Kérdezzük meg magunktól: Mi hiányzik, hogy a tudásunk tényleges cselekedetté váljon?
Például, ha tisztában vagyunk azzal, hogyan vegyük rá a gyerekünket unszolás és kiabálás nélkül az együttműködésre (a
könyvből az is kiderül, hogyan kell ezt csinálni), meg is valósítjuk ezeket az ötleteket, vagy továbbra is a megszokott
viselkedési mintákkal reagálunk?
Henry Ford gondolatainak parafrázisával: Ha azt csináljuk, amit eddig szoktunk, akkor ugyanoda jutunk el, ahová eddig
szoktunk. Életünk megváltoztatásához valamit másként kell csinálni.
 2.ELŐSZÖR MI VÁLTOZZUNK!
Pszichológusként számos olyan szülővel találkozom, aki azzal keres meg, hogy szeretne megváltoztatni bizonyos dolgokat
gyermeke viselkedésében, például a nyafogást, a hisztit, az agressziót vagy az akaratosságot.
Ilyenkor persze könnyű csak azt látni, amit a gyerekeink csinálnak rosszul, megoldásképpen pedig „megjavítani” őket - ezzel
a hozzáállással azonban megfeledkezünk arról az alapelvről, hogy a közöttünk lévő kapcsolatot is meg lehet változtatni.
Mint azt a bevezetésben is említettem, szeretek úgy gondolni a kapcsolatokra, mint egy táncra. Ha a pár egyik tagja másképp
lép, partnerének követnie kell. Ez különösen igaz a gyerekeinkre.
Ne feledjük, hogy a gyerekeinkkel való kapcsolatunkban (de bárki mással is) mi vagyunk a változás mozgatórugói. Ha azt
szeretnénk, hogy a másik fél megváltozzon, először mi változzunk!
Például gyakran előfordul, hogy a gyerekeink nem figyelnek ránk: kérdezünk, kérünk valamit, és nem válaszolnak, nem
reagálnak. Ezért aztán folyamatosan ismételnünk kell magunkat, néha pedig kiabálni is, hogy odafigyeljenek (lásd még #4).
Úgy tűnik, a kiabálás működik, ezért amikor komoly a helyzet, rögtön ehhez az eszközhöz nyúlunk. Közben persze ezt
gondoljuk: „Nem kellene kiabálnom, ha rám figyelnének.” Így azonban nem vesszük figyelembe a saját szerepünket ebben a
dinamikában.
Gondoljunk bele: akaratlanul is arra tanítjuk a gyerekeinket, hogy nyugodtan ignoráljanak minket, amíg nem kezdünk
kiabálni. Ha újból és újból megkérdezzük őket, akkor azt az üzenetet közvetítjük feléjük, hogy figyelmen kívül lehet hagyni
minket, amíg fel nem adjuk („Nem is volt komoly”), vagy el nem kezdünk kiabálni („Na, ez most már komoly”). Ebben az
esetben tehát az a megoldás, ha nem mondjuk el ezerszer, amit akarunk. (De akkor mit kellene helyette csinálni? A 29., 47.,
50. és 73. fejezetekben arra mutatok ötleteket, hogy miként érhetjük el, hogy elsőre odafigyeljenek ránk.)
TIPP
Azt kívánjuk, bárcsak megváltozna a gyerekünk bizonyos viselkedése? Gondoljunk a saját szerepünkre, és tegyük fel
magunknak a kérdést: Mi az én részem ebben a helyzetben/viselkedésben/reakcióban?
Szeretnénk, ha nem szakítana folyton félbe minket? Kérdezzük meg magunktól: Abbahagyom, amit éppen csinálok, hogy
odafigyeljek rá, amikor megzavar? (Vagyis működik a stratégiája?) (Lásd még #23.)
Szeretnénk, ha nem feszegetné a határokat vagy nem szegné meg a szabályokat? Tegyük fel magunknak a kérdést:
Következetes vagyok a határok kijelölésében és megtartásában? (lásd még #53.)
Szeretnénk, ha abbahagyná a nyafogást vagy a kiabálást? A kérdés ez: Tovább folytatom a beszélgetést, amikor nyafogni
vagy kiabálni kezd? Ha igen, a viselkedésünk azt a burkolt üzenetet közvetíti, hogy a nyafogás és a kiabálás elfogadható
kommunikációs formák. (lásd még #21 és #41.)
Miután felismertük a problematikus viselkedésben játszott szerepünket, próbáljunk odafigyelni arra, hogy hasonló esetekben
mi hogyan viszonyulunk a gyerekeinkhez. Ha sikerül az új reakciónkat következetesen, nyugodtan, határozottan (és nem
erőszakosan; lásd #39 és #54) kommunikálnunk, gyerekeink viselkedése is változni fog.
 3.TARTSUK SZEM ELŐTT A HOSSZÚ TÁVÚ
KÖVETKEZMÉNYEKET IS!
Amikor éppen vacsorát készítenénk, és közben a hároméves gyerekünk a szobájából kiabál, hogy segítsünk neki valamiben,
mégpedig azonnal, könnyen abba a hibába esünk, hogy csak a jelen pillanatra (a rövid távú következményekre)
koncentrálunk, vagyis nem látjuk a fától az erdőt (a hosszú távú következményeket). Abban a pillanatban az tűnik
logikusnak, hogy odamegyünk, segítünk, hogy abbahagyja a kiabálást, mi pedig nyugodtan be tudjuk fejezni a főzést.
Ugyanígy, amikor a tízéves lányunk beoldalog a szobába, ahol éppen elmerülten foglalkozunk valamivel, és nagyot sóhajtva
közli: „Annyira unatkozom”, akkor célszerűnek tűnik előrukkolni egy csomó ötlettel, hogy mivel foglalhatná el magát. Vagy
amikor a gyerekeink nem vesznek tudomást rólunk, akkor úgy tűnik, az egyedüli módszer, hogy odafigyeljenek ránk, az, ha
kiabálunk.
Az ilyen szituációkban - a családi élet során oly tipikus napi rohanásban - fontos, hogy odafigyeljünk a gyerekeinkkel való
napi interakciók hosszú távú hatásaira is. Ha például rendszeresen félbeszakítjuk, amit éppen csinálunk, amint gyerekeink a
figyelmünket követelik, ezek a pillanatok idővel összeadódnak, és ezzel akaratlanul is azt tanítjuk nekik, hogy a
szükségleteik és követeléseik mindig előbbre valók - ráadásul a türelem gyakorlásának lehetőségétől is megfosztjuk őket
(lásd még #33).
Ha folyton csillapítani akarjuk gyerekeink negatív érzéseit, beleértve az unatkozást is, azzal azt sugalljuk, hogy bizonyos
érzések rosszak (hiszen mielőbb meg kell őket változtatni). Nem adunk lehetőséget számukra, hogy megtanulják elfogadni,
elviselni ezeket az egyébként elkerülhetetlen érzéseket, illetve hogy képesek legyenek kezelni vagy befolyásolni őket (lásd
még #11, #13 és #32).
Hasonló módon, ha minduntalan csak kiabálással sikerül elérni, hogy gyerekeink ránk figyeljenek, akaratlanul is arra
neveljük őket, hogy ránk se hederítsenek egészen addig, amíg nem emeljük fel a hangunkat. Ráadásul saját példánkon
keresztül azt is közvetítjük feléjük, hogy a kiabálás elfogadható kommunikációs eszköz. Valamennyi példában a
rendszerességen van a hangsúly, hiszen sok kicsi sokra megy.
A hosszú távú következmények szem előtt tartása tehát azt jelenti, hogy sosem feledkezünk meg a családunk, gyerekeink
számára fontos távoli célokról, még a napi családi tennivalók intézése közben sem. Vagyis nem áldozzuk be a hosszú távú
céljainkat egy-egy aktuális kompromisszum érdekében (lásd még #34).
TIPP
Figyeljük meg, mi az, amit rendszeresen csinálunk és mondunk (vagy nem csinálunk és nem mondunk). Lássuk magunkat
egy külső szemlélő szemével.
A megszokott viselkedésünkkel kapcsolatban tegyük fel magunknak ezeket a kérdéseket:
1.      Szeretném, ha a gyerekeim utánoznák, amit csinálok?
2.      A családi dinamikára pozitív hatással van, amit teszek?
3.      Az, amit csinálok - miközben megold egy problémát -, nem hoz létre egy újabbat?
Képzeljük el például, hogy a négyéves kisfiunkkal vásárolunk, aki megkérdezi, hogy megkaphatja-e azt a kis játékautót,
amin megakadt a szeme. Felelhetünk úgy, hogy „Nem, édesem, nem kell még egy autó, van otthon már ezer.” (Olvassuk el
ugyanakkor a 6. és 65. fejezetet is, hogy lássuk, milyen más lehetőségeink vannak ugyanezt kommunikálni, amelyekkel
ráadásul kevésbé váltunk ki frusztrációt.) Ezután igyekszünk nem odafigyelni a válaszunkat követő hangos nyafogásra, de
ahogy lassan halad a sor, a hiszti kezd egyre idegesítőbb lenni, úgyhogy megadjuk magunkat, és megvesszük a játékot, csak
nyugi legyen. Az a pár száz forint végül is nem sok egy kis csöndért, nem? De! Lehet, hogy igen.
Ugyanis a játék megvásárlása megoldott egy problémát (gyerekünk abbahagyta a sírást, mi pedig nyugodtan be tudtuk
fejezni a vásárlást), de jó eséllyel keletkezett egy másik: fiunk éppen megtanulta, hogy - legalábbis néha - a hiszti működik.
Tehát amikor legközelebb el akar érni valamit, vagy csak azt akarja, hogy rá figyeljünk, valószínűleg ismét nyafogni kezd.
És ebben pont a mi reakciónk erősítette meg. A boltban tehát sikerült lecsendesítenünk, de az elkövetkezőkben bizton
számíthatunk hisztizésre (lásd még #21 és #53).
Ha az 1. és 2. kérdésre „nem”, a 3. kérdésre pedig „de” volt a válaszunk, érdemes lenne átbeszélni valakivel a problémát,
tanácsot kérni egy közeli barátunktól, családtagtól vagy szakembertől, akiktől más megoldásokat is tanulhatunk ezekre a
problémásnak érzett szituációkra.
 4.TEKINTSÜNK A GYEREKNEVELÉSRE
MESTERSÉGKÉNT!
Annak ellenére, hogy a gyereknevelés az egyik legnagyobb vállalkozás, amibe ember belevághat, nincs szükség hozzá
semmilyen képzésre. Minden más szakmánál - még azoknál is, amelyek nincsenek hatással más emberek érzelmi jóllétére -
általában előírás bizonyos időt eltölteni az új képességek elsajátításával és gyakorlásával.
Pedig, életünk szinte valamennyi egyéb tevékenységéhez hasonlóan, a gyereknevelés is egy mesterség, amit ha ügyesebben -
nagyobb önbizalommal, kevesebb stresszel és eredményesebben - szeretnénk végezni, számos tudományos eredmény lehet a
segítségünkre.
Ha a gyereknevelésre egyfajta mesterségként tekintünk, akkor kevésbé szigorúan ítéljük meg magunkat, ha hibázunk.
Életformánkká válhat a nyitottság és a tanulás, és folyamatosan keressük majd azokat az új és hasznos információkat,
amelyekkel képességeinket fejleszthetjük.
TIPP
Gondoljuk át, mi jelenti számunkra a legnagyobb kihívást a gyereknevelésben (gyerekeink garantáltan segítenek ebben!),
majd kutassunk új információk, új módszerek után a képességeink fejlesztésére (lásd még #2).
Ha hibát követünk el, próbáljuk nem elítélni magunkat („Rossz anya/apa vagyok”), hanem tekintsünk úgy az adott dologra,
mint egy olyan területre, ahol több tudásra, támogatásra és gyakorlásra van szükségünk.
 5.LEGYÜNK EMPATIKUSAK!
Talán az empátia a leghatékonyabb eszköz, amellyel minden szülő rendelkezik, és amely ráadásul mindig bevethető. Ha
semmi más nem jut eszünkbe, próbáljuk meg az empátiát. Segítségével éreztetni tudjuk valakivel, hogy megértjük az illetőt,
de számos egyébként kellemetlen helyzeten, hatalmi játszmán is enyhíthetünk.
(Szigorú értelemben véve az empátia azt jelenti, hogy ténylegesen átérezzük, amit egy másik személy érez - ellentétben az
együttérzéssel, amely egy másik személy érzéseinek megértését, az azokkal való törődést jelenti anélkül, hogy az illető
érzéseit feltétlenül meg kellene tapasztalnunk. A szülők empátiát és együttérzést is átélnek gyermekeikkel kapcsolatban.
Hogy elkerüljem a félrevezető szakmai részleteket vagy terminológiát, ebben a könyvben lazább értelemben használom az
empátia kifejezést, olyasfajta odafordulásként, amelyben őszinteség és a másik személy által átélt érzések tiszteletben tartása
nyilvánul meg.)
Az empátia pozitív módon hasznosítja az érzelmek erejét, amelyek egyébként könnyen az értelem helyébe tudnak lépni.
Ezért is fordul elő, hogy az empátia akkor kap igazán szerepet, amikor az érvek nem működnek (lásd még #49).
Amikor empatikusak vagyunk gyerekeinkkel, tiszteletben tartjuk az érzéseiket és a valóságot, amelyben élnek (amely
gyakran különbözik a miénktől; lásd #8). Ilyenkor azt közvetítjük feléjük, hogy tényleg odafigyelünk rájuk, és értjük (vagy
legalábbis megpróbáljuk megérteni) az álláspontjukat.
Az empátia segíthet elkerülni, illetve tompítani a hatalmi játszmákat (lásd #61), de biztonságos érzelmi közeget is teremt
gyerekeink számára, ahol nyugodtan átélhetnek olyan intenzív negatív érzéseket is, mint az elutasítás vagy a csalódás.
Az empátia ugyanakkor nem jelenti azt, hogy bármit is változtatnunk vagy javítanunk kellene az adott helyzeten. És ez egy
igen fontos különbségtétel. Kifejezhetjük például az empátiánkat, amikor fiunk a kényelmetlen biztonsági öv miatt
panaszkodik, mégsem kell kikapcsolnunk azt, hanem egyszerűen, őszinte szavakkal a tudtára adjuk, hogy értjük,
megerősítjük az érzéseit (lásd még #32).
TIPP
Legközelebb, amikor bármilyen szülői próbatétel elé kerülünk, hívjuk rögtön segítségül az empátiát, és koncentráljunk az
érzésekre. Ez tényleg működik - ráadásul felnőttek esetében is!
Például a fiunk bosszús, mert először be kell fejeznie a házi feladatát, és csak azután mehet át a barátjához. Ahelyett, hogy
emlékeztetnénk rá, mi is ennek az oka (vagyis      anélkül, hogy elkezdenénk érveket felhozni), válaszunkat kezdjük rögtön
azzal, hogy empatikusan reagálunk az érzéseire. Hiszen mindnyájan tudjuk, milyen az, amikor nem úgy alakulnak a dolgok,
ahogyan szeretnénk.
„Tudom, hogy dühös vagy, hogy csak később mehetsz át Timékhez. Értem, hogy miért vagy csalódott (elismerjük az
érzéseit), én sem szeretem, amikor várnom kell valamire, amit már nagyon szeretnék (megerősítjük az érzéseit).”
Az empátia kifejezése akkor a leghatásosabb, amikor kimutatjuk, hogy mennyire megértjük, ami a gyerekben zajlik. Tehát az
egyszerű „Értem” vagy a „Megértem, hogy dühös vagy” kijelentés nem lesz olyan hatásos, mintha ténylegesen kimutatnánk,
hogy értjük.
Például: „Értem, hogy miért vagy olyan dühös és csalódott. Azt mondtam tegnap, hogy suli után úszni megyünk, aztán
mégsem sikerült időben ideérnem. Egész nap az úszást vártad, de nem jött össze.”
Amellett, hogy empatikusan viszonyulunk ahhoz, ahogy gyerekeink látják a világot, az empátia gyakorlásával megtanítjuk
nekik elképzelni mások gondolkodásmódját, érzéseit. Ez az alapvető életvezetési készség segít jó kapcsolatot ápolni
másokkal, ami az életben való boldogulás és siker egyik záloga.
Feltehetünk olyan kérdéseket is, mint „Mit gondolsz, mit érzett X. Y., amikor ez történt/amikor ezt csináltad?”, de
beszélhetünk a saját érzéseinkről is, ami esetleg elgondolkodtatja őket (például: „Tudod, rosszulesik nekem, amikor
magadtól nem segítesz vacsora után elpakolni, mert úgy tűnik, mintha nem értékelnéd azt az időt, amit a főzéssel töltöttem”).
 7.NE HASZNÁLJUK A „DE” SZÓCSKÁT!
Az empátia (lásd #6) az egyik legjobb módszer arra, hogy erősítsük érzelmi kötődésünket, kapcsolatunkat gyerekeinkkel.
Ám akármilyen jó szándék vezérel is minket, hogy egy pillanatra megálljunk és elismerjük gyerekünk érzéseit, azt
egyetlenegy szócska, a „de” egy pillanat alatt tönkreteheti.
Hadd világítsam meg egy példával a 6. fejezetből, mire gondolok. „Tudom, hogy dühös vagy, hogy csak később mehetsz át
Timékhez. Értem, hogy miért vagy csalódott, én sem szeretem, amikor várnom kell valamire, amit már nagyon szeretnék.”
Eddig rendben is lenne. Gyakran azonban így folytatjuk: „De tudod, hogy először be kell fejezned a házi feladatot.”
A „de” negatív szó, és ha az empátiánk kifejezését követi (például: „Értem, hogy bosszús vagy, de ...”), azt azonnal
hiteltelenné teszi. Ez az aprócska szó alááshatja az éppen kialakult érzelmi kapcsolódást, és újból felizzíthatja a konfliktust.
TIPP
Ahelyett, hogy gyerekünk véleményére vagy érzéseinek kifejezésére „de”-vel reagálunk, használjuk inkább az
„ugyanakkor”-t. (További jó megoldás lehet az „és” vagy a „szintén”.) Az „ugyanakkor” azt sugallja, hogy a helyzet
megítélése mindkét fél részéről megalapozott, ezáltal megszűnik a vita, hogy ki látja „jobban” a helyzetet, vagy kinek van
„igaza”.
„Tudom, hogy dühös vagy, hogy csak később mehetsz át Timékhez. Értem, hogy miért vagy csalódott, én sem szeretem,
amikor várnom kell valamire, amit már nagyon szeretnék. Ugyanakkor ne felejtsd el azt az itthoni szabályt, hogy csak azután
megyünk szórakozni, ha már befejeztük a feladatainkat.”
Az üzenet ugyanaz, a konfliktus azonban lényegesen kisebb. (Lásd még #65, ahol szintén bemutatom, hogy mekkora hatást
érhetünk el, ha valamit egyszerűen másként fogalmazunk meg.)
 8.TARTSUK TISZTELETBEN A GYEREKEINK
VALÓSÁGÁT!
Egészen addig könnyűnek tűnik tiszteletben tartani a gyerekeink valóságát, amíg rá nem döbbenünk, hogy az mennyire
különbözik a miénktől. Tiszteletben tartani az általuk érzékelt valóságot azt jelenti: engedjük, hogy tőlünk eltérő módon
lássák, tapasztalják, ítéljék meg a dolgokat, ennek pedig az egyik legfőbb eszköze az empátia (lásd #6).
A túlbuzgósághoz (lásd #13) hasonlóan a gyerekeink által érzékelt valóság figyelmen kívül hagyása szintén olyasvalami,
amit általában tudattalanul teszünk. Igencsak oda kell figyelnünk (lásd #17), hogy megértsük, hogyan is szoktuk szándékaink
ellenére figyelmen kívül hagyni vagy megkérdőjelezni az érzéseiket, a véleményüket.
Néhány éve a következő jelenet szemtanúja voltam: egy apuka jött délután a táborba a lányáért, aki éppen boldogan játszott a
többiekkel. Amikor az apa kijelentette, hogy ideje indulni, a kislány így válaszolt: „Még nem akarok menni. Annyira jól
játszunk.” Az apja így felelt: „De hát egész nap itt voltál, elég volt mára.” A kislány kezdte felhúzni magát, és ismét csak
ellenállt, nem akart elindulni. Addig ment a huzavona, míg végül az apa könyörtelenül megragadta a kislánya karját, és
kivezette az autóhoz.
Ügyesebben lehetett volna kezelni a helyzetet, ha az apa az első pillanattól empatikusan közelít a lánya felé. Amikor a
kislány azt mondta, hogy nem akar menni, az apa így is reagálhatott volna: „Édesem, látom, hogy nagyon jól játszotok, és
nem akarsz elindulni (empátia). Ne haragudj, de édesanyával megbeszéltük, hogy az étteremnél találkozunk, és nem lenne
szép dolog késni (indoklás; lásd #46). Kérlek, köszönj el a barátnőidtől, és hozd a cuccaidat (kérés)."
De nézzünk meg egy másik példát is arra, hogy akaratlanul is mennyire nem vesszük figyelembe a gyerekeink által érzékelt
valóságot, és hogy ezzel hogyan generálunk konfliktust, miközben pont ennek az ellenkezője a szándékunk.
Egy elsős kisfiú küzd a matekházijával, és mérgében így szól: „Én ezt nem tudom megcsinálni.” A legtöbb jó szándékú szülő
valahogy így reagálna erre: „De, meg tudod, édesem. Gyere, megmutatom.”
Ha azt mondjuk neki, hogy állításával ellentétben valójában meg tudja oldani a problémát, amivel küzd, azzal motiválni
szeretnénk, hogy próbálkozzon tovább. Habár jók a szándékaink, igazából azt közöljük vele, hogy nem jól ítéli meg a saját
érzéseit, vagyis vitát indítunk az általa érzékelt valóságról.
Paradox módon az ilyen típusú választól bizonyos gyerekek még inkább ragaszkodnak ahhoz, hogy nem tudják megoldani a
feladatot: „De nem, nekem ez nem megy!” Sajnos a házi feladattal kapcsolatos frusztráció ekkorra már a meg nem
értettségből eredő frusztrációig, dühig vagy szomorúságig fajul.
Ebben az esetben ismételten csak célravezetőbb lenne empatikusan közelíteni a gyerekhez. „Kicsim, értem, hogy küzdesz
vele, és pillanatnyilag igen nehéznek tűnik (empátia). Gyere, megölellek (ölelés vagy egyéb pozitív érintés; lásd #19).
Mutasd, hol akadtál el, nézzük meg, nem tudnánk-e másképpen nekiállni (coaching; lásd #45). Látom, hogy ez a téma egy
kicsit bonyolult neked (címkézés elkerülése; lásd #43), de szerintem meg tudod csinálni.”
Vegyük észre a „szerintem meg tudod csinálni” és a „meg tudod csinálni” kijelentések közötti finom, de lényeges
különbséget. Az elsőnél a véleményünket mondjuk el, a másodiknál tényként állítunk valamit, amit a gyerek pont
ellentétesen él meg.
TIPP
Figyeljünk, hogy mikor adódik lehetőség kifejezni az empátiánkat olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyeket a gyerekünk
másként él meg. Hagyjuk, hogy a saját érzései, elképzelései jussanak érvényre, még ha nem is értjük őket, vagy nem is
értünk velük egyet.
Ha ki szeretnénk fejezni az egyet nem értésünket, akkor - kategorikus kijelentés helyett - próbáljuk meg úgy, hogy
elismerjük, jogosan látja úgy a dolgokat, ahogy. Hasonlítsuk össze az alábbi két lehetséges választ, amelyet gyerekünk
következő kijelentésére adhatunk: „Ez a játszótér nem izgalmas. Nem szeretem.”
•      „De, nagyon is izgalmas. Pont olyan, mint a másik, ahova járunk.”
•      „Lehet, hogy te nem tartod izgalmasnak, én viszont másként látom. Mindenki másként látja a dolgokat.”
A második válasz egy másik véleménynek is teret ad, míg az első azt sugallja, hogy csak egyetlen jó válasz létezik (a
miénk).
Hasonló módon, ha a gyerekünket felzaklatta valami, a „Ne sírj” vagy a „Minden rendben van” helyett (ugyanis egyik sem
ismeri el, amit ő abban a pillanatban átél) az általa érzékelt valóság tiszteletben tartása ez lenne: „Látom, mennyire feldúlt ez
a dolog.”
 9.FOGADJUK EL A GYEREKEINKET OLYANOKNAK,
AMILYENEK!
Az, hogy a gyerekeinket elfogadjuk olyanoknak, amilyenek, nem ugyanaz, mint szeretni őket. Sok szülő, aki szereti a
gyerekeit, egyúttal szégyelli is vagy elutasítja őket, amiért bizonyos, általuk tűrhetetlennek tartott dolgokat kedvelnek,
akarnak vagy gondolnak.
Az elfogadás magában foglalja a szeretetet is, de még annál is bonyolultabb érzés. Nevezhetjük feltétlen szeretetnek is.
Az, hogy a gyerekünket elfogadjuk olyannak, amilyen, az nem jelenti azt, hogy tetszik a viselkedése, vagy helyeseljük azt.
Ez egy alapvető különbség. Amikor elfogadjuk a gyerekünket, őt magát szeretjük, illetve fogadjuk el, nem szükségképpen
azt, amit csinál - el tudjuk különíteni a gyereket a viselkedésétől (lásd #11). (Viselkedés alatt minden olyan cselekedetet
értek, amelyet mások észlelhetnek, beleértve a beszédet is. Ebben az értelemben a viselkedésbe beletartozik az, amit
csinálunk és az, amit mondunk.)
A személy és a viselkedése közötti különbségtétel segítségével válik egyértelművé, mi az, ami szent és sérthetetlen.
Gyermekünk énje - a gondolatai és az érzései - szent és sérthetetlen, nekünk pedig arra kell törekednünk, hogy ezt megértsük
és elfogadjuk. Nem valószínű, hogy sikerülne megváltoztatni gyerekünk gondolatait vagy érzéseit, ezzel a próbálkozással
minden bizonnyal csorba esne a kapcsolatunkon (lásd #39).
Gyerekünk viselkedésére, vagyis arra, hogy amíg mi gondoskodunk róla, miket mond és miket tesz, azonban mégiscsak
vonatkoznak szabályok.
A lényeg tehát az, hogy a fegyelmezés tárgya a viselkedés, ne pedig a gondolatok vagy az érzések legyenek. (Lásd még #11.)
TIPP
Válasszuk szét gyerekünk gondolatait és érzéseit a viselkedésétől és a beszédétől. Ha például kisfiunk négyszemközt azt
mondja, hogy úgy érzi, bárcsak ne született volna meg a kisöccse, lehet, hogy legszívesebben megbüntetnénk, amiért
hiányzik belőle a testvéri szeretet. A rosszallásunk azonban nem változtatná meg az érzéseit, sőt valószínűleg inkább csak
ahhoz vezetne, hogy legközelebb már nem szeretné őket megosztani velünk.
Engedjük tehát, hogy megélje az érzéseit, és inkább mutassunk érdeklődést irántuk. „Édesem, miért érzed így?”
(A válaszából ötleteket is meríthetünk, hogyan szerethetné meg jobban a kisöccsét.) Persze mondjuk el neki bátran, amit mi
érzünk ezzel kapcsolatban (lásd #15), de csak olyan mértékben, amivel nem szégyenítjük meg őt, és nem okozunk neki
bűntudatot (lásd #10). „Nem tudtam, hogy így érzel, de örülök, hogy elmondtad. Azért én mégiscsak szomorú vagyok, hogy
ez a helyzet.”
Ha azonban bármikor azt vesszük észre, hogy a kisfiunk elfogadhatatlan módon viselkedik a kisöccsével, akkor feltétlenül
jelöljük ki a határokat, hozzunk egyértelmű szabályokat. Amíg viszont gyerekünk érzései nem váltanak át cselekedetekké,
csak érzések maradnak. (lásd még #19.)
 10. KERÜLJÜK A MÉRGEZŐ MONDATOKAT!
Előfordult már, hogy ilyeneket mondtunk?
•      „Megőrjítesz!”
•      „Mégis mi bajod?”
•      „Rossz kisfiú/kislány vagy!”
•      „Jobban tennéd, ha ..., különben baj lesz!”
A pillanat hevében, amikor például próbáljuk reggel időben elindítani a gyerekeket az iskolába, vagy este vacsorát készíteni,
gyakran mondunk vagy teszünk olyat, aminek nem gondolunk bele a hosszú távú következményeibe (lásd még #4).
Annak ellenére, hogy az adott pillanatban hihetetlenül nehéz megválogatni a szavainkat, azoknak igen nagy jelentőségük
lehet gyerekeink számára, különösen, ha kénytelenek rendszeresen hallani őket.
Ha gyakorta szólunk oda durván, vádlón, azt hosszabb távon is minden bizonnyal megsínyli a gyerekeinkkel való
kapcsolatunk.
Ehelyett törekedjünk arra, hogy szavakkal és tettekkel egyaránt azt kommunikáljuk gyerekeink felé, hogy akármi történik is,
szeretjük őket - még akkor is, ha nem helyeseljük a viselkedésüket (vagyis amit mondanak vagy csinálnak).
Ezt én úgy nevezem, hogy „a gyerekek és a viselkedésük különválasztása” (lásd #9). Ha ezt az elvet követjük, akkor is erős
érzelmi kapcsolatban tudunk maradni gyerekeinkkel (lásd #39), amikor éppen a viselkedésük miatt kell fegyelmeznünk őket.
Ugyanakkor megerősíti azokat az ide kapcsolódó elképzeléseket is, hogy a viselkedés választás kérdése (lásd #11), illetve
hogy a gyerekek egyénisége még alakulóban van (lásd #36).
Az idézett mérgező mondatokkal az a probléma, hogy egy indokláson (lásd #46), empátián (lásd #6) és elpróbáláson (lásd
#73) alapuló, autoritatív (lásd #38) és tárgyilagos (lásd #54) hozzáállás helyett vádakat („Megőrjítesz!”), megszégyenítést
(„Mégis mi bajod van?” vagy „Rossz kisfiú/kislány vagy!”) és megfélemlítést („Jobban tennéd, ha..., különben baj lesz!”)
használnak a gyerek motivációjának megváltoztatására. Az egész gyerekre koncentrálnak, és nem a konkrét viselkedésre.
A problémát szinte valamennyi szituációban az okozza, amit a gyerek mondott, illetve tett (ezt hívom én viselkedésnek). A
vádak, a megszégyenítés és a megfélemlítés végső soron visszaütnek, mivel ezek a stratégiák nem a tényleges problémára (a
viselkedésre) fókuszálnak, hanem azt sugallják, hogy maga a gyerek a probléma. Ami viszont garantáltan rossz hatással van
a gyerek jóllétére.
A vádoló szavak használatától („Megőrjítesz!”) úgy tűnik, mintha az egész szituációról a gyerek tehetne, miközben
elismerhetnénk, hogy minden helyzet sok különböző tényező eredményeként alakul ki, beleértve a saját
helyzetfelfogásunkat, hangulatunkat, korábbi tapasztalatainkat és várakozásainkat.
A megszégyenítő megjegyzések (például a „Mégis mi bajod van?”) azt üzenik a gyerekeknek, hogy valami baj van velük,
ezért arra kezdenek koncentrálni, hogy mi lehet az, és nem arra, hogy mit tudnának legközelebb másképp csinálni, hogy
jobban sikerüljenek a dolgok.
A félelmet keltő mondattal („Jobban tennéd, ha ..., különben baj lesz!”) burkoltan azt kommunikáljuk, hogy az agresszió és a
megfélemlítés elfogadható módszerek célunk elérésére (vagyis ha mi ezt tesszük, nekik miért is ne szabadna?).
Ne felejtsük el, hogy a rossz viselkedésnek tűnő cselekedetek egy jó része csupán kísérletezés (lásd #34) vagy pedig
valamilyen észlelt szükséglet kielégítésére tett megfontolatlan próbálkozás (lásd #21).
Mindezek helyett megoszthatjuk gyerekeinkkel, hogy a viselkedés választás kérdése, és hangsúlyozhatjuk, hogy ők is
megtanulhatnak jobb megoldásokat választani. Ha rosszul döntenek vagy rosszul viselkednek, az nem azt jelenti, hogy rossz
emberek, csupán azt, hogy hibát követtek el, és ahhoz, hogy legközelebb jobban sikerüljön, több gyakorlásra és coachingra
van szükségük (lásd #45 és #73).
TIPP
Válasszunk az alábbi lehetőségek közül, hogy a gyerek viselkedésére tudjunk koncentrálni. Mindenképpen fűzzünk hozzá
egy rövid magyarázatot is, hogy az adott viselkedés miért problémás, majd beszéljük át (akár próbáljuk is el), hogy mit
csinálhatna legközelebb másképp.
•      „Nem tetszik ez a viselkedés.”
•      „Nem szeretem, amikor ..., mert...”
•      „Nincs rendjén ..., mert ...”
Például, ha a nappaliba lépve azt vesszük észre, hogy hatéves gyerekünk éppen miszlikbe vágta a kedvenc díszpárnánkat,
valószínűleg legszívesebben felkiáltanánk, hogy „Mégis mit képzelsz, mit csinálsz?”. Ehelyett azonban gondoljunk arra,
hogy a gyerek viselkedése szinte mindig egy általa észlelt szükséglet kielégítésére tett próbálkozás, például azt szeretné,
hogy rá figyeljünk, valamit meg akar tudni („Mi lesz, ha ezt csinálom?”), vagy egy kreatív tevékenységbe kezd („Ez jó móka
lesz!”).
Álljunk meg egy pillanatra, vegyünk mély levegőt, és mondjunk valami olyasmit, ami nem a gyermek személyiségére,
hanem magára a viselkedésre irányul: „Nem szép dolog, hogy tönkreteszei valamit, ami nem a tiéd. Nagyon mérges vagyok,
hogy ezt tetted (saját érzéseink; lásd #15). Tudom, hogy klassz dolog ollóval vagdosni (empátia). Ugyanakkor azok az én
párnáim, és már nem lehet helyrehozni őket (indoklás). Miért vágtad össze őket (a cél vagy az észlelt szükséglet
megértése)?'
Ha megértjük a gyerek célját, javasolhatunk alternatív módszereket legközelebbre (lásd #22), adott esetben pedig korrekt
módon figyelmeztethetjük a következményekre (lásd #47).
Végül pedig a gyerek viselkedésének megbeszélése mellett figyeljünk oda a nonverbális kommunikációnkra is (testbeszéd,
hanghordozás, gesztikuláció stb.). Ezek igen erőteljes jelzések, és bizony módosíthatják a szavaink jelentését (lásd #30).
 11. ÖSZTÖNÖZZÜK GYEREKEINKET AZ ÉRZÉSEIK
MEGÉLÉSÉRE, HOGY AZTÁN ELDÖNTHESSÉK,
MIT TESZNEK!
Az érzések érzések. Bármennyire próbáljuk is, általában nem tudjuk őket akaratlagosan megváltoztatni vagy szabályozni.
(Gondoljunk csak bele, sikerült-e valaha is hirtelen máshogy éreznünk, csak mert valaki más azt szerette volna.) Érzéseinket
ugyanakkor képesek vagyunk elismerni és elfogadni, sőt azzal is tisztában vagyunk, hogy változni fognak, hiszen ilyen a
természetük. (A változást mi magunk is segíthetjük; lásd #32).
A viselkedésünkre ezzel szemben sokkal nagyobb ráhatásunk van.
Az ugyanis végső soron választás kérdése - bár helytelen viselkedésünket könnyű lenne ráfogni az érzéseinkre („Annyira
felhúztam magam”) vagy másokra („Annyira felbosszantottál!”).
Még akkor is, amikor elragad minket egy intenzív érzelem, például a düh, mindig van lehetőségünk megállni egy pillanatra,
és eldönteni, hogy milyen választ adjunk az adott szituációra. Nem kell kimondanunk, amit gondolunk, és nem kell az
érzelmeinktől vezérelve cselekednünk.
Előfordul, hogy amit érzünk, kiabálásra vagy gunyorosságra késztet minket, ennek ellenére dönthetünk úgy, hogy nem az
érzéseinket követjük, hanem amennyire csak tudunk, konstruktívan, józanul reagálunk.
A probléma az, hogy miután már eluralkodott rajtunk egy erős érzelem, korlátozódik az a képességünk, hogy kreatívan
kezdjünk gondolkodni jobb, célravezetőbb reakciókon (lásd #49). Ezért érdemes jó előre, nyugodtan átgondolni,
megtervezni és még akár be is gyakorolni néhány alternatív választ (lásd még #73).
A jó szülők megtanítják a gyerekeiknek, hogyan éljék meg az érzéseiket, és hogyan döntsék el, mit fognak tenni, vagyis
hirtelen reakció helyett milyen választ adjanak. A jó szülők természetesen mindebben maguk is példát mutatnak.
Magyarázzuk el, példákkal mutassuk be, hogy teljesen rendben van, ha gyerekeink azt érzik, amit, de az már nem feltétlenül
van rendben (nem konstruktív), ha az érzelmeik vezérlik a cselekedeteiket (és abból kiabálás, ütés, kivonulás stb. lesz).
Ennek az elvnek a megtanításához konkrét útmutatót találunk az érzelmi coaching résznél (lásd #32).
TIPP
Az alábbiakban leírok mintának egy forgatókönyvet. Képzeljük el, hogy a lányunk este később jön haza, mint amiben
megállapodtunk. Előzőleg már közöltük vele azt a korrekt figyelmeztetést (lásd #47), hogy ha nem tartja be a megbeszélt
időpontot, annak az lesz a következménye, hogy a következő hétvégén nem mehet sehova, ami jelen esetben azt jelenti, hogy
nem vehet részt a legjobb barátnője ottalvós buliján. Lányunk feldúlva odavágja: „Gyűlöllek! Szörnyű anya vagy!”
A konfliktus jó eséllyel csak fokozódik, ha pofont adunk, visszakiabálunk („Hogy merészelsz...”), vagy meggondolatlanul
odamondunk valamit („Ezt csak magadnak köszönheted”). Inkább tényszerűen (lásd #54) mondjuk ezt: „Megértem, hogy
dühös vagy, és azt gondolod, bárcsak ne így történt volna, a helyedben bizony én is csalódott lennék, hogy ki kell hagynom
Debbie partiját (empátia; lásd #6). Az rendben van, hogy haragszol rám, ebben a pillanatban akár gyűlölhetsz is (érzések
megerősítése). Az viszont nincs rendben, hogy így beszélsz velem (cselekedetek megválasztása). Gondolhatod és érezheted
ezt, de hangosan ki is mondani már tiszteletlen és bántó (indoklás). Beszéljünk erről inkább reggel, amikor már mindketten
nyugodtabbak leszünk (a történések leállítása; lásd #71).”
