Bevezetés A Politológiába

BEVEZETÉS A
POLITOLÓGIÁBA
Politologia.indd 1 2013.10.15. 13:04:23

BEVEZETÉS A
POLITOLÓGIÁBA
Szerkesztette:
Egedy Gergely
Nemzeti Közszolgálati Egyetem

Budapest, 2013

Szerzők:
© Egedy Gergely, Gellén Márton, Szentpéteri Nagy Richard, 2013
A kötet összeállítói köszönetüket fejezik ki a felhasznált tanulmányok szerzőinek: Bayer
József, Bozóki András, Gallai Sándor, Kurtán Sándor, Lánczi András, Pál Mónika, Petrétei
József, Szarvas László, Tóth Csaba, Török Gábor
A felhasznált tanulmányokat válogatta és szerkesztette:
Horváth Anett (4., 5., 9. fejezet)
Pál Gábor (1., 2., 3., 11. fejezet)
Szerkesztő:
Egedy Gergely
Lektorok:
Gallai Sándor, Molnár Balázs
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem kiadványa, közös modul, 2013
Kiadja:
© Nemzeti Közszolgálati és Tankönyv Kiadó Zrt., 2013
Felelős kiadó:
Szentkirályi-Szász Krisztina
vezérigazgató
Minden jog fenntartva. Bármilyen másoláshoz, sokszorosításhoz, illetve más adatfeldolgozó
rendszerben való tároláshoz és rögzítéshez a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulása szükséges.
www.nktk.hu
Kiadvány- és borítóterv:
Univerzum Könyv Bt.
A borító Papp Norbert festményének felhasználásával készült.
Nyomdai előkészítés:
Alinea Kft.
alinea@alineakft.t-online.hu
Olvasószerkesztő:
Horváthné Szélpál Mária
Nyomdai kivitelezés:
Duna-Mix Kft., Vác
www.dunamix.hu
Felelős vezető:
Szakolczai Lóránt ügyvezető igazgató
Printed in Hungary
ISBN 978-615-5344-34-3

TARTALOM
ELŐSZÓ ............................................................................................................... 9
1. FEJEZET........................................................................................................... 11
A politikatudományról (Lánczi András–Török Gábor) ............................................. 11
1.1 Politikai tudás és politikatudomány .............................................................. 11
1.2 A politikatudomány természete .................................................................... 12
1.3 A politikatudomány módszerei és intézményi keretei.................................... 15
1.4 A magyar politikatudomány ......................................................................... 17
2. FEJEZET........................................................................................................... 21
Alapfogalmak (Lánczi András) ................................................................................ 21
2.1 A politikatudomány fogalomkészlete ............................................................ 21
2.1.1 A politika fogalma ............................................................................... 24
2.2 A hatalom értelmezése .................................................................................. 25
2.3 Állam és állampolgárság ............................................................................... 27
2.4 A legitimitás fogalma.................................................................................... 29
2.5 Szuverenitás ................................................................................................. 31
3. FEJEZET........................................................................................................... 33
Politikai ideológiák (Bozóki András–Egedy Gergely) .................................................. 33
3.1 Ideológia, vallás és tudomány ....................................................................... 33
3.2 Az ideológia fogalmának jelentésváltozásai ................................................... 35
3.3 A politikai ideológiák típusai ........................................................................ 37
3.3.1 Jobb- és baloldaliság ............................................................................ 37
3.3.2 Liberalizmus ....................................................................................... 38
3.3.3 Konzervativizmus ................................................................................ 42
3.3.4 Szocializmus........................................................................................ 45
4. FEJEZET........................................................................................................... 51
Törésvonalak és politikai kultúra (Pál Mónika–Gallai Sándor–Kurtán Sándor) ........ 51
4.1 A törésvonal fogalma .................................................................................... 51
4.2 A klasszikus törésvonal-elmélet ..................................................................... 52
4.3 A törésvonal-elmélet revíziója ....................................................................... 55
4.4 Törésvonalak és társadalmi stabilitás ............................................................. 57
4.5 Törésvonalak a magyar politikában............................................................... 58
4.6 A politikai kultúra. A fogalom előtörténete .................................................. 59
4.7 A politikai kultúra klasszikus megközelítései................................................. 60
4.8 A mai magyar politikai kultúra ..................................................................... 63

5. FEJEZET......................................................................................................... 67
Pártok és pártrendszerek (Szarvas László–Tóth Csaba) ........................................... 67
5.1 Pártelméleti keretek .................................................................................... 68
5.1.1 A pártok funkciói .............................................................................. 68
5.1.2 A pártok fejlődéstörténete ................................................................. 70
5.1.3 A pártok mint szervezetek ................................................................. 74
5.1.4 Pártrendszerek ................................................................................... 76
5.1.5 A magyar pártrendszer kialakulása ..................................................... 77
5.1.6 A magyar pártrendszer 1990 utáni fejlődése (Horváth Anett) ............. 78
6. FEJEZET......................................................................................................... 81
Választási rendszerek (Szentpéteri Nagy Richard).................................................... 81
6.1 A választási rendszer fogalma ...................................................................... 81
6.2 A főbb választási rendszerek........................................................................ 83
7. FEJEZET......................................................................................................... 95
Kormányzati rendszerek (Szentpéteri Nagy Richard) .............................................. 95
7.1 A kormányzati rendszer fogalma................................................................. 95
7.2 Parlamentáris vagy prezidenciális kormányformák ...................................... 96
7.3 A parlamentáris kormányzati rendszer ........................................................ 99
7.4 A prezidenciális kormányzati rendszer ....................................................... 101
7.5 Vegyes vagy különleges kormányzati rendszerek.......................................... 102
8. FEJEZET......................................................................................................... 105
Demokráciák (Szentpéteri Nagy Richard)............................................................... 105
8.1 A demokrácia értelmezése .......................................................................... 105
8.2 A demokrácia modelljei.............................................................................. 112
9. FEJEZET......................................................................................................... 121
Totalitárius és autoritárius rendszerek (Lánczi András) .......................................... 121
9.1 A fogalmak használatának története ........................................................... 122
9.2 A diktatórikus rezsimek válfajai (Bayer József ) ............................................. 127
9.1.1 Az autoritárius vagy tekintélyuralom ................................................. 127
9.1.2 A totalitárius diktatúrák .................................................................... 128
10. FEJEZET....................................................................................................... 131

Közpolitika (Gellén Márton) ................................................................................. 131
10.1 A közpolitika fogalma .............................................................................. 131
10.2 Közpolitika és szakpolitikák ..................................................................... 133
10.2.1 A közpolitika jelentősége............................................................... 133
10.2.2 A közpolitika mint tudomány és mint gyakorlati tevékenység ....... 134
10.2.3 A közpolitika szereplői, eszközei, céljai .......................................... 134

10.2.4 A közpolitika céljai ....................................................................... 136
10.2.5 A közpolitika mint racionális folyamat .......................................... 137
10.2.6 A közpolitika határon túli dimenzióban:
nemzetpolitikai lehetőségek........................................................... 145
11. FEJEZET ...................................................................................................... 147

Politikai rendszerváltás Magyarországon (Gallai Sándor) ....................................... 147
11.1 A rendszerváltás környezete ...................................................................... 147
A KÖTETBEN FELHASZNÁLT MŰVEK LISTÁJA ...................................... 157

ELŐSZÓ
Ez a jegyzet a Nemzeti Közszolgálati Egyetem hallgatói számára készült az úgynevezett

közös modul keretében oktatott politikatudomány tananyagaként. A kötet készítésével
megbízott csapat számára igen szűkös időkeret, mindössze két és fél hónap állt rendel-
kezésre, ennyi idő alatt reménytelen vállalkozásnak látszott, hogy hallgatóink számára
teljesen új és kiérlelt anyagot készítsünk. Így választottuk azt a megoldást, hogy a hazai
„piacon” elérhető standard munkákból vegyük át a fejezetek többségét, természetesen
a szerzők és az idézett művek pontos feltüntetésével. A munka során mindvégig szem
előtt tartottuk azt a megfontolást, hogy a kötet nem politológus-hallgatóknak készül.
A szerkesztő ezúton mond köszönetet azon kollégáknak, akik hozzájárultak írásaik új-
raközléséhez, valamint munkatársainak, Horváth Anettnek, Gellén Mártonnak, Pál
Gábornak és Szentpéteri Nagy Richardnak a közreműködésükért. A kollektívának feltett
szándéka, hogy az egyelőre többségben levő „átvett” fejezeteket saját anyagokkal váltja
fel az elkövetkező években. Valamennyien reméljük azonban, hogy a kötet a jelenlegi
formájában is ki tudja elégíteni a hallgatók elvárásait és igényeit. Az olvasók észrevételeit
köszönettel fogadjuk.
Egedy Gergely szerkesztő

1. FEJEZET
A politikatudományról1
1.1 Politikai tudás és politikatudomány
A politikatudomány története nem írható meg, jelentősége és feladata nem fogalmaz-
ható meg anélkül, hogy ne tisztáznánk, mit is értünk a politika tudományán. Vajon
az ókorban élt klasszikusok, Platón vagy Arisztotelész politológusok voltak-e? Vajon
politikatudósi feladat-e arról értekezni, hogy milyen politikai rendszer lenne a leghasz-
nosabb egy adott politikai közösség számára? Vajon képes-e egy politológus a meteo-
rológusokhoz hasonló pontossággal – vagy még sikeresebben – előre jelezni a politikai
eseményeket?
A politikatudomány mint klasszikus társadalomtudomány nagyon ritkán törekedhet
„x = valami” formában törvényeket, alapigazságokat megfogalmazni. A következőkben
egymással rivalizáló elméletekről, módszerekről, megközelítésekről olvashatunk majd,
amelyek között igazságot csak az állandóan igazolni vagy cáfolni igyekvő, nyílt tudo-
mányos vita tehet.
A politikatudomány tárgya a politika – ebben a kijelentésben nincs vita a politoló-
gusok között. Abban azonban, hogy mit értünk a politika és a tudomány fogalmán,
már nincs egyetértés az egyes tudósok és irányzatok között. A politika és a tudomány
kapcsolatát boncolgatva a legfontosabb kérdés arra vonatkozik, hogy vajon vizsgálható-e
a tudomány keretében a politika mint az emberi cselekvés egy sajátos terepe. Lehet-e
rendszerezett tudásunk a politikáról, a politikai eseményekről?
A politikatudomány mint társadalomtudomány vizsgálatánál az értékmentesség
problémája megkerülhetetlennek tűnik. A pozitivista gondolkodás szerint ugyanis
csak az a tevékenység nevezhető tudománynak, tudományos kutatásnak, amely képes
objektív fogalmakkal dolgozni és az értékeket kiküszöbölni. A politikával foglalkozók
azonban úton-útfélen a politikai viselkedést orientáló és motiváló értékekbe botlanak,
amelyek figyelmen kívül hagyása szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik. Vajon ebben
az esetben beszélhetünk-e egyáltalán a politika tudományáról?
Max Weber, a 19–20. század fordulóján élt német társadalomtudós olyan választ
adott az értékmentesség problematikájára, amely a mai napig megkerülhetetlen a tár-
1
A fejezet a Gallai Sándor és Török Gábor által szerkesztett Politika és politikatudomány c. munka
(Aula Kiadó, Budapest, 2003.) 15. és 28. oldala között található első, Lánczi András és Török
Gábor által írt, „A politika tudománya” című fejezetének szerkesztett és rövidített utánközlése
néhány egyértelműen jelzett szerkesztői betoldással. A leírásban szereplő adatokat ugyanis
„A politikatudomány módszerei és intézményi keretei”, illetve a „A magyar politikatudomány”
alpontokban helyenként aktualizáltuk, kiegészítettük, valamint pontosítottuk.
11

Bevezetés a politológiába
sadalomtudományi irodalomban. Weber úgy látta, hogy a kutató nem mellőzheti ér-
tékítéleteit, hiszen azok a kutatás kezdetétől minden pillanatban jelen vannak. Más
polgárokhoz hasonlóan a társadalomtudósnak is határozott véleménye van politikáról,
társadalmi kérdésekről, s ezeket az értékeket nem hagyhatja a képzeletbeli laboratóri-
umon kívül. Weber ezért csak két feltételt követelt meg a kutatótól: egyrészt azt, hogy
legyen tisztában saját elkötelezettségeivel, és ha erre van lehetőség, tárja is fel ezeket,
tegye a nyilvános vita számára hozzáférhetővé; másrészt pedig azt, hogy kutatásai során
a tényeket és az értékeket szigorúan válassza el egymástól.
A tudós ugyan vizsgálhatja a létező értékeket, de nem foglalhat állást abban a kérdés-
ben, hogy melyik a hasznosabb, célravezetőbb. A tudomány ugyanis nem mondhatja
meg a cselekvő embernek, hogy milyen értékeket kövessen, mert az már a politika terü-
lete lenne. Weber tehát amellett érvelt, hogy a politikatudomány kizárólag a „mi volt?”
és a „mi van?” kérdésére adhat tudományos választ, de nem törekedhet arra, hogy a „mi
legyen?” kérdésével foglalkozzanak. A Legyenről ugyanis, ellentétben a Vannal, valódi
tudást nem szerezhetünk.
Weberrel vitatkozva a szintén német, ám részben Amerikában alkotó Leo Strauss arra
a következtetésre jutott, hogy a weberi társadalomtudomány ugyan bölccsé és okos-
sá teheti az embereket abban a tekintetben, hogy egy cél eléréséhez milyen eszközök
kellenek, de képtelen eligazítást adni abban a kérdésben, hogy mely célok legitimek,
igazságosak. Strauss szerint az ilyen tudomány abból a célból született, hogy bármely
hatalom vagy érdek kiszolgálója legyen. Úgy véli, hogy Weber tézise szükségszerűen
nihilizmushoz vagy ahhoz a nézethez vezet, miszerint minden értékválasztás – bármeny-
nyire gonosz is – ugyanannyira elfogadott, mint bármilyen más értékválasztás. Strauss
szerint a politika alapkérdéseit időről időre újra fel kell tenni, ám a végső kérdésre adott
egyértelmű válasz is a tudományos tevékenység részét képezi.
1.2 A politikatudomány természete

Egyáltalán nem mindegy, hogy a két karakteres álláspont közül melyiket fogadjuk el,
ha a politikatudomány történetét kívánjuk röviden bemutatni. A straussi értelemben
vett politikatudomány a legrégebbi tudományos tevékenységek közé tartozik. Története
az ókori szerzőkkel veszi kezdetét, és napjaink politikai gondolkodóinak műveiig tart.
Ezzel szemben a weberi felfogáshoz közelebb álló Gabriel Almond a legújabb politikatu-
dományi kézikönyvben ugyan röviden érinti az ókori görög és római, majd a középkori
és a koraújkori politikai filozófia klasszikusait, de a professzionális politikatudomány
megszületését a huszadik századra helyezi.
A weberi értelemben vett politikatudomány valóban a modern világ terméke. Ebben
a megközelítésben a straussi értelemben vett ősi tudomány a legfiatalabb társadalom-
tudományi diszciplínák egyike. A jogtudomány, a történettudomány, a közgazdaságtan
és a szociológia voltak azok a társadalomtudományok, amelyekkel vívott harcában ön-
állósult a modern politikatudomány. Elsősorban olyan módon, hogy sajátos tárgyát,
a politikát középpontba állítván egységes keretbe gyűjtötte a korábban máshol tárgyalt
12

1. fejezet – A politikatudományról
területeket is (alkotmány- és államjog, politikatörténet, gazdaságpolitika, politikai szo-

ciológia). A politikatudomány önállósulását egyrészt a modern társadalom kialakulása,
másrészt a szaktudományos specializálódás igénye segítette.
Minden tudomány presztízse vagy megítélése az elért teljesítménytől függ, de hogyan
mérhető a tudományos teljesítmény? Vannak nyilvánvaló, mindenki számára kézzelfog-
ható tudományos teljesítmények. Például a penicillin feltalálása vagy az atommaghasadás
jelenségének felfedezése az egész emberiség életét megváltoztatta, így az orvosbiológia
és a fizika presztízse magas. Érdemes megnézni, hogy mely tudományágakban osztanak
Nobel-díjat: fizika, kémia, fiziológia és orvosi, illetve a nem tudományos területen az
irodalom és a Béke Nobel-díj. Ezek a tudományágak egyben a legnagyobb tekintéllyel
is bírnak. Vannak más nagy presztízsű tudományok, például a matematika, amelyben
szintén nemzetközi díjakkal (Wolf-díj) jelzik a presztízs nagyságát.
A presztízs mércéje az idézettségi index is, amely megmutatja, hogy az adott tudo-
mányterületen belül kinek, mely művét idézték a legtöbben. Az egzakt tudományok
esetében sem feltétlenül magától értetődő az idézettségi index abszolút mérceként való
elfogadása, hiszen Thomas Kuhn paradigma-elméletének legmaradandóbb része a tu-
domány szociológiai tényezőinek figyelembevétele: ha valaki a fennálló paradigmát
megkérdőjelezi, még tudósnak sem fogják tekinteni, jóllehet aminek nevében megkér-
dőjelezi az uralkodó paradigmát, egy új paradigma lehet.
A társadalomtudományokban egyik mérce sem alkalmazható kielégítő módon. Ki-
vétel talán a közgazdaságtan, melyben 1969 óta szintén odaítélnek Nobel-díjat. A töb-
bi társadalomtudomány esetében az idézettségi index kevésbé eligazító, mivel az idé-
zettség önmagában nem szerez presztízst. Az idézettségi indexekkel általában az a baj,
hogy a magas idézettség nem feltétlenül a tudományos teljesítmény jele, hiszen például
a kommunista rendszerek társadalomtudományában Marx vagy Lenin idézettsége vi-
tán felül a legmagasabb volt, vagyis a kuhni paradigma-elmélet értelmében szociológiai
(politikai–ideológiai) tényezők döntötték el, ki tudós s ki nem az. Ilyen monopolhelyzet
ugyan nem alakulhat ki demokratikus közösségekben, de az idézettségi mutató alakulá-
sát befolyásolhatják és torzíthatják tudományon kívüli tényezők, például tudományos
divatok, radikális vagy meghökkentő kijelentések, illetve tudományon kívül megszerzett
tekintély átvitele a tudomány területére.
A politikatudomány presztízse – az amerikai politikatudomány kivételével – eltérő
mértékben ugyan, de az egész világon viszonylag alacsony.2 Ez a helyzet több okra ve-
zethető vissza. Az első általános ok az, hogy a modern pozitivista (konceptuálisan tiszta
és szisztematikusan gyűjtött, ellenőrizhető adatokon alapuló) politikatudomány nagyon
fiatal, s csak a tartós demokráciákban fejlődik zavartalanul. A modern politikatudomány
a demokrácia tudománya. Csak a demokrácia teremti meg ugyanis az alkotmányos vagy
törvényes keretét annak, hogy a politikai folyamatok szabályozottan, az egyéni vagy
csoportos önkénytől mentesen menjenek végbe, azaz a politikai jelenségek és döntések
2
Az amerikai politikatudomány helyzete ebből a szempontból egészen sajátos, mivel része az ame-
rikai intellektuális identitásnak.
13

eredete vagy okai, az intézmények rendszere és működési mechanizmusai megismerhető

feltételeken és hozzáférhető információkon nyugodjanak.
Ha valaki meg akarja ismerni a modern politikatudomány történetét, akkor elsősor-
ban az amerikai, az angol, a francia és esetleg a skandináv politikatudomány történetét
kell áttekintenie. Nem kevésbé érdekes a német és az olasz politikatudomány fejlődését
is tanulmányozni, mert ez a két politikai közösség – elsősorban a német – már a múlt
század második felében virágzó politikai elemzői tudományterülettel bírt, ami azon-
ban nem felelt meg a mai politikatudomány tudományossági kritériumainak. Ugyanez
a helyzet a magyar politikatudománnyal is, amely akkoriban a német mintát követve
szintén ismerte az „államtudományok”-at, s jól tükrözte a vizsgálódás fő témáját: a po-
litika eszerint azonos volt az állam tevékenységével, ezért a politikatudomány valójában
az államjog vagy a közjog kiegészítő területeként létezett.
A második ok a politika általános természetére vezethető vissza: még a legdemokra-
tikusabb országokban is vannak olyan adatok, információk, amelyeket akár törvényes,
akár nem törvényes módon eltitkolnak, elhallgatnak, esetleg hazugsággal elfednek, de
az is előfordulhat, hogy csak informális útra terelődik az ügyek intézése. A politika-
tudománynak mindig nagy kockázati tényezővel kell számolnia a forrásait illetően.
A szociológus például a kérdőívén feltett kérdéseire kaphat ugyan egy-egy szándékosan
megtévesztő választ, de a statisztikai törvények korrigálni fogják a hibát, feltéve, hogy
a kérdőív módszertanilag és tartalmilag jól van összeállítva. A politika tudósa ezzel szem-
ben állandóan információhiánnyal küzd, ráadásul a politika minden egyes jelenségét
egymással homlokegyenest ellentétes vélemények övezik, azaz fölmerül annak lehetősé-
ge, hogy a politika nem tehető a tudomány tárgyává, mivel az értékek annyira átszövik,
hogy az objektivitás nem teljesíthető mérce.
A demokrácia mint közösen vállalt érték azonban egy adott közösségben megteremti
a politikai tudásnak a lehetőségét. Amennyiben a politikatudománnyal kapcsolatban túl
sok kétely merül fel, valószínűleg a demokrácia sem szilárd az adott politikai közösség-
ben. Amikor persze a modern politikatudomány előfeltételéül szabjuk a demokráciát,
ezzel nem azt mondjuk, hogy a demokrácia hiányában nem lehetséges politikára vonat-
kozó megalapozott elemzéseket elvégezni. Szisztematikus, intézményesített politikatu-
domány azonban – amennyiben a tudomány kritériuma az objektivitás – demokrácia
nélkül nehezen képzelhető el. Bárki számára nyilvánvaló, hogy a mai politikatudomány
viszonyítási pontja a demokrácia. A világ valamennyi politikai jelenségét kimondva vagy
hallgatólagosan a demokratikus intézményekhez és folyamatokhoz mérik. A diktatúrák
vagy zsarnoki rendszerek szisztematikus vizsgálata ugyan része a modern politikatu-
dománynak, de az az ilyen rendszereket mindig kívülről, kritikusan fogja szemlélni.
A demokrácia a mai politikatudomány paradigmája.
A harmadik ok az, hogy a politikatudomány helyzete, témái nagyban függnek az
adott politikai közösség szükségleteitől, céljaitól, ambícióitól, erkölcsi állapotától, és
a témák informális megállapításakor a politika a kezdeményező, aktív tényező. Tagad-
hatatlan tehát, hogy egy politikai közösségen belül a kultúra, azaz az emberek közötti
kommunikáció formái, az érintkezés kifinomultsága, az erkölcsi minimumok tartal-
ma meghatározó módon szól bele a politika világába, hiszen ami az egyik országban
14

megengedett a politikában, az megengedhetetlen egy másikban. Ilyen kérdés például

a politikusok magánéletének eltérő megítélése. Ez a szempont természetesen relativizálja
a politikatudomány megállapításainak érvényét, hiszen egy tudományos tétel érvénye
nem változhat kultúránként.
Az is kérdés, hogy vajon a különböző politikai erők, érdekcsoportok milyen mérték-
ben szólnak bele a politikatudományi vizsgálódásokba. Főként a közvélemény-kutatások
esetében merül fel ez a kérdés, hiszen ismeretes, hogy egy-egy politikai párt olykor szíve-
sen él az irányított vagy megelőlegezett, neki kedvező végeredményű felmérések eszközé-
vel. A politika beavatkozását a politikatudomány ügyeibe soha sem lehet teljesen kizárni.
A negyedik ok igen triviális, mégis fontos: általános vélekedés szerint a politika nem
szorul a politikatudomány szolgálataira, vagyis a politikának nem feltétele a politika-
tudomány léte. Hamarabb van szüksége a politikusoknak egy-egy szociológiai vagy
közgazdasági felmérésre, mint egy politológiai tanulmányra, kivéve a közvélemény-ku-
tatásokat. Van, aki ezt úgy fogalmazza meg, hogy a politikatudományt csak a gazdag
országok engedhetik meg maguknak. Eszerint a politikatudomány egyfajta társadalmi
luxus. Ez az érv figyelmen kívül hagyja, hogy a modern demokrácia szilárdságának
fokmérője a politikatudomány presztízse. Pont fordítva kell logikailag eljárni: nem
a gazdagság teszi lehetővé a politikatudományt, hanem a demokratikus politikai be-
rendezkedés, melynek része a politikatudomány, teremti meg az optimális gazdasági
fejlődés lehetőségét.
Az ötödik okot a józan ész beavatkozásának nevezhetjük, mivel a politikatudomány
ismeretelméleti alapja mindig is a józan ész meglátásaiban keresendő. A politikáról szóló
vélemények megkerülhetetlen építőkövei a politikai tudásnak, miközben más – kivált-
képpen egzakt, modellekben és logikai konstrukciókban gondolkodó – tudományágak-
ban a józan észnek csak korlátozott helye van, vagy egyáltalán nincs is helye. Érde-
mes a politikatudomány fogalomkészletét megnézni: az olyan egyértelműen politikai
fogalmaknak, mint például állam, igazságosság, háború, hatalom, forradalom, párt,
képviselő, parlament, politikai közösség stb. mind megvan a hétköznapi használata;
a politikatudomány azonban egy sor más tudományágból kölcsönzött fogalmat is hasz-
nál, melyeket a modern társtudományok alakítottak ki.
1.3 A politikatudomány módszerei és intézményi keretei

A politikatudományi kutatások számára egyre több módszer áll rendelkezésre, módszer-
tanuk nagyon széles bázison nyugszik. A megfigyelés, a szisztematikus adatgyűjtés, az
adatok osztályozása és rendszerezése, az adatok alapján tett kijelentések vagy megállapí-
tások magától értetődő eszközei minden tudományos tevékenységnek, s a politikatudo-
mány is az ókortól kezdődően használja ezeket. Az elmúlt fél évszázadban a politikatu-
domány a módszereket illetően nagyon sokat kölcsönzött a közgazdaságtudománytól:
az ökonometriai modellek vagy a racionális választás elmélete például az utóbbi évek
legerőteljesebb módszertani irányai a politikatudománynak. A szociológia – főként
a kérdőívezés technikájának s az így nyert adatok statisztikai-matematikai módszerek-
15

kel történő földolgozásának alkalmazásával – szintén hozzájárult a politikatudomány

módszertanának bővüléséhez.
Klaus von Beyme ötféle kutatási módszert vesz számba mint a politikatudományban
alkalmazható lehetséges megközelítést:
1. a történeti vagy genetikus módszer, ami a történettudomány bevált eszközeit
használja, az egyes politikai jelenségek eredetével és történeti átalakulásaival fog-
lalkozik;
2. intézményközpontú megközelítés, ami a politikai intézmények szervezetelméleti
és politikai szociológiai módszerekkel kombinált vizsgálata;
3. behaviorista megközelítés, amiben az egyének politikai magatartása és cselekvései
állnak a vizsgálat középpontjában, s ami a politikai szociológiai vizsgálatok, a po-
litikai közvélemény kutatás vagy választás-szociológiai vizsgálódás alkalmazott
módszere;
4. funkcionalista–strukturalista módszer, ami egy-egy politikai jelenség funkcióját
vizsgálja egy nagyobb szerkezeti egységen belül;
5. komparatív, összehasonlító módszer, ami az összehasonlítás által nyert adatok
alapján segít a politikai jelenségek tipizálásában.
Az ezeket a módszereket elegyítő modern politikatudomány az Amerikai Egyesült

Államokban már a 19. század végén jelentős diszciplínának számított. Az első szakmai
egyesületet, az Amerikai Politikatudományi Társaságot (APSA – American Political Sci-
ence Association) 1903-ban alapították meg. Az APSA ma is az egyik legbefolyásosabb
politikatudományi szervezet; éves konferenciáin hatezernél is több politológus vesz részt
a világ minden tájáról. Jelenleg 36 olyan szekcióban dolgozhatnak a szervezet tagjai,
amelyek a politikatudomány egyes kutatási irányait igyekeznek lefedni.
Az amerikai politikatudomány dominanciája napjainkig fennmaradt. A tudomány-
terület csaknem hivatalosnak tekinthető nyelve az angol. Az 1949-ben alapított nem-
zetközi szakmai szervezetben, a Nemzetközi Politikatudományi Társaságban (IPSA –
International Political Science Association) is legnagyobb számban az amerikai kutatók
vesznek részt. Az IPSA elsősorban a világkongresszusai révén nyújt fórumot a legkü-
lönfélébb politikatudományi kutatások eredményeinek bemutatására, információcse-
rére, valamint a politikatudomány nemzetközi megjelenítésére. Az IPSA-t az amerikai,
a kanadai, a francia és az indiai politikatudományi társaság alapította meg az UNESCO
anyagi támogatásával. Az első világkongresszust 1950-ben tartották, s 1952 óta minden
harmadik évben rendezik meg.
Az 1990-es évek legfigyelemreméltóbb eredményét azzal a kötettel érte el az IPSA,
amelynek összeállítására az 1994-ben Berlinben lezajlott XVI. Világkongresszuson szü-
letett döntés. A vaskos kötet „A New Handbook of Political Science” címmel jelent
meg 1996-ban, s átfogó képet nyújt a politikatudomány állapotáról, módszertanáról,
az egyes részterületek témáiról, más tudományágakhoz fűződő viszonyáról. A kötet 845
oldalas, de még így is messze elmarad az 1975-ben megjelent nyolckötetes „Handbook
of Political Science” terjedelmétől. A két kiadvány természetesen sorozatot alkot, s a po-
litikatudomány világméretű fejlődését mutatja, hogy míg az első kézikönyv szerzői és
16

témái nagyrészt amerikaiak voltak, az új kézikönyv szerzői gárdájának csaknem fele

nem amerikai.
Az új kézikönyv felépítése, tanulmányainak témája és tartalma alapján bárki föl-
mérheti, hogy hol tart a politikatudomány, mennyire szakosodott, milyen kérdésekkel
foglalkozik. A kötet kilenc nagyobb fejezetből áll, melyek címei a következők: 1. A disz-
ciplína (azaz a politikatudomány története, mai helyzete, viszonya más társadalomtu-
dományokhoz); 2. Politikai intézmények (nem véletlenül áll ez a fejezet közvetlenül az
általános bevezetés után: a politika intézményi megközelítése a politikatudomány szinte
valamennyi ágát áthatja); 3. Politikai viselkedés (főként arról van szó, hogy a racioná-
lisan döntő szavazók hogyan ítélik meg a pártokat, illetve a pártok miként formálják,
újítják meg önmagukat); 4. Komparatív politika (például milyen demokrácia-típusok
állapíthatóak meg); 5. Nemzetközi kapcsolatok (hogyan nyernek új dimenziót hagyo-
mányos, korábban a nemzetállamhoz vagy a belső joghoz kötődő problémák, mint pél-
dául az emberi jogok, a feminizmus stb.); 6. Politikaelmélet (témák: politikai filozófia,
empirikus politikaelméletek); 7. Közpolitika és közigazgatás (az egyik legrégebbi téma
a politikatudományon belül, hiszen a végrehajtó hatalom működése minden politikai
közösség vagy állam meghatározó tényezője); 8. Politikai gazdaságtan (ez sem új, bár
némiképp háttérbe szorult az utóbbi évtizedekben, ma viszont a közgazdaságtan és a po-
litika találkozásának legizgalmasabb kérdéseit, például kapitalizmus, szegénység, a glo-
balizáció által gerjesztett politikai konfliktusok, itt tárgyalják); 9. Politikai módszertan
(az úgynevzett kvantitatív, azaz mennyiségi/számszerűsítő kutatási módszerektől egészen
az úgynevezett kvalitatív, azaz minőségi/megértő módszerekig terjed a leírás).3
Végül meg kell említeni az Európai Konzorcium a Politikai Kutatásért (ECPR) nevű
szervezetet is, ami az utóbbi időben az európai politikatudományi kutatások egyre be-
folyásosabb keretintézményévé és szervező erejévé vált. Az ECPR-t 1970-ben hozták
létre a Ford Foundation támogatásával. Az ECPR nyári egyetemeket, különböző, de
meghatározott kutatási programokat és kutatói műhelyeket, valamint egyetemek közötti
közös kutatási tervezeteket támogat. Saját szakmai folyóiratot ad ki „The European Jour-
nal for Political Research” címen. Kezdettől fogva egyértelmű, hogy az ECPR, aminek
taglétszáma több ezerre rúg, az amerikai politikatudomány mintáját követve működik.
1.4 A magyar politikatudomány

A magyar politikatudomány helyzetét alapvetően négy tényező határozza meg. Először
is a vélemények – a politikai publicisztika – messze erőteljesebb irányt képviselnek, mint
a politikatudományi kutatások. Ezzel önmagában nem volna baj, csakhogy a politika-
tudományt azonosítani szokták a politikai publicisztikával, azaz mind célját (objektív
elemzés), mind tudományos mércéjét (ismeretelméleti alap) tekintve megkérdőjelezik
tudományos természetét. Egyszerűen nem vált tehát ketté közérthetően a politikatu-
3
A dőlt betűs részek a szerkesztő(k) betoldásai.
17

domány és a politikai zsurnalizmus. Másodszor: a politikatudomány a társadalomtu-

dományok páriája: presztízse még alacsony, s ez erősen tükröződik az akadémiai és
egyéb pénzforrások elosztásánál. A demokrácia és a politikatudomány fejlettsége közötti
összefüggés egyszerűen nem része a magyar közgondolkodásnak. Harmadszor: a politi-
katudomány is szenved a magyar társadalomtudományokra jellemző szűk keresztmet-
szetektől: egy-egy részterületen annyira kevesen dolgoznak, hogy valódi szakmai–kritikai
közösség nemigen alakulhat ki. Ezért lehetséges, hogy fércművek és kiváló alkotások
egy szintre kerülnek, pontosabban uniformizálja őket a visszhangtalanság. Negyedszer:
az egyetemi rendszer tartalmi reformja hiányában a politikatudomány egyelőre nem
kerülhet az oktatásban a helyére.
Pedig a politikatudomány intézményi és egyéb jellemzőinek csírái megvannak.
A politikatudomány része a Magyar Tudományos Akadémia tudományterületi struk-
túrájának (IX. Osztály), az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának keretei
között kifejezetten politikatudományi alapkutatásokra specializálódott kutatóintézet
működik (MTA TK PTI), s huszonkettedik évfolyamába lépett a Politikatudományi
Szemle, a politikatudomány reprezentatív folyóirata. A Magyar Politikatudományi Tár-
saság szakmai fórumot nyújt a politikatudományi kutatások és az irántuk érdeklődők
számára, s a Bibó István-díj évenkénti odaítélésével szakmai elismerést kíván nyújtani
a tudományos teljesítményeknek. Számos egyetemen folyik politikatudományi kép-
zés: az ELTE-n, a Budapesti Corvinus Egyetemen, Pécsett, Debrecenben és Szegeden.
Doktorandusz képzést két egyetem folytat: az ELTE ÁJTK és a BCE. Jeles magyar
politológusok oktatnak a Közép-európai Egyetemen (CEU-n) is. A politikatudomány
alapvető ismeretköreit, illetve egyes részterületeit sok helyen tanítják. Több mint húsz
éven át jelent meg a „Magyarország politikai évkönyve”, ami az évkönyvek műfaji sajá-
tosságának megfelelően az adott év valamennyi fontos belpolitikai eseményét adatokkal
és elemzésekkel dokumentálta.
Mindent összevéve elmondható, hogy a magyar politikatudomány az 1990-es évek-
ben önálló diszciplínává alakult, nyelvezete és fogalmi apparátusa kialakulóban van.
A magyar politikatudomány sorsa nagyban függ attól, hogy a magyar demokrácia in-
tézményrendszere beágyazódik-e a magyar társadalomba, ez az intézményrendszer képes
lesz-e új politikai kultúrát kialakítani, beleértve a jogtiszteletet, a kapitalizmus politikai
keretek között tartását, az egyéni ambíciók korlátok közé szorítását, a privatizáció nyo-
mán kiépült tulajdonosi rend legitimmé tételét, a magán- és közérdek összeegyeztetését.
Mint minden tudománynak, a politikatudománynak is van piaci haszna, illetve a piacon
közvetlenül nem hasznosítható része. A piac jól tudja használni széles értelemben vett
publicisztikai célokra. A média logikája azonban nem azonos a tudomány logikájával.
A politikatudomány csak akkor képes hasznosan bekapcsolódni a közéletbe, ha vannak
saját mércéi és logikája szerinti kutatásai. Ha nem akar minden kérdésben állást foglalni,
s ha úgy adódik, van bátorsága egy feltett kérdésre „nem tudom”-mal válaszolni, mert
a tudós ismérve, hogy tudja, hol húzódik tudásának határa.
18

Ajánlott irodalom
Bayer József: A politikatudomány alapjai. Budapest, Napvilág Kiadó, 1999.
Goodin, Robert E. – Klingemann, Hans-Dieter (szerk.): A politikatudomány új kézikönyve.
Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
Gyurgyák János (szerk.): Mi a politika? Budapest, Osiris Kiadó, 1999.
Haskó Katalin – Hülvely István: Bevezetés a politikatudományba. Osiris Kiadó, Budapest,
2003.
19

2. FEJEZET
Alapfogalmak4
2.1 A politikatudomány fogalomkészlete
Amikor a politika alapfogalmairól beszélünk, akkor a politikatudomány alapfogalmaira
gondolunk, hiszen a politikatudomány feladata, hogy föltegye a politikára vonatkozó
legfontosabb kérdéseket, és a válaszadás során kialakítsa a maga sajátos fogalomkészletét.
A politikatudomány alapfogalmai a politikára föltett első kérdésekből erednek. Ezek
a következők: Ki irányít, kié a hatalom? Ki hozza meg a döntéseket? Hogyan születnek
meg a döntések? Milyen törvények vannak érvényben?
Aki tudományosan kíván eljárni, annak ezeket a kérdéseket mindig fel kell tennie,
függetlenül attól, hogy mikor és melyik politikai közösséget tanulmányozza: legyen
bár szó az antik poliszról, egy középkori teokratikus államról, egy mai fundamentalista
iszlám államról vagy éppen a posztkommunista Oroszországról.
Az alábbiakban a politika(tudomány) legelső fogalmait fogjuk megvizsgálni a poli-
tikára feltett első kérdésekkel összefüggésben, vagyis a hatalomról, a törvényről, a le-
gitimitásról és az autoritásról kívánunk szólni. Persze más fogalmak is nagyon fontos
szerepet játszanak a politikai véleményalkotásban és a politikatudományban. Ezért te-
gyünk egy kis történeti és módszertani kitérőt.
Minden tudományág megkülönböztető ismérvei közé tartoznak azok a fogalmak,
amelyek az adott tudomány úgynevezett konceptuális vázát vagy fogalmi hálóját al-
kotják. A politikatudomány fogalomkészletét egyrészt történeti, másrészt analitikus
szempontból érdemes vizsgálni. Történeti szempontból nézve külön kell választani
a politikatudománynak a pozitivista fordulat (1920–1930-as évek) előtti, illetve utáni
szakaszában keletkezett fogalmait. A 19. században keletkezett pozitivista tudományesz-
mény a tudás mércéjéül egyedül az érzékelésen alapuló, szisztematikusan összegyűjtött
adatokkal, valamint az adatok egzakt, matematikai–statisztikai módszerekkel történő
földolgozását állította. A társadalomtudományok pozitivista tudományeszménye a ter-
mészettudományok módszereit tekintette mérvadónak. A politikatudomány pozitivista
fordulata, melyet a politikatudomány behaviorista fordulatának is neveznek, az 1920–
1930-as években ment végbe az Egyesült Államokban.
4
(Aula Kiadó, Budapest, 2003.) 29. és 44. oldala között található második, Lánczi András által
írt, „A politika alapfogalmai” című fejezetének lényegében változatlan, szövegazonos utánközlése
néhány egyértelműen jelzett szerkesztői betoldással. (A Szerk.)
21

Ezt megelőzően a politikatudomány fogalmainak döntő többsége a jog, a filozófia és

a történettudomány által közösen használt fogalom volt, illetve részben onnan szárma-
zott. Ilyen például a politika (görög: polisz, azaz városállam), az állam (latinul: status,
azaz az uralkodó helyzetét vagy státusát meghatározó közjogi elrendezés), az államforma,
a hatalom, az erőszak, a háború, a szuverenitás (vagy legfőbb hatalom), az úr és a szolga
(vagyis miért engedelmeskedjen az ember), a szabadság, az igazságosság, a természetjog
és a természeti törvény, a természeti állapot, a legitimitás, az egyenlőség. Ezeknek a fo-
galmaknak egy részét a köznapi nyelvben is szokták használni, emiatt tartalmuk pontos
tisztázása gyakran nehézkes.
A pozitivista fordulat utáni politikatudomány fogalmi készlete két hatás alatt formá-
lódott ki. Az egyik hatás a politikatudománnyal párhuzamosan kialakuló modern tár-
sadalomtudományok, részben embertudományok részéről érte. Ugyanakkor a modern
politikatudomány fejlődése összefügg a modern demokrácia általános térhódításával is,
így nézőpontja a demokrácia iránti elkötelezettséget nyíltan vallja. Ami az első hatást
illeti, a politikatudomány sok fogalmat kölcsönzött a szociológiától, a pszichológiától,
a közgazdaságtantól, a filozófiától, de még a teológiától is. A fogalmak mellett azon-
ban módszereket is átvett a rokon társadalomtudományoktól a politikatudomány. El-
sősorban matematikai és statisztikai módszerekről van szó, de – különösen az utóbbi
időben – nagyon sok, a közgazdaságtudományban alkalmazott módszert és modellt is
hasznosítanak a politika tudósai és gyakorlati elemzői (politikai elemzők).
A demokrácia mint általánossá vált politikai berendezkedés az elmúlt mintegy két-
száz évben egy sor olyan sajátos fogalmat vezetett be a politikatudományba (képviseleti
vagy közvetett demokrácia, általános választójog, parlamenti küszöb, hatalommegosz-
tás, alkotmánybíróság, parlamenti ciklus stb.), amelyek a demokrácia intézményrend-
szeréhez és működéséhez kapcsolódnak. A demokrácia különböző típusainak a leírá-
sához szintén számtalan fontos fogalmat dolgoztak ki a politológusok: westminsteri
modell, konszenzusos modell, vezérdemokrácia, népi demokrácia, liberális demokrá-
cia, emberi jogok, politikai kultúra, összehasonlító (komparatív) elemzés. A demok-
rácia hatása a politikatudományra abban is tetten érhető, ahogy a nem demokratikus
politikai rendszereket tanulmányozza. Ezekben az esetekben a demokratikus beren-
dezkedéshez szokták viszonyítani más rendszerek intézményeit, politikai döntésho-
zatali folyamatait és eredményességét. Ilyen módon működött a szovjetológia, avagy
kremlinológia, ami a kommunista rendszerek politikai mozgásait vizsgálta 1991-ig,
a Szovjetunió fölbomlásáig.
A történeti megközelítésről összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a politikatudomány
fogalmai a legáltalánosabb és legrégebbi társadalomtudományi fogalmak, melyek a po-
litika változásaival együtt változtak. Mivel e fogalmak – politika, állam, igazságosság,
törvény stb. – jelentése az idők során sokat változott, tudatos használatuk feltételezi
a politikai eszmék történetének tanulmányozását. Ez részben történészi, részben po-
litikai filozófiai munkát igényel. Aki azonban kizárólag arra keresi a választ, hogy ma
hogyan használjuk ezeket a fogalmakat, annak tanácsosabb az analitikus megközelítést
választania.
22

2. fejezet – Alapfogalmak
Az analitikus megközelítés arra keresi a választ, hogy egy adott politikai fogalom mit
jelent. Ebben tükröződik az a neopozitivista (az 1920-as évek után keletkezett iskoláról
van szó) felfogás, miszerint a társadalomtudományok csak akkor válhatnak igazi tudo-
mánnyá, ha a nyelv elemzéséhez fordulnak. Minden tudományos tétel, megállapítás
vagy kijelentés nyelvi formát ölt, ezért akkor kerülhetjük el az áltudományos kérdése-
ket, ha minden szó jelentését megvizsgáljuk, és kiszűrjük a jelentés nélküli fogalmakat.
Hasonló módon kell eljárni a mondatok esetében is, hiszen sok olyan tudományosnak
látszó kijelentés van, amely valójában hamis. Egy szó vagy fogalom, egy állítás vagy tétel
csak és kizárólag akkor bír jelentéssel, ha azok jelentését analitikusan megvizsgáljuk.
Ez gyakorlatilag azt foglalja magában, hogy minden fogalmat és állítást megpróbálunk
visszavezetni empirikus, azaz tapasztalati tartalmára.
Ez a megközelítés nagyon hasznosnak bizonyult a politikatudományi fogalmak egy
részének az esetében is, mert hozzájárult a fogalmak jelentésének körülhatárolásához,
valamint a politikai ismeretek szisztematikussá tételéhez. Ily módon a politikatudomány
– a tudás növekedésével – szintén egyre specializáltabb területekre bomlik: ahogy az
orvostudomány is számos szakterületet foglal magában (sebész, bőrgyógyász, urológus,
fogorvos stb.), úgy a politikatudományon belül is megfigyelhető a szakosodás. Vannak,
akik a politikai intézményekre szakosodnak, esetleg a közpolitikai döntéshozás mecha-
nizmusaira, míg mások a választói magatartás tanulmányozására, megint mások a poli-
tikai filozófiára. Ennek megfelelően a politikatudomány fogalmai is egy-egy ilyen rész-
terület jellemző fogalmai. A csoportérdek, érdekaggregáció, lobbizás, korporativizmus
fogalmát például az érdekvédelem politikai tanulmányozói gyakrabban használják, mint
mondjuk a választói magatartás kutatói.
Minden politikatudományi fogalom valóságalapja a politika. Minden olyan fogalom,
amely a politika valamely jelenségét nevezi meg, politikai fogalomnak nevezhető, de
ezek nem mindegyike válik egyben politikatudományi fogalommá is. A választás szó
például önmagában csak politikai fogalom, mely arra a jelenségre utal, hogy egy közös-
ség a politikai vezetőit választás és nem öröklődés vagy kijelölés útján nevezi ki. A vá-
lasztás szó csak akkor válik tudományos fogalommá, ha a választás törvényszerűségeit
szeretnénk megérteni. Amikor az érdekel bennünket, hogy miért ezt vagy azt a jelöltet
választották meg, amikor azt tudakoljuk, hogy miféle választási eljárások léteznek, me-
lyiknek milyen következménye van a választás végső kimenetelére, amikor különböző
választási eljárásokat hasonlítunk össze, akkor tudományosan járunk el, és a választás
fogalmát tudományos fogalomként kezeljük.
Ez a különbségtétel elvi fontosságú, mert gyakran nehéz egyértelművé tenni, mikor
használjuk a politikai fogalmakat egyszerű hétköznapi, a józan ésszel is belátható mó-
don, és mikor tudományos értelemben. Az előbbi értelemben mindenki politizál, azaz
politikai fogalmakat szokott használni, az utóbbi értelemben viszont csak a politika
tudósa használja a politika fogalmait. Jelen keretek között csupán azt a néhány politi-
katudományi fogalmat fogjuk bemutatni, amelyikkel – specializálódástól függetlenül
– minden politikával foglalkozónak tisztában kell lennie, s amelyik rendre fölmerül
a politika alapkérdéseivel kapcsolatban.
23

2.1.1 A politika fogalma
A politikai jelenségek mindig megelőzik a politikai fogalmak kialakulását és használatuk

elterjedését. A politika a politikatudományi fogalmak valóságalapja. Ezért a politika-
tudomány legfontosabb fogalma maga a politika, melynek jelentését akkor érthetjük
meg, ha – a valóság teljes tiszteletben tartásával – analitikusan felbontjuk e fogalmat.
Kiindulópontunk az emberi természetnek az a vonása, hogy az ember csak közös-
ségben képes az életét fenntartani. Ezért szokták az embert társas vagy államalkotó
lénynek is nevezni. Az ember egyszerre többféle közösségnek is a tagja lehet (család,
baráti, munkahelyi, vallási stb.), de a legnagyobb vagy legszélesebb közösség a politikai
közösség, melybe mindenki beletartozik, aki állampolgári jogokkal bír, vagyis a közösség
egyenrangú tagjaként elismert személy. Az állampolgárság fogalma éppen azért központi
jelentőségű, mert miközben valaki beletartozhat például egy családba, egy vallási közös-
ségbe vagy egy társadalmi csoportba, nem biztos, hogy egyben tagja az adott politikai
közösségnek is.
Éppen ezért a politika fogalma feltételezi a közélet és a magánvilág megkülönbözte-
tését. E kettéosztást fejezi ki a római jogban a közjog és a magánjog megkülönböztetése:
„Közjog az, amely a római állam ügyeire vonatkozik, magánjog, mely az egyesek javát
célozza.” Hogy a kettő között hol húzódik a határvonal, történeti koronként igen eltérő
képet mutat. Az antik és a modern kori rabszolgák például a családfő hatalma alatt áll-
tak, ezért az úr és a szolga közötti viszonyba a közösségnek nem (vagy csak minimálisan)
volt beleszólási joga. A család tehát a magánvilághoz tartozik. Ezért nem tekintették
a nőket sem nagyon sokáig a politikai közösség részének. A politika a szabad, állampol-
gársággal rendelkező (nem szolga, nem idegen, nem betelepült) férfiak közös világa volt,
ahol a politikai közösség céljairól és a kívánatos politikai intézményekről döntöttek. Ez
a helyzet – az euro-amerikai kultúrkörben – legalább a 19. századig jellemző maradt.
A politikai közösség legfontosabb céljai közé tartozott a közhatalom megszervezése,
az állam és intézményei közösségi pénzen való fenntartása, a közösség fizikai biztonsá-
gának megőrzése, a rendelkezésre álló javak valamilyen elvi szempont alapján történő
rendszeres felosztása és – az emberi élet értelmének és tartalmának megválaszolása ré-
vén – a legmagasabb közösségi törekvések (mint például szabadság, igazságosság, tör-
vény stb.) megfogalmazása és megvalósulásuk elősegítése.
Mivel sokféle nézet alakult ki a fenti célok megvalósításának mikéntjére, a politika
több belső ellentmondást vagy feszültséget hordoz magában. Ezeket az ellentmondáso-
kat olyan fogalompárokkal szokták kifejezni, mint például „béke és háború”, „természeti
állapot és civil társadalom”, „egyén és közösség”, „jogok és kötelességek”, „demokrácia
és önkényuralom”.
Attól függően, hogy egy adott korban az emberek mit tartanak magukról, milyen
célokat tűznek ki maguk elé, hol helyezik el magukat a világmindenségben, milyen
magyarázatot adnak az élet eredetére és a halálra, hogyan viszonyulnak a transzcen-
dens világhoz, azaz milyen a hit és racionalitás viszonya, eltérő módon fogják felol-
dani a fenti ellentmondásokat, mást és mást fognak tekinteni a politikai intézmények
céljának. Példaként elég utalni azokra a különbségekre, amelyek az egyes kultúrák és
24

civilizációk politika-felfogása között mutatkoznak. Van, ahol a vallásos hit és a vallási

törvények részét képezik a politikai ügyek intézésének (például az iszlám világban), míg
máshol, például a mára szekularizált európai kultúrában a vallás és a politika egymástól
különválasztott területei a közéletnek. Ami viszont a fejlettség bizonyos szintjét elérő
valamennyi politikai közösségben közös, az néhány alapintézmény megléte és politikai
fogalom alkalmazása.
Ilyen az állam, a hatalom, a legitimitás és a szuverenitás.
2.2 A hatalom értelmezése

Minden politika legfontosabb attribútumai közé szokták sorolni az államot és a vele
szorosan összefonódó politikai hatalom fogalmát. A politikát sokan – még a politika
tudósai is – gyakran a hatalomért folytatott harcként ábrázolják. Ilyen megközelítésben
a politika lényege a hatalom, legfőbb intézményi megjelenítője pedig az állam, s aki az
államot ellenőrzi, az egyben szuverén, a legfőbb hatalom birtokosa is.
A hatalom fogalmát több európai nyelvben a „possum” latin szóból képezik (power,
pouvoir), amely azt jelenti, hogy bír, valamit képes megtenni. Akinek hatalma van, az
döntésében és cselekvésében nem függ mások akaratától. A politikai hatalom abban
különbözik a hatalom más formáitól (például az atya családja vagy háztartása feletti
hatalmától), hogy a politikai hatalom mindig közhatalom, azaz a közös ügyek irányítása
feletti uralomról van szó. Ily módon a hatalom szoros kapcsolatban áll az uralom fogal-
mával. A hatalomnak – csakúgy, mint a többi politikai fogalomnak – nincs egyetlen,
úgynevezett szubsztantív megfogalmazása, ehelyett különböző magyarázó-értelmező
modellek állnak rendelkezésünkre. A modern politikatudományi szakirodalom négy
modellt szokott fölsorolni a hatalom értelmezésére:
1. a hatalom voluntarista modellje (rákényszerített akarat, hatalom valaki/valami
felett);
2. a hermeneutikai vagy kommunikatív modell (közös jelentésen alapuló együttes
cselekvés);
3. a strukturalista modell (társadalmi struktúrákban keletkező hatalom);
4. a posztmodern modell (a korábbi modellek bírálata).
A hatalom voluntarista modellje az akaratot helyezi előtérbe. E modell képviselői

– a 17. században alkotó Thomas Hobbes-tól a mai racionális választás elméletének kép-
viselőiig – a hatalmat olyan erőnek látják, amely két vagy több társadalmi csoport között
hat, s amellyel az egyik társadalmi csoport képes befolyást gyakorolni egy másikra, képes
valamilyen cselekvésre – akár akarata ellenére is – rábírni a másikat. Ennek az elkép-
zelésnek a mintája a fizikában ismert ok-okozat mechanikus magyarázat alkalmazása
a politikára: ahogy egy nyugalomban lévő tárgy mindaddig nyugalomban marad, amíg
egy külső erő mozgásra nem készteti, úgy a politikában is A politikai tényező mindaddig
nem tesz semmit, amíg B politikai tényező mozgásba nem hozza.
25

A mozgásba hozás képességét (ezt az erőt) szokták hatalomnak nevezni. A modell

szerint különbséget kell tenni a „hatalom valaminek megtételére” (angolul: power to)
és a „hatalom valami/valaki fölött” (power over) esetei között. Az elsőt gyakran „követ-
kezmény hatalom”-nak (outcome power) is nevezik, mivel a hatalom ebben az esetben
azt jelenti, hogy valaki képes valamilyen következményt előidézni. A másodikat pedig
„társadalmi hatalom”-nak (social power) is szokták nevezni, mivel ebben az esetben va-
lamilyen társadalmi viszonyt feltételezünk kettő vagy több szereplő között. Nyilvánvaló,
hogy a politikában a hatalom második jelentését használjuk. Fontos, hogy a volunta-
rista modell képviselői általában az egyénből (szereplőkből, cselekvőkből) indulnak ki,
minden politikai jelenséget az egyének akaratára igyekeznek redukálni, ezért a hatalom
voluntarista értelmezését a módszertani individualizmus alá kell rendelnünk.
A hermeneutikai modell megalkotói abból indulnak ki, hogy minden társadalmi
cselekedet legjellemzőbb vonása a nyelvi kommunikáció. Minden nyelvi megnyilvánulás
szimbolikus és normatív. Ez azt jelenti, hogy a nyelv eleve meghatározott, közös világ-
ba helyezi a társadalmi és politikai cselekvőket. Ez alól a hatalom sem kivétel, hiszen
– ahogy például Hannah Arendt megfogalmazta – a hatalom nem egyéb, mint „egyez-
tetett cselekvés” (acting in concert), vagyis a hatalom nem azonos valamely jellemzőjével
(például az erőszak alkalmazásának monopolizálásával) vagy valamely intézményével
(például a kormánnyal). A hatalom lényege tehát az emberek által elfogadott közös
jelentésen alapuló együttes cselekvés. Így hatalom addig létezik, amíg az emberek egy
meghatározott csoportja képes az azonos nyelvi vagy kommunikációs keretben együtt
cselekedni. Természetesen ez nemcsak a politikai, hanem mindenfajta hatalomra igaz.
A strukturalista modellt alkalmazó gondolkodók szerint a hatalom a különböző tár-
sadalmi csoportok közti kapcsolatban keletkezik. A marxisták szerint például a hatalom
az egymással szembenálló társadalmi struktúrák (osztályok) közötti ellentétben keletke-
zik, amikor is a gazdasági fölénnyel rendelkezők alávetik a gazdaságilag gyengébbeket,
azaz politikai hatalmat gyakorolnak felettük. Ezt az erőszakkal való fenyegetettségtől
a hamis tudat kialakításáig (propaganda alkalmazása) terjedő széles eszközrendszerrel
érik el. E felfogás szerint a társadalom jól körülírható struktúrákkal bír, ezért a hatalom
eredetét is e struktúrák megértésén keresztül tudjuk megtalálni.
A posztmodern modell valójában azoknak a felfogásoknak a gyűjtőneve, amelyek
szerint az eddigi megközelítések haszontalanok. A hatalom – és általában a politika
fogalmainak – értelmezésekor semmire se megyünk a hagyományos (fenti) megkö-
zelítésekkel. A feministák például azt állítják, hogy minden eddigi hatalom-definíció
a férfiuralom természetességéből és megváltoztathatatlanságából indul ki. Szerintük
a hatalom társadalmilag, azaz nem természettől fogva konstruált, ezért nem szabad az
eddigi elemzéseket igaznak elfogadni. Michel Foucault úgy vélekedett, hogy a politika
hagyományos fogalmait – beleértve a hatalmat is – dekonstrukciós eljárásnak kell alá-
vetni, hogy meglássuk tarthatatlanságukat és gyakran ürességüket. Szerinte a hatalom
fogalma sem egyéb, mint bizonyos struktúrák és „diskurzusok” által teremtett társadalmi
képződmény, mely csak akkor válik „totalitáriussá”, azaz kényszerítővé, hogyha nem
vesszük észre azt, hogy a hatalom meghatározott uralmi forma, melyet a demokrácia
teljessé tételével meg lehet változtatni.
26

2.3 Állam és állampolgárság

A hatalom legfőbb megtestesítőjének az államot szokták tekinteni. Mai értelmezés sze-
rint az állam a legfőbb közhatalmi szervek és testületek összessége, azaz a főhatalom
birtokosa egy adott országban. Nem szabad összekeverni az államot a kormánnyal.
A kormány a végrehajtó hatalom csúcsszerve, a mindenkori állam legaktívabb, leg-
mozgékonyabb része. A kormány mellett azonban egyéb hatalmi szerveket is találunk,
például a bírói hatalmat vagy a törvényhozó hatalmat, nem is beszélve a helyi, tehát nem
országos hatáskörű hatalmi intézményekről, köztük az önkormányzatokról.
Hogy az állam milyen végső elveket követve építi ki az intézményeit, hogy a politikai
közösség különböző részeinek mekkora beleszólást enged a hatalom gyakorlásába, azaz
hogy a különböző társadalmi csoportoknak (osztályoknak) milyen a viszonya – a kö-
zelsége – a legfőbb hatalomhoz, az államforma hivatott kifejezni.
Ennek értelmében például az egyeduralom államformában kifejeződő megjelenítése
a monarchia, ami persze kormányformáját tekintve lehet demokratikus is. A kormány-
forma ugyanis azt fejezi ki, hogy milyen a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom
viszonya egymáshoz. Nagy-Britannia például alkotmányos monarchia, azaz államformá-
jában megjelenik a monarchikus, egyeduralmi elem, de az alárendelődik a demokratikus
(alkotmányos) hatalomgyakorlás kormányformájának, azaz rendszeres általános válasz-
tásokat tartanak, a hatalmi ágak egymástól függetlenül működnek, a szabadságjogokat
hagyományos biztosítékok védelmezik stb. Az államformák – köztársaság, monarchia,
teokratikus monarchia (Vatikán) stb. – egy-egy ország végső politikai alapelveire utal-
nak, míg a kormányformák – a demokráciákban például a parlamenti vagy az elnöki
rendszerek – a tényleges működés intézményes berendezkedését fejezik ki.
Jelentős értelmezési különbségek figyelhetőek meg abban a tekintetben, hogy mikor-
tól beszélhetünk államról, illetve hogyan magyarázzuk keletkezését. A korai egyiptomi
birodalom hatalmi szervezetét, élén a fáraóval és hivatalnoki apparátussal, általában
államnak szokták nevezni, és athéni államról, illetve római államról is sokat olvasha-
tunk. Mai értelmezések szerint azonban vannak olyan kutatók, akik szerint a modern
értelemben véve ezek a régi államok nem is voltak államok, mert vagy nem különült el
a közhatalom az uralkodó személyétől, vagy nem épült ki vertikálisan az állam appará-
tusa. Példaként szokták megemlíteni, hogy Athénban – egészen a 19. századig – nem
volt rendőrség, így a politikai döntéseket nem lehetett kikényszeríteni.
A modern állam az újkor kezdetével alakult ki mint független, a hatalom aktuális
gyakorlójától elválasztott közhatalom. A függetlenség mellett követelménnyé vált az
állam állandó működtetéséhez szükséges bürokrácia, melynek hatalma nem a politikán,
hanem a szakértelmen alapul. Ennek oka az, hogy bárki gyakorolta is a hatalmat, az adó
beszedésének és elosztásának hatékonysága egyre inkább szakmai kérdéssé vált. Megvál-
tozott az államban megtestesülő hatalom igazolása is, vagyis a legitimáció új értelmet
nyert: a hatalom isteni eredeztetése helyett a népakarat vált fokozatosan a hatalom, így
az állam cselekedeteinek végső megítélőjévé.
Az állam eredetére vonatkozó nézetek két nagy csoportra oszthatók. Az egyik szerint
az állam eredete a múlt ködébe vész, fokozatosan alakult ki, ezért az állam egyfajta
27

misztérium, s ezért egyfajta szentség övezi. Akik ezt a felfogást teszik magukévá, azok
gyakran a konzervativizmus valamely irányzatát vallják. A másik felfogás szerint az állam
egy szerződés révén keletkezett, amikor a politikai közösség tagjai ésszerű egyezségre
léptek egymással, hogy a természeti állapot kiszámíthatatlan viszonyait megszüntetve
kiszámítható életfeltételeket biztosítsanak maguknak. Az így létrehozott állam ugyan
sokkal erősebb, mint az állam bármely tagja, de a szerződés értelmében az állam el-
lenőrzés alatt áll, és a szerződés tartalma bármikor módosítható. E felfogást gyakran
azonosítják a liberalizmussal.
Az államról folyó mai viták részben a nemzetállam és a nemzetközi integrációk (pél-
dául Európai Unió) közötti bonyolult kapcsolatrendszerről folynak – kitüntetett helyen
tárgyalva a szuverenitás kérdéseit –, részben pedig az állam intézményes felépítésével,
hatékonyságával, nagyságával és az állami elosztás erkölcsi alapjaival (például mikor jár
el igazságosan az állam?) foglalkoznak.
Amikor az államokat politikatudományi szempontból kategorizáljuk, akkor a kö-
vetkező típusokat különböztetjük meg: demokratikus, autokratikus, totális, funda-
mentalista.
A demokratikus államok sem egyformák, nagyon sokféle demokratikus intézményi
berendezkedés lehetséges, de – mint minimális feltétel – valamennyire jellemző a szabad
választások rendszeres időközönkénti megrendezése, a pártok közötti tisztességes verseny
a politikai szabadságjogokkal rendelkező állampolgárok szavazataiért. Az autokratikus
államok kategóriájába nagyon sokféle állam besorolható, melyek közös vonása, hogy
a hatalom centralizált, gyakran egyszemélyes vagy oligarchikus vezetés formájában való-
sul meg, és ha vannak is választások, a reális politikai alternatívák hiányoznak. A totális
állam nyílt és nyers erőszakon alapuló társadalomszervezési elveket valósít meg, s hatalmi
piramisa csúcsán egyetlen személy áll (Führer, Duce, Conducator, Főtitkár), aki hatalmi
monopóliumot alakít ki a gazdaság, a társadalom és a kultúra felett. A fundamentalista
államban a vallási törvénykönyv egyben a politikai élet törvénykönyve is, azaz vallási
előírásokból vezetik le az állam működésének szabályait.
Az állam mellett az állampolgárság is a politikai gondolkodás legrégebbi fogalmai
közé tartozik. Az állampolgárság fogalmát kétféle értelemben használhatjuk. Az első
a jogi megközelítés, amikor arra kérdezünk rá, hogy egy adott politikai közösségnek ki
lehet a tagja. Törvények szabályozzák az ókortól kezdődően, hogy ki vehet részt a po-
litikai életben; a teljes jogú állampolgár – az ilyen embert nevezték szabad embernek
– részt vehetett a népgyűléseken, szavazhatott, akár kinevezés, akár sorshúzás révén el-
nyert állami tisztségeket viselhetett. Csak a teljes jogú állampolgárok alkották a politikai
közösséget vagy ahogy később nevezték, „a politikai testet” (body politic). A politikai
közösség nem esett egybe az adott nép egészével, hiszen a nép fogalma magában foglalta
a politikai (állampolgári) jogokkal nem bíró lakosokat is, például a nőket, akik egészen
a 20. századig nem kaptak politikai jogokat, vagy a szolgákat és az idegeneket. Az állam-
polgárság fogalma jogi értelemben ezért mindig különbséget tett a politikai közösséghez
tartozók és a kívülállók között. Ez ma is így van, hiszen minden állam törvényekkel
szabályozza, hogy kit és milyen feltételekkel ruház fel állampolgári jogokkal.
28

Az állampolgárság másik jelentése normatív megközelítésű. Ebben az esetben olyan

kérdések merülnek fel, hogy „Milyen a jó állampolgár?”; „Milyen jogai és kötelezettségei
vannak az állampolgárnak?”; „Politikailag elég aktívak-e a polgárok, hajlandóak-e részt
venni a politikai eseményeken (például a választásokon)?”; „Milyen a polgárok politikai
műveltsége?” Az állampolgárság fogalmának ez a megközelítése tehát hallgatólagosan
a demokratikus állampolgárt tekinti kiindulópontnak. A normatív megközelítés arra tö-
rekszik, hogy túltekintsen a napi gyakorlaton, s azt vizsgálja, milyen lehetőségek vannak
a politikailag tudatos és felelősségteljes állampolgár nevelésére és a politikai intézmények
ezzel összhangban álló fejlesztésére.
2.4 A legitimitás fogalma

A politikai hatalom – paradox módon – cselekvésképtelen, ha nincs megindokolva.
A hatalmat azért kell megindokolni, igazolni, mert a hatalom mozgásterének megte-
remtéséhez szükség van azok beleegyezésére, engedelmességére, akik felett a hatalmat
gyakorolják. A hatalmat a történelem során mindig is igazolták, még a zsarnokságokban
is hivatkoztak a hatalom valamilyen igazolható forrására. A modern kor előtt, összhang-
ban a világ hierarchikus felépítésén alapuló általános világképpel, a hatalmat az ember
tapasztalati világán túli erők akaratából vezették le, így magától értetődő volt a hatalom
isteni akarattal való (transzcendens) igazolása. Az újkortól kezdődően a hatalom általá-
nos igazolását a népakaratból (népszuverenitás) vezették le, bár megmaradt a hatalom
történelmi igazolásának gyakorlata is, például az európai monarchiák esetében. Ami
közös mindkét esetben, az a hatalom erkölcsi alapú igazolása. Ez a felfogás a 20. szá-
zadban új szemponttal, a ténylegesség szempontjával bővült.
Az új szempont a jogpozitivizmus területén merült fel Hans Kelsen jogbölcselő mun-
kássága nyomán, aki szerint egy hatalom akkor legitim, ha ténylegesen (de facto) létezik.
Ebből következően a legitimitás nem egyéb, mint puszta tény, azaz egy állam, aminek
ilyen és ilyen jogrendszere van. Megközelítésében Kelsen a nemzetközi jogból indult ki,
miszerint egy hatalom akkor tekinthető legitimnek, ha azt a nemzetközi rend részének
ismerik el. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem jelenhet meg új hatalom, s nem
tarthat igényt legitimitásra, de e felfogás szerint csak akkor válik azzá, ha előbb tényle-
gessé válik, azaz mások mint legitim hatalmat elismerik.
Az új legitimitásnak tehát magából a rendszerből kell megszületnie, azaz egy törvény
csak akkor lesz törvény, ha a rendszer által felhatalmazott szereplők alkotják meg a kér-
déses törvényt. A legitimitás jogpozitivista megközelítését nem kötik erkölcsi megfonto-
lások, mert nem az érdekli, hogy egy hatalom milyen erkölcsi érvekkel van alátámaszt-
va, hanem az, hogy az adott hatalom legitimitása milyen jogtechnikai eszközök révén
született meg, azaz milyen jogi kritériumokra hivatkozhat az adott hatalom. Jó példája
a jogpozitivista legitimitás-teremtésnek az 1989–1990-es magyarországi rendszerváltás.
Ebben a felfogásban született meg Max Weber nevezetes hármas legitimitás-tézise.
Weber felfogása szerint a hatalom legitimitása három forrásra vezethető vissza: tradi-
cionális igazolásra, jogi-racionális igazolásra és karizmatikus igazolásra. A hatalom mind-
29

három formája az engedelmesség különböző forrásán alapul: a tradicionális hatalom

a hosszú időn át fennálló hatalom szentségében való hiten alapul, azon a körülményen,
hogy mivel nagyon régóta meglévő hatalomról van szó, nincs ok azt megváltoztatni;
a jogi-racionális megalapozás a meglévő törvényekhez való racionális alkalmazkodásra
támaszkodik; a karizmatikus pedig a politikai vezető különleges adottságaiban való bi-
zalmon alapul.
A demokráciaelméletek változásaival függ össze, hogy Niklas Luhmann nyomán a le-
gitimitást a mai kutatók egy része a modern társadalom bonyolult viszonyai között bizo-
nyos eljárások (Legitimität durch Verfahren) eredményének tekinti. Az a felfogás, amelyik
a demokráciát eljárások vagy procedúrák összességének tekinti, a második világháború
után jelent meg, s a modern demokráciaelméletek egyik fontos irányzatát képviseli.
A legitimitás fogalmától meg kell különböztetni az autoritás avagy tekintély fogalmát.
Noha az élet sokféle területén ismerünk tekintélyeket – ezek lehetnek intézmények,
például „a bíróság tekintélye”, vagy személyek, például valaki saját szakmáján belüli szak-
tekintélye –, az autoritásnak a politikában sajátos jelentéstartalma van. Ha a legitimitás
a hatalom igazolása, akkor a tekintély az a kötőanyag, amelyik a politikai rendszerek
működőképességét biztosítja. Hiába legitim egy – akár demokratikus – hatalom, hiába
hoznak törvényeket, ha az állampolgárok nem követik, nem tisztelik a jogszabályokat.
A tekintélyre tehát azért van szükség, hogy az állampolgárok önként engedelmeskedje-
nek a törvényeknek.
Az autoritást avagy tekintélyt, gyakran szembeállítják a szabadság fogalmával,
mondván: a szabadság követelménye összeegyeztethetetlen az alá- és fölérendeltségi
viszonyt feltételező tekintéllyel, hiszen akit tisztelünk, arra fölnézünk, és magunk fölé
helyezzük. Ez a szembeállítás hamis, mert különbséget kell tenni a szabadság és a sza-
badosság között.
Tekintély nélkül a szabadság szabadossággá, tehát olyan magatartásformává válik,
amely esetén valaki öntörvényűen él, nem tartja önmagára érvényesnek a rajta kívül-
álló szabályokat, és túlzásba visz valamilyen cselekvést. Ezzel a magatartással – még ha
látszólag és közvetlenül senkinek nem is okoz kárt (például soha sem megy el szavazni)
– rongálja a politikai közösség szövetét, csökkenti a közösségi bizalmat, miáltal az egész
politikai közösség teljesítőképessége is csökken.
A tekintély – amennyiben az alapja legitim hatalom – azáltal is egyben tartja az adott
közösséget, hogy fel van hatalmazva a szabálykövető magatartás kikényszerítésére, vagyis
szankciókat alkalmazhat a szabálysértőkkel szemben. Tekintély nélkül azonban a hata-
lom könnyen válhat a szervezett, állami erőszak puszta szinonimájává. Ezért okoz olykor
fogalmi zavart hatalom és tekintély viszonya. Előfordul, hogy összekeverik a hatalmat
és a tekintélyt: a hatalmat azonosítják az erőszakkal, a tekintélyt pedig a hatalommal.
A fogalmi megkülönböztetés alapján azonban látni kell, hogy ha a hatalom legitim,
és a tekintély mint cement fogja össze a közösséget, akkor az erőszak csupán az egyik
lehetséges eszköze a hatalomnak, de semmiképpen sem azonos vele.
A politikatudományi szakirodalomban azonban gyakran használják negatív össze-
függésbe helyezve a tekintély fogalmát. Tekintélyelvű politikai rendszerekről szokás be-
szélni akkor, ha összefoglaló nevet akarunk alkalmazni a modern zsarnoki rendszerekre.
30

A tekintélyelvű avagy autoriter rendszerekben a zsarnokok nem szoktak törődni azzal,

hogy hatalmuk legitim-e vagy sem: feltétlen engedelmességet követelnek meg, így fel
sem merül az önkéntes engedelmesség kérdése.
2.5 Szuverenitás
A politika alapfogalmai között sajátos helyet foglal el a szuverenitás. Manapság a szu-
verenitás fogalma szinte kizárólag két, a nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó szöveg-
környezetben szokott megjelenni. Az egyik, amikor egy állam szuverenitásának külső
(fizikai) megsértéséről van szó (például egy szomszédos állam hadserege gyakorlatozás
közben engedély nélkül átlépi a határt). A másik, amikor nemzetközi szervezetek (pél-
dául ENSZ, IMF) a nemzetközi jog vagy az adott állam által kötött külső szerződések
alapján beleszólnak vagy beavatkoznak az adott ország belügyeibe. Úgy tűnik tehát,
mintha a szuverenitás a nemzetállamhoz kötődő tulajdonság volna, mely a hatalom ki-
zárólagosságát fejezi ki egy adott földrajzi és politikai egységen belül.
A szuverenitás a hatalom és a tekintély egyesítő fogalma: olyan felségjogot jelent,
amely a legfőbb hatalom gyakorlását fejezi ki. A szuverenitás addig terjed, ameddig a ha-
talom képes az autoritást fenntartani vagy érvényesíteni. Ezért a szuverenitás nemcsak
a nemzetállam sajátja, hanem minden olyan politikai közösségé, amely képes a törvényes
rend fenntartására. Azért képes a rendet fenntartani, mert hatalma van, és az autoritás
révén el is tudja fogadtatni a hatalmát. A szuverenitás azt fejezi ki, hogy kinek van joga
meghozni a végső döntéseket az adott politikai közösségben. A hatalom és a szuverenitás
tehát nem feltétlenül esik egybe. Előfordulhat például, hogy a hatalom gyakorlója egy
diktátor, de a szuverenitás mégis a népé vagy mondjuk az őt kinevező királyé.
A szuverenitás politikaelméleti összegzését először Jean Bodin fogalmazta meg „Az
államról” című művében (1576). Ebben a szuverenitást így határozta meg: „A szuve-
renitás egy állam állandó és abszolút hatalma: a latinok maiestasnak, a görögök akrá
ekszusziának (legfőbb hatalom), küriosz arkhónnak (teljhatalmú törvényes bíráskodás)
és küriosz politümanak (törvényes államkormányzat), az olaszok signoriának (hatalom,
uralom) nevezték; az utóbbi szót használják magánszemélyekre és azokra is, akik egy
állam minden közügyét irányítják; a héberek toméd sébet (közösség jogara) névvel illetik,
azaz a parancsolás legfőbb hatalmának nevezik.”
A szuverenitás tehát a legfőbb hatalmat jelenti (első vonás); egy jogi–politikai hie-
rarchiában mindig övé a végső döntés (második vonás); ez a hatalom általános, kiterjed
minden cselekedetre, amely az adott politikai közösségen belül történik (harmadik vo-
nás); végül ez a hatalom öntörvényű vagy autonóm, azaz a szuverén (a legfőbb hatalom)
független minden más – külső vagy belső – hatalmi közegtől (negyedik vonás). Ily
módon a szuverenitás mindig a hatalom legvégső és legmagasabb mozzanatára utal.
Minden politikai berendezkedésnek megvan a legmagasabb hatalma. A modern de-
mokráciákban ez a nép (népszuverenitás), a klasszikus monarchiákban a király (gyakran
az isteni törvényre utalva: a király egyszemélyi hatalma végső soron az Istentől szárma-
31

zik). Ebből következik, hogy a szuverenitás nem kötődik egyetlen államformához sem,
illetve nem egyedül a nemzetállam sajátja. Valójában három kérdést kell feltenni, ha
egy adott helyzetben meg akarjuk határozni, hogy ki a szuverén, kit illet a szuverenitás.
Ezek a kérdések a következők: 1. Milyen az államforma? 2. Ki gyakorolja a hatalmat?
3. Kinek kellene a hatalmat gyakorolnia? Az első két kérdés leíró, a harmadik normatív.
Akármilyen választ is kapunk, ki fog rajzolódni, hogy kinek van ellenőrzési joga egy
adott politikai közösség ügyei felett, illetve hogy végső soron miből eredeztetik a törvé-
nyes rendet (például a természeti törvényekből, az emberek közötti megállapodásból,
a történeti jogból stb.). A szuverenitás kérdése ezért végső soron a rend természetének
a kérdése: mi és hogyan garantálja a politikai rendet? Amióta a demokráciát tekintik
a viszonylag legjobb politikai berendezkedésnek, azóta a szuverenitás elvi kérdése foko-
zatosan háttérbe szorult, mivel a demokrácia a népszuverenitáson alapul.
A politikaelméletben megkülönböztetjük valamely állam külső és belső szuvereni-
tását. Gyakorlatilag egyetlen állam sem élvez teljes külső és belső szuverenitást. Min-
den állam köt nemzetközi szerződéseket, melyek így vagy úgy, de korlátozzák az adott
államok külső szuverenitását. Bizonyos esetekben ebből nemzetközi viták is szoktak
keletkezni. Erre példa mondjuk Magyarország és Szlovákia vitája a Bős-Nagymarosi
vízlépcső vagy éppen a magyar kedvezménytörvény kapcsán. Ami pedig a belső szuvere-
nitás korlátozását illeti, a demokrácia fundamentumai közé tartozó emberi jogok vagy az
állam területén elő kisebbségek jogai szintén korlátozzák az adott állam szuverenitását.
A szuverenitás legsúlyosabb kérdései akkor merülnek fel, amikor egy állam területi
integritása kérdőjeleződig meg. Ha például egy állam valamely területi–etnikai egysége
úgy dönt, hogy autonómiát követel vagy ki akar válni az adott nemzetállamból, akkor
az ezzel járó politikai konfliktusok olyan súlyos következményekkel is járhatnak, hogy
könnyen háborúba torkollhat az ilyen helyzet. Ebből is érzékelhető, hogy a szuverenitás
kérdése hagyományosan a politikai élet egyik legérzékenyebb pontja.
A politika alapfogalmai a politikai élet legfontosabb jelenségeit öntik racionális for-
mába. A politikáról lehet az érzelmek vagy a józan ész, de akár a teológia (a kinyilat-
koztatott vallás) alapján is beszélni. A politikatudomány azonban – mivel tudomány
kíván lenni, s nem pedig politikai akarat vagy indulat, esetleg világnézet kifejezője – csak
a racionalitás nyelvén és fogalmaival kíván szólni. Ennek megfelelően ez a kötet sem
a politika formálását szolgálja, hanem annak megértését. A megértés maga is cselekvés,
ennyiben tehát szoros kapcsolatban áll tárgyával, a politikával. Míg azonban az előbbi
alapja mindenkor a racionalitás, addig az utóbbi csak jó esetben számít racionális cse-
lekvésnek.
Ajánlott irodalom
Bogdanor, Vernon (szerk.): Politikatudományi Enciklopédia. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.
Hawkesworth, Mary: A politika lényeges definíciói. In: Kovács László Imre (szerk.): Polito-
lógiai szöveggyűjtemény. JATEPress, Szeged, 1995.
Politikai filozófiák enciklopédiája. Kossuth Kiadó, Budapest, 2003.
32