Ha a gyerek megpróbál visszarángatni minket a beszélgetésbe („Sosem hallgatsz meg!”, „Téged ez nem is érdekel!” stb.),
tényszerűen ismételjük meg, hogy holnap fogunk visszatérni a témára, amikor már mindenki lehiggadt. Ne hagyjuk
magunkat provokálni, hogy folytassuk a beszélgetést, hanem ismételjük meg, amit korábban mondtunk: „Holnap
megbeszéljük, amikor már mindenki lehiggadt.”
 12. NE AKARJUNK TÖKÉLETESEK LENNI!
Minden szülő követ el hibákat. Ez egyrészt a tanulási folyamat része, másrészt amiatt van, hogy emberek vagyunk. Nem
láttam még olyan szülőt, magamat is beleértve, aki nem hibázik.
De még a szülői mesterség elsajátítása után is (lásd #5) becsúszhatnak hibák, mégpedig két okból:
1.      Nem figyelünk eléggé (lásd #17). Például elterelődik a figyelmünk, és nem vesszük észre, hogy egyre dühösebbé
válunk, kis híján felrobbanunk. Egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy kiabálunk. Esetleg nem tűnik fel, hogy
nyafogva kér valamit a gyerekünk, és reflexszerűen odaadjuk neki (lásd #23).
2.      Hiába tudjuk, mi a teendő, nem azt csináljuk (lásd #2). Például tisztában vagyunk azzal, hogy következetesnek kellene
lennünk, de túl fáradtak vagyunk hozzá.
A jó szülők vállalják a hibáikat, és tudják, hogy ha úgy adódik, igen hatásos lehet elnézést kérni gyerekeiktől, hiszen azzal
egyrészt példát mutatnak erkölcsi tartásból, másrészt megmutatják, mit kell tenni, ha hibát követünk el. Ha azonban folyton
ugyanazért a dologért kérünk bocsánatot, idővel semmibe vész a hatása. Ilyen esetben forduljunk mentálhigiénés
szakemberhez, aki segít megérteni és változtatni a viselkedési problémánkon.
A jó szülők tudatában vannak annak, hogy a bocsánatkérés nem ássa alá szülői tekintélyüket, sőt inkább maga biztosságukat,
erkölcsi tartásukat, felelősségüket bizonyítja.
Fontos azt is tudatosítani magunkban, hogy a szülőként elkövetett kisebb hibák a legtöbb esetben nem igazán lesznek
hatással arra, hogy gyerekeink milyen felnőttekké válnak. A kutatások azt mutatják, hogy a szülők csak részben
befolyásolják gyerekeik felnőttkori személyiségét és viselkedését.(1)
Ahhoz, hogy felelősséget tudjunk vállalni a hibáinkért, fejlesztenünk kell az önmagunkkal kapcsolatos tudatosságunkat (lásd
#18), és fel kell vállalnunk a saját érzéseinket, hangulatainkat (lásd #15). Kellemes élmény lesz majd, amikor gyerekeinken
is ugyanezt kezdjük tapasztalni.
TIPP
Amikor legközelebb olyasmit csinálunk, ami nem az értékrendünk vagy a normáink szerint való (például elveszítjük a
türelmünket és kiabálunk a gyerekeinkkel), adjunk egy kis időt magunknak lehiggadni, majd mondjunk valami ilyesmit:
„Sajnálom, hogy az előbb kiabáltam veled. Nehéz napom volt ma a cégnél, és elfogyott a türelmem. Persze ezzel együtt sem
volt szép dolog, hogy kiabáltam veled, nagyon sajnálom.”
 13. HAGYJUK, HOGY GYEREKEINK HIBÁZZANAK,
ÉS MEGTAPASZTALJÁK, MILYEN A KUDARC!
Tegyünk úgy mintha egész életünkben gyerekeink edzői lennénk, ők pedig a játékosok.
Az általam szülői túlbuzgóságnak nevezett jelenség rengeteg formát ölthet (befejezzük a gyerek házi feladatát; bevisszük
elsős lányunk kabátját az iskolába, miután ismét otthon hagyta; elfogadjuk kétéves fiunktól a péksütemény üres zacskóját,
amit a kezünkbe nyom, mielőtt futna vissza játszani, ahelyett, hogy ő kidobná azt), mégis van bennük valami közös,
mégpedig az, hogy valami olyat csinálunk meg helyettük, amire maguk is képesek lennének vagy meg tudnák tanulni.
Például, ha minden alkalommal bevisszük az iskolába a gyerekünk otthon hagyott kabátját (uzsonnáját, házi feladatát,
tornazsákját stb.), sosem éli át azt a kellemetlen érzést, hogy nincs nála a kabát, az uzsonna, a házi feladat vagy a tornazsák,
ami viszont arra motiválná, hogy legközelebb vigye magával ezeket a dolgokat.
Ha mindig emlékeztetjük a gyerekünket, hogy írja meg a házi feladatát, mert különben rossz jegyet kap, ismét csak helyette
csinálunk valamit, ami rövid távon esetleg segítség, hosszú távon viszont problémákhoz vezethet, hiszen megfosztjuk attól a
lehetőségtől, hogy felelősséget vállaljon saját magáért, vagy begyakoroljon olyan fontos életvezetési készségeket, mint
például a hatékony időbeosztás. (lásd #45.)
A szülők sokszor észre sem veszik ezt a túlbuzgóságot. Ennek oka részben az, hogy igen elfoglaltak, és egyszerűen haladni
próbálnak a mindennapi feladatokkal, másrészt úgy érzik, a gyerekeiknél jobban és gyorsabban csinálják a dolgokat,
harmadrészt pedig nem szívesen látják, hogy a gyerekeik kellemetlen helyzetbe kerülnek vagy nem sikerül nekik valami.
Hibákat elkövetni, kudarcot, csalódást, kellemetlenséget átélni ugyanakkor olyan alapvető élettapasztalat, amely lehetőséget
kínál a gyerekeknek arra, hogy megtanuljanak jobban teljesíteni és új készségeket elsajátítani. A szülők részéről persze
természetes, hogy meg akarják kímélni gyerekeiket ezektől a kellemetlen élményektől, ennek azonban igen nagy ára lehet
később.
Rövid távon elkerülhetünk bizonyos fájdalmakat vagy kellemetlenségeket (magunk és gyerekeink számára egyaránt), hosszú
távon azonban - akaratunkon kívül - megfosztjuk gyerekeinket attól, hogy még a támogató családi környezetben
sajátíthassanak el fontos életvezetési készségeket.
A túlbuzgóság másik nagy hátulütője az, hogy hatalmi játszmák forrásává válhat. Vegyük az előző példát, amikor
emlékeztetjük gyerekünket a házi feladat megírására. Számtalanszor előfordul, hogy amikor felhívjuk a figyelmét a feladatra
(azután pedig ragaszkodunk a megírásához), ő elkezdi halogatni a feladatot, ellenáll, és szép lassan kialakul egy hatalmi
játszma. Mi lenne, ha egyáltalán nem kezdenénk bele?
Félreértés ne essék, egyáltalán nem azt javaslom, hogy soha ne segítsünk gyerekeinknek, és soha ne csináljunk meg
helyettük semmit, amire maguk is képesek lennének. Egymás kisegítése, a segítség felajánlása fontos családi érték.
Mindössze azt tanácsolom, hogy gondoljuk át, mit végzünk el rendszeresen helyettük, és hogy nem származna-e előnyük
abból, ha megtanulnák maguk megcsinálni. Mind a magabiztosság, mind az önbecsülés egy olyan kompetenciatudat
eredménye, amely új készségek megtanulásával, hibák elkövetésével alakul ki.
TIPP
Figyeljük meg, mit csinálunk meg a gyerekeink helyett, és tegyük fel magunknak a kérdést:
•      Miért teszem ezt?
•      Képesek a gyerekeim ezt maguk (vagy házimunka esetében a család) is megcsinálni? Ha igen, esetleg tanítsuk meg
nekik.
•      Mi történne, ha ezt nem végezném el helyettük?
Próbáljuk ki, hogy nem csinálunk meg a gyerekeink helyett néhány dolgot, amit meg szoktunk! Szóljunk nekik előre, hogy
mostantól ne tőlünk várják ezeket.
„Észrevettem, hogy esténként általában én emlékeztetlek, hogy írd meg a házit (önmagunkkal kapcsolatos tudatosság; lásd
#18). Szerintem te magad is észben tudod tartani (a legjobb feltételezése; lásd #36), úgyhogy ezentúl nem emlékeztetlek
(korrekt figyelmeztetés; lásd #47). Tőled függ, hogy elfelejted-e, vagy direkt nem csinálod meg (autonómia), viszont ha
rendszeresen előfordul, szerintem az meglátszik majd a jegyeiden (természetes következmények felvázolása; lásd #35 és
#50). Persze ha bármikor úgy érzed, hogy segítségre van szükséged, szívesen segítek, csak szólj, oké?”
De mi a helyzet, ha gyerekeink az idejük beosztásában, a határidők betartásában szorulnak segítségre? (lásd #45.)
Eleinte félelmetesnek tűnhet leállítani magunkat, hogy ne csináljuk, amit szülőként nap mint nap megteszünk, hogy
megkönnyítsük gyerekeink életét, és megvédjük őket a káros következményektől (például emlékeztetjük őket a házi feladat
megírására). Viszont ha most nem állunk le, az évek múlásával egyre nehezebb lesz, ha még akkor is ránk lesznek szorulva
ezekben a dolgokban.
Egy másik példa a túlbuzgóságra: egy kisfiú épp befejezi az uzsonnát, a péksütemény zacskóját anya vagy apa kezébe
nyomja, és elrohan játszani. A szülő ezután kidobja a szemetet. Ha mi is jártunk már így, mi volt az oka? Ha már tud járni, a
saját szemetét ő is elviheti a kukáig. Ez egy igazán jó szokás, amit korán megtanulhatnak.
 14. NE AKARJUK MINDENÁRON MEGÓVNI
GYEREKEINKET A NEGATÍV ÉRZÉSEKTŐL!
Az a késztetésünk, hogy gyerekeinket mielőbb megszabadítsuk bizonyos negatív érzésektől, ugyanolyan jó szándékból ered,
mint amikor a kellemetlen szituációkat próbáljuk rendbe hozni (például otthon felejtett házi feladat vagy tornazsák). Az a
vágyunk, hogy gyerekeinket megkíméljük a kellemetlenségektől, a csalódástól, a kudarctól (ilyenek például a megfázás, az
éhség, az iskolai büntetés, a rossz jegyek stb.). Ám ez valójában a túlbuzgóság (lásd #13) egy enyhébb formája.
Amikor azon igyekszünk, hogy gyerekeink elkerüljék vagy minél előbb kikerüljenek egy negatív érzésből, akkor bizonyos
kellemetlen vagy fájdalmas érzelmektől próbáljuk megóvni őket, amelyek lehetnek viszonylag triviálisak, mint például az
unalom, de lehetnek húsba vágóbbak is, ilyen például az iskolai kiközösítés. A legtöbbször magunkat is meg akarjuk kímélni
attól a gyötrelemtől, hogy kellemetlen vagy fájdalmas érzések fogságában lássuk őket (lásd #15).
Nem egyszerű, de meg kell tanulnunk elviselni gyerekeink szorult helyzetét, hogy ez aztán nekik is sikerüljön.
Megismétlem, mert annyira fontos ez az elv: Tanuljuk meg elviselni gyerekeink szorult helyzetét, hogy ez aztán nekik is
sikerüljön!
Bár érthető, hogy a szülők meg akarják óvni gyerekeiket (és magukat) ezektől az élményektől, eközben akaratlanul is
megfosztják a gyerekeket attól a lehetőségtől, hogy szülői segítséggel és iránymutatással fontos megküzdési készségeket
sajátítsanak el.
Az alábbi két példán keresztül szeretném szemléltetni ezt az elvet:
1. Gyerekünk bejön a szobába, ahol éppen dolgozunk, és nagyot sóhajtva közli, hogy rettenetesen unatkozik. Ilyenkor
könnyű reflexszerűen előállni egy csomó ötlettel, hogy mivel foglalhatná el magát. Egy ilyen válasz azonban arra biztatná,
hogy a jövőben is mindig hozzánk forduljon ezzel a problémával ahelyett, hogy maga lenne úrrá rajta.
Hagyjuk inkább, hogy megtapasztalja az unalmat. Miért? Általában igyekszünk elkerülni a kellemetlen élményeket, ezért ha
a gyerek számára kellemetlen az unatkozás, jó eséllyel rá fog jönni a saját megoldásaira. Beveti képzelőerejét, és ráeszmél,
hogy képes kezelni a kihívásokat.
Ha úgy érezzük, segítenünk kell, hogy ne unatkozzon (vagy más hasonló szituáció megoldásában), fogjuk vissza magunkat,
és ahelyett, hogy pontosan megmondanánk neki, mit tegyen, beszéljük végig vele együtt, hogy mi is lehetne a probléma
megoldása. Kommentáljuk a folyamatot, például így: „Na, miket is szerettél csinálni máskor? Gyere, írjuk össze!” (Lásd
#45.)
2. Megyünk a lányunkért az iskolába, erre sírva fogad minket: „Mindenki utál”. Szülőként nagyon fájdalmas ilyeneket
hallani, ezért ösztönösen leginkább úgy szoktunk reagálni, hogy „Dehogy utálnak, édesem! És Amanda? Ő a barátnőd,
nem?” Valószínűleg az az igazság, hogy a lányunk nem egészen pontosan látja a helyzetet, ha azonban így próbáljuk
vigasztalni, még ha kedvesen tesszük is, attól csak azt érezheti, hogy nem értjük meg őt (lásd #8).
Ha mi próbálunk meg tenni valamit a gyerek negatív érzései ellen, azzal azt kommunikáljuk, hogy azok „rosszak” (nem
pedig normális és múló érzelmi élmények), vagy hogy ő nem képes kezelni őket (és ezért nekünk kell közbelépnünk).
Emellett - ahogyan azt korábban is említettem - nem adunk gyerekünknek lehetőséget arra, hogy megtanulja elviselni a
kellemetlenségeket, illetve hogy elsajátítson bizonyos érzelemszabályozási készségeket.
TIPP
Amikor úgy érezzük, hogy a gyerek érzéseit (például unalom, elutasítottság, szorongás) csillapítanunk kell, álljunk meg egy
pillanatra, és idézzük fel magunkban, hogy ez most egy lehetőség a gyerekünk számára, hogy a mi iránymutatásunkkal
elsajátítson néhány hasznos életvezetési készséget.
Először is fejezzük ki, hogy mennyire empatikusak vagyunk az érzéseivel (lásd #6): „Jaj, édesem, elhiszem, hogy tényleg
nagyon szomorú és magányos vagy attól, hogy azt gondolod, mindenki utál. Azt hiszem, én is rettenetesen érezném magam.”
Ezután figyeljük meg, hova vezet a felvetésünk.
A megfelelő pillanatban, egyfajta coachként, nyitott kérdések segítségével kideríthetjük, mit is gondol a gyerekünk, egyúttal
bátoríthatjuk, hogy próbálja más szemszögből is nézni a dolgokat: „Szóval mi is történt valójában ma, amitől úgy érzed,
mindenki utál? ...Ja, hogy úgy tűnt, a többi lány rád se hederített, amikor játszani szerettél volna velük? ... [elmélkedés] ...
Van esetleg más magyarázat is szerinted a történtekre?” És így tovább.
A célunk részben az, hogy segítsünk gyermekünknek más szempontok szerint átgondolni az adott szituációt, így aztán
remélhetőleg ő maga is rájön (legtöbbször így történik), hogy más, ugyanolyan helytálló értelmezése is lehet a történteknek.
Ne felejtsük el, hogy nem az a célunk, hogy rendbe hozzuk a szituációt, vagy gyerekünket jobb kedvre derítsük. Egyszerűen
ajánljuk fel az együttérzésünket, a jelenlétünket. Tanítsuk meg neki, hogy élje meg az érzéseit, és döntse el, mit szeretne
csinálni (lásd #11 és #32).
Ha valamilyen módon reagálni kell a szituációra, támogassuk azzal, hogy átbeszéljük a lehetőségeket, és felvázoljuk számára
(erőltetés nélkül), hogy miként lehet megválasztani a megfelelő reakciót. (Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor a
felnőtteknek azonnal közbe kell lépniük, ilyen például a megfélemlítés vagy a bántalmazás.)
 15. VÁLLALJUK FEL AZ ÉRZÉSEINKET!
Mindnyájan felelősek vagyunk az érzéseinkért és cselekedeteinkért, még akkor is, ha azt szoktuk gondolni, hogy nem
éreznénk úgy, ahogy, ha valaki nem csinálta volna azt, amit.
Gyakran, különösen a pillanat hevében úgy tűnik, hogy a gyerekeink bosszantottak fel minket, ezért ők a hibásak. Az
érzéseink alapja ugyanakkor egy komplex szövevény, amelyben szerepet játszanak a gének, a szokások, a meggyőződések,
az elvárások, a tapasztalatok, és ezek sokkal jobban összefüggnek azzal, hogy kik vagyunk, mint az, hogy ki mit csinált
velünk.
Képzeljünk el például egy jelenetet, amiben a kisfiunk ott játszik a szoba túlsó felében, mi pedig kérjük, hogy legyen szíves,
hagyja abba, és jöjjön vacsorázni, ő viszont nem reagál. Ha azt gondoljuk, hogy szándékosan nem vesz rólunk tudomást,
akkor jó eséllyel dühösek leszünk, és úgy is reagálunk majd. Ha azonban azt feltételezzük, hogy azért nem figyel ránk, mert
annyira elmerül abban, amit csinál (lásd #29), vagy mert teszteli, hogy mi történik, ha nem vesz tudomást rólunk (lásd #34),
akkor valószínűleg nyugodtabbak maradunk, és megpróbáljuk más módon elérni, hogy ránk figyeljen. Röviden fogalmazva:
a reakciónk azon múlik, hogy mi hogyan fogjuk fel a történteket.
Érdemes megjegyezni azt is, hogy akaratunkon kívül esetleg mi magunk is hozzájárulunk ahhoz, hogy ne figyeljen ránk,
hiszen gyakran újra és újra elismételjük, amit mondani szeretnénk. Az ezzel kapcsolatos ötleteket lásd a 46., 47., 51., 71. és
72. fejezetekben.
Az, hogy felelősek vagyunk a saját érzéseinkért, nem azt jelenti, hogy bárhogy viselkednek is a gyerekeink, az rendben van,
és nekünk feltétlenül tolerálnunk kell. Csak azt jelenti, hogy ők nem felelősek azért, amit mi érzünk azzal kapcsolatban, amit
ők csinálnak. Ők csak a saját érzéseikért és saját cselekedeteikért felelősek.
TIPP
Legközelebb, amikor dühösek vagy frusztráltak vagyunk a gyerekeink miatt, tegyük fel magunknak a kérdést: „Miért érzek
így?” (lásd #18.)
Kérdőjelezzük meg azt, amivel a szituációt megmagyaráztuk magunknak. Honnan tudjuk, hogy igaz?
Ne felejtsük el, hogy ezek csupán a mi gondolataink, amelyek nem feltétlenül fedik a valóságot. Ez csak a mi értelmezésünk,
és nem maguk a történések.
Ráadásul sokkal kisebb lesz az ellenállás, ha felvállaljuk az érzéseinket (például azt mondjuk: „Ideges vagyok”, ahelyett,
hogy „Idegesítesz”). Az utóbbi minden bizonnyal hárítást váltana ki a másik személyből, és csak fokozná a konfliktust, míg
az előbbibe nehezebb belekötni, hiszen egyszerűen csak azt fejeztük ki, amit érzünk.
Akármit érzünk is, ne feledjük el, hogy bármely szituációban akkor járunk leginkább sikerrel, ha a hirtelen reagálás helyett
megállunk egy pillanatra, és eldöntjük, mi lenne a céljaink szempontjából legkonstruktívabb válasz (lásd #11 és #32). (lásd
még #16.)
 16. NE TITKOLJUK A HANGULATUNKAT,
ÉRZÉSEINKET!
Amikor egy stresszes nap után hazaérünk, a stressz és a vele járó érzéseink gyakran velünk maradnak még akkor is, amikor
már a családunk körében vagyunk. A gyerekeink igen ügyesen képesek megfigyelni a hangulatainkat és a viselkedésünket
(lásd #34), és szinte biztosak lehetünk abban, hogy észreveszik, ha másképp viselkedünk, sőt akár rá is kérdezhetnek, mi
ennek az oka.
Ha olyan dologról értesülünk, amely mélyen megérint minket (például egy ismerősünk halála, az állásunk elvesztése, egy
diagnózis stb.), gyerekeinknek feltűnik, hogy valami nincs rendben, még ha minden erőnkkel magunkban akarjuk is tartani.
Sok szülő megpróbálja titokban tartani az ilyen érzéseket, hogy bármiféle kellemetlen vagy fájdalmas élménytől megkímélje
gyermekeit. Nem beszélnek előttük arról, hogy mi is történt és hogyan éreznek, azt remélve, hogy gyerekeik nem veszik
észre, és így nem is szenvednek. Ez a próbálkozás - bár szeretetből tesszük - gyakran visszaüt,
mivel még a legkisebb gyerekek is képesek felismerni az érzelmeket, észlelni a stresszt és empátiát érezni. (2)
A gyerekeink, illetve mindenki más, aki jól ismer minket, megérzik, amikor szomorúak, rosszkedvűek vagy ingerültek
vagyunk. Ha megpróbáljuk elfedni az érzéseinket („Minden rendben, persze. Miért kérdezed?”), ellentmondást teremtünk
aközött, amit a történtekről mondunk, illetve amit a gyerekeink a történtekkel kapcsolatban éreznek (lásd még #30 és #31).
A gyerekek empatikus „érzékelői” veszik a nonverbális jeleinket (testbeszéd, hanghordozás stb.), miközben azt állítjuk, hogy
tévesek a megérzéseik. Ez az ellentmondás alapvetően ijesztő lehet számukra, mivel határozottan érezhetik, hogy valami
nincs rendben, ezt az érzést azonban egy velük szoros kapcsolatban lévő vagy tekintéllyel rendelkező felnőtt nem ismeri el.
Ha ez többször is megismétlődik, esetleg egyre nehezebb lesz számukra saját érzéseikben megbízni.
Ha elrejtjük az érzéseinket, azzal azt üzenjük a gyerekeinknek, hogy bizonyos érzések annyira rosszak, hogy titkolni kell
őket. Az érzések elrejtése ugyanakkor akadályozza az önmagunkkal kapcsolatos tudatosság (lásd #18) és az
érzelemszabályozási készségek (lásd #32) kialakulását, hiszen a gyerekek nem tudják megtanulni kezelni azokat az
érzéseket, amelyeket felismerni sem képesek.
A szülők ezért azzal, hogy felvállalják az érzéseiket (lásd #15), és a gyerekeik előtt a saját koruknak megfelelően beszélnek
róluk (egészen mást osztunk meg egy tizenkét évessel és egy kétévessel), példát tudnak mutatni önmagunkkal kapcsolatos
tudatosságból és érzelmi intelligenciából.
Amikor a saját érzéseinkről beszélünk a gyerekeinkkel, az egyben jó alkalom arra is, hogy az érzések kezelésére használt
stratégiáinkat is megosszuk velük.
TIPP
Amikor legközelebb rosszkedvűen, szomorúan vagy dühösen érünk haza, ne várjuk meg, amíg a gyerekek rákérdeznek.
Valószínűleg észrevették, csak nem szólnak semmit. Ha mégis megkérdezik, mindenképpen mondjuk el, mit érzünk, még
akkor is, ha nem meséljük el részletesen a kiváltó eseményeket.
A kétéves kisfiunknak például így fogalmazhatunk: „Anya most egy kicsit dühös és szomorú valami miatt, ami ma a
munkahelyén történt. Valaki csúnyán viselkedett velem, és ez még mindig bánt. Szóval, ha egy kicsit nyűgösnek látsz ma,
emiatt van.”
A tizenkét évesnek pedig ezt: „Valószínűleg eléggé ingerlékeny leszek ma, máshol jár az eszem, úgyhogy kérlek, hagyj egy
kicsit magamra. A főnököm igazságtalanul kritizált ma, és idegesít, ami történt. Szeretnék elgondolkodni azon, mit is kellene
lépnem.”
Az érzések ilyen mértékű megosztása felbecsülhetetlen jelentőségű a gyerekek számára. Amellett, hogy példát mutatunk
önmagunkkal kapcsolatos tudatosságból és érzelmi intelligenciából, azt is megtanítjuk nekik, hogy a mentális állapotok
milyen befolyással lehetnek a viselkedésünkre, illetve mások viselkedésére (ezt gyakran hívják mentalizációnak). A
mentalizációs képesség segítségével a gyerekek képesek lesznek megérteni, hogy gondolataink és érzéseink hatással vannak
a viselkedésünkre, és ez a tudás alapvető fontosságú annak a képességnek az elsajátításához, hogy éljék meg az érzéseiket,
majd döntsék el, mit tesznek (lásd #11).
 17. FIGYELJÜNK ODA!
Néha meglepően nehéz odafigyelni arra, ami itt és most történik. Felnőttként igen gyakran rágódunk elmúlt dolgokon („Jó
volt, amit a főnökömnek mondtam?”), vagy előre tervezünk („El ne felejtsek beugrani tojásért hazafelé!”), ezért könnyen
elsikkad, ami épp az orrunk előtt és főleg ami bennünk zajlik. Ráadásul a multitasking kényszere és az olyan figyelemelvonó
eszközök, mint az okostelefon miatt a jelen pillanatra koncentrálni, még nagyobb kihívást jelent.
Az önmagunkkal kapcsolatos tudatossághoz (lásd #18) hasonlóan a saját magunkra, az adott pillanatra, a minket éppen
körülvevőkre való odafigyelés szintén elengedhetetlen a gyerekneveléshez (legyünk őszinték: valójában magához az
élethez). Ha nem figyelünk oda magunkra, esetleg nem észlelünk bizonyos jeleket, például hogy felgyorsult a szívverésünk,
vagy megemeltük a hangunkat, pedig ez időben figyelmeztetne minket arra, hogy kezdünk feldühödni, és hamarosan
elveszítjük a kontrollt.
Ha nem vagyunk jelen az adott pillanatban, képesek vagyunk elsiklani afelett, hogy éppen odaadtuk hisztiző gyerekünknek a
játékot, amit akart, hogy ezzel nyerjünk pár nyugodt percet (lásd #23). Ha a gyerekünkre nem ügyelünk oda, esetleg nem
tűnik fel, hogy tiszteletlenül beszél hozzánk, és ennek ellenére folytatjuk a beszélgetést, csak hogy befejezhessük a
mondandónkat.
Sokan éljük életünk nagy részét robotpilóta üzemmódban, ezért pillanatnyi érzéseink és interakcióink hatásait fel sem
ismerjük, nemhogy sokat gondolkodnánk ezekről (lásd még #4). Ha viszont észre sem vesszük, mi zajlik, nem igazán tudunk
változtatni (lásd még #2 és #12).
TIPP
A megoldás ilyen egyszerű: ahhoz, hogy jobban oda tudjunk figyelni, gyakorolnunk kell az odafigyelést. Ennek egyik
lehetséges módszere a meditáció, mivel számos kutatás bizonyította, hogy a rendszeres meditáció pozitív hatása fizikai és
mentális egészségünk szempontjából egyaránt felbecsülhetetlen. Ma már nagyon sok helyen találhatunk tudatosjelenlét-
(mindfulness) és más meditációs tanfolyamokat.
Ha a formális meditációs gyakorlatok nem válnak be, hasznos lehet az is, ha napközben rendszeresen megállunk, és az adott
pillanatra összpontosítunk: a légzésünkre; arra, ahogy a nap éri a bőrünket; ahogy a szék megtámasztja a hátunkat; arra, amit
a kezünkkel érzünk, miközben tartjuk a könyvet. Ha nehéz rávenni magunkat erre, mivel még nem alakítottuk ki ezt a
szokást (lásd #20), beállíthatunk egy emlékeztetőt pár óránként.
 18. FEJLESSZÜK AZ ÖNMAGUNKKAL
KAPCSOLATOS TUDATOSSÁGUNKAT!
Az önmagunkkal kapcsolatos tudatosság elengedhetetlen a gyerekneveléshez. Ha nem vagyunk tudatában a gondolatainknak,
érzéseinknek, érzelmeink kiváltó okainak, feltételezéseinknek, elvárásainknak stb., nehéz lesz beismerni, ha hibát követünk
el (lásd #12), hirtelen reakció helyett megfelelő válaszokat adni (lásd #11) vagy felvállalni az érzéseinket (lásd #16).
Aki önmagával kapcsolatban fejlett tudatossággal rendelkezik, az önreflektív módon vizsgálja saját észlelését, feltételezéseit,
elvárásait és hitrendszerét. Próbálja megérteni, hogyan hatnak a gondolatai és érzései a viselkedésére és a döntéseire.
Általában empatikusabb, egyidejűleg több szemszögből is képes látni a világot, és nem véli úgy, hogy az egyik nézőpontnak
„igazabbnak” kell lennie, mint a többinek.
Ez a képesség rendkívül hasznos a szülők számára, hiszen nap mint nap együtt kell működniük egy másik lénnyel, aki (néha
teljesen) másképp látja a világot (lásd #8).
TIPP
Az önmagunkkal kapcsolatos tudatosság számtalan módon fejleszthető: pszichoterápia keretében egy gyakorlott szakember
vezetésével, további lehetséges módja a naplóírás, a meditáció vagy ha visszajelzést kérünk egy bizalmas baráttól vagy
rokontól.
Mindennap töltsünk egy kis időt azzal, hogy odafigyelünk a gondolatainkra, érzéseinkre, és fedezzük fel, hogyan
kapcsolódnak egymáshoz, és hogyan hatnak együttesen a viselkedésünkre. Például, ha a gyerekünk nem reagál, amikor
szólunk neki, figyeljük meg, mi zajlik ilyenkor a fejünkben, a testünkben.
Ha azt feltételezzük, hogy szándékosan hagy figyelmen kívül minket, akkor a helyzet minden bizonnyal frusztráló lesz, ami
miatt pedig valószínűleg kiabálni fogunk és idegesek leszünk. Ha azonban azt gondoljuk, hogy annyira belemerül abba, amit
csinál, hogy meg sem hallja a nevét (lásd #29), akkor valószínűbb, hogy türelmesek leszünk vele, olyannyira, hogy oda is
megyünk hozzá, hogy ránk figyeljen.
Még ha azt hisszük is, hogy „Azért nem válaszol, hogy tesztelje, hogyan reagálok” (lásd #34), ez a kicsit megváltozott
értelmezés segít a helyzetet nagyobb nyugalommal és együttérzéssel fogadnunk.
 19. ÖLELJÜK MEG A GYEREKEINKET!
A kutatások kivétel nélkül azt mutatják, hogy a pozitív érintések (például ölelés, simogatás, odabújás) döntő jelentőségűek a
gyerekek fejlődése és jólléte szempontjából. Valójában olyannyira fontosak, hogy azok a csecsemők, akiknek nélkülözniük
kellett az érintést, gyakran mutatnak elmaradást a fizikai és kognitív fejlődésben, sőt életüket is veszthetik. Ez még akkor is
bekövetkezhet, ha rendszeresen táplálják őket, és minden más fizikai szükségletüket kielégítik.(3) Az érintés maga az élet.
A pozitív érintés bármely életkorban javítja az egészséget, ellazít, erősíti a kötődést, fokozza az oxitocin (a
„szeretethormon”) termelését, csökkenti a pulzusszámot és a stresszhormonok termelését, az immunrendszert pedig
felpörgeti. Mit is lehet ezek után mondani? Öleljük meg a gyerekeinket (sokszor)!
Még ha fegyelmeznünk kell is őket, próbáljuk azt öleléssel vagy más pozitív érintéssel lezárni, különösen kisebb gyerekek
esetében. Ezzel a szerető gesztussal hangsúlyozhatjuk, hogy bár fegyelmeznünk kellett a rossz viselkedése miatt, az érzelmi
kapcsolat nem szűnik meg (lásd még #9 és #25). A pozitív érintések természetesen a dicséret hatását is erősítik (lásd #42 és
#73).
Ide kapcsolódik, hogy ne üssük meg gyerekeinket, ne alkalmazzunk semmilyen fizikai agressziót velük szemben. Az
elfenekelés vagy bármilyen más fizikai fegyelmezés hatékonynak tűnhet az adott pillanatban, de hosszú távon arra tanítja
őket, hogy a konfliktusok megoldására vagy az akaratuk elérésére alkalmazhatnak agressziót, erőszakot.(4) A testi fenyítés
ráadásul a kognitív képességek, illetve a mentális egészség romlásához, például depresszióhoz vagy szorongáshoz vezethet.
Elfenekelés helyett próbáljunk ki más módszereket (lásd #6 és #46-47).
Fontos kiemelni, hogy ha megöleljük a gyereket, miután agresszívek vagy erőszakosak voltunk vele, az nem ellensúlyozza
az agressziót.(5) Szeretettel, gyengédséggel nem lehet jóvá tenni a fizikai agressziót. Ehelyett inkább arra kell törekednünk,
hogy akkor is szerető, gondoskodó módon forduljunk gyerekünk felé, amikor éppen nem értünk egyet a viselkedésével, vagy
fegyelmezésre kényszerülünk (lásd #39).
A könyvben szereplő módszerek többsége abban kíván segítséget nyújtani, hogy amikor nem értünk egyet gyerekünk
viselkedésével, vagy fegyelmeznünk kell őt, az ne érintse a közöttünk lévő szoros érzelmi kötődést.
TIPP
Mindennap szánjunk időt arra, hogy gyerekeinket (és a szeretteinket általában) hosszan megöleljük, megszeretgessük. Ha a
gyerekünk nem szereti már az ölelgetést, simogassuk meg a karját, vagy gyengéden paskoljuk meg a hátát. Érintéssel és
szavakkal egyaránt mutassuk ki naponta a szeretetünket. Jó hatással lesz mindkét félre.
 20. SEGÍTSÜNK GYEREKEINKNEK A JÓ SZOKÁSOK
KIALAKÍTÁSÁBAN!
A születéstől ötéves korig terjedő időszak különösen meghatározó a gyerekek fejlődése szempontjából. A neuronok közötti
kapcsolatok és az idegpályák elképesztő tempóban jönnek létre, és az agy is ekkor éri el végleges térfogatának 90%-át.
Az idegpályák leginkább erdei ösvényekhez hasonlítanak: miután létrejöttek, elsősorban azok maradnak meg, amelyeket
gyakrabban használnak.
Pszichológusként úgy tekintek az idegpályákra, mintha szokások vagy meggyőződések lennének, amelyek különösebb
erőlködés nélkül működnek bennünk. Ilyenek többek között a gondolkodásbeli szokások (például pesszimizmus vagy
optimizmus), az érzésbeli szokások (például hála vagy szorongás) vagy a viselkedésbeli szokások (például hogy szókincsünk
része a „kérem” és a „köszönöm”, vagy hogy étkezés után leszedjük az asztalt).
Az pedig igencsak előnyünkre (és a gyerekek előnyére) szolgál, ha ezek a szokások pozitívak.
A jó szokások, amelyeket segíthetünk gyerekeinknek elsajátítani, az egészen egyszerűektől - mint például az esti fogmosás
vagy a jó modor - a jelentősebbekig - például a képernyő bámulása helyett olvasás vagy szabadtéri játék, az intenzív érzések
kezelésének képessége (lásd #32), a reziliencia (lásd #42), a türelmesség, a segítőkészség, az optimizmus stb. - terjedhetnek.
A szokások kialakulásának alapja a gyakoriság és az ismétlés. Ebben az értelemben minden, amit rendszeresen csinálunk,
mondunk, gondolunk vagy érzünk, szokásnak tekinthető, ezért ha szeretnénk kialakítani vagy megváltoztatni egy szokást,
akkor azt az új viselkedést, gondolkodást vagy érzést addig kell újra és újra gyakorolnunk, amíg szokássá nem válik.
Az első évek a formálódás időszakának tekinthetők mind gyerekeink, mind pedig a velük kialakítandó kapcsolatunk
szempontjából. A könyvben szereplő elvek elsajátításával hatalmas kezdőlökést adhatunk saját magunknak és gyerekeinknek
is, hogy az első éveik során konstruktív és a hasznukat szolgáló szokásokat és meggyőződéseket alakítsanak ki.(6) Állítólag
Frederick Douglass mondta: „Könnyebb erős gyermeket nevelni, mint helyrehozni egy megtört embert.”
TIPP
Gondoljuk át a mindennapos interakcióinkat gyerekeinkkel, majd tegyük fel magunknak ezeket a kérdéseket:
•      Mit tanulnak meg ezekből a gyakran ismétlődő interakciókból?
•      Milyen - gondolkodás-, érzés- és viselkedésbeli - szokások kialakulását vesszük észre gyerekeinken a mindennapok
során?
•      Hasznosak és konstruktívak ezek a szokások? Ha nem, fogjunk hozzá rögtön, és változtassuk meg őket (a változást
kezdjük önmagunkon; lásd #3)!
Nézzük ezt az egyszerű példát: ha gyerekünk gyakran megzavar, félbeszakít minket, amikor valamit csinálunk, figyeljük
meg, mikor is történik ez. Amikor legközelebb észrevesszük ezt a nemkívánatos viselkedést, ne szakítsuk félbe, amit éppen
csinálunk (kivéve, ha vészhelyzet van). Már önmagában ez is szép kihívás lehet. Ehelyett tényszerűen közöljük vele, és ha
kell, ismételjük is meg: „Félbeszakítottál. Kérlek, várd meg, amíg befejezem a beszélgetést az igazgató nénivel” (attól
függően, hogy éppen mit csináltunk). Amikor pedig tényleg befejeztük, szenteljük teljes figyelmünket a gyereknek.
Kisebbek esetében, akiknek különösen nehezükre esik kivárni valamit, inkább így fogalmazzunk: „Édesem, félbeszakítottál.
Ha azt szeretnéd, hogy rád figyeljek, miközben éppen valaki mással beszélek, kérlek, mondd azt: »elnézést«.” Majd várjuk
meg, amíg tényleg mondja, és csak azután figyeljünk oda rá. (lásd #22.)
Ha ilyen módon sikerül a saját viselkedésünkön változtatni, azzal segítünk gyerekünknek begyakorolni, hogy várja ki, míg rá
kerül a sor, vagy legalábbis kezdje azzal, hogy „elnézést”.
Egy másik példa: ha azt szeretnénk, hogy a gyerekünk szívesen olvasson (vagyis egy olyan szokást alakítson ki, amelyet egy
életen át kamatoztathat), akkor a következőket tehetjük: olvassunk neki rendszeresen, tegyük a könyvtári látogatást
élménnyé, korlátozzuk a képernyő előtt töltött időt, a család életének se legyenek központi elemei a különböző kütyük, mi
magunk is olvassunk, beszélgessünk az olvasmányokról stb.