3. FEJEZET
Politikai ideológiák5
3.1 Ideológia, vallás és tudomány
Az ideológia fogalmára nincs egyetlen „üdvözítő” definíció, a szakirodalom az ideológia
számos megközelítését ismeri. Az egyik legelfogadottabb Martin Seliger meghatározása,
mely szerint az ideológia az eszmék olyan rendszere, amelyet arra használnak, hogy
bemutassák, elmagyarázzák és igazolják egy szervezett társadalmi cselekvés céljait és
eszközeit, függetlenül attól, hogy ez a cselekvés az adott társadalmi rend megőrzésére,
módosítására, felforgatására vagy újraépítésére irányul. Max Skidmore szerint a politikai
ideológia olyan tudásforma, amely komplex eszméket úgy egyszerűsít le, hogy cselek-
vésre ösztönözzön bizonyos politikai célok elérésére.
A politikai ideológiát eszerint az különbözteti meg a politikaelmélettől vagy a politi-
kai filozófiától, hogy célja a társadalmi cselekvésre ösztönzés. A tudomány célja a társa-
dalmi megismerés elősegítése, ami öncél. Az ideológiának is van megismerő funkciója,
amennyiben követője elsajátít egy sajátos világlátást, és azon keresztül „ismeri meg”
a világot, de ez a megismerés sohasem önmagáért való, hanem politikai célokat szolgál.
Egy ideológia megítélésénél nem az a kérdés, hogy az állítások mennyire igazak vagy
hamisak, hanem hogy társadalmilag mennyire hatékonyak. Az a kérdés, hogy kik és
mennyien fogadják el, hajlamosak követni s a politikai cselekvés vezérfonalául elismer-
ni. Nyilvánvaló, hogy egy eszme akkor talál követőkre, ha „van benne valami igazság”,
mert a saját maguk által is hamisnak tekintett nézeteket az emberek nem támogatnák,
nem fogadnák el. Az igazság azonban nem mindig és nem feltétlenül egy és oszthatat-
lan. A politikában ellentétes társadalmi érdekek és értékrendszerek működnek, s ami
igazságosnak tűnik a politikai közösség bizonyos csoportjai számára, azt igazságtalannak
tarthatják ugyanazon közösség más csoportjai.
Egyetlen ideológia sem lehet teljességgel igaz a szó tudományos értelmében, de nem
lehet teljesen hamis sem. Mivel az ideológia eszmék és értékek rendszere, fontos, hogy
ezeket az eszméket és értékeket milyen módon mutatják be, s mekkora vonzással bírnak.
Ez természetesen változhat, s a történelemben sokszor előfordult már, hogy egy időszak
elteltével a korábban igaznak gondolt ideológiát immár tévesnek, követésre érdemtelen-
5
(Aula Kiadó, Budapest, 2003.) hatodik, Bozóki András által írt, „Politikai ideológiák” c. fejeze-
tének szerkesztett és rövidített változata. A szöveg az idézett munka 100. és 126. oldala között
található részek változatlan, szövegazonos utánközlésén alapul. Ezen belül azonban a „Konzerva-
tivizmus” alpontot Egedy Gergely írta. (A Szerk.)
33

nek tartották. Az ideológiák körében is vannak „divatok”, s az elmúlt fél évszázadban

a domináns ideológiák tíz-tizenöt évenként változtak.
Az igaz–hamis ellentéthez hasonlóan merül fel egy ideológia következetességének
vagy következetlenségének kérdése. Az ideológiák abban különböznek a vallástól, hogy
a társadalmi világra racionális magyarázatot kívánnak adni. Egy ideológia elfogadása
sokszor szimpátia, neveltetés, értékrend vagy racionális kalkuláción alapuló érdekfel-
ismerés eredménye, de ez nem hasonlítható a vallási megtérés, megvilágosodás transz-
cendens élményéhez. Egy ideológia követői érvelni szoktak igazuk mellett, s érveiket e
világra, egy adott társadalomra, de legalábbis az emberiség földi létére vonatkoztatják.
Igényt tartanak arra, hogy érvelésük logikus, koherens legyen, vagy legalábbis annak
látsszék. Mégsem feltétlenül igaz az a feltételezés, hogy minél koherensebb egy ideológia,
annál jobb. Sokszor éppen az ellenkezője talál követőkre. Túlságosan koherens eszmék
rövid távon leszűkíthetik az eszme követőinek táborát, bár azok tudatosságát magas
fokúra fejleszthetik, ami hosszabb távon megtérülhet.
A koherencia nemcsak az ideológia belső szerkezetében, hanem annak fő üzenete
és politikai tálalásának módja között is előállítható. Nemcsak a verbális összetevők,
hanem a verbális elemek és vizuális szimbólumok viszonya is racionalizálható. Nem
elég, ha az ideológia koherens, ennél fontosabb, hogy hiteles legyen, s hiteléről képes
legyen a választási kampány során meggyőzni a választók minél szélesebb tömegeit. Ez
a kérdés azonban már átvezet a politikai imázs, a politikai arculatformálás vagy – régebbi
kifejezéssel – a politikai propaganda világába.
A politika és az arculatformálás között hasonló a viszony, mint az eladni kívánt áru és
a csomagolás között. Az ideológia – mint a közjóról és a megvalósítandó célról alkotott
eszmék rendszere – ebben az összefüggésben a politika eszmei részét, elvi alapját alkotja.
Azt a tartalmat, amihez képest az arculattervezés – noha hordozhat eszmei üzenetet –
csupán a politikai marketing egyik hatásos technológiája. Egy jó arculattervező elvileg
bármilyen pártnak tervezhet arculatot, s ugyanez vonatkozik a propagandistára is. Egy jó
ideológus azonban nem képviselhet egy időben bármilyen ideológiát, csak azt az egyet,
amelynek igazáról, hasznáról és hatásáról valóban meg van győződve. Ha egy ideológus
túl gyakran váltogatja nézeteit, hiteltelenné, „hamis prófétává” válik, akit egy idő után
már nem fognak követni. Az ideológiát ugyanis nemcsak az aktuális siker, hanem a tar-
tós, megbízható fennmaradás is igazolja, mert ez azt jelenti, hogy hitele van.
Noha az ideológia és a vallás fogalmai természetesen különböznek egymástól, abban
mégis mutatkozik bennük hasonlóság, hogy egy adott ideológia követői – racionális
meggyőződésükön túl – általában valóban hisznek abban, hogy az általuk képviselt és
hirdetett eszme a lehető legjobb útmutatás az adott közösség számára. Bár az ideológia
a racionális meggyőzésre épül, nem tekinthet el attól, hogy a politikát érzelmek és szen-
vedélyek is befolyásolják, tehát késznek kell lennie arra, hogy a politikai folyamatokra
a maguk teljességében reflektálhasson.
Az ideológia tehát komplex jelenség: bizonyos pontokon a tudományos megisme-
réssel, a koherens világnézettel és a racionális meggyőzéssel, máskor a vallással, a hittel,
a propagandával, az imázzsal, a mítosszal és az utópiával mutat hasonlóságot, holott
34

3. fejezet – Politikai ideológiák
egyikkel sem azonos. Minden ideológiának van bizonyos dogmatikája, de az ideológia

mégsem dogma, aminek örökérvényűnek szánt előírásait mindenkor követni kellene.
Nincs például egyetlen liberalizmus, konzervativizmus vagy szocializmus, és ez a töb-
bi ideológiára is érvényes. Liberalizmusok, konzervativizmusok, szocializmusok stb.
vannak, melyek részei az adott, széles értelemben vett ideológiai áramlatnak, de azon
belül sokszor egymással is éles vitában állnak. Ilyen például a libertáriusok és szociálli-
berálisok vitája a liberális hagyomány „helyes” értelmezéséről, avagy ilyenek a hagyo-
mányos konzervatívok és piacpárti neokonzervatívok, illetve a forradalmi szocialisták
és szociáldemokraták vitái, melyek szintén egy adott politikai tradíción belüli eltérő
álláspontokat fejeznek ki.
Habár az ideológia fogalma sokféle értelemben használatos, elsődleges jelentése po-
litikai jellegű. Minden ideológia rendelkezik egyfajta emberképpel, magyarázatot kínál
múltra és jelenre, és olyan jövőképet igyekszik felrajzolni, amely vonzó, és belátható időn
belül elérhető. Minden ideológia eszközrendszert is igyekszik biztosítani az elérni kívánt
célhoz. Arra törekszik, hogy a társadalom minél szélesebb rétegeire hasson, s egyúttal
motiválja is őket az ideológia politikai érvényesülésének támogatására.
3.2 Az ideológia fogalmának jelentésváltozásai

A francia Antoine Destutt de Tracy volt az első, aki az ideológia fogalmát használta egy
1796 áprilisában tartott előadásában. A görög „idea” és „logosz” kifejezésekből összeál-
lított fogalom tőle származik. De Tracy az ipari és polgári forradalommal kifejlődőben
lévő „új tudományt” akarta vizsgálni és rendszerezni, s arra törekedett, hogy megalkos-
sa „az eszmék tudományát”, az ideológiát. Úgy vélte, a tudomány csak a babonákon,
idolokon és előítéleteken alapuló téves nézetek kiküszöbölésével fejlődhet tovább. De
Tracy szerint csak az előítélet-mentes és megfigyeléseken nyugvó tudomány – vagyis
az ideológia – lehet az oktatás és a morális rend alapja. A felvilágosodás több gondol-
kodójához hasonlóan ő is úgy gondolta, hogy az ész forradalma, a tudás megszerzése
a boldogság legfőbb forrása. Holbach-hoz, Helvétiushoz és Rousseau-hoz hasonlóan
úgy vélekedett, hogy a felvilágosodáshoz és végső soron a boldogsághoz az oktatáson és
nevelésen keresztül juthatunk el.
E tudományos megközelítéssel szemben Bonaparte Napolèon használta először az
ideológia fogalmát negatív, pejoratív értelemben. Noha kezdetben maga is büszke volt
arra, hogy a de Tracy köré csoportosuló „ideológusok” közé tartozott, később átlátta,
hogy hatalmi ambícióiban korlátozzák az észre, társadalmi és morális elvekre, tudo-
mányra hivatkozó ideológusok. Napolèon szerint az ideológusok veszélyes álmodozók,
akik azt hiszik, hogy megszabadíthatják az embereket illúzióiktól, miközben a boldogság
forrása nem a megismerés, hanem legalább annyira az illúzió és a hozzájuk kapcsolódó
szenvedély és érzelem. Napolèon ezzel rehabilitálta a misztikumot, a politikai szenve-
délyeket, a keresztény vallást, a tekintélyelvűséget. Az „ideológusokat” azért tartotta
veszélyesnek, mert azok – az észre és politikai elveikre hivatkozva – mindig harcban
35

álltak a fennálló hatalommal. Hajlamos volt az „ideológusokat” felelőssé tenni saját

politikai vereségeiért.
Az ideológia fogalma Karl Marx több művében kulcskategóriaként szerepelt, s ennek
köszönheti ismertségét és elterjedtségét. Marx szerint az ideológia elválaszthatatlan attól
az adott társadalmi csoporttól, amelyik hirdeti. Úgy vélte, hogy a társadalomnak vannak
alapviszonyai és felépítményi viszonyai, s e kettő viszonyában a társadalmi újratermelés
materiális formáit összegző alapviszonyok elsődlegesek a felépítménnyel szemben. S
mivel az ideológia a felépítmény része, a kapitalista társadalom domináns ideológiái
mindenkor a tőkések és a hozzájuk kapcsolódó uralkodó csoportok – a burzsoázia mint
uralkodó osztály – érdekeit fejezik ki. Az ideológia célja Marx szerint éppen a valóságos
társadalmi és politikai viszonyok elfedése: egyrészt annak a ténynek az elködösítése,
hogy a burzsoá osztálytársadalomban antagonisztikus ellentétek vannak, másrészt a tő-
kés osztály uralmának legitimálása.
Marx szerint a kapitalista rendszer önmaga sírásója lesz azáltal, hogy kitermeli saját
ellenzékét, a proletariátust. Minden addigi társadalmi rendszer az osztályharcra épült,
de Marx szerint a kapitalizmus az utolsó osztálytársadalom a történelemben. A prole-
tariátus ugyanis nézete szerint nem egyszerűen egy ellenideológia hordozója, hanem az
általános emberi érdekek eszmei kifejezője: olyan társadalomé, amelyben mindenkinek
jobb lesz. Marx szerint a proletariátus győzelme esetén nemcsak az egyik osztály győz-
ne a másik fölött, hanem az egyenlő szabadság eszméjét elfogadó emberiség győzne az
osztályharcra épülő, elavult osztálytársadalom fölött. Ennek megvalósítása érdekében
le kell leplezni az uralkodó osztály ideológiáját, ami a társadalom túlnyomó többsége
számára egyszerűen hamis tudat.
Ezzel szemben a proletariátus eszméje Marx szerint nem ideológia (így nem is lehet
hamis tudat), hanem egyszerre tudományos és forradalmi nézetrendszer, mely – a tár-
sadalmi újratermelés fennálló rendjével szemben – nem néhány társadalmi csoport
érdekeit, hanem hosszú távon az egész társadalom érdekét fejezi ki. Míg tehát de Tracy
számára az ideológia pozitív és progresszív, egyszerre materialista és morális kategória
volt, addig Marx számára az ideológia a valóságot torzult módon kifejező, csoportérde-
ket tükröző, idealista kategóriává vált.
A második világháborút követő időszakban a fasizmus sokkja, a háború által okozott
emberveszteség és Európa részleges lerombolása új megvilágításba helyezte az ideológiák
megítélését. A kommunista Szovjetunióval szemben gyorsan kialakuló hidegháború,
az atomháború réme, valamint a megszilárduló nyugati demokráciákban meginduló
nagymérvű gazdasági növekedés mind azt a képzetet erősítette a témával foglalkozó
kutatókban, hogy eljött az ideológiák korának vége. Az ötvenes években és a hatvanas
évek első felében a nyugati társadalmakban úgy tűnt, hogy a prosperáló, jóléti kapitalista
rendszernek nincs alternatívája: amit helyette el lehetett képzelni, a háború és a kom-
munista világ, az lényegesen rosszabb volt nála.
Ebben a helyzetben az ideológiát rendkívül negatívan ítélték meg, s úgy tekintettek
rá, mint ami szenvedélyeket, érzelmeket, indulatokat, sőt olykor brutalitást vált ki az
emberekből, ahelyett, hogy azok a józan észnek, racionálisan érthető, saját, jól felfo-
gott érdekeiknek engedelmeskednének. Az ideológiát tették felelőssé a totalitarizmusok
36

kialakulásáért. A korszak szerzői – mint például az amerikai Edward Shils – azt hang-
súlyozták, hogy az ideológia átfogó, mindenre kiterjedő, szentséget pótolni igyekvő,
evilági dolgokat szakralizáló, fegyelmezett követőit teljesen átformálni képes, koherens
eszmerendszer. Az új pozitivizmus szellemében az ideológiára mint valami elavult, ám
veszélyes vírusra tekintettek, mely megmérgezi az embereket, s agresszivitásra, csoporton
belüli alávetettségre és a széles társadalmi konszenzuson nyugvó domináns értékorien-
tációkkal való szakításra ösztönzi őket. Úgy vélték, hogy az anyagi jólét növekedésével
és a társadalmak modernizációjával párhuzamosan eltűnnek az ideológiák, mert a konf-
liktusoknak nem lesz többé materiális alapjuk, s így racionálisan, szenvedélymentes
vitákban rendezhetőek lesznek.
A hatvanas évek közepére kiderült, hogy az „ideológia vége” gondolata maga is ideo-
lógia volt: a szakértői, pragmatikus modernizáció és a status quo ideologikus igazolása.
Ezzel a felfogással először az amerikai polgárjogi mozgalomban, majd később, a hatvanas
évek közepétől az Amerikában és Európában egyaránt fellobbanó, sokféle áramlatot
átfogó újbaloldali mozgalmakban helyezkedtek szembe. Hirtelen ismét testet öltött
az ideológia – ezúttal azonban a fennálló rendszer „ellen-ideológiájaként”. A hatvanas
években lezajlott életforma-forradalom – ami politikai forradalomnak indult, ám végül
„csak” az életminőség társadalmi forradalmát jelentette – megjeleníteni és integrálni
akarta mindazokat a tiltakozó csoportokat és eszméiket, melyek mindaddig kiszorultak
a meghatározó politikai közbeszédből. A hatvanas évek végének és hetvenes évek ele-
jének ifjúsági és diákmozgalmai élesen problematizálták a nők, a feketék és a szexuális
kisebbségek hátrányos helyzetét, a harmadik világban élők kiszolgáltatottságát, valamint
az ipari társadalmak környezet-szennyezéséből kialakuló új veszélyeket.
3.3 A politikai ideológiák típusai

3.3.1 Jobb- és baloldaliság
A baloldal–jobboldal fogalmai a francia forradalom óta vannak jelen a politikai gon-

dolkodásban. Akkoriban a forradalom hívei ültek a francia parlamentben a baloldalon,
a monarchia hívei pedig a jobboldalon. Ezért a baloldaliakat tekintették „haladóknak”,
a jobboldaliakat pedig „maradóknak”; az előbbiek mindenáron változtatni akartak, az
utóbbiak pedig ellenezték a változtatásokat. A baloldaliság és jobboldaliság fogalmait
leginkább viszonykategóriákként írhatjuk le, mert konkrét tartalmuk változhat ugyan,
de a politikai aréna szereplői még mindig szívesen címkézik meg egymást e fogalmakkal.
A baloldaliság és jobboldaliság fogalmai azonban mégsem relativizálhatók a végtelensé-
gig, mert vannak egymástól eltérő sajátosságaik.
Általában a baloldalt a társadalmi egyenlőség eszméje, a haladásba vetett hit és a tár-
sadalmi viszonyokba való beavatkozás igénye jellemzi, míg a jobboldal a lassú, szer-
ves változás, a hagyományok és a tekintély tiszteletéből indul ki. A baloldal mögött
általában többnyire természetjogi-racionalista, a jobboldal mögött általában történeti
vagy vallási alapon nyugvó társadalom-felfogás áll. Demokráciákban a baloldalt inkább
37

az állam gazdasági beavatkozásának fenntartása vagy növelése, a jobboldalt pedig

az állam gazdasági szerepvállalásának csökkentése jellemzi. Demokratikus rendszerek-
ben a baloldal programja hagyományosan a jóléti államra épít, mely biztosítja a ver-
senyben lemaradottak emberhez méltó életfeltételeit. A jobboldal programja viszont
a szabad piacra, a szabadabb versenyre összpontosít, s elfogadja a nagyobb társadalmi
különbségeket.
Minden eszme jelentkezhet mérsékelt vagy szélsőséges formában. A szélsőséges, an-
tidemokratikus baloldal ideológiai elkötelezettség alapján történő diszkriminációvá,
a szélsőséges jobboldal pedig faji, vallási vagy nemzeti–etnikai alapú diszkriminációvá
torzul. Jobboldali diktatúrákban a születés, a rang, a nemzethez vagy fajhoz, illetve az
állampárthoz tartozás adhat előjogokat, míg a baloldali diktatúrákban ezeket az előjo-
gokat elsősorban a vezető kommunista párthoz tartozás, illetve a hozzá való feltétlen
hűség biztosíthatja.
A baloldaliság–jobboldaliság tehát nem helyezhető el egyetlen skálán, inkább egy
koordináta-rendszerbe illeszthető, melynek egyik dimenziója kulturális („haladás” vs.
„hagyomány”), a másik pedig gazdasági („állami beavatkozás” vs. „minimális állam”).
Mivel viszonyfogalmakról van szó, tartalmuk történetileg változik, sőt adott pillanatban
mást jelenthet mondjuk Nyugat-Európában és Kelet-Európában. Ebből következően
akadnak, akik megkérdőjelezik a bal–jobb különbségtétel értelmét. Mivel azonban a po-
litika szereplői és a politikára figyelő közönség a bal–jobb dichotómiát folyamatosan
(bár változó tartalommal) használja, nincs okunk azt hinni, hogy ezek a viszonykategóri-
ák a jövőben eltűnnének. A következőkben az egyes legfontosabb politikai ideológiákat
tekintjük át röviden.
3.3.2 Liberalizmus
A liberalizmus közkeletűen a szabadság eszméje, s azért harcol, hogy az emberek sza-

badságát ne korlátozza nemük, koruk, bőrszínük, fajtájuk, illetve mindazon különbsé-
gek, melyek akár veleszületettek, akár a magánélet területére tartoznak. A liberalizmus
– a törvény előtti egyenlőség gondolatával – e szabadságot mindenkinek egyenlően
igyekszik garantálni annak érdekében, hogy a szabadság ne csak az arisztokraták ki-
váltsága, hanem mindenki esélye, egyenlő emberi méltóságából következő joga legyen.
A liberalizmus tehát a jogilag egyenlő szabadság gondolatával a szabadság és egyenlőség
eszméjének összeegyeztetésére tesz kísérletet.
A liberalizmus mint politikai eszme a 18. században jelentkezett először, habár maga
a kifejezés más összefüggésekben (például mint liberal education, illetve mint a toleran-
cia, a haladás és az individualizmus filozófiailag közös nevezője) korábban is felbukkant
már, különösen az angol John Locke és a francia Montesquieu írásaiban. A liberaliz-
musnak nincs egyetlen doktrínája, egymással is versengő, vitában álló szellemi áram-
latokból áll. A liberalizmus történetileg a piacgazdaság, a kapitalizmus kialakulásához,
a magántulajdon jogi elismeréséhez, valamint különböző (brit és kontinentális) szellemi
áramlatokhoz kötődik. Ez utóbbiak mindenekelőtt az emberi és polgári jogokat, va-
38

lamint a feudalizmus rendi béklyóiból megszabaduló, felemelkedő polgári osztály új

eszméit voltak hivatottak kifejezni.
Az amerikai és a francia forradalom után a liberalizmus szorosan kapcsolódott az
emberi jogok katalógusával szorosan összefüggő alkotmányosság (konstitucionalizmus)
gondolatához. Ebben egyebek között olyan elvek nyertek kifejezést, mint az egyéni
szabadság, a közszféra és a magánszféra szétválasztása, a szerződés szabadságának elve,
a korlátozott kormányzat, a fékek és ellensúlyok rendszere, a népszuverenitás, a termé-
szetjogok és a konszenzus elve. E korai liberalizmus legfontosabb képviselői között volt
például a francia Voltaire, Constant és Condorcet, az angol Tom Paine, a skót David
Hume és Adam Ferguson, valamint az amerikai Thomas Jefferson és James Madison.
A 19. század legnagyobb részében a klasszikus liberalizmus hagyománya volt ural-
kodó, melynek alapelvei között szerepelt a szabad piac megfelelő működésébe vetett
meggyőződés. Adam Smith, David Ricardo és a manchesteri iskola képviselői számára
az állam által minél kevésbé korlátozott, a szerződési szabadság elvén alapuló szabad
piac volt a társadalmi koordináció és a javak újraelosztásának legjobb formája. A pia-
con jogilag mindenkinek egyenlő lehetősége van a versenyben részt vennie, s amennyi-
ben különbségek alakulnak ki a szereplők között – egyesek meggazdagodnak, mások
nem –, azt kizárólag saját ügyességüknek, rátermettségüknek, illetve szerencséjüknek
köszönhetik. A klasszikus liberalizmus képviselői olyan korban és országokban éltek,
ahol a vállalkozásoknak nem voltak földrajzi akadályai (az Egyesült Államok nyugati
terjeszkedése, illetve Nagy-Britannia gyarmatbirodalommá válása idején), s nem voltak
olyan társadalmi tényezők (munkásmozgalmak, szakszervezetek, erős állam stb.), ame-
lyek a piac hatékony és felszabadító működésébe vetett hitet megkérdőjelezték volna.
A klasszikus liberalizmus a negatív szabadság eszméjét képviselte, ami a valamitől
(legtöbbször állami beavatkozástól) való szabadságot jelentette, és tudatosan elkerülte
annak meghatározását, hogy a szabadság mire való. A negatív szabadság hívei úgy ér-
veltek, hogy a szabadság fogalmának pozitív, tartalmi meghatározása magát a szabadság
elvét sértené. Úgy vélték, az ember éppen akkor szabad, ha senki nem szabja meg neki,
hogy mit kezdjen a szabadságával, ha senki sem mondja meg neki, hogy mire való
a szabadsága. A klasszikus liberálisok a szabadsággal egyenlő fontosságúnak tartották
a tulajdon eszméjét, mert úgy vélték, hogy a tulajdonnal bíró vagy azt megszerezni
képes egyének lehetnek csak igazán szabadok és függetlenek a másoknak való kiszolgál-
tatottságtól. Voltaképp tehát létezett tartalmi előfeltétele a szabadságnak (a tulajdon),
s a klasszikus liberálisok komolyan hittek abban, hogy megteremthető egy olyan, vi-
szonylag homogén társadalom, amelyben mindenki tulajdonos. Ezt az egyenlőséget,
esélykiegyenlítődést azonban a piac működésétől várták, s a növekvő állami beavatkozás
miatti aggodalmukban komolyan tartottak attól, hogy az általános és egyenlő válasz-
tójogon alapuló demokrácia sérteni fogja az emberek (pontosabban: a tulajdonosok)
szabadságát.
A „manchesteri”, szabadversenyes kapitalizmus filozófiájául a szociáldarwinizmus
kínálkozott, ami Darwin „természetes kiválasztódás” elméletét alkalmazta az emberi
társadalomra és azon belül a piaci versenyre. Ennek lényege, hogy aki a piacon az elad-
hatóbb árut termeli és forgalmazza, az fennmarad, sőt megerősödik, aki pedig e köve-
39

telménynek nem tud eleget tenni, az „kihull” a piac rostáján. E gondolat legnagyobb
hatású hirdetője Herbert Spencer volt, aki szembeállította egymással a katonai és ipari
társadalmakat, és kimutatta, hogy békeidőben a spontán, piaci folyamatokra épülő ipari
társadalmak nagyobb fejlődésre képesek, mint a szigorúan centralizált és hierarchizált
katonai társadalmak.
A klasszikus liberálisok még a demokrácia kiterjesztése előtti időszakban éltek, és –
miként a francia Alexis de Tocqueville – azon a véleményen voltak, hogy a liberalizmus
és a demokrácia elkerülhetetlenül konfliktusba kerül egymással. Ekkorra már kialakult
az a vagyonos polgári–nagypolgári réteg, amelyik a demokrácia fogalma alatt a számsze-
rű többségben lévő szegények uralmát értette, s félteni kezdte szabadságát az előretörő
egyenlőség gondolatától. Még az angol liberális John Stuart Mill is – aki egyébként
a választójog kiterjesztésének elkötelezett híve volt – helyesnek tartotta, ha a tulajdonnal
rendelkezőknek és azzal nem rendelkezőknek nem egyenlő a választójoguk. Ő például az
általános, de nem egyenlő választójog híve volt: úgy tartotta, hogy az iskolázott, illetve
birtokkal rendelkező polgárok szavazata többet kell érjen az iskolázatlanok és tulajdon
nélküliek szavazatánál. A klasszikus liberalizmus általában nagyobb híve volt az alkot-
mányosságnak, mint a demokráciának.
A 19. század végére azonban a helyzet az akkor legfejlettebb országokban – minde-
nekelőtt Európában – megváltozott. Az általános választójogot lassan elismerték és fo-
kozatosan kiszélesítették, miközben az erősödő szocialista munkásmozgalmak felhívták
a figyelmet a szociális kérdésre, nevezetesen arra, hogy a kapitalista rendszerben sem
lehet mindenkiből tulajdonos. A piaci rendszer monopolhelyzeteket teremt, és a tulaj-
donnal nem rendelkező munkás- és alkalmazotti rétegek tartósan függő, kiszolgáltatott
helyzetbe kerülnek. E megváltozott társadalmi környezetben a klasszikus liberalizmus
„éjjeliőr-állam” koncepciója egyre kevésbé bizonyult tarthatónak.
A liberálisok feladata ekkor már nem a liberalizmus és a demokrácia konfliktusának
fenntartása, hanem e konfliktus tompítása, a liberalizmus demokratizálása, illetve a de-
mokrácia liberalizálása volt. Az ekkor kibontakozó szociálliberalizmus (korabeli nevén:
új liberalizmus) abból indult ki, hogy a liberalizmus eredeti ígérete szerint a piaci ver-
senyben mindenki közel azonos esélyekkel indulhat. Ez az ígéret azonban utópikusnak
bizonyult, mert a szabadversenyes kapitalizmus növelte a társadalmi egyenlőtlenségeket,
ezáltal csökkentve a versenybe bekapcsolódás lehetőségét, s így annak szabadságát. Az
új liberálisok úgy vélték, hogy szükség van az állam korlátozott beavatkozására ahhoz,
hogy a verseny eredeti játékszabályait garantálják. Abból indultak ki, hogy ha a piac
nem képes önmaga egyensúlyának fenntartására, akkor az államnak kell felügyelnie
a versenyt az esélyegyenlőség biztosítása érdekében. A szabadpiacról a monopolellenes
piacvédelemre, az egyéni szabadságról a közjóra, a korlátozott kormányzatról a jóléti
államra, az alkotmányosságról a liberális demokráciára tevődött át a hangsúly.
Mindezt a szociálliberálisok nem az eredeti liberalizmustól való elszakadásként, ha-
nem a liberalizmus eredeti ígéreteihez való rugalmas visszatérésként értelmezték. Elfo-
gadták a „pozitív szabadság” gondolatát, mert úgy vélték, hogy a szabadságnak a szabad
választáson kell alapulnia, s nem lehet szabad az, akinek nincs más választása, minthogy
éjszakánként a híd alatt aludjon. Az új liberalizmus Green, Hobson és Hobhouse által
40

képviselt gondolatai széles körben hatottak, és – egészen az 1970-es évek végéig – a li-
beralizmus domináns irányzatává váltak. Miután a törvény előtti egyenlőség eszméje
a legfejlettebb országokban megvalósult, a liberálisok úgy akarták megőrizni befolyá-
sukat az egyre erőteljesebb szocializmussal és nacionalizmussal szemben, hogy maguk
is választ, megoldást kínáltak a felmerült társadalmi problémára. Ennek jegyében tett
szert befolyásra Amerikában a progresszivizmus tradíciója (ami a harmincas években
F. D. Roosevelt demokrata párti elnök New Dealjéhez vezetett), valamint Angliában
és az európai kontinensen az angol liberális közgazdász John M. Keynes elmélete az
állam konjunktúra-szabályozó politikájáról, ami később a jóléti állam elméleteként vált
ismertté. Mindkét szociálliberális javaslat válasz volt az 1929–1933-as világválságra.
Hosszú távon ezek jóval hatékonyabbnak – és a demokráciával összeegyeztethetőnek –
bizonyultak, mint a problémára adott más, szélsőségesen etatista jellegű (fasiszta vagy
kommunista) gazdasági válaszok.
A jóléti államra épülő szociálliberális politika fénykora a második világháborút kö-
vető évektől az 1970-es évek közepéig terjedt – bár Németországban vagy a skandináv
államokban azt követően se nagyon szorult vissza. A korszak végén különböző, nagy-
hatású politikai filozófusok gondolták végig az állam társadalmi szerepvállalásával kap-
csolatban az igazságosság, az egyenlőség és az emberi méltóság problémáját. Az 1968-as
mozgalmak által hozott új kérdésfelvetések a társadalmi elosztás, a kultúra és az identitás
különböző problémáit, illetve az e problémákra adandó válaszok (például pozitív diszk-
rimináció) következményeit feszegették. Míg Isaiah Berlin inkább a negatív szabadság
eszméivel szimpatizált, addig Ralf Dahrendorf szociológiai tézisei, valamint John Rawls
és Ronald Dworkin filozófiai érvei a szociálliberális eszmék megújulását segítették elő.
A jóléti állammal szembeforduló neoliberális gazdasági filozófia Angliában és az Egye-
sült Államokban erőteljes politikai támogatást kapott az 1979–1980-as konzervatív
politikai fordulat révén. A Thatcher–Reagan korszak új jobboldali politikája jelentősen
csökkentette az adókat, az állam gazdasági és szociális szerepvállalását, és – visszatérve
a klasszikus, piacpárti liberalizmus szelleméhez – a privatizáció és a tulajdonlás fontos-
ságát, valamint az egyén nagyobb felelősségét hangoztatta. A klasszikus liberalizmus esz-
méinek ébren tartása, illetve felélesztése – az 1920-as évektől az 1980-as évekig – olyan
szerzők munkásságához kapcsolódik, mint Friedrich A. Hayek, Ludwig von Mises, Karl
Popper, Milton Friedman, James Buchanan, Ayn Rand és Robert Nozick.
Nyugaton a nyolcvanas éveket uraló neoliberális–neokonzervatív eszmekör bizonyos
mértékben visszaszorult, illetve átalakult a kilencvenes években. Ugyanakkor azonban
a neoliberalizmus – mint gazdaságpolitika – Latin Amerikától Közép- és Kelet-Európáig
jelentős befolyásra tett szert az új demokráciákban. Az 1989-es fordulatot követően a li-
beralizmus volt Közép-Európa egyik legnagyobb hatású eszmeáramlata, mert a régióban
hagyományosan liberális témák – jogállamiság, alkotmányos demokrácia, privatizáció és
kapitalista átalakulás – voltak napirenden. Magyarországon a kilencvenes évek első felé-
ben a liberális pártok a szavazatok 25–30 százalékát birtokolták, de 1998-as hatalomra
jutásakor még a jobbközép Fidesz is a Liberális Internacionálé tagja volt. Csehország-
ban a Václav Klaus vezette Polgári Demokrata Párt, Lengyelországban pedig a Leszek
Balcerowicz által irányított Szabadság Unió – mint konzervatív-liberális pártok – a po-
41

litikai élet komoly, helyenként meghatározó tényezői voltak. A pártpolitikában a libe-

rálisok ezzel együtt is fokozatosan a szocialisták és a konzervatívok mögé szorultak, s
ez egyúttal a rendszerváltást követő évtized politikai tematikájának változásait is jelzi.
3.3.3 Konzervativizmus
Széles körben elfogadott meggyőződés szerint a politikai értelemben vett konzervati-

vizmus fogalma a francia forradalom után jelent meg, összefüggésben azzal, hogy főbb
elveit a forradalom eseményeire adott válaszként fogalmazták meg. Mielőtt azonban
a meghatározó vonásait röviden áttekintenénk, érdemes körbejárnunk azt a kérdést,
hogy milyen értelmezésekben használják a konzervativizmus fogalmát. A közgondol-
kodásban és a szakirodalomban ugyanis legalább négy megközelítéssel találkozhatunk.
A konzervativizmus megjelent a történelmi arisztokrácia ideológiájaként, pragmatikus,
szituációhoz kötött álláspontként, egy sajátos lelki alkatként vagy mentalitásként és egy
többé-kevésbé kidolgozott, ám önmagát többnyire nem ideológiaként meghatározó
modern eszmeáramlatként.
Az elsőként említett értelmezés a fogalomban egy korhoz kötött történelmi kategóriát
lát, az európai feudális elitnek a francia forradalommal kapcsolatos reakcióját. A má-
sodik interpretáció a konzervativizmust a politikai pragmatizmus sajátos formájának
tekinti: egy elvek nélküli doktrínának, amely az épp uralkodó társadalmi berendez-
kedést védi. Így nézve bármely intézményesített rend konzervatív lehet, függetlenül
annak jellegétől. (Ennek alapján beszéltek például 1989 előtt a kommunista pártok
„konzervatív szárnyáról”.)
Ez a tankönyv e felfogások egyikét sem osztja, viszont a harmadik értelmezéssel már
érdemben kíván foglalkozni. Megalapozott érvek is szólnak ugyanis amellett, hogy
a konzervativizmust egy sajátos lelki beállítódásként tekintsük. Ezt az attitűdöt min-
denekelőtt az jellemzi, hogy ösztönösen idegenkedik a változásoktól, és ragaszkodik
a megszokotthoz. Az angol Hugh Cecil „természetes konzervativizmusként” írt erről,
a neves társadalomtudós, Karl Mannheim azonban még pontosabban írta le e jelenséget,
amikor ezt tradicionalizmusként minősítette. A tradicionalista cselekvés értelemszerűen
nincs egy meghatározott politikai irányzathoz kötve, ám mégis elmondható, hogy több
ponton is kapcsolódik a konzervativizmushoz – még ha nem is azonos vele. A negyedik
értelmezés a konzervativizmust egy önálló politikai eszmerendszernek tekinti, s a továb-
biakban e minőségében tárgyaljuk.
A konzervatív eszmék első összefoglalását Edmund Burke méltán korszakos jelentő-
ségűnek tekintett munkájában, a „Töprengések a francia forradalomról” című, 1791-ben
publikált könyvében találjuk meg – gondolatainak jó része a mai napig a konzervatív
felfogás alapzatát alkotja. Milyen elveket és értékeket tulajdoníthatunk tehát a konzer-
vativizmusnak?
E kérdésre nehezebb a válasz, mint a többi eszmerendszer esetében, a konzervati-
vizmus ugyanis hagyományosan idegenkedik saját alapjainak elméleti – „ideológiai” –
szintű megfogalmazásától. A konzervatívok szerint „az általános igazságok az idióták
42

igazságai”, vagyis nincs univerzális érvényű, mindenütt lemásolásra ajánlható politikai

gyakorlat – az egyes társadalmak és kultúrák egyedi utakon fejlődnek. Mégis joggal
hangsúlyozza a kortárs konzervatív gondolkodás egyik legtekintélyesebb képviselője,
az angol Roger Scruton, hogy az általános érvényűnek tekintett gyakorlat hiányából
nem lehet arra következtetni, hogy olyan konzervatív alapelvek sincsenek, amelyek – ha
koronként és országonként más-más formában is – irányt szabhatnak a cselekvésnek.
Burke-ig vezethető vissza az „a priori” megkonstruált absztrakciók és az elvek megkü-
lönböztetése: míg a konzervatívok elvetik az előbbieket, igénylik az utóbbiakat. (Amihez
persze tegyük hozzá: néha igen nehéz meghúzni a határvonalat a kettő között…)
A konzervativizmus jellemzésénél induljunk ki abból, amiben szinte minden kon-
zervatív egyetért, ez pedig az emberi természetről alkotott pesszimista kép. Mondhatjuk
azt is, „antropológiai pesszimizmus”. A konzervativizmus nem fogadja el a liberalizmus
alapjául szolgáló francia felvilágosodás optimizmusát az ember „eredendő jóságáról”:
szerinte az ember „némi jó és sok rossz tulajdonság” keveréke. A tökéletlenség „dog-
mája” oly alapvető jelentőségű, hogy a neves kutató, Noel O’Sullivan épp ebben látja
a konzervativizmusnak azt a „belső magját”, amely összekapcsolja az egyébként sok te-
kintetben eltérő nézeteket valló konzervatívokat. S ez teszi lehetővé, hogy a konzerva-
tivizmust elhatároljuk nemcsak a „progresszív” liberalizmustól, hanem a tőle jobbra és
balra elhelyezkedő radikális–totalitárius ideológiáktól is. Ha ugyanis illúziónak tekint-
jük azt, hogy az ember korlátlanul tökéletesíthető, akkor ebből a társadalom gyökeres
és forradalmi átalakításának a lehetőségeire nézve is le kell vonnunk a következtetéseket.
Aki utópiák megvalósítására törekszik, az könnyen végzi katasztrófával – tartja a kiérlelt
konzervatív tapasztalat.
Ember-felfogásával összhangban a konzervativizmus nem abszolutizálja a raciona-
litást, és nem hisz abban, hogy a cselekvéseinket mindig az ésszerűség irányítja. Az
absztrakciókkal szemben táplált ellenérzései magyarázzák, hogy a konzervatív gon-
dolkodásmód tipikus vonása – Mannheim kifejezésével – „a közvetlenül meglevőben,
a konkrétban való megkapaszkodás”, vagyis a konkrét tapasztalati tényeknek az előny-
ben részesítése. A tapasztalati úton szerzett ismereteket örökíti át és közvetíti generá-
cióról generációra a hagyomány, amelynek a konzervativizmus funkcionális szerepet
tulajdonít: a múltat a jelen felé közvetíti. A konzervatívok olvasatában a jelen nem más,
mint a múlt virtuális itt-léte. A konzervatív attitűd ugyanakkor nem azonos a puszta
tradicionalizmussal, mert – s ez nagyon lényeges – nem zárkózik el a változásoktól. Már
Burke figyelmeztetett arra, hogy a változás gondolatának az elvetése megfoszt minket
a fennmaradás lehetőségétől. Az angol Michael Oakeshott igen árnyaltan fogalmazott,
amikor rámutatott: a konzervatívok nem általában ellenzik a változásokat, hanem csak
bizonyos formáit. Azokat, amelyek túlságosan gyorsak és radikálisak, amelyeket abszt-
rakt szempontok motiválnak, s ezért veszélyeztetik a társadalom „szövetét” és működé-
sének folytonosságát.
A konzervativizmus politikai szemléletére az állam és társadalom organikus egészként
való felfogása nyomja rá a bélyegét. E megközelítésben kulcsfogalom az autoritás, amely
– amiképp az „Alapfogalmak” című fejezetben is olvasható – nem azonos a hatalommal.
Autonóm polgárok a konzervatívok szerint csak azok lehetnek, akik elfogadják a tekin-
43

télyt és azt a gondolatot, hogy kötelezettségeinket nem kizárólag szabadon választhatjuk

meg: bizonyos kötelezettségek születésünknél fogva terhelnek bennünket. Burke sokat
idézett szavaival: a társadalom egy sajátos szövetség az élők, a holtak és a még meg nem
születettek között. A konzervatívok kiállnak az egyéni szabadság mellett, de az autoritás
védelme érdekében nem pártolják a szélsőséges individualizmust, és hajlamosak arra,
hogy az államnak nagyobb szerepet szánjanak, mint a liberálisok, bár kisebbet, mint
a szocialisták.
E gondolatmenet el is vezet bennünket az államhoz és a piachoz való viszonyulás
kérdéséhez, e tekintetben azonban már a tankönyvi leegyszerűsítés szintjén sem beszél-
hetünk „a konzervativizmusról”, hanem át kell térnünk a többes szám használatára.
Vagyis azon vonások áttekintése után, amelyek a konzervativizmus változatainak túl-
nyomó többségére jellemzőek, át kell térnünk a különbségekre is. E helyütt csak két
megközelítést tekintünk át, Noel O’Sullivanét és Andrew Vincentét. Az előbbi a politi-
kai konzervativizmus három alaptípusát különböztette meg. Az első a „reakciós”, amely
a modernitás legtöbb újítását, beleértve a demokráciát is, elveti egy hagyománytisztelő
és hierarchikus társadalomkép jegyében. A második az ezzel szöges ellentétben levő „for-
radalmi” konzervativizmus, amely viszont a „reakciósok” statikus világképével szemben
a radikális dinamizmus elvét képviseli, a konfliktusok szükségességét hangsúlyozva. Ez
az irányzat élesen eltér a konzervativizmusról fentebb adott jellemzéstől, s ezért szabályt
erősítő kivételként tekinthetünk rá. Az I. világháború utáni, belső káoszba süllyedt Né-
metországban alakult ki, s Ernst Jünger és Moeller van den Bruck nevéhez kapcsolható.
Az utóbbi szerint a konzervatívok céljai csak forradalmi módszerekkel érhetők el.
A harmadik alaptípus pedig a „mérsékelt” konzervativizmus, amely mindenekelőtt
az angolszász világ konzervativizmusára jellemző, de ide sorolható a modern keresz-
ténydemokrácia is. E típus magját O’Sullivan a „korlátozott állam” és a joguralom esz-
méjéhez való következetes ragaszkodásban látja. Nézőponttól függően ezen belül egy
alcsoportnak vagy egy önálló változatnak tekinthető a 20. század utolsó harmadában
kialakult „neokonzervativizmus”, amelyet a politikában Ronald Reagan amerikai elnök
és Margaret Thatcher brit miniszterelnök karolt fel. E sorok szerzője ezt inkább egy önál-
ló, negyedik változatnak tekinti, mert igen lényeges különbségek választják el a „hagyo-
mányos” mérsékelt konzervativizmustól. Kissé leegyszerűsítve: a neokonzervativizmus
a klasszikus 19. századi gazdasági liberalizmust, a szélsőséges piac-pártiságot kapcsolta
össze a hagyományos konzervatív társadalmi értékekkel.
A modern politikai eszmerendszerek másik neves kutatója, Vincent öt történelmi
változatot különböztetett meg. A hagyományokra építő „tradicionális” konzervativiz-
must Burke szemléletével kapcsolja össze, a „romantikus” változatot pedig a múlt és
a szerves közösségek iránti nosztalgiával, és markáns antikapitalizmussal társítja. A „pa-
ternalista” konzervativizmus a természetes hierarchiát állítja a középpontba, itt azonban
az elit irányító szerepébe vetett hit szorosan összekapcsolódik azzal a meggyőződéssel,
hogy a vezetőknek kötelességük a társadalomról gondoskodni. E változatban tehát erős
a szociális felelősség-tudat, s ez fontos szerepet juttat az államnak is. Jól példázza a „pa-
ternalista” irányzatot két híres 19. századi államférfi, a brit Benjamin Disraeli és a német
Otto von Bismarck felfogása és tevékenysége, de a II. világháború után kialakult jóléti
44

államokban is lényegében erre az álláspontra helyezkedett a konzervativizmus a „kon-

szenzus-politikával” szakító neokonzervativizmus hetvenes évekbeli fellépéséig. Vincent
külön típusnak tekinti a konzervativizmus liberális változatát, ám ettől megkülönböz-
teti – és ötödik változatként kezeli – az Új Jobboldal neokonzervativizmusát, amely
abszolutizálja a piac központi szerepét, és ezért célnak tekinti az állam minimalizálását.
Hazánkban a rendszerváltást követően az újjászülető konzervativizmus mindenek-
előtt azzal a nehézséggel szembesült, hogy az államszocializmus csaknem fél évszázada
drasztikus törést hozott a fejlődésében, így hiányzott a szerves előzményekre való tá-
maszkodás lehetősége, a konzervatívok által oly nagyra értékelt kontinuitás. Tovább
nehezítette a konzervativizmus helyzetét az a probléma, amelyet Lánczi András találóan
„konzervatív paradoxonként” írt le: a konzervatívok nem lehettek a status quo őrzői, egy
tőlük idegen szerep, a radikális átalakításé hárult rájuk. 1989–1990 fordulata moderni-
zációs kihívást is hozott, s a magyar konzervativizmusnak meg kellett kísérelnie a mo-
dernizáció „szervesítését”. Az elméleti hátteret illetően a konzervatív gondolkodásnak
sikerült megteremtenie a maga szellemi fórumait, így az 1990-es évek elején a Magyar
Szemle folyóiratot, az új évszázad első évtizedében pedig a Kommentárt is. A hazai kon-
zervativizmus politikai teljesítményének érdemi elemzése azonban túllépne a fejezet ter-
jedelmi keretein és céljain, ráadásul még a szükséges időtáv sem áll a rendelkezésünkre.
3.3.4 Szocializmus
A szocializmus szó a latin „sociare” (megosztani, összehozni) igéből származik, ugyanab-

ból, melyből a „societas” (társadalom) fogalma is. A társadalmiság egyrészt feltételezte az
emberek közötti formális, szerződéses kapcsolatokat, másrészt tartalmazta az együttmű-
ködés, a testvériség, a szolidaritás kevésbé formális és inkább érzelmi jellegű elemeit is.
Ahogy a többi eszménél, itt is felfigyelhetünk az ideológia belső sokszínűségére, melyben
szemben áll egymással a „tudományos” és utópikus, a forradalmi és a reformista, vala-
mint a tekintélyelvű és libertárius szocializmus modellje.
A szocializmus ambivalens viszonyban áll a felvilágosodással, az iparosítással, az ál-
lammal és a modernitással: miközben a felvilágosodás és az indusztrializáció termé-
ke, kísérőjelensége és örököse, egyúttal kritikusa is azoknak, amiért szerinte széttörték
a szolidaritás kötelékeit. A szocializmus rendszerként megvalósult válfajai határozottan
állampártiak, állambarátok voltak, mert az államtól remélték a piac korrekcióját és az
„össztársadalmi érdek” képviseletét. Ugyanakkor az önkormányzó–önigazgató, szabad
szocializmus különféle – nemegyszer az anarchizmussal, a szindikalizmussal és a ra-
dikális újbaloldali mozgalmakkal érintkező formái – tagadták az állami gyámkodást,
és az emberek szabad együttműködésére, kooperációk, szövetkezetek decentralizált
struktúráinak megalakítására hívtak fel. A szocializmus a történelem során legtöbbször
modernizációs ideológiaként jelentkezett, máskor viszont kifejezetten szembefordult
a létező modernizációval, s inkább egy gyors, radikális, forradalmi változásban, a ki-
zsákmányolás eltörlésében hitt, és egy szabad, politika- és konfliktusmentes társadalom
vízióját vetítette előre.
45

R. N. Berki szerint a szocializmus állandó fogalmi elemei az egyenlőség, a moralizá-

lás, a racionalizmus és a libertarizmus. A szocializmus legtöbb fajtája egalitárius, mert
igazságtalannak tartja a túlságosan nagy társadalmi egyenlőtlenségeket – származzanak
azok tőkéből, találmányból, szerencsejátékból vagy örökségből. Még ha munkából szár-
maznak is, a probléma számukra nem az egyenlőtlenség igazságosságának igazolása,
hanem az egyenlőtlenség puszta léte. A szocializmus optimista emberképpel rendelkezik,
s azt reméli, hogy a kizsákmányoló intézmények megszüntetésével vagy ellensúlyozá-
sával igazságosabb lesz a rendszer. Mivel a szocializmus identitása szerint a társadalom
hátrányosabb helyzetű rétegei mellett áll, sok szocialista vezető morális alapon, morális
érvekre hivatkozva politizált. A szocialisták általában meg vannak győződve arról, hogy
a fennálló társadalommal szemben lehetséges és megvalósítható racionális alapon egy
jobb társadalom. Végül a racionalizmus kiegészül a libertárius érzülettel, amennyiben
az elnyomással és kizsákmányolással szembefordulva a szocializmus sok esetben eman-
cipációs, felszabadító jellegű ideológiaként funkcionál.
A szocialista ideológia előzményeként említhetünk olyan műveket, mint Thomas
More (magyarosan: Mórus Tamás) Utópiája vagy Campanella Napállama. Itt emlí-
tendők a Münzer és Winstanley vezette különböző politikai mozgalmak is. A francia
forradalomban megjelent radikális egyenlősítő csoportok Babeuf és Buonarroti nevéhez
köthetők. A szocialista eszme azonban igazán csak a 19. században virágzott fel és vált
meghatározó ideológiai áramlattá. Célja a szabadság és egyenlőség elvein túl a testvé-
riség, a szolidaritás fontosságának hangsúlyozása, az alkotmányos-demokratikus rend-
szerek „szocializálása”, azaz a rendszer kedvezményezett körének radikális kiterjesztése.
A 19. század első felének angol és francia szocialistái elsősorban különböző elméleti
és gyakorlati kísérleteikkel próbálták a lehetséges legjobb rendszert kigondolni és meg-
valósítani: e helyütt elsősorban Robert Owen gyárkísérleteit, Saint-Simon technokrata
iparosítás-modelljét és Charles Fourier kommunitárius elképzeléseit említhetjük.
Velük szemben Louis Blanc tekinthető az első reformista szocialistának, a szociálde-
mokrácia előfutárának. A szocializmus történetének legnagyobb hatású gondolkodója
kétségtelenül a német Karl Marx volt, aki azonban önmagát nem szocialistaként, hanem
kommunistaként határozta meg. Számára a szocializmus polgári–kispolgári eszme volt,
amivel szembeállította a munkásosztály (feltételezett) kommunizmusát. Úgy vélte, hogy
a proletariátus felszabadítása csakis a proletárok feladata lehet.
Visszautasította a vallási–morális szocializmust, és saját megközelítését „tudományos
szocializmusnak” tekintette. Az utópista szocialistákkal ellentétben keveset foglalko-
zott a jövő ideális társadalmának konkrét berendezkedésével; ennél jobban érdekelte
a fennálló kapitalista rendszer elemzése és kritikája, illetve a kapitalizmus meghaladására
szolgáló forradalomelmélet kidolgozása.
A történelmet olyan osztályharcok történeteként értelmezte, amelyet mindig két, egy-
mással antagonisztikus ellentétben álló domináns osztály folytat egymás ellen. Marx úgy
gondolta, hogy a kapitalizmus is kitermelte saját „sírásóját”, a megerősödő munkásosz-
tályt, mely azáltal válik forradalmi erővé, hogy életkörülményei – a tőke természetéből
fakadó, fokozódó kizsákmányolás révén – egyre inkább romlanak. A proletariátus harca
azonban Marx szerint az utolsó osztályharc lesz a történelemben, mert a munkásosztály
46

nemcsak saját osztályának, hanem az egész társadalomnak az érdekeit fejezi ki, s így
a forradalom győzelmével létrehozza az osztálynélküli társadalmat.
Marx nézeteinek változása alapján két nagyobb korszakot különíthetünk el. A fiatal
Marx szerint a kapitalizmus lerombolja az emberi kreativitást, a munkás elidegenedik
saját munkatevékenységétől és munkája produktumától. Ennél fogva a történelem célja
az elidegenedés fölszámolása azért, hogy az emberi természet kibontakozhasson. Ennek
a korszaknak az egyik legismertebb műve a Marx és munkatársa, Friedrich Engels által
írt Kommunista Kiáltvány, ami a Kommunisták Szövetségének elvi és stratégiai prog-
ramjaként íródott.
Marx idősebb kori írásaiban fokozatosan teret nyert a determinista szemlélet, s az
emberi motívumokról a társadalmi változások törvényszerűségeire tette át a hangsúlyt.
Társadalomelméletében előtérbe került az alap (elsősorban a gazdaság) és felépítmény
(kultúra, politika, vallás stb.) különbsége, melyben az előbbi primátusa érvényesül.
A társadalmi létezés határozza meg az emberi tudatot, s a különböző osztályok a tulaj-
donhoz való viszonyuk alapján nyernek értelmezést. A forradalmi akarat mellett egyre
hangsúlyosabbá válik a történelem logikája, ami – a termelőerők és a termelési viszo-
nyok növekvő konfliktusa révén – úgymond elkerülhetetlenül– vezet forradalomhoz.
Ebben a megközelítésben a forradalmat már nem annyira „csinálják”, hanem tör-
vényszerűen bekövetkezik. Marx szerint a forradalom elsőként a legfejlettebb kapitalista
országokban (például Angliában) jelentkezik majd, s a kommunizmus globális rendszer
lesz, mely nem maradhat fenn részlegesen, hanem minden országban győznie kell.
A marxi elmélet e fenti kettőssége – egyszerre tudományos–determinisztikus és forra-
dalmi–voluntarista mivolta – Marx halála után sajátos hasadást idézett elő a szocialista/
kommunista elméletben.
Mindazok, akik kezdetben a marxizmus determinizmusára helyezték a hangsúlyt,
nem rögvest forradalmat, hanem a munkásság helyzetének reformokkal történő javítását
tűzték célul. Volt, aki revizionista módon úgy vélte, hogy „a végcél semmi, a mozgalom
minden” (Eduard Bernstein), de mások is – még ha meg is őrizték elvi ragaszkodásukat
a doktrínához – a hangsúlyt a praktikus küzdelemre, a fokozatos, evolucionista válto-
zásra helyezték (Karl Kautsky, Jean Jaurés és a brit Fábiánus Társaság tagjai).
Ebből az irányzatból nőtt ki később a szociáldemokrácia, a 20. század domináns
demokratikus baloldali mozgalma. Ez az irányzat évtizedekig fenntartotta a forradalmi
végcélt, de az osztályharc keretéül elfogadta a parlamentet, a választásokat és általában
a demokratikus politikát.
A második világháborút követő gazdasági fellendülés idején a nemzetközi szociálde-
mokrácia már elvi, forradalmi végcéljától is megszabadult – a német szociáldemokrata
párt például híres 1958-as, Bad Godesbergben tartott kongresszusán –, és elfogadta,
hogy a kapitalizmus keretei között maradva a munkásság, sőt szélesebb értelemben
a bérből és fizetésből élők baloldali reformpártja legyen. A jóléti állam időszaka a szoci-
áldemokrácia aranykora volt, amikor a gyors gazdasági növekedés megengedte a puha
költségvetési korlátot és a bőkezű állami–jóléti újraelosztást. Erre az időszakra esett az
egészségügy és az oktatás általános reformja, széles körű központi finanszírozása csak-
úgy, mint a szociáldemokrata pártok balközép néppárttá válása. A szociáldemokráciának
47

– talán John K. Galbraith kivételével – nem voltak kiemelkedő teoretikusai, mert az

eszme mindvégig megőrizte praktikus–kompromisszumos jellegét. Az irányzat – ha
lassan is – képes volt demokratikus választ adni az 1968-as újbaloldali mozgalmak által
jelentett kihívásra és az általuk feltett kérdésekre.
A 20. századnak azonban volt egy másik szocialista kiágazása is, melynek története
sokkal nagyobb traumákkal, tragédiákkal járt. Ez a szocializmus forradalmi–volunta-
rista, antidemokrata tradíciója, a kommunizmus. Az orosz Lenin és Trockij úgy vélték,
hogy az igazi marxi tradíció a proletárforradalom, melynek mielőbbi kirobbanását min-
den lehetséges eszközzel elő kell segíteni. Abból indultak ki, hogy tévedés a legfejlettebb
kapitalista országokban a munkásság általános elnyomorodására és az ebből állítólag
szükségszerűen bekövetkező forradalmi automatizmusokra várni. Ellenkezőleg, a forra-
dalom a szegényebb országokban fog elsőként kirobbanni, mert ezek jelentik a kapita-
lizmus „leggyengébb láncszemét”. Lenin úgy vélte, hogy a munkásság önmagában nem
forradalmi osztály, ezért a bérküzdelmek támogatásától nem lehet forradalmat remélni,
mert az éppenséggel a kapitalista osztályellentétek csillapításához járul hozzá. Lenin
szerint a forradalmi tudatosságot kívülről kell bevinni a munkástömegekbe, s erre a fel-
adatra a forradalmi értelmiségiek által vezetett élcsapat, a bolsevik párt a legalkalmasabb.
A sajátos történelmi helyzet – az 1905-ös felkelés, az első világháború, majd az 1917-es
februári forradalom – Oroszországban lehetővé tette a bolsevizmus hatalomra kerülését.
Rendszerként megszilárdulva a kommunizmus szakított eredeti emancipatorikus ígé-
reteivel, a decentralizált, önigazgató közösségekre épülő, igazi demokrácia ideáljával,
és totálisan elnyomó, államszocialista diktatúraként maradt fenn évtizedeken át. Az
egyenlőtlen fejlődés gondolatát Lenin nyomán világméretekben értelmezték. Trockij
nem tartotta lehetségesnek a szocializmus felépítését egy országban, továbbá óvott egy
új, bolsevik bürokrácia megszilárdulásától, ezért a „permanens forradalom” elvét hirdet-
te. Vele szemben Sztálin a kivételes történelmi helyzetre hivatkozva elengedhetetlennek
tartotta a szovjet diktatúra belső stabilizálását, de hatalomra kerülve ő is támogatta
a harmadik világ nemzeti felszabadító küzdelmeit, amelyet összekötött az imperializmus
elleni nemzetközi harccal. Az elmúlt évszázad legjelentősebb kommunista gondolkodói
között – a már említett Lenin és Trockij mellett – Lukács György, Antonio Gramsci,
Louis Althusser, Frantz Fanon és mások nevét említhetjük.
A forradalmi kommunista tradíció mint a kapitalizmus rendszerszintű alternatívája
1989–1991-ben összeomlott, s bár továbbra is vannak kommunista országok, a blokk
mint „második világ” megszűnt létezni. Különböző politikai vezetői közül Sztálin mel-
lett a parasztság forradalmi szerepét hangoztató kínai Mao Ce-tung, a munkás-önigaz-
gatás eszméjét megvalósítani próbáló jugoszláv Joszip Broz Tito, a gerilla-hadviselést
pártoló kubai Fidel Castro és az argentín Ernesto Che Guevara érdemel említést.
Az 1990-es években nyugaton előretört a jóléti állam és a neoliberalizmus sajátos
ötvözetét, kompromisszumát jelentő „harmadikutas” eszmekör, az új szociáldemokrácia,
mely a régi, elosztó szociáldemokrata szemlélet megújítását ígéri. A Nagy-Britanniában,
Németországban és másutt sikeresnek látszó irányzat legismertebb teoretikusa az angol
Anthony Giddens. Közép-Európában „új szociáldemokráciáról” egyelőre nincsen szó,
de a volt kommunista pártok sikeresen alakították át magukat reformista, modernizáló,
48

szocialista pártokká, s mind a lengyel SLD, mind a magyar MSZP képes volt demok-
ratikus választásokat nyerni és a hatalomba visszatérni. Csehországban a kommunista
párt nem alakult át reformpárttá, így ott a szociáldemokrácia más társadalmi bázison
szerveződött. Kelet-Európában és a Balkánon a szocialista eszme mindazonáltal sok he-
lyütt nacionalista–populista elvekkel színeződött át.
Zárszó6
A fejezet második fele a három legjelentősebb, a 19. és 20. század során (Európában)
legnagyobb befolyásra szert tett modern politikai ideológiát mutatta be. A liberalizmus,
a konzervativizmus és a szocializmus eszmerendszereit bevett szokás „nagy ideológi-
ákként”, illetve „klasszikus ideológiai triászként” emlegetni, valamint az úgynevezett
„ideológiai háromszög” csúcsaiként jellemezni. Azonban – természetesen – ezek mellett
a viszonylag hosszú ideje hangsúlyosan jelenlevő, sok alirányzatot magukban foglaló és
a lehetséges társadalmi–kulturális–gazdasági kérdések legszélesebb körére választ kínáló
ideológiák mellett az elmúlt két évszázad során további eszmék is kialakultak és sze-
rephez jutottak a politikában. A modern nemzetek megteremtését és/vagy egységessé,
erőssé tételét, illetve önálló államhoz juttatását zászlójára tűző nacionalizmus, a mo-
dernizáció alternatíváit kereső és a gazdasági–politikai elit befolyásával a „kisemberek”
nevében szembeszegülő populizmus vagy a hatalom és uralom minden (intézményesült)
formáját elvető és/vagy minimalizálni kívánó anarchizmus éppúgy fontos részét képezi
a politikai eszmék színes kavalkádjának, mint a társadalmi megkülönböztetés, az erőszak
és az állami elnyomás politikáját hirdető fasiszta és nemzetiszocialista ideológiák vagy
a hatvanas években szárba szökkent ökologista (környezetvédő) és feminista (nőjogi)
mozgalmak eszméi. Ezek az ideológiák részint fiatalabbak, részint csak meghatározott
korszakokban és régiókban tettek szert tényleges befolyásra, emellett többnyire csak
a társadalmi, kulturális és gazdasági problémák egy szűkebb körére koncentrálnak. Je-
lentőségük ugyanakkor ezzel együtt sem elhanyagolható.
Ajánlott irodalom
Giddens, Anthony: A harmadik út: a szociáldemokrácia megújítása. Agóra Kiadó, Buda-
pest, 1999.
Gray, John: Liberalizmus. Tanulmány Kiadó, Pécs, 1996.
Gyurgyák János: Politikai ideológiák. In: Uő (szerk.): Mi a politika? Osiris Kiadó, Buda-
pest, 2003. 262–321.
Egedy Gergely: Konzervativizmus az ezredfordulón. Magyar Szemle Könyvek, Budapest, 2001.
Nisbet, Robert: Konzervativizmus: álom és valóság. Tanulmány Kiadó, Pécs, 1996.
6
A „Zárszót” Pál Gábor készítette.
49

4. FEJEZET
Törésvonalak és politikai kultúra7

4.1 A törésvonal fogalma
Miért éppen azok a politikai konfliktusok és azok a konfliktusokat „kihordó” pártok
jelentek meg a 19–20. századi politikai életben, amelyek megjelentek, s van-e ebben
valamiféle törvényszerűség? – ez a kérdés vezetett el a politikatudományban a társadalmi
törésvonalak (cleavages) vizsgálatához. A szakirodalomban nem vitatott, hogy a törésvo-
nalak kutatása a politikatudomány szerves és fontos része. Arról azonban megoszlanak
a vélemények, hogy mit is jelent maga a vizsgált fogalom. A szerzők egyetértenek ab-
ban, hogy a törésvonal több, mint társadalmi megosztottság, mivel ezen megosztottság
intézményesült politikai megjelenését jelenti.
Hanspeter Kriesi szerint a törésvonalaknak strukturális alapjuk van, hiszen különbö-
ző társadalmi csoportokat osztanak meg. Másrészt, a törésvonalak a kollektív identitás
(protestáns, katolikus, munkás, munkavállalói stb.) tudatos felvállalását és az ennek
alapján történő cselekvést is magukban foglalják. Harmadrészt, a törésvonalaknak ko-
herens intézményes megjelenésük van, s enélkül csupán a társadalomban kiforratlanul
és fragmentáltan meglévő hiteket, értékeket és tapasztalatokat jelentenék. Kriesi sze-
rint tehát a törésvonal-elméleteknek három aspektusa van: strukturális, kulturális és
politikai. Douglas W. Rae és Michael Taylor a törésvonalak alábbi definícióját adják:
„A törésvonalak azok a feltételek, amelyek egy közösséget vagy alközösséget egyénekre
vagy csoportokra osztanak; továbbá a releváns törésvonalak azok, amelyek az egyéneket
olyan csoportokba szervezik, amelyek bizonyos időpontban és helyen fontos politikai
különbségekkel rendelkeznek.” Stefano Bartolini és Peter Mair definíciója szerint a tö-
résvonalak a társadalom olyan politikailag releváns csoporttagolódását képezik, amely-
ben a csoportkonfliktusok a szociokulturális csoportok, szervezetek, valamint ideológiák
és/vagy kollektív identitástudatok szintjén egyaránt megjelennek. A társadalmi törésvo-
nalak világos jegyek alapján különítik el a társadalom különböző csoportjait. Ezek a je-
gyek lehetnek az osztályhelyzettel, vallási, etnikai, nyelvi, szexuális, kor szerinti hovatar-
tozással kapcsolatosak, és nemcsak szociológiai különbségeket jelentenek, hanem azok
politikai megjelenését is tükrözik. A törésvonalak politikai fontossága abban mutatkozik
meg, hogy mennyiben képesek választ adni a politikai vonzódások, pártpreferenciák
okaira, illetve képesek-e megmagyarázni a pártok mobilizációs lehetőségeit, technikáit
7
(Aula Kiadó, Budapest, 2003.) 84. és 95. oldala között található, Pál Mónika – Gallai Sándor
által, illetve a 147. és 156. oldalak között található, Kurtán Sándor által írt részek közlése.
51

és azok eredményességét. A törésvonalak azonban nem egyszerűen a társadalmi meg-

osztottság és különbözőség pártok és érdekszervezeti csoportok általi leképeződései.
A pártok nemcsak megjelenítői, hanem maguk is alakítói, formálói a törésvonalaknak,
hiszen funkciójuk a társadalom és a kormányzat szférája közötti közvetítés, a társadal-
mi–kulturális konfliktusok és értékkülönbségek lefordítása politikai ügyekké (cleavage
translation). Világos, hogy a pártok szelektálnak az „ügyek” között, s különbözőképpen
jelenítik meg azokat, amelyeket képviselendőnek tartanak. A pártok közötti törésvo-
nalak tehát nem feltétlenül tükröznek minden, a társadalomban egyértelműen vagy
látensen meglévő egyéni és csoportérdeket.
4.2 A klasszikus törésvonal-elmélet

Az amerikai Martin Lipset és a norvég Stein Rokkan által elsőként megfogalmazott
átfogó törésvonal-elmélet hosszú távon, történelmi kontextusában vizsgálta a társadalmi
törésvonalak kialakulását, továbbélését és pártpolitikai hatását. A szerzőpáros 1967-ben
napvilágot látott tanulmánya a szakirodalom iránytűje lett, és mindmáig számos vita
alapjául szolgál.
A szerzők szerint Nyugat-Európában négy klasszikus törésvonal jött létre, amelyek
keletkezése a reformáció vallási megosztottságot szülő kora utánra, a 18. századi nem-
zeti (polgári) forradalmak és a 19. századi ipari (gazdasági) forradalom idejére tehetők.
A Lipset–Rokkan-féle klasszikus törésvonalak a következők: 1. vallási törésvonal (ál-
lam–egyház); 2. város–vidék (ipar–mezőgazdaság) ellentéte; 3. kulturális törésvonal
(domináns kultúra–kisebbségi/periferikus kultúra); 4. tőke–munka ellentéte. Míg a val-
lási és a kulturális törésvonal a nemzetépítés politikai folyamatához, a politikai moder-
nizációhoz kötődött, addig a város–vidék ellentét és az osztályok közötti törésvonal az
iparosodás hatására jelent meg.
A nemzetépítéshez kötődő két törésvonal a 18. századi Franciaországban kezdődött
nemzeti, demokratikus forradalmak nyomán jött létre. A kulturális törésvonal a köz-
ponti, nemzetépítő kultúra, illetve az ennek ellenálló, a nemzetépítés tekintetében pe-
riférián élő, etnikailag, nyelvileg és/vagy vallásilag alávetett népesség kultúrája között
fennálló ellentétet jelentette. A vallási törésvonal a központosító, egységesítő, mozgósító
nemzetállam és az akkoriban történelmi jogosítványokkal rendelkező (állam)egyház
között húzódott. (Állam és egyház szembenállása olyan kérdéseket érintett, mint az
adószedés vagy az oktatás monopóliuma, az anyakönyvezés joga stb. Mindazonáltal
az egyház gazdasági hatalmának visszaszorítását célzó küzdelem a szekularizáció során
ideológiai–kulturális színezetet is kapott.)
A másik két klasszikus törésvonalat az Egyesült Királyságban a 18–19. század for-
dulóján kezdődött ipari–gazdasági forradalom termelte ki. Az iparosodó városok és
a mezőgazdasági jellegű vidék ellentéte a földbirtokos és a felemelkedő ipari–vállalkozói
réteg közötti konfliktust jelenítette meg, míg az ipari forradalom kapcsán jelentkező
másik törésvonal – a tőke–munka ellentét – alapját a tőkések és a bérmunkások közötti
érdekkonfliktus szolgáltatta. Lipset és Rokkan modelljében a klasszikus törésvonalak
52

4. fejezet – Törésvonalak és politikai kultúra
egy olyan koordináta-rendszerbe illeszthetők (1. ábra), amelynek vertikális tengelye

a centrum és periféria alkotta területi dimenzió, míg horizontális tengelye a gazdaság
és kultúra által megjelenített funkcionális dimenzió.
centrum
tőke-munka állam-egyház
gazdaság kultúra
agrár-ipari többségi-kisebbségi kultúra
periféria
1. ábra: A klasszikus törésvonalak területi és funkcionális dimenziója
A területi tengely egyik végén a földrajzi értelemben perifériális régiókat, a vallá-

si és nyelvi kisebbségeket, a kultúrájukban fenyegetett csoportokat találjuk, melyek
reakciói elsődlegesen helyi jellegűek, és a nemzetállam építése, a domináns nemzeti
elit standardizáló, illetve a bürokrácia centralizáló törekvései ellen irányulnak. Ezek
a rendszeren belül jelentkező konfliktusoknak tekinthetők. A tengely másik végpontjá-
ban a földrajzi–adminisztratív centrum áll. Az ezen a ponton megjelenő konfliktusok
középpontjában a rendszer egésze feletti uralom, továbbá a rendszer felépítését, céljait
és a politikai lehetőségeket érintő kérdések állnak. Az ilyen típusú konfliktusok sokszor
csupán a versengő elitek közötti, a központi hatalom megszerzéséért folytatott hatalmi
harcot jelentenek, mindazonáltal gyakorta magukon viselnek olyan, mélyebbről fakadó
különbségeket is, amelyek a nemzetépítésről, a belpolitikai prioritásokról vagy a külügyi
stratégiáról vallott eltérő nézetekből erednek.
A horizontális tengely mentén elhelyezhető funkcionális konfliktusok kettészelik
a területi tengelyt. Ez azt szimbolizálja, hogy a más területen lakó, de hasonló anyagi
helyzetben lévő avagy hasonló érdeklődésű egyének között olyan kapcsolat, szövetség
jön létre, amely aláássa a helyi közösségben jellemző szolidaritást. A funkcionális tengely
egyik végén a gazdaság szféráját találjuk, benne a források, termékek és jövedelmek rövid
és hosszú távú elosztása körüli azon konfliktusokkal, amelyek eredője a tőkések és mun-
kások, a termelők és vásárlók, a tulajdonosok és bérlők, a kölcsönt nyújtók és felvevők,
valamint az adófizetők és az állami juttatások haszonélvezői közötti ellentétekben ke-
resendő. A tengely másik végén a kultúra szférája található, olyan kulturális–ideológiai
típusú ellentétekkel, amelyek a nemzet- és/vagy államépítés révén kerültek a politikai
viták középpontjába.
Annak ellenére, hogy nehéz a tiszta konfliktustípusokra példát találni, ez a modell
hasznos értelmezési keretet kínál a modern társadalmak politikai tagolódásának meg-
értéséhez. Lipset és Rokkan eredendően szociológiai természetű kutatása azáltal vált
valódi politikatudományi kutatássá, hogy törésvonal-elméletükre támaszkodva igyekez-
tek magyarázatot adni a politikai pártok és pártrendszerek fejlődésében megmutatkozó
hasonlóságokra, illetve különbözőségekre.
53

Lipset és Rokkan szerint az egyes törésvonalak megléte, eltérő hatása és megjelenési

formája meghatározó jelentőséggel bírt a nyugat-európai pártok és pártrendszerek egyes
típusainak kialakulását illetően. A törésvonalak leképeződése a pártok és pártrendsze-
rek szintjén mindazonáltal nem jelent automatizmust. A nemzeti variációkat mutató
intézményi struktúrák, a választási megfontolások, a politikai szövetségkötések jövedel-
mezősége, illetve a fragmentáltság „politikai ára” mind hatással vannak a törésvonalak
kialakulására és politikai leképeződésük esélyeire. Ezek a tényezők erősen függnek a pár-
tok magatartásától, attól, hogy mely társadalmi csoportok képviseletét tartják fontosnak
és/vagy kifizetődőnek. Ily módon a törésvonalak és pártrendszerek közötti összefüggés
egyfajta kölcsönhatáson alapul.
Ugyanakkor a társadalmi konfliktusok pártrendszerekben történő leképeződésére
hatással lévő pártok stratégiája jelentősen függ olyan külső tényezőktől, mint a politikai
szervezkedés és véleménynyilvánítás szabadsága, a politikai alternatívák megjelenésének
lehetősége. Éppen ezért Lipset és Rokkan modelljében fontos helyet kap a politikai
elnyomás mértéke, illetve az ellenvélemények kifejezésének és az érdekképviseleti szerve-
zetek alapításának lehetősége (szólás-, sajtó-, gyülekezési és egyesülési szabadság). Ezzel
kapcsolatban négy tényezőt vizsgáltak a szerzők.
Az első a döntéshozatali tradíció, ami megmutatja, hogy az adott politikai rend-
szerben jellemzően miként viszonyultak a különböző politikai szervezetekhez és a szó-
lásszabadság kérdéséhez, s hogy a kormányzat az ellenzékkel szemben autokratikusan
szokott-e fellépni, avagy inkább a megegyezés, a kompromisszum lehetőségét kereste.
A második tényező az ellenvélemények kifejezésre juttatásának és az ellenzék mobilizá-
lásának lehetősége. Ezen témák vizsgálata alapján választ kaphatunk azokra a kérdésekre,
hogy létezett-e érdekképviselet; a képviselők megközelíthetőek voltak-e; kik és hogyan
választották őket; szükség volt-e demonstrációkra, esetleg erőszakos eszközökre az el-
lenvélemények érvényre juttatásához, avagy azok választások és legitim képviselet útján
is megjeleníthetőek voltak.
A harmadik tényező a politikai szövetségkötések lehetősége és kifizetődősége. Ennek
vizsgálatából kiderül, hogy a már meglévő politikai mozgalmak mennyire voltak nyi-
tottak támogatói bázisuk szélesítésére, illetve az újak mennyire voltak sikeresek önálló
képviseletük kivívásában. A negyedik – egyben utolsó – tényező a többségi uralmi rend-
szer a maga előnyeivel és korlátaival együtt. Ennek kapcsán az vizsgálandó, hogy milyen
összefogás révén jöhet létre többségi uralom, s milyen hatással lehet az ilyen uralom az
intézményrendszerre és a közjavak elosztására.
Ezen tényezők vizsgálata során a szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy min-
den pártnak, mozgalomnak négy küszöböt kell átlépnie ahhoz, hogy jelentős politikai
tényezővé, szereplővé válhasson. Az első a legitimációs küszöb, ami a kritikai-ellenzéki
magatartás elfogadottságát jelzi. A második a befogadási (inkorporációs) küszöb, ami
azt a mozzanatot jelöli, amikor az új mozgalom képviselői ellenfeleikkel azonos ,,poli-
tikai állampolgárságot” kapnak, azaz teljes jogú részeseivé lehetnek a képviselő-választás
folyamatának. A harmadik a képviseleti küszöb, amin átlépve az új mozgalmak önálló
képviselethez juthatnak anélkül, hogy a már meglévő, nagyobb mozgalmakhoz csatla-
koznának. A negyedik a többségi uralmi küszöb. Ha ezen a küszöbön átjut a választá-
54

sokon győztes párt vagy pártszövetség, akkor képessé válik arra, hogy az egész politikai
rendszer alapjait érintő változtatásokat eszközöljön.
A küszöbátlépés lehetőségét és korabeli politikai–adminisztratív korlátait vizsgáló
szerzőpáros a pártok fejlődésére vonatkozólag három összefüggést tárt fel. Első megál-
lapításuk szerint a pártok és pártrendszerek nemzeti variációi, a nemzeti modellek már
a választójog kiterjesztése eIőtt kialakultak. A második összefüggés értelmében a magas
képviseleti küszöb túlságosan nehéz feladat elé állította az újonnan létrejött politikai
szervezeteket, s olyan erősen körülsáncolta, ,,bebetonozta” a küszöbön már átjutott
pártokat, hogy azokat stabil helyzetükből kimozdítani még a választójogi formulák
megváltoztatásával sem könnyen lehetett. A harmadik észrevétel szerint a képviseleti
küszöb lejjebb szállítása, az arányos választási rendszer bevezetése jellemzően nem az
új mozgalmak nyomására, hanem a hatalmon lévő csoportok közötti konfliktusok és
törések eredményeként következett be, s elsődlegesen az ő továbbélésüket szolgálta.
Összességében Lipset és Rokkan szerint a modern nyugat-európai pártrendszerek
egyes típusainak létrejötténél alapvetően a nemzeti és az ipari forradalom időzítése és
egymáshoz való viszonya volt meghatározó. A különböző pártrendszerek kialakulása
eredendően annak függvényében történt, hogy mennyire volt előrehaladott a nemzet-
építés az ipari forradalom kezdetén, vagyis, hogy miként hatott egymásra a kulturális
és a gazdasági célú politikai mobilizáció, s vajon létrehozott-e közös politikai mozgal-
makat, avagy fenntartotta a meglévő megosztottságot. A szerzőpáros szerint a nyugati
pártrendszerek a centrum–periféria, állam–egyház, mezőgazdaság–ipar törésvonalak
mentén markánsan különböznek; a tőkés–munkás törésvonal ezzel szemben csökkenti
a meglévő strukturális különbségeket, s inkább a konvergencia irányában hat.
Lipset és Rokkan szerint a pártok és pártrendszerek alapvető típusai már az általános
választójog elterjedése előtt kialakultak. Éppen ezért azt állították, hogy az 1920-as
évekre kialakult törésvonalak és az azok mentén létrejött pártstruktúrák a későbbiekben
– néhány markáns kivételtől eltekintve – már nem változtak. A pártok erős osztálykötő-
dése és az életképes új alternatívák megjelenésének hiánya alapján az amerikai–norvég
politológuspáros a pártrendszerek változatlanságát, ,,befagyását” prognosztizálta.
4.3 A törésvonal-elmélet revíziója