A szokások esetleg jelentéktelennek tűnnek, mégis óriási hatással vannak az életünkre. Az osztályzatok, kupák és más külső
eredmények helyett fókuszáljunk inkább gyerekeink szokásaira és a mögöttük rejlő értékekre. És hogy az egyik kedvenc
mondásom parafrázisával éljek: „Figyeljünk a cselekedeteinkre, mert szokássá válnak; figyeljünk a szokásainkra, mert
jellemvonássá válnak; figyeljünk a jellemvonásainkra, mert meghatározzák a sorsunkat!”
 21. VÁLASSZUK SZÉT A CÉLT A MÓDSZERTŐL!
Amikor kapkodva próbáljuk elkészíteni a vacsorát, és közben a hároméves lányunk egy pohár tejért nyafog, érdemes
emlékeztetni magunkat, hogy a viselkedésének (a nyafogásnak) érthető célja van: kikövetelni a figyelmünket, és kapni egy
pohár tejet.
Ha a saját gyereknevelési gyakorlatunkból is felidézünk példákat, azt látjuk, hogy az esetek többségében méltányolható, amit
gyerekeink el akarnak érni - a probléma azzal van, ahogy teszik (az előző esetben ez a nyafogás volt).
Válasszuk tehát szét a gyerekek célját és módszereit, mielőtt szóvá tesszük a viselkedésüket. Nevezzük meg a céljukat, és
mutassuk meg nekik, hogyan lehet ugyanazt a célt olyan más, elfogadhatóbb módokon is elérni, amelyekre egyébként ők
már képesek.
Az is fontos, hogy felhívjuk a figyelmüket arra, hogy a nemkívánatos módszerük egyúttal hatástalan is. Ha a szerintük jó
módon (nyafogással) el tudják érni a céljukat (a fenti példában megkapják a tejet, kiharcolják a figyelmünket), akkor minden
bizonnyal máskor is ehhez folyamodnak, hiszen bevált (lásd. #23). Ne felejtsük el, hogy a célok lehetnek kézzelfoghatóak
(tej) és nem kézzelfoghatóak (figyelem).
Legyen szó akár nyafogásról, más játékának elvételéről vagy bármilyen egyéb viselkedésről, amelyről gyerekünket
szeretnénk leszoktatni, a célok és a módszerek kettéválasztásával elismerhetjük, amit a gyerek akar, egyet is érthetünk azzal,
mégis meg tudjuk tanítani neki, hogyan érheti el ugyanazt a célt helyes viselkedéssel.
TIPP
Az előző példában a cél és a módszer ellentmondását látva így is reagálhattunk volna: „Édesem, értem, hogy nagyon
szeretnél tejet inni (cél elismerése, empátia, lásd #6), de borzasztó hallgatni, ha nyafogsz, és elvonja a figyelmemet a
vacsorakészítéstől (indoklás, lásd #46). Ha tejet szeretnél, akkor kérlek, mondd úgy, hogy »Anya, kérhetek egy kis tejet?«
(alternatív módszer)." És amint megpróbálja az alternatív módszert használni, adjunk neki tejet (vagy amit kért).
Ugyanez az elv vonatkozik az idősebb gyerekekre is. Ők már nem tejet akarnak vacsorakészítés közben, mint egy
hároméves, hanem például az autónkat akarják kölcsönkérni (cél). Ha megpróbáljuk lerázni, mert el vagyunk foglalva a
főzéssel, a kamasz lányunk elkezd majd nyaggatni minket, hogy „Naaa, anya. Légyszi! Légyszi!”, és folytatja a
kampányolást (módszer).
Ebben az esetben ezt mondhatjuk például: „Kislányom, értem, hogy nagyon szeretnéd megkapni az autót, és most azonnal
akarod tudni, hogy odaadom-e (cél elismerése). Ugyanakkor ha folyton a nyomomban vagy, miután meg-kértelek, hogy várj,
amíg befejezem a főzést, az nagyon zavar (indoklás; érzések felvállalása). Ha ezt folytatod, a válasz határozottan nem lesz
(korrekt figyelmeztetés). Ha kölcsön szeretnéd kérni az autót, akkor beszéljünk róla vacsora közben (alternatív módszer).”
Olvassuk el a 22. fejezetet is, amely további tippeket ad arra, hogyan beszéljünk gyerekeinkkel a célokról és módszerekről!
 22. JELÖLJÜK KI A HELYES IRÁNYT A GYEREKEINK
SZÁMÁRA!
A fegyelmezéssel az az elsődleges célunk, hogy megtanítsuk gyerekeinknek (lásd #28), hogy az adott viselkedés (például
verekedés, bútor összerajzolása) nem elfogadható.
A hatékony fegyelmezés egyik része az, hogy érthetővé tesszük a következményeket (lásd #51), és korrekt módon
figyelmeztetjük rájuk (lásd #47) gyermekünket. A következmények viszont esetleg csak elnyomják a viselkedést, hiszen azt
az üzenetet közvetítik, hogy az adott viselkedés nincs rendben, ez azonban csak a történet egyik fele, amit a gyerekeknek
hallaniuk kell.
A történet másik fele az, ha azt is megosztjuk velük, mi lenne az elfogadható viselkedés. Ezt értem a helyes irány kijelölésén
(vagyis alternatíva felkínálásán), ami egyébként kéz a kézben jár a célok és a módszerek szétválasztásával (lásd #21).
Sok szülő egyszerűen nem vesz arról tudomást, hogy mennyire fontos lenne más viselkedési lehetőségeket mutatni a
gyerekeknek. Nyilván ismerős helyzet, számtalanszor reagálunk így: „Hagyd abba!” vagy „Kérlek, ne ...” csak éppen azt
nem közöljük, hogy akkor mit csinálhatnának helyette.
Ha a szülők nem mondják el, hogy milyen viselkedést szeretnének látni inkább, a gyerekek hajlamosak maguk kitölteni ezt
az információs hézagot, aminek persze gyakran még kevésbé kívánatos viselkedés lesz az eredménye. Ezért, amikor
legközelebb kénytelenek vagyunk gyerekeink figyelmét felhívni arra, hogy a viselkedésük helytelen, ne felejtsük el egyúttal
azt is megbeszélni (nagyobb gyerekek esetében) vagy elmagyarázni (kisebbek esetében), hogy milyen jobb megoldások
lennének (és miért).
Azután kérjük meg őket, hogy újból fussanak neki (újrajátszás; lásd #72), vagy próbáljuk el (lásd #73), és adjunk nekik
lehetőséget az új és jobb viselkedés begyakorlására, amikor ismét olyan helyzet áll elő, mint amilyen kiváltotta a problémás
viselkedést. Ha azt látjuk, hogy igyekeznek, akkor viszont mindenképpen reagáljunk pozitívan (lásd #23, #24, #42 és #68).
Például:
„Tudom, hogy két könyvből is akartál olvasni ma este, és most mérges és csalódott vagy (empátia; lásd #6). Ugyanakkor
nincs rendjén, hogy ledobod a könyveidet a földre, mert a könyvek különlegesek, és vigyázni kell rájuk (indoklás; lásd #46).
Mondhatnád helyette inkább azt, hogy »Apa, csalódott vagyok, hogy nem olvashatunk két könyvet. Lehetne az, hogy holnap
előbb kezdjük, hogy két könyvre is jusson idő?« (alternatíva felkínálása).”
Két fontos dolgot is szem előtt kell tartanunk. Az általunk javasolt alternatívának egyszerre kell
1.      elfogadhatóbb viselkedésnek lennie, illetve
2.      valami olyannak, ami a gyereknek sikerülni fog. Ez függ a gyerekünk képességeitől és temperamentumától. Például
nem valószínű, hogy egy energiával teli kétéves gyerek képes lesz egy pohár tejre öt percig várni, azt viszont tudja már
udvariasan mondani, hogy „kérek”.
Ha alternatívát kínálunk fel, az ráadásul sokkal jobb, mint a következményekkel foglalkozni, hiszen így a gyerekeknek
lehetőségük nyílik arra, hogy változtassanak a viselkedésükön, nekünk pedig arra, hogy a következmények elmagyarázása
helyett inkább a jó viselkedést erősítsük meg.
TIPP
Amikor legközelebb megkérjük a gyerekünket, hogy viselkedjen másképp, először gondoljuk át, vajon mit is akart elérni az
adott viselkedéssel, majd javasoljunk (vagy vitassunk meg) egy elfogadhatóbb módszert a célja elérésére. Kérjük meg, hogy
fusson neki újra, vagy próbáljuk el együtt a kívánt viselkedést.
Például a kislányunk játszik a csőrös poharával az asztalnál, rázza, kiönti a tejet stb. Vegyük észre, hogy egy izgalmas
dologgal foglalja el magát (lásd #34), csak rosszkor, rossz helyen.
Ilyenkor mondhatjuk neki, hogy „Kérlek, ne játssz a tejjel (kérés), mert minden olyan lesz/nem tudunk így vacsorázni stb.
(indoklás). Ha játszani szeretnél a csőrös poharaddal, este magaddal viheted a furdőkádba/kiviheted a kertbe (alternatíva)
Ha nem hagyja abba, higgadtan (lásd #54) vegyük el tőle egy pillanatra (egy percnél ne tovább) a poharat, majd adjuk vissza
neki, hogy újból megpróbálhassa. Ezt hívom újrajátszásnak. Annyiszor ismételtessük meg vele, ahányszor szükséges.
Olvassuk el a 21. fejezetet, amelyben arra találunk ötleteket, hogyan beszéljünk gyerekeinknek más lehetséges viselkedési
formákról (lásd #72)!
 23. NE DÍJAZZUK A NEM KÍVÁNT VISELKEDÉST!
Máskor is bizton számíthatunk arra, hogy gyerekeink rosszul fognak viselkedni, ha azzal nagyjából sikerül kiváltaniuk
belőlünk a kívánt hatást (lásd még #21). Így például ha nem hajlandóak segíteni elpakolni a játékokat a nappaliból, és apa
végül feladja a próbálkozást, és ő tesz rendet (még akkor is, ha ez csak néha fordul elő; lásd #53), akkor a gyerekek minden
bizonnyal máskor is ellenállnak. Hiszen korábban már bejött, nem?
Hasonló esetről számol be sok szülő, aki azt szeretné, hogy kamasz gyerekei udvariasabban beszéljenek vele. (Első kérdés:
Milyen viselkedési mintát mutatunk mi a gyerekeinknek? Mi vajon tisztelettel szólunk hozzájuk? Lásd #40.)
Amikor a szülők elkezdenek jobban odafigyelni a családon belüli kommunikációra (lásd #17), megannyiszor azt veszik
észre, hogy egész beszélgetések zajlanak le úgy, hogy a gyerekeik kiabálnak vagy tiszteletlenül beszélnek velük. Ilyenkor a
szülők akár többször is elismétlik, hogy „Nincs rendjén, hogy így beszélsz velem”, a beszélgetés mégis ugyanúgy
folytatódik. A szülők kimondják, hogy nincs rendjén, a viselkedésükkel azonban pont az ellenkezőjét demonstrálják.
Gyakori, hogy végül a szülők is megemelik a hangjukat, így aztán oda-vissza folyik a kiabálás. (Azzal, hogy kiabálunk, nem
tudjuk elérni, hogy a gyerekeink abbahagyják a kiabálást.)
De még ha sikerül is nyugodtnak maradnunk, amikor a gyerekek kiabálnak (vagy hisztiznek), és folytatjuk a kommunikációt,
azzal akaratlanul is azt tanítjuk meg, hogy a kiabálás vagy hisztizés elfogadható módszer. (Mit tegyünk ehelyett ilyen
helyzetekben? Ennek a dinamikának az elkerülésére alapvető eszköz a történések leállítása; lásd #71.)
TIPP
Figyeljük meg alaposabban azokat az interakciókat, amelyek sok esetben váltanak ki konfliktust vagy feszültséget
gyermekünkkel. Gondoljuk át a problémás viselkedését, milyen módszert használ, mi a célja (lásd #21), majd vizsgáljuk
meg, mi hogyan reagálunk a viselkedésére. Lehet, hogy a mi viselkedésünk akaratlanul is megerősíti az övét?
Lehet, hogy a mi reakciónk segít neki elérni a célját, akár explicit (összeszedjük helyette a játékokat), akár implicit módon
(folytatjuk a beszélgetést, pedig kiabál velünk)?
Ha ez így van, változtatnunk kell a reakciónkon, hogy az ő viselkedése is változzon (lásd még #3).
Mindezt kezdhetjük úgy is, hogy előre megtervezzük (és akár el is próbáljuk; lásd #73) az új reakciónkat. De hasznos eszköz
lehet a történések leállítása, adott esetben pedig az újrajátszás (lásd #72).
 24. VEGYÜK ÉSZRE, AMIKOR GYEREKEINK JÓL
VISELKEDNEK (ÉS MAGYARÁZZUK EL
PONTOSAN, Ml TETSZETT A
VISELKEDÉSÜKBEN)!
A szülők általában rengeteg időt és energiát fordítanak arra, hogy megmutassák gyerekeiknek, miben tudnának még fejlődni.
Fontos azonban, hogy ezek az üzenetek egyensúlyban legyenek azoknak a dolgoknak az elismerésével, amelyeket a
gyerekek már jól csinálnak. A felnőttekhez hasonlóan nekik is jólesik, ha azt érzik, hogy megbecsülik őket.
Igencsak jót tesz nekik, ha azonnal, lelkesen és konkrét dolgokkal kapcsolatban adunk visszajelzést - különösen akkor,
amikor egy problémás viselkedésükön igyekszünk javítani, mégpedig úgy, hogy proaktív módon figyeljük, miben
igyekeznek jobbak lenni, és ezért rögtön meg is dicsérjük őket. Még a legkisebb előrelépést is érdemes elismerni (lásd #45).
Amellett, hogy észrevesszük, mikor viselkednek jól gyermekeink, azzal is segíthetünk nekik, ha megteremtjük a helyes
viselkedés feltételeit. Odafigyelünk arra, hogy ne legyenek nyűgösek vagy éhesek (lásd #27 és #58), tevékenységeik kereteit
úgy alakítjuk ki, hogy azzal csökkentsük a rossz viselkedés lehetőségét, illetve támogassuk a jó viselkedést (lásd #52). Ha a
gyerekünk például nem szívesen osztja meg a játékait vendég gyerekekkel, szóljunk neki, hogy tegye el a legféltettebb
játékait, mielőtt a vendégek jönnek, hogy később ne kelljen semmilyen huzavonába beavatkoznunk. Ha pedig azt látjuk,
hogy szépen viselkedik, erősítsük meg ebben, és dicsérjük meg (lásd lejjebb a konkrét tanácsokat). (lásd még #73.)
Amikor dicsérünk, lényeges, hogy konkrét dolgok miatt tegyük (lásd még #42), vagyis ne csak azt mondjuk: „Ügyes vagy!”,
hanem gondoljuk is át, pontosan miért dicsérünk, és azt is osszuk meg gyerekünkkel.
Emellett keressük meg a módját, hogyan dicsérhetnénk nonverbális eszközökkel is, vagyis például öleléssel, simogatással,
egy kis vállveregetéssel vagy más pozitív érintéssel (lásd #19).
Például: „Dylan, észrevettem, hogy mennyire bosszantott, amikor a húgod a megkérdezésed nélkül elvette a legódat, te
mégis megálltál egy pillanatra, és inkább csak szóltál, nem ütötted meg, nem kaptad ki a kezéből. Büszke vagyok rád, hogy
ilyen önkontrollt tanúsítottál ebben a nehéz helyzetben.” (A végén öleljük is meg.)
Ha észrevesszük, amikor a gyerekeink jól viselkednek, azzal megerősítjük a jó viselkedést, ezért nagyobb eséllyel fognak
legközelebb is így cselekedni. Azzal pedig, hogy igyekszünk erre figyelni, mi is átállunk egy pozitívabb látásmódra (lásd
#68).
TIPP
Mindennap keressük annak a lehetőségét, hogy elismerhessük (ezáltal pedig megerősítsük) gyerekeink jó viselkedését.
Dicsérjük meg őket: 1) konkrét dolgokért, 2) azonnal, 3) őszintén és 4) nonverbálisan is (például öleléssel, pozitív
érintéssel).
 25. FEGYELMEZZÜNK SZERETETTEL!
A szeretetteljes fegyelmezés mint gyereknevelési elv a könyvben ismertetett gyakorlatok közül többet is magában foglal.
Szeretettel fegyelmezni az alábbiakat jelenti:
•      Célja a tanítás (lásd #28), nem pedig a büntetés vagy a megszégyenítés. Amikor fegyelmezünk, a problémás
viselkedésre koncentrálunk, és megpróbáljuk szavakkal is kifejezni, hogy a gyerek viselkedését, nem pedig őt magát ítéljük
el (lásd még #9 és #10). Kerüljük a fenyegetést, az érzelmi megvonást, az indulatot.(7)
•      Miközben fegyelmezünk, igyekszünk nyugodtak maradni és a tényekhez ragaszkodni (lásd #54).
•      A fegyelmezés négyszemközt zajlik (lásd #26).
•      Ha vannak is következmények, nem szigorúak, céljuk nem a büntetés (lásd #51).
•      Odafigyelünk a nonverbális kommunikációnkra, különösen a testbeszédre és a fizikai interakciókra (lásd #30 és #31).
Ha például az éjszaka közepén próbáljuk visszavinni a gyereket az ágyába, ő viszont ellenáll, vigyázzunk, hogy ne szorítsuk
meg erősen a karját, mert az a frusztrációnk jele (lásd még #38).
• Végig maradjunk érzelmi kapcsolatban a gyerekkel (lásd #39). A fegyelmezés sosem járhat szeretetmegvonással vagy
érzelmi manipulációval.
TIPP
Ahelyett, hogy azt kérdeznénk: „Mégis mi ütött beléd?”, miután gyermekünk valami rosszat csinált (vagy valami olyan
történt, amitől a gyerek kerül a középpontba, nem pedig a konkrét viselkedése), próbáljuk meg ezt: „Nem tetszik a
viselkedésed” vagy „A [konkrét viselkedés] nincs rendjén”. Beszéljük át az adott viselkedést alaposan, szem előtt tartva a
következő szempontokat: empátia (lásd #6); annak kifejtése, hogy az adott viselkedés miért nincs rendjén (lásd #46),
javaslatok más, elfogadható viselkedésre (lásd #21 és #22), néha pedig egy korrekt figyelmeztetés, illetve a várható
következmények is (lásd #47).
Ez a megközelítés elsőre furcsának tűnhet, viszont nagyon világosan kifejezi, hogy a gyerekünket külön tudjuk választani a
viselkedésétől (lásd #9).
 26. FEGYELMEZZÜNK NÉGYSZEMKÖZT!
Képzeljük el, hogy gyerekünk valami egészen elfogadhatatlant művelt, például megütött egy másik gyereket. Rohanunk is
oda, hogy jól megregulázzuk. Várjunk csak!
A gyors reakció szerencsés, hiszen a gyerekek abból tanulnak a legjobban, ha azonnali visszajelzést kapnak, de ha mások
előtt oktatjuk ki a viselkedésével kapcsolatban, vagy a gyerek úgy érzi, mások is hallhatják-láthatják, akkor az üzenetünk
nagy része nem fog átmenni (és a tanulságot sem fogja levonni).
Sok gyerek - különösen a kamaszok, akik számára igen fontos a társak véleménye - esetleg megalázó, megszégyenítő
élménynek érzi a nyilvános fegyelmezést. E miatt az intenzív érzés miatt pont arra nem képes odafigyelni, amit el akarunk
magyarázni.
Mivel a fegyelmezés célja az, hogy a gyerekek megtanulják, hogyan kellene valamit legközelebb jobban csinálni (lásd #28),
a tanulás pedig akkor a legeredményesebb, ha a gyerekek odakoncentrálnak, a fegyelmezést legjobb négyszemközt intézni.
TIPP
Amikor legközelebb kénytelenek leszünk gyerekünket fegyelmezni, figyeljünk arra, hogy a beszélgetést más ne lássa vagy
hallja. Attól függően, hogy hol vagyunk, menjünk oda az autóhoz, ki a szabadba vagy be az épületbe. Ha sikerül olyan helyet
találni, ahol négyszemközt tudunk beszélni, azzal minden lehetőséget megadunk neki, hogy tanuljon az esetből.
 27. NE FEGYELMEZZÜNK FÁRADTAN VAGY
ÉHESEN!
„Amikor kicsoda nem fáradt vagy éhes?” - kérdezhetjük. Bármelyikünk. Ha mi vagyunk fáradtak vagy éhesek, nagyobb
eséllyel veszítjük el a türelmünket, és reagálunk hirtelen ahelyett, hogy józanul közelítenénk meg a helyzetet (lásd #11).
De ugyanígy, amikor a gyerekek fáradtak vagy éhesek, nem fognak arra figyelni, amit éppen meg akarunk tanítani nekik.
Mivel a fegyelmezés célja a tanulás (lásd #28), gyerekeink legyenek olyan fizikai és mentális állapotban (például jóllakva és
kipihenve), ami lehetővé teszi számukra, hogy tanuljanak a hibáikból, és legközelebb jobb döntéseket hozzanak.
Ha nem lehetséges szemet hunyni az eset felett (például amikor a gyerek szándékosan szeg meg egy jól ismert szabályt),
akkor vessük be az általam elhalasztásnak hívott technikát (lásd #66), vagyis azt, amikor megjegyezzük a problémás
viselkedést, és majd csak azután térünk vissza a megoldására, hogy a gyerek evett, pihent, és mindenki nyugodtabb.
TIPP
„Azt vettem észre, hogy [foglaljuk össze a szabály megszegését]. Viszont most mindketten fáradtak és éhesek vagyunk,
úgyhogy azután beszéljük meg, mi is történt, hogy egy kicsit ettünk/pihentünk.”
 28. A FEGYELMEZÉS CÉLJA A TANULÁS, NE A
BÜNTETÉS LEGYEN!
A fegyelmezés végső soron a tanulásról szól. Az angol discipline kifejezés a latin disciplinából ered, ami tanítást, ismeretet
jelent. A szintén angol disciple (vagyis tanítvány) kifejezésnek ugyanezek a latin gyökerei.
Mivel a fegyelmezés célja a tanulás, nem egyenlő a valamilyen vétség megtorlására kirótt büntetéssel. A fegyelmezés és a
büntetés között óriási a különbség.
Nem szabad arra törekednünk, hogy megbüntessük a gyerekeket, inkább a saját lelkiállapotunkra és motivációnkra kell
koncentrálnunk, hogy cselekedeteinket a tanítás vezérelje.
Ha például fegyelmezés közben dühösek vagy idegesek vagyunk, akkor sokkal valószínűbb, hogy büntetni fogunk, például
olyan következmények elé állítjuk gyerekünket, amelyek aránytalanok az elkövetett vétséghez képest, vagy fizikai agressziót
alkalmazunk (például túl erősen szorítjuk a karját, amikor a szobájába vezetjük), még akkor is, ha ütésre vagy verésre
ténylegesen nem kerül sor.
Ha agresszíven viselkedünk gyerekeinkkel, vagy túl szigorú következményeket vázolunk fel, azzal eltereljük a figyelmüket
arról, amit meg akarunk tanítani nekik, és csak a túlzó viselkedésünk vagy az igazságtalan reakciónk fog megmaradni
bennük.
Ezzel szemben, ha a fegyelmezéssel a tanítás a célunk, ez megváltoztathatja a hozzáállásunkat és a lelkiállapotunkat is. Ha
ezt a célt tartjuk szem előtt, nagyobb eséllyel fogalmazunk meg tisztességes, észszerű következményeket (lásd #51),
fegyelmezünk szeretettel (lásd #34), közelítünk empátiával gyermekeinkhez (lásd #6) és koncentrálunk a viselkedésükre
(lásd #9).
Ha a tanulást tartjuk a fegyelmezés céljának, az abban is segít, hogy gyerekeinkkel bizonyos következmények betartatása
esetén is fenn tudjuk tartani a jó kapcsolatot.
TIPP
Határozzuk el, hogy a fegyelmezést arra használjuk, hogy a gyereket megtanítsuk valamire, például a határok, korlátok
betartására, mások tiszteletére, tisztességre stb.
Figyeljük meg jól érzelmi állapotunkat (lásd #15, #16 és #17), és igyekezzünk ne akkor fegyelmezni, amikor mérgesek vagy
idegesek vagyunk (lásd #54). Ilyen esetben halasszuk el a fegyelmezést (lásd #66), és csak azután térjünk vissza a
problémához, ha már mindenki megnyugodott.
Hogy felpaprikázott hangulatban ne szabjunk ki kapásból aránytalan következményeket, válasszunk ki már előre néhány
következményt, amely a gyerek számára különböző szituációkban megfelelő lenne. A következmények kigondolásában
segítséget nyújthat az 51. fejezet.
 29. TARTSUK SZEM ELŐTT, HOGY A GYEREKEK
AGYA MÁSKÉNT MŰKÖDIK!
A gyereknevelésben - különösen a kisgyerekes szülők számára - talán a két legfrusztrálóbb dolog az, hogy mennyi ideig tart
minden, és hogy milyen sok ismétlésre, emlékeztetőre van szükség.
Mielőtt gyerekünk született, reggelente pillanatok alatt el tudtunk készülni, szülőként viszont úgy érezzük, minden legalább
kétszer annyi időt vesz igénybe. Szólunk a kicsinek, hogy vegye a cipőjét, tíz perc múlva azonban azt látjuk, hogy
elmerülten játszik a kockáival, a cipőről pedig már teljesen elfeledkezett. Kisiskolás gyerekünket megkérjük ugyan, hogy
akassza fel a kabátját, amikor hazajön, a kabát azonban a legtöbbször még akkor is a padlón hever, amikor délután
hazaérünk. A gyereknevelés időigényes, ismétlésekkel teli projekt.
Ez így igaz, és meg is van az oka: a gyerekek agya eltér a felnőttekétől. A felnőttek ugyanis, ha valamibe belefognak,
általában képesek koncentrálni, a gyerekek figyelmét viszont sokszor vonják el más dolgok (ahogy azt mi, felnőttek gyakorta
tapasztaljuk is). Ez a „figyelemelterelődés” igencsak frusztrálja a szülőket, hiszen sokszor érzik úgy, hogy folyton
emlékeztetniük kell a gyerekeket, hogy figyeljenek oda, és mindig csak magukat ismétlik.
Amikor azt vesszük észre, hogy a gyerekek figyelmét elvonja valami, gondoljunk erre: agyuk a felfedezésre, a tanulásra van
ráállva. A prefrontális kéreg (a végrehajtó központ, amely a tervezésért és a koncentrálásért is felelős) még nem teljesen
fejlődött ki, és pont ez teszi lehetővé agyuk felfedezőkedvét, rugalmasságát, ami a kutatók szerint alapvető fontosságú fajunk
evolúciója szempontjából. Alison Gopnik amerikai pszichológus úgy fogalmaz, hogy a csecsemők, a gyerekek alkotják az
emberi faj kutatás-fejlesztési részlegét. A gyerekek és az ő különleges agyuk nélkül az emberiség össztudásának szintje
lényegesen alacsonyabb lenne.(8)
Az egyéni tanulás ugyanakkor nagymértékben az ismétlésre épül. Kipróbálunk valamit, visszajelzéseket kapunk másoktól, a
környezetünktől, hogy mi működik és mi nem, majd újból próbálkozunk. Azután megint újból. Ahhoz, hogy a gyerekek
valamit megtanuljanak, rengeteg lehetőséget kell biztosítani számukra, hogy próbálkozhassanak (lásd #72 és #73).
Emellett a gyerekek a felnőttekhez képest kevésbé képesek a környezetükre figyelni, amikor valamire összpontosítanak. Ezt
a képességet gyakran nevezik perifériás észlelésnek, a köznapi életben egyszerűen csak azt mondanánk, hall, de nem figyel.
(9) Ezzel a jelenséggel találkozunk, amikor kérdezünk valamit a mellettünk álló gyerektől, választ azonban nem kapunk.
Az ilyen helyzetekben a szülők azt hiszik, a gyerek szándékosan figyelmen kívül hagyja őket (és ezért dühösek, ingerültek
lesznek), valójában azonban a gyerek egyfajta nemfigyelési vakságot él át, vagyis nincs tudomása arról, mi zajlik azon kívül,
amire koncentrál.
Próbáljuk meg tehát a legjobbat feltételezni gyerekeinkről (lásd #36), amikor valami eltereli a figyelmüket, vagy úgy tűnik,
szándékosan figyelmen kívül hagynak minket, és próbáljuk ki az alábbiakat:
TIPP
Nézzük más szemszögből a gyerekek figyelmének elterelődését, tekintsük fejlődésük elengedhetetlen részének.
Emlékeztessük magunkat arra, hogy - különösen a kisebb gyerekek - tényleg nem tehetnek erről, agyuk még nem teljesen
képes a fókuszált, hatékony figyelemre.
Hogy Gopnik egy másik hasznos analógiájának parafrázisával éljek: A felnőtt agy olyan, mint egy zseblámpa, amely erősen
meg tudja világítani a kiválasztott területet, de mást nem; a gyerekek agya ezzel szemben egy lámpáshoz hasonlít, amely
mindent megvilágít, hiszen minden érdekes és figyelemre méltó.
Ha gyerekeink figyelem-elterelődésében kevésbé a hántást vagy a kellemetlenséget, inkább a csodálatos felfedező- és
tanulóképességük megnyilvánulását látjuk, akkor ennek az új szemléletmódnak köszönhetően lesz annyi extra türelmünk,
ami ahhoz kell, hogy még egyszer emlékeztessük őket.
Hasonló módon, ha úgy érezzük, ránk se bagóznak, amikor kérünk tőlük valamit, és csak játszanak tovább (vagy valami
másban merülnek el), ne feltételezzük, hogy eljutott a tudatukig, amit mondtunk, még akkor sem, ha pár centire vannak
tőlünk.
Ha azt szeretnénk, hogy hallják is, és ránk is figyeljenek:
1.      Menjünk oda hozzájuk.
2.      Finoman érintsük meg őket (például kezünkkel érintsük meg a karjukat).
3.      Mielőtt szólunk hozzájuk, teremtsünk szemkontaktust. Kisebb gyerekek esetében az is célravezető, ha leguggolunk,
hogy szemmagasságba kerüljünk velük. (Ezzel mindenesetre kizárjuk a másik emeletről fel- vagy lekiabálás mint hatékony
kommunikációs stratégia lehetőségét.)
Ha mindez nem működik, gondolkodjunk el, hogy gyerekünk esetleg nem egy „kísérletet” folytat-e éppen, hogy megtudja,
mi történik, ha szándékosan figyelmen kívül hagy minket (lásd #34).
 30. FIGYELJÜNK ARRA MIT MONDUNK ÉS
HOGYAN!
A kommunikáció lehet verbális és nonverbális. A verbális kommunikációt maguk a kimondott szavak jelentik, a nonverbális
kommunikáció pedig lényegében minden egyéb: a gesztusok, a testtartás, a hanghordozás, a szem kontaktus, az
arckifejezések stb.
Bár a szavaknak óriási erejük van (lásd #10), a kutatások meggyőző módon kimutatták, hogy a kommunikáció nonverbális
része igen nagy szerepet játszik abban, amit a hallgató megért. A nonverbális jelek ráadásul felül is írhatják, meg is
változtathatják szavaink jelentését.
Vagyis egyaránt oda kell figyelnünk arra, amit mondunk, és arra, ahogy mondjuk.
A nonverbális kommunikáció erejét mindnyájan tapasztaltuk már. Például ha dicsérni szeretnénk, de szarkasztikusan adjuk
elő, az kritikának fog hatni; a szeretetünket kifejező szavak pedig ambivalenciáról árulkodnak, ha közömbös testbeszéd
kíséri őket.
Amikor odafigyelünk arra, hogy mit és hogyan mondunk, a szavainkkal, illetve a hangunkkal és a testünkkel ugyanazt az
üzenetet közvetítjük (lásd #17). Amikor viszont ez a kettő nem stimmel, azt én „üzenet-ellentmondásnak” hívom.
Ellentmondás az, amikor a dolgok nem konzisztensek, vagy nincsenek harmóniában egymással. Ezért ha gyerekünk
kérdésére, hogy tetszett-e a zongorajátéka, azt feleljük: „Igen, édesem, nagyon tetszett”, a hangunk viszont nem erről
árulkodik (például hiányzik belőle a lelkesedés), akkor a nonverbális jelek - esetleg akaratunkkal ellentétes módon is -
módosíthatják az üzenetet, ami összezavarhatja a gyereket.
Vagy amikor a gyerek azt kérdezi, hogy minden rendben van-e, és a válaszunk ez: „Persze, minden oké, kicsim”, de mindezt
szűkszavúan, agresszívan vagy könnyektől fuldokolva tesszük, akkor a szavaink és a nonverbális kommunikációnk
egymással ellentétes üzenetet közvetítenek. Hosszú távon ebből az ellentmondásból a gyerekek azt szűrik le, hogy nem
bízhatnak a megérzéseikben vagy akár bennünk („Azt érzem, hogy valami nincs rendben, anya viszont folyton azt mondja,
hogy minden oké”). (lásd még #16).
Az ellentmondás persze nem feltétlenül rossz, hiszen például a humor alapját is számtalanszor pont a szavak és a
hanghordozás közötti ellentét adja. A lényeg tehát az, hogy figyeljünk oda arra is, amit mondunk, és arra is, ahogy mondjuk,
és győződjünk meg róla, hogy a kettő együtt azt közvetíti, ami a szándékunk.
TIPP
Figyeljünk nagyon arra, mit mondunk, és arra is, hogyan mondjuk. Kérjünk visszajelzést közeli ismerőseinktől, barátainktól,
hogy a mondandónk összhangban szokott-e lenni azzal, ahogy beszélünk. Alátámasztja-e a testbeszédünk és a
hanghordozásunk azt, amit közvetíteni szeretnénk?
 31. TARTSUK ÉSZBEN, HOGY A SZAVAKNÁL
TÖBBET ÉRNEK A TETTEK!
Sok szülő - magamat is beleértve - néha azt szeretné, ha egyszerűen azt kérhetné a gyerekeitől: „Úgy csináljátok, ahogy
mondom, és ne úgy, ahogy én csinálom!” A gyerekeinknek mutatott példa azonban nagy hatással van arra, mit fognak
megtanulni.
Évekkel ezelőtt volt egy páciensem, aki a közös munkánk során mellékesen megjegyezte, hogy mennyire aggasztja, ahogy a
fia viselkedik, amikor kikapnak a focicsapattal. „Minden vereség után teljesen kivan. Hogy őszinte legyek, nem igazán tud
veszíteni. Mindig mondjuk neki az apjával, hogy nem a győzelem a fontos. Mi sosem törünk le, amikor kikapnak, ezért nem
is értem, ő miért viselkedik így.”
Amikor elkezdtük átbeszélni a család viszonyulását a sporthoz, a győzelemhez, említette, hogy a férje gyakran néz focit a
tévében, nagy Yankees-szurkoló. Ekkor rákérdeztem, hogy a férje hogyan reagál, amikor a Yankees veszít: „Olyankor
teljesen begőzöl. Néha még a tévére is ráordít, uuuh...”
Bár mindketten komolyan gondolták, amikor azzal vigasztalták a fiukat, hogy nem a győzelem a fontos, a férj reakciója egy
hasonló helyzetben teljesen másról árulkodott. Amikor a viselkedésünk ellentmond a szavainknak, az összezavarja a
gyerekeket.
A félreérthető kommunikáció egy másik példája, amikor a szülők azt állítják, hogy nem a jegyek számítanak, az iskolából
hazaérve azonban az az első kérdésük: „Na, hogy sikerült a dolgozat?” vagy „Beadtad a házi feladatot?”.
Hasonló ehhez, amikor azt mondjuk a gyerekeknek, hogy a kiabálást nem tartjuk elfogadhatónak, majd később kiabálni
kezdünk velük, vagy folytatjuk a beszélgetést, miközben ők kiabálnak velünk (lásd #23 és #71). A viselkedésünk ilyenkor
szintén ellentmond a szavainknak, és ezzel ismét csak összezavarjuk a gyerekeket. Ugyanez történik, amikor elfenekeljük
őket, közben pedig azt hangoztatjuk, hogy nekik nem szabad megütni a testvérüket vagy a barátjukat stb.
Mivel a gyerekek azt tanulják meg, amit látnak és tapasztalnak, óvatosnak kell lennünk, hogy milyen üzeneteket közvetítünk
a viselkedésünkkel (lásd még #30).
TIPP
Írjuk össze azt az öt-tíz legfontosabb értéket, amelyet szeretnénk, ha a gyerekeink magukévá tennének. Ilyen lehet például a
gondoskodás, az együttérzés, a becsület, az őszinteség vagy a felelősség. Gondoljuk át, hogy az egyes értékekkel
kapcsolatban mit mondunk nekik, és ami ennél is fontosabb, milyen példát mutatunk a saját életünkkel.
Most jön a dolog nehezebb része: Vizsgáljuk meg saját viselkedésünket, hogy összhangban van-e azzal, amit mondunk.
Például:
•      Azzal vigasztaljuk a gyereket, hogy nem a győzelem a fontos; amikor pedig a kedvenc csapatunk kihagy egy helyzetet,
ordítani kezdünk a tévé előtt?
•      Arra tanítjuk a gyereket, hogy jó érzés megosztani másokkal a dolgainkat; azután pedig elsétálunk a járdán ülő
hajléktalanok mellett?
•      Az olvasás fontosságát hangsúlyozzuk; mi pedig legtöbbször tévét nézünk esténként?
Ha valamilyen problémás viselkedést tapasztalunk gyerekeinknél, vizsgáljuk meg saját viselkedésünket, hogy nincs-e
kapcsolat a kettő között (lásd még #3).
 32. ALKALMAZZUNK ÉRZELMI COACHINGOT!
Sok szülőnek természetes, hogy afféle coachként gyereke mögé áll a sportban, és segít megoldani a házi feladatot, de ha a
jóllétéhez és későbbi sikereihez igazán hozzá szeretnénk járulni, érzelmi intelligenciájának fejlődését leginkább ún. érzelmi
coachinggal segíthetjük.
Az érzelmi intelligencia azoknak a képességeknek az összessége, amelyek segítségével az egyén képes az érzéseit felismerni,
megérteni, hatékonyan kifejezni és kezelni. Az önmagunkkal kapcsolatos tudatosság (lásd #18) mellett az érzelmi
intelligencia megléte abból a szempontból is kritikus, hogy képesek vagyunk-e hirtelen reakciók helyett megfelelő
válaszokat adni (lásd #11).
Azok a gyerekek, akik megtanulták felismerni és kezelni az érzéseiket, jobban viselik a stresszt, fejlettebbek a társas
képességeik, kevésbé hajlamosak problémás viselkedésre, szorongásra, depresszióra, és még folytathatnánk az előnyök
felsorolását.(10)
Az érzelmi coaching talán a legfontosabb feladat a gyereknevelés során.(11) Így álljunk hozzá:
1.      Felismerés. Gyerekeinknek tudniuk kell, mit éreznek, mielőtt elhatározzák, mihez kezdjenek az adott érzéssel. A
szülők segíthetnek felismerni és néven nevezni az érzéseket, mégpedig empátiával (lásd #6), a dolgokat több szemszögből is
megvizsgálva (lásd #8), illetve az érzelmek széles skáláját az olyan egyszerű szavakon túl, mint a „mérges” vagy a
„szomorú”, árnyaltabban is kifejezni, például „csalódott”, „frusztrált”, „megilletődött”, „vidám”, „elgondolkodó” stb. Az
érzelmi szókincs fejlesztésével az érzelmi intelligenciára való képesség is növekszik.
2.      Megerősítés. Mutassuk meg gyerekeinknek, hogy értjük, miért érzik magukat úgy, ahogy. Erre szintén empátiával és a
dolgokat több szemszögből is megvizsgálva leszünk képesek. Az érzéseik megerősítése ugyanakkor nem jelenti azt, hogy
feltétlenül egyet is értünk az adott érzés által kiváltott viselkedéssel. Tehát együttérezhetünk gyerekünkkel, aki dühös (érzés),
mert valaki elvette a játékát, miközben nem értünk egyet azzal, hogy meg is ütötte a másikat (viselkedés).
3.      Coaching. Beszéljük meg gyerekeinkkel, legközelebb hogyan tudnának másképp, pozitívabban reagálni. Segíthet
nekik az új válasz begyakorlásában, ha előre megtervezzük és el is próbáljuk azt (lásd #73). A gyakorlás egyébként is növeli
annak az esélyét, hogy a jövőben ténylegesen alkalmazni fogják az új reakciót.
4.      Kezelés. Az intenzív érzések kezelésének technikáit a 3. pontban leírtak szerint lehet megtanítani vagy átgondolni.
Ideális esetben a mindennapi életünk során mi magunk is példát mutatunk érzelmeink szabályozására. Tanítsunk meg tehát
gyerekeinknek néhány technikát, amelyekkel az érzéseiket kezelhetik. Így ahelyett, hogy az érzelmileg túlfűtött
szituációkban hirtelen reagálnának, elsajátítják, hogyan nyugodjanak meg annyira, hogy megfontolt döntéseket tudjanak
hozni a válaszreakciójukról. A gyerekeknek ugyanis nehéz kivitelezni új válaszreakciókat, ha éppen eluralkodott rajtuk egy
intenzív érzelem.
Néhány érzelemszabályozási technika:
•      mély levegőt venni;
•      felvenni egy erőt kifejező testtartást (ezek olyan pózok, amelyek Amy Cuddy szociálpszichológus szerint csökkentik a
stresszt és növelik az önbizalmat) - ilyen például, amikor kihúzzuk magunkat, és csípőre tett kézzel kis terpeszbe állunk;
•      leküzdeni a negatív gondolatokat;
•      kimenni a friss levegőre;
•      beszélni egy hozzánk közel álló személlyel;
•      sportolni;
•      zenét hallgatni;
•      elképzelni a dolgok pozitív kimenetelét;
•      inspiráló emberekre gondolni;
•      meditálni vagy imádkozni;
•      kifejezni hálánkat, kedvesnek lenni valakivel.
TIPP
Képzeljük el, hogy a gyerekünk éppen valami olyat mondott vagy csinált, ami nem egyeztethető össze az értékrendünkkel
vagy az általunk felállított szabályokkal. Például a fiunk a szünetben elvette a labdát egy másik gyerektől, aki nem akarta
odaadni neki.
Ebben a helyzetben így hangzana az érzelmi coaching:
1.      Felismerés. „Édesem, hallottam, mi történt ma a suliban. Úgy tűnik, Henry nem akarta odaadni neked a labdát, te meg
igencsak felhúztad magad ezen.” (Ekkor hallgassuk meg őt.)
2.      Megerősítés. „Értem, hogy miért gurultál dühbe, hiszen nem adta oda a labdát, nem tartotta be az udvari szabályokat.
Te következtél volna, és nem volt joga magánál tartani. Ez engem is felbosszantott volna.” (Ismét hallgassuk meg.)
„Ugyanakkor (lásd #7), bár nem volt oké, amit Henry csinált, az sem volt rendjén, hogy elvetted tőle a labdát, még akkor
sem, ha te következtél volna (a viselkedésre fókuszálunk). Ha erőszakkal veszünk el valamit mástól, az udvariatlanság
(indoklás).”
3.      Coaching. Varjuk meg, amíg a gyerek megnyugszik, és fogékony lesz erre a lépésre. „Gyere, beszéljük meg, hogy mit
csinálhatnál másképp legközelebb egy hasonló helyzetben. Szerinted hogyan lehetne jobban kezelni egy olyan szituációt,
amelyet igazságtalannak érzel?”
4.      Kezelés. Hallgassuk meg, hogy milyen alternatív válaszreakciókat tud elképzelni gyermekünk, és szükség esetén
adjunk mi is ötleteket. Azután tekintsük át a felmerült lehetőségek előnyeit és hátrányait. Segítsünk neki kiválasztani egyet,
amelyet a legjobbnak gondol, majd próbáljuk is el vele. Beszéljük meg azokat az érzelemszabályozási stratégiákat, amelyek
segítségével nyugodtabb tud maradni.
„Játsszuk el, hogy én vagyok Henry. Azt fogom csinálni, amit ő, te pedig megpróbálsz úgy viselkedni, ahogy az előbb
megbeszéltük. Ne felejts el bevetni néhány lenyugtató technikát, például vegyél egy mély levegőt, vagy egyszerűen állj
odébb.”
Próbáljuk el ezt a jelenetet még párszor, hogy gyerekünk begyakorolja, hogyan lehet másképp reagálni a stresszes
helyzetekre. Természetesen ez még nem garancia arra, hogy legközelebb már másképp viselkedik, de idővel és folyamatos
gyakorlással egyre ügyesebben tudja kezelni az érzéseit, és jobban meggondolja majd a viselkedését.
 33. NEVELJÜNK ÖNURALOMRA!
A mára híressé vált pillecukortesztben a kutatók óvodások önuralmát vizsgálták.(12) Vagyis azt, hogy meddig képesek várni
a jutalomra, miután egyedül hagyják őket a csábító ínyencséggel. Évekkel később azt tapasztalták, hogy azok a gyerekek
értek el kimagasló tanulmányi eredményt, akik annak idején a legtovább ellen tudtak állni a csábításnak. Mint az később
kiderült, az, hogy valaki önuralmat mutatott, az IQ-jánál is pontosabban előrevetítette majdani tanulmányi sikereit.
További kísérletek kimutatták, hogy az önuralom szoros összefüggésben áll a stressztűrő, illetve koncentrálóképességgel, az
empátiával, az érzelemszabályozással (lásd #32) és a szociális kompetenciával.(13)
Miközben azok a szülők, akik sikeres felnőttekké szeretnék nevelni gyerekeiket, sokszor a magántanárokban, a
különórákban és a rengeteg tanulásban bíznak, az önuralomra irányuló kutatásokból az derül ki, hogy a kevésbé direkt
módszerek nagyobb sikerrel kecsegtetnek, ráadásul még a gyerekek szempontjából is jobbak.
Ahelyett, hogy magára a teljesítményre koncentrálnánk, gyerekeinknek inkább az önuralommal összefüggő képességek
gyakorlásával, fejlesztésével segíthetünk sikeressé válni.
Az önuralom fejlesztésének különösen fontos módszere - elsősorban kisebb gyerekek esetében - a fantáziajáték (lásd #57),
mivel játék közben saját szabályokat alkotnak, és ha a játék izgalmas, motiváltak is a szabályok betartásában. Ahogy azt
Sandra Aamodt és Sam Wang idegtudósok az Üdvözöllek a gyereked agyában című könyvükben megjegyzik: „Amikor
iskolásat játszanak, akkor akár a tanár, akár a diák bőrébe bújnak, ellen kell állni a kísértésnek, hogy harci pilótaként vagy
kisbabaként cselekedjenek. Ezeknek a szabályoknak a követése kínálja a legkorábbi gyerekkori tapasztalatokat ahhoz, hogy
adott cél érdekében fegyelmezze valaki a viselkedését.”(14)
Az önuralom egy gyakorlással fejleszthető képesség, biztosítsunk tehát gyerekeink számára rengeteg lehetőséget erre. Nem
arról van szó, hogy szabályokat kellene betartani, hogy másoknak megfeleljünk vagy elkerüljük a büntetést, hanem saját
impulzusaink kontrolijáról egy cél elérése érdekében. (A pillecukortesztben a gyerekeket nem büntették meg azért, mert
egyből megették a cukrot, és nem is dicsérték meg őket a türelmükért; csak azt tudták, hogy ha várnak, kettő cukor jár
nekik.)
Ne feledkezzünk meg arról, hogy a gyerekeknek igen különböző az önuralomra való képességük, ezért arról a szintről kell
elindulnunk, ahol a gyerek éppen tart. A cél az, hogy segítsük őt ennek a létfontosságú képességnek a kifejlesztésében. Arra
figyeljünk tehát, hogy mennyit sikerült előrehaladnia a kiinduló állapothoz képest, és ahelyett, hogy másokhoz
hasonlítgatnánk, az aktuális előremeneteléért dicsérjük meg.
Ha olyanokhoz hasonlítjuk, akik jobbak nála, vagy ha többször is kudarcot kell átélnie, mert a feladat túl nehéz számára,
kisebbrendűnek fogja érezni magát, és nem lesz hajlandó tovább próbálkozni. Alakítsunk ki inkább egy pozitív
visszacsatolási rendszert, amely egymásra épülő, apró sikereken alapul (lásd még #45).
TIPP
Kezdjük azzal, hogy elegendő időt biztosítunk gyerekeinknek az önálló játékra. Mint azt korábban is említettem, a
fantáziajáték igen fontos lehetőség az önuralom korai gyakorlására, mivel a játék öröme adja a motivációt a próbálkozáshoz.
Az önálló játék mellett a szüleikkel is végezhetnek olyan mókás, de mégis kicsit strukturált tevékenységeket, amelyek
alkalmasak az önuralom gyakorlására, ilyen például, amikor egy játékban ki kell várniuk a sorukat. Aamodt és Wang
javasolja a társasjátékokat is, de csak akkor, ha a szülő engedi, hogy a gyerek magát fegyelmezze (tehát ne a szülő
emlékeztesse folyton, hogy még nem ő következik).
Ha a gyerekek nehezen tudják fegyelmezni saját magukat a játék során, akkor olyan más tevékenységet kell keresni, amely
során a saját szintjüknek megfelelő módon tudják gyakorolni az önuralmat.

Az idő előrehaladtával az eredményes gyakorlás egyre nagyobb önuralmat szül. A kutatók ezért az izmok fejlesztéséhez
hasonlítják az önuralom fejlesztését - minél többet csináljuk, annál jobbak leszünk.(15)
Az önuralom fejlesztésében egy másik tényező is szerepet játszik, és ez a szeretettel teli, gyengéd nevelés. További
részleteket és tippeket a 19., 39. és 74. fejezetben olvashatunk.
Lásd még #11 és #13.
 34. LÁSSUK A KIS FELFEDEZŐT, TUDÓST A
GYEREKEINKBEN!
A helytelennek tűnő viselkedés mögött valójában többnyire csak felfedezés, kísérletezés rejlik. A gyerekek ugyanis a
természetüknél fogva kíváncsiak, és az a dolguk, hogy rájöjjenek, hogyan működik a világ, és hogyan szerezzék meg
mindazt, amire vágynak vagy amire szükségük van. A tudósokhoz hasonlóan tehát „kísérleteznek”.(16)
Szerintem ezek a „kísérletek” két alapvető területen zajlanak: a természet és a társadalom világában. A természet világába
tartozó kísérletek általában fizikai (a víz kifolyik, ha felfordítjuk a poharat), kémiai (ha tejet öntünk anya sörébe, érdekes
elegy keletkezik) vagy műszaki próbák (ha lehúzzuk apa gyűrűjét a vécében, az eltűnik, és nem jön vissza) stb.
Lássuk a világot a gyerekek szemével. Ha nem hallottunk volna még a gravitációról, mi is leejtenénk vagy kiöntenénk
dolgokat, hogy megnézzük, mindig ugyanaz történik-e. A gyerekek tényleg másképp élik meg a világot, mint a felnőttek
(lásd még #29).
A másik terület - a társadalom világa - az, ahol a tényleges történések zajlanak. Ezek a kísérletek a gyerekek életét
meghatározó személyekre: szülőkre, testvérekre, más rokonokra, gondozókra, tanárokra irányulnak. A gyerekek meg akarják
tudni, hogyan működnek ezek az emberek, és hogyan kaphatják meg tőlük mindazt, amire vágynak vagy amire szükségük
van (szeretet, gyengédség, még öt percig maradni az udvaron, fagyi, „gépezés”, magánszféra stb.).
A gyerekekben felmerülő fontos kérdésekre (Hogyan működsz?, Mi lesz, ha azt csinálom, hogy ...?, Hogyan kaphatok
tőled ...?) minden egyes személy másféle választ ad. A válaszok megszerzéséhez a gyerekeknek „kísérletezniük” kell
rajtunk, amit mi gyakran érzünk tesztelésnek. Amikor úgy tűnik, hogy a gyerek rosszul viselkedik, azt javaslom, képzeljük el
őt apró fehér köpenyben, amint a (velünk kapcsolatos) kísérletének eredményeit egy képzeletbeli laborjegyzőkönyvébe
rögzíti: „Amikor nyilvános helyen hisztizek, nagyobb eséllyel kapom meg, amit akarok, mint amikor otthon csinálom
ugyanezt. Érdekes...”
Ha azt szeretnénk, hogy a gyerekeink tudják rólunk, hogy amit mondunk, komolyan gondoljuk; hogy számíthatnak arra,
hogy azt fogjuk csinálni, amit ígértünk; hogy korrektek és méltányosak vagyunk stb., akkor mindezt a napi interakcióinkon
keresztül kell nekik megtanítanunk.
Ha sikerül ilyen szemüvegen át látnunk a viselkedésüket, vagyis egy olyan kísérletnek, amelyből meg szeretnék tudni,
hogyan működnek az emberek és a világ, az segít abban is, hogy akár tesztelnek, akár figyelmen kívül hagynak minket, ne
vegyük a szívünkre.
TIPP
Amikor legközelebb problémát okoz a gyerekünk viselkedése, tekintsük azt egy kísérletnek, amelynek célja, hogy a gyerek
információkat szerezzen a dolgok működéséről (a világban vagy a családban), és ennek megfelelően reagáljunk.
Tegyük fel magunknak ezt az alapvető kérdést: „Mit szeretnék, milyennek ismerjenek a gyerekeim engem?”
Írjuk össze pár szóban (például: kedves, türelmes, vicces, megfontolt, odafigyelő, megbízható), hogy mit szeretnénk, mi
jusson az eszükbe, ha ránk gondolnak.
Ezután lássuk magunkat a gyerekeink szemével. Milyennek látnak? Összhangban van-e ez azokkal a tulajdonságokkal,
amelyeket szeretnénk, ha hozzánk társítanának?
A fenti tulajdonságok mindegyikéhez írjunk le néhány konkrét esetet, konkrét viselkedést, amely jellemző ránk, és amely
egyértelműen kiderül gyerekeink számára a szokásos napi interakcióinkból. Nézzünk egy példát! Megbízhatóság:
1.      Amikor a lányom kér, hogy játsszak vele, én pedig azt mondom, hogy egy perc múlva jövök, akkor tényleg
abbahagyom egy perc múlva, amit csinálok, vagyis tartom magam ahhoz, amit ígértem (lásd még #l).
2.      Addig nem árulom el a gyerekeknek, hogy moziba (vagy a parkba vagy akárhova) megyünk a hétvégén, amíg nem
tudom biztosan, hogy meg fog valósulni. Amikor a fiam meg szeretné mutatni az új gördeszkás trükkjét, először felírom
magamnak, hogy még aznap nézzem meg, és csak azután válaszolok: „Persze, jövök, amint befejezem ezt a jelentést!”.
Az utolsó lépés pedig az, hogy az új viselkedést alkalmazzuk céltudatosan a mindennapok során. Válasszunk minden hétre
egy konkrét viselkedést, és gyakoroljuk be, majd hetente válasszunk újabbat, míg végül rendszeressé nem válnak a
gyerekeinkkel való szokásos interakcióink során (lásd még #20).
 35. VÁZOLJUK FEL A VÁRHATÓ
KÖVETKEZMÉNYEKET!
A következmények felvázolása azt jelenti, hogy a tudásunkat, tapasztalatainkat ugyan megosztjuk gyerekeinkkel, de nem
ragaszkodunk ahhoz, hogy úgy döntsenek, ahogy mi tennénk.
Mindez összefügg azzal, hogy hagyjuk: szembesüljenek a természetes következményekkel (lásd #50); a kettő együtt igen
hatásos a hatalmi játszmák elkerülésére (lásd #61), ráadásul egyfajta autonómiát is biztosít a gyerekek számára (lásd #13 és
#37).
TIPP
Képzeljük el, hogy a kislányunk ragaszkodik ahhoz, hogy kivigye az új, vonatos játékát a játszótérre, mi viszont ellenezzük,
mert azt gondoljuk, hogy néhány alkatrész el fog veszni vagy tönkre fog menni (amitől ő persze szomorú lesz). Ahelyett,
hogy belemennénk egy hatalmi játszmába („Nem, nem hozhatod a vonatot, elveszik vagy tönkremegy”), vázoljuk fel, hogy
mi várható (amit leginkább sejtünk, vagyis a természetes következményeket), és tegyük világossá, hogy ő maga döntheti el,
mit csinál. (Kivéve, ha azzal kockáztatja a testi épségét, egészségét vagy biztonságát, vagy ha a döntésének természetes
következményeit másnak kell viselnie. Például, ha a vonat valójában a bátyjáé, akkor nem döntheti el, hogy magával viszi-e
a játszótérre.)
„Kicsim, értem, hogy nagyon szeretnéd elhozni a vonatot a játszótérre (empátia, lásd #6). Szerintem, ha magaddal hozod
oda, ahol rengeteg más gyerek is játszik, néhány alkatrész elveszhet vagy tönkremehet (várható következmények
felvázolása). Ha az enyém lenne, én nem vinnék ki egy ilyen különleges játékot a játszótérre, de ezt neked kell eldöntened
(döntés felelősségének megosztása). Két perc múlva indulunk, úgyhogy kérlek, döntsd el, hogy hozni szeretnéd-e.”
Ha a kislányunk úgy dönt, hogy hozza a vonatot a játszótérre, és ahogy azt sejtettük, bizonyos alkatrészek elvesznek vagy
tönkremennek (ő pedig sírva szalad oda hozzánk), próbáljuk nem azt mondani, hogy „Ugye, megmondtam!”, vagy
megígérni, hogy veszünk helyette másikat. Inkább közelítsük meg a kérdést empátiával (lásd #6), majd a történtek
tárgyilagos áttekintése (lásd #54) után beszéljük meg a kislányunkkal, hogy legközelebb mit tudna másképp csinálni.
„Hűha, ez a kocsi behorpadt, és meg is van karcolódva. Tudom, hogy szomorú vagy emiatt. (Öleljük meg.) Látod, ilyenek
történhetnek, ha magaddal viszel egy különleges játékot a játszótérre. Mit gondolsz, ha legközelebb megyünk, megint
szeretnél magaddal vinni valamilyen különleges játékot?”
Legközelebb, amikor játékot vagy más dolgot szeretne magával vinni valahova (és az szerintünk nem túl jó ötlet), finoman
emlékeztessük a vonatos esetre: „Látom, szeretnéd hozni a [játékot vagy egyéb tárgyat] a kempingezésre. A te döntésed. De
én emlékszem, amikor pár hónappal ezelőtt elhoztad a vonatot a játszótérre, utólag pedig azt gondoltad, bárcsak ne tetted
volna, mert tönkrement. Előfordulhat most is, hogy ugyanez történik a [játékkal vagy egyéb tárggyal], de a tiéd, eldöntheted,
mit szeretnél.”
 36. FELTÉTELEZZÜK A LEGJOBBAT
GYEREKEINKRŐL!
Amikor a gyerekek nem tartják be a szabályokat, vagy az aktuális viselkedésükkel más módon okoznak csalódást, a jó
szülők próbálják - azzal is, amit mondanak, és azzal is, ahogy mondják - azt kommunikálni, hogy tudják, a gyerekek még
fejlődésben vannak, de igyekeznek egyre jobbak lenni.(17)
Azoknál a gyerekeknél, akiket a szüleik gyakran kritizálnak, vádolnak vagy lenéznek („Mi a csoda a bajod már megint?”,
„Megőrjítesz!”, „Ez nevetséges!”, „Mindig ...”, „Soha ...”), nagyobb eséllyel alakul ki depresszió, szorongás, agresszió vagy
gyenge szociális képességek.(18) (lásd még #10.)
A jó szülők ezzel szemben odafigyelnek arra is, amit mondanak, és arra is, ahogy azt mondják (nonverbális kommunikáció;
lásd még #30 és #31). Nem vágnak arcokat, kerülik a szarkazmust, a kiabálást és az agresszív viselkedést. Amikor gyerekeik
nagy kihívás elé állítják őket (például nyafogás, hiszti, verekedés, együttműködés megtagadása stb.), akkor a gyerek énje
helyett magára a viselkedésre fókuszálnak.
A jó szülők tudatosan pozitív szemmel tekintenek gyermekeikre. Ez nem azt jelenti, hogy rózsaszín szemüvegen át látják
őket, és azt gondolják, semmi rosszat nem követhetnek el, hanem azt, hogy a rossz viselkedést és a hibákat egy hosszú
tanulási, tökéletesedési folyamat elkerülhetetlen részének tekintik. Úgy vélik, hogy a gyerekek még fejlődésben vannak, és
bíznak abban, hogy gyakorlással és támogatással egyre jobbak lesznek.
TIPP
Amikor legközelebb valamilyen csínytevéssel vagyunk kénytelenek szembesülni (például a lányunkat puskázáson kapják
rajta), emlékeztessük magunkat, mielőtt beszélünk vele, hogy még fejlődésben van, és valójában jobb szeretne lenni.
Ebben a könyvben rengeteg módszer szerepel, amely ilyen esetekben segíthet, például:
• 
• 
• 
• 
 Maradjunk tárgyilagosak (lásd #54).
 Őrizzük meg a közöttünk lévő szoros érzelmi kötődést (lásd #39).
 Tanítsuk meg neki, hogyan tudná szabályozni az érzelmeit (lásd #32).
 37. OSSZUK MEG A DÖNTÉSEK FELELŐSSÉGÉT!
Volt már valaha kibírhatatlan főnökünk? Olyan, aki mindig megmondta, mit, hogyan és mikor csináljunk? Ráadásul ettől az
embertől függött a fizetésünk, más választásunk pedig nem volt?
Ha tapasztaltunk ilyet, bizonyára értjük valamennyire, milyen lehet olyan szülő gyerekének lenni, aki szinte semmilyen
autonómiát nem hagy gyermekének. Az ilyen kontrolláló szülők nem igazán engedik gyerekeiknek, hogy önállóan
döntsenek, ami mögött gyakran az a jó szándék húzódik, hogy megóvják őket a hibáktól, a kellemetlenségektől. Ennek a
hozzáállásnak azonban megvannak a maga rejtett veszélyei (lásd #13 a túlbuzgóságról).
Sok családban a szülők kontrollálják az összes erőforrást (bár ez egyre kevésbé van így, ahogy nőnek a gyerekek). A
gyerekeknek ezért a szüleikhez való érzelmi kötődés a legfőbb eszközük arra, hogy elérjék, amit akarnak, vagyis az, hogy a
szüleik szeretik őket, és vágynak ennek a szeretetnek a viszonzására.
Ha a gyerekek nem azt érzékelik, hogy a családjukban értelmesen, igazságosan, átgondoltan zajlanak a dolgok, a céljaik
elérése érdekében esetleg olyan érzelmi taktikákhoz folyamodnak, mint a „Ti ezt sosem érthetitek meg!” vagy a
„Gyűlöllek!”. Vagy pedig úgy csinálnak, mintha megfelelnének a kontrolláló szülő elvárásainak, miközben titokban a saját
fejük után mennek.
A jó szülők a gyerekek korának és fejlettségi szintjének megfelelően megosztják a döntések felelősségét, így a gyerekek
azzal, hogy lehetőséget kapnak képességeik és felelősségteljességük bizonyítására, egyre nagyobb autonómiára, önállóságra
tesznek szert. Azoknak, akik nagyobb autonómiát kapnak szüleiktől, hosszú távon jobb a szüleikhez fűződő viszonyuk, és
pozitívabban is látják őket.(19) A nagyobb autonómiával általában nagyobb önuralom is jár,(20) aminek számos más előnye
is van (lásd #33).
Mutassuk meg tehát gyerekeinknek a mindennapi interakcióinkon keresztül, hogy úgy lehet nagyobb függetlenségre szert
tenni, ha ahhoz méltóan viselkednek.
TIPP
Ha azt vesszük észre, hogy olyan dologról mondjuk meg gyerekeinknek, hogy hogyan csinálják, amire önállóan is képesek
lennének, fogjuk vissza magunkat. Hagyjuk őket próbálkozni, hibákat elkövetni, majd újra próbálkozni (lásd #50).
Például ha esik az eső, a lányunk viszont gumicsizma helyett mindenáron szandált akar felvenni, hagyjuk, hogy abban
menjen. (Hacsak nem hideg éghajlaton élünk, tél van, és a döntésének a láb elfagyása vagy még rosszabb lehet a
következménye. Vagyis ezen elv alól van egy fontos kivétel: Ha a gyerek döntése saját vagy más egészségét, biztonságát
veszélyezteti, akkor ez nyilván nem jöhet szóba. Ilyen esetekben először is legyünk empatikusak (lásd #6), majd nagyon
határozottak (lásd #38), indokoljunk (lásd #46), és ha lehet, próbálkozzunk figyelemeltereléssel és/vagy humorral (lásd #69),
mivel ezek a leghatásosabbak kisebb gyerekek esetében. Folyamatosan felmerülő probléma esetén (például biztonsági öv
elutasítása) próbáljuk el együtt a kívánt viselkedést (lásd #73)). Ne menjünk bele hatalmi játszmába a szandállal (vagy
bármivel) kapcsolatban, hanem tárjuk elé tárgyilagosan a következményeket (lásd #35), vagyis amit leginkább sejtünk, hogy
történni fog (fázós, elázott lábak), majd tegyük világossá, hogy ő maga döntheti el, mit csinál. Ez a kombináció csodát fog
tenni.
A gyakorlatban ez körülbelül így zajlana: „Édesem, értem, hogy nagyon szeretnél ma szandálban menni, még akkor is, ha
esik (empátia). Szerintem, ha azt veszed fel, fázni fog a lábad, és csuromvíz lesz, úgyhogy én nem ajánlom (következmények
felvázolása), de végül is te döntöd el (a döntés felelősségének megosztása). Készülj, döntsd el, öt perc múlva indulunk.”
Ha a lányunk nem szereti, ha fázik és csuromvíz a lába, nem valószínű, hogy még egyszer így dönt. (Fontos megjegyezni,
hogy ha ő nem szereti, ha fázik és csuromvíz a lába, az más, mint ha mi nem szeretnénk, hogy ez történjen.)
 38. TARTSUK KÉZBEN A DOLGOKAT!
Ez a nevelési gyakorlat ellentmondani látszik az előző elvnek (lásd #37) a döntések felelősségének megosztásáról. A dolgok
kézben tartása - amit én autoritatív nevelési stílusnak nevezek - azonban azt jelenti, hogy szülői tekintélyünkkel jól tudunk
élni, képesek vagyunk azt használni és megosztani is.
A tekintélyelvű („Megszoksz vagy megszöksz” vagy „Mert én azt mondtam”) és a megengedő nevelési stílusú szülővel
(„Ahogy akarod” vagy „Ha nem akarod, nem muszáj”) ellentétben az autoritatív vagy mérvadó szülő(21) megtalálja az
egyensúlyt a gyerekek szükségleteire való érzékenység és a határozott, igazságos határok kijelölése között.
Ha autoritatívak vagyunk, akkor gyerekeink számára a fejlettségi szintjüknek megfelelő önállóságot biztosítjuk, hogy legyen
választási lehetőségük, és hibákat is követhessenek el. Melegszívűek vagyunk, de nem engedékenyek, határozottak, de nem
erélyesek.
Ennél a nevelési stílusnál fegyelmezésre tanítási, és nem büntetési céllal kerül sor (lásd #28), és a fegyelmezés a konkrét
viselkedésre, és nem általában a gyerek tulajdonságaira irányul (lásd #9).
Néhány példa arra, amikor nem vagyunk autoritatívak:
•      Azzal próbáljuk meg elkerülni, hogy a gyerek felhúzza magát, hogy nem ragaszkodunk egy olyan szabály betartásához,
amelyet ismer, de nem szeret.
•      Csatlakozunk a tinédzser lányunkhoz és a barátnőihez egy társasági eseményen, mintha mi is a banda tagjai lennénk.
•      Fizikai erő vagy agresszió alkalmazásával vesszük rá a gyereket, hogy azt csinálja, amit kérünk.
•      Kétéves gyerekünknek még éppen a hiszti kirobbanása előtt odaadjuk azt, amit akar, csak hogy nyugi legyen.
Ezzel szemben az autoritatív szülő igyekszik tárgyilagos, határozott, megfontolt, korrekt, következetes, kiszámítható,
gyengéd és empatikus lenni. Ehhez számos gyakorlati javaslatot tartalmaz ez a könyv is.
Igen fontos, hogy a szabályok kialakítása és betartatása érdekében az autoritatív szülők kerülik a megszégyenítést („Mi a
bajod már megint?”), a vádakat („Megőrjítesz!”) és a megfélemlítést („Jobban tennéd, ha ..., különben baj lesz!”) (lásd #10).
Eszköztárukat ehelyett tárgyilagosság (lásd #54), indoklás (lásd #46), következetesség (lásd #53), empátia (lásd #6) és
korrekt figyelmeztetések (lásd #47) alkotják. Emellett a kapcsolatra fókuszálnak (lásd #74), és szeretetteljes, gyengéd a
hozzáállásuk (lásd #39).
TIPP
Az autoritatív stílus egy általános nevelési stílus, amely több, egymással összefüggő szülői magatartást takar. Nézzük át a
fenti listát, hogy példákon keresztül láthassuk, mit tegyünk és mondjunk egy autoritatívabb stílus kialakításához.
 39. SZERETETTEL, GYENGÉDEN VISZONYULJUNK
A GYEREKEINKHEZ!
Könnyű követni ezt az elvet, amikor a családi élet harmonikusan zajlik, de hirtelen egészen nehézzé is válhat, ha a gyerekek
elkezdik feszegetni a határokat, vagy rosszul viselkednek. Ha azonban érzelmileg eltávolodunk tőlük, hogy ezzel fejezzük ki
a dühünket, a frusztrációnkat, akkor a szeretetünket kényszerítésre vagy büntetésre használjuk, mintegy azt üzenjük: „Csak
akkor szeretlek, ha úgy viselkedsz, ahogy én szeretném.” Ez a feltételes szeretet.
Ehelyett ezt az üzenetet szeretnénk közvetíteni: „Mindig szeretlek, akkor is, amikor nem tetszik a viselkedésed.” Fontos,
hogy erős maradjon az érzelmi kapcsolatunk gyerekeinkkel, még akkor is (sőt főleg akkor), amikor határokat szabunk,
betartatjuk őket, és világossá tesszük a megszegésük következményeit.
Bizalom, tisztelet és erős érzelmi kapcsolat alkotják egy jó viszony alapját - boldog, harmonikus családi élet pedig csak erre
épülhet (lásd #74). A kutatások szerint ráadásul a szeretetteljes nevelés segít megóvni a gyerekeket a gyerekkori stressz
hosszú távú hatásaitól.(22)
Fontos megérteni, hogy a szeretetteljes, gyengéd nevelés nem egyenlő azzal, hogy elnézők vagy engedékenyek vagyunk.
Nem azt jelenti, hogy engedünk a gyerekek irreális követeléseinek, vagy elnézzük nekik, ha helytelenül viselkednek.
A cél ehelyett az, hogy szeretettel, gyengéden álljunk hozzájuk, ugyanakkor ragaszkodjunk a viselkedésükkel kapcsolatban
megfogalmazott határozott, megfontolt szabályok és elvárások betartásához.
A könyvben szereplő technikák ennek az egyensúlynak a megteremtésében igyekeznek segíteni. Ilyenek az empátia (lásd #6)
és a pozitív érintések (lásd #19), a tárgyilagosságra való törekvés (lásd #54), a gyerekek elfogadása olyanoknak, amilyenek
(lásd #9), a gyerekek személyének elkülönítése a viselkedésüktől (lásd #11), a szeretetteljes fegyelmezés (lásd #25), a
dolgok kézben tartása (lásd #38), illetve az, hogy észrevesszük, amikor jók (lásd #24).
TIPP
Emlékeztessünk magunkat, hogy a gyerekünk nem egyenlő a viselkedésével. Szeretetünk, gyengédségünk irányuljon a
személyiségére, problémás viselkedését pedig igyekezzünk tárgyilagosan kezelni. Ne felejtsük el, hogy fegyelmezni
szeretettel is lehet.
Képzeljük el, hogy fegyelmezés után a gyerek tüntetőleg bevonul a szobájába, talán be is csapja az ajtót, hogy jelezze
rendkívüli frusztrációját. Hamarosan itt a lefekvés ideje, amikor mi szoktuk betakarni és jó éjt puszit adni neki. Hagyjuk ezt
most ki, mivel annyira haragszik ránk (és mi is rá)? Ne, mégpedig a fenti okokból.
Inkább ragaszkodjunk a szokásos rutinhoz, és próbáljuk fenntartani az érzelmi kapcsolatot. Mi van, ha a szobájába belépve
elküld minket, és nem engedi, hogy megpusziljuk? Ne erőltessük a dolgot, de nyugodt hangon mondjuk el, hogy
mindenképpen szeretnénk betakarni. Szavainkkal és tetteinkkel mutassuk meg, hogy ami okot adott a fegyelmezésre, azt
csak egy átmeneti zavarnak tekintjük a mi hosszú és szeretetteljes kapcsolatunkban.
„Tudom, hogy nagyon haragszol most, és úgy látom, nem szeretnéd, ha jó éjt puszit adnék neked. Biztos vagy ebben? Jól
van, én mindenesetre nagyon szeretlek, aludj jól.”
 40. TISZTELETTEL, ODAFIGYELÉSSEL, KEDVESEN
BÁNJUNK GYEREKEINKKEL!
A szülők többsége elvárja, hogy a gyerekei, amikor velük vagy más felnőttekkel beszélnek, azt mondják, „légy szíves”,
„köszönöm”, illetve általában legyenek udvariasak, tisztelettudók.
Ugyanezeknek a szülőknek egy jó része azonban nem használja ezeket a szavakat, amikor a gyerekeivel beszél. Általában
azért, mert elfelejti, bizonyos esetekben pedig azért, mert az utasítgatást a szülői tekintély kiváltságának gondolja (lásd még
ugyanakkor #37).
Ha azt szeretnénk, hogy gyerekeink udvariasak legyenek, és jól viselkedjenek a stresszes helyzetekben, akkor ebben példát
kell mutatnunk - nemcsak a másokkal, hanem a velük való mindennapi interakcióinkban is. Ugyanígy, ha gyakran kiabálunk
velük, akkor hallgatólagosan azt tanítjuk ezzel, hogy a kiabálás elfogadható kommunikációs eszköz.
Ez az elv összefügg a következő fejezetben leírttal (lásd #41).
TIPP
Figyeljünk arra, hogyan beszélünk és viselkedünk gyerekeinkkel. Figyeljük meg, milyen példát mutatunk nekik a saját
viselkedésünkkel. Ha korábban nem így lett volna, igyekezzünk mostantól mi is rendszeresen használni a „légy szíves” és
„köszönöm” szavakat.
Ezenkívül úgy is kereshetünk további lehetőségeket a példamutatásra, ha megfordítjuk a kérdést: Ha a gyerek átvenné a mi
viselkedésünket, azzal elégedettek lennénk? (lásd még #3.)
 41. VÁRJUK EL, HOGY GYEREKEINK
TISZTELETTEL, ODAFIGYELÉSSEL, KEDVESEN
BÁNJANAK VELÜNK!
Szinte minden szülő egyetért abban, hogy gyerekeinek tisztelettel, odafigyeléssel, kedvesen kellene bánniuk velük, és arra is
ügyel, hogy másokkal is rendesen viselkedjenek, ennek ellenére meglepő, hogy milyen sokan akaratlanul is hagyják, hogy
gyerekeik tiszteletlenül bánjanak velük.
Számtalan példát látunk erre nap mint nap: a gyerekek félbeszakítják a szüleiket, tiszteletlenül beszélnek vagy kiabálnak
velük, megütik, meglökik őket vagy a hajukat húzzák.
Miközben a szülők igen ritkán engedik meg, hogy a gyerekeik másokkal így viselkedjenek, saját magukkal szemben mégis
eltűrik ezt a viselkedést, és ennek több oka is lehet:
•      A szülők nem figyelnek oda a szituációra, ezért nem veszik észre a rossz viselkedést.
•      Már hozzászoktak.
•      Nem tudják, hogyan változtassanak rajta.
•      Az adott viselkedés beleillik abba a képbe, amit a szülők a gyerekek viselkedéséről normálisnak tartanak.
•      A viselkedés tolerálásával a gyerekeik iránti szeretetüket gondolják kifejezni.
Bármi legyen is az oka, ha megengedjük, hogy gyerekeink tiszteletlenül bánjanak velünk, azzal nemcsak egy
diszfunkcionális viselkedési mintát alakítunk ki (lásd #20), de megnöveljük annak az esélyét is, hogy másokkal is hasonlóan
viselkedjenek.
Például képzeljünk el egy szerető anyát, aki figyelmes a kisfiával, más gyerekek azonban panaszkodnak amiatt, ahogy a fia
viselkedik velük. Az édesanya tudja, hogy tisztelettel, kedvesen bánik a kisfiával (lásd #40), de nem veszi észre, hogy
akaratlanul ugyan, de hagyja, hogy a fia gyakran félbeszakítsa, amikor pedig mérges, rákiabáljon vagy lökdösse.
TIPP
Figyeljük meg, hogyan viselkedik a gyerekünk velünk. Ha olyan viselkedést veszünk észre, amit nem szeretnénk, ha mások
felé is tanúsítana, állítsuk le a történéseket (lásd #71), és tárgyilagosan (lásd #54) nevezzük meg a konkrét viselkedést.