Míg az 1960-as években felállított ,,befagyási hipotézis” (freezing hypothesis) egyfajta
állandóságot sugallt, a rákövetkező másfél évtized fejleményei (az 1968-as diákmeg-
mozdulások, az újbaloldali mozgalmak megerősödése, az 1970-es évek világgazdasági
problémái, a jóléti állam válsága és a neoliberális – neokonzervatív fordulat) egy új kor-
szak kezdetét sejttették.
A pártpolitikai jelenségeket vizsgálva három fontos változás következett be ebben az
időszakban:
1. Az erős pártkötődés és osztály alapú szavazás lazulása, az elpártoló és ingadozó
szavazók arányainak növekedése, új típusú választói kötődések kialakulása.
55

2. A jelentős tagsággal bíró hagyományos tömegpártok (osztály- és rétegpártok)

átalakulása kisebb létszámú, ám szavazataikat szélesebb rétegekből merítő nép-
pártokká.
3. Új típusú pártok megjelenése Nyugat-Európában, köztük nacionalista és popu-
lista formációkkal (például Belgium, Franciaország, Olaszország, Svájc), neolibe-
rális pártokkal (például skandináv országok) és zöldekkel (például Németország,
Hollandia, Svájc).
A pártkötődés lazulása és az új politikai erők megjelenése a pártrendszerek befagyása

helyett azok instabilitását állította a kutatások középpontjába. A választói magatartásban
bekövetkezett változások és a pártrendszerekben mutatkozó átalakulások a törésvonal-
elmélet tarthatóságának kérdését is felvetették. A politológusok egyetértenek abban,
hogy a pártválasztás és a választói magatartás jellegzetességeinek magyarázatához a klasz-
szikus törésvonalak többé már nem elegendőek. Mark N. Franklin és társai a törésvo-
nalak magyarázó jellegének visszaszorulását érzékelték mind Nyugat-Európában, mind
Észak-Amerikában, és úgy találták, hogy a társadalmi különbségek nem adnak választ
az egyének szavazói viselkedésére. Vizsgálataik alapján leszögezték, hogy csökkent a tár-
sadalmi törésvonalak egyéni választásokat strukturáló jellege. Szerintük a tradicionális
törésvonalak visszaszorulóban vannak, ám ennek oka nem újfajta törésvonalak megje-
lenésében, hanem a társadalmi konfliktusok sikeres feloldásában keresendő.
Ehhez képest más, a politika természetének átalakulását (New Politics) hangsúlyozó
szerzők a klasszikus törésvonal-elmélet radikális átgondolását tartották szükségesnek.
Ezen irányvonal kiindulópontját Daniel Bell 1973-as műve jelentette, amelyben a szer-
ző a Lipset és Rokkan által hivatkozott két forradalomhoz képest egy harmadikról,
a posztindusztriális forradalomról írt, és annak a társadalmi törésvonalakat átalakító
hatását elemezte. Bell és követői azt hangoztatták, hogy a posztindusztriális forradalom
eredményeként egy olyan új, értékalapú törésvonal (value cleavage) jött létre, amely
lényeges strukturáló hatással van a választói magatartásra.
Ronald Inglehart ,,csendes forradalomról” (The Silent Revolution) írt, azóta klasz-
szikussá vált műve a nem anyagi (posztmateriális) értékek által tagolt, fejlett ipari
társadalmak leírásában hozott újat. Inglehart szerint a háború élményének hiánya és
a gazdaság prosperitása következtében az egyének által fontosnak tartott értékek hierar-
chiája alapvetően magváltozott. Úgy vélte, hogy mivel nagy tömegek számára biztosított
a Maslow-i értékhierarchia fizikai és gazdasági dimenziója (a biztonság és az anyagi
jólét), az iparilag fejlett országokban másfajta szükségletek kerülnek előtérbe. Ebből
a feltevésből kiindulva Inglehart a nem anyagi (posztmateriális) értékek törésvonalképző
erejét írta le. Szerinte a fiatalabb generáció tagjai nem szüleik materiális (jólét- és bizton-
ság-centrikus értékrendjét követik: számukra az önkiteljesítés és az alternatív életformák
(new lifestyles) értékei (környezetvédelem, pacifizmus, szexuális egyenjogúság, emberi
jogok, fogyasztóvédelem) válnak irányadóvá.
Ezzel szemben Bartolini és Mair – egy évszázad választásait átfogó kutatása alapján
– nem arra helyezte a hangsúlyt, hogy a régi társadalmi rendet felváltotta egy újabb, s
nem is arra, hogy a politikai mobilizáció egyik logikáját (szerkezeti, osztály alapú vagy
56

a társadalom ipari jellegéből adódó) immáron egy másik (kulturális, érték alapú vagy
a kockázati társadalomból8 fakadó) helyettesíti. Szerintük a törésvonal-elmélet továbbra
is időszerű, hiszen a nemzeti és ipari forradalmak nyomán fennmaradt törésvonalak
párhuzamosan léteznek a posztindusztriális és posztmodem társadalmak szerkezeti és
kulturális sajátosságaival.
4.4 Törésvonalak és társadalmi stabilitás

A törésvonalak vizsgálatának egy másik aspektusa a demokrácia intézményi stabilitásával
kapcsolatos összefüggéseket igyekszik feltárni. Ennek jegyében arra a kérdésre keressük
a választ, hogy létezik-e kapcsolat a törésvonalak jellege, összetettsége, illetve a demok-
rácia stabilitása között. Kérdés, vajon az erősen tagolt társadalmak instabilabbak-e, mint
a homogének. Nyugat-Európa háború utáni fejlődését tekintve egyértelműen megál-
lapítható, hogy a demokratikus intézményrendszer stabilitása nem csak a homogén
társadalmakra jellemző. A törésvonalaktól szabdalt társadalom magában hordja ugyan
a konfliktusok lehetőségét, de nem feltétlenül terhelt súlyos politikai konfrontációkkal.
Miért van az, hogy míg egyes heterogén társadalmak konfliktusoktól terhesek, addig
mások a törésvonalak megléte ellenére is mentesek a súlyos politikai ellentétektől? A kér-
dés megválaszolásához elengedhetetlen az adott társadalomban jelen lévő törésvonalak
jellegének és egymáshoz való viszonyának vizsgálata. Utóbbi szempontból a törésvona-
lak egymást erősítő (reinforcing) vagy egymást keresztező (cross-cutting) természetűek
lehetnek. E jellegzetességek sajátos jegyként árulkodnak az adott társadalom politikai
megosztottságáról.
Az egymást metsző társadalmi törésvonalak nem kedveznek az átjárhatatlan, mereven
szétválasztott blokkok kialakulásának, ezért általában mérsékelik, oldják a politika konf-
liktusos jellegét. Az egymást erősítő törésvonalak ugyanakkor nehezen áthidalható, gyak-
ran antagonisztikusan egymásnak feszülő csoportok képződéséhez vezetnek. Az oszlopok-
ként szétváló és megszilárduló társadalmi csoportok közötti átjárhatatlanság a képviselet
és a politikai intézményrendszer szintjén egyaránt megmutatkozik (vö. Verzuiling9).
A háború utáni Hollandia példája azt mutatja, hogy ez a fajta ,,szegmentált plura-
lizmus” – megfelelő intézményi keretek és közvetítő mechanizmusok megléte esetén –
nem szükségszerűen vezet kezelhetetlen politikai konfliktusokhoz. A vallási törésvo-
nalra épülő nyelvi/etnikai/kulturális törésvonalak annyira felerősíthetik egymást, hogy
a pártválasztásra és a politikai preferenciákra gyakorolt hatásuk szinte determinisztikussá
8
A „kockázati társadalom” kifejezést arra a 20. századi modernizáció és globalizáció által létre-
hozott, újfajta veszélyeknek és bizonytalanságoknak kitett társadalomra használják, amelyiknek
biztonságát leginkább a környezetszennyezés, a globális felmelegedés vagy a nemzetközi bűnözés
veszélyezteti.
9
„Verzuiling” (pillarisation), avagy oszloposodás. A kifejezés az 1930-as évek holland sajtójában
bukkant fel a protestáns, római katolikus, szociáldemokrata és „semleges” (Iiberális) társadalmi
csoportok és szervezeteik közötti négyes megosztottság leírására.
57

válhat. Észak-Írországban például a katolikus–nacionalista kontra protestáns–unionista

ellentét kizárólagos hatású. A vallási–etnikai hovatartozás teljes korrelációt mutat a párt-
választással, és mivel alapvetően meghatározza a politikai értékválasztást, ezért gátolja
a politikai rendszert terhelő konfliktusok tartós feloldását.
Az erősen tagolt, politikailag megosztott társadalmakban Arend Lijphart szerint csak
megfelelő intézményi garanciák (például arányos képviselet, nagykoalíció vagy kisebb-
ségi vétójog) megléte esetén van lehetőség a konfliktusok tartós kezelésére, feloldásá-
ra. Az ilyen rendszerek társadalmi–kulturális megosztottságának politikai hatását – az
intézményi elemek mellett – az elitek közötti megegyezések is tompítani hivatottak.
A demokráciának ezt a különböző szubkultúrák politikai konszenzusát felülről elősegí-
tő–megteremtő intézmények és elitek közreműködésével kialakított válfaját együttmű-
ködéses (konszocionális) demokráciának nevezzük.
4.5 Törésvonalak a magyar politikában

A negyvenéves kommunista uralom politikai értelemben erőteljesen homogenizálta
a társadalmat. A politikailag tagolatlan választók szavazói magatartását az első szabad
választásokon elsődlegesen érzelmi tényezők, személyes szimpátia és előzetes benyomá-
sok motiválták. A rendszerváltással felszínre került társadalmi különbségek a pártok
szintjén ,,túldimenzionálódtak”, s a pártok olyan konfliktusok mentén is elkülönültek
egymástól, amelyek a társadalomban sokkal mérsékeltebb formában vagy csupán la-
tensen voltak jelen.
A rendszerváltás sajátosságainak (gyorsaságának, elitista-tárgyalásos jellegének) kö-
szönhetően a pártok közötti differenciálódás hamarabb végbement, mint a választók
politikai tagolódásának kialakulása. A rendszerváltás utáni Magyarországra tehát foko-
zottan érvényes, hogy a pártok nem csupán leképezői, hanem maguk is aktív formálói
a társadalmi törésvonalaknak. A választók mobilizálása során a pártok válogatnak a konf-
liktusok között, s maguk is alakítják azokat. A pártok és a választók közötti nagy távolság,
a pártszervezettség és a társadalmi érdekképviselet gyengesége, valamint a stabil szavazó-
bázisok hiánya miatt Bihari Mihály nyomán több politológus is úgy vélte, hogy az 1990
utáni meghatározó pártok mintegy a „társadalom felett” léteznek (lebegő pártrendszer).
Körösényi András ezzel szemben már az 1998-as választások előtt is jól megkülönböz-
tethető politikai táborokról és hozzájuk tartozó, markánsan elkülöníthető törzsszavazói
csoportokról írt. Körösényi szerint a nagymértékű szavazatingadozás ellenére is tetten
érhetőek olyan politikai táborok, amelyek szignifikáns kapcsolatban állnak a politikai
tagoltságot újjáélesztő–megerősítő törésvonalakkal. Körösényi három törésvonalat vélt
felfedezni a rendszerváltás utáni magyar politikában: a vallásos–szekuláris ellentétet,
a város–vidék (ipari–agrár) törésvonalat, és a nomenklatúrához10 való viszony alapján
10
Nomenklatúrának nevezik a kommunista pártállam uralmi hierarchiáját. Az elnevezés a párt-
állami rendszer személyzeti (vagy káder-) politikájára utal. Magyar megfelelőjeként a hatásköri
jegyzék kifejezést is használták.
58

létrejött betagozódók–kívülmaradók/elnyomottak törést (politikai osztálytagoltság),

mely egyúttal a kommunista–antikommunista ellentét egyik alapja is.
Körösényi úgy vélte, hogy a Nyugat-Európára jellemző gazdasági törésvonal, tehát
a gazdasági osztálytagoltság (klasszikusan tőkés–munkás, manapság középosztály–mun-
kásosztály) Magyarországon politikai osztálytagoltságként jelenik meg. A választói maga-
tartás alapján a hajdani nómenklatúrához tartozás törésvonalképző ereje mind a mai na-
pig fennmaradt. A vallásosságon alapuló törésvonal szintén markánsan jelentkezik, míg
város és vidék (ipar és mezőgazdaság) ellentéte az előzőekhez képest kevésbé szignifikáns.
G. Márkus György ehhez képest azt hangsúlyozta, hogy 1989 után a szocialista tábor-
ból kiszakadt országoknak öndefiníciós folyamaton kellett átmenniük, amelynek során
a nyugathoz való viszonyukat is tisztázniuk kellett. G. Márkus ezért a nyugatosító–mo-
dernizáló kontra nemzeti értékekre, hagyományra támaszkodó keresztény–konzervatív
szembenállást emelte ki. Úgy vélte, hogy ez a területi–kulturális (centrum–periféria)
törésvonal elsődlegesen a modernizáció eltérő útjairól és a különböző nemzetfelfogá-
sokról szól, s mint ilyen, sajátos ideológiai színezetet kapott. Ugyanezen kulturális tö-
résvonalban Fricz Tamás a két politikai tábor értékpreferenciáját és világképét világosan
elkülönítő, hagyományos népi–urbánus vita újfajta kiadását vélte felfedezni.
4.6 A politikai kultúra. A fogalom előtörténete

A politikai kultúra kutatásának kezdete a második világháború utáni időszakra vezethető
vissza. A kutatások megkezdéséhez hozzájárult a nyugati társadalomtudományokban ak-
kor uralkodó behaviorista szemlélet, amely a politikai magatartás megismerésére, megérté-
sére és elemzésére törekszik. Az addig uralkodó intézményközpontú megközelítéssel szem-
ben egyre több kutató kezdte az egyén felől megközelíteni a politika világát, s próbálta az
egyének viselkedésén keresztül megérteni a politikai közösség egészét érintő folyamatokat.
Más irányból is érkeztek azonban olyan impulzusok, amelyek a társadalmi és politi-
kai folyamatok pszichokulturális tényezőire hívták fel a figyelmet. Ezek mindenekelőtt
a politikai rendszerek stabilitásának, illetve instabilitásának vizsgálatával függtek össze.
Különösen a német fejlődésben megnyilvánuló ellentmondás – a weimari köztársaság
gazdasági modernizációja és katasztrófába torkolló politikatörténete – vetette fel ezt
a problémát. Kiderült, hogy a demokratikus intézmények megléte önmagában nem
biztosítja a politikai stabilitást.
Az 1950–1960-as évek dekolonializációja is hasonló kérdést vetett fel, nevezetesen
azt, hogy milyen intézményi és politikai kulturális előfeltételei vannak a demokratikus
rendszerek támogatottságának. Erre a kérdésre sem az alkotmánytan, sem az intézmé-
nyeket összehasonlító politikatudomány, sem a hagyományos nemzetkarakterológia11
nem tudott kielégítő válaszokat adni.
11
A nemzetkarakterológia egy adott nemzeten belüli tipikus személyiségmintákat igyekezett – em-
pirikus kutatás nélkül – azonosítani. E vizsgálatok azonban többnyire inkább tudomány előttinek
tekinthetők, mint tényleges társadalomtudományi kutatásoknak.
59

4.7 A politikai kultúra klasszikus megközelítései

A fenti kérdésre a Gabriel Almond és Sidney Verba 1963-ban megjelent – ma már
klasszikusnak számító – munkájában, ,,A polgári kultúrá”-ban („The Civic Culture”)
kísérelte meg megadni a választ. A két kutató a politikai kultúra fogalma alatt a poli-
tikai orientációkat, a politikai rendszerrel és a rendszer egyes összetevőivel kapcsolatos
attitűdöke, és az embereknek a politikai rendszerben játszott szerepét illető felfogásokat
értette. A pszichológiából átvett attitűd fogalma a személyek által elsajátított, tartós, erő-
sen érzelmi vonatkozású orientációkat jelenti személyek, illetve tárgyak vonatkozásában.
Más megfogalmazásban Almond és Verba egy adott ország politikai kultúráján azok-
nak az orientációs mintáknak a megoszlását értette, amelyek a népesség tagjainak a po-
litikai objektumokhoz fűződő viszonyulását jellemzik. Ahhoz, hogy egy ország vonat-
kozásában eljussunk a tényleges eloszlás megismeréséhez, meg kell határozni a politikai
orientációk módozatait, illetve a politikai tárgyaknak azokat az osztályait, amelyekre
az orientációk vonatkoznak. Almond és Verba – a pszichológiából vett osztályozásokra
támaszkodva – az orientációk három típusát különböztette meg. Léteznek eszerint:
1. kognitív orientációk, azaz a politikai rendszerrel kapcsolatos ismereteken és el-
képzeléseken alapuló beállítódások;
2. affektív orientációk, azaz a politikai rendszerre, a szerepkörökre, a résztvevőkre és
a teljesítményekre vonatkozó érzületi beállítódások;
3. evaluatív orientációk, azaz a politikai tárgyakkal kapcsolatos ítéletek, nézetek,
értékelő beállítódások.
A politikai tárgyak osztályozásánál az egyik elem a politikai rendszer egésze. Itt Al-
mond és Verba olyan példákat hoz fel, mint a patriotizmus és az elidegenedés, avagy hogy
a rendszer ,,nagynak” vagy ,,kicsinek”, ,,erősnek” vagy ,,gyengének” tűnik-e a polgárok
szemében. A skála másik végpontján az egyes ember mint politikai szereplő található.
Itt többek között az vizsgálandó, hogy milyen tartalmai vagy normái vannak a szemé-
lyes politikai elkötelezettségnek, azaz milyen személyes kompetenciákról beszélhetünk.
A politikai rendszer összetevőit Almond és Verba három osztályba sorolta:
1. specifikus szerepek és struktúrák (törvényhozó testületek, végrehajtó intézmé-
nyek, bürokráciák);
2. aktorok (törvényhozók, végrehajtó hatalom képviselői);
3. bizonyos szakpolitikák.
E struktúrák, aktorok és döntések tovább osztályozhatók aszerint, hogy a politikai

folyamatok input (igények és a politikai rendszer iránti támogatások) vagy output (a
hatalmi súllyal rendelkező megoldások érvényesítése) oldalához köthetőek. A modell
a politika folyamatoknak egy leegyszerűsített ábrázolása, de ez tette lehetővé Almond
és Verba számára, hogy eljussanak a különböző politikai kultúrák közötti különbség-
tételhez.
60

A rendszer mint Input Output Az én mint

általános objektum objektumok objektumok objektum
Megismerés
Érzület
Értékelés
1. táblázat: A politikai orientáció dimenziói (Forrás: Almond–Verba)
Az általuk kidolgozott modellt Almond és Verba egy háromszor négyes mátrixban

foglalta össze. (1. táblázat) A táblázatból kiderül, hogy az egyén politikai tájékozódásá-
nak rendszeres vizsgálatához milyen elemeket kell szemügyre venni:
1. Mi mindent tud az országáról általában, mennyire ismeri történelmét, hatalmi
viszonyait? Milyen érzéseket váltanak ki belőle ezek az adottságok? Milyen né-
zeteket vall, és milyen ítéletei vannak a politikai rendszerről, a történelemről, az
intézményekről?
2. Mit tud a politikai rendszer felé irányuló folyamatokról, az ebben szerepet játszó
struktúrákról és aktorokról? Milyen érzelmeket vált ki mindez belőle, illetve ho-
gyan gondolkodik e struktúrákról és szereplőkről?
3. Mennyire ismeri a politikai rendszerből kifelé irányuló folyamatokat, döntése-
ket, struktúrákat? Hogyan érez ezekkel kapcsolatban? Mi a véleménye a politikai
döntésekről?
4. Hogyan látja önmagát a politikai rendszer és folyamatok részeseként? Mennyire
van tisztában jogaival, lehetőségeivel, kötelezettségeivel? A részvétellel kapcsolat-
ban milyen normákat vall magáénak?
Ezen szempontok alapján Almond és Verba a politikai kultúra három típusát kü-
lönböztette meg:
1. Parokiális politikai kultúra. Ilyen politikai kultúráról akkor beszélünk, ha a politi-
kai objektumok iránti tájékozódás fent említett megoszlása zéró felé közelít, azaz
a közösség tagjainak nincsen a rendszer egészére vonatkozó tudatuk. Ez az eset
a premodern, törzsi társadalmakra jellemző, ahol nincsenek elkülönült politikai
szerepek. A parokiális szemlélő nem vár semmit a politikai rendszertől. Jellemző
vonása ennek a típusnak a tiszta lokalitás, azaz a szemlélő számára a világ „a falu
határában ér véget”.
2. Alattvalói politikai kultúra. Ennek esetében gyakran megfogalmazódnak a poli-
tikai rendszerrel kapcsolatos orientációk, ám az egyéni orientációk – e politikai
kultúra sajátos vonásaként – mindenekelőtt az output szempontjaival kapcsolato-
sak. Az alattvalói politikai kultúrában az emberek a politikai rendszerhez általános
szinten viszonyulnak, azaz van ismeretük a rendszerről, de lényegében csak passzív
viszonyról beszélhetünk.
3. Részvételi politikai kultúra. Ebben a kultúrában a társadalom tagjai a rendszer
egészéhez alakítanak ki explicit viszonyt, azaz a rendszernek mind az input, mind
az output oldalára tekintettel vannak. Az állampolgárok a politikai kultúra e
61

típusában elsősorban az aktív szerepvállalás és részvétel iránt éreznek késztetést

függetlenül attól, hogy pozitív vagy negatív értékítéletük van-e a rendszerről.
Almond és Verba ezzel a három esettel a létező politikai kultúrák egy-egy vonását
emelte ki, így e három típus alapvetően ideáltípusnak tekinthető. A létező politikai
rendszerekben azonban ezek a típusjegyek keverednek, azaz a valóságban a rendszerek
sohasem homogének. Almond és Verba is megjegyzi, hogy még a főleg részvételi kul-
túrával rendelkező politikai berendezkedésekben is egyaránt találunk alattvalókat és
parokiális orientációjú embereket.
A szerzők szerint létezhetnek keverék típusok is: parokiális–alattvalói, parokiális–
részvételi, alattvalói–részvételi politikai kultúra. Utóbbi egyik fontos altípusának tartják
a polgári kultúrát (civic culture), amelyet a szerzők egyben normának is tekintenek. Nem
,,demokratikus” vagy tiszta „részvételi” politikai kultúráról beszélnek, hanem egy olyan
vegyes kultúráról, amelyben a hagyományos elemek keverednek a racionális–aktív rész-
vételi formákkal. A polgári kultúrában az aktivitást, az elkötelezettséget és a racionalitást
a lojalitás, a tradicionalitás és a még létező parokiális elemek egyenlítik ki.
Klasszikus munkájukban Almond és Verba az állampolgári kompetencia kérdésével is
foglalkozott. A demokráciát olyan politikai rendszernek tekintették, amelyben az átlag-
polgároknak módjukban áll az elitek tevékenységét ellenőrizni. A tényleges döntéseket
az embereknek egy kis csoportja hozza. Kérdés tehát, hogy az egyes társadalmi csoportok
vagy egyének mennyire képesek hatást gyakorolni a döntésekre. Ha egy csoport vagy
egyén rendelkezik ilyen befolyással, akkor politikailag kompetensnek tekinthetjük. Ha
egy csoport vagy egyén azt hiszi, hogy képes ilyen hatást kiváltani, akkor szubjektív
értelemben tekinthetjük kompetensnek.
Komparatív vizsgálatukban Almond és Verba a szubjektív kompetencia vonatkozá-
sában az országos, illetve helyi szintre irányuló attitűdöket kutatta. Eredményeik közük
a következőket kell kiemelni:
1. A szubjektív kompetencia és a politikai tevékenység között kapcsolat mutatha-
tó ki.
2. A helyi kompetencia és az országos kompetencia között szoros összefüggés mutat-
ható ki: az az állampolgár, aki úgy véli, hogy képes hatást gyakorolni az országos
kormányzatot illető ügyekben, nagyobb valószínűséggel vallja, hogy befolyásolni
tudja a helyi hatóságot. Ez persze megfordítva is igaz: ha valaki kompetensnek
érzi magát helyi szinten, nagyobb valószínűséggel tartja magát kompetensnek
országos ügyekben is.
3. A politikai részvétel helyi szinten jelentős szerepet játszik a kompetens állampol-
gárság létrejöttében.
A politikai kultúra fogalmát Almond és Verba a rendszerelmélet felől közelítette meg.

A fogalom definiálásakor Lucien Pye egy másik tényezőre, a történetiségre irányította
a figyelmet. Almond és Verba felfogásában a kultúra és a struktúra kapcsolata esetleges,
azzal a megkötéssel, hogy a kultúra hozza létre a struktúrát. Pye sokkal dinamikusabb
és komplexebb kölcsönhatást tételezett fel, amikor a politikai kultúrát nem egyszerűen
62

a szocializáció12 során elsajátított jelenségként kezelte. Pye a múltból örökölt történel-

mi–kulturális örökség jelentőségére is felhívta a figyelmet, mivel szerinte kultúra és
struktúra kapcsolata kétirányú, s mindkét tényező hatással van a másikra.
4.8 A mai magyar politikai kultúra

Amennyiben az 1990-es évek és az ezredforduló magyar társadalmának politikai kul-
túrájáról kívánunk képet alkotni, három olyan tényezőt kell kiemelnünk, amely a po-
litikával kapcsolatos beállítódások alakulásához jelentős mértékben hozzájárult. Ezek
a tényezők a következők:
1. az elmúlt évszázad politikai öröksége;
2. az államszocializmus hatásai;
3. az átmenet formája.
Már az empirikus kutatások előtt is voltak olyan gondolkodók, akik a magyarok

politikához való viszonyát vizsgálták. A 19. századi gondolkodók közül mindenképpen
megemlítendő Széchenyi István. A nemzeti sajátosságokat leíró nemzetkarakterológia
legjelentősebb korszaka mindazonáltal a két világháború közötti időszak volt.
Prohászka Lajos ,,A vándor és a bujdosó” című művében a német és a magyar nem-
zeti sajátosságokat kísérelte meg összehasonlítani. Prohászka a magyarokat Európa
magányos népeként jellemezte, melyre a ,,finitizmus” jellemző, a vágy a rejtőzködésre
és elzárkózásra. A finitista állandóan menekül a valóság, a tények elől, és ha ezekhez
visszatér, akkor azt illúziók formájában teszi. Prohászka további sajátosságként említi,
hogy ahol az érzelem uralkodik, ott nincsenek praktikus célok, ott a rezignáció, az
elrendeltetésben való hit uralkodik.
A magyarok sokszor említett harciasságának is van egy sajátos vonása Prohászka
szerint, nevezetesen az a tudat, hogy a harc elkerülhetetlen, de egyben reménytelen is.
A külvilágtól elzárkózó magyarság fejlődése csak akarata ellenére lehetséges, ugyanakkor
a magyarokban van egyfajta lelki nyitottság is. Ezért a magyarságnak kettős arculata van:
egy keleti, melyet az ,,Attila-álmok” és egy nyugati, melyet a ,,Nyugat-akarás” jellemez.
A magyar közéletben vitát provokáló Prohászka-könyvre válaszul Szekfű Gyula tör-
ténész szerkesztésében megjelent a ,,Mi a magyar” című kötet, melyben számos törté-
nész, irodalomtörténész, néprajz- és zenetudós fejtette ki véleményét a témáról. Babits
Mihály szerint például a magyarokat a szemlélődő realizmus jellemzi. A magyarok az
igazi életformát a passzív rezisztenciában látják. Egy olyan életformában, amely a meg-
fontoltságon alapszik, mivel az óvatosság az egyetlen lehetséges módja az önvédelemnek.
12
A szocializáció az a folyamat, melynek során az egyén elsajátítja a társadalomban való eligazo-
dáshoz és cselekvéshez szükséges ismereteket, attitűdöket, véleményeket, magatartásformákat és
értékeket.
63

A ,,Mi a magyar” című kötettől függetlenül másokat is foglalkoztatott a magyarság

tulajdonságainak kérdése. Karácsony Sándor a ,,magyar észjárást” próbálta meg feltér-
képezni. A magyar nyelv sajátosságaiból vezette le a magyarok gondolkodásmódjának
sajátosságait. Véleménye szerint a magyar lélek Ázsia lelke. Karácsony behatóan foglal-
kozott a már Széchenyi István által is említett magyar ,,bűnök”, a hiúság, a szalmaláng,
a restség és a ,,turáni átok”, a pártoskodás kérdésével. Számára azonban ezek se nem
bűnök, se nem erények, hanem egyszerű társadalom-lélektani tények, amelyek megkü-
lönböztetik a magyarokat a többi európai néptől.
E rövid áttekintést összefoglalva a borúlátást, a passzív rezisztenciát és az apátiát
emelhetjük ki olyan tulajdonságként, amelyeket a nemzetkarakterológia a magyarokra
jellemző vonásként említ. Annak ellenére, hogy ezek az eszmefuttatások nem empirikus
vizsgálaton alapultak, a magyar politikai kultúra bizonyos vonásait mégis jól ragadták
meg. Nemzetközi összehasonlításban az 1990-es évek elején a magyarok a környező új
demokráciákkal összevetve a legpesszimistább népnek tűntek, és ez a jellemvonásuk az
ezredforduló környékére sem tűnt el.
Az államszocialista korszakban stabilizálódtak, illetve felerősödtek a magyar politikai
kultúra negatív vonásai. A kezdetben totalitárius, az 1956-os restaurációt követően pe-
dig egyre inkább autoriter jegyeket felmutató rendszer a társadalom önszerveződésének
korlátozásával, autonóm intézményeinek felszámolásával atomizálta a politikai közösség
tagjait. Ugyanakkor a Kádár-korszakban lehetővé váló egyéni életstratégiák bővülése és
az egyéni alkuk terjedése a társadalom individualizációjához vezetett.
Az individualizáció és atomizáltság mellett a kettős értékrend szintén az államszocialista
korszak örökségének tekinthető. A hivatalos ideológia és értékek látszólagos elfogadása
mellett a hivatalos értékek tényleges elutasítása és a családokon belüli önálló értékrend
volt jellemző. Ez politikai cinizmushoz, tömegesen megnyilvánuló normaszegésekhez
vezetett, amelyek hatása az 1990-es években, az államszocializmus bukása után is ér-
zékelhető.13
Feltűnő, hogy az emberek a rendszerváltás után, a demokratikus jogállam, a parla-
mentáris demokrácia keretei között továbbra is úgy gondolják, az egyszerű emberek ki
vannak zárva a politikából. A politikai infantilizmus, az alacsony szubjektív kompeten-
cia szintén az államszocializmus öröksége. A magyar lakosság szubjektív kompetencia-
érzése 1985-ben még a harmadik világbeli Mexikó szintjét is messze alulmúlta. Ebben
a tekintetben az 1990-es évek elején jelentős emelkedés volt tapasztalható, amit a rend-
szerváltás okozta általános eufória elmúltával az eredeti szintre való visszaesés követett.
A többpártrendszer és a nyugati típusú demokrácia elfogadása 1989–1990 során
szinte problémamentesen ment végbe. Az empirikus kutatások azonban azt bizonyítják,
hogy a magyar állampolgárok demokrácia-felfogásában szinte egyforma súllyal szerepel
annak a szabadsággal és a jóléttel történő összekapcsolása. Ily módon a demokrácia-
képben keverednek a jogi és a materiális elemek. A magyar lakosság jelentős körében
13
Így például az adócsalást vagy a bliccelést a lakosság jelentős része ma sem tartja elítélendőnek.
64

szorosan összekapcsolódik a demokrácia és a jólét fogalma, s más országokhoz képest

a magyarok jóval nagyobb része érti demokrácián a jólétet.
E sajátos demokrácia-felfogás természetesen nagymértékben hatott az új politikai
rendszer támogatottságára, illetve elutasítottságára. A rendszerváltást követően nem kö-
vetkezett be gyors gazdasági növekedés, életszínvonalbeli javulás; ellenkezőleg, az ország
– a többi posztszocialista országhoz hasonlóan – súlyos transzformációs válságon esett
át. Mindez az 1990-es évek közepére ahhoz vezetett, hogy megnőtt a többpártrendszert
elutasítók aránya, és a piacgazdaság támogatottsága is csökkent. Bár a lakosság többsége
továbbra is támogatta az új rendszert, arányuk alacsonyabb volt, mint az első demokra-
tikus választások idején. A demokráciával való elégedettség erősen korrelált a minden-
kori gazdasági helyzettel. Ennek az összefüggésnek megfelelően a demokráciával való
elégedetlenség legmagasabb adatait a Bokros-csomag évében találjuk.
A demokrácia és a materiális jólét összekapcsolásának további sajátos következménye
az volt, hogy az anyagi elvárások teljesülésének elmaradásával nőtt a Kádár-korszak
iránti nosztalgia. Az empirikus vizsgálatokból kiderült, hogy az emberek elsősorban
a szociális biztonság és a közbiztonság szempontjából találták jobbnak a Kádár-rend-
szert, míg a politikai jogok tekintetében egyértelműen a jelenlegi politikai rendszert
tartották előnyösebbnek. A magyar politikai kultúra sajátosságai közé tartozik tehát,
hogy absztrakt szinten a demokrácia és a piacgazdaság elfogadottsága magas, ugyanak-
kor a demokrácia konkrét működésével a lakosság jelentős része elégedetlen.
A demokráciával való elégedetlenség természetesen kihat az egyes demokratikus intéz-
mények megítélésére is. Az emberek egyes politikai intézményekről alkotott véleményét
ugyanakkor befolyásolja az intézmények teljesítménye is. A rendszerváltás időszakához
képest az 1990-es évek első felében csökkent a demokratikus intézményekbe vetett biza-
lom. Az évtized közepére azonban megállt a csökkenés, és azóta csekély növekedést vagy
stagnálást tapasztalhattunk. Ugyanakkor a bizalmi index kutatások felmérései alapján
elmondható, hogy 2008 után újra kisebb mértékű csökkenés tapasztalható. Kivételt
csupán az Alkotmánybíróság és a köztársasági elnöki intézmény képez, mivel ezek tö-
retlenül magas bizalomnak örvendenek. Az ismert adatok alapján azt mondhatjuk, hogy
minél kevésbé kapcsolódik egy intézmény a mindennapi politikához, annál nagyobb
a valószínűsége, hogy magas a bizalmi indexe.
Magyarországon a rendszerváltást követően a választási részvétel alacsonyabbnak bi-
zonyult a nyugat-európai országokban tapasztalhatónál, de nem érte el a legtöbb újon-
nan demokratizálódó közép-európai ország szintjét sem. A részvétel alacsony szintje
azonban nemcsak a választások és a népszavazások esetében tapasztalható, hanem a po-
litikai aktivitás egyéb területein, például párttagság, érdekszervezeti tagság, tüntetések
esetében is.
Az alacsony politikai aktivitásban, mindenekelőtt a választási részvételben azonban
jelentős fordulat következett be a 2002. évi országgyűlési választásokon. A korábbiak-
hoz képest jelentősen megnövekedett aktivitás a pártrendszer kétpólusúvá válásával,
polarizációjával és a választási kampány sajátosságaival (az addigit meghaladó mobili-
zálással) függ össze. A kutatók többsége elveti azokat a nézeteket, amelyek az átmenet
ellentmondásaiból és a politika kultúra normatív felfogása alapján vélt ,,fejletlenségéből”
65

a politikai rendszer instabilitására következtetnek. A magyar politikai kultúra – Almond

és Verba nyomán – vegyes politikai kultúrának tekintendő, amelynek sajátos vonása,
hogy a ,,résztvevői kultúra” súlya – a politika részvétel alacsony szintje miatt – kisebb
a legtöbb nyugati mintánál.
Ajánlott irodalom
Almond, Gabriel A. – Verba, Sidney: Állampolgári kultúra. Szofi, 1997/1-2. 17–53.
Körösényi András: Nomenklatúra és vallás – törésvonalak és pártrendszer Magyarországon.
Századvég, 1996/1. 67–94.
Körösényi András – Tóth Csaba – Török Gábor: A magyar politikai rendszer. Osiris Ki-
adó, Budapest, 2007.
Simon János: A politikai kultúra színképei. Századvég Kiadó, Budapest, 2004.
Stumpf István (szerk.): Két választás között. Századvég Kiadó, Budapest, 1997.
66

5. FEJEZET
Pártok és pártrendszerek14
A modern politikai rendszerek működésének egyik legfontosabb mozgatói a politikai pár-
tok. Ma a világon mindenütt pártokat láthatunk a közhatalommal kapcsolatos folyama-
tokban, pártképviselőket a politikai intézményekben, s a pártokról szóló információk át-
meg átszövik mindennapjainkat. A pártokról szólva mégis előre kell bocsátanunk néhány
magyarázó szempontot. Fejezetünkben nem írunk részletesen a pártok kialakulásának tör-
ténelmi folyamatáról, csupán a már kialakult pártrendszerekhez és pártjaikhoz kapcsoló-
dó tapasztalatokat elemezzük. Jól tudjuk azonban, hogy a parlamenti demokráciák szüle-
tésekor nem úgy tekintettek a pártokra, mint a közjó kialakításának részeire, szereplőire,
hanem sokkal inkább mint annak partikuláris érdekeket szolgáló ellenzőire. A politikai
pártok stabilizálódása és meghatározóvá válása tehát a modern politikai rendszer sajátja.
Arról sem szólunk részletesen, hogy a szuverén államok kiszélesedésével – különösen
az 1960-as évtizedet követően, majd a századvégi kelet-európai átalakulással – olyan
sokszínűvé és differenciálttá vált a pártrendszerek világa, mint előzőleg soha. A pártok és
a szervezetek névazonosságából csak óvatosan következtethetünk ugyanazon jelenségek-
re. Mást jelent egy „párt” Tanzániában vagy Boszniában, mint az Egyesült Államokban
vagy éppen Franciaországban. Ebben a világban évszázadokkal korábbi pártalakzatok
(és azok mutánsai) egy időben léteznek a posztmodem kor sajátos politikai szervező-
déseivel, így a komparatisztika módszereinek felhasználása nélkül nem vethetjük össze
ezeket a jelenségeket. Éppen ezért a tudományosnak nevezhető általános tapasztalatokat
leginkább az európai fejlett demokráciák és az Egyesült Államok példáiból merítjük,
illetve külön szólunk Magyarország politikai pártjairól és pártrendszeréről.
Ebből is adódik, hogy általános következtetéseink a pártok „kettős” meghatározott-
ságához kapcsolódnak. Ily módon csak olyan pártok szerepét és a politikai rendszerben
betöltött funkcióját elemezzük, amelyekkel együtt léteznek és versengnek más pár-
tok is, és amelyek szervesen elkülönülnek, megkülönböztethetők a politikai rendszer
egyéb elemeitől, intézményeitől (például szakszervezetek, önkormányzatok stb.). Az
„egypártrendszerek” közhatalmat közvetlenül gyakorló pártjai nem alkotják az alábbi
pártelméleti fejtegetések forrásvidékét.
14
A fejezet Szarvas László és Tóth Csaba Pártok és pártrendszerek c. írása, amely Gallai Sándor –
Török Gábor: Politika és Politikatudomány. Aula Kiadó, Budapest, 2003. c. könyv 397–416.
oldalain jelent meg.
67