Magyarázzuk el, hogy miért problémás, és adjunk a gyereknek egy újabb lehetőséget (lásd #72).
A rossz viselkedést ne jutalmazzuk (lásd #23). Tartsunk próbát (lásd #73). Mondjuk el a szabályt és az indoklásunkat (lásd
#46), és ha szükséges, egy korrekt figyelmeztetést (lásd #47).
 42. NE ÚGY DICSÉRJÜNK, HOGY „EZ IGEN!” VAGY
„OLYAN OKOS VAGY!”!
Ösztönösen úgy érezzük, hogy ha megdicsérjük gyerekeinket, mert csodásak, különlegesek, tehetségesek, attól
magabiztosabbá, öntudatosabbá válnak. Több tanulmány is bebizonyította azonban, hogy az általános vagy a képességekre
fókuszáló, túlzó dicséret valójában ellentétes hatást vált ki, és a gyerekeknél ennek következtében - az úttörő pszichológus
Carol Dweck elnevezését használva - egyfajta rögzült szemléletmód fejlődik ki.(23)
Dweck kifejti, hogy a „rögzült szemléletmódú diákok azt gondolják, hogy az alapképességeik, az intelligenciájuk, a
tehetségük rögzült adottságok. Mennyiségük adott, a diákok célja pedig mindössze az, hogy folyamatosan okosnak tűnjenek,
sosem butának.”(24)
Az ilyen rögzült szemléletmódú gyerekek gyakran ódzkodnak a kockázatvállalástól, az új dolgok kipróbálásától, mivel
félnek, hogy majd „butának tűnnek”, vagy elveszítik különleges, tehetséges státuszukat.
Dweck a kutatásai során ugyanakkor ráirányította a figyelmet egy másik szemléletmódra is, amely azáltal alakítható, hogy
megtanítjuk a gyerekeknek: az intelligencia és a képességek rugalmas adottságok, amelyek kemény munkával, kitartással
fejleszthetők.
Ezt fejlődési szemléletmódnak nevezte el. „A fejlődési szemléletmóddal rendelkező diákok értik, hogy a tehetségük, a
képességeik megfelelő igyekezettel, jó oktatással és kitartással fejleszthetők. Nem feltétlenül azt gondolják, hogy mindenki
egyforma, vagy hogy bárkiből lehet egy Einstein, azt viszont igen, hogy mindenki lehet okosabb, ha tesz érte.”(25) Az ilyen
szemléletmódú gyerekek a hibákat a tanulási folyamat részének tekintik (lásd #13), sikereiket pedig az igyekezetükkel és
kitartásukkal közvetlenül összefüggő dolognak.
A szülők és a többi felnőtt például a dicséreten keresztül is segítheti a gyerekek fejlődési szemléletmódjának kialakulását.
Ennek érdekében a dicséretnek konkrétnak kell lennie, és arra az igyekezetre kell irányulnia, amelyet a gyerekek kifejtenek,
nem pedig az eredményekre vagy a képességekre. Az ilyen konkrét és az igyekezetre irányuló dicséret elősegíti a fejlődési
szemléletmód kialakulását.
Az „Ez igen!” a nem konkrét dicséret tökéletes példája. Annak ellenére, hogy pozitív, az „Ez igen!” nem mond semmit a
gyerekeknek arról, amivel kiérdemelték az elismerést. Sok szülő mondja azt nap mint nap, hogy „Ez igen!”, illetve hasonló
frázisokat, válogatás nélkül, a gyerekek (gyakran jelentéktelen) teljesítményére.
Egy másik típusú dicséret, amelynek a szülő szándékai ellenére szintén negatív hatása van, az eredmények vagy adottságok
elismerése, például az „Olyan okos vagy!”, „Olyan jól megy neked a ...!” vagy bármilyen más dicséret, amely arra irányul,
hogy milyen a gyerek, és nem arra, amivel konkrétan kiérdemelte a dicséretet.
A lényeg tehát az, hogy a dicsérettel próbáljuk meg azt kommunikálni, hogy a siker olyasvalami, amit a gyerekek kemény
munkával és kitartással befolyásolni tudnak.
(Habár Dweck szerint a kemény munka a fejlődési szemléletmód kialakításának egyik sarokköve, ő maga is megjegyzi, hogy
itt nem csupán az erőfeszítésről van szó. Azt állítja, hogy bár az erőfeszítés meghatározó fontosságú a tanuláshoz, az nem
egyenlő a tanulással, vagyis a végső céllal. Ezért a diákoknak segítséget kell kérniük, ha nem haladnak megfelelően, és
hajlandónak kell lenniük új stratégiák kipróbálására is. Képzeljük el például, hogy ha egy diák teljes erejével nekifeszül egy
falnak, hogy átjusson a túloldalára, akkor nem segít rajta, ha megdicsérjük, hogy milyen erős. Ehelyett inkább arra lenne
szüksége, hogy valaki segítsen neki más módszert kitalálni (például átmászni vagy alagutat ásni), amit azután ismét neki kell
megpróbálnia.)
TIPP
Figyeljünk oda, hogyan és mikor dicsérjük gyerekünket. Csak akkor mondjuk, hogy „Ez igen!”, ha azt is hozzátesszük, hogy
konkrétan milyen erőfeszítést tett, amivel kiérdemelte az elismerésünket.
Ugyanígy kerüljük az olyan dicséreteket is, amelyek valamilyen képességre utalnak, például az „Olyan okos/
ügyes/tehetséges vagy/jól megy neked a ...!”!
Például ahelyett, hogy azt mondanánk: „Ez igen, két ötösöd is van a bizonyítványodban!”, azt is mondhatjuk, hogy „Látom,
milyen keményen dolgoztál, és mennyire odafigyeltél törin és matekon. Az a sok példa, amit megoldottál, nyilvánvalóan
megtette a hatását. Tudom, mennyire bosszantott ez az év elején, úgyhogy tényleg nagyon büszke vagyok az igyekezetedre
és a kitartásodra.”
És mi van, ha tudjuk, hogy a gyerek nem sokat dolgozott azért a két ötösért? Ebben az esetben nem kell túl sokat beszélni az
egészről, vagy esetleg felhívhatjuk a figyelmét arra, hogy javíthatna egy olyan tárgyból, amely nem megy annyira könnyen.
Például így: „Látom, kaptál még egy ötöst matekból. Lehet, hogy extra feladatokat kellene kapnod matekórán? Magyarból is
már nem hármasra, hanem négyesre állsz. Nagyon büszke vagyok rá, hogy javítottál. Észrevettem, hogy sokkal több időt és
energiát szánsz mostanában az olvasónaplóidra, és ez meg is látszik az eredményeiden. Gratulálok!”
 43. LEHETŐLEG KERÜLJÜK A CÍMKÉZÉST!
Képzeljük el a következő mindennapos jelenetet: egy anya a kisfiával belép egy zsúfolt helyiségbe (talán egy születésnapi
buliba), a gyerek szorosan belekapaszkodik édesanyja combjába, és nem hajlandó sem köszönni, sem a többiekkel játszani.
„Eléggé félénk”-jegyzi meg az édesanyja az anyukának, aki fogadja őket.
Ártalmatlannak tűnő megjegyzés, mégis, ha többször elhangzik, rá fog ragadni a kisfiúra, mint egy címke. Később akár már
mások is félénknek fogják gondolni, sőt ő maga is ilyennek fogja látni magát. Most nem az a lényeg, hogy a félénkséget
„jónak” vagy „rossznak” tartjuk-e, hanem az, hogy az ilyen címkék kívülről akasztanak egy tulajdonságot valakire, és azt
egy rögzült vonásként állítják be. (Megjegyzem, a félénkséget én nem tartom negatívnak.)
Van néhány olyan címke, amelyeket a szülők előszeretettel használnak (például: „Annyira okos ez a lány”), mégis
problémásak, mivel azt üzenik a gyereknek, hogy ez a tulajdonság veleszületett, rögzült, és bármi történjék is, a gyerek
személyiségének része.
Ha a címke pozitív, a gyerek úgy fogja gondolni: „Okos/ kreatív/jó sportoló vagyok, és az is akarok maradni” (vagyis meg
akarja tartani a címkét). Ennek a gondolkodásnak egy rögzült szemléletmód az alapja, amely esetében a gyerekek
igyekeznek kerülni a kockázatokat vagy a hibázás lehetőségét, ami miatt elveszíthetnék a pozitív címkét. (lásd még #42.)
Ha a címke negatív, a gyerek azt fogja gondolni: „Félénk/hiperaktív/ügyetlenül rajzoló vagyok, de én nem akarok az lenni.”
Ebben az esetben a címke egy implicit kritika a gyerekre nézve, amit ő esetleg az egész személyiségéhez társít, és nem a
megcímkézett viselkedését látja változtathatónak, általa irányíthatónak.
Mindezek ellenére az erkölcsös, proszociális viselkedés (például a segítés, gondoskodás, megosztás) támogatása esetén
bizonyos címkék hasznosak lehetnek. A kutatók például rájöttek, hogy azok a gyerekek, akiket megkérnek, hogy legyenek
„segítők” (tehát nem csupán azt kérik tőlük, hogy segítsenek), lényegesen nagyobb eséllyel ugranak neki egy olyan közös
feladatnak, mint például a játékok elpakolása.
A leggyakoribb címkék, mint például a „félénk” vagy az „okos”, valójában nem statikus, állandó jelzők, hanem az adott
kontextustól függő és megváltoztatható viselkedések. Az okosságról például tudjuk, hogy a gyerekek hiába bizonyulnak
okosnak egy adott területen, egy másikon nem biztos, hogy azok lesznek, és az okosság igyekezettel és kitartással növelhető
(lásd #42). A félénkséggel pedig az a helyzet, hogy a gyerekek az egyik szituációban félénkek, a másikban viszont nem; a
kutatások szerint pedig a kisgyerekkorban félénkséget mutató gyerekeknek nagyjából a fele tízéves korában már egyáltalán
nem félénk.(26)
TIPP
Figyeljük meg, milyen képet alkotunk gyerekeinkről mások, illetve saját maguk előtt. Próbáljuk meg úgy bemutatni őket,
hogy azzal azt üzenjük: a viselkedésük nem egyenlő a személyiségükkel.
Ahelyett például, hogy „Eléggé félénk”, mondjuk azt: „Most egy kicsit félénk”. Ebben a második verzióban a félénkség nem
címke, hanem a gyerek pillanatnyi viselkedésének vagy érzéseinek leírására szolgál.
Ez az apró változtatás azt sugallja, hogy a félénkség nem „örök” tulajdonság, és bátorítást ad a gyereknek, hogy máskor, más
szituációkban máshogy viselkedjen.
Ha pedig segítségnyújtásra, gondoskodásra vagy valaminek a megosztására szeretnénk ösztönözni a gyerekeket, próbáljunk
meg olyan kifejezéseket használni, amelyek egy pozitív személyiséget jelölnek, nem egyszerűen egy viselkedést. Például:
„Lenne kedved segítőnek beállni?” vagy „Igazán gondoskodó/segítőkész/nagylelkű vagy”.
 44. LEGYÜNK ŐSZINTÉK!
Szülőként gyakran szembesülünk a következő dilemmával: Válaszoljak őszintén a gyerekeim kérdéseire, vagy szépítsem a
dolgokat, hogy ne veszítsem el a bizalmukat, ne rontsam el az örömüket, ne dúljam fel a lelki békéjüket, vagy valamilyen
más okból?
A gyerekek rengeteg kérdést tesznek fel (lásd #34), a szülők pedig úgy érzik, falhoz vannak állítva: „Jó
táncos/művész/baseballjátékos vagyok?”, „Elváltok/lesz még egy gyereketek/kirúgnak a cégtől?”, „Hiszel Istenben/szerinted
jól nézek ki ebben a ruhában/szerinted okos vagyok?”
Mégis hogyan válaszoljunk? Alapvetően őszintén, de vegyük figyelembe a gyerek fejlettségi szintjét, illetve saját
értékrendünket. A gyerekeknek nem kell tudniuk az összes apró részletet, az életkoruk és érettségük alapján azonban
eldönthetjük, mennyire legyünk nyitottak velük.
Ha elmondjuk az igazat, azzal azt is tanítjuk, hogy megbízhatnak az őszinteségünkben, egyúttal pedig arra is bátorítjuk őket,
hogy kikérjék a véleményünket, hiszen a lehető legőszintébb válaszra számíthatnak.
A legtöbb szülő kétségkívül elfogult a gyerekeivel (ami általánosságban jó dolog), de azok, akiket a szüleik agyondicsérnek
(„A legjobb művész vagy, akit csak valaha láttam!”), vagy akiknek a szülei konfliktuskerülők („Ne aggódj a munkám miatt,
édesem, megoldom”), a végén már meg sem hallgatják a szüleik mondandóját, véleményét, vagy nem bíznak benne. A
folyton dicsért gyerekek például úgy tarthatják, hogy nem sok mindent várnak el tőlük (lásd #42). A túlzott dicséretnek
köszönhetően többet gondolhatnak saját képességeikről, ami később, az igazi megmérettetések idején kellemetlen
helyzeteket teremthet.
TIPP
Amikor a nyolcéves fiunk ezt kérdezi: „Szerinted jól focizom?”, ragadjuk meg a lehetőséget, hogy őszintén elmondjuk, amit
gondolunk, egyúttal pedig emeljük ki az igyekezet és a gyakorlás jelentőségét.
Ahelyett, hogy egyszerűen így felelnénk: „Igen, fantasztikus vagy!”, mondhatunk valami ilyesmit is: „Mivel sokat
gyakorolsz, és igyekszel fejleszteni a focitudásodat, igen jól haladsz. Százszor jobban cselezel, mint amikor elkezdted.”
Nézzünk egy másik példát! „El fogtok válni?”, kérdezi az ötéves lányunk. Ahelyett, hogy kikerülnénk a válaszadást,
próbáljunk meg a lehető legőszintébben felelni, ugyanakkor - a gyerek életkorának és érettségének függvényében - hagyjuk
ki a szükségtelen részleteket.
Kezdhetjük azzal a kérdéssel, hogy „Miért kérdezed?”. Ezzel megérthetjük, hogy mi motiválja a kérdését. Azon aggódik,
hogy hol fog lakni, vagy hogy melyik iskolába fog járni? Tudni szeretné, mi az oka annak, hogy egyre több a veszekedés
otthon? Vagy esetleg valami más?
Miután kiderítettük, pontosan miért tette fel a kérdést, a konkrét aggodalmaira tudunk választ adni. Például „Anyával sokat
beszélgettünk erről, de még nem döntöttük el. Viszont amint eldöntjük, neked is el fogjuk mondani. Még ha úgy döntünk is,
hogy különválunk, neked akkor sem kell iskolát váltani.”
 45. ÉLJÜNK AZ „ÁLLVÁNYOZÁS”
LEHETŐSÉGÉVEL!
Az állványozás koncepciója abban segít a szülőknek, hogy amikor a gyerekeik segítséget kérnek, vagy segítségre szorulnak,
a szülők eldönthessék a támogatás formáját. Mivel oda kell figyelniük a túlbuzgóság elkerülésére (lásd #13), az állványozás
egy olyan lehetőség, amellyel a szülők - anélkül, hogy átvennék az irányítást - segítséget tudnak nyújtani a gyerekeiknek.
(27)
A Wikipédia szerint az állvány egy „ideiglenes szerkezet, amely azáltal, hogy megtartja az építőmunkásokat és az
építőanyagokat, segítséget nyújt az épületek építése, karbantartása és javítása során”. Ennek a definíciónak az
„ideiglenesség”, a „megtartás” és a „segítség” a kulcsszavai. Az állvány nem maga az épület, csupán átmeneti ideig tartja
meg az építőmunkásokat, akik az épületen dolgoznak.
A szülők hasonló módon tudnak segítséget, támaszt nyújtani gyerekeik életének számos területén (állványozás), miközben
igyekeznek magát a munkát (építkezés) nem maguk elvégezni.
Például, ha a gyerek küzd a matekházival („Anya, mennyi kilenc osztva néggyel?”), milyen egyszerű lenne elárulni magát a
megoldást („Kettő és egynegyed”). Hosszú távon azonban nem segítünk neki, ha megmondjuk (lásd #4), de valószínűleg az
sem segítség, ha azt válaszoljuk: „Gondolkodj csak, rá fogsz jönni!”.
A középút az, ha az állványozást választjuk. Ebben az esetben segítünk ugyan, de hagyjuk, hogy a lényegi munkát
gyerekünk végezze el: „Nézzük csak meg, melyik szám van legközelebb a kilenchez, amelyet könnyen el tudsz osztani
néggyel?” Ha pedig szükséges, tovább is segíthetünk: „És mennyi a különbség az a szám és a kilenc között?”
Az állványozás arról szól, hogy a kevesebb több; hogy pont annyi támogatást nyújtsunk, amennyire a gyereknek szüksége
van ahhoz, hogy egy bizonyos dolog sikerüljön neki, és továbbléphessen a következő fejlődési szintre. (Az olyan
szituációkban azonban, ahol egyszerű, kétkezi segítségre van szükségük (például kiöntöttek egy liter tejet a padlóra),
nyugodtan segíthetünk, és nem kell azon tűnődnünk, hogy ez vajon milyen hatással lesz a képességeik fejlődésére. A
viselkedésünkkel ilyenkor a segítőkészség, a támogató hozzáállás fontosságára mutatunk példát.) A lényeg az, hogy
egyszerre mindig csak egyetlen kis lépésre koncentráljunk.
TIPP
Az állványozással az a célunk, hogy segítsünk gyerekeinknek olyan képességeket begyakorolni és fejleszteni, amelyekre az
élet legkülönbözőbb területein szükségük lehet, legyen az az iskolai és egyéb feladatok ellátása, az idejük beosztása vagy
bizonyos dolgok megszervezése.
Legközelebb, amikor a gyerek segítséget kér vagy segítségre szorul valamilyen készséget igénylő feladat megoldásában,
álljunk meg egy pillanatra, és tegyük fel magunknak a kérdést, hogy az adott feladat bontható-e kisebb lépésekre, és ha igen,
gyermekünk melyeket képes önállóan megoldani, és melyeket a segítségünkkel.
Például, ha azt szeretnénk, hogy az általános iskolás lányunk egyedül készüljön el reggel, és ne nekünk kelljen minden
alkalommal elmondani neki, mit csináljon, vagy ne kelljen összeírnunk a teendőket számára, kérjük meg, hogy képzeljen el
egy tipikus reggelt. Mesélje el, hogy általában miket csinál, mielőtt elindul az iskolába. Közben jegyzetelhetünk, de persze
még jobb, ha ő maga írja össze a tennivalókat (felöltözés, reggelizés, fogmosás stb.). Vagy ha nem tud még írni-olvasni,
javasoljuk, hogy rajzolja le ezeket a lépéseket.
Ha kihagy valamilyen fontos tennivalót, kérdezzünk rá. „És vannak olyan dolgok, amelyeket magaddal kell vinned a suliba?
Igen? Tudsz mondani néhányat? Így van, például péntekenként vissza kell vinni a könyvtári könyveket. Akkor ezt is írd
oda.”
A cél az, hogy számba vegyük vele a reggeli feladatait, hogy ezentúl maga is képes legyen ezekre emlékeztetni saját magát.
Eközben elkezdi megtanulni, hogyan lehet megszervezni a mindennapokat, a maga által összeírt emlékeztetőt pedig inkább
lesz hajlandó követni.
 46. INDOKOLJUK MEG A KÉRÉSEINKET!
A mindennapi rohanásban talán észre sem vesszük, milyen sokszor odamondjuk gyerekeinknek, hogy mit csináljanak, és mit
ne: „Vedd a cipőd!”, „Kapcsold ki a számítógépet!”, „Hagyd abba!” stb. Majd azon bosszankodunk, hogy nem figyelnek
ránk, vagy direkt nem azt teszik, amit kértünk.
Úgy tűnik, ismét csak egy hatalmi játszma kezd kialakulni (lásd #61), amit azonban el tudunk kerülni, ha segítünk nekik
megérteni, miért is kérjük őket az adott dologra, vagyis ha a kérésünket indoklás is követi.
Fontos megjegyezni, hogy a „Mert én azt mondtam” vagy az „Azért, mert az apád/anyád vagyok” nem indok (ráadásul
gyakran követi hatalmi játszma vagy titkolózás).
Különösen kisebb gyerekek esetében sok szabály és kérés önkényesnek tűnik, ilyen például a „Ne öntsd ki a tejet az
asztalra!” vagy a „Ne ülj rá a kutyára!”. Tejet önteni az asztalra, és figyelni, ahogy kis pocsolya alakul ki, jó móka (főleg, ha
nem nekünk kell feltörölni), a kutyára ráülni pedig igazi kaland (ha nem érzékeljük, hogy esetleg fáj neki, vagy hogy emiatt
harapni fog).
Ha elmondjuk a szabályok vagy kérések mögött húzódó indokokat, azzal segítünk gyerekeinknek belátni a viselkedésük,
döntéseik következményeit. Az indoklást természetesen igazítsuk a fejlettségi szintjükhöz, vagyis egy kétévesnek
egyszerűbb magyarázatot adjunk, mint egy tizenkét évesnek.
Persze azért is lényeges, hogy a szabályok és a kérések mellett az indokainkat is megfogalmazzuk, mert így mi magunk is
kénytelenek vagyunk átgondolni, amit kérünk. Előfordul ugyanis, hogy olyan dolgokhoz ragaszkodunk, amelyekbe még
sosem gondoltunk bele. Tényleg minden nap hajat kell mosniuk? Vagy a cipőjüknek tényleg passzolniuk kell a ruhájukhoz?
Ez mind tőlünk függ, de ne felejtsük el, hogy ha hozunk egy szabályt, akkor azt következetesen be kell tartatnunk (lásd #53).
Tényleg ezzel akarjuk tölteni az időnket?
Ha átgondoljuk az általunk hozott szabályok indokait, akkor könnyen belátjuk, hogy melyek a legfontosabbak, és
megpróbálhatunk csak azokhoz ragaszkodni, amelyek tényleg számítanak. Az otthoni szabályok számának csökkentésével
több célt is elérünk: a gyerekek önállóbbá válnak (lásd #37), ritkulnak a hatalmi játszmák, és kevesebb szabályt kell
betartatnunk.
Általában azok a jó indokok, amelyek az egészségre, testi épségre, mások (például a játékszernek tekintett kutya vagy az
asztalt feltörölni kénytelen szülő) szükségleteire és érzéseire, illetve a tettek hosszú távú következményeire hivatkoznak.
Ez a technika nem garantálja természetesen, hogy gyermekeink azonnal betartják a szabályokat vagy teljesítik a kéréseinket
(lásd #29 és #34), de segítségével láthatják, hogy igyekszünk észszerűek lenni, és ami még ennél is fontosabb, ezáltal példát
mutatunk arra, hogy milyen fontos a megfelelő indoklás, amikor valakit egy bizonyos viselkedésre próbálunk motiválni.
TIPP
Amikor megfogalmazunk egy szabályt vagy egy kérést, akkor, gyermekünk fejlettségi szintjét figyelembe véve, röviden
indokoljuk is meg.
Ahelyett, hogy azt mondanánk: „Légy szíves, kezdd el felvenni a cipődet!”, fogalmazzunk így: „Légy szíves, kezdd el
felvenni a cipődet (kérés)! Két perc múlva indulnunk kell, hogy legyen még időnk összeszedni a többieket is, különben
elkésünk az edzésről (indoklás)." (Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy nem mindig az indoklás a legjobb stratégia (lásd
#49).)
 47. FIGYELMEZTESSÜK GYEREKEINKET KORREKT
MÓDON!
A korrekt figyelmeztetés a workshopjaimon is oktatott szeretetteljes fegyelmezés egyik legalapvetőbb eszköze. Mivel azt
szeretnénk, ha gyerekeink tudnák, hogy a viselkedésüket szabadon megválaszthatják, előre szólnunk kell, hogy mik a
szabályok megszegésének vagy a kéréseink figyelmen kívül hagyásának a következményei.
Ez az elv összefügg az előző fejezetben leírt nevelési gyakorlattal (lásd #46). Ha a gyerekek tisztában vannak a szabályokkal
és azok okával, azt is tudniuk kell, mi történik, ha megszegik őket (vagy figyelmen kívül hagyják a kéréseinket). Ez a korrekt
figyelmeztetés elve, amely akkor lép érvénybe, amikor a szülőknek kell kitalálniuk bizonyos következményeket (nem pedig
egyszerűen a természetes következményekre utalni, ami általában kedvezőbb; lásd #50).
A korrekt figyelmeztetés kulcsfontosságú eszköz a hatékony fegyelmezéshez, hiszen ha a gyerekek előre tudják, hogy mivel
jár egy szabály megszegése, akkor lehetőségük lesz eldönteni, hogyan viselkedjenek: kövessék a szabályt, vagy szegjék meg,
és vállalják a következményeket. Így nincsenek meglepetések. A korrekt figyelmeztetés hangsúlyozza azt az idekapcsolódó
elvet is, hogy a viselkedés választás kérdése (lásd #11).
A korrekt figyelmeztetés elvének egyik lényeges aspektusa az, hogy ha a gyerekek nincsenek tisztában a szabállyal (még ha
az számunkra teljesen nyilvánvaló is), akkor nem is alkalmazhatunk következményeket.
Például, ha a kisfiunk számára izgalmasnak tűnik, hogy az új kanapéra zsírkrétával rajzoljon, jusson eszünkbe, hogy őt
elsősorban a felfedezés és a környezet megtapasztalása hajtja (lásd #34). Ekkor álljunk meg egy pillanatra, ha mérgesek
vagyunk, vegyünk egy mély lélegzetet (lásd #15 és #16), majd tárgyilagosan (lásd #54) mondjuk el a szabályt, az
indokainkat, és a következő alkalomra vonatkozó következményeket.
Rendszerint felmerül a kérdés, hogy mi különbözteti meg a korrekt figyelmeztetést a fenyegetéstől. Három alapvető
különbség is van: 1) a következmény természete; 2) a következmény kommunikálása és betartatása; valamint 3) a
következetesség. Röviden tehát a következménynek arányosnak kell lennie a „bűnnel” (vagyis ne válasszunk szigorú
következményt csak azért, mert rossz a kedvünk), illetve tárgyilagosan és következetesen kell betartatni. További
tudnivalókért lásd az 51. és 53. fejezetet.
A korrekt figyelmeztetéssel kapcsolatos másik gyakori kérdés az, hogy milyen gyakran kell elismételnünk a figyelmeztetést.
A válasz függ a gyerekünk életkorától és fejlettségi szintjétől. A kisebb gyerekeknek több emlékeztetésre van szükségük
(lásd #29). Ha nem vagyunk biztosak a dolgunkban, a legjobbat feltételezve gyerekünkről (lásd #36) emlékeztessük még
egyszer.
Mindezek ellenére, ha világosan elmondtuk a szabályokat, és a nyolcéves gyerekünk titokban mégis vesz magának online
egy cipőt a hitelkártyánkkal, akkor a megfelelő következményeket nem kell hogy további emlékeztetők előzzék meg, még
akkor sem, ha korábban sosem követett el pont ilyet. (Fontos azonban, hogy egy másik alkalommal beszéljük át vele, hogy
miért volt elfogadhatatlan, amit csinált.)
A lényeg tehát az, hogy csak akkor fegyelmezzük a gyereket, ha tisztában volt azzal, hogy szabályt szeg meg, vagy pedig
szándékosan hagyott figyelmen kívül egy jogos kérést.
TIPP
„Tudom, hogy jó ötletnek tűnik a kanapéra rajzolni (empátia), de nagyon nehéz lemosni róla, és tönkremehet a kanapé
(indoklás). Ha rárajzolsz, el fogom tenni a zsírkrétákat, amíg nem vagyok biztos abban, hogy tudod, mire szabad rajzolni
(vagy: amíg nem tudok ott lenni veled, amíg rajzolsz). Ha nem vagy biztos abban, hogy mire szabad rajzolni, légy szíves,
kérdezd meg.”
Ezután figyeljük a kisfiunkat, amikor rajzol, és ha kell, tárgyilagosan beszéljük le róla, ha valami olyat nézett ki magának,
amin nem szeretnénk, ha a művészi tehetségét gyakorolná.
Ha azonban el kell vennünk a zsírkrétákat, az ne tartson sokáig (néhány percig csupán), majd adjunk neki újabb lehetőséget
(lásd #72). Ha több ismétlés után is zsírkrétával a kezében a kanapé felé veszi az irányt, tegyük el a zsírkrétákat aznapra,
majd a felügyeletünk mellett próbálkozzon újra másnap, és halmozzuk el konkrét dicséretekkel (lásd #42), amikor nem a
bútorokra rajzol. (Például: „Annyira örülök, hogy papírra rajzolsz a zsírkrétával. Nagyon köszönöm, hogy nem a
bútorokra!”)
 48. ENGEDJÜK, HOGY GYEREKEINK
BELELÁSSANAK A DÖNTÉSHOZÁS
FOLYAMATÁBA!
Sok gyerek számára úgy tűnhet, hogy a szülők egy titokzatos fekete dobozból húzzák elő a döntéseiket: „Persze, elmehetsz a
buliba” vagy „Nem, azt a játékot nem veheted meg”. Ezeket anélkül közlik, hogy elmagyaráznák a gyerekeiknek, hogyan is
jutottak az adott döntésre. Ha ez rendszeresen így zajlik, a gyerekek elkezdik inkorrektnek, igazságtalannak érezni a
szüleiket, ők pedig elszalasztják azt a lehetőséget, hogy megmutassák gyerekeiknek, mi folyik a „kulisszák mögött”, vagyis
hogyan szedik össze az érveiket, hogyan mérlegelik a lehetőségeket, a prioritásokat, hogyan jutnak el egy döntésig, és azt
végül hogyan kommunikálják.
Amikor a szülők engedik, hogy gyerekeik bele lássanak a döntéshozás folyamatába, akkor egyrészt megosztják az érveiket
(lásd #46), illetve azt, ami ilyenkor bennük zajlik. Tehát amikor a tizenkét éves lányunknak megmondjuk, hogy nem mehet
el az ottalvós buliba, avassuk be abba is, ami ehhez a döntéshez vezetett minket: „Tudom, mennyire el szeretnél menni
Annie ottalvós bulijába, és bosszant, hogy esetleg ki kell hagynod (empátia; lásd #6). Ugyanakkor egész héten nagyon
sokáig voltál fenn, úgyhogy nem szeretném, ha még egy este későn feküdnél le (indoklás/ belső folyamat). Ha legközelebb
szeretnél ottalvós buliba menni, akkor azt kérem, hogy előtte minden este aludj legalább kilenc órát (alternatív javaslat; lásd
#22).”
Ha megosztjuk gyerekeinkkel a döntéshozás folyamatát, az azért is szerencsés, mert így nagyobb az esélye, hogy
meggondolhassuk magunkat. Folyton azt hangsúlyozom, hogy milyen fontos, hogy azt csináljuk, amit ígértünk (lásd #1),
illetve hogy ahhoz azután következetesen ragaszkodjunk is (lásd #53). De mi történik, ha mégis meggondoljuk magunkat?
Elképzelhető, hogy jó okunk van rá, de ha nem magyarázzuk el neki érthetően, akkor úgy tűnhet, hogy például amiatt
változtattuk meg az álláspontunkat, mert dührohamot kapott, miután megtudta, hogy nem mehet („Te semmit nem értesz! Te
vagy a legrosszabb anya a világon!”). Ha ez így van, valószínű, hogy legközelebb is bedobja ezt a taktikát, hogy elérje, amit
akar (lásd #21 és #23).
Ehelyett így tálaljuk: „Tudom, hogy nagyon csalódott vagy, hogy nem mehetsz át (empátia). Ha azonban hajlandó vagy
beszélgetni arról, hogy miért aggódom amiatt, hogy keveset alszol, esetleg én is hajlandó lennék másként dönteni
(újrajátszás; lásd #72).”
Az ezt követő beszélgetés eredményezhet egy olyan kompromisszumot, hogy elengedjük a buliba, de egy idő után érte
megyünk, hogy otthon időben ágyba kerüljön.
Vagy felvethetjük, hogy inkább nálunk legyen az ottalvós buli, ami ráadásul korábban kezdődik, és akkor nagyobb eséllyel
fekszenek le időben.
A döntés maga talán kevésbé fontos, mint a folyamat, amely a kompromisszumhoz vezet, mert ebből a lányunk láthatja,
hogy a döntésünket alaposan átgondoltuk (még ha nem is ért vele egyet).
TIPP
Amikor olyan döntést hozunk, amely súlyos következményekkel jár a gyerek számára, igyekezzünk elmagyarázni neki, hogy
miért és hogyan jutottunk arra a döntésre. Ha később meggondoljuk magunkat, akkor avassuk be abba a folyamatba is.
 49. NE FELEDJÜK, HOGY AZ INDOKLÁSNAK IS VAN
EGY HATÁRA!
Akármennyire fontos is, hogy érvekkel támasszuk alá az általunk hozott szabályokat, a kéréseinket és a fegyelmezést (lásd
#46), az indoklásnak is van egy határa.
Aki próbálkozott már valaha érvelni egy érzelmileg felkavart vagy éppen hisztiző gyerekkel, az tudja, mire gondolok: ritkán
sikerül lehiggasztani azzal, hogy elmagyarázzuk neki, miért nem kellene elkeserednie, vagy mi vezetett azokhoz a
következményekhez, amelyek miatt most hisztizik.
Ha egy érzelmileg felfűtött állapotban lévő gyereknek (vagy felnőttnek) próbálunk érvelni, az ahelyett, hogy enyhítené,
inkább súlyosbítani fogja a helyzetet. Az ilyen szituációkban egy időre célszerű félretenni az érveinket.
Amikor intenzív érzelmekről van szó, az érvek felsorolása általában hatástalan. Az érzelmek mindig szerepet játszanak a
gondolkodási és döntéshozatali folyamatainkban, amikor azonban erősen felfűtött vagy éppen kimerült állapotban vagyunk,
képesek megakadályozni, hogy tisztán, értelmesen gondolkodjunk, és ezért olyan dolgokat mondunk vagy teszünk,
amelyeket később esetleg megbánunk. Ez felnőttekre és gyerekekre egyaránt igaz.
Az ilyen, érzelmileg felfokozott helyzetekben az a legobb, ha az érzésekből és nem az érvekből indulunk ki. Ennek az egyik
legjobb eszköze az empátia (lásd #6).
Jól meg kell figyelnünk, hogy mi történik az adott pillanatban (lásd #17), hogy észrevegyük, empátiára (érzésekre), és nem
érvekre (gondolkodásra) van szükség.
Azt is fontos tudnunk, hogy a viselkedés megváltoztatásának sem az indoklás a leghatékonyabb eszköze - helyette inkább
próbálkozzunk újrajátszással (lásd #72), és próbáljuk el a kívánt viselkedést (lásd #73).
TIPP
Szülőként ez az elv azt jelenti, hogy az érzésekre érzésekkel reagálunk. Ha a gyerekünk elkeseredik vagy jó úton halad az
érzelmi összeomlás felé, az érzéseivel kell foglalkoznunk, és nem megpróbálni érvekkel talpra állítani. Az érveket ilyenkor
ideiglenesen félretesszük.
Képzeljük el például, hogy a tizenkét éves lányunk reggel készülődik, és látjuk, hogy nem tudja eldönteni, mit vegyen fel.
Már háromszor átöltözött, de valami még mindig nem jó. Látszik, hogy egyre elkeseredettebb, pedig szerintünk az összes
ledobott ruhája csinos. Elkezd panaszkodni: „Ez iszonyúan néz ki. Nincs semmim, amit felvegyek. Utálom a ruháimat.”
Ebben a pillanatban igencsak kínálnák magukat az olyan válaszok, mint az, hogy több tucat ruhája van, hogy rengeteget
dolgoztunk, hogy meg tudjuk venni ezt a sok ruhát, hogy mindegyik jól áll neki stb., de sajnos - hiába igaz mind - ezzel
valószínűleg csak súlyosbítanánk a helyzetet. Tegyük félre az érveket, és mondjuk el őket később.
Ha ugyanis az a célunk, hogy enyhítsünk a helyzeten, és rávegyük a lányunkat, hogy lépjen túl a ruhatémán, akkor
koncentráljunk az érzéseire. „Úgy tűnik, egyik ruhád sem tetszik igazán ebben a pillanatban. Annyira sajnálom.” Ha fel
tudunk idézni egy hasonló szituációt a saját emlékeinkből, ezt is hozzátehetjük: „A múltkor, amikor a barátainkkal mentünk
vacsorázni, én sem találtam semmilyen ruhát, amit lett volna kedvem felvenni, úgyhogy én is eléggé felhúztam magam.”
Azután egy alkalmas pillanatban próbáljunk témát váltani, és tereljük el a figyelmét egy semleges kérdéssel: „Na, mit kérsz a
pirítósodra? Mogyorókrémet vagy mézet?”
 50. HASZNÁLJUK KI A TERMÉSZETES
KÖVETKEZMÉNYEK EREJÉT!
Hagyjuk, hogy gyerekeink átérezzék a cselekedeteik és döntéseik természetes következményeit, a tanuláshoz ugyanis ez
elengedhetetlen.
A gyerekek (és a felnőttek) legjobban saját tapasztalatból tanulnak. Megoszthatjuk gyerekeinkkel azt a sok leckét, amit mi
voltunk kénytelenek megtanulni az életben, és néhányan meg is fogadják a tanácsokat, de a többség maga szeretné
megtapasztalni a dolgokat (lásd #34). Amikor aztán a saját döntéseik miatt kellemetlen élmény éri őket, megtanulják, hogy
legközelebb másként - és a végén már jobban - döntsenek. Ez a tapasztalati tanulás.
Fontos azonban tudni, hogy néhány esetben nem ajánlott a természetes következményekre hagyatkoznunk, mégpedig akkor,
amikor valakinek az egészsége, testi épsége kerül veszélybe. Ha például a gyerekek nem akarják bekötni magukat az
autóban, ne engedjük, hogy megtapasztalják ennek a döntésnek a természetes következményeit. Hasonló kivételnek számít,
ha a gyerek olyat tesz, ami súlyosan befolyásolná saját vagy valaki más sorsát (például bűnt követne el). A lényeg tehát az,
hogy gondolkodjunk előre, és tegyük fel magunknak a kérdést, hogy a természetes következmények mint tapasztalatszerzés
a gyerek előnyére válnának-e vagy sem.