5.1 Pártelméleti keretek

5.1.1 A pártok funkciói
A modern politikai pártok a társadalom és az állam közötti közvetítő mechanizmus

leglényegesebb elemei. A politikai rendszerben betöltött szerepük sokféleségéből is kö-
vetkezik, hogy a párt fogalmának rendkívül sok meghatározása található a különböző
szakmai értekezésekben. Hívják a pártokat „szervezett vélemények”-nek, „hatalmi sze-
replők”-nek, „a politikai tagoltság kifejezői”-nek, „a társadalmi konfliktusok hordozói”-
nak aszerint, hogy éppen milyen politikatudományi iskola képviselői vizsgálódnak, vagy
mely ország milyen korban vizsgált pártjairól van szó. Emiatt nem is törekszünk arra,
hogy egységes, minden szempontból elfogadható definíciót találjunk vagy javasoljunk,
hanem inkább a modern pártok jellegzetességeinek és funkcióinak összefoglalásával
próbáljuk megértetni a fogalom tartalmi összetevőit.
Ha az általunk legfontosabbnak vélt ismérveken keresztül szeretnénk röviden meg-
határozni a pártok lényegét, akkor azt mondhatjuk, hogy a pártok olyan tagsággal és
önálló intézményi struktúrával rendelkező politikai szerveződések, amelyek azért állí-
tanak jelölteket a parlamenti és az önkormányzati választásokon, hogy részesedjenek
a politikai hatalomból, s képviselőik révén meghatározó szereppel bírjanak a politikai
folyamatok alakításában, valamint a társadalom egészének életét befolyásoló hatalom
közvetett gyakorlásában. A fentiekből következik, hogy elemzésünkben nem foglalko-
zunk azokkal a szervezetekkel, amelyek csak kisebb csoportok vagy helyi ügyek képvise-
letére vállalkoznak, illetve amelyek tagjaik mozgalmi-közösségi életét szervezve kizárólag
a civil társadalom szférájában működnek. Témánk szempontjából csak a parlamentek-
ben, a kormányokban, a települési és területi önkormányzatokban politikai képviselettel
rendelkező pártok számítanak relevánsnak.
Kiemelt társadalmi–politikai szerepüknek megfelelően ezek a pártok többféle és ösz-
szetett funkcióval rendelkeznek. Ezek közül mi az alábbiakat tartjuk kiemelésre mél-
tónak:
1. A politikai közösség szempontjából a pártok talán legfontosabb feladata az érde-
kek képviselete, a politikai érdekek artikulálása. A pártok a társadalomban jelen
lévő sokféle érdek között szelektálva, a számukra politikai és egyéb szempontok
alapján fontos társadalmi rétegek érdekviszonyait figyelembe véve alakítják ki
céljaikat, politikai és szakpolitikai preferenciáikat. Igyekeznek az ezekhez rendelt
javaslataikat, programjaikat a „politikai piacon” megismertetni, a megvalósítá-
sukhoz támogatást nyerni, s az ehhez szükséges képviselet és hatalmi pozíciók
megszerzéséhez felhatalmazást kapni.
2. A társadalmi érdekek és az azokat felkaroló pártok pluralitásából adódóan a ha-
talmi pozíciók megszerzése a modern demokráciákban versengéssel jár együtt.
A pártok részt vesznek a hatalomért vagy annak egy részéért folytatott versenyben;
ennek értelmében a választásokon jelölteket állítanak. Ellentétben a pártállami
rendszerekkel, a demokratikus rendszerekben a pártok számára kifejezetten tilos
a közhatalom közvetlen gyakorlása. Mindazonáltal a politikai versengésből győz-
68

5. fejezet – Pártok és pártrendszerek
tesen kikerülő pártoknak megadatik a lehetőség, hogy a választásokat követő cik-

lusban képviselőik és megbízottaik révén meghatározzák a közhatalmat gyakorló
politikai intézmények működését.
3. Ugyanakkor a hatalomgyakorlás ellenőrzésében – a hatalommal való visszaélés
elkerülésére létrehozott törvényi garanciák (vonatkozó jogszabályok, felügyeleti és
vizsgálati szervek) mellett – fontos szerep hárul a hatalomból kimaradó–kiszoruló
pártokra is. A kormányhatalomra törő ellenzéki pártok az általuk hibásnak tartott
kormányzati lépések bírálatával, az esetleges hatalmi visszaélések leleplezésével
igyekeznek megváltoztatni a pártok között kialakult erőviszonyokat. A demok-
ráciákban ez biztosítja a politikai versengés dinamikáját és folytonosságát.
4. Versengésükkel és szereplésükkel a pártok maguk is mozgósítanak a politikai köz-
életben való részvételre. A közösség tagjainak politikai aktivitása többnyire kime-
rül a szavazásokon való részvételben, de – az egyes országokban eltérő mértékben
– jelentős lehet azoknak az aránya is, akik időnkénti vagy rendszeres résztvevői
a különböző pártok által szervezett fórumoknak, megemlékezéseknek vagy éppen
tiltakozó megmozdulásoknak.
5. A pártok választási kampánya és az általuk rendezett események ugyanúgy a po-
litikai nyilvánosság színterei, mint például a parlament vagy a média. A pártok
különböző színtereken megnyilvánuló magatartása és a pártok által megfogalma-
zott üzenetek politikai mintákat közvetítenek a közösség tagjai felé. Ily módon
tevékenységükkel a pártok meghatározó módon járulnak hozzá a politikai szoci-
alizáció folyamatához, s jelentős hatással vannak az egyének politikai véleményé-
nek, tudatának és tudatosságának kialakítására.
6. A társadalom egészét érintő politikai szocializáció mellett, annak egyik szeg-
menseként elsődlegesen a pártok feladata a politikusi utánpótlás kiválasztása és
kinevelése. A pártpolitikusok számára a párton belüli viszonyok feltérképezése
és saját maguk elfogadtatása a leghatásosabb felkészítés a politikai közéleti sze-
repvállalásra. A pártok következő fontos szerepe tehát a politikai rekrutáció meg-
szervezése és biztosítása. Saját politikusaik kiválasztása mellett személyi döntéseik
az önkormányzatoknál tevékenykedő szakértők megbízásától egészen a legfőbb
közjogi méltóságok megválasztásáig terjednek. Éppen ezért a politikai rekrutáció
fogalma tág értelemben használandó: éppen úgy magában foglalja a politikai
vezetők, az elit kitermelését, mint a pártok működtetéséhez szükséges személyi
háttér megteremtését.
7. A politikai szocializáció és a politikai rekrutáció is elengedhetetlen tényezője a po-
litikai rendszer stabilitásának, intézményi és kulturális elemeiben megmutatkozó
folytonosságának. A politikai rendszer írott és íratlan szabályait elfogadó és követő
pártok magatartásukkal, valamint mintakövető képviselőik köztisztségekhez, ve-
zető pozíciókhoz juttatásával maguk is hozzájárulnak a fennálló normák, így az
egész rendszer stabilitásához. A normakövető magatartás és a stabilitás mint érték
fenntartása pedig elősegíti és erősíti az adott politikai rendszer társadalmi elfogad-
tatását. Újabb funkcióként tehát a pártok komoly szerepet vállalnak a rendszer
egészét érintő politikai legitimáció megteremtésében és állandó megújításában.
69

8. Maguknak a pártoknak az elsődleges legitimációs forrását az őket támogató sza-

vazóbázis, a rájuk adott szavazatok adják. A pártok elismertségének van azonban
egy nemzetközi dimenziója is. Ennek részeként, nem utolsósorban a külföldi
tapasztalatok közelebbi megismerése és hasznosítása céljából a hasonló elveket és
értékeket valló pártok nemzetközi szinten is együttműködnek egymással. Ideo-
lógiai pozicionálásukban és hazai elfogadtatásukban az újabb pártok s így a fiatal
demokráciák pártjai is különösen nagy jelentőséget tulajdonítanak a szocialista,
liberális, néppárti stb. nemzetközi szervezetekben elnyert tagságnak. Minden
jelentősebb párt törekszik saját nemzetközi kapcsolatai kiépítésére és ápolásá-
ra, s külpolitikai területen aktív tagjai, képviselői révén igyekszik bekapcsolódni
a különböző nemzetközi-integrációs szervezetek (például az Európai Parlament,
az Európa Tanács) munkájába. Nemzetközi aktivitásuk során azonban a pártok
nemcsak saját magukat, hanem az országukat is képviselik.
Eltérő mértékben s még inkább eltérő felelősséggel ugyan, de nemzetközi tevékeny-

ségükkel mind a kormánypozícióban lévő, mind az ellenzéki pártok és pártképviselők
hozzájárulnak országuk meg- és elismertetéséhez s külpolitikai helyzetének alakításához.
5.1.2 A pártok fejlődéstörténete
Történetileg a modern pártok születésének színhelyei a parlamentek. A törvényhozás-

ban szerepet vállaló – kezdetben főként arisztokrata származású – honatyák a különféle
kérdések eldöntése során befolyásuk növelése érdekében csoportosultak, szövetkeztek.
A több kérdésben is hasonló véleményen lévők között a politikai kapcsolatok idővel
szorosabbá és rendszeresebbé váltak. A pártosodás e korai formáit parlamenti klubok-
nak, társaságoknak nevezték. Megkülönböztetendő a modern pártoktól, ezeket a laza
szerveződéseket a politikatudomány protopártoknak vagy – Max Weber nyomán –
honoráciorpártoknak nevezi. Ezek a korai pártok a parlamenten kívül még nem ren-
delkeztek tagsággal vagy szervezetekkel, s tagjaik – Weber megfogalmazásával – „nem
a politikából, hanem a politikáért éltek”.
Ezekhez képest a modern pártok egyik fontos sajátossága az, hogy a parlamenten
kívül is szerveződnek és tevékenykednek. Létrejöttük a választójog fokozatos kiterjesz-
tésével áll összefüggésben. A választók körének bővülésével a pártok számára létkér-
déssé vált a szavazók minél hatásosabb mobilizálása és integrálása. A helyi választási
kampánybizottságok szerepe egyre fontosabbá vált, s csakhamar felmerült közöttük
a koordináció, illetve a kapcsolatok intézményesítésének igénye. Ez a folyamat vezetett
el a „szervezett pártok” létrejöttéhez, az aktivistákkal feltöltött, folyamatosan működő
országos központok kialakulásához.
Az országos pártközpont elsődleges feladata a parlamenti csoport (caucus) és a helyi
választási irodák közötti közvetítés volt. Mindazonáltal a pártok legfontosabb egysége
továbbra is a parlamenti képviselőcsoport maradt. Az országos központtal rendelkező
pártok továbbra sem mozgósítottak széles tömegeket; inkább csak az aktív és nagyobb
70

társadalmi presztízsű támogatók szűkebb körét foglalták magukban. Maurice Duverger

eredeti csoportosítása alapján ezek a pártok elitpártok vagy káderpártok voltak, ame-
lyekben a képviselők egyéni véleménye és eseti állásfoglalása továbbra is döntő jelen-
tőségű maradt. Ez utóbbi okból Sigmund Neumann ezeket a csoportokat az „egyéni
reprezentáció” pártjainak nevezte.
A társadalom széles tömegeit integráló pártok eleinte főként osztályalapon szerve-
ződtek. Az első, szocialista–szociáldemokrata irányultságú tömegpártok a nagy létszámú
munkásosztály kialakulását követően jöttek létre. A munkásság politikai érdekképvise-
letét felvállaló pártok kezdetben elsősorban az egyesülési jog biztosításáért, a választójog
kiszélesítéséért, majd a választási rendszer arányosításáért szálltak síkra. A korábbiakkal
ellentétben ezek a pártok tipikusan parlamenten kívüli szervezetként indultak, hiszen
eleinte még jelöltállítási joguk sem volt, ráadásul támogatóik sem rendelkeztek választó-
joggal. A munkáspártok sok esetben a munkások gazdasági–szociális érdekeit képviselő
szakszervezeti mozgalomból nőttek ki.
A legtöbb ország munkásmozgalmi pártja évtizedekig szimbiózisban létezett a szak-
szervezetekkel, ami a tagságok közötti átfedésben is megmutatkozott. Voltak országok,
ahol a kollektív tagságot is lehetővé tették a munkáspártban; ilyen esetekben az adott
– kollektív párttagsággal rendelkező – szakszervezet vagy szakszervezeti egység tagjai
automatikusan a pártnak is tagjává váltak. Osztálybázisú, tömeges és aktív tagságukkal,
a szintén osztályalapon kiválasztódó szavazóikkal, parlamenten kívüli aktivitásukkal,
a pártvezetés kiemelésével, a képviselők központi irányítás alá vonásával és a pártfegye-
lem megszilárdításával ezek a modern tömegpártok már szinte minden vonatkozásuk-
ban eltértek a korai pártszerveződésektől. (1. táblázat)
19. századi honoráciorpárt 20. századi modern tömegpárt

Káderpárt tömegpárt
egyéni képviselet pártja társadalmi integráció pártja
korlátozott politikai terrénum kiterjedő politikai terrénum
korlátozott politikai részvétel általános választójog
a „párttagság” aktivitása a szavazásra
állandó tagdíjfizetés és aktív tagság
korlátozódik
fő funkciója az osztályérdek-artikuláció és
fő funkciója a képviselők szelekciója
a képviselet
pártfegyelem, de facto kötött mandátum
a képviselőknek „szabad mandátuma” van
a pártvezetés irányában
a párt csak egy választási bizottság a párt nagy szervezet, túlterjed a politikán
bázisa: „szabad rekrutáció” alapján bázisa: osztály-hovatartozás alapján
konzervatív és liberális pártok szocialista (és kereszténydemokrata) pártok
2. táblázat: A honoráciorpárt és a tömegpárt közötti különbségek (Forrás: Enyedi–Körösényi)
71

A munkáspártok általában már a parlamentbe jutásuk előtt tömegpárttá váltak. Az

első világháború utáni időszakban a választójog kiterjesztésének eredményeként a szo-
cialista–szociáldemokrata munkáspártok szinte mindenütt a baloldal vezető erejévé s
több országban is az egész pártrendszer legnagyobb pártjává váltak. Ez a tapasztalat
a hagyományosan elitista pártokkal rendelkező jobboldalon is változásokat eredmé-
nyezett. Voltak országok, ahol a konzervatív pártok is szervezettebbé, nyitottabbá és
tömegesebbé váltak, de Európa sok országában előfordult az is, hogy a háttérbe szo-
ruló konzervatív pártokat felváltották a katolikus, néhol a protestáns egyház és a vallá-
si alapon szerveződő egyéb társadalmi szervezetek által parlamenten kívül létrehozott
kereszténydemokrata pártok. A választójog általánossá tételét követően a tömegpártok
a politikai élet meghatározóivá váltak, s még azokban az országokban is rendre ők let-
tek a választások győztesei, ahol a régi rend kisebbségbe szoruló képviselői a választási
rendszer arányosításával próbálták megőrizni befolyásukat.
Ezek a modern tömegpártok már koherens eszmékkel, ideológiákon alapuló prog-
ramokkal rendelkeztek. Tömeges tagságuk segítségével jelentős választói rétegeket
mozgattak. A tagdíjakból egyre nagyobb pártapparátust tartottak fenn. A tömegpártok
tevékenysége nem korlátozódott a politika világára. Tagjaik aktív segítésén, a tagság
politikán kívüli programjainak szervezésén keresztül a kereszténydemokrata és a szociál-
demokrata pártok is jelen voltak a mindennapi élet egyéb (szociális, oktatási, szabad-
idős) területein is. Különösen a népfőiskolákat, önképző köröket és szabadidős klubokat
szervező szociáldemokrata mozgalom esetében a párttagság egyfajta életformát is jelen-
tett, amibe a családnak köszönhetően „bele lehetett születni”. A szervezett munkásság
családjaira az volt jellemző, hogy életüket a párt „a bölcsőtől a sírig” végigkísérte.
A tömegpártok irányítása megköveteli a centralizáltságot és a párt által fizetett, teljes
munkaidőben a pártért tevékenykedő, professzionalista vezetői és szakapparátusi réteg
alkalmazását. A német szociáldemokrata pártot vizsgáló Robert Michels arra a meg-
állapításra jutott, hogy a pártelit helyzete sok tekintetben eltér a párttagságétól, és ez
szükségszerűen a pártvezetés elkülönüléséhez, oligarchizálódásához vezet (az „oligarchia
vastörvénye”). A pártot irányító, mozgató réteg informáltsága, politikai ismeretei és ta-
pasztalatai messze meghaladják az egyszerű tagokét. Éppen ezért a pártvezetés előjogok
nélkül is uralja a párt belső döntéshozatalát és a párt erőforrásainak felhasználását. Eltérő
helyzetükből adódóan a párton belül halmozott befolyással rendelkező vezetők érdekei
elkülönülnek a tagságétól, s olykor azzal ellentétessé is válhatnak. Pártvizsgálata alapján
Michels megállapította, hogy a pozíciójának megőrzésében érdekelt pártelit döntései
gyakran ellentétesek a párt és a párttagság általános céljaival.
Különösen Maurice Duverger elemzéseiből arra lehetett következtetni, hogy a tömeg-
demokráciákban csakis a nagy tagsággal rendelkező pártok lehetnek igazán sikeresek.
A 20. század második telében ehhez képest más irányt vett a pártok fejlődése. A jóléti
államok kiépülése, a társadalom szerkezetének és belső viszonyainak az átalakulása (kö-
zéposztályosodás, a munkások és a mezőgazdasági termelők arányának csökkenése) az
osztály- és pártkötődések gyengülésével, valamint a vallás és a hagyományos felekezeti
kapcsolatok háttérbe szorulásával járt együtt. A párthoz tagként köthető rétegek ará-
nyának csökkenésével és az osztályalapú szavazás oldódásával a tömegpártok arra kény-
72

szerültek, hogy politikájukat nyitottabbá téve hagyományos választói bázisukon kívül

is megpróbáljanak szavazatokat szerezni.
A párttagság szerepének és a pártok mozgalmi jellegének csökkenésével a politikai
siker elsődleges társadalmi forrásává a választópolgár vált. A korábbi osztályalapú és/
vagy ideológiai kötődés jelentőségének elvesztése – a párttagság létszámától független
– választói bázis nagyságát tette meghatározóvá a pártok közötti versenyben. Ennek
eredményeként az 1950–1960-as évek sikerpártjai egyértelműen a néppártok voltak.
A megújulni képes tömegpártok néppárttá alakulása – a viszonylag homogén tagság
minél szorosabb párthoz kötése helyett – a szavazatok minél szélesebb merítését és ma-
ximalizálását célzó gyűjtőpárti stratégia eredményeként ment végbe.
A tömegpártokhoz képest a néppártok (gyűjtőpártok) kisebb taglétszám mellett is
különböző társadalmi rétegekből merítő, széles szavazóbázist fognak össze. (2. táblázat)
Tömegpárt Néppárt
Funkció expresszív–integratív kormányzati–integratív
Cél tagság növelése szavazatok növelése
Szervezet erős gyenge
Szavazóbázis osztály, felekezet, réteg minden társadalmi csoport
Párt és bázisa közötti kapcsolat erős gyenge
Kampánytechnika pártszervezet tömegkommunikáció
Pártpreferencia alapja ideológia, identitás tematikus szavazás
Szavazói viselkedés párttal való azonosulás mérlegelő szavazat
Politikai tagoltság szegmentált homogén
Választási piac zárt nyitott
Domináns párttípus osztálypárt gyűjtőpárt
3. táblázat: A tömegpártok és a néppártok közötti különbségek (Forrás: Enyedi–Körösényi)
Elkerülendő az egyes választói rétegek elidegenítését,15 a néppártok politikájában és

üzeneteiben háttérbe szorulnak az ideológiai elemek, programjaik általánosabbá válnak,
s lehetőleg minden választói csoport számára igyekeznek ígérni valamit. A szavazók széles
körű befolyásolásában és mozgósításában a politikai marketingé, a tömegkommuniká-
ciós eszközök intenzív használatáé a fő szerep, de a kampányok idejére fizetett aktivisták
alkalmazása is jellemző. A tömegkommunikációs eszközöket politikai céljaikra tudato-
san, profi módon felhasználó pártokat újabban gyakran hívják „médiapártok”-nak is.
Ezeknél a pártoknál a tagság és a szervezet helyett az „agytröszt” és a médiaszakemberek
15
Innen a néppártok angol terminológiában bevetett elnevezése (catch-all parties), amelyet magya-
rul tartalmában és hangulatában leginkább talán Bihari Mihály kifejezése („mindenevő pártok”)
tud megközelíteni.
73

a pártstratégia és pártélet legfontosabb kialakítói, s a párt a hagyományos pártmozgalmi

eszközök és formák helyett a piaci marketing és a reklám szempontjai szerint működik.
A fentebbi párttípusok elkülönítése mellett a politikatudomány a politikai pártok
számtalan egyéb, különböző szempontok szerinti osztályozását ismeri annak megfele-
lően, hogy az egyes szerzők mit tartanak kiemelendőnek. Példaként említhetjük Max
Webert, aki az egyik helyen „patronáló”, „rendi vagy osztály-„, valamint „világnézeti”
pártokat különböztet meg, míg másutt „karizmatikus”, „tradicionális” és „dogmatikus”
párttípusokról szól.
A párttípusok általunk bemutatott fentebbi leírása mellé két kiegészítés kívánkozik.
Az egyik arra vonatkozik, hogy a fő történelmi trendek felvázolása nem jelenti azt, hogy
egy adott időszakban az egyes országokban csak olyan pártok tevékenykedtek, amelyek-
ről szóltunk. Egy-egy országban egyazon időben különféle típusú és fejlődési állapotban
lévő pártok működhetnek – s rendszerint működnek is –, amelyek ettől függetlenül
egyazon szabályok szerint, egyidejűleg versengnek a politikai hatalom megszerzéséért.
A másik kiegészítés a pártok kiemelt szerepe és a róluk alkotott negatív választói véle-
mények között feszülő ellentmondásra vonatkozik. Gyakran találkozhatunk a pártokkal
szembeni kritikákat és ellenérzéseket az egész politikai rendszerre kivetítő, a pártok által
jegyzett képviseleti demokrácia működőképességét és demokratikusságát megkérdő-
jelező nézetekkel, amelyek a közvetlen demokrácia megvalósítására helyezik a hang-
súlyt, vagy éppen más szervezeteket keresnek a pártok helyett a képviselet kifejezésére.
A fentebb leírtakból azonban kiolvasható, hogy a pártok megújuló- és változóképessége
– a modern politikai rendszerek pártelvűsége, valamint az egyéb képviseleti formák
gyengesége mellett – elegendő ahhoz, hogy ne valószínűsítsük egy pártok nélküli de-
mokratikus közélet kialakulásának lehetőségét.
5.1.3 A pártok mint szervezetek
Szakmai kutatások is alátámasztják azt a gyakorlati példákból kialakuló sejtést, hogy

a politikai pártok belső szervezeti viszonyai jelentős szerepet játszhatnak a pártok poli-
tikai sikereiben, illetve hozzájárulhatnak sikertelenségükhöz is. A pártok teljesítménye
szempontjából is fontos tehát szervezeti erejük, tagságuk aktivitása, pártvezetőik gya-
korlati tapasztalata, az irányítók és az irányítottak közötti viszony jellege, a párton belüli
döntéshozatal rendje stb. A szervezetszociológiai és a politikatudományi irodalom na-
gyon gazdag a pártszervezetek tárgyalásában, ezért itt csupán néhány jellemző kérdéskört
emelünk ki.
A pártszervezet erőforrásait tekintve az utóbbi időkben különösen megnőtt a meg-
felelő anyagi bázis jelentősege. A „politikai nagyüzem” folyamatos működtetése és
a kampányok egyre több pénzt igényelnek. Eredetük szerint a pártok pénzügyi forrásai
származhatnak a tagok rendszeres befizetéseiből (tagdíjak), adományokból, illetve az
egyéb tevékenységeikből – például kiadványok készítéséből, pártiskolák működtetéséből
– befolyó bevételekből. Mindazonáltal a mai fejlett demokratikus rendszerek többsé-
gében a legjelentősebb pártbevételek az államtól érkeznek. A pártok és képviselőcso-
74

portjuk működését, valamint a pártkampányokat költségvetési támogatás formájában

finanszírozza az állam. A partok állami támogatását alkalmazó rendszerekben a pártok
bevételeinek egyre nagyobb aránya származik ebből a forrásból. Több országban isme-
retes a pártadó fogalma, ami azt jelenti, hogy a párt arra kötelezi az általa különféle
pozíciókhoz juttatott képviselőit, hogy a tisztség elnyeréséért cserében javadalmazásuk
bizonyos százalékát a párt támogatására fordítsák.
Szervezeti és tagsági viszonyaik szerint tömegpártokat vagy elitpártokat, illetve erősen
szervezett vagy laza szervezettségű pártokat különböztethetünk meg. A tagság mértéke
és a szervezeti struktúrában elfoglalt helyzete az egyik leggyakoribb témája a pártszoci-
ológiának. A párttagság döntési lehetőségei, a vezetők és a vezetettek viszonya mintákat
adhat a pártdemokrácia variációiról, önmagában azonban nincs egyenes kapcsolat a párt
belső demokratizmusa és teljesítménye között. Történelmi példákkal bizonyíthatjuk,
hogy koncentrált belső párthatalmi viszonyok mellett is lehet választási sikereket aratni,
miközben a demokratikus formák akár a hatékonyság rovására is mehetnek, és sugall-
hatják az adott párt kormányzásra való alkalmatlanságát.
Peter Mair és Richard Katz a mai modern parlamenti pártok funkcionális és struk-
turális egységessége szempontjából, nagy adatbázisra támaszkodva vizsgálta a pártok
működésének változásait. Az adatok alapján Mair és Katz a modern pártoknak legalább
három lényeges alkotóelemét tartották megkülönböztetendőnek. Ezek a komponensek
a párt különböző szinten történő megjelenéséhez kapcsolódnak, ezért akár a párt há-
rom különböző arcának is tekinthetők. A szerzőpáros által elkülönített „arcok”, avagy
„kiemelt pártelemek” az alábbiak:
A párt közhivatalokban dolgozó rétege. Ez leginkább a parlamentben, illetve a kor-
mányban jelen lévő pártképviselőket jelenti, de ide értendők a megyei közgyűlésekben,
illetve a helyi önkormányzati testületekben tisztséggel rendelkező párttagok is. Őket
általában a hivatal és az azzal járó előnyök motiválják. Sorsuk közvetlenül függ a vá-
lasztási eredményektől és a kormányalakítástól. Ez a réteg az úgynevezett hatalmi vagy
közhivatali pártot alkotja.
A párt tagsága, alapszervezetei és kongresszusa. A pártok tagsága és adott közösségei,
valamint az őket közvetlenül körülvevő lakossági kapcsolatokban és a párt szervezetei-
nek, szerveinek működésében megjelenő képviselők számára a szolidaritás és a célösz-
tönzők jelentik a leghatásosabb motivációt. Ők alkotják az úgynevezett társadalmi vagy
tagsági pártot.
A vezetőkből és az apparátusból álló pártközpont. Ide a pártok központi intézmé-
nyében dolgozó politikusokat és bürokratákat lehet besorolni. A pártközpont gyakran
válik a párt előző két arculata, a tagság képviselői és a párt közhivatali tisztségviselői
közötti politikai csatározás színterévé. A pártvezetés és a pártapparátus együttesen az
úgynevezett szervezeti vagy intézményi párt.
75

5.1.4 Pártrendszerek
Pártrendszer alatt az egy országban létező pártok közötti interaktív kapcsolatokat, erővi-
szonyokat, egymásra és a politikai döntéshozatalra gyakorolt befolyásukat értjük. Ezek
közül a talán legfontosabb tényező, a pártok hatalmi–politikai befolyása elsősorban
a parlamenti mandátumok számától, illetve kormányzati/ellenzéki pozíciójuktól függ.
A rendszeralapú megközelítés ugyanakkor kitér egyéb tényezőkre is, hiszen a pártok
száma (fragmentáltság) és a történelmi hagyományokból is táplálkozó együttműködési
készsége vagy éppen konfliktusos viszonya egyaránt befolyásolja és jellemzi egy-egy
ország pártrendszerét.
A parlamentek működőképessége és a stabil kormányzás szorosan kapcsolódhat a re-
leváns pártok számához, a pártrendszer fragmentáltságához. Egyáltalán nem közömbös,
hogy hány párt jut parlamenti képviselethez, és hány párt alkotja a kormányt. A párt-
rendszer számszerű viszonyaitól is függ a pártok közötti interakciók jellege és intenzitása,
a kormánytöbbség és a stabil kormányzás kialakításának lehetősége, továbbá a szavazók
mozgósításának mikéntje és hatásossága. A releváns pártok száma egy adott politikai
rendszerben tehát politikatudományi probléma, de mely pártok számítanak releváns-
nak? Egy adott országon belül is eltér egymástól a bejegyzett, a választásokon versengő,
a parlamentbe jutott, illetve a kormányzati szereppel rendelkező pártok száma. A pártok
relevanciája jelentőséget, hatalmi befolyást takar. Ebből a szempontból egyértelműen
a parlamenti és a kormánypártok a legfontosabbak. A releváns pártok legegyszerűbb
meghatározása a parlamenti pártok abszolút száma.
Ez csak közvetett információt nyújt az erőviszonyokról, hiszen a pártok tényleges
politikai befolyásának meghatározásához mindenképpen ismernünk kell relatív súlyu-
kat is. Egy olyan parlamentben, ahol például tíz vagy annál is több párt rendelkezik
képviselettel, nagyon valószínű a szétaprózottság, a sok kis frakció jelenléte, de akár
az is előfordulhat, hogy egyetlen vagy néhány párt abszolút többséggel rendelkezik.
Márpedig a parlamenti mandátumok koncentráltsága vagy éppen elaprózottsága, más-
képpen szólva a parlament frakcionalizáltságának mértéke jelentősen kihat a parlament
működőképességére és a parlamenti munka minőségére.
A politikatudományban a pártok számának és parlamenti súlyának különböző kom-
binációi alapján többféle pártrendszer-tipológiát is megalkottak. A kétpólusosságot
a politikában általában érvényesülő „természeti törvény”-nek tekintő Maurice Duverger
nyomán a kétpártrendszerek és a sokpártrendszerek elkülönítése vált a legegyszerűbb
tipológiává. Ennél árnyaltabb Jean Blondel tipologizálása, amely négy csoportot tar-
talmaz:
1. kétpárti;
2. két és fél párti (két nagy, egy kicsi);
3. sokpárti domináns párttal (sok párt, köztük egy 40 százalék feletti);
4. domináns párt nélküli sokpárti rendszerek.
Az ennél is összetettebb csoportosítások közül Giovanni Sartori tipizálása a legismer-

tebb és a leggyakrabban alkalmazott „Pártok és pártrendszerek” című művében Sartori
76

nem versengő és versengő pártrendszereket különböztetett meg. Nem versengőnek

nevezte azokat a rendszereket, amelyekben nincs lehetőség szabad és tisztességes vá-
lasztásokra. Ez jellemző az egypártrendszerekre és a hegemonisztikus pártrendszerekre.
Utóbbihoz sorolhatók a volt kommunista országok formálisan többpárti („ál többpárti”)
rendszerei (például NDK, Lengyelország) vagy a hatalmi pozíciójukat évtizedeken át
– akár állami eszközök felhasználásával is – megőrző hegemón pártok által uralt párt-
rendszerek (például Mexikó). A versengő pártrendszereken belül Sartori az alábbi négy
csoportot különítette el:
1. Predomináns pártrendszer: több párt tisztességes versengéséből huzamosabb ide-
ig egyazon párt kerül ki győztesen, mégpedig önálló kormányalkotó hatalom-
mal. Sartori szerint akkor beszélhetünk predomináns pártrendszerről, ha (1) sta-
bil választási rendszer mellett, (2) legalább három egymást követő választáson,
(3) egyazon párt tisztán abszolút többséget szerez, (4) és/vagy a győztes és a máso-
dik párt között minimum 10 százalék a különbség (példa: India, Japán a második
világháború utáni évtizedekben).
2. Kétpártrendszer: több párt versengése mellett két fő párt váltógazdálkodást folytat
a kormányzásban; a választásokon az egyik párt mindig megszerzi a parlamenti
mandátumok többségét. A pártok versenye ebben a rendszerben centripetális,
a medián (középen álló) szavazók megnyerése a fő cél (példa: Nagy-Britannia,
USA).
3. Mérsékelt pluralizmus: általában 3–5 parlamenti párt létezik, amelyek között vi-
szonylag kicsik az ideológiai ellentétek, s egyikük sem szélsőséges (rendszerellenes)
párt. Nem kétpártrendszer, de kétpólusú rendszer alakul ki, amelyben alternatív
koalíciók vetélkednek – általában centrumpárt(ok) nélkül. Az ellenzéki pártokat
felelős ellenzékiség, a rendszert centripetális verseny jellemzi (példa: a Német Szö-
vetségi Köztársaság a második világháború utáni évtizedekben).
4. Szélsőséges vagy polarizált pluralizmus: ötnél több párt van a parlamentben, ame-
lyek között nagyok az ideológiai távolságok, erős a polarizáció, mélyek a konflik-
tusok. A parlamentben gyakran rendszerellenes párt is van, ami kétoldali ellenzék
létéhez, centrifugális versenyhez, a túllicitálás politikájához vezet (példa: Olaszor-
szág a második világháború után).
5.1.5 A magyar pártrendszer kialakulása
Magyarországon a rendszerváltás utáni első, szabad választásokat 1990 tavaszán tartot-

ták. Az új, demokratikus pártok megjelenése alig előzte meg ezt az időpontot: az 1990-es
választásokon a parlamentbe jutott pártok közül egyik sem volt három évnél idősebb.
A magyar többpártrendszer máig meghatározó pártjai az 1987 és 1989 közötti időszak-
ban születtek. Kialakulásuk körülményeinek ismerete ma is elengedhetetlen politikájuk
és egymáshoz való viszonyuk megértéséhez.
A kommunista diktatúra évei alatt Magyarországon egyetlen párt működött: a Ma-
gyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP). Eltérően több más, lojális „szatellitpártok”-kal
77

rendelkező kelet-európai kommunista diktatúrától, a magyar rendszer egyéb párt létét

még elvi lehetőségként sem engedélyezte. Az első ellenzéki szervezetek csak a diktatúra
enyhülésekor, az 1980-as évek végén jelenhettek meg, amelyek kezdetben nem pártként,
hanem mozgalmi jelleggel, egyesületként, „hálózatként”, lazán szervezett csoportként
működtek. Ennek több oka is volt. Egyrészt a pártállam ellenében politizálok joggal
vélték úgy, hogy ha nem nyíltan, pártformában szervezkednek, a gyengülő rendszer
kevesebb akadályt gördít tevékenységük elé. Másrészt az ellenzéki politikusok tisztában
voltak a magyar politikai kultúrában mélyen gyökerező pártellenes attitűddel; Magyar-
országon a pártok presztízse – összehasonlítva az egyesületekkel, civil szervezetekkel –
igen alacsony.
A többi kelet-európai rendszerváltáshoz képest a magyar ellenzék nagyon korán, már
a politikai átmenetet megelőzően pluralizálódott. Itt az ellenzék nem egységesen, hanem
kezdettől fogva eltérő mértékben és stílusban, különböző csoportosulásokra szakadva
bírálta a fennálló pártállami rendszert. A különböző ellenzéki csoportok azután 1988–
1989 során különböző pártokat hoztak létre. Az uralkodó párttal tehát nem egyetlen
ellenzéki „ernyőszervezet” állt szemben – mint a legtöbb kelet-európai országban –,
hanem több, kisebb-nagyobb támogatottsággal bíró, a Nemzeti Kerekasztal tárgyalása-
ira egységbe tömörülő párt. Ezeket az ellenzéki pártokat általában két csoportra szokta
bontani a szakirodalom: a korábban létrejött, párttörténeti múlttal nem rendelkező új
pártokra és a második „generációhoz” tartozó történelmi pártokra.
5.1.6 A magyar pártrendszer 1990 utáni fejlődése
Az első szabad, demokratikus választásokra lassan negyed évszázada, 1990 tavaszán

került sor hazánkban. A rendszerváltozáskor hatvanhat bejegyzett párt működött, ame-
lyek közül az akkor 4%-os parlamentbe kerülési küszöbhatárt hat párt érte el, és jutott
ezzel az Országgyűlésbe. A Magyar Demokrata Fórum (MDF), a Szabad Demokra-
ták Szövetsége (SZDSZ), a Független Kisgazdapárt (FKGP), a Magyar Szocialista Párt
(MSZP), a Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz) és a Kereszténydemokrata Néppárt
(KDNP). A nemzeti, konzervatív és keresztény MDF miniszterelnök-jelöltje, Antall
József alakított kormányt koalícióban a Kisgazdapárttal és a Kereszténydemokrata Nép-
párttal. Elmondható, hogy a kezdeti összetétel stabilnak bizonyult, mivel az 1994-es,
második szabad választásokon is ugyanaz a hat párt került be a parlamentbe, teljesítve az
ekkor már 5%-ra emelkedett parlamenti bekerülési küszöbhatárt. Azonban a parlament
pártösszetételére jellemző stabilitás nem járt együtt a korábbi kormányerők hatalomban
maradásával. Ekkor a Kádár-rendszer kommunista pártjának (MSZMP) jogutódja, az
MSZP aratott látványos győzelmet, s négy év után újra kormányzati pozícióba került.
Horn Gyula (MSZP) alakított kormányt, koalíciós partnerként bevonva az SZDSZ-t,
amely a rendszerváltás idején még erőteljesen antikommunista politikát folytatott.
A harmadik szabad választások alkalmával is megmaradt a hatpárti parlament, ekkor
azonban a kieső Kereszténydemokrata Néppárt helyére a radikális jobboldali Magyar
Igazság és Élet Pártja került. Ez a választás is fordulatot hozott. A liberálisból ekkorra
78

nemzeti beállítottságú, polgári párttá váló Fidesz jelöltje, Orbán Viktor alakított kor-
mányt, bevonva abba koalíciós partnerként a Független Kisgazdapártot és az MDF-et
is. A „váltókormányzás” a negyedik szabad választáson, 2002-ben – immáron szinte
megszokott módon – tovább folytatódott, mivel ismét fordulat állt be a politikai hata-
lomban, a kormányon lévők ellenzékbe, az ellenzékiek pedig kormányra kerültek. Az
MSZP jelöltje, Medgyessy Péter alakított kormányt, újra koalícióra lépve az SZDSZ-
szel. A politikai változáson túl is látványos áttörést hozott ez a választás, mivel ekkorra
már csak négy párt tudta átlépni a parlamenti bejutáshoz előírt küszöböt. Így a magyar
pártrendszer jelentős koncentrálódása következett be, hatról négyre csökkent a parla-
menti pártok száma (MSZP, SZDSZ, Fidesz–KDNP, MDF). A 2006-os magyarországi
országgyűlési választás volt a rendszerváltás után az ötödik. Elmondható, hogy 2002 és
2006 között stabilizálódott a pártok támogatottsági szintje, s a kormányon lévő pártok
szavazataránya ezúttal nem csökkent, hanem növekedett a két választás között. Így lett
az első újraválasztott miniszterelnök Gyurcsány Ferenc. 2010-ben, az eddigi utolsó
parlamenti választások alkalmával visszatérő miniszterelnökként Orbán Viktor alakított
kormányt, aki a KDNP-vel közös listán indulva a parlamenti mandátumok több mint
kétharmadát szerezte meg.
Ajánlott irodalom
Angelusz Róbert – Tardos Róbert: Pártok között szabadon. Osiris Kiadó, Budapest, 2000.
Bihar Mihály – Pokol Béla: Politológia. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2009.
Fricz Tamás: Pártrendszerek. Századvég Kiadó, Budapest, 2001.
Enyedi Zsolt: Pártrendszer és politikai konszolidáció. Politikatudományi Szemle, 1998/3.
5–32.
Enyedi Zsolt – Körösényi András: Pártok és pártrendszerek. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.
79

6. FEJEZET
Választási rendszerek
6.1 A választási rendszer fogalma
Választási rendszerekről csak demokráciákban van értelme beszélni. A választási rendszer
fogalmának értelmezéséhez ugyanis mindenekelőtt rendszeres időközönkénti, szabad
és tiszta választásokra van szükség, márpedig ilyen választások tartása a demokrácia
alapfeltétele.
A világ demokráciái egymástól jelentősen eltérő választási rendszereket működtetnek.
Azt is mondhatnánk, hogy ahány ország, illetve ahány demokrácia, annyi választási
rendszer létezik, de még ezzel sem érzékeltethetnénk a rendszerek sokféleségét. Valójá-
ban azt kell állítanunk, hogy választási szisztémából számszerűen még több is létezhet,
mint ahány demokratikus ország van a világon.
Egyes országok különböző rendszereket alkalmaznak a helyi, a regionális, a tartomá-
nyi, a központi vagy szövetségi, az alsóházi vagy a felsőházi választások során, ráadásul
sok országban rendeznek közvetlen államfőválasztásokat is vagy más olyan választáso-
kat, ahol egy személyt választanak meg. És akkor még nem beszéltünk az olyan kisebb
vagy nagyobb jelentőségű, helyi választásokról, amelyek során egy-egy megyei vezetőt,
seriffet, iskolaszéket, elöljárót, irányítót, polgármestert, pótképviselőt, rendőrfőnököt,
prefektust, közgyűlési elnököt vagy más tisztségviselőt választanak a polgárok, akár köz-
vetve, akár közvetlenül.
Ezek a választások rendkívül színes képet mutatnak, de választási rendszerekről szólva
elsősorban nem ezekről, hanem a törvényhozási választások szisztémájáról kell beszél-
nünk. A szakirodalom megegyezik abban, hogy választási rendszereken azokat a rendsze-
reket kell érteni, amelyek során a polgárok az ország törvényhozásába (általában annak
alsóházába) választanak képviselőket (a felsőházakba szenátorokat). Ez az a választás,
amely a legelterjedtebb demokrácia-felfogás szerint magának a demokráciának az egyik
legfontosabb kritériuma is egyben.
A törvényhozási választások ugyanakkor már önmagukban is meglehetősen sokfé-
lék lehetnek, ráadásul néhány ország viszonylag gyakran változtatja meg a választási
szabályokat oly módon, hogy magát a választási rendszert is megreformálja, és egyik
választásról a másikra érve egyben egy új választási rendszer hatékonyságát vagy repre-
zentativitását is kipróbálja.
A stabil demokráciák azonban általában ragaszkodnak a jól bevált választási rend-
szerükhöz, és időről időre legfeljebb apróságokon változtatnak, finomítanak, hogy
a rendszer hatékonyságát vagy reprezentativitását növeljék. Ezen országok ragaszkodása
meglévő rendszerükhöz természetesen nem jelenti azt, hogy a maguk részéről a legjobb
választási rendszert találták meg.
81