Ha hagyjuk, hogy a gyerekek átérezzék a döntéseik természetes következményeit, vagyis nem avatkozunk be, azzal
csökkentjük a hatalmi játszmák (lásd #61) lehetőségét is. Ha például a fiunk ragaszkodik ahhoz, hogy egy szál pólóban
menjen iskolába, miközben szerintünk elkelne egy dzseki, akkor esetleg hagyjuk, hadd menjen, és ne kezdjünk bele egy
hatalmi játszmába, hogy viszi vagy nem viszi a dzsekit. Ha fázni fog a szünetben, bármikor bemehet az épületbe, és ha nem
akarja, hogy ez még egyszer előforduljon, legközelebb minden bizonnyal magával viszi a kabátot.
Hasonlóképpen, ha a fiunk gyakran otthon felejti a házi feladatát (mi pedig utána szoktuk vinni), próbáljuk ki, hogy egy nap
felhagyunk ezzel a szokásunkkal, és hagyjuk, hogy megtapasztalja, milyen természetes következményekkel jár a
feledékenysége. Ha azonban úgy döntünk, hogy többé nem visszük utána a füzeteit, arról mindenképpen előre tájékoztassuk
(lásd #35), és azt is gondoljuk át, hogy nem kellene-e begyakorolni vele a reggeli készülődést (lásd #45).
Lásd még a túlbuzgóságot (#13) és a kockázatvállalást (#59).
TIPP
A gyerekekkel való mindennapos teendők bonyolítása közben keressük a lehetőségeket, amikor hátrébb húzódhatunk, és
hagyhatjuk, hogy maguk tapasztalják meg a dolgokat, és tanuljanak a saját hibáikból (a már említett fenntartásokkal).
Vázoljuk fel a várható következményeket (lásd #35), ha nem értünk egyet a döntésükkel, vagy korábban már előfordult,
hogy „megmentettük” őket (lásd #13) saját döntéseiktől mindenesetre a döntés legyen az övék. Gondoljuk át azt is, hogy
nincs-e szükségük extra segítségre bizonyos új képességek elsajátításához, például a napjuk megszervezéséhez, ha folyton
otthon felejtik a holmijukat (lásd #45).
Ha azonban a természetes következmények nem jöhetnek szóba egy adott helyzetben (például veszélyeztetik valakinek az
egészségét vagy testi épségét), akkor:
1.      Közelítsünk a helyzethez empátiával (lásd #6).
2.      Magyarázzuk el a szabályt (lásd #46).
3.      Próbálkozzunk a figyelmük elterelésével, tiltás helyett engedjünk meg inkább valamit (lásd #65), vagy álljunk a
helyzethez humorral (lásd #69). Ezek elsősorban a kisebb gyerekeknél jönnek be.
4.      Korrekt módon figyelmeztessük őket (lásd #47).
5.      Próbáljuk el a kívánt viselkedést (lásd #73).
Egy példa az 1-3. lépések alkalmazására: „Kicsim, tudom, hogy kényelmetlen az az öv, és nagyon nem szereted, ha be van
kötve (empátia). De a biztonsági övek megvédenek minket az autóban, és mindenkinek, aki beül, kötelező bekötnie
(magyarázat). Tudod, mit? Barkochbázzunk! Gondoltam valamire... (figyelemelterelés).”
 51. BÍRSÁGOLJUK MEG A „GYORSHAJTÁST”!
Biztos, hogy mindenkinek ismerősek azok az útmenti sebességmérők, amelyek kijelzik a sebességet, és pirosan villognak, ha
túl gyorsan megyünk. Az autósok kétféleképpen reagálnak: van, aki figyelembe veszi, és lelassít, másokat azonban nem
érdekel a jelzés.
A gyerekek hasonlóképpen működnek. Egy részüknek csak jeleznünk kell, hogy a viselkedésük túllépett egy határt, és ez a
villogó piros jel elég is a változáshoz. Mások viszont, akárcsak az autósok egy része, csak elsuhannak a villogó jelzés
mellett. Az ő viselkedésükben leginkább akkor várható változás, ha bírságot kapnak a „gyorshajtásért” (valamint lehetőséget
a jobb viselkedés gyakorlására). Ez a bírság egy következmény.
Ha a gyerek pozitívan reagál a viselkedése miatti jelzésre, álljunk is meg ott. Ha azonban nincs tekintettel arra, hogy
szabtunk egy határt, akkor esetleg valamilyen bírságra (azaz következményre) lesz szükség.
Hacsak nem az egészségüket vagy testi épségüket veszélyeztetik, a gyerekeknek meg kell tapasztalniuk a cselekede teik
következményeit. Ez ugyanis fejleszti az ítélőképességüket, és segíti a tanulást, amitől egyre önállóbban lesznek képesek
viselkedni. Azokat viszont, akik nem tapasztalják meg a tetteik következményeit, megfosztjuk a tanulás élményétől.
De hogyan lehet a következményeket a tanulás elősegítésére használni?
A természetes következmények (lásd #50) általában a legjobb tanítómesterek (például amikor a házi feladat elfelejtéséért
rossz jegy jár), sokszor azonban ez nem jöhet szóba, például amikor egy gyerek nem hajlandó bekötni a biztonsági övet.
Természetes következmények hiányában néha a szülőknek kell közbelépni, például amikor a gyerek rugdalja az előtte lévő
ülést a repülőn, és hiába kérjük, hogy hagyja abba.
Ha úgy alakul, hogy valamilyen következményt kell kilátásba helyeznünk, használjuk az alábbi útmutatást. A következmény
legyen:
1. Nagy jelentőségű. Tehát olyasvalami, ami a gyerek számára éppen aktuálisan fontos, például egy kedvenc játék vagy
ruhadarab. Ami persze az egyik gyerek számára jelentős, lehet, hogy semmit sem jelent a másiknak, ezért a megfelelő
következmény meghatározásához tudnunk kell, mi fontos a gyerekünknek. (És ez bizonyára változni fog az idő múlásával.)
2. Releváns. Vagyis, ha csak lehet, kapcsolódjon a szituációhoz. A releváns következmények segítenek a probléma
megoldásában, ahogy a zsírkréta átmeneti elvétele is attól, aki papír helyett a bútorokra rajzol.
Ha valaki mással szemben követett el valamit a gyerek, a releváns következmény általában valamilyen jóvátételt jelent,
például bocsánatkérést és a tönkrement tárgy pótlását.
3. A sérelemmel arányos. Kerüljük a büntető célzatú, szigorú vagy hosszú távú következményeket. Büntetésre általában
akkor kerül sor, amikor a szülők maguk is mérgesek vagy frusztráltak (lásd #15 és #64). A büntetés sokszor visszaüt, mivel
túl szigorú következmények esetén a gyerekek az elszenvedett méltánytalanságra koncentrálnak, és nem a tanulságokra,
amiket le kellene vonniuk, ráadásul ronthat is a szülő-gyerek kapcsolaton (lásd #74).
Példaként képzeljük el, hogy egy rendőr megállít minket gyorshajtásért, mivel 15 km/h-val túlléptük a megengedett
sebességet. Egy kisebb bírságra számítunk, de mi lenne, ha a rendőrnek igazán rossz napja lenne, és kiszabna egy horribilis
büntetést? Az esetből nyilván nem azt a konstruktív tanulságot vonnánk le, hogy például legközelebb majd lelassítok ezen a
környéken, hanem a jogtalanul magas büntetésre koncentrálnánk (a jogtalanul eljáró rendőrről nem is beszélve).
4. Végrehajtható. Vagyis kivitelezhető, amilyen gyorsan csak lehet. A következménynek olyannak kell lennie, amit képesek
és hajlandók is vagyunk konzisztensen végrehajtani (lásd #1 és #53). Ne feledjük, hogy a következményeknél az azonnali
reakció a legjobb (ugyanakkor lásd a 66. fejezetet, ha egy azonnali lépés nem lehetséges).
Tehát nem jó ötlet egy hétre elvenni a kisgyermekünk kedvenc plüssét, vagy szobafogságra ítélni a tinédzser lányunkat egy
hónapig, egyrészt mivel mindkettő büntető célzatú (és nem tanító szándékú; lásd #28), másrészt nehéz betartani. (Egy
hónapig folyamatosan felügyeljük a tinédzser lányunkat? És mi van, ha a kisfiunk csak azzal az állattal tud elaludni?)
A következmények sosem függhetnek össze gyerekeink alapvető szükségleteivel, például az étellel, az otthonnal, a
szeretettel. Ne felejtsük el azt se, hogy a gyerekek a pozitív megerősítésre (lásd #24) reagálnak a legjobban, ezért a
viselkedésüket azzal lehet a leginkább megváltoztatni, ha lehetőséget biztosítunk arra, hogy gyakorolhassák az általunk
kívánt viselkedést (lásd #21, #22, #45, #72 és #73).
Az is fontos, hogy a következményeket hogyan kommunikáljuk: elmondanunk és végrehajtanunk is nyugodtan,
tárgyilagosan kell (lásd #54).
A következmények célja nem a büntetés, hanem a tanulás lehetővé tétele. Ezért gyakran a jóvátétel bizonyul a legjobb
következménynek. Ha tehát a gyerek összetör egy vázát, pedig megkértük, hogy ne labdázzon a lakásban, akkor felvethetjük,
hogy a megtakarított pénzéből vegyen egy újat.
Ugyanezen okból azt is mondjuk el, hogy miért van szükség ezekre a következményekre (lásd #46), adott esetben pedig
beszéljük meg, hogyan hat a viselkedése másokra: „Édesem, holnapig elteszem a labdát, és gyere, beszéljük meg, hogyan
fogod pótolni a vázát, amit eltörtél. Megkértelek, hogy kint labdázz, mert túl sok a törékeny tárgy idebent. Erre eltörött a
váza, amit apával vettünk a nászutunkon. Azért is vagyok olyan szomorú, mert annyi szép emlék kötődik hozzá.”
Nagy kihívás viszont olyankor következményeket találni, amikor nincsenek természetes következmények. Bizonyos
helyzetekben könnyű kitalálni valamilyen jó megoldást, például ha eltesszük a zsírkrétákat, miután a gyerek összerajzolta a
bútort. De vannak nehezebb szituációk, például amikor a gyerek rosszul viselkedik egy különleges eseményen. A
nyilvánvaló következmény az lenne, hogy hazamegyünk, de esetleg nem akarunk vagy nem tudunk távozni (vagy pont a
távozás az, amiben a gyerek valójában reménykedik). Ilyen esetekben olyan következményt kell kitalálnunk, amely jelentős
a számára, például nem játszhat a kisvonatokkal egy napig.
Azt javaslom a szülőknek, hogy egy nyugodt pillanatban előre tervezzenek meg néhány olyan jelentős következményt,
amely a gyerekük esetében majd működik. Ha már kitaláltunk néhány lehetséges következményt, amelyekből választhatunk,
akkor nem kell rögtönöznünk a pillanat hevében, amikor a gyerek viselkedése miatti dühünk vagy frusztrációnk akadályoz
bennünket abban, hogy igazságosak legyünk vagy kreatívan gondolkodjunk (lásd. #49).
Végül pedig ne feledjük, hogy a következményekkel ugyan visszaszoríthatjuk a nem kívánt viselkedést, de azt is közölnünk
kell a gyerekekkel, hogy milyen viselkedést tartunk helyénvalónak (lásd #22), és adjunk is lehetőséget az elsajátítására.
TIPP
„Tudom, hogy unalmas ilyen sokáig egy helyben ülni, és te szeretnél inkább körbeszaladgálni (empátia). De ez most a
nagynénid esküvője, ami nagyon fontos esemény számára (indoklás), ezért meg kellene próbálnunk a lehető legjobban
viselkedni, még ha nehéz is. Képzeljük azt, hogy szobrok vagyunk, és mozdulatlanul ülünk (kérés, ami egyúttal átkeretezés
is; lásd #67). Én egy oroszlánszobor leszek, te milyen? Kezdhetjük?”
Ha a gyerek elvileg képes nyugton megülni, de továbbra is izeg-mozog, röviden ismételjük meg a fenti szabályt és érvelést,
majd tegyük hozzá: „Ha nem vagy hajlandó nyugton maradni, az új vonatot el kell tennem holnapig (korrekt figyelmeztetés;
lásd #47).”
Ne feledjük, hogy nem várhatjuk el, hogy a gyerekek szabályokat és egyéb viselkedési normákat tartsanak be, ha ez a
képességük még nem alakult ki. Ha egy csecsemő kezd nyűgös lenni egy esküvőn, az nem rossz viselkedés, és nem is
tehetünk mást, mint hogy kivisszük a teremből, és megnyugtatjuk.
 52. HELYEZZÜNK EL „FEKVŐRENDŐRÖKET”!
Miközben a gyerekeket néha „meg kell bírságolni gyorshajtásért” (lásd #51), hogy ezzel is segítsük a tanulásukat (lásd #28),
a legjobb megoldás általában az, ha már eleve elkerüljük a problémás szituációkat. Metaforával élve tehát, ha nem akarjuk,
hogy gyerekünk túllépje a sebességkorlátot (vagyis rosszul viselkedjen), helyezzünk el fekvőrendőröket, hogy ne is tudjon
gyorsan hajtani, ami miatt bírságolni kellene. Változtassuk meg a környezetet úgy, hogy ne alakulhasson ki problémás
viselkedést provokáló helyzet.
Képzeljük el, hogy minden alkalommal, amikor csak boltba megyünk, a gyerek rohangálni kezd, és letarol mindent. Ilyenkor
elgondolkodhatunk, hogy nem tudnánk-e máskor nélküle jönni. Hasonló módon, ha folyton kipakolja a törékeny dolgokat a
szekrényből, zárjuk a szekrényt. Segítsünk neki, hogy jól viselkedhessen.
Ez a „fekvőrendőr” stratégia olyan helyzetekben működik a legjobban, amelyekre a szülőknek van ráhatásuk, illetve
amelyek ritkán fordulnak elő. Ha azonban a problémás szituáció a mindennapok része, vagy nehezen lehetne befolyásolni,
valószínűleg jobban járunk, ha magát a problémás viselkedést próbáljuk megváltoztatni. (Hogyan? Lásd #45, #46, #47, #51,
#53, #72 és #73.)
TIPP
Figyeljük meg azokat a helyzeteket, amelyekben a gyerek hajlamos rosszul viselkedni. Lehetne valahogy a szituáción
változtatni, hogy a problémás viselkedéssel összefüggő feltételek elkerülhetők legyenek?
Például gyakran előfordul kisebb gyerekeknél, hogy amikor vendégek jönnek, nehezükre esik megosztani a kedvenc
játékaikat más gyerekekkel. Ilyenkor ne akkor avatkozzunk be, amikor már épp készülnek elvenni egymástól a játékokat,
vagy megütni egymást (vagy utólag kell fegyelmezni a gyerekünket), hanem kérjük meg, hogy tegye el a féltett játékait, még
mielőtt megérkeznek a vendégek.
„Édesem, hamarosan átjön Julia és Charlotte. Ha van olyan játékod, amivel nem szeretnéd, hogy játsszanak, tegyük el még
most. Ami pedig elöl lesz, amikor megérkeznek, azzal mindenki játszhat.”
Ugyanígy, ha azt vesszük észre, hogy a gyerekünk a megengedett számítógépezés után elcseni a telefonunkat, hogy azon
játsszon videójátékokat, akkor ahelyett, hogy minden alkalommal kilátásba helyeznénk a következményeket, változtassuk
meg a jelszavunkat, hogy az engedélyünk nélkül ne férjen hozzá.
 53. LEGYÜNK KÖVETKEZETESEK!
A következetesség azt jelenti, hogy azt tesszük, amit ígértünk, vagyis kiszámíthatóak vagyunk. Következetes
viselkedésünkkel minimálisra szoríthatjuk vissza a határok feszegetését, hiszen a gyerekek hamar megtanulják, hogy mindig
be fogjuk tartani, amit ígértünk.
A következetesség elve kulcsfontosságú a következmények hatásossága szempontjából is (lásd #51). Ha a gyerekek azt
tapasztalják, hogy csak néha tartatjuk be a szabályokat, jó eséllyel elkezdenek próbálkozni, hogy mikor vannak a kivételek
(lásd még #1 és #34).
A lényeg tehát, hogy ne hozzunk olyan szabályokat, és ne vetítsünk előre olyan következményeket, amelyeket nem tudunk
(vagy nem fogunk) betartatni. (Ne feledjük ugyanakkor, hogy a szabályoknak megfontoltnak kell lenniük, a következmények
pedig nem lehetnek túl szigorúak vagy büntető célzatúak, lásd #28.)
Mi, szülők azonban sajnos nem vagyunk tökéletesek (lásd #12), ezért lehet, hogy nem tudunk folyamatosan odafigyelni a
szabályok betartására. Tudnunk kell viszont, hogy minél következetesebbek vagyunk a gyerekeinkkel, annál kevésbé fogják
feszegetni a határokat.
Például, ha néha ragaszkodunk ahhoz, hogy elpakolják a tányérjukat az étkezőasztalról, máskor viszont túl fáradtak vagy
figyelmetlenek vagyunk ahhoz, hogy betartassuk ezt az otthoni szabályt, akkor ez a következetlenség arra motiválja a
gyerekeket, hogy addig próbálkozzanak, míg a dolgok úgy alakulnak, ahogy ők akarják.
A pszichológusok változó arányú megerősítésnek nevezik ezt a jelenséget. Ennek során a kiszámíthatatlan válasz motiválja a
további próbálkozásokat a vágyott eredmény elérésére. Gondoljunk arra a kísérletre, ahol egy patkány egy kar lenyomásával
jut táplálékhoz. Ha a kar lenyomásával kiszámítható (vagy rögzített) időközönként érkezik táplálék, a patkány pontosan
tudni fogja, hogy ez minden n-edik lenyomáskor következik be. A többi alkalommal nem is várja a táplálékot.
Ha azonban kiszámíthatatlan (vagy változó) időközönként érkezik táplálék, a patkány nem tudja, hogy egy, ötven vagy ezer
lenyomás után jut-e táplálékhoz, ezért folyamatosan nyomja a kart, hogy hátha most jön egy adag. A változó arányú
megerősítés elve az embereknél is működik.
A következetlenség általában az alábbi három ok valamelyikére vezethető vissza:
1.      A szülők nem figyelnek oda (ezért nem veszik észre, hogy éppen következetlenek voltak).
2.      Nem akarják végrehajtani a következményt (gyakran azért, mert az számukra kényelmetlen vagy kellemetlen).
3.       Nem tudják végrehajtani a következményt (mert az nem lehetséges, vagy mert nincs ráhatásuk).
Például képzeljük el azt a jelenetet, amikor az apa a kis fiával vásárol, aki mindig leránt valamit a polcról. Az apa
különösebb gondolkodás nélkül így reagál: „Kérlek, hagyd abba, különben kimegyünk a boltból.” A kisfiú huncutul az
apjára néz, és csak leszed még egy dolgot. Mint látjuk, az apa nem indokolta meg a kijelentését (lásd #46), és nem is próbálta
elterelni a kisfia figyelmét (lásd #21 és #22). Az apának ekkor ott kell hagynia a már majdnem befejezett vásárlást, pedig
igazán nem lehet azzal vádolni, hogy ne akarta volna elkerülni ezt. Mégis jobban tette volna, ha megnevez egy olyan
következményt, amelyet képes és hajlandó is végrehajtani. (De vajon mit tehetett volna, hiszen a bolt elhagyását mint
következményt felvázolta? Szerintem ott lehet hagyni a boltot, és megkérni a bolt vezetőjét, hogy tegyék félre a
bevásárlókocsit, amiért ő vagy valaki más később visszajön.)
Hasonló szituáció, amikor azt mondjuk a gyerekünknek, aki nem hajlandó otthagyni a boltot vagy a játszóteret, hogy „Na jól
van, akkor szia! Én megyek, te meg itt maradsz egyedül, ha nem jössz velem”. Ilyenkor egyfajta „gyáva nyúl” játékot
játszunk. Mi van ugyanis, ha azt hiszi, hogy csak blöffölünk, és továbbra sem jön? Nem hagyhatjuk ott ténylegesen egyedül,
úgyhogy ez nem egy jó következmény, hiszen nem lehet biztonságosan végigcsinálni.
TIPP
Gondoljuk meg jól azt a konkrét következményt, amelyet éppen mondani akarunk a gyerekünknek. Vagy még jobb, ha előre
átgondoljuk a lehetséges következményeket, amikor még nem befolyásolnak minket intenzív érzelmek, és tudjuk, hogy
képesek és hajlandók is vagyunk végrehajtani azt, amit kitalálunk. A következmények kommunikációját lásd az 51.
fejezetben.
Ha úgy érezzük, hogy nem tudjuk vagy nem fogjuk végrehajtani, akkor válasszunk egy másik következményt, halasszuk el a
dolgot (lásd #66), vagy ha kisebb ügyről van szó, hagyjuk figyelmen kívül a rossz viselkedést.
És mi van, ha meggondoltuk magunkat, de nem akarunk következetlennek látszani? Osszuk meg gyerekünkkel, amit
végiggondoltunk, meséljük el, hogy miért változtatunk (lásd #48). Ezzel minimalizálhatjuk annak az esélyét, hogy tévesen
azt higgye, hogy az ő rossz viselkedése (például a nyafogása, nyaggatása vagy hisztije) miatt változott meg az álláspontunk.
 54. MARADJUNK TÁRGYILAGOSAK!
Szülőként az egyik legnagyobb kihívás nyugodtnak, tárgyilagosnak maradni, amikor gyerekeink tesztelnek minket, vagy
amikor fogytán van a türelmünk. Mindannyian - magamat is beleértve - küzdünk ezzel.
A szülők tudják, hogy hatékonyabbak, ha tárgyilagosak, az érzésekre koncentrálnak (lásd #6), kerülik a hatalmi játszmákat
(lásd #61), és szeretettel, de határozottan betartatják az otthoni szabályokat (lásd #25). Mondani persze sokkal könnyebb ezt,
mint meg is valósítani.
A pillanat hevében ugyanis nehéz úgy úrrá lenni az érzéseinken, hogy az éppen aktuális helyzetet hatékonyan meg tudjuk
oldani akár egyéves kisfiunk löki le (ismételten) a tányérját az asztalról, akár tinédzser lányunk nem ér haza este
(ismételten) a megbeszélt időben.
Ha mérgesek, frusztráltak vagyunk, az gyakran kiabáláshoz vezet vagy más agresszív viselkedést vált ki belőlünk.
Gyerekeink számára ez lehet félelmetes, sőt fenyegető, de az is lehet, hogy drámai és izgalmas (lásd #70). Bármelyik esetről
van is szó, ha hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk a dühünk vagy a frusztrációnk, azzal csak rontunk a helyzeten, ráadásul
ennek még hosszú távú következményei is lehetnek a gyerekeinkre vagy a velük való kapcsolatunkra nézve.
A kiabálással mintha meg tudnánk ragadni a figyelmüket, mégsem jó megoldás, mivel így egy rosszul működő
kommunikációs mintát alakítunk ki (lásd #4). A kutatások azt is kimutatták, hogy a kiabálás rosszabb hatással van
gyerekeinkre, mint a testi fenyítés, például a verés. Azok a gyerekek, akiknek a szülei verbálisan agresszívek, alacsonyabb
önbizalommal rendelkeznek, agresszívabbak, és nagyobb eséllyel szenvednek depresszióban.(28)
Az odáig teljesen rendben van, hogy mérgesnek, frusztráltnak érezzük magunkat, amikor a gyerekeink kihívást jelentő
viselkedésével kell megküzdenünk. Óvatosnak kell lennünk azonban, hogy hogyan fejezzük ki ezeket az érzéseket.
Gyerekeink viselkedése sokszor igencsak intenzív érzelmeket vált ki belőlünk, amit bizonyára nehéz lepleznünk, így
nemcsak a szavainkon keresztül, de nonverbális kommunikációnkkal (lásd #30 és #31), vagyis testbeszéddel és a
hanghordozásunkkal is átadjuk ezeket az érzelmeket, és ez néha bizony ártalmas is tud lenni. Ahogy gyerekeinket is arra
biztatjuk, hogy éljék meg az érzéseiket, és az alapján döntsék el, hogy mit tesznek (lásd #11), nekünk magunknak is erre kell
törekednünk.
Hogy világos legyen tehát, nem azt próbálom hangsúlyozni, hogy a szülők nem érezhetik mérgesnek, frusztráltalak magukat,
amikor gyerekeik rosszul viselkednek, hanem azt, hogy nem szabadna az ilyen érzések alapján impulzívan cselekedniük.
Érezhetjük magunkat mérgesnek, mégsem kiabálunk, mégsem vonulunk vissza, hanem tárgyilagosan reagálunk.
TIPP
Amikor gyerekeink tesztelnek minket, vagy úgy érezzük, fogytán a türelmünk, vegyünk egy mély levegőt (vagy többet), és
próbáljuk meg ezt a technikát: tegyünk úgy, mintha szállodai recepciósok lennénk.
Amikor elképzelünk egy szállodai recepcióst, többnyire egy barátságos, segítőkész személyt látunk magunk előtt, aki még a
legproblémásabb helyzetekben is képes megőrizni a türelmét és nyugalmát. Az ilyenfajta vizualizáció azért nagyszerű, mert
így a képzelőerőnk segítségével tudjuk begyakorolni a kívánt viselkedést. Arra ösztökél minket, hogy úgy viselkedjünk,
ahogy elképzeltük.
Például hatéves fiunk éppen előbukkan a szobájából, még mindig pizsamában, pedig többször kértük, hogy öltözzön fel,
hiszen indulnunk kell az iskolába. Az elmúlt időszakban ez más reggeleken is előfordult már.
Lehet, hogy nem aludtunk eleget, ezért mielőtt még leállíthatnánk magunkat, rákiabálunk: „Menj, öltözz azonnal! Ilyen
nincs, nem hiszem el, hogy nem bírsz felöltözni, miután százszor kértelek!” Ez a hozzáállás valószínűleg valamilyen hatalmi
játszmát indít el, arról nem is beszélve, hogy mennyire tönkreteszi a reggel hangulatát.
Hogyan oldaná meg tehát egy recepciós ezt a helyzetet?
„Édesem, tudom, hogy imádod ezt a pizsamát, és legszívesebben ebben mennél suliba is (empátia). Ugyanakkor tudod, hogy
pizsamát csak itthon hordunk (indoklás; lásd #46). Légy szíves, öltözz fel (kérés). Akár itt is hagyhatod a pizsamádat a
bejárati ajtónál, és amint hazajössz, már vissza is veheted (alternatív megoldás; lásd #22).”
Bár minden szituáció más és más, ha recepciósnak képzeljük magunkat, az segít nyugodtan, tárgyilagosan megoldani a
helyzetet (még akkor is, ha nem vagyunk nyugodtak), hiszen lesz egy mintánk arra, hogyan lehet a különféle helyzeteket a
legkevesebb konfliktust és szenvedést okozva megközelíteni.
Ennek ellenére, ha gyakran vesszük észre magunkon, hogy nehezen tudjuk kordában tartani az indulatainkat, jó, ha tudjuk,
hogy ezért elsősorban a kialvatlanság a felelős. Az alváshiány jelentősen gyengítheti az impulzusok és érzelmek kezelésének
képességét. Fontos tehát, hogy eleget aludjunk, ami a felnőttek esetében hét-kilenc óra alvást jelent (lásd #64).
 55. TANÍTSUNK „BOLDOGÍTÓ SZOKÁSOKAT” (ÉS
GYAKOROLJUK IS ŐKET)!
Nem találkoztam még olyan szülővel, aki ne azt szeretné, hogy a gyerekei boldogok legyenek. Az az elképzelésük azonban,
hogy mivel segíthetnék elő a boldogulásukat, gyakran szöges ellentétben áll azzal, amit több évtizednyi kutatás bizonyít,
vagyis hogy ténylegesen mi működik a gyerekek jóllétének elősegítése szempontjából.
A kutatásokat összefoglalva a boldogságnak három fő összetevője van: az öröm, egy tevékenységben való elmerülés és az
értelem megtalálása.
Az öröm az a fajta boldogság, amelyre sok szülő törekszik saját maga és gyerekei számára. Bizonyos vágyak és kívánságok
teljesítésével - például finom ételekkel, klassz élményekkel, szép dolgok megszerzésével - érhető el. Gyerekeink számára
olyan tábort próbálunk keresni, amely tetszik nekik, olyan ételeket teszünk eléjük, amelyeket szeretnek, olyan játszótársakat
keresünk nekik, akiket kedvelnek stb. Ezek az ismétlődő interakciók hosszú távon azt az üzenetet közvetítik feléjük, hogy a
boldogság az, ha jól érezzük magunkat, élvezzük az életet, megkapjuk, amire vágyunk.
Bár az öröm, az elégedettség rövid távon boldogságot jelent, hosszú távra mégsem elég. Ha gyerekeink számára a legjobb
esélyeket szeretnénk biztosítani a boldog és teljes életre, akkor meg kell tanítanunk nekik egyensúlyba hozni a vágyaikat
mindazzal, amit fontos, jó és felelősségteljes. A boldogság alapjaira irányuló kutatások azt mutatják, hogy a hosszú távú
boldogsághoz elsősorban a másik két minőség: egy tevékenységben való elmerülés képessége és az értelem megtalálása járul
hozzá.
Az adott tevékenységben való elmerülés nem más, mint képességeink kreatív alkalmazása a kihívások teljesítése érdekében.
Ennek során jön létre gyakran a flow, vagyis az az állapot, amikor teljesen magával ragad minket az, amit éppen csinálunk.
(29) A zene és a sport a leggyakoribb példák, de flowélményt eredményezhet bármilyen más elfoglaltság is, amely azt
igényli, hogy képességeinket az éppen előttünk álló kihívásokhoz igazítva a maximumot hozzuk ki magunkból.
Fontos megjegyezni, hogy azok a tevékenységek, amelyek kapcsán a legnagyobb eséllyel alakul ki az elmerülés képessége,
nem mindig szórakoztatóak vagy örömteliek - legalábbis kezdetben. Például egy hangszer vagy egy számítógépes program
megtanulása sokszor bonyolult, és a szükséges képességek csak gyakorlással, kitartással fejleszthetők (lásd #56).
Életünkben az értelem jelentőség megtalálása, amit „szolgálatnak” is nevezhetünk, a képességeink alkalmazását jelenti egy
nemesebb cél érdekében. Amikor valamilyen magasabb értelemre törekszünk az életünkben, akkor olyan dologra
fókuszálunk, amelynek a személyes céljainkon és vágyainkon túl szélesebb hatása és célja van, idetartozik a gondoskodás és
az együttérzés is.
A lényeg tehát az, hogy az elmerülés és az értelem boldogabbá, az életünkkel elégedettebbé tesz minket, mint az öröm; az
értelem pedig mások boldogságához is hozzájárul, ezek tehát boldogító szokások.
Egy harmadik alapvető boldogító szokás a hálaadás - vagyis a minket ért áldások számbavétele. A hála gyakorlása enyhíti a
szorongást, a depressziót, javítja a mentális, érzelmi és fizikai egészséget. Robert Emmons, a híres hálakutató szerint a hála
erősíti a kapcsolatokat is (a boldogság első számú faktorát), „mert ezen keresztül értjük meg, más emberek hogyan
támogatnak, erősítenek meg bennünket”.
A negyedik boldogító szokás, amely sokszor elkerüli a figyelmünket, a testedzés. Ez a fizikai tevékenység igen kedvezően
befolyásolja a mentális egészségünket is. Akik edzenek, nemcsak egészségesebbek, hanem boldogabbak is. A testedzésnek
olyan alapvető hatása van a testi és mentális egészségre, hogy talán ez a legfontosabb dolog, amit a jóllétünk javítása
érdekében tehetünk.(30)
A boldogító szokások listáján szokott még szerepelni a megbocsátás, a tudatos jelenlét, az optimizmus és a kedvesség is, én
azonban ezt a négyet (elmerülés, értelem, hála és testedzés) emelem ki, mivel ezek elősegítenek más boldogító szokásokat,
illetve egyszerre hozzák ki belőlünk a maximumot (elmerülés, testedzés) és fókuszálnak a kapcsolatainkra és a
környezetünkre (hála, értelem).
TIPP
Írjuk össze, hogyan tudnánk ezt a négy boldogító szokást a saját és a családunk életében meghonosítani. Az alábbiakban
találunk néhány ötletet arra, hogyan segíthetünk gyerekeinknek kialakítani ezeket a szokásokat, ne feledjük azonban, hogy
ha mi magunk nem mutatunk példát a gyakorlásukban, kevésbé valószínű, hogy magukévá teszik őket.
1.      Elmerülés. Van gyerekünknek olyan hobbija vagy más elfoglaltsága, amelybe bele tud feledkezni (vagyis flow-
élménye)? Tartogat-e még újabb kihívásokat ez a tevékenység, ahogy egyre ügyesebb lesz? Ez a két jellemző - a
tevékenység végzése közben mintha repülne az idő, illetve hogy a fejlődő képességek egyre nagyobb kihívásokat tesznek
lehetővé - fémjelzi az elmerülten végzett tevékenységeket.(31)
Kisebb gyerekek számára a játék flow-élményt jelent. Ezért gondoskodjunk arról, hogy mindennap legyen lehetőségük a
szabad játékra (lásd #57). Nagyobb (iskoláskorú) gyerekek esetében segítsünk találni olyan elfoglaltságot, amelyet
megtanulhatnak, és amely fejleszti őket, ha maguk még nem mutattak érdeklődést valamire. Kiindulásnak jó a zene és a
sport, de gondolkodhatunk bármi másban is, ami képességeket igényel, és mindig újabb kihívást jelent, mint például a festés,
a kertészkedés vagy az asztalosmunka. Ugyanakkor arra is figyeljünk, hogy maradjon elég idejük játékra is.
Ne feledjük, hogy 1) a saját flow-élményét elsősorban gyerekünknek kell kiválasztania, és hogy 2) az nem fog feltétlenül
megegyezni azzal, amire mi gondoltunk. Előfordulhat, hogy mi azt szeretnénk, ha elkötelezetten kézilabdázna, ezzel
szemben ő varrni szeret leginkább.
2.      Értelem. Biztassuk gyermekünket, hogy gondoljon a körülötte lévő világra. Az önkéntesség például kiváló eszköz
erre, de megfelelhet bármi más is, amelynek során a gondoskodásáról, kedvességéről tehet tanúbizonyságot. Ez lehet
szemétszedés a környéken, ételhordás egy közeli hajléktalanszállóra vagy levélírás a helyi képviselőnek egy sürgős szociális
kérdéssel kapcsolatban.
Ne feledjük azonban, hogy az önkéntesség és más felelős tevékenységek célja nem lehet az önéletrajzunk fényezése. Ha a
gyerek úgy érzi, hogy mások szolgálatának végső soron az a célja, hogy az ő felvételi esélyeit javítsa, akkor az nem másokat,
hanem őt magát szolgálja. ( Az Egyesült Államokban a továbbtanulásnál bizonyos intézmények a felvételinél figyelembe
vehetik (vagy egyenesen elvárhatják) az önkéntes munkát és hasonló tevékenységeket.- a szerk.)
3.      Hála. A hálaadás mint szokás kialakításának elterjedt módja, hogy a családi étkezés részévé tesszük. Vacsoránál
például megkérdezhetünk mindenkit, miért volt hálás aznap (például „Hálás vagyok, hogy sütött a nap, és kint tudtunk
ebédelni” vagy „Én azért vagyok hálás, mert apa a kedvencemet csomagolta tízóraira”).
A hálaadást úgy is gyakorolhatjuk, ha megköszönünk valamit valakinek (személyesen vagy levélben), hálanaplót vezetünk
vagy imádkozunk.
4.      Testedzés. A testedzésnek mindennapi életünk részévé kell válnia, ehhez persze nem kell feltétlenül edzőterembe járni,
vagy egyáltalán edzésnek hívni. (Az amerikai járványügyi hivatal (Centers for Disease Control and Prevention, CDC)
ajánlása szerint a gyerekeknek és a serdülőknek naponta legalább hatvan perc testedzésre van szükségük). A gyerekek
esetében ez játékot jelent. Ha mozognak, és kicsit megizzadnak, az épp elég.
Mivel egy nap mindössze 24 órából áll, a képernyő előtt töltött idővel és egyéb elfoglaltságokkal szemben részesítsük
előnyben az alvást (lásd #58), illetve a testmozgást és a játékot.
Próbáljuk meg kiszorítani a tévét és egyéb képernyőket a családi élet színteréről. Ha ugyanis ezek könnyen elérhetők
(például a nappali egyik óriási falán), vagy részei a család mindennapjainak (szól a tévé vacsora közben, vagy közvetlenül
vacsora után tévézés a program), akkor a képernyők minden bizonnyal a beszélgetésektől, játéktól, olvasástól stb. veszik el
az időt. Ehelyett átgondoltan, célzottan is használhatjuk őket, például tervezhetünk péntek esténként családi mozizást vagy
videojáték-versenyt a közös hétvégi kirándulásról hazaérve.
 56. ADJUNK TÉRKÉPET GYEREKEINKNEK A
CÉLJAIK ELÉRÉSÉHEZ!
Sok szülő biztatja gyerekeit azzal, hogy „Minden sikerülni fog!”. Természetesen mindnyájan bátorítjuk őket, hogy csinálják
azt, ami érdekli őket, és ne korlátozza őket az, amit a társadalom gondol a képességeikről. Ugyanakkor ha elhitetjük velük,
hogy minden sikerülni fog nekik, az nem teljesen igaz, sőt ez a kijelentés váratlanul vissza is üthet.
Nem igaz például, hogy bárki lehet profi kosárlabdázó vagy modell, és nem mindenki fog Nobel-díjat kapni vagy a
legfelsőbb bíróság tagjává válni. Mindnyájunkat korlátoznak ugyanis a genetikai adottságaink, illetve a verseny statisztikai
valósága. Emellett a szerencse és a véletlen is nagyobb szerepet játszik életünk alakulásában, ezen belül a sikereinkben is,
mint azt általában feltételeznénk.(32)
A kutatások ráadásul azt bizonyítják, hogy ha túl ambiciózus célokat tűzünk ki magunk elé, azok akár ártalmasakká is
válhatnak, például etikátlan viselkedésre kényszeríthetnek bennünket a céljaink elérése érdekében (33), vagy egy rakás
szerencsétlenségnek gondolhatjuk magunkat, ha kudarcot vallunk.
Ha azzal biztatjuk gyerekeinket, hogy minden sikerülni fog, a nagy célokat ugyan megadjuk nekik, de a hozzájuk vezető
térképet nem. Azt sugalljuk ezzel, hogy nyugodtan legyenek magasröptű céljaik, arról viszont semmit sem mondunk, hogyan
érjék el őket. Ehelyett inkább el kellene ismerni, hogy jelentős eredményeket elérni igen nehéz, a szerencse meghatározó
szerepet játszik az életben, és azzal segítünk igazán gyerekeinknek, ha adunk nekik egy térképet, amely utat mutat nekik a
céljaik eléréséhez. Ezen a térképen a következő három dolog szerepel: gyakorlás, türelem és kitartás.