„Legjobb választási rendszer” nem létezik. Ha ilyesmi léteznék, feltételezhetnénk,

hogy minden valamirevaló demokratikus ország azt a rendszert tenné magáévá, márpe-
dig a világ demokráciái éppen sokféleségükkel tűnnek ki.
E sokféleség azonban csak látszólag bonyolult. A választási szakértők egyetértenek
abban, hogy akármennyi legyen is a világon alkalmazott eltérések száma, lényegében
valamennyi választási szisztéma besorolható két nagy rendszerbe vagy legfeljebb ezek
kombinációiba. Ez a két nagy típus a többségi és az arányos rendszer.
A többségi és az arányos rendszereket ugyanakkor altípusoknak is szokás hívni, mert
van olyan nézet, mely szerint a választási rendszer a tágabban értelmezett választási
szabályrendszernek csupán alfaja. Akárhogy van is, a többségi és az arányos választási
rendszerek arról adnak tájékoztatást, hogy milyen szisztémával lesznek a leadott szava-
zatokból mandátumok, márpedig ez a kérdés a választójognak valóban csupán egy, bár
nem lényegtelen kérdése.
A tágan értelmezett választási rendszer három elemet tartalmaz: a választókerületi
struktúrát, a szavazati struktúrát és a választási formulát. Ez utóbbi elem azt mutatja
meg, hogyan alakulnak át a leadott szavazatok mandátumokká. Ez a formula a választási
rendszer legszűkebb, politikatudományi értelmezését jelenti.
A választókerületi struktúra alapján lehetnek egymandátumos és többmandátumos
választókerületi rendszerek. Az egymandátumos rendszer egyéni választókerületi rend-
szert jelent, személyre történő szavazással. A többmandátumos rendszer lehet egyéni
választókerületi, területi választókerületi és országos választókerületi rendszer (az egész
ország egyetlen választókerület). E két utóbbiban listás szavazás megy végbe.
A szavazati struktúra szempontjából a választópolgár szavazatainak száma eltérő. Az
egyszavazatos rendszerben a választópolgárnak egyetlen szavazata van, amit vagy sze-
mélyre, vagy pártra (pártlistára) ad le. A kétszavazatos rendszerben a választópolgárnak
két szavazata van, amelyek közül az egyiket személyre, a másikat a pártra (pártlistára)
adhatja le. A többszavazatos rendszerben a választópolgár több személyre szavaz. Ennek
során alkalmazható a többes rendszer, amikor a választópolgárnak annyi szavazata van,
ahány képviselő megválasztható, vagy a szavazatokat kumulálhatja (egy párton belül
több személyre is szavazhat, vagy az összes szavazatot egyetlen jelöltre is leadhatja),
blokkszavazással élhet, illetőleg panasírozhatja (a szavazatait különböző listán szereplő
jelöltekre adhatja le, vagyis szavazatait a listák között megoszthatja). A többszavazatos
rendszerben lehetséges a korlátozott szavazás: ilyen esetben a választópolgárnak kevesebb
szavazata van, mint a választókerületben elérhető mandátumok száma. A többszavazatos
rendszerben lehetséges a preferenciális (személyre szóló) szavazás is, amikor a választó
a szavazata mellett második, harmadik, negyedik stb. preferenciát is megjelölhet.
A mandátumszerzés struktúrája alapján a választási rendszer lehet többségi – ezen
belül relatív (egyfordulós) vagy abszolút (kétfordulós, illetőleg alternatív) többségi –
rendszer, továbbá arányos (pártlistára vagy személyekre történő szavazással megvalósuló)
rendszer, valamint vegyes választási rendszer.
Ebben a fejezetben a választási rendszer politikatudományi fogalmával dolgozunk.
A vegyes rendszerek általában nem képeznek külön kategóriát, hiszen ezek mindenek-
előtt a többségi és az arányos elemek vegyítésével jönnek létre, de általában oly módon,
82

6. fejezet – Választási rendszerek
hogy a vegyítéssel is megmaradnak a rendszer többségi és arányos ágára jellemző sajá-

tosságok.
6.2 A főbb választási rendszerek

A többségi választási rendszer a választók és a választottak közvetlen kapcsolatán, az
egyéni jelöltek fontosságán és a földrajzi–területi elven alapul. Történetileg ez a válasz-
tási szisztéma alakult ki először. Kezdetben a relatív többségi változata terjedt el, majd
a rendszer számtalan kompenzációs és arányosítási elemmel finomult. Legismertebb
formája az egymandátumos egyéni kerületi struktúra, amely az országot annyi kerületre
osztja, ahány hely van a képviselőházban.
A lakosságszámukat tekintve nagyjából – legalábbis a legfőbb törekvés szerint – egy-
forma méretű választókerületeket az ilyen választási rendszert alkalmazó országokban
úgy alakítják ki, hogy azok határai lehetőleg ne szabják át a regionális, kulturális, föld-
rajzi, etnikai, nyelvi, vallási vagy történelmi egységek közötti természetes vagy hagyo-
mányos határokat, sőt nagyjából feleljenek meg a közigazgatási határoknak is. Ez olyan
törekvés, ami teljes mértékben sohasem vezethet sikerre, hiszen a lakosságmozgást,
a várható migrációs irányokat pontosan kiszámítani nemigen lehet, ráadásul a törté-
nelmi tájegységek megbontásának elkerülése aránytalanságokhoz vezethet, nem szólva
a tudatos politikai machinációkról, amelyek egy-egy pártnak kedvezően rajzolják meg
a választási térképet.
A választókerületek egyenlőségének tudatos politikai megsértését a politikatudo-
mányban – amerikai hatásra és példa nyomán – gerrymandering-nek hívják. A választó-
kerületeket ugyanis – csakúgy, mint az egész választási rendszert – a törvényhozás alakít-
ja ki, és időről időre a lakosságmozgások (vagy a magasabb, illetve alacsonyabb születési
és halálozási arányok) figyelembevételével szükségszerűen felül is vizsgálja. Márpedig
a törvényhozásban politikai pártok ülnek, amelyek igyekeznek oda újból bekerülni, és
tudvalevő, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze. Megfigyelhető ugyanakkor az
a különös jelenség is, hogy a politikai pártok – jóllehet mindenekelőtt érdekképviseletre
jöttek létre – gyakran nem képesek képviselni a saját érdekeiket, mert azokat egyszerűen
nem jól ismerik fel. Ez gyakran oda vezet, hogy egy átalakított választási rendszer sok
esetben a gyakorlati tapasztalatok alapján éppen azok számára bizonyul kedvezőtlennek,
akik azt létrehozták, vagy a létrehozását kezdeményezték.
Akárhogy van is, a választókerületek egyenlőségének elve olyan követelmény, ame-
lyet lehetőleg pontosan kell megvalósítani, mert a választókerületek egyenlősége a vá-
lasztójog egyenlőségének is feltétele – legalábbis az egyéni kerületi többségi választási
rendszerben.
Ennek a választási rendszernek a megértéséhez képzeljük el, hogy egy adott válasz-
tókerületben százhuszonötezer ember lakik, és közülük kereken százezren nagykorúak,
mindnyájan az adott állam polgárai, akikkel kapcsolatban semmilyen választójogosult-
ságot kizáró vagy korlátozó körülmény nem állapítható meg, és valamennyien ren-
delkeznek szavazati joggal. Az egyszerűség kedvéért képzeljük el azt is, hogy közülük
83

huszonötezren mégsem vesznek részt a választáson, mert nem érdekli őket a dolog,
pihenéssel vagy munkával töltik a napot, nem élnek szavazati jogukkal.
A maradék hetvenötezer ember közül huszonötezren mindenféle kis párt jelöltjére
szavaznak. Képzeljük el, hogy a választókerületben tíz párt jelöltje indul, két nagyobb
és nyolc kisebb párt jelöltje. Utóbbiak megkapják az összes szavazat egyharmadát: az
egyik jelölt tízezer szavazatot, a másik nyolcezer szavazatot, a harmadik hatezer szava-
zatot, a negyedik hatszáz szavazatot szerez, a maradék négyszáz szavazaton a maradék
négy jelölt osztozik.
A fennmaradó ötvenezer szavazatból huszonnégyezer-kilencszázkilencvenkilenc sza-
vazatot az egyik nagy párt jelöltjére adnak le, míg a másik nagy párt jelöltje huszonötezer
szavazatot kap, és a szavazatszámlálók összesen egy szavazatot találnak érvénytelennek.
Ha ez az elképzelt választókerület olyan országban van, ahol a relatív többségi rend-
szert alkalmazzák, akkor világos, hogy ebben a kerületben a mandátumot az egyik nagy
párt jelöltje szerzi meg, méghozzá egyetlen szavazattöbbséggel.
Ezt a rendszert first past the post szisztémának is nevezik, mert itt az orrhosszal aratott
győzelem is elég a sikerhez, a győztes ugyanis valóban mindent visz (the winner takes
all), akárcsak egy futóversenyen, ahol az aranyérem annak a nyakába kerül, aki először
ért célba. Az ő szempontjából teljesen mindegy, hogy mögötte hány méterrel futottak,
illetve mennyivel lemaradva érkeztek be a többiek, hiszen a célszalagot csak egyszer
lehet átszakítani.
Ha egy ilyen rendszerben egyetlen mandátumért folyik a küzdelem, vagyis ha egy
választókerületben csak egy mandátumot osztanak ki, akkor az annak jár, aki a relatíve
legtöbb szavazatot kapta, függetlenül attól, hogy hányan indultak még, és azok meny-
nyire közelítették meg a győztest. Ebben a rendszerben az, aki a második helyezettet
legyőzi, mindenkit legyőzött. (Ha az első helyen véletlenül szavazategyenlőség mutat-
kozik, akkor sorshúzással döntenek a mandátum sorsáról, de van olyan ország, ahol az
abc-sorrend dönt, míg másutt megismétlik a választást.)
Ez a szisztéma világos képet alakít ki, és nem hagy kétséget a végeredmény felől,
a rendszernek egyértelmű győztese van, második fordulóra nincs szükség, kompenzációs
mechanizmusokat nem kell alkalmazni, a győztesnek máris át lehet adni a mandátumot.
A választás győztese egyértelműen képes élni a mandátummal, a mandátum szabadsága
nem kérdőjeleződik meg, a megválasztott képviselő egyértelmű támogatottság mellett
dolgozik, és a következő választáson egyértelműen felel mindazért, amit az ország, a vá-
lasztókerület, a pártja vagy a saját érdekében tett. Nem mutogathat senkire, neki kell
elszámolnia a munkája eredményével a következő választói döntés napján, méghozzá
közvetlenül.
Az egyéni kerületi szisztémából fakadó közvetlen kapcsolat a választók és a választott
képviselő között a rendszer nagy erénye. A képviselő mindenkor képes személyes kap-
csolatot ápolni a választóival, rendszeres képviselői fogadóórát tarthat, ügyeket vállalhat
fel, képviselhet és intézhet el, továbbá közvetlenül rendelkezésre állhat, ha a választók
magyarázatot, beszámolót vagy csak egyszerűen beszélgetést igényelnek tőle, aki már
csak azért is rendszerint elérhető és megtalálható, mert általában maga is (esetleg csa-
ládjával együtt) a választókerületben lakik.
84

Van ugyanakkor a rendszernek számos kitűnő erénye országos szinten is. Ahogyan
ugyanis az egyes választókerületekben egyértelműen győztest lehet hirdetni, úgy az or-
szágos versenynek is általában egyértelmű győztese van, hiszen a törvényhozás házában
a legtöbb mandátumot nyilvánvalóan az a párt szerzi meg, amelynek jelöltjei a legna-
gyobb számban végeztek az első helyeken a saját választókerületeikben. A győztes párt
rendszerint stabil többségbe kerül a törvényhozásban, és ezzel kiszámíthatóan és nyu-
godtan kormányozhat, koalíciós partnerre a legtöbb esetben nincs szüksége, a tárcákat
maga osztja el – rendszerint – saját vezetői között. Ez egyértelmű felelősségi viszonyokat
alakít ki, melyek keretében a többség kormányoz, a kisebbség ellenzékbe kerül, és majd
a következő választásokon igyekszik többséghez jutni.
Mindez azért történhet meg ilyen formában, mert ez a választási szisztéma hallatlanul
kedvez a stabil kétpártrendszer kialakulásának. A kétpártrendszer elsősorban ugyan-
csak a felelősségi viszonyok egyértelműségével tűnik ki. Rendszerint az egyik nagy párt
kormányoz, míg a másik ez idő alatt ellenzékben van, ameddig egy újabb választáson
a szerepek meg nem fordulnak. Az elszámoltathatósági viszonyok nem kétségesek, s
a választásokra való készülés alternatív kormánylistákkal történik.
Az egyfordulós, relatív többségi választási rendszer egyértelműsége és hallatlan egysze-
rűsége következtében egy időben rendkívül népszerűvé vált a világon, mindenekelőtt az
angolszász világban. Európai mintaállama természetesen az Egyesült Királyság, ahonnan
a rendszer elindult világhódító útjára, de ma már viszonylag kevés helyen találhatjuk
meg a maga tiszta formájában.
A relatív többségi választási rendszernek ugyanis számos előnye mellett jó néhány
komoly hátránya is van, és ezeket a hátrányokat az egyes országok korrekciós megol-
dásokkal igyekeznek tompítani. Először is a rendszer eredeti formája csak viszonylag
homogén társadalmak konszolidált és bejáratott demokráciáiban működik jól. Má-
sodszor a nagyobb pártok számának esetleges növekedésével, a kétpártrendszer meg-
haladásával a rendszer torzító hatásai egyre inkább nyilvánvalóvá válnak. Harmadszor
a rendszer egyértelműségei nem jelentenek előnyt olyan helyzetben, amikor a szisztéma
egyszerűsége ellenére sem alakul ki egyértelmű törvényhozási többség vagy a többségnek
egyértelmű vezető ereje.
Nem véletlen, hogy a rendszer őshazájában, Nagy-Britanniában időről időre felerő-
södnek a szisztémát bíráló és annak reformját szorgalmazó kritikai hangok. Rendkívüli
időkben, különös választási eredmények nyomán, illetve megosztott parlamenti körül-
mények között a rendszer egyébként egyértelmű előnyei nem érvényesülnek. A hosszú
ideje már a harmadik legerősebb párttá érett liberális demokraták folyamatos vesztesei
és bírálói a szisztémának (lényegében regionális megerősödésre, továbbá taktikai szava-
zásra kényszerülve), és e bírálatról 2010-es kormányra kerülésük után sem mondtak le.
A bírálatot elvi okok is meghatározzák.
A relatív többségi rendszer legnagyobb hátránya ugyanis az, hogy igazságtalan és
kevésbé reprezentatív. Az eredményeképpen létrejövő törvényhozásba nem kerülnek
be azok a pártok, amelyek egy másik rendszerben bekerülhettek volna; a bekerült pár-
tok sok esetben nem a rájuk leadott szavazatok arányában, hanem eltorzított arányban
foglalnak helyet; ráadásul a két nagy párt felülreprezentáltan szerepel, holott tényleges
85

társadalmi támogatottságuk esetleg nem indokolná a mandátumokból való nagyarányú

részesedést. Ezen felül az is könnyen és gyakran megeshetik, hogy nem az országosan és
nominálisan legtöbb szavazatot kapott párt alakíthat kormányt, mert a mandátumok
többségét elnyert párt esetleg kisebb szavazatkülönbséggel megnyert körzetekben szer-
zett összességében több mandátumot, mint riválisa.
A rendszer igazságtalanságának megértéséhez képzeljük el ismét a már bemutatott
választókerületi példát, és lássuk be, hogy az ismertetett példában a vesztes jelöltek-
re leadott szavazatok annyit érnek, mintha le sem adták volna őket, vagyis semmit.
A megszerzett mandátum szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a mandátumot
nem nyert jelöltek közül kire hány szavazat jutott; az egyes pártok jelöltjei rosszabbul
vagy jobban szerepeltek-e, mint korábban; a köztük lévő erősorrend miként alakult, és
hányan vettek részt egyáltalán a választáson.
Az elképzelt választókerületben például – mint emlékezhetünk – nem kevesebb, mint
egy híján huszonötezer szavazatot kapott a második helyezett jelölt, de – tekintve, hogy
nem ő nyert – ez a szám éppen annyinak számít, mint a legutolsó helyen végzett jelölt
néhány tucat szavazata, mert az összes vesztes vagy helyezett jelöltre leadott szavazat
értéke megegyezik egymással abban, hogy nem hasznosult, hiszen nem eredményezett
mandátumot. Azok a választók tehát, akik el sem mentek szavazni, mert a választás
napján egyéb elfoglaltságokat, munkát vagy otthoni pihenést választottak maguknak,
semmivel sem jártak rosszabbul, mint azok, akik vették a fáradtságot, hogy elmenjenek
választani, csak éppen olyan jelöltekre szavaztak, akik a végső elszámolásban lemaradtak
– még ha kevéssel is, vagy akár éppen sokkal – a mandátumról.
Ezért aztán az egyéni kerületi többségi választási szisztéma logikáját fenntartva sok
ország a rendszer korrekcióját határozta el. A korrekció több irányban valósítható meg,
az egyik irány az abszolút többség megkövetelése, a másik a kompenzáció lehetővé téte-
le, a harmadik pedig a többmandátumos választókerület kialakítása, de számos más út
is létezik, amelynek során egyedi tapasztalatok szerezhetők és hasznosítható tanulságok
vonhatók le.
Az abszolút többségi egyéni kerületi többségi választási rendszer lényege, hogy a to-
vábbra is egymandátumos választókerületben csak az a jelölt szerezheti meg a man-
dátumot, aki az összes leadott szavazat abszolút többségét megszerzi, vagyis legalább
az érvényes szavazatok ötven százalékát plusz egy szavazatot. Ez a rendszer azt várja
el a győztestől, hogy ne csupán a második helyezettet győzze le, hanem úgy győzzön,
mintha az összes nem rá leadott érvényes szavazat a második helyezett jelöltre esett
volna, vagyis az adott választókerületben a győztesnek egymagában több szavazatot kell
szereznie, mint az összes többi jelöltnek.
Sok párt, sok induló, sok jelölt, megosztott közvélemény és éles politikai küzde-
lem esetén ez gyakorlatilag lehetetlen, ezért a rendszer megengedi egy második forduló
megtartását. Ez azzal jár, hogy a választásokat követő legfeljebb két hétben egy újabb
választási fordulót bonyolítanak le, ám ebben a fordulóban rendszerint már csak a két
legtöbb szavazatot kapott jelölt mérkőzhet meg egymással, vagyis az első fordulóból –
ha az érvényes, de eredménytelen volt – csak az első két helyezett jelölt juthat tovább.
A második fordulót úgy kell elképzelni, mint a sportban a szétlövést (esetleg a szétfutást
86

vagy szétúszást, a rájátszást vagy a döntőt), amelyben gyakorlatilag újrajátsszák vagy

élesre hangolják a küzdelmet, immáron csak két résztvevővel, a két legsikeresebbel, de
ez már döntő küzdelem, mert ebben a harcban a mandátum sorsa mindenképpen eldől.
Korábbi példánkra tekintve mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az elképzelt
választókerületben a két nagy párt jelöltje jut tovább a második fordulóba, amelyben
a közöttük lévő összesen egyszavazatnyi különbség könnyen elveszhet, megfordulhat,
vagy megnövekedhet, ha a továbbjutott vagy a tovább nem jutott pártok további kam-
pányának hatására a választók újragondolják szavazatukat vagy akár részvételüket.
A rendszer filozófiája az, hogy adott választókerületben az nyer mandátumot, aki ab-
szolút többséget szerez, és ha ez nem megy az első fordulóban, akkor menni fog a máso-
dik fordulóban. A második fordulóban a siker mindenképpen garantált, ha ugyanis csak
két jelölt mérkőzhet meg egymással, a rájuk leadott szavazatok közötti relatív különbség
egyben abszolút különbséget is jelent, vagyis a relatív többség abszolút többséggel és
mandátummal jár (kivéve azt a ritka, de elméletileg nem kizárható esetet, amikor a je-
löltek azonos számú szavazatot gyűjtenek).
Ezt a kétfordulós, abszolút többségi rendszert alkalmazta például Franciaország –
néhány év kivételével – az elmúlt ötven évben, és néhány európai ország is erre a gya-
korlatra tért át, amiképpen a világ országai közül is sokan választották ezt a szisztémát
az utóbbi időkben, és nem csupán frankofón államokról kell beszélnünk.
A rendszer – csakúgy, mint a relatív többségi szisztéma – jelentős hatást gyakorol
a pártrendszerre és a politikai kultúrára. A pártokat arra készteti, hogy a két választási
forduló között szövetségeket kössenek egymással. A rendszer hallatlanul kedvez a párt-
rendszer tömbösödésének. Ez azzal jár, hogy nem alakul ki kétpártrendszer, de afféle
két-tömbrendszer könnyen kibontakozik.
Ennek magyarázata az, hogy a pártok, akármilyen kicsik vagy nagyok, jelentősek
vagy alig mérhetők, az első fordulóban bátran elindulnak, hangosan kampányolnak,
jelöltjeiket a többi párt jelöltjeivel szemben „építik fel”, tekintve, hogy igazi tétje nincs
számukra a választás első fordulójának, mert – a legtöbb esetben joggal – többnyire
második fordulóra is számítanak. Így aztán az első fordulót afféle szintfelmérésnek, a tá-
mogatottság szondázásának, kis túlzással szólva mintegy éles közvélemény-kutatásnak
fogják fel, amelyen nem szégyen elbukni vagy gyengén szerepelni, hiszen a mandátumot
általában csak a következő körben osztják ki.
A második fordulóra aztán az első fordulóban kiesett jelöltek a hozzájuk közelebb álló
továbbjutott jelölt támogatására szólítják fel híveiket. Arra buzdítanak, hogy szavazóik
a második fordulóban is vegyenek részt, de ezúttal szavazataikat – mivelhogy kedvenc
jelöltjük már nincs a versengők között – a számukra másodsorban legszimpatikusabb
jelöltre adják le. (Ugyanakkor természetesen az is előfordulhat, hogy egy párt a második
fordulóban éppen az otthonmaradásra szólítja fel híveit.) Ezáltal a választók kifejezhetik
másodlagos preferenciájukat, és hozzájárulnak az általuk elutasított jelölt vereségéhez és
a számukra relatíve megnyerőbb párt jelöltjének győzelméhez.
Ezzel a módszerrel a tömbösödés már a két forduló között kialakul, ráadásul esetleg
az egyik választókerületben esélyes párt egy másik választókerületben azért támogatja
egy másik párt jelöltjét, hogy cserébe annak hívei az ő jelöltjét támogassák a számára
87

eséllyel jobban kecsegtető kerületben. Általában a baloldali pártok szavazói a még állva
maradt baloldali jelölt mögé, a jobboldali szavazók pedig a jobboldal még versenyben
lévő jelöltje mögé sorakoznak fel. Ezen a módon erős választási koalíciók jönnek létre,
amelyek a kölcsönös érdekek és engedmények miatt általában szilárdnak bizonyulnak
arra, hogy győzelem esetén kormánykoalíciókban folytatódjanak.
Kormánykoalíciók rendszerint választások után alakulnak. Az abszolút többségi egyé-
ni kerületi választási rendszer azonban lehetővé teszi, hogy már a kormányzás meg-
kezdése, sőt a választások megnyerése előtt együttműködések jöjjenek létre a majdani
győztes pártok között. Ráadásul a rendszer természete általában nem teszi lehetővé,
hogy sok párt jusson be a törvényhozásba, így többnyire néhány nagy párt szerez csak
mandátumot, hacsak a kisebb pártok regionálisan nem mutatnak fel relatíve nagy erőt.
Ennek az a következménye, hogy általában vagy baloldali, vagy jobboldali kormány
jön létre – baloldali vagy jobboldali törvényhozási többségre támaszkodva. Mindez kihat
a politikai kultúrára, a politikai tömbök összetartása, kohéziója, összefogása a pártrend-
szer koncentrációjához vezet, amely pedig a politikai identitás erősödését vonja maga
után, és lényegében a kétpártrendszerhez hasonlító állapotot hoz létre.
Ezzel az abszolút többségi egyéni kerületes rendszer megtartja a relatív többségi,
egyfordulós rendszer előnyeit, de segít a kétségtelen hátrányokon, ha meg nem is oldja
őket. A többségi rendszer legnagyobb problémáját, a szavazatok gyakorlati egyenlőt-
lenségéből eredő igazságtalanságot az abszolút többséget követelő kétfordulós rendszer
nagyban csökkenti, de természetesen nem számolja teljesen fel.
A rendszer – természeténél fogva – egy kis igazságtalanságot mindig is tartalmazni fog,
mert a legkisebb pártok jelöltjeire leadott szavazatokat aligha tudja ténylegesen teljesen
egyenlővé tenni a győztesre leadott szavazatokkal. A mesterségesen előállítható abszolút
többségre való törekvés ugyanakkor a rendszeren belül további finomításokat eredmé-
nyezhet, amint ezt az úgynevezett alternatív szavazat rendszerének vizsgálata mutatja.
Az alternatív szavazat rendszerét Ausztráliában alkalmazzák az alsóházi választásokon,
de néhány más ország kisebb jelentőségű választásánál is bevezették, és erre a szisztémára
tért volna át Nagy-Britannia is, ha e felajánlott lehetőséget a brit közvélemény néhány
éve népszavazáson nem vetette volna el. (Európában ezt a módszert alkalmazza Szlovénia
a magyar és az olasz kisebbségi képviselő megválasztásánál.)
A rendszer lényege, hogy a választópolgár – ha akar – preferencia-sorrendet állíthat
fel a jelöltek között azzal, hogy nem csupán a számára legkedvesebb jelöltet, hanem
a számára másod-, harmad- vagy negyedsorban szimpatikus jelöltet és a többit is beje-
lölheti számozással, mely alapján arról dönt, hogy kit tudna még esetleg elfogadni abban
az esetben, ha az elsősorban megjelölt személy nem tudna győzni. Ezzel a rendszer úgy
marad egyfordulós, hogy szinte többfordulóssá válik, hiszen a választópolgár valójában
azt dönti el, kire szavazna egy második, vagy harmadik, vagy negyedik és a többi fordu-
lóban, ha az első, második, harmadik vagy negyedik fordulóban általa támogatott jelölt
nem jutna tovább az adott fordulóba.
Ez a szisztéma valójában nem bonyolult a választópolgár számára, annál bonyolul-
tabb ugyanakkor a – ma már – számítógépes szavazat-feldolgozás számára, amely a vá-
lasztások eredményét úgy állapítja meg, hogy az egyes elképzelt fordulókban rendre kiej-
88

ti a legutolsó helyen végzett jelölteket, és a rá esett szavazólapokon szereplő másodlagos

vagy további alternatív szavazatokat újraosztja a még versenyben lévő jelöltek között,
mindaddig, míg valamely jelölt ezzel a módszerrel abszolút többséget nem szerez.
Ez a módszer tehát valójában abszolút többségi, de egyfordulós rendszert jelent,
amely jelentősen kedvez a középpártoknak és a mérsékelt pártoknak, de hátrányos
a karakteresebb kispártoknak, továbbá nem segíti a pártrendszer koncentrációját sem.
A rendszer igazságosabbá tételét szolgálja a világban ugyanakkor néhány olyan szisz-
téma, mint a többjelöltes választókerületi rendszer, az átruházható szavazat rendszere
és még számos, itt és most nem ismertetendő metódus, amellyel a világ demokratikus
országai már sokat kísérleteztek egy mind jobb szisztéma kialakítása érdekében.
E kísérletek közül kiemelkedik a szavazatátruházó módszer, amely a mandátumok
elosztásának egy igen sajátos formája. Ez a különös szisztéma a többmandátumos válasz-
tókerületekben a személyek közötti választást részesíti előnyben, és arányos szabályok
szerinti lista nélküli választást jelent, átruházható egyéni szavazással. Lényege, hogy
a választó a szavazólapon egyéni preferenciákat oszthat szét azzal, hogy az egyes, a kettes,
a hármas vagy a többi számot a jelöltek neve mellé írja.
Ebben a rendszerben a választó annyi preferenciával rendelkezik, ahány mandátum
a választókerületben megszerezhető. Ha valamelyik jelölt az első preferenciák alapján
elér egy bizonyos arányt, akkor megválasztottnak tekintendő, és mandátumot kap. Ha
a megválasztott jelöltnek ezen felül is vannak szavazatai, akkor ezeket a második prefe-
rencia alapján szétosztják a többi, még meg nem választott jelölt között.
Ha nincs olyan jelölt, aki az első preferenciák alapján mandátumot szerzett, akkor
a legkevesebb első helyen preferált jelölt kiesik, és a rá leadott szavazólapokon szereplő
második preferenciákat szétosztják a többi jelölt között, majd megvizsgálják, hogy van-e
valaki, aki elérte a kvótát, mert az a jelölt szintén mandátumot szerez. Ezt az eljárást
addig ismételik, amíg az összes megszerezhető mandátumot ki nem osztották
A preferenciális szavazás és a blokkszavazat rendszere után – tovább bonyolítva a ké-
pet – a számtalan szisztéma közül érdemes egy pillantást vetni a kompenzációs mecha-
nizmusok egész sorára. A kompenzációs rendszerek megértéséhez tegyük fel, hogy kü-
lönböző szűrőmechanizmusok során a jelentősebb pártok képesek olyan kompenzációs
listákat állítani, amelyekre a vesztes jelöltek szavazatait fel lehet vinni.
Ez azt jelenti, hogy az egyéni választókerületekben nem hasznosuló szavazatokat
a rendszer feltolja vagy áthelyezi olyan listákra, amelyeket a pártok állítottak a válasz-
tások előtt, és amelyeken olyan neveket szerepeltetnek, akiknek esélyt adnak a mandá-
tumszerzésre. Ilyen formán azok a szavazatok, amelyeket a választópolgárok második,
harmadik, negyedik és további helyezett jelöltekre adtak le, áthelyeződnek az adott
jelöltet állító párt kompenzációs listájára, amelyről ugyan nem az adott jelölt, de az
adott jelölt pártjának egy másik jelöltje mandátumot szerezhet.
A korábban elképzelt választókerületben ennek a módszernek az alkalmazása azt je-
lentené, hogy a huszonötezer szavazatot szerzett jelölt megszerezné a mandátumot, de az
egy híján huszonötezret kapott jelölt pártja esetleg ugyancsak gazdagabb lenne egy man-
dátummal, mert ennyi szavazat felvitele egy listára – esetleg más választókerületekből
érkezett további töredékszavazatokkal együtt – feltehetően mandátumot eredményezne.
89

Ezzel a módszerrel az ezt alkalmazó országok az egyéni kerületi szisztéma egyen-

lőtlenségeit és aránytalanságait simítják ki, méghozzá az arányos választási rendszerek
gyakorlatából ismert eszközökkel. Ezért ez a rendszer a vegyes választási rendszerek ka-
tegóriájába tartozik, hiszen kísérletet tesz a többségi és az arányos választási rendszerek
elemeinek összebékítésére, összehangolására, harmóniába hozására azzal, hogy a több-
ségi rendszert arányossági elemekkel kiegészítve alkalmazza.
Márpedig az arányos választási rendszer a reprezentativitás elvére épül. Az a célja,
hogy lehetőleg minden leadott szavazat hasznosuljon, és a választáson induló politikai
erők között a választásokon kifejezett társadalmi támogatottságuk arányában legyenek
kioszthatók a mandátumok.
Az arányos választási rendszer lényegének megértéséhez képzeljük el, hogy az adott
országban a törvényhozás éppen száz képviselőből áll. A száztagú parlamentben ülő
politikai pártok a választásokon leadott összes szavazat rájuk eső arányszáma szerint
foglalhatnak helyet, vagyis az a párt, amelyik a választásokon huszonöt százalékot ért
el, huszonöt képviselővel képviseltetheti magát, míg annak a pártnak, amelyik harminc
százalékot ért el, harminc képviselője lesz, az a párt pedig, amelyik negyvenöt százalékos
támogatottságot tudott felmutatni, negyvenöt székre ültetheti képviselőit.
Könnyű belátni, hogy egy ilyen rendszer legtisztább változata a listás szavazás rend-
szere, amelyben a választópolgárok nem egyéni választókerületek jelöltjeire, hanem te-
rületi vagy országos pártlistákra adják le szavazatukat. Ez a választás a pártok versenye,
amelyen a politikai erők általában előre összeállított listákkal vesznek részt.
A listákon szereplő nevek sorrendjét a választópolgárok rendszerint nem változtat-
hatják meg, de van olyan változat is, amelyben a választópolgárok preferencia-sorrendet
állíthatnak fel a listán szereplő nevek között. Az elképzelt száztagú törvényhozás eszerint
úgy áll össze, hogy a politikai pártok száz nevet tartalmazó listájáról annyi jelölt jut be
a törvényhozásba, ahány százalékot a lista a választásokon megszerzett. Ha például egy
párt huszonöt százalékot ért el, akkor a listájának első huszonöt jelöltje foglalhatja el
helyét a törvényhozásban, ha harminc százalékot kapott, akkor az első harminc, ha pedig
negyvenöt százaléknyi szavazat esett rá, akkor a lista negyvenötödik neve is a képviselők
közé kerül.
A pártlisták vagy lajstromok régiónként, megyénként, területenként különbözőek
lehetnek, de a listás arányos választási rendszer legtisztább változata az, amikor az egész
ország voltaképpen egyetlen választókerület, és a választópolgár bárhol adja is le sza-
vazatát, ugyanazon listák között választhat. A rendszernek ezt a legtisztább változatát
alkalmazza például Hollandia vagy Izrael, de a rendszer bonyolultabb verzióit a világ
számos országa használja a Föld számos kontinensén.
Az arányos rendszer előnye, hogy tökéletesen kifejezi a választói akaratot, kellő súlyt
ad a kisebbségi véleményeknek is, és ezzel megegyezésre, együttműködésre, konszenzus-
ra kényszeríti a meghatározó politikai pártokat, koalíciókban való kormányzást szorgal-
maz, és a megértő, közmegegyezéses demokrácia felé való fejlődés irányába hat.
Hátránya ugyanakkor az, hogy sok-pártivá teszi a törvényhozást, és ezzel koalíci-
ós kormányok egész sorának nyújt megalakulási lehetőséget, aminek a következtében
instabil többségek, gyakran változó szövetségek és politikai hűtlenségre csábító alkuk
90

bontakoznak ki, ez pedig a kormányozhatóságot veszélyezteti, hosszú távon a kormány-

zás hatékonyságát rontja. Ezt megakadályozandó az egyes országok általában parlamenti
bekerülési küszöböt vezetnek be, mely szerint a törvényhozásba csak az a párt kerülhet,
amelyik legalább az összes leadott szavazat két, három, négy, esetleg öt százalékát eléri
(de ismert az egy, másfél, hét vagy tízszázalékos küszöb megkövetelése is, mint ahogyan
a küszöb-követelmény hiánya is).
Ez azonban nem tudja megakadályozni, hogy időnként túlzottan nagy legyen
a befolyása a kis pártoknak, kormánybuktató, megegyezést meghiúsító, konszenzust
akadályozó szerepbe engedve őket, amellyel vissza lehet élni. A rendszer legfeltűnőbb
hátránya azonban a választók és a választottak közötti közvetlen, élő kapcsolat meg-
szüntetése vagy legalábbis meglazítása, mert a választópolgárok többnyire csak az adott
párt nevére és nem a párt közvetlen jelöltjére szavaznak, s ezzel a képviselők társadalmi
számonkérhetősége sem közvetlenül, csak a pártjukon keresztül érvényesül.
Mindezen megfontolások miatt az arányos választási rendszer előnyeit sok országban
kombinálják a többségi választási modell erényeivel, miáltal egyfajta vegyes rendszert
hoznak létre. Ugyanakkor az is kijelenthető, hogy valójában vegyes rendszer a szó eredeti
értelmében nem is létezik, mert minden vegyes rendszer tartalmaz többségi és arányos
elemeket egyaránt, és az egyes elemek vagy többségi, vagy arányos jellegűek, vagy ehhez,
vagy ahhoz a modellhez állnak közelebb.
A választási tanulmányok gyakori eleméről, a szavazatok összeszámlálásának külön-
böző módszereiről ugyanakkor nem a választási rendszerek keretében kell szólni, mert
a választási rendszer kategóriája definíciószerűen nem a szavazatszámlálás módszeréről,
hanem a választásokon leadott szavazatok mandátummá változtatásának elveiről nyújt
tájékoztatást. Ugyancsak nem szólunk itt a különböző cenzusokról, a választójog törté-
nelmi bővítéséről, továbbá a választási formulákról és kvótákról. Megemlítjük ugyan-
akkor, hogy az aktív választójog (választójogosultság) és a passzív választójog (választha-
tóság) bizonyos esetekben és rendszerekben időnként eltérhet ugyan egymástól, a négy
választási alapelvnek, vagyis a választójog általánosságának és egyenlőségének, valamint
a választás közvetlenségének és titkosságának azonban természetesen minden demokra-
tikus választási rendszerben érvényesülnie kell ahhoz, hogy demokratikus választásokról
beszélhessünk. Ezek után a magyar választási rendszerről csupán érdekességeinek kieme-
lésével foglalkozunk.
A magyar választási rendszer ugyanis ma is éppen olyan bonyolult, mint a korábbi
rendszerek voltak, de tekintettel a választási rendszerek demokratikus jellegére, ezúttal
elegendő csupán a magyar történelem legutóbbi évtizedeit szemügyre venni. Az 1989–
1990-ben bekövetkezett rendszerváltozás természetesen a választások lebonyolításának
szabályait is gyökeresen megváltoztatta, sőt a demokratikus átmenet legfőbb és legsür-
gősebb teendője éppen az átmenetet lehetővé tevő választójogi törvény elfogadása volt.
E törvény alapján Magyarországon 1990 és 2010 között kétszavazatos, vegyes vá-
lasztási rendszer működött, amely két lábon, egy arányos és egy többségi pilléren állt.
A rendszer területi listás, arányos ága a pártszimpátia kifejezésére volt alkalmas, abszolút
többségre törekvő, egyéni kerületi, többségi ága pedig a személyek közötti választás
lehetőségét adta. Ez utóbbi ágon 176 mandátum volt szerezhető, és rendszer-specifikus
91

okból általában második fordulót kellett tartani, amelyben azonban a kettőnél több
jelölt továbbengedése miatt sok esetben a relatív többség elérése is mandátumot eredmé-
nyezett. A rendszer arányos ágán további arányosítási elemekkel tarkított kompenzációs
mechanizmusok működtek. A rendszer ráadásul ismerte az országos lista intézményét
is, amelyre a polgárok nem szavazhattak ugyan, de főként az egyéni jelöltekre és részben
a pártlistákra leadott szavazataik töredékszavazatok formájában felkerülhettek a kizáró-
lag kompenzációs listaként működő, a pártok és szövetségeseik vezetőinek mandátumot
biztosító reprezentációs listára.
A rendszer fő érdekessége az volt, hogy minden magyar választópolgár két szava-
zattal rendelkezett (egyéni kerületi és területi listás szavazattal), amelyből az egyiket
a sok esetben kiírt második fordulóban újból megfontolhatta. Ennek a rendszernek
a pártrendszerre és a politikai kultúrára gyakorolt hatása demonstratív volt. A szisztéma
alapján 386 mandátumot osztottak ki, viszonylag nagy létszámú, bár mindössze egyka-
marás országgyűlést hozva létre. A szisztéma fenntartotta a választók és a választottak
közötti közvetlen kapcsolattartás lehetőségét, miközben a politikai reprezentativitást is
biztosítani tudta. Ugyanakkor a rendszert a magyar polgárok az egyes választásokon jól
megfigyelhetően mindenekelőtt a politikai pártokról alkotott véleményük kifejezéseként
működtették.
Az eredetileg ideiglenesnek szánt választási rendszer húsz éven át, öt rendes parlamen-
ti választáson, tíz fordulóban, továbbá számtalan kisebb jelentőségű időközi választáson
szolgálta a köztársaságot, és elemei továbbéltek a helyi önkormányzati és az európai
parlamenti választások bizonyos megoldásaiban is.
A jelenleg hatályos választási rendszer egy legfeljebb kétszáz fős, továbbra is egyka-
marás országgyűlést hoz létre, amelynek tagjai közül 106 képviselőt egyéni kerületi
rendszerben, egyetlen szavazattal, mindössze egyetlen fordulóban, relatív többséggel
választanak meg, 93 képviselő pedig a pártok országos listáján szerezhet mandátumot.
A választási reform megszüntette a területi listákat, miközben megtartotta az országos
listát. Ez utóbbi listára a polgárok immáron közvetlenül szavaznak, de e listáról a man-
dátumok az egyéni kerületben leadott és mandátumot nem eredményező szavazatok
töredékelvű arányosításával is kioszthatók. Különlegesség, hogy a rendszer a kompen-
zációs mechanizmust a mandátumot szerzett győztes jelöltre leadott töredékszavazatok
esetében is működni engedi, többletmandátumokhoz juttatva a választások győztesét.
A reform a választókerületeket jelentősen átalakította – arra is tekintettel, hogy a ko-
rábbi választókerületi beosztás alkotmányellenesen aránytalan volt –, és újraszabályozta
a jelöltállítás módját. A magyar állampolgársággal rendelkező, de magyarországi állandó
lakcímmel nem rendelkező határon túli magyarok csak az országos listákra szavazhat-
nak. A magyarországi nemzetiségek parlamenti képviselete biztosított. A mindössze
egyfordulós, kétszavazatos választási rendszer mindenekelőtt egy erős kompenzációs és
arányosítási elemeket tartalmazó, de a többségi elemet hangsúlyosan alkalmazó vegyes
választási rendszerként írható le.
92