1.      Gyakorlás, hiszen az erőfeszítések a visszajelzéssel együtt az alapos tudás megszerzésének és a kiválóság elérésének
alapvető feltételei.
2.      Türelem, hiszen alapos tudás megszerzéséhez, jelentős eredmények eléréséhez hosszú idő kell.
3.      Kitartás, hiszen bármilyen vállalkozás során kell akadályokra és kedvezőtlen fordulatokra számítani.
Hangsúlyozzuk, hogy a siker lényege az erőfeszítés (lásd #42) és a lépésről lépésre való előrehaladás, és nem a másokkal
való összehasonlítás határozza meg. Állítólag Thomas Edison mondta, miután egy kollégája meglátta az íróasztalánál több
ezer órányi sikertelen kísérletezésének eredményeivel körülvéve: „Mindent megpróbáltam. [De] nem vallottam kudarcot.
Csak találtam tízezer módszert, amely nem működik!”
TIPP
Képzeljük el, hogy a gyerek küzd a fizikaházival, és frusztráltan felkiált: „Nekem ez nem megy!” Ahelyett, hogy azt
válaszolnánk, hogy „Dehogynem, hadd mutassam meg”, így is reagálhatnánk: „Igen, a fizika tud nehéz is lenni, úgyhogy
teljesen érthető, hogy most éppen küzdesz vele. Viszont minél több időt és energiát fordítasz rá, annál könnyebben megy
majd.” Azután pedig segítsünk neki, és amennyire tudjuk, válaszoljuk meg a feladattal kapcsolatos kérdéseit, de ne a konkrét
válaszokat mondjuk meg (lásd #45).
Hasonló módon, ha látunk valakit, aki nagy tudásról vagy kiválóságról tesz tanúbizonyságot, például egy profi sportoló vagy
egy sikeres zenész, mondhatjuk azt is, hogy: „Hú, mekkora teniszező! Fogadok, hogy éveken át, több ezer órát gyakorolt.”
 57. BIZTOSÍTSUNK IDŐT A JÁTÉKRA!
Fred Rogers, aki immáron harminc éve vezeti „Mister Rogers’ Neighborhood” című, gyerekeknek szóló tévéműsorát az
amerikai PBS csatornán, ezt mondta egyszer: „A gyerekek számára a játék komoly tanulás. Valójában ez a gyerekkor
munkája.”
A kutatások pedig igazolták őt: a szabad játék abszolút meghatározó fejlődésük minden vonatkozásában.(34) Elősegíti az
agy fejlődését, a kreativitást, a döntéshozó, problémamegoldó és szociális képességeket - csak hogy néhányat említsünk.
Miközben vannak olyanok, akik szörnyű körülmények között (például veszélyes környéken) élnek, és emiatt nem tudnak
nyugodtan játszani, a szerencsésebb körülmények között élő gyerekek körében is előfordul, hogy nincs elég idejük vagy
lehetőségük játszani. Paradox módon, pont néhány jómódú szülő, aki egyébként megtehetné, hogy biztosítsa a szabad játék
feltételeit, nem szándékosan ugyan, de megfosztja a gyerekeket ettől, a fejlődésük szempontjából oly fontos élménytől.(35)
Amikor a gyerekek mindennapjait kitölti a sport, a magánórák, a fejlesztő foglalkozások és a sok egyéb szervezett program,
ezek - akármilyen hasznosak is - mind a játékidőből vesznek el. Sok családban játékra akkor marad (esetleg) idő, ha a többi,
hasznosabbnak tartott tevékenységet már befejezték. A játéknak ugyanakkor elsőbbséget kellene élveznie. Játék alatt szabad,
képzelőerőt igénybe vevő, a gyerekek által irányított tevékenységet értek, amelynek nincs kívülről meghatározható célja,
hanem az maga a cél.(36)
Ezzel nem azt állítom, hogy a gyerekeknek nem kellene sportolniuk, zenélniük vagy más szervezett elfoglaltságban részt
venniük, csak azt, hogy mindent meg kell tennünk azért is, hogy naponta legyen lehetőségük saját maguk által irányított,
szabad játékra, lazításra, beleértve a szabadban eltöltött időt is. És hogy ez mennyi idő legyen? A kutatások szerint legalább
napi hatvan perc, amely természetesen több részből is összeállhat.(37)
Az iskoláskor eléréséig a gyerekek elsődleges napi tevékenységének a játéknak kell lennie. Ha óvodába járnak, az legyen
játékalapú, vagyis az óvodának ne legyen kifejezett oktatási programja, például olvasás-előkészítés vagy matematikai
fejlesztés. A játékalapú óvodákba járó gyerekek ezeket a készségeket sokszor a játék vagy az óvónőkkel való interakciók
során elsajátítják, és ha ez megtörténik, az csak véletlenül esik egybe az óvoda elsődleges céljával, ami a tanulást lehetővé
tevő környezet megteremtése, illetve a gyerekek szociális és érzelmi fejlődésének elősegítése.
Általában azoknál, akiknek a legtöbb alkalmuk van játszani, nagyobb önkontroll és fejlettebb végrehajtó funkciók
tapasztalhatók - tehát olyan képességek, amelyek szorosan összefüggnek a későbbi sikerekkel.(38) (lásd még #33.)
TIPP
Ha a gyerekünk óvodás, vagy óvodába készül, nézzük meg, hogy az óvoda filozófiája játékalapú-e, vagyis a szociális és az
érzelmi fejlődést részesíti-e előnyben az oktatással szemben.
Amikor pedig elkezdjük az általános iskolát, járjunk utána, hogy a szervezett, felnőtt által irányított testnevelésórákon kívül
az iskola kínál-e naponta legalább egy 20 perces szünetet. Ha napközit veszünk igénybe, figyeljünk arra, hogy bőségesen
adjon alkalmat a fentebb leírt játékra.
Az iskolán kívüli elfoglaltságok kiválasztásakor igyekezzünk nem agyonterhelni a gyerekeket számtalan délutáni órával,
fejlesztő foglalkozással. De mennyi is a túl sok? Először is, az ilyen tevékenységek ne ütközzenek gyerekeink alvási
szükségletével (lásd #58). Másodszor pedig, a szakértők, többek között David Elkind, azt ajánlják, hogy az iskolán kívüli
elfoglaltságokra szánt idő ne haladja meg a szabad játékkal eltölthető idő mértékét.(39)
 58. TARTSUK SZEM ELŐTT AZ ALVÁS
FONTOSSÁGÁT!
A játékidőn (lásd #57) kívül a gyerekek fejlődésének elengedhetetlen feltétele az elegendő alvás. Ahogy azonban
növekednek, az időbeosztásuk is egyre szorosabbá válik, egyre komolyabbak az iskolai követelmények, és ez általában az
alvás rovására megy. Hogy jusson idő a fociedzésre, a házi feladatra vagy a barátokra, a gyerekek este egyre később
fekszenek le, és így egyre rövidül a létfontosságú alvásidő.
Persze felmerülhet a kérdés, hogy egy olyan könyv, amely elsősorban a gyerekek szociális és érzelmi fejlődésével
foglalkozik, miért hangsúlyoz egy olyan fizikai szükségletet, mint az alvás, de ennek akkora hatása van a gyerekek mentális
és érzelmi jóllétére, hogy mindenképpen említést érdemel.
Hogy az alváshiány csupán néhány következményét említsük: azok a gyerekek, akik nem alszanak eleget, érzelmileg
sérülékenyebbek, rosszabbul teljesítenek az iskolában, és több viselkedési problémával küszködnek. Ennek ellenére az
amerikai Nemzeti Alvás alapítvány (National Sleep Foundation) felmérése szerint a szülők gyakran akkor is úgy ítélik meg,
hogy gyermekeik eleget alszanak, amikor a valóságban ez nem így van.
Az elégséges és a kevés alvás közötti különbség ugyanis döbbenetesen kicsi: a kutatások jelentős viselkedésbeli és érzelmi
fejlődést mutattak ki azoknál a gyerekeknél, akiknek az alvásideje mindössze huszonhét perccel hosszabb lett.(40) Tehát
minden perc számít.
Még valami. Az alvásidő a felnőttek számára is életbe vágóan fontos (lásd #64), mivel alapvetően befolyásolja, hogy
mennyire tudunk gyerekeink viselkedésére nyugodtan, tárgyilagosan reagálni (lásd #54). Amikor egy páciensem azt mondja,
hogy nem szeretne többé kiabálni a gyerekeivel, az egyik első kérdésem mindig ez: „Mennyit alszik naponta?”. Közvetlen
összefüggés van ugyanis az alvás és a kiabálás leállításához szükséges impulzuskontroll között.
TIPP
Tekintsük gyerekünk alvását egy olyan létfontosságú tevékenységnek, amelyet nem szabad kockára tenni. Ha nincs elég idő,
akkor valami mást - és nem az alvást - kell beáldozni.
Induljunk ki a Nemzeti Alvásalapítvány következő ajánlásából:
•      1-2 éves gyerekek: 11-14 óra alvás;
•      3-5 éves gyerekek: 10-13 óra alvás;
•      6-13 éves gyerekek: 9-11 óra alvás;
•      14-17 éves kamaszok: 8-10 óra alvás.
A fenti ajánlás értelmezésénél vegyük figyelembe, hogy bizonyos gyerekek egy kicsivel több alvást igényelnek, másoknak
pedig kevesebb is elég. Saját gyerekeink esetében az ő viselkedési és érzelmi jóllétükhöz igazodva módosítsunk ezeken az
irányadó számokon. Gyakran előfordul, hogy egy viselkedési probléma valójában csak az alváshiány tüneteként jelentkezik.
 59. TÁMOGASSUK A JÓZAN
KOCKÁZATVÁLLALÁST!
Teljesen természetes, hogy a szülők meg akarják védeni gyerekeiket mindenféle bajtól, ha azonban válogatás nélkül minden
szituációban így viselkednek, eredeti elképzelésük visszaüthet. Pásztázhatunk a játszótéren, megtilthatjuk a fára mászást,
ragaszkodhatunk ahhoz, hogy átkísérjük a tízéves gyerekünket a szomszédhoz, ezzel az óvatoskodással azonban nem
korlátozhatjuk azt a természetes igényét, hogy a képességeit próbára tegye, tanuljon a hibáiból, és egyre reziliensebbé,
kitartóbbá váljon. A kockázatvállalás a gyerekek fejlődésének elengedhetetlen része.
Az a lényeg, hogy becsüljük fel a potenciális kockázatokat, egyúttal reálisan mérjük fel a lehetséges előnyöket is, majd
vessük egybe ezeket. Nem azt a kérdést kell önmagunknak feltennünk, hogy „Kockázatos ez?”, hanem azt, hogy „A dolog
kockázata nagyobb-e az előnyeinél?”. Sőt azt is végiggondolhatjuk, hogy mennyire valószínűek vagy súlyosak a felmerülő
kockázatok.
Tehát ha a gyerek fel akar mászni egy fára, megállapíthatjuk, hogy leeshet ugyan az alatta lévő földes területre, de
tapasztalatokat is szerezhet az egyensúlyozás, az erő, a kitartás terén. Ha ugyanakkor a fa egy sziklás terület fölé magasodik,
esetleg átterelhetjük egy másik fához, ahol kisebb a leesésből adódó sérülések kockázata, vagyis ahol az előnyök ugyanazok,
a kockázat viszont kisebb.
Elmondhatjuk azt is, hogy miért javasolunk egy másik fát, hogy elkezdje megtanulni, hogyan lehet megfontolt döntéseket
hozni a kockázatok és az előnyök mérlegelésével (lásd még #13).
TIPP
Milyen tevékenységeket tekintünk gyerekünk számára kockázatosnak? Melyeket nem engedünk meg, és melyeket végezhet
szigorú felügyelet mellett? Gondoljuk át - tanulási és fejlődési szempontból - ezeknek a lehetséges előnyeit. A rövid és
hosszú távú kockázatokat és előnyöket egyaránt fontoljuk meg. (lásd #50.)
Például nem vagyunk biztosak abban, hogy át kellene-e engednünk tízéves fiunkat egyedül a pár házzal arrébb lakó
barátjához, mert tartunk az őrült autósoktól és a veszélyes idegenektől. Nézzük meg, melyek az előnyei annak, ha
átengedjük. A fiunk előbb megtanul tájékozódni a környéken, jobban fog bízni saját képességeiben, plusz nem kell folyton
kísérgetnünk, ha át szeretne menni.
És a kockázatok? Mérjük fel annak a valószínűségét, hogy a saját környékünkön elüti egy autó vagy leszólítja egy idegen.
Végül gondoljuk át, hogy csökkenthetjük-e valahogy a lehetséges kockázatokat (ahogy az előző példában is javasoltunk egy
másik fát a mászáshoz). Például megkérhetjük, hogy amíg átmegy, figyeljen a körülötte zajló dolgokra (ne telefonáljon, ne
játsszon a telefonján), és próbáljuk el, hogy mit tenne, ha egy idegen odamenne hozzá.
A döntés persze végül a miénk, de ha végigvesszük a fenti szempontokat, valószínűbb, hogy a gyerekünk megtanul józanul
kockázatot vállalni, és ez végső soron nyilván az előnyére válik.
 60. BIZTASSUK „JÓ CSELEKEDETEKRE”
GYEREKEINKET!
Ennél a felvetésnél nem a jobb iskolai vagy sportteljesítményre és hasonlókra, hanem a gyerekek erkölcsi nevelésére
gondolok.(41)
Tanítsuk meg gyerekeinket arra, hogy legyenek tisztában és törődjenek a családjuk, a közösségük, a társadalom más
tagjainak szükségleteivel. Ez lehet önkéntes munka egy helyi ételosztáson vagy barátkozás egy nem túl népszerű gyerekkel
az iskolában.
A jó cselekedetek kedvező hatással vannak mind azokra, akiken segítenek, mind gyerekeinkre, hiszen a másokkal való
törődés közvetlen hatással van arra, hogy teljesebb, boldogabb életet élhessenek. A segítséget nyújtó és elfogadó számára
megnyilvánuló előnyök mellett az ilyen kedvesség pozitívan hat azokra is, akik pusztán szemtanúi a jó cselekedetnek.
A jó cselekedetek szintén a boldogító szokások (lásd #55) közé tartoznak, de a fontosságuk kiemelése érdekében külön
fejezetet szenteltem nekik.
TIPP
Azzal is ösztökélhetjük gyerekeinket jó cselekedetekre, ha példát mutatunk a gondoskodás fontosságáról a rokoni, baráti
körön túl is, egy nemesebb cél érdekében pedig együtt is végezhetünk bizonyos tevékenységeket.
Ezek lehetnek szervezettek is, mint például az önkéntes munka, de az is jó ötlet, ha például egy éttermi vacsora helyett az
arra szánt összeget egy helyi jótékonysági szervezetnek adjuk. Kifizethetjük a mögöttünk álló kávéját, rámosolyoghatunk
egy idegenre, elmehetünk szemetet szedni a közeli parkba vagy a gyerekünk elhívhatja ebédelni az új gyereket az iskolából.
Az így eltöltött idő implicit módon üzeni a környezetünknek, hogy mennyire fontosnak tartjuk az ilyen tevékenységeket.
A jó cselekedetek nem az önéletrajzunk fényezésére szolgálnak. Ha a gyerekek - közvetlenül vagy közvetve - azt a
tanulságot vonják le, hogy az ember végső soron azért törődik másokkal, hogy nagyobb eséllyel kerüljön be az egyetemre
vagy feljebb léphessen a karrierlétrán, akkor ez a gyakorlatias szemlélet megakadályozza az előnyök érvényesülését.
 61. KERÜLJÜK A HATALMI JÁTSZMÁKAT!
Mindnyájunkkal megtörtént már a következő: az egész egy egyszerű kéréssel kezdődik („Légy szíves, vedd fel a cipődet/bújj
ágyba/fejezd be a házidat”), de ellenállásba ütközünk („Nem!”)? vagy a gyerek egyszerűen nem vesz tudomást rólunk.
Mitévők legyünk ilyenkor?
Hagyhatjuk az egészet, vagy bizonyos esetekben mi is megcsinálhatjuk helyettük, de ezzel a hozzáállással arra tanítjuk őket,
hogy figyelmen kívül hagyhatják a kéréseinket (lásd #23). Ezenkívül rájuk kiabálhatunk, hogy azonnal csinálják meg, ezzel
viszont esetleg csak súlyosbítjuk a helyzetet, egy hatalmi játszma alakul ki, és ez nem lesz jó hatással a kapcsolatunkra (lásd
#74).
Jobb megoldás, ha még egyszer megkérjük (ugyanakkor lásd #29), majd felkészülünk az (észszerű) kérésünk tárgyilagos
(lásd #54) érvényesítésére, mégpedig egy megfelelő következménnyel (lásd #51).
Ha az ügy fontos vagy állandósult (például a fiunk reggelente rendszeresen nem hajlandó felöltözni), a kívánt viselkedés
elpróbálása (lásd #73) tűnik a legjobb megoldásnak.
Ha azonban rendszeresen folyamodunk valamilyen következményhez, hogy a gyerekünk ránk figyeljen és együttműködjön,
az a kapcsolatunkra minden bizonnyal negatívan hat (vagy ez már be is következett). A következmények tehát ugyan
mindennapos gyereknevelési eszköznek számítanak, mégsem szabad minden szituációt ezzel megoldanunk.
Ha gyerekeinkkel belemegyünk egy hatalmi játszmába, abból senki sem kerül ki győztesen. Jobb tehát eleve elkerülni az
ilyesmit.
TIPP
Az alábbi gyakorlatokon keresztül olyan kapcsolatot tudunk kialakítani gyerekeinkkel, amely a kölcsönös bizalomra és
tiszteletre épül, és ez segíthet elkerülni a hatalmi játszmákat.
1.      Tiltás helyett engedés (lásd #65): Nem helyett mondjunk inkább igent, miközben az üzenet ugyanaz marad.
2.      Átkeretezés (lásd #67): Hívjuk segítségül a képzelőerőnket, és játékosan ösztönözzük gyerekünket a kívánt
viselkedésre.
3.      A döntések felelősségének megosztása (lásd #37): Adjunk gyerekeinknek életkoruknak megfelelő lehetőségeket arra,
hogy saját maguk is dönthessenek (és hibákat kövessenek el).
4.      Tartsuk tiszteletben az általuk érzékelt valóságot (lásd #8): Hagyjuk, hogy a maguk módján gondolkodjanak, érezzenek
a világgal kapcsolatban, azt másképp éljék meg - még akkor is, ha nem értjük őket, vagy nem értünk velük egyet.
5.      Hagyjuk, hogy hibákat kövessenek el (lásd #13): Tudnunk kell, hogy hibázni emberi dolog, a hibák pedig arra késztetik
a gyerekeket, hogy jobbak legyenek, és új képességeket sajátítsanak el.
6.      Indoklás (lásd #46): Gondoljuk át az általunk hozott szabályok mögötti indokokat, és mutassunk példát arra, hogy
milyen fontos a jó érvelés a kívánt viselkedés motiválására.
7.      Empátia (lásd #6): Tartsuk tiszteletben az érzéseiket, és tegyük lehetővé, hogy a negatív érzéseket is nyugodtan
megélhessék.
8.      Szeretetteljes, gondoskodó kapcsolat (lásd #39 és #74): A mindennapi interakcióinkon keresztül alakítsunk ki egy
kölcsönös bizalmon és tiszteleten alapuló, szeretettel teli kapcsolatot.
 62. KERÜLJÜK A JUTALMAZÁSI RENDSZEREKET!
A jutalmazási rendszer kifejezést arra a „szövetségre” használom, amelyet a szülők a gyerekeikkel kötnek a „jó” viselkedés
motiválása érdekében, például a szülők pénzt adnak bizonyos házimunkák elvégzéséért, vagy jutalmakra beváltható
matricákkal ösztönzik a gyerekeiket helyes viselkedésre (még akkor is, ha a jutalom valami hasznos holmi, például könyv).
Azért hívom jutalmazási rendszernek, mert cserekereskedelmet hoz létre, amely arra tanítja a gyerekeket, hogy ha
megfelelően viselkednek, azt jutalomra válthatják.
Ezekkel az ösztönzőrendszerekkel nem az a gond, hogy segítségükkel nem érhető el a kívánt viselkedés, hiszen ha a
megfelelő díjat kínáljuk, általában úgy tűnik, jól működnek. A kutatások szerint az a probléma, hogy hosszú távon negatívan
hatnak a gyerekek motivációjára(42), ráadásul egy idő után esetleg olyan tevékenységekért várnak el jutalmat, amelyek
egyébként hozzátartoznának ahhoz, hogy ők is a család felelős és segítőkész tagjai.(43)
Ha a szándékaink ellenére már kialakult egy jutalmazási rendszer a családban, annak árulkodó jele lehet az, ha megkérjük a
gyerekeinket, hogy a szokásos napi feladataikon kívül csináljanak meg valamit, például „Légy szíves, hajtogasd össze a
tiszta ruhákat”, ők pedig ezt válaszolják: „Mit kapok érte?”. Vagy például amikor azt mondjuk nekik, jutalmat/díjat/matricát
kapnak, ha megcsinálnak valamit, például segítenek elpakolni a konyhában, ők pedig így reagálnak: „Kösz, nem”, és nem
érzik kötelességüknek, hogy segítsenek, hiszen nem fogadták el az „ellenértéket” sem.
Habár a matricagyűjtés és a hasonló rendszerek rövid távon jó megoldásnak tűnnek (hiszen segítőkészséget, együttműködést
tapasztalunk), hosszú távon akaratunk ellenére esetleg egy nagyobb problémával kell szembesülnünk: a gyerekek azt látják,
hogy a családon belüli szerepük olyan munka, amiért fizetség jár. Ráadásul nem teszik lehetővé a gyerekek számára, hogy
elsajátítsanak olyan alapvető életvezetési készségeket, mint az önuralom vagy az önmegtartóztatás (lásd #33).
Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy mégis mi lehetne motiváló abban a sok, ház körüli feladatban, amire gyerekeinket
megkérjük. A válaszom ez: azokban a gyerekekben, akik megtanulják, hogyan kell egy feladatot elvégezni (még akkor is, ha
nincs igazán kedvük hozzá), erős autonómia-, kompetencia- és önuralomtudat alakul ki. Hasonló előnyöket tapasztalnak meg
azok is, akik megtanulják, hogyan tartóztassák meg magukat egy azonnal elérhető, kívánatos dologtól egy még
kívánatosabbért, amelyre azonban várni kell (ilyen a késleltetett jutalom, például a közismert pille cukortesztben; lásd #33).
Gyakorlással és a támogatásunkkal (lásd #32) a gyerekek megtanulhatják megélni az érzéseiket és maguk eldönteni, hogy
mit kellene tenni (lásd #11). Például: „Nem igazán akarom most felsöpörni a padlót, de mindegy, megcsinálom, mert tudom,
hogy meg kell.”
Valószínű, hogy ezek a gyerekek olyan felnőttekké válnak, akik képesek önuralmat gyakorolni. Gondoljunk csak bele, hány
értelmes tevékenységet halasztottunk el vagy hagytunk ki, csupán azért, mert éppen nem volt kedvünk hozzá („El kellene
mennem az edzőterembe, de inkább nézem ezt a műsort/vacsorázni megyek/befejezem ezt a jelentést”).
Ha meg szeretnénk valósítani ezt az elvet a családunkban, akkor rövid távon áldoznunk kell az időnkből és a kényelmünkből,
hogy gyerekeink rendelkezzenek az alábbi két fontos jellemvonással (hosszú távú előny; lásd #4):
1.      Képesek megcsinálni, amit kell, még akkor is, ha nincs hozzá kedvük (például házimunka vagy tanulás).
2.      Tudják, hogyan tartóztassák meg magukat olyan dolgoktól, amelyekhez kedvük lenne (például valamilyen impulzív
viselkedéstől).
Szerintem érdemes vállalni ezt a kompromisszumot, annak ellenére, hogy rövid távon minden bizonnyal lesznek
fennakadások a család életében.
TIPP
A matricagyűjtés és a hasonló jutalmazási rendszerek lehetnek eredményesek, de ha nem megfelelően használjuk őket (mint
ahogy sok családban ez a helyzet), rejtenek magukban bizonyos csapdákat, ezért hosszú távon jobban járunk, ha más
módszereket választunk a jó viselkedés ösztönzésére. (Vannak ugyanakkor speciális helyzetek, például a speciális igényű
gyerekek esetében, amikor a matricagyűjtés fontos és szükséges eszköz a szülők számára) Ennek a könyvnek az a célja, hogy
ilyen eszközöket mutasson be.
Ha jelenleg használunk matricagyűjtő albumot, táblázatot vagy más, hasonló jutalmazási rendszert, és úgy döntünk, hogy
abbahagyjuk, először mindenképpen tudassuk gyerekeinkkel, hogy változni fog a rendszer. (A matricagyűjtős táblázatok
ugyanakkor jól használhatók a feladatok követésére, hiszen a gyerekek számára is jól látható módon szemléltetik a teendőket
és a javulást. A legfontosabb különbség az ilyen táblázatok és a jutalmazási táblázatok között az, hogy az előbbinél nincs szó
jutalomról. A gyerekek tehát felragaszthatnak egy matricát, ha például kitakarították a szobájukat, de ebben az esetben az
csupán a teljesítmény feletti elégedettséget jelzi. Az ilyen táblázatok nem rejtik magukban ugyanazokat a potenciális
csapdákat, mint a jutalmazási rendszerek.) Ha éppen kilátásban van nekik valamilyen jutalom, hagyjuk, hogy végigcsinálják,
és megkapják a jutalmat (vagyis tartsuk be, amit ígértünk, amikor kitaláltuk az ösztönzőrendszert; lásd #1).
A helyes viselkedést azután elsősorban elismeréssel és dicsérettel jutalmazzuk (lásd #24 és #42). Az olyan feladatok
esetében pedig, amelyeket nem kedvelnek vagy nem akarnak megcsinálni, gyakoroljunk empátiát (lásd #6), vessünk be
érveket (lásd #46), de leginkább próbáljuk el a szituációt (lásd #73).44
Ha úgy érezzük, gyerekeink nem vesznek rólunk tudomást, amikor kérünk valamit, először is győződjünk meg arról, hogy
hallották, amit mondtunk (lásd #29). A kérést indokoljuk is meg, ha pedig meg kell ismételnünk, korrekt módon
figyelmeztessük őket a következményekre (lásd #47). További hasznos eszköz lehet az állványozás (lásd #45) és az
elpróbálás, de az utánkövetésre is jobban oda kell figyelnünk.
Például: „Édesem, öt perc múlva ideje lesz elkezdeni összepakolni a játékokat a nappaliban.” „Neeem... nem akarom.”
„Tudom, hogy nem akarod, kicsim, és még játszani szeretnél (empátia). Ugyanakkor mindnyájan itt lakunk ebben a házban,
úgyhogy neked is el kell pakolnod a saját dolgaidat (kérés/indoklás)? „Neeem...” (Vagy hallgatás/ ignorálás.)
Ekkor menjünk oda hozzá, és próbáljuk meg bevonni az összepakolásba. Próbálkozzunk átkeretezéssel (lásd #67), hogy
vonzóbb legyen számára a feladat (például énekeljünk egy pakolós dalt vagy indítsunk rendrakó versenyt). Ha továbbra sem
akar segíteni, tárgyilagosan (lásd #54) ismételjük el a kérésünket, majd korrekt módon figyelmeztessük a következményekre
(lásd #51).
„Édesem, ideje elpakolni. Tudom, hogy szívesebben hagynád a játékokat a földön. De ha nem pakolsz el, egy időre
[mondjunk neki egy időszakot, amely a korának megfelel] elteszem az összes játékot, amit a nappaliban találok, mivel nem
törődsz velük (korrekt figyelmeztetés)''
Ha kell, tartsuk magunkat a következményhez, és a beígért ideig ne adjuk vissza a játékokat.
Ahhoz, hogy mindez ne ismétlődjön meg a jövőben, próbáljuk el gyerekünkkel együtt a szituációt, hogy begyakorolhassa a
játékok összeszedését.
Ha ekkor együttműködik, lelkesen dicsérjük meg a konkrét segítségért: „Nézd csak, együtt megcsináltuk, és milyen szép
rend lett a nappaliban! Bár nem akartál összepakolni, nagyon büszke vagyok rád, hogy segítettél, és az összes kisautót
betetted a dobozba.” Dicsérjük meg mindenért, amit csak jól csinált, még ha nem is felelt meg minden elvárásunknak. A
dicséret megerősíti a jó viselkedést.
 63. SZENTELJÜNK ELÉG IDŐT A GYEREKEINKRE!
Egy friss kutatás szerint a dolgozó szülők több mint egyharmada mindig elfoglaltalak érzi magát.(45) Ugyanakkor a
számítógépek és okostelefonok gyakran hozzá is láncolnak minket a munkánkhoz. Mindnyájunk számára ismerős az a szülő
(hiszen velünk is előfordult), aki az e-mailjeit pásztázza vagy telefonál, miközben a gyereke ott játszik mellette.
Miközben a munkával és egyéb elfoglaltságainkkal kapcsolatos kötelességeinket teljesítjük, hagynunk kell magunknak olyan
időt is, amelyet kizárólag a gyerekeinkkel töltünk. Ha azt reméljük, hogy „találunk” majd rá időt, vagy „lesz” majd rá időnk,
lehet, hogy igen sokáig fogunk várni.
Ahogy magunkra is szentelünk időt (lásd #64), arra is oda kell figyelnünk, hogy mindennap legyen olyan időszak, amikor
teljes figyelmünkkel a gyerekeink felé fordulunk. Ha nem érzik, hogy szívesen, szabadon és megszakítás nélkül szentelünk
nekik figyelmet, azt esetleg más módszerekkel lesznek kénytelenek megszerezni (például negatív figyelem
kiprovokálásával). A rossz viselkedés, szándékos rosszalkodás gyakori tünetei annak, hogy valaki nem kap elegendő pozitív
figyelmet.
TIPP
Gondoljuk át az időbeosztásunkat, nézzük át alaposan a naptárt. Határozzunk meg minden napra egy bizonyos időt (még
akkor is, ha az csak öt perc), amikor félreteszünk minden egyéb elfoglaltságot és kötelezettséget, és azt megszakítás nélkül a
gyerekeinkkel töltjük. Ha több gyermekünk van, a köztük lévő kapcsolat és a családi helyzet függvényében tölthetjük az időt
mindnyájukkal együtt, de egyesével is.
Ha nagyon elfoglaltak vagyunk, vagy általában nehezen tudjuk abbahagyni a munkát, tervezzünk be a naptárunkba egy
rendszeres időpontot a gyerekeinkkel, amit azután ugyanúgy tiszteletben tartunk, mintha a főnökünkkel vagy a legfontosabb
ügyfelünkkel lenne megbeszélésünk. Ilyenkor kapcsoljuk ki a kütyüket, halkítsuk le a telefonunkat. Ne engedjük, hogy
bármi is megszakítsa vagy későbbre halassza ezt az értékes időt.
 64. TÖRŐDJÜNK SAJÁT MAGUNKKAL IS!
A szülőknek nemcsak a gyerekeikkel való elmélyült együttlétre, de saját magukra is kell időt szakítaniuk - nemcsak saját
maguk, de a gyerekeik érdekében is.
Ahhoz, hogy jó szülők tudjunk maradni, magunkkal is folyamatosan kell törődnünk. Ha fáradtak és leharcoltak vagyunk,
nem eszünk rendesen, nem kapcsolódunk ki, nem frissülünk fel, akkor nem leszünk képesek a maximumot kihozni
magunkból, a türelem- és energiatartalékaink pedig kifogynak. Ebben a kimerült állapotban pedig sokkal nehezebb
nyugodtan, okosan reagálni a gyereknevelés napi kihívásaira.
Számos oka van annak, hogy sok szülő nem szán elég időt arra, hogy önmagával is törődjön:
• 
• 
• 
• 
Lehet, hogy nincs kedvünk időt fordítani saját magunkra, de akkor is fontos, hogy megpróbáljuk (lásd #11).
Szánjunk időt arra, hogy kialakítsunk egy fenntartható rutint, amelynek során önmagunkkal törődünk. Egyeztessünk saját
magunkkal egy időpontot, ahogy bármilyen más megbeszélést is beírnánk a naptárunkba. Ha addig várunk, míg lesz időnk
vagy „találunk” erre időt, nem valószínű, hogy az valaha is bekövetkezik.
Ennek a rutinnak minimum a következőket kellene tartalmaznia:
•      elegendő alvás (a felnőttek többségének legalább hét óra alvásra van szüksége);
•      egészséges táplálkozás;
•      rendszeres testedzés (az egyszerű gyaloglás is megteszi);
•      rendszeres énidő (egyedüllét, hobbi stb.);
•      rendszeres társasági élet (házastárssal/partnerrel és/vagy barátokkal).
Ha rendszeresen foglalkozunk önmagunkkal, attól nemcsak jobb szülőkké válunk, de az így kialakított egészséges
életmóddal a gyerekeinknek is példát mutatunk.
A dolog „rutin” része is elengedhetetlen. Nagyobb esélyünk van a sikerre, ha előre pontosan elhatározzuk, hogy mikor és
hogyan fogunk edzeni, barátokkal találkozni, meditálni, ágyba bújni stb.
Ha egy konkrét és bejáratott rutint követünk, és nem naponta kell ezeket a döntéseket meghoznunk, az rengeteg energiát
szabadít fel más, fontosabb dolgok számára (például: „Hétfőn, szerdán és pénteken ebédidőben járni fogok egyet” vagy
„Amíg a kislányom alszik/edzésen van, meditálok”).
Ha magunkra is figyelmet fordítunk, azzal azt is megtanítjuk a gyerekeinknek, hogy fontosak mások szükségletei is, és ezzel
pozitív mintát mutatunk a felnőttkorról. Ha a szükségleteinket (alvás, pihenés, barátok, fontos projektek stb.) folyton csak
alárendeljük a gyerekek szükségleteinek, valószínűleg nem tanulják meg, hogyan kellene a saját szükségleteiket másokéval
összehangolni. Az elkényeztetett gyerekek és a feszültséggel teli kapcsolatok receptje pontosan ez. Ellentmondásnak tűnhet,
de ha az időnk és energiánk egy részét saját magunkra fordítjuk, az a gyermekeink előnyére is válik.
TIPP
Tegyük fel a kérdést magunknak: Szeretném, ha a gyerekeim pontosan ugyanúgy élnék az életüket, ahogyan én élem most?
(Lásd még #20.)
Vegyük elő a naptárunkat, és legalább három napra tervezzünk valamilyen 20-30 perces testedzést (séta a környéken,
túrázás, úszás, tánc otthon a nappaliban, nyújtás stb.). Nem kell feltétlenül edzőterembe vagy órára menni, egyszerűen csak
mozgassuk át és nyújtóztassuk ki a testünket.
Ténylegesen írjuk is be az edzések pontos idejét a naptárba, hogy oda mást ne tervezhessünk. Próbáljunk egy ismerősünkkel
együtt edzeni, hogy nehezebb legyen kihagyni az edzést (így egyidejűleg még társasági életet is élünk).
Hasonló módon, havonta legalább egyszer tervezzünk valamilyen társas programot (kettesben töltött este a
férjünkkel/feleségünkkel, közös ebéd vagy kávé egy baráttal, önkéntes munka stb.).
Figyeljünk oda arra is, hogy éjszaka eleget aludjunk. A felnőttek többségének alvásigénye kb. hét óra. Saját alvásigényünket
úgy tudjuk a legjobban megbecsülni, ha a szabadságunk alatt megfigyeljük, hogy pár nap után meddig alszunk ébresztőóra
nélkül.
A kevés alvás negatív hatásait nem szabad alábecsülni. Ha depresszióval, szorongással küzdünk, vagy állandóan kiabálunk a
gyerekeinkkel, ezek részben az alváshiányra vezethetők vissza.
Ha sikerül időt szakítanunk arra, hogy magunkkal is törődjünk, és az időbeosztásunk még engedi, próbáljunk meg további
tevékenységeket behozni, illetve a kialakult programokat gyakrabban szervezni.
 65. TILTÁS HELYETT ENGEDJÜNK!
Tiltás helyett engedni azt jelenti, hogy bár nem változtatjuk meg a véleményünket, mégis igent mondunk nem helyett.
TIPP
Ahelyett, hogy azt mondanánk: „Nem, ha nem alszol, nem megyünk a játszótérre”, fordítsuk meg a dolgot, és fogalmazzunk
így: „Igen, megyünk a játszótérre, amint aludtál egyet.”
Az üzenet ugyanaz, mégis teljesen másképp hangzik. Ráadásul ha igent mondunk, nem nagyon van mivel vitatkozni.
 66. BIZONYOS HELYZETEKBEN VÁLASSZUK AZ
ELHALASZTÁST!
Elhalasztásnak nevezem azt a technikát, amely akkor igen hasznos, amikor valamilyen rossz viselkedéssel kellene
foglalkoznunk, de nincs időnk (például indulnunk kell munkába), vagy a pillanat nem alkalmas produktív beszélgetésre
(például a gyerekeink vagy mi fáradtak, éhesek vagyunk; lásd #27)
Ha fegyelmeznünk kell gyerekeinket, azt a legjobb azonnal megtenni, de a valós életben ez nem mindig lehetséges. Ilyen
esetekben válasszuk az elhalasztást, és amint lehet, térjünk vissza az ügyre. Röviden konstatáljuk, hogy valami olyan történt,
amit nem lehet szó nélkül hagyni, de a szükséges beszélgetésre később térünk vissza.
TIPP
Amikor a rossz időzítés, éhség vagy fáradtság miatt nincs lehetőségünk egy viselkedési problémával foglalkozni, halasszuk
el a dolgot, és akkor térjünk vissza az esetre, amikor már lesz időnk, vagy alkalmassá válik a hangulat.
„Láttam, hogy éppen elemeltél egy sütit a kamrából, pedig mondtam korábban, hogy kérdezz meg előtte engem vagy apát.
Most indulnom kell munkába, de erről muszáj lesz még két szót váltanunk. Este, miután hazajöttem, beszélünk, jó?”
És itt egy példa éhes kisgyerekünkről, aki éppen elhajította a tányérját, és megütött vele minket. „Juj, eldobtad a tányért, és
megütöttél vele. Szerintem nagyon éhes vagy, gyere, együnk valamit, és utána megbeszéljük, hogy mi is történt az előbb.”
 67. KERETEZZÜK ÁT!
Gyakran előfordul, hogy a szülők valami látszólag egyszerű dolgot kérnek a gyerekeiktől, például hogy maradjanak nyugton,
legyenek csendben vagy rakjanak rendet a szobájukban, és amikor ez nem történik meg, frusztrálttá válnak. Ennél azonban
létezik egy jobb megoldás: az átkeretezés.
Az átkeretezés azt jelenti, hogy gyerekeink képzelőerejét és játékkedvét kihasználva vesszük rá őket a kívánt viselkedésre.
Ez a technika legjobban a kisgyerekek esetében működik. Az alábbi izgalmas kísérlet négyéves gyerekek körében
bizonyította a stratégia erejét.(46)
A kísérlet során a gyerekek először egy egyszerű instrukciót kaptak: álljanak nyugodtan, amíg csak bírnak. Persze nem
bírták túl sokáig - általában egy percig sem. Ezután a kutatók azt mondták nekik, hogy csináljanak úgy, mintha biztonsági
őrök lennének egy gyárban. A gyerekek ekkor már majdnem négyszer annyi ideig voltak képesek nyugton állni. Miért is?
Mert a képzeletük segítségével teljesítették, amit kértek tőlük.
Óvodákban is találkozhatunk az átkeretezés technikájával, amikor az ovisok „rendrakódalt” énekelnek, miközben elpakolják
a játékokat, és rendet raknak a csoportszobában. Az átkeretezés segít a gyerekeknek valamit sikerrel elvégezni.
Ugyanakkor a felnőttek számára is hasznos gyakorlat, hiszen fejleszti a kreativitásunkat, amikor át kell fogalmaznunk egy
kérést („Állj nyugodtan!”) egy képzeletbeli tevékenységgé („Csinálj úgy, mintha biztonsági őr lennél egy gyárban!”).
TIPP
Amikor legközelebb azt szeretnénk, hogy a kisgyerekünk megcsináljon valamit, találjuk ki, hogyan tudnánk a kérésünket a
képzelőerejét jobban megragadva, viccesebb formában előadni, azaz átkeretezni.
Például, ha egy olyan eseményre megyünk, ahol csendben kell lenni, kitalálhatunk egy afféle összeesküvést is számára: „Azt
hallottam, hogy esetleg néhány hívatlan idegen is jön majd. Kérlek, figyelj nagyon, és hogyha jönnek, kérd meg őket, hogy
távozzanak, jó? Erősen kell majd fülelned, mert nagyon, nagyon csendesek. Ha úgy érzed, meghallottál egyet, súgd a
fülembe, hogy ők ne hallják meg.”
Melyek azok a tevékenységek gyerekeink életében, amelyeknél gyakran ütközünk ellenállásba? Hogyan tudnánk ezeket a
képzelőerőnk segítségével átkeretezni?
Lásd még a 29. fejezetet.
 68. KONCENTRÁLJUNK A DOLGOK POZITÍV
OLDALÁRA!
Egy barátnőm azt szokta mondani, hogy a szülők a jövőbe látnak. Ez alatt azt érti, hogy gyakran megérezzük, ha egy
szituációnak nagy valószínűséggel rossz kimenetele lesz. Például elnézzük a gyerekeinket, ahogy az asztalnál a bögréjükkel
játszanak, és azt gondoljuk: „Ki fogják önteni”, vagy figyeljük, ahogy a lányunk fára mászik, és azt érezzük: „Le fog esni”.
Szülőként az a feladatunk, hogy segítsünk gyerekeinknek kiismerni a világot, megtanulni, hogyan kell jó döntéseket hozni és
megfontoltan kockáztatni. Ezzel együtt célszerű, ha az aggodalmainkat, a figyelmeztetéseinket pozitív formában
fogalmazzuk meg. Például így: „Vigyázz, hogy a tej a bögrében maradjon!”, és nem így: „Ki ne öntsd!”. Vagy ahelyett, hogy
„Le ne ess!”, azt mondjuk: „Kapaszkodj erősen!”.
A szavak ugyanis gondolatokat, képeket idéznek fel, amikor tehát a gyerekeink azt hallják, hogy „Le ne ess!”, minden
bizonnyal látják az esést maguk előtt, ami nem szerencsés, ha éppen egy bizonytalan pozícióban vannak.
Ha inkább úgy fogalmazunk, hogy „Kapaszkodj erősen!”, a célunk ugyanaz, mégis több segítséget adunk.
Hasonló módon, ha valamilyen rossz viselkedést (például nyafogást vagy követelőzést) szeretnénk megváltoztatni,
hatásosabb, ha azt közöljük, hogy mit kellene csinálni („Vegyél egy nagy levegőt, és mondd szépen, nyugodt hangon, hogy
»légy szíves«!”), és nem azt, hogy mit nem („Hagyd abba a nyafogást!”). (lásd még #22.)
A pozitív dolgokra való fókuszálás két másik gyereknevelési gyakorlat szempontjából is fontos: az egyik az, ahogyan
gyerekeinket látjuk (lásd #24 és #36), a másik pedig az, ahogyan megtanítjuk nekik a világot látni (lásd #55).
TIPP
Azt fogalmazzuk meg, amit csinálni kellene, és ne azt, amit nem.
Ugyanígy, ha például egy nyelvtani hibát ejtenek, akkor ne hívjuk fel rá a figyelmüket, hogy hibásan mondtak valamit
(„Nem úgy kell mondani, hogy »nyitva van a ablak«, hanem úgy, hogy »nyitva van az ablak«”), hanem egyszerűen
ismételjük el a mondatot, de helyesen: „Ja, nyitva van az ablak, most már értem”. Az ismétléssel és a gyakorlással a
gyerekek megtanulják a helyes nyelvhasználatot, de közben mégsem sérül a hibák miatt az önbizalmuk.
Ezt az elvet más esetekben is alkalmazhatjuk, lásd a 65. fejezetet.
 69. ZÖKKENTSÜK KI A ROSSZ HANGULATBÓL
(BOLONDOZZUNK, LEGYÜNK JÁTÉKOSAK)!
Egy kis bolondozás a megfelelő pillanatban - azonkívül, hogy jó szórakozás (és nekünk is jót tesz) - sokszor zökkentheti ki
gyerekeinket (és bennünket is) egy-egy rossz hangulatból.
Persze figyelembe kell vennünk, hogy gyerekünk menynyire van elkeseredve, de általában ha sikerül elkapnunk a megfelelő
pillanatot, azzal, hogy nem vesszük annyira komolyan az elkeseredést, teljesen megfordíthatjuk a helyzetet.
TIPP
Ha azt vesszük észre, hogy a gyerek kezd morcossá válni vagy elkeseredni, mondjuk ezt félig bolondosan, félig komolyan:
„Hűha, de mérges vagy. Tisztára, mint egy pulykakakas!” És ahogy feltűnik egy kis mosoly az arcán: „Hé, várjunk csak,
nem ér mosolyogni, ha pulykakakas vagy... Ne mosolyogj... Nehogy mosolyogj...” A legtöbbször ekkorra már elkezdenek
vigyorogni a gyerekek.
Ha pedig a gyerek nem hajlandó felvenni a cipőjét, fegyelmezés helyett próbálkozhatunk bolondozással is: „Oké, ha nem
akarod felvenni, majd felveszem én.” (Vegyük el a cipőjét, és próbáljunk belebújni.) „Ajjaj, ez nem jön fel rám. Talán ide.”
(Ekkor próbáljuk meg a könyökünkre.) „Hát... és vajon ide?” (Az orrunkra.) Értjük, ugye? Addig folytatjuk, amíg -
remélhetőleg - ki nem tör a nevetés.
Ez a technika elsősorban a kisebb gyerekeknél jön be. A lényeg az előadásmód, a hangnem, illetve a jó időzítés.
Figyeljük meg jól, hogyan reagál a gyerekünk az első próbálkozásunkra, nehogy véletlenül félreértsünk egy olyan helyzetet,
amikor ténylegesen elkeseredett vagy szomorú.
Készüljünk fel arra, hogy hirtelen váltanunk kell, ha a játékosságunkra sem változik a hangulat. Ekkor jöhet az empátia (lásd,
#6).
 70. KERÜLJÜK A FELHAJTÁST!
A helyzetet néha bolondozással kell feloldani (lásd #69), néha viszont az a legjobb stratégia, ha szenvtelenek maradunk.
Főleg akkor célszerű ez, amikor a gyerek magára akarja vonni a figyelmünket a rossz viselkedésével, vagy provokálni akar
minket.
Ilyen esetben a provokatív viselkedésnek (lásd #23) az a célja, hogy dráma alakuljon ki. Ha ezt szeretnénk elkerülni,
próbáljunk meg szenvtelenül reagálni. Ezt persze sokkal könnyebb mondani, mint meg is valósítani.
Ez az elv azt jelenti, hogy nem húzzuk fel magunkat, nem hagyjuk magunkat provokálni. Például, ha rosszul viselkedett a
gyerekünk, és miközben mondjuk neki a következményeket, ő megpróbál tovább provokálni minket azzal, hogy önelégülten
mosolyog és arcokat vág, akkor általában az a leghatásosabb, ha mindezt figyelmen kívül hagyjuk, és a súlyosabb vétségre
koncentrálunk (lásd #54).
Ugyanígy, ha a gyerekünk este folyton kimászik az ágyból, miután már lefektettük, faarccal menjünk oda hozzá. Ne hagyjuk,
hogy beszélgetés vagy dráma alakuljon ki, és amennyire csak lehet, semleges hangnemben szóljunk hozzá. Ha felizgatjuk
magunkat vagy dühösek leszünk, amikor kimászik az ágyból, a reakciónk „izgalmas” lesz számára, és ezzel újabb motivációt
adunk a felkeléshez.
TIPP
Mivel az esti lefekvés körüli küzdelem annyira általános, egy ilyen jeleneten keresztül mutatom be, hogyan kell
szenvtelennek, közömbösnek lenni. A dolog egyszerű (bár nem könnyű): ahányszor csak észrevesszük, hogy a gyerek
kimászott az ágyból, gyengéden fogjuk kézen, és miközben visszavezetjük az ágyához, mondjunk neki valami ilyesmit:
„Most már ideje aludni. Gyere, bújj vissza az ágyba, reggel találkozunk, jó éjszakát!” (Megpusziljuk.)
Fontos, hogy a hanghordozásunk és a testbeszédünk is nyugodt, sőt inkább közönyös legyen. Fektessük tehát vissza az
ágyba, és ha szükséges, ismételjük el az egészet (akár több tucatszor is).
Ugyanazt mondjuk el újból és újból, maradjunk nyugodtak, és figyeljünk arra, hogy minimális legyen a felhajtás. Valójában
a következőt próbáljuk kommunikálni (lásd #31): „Semmi érdekes nem történik, ha felkelsz, úgyhogy nyugodtan maradhatsz
az ágyadban”.
Ha van más felnőtt is a házban, egyezzünk meg, hogy esténként felváltva leszünk „szolgálatban”. Ez az időbeosztás
kiszámíthatóságot jelent gyerekünk számára (lásd #53), nekünk pedig lesz egy szabad esténk. Ne feledjük, hogy ha minden
este magunk próbáljuk ágyba bújtatni a gyerekeinket, az bár lehetséges, de kimerítő lesz, az alváshiánytól pedig egyre
nehezebb lesz tárgyilagosnak, közönyösnek maradnunk.
 71. HA SZÜKSÉGES, ÁLLÍTSUK LE A
TÖRTÉNÉSEKET!
Ha a szülők le tudják állítani az eseményeket, az igen hasznos eszköz lehet. Úgy kell ezt elképzelnünk, mintha a valós
életben is meg tudnánk nyomni a szünetgombot.
Ezzel a reakcióval ugyanis azt üzenjük gyerekeinknek, hogy a kialakult helyzet nincs rendben, és nem fogunk asszisztálni
hozzá a továbbiakban. Sok szülő mesélte, hogy hiába ismételgeti, hogy „Nem beszélhetsz velem így”, mégis folytatja a
beszélgetést, miközben a gyerek ordít tovább.
Az ilyen helyzetekben a szülők valójában mást mondanak, mint amit csinálnak (lásd #51). Célszerűbb lenne, ha tényleg
leállítanák a történéseket.
TIPP
Amikor legközelebb azt vesszük észre, hogy a gyerekünk rosszul vagy kellemetlenül viselkedik (például elvesz valamit,
nyafog, kiabál), álljunk le, és indokoljuk is meg. Majd ezt követően kérjük meg, hogy kezdjük újra elölről az egészet (lásd
#72).
Például a kétéves gyerekünk az asztalnál ülve ledobja a poharát. Kiabálni kezd, és a pohárra mutogat. Ahelyett, hogy azonnal
felkapnánk, álljunk meg egy pillanatra, és kérjük meg, hogy vegyen egy mély levegőt, és mondja azt, hogy „kérem”
(újrakezdés).
Ha ez sikerül, vegyük fel a poharat, és adjuk vissza neki (lásd #21). Az újrakezdés (a mély levegő és a „kérem”) bármilyen
más viselkedés is lehet, ami számunkra elfogadható, és amire a gyerek életkoránál, illetve szellemi érettségénél fogva képes
(lásd #22).
Egy másik példa: tinédzser lányunk kezdi felhúzni magát azon, hogy kifejtettük, miért nem aludhat a barátnőjénél a
hétvégén. Kiabálva válaszol: „Nem értesz semmit!” Mi viszont ahelyett, hogy folytatnánk a vitát, és elmagyaráznánk, hogy
de igen, értjük, miről van szó, álljunk meg, és ne reagáljunk.
Magyarázzuk el neki, hogy hajlandóak vagyunk beszélni vele az ügyről, de csak ha nem kiabál és nem tiszteletlen. Kérjük
meg, hogy menjünk vissza a beszélgetés elejére. Ha ismét kiabál, álljunk meg. Ha ez harmadszor is megtörténik, mondjuk
meg neki, hogy mindkettőnknek egy kis időre van szüksége, és majd később próbáljuk meg folytatni. (Fontos, hogy azt is
közöljük, hogy pontosan mikor lesz ez, például vacsora után.) Ekkor tárgyilagosan fejezzük be a beszélgetést.
 72. BIZTOSÍTSUNK LEHETŐSÉGET AZ
ÚJRAKEZDÉSRE!
Az újrakezdés lehetőségét úgy képzeljük el, mintha vissza tudnánk tekerni az eseményeket, hogy azután újrakezdhessük, és
egy jobb jelenet vagy végkifejlet következhessen. Ezek az „újrajátszások” tipikusan az események leállítása után
következnek (lásd #71).
Valójában ezek az alkalmak lehetőséget kínálnak arra, hogy újra megpróbáljunk és ezúttal jobban csináljunk valamit. Ez
különösen kisebb gyerekeknél nagyon fontos, akik igen komoly kísérletezést folytatnak szinte mindennel (lásd #34).
Az „újrajátszás” a tanulás meghatározó része, mivel segítségével gyerekeink be tudnak gyakorolni valami újat, hogy azután
egyre jobbak legyenek benne. De az új szokások kialakításában is fontos szerepet játszik (lásd #20), hiszen minél többször
gyakorolunk el valamit, az annál inkább a szokásunkká válik.
Ez a gyakorlat különösen hasznos az után, hogy elmondtuk a következményeket vagy észrevettünk egy nem megfelelő
viselkedést (például gyerekünk elvesz valamit vagy nyafog).
Mielőtt azonban újabb lehetőséget kínálunk, meg kell egyeznünk a szituáció megoldásában (lásd #22). Ha sikerül találni egy
jobb módszert, és a gyerek az új, jobbnak ítélt viselkedést választja, dicsérjük meg érte (lásd #24 és #42).
Az újrakezdéshez szorosan kapcsolódó gyakorlat az elpróbálás (lásd #73).
TIPP
Álljon itt két példa, az egyik az a túl jól ismert szituáció, amikor kétéves gyerekünk étkezés közben a földre dobál valamit, a
másik pedig egy szintén szokásos jelenet, amikor nagyobb gyerekünk éppen modortalanul szólt hozzánk.
„Kicsim, kérlek, ne dobáld le a borsót a földre (szabály). Ha ledobálod, rendetlenséget csinálsz, és fel kell takarítani
(indoklás). Ha még egyszer ledobod, elveszem a tányérodat (korrekt figyelmeztetés)” Való igaz, hogy a kétévesek még nem
értenek meg mindent, amit mondunk nekik (bár meg fogunk lepődni, milyen sok mindent igen). Amit csinálunk, azzal
mindenesetre megerősítjük az elmondottakat. Amit pedig mondunk, azzal fokozatosan fejlesztjük a beszédkészségüket.
Ha a gyerek újból elkezdi ledobálni a borsót (ami valószínű, hiszen vagy kísérletezik velünk és/vagy a borsóval, vagy még
nem érti, amit mondunk neki), akkor nyugodtan, tárgyilagosan vegyük el előle kb. tíz másodpercre a tányért. Majd adjuk
vissza, hogy újra próbálkozhasson (újabb lehetőség biztosítása), szükség szerint pedig ismételjük meg az egészet.
Hamarosan meg fogja tanulni, hogy a borsót elveszik előle, ha ledobálja. Ezért, ha borsót szeretne enni, abba fogja hagyni.
Ha pedig kapott több új lehetőséget, és még azután is játszik az étellel, akkor az azt jelzi, hogy már nem éhes.
A másik példa: Miközben a vacsorát tálaljuk, lányunk modortalan hangon megszólal: „Anyaaa! Tudod, hogy utálom, ha a
szósz bele van keverve a tésztába! Fúj!”.
Ekkor álljunk meg, hagyjuk abba, amit éppen csinálunk, vegyünk egy mély levegőt, és válaszoljunk tárgyilagosan: „Nem
tudom, te magad hallod-e (a legjobbat tételezzük fel gyermekeinkről; lásd #36), de igencsak modortalanul szóltál az imént
(szabály) (Mi vajon sosem szólunk modortalanul őhozzá? (lásd #40.)) Értem, hogy van valami, ami nem tetszik neked a
vacsorában (empátia; lásd #6), de ezt nem így kellene a tudtomra adni (módszer kontra cél; lásd #21). Kérlek, próbáld meg
még egyszer (újrakezdés)."
Várjunk, amíg nem tudja elfogadhatóbb formában megfogalmazni a kritikáját, vagy javasoljunk mi valamilyen alternatív
megfogalmazást (kisebb gyerekeknél ez utóbbi működik a legjobban). Például: „Ha azt szeretnéd a tudtomra hozni, hogy
valami nem tetszik, azt így is teheted: »Anya, köszönöm, hogy megcsináltad, de azt reméltem, hogy mellé rakod a szószt.«.”
Ha sikerül újrafogalmaznia, térjünk vissza oda, ahol félbeszakadtak az események (vagyis tálaljuk neki a tészta mellé a
szószt). Ha meg sem próbál másképp beszélni, mondjuk meg neki, hogy szívesen orvosoljuk a problémáját, ha kicsit
nagyobb tisztelettel szól hozzánk, de győződjünk meg arról, hogy tisztában van vele, hogyan kellene szólnia. (lásd #23.)
 73. PRÓBÁLJUK EL A KÍVÁNT VISELKEDÉST!
Lehet, hogy a gyerekünk nem kíván Broadway-sztár lenni, szülőként mégis kölcsönözhetünk az előadóművészektől egy
kiváló eszközt: a próbákat. A színházhoz hasonlóan az elpróbálás a gyereknevelés során is lehetőséget kínál egy- egy új
viselkedés begyakorlására, amíg az ismerősebbé, rutinszerűvé nem válik.
Mivel a tanuláshoz elengedhetetlen a gyakorlás, amikor azt szeretnénk, hogy gyerekeink elsajátítsanak egy új viselkedést,
vagy a problémás viselkedésük helyett egy általunk kívánt viselkedést vegyenek át, lehetőséget kell biztosítanunk az új
viselkedés begyakorlására (és azt konkrét dicséretekkel kell megerősítenünk; lásd #42).
Ezek a lehetőségek azonban sokszor nem adódnak maguktól, ilyen esetekben a szülőknek kell megteremteniük őket.
Elpróbálás alatt tehát ezeket a lehetőségeket értem.
A valós élettel ellentétben, ahol az intenzív érzelmek, a berögzült szokások és az időhiány miatt nehéz másképp viselkedni,
az új vagy helyettesítő viselkedés elpróbálása olyan kereteket biztosít a gyakorlásra, amely kifejezetten segíti a tanulást.
Az ilyen próbák során - a színházi főpróbákhoz hasonlóan - rendezzük be a környezetet a valós helyzethez leginkább
hasonlónak, majd biztassuk gyerekünket, hogy gyakorolja az új viselkedést, hogy az minél ismerősebb legyen számára, és
amikor a helyzet a valóságban is előáll, a kívánt viselkedést elő tudja hívni.
Ha tehát a gyerek az iskolából hazaérve rendszeresen csak úgy lehányja a kabátját és a táskáját az előszobában, rendezhetünk
a hétvégén egy próbát, amikor megkérjük, hogy lépjen be az ajtón, mintha az iskolából jönne, akassza fel a kabátját a
fogasra, a cipőjét és a hátizsákját pedig tegye be a szekrénybe. Ha ebből bármi is sikerül, dicsérjük meg érte.
A próbák hasznosak új viselkedések elsajátítására (például: hogyan kell udvariasan köszönni a felnőtteknek, hogyan kell az
asztalt megteríteni stb.), illetve a gyerekek ösztönzésére, hogy egy berögzült viselkedés helyett az általunk kért viselkedést
alkalmazzák (például, hogy az „Akarom!” helyett azt mondják: „Kérem szépen”, vagy hogy már felöltözve jöjjenek
reggelizni, ne pizsamában, és így időben el lehessen indulni iskolába).
Az elpróbálás segítségével a hisztiket és egyéb viselkedési problémákat is visszaszoríthatjuk. Például, ha a gyerek dühös
lesz, fizikai agressziót is tanúsít (verekedni vagy dobálózni kezd), a Yale Egyetemen tanító Alan Kazdin azt javasolja, hogy
kérjük meg, hogy amikor valójában nyugodt, játssza el, hogy mérges, frusztrált. A játék során arra kérjük, hogy miközben
úgy csinál, mintha mérges lenne, a kezével ne csináljon semmit, és ha ez sikerül, dicsérjük meg. Amikor pedig legközelebb
ténylegesen mérges lesz, de megpróbál majd így viselkedni, még ha csak részben sikerül is neki, dicsérjük meg (lásd #24).
Tehát ahelyett, hogy egy csapásra próbálnánk meg véget vetni a problémás viselkedésnek (például a hisztinek), azt próbáljuk
el gyerekünkkel, hogy milyen először verekedés, majd pedig dobálás nélkül mérgesnek lenni, és ezekért a kis lépésekért
konkrétan dicsérjük is meg. Lásd még az állványozást (#45) és az újrajátszást (#72).
TIPP
Tegyük fel, hogy a fiunk az iskolából hazaérve általában a földre szórja a ruháit, a cipőjét és a táskáját. Ezerszer megkértük
(nyaggattuk?), hogy tegyen el mindent, mielőtt játszani megy, mégsem képes változtatni ezen a szokásán. Ne nyaggassuk
tovább, hanem próbáljuk el inkább együtt a kívánt viselkedést.
Válasszunk ki egy olyan napot, amikor mindenki nyugodtabb, nem kell rohanni sehova. Rendezzünk meg mindent úgy,
ahogy a valós életben is történik. Kérjük meg fiunkat, hogy vegye fel az iskolában viselt ruháját, adjuk rá a táskáját, mintha
tényleg egy iskolai nap lenne.
Ekkor kérjük meg, hogy jöjjön be az ajtón, ahogy szokott, de a megszokott mozdulatok helyett (ledobálás, elrohanás)
gyakorolja el azt, hogy a kabátját felakasztja, a cipőjét és a táskáját pedig elteszi. Ha ez sikerül, azonnal és őszintén dicsérjük
meg ezért a konkrét eredményért.
Ha nem csinál mindent tökéletesen, dicsérjük meg azért, amit jól csinált. „Mennyivel jobb, hogy a kabátod szépen fel van
akasztva a szekrényben. Koszi szépen! Próbáljuk meg megint, és most figyelj arra, hogy a táskádat és a cipődet is eltedd!”
Addig ismételjük (ha kell, több részletben), amíg a fiunk természetesnek nem érzi az új viselkedést.
Arra is figyeljünk, hogy pozitív élmények legyenek ezek a próbák (tehát ne kritizáljuk, ha valamit nem csinál rendesen),
hogy ne váltson ki belőle ellenállást, ha legközelebb megint el szeretnénk próbálni valamit.
Lásd még a 32. fejezetet.
 74. FIGYELJÜNK ODA A KAPCSOLATRA!
Valószínűleg hallottuk már azt a közkeletű bölcsességet, hogy az ingatlanpiacon három dolog számít: az elhelyezkedés, az
elhelyezkedés és az elhelyezkedés. A gyerekek esetében hasonló a helyzet, de ami itt a legfontosabb, az a kapcsolat, a
kapcsolat és a kapcsolat.
Egy kölcsönös bizalmon és tiszteleten alapuló, szoros, szeretetteljes kapcsolat nélkül az itt bemutatott elvek és gyakorlatok
csupán a szülőnek való megfelelést szolgáló technikák maradnak. Jó szülő-gyerek viszonyt feltételezve ugyanakkor a
könyvben felvetett gondolatok igen hasznosak lehetnek a szülők számára a szeretetteljes, támogató, harmonikus családi élet
megteremtésében.
Ha jó a kapcsolatunk gyermekeinkkel (vagyis empátia, türelem, együttérzés, bizalom és tisztelet jellemzi), akkor ők maguk
is a kedvünkben akarnak majd járni, és sokkal együttműködőbbek lesznek, amikor más mederbe szeretnénk terelni a
viselkedésüket, és pozitív szokásokat szeretnénk nekik megtanítani. (lásd #37.) A szoros szülő-gyerek viszony egyértelműen
pozitívan hat a gyerekek fejlődésére (szociális, érzelmi, kognitív és fizikai értelemben egyaránt), és ez a kedvező hatás az
élet szinte minden területén megmutatkozik.
Ám ez nem azt jelenti, hogy a gyerekeink olyanok, mintha a barátaink lennének. Remélhetőleg élvezzük egymás társaságát,
és szeretünk együtt lenni, ahogy a barátok is, de végső soron mindig a szüleik maradunk, akkor is, amikor már felnőnek.
TIPP
Egy kapcsolat lépésről lépésre, interakciók sorozatán keresztül, több ezer pillanatot megélve épül ki. Figyeljük meg tehát a
gyerekeinkkel folytatott mindennapi interakcióinkat, és tegyük fel magunknak a kérdést, hogy ha összeadjuk azt az
évtizedeken át zajló rengeteg pillanatot, vajon olyan kapcsolatot eredményeznek-e, amilyenre vágyunk. Ha nem, a könyvben
leírt ötletek segítségével kezdjünk változtatni.
 75. CSELEKEDJÜNK AZ AKTUÁLIS LEGJOBB
TUDÁSUNK SZERINT!
A könyv végigolvasása után esetleg érzünk némi szorongást vagy sajnálkozást azzal kapcsolatban, ahogy eddig neveltük
gyermekeinket. Ezek az érzések teljesen természetesek, hiszen gyakori, hogy szorongunk vagy sajnálkozunk, amikor azt
gondoljuk, bárcsak korábban is tudtunk volna már valamit.
Ne felejtsük el azonban, hogy csak az alapján cselekedhetünk, amivel tisztában vagyunk, és a legtöbb szülő minden tőle
telhetőt megtesz. Szerencsére a gyerekek többsége egyszerre reziliens és megbocsátó - inkább emlékeztetnek szívós
gyomnövényekre, mint törékeny virágokra. És azt se felejtsük el, hogy egy szülő sem tökéletes (lásd #12).
Mindennél fontosabb azonban, hogy ne hagyjuk, hogy a korábbi hibáink feletti szorongás vagy sajnálkozás miatt ne tudjunk
arra fókuszálni, amit most tudunk. Ide passzol egyik kedvenc mondásom: „Egy fa ültetésére a legalkalmasabb időpont húsz
évvel ezelőtt volt. A második legalkalmasabb időpont most van.”
Remélem, hogy könyvemben mindenki talál olyan eszközöket és ismereteket, amelyek segítségével akár most azonnal
megkezdheti egy olyan szülő-gyerek kapcsolat kialakítását, amilyenre mindig is vágyott.
 JEGYZETEK
1      Aamodt, Sandra - Wang, Sam: Üdvözöllek a gyereked agyában (Welcome to Your Child’s Brain). Ford.: Buda Júlia.
Budapest, 21. Század Kiadó, 2012,174.
2      Waters, Sara - West, Tessa V. - Mendes, Wendy Berry: „Stress Contagion: Physiological Covariation between Mothers
and Infants”, Psychological Science, 2014,25/4. 934-42.
3      Albers, Lisa H. et al.: „Health of Children Adopted from the Former Soviet Union and Eastern Europe: Comparison
with Preadoptive Medical Records”, Journal of the American Medical Association, 1997,278/11. 922-24.
4      Smith, Brendan L.: „The Case Against Spanking”, American Psychological Association, 2012,43/4, www.apa.org/
monitor/2012/04/spanking.aspx.
5      „Some Things Hugs Can’t Fix: Parental Warmth Does Not Remove Anxiety That Follows Punishment”, Science Daily,
2015. március, www.sciencedaily.com/releases/2015/03/150316165949.htm.
6      Kiváló könyv a szokások kialakulásáról és megváltoztatásáról: Duhigg, Charles: A szokás hatalma - Miért tesszük azt,
amit teszünk, és hogyan változtassunk rajta? (The Power of Habit: Why We Do What We Do in Life and Business). Ford.:
Rézműves László. Budapest, Casparus Kiadó, 2015.
7      Eisenberg, Nancy: „Emotion, Regulation, and Moral Development”, Annual Review of Psychology, 2000, 51. 665-97.
8      Gopnik, Alison: „How Babies Think”, Scientific American, 2010. július, www.alisongopnik.com/papers_alison/ sciam-
gopnik.pdf.
9      Remington, Anna et al: „I Can See Clearly Now: The Effects of Age and Perceptual Load on Inattentional Blindness”,
Frontiers in Human Neuroscience, 2014. április 23., www.frontiersin.org/article/10.3389/fn- hum.2014.00229/abstract.
10      Ivcevic, Zorana - Brackett, Marc: „Predicting School Success: Comparing Conscientiousness, Grit, and Emotion
Regulation Ability”, Journal of Research in Personality, 2014,52.29-36.
11      Az érzelmi coaching koncepciója John Gottman és munkatársainak munkáján alapul, lásd például www. gottman.com.
12      Mischel, Walter: Pillecukorteszt — Hogyan fejlesszük önuralmunkat? (The Marshmallow Test: Mastering Self-
Control). Ford.: Hegedűs Péter. Budapest, HVG Könyvek, 2015.
13      Wang - Aamodt: Üdvözöllek a gyereked agyában.
14      Uo. 174-75.
15      Roy Baumeister kutatása.
16      Alison Gopnik, Andrew Meltzoff és Patricia Kuhl nyomán vált népszerűvé az a felvetés, hogy a csecsemők és a
gyermekek valójában tudósok. Lásd kiváló könyvüket: Gopnik, Alison - Meltzoff, Andrew - Kuhl, Patrícia: Bölcsek a
bölcsőben — Hogyan gondolkodnak a kisbabák? (The Scientist in the Crib). Ford.: Vassy Zoltán. Budapest, Typotex, 2015.
17      Köszönöm Susan DeMerssemannek ezt a mondást: „A gyerekek fejlődésben lévő egyének, akik igyekeznek egyre
jobbak lenni.”
18      Chen, S. H. et ah: „Parental Expressivity in Chinese Families: Prospective and Unique Relations to Childrens
Psychological Adjustment”, Parenting: Science and Practice, 2011,11/4,288-307.
19      www.eurekalert.org/pub_releases/2015-01/uom- cfm0127l5.php.
20      Bernier, Annie - Carlson, Stephanie M. - Whipple, Natasha: „From External Regulation to Self-Regulation: Early
Parenting Precursors of Young Childrens Executive Functioning”, Child Development, 2010. január-február, 81/1, 326-39.;
www.ncbi.nlm.nih.gov/ pubmed/20331670.
21      A gyereknevelési stílusok leírása Diana Baumrind fejlő-déspszichológus kutatásainak köszönhető.
22      Rivero, Enrique: „Lack of Parental Warmth, Abuse in Childhood Linked to Multiple Health Risks in Adulthood”,
UCLA Newsroom, 2013. szeptember 30., newsroom.ucla.edu/releases/lack-of-parental-warmth- abuse-248580.
23      Dweck, Carol: Szemléletváltás —A siker új pszichológiája (The New Psychology of Success). Ford.: Császár László.
Budapest, HVG Könyvek, 2015.
24      Morehead, James: „Stanford University’s Carol Dweck on the Growth Mindset and Education”, OneDublin. org,
2012. június 19.
25      Uo.
26      Ziegler, Jan: „Practice Can Overcome Shyness”, Los Angeles Times, 1988. április 8., articles.latimes.com/1988- 04-
08/news/vw-1120_l_shy-child.
27      Az oktatásban gyakran használt állványozás fogalma elsősorban Jerome Bruner és Lev Vigotszkij munkásságára épül.
28      Wang, M.-T. - Kenny, S: „Longitudinal Links Between Fathers’ and Mothers’ Harsh Verbal Discipline and Ado-
lescents’ Conduct Problems and Depressive Symptoms”, Child Development, 2014. május/június, 85. 908-23, Journal of
Marriage and Family, 2003. november, 65,795-808.
29      Ha többet szeretnénk megtudni a flow elméletéről és arról, hogyan lehet a flow-élményhez eljutni, szívből ajánlom
Csíkszentmihályi Mihály nagy hatású könyvét: Flow: az áramlat - a tökéletes élmény pszichológiája (Flow: The Psychology
of Optimal Experience). Ford.: Legéndyné Szabó Edit. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2017.
30      www.aomrc.org.uk/reports-guidance/exercise-the-mi- racle-cure-0215.
31      Uo.
32      Lásd például Kahneman, Daniel: Gyors és lassú gondolkodás (Tinking Fast and Slow). Ford.: Bányász Réka.
Budapest, HVG Könyvek, 2013.
33      Ordonez, Lisa et al.: „Goals Gone Wild: The Systematic Side Effects of Overprescribing Goal Setting”, Academy of
Management Perspectives, 2009,23/1.
34      Ginsburg, Kenneth R.: „The Importance of Play in Promoting Healthy Child Development and Maintaining Strong
Parent-Child Bonds”, American Academy of Pediatrics, 2007,119/1., pediatrics.aappublications.org/ content/119/1/182.
Lásd még Sandahl, Iben Dissing: Játék dán módra - Hogyan neveljünk érzelmileg rugalmas, kiegyensúlyozott gyereket a
szabad játék segítségével? (Play. The Danish Way). Ford.: Marczin Orsolya. Budapest, HVG Könyvek, 2018.
35      Ha el szeretnénk mélyedni ebben a témában, olvassuk el Madeline Levine kiváló könyvét: Levine, Madeline: The
Price of Privilege. New York, Harper Perennial, 2008.
36      A játék ezen definícióját Peter Graytől kölcsönöztem. Bővebben lásd Gray, Peter: Free to Learn - Why Unleashing the
Instinct to Play Will Make Our Children Happier, More Self-Reliant, and Better Students for Life. New York, Basic Books,
2013, www.basicbooks.com/titles/peter-gray/ free-to-learn/9780465037919; Gray, Peter: „The Value of Play I: The
Definition of Play Gives Insights”, Psychology Today Blog, 2008. november 19., www.psychologytoday. com/intl/blog/
freedom-learn/200811/thevalue-play- i-the-definition-play-gives-insights; Gray, Peter: „The Value of Play II: How Play
Promotes Reasoning. Play improves problem solving by heightening our imagination”, Psychology Today Blog, 2008.
december 4., www. psychologytoday.com/blog/freedom-learn/200812/the- value-play-ii-how-play-promotes-reasoning?
37      „How Much Physical Activity Do Children Need?”, Centers for Disease Control and Prevention, www.
cdc.gov/physicalactivity/everyone/guidelines/children.html.
38      Diamond, Adele et al.: „Preschool Program Improves Cognitive Control”, Science, 2007, 318/5855.1387-88.
39      A Stanford Egyetem Challenge Success programja kitűnő forrás lehet azoknak a szülőknek és tanároknak, akik -
bármilyen életkorban - szeretnék megóvni az eredmények túlhangsúlyozásától a gyermekeket. Web-oldalukon rengeteg
hasznos információt találunk: www. challengesuccess.org.
40      Gruber, Reut et ah: „Impact of Sleep Extension and Restriction on Childrens Emotional Lability and Im- pulsivity”,
American Academy of Pediatrics, 2012. október, pediatrics.aappublications.org/content/ early/2012/10/10/peds.2012-
0564.abstract?sid=365a- 3da0-8f51-48bf-a82a-4647e036f8el.
41      Egy fontos könyv a témában: Weissbourd, Richard: The Parents We Mean to Be. New York, Houghton Mifflin
Harcourt, 2010.
42      A kutatások szerint ha valamilyen külső ösztönzőt vagy jutalmat kínálnak egy feladat elvégzéséért, ezek az ösztönzők
csökkentik az egyén belső motivációját, és ez a negatív hatás gyerekek esetében még hangsúlyosabb. Lásd Deci, Edward L. -
Koestner, Richard - Ryan, Richard M.: „A Meta-Analytic Review of Experiments Examining the Effects of Extrinsic
Rewards on Intrinsic Motivation”, Psychological Bulletin, 1999,125/6. 627-68.
43      Lásd még Reischer, Erica: „Against the Sticker Chart: Priming Kids to Expect Rewards for Good Behavior Can Harm
Their Social Skills in the Long Term”, The Atlantic, 2016. február 22., www.theatlantic.com/health/ archive/2016/02/perils-
of-sticker-charts/470160.
44      Alkalmanként ugyanakkor lehet hasznos a jutalom, például hogy segítsen bizonyos mérföldkövek elérésében (ilyen
lehet a bilire szoktatás), vagy hogy motiválja a gyerekeket, hogy alávessék magukat kellemetlen, de kötelező dolgoknak
(oltás a gyerekorvosi rendelőben). A lényeg az, hogy ne jutalmazzunk gyakran vagy szisztematikusan a családi élet
mindennapi tevékenységeinek lebonyolításához, kivéve, ha szakember kifejezetten ezt javasolja.
45      Parker, Kim - Wang, Wendy: „Modern Parenthood: Roles of Moms and Dads Converge as They Balance Work and
Family”, Pew Research Center, 2013. március 14., www.pewsocialtrends.org/2013/03/14/modern- parenthood-roles-of-
moms-and-dads-converge-as- they-balance-work-and-family.
46      Tough, Paul: „Can the Right Kinds of Play Teach Self-Control?”, The New York Times Magazine, 2009. szeptember
29., www.nytimes.com/2009/09/27/magazine/27tools-t.html?pagewanted=all&_r=0. Lásd még: Tough, Paul: Segítsük
kibontakozni gyerekeinket! - kitartás, kíváncsiság és a személyiségben rejlő erő (How Children Succeed: Grit, Curiosity, and
the Hidden Power of Character). Ford.: Szalai Virág. Budapest, HVG Könyvek, 2013.