Ajánlott irodalom
Dezső Márta – Tóth Zoltán: Választás és választási eljárás. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2002.
Petrétei József: Az alkotmányos demokrácia alapintézményei. Dialóg Campus, Budapest–
Pécs, 2011, különösen 228–339.
Sartori, Giovanni: Összehasonlító alkotmánymérnökség. (Fordította Soltész Erzsébet.) Aka-
démiai Kiadó, Budapest, 2003.
93

7. FEJEZET
Kormányzati rendszerek
7.1 A kormányzati rendszer fogalma
A kormányzati rendszer tágabb értelemben a politikai irányítási feladatokat ellátó álla-
mi rendszer, szűkebb értelemben pedig a kormányzást végző állami szervek rendszere.
A kormányforma azt mutatja meg, hogy milyen a viszony a törvényhozó és a végrehajtó
hatalom között – esetleg az államfői hatalom közvetítésével –, és bizonyos fokig azt is,
hogy milyen szerkezetben működik a végrehajtó hatalom.
A kormányzat nem azonos a kormánnyal, bár az utóbbi része az előbbinek. Szemben
egyes felfogásokkal, ebben a fejezetben azt a felfogást tesszük magunkévá, amely a kor-
mányzást a kormányzásban résztvevő szervek együttműködésének összefüggéseként ha-
tározza meg. A kormányzásban eszerint a tágabb értelemben vett kormányzat egyes szer-
vei vesznek részt az elkülönült vagy el nem különült államfői hatalom közbeiktatásával.
A tágabb értelemben vett kormányzást tehát a tágabb értelemben vett kormányzat végzi.
Ezzel a fogalomválasztással elutasítjuk azt a nézetet is, amely a kormányzást mind-
három hatalmi ág együttműködéseként fogja fel, hiszen a bírói hatalmat nem tekintjük
a kormányzat részének. Az ezt hangoztató felfogás túl tágra nyitja a kormányzás fogal-
mát, és ekként hasonlóképpen elutasítandó, mint a túl szűk értelmezés.
A kormányzás szűk értelmezése szerint a kormányzati tevékenységet a kormány vég-
zi, és a kormány feje, illetve a kormány tagjai, továbbá az egyes kormányszervek vagy
kormányzati intézmények közötti cizellált kapcsolatrendszer képezi a fogalom jelentés-
tartalmát.
Itt kell megjegyeznünk, hogy felfogásunk szerint a kormányzati rendszer fogalmának
lényegi eleme a rendszer demokratikus mivolta. Ezért a kormányzati rendszer fogalmá-
nak csak demokratikus körülmények között van értelme, vagyis a kormányforma éppen
úgy csak demokratikus viszonyokban értelmezhető, mint a pártrendszer vagy a választási
rendszer, amennyiben e rendszerekről csak a demokratikus politikai rendszer részeiként
lehet beszélni. A kormányformákat eszerint demokratikus közjogi–politikai viszony-
rendszereknek tételezzük, ezért a nem demokratikus kormányzati berendezkedéseket
nem tekintjük kormányformáknak, és ebben a fejezetben nem foglalkozunk velük.
Nyilvánvalóan minden állam kormányzásának, csakúgy, mint az államirányítás egyéb
alrendszereinek van valamilyen szerkezete, váza, mechanikája, formája, rendszere. Kor-
mányzati rendszerről azonban csak a hatalommegosztás viszonyrendszerében érdemes
beszélni. Irán, Észak-Korea vagy Belarusz kormányzati formája nem kormányforma,
mert hiányzik belőle a kormányforma fogalmi eleme, a törvényhozás demokratikussága.
A „demokratikus kormányforma” kifejezés ezért bizonyos fokig túlírt fogalom, mert
kormányformákról a demokráciákon kívüli világban nem érdemes beszélni. Ugyanez
95

vonatkozik bizonyos mértékig a „modern kormányformák” kifejezésre is, amennyiben

kormányformákról csak a hatalommegosztás megjelenése óta beszélhetünk, vagyis min-
den kormányforma végtére is modern kormányforma, ha a kormányformát a fenti szűk
értelemben használjuk. Mindebből az következik, hogy az elmúlt korok kormányzása-
inak egyes formáit nem tekintjük kormányformáknak, vagyis az úgynevezett történeti
kormányformák, az archaikus kormányformák és más régmúlt időket idéző kormányzati
alakzatok legfeljebb a valódi értelemben vett kormányformák történeti előzményeiként,
előképeiként, bevezetéseiként értelmezendők.
Ugyanakkor a kormányzati rendszer mindenekelőtt a maga konkrét működésében
vizsgálható. Az államhatalmak elválasztásának klasszikussá vált tana az államszerveze-
tet – mint az alkotmány-jogtudomány általában – statikusságában mutatja meg, míg
a kormányzati rendszer az államhatalmi ágak közül csak a törvényhozó és a végrehajtó
hatalom kapcsolatáról ad információt számunkra, méghozzá a kapcsolatot mozgásában,
működésében, funkcionalitásában, érvényesülésében, dinamikájában mutatva be. A kor-
mányzati rendszer egyfajta relációs szisztéma, amely a tágabb értelemben vett kormány-
zásban részt vevő államhatalmi ágak egymáshoz való viszonyának funkcionalitását írja le.
Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy a világ országai számtalan formában mű-
ködtetik a kormányzataikat, de a legtöbb demokratikus ország alapvetően kétféle kor-
mányforma között szokott választani: a parlamentáris és a prezidenciális kormányzati
rendszer képezik a kormányformák két alaptípusát.
A két klasszikus rendszer között egy seregnyi átmenet létezik, és további vegyes
vagy különleges rendszereket is ismer a világ. (Elterjedt az az álláspont is, mely szerint
a kancellári kormánytípus külön kormányforma-kategóriát képez, és ezért külön vizs-
gálandó.) Ebben a fejezetben a sajátos rendszerek közül csupán két formáról, a francia
félelnöki rendszerről és a svájci kollegiális szisztémáról ejtünk szót.
7.2 Parlamentáris vagy prezidenciális kormányformák

Prezidenciális rendszer csak köztársaságokban lehetséges (monarchiában nincs elnök),
míg a parlamentáris rendszernek egyaránt létezik köztársasági és monarchikus megje-
lenése is (a két változat között a kormányforma tekintetében semmi különbség nincs).
A parlamentáris rendszer szülőhelye Európa, az elnöki rendszer pedig Amerikában
alakult ki. Európában – néhány kivételtől eltekintve – szinte csak parlamentáris beren-
dezkedésű országokat találunk, Amerikában pedig a prezidenciális hagyomány terjedt el.
A prezidenciális kormányforma mintaállama az Egyesült Államok, amely e szisztémát
jól működteti. Ugyancsak prezidenciális kormányformát választott magának – több-
kevesebb sikerrel – a hatalmas amerikai kontinens szinte valamennyi állama Mexikótól
Chiléig, Panamától Brazíliáig. Néhány amerikai ország azonban parlamentáris útra tért,
mint Kanada, míg mások különleges vagy vegyes kormányformát működtetnek, mint
Argentína vagy Uruguay.
A parlamentáris rendszer prototípusa Nagy-Britannia, a rendszer őshazája, de par-
lamentáris rendszerek működnek szerte Európában, Izlandtól Litvániáig, Norvégiától
96

7. fejezet – Kormányzati rendszerek
Albániáig is. Európában a parlamentáris rendszernek van hagyománya. A kevés számú

kivétel között elsősorban Svájcot találjuk, amely különleges, csak rá jellemző, önálló
kormányformával rendelkezik. E rendszert szokás kollegiális vagy tanács-kormányfor-
mának, esetleg direktoriális kormányzati rendszernek vagy egyszerűen csak svájci kor-
mányformának nevezni. Ciprus prezidenciális kormányformát működtet, de ennek
etnikai okai vannak.
A tágabb európai kontinensen ismert még az úgynevezett fél-prezidenciális rendszer
is. Ez a rendszer ma már lényegében csak a kelet-európai poszt-szovjet térség államaiban
maradt fenn, továbbá a rendszer prototípusában, Franciaországban. Korábban félelnöki
kormányformájú volt Finnország és Portugália is, és néhány közép-európai egykori
kommunista ország is erre az útra lépett, ma már azonban legtöbbjük visszatalált a par-
lamentáris kormányzati rendszer klasszikus megoldásaihoz.
Néhányan azon országok közül, amelyek a történelem során szabadon választhattak
kormányformát, időnként megváltoztatták a rendszerüket, míg egy vagy több sajátos
megoldás kialakításával magukévá tették, és némileg háziasították is az elnöki vagy a par-
lamentáris rendszert. Ilyen vegyes rendszerekre elsősorban Afrikában találunk példákat,
de az ázsiai és óceániai térség is különös megoldásokkal szolgál. A világ legfejlettebb
demokráciái ugyanakkor elsősorban parlamentárisak, mint Ausztrália, Kanada, Japán
és Új-Zéland.
Számos példa mutatja, hogy a kormányzati rendszerek tiszta formájának megvaló-
sítása szolgálhatja leginkább az adott ország érdekét. A rendszerek vegyítése, átmeneti
alakzatok kialakítása csak akkor számít hatékonynak, ha a rendszerek belső logikája nem
egymás rovására érvényesül. Mind a prezidenciális, mind a parlamentáris rendszer ered-
ményes funkcionálása csak akkor biztosítható, ha működtetőik betartják a rendszerek
sajátos belső logikájából eredő jellegzetes szabályokat.
A prezidenciális vagy elnöki rendszer az elnöki tisztségről kapta a nevét, de ez nem
azt jelenti, hogy a hatalmi ágak rendszerében minden országban feltétlenül az elnök
által vezetett végrehajtó hatalom játszaná a legfőbb szerepet. A parlamentáris rendszer
a törvényhozó hatalomról kapta a nevét, de ez nem jelenti azt, hogy a parlament csinál
mindent, inkább azt, hogy minden lényeges dolog a parlamentben történik, és a par-
lamentnek minden területre kiterjedő döntési jogköre van. A parlamentáris rendszer
törvényhozó hatalmát azért hívhatjuk parlamentnek, mert belőle származik az általa
elszámoltatható kormány. Az elnöki rendszer törvényhozását ez az elnevezés a bizalmat-
lanság kifejezhetőségének hiánya miatt nem illeti meg.
A parlamentáris és az elnöki kormányzati rendszer számos pontban, jellegzetességben
és következményben különbözik egymástól. Ezek a jellegzetességek azonban csupán
néhány karakteres fővonásra, legfőbb jellemzőre vezethetők vissza, amelyekből a többi
különbség származik.
A politikatudomány jelentős – és nem mindig sikeres – kísérleteket tesz annak érde-
kében, hogy egy dolgot, jelenséget vagy mozzanatot rendszerszerűen válasszon el a hozzá
hasonló, és ezért vele összehasonlítható másik jelenségtől. A meghatározó tulajdonságok
kiválasztásának célja éppen az, hogy rögzítsük azokat az azonosító jegyeket, melyek
alapján az egyik rendszert egyértelműen meg tudjuk különböztetni a másiktól.
97

Ha a parlamentáris és az elnöki rendszereket összevetjük egymással, azokat a jel-

legzetességeket kell megtalálnunk, amelyek úgy jellemzőek az egyik rendszerre, hogy
azok ellenkezője jellemzi a másik rendszert. Ezen elv alapján a parlamentáris rendszert
lényegében három elem különbözteti meg a prezidenciális rendszertől.
Az egyik különbség az, hogy a parlamentáris rendszerben az államfő és a kormányfő
tisztségét két különböző személy tölti be, míg a prezidenciális rendszerben e két tisztség
egy tisztségviselő személyében egyesül. A másik elhatároló különbség az, hogy a parla-
mentáris rendszerben a kormány a parlamentben képes megbukni, mert a kormány
a parlament bizalmán nyugszik, míg a prezidenciális rendszerben a kormány nem függ
a törvényhozás bizalmától. A harmadik jellegzetes különbség abban áll, hogy a parla-
mentáris rendszerben a parlament feloszlatható, míg az elnöki rendszerben – legalábbis
annak klasszikus változatában – a törvényhozás feloszlatása nem lehetséges.
Mindebből az következik, hogy a parlamentáris rendszer parlamenti ciklusai álta-
lában nem fixáltak, legfeljebb maximalizáltak, míg az elnöki rendszer törvényhozási
ciklusai – a végrehajtó hatalom megbízatásához hasonlóan – alkotmányban vannak
rögzítve, és lerövidítésük nem következhet be. Ebből pedig az a sajátosság adódik, hogy
egy esetlegesen bekövetkező kormányválságot a két kormányzati rendszer egymáshoz
képest gyökeresen különböző módon old meg a rendszer sajátosságai szerint.
A politikatudományi irodalom felfigyelt arra, hogy a parlamentáris rendszer laza
szerkezetét, vagyis a kormány meneszthetőségét és a törvényhozás feloszlathatóságát
egyaránt az ellensúlyozza, ha a politikai pártok fegyelmezetten működnek a törvény-
hozásban, a parlamenti frakciók egységesen, blokkszerűen szavaznak, vagyis a frakciófe-
gyelem tökéletesen és hiba nélkül funkcionál, kiszavazás a legritkább esetben, és legfel-
jebb lelkiismereti okból lehetséges. Az egységes és központosított frakciók fokozatosan
alakultak ki.
Mára a frakciófegyelem a parlamentáris rendszer kovászává vált, e nélkül a rendszer
ma már nem tudná fenntartani magát, mert borulékonyra és instabilra, vagyis valójában
rugalmasra tervezték, amelyet a centralizált, jól szervezett, fegyelmezett és erős politikai
pártok rendszere tart össze.
Ezzel szemben a prezidenciális rendszer merev szerkezetű, amelyben a választásokra
rendre a törvényhozási és végrehajtó hatalmi ciklus lezárultával kerül sor, előrehozott
választásokra általában nincs mód, és a kormány a törvényhozásban nem bukhat meg,
mert nem a törvényhozás bizalmán nyugszik. Permanens kormányválság esetén – ame-
lyet egy parlamentáris rendszer a kormány vagy a parlament menesztésével oldana meg
– a prezidenciális rendszer nem lenne képes egzisztálni, ha a politikai pártoknak az
Európában ismert merev frakciófegyelme érvényesülne. Ezért az amerikai pártok alig
hasonlítanak európai társasaikhoz, struktúrájuk laza, tagságuk rugalmas és fegyelmük
engedékeny, mert a rugalmatlan kormányformát csak rugalmas pártok képesek fenn-
tartani. Azokban a latin-amerikai országokban, ahol ezt az összefüggést nem ismerték
fel vagy nem tudták érvényesíteni, a történelem számtalan megoldatlan helyzetet ered-
ményezett, amelyek rendszerint katonai puccsokba torkollottak.
A kormányzati rendszerek megfelelő feltételeinek meghatározásához ugyanis a min-
denkori alkotmányozóknak az adott ország hagyományait, politikai kultúráját, párt-
98

rendszerét és a társadalom homogenitását vagy megosztottságát is figyelembe kell ven-

niük, ha sikeres kormányformát kívánnak kialakítani.
7.3 A parlamentáris kormányzati rendszer

A parlamentáris és az elnöki rendszerek közötti első különbség az, hogy a parlamentáris
rendszerben az államfő és a kormányfő két személy, vagyis az államfői és a kormányfői
pozíció két tisztséget jelent, és e két tisztséget egy időben két különböző személy tölti be.
A parlamentáris rendszerben létezik különálló államfői hatalom. Az államfőnek ön-
álló államfői hatásköre van, vagyis az államfői hatalom nem része a végrehajtó hata-
lomnak. A király, a királynő, a nagyherceg vagy a köztársasági elnök vagy (az előbbiek
esetében) öröklés útján vagy (az utóbbi esetében általában) periodikus választások útján
kerül hatalomba, működése során válságáthidaló, regulatív hatalmat gyakorol. Ez a ha-
talom politikailag semleges, az államfő neutralitásához közérdek fűződik. Az államfő
mindhárom hatalmi ág vonatkozásában ügydöntő, hatalom-keletkeztető jogosítványok-
kal rendelkezik.
A törvényhozó hatalmat az államfő – az alkotmányok klasszikus megfogalmazása
szerint – „a parlamenttel együtt” gyakorolja, jóllehet ez a joggyakorlás a legtöbb esetben
a törvényhozási folyamat végpontján, formális aláírási és kihirdetési jogban, az egykori
törvényszentesítési jogban jelentkezik. Sok országban az államfő írja ki a parlamenti
választásokat, hívja össze a parlament alakuló ülését, illetve nyitja meg a törvényhozási
évadot. Törvénykezdeményezési joga általában nincs, ugyanakkor – bármilyen meglepő
– sok országban gyakorlatilag szinte bármikor feloszlathatja a parlamentet (praktikusan
az alsóházat), még ha ezzel a jogkörével önállóan aligha él, és inkább szigorúan kötött
miniszterelnöki indítványra jár el.
A bírói hatalom vonatkozásában az államfő a kegyelmi jogkör gyakorlójaként lép fel,
miközben egyes országokban ő vezeti a bírói önigazgató szervet, ugyanakkor minden
országban ő nevezi ki az ország összes bíráját.
Éppenséggel kinevezés-típusú jogosítványok azok is, amelyeket az államfő a vég-
rehajtó hatalom vonatkozásában gyakorol. Az államfőtől indul a kormányalakítás, és
általában nála is fejeződik be az eskütétellel vagy – sikertelenség esetén – a miniszter-
elnök lemondásával. A kormány tagjait és sok esetben az államtitkárokat is az államfő
nevezi ki. Az államfő nevezi ki magát a miniszterelnököt is, aki a parlamenti bizalomra
támaszkodva kormányoz. Hogy az államfő kit nevez ki miniszterelnöknek, az a politikai
konstellációból következik. Általában a választásokon győztes párt vezetője lesz a minisz-
terelnök, ha a választásoknak van egyértelmű győztese, és a győztes erőnek van egyértel-
mű vezetője. Ha ebben a tekintetben bizonytalanság áll elő, akkor – az egyeztetéseket
követően – a kormányfő személyéről az államfő diszkrecionálisan (belátása szerint) dönt.
A kormányfő a végrehajtó hatalom fejeként irányítja a kormány politikai munkáját,
és vezeti a közigazgatás egész intézményrendszerét. Pozíciójába általában nem választás
útján, hanem államfői kinevezés útján kerül, de többnyire egy megnyert választás után,
amelynek nyomán pártjával vagy az általa vezetett pártkoalícióval többséget tud terem-
99

teni a parlamentben (praktikusan annak alsóházában), vagy legalább nem fenyegeti az

a veszély, hogy vele szemben negatív parlamenti többség alakul ki.
A parlamentáris és a prezidenciális kormányforma közötti másik különbség az, hogy
a parlamentáris rendszerben a kormány a törvényhozás bizalmán nyugszik, általában
parlamenti többségre támaszkodik. A parlamentáris kormányzás valójában többségi kor-
mányzás (még akkor is, ha a kormány esetleg kisebbségből kormányoz, de vele szem-
ben nem alakul ki egyértelmű többség). A parlamentáris rendszer lényegi vonása, hogy
a kormány a parlamentben megbukhat. A parlamenti bizalom megvonása a kormány
bukásával jár együtt. Parlamenti bizalom nélkül nincs parlamentáris kormányzás.
A kormány iránti bizalom megvonásának több módja van, a kezdeményezés indít-
vány formájában érkezhet az ellenzék soraiból vagy akár a kormánykoalíció egyes párt-
jaitól is, de a bizalmi kérdést maga a kormány is felvetheti, hogy biztosítsa magát nehéz
döntések meghozatala előtt, alatt vagy után. Ez utóbbi esetekben bizalmi szavazásról
van szó, melyet a kormányfő közvetlenül is kérhet maga, illetve kormánya ellen, de
az is gyakorlat, hogy maga a miniszterelnök a saját, illetve kormánya sorsát hozzáköti
egy törvényjavaslathoz, amelynek elfogadását továbbkormányzásának feltételéül szabja.
A kívülről érkezett kezdeményezést bizalmatlansági indítványnak nevezzük, amely
felett – ha kellő számú képviselő támogatta – vitát kell elrendelni, és a vita végén for-
mális szavazást kell tartani. E nyílt szavazáson derül ki, hogy a kormány rendelkezik-e
többséggel, illetve mekkora többsége van. A bizalmi vagy bizalmatlansági szavazás el-
vesztése a kormány bukásával jár együtt, ennek nyomán a kormányfő a kormány ne-
vében benyújtja lemondását az államfőnek, aki új miniszterelnököt nevez ki, vagy – új
választások kiírása mellett – gondoskodik a parlament felosztásáról.
Néhány országban a bizalmatlansági indítvány csak konstruktív lehet, ami azt jelenti,
hogy a bizalmatlansági indítványban név szerint meg kell jelölni azt a személyt is, aki az
indítvány sikere esetén a megbuktatott kormányfő helyébe lép, vagyis a többséget nem-
csak a regnáló miniszterelnök leváltása, de az új miniszterelnök kinevezése mellett is ki
kell alakítani. Ez az intézmény némileg stabilizálja a kormány helyzetét. A konstruktív
bizalmatlansági indítvány felett a parlament egyetlen szavazással határoz, és siker esetén
a szavazással máris megvan az új miniszterelnök is, akit az államfő kinevez.
A parlamentáris és a prezidenciális rendszer közötti harmadik különbség az, hogy
a parlamentáris rendszerben a törvényhozást (általában annak alsóházát) fel lehet oszlat-
ni. A parlament-feloszlatási jog az államfőt illeti meg (a jog érvényesítéséhez természete-
sen az szükséges, hogy legyen elkülönült államfői hatalom, amely általában indítványra
jár el, márpedig láthattuk, hogy ilyen hatalom a prezidenciális rendszerben nem létezik).
A parlament feloszlatására vonatkozó indítványt a miniszterelnök teszi meg, de néhány
országban a feloszlatásról az államfő saját kezdeményezésére is dönthet. A kormányfői
indítványhoz az államfő kötve van, az indítvány ellen általában nem emel kifogást,
hanem – a kormányfő személyes meghallgatása után – az indítványnak megfelelően
dönt. A parlament feloszlatása új választások kiírását vonja maga után, erről ugyancsak
maga az államfő gondoskodik.
Mindez azt jelenti, hogy az úgynevezett előrehozott választások intézménye a par-
lamentarizmus lényegi ismérvei közé tartozik. Az előrehozott választás nem valamifé-
100

le kivételes hiba a rendszerben, hanem a rendszer lényegéhez tartozó jellemző vonás.

A parlamentáris rendszerek parlamentjei sok esetben nem szokták kitölteni a teljes
mandátumukat, inkább az a gyakorlat, hogy a parlamentet idő előtt feloszlatják, és
előrehozott választásokat tartanak.
A parlament feloszlatására vonatkozó indítványt a kormányfő több okból is megte-
heti. Vagy azért, mert tart attól, hogy hamarosan elveszíti a többségét, vagy azért, mert
arra számít, hogy az események felgyorsításával megőrizheti hatalmát, vagy azért, mert
tudván tudja, hogy el fogja veszíteni a választásokat, de egy előrehozott választást kisebb
arányban veszítene el, mint ha azt rendes időben tartanák. Általában természetesen min-
den kormányfő győzelemre törekszik, ezért a parlament feloszlatására és új választások
kiírására vonatkozó indítványát a minél nagyobb arányú győzelem megszerzése érdeké-
ben és reményében (vagy – mint jeleztük – a vereség minimalizálása érdekében) teszi
meg. Az államfőt többnyire alkotmányos konvenció kötelezi arra, hogy az indítványt
elfogadja, és azzal összhangban cselekedjék.
7.4 A prezidenciális kormányzati rendszer

A prezidenciális rendszer nem ismeri az elkülönült államfői hatalmat, az elnöki rend-
szerben az államfő és a kormányfő ugyanaz a személy, a két tisztség nem válik szét egy-
mástól.
Az ország elnöke a végrehajtó hatalom feje, a kormány vezetője. Tisztségébe általá-
ban periodikus, közvetlen választással kerül, az ország felnőtt lakossága általános vá-
lasztásokon, előre meghatározott időben és terminusra, közvetlenül választja meg. (Ez
a választás néhány országban – legjellemzőbben az Egyesült Államokban – elektorok
közbeiktatásával történik.)
Az elnök klasszikus államfői feladatokat is ellát (nagykövetek küldése és fogadása,
kitüntetések adományozása és engedélyezése, az ország helyzetét értékelő szezonnyi-
tó törvényhozási beszéd megtartása, a hadsereg irányítása, a kormánytagok kinevezése
stb.), miközben a végrehajtó hatalom vezetőjét megillető jogosítványokkal is él.
Megbízatása a mandátum teljes kitöltésével jár le, rendszerint egyszer újraválasztható.
Időközbeni lemondás, kormányzásra képtelen állapot vagy halál esetén (néhány orszá-
got, például Venezuelát kivéve) rendszerint a vele együtt megválasztott alelnök veszi át
a hatalmat, annak lemondása, ellehetetlenülése vagy halála esetén a már előre kijelölt
újabb alelnök lép pozícióba az eredetileg tervezett – és az alkotmány által meghatáro-
zott – ciklus végéig, vagyis előrehozott elnökválasztásra nincs lehetőség vagy szükség.
Minden terminus pontosan egyforma ideig tart, választástól választásig azonos idő telik
el (a legtöbb országban ez négy naptári év).
A prezidenciális rendszer elnökének rendszerint nincs szüksége arra, hogy a törvény-
hozásban politikai többsége legyen, mert a laza pártfegyelem következtében a képviselők
és a szenátorok személyesen is meggyőzhetők egy-egy javaslat elfogadása vagy elutasí-
tása érdekében. A prezidenciális kormányzati rendszer kormánya nem a törvényhozó
hatalom bizalmán nyugszik, bár nyilvánvalóan kedvezőbb előfeltételű és kényelmesebb
101

kormányzásra ad lehetőséget az a körülmény, ha a kormány rendelkezik a törvényhozás

többségének kalkulálható támogatásával.
A törvényhozó hatalmat az elnöki rendszerben ugyancsak fix terminusra, vagyis adott
naptól adott napig terjedő időszakra közvetlenül választják, a végrehajtó hatalom vá-
lasztásától függetlenül, bár sok esetben a végrehajtó hatalommal egy időben, gyakran
azonos napon. A törvényhozó hatalom feloszlatására nincs mód, a törvényhozás minden
esetben – akár a legextrémebb körülmények között is – kitölti a mandátumát. Előreho-
zott választásokat – néhány ország kivételével – a rendszer nem ismer.
A prezidenciális kormányzati rendszer klasszikus formája ugyanakkor ismeri a fékek
és egyensúlyok szisztémáját, amely az államhatalmi ágak közötti harmónia, együtt-
működés és kontroll megvalósításaképpen a jó kormányzat célját azzal szolgálja, hogy
a hatalmak egymást ellenőrzik. A rendszer sajátja a bírói felülvizsgálat is (amelyet napja-
inkra természetesen a legtöbb parlamentáris rendszer is követ). A hatalmak egymás általi
ellenőrzöttsége megakadályozza, hogy abszolút hatalom korlátozódjék egyetlen kézben.
A hatalomkorlátozás alól nem kivétel az Egyesült Államok elnöke sem, aki a nemzetközi
világban jelentős szerepet játszik ugyan, de hatalmát elsősorban az USA világpolitikában
betöltött súlya és ereje adja, nem az ország alkotmánya, amely az ő hatalmát ugyanúgy
korlátok közé szorítja, mint a másik két hatalmi ágét.
A fékek és egyensúlyok struktúrája és a hatalmi ágak egymástól való szigorú elvá-
lasztása ugyanis szintén az elnöki rendszer klasszikus formájának jellemzője (bár egyes
latin-amerikai országok gyakorlata számtalan esetben tért el a klasszikus modelltől).
7.5 Vegyes vagy különleges kormányzati rendszerek

A különös kormányzati rendszerek közül a félelnöki és a kollegiális kormányformát
emeljük ki. A félelnöki rendszert Franciaország, a kollegiális formát Svájc példázza.
Franciaországban az 1958-ban elfogadott alkotmány teremtette meg az V. Köztársa-
ságot, amelynek élén az 1962-es alkotmánymódosításig, illetve ténylegesen az 1965-ös
elnökválasztásig közvetetten megválasztott erős elnök állt, azóta pedig a nép által közvet-
lenül megválasztott államfő vezeti a végrehajtó hatalmat. Az elnöki ciklus a közelmúltig
hétéves volt, és az alkotmány az államfő korlátlan újraválasztását is lehetővé tette, a 21.
században azonban az államfői megbízatás már csak ötéves, és a módosított alkotmány
csak egyszeri újraválasztást enged meg. A közelmúltban jelentősen módosított alkot-
mány az elnökválasztást közvetlenül követően nemzetgyűlési választásokat tesz kötele-
zővé, miáltal a parlamenti ciklust ugyancsak ötéves mandátumhosszal fixálja, vagyis az
állami szervek immár nem csupán maximalizált, hanem rögzített terminusokkal dolgoz-
nak. Ezek az elemek a francia kormányformát az elnöki rendszerhez teszik hasonlóvá.
Igen ám, de a rendszer alapját képező elemek a francia szisztémát a parlamentáris
kormányformához közelítik, hiszen az államfő és a kormányfő Franciaországban is két
személy; a kormány a parlament bizalmán nyugszik, vagyis a nemzetgyűlésben elvileg
bármikor megbukhat; és a közelmúltig bármikor fel lehetett oszlatni a parlamentet,
ha az államfő előrehozott választásokat tartott szükségesnek. Ezek a tulajdonságok azt
102

egyértelműsítik, hogy a francia félelnöki rendszernek parlamentáris alapjai vannak. Az

igazi megkülönböztető jelleg abban áll, hogy a francia államfő nemcsak államfői minő-
ségében gyakorolja a hatalmát, hanem egyben ő a végrehajtó hatalom feje is, miközben
az általa kinevezett miniszterelnök a törvényhozásnak felelős kormányt vezeti, amelyet
az államfő a közelmúltig elvileg bármikor meneszthetett, ha új kormány kinevezését
látta indokoltnak.
A folyamatosan alakuló rendszer tehát történelmének nagy részében valahol félúton
helyezkedett el a parlamentáris és a prezidenciális végpont között, de összességében sa-
játos, különös, sui generis elegyet alkot, amely a rendszert külön kormányformává teszi.
Ez a kormányforma a félelnöki vagy fél-prezidenciális rendszer, eredeti (magyarul
nem használatos) nevén a szemi-prezidenciális kormányzat, amelyet De Gaulle tábor-
nok-elnök személyes ambíciói által vezettetve alakított ki munkatársaival, s fogadta-
tott el alkotmányozó népszavazással a francia néppel, és amelynek számtalan – itt nem
részletezendő – eleme a parlament és a pártok szerepének csökkentésétől az államfői
uralom kiszélesítésén át a közvetlen demokrácia intézményeinek gyakori alkalmazásáig
terjedően a rendszer melléktulajdonságai közé tartozik. Az eredetileg sokat támadott
rendszer – elsősorban a választási rendszer jótékony hatásának következtében – pél-
dátlanul sikeresen, öt évtizeden át fennmaradt, miközben néhány esetben a különböző
pártháttérrel rendelkezett köztársasági elnök és miniszterelnök társbérletét is át kellett
élnie. Az utóbbi évek reformjai nyomán a rendszer új irányokba fordult.
Svájcban a kormányforma elemeit jelentő „triász” (törvényhozás, államfő, végrehajtó
hatalom) helyett valójában csak kettő létezik, mint az elnöki rendszerekben, de egymásra
tekintettel, mint a parlamentáris rendszerekben: a Szövetségi Gyűlés és az általa válasz-
tott Szövetségi Tanács. A svájci törvényhozás, a Szövetség Gyűlés két azonos jogkörrel
rendelkező kamarából, a Nemzeti Tanácsból, valamint az Államtanácsból áll.
Mind a Szövetségi Gyűlés, mind a Szövetségi Tanács, vagyis a kormány tagjainak négy
évre szól a megbízatása, a kormányt megbuktatni nem lehet. A Nemzeti Tanács és az
Államtanács külön és együtt is üléseznek. Amikor külön tanácskoznak, szükséges azon-
ban, hogy a Szövetségi Gyűlés döntései mindkét testület egyetértésével szülessenek meg.
Svájcban az államfői és a kormányfői tisztség egy kézben, a Szövetségi Tanács elnö-
kének kezében van. A Szövetségi Tanács elnöke bizonyos jogokkal is bír, amelyekkel
a Tanács más tagjai nem rendelkeznek (szavazata duplán számít a kormány döntéseinek
meghozatalakor), ám ez nem azt jelenti, hogy a többi hat tanácstag felett állna, inkább
elsőnek tekinthető az egyenlők között. Őt az alelnökhöz hasonlóan a Szövetségi Gyűlés
választja meg a Szövetségi Tanács tagjainak sorából egy éves időtartamra. Az adott évben
regnáló elnököt és alelnököt nem lehet újra megválasztani a következő esztendőben. Az
elnök kiválasztásánál a pártviszonyok mellett tekintetbe kell venni a nyelvi adottságokat
is, és gondoskodni kell a német, a francia és az olasz nyelvű elnökök rotációjáról. A kor-
mányforma sajátosságát az adja, hogy a Tanács összetétele a törvényhozási erőviszonyok
mentén alakul ki, és a kormány tagjai a törvényhozásban interpellálhatók.
Mindezen intézményi megoldások azonban annak fényében értékelendők, hogy
Svájcban a jelentős döntéseket nem a választott testületek alakítják ki, hanem közvetle-
nül a nép hozza meg. Az alpesi országban helyi, kantonális és szövetségi szinten egyaránt
103

népszavazással döntenek a legfontosabb kérdésekről, és valójában ez – a közvetlen de-

mokrácia általános gyakorlata – adja a svájci berendezkedés legjellemzőbb sajátosságát.
Ajánlott irodalom
Chronowski Nóra – Drinóczi Tímea (szerk.): Európai kormányformák rendszertana.
HVG-ORAC, Budapest, 2007.
Fisichella, Domenico: A politikatudomány alapvonalai. Osiris Kiadó, Budapest, 2006.
Petrétei József: Az alkotmányos demokrácia alapintézményei. Dialóg Campus, Pécs–Buda-
pest, 2009.
Sartori, Giovanni: Összehasonlító alkotmánymérnökség. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003.
Szente Zoltán: Európai alkotmány- és parlamentarizmustörténet 1945–2005. Osiris Kiadó,
Budapest, 2006.
104

8. FEJEZET
Demokráciák
8.1 A demokrácia értelmezése
A demokrácia népuralmat jelent. Maga a kifejezés a Krisztus előtti 5. század körül ke-
rült be az ókori görögök közgondolkodásába. Szótöve, a démosz ógörög szó jelentette
egyszerre a „sokaságot” és a „mindenkit” is, vagyis a népet. A démosz szótőhöz a -krácia
képző járult, vagyis eltérően az oligarchia vagy a monarchia szavaktól, a démosz kifejezést
a kratein (-krácia) képzővel egészítették ki – ez a szó „hatalomként” vagy „uralomként”
értelmezhető.
A demokrácia kialakulása kezdetben érdekes módon a később egyáltalán nem de-
mokratikus államként, hanem éppen a totalitárius államok mintájaként emlegetett
Spártában volt megfigyelhető (Spárta a politikai fejlődés némely állomásait hamarabb
érte el, mint Athén). A dór Spártában – ahogyan erre a történész John Dunn rámuta-
tott – már Krisztus előtt 600 körül rendszeresen ülésezett a népgyűlés, persze igaz az is,
hogy itt a demokratikus jellegű intézményekben általában kevesebben osztoztak, mint
az attikai félsziget fővárosában.
Az egyre nyitottabbá váló ión Athénban a demokratikus intézmények kialakulásának
folyamatát már Szolón arkhón reformjai megszilárdították.
„Mi olyan alkotmány alapján élünk, melynek neve, minthogy a hatalom nem egyes
kevesek, hanem a többség kezében van, demokrácia” – állapította meg Thükididész,
athéni történetíró. Az ő szóhasználatában azonban – a kor szellemének megfelelően –
az alkotmány egyfajta állami berendezkedést jelentett, és nem modern értelemben vett
alaptörvényt.
Az alkotmány modern értelmében olyan eszköz, amely racionalizálja és egyben kor-
látok közé szorítja a többség zsarnokságát, hogy más kráciáknak is teret nyújtson, s
ezzel a technokrácia és a bürokrácia, továbbá az uralom több más szerkezeti eleme is
jelentőséghez jusson, mindenekelőtt pedig az egyén szabadsága érvényesülhessen.
Az antik görögök nem ismerték fel azt a problémát, hogy a demokrácia képes felszá-
molni önmagát, mert a mindenkori többség akarata nem feltétlenül a legjobb dönté-
sekhez vezet. Ráadásul a többségi döntések igazságtalanok is lehetnek a kisebbségekre
nézve, méltánytalanok vagy éppen zsarnokiak egyes emberekre vagy emberek egyes
csoportjaira nézve. A korlátozás nélküli demokrácia egyfajta önkorlátozás hiányában
elvezethet a többség zsarnokságához. Ennek megakadályozására az utóbbi két és fél
évszázadban a felvilágosodás korának nagy találmánya, a modern értelemben vett al-
kotmány látszott alkalmasnak.
A többségi akarat zsarnokivá válásának esélyeire már Alexis de Tocqueville, neves
francia gondolkodó is felhívta a figyelmet az amerikai demokráciáról írott híres mű-
105

vében, amely elsőként mutatta be a modern demokrácia egyébként irigylésre méltóan

sikeres amerikai gyakorlatát. Giovanni Sartori kortárs olasz politikatudós demokráciáról
szóló jelentős monográfiájában az alkotmányos demokráciát a demokrácia önvédelemre
is képes valódi megvalósulásának tartja, amennyiben az alkotmány a demokráciát korlá-
tok közé szorítván egyben ki is teljesíti a szabadságot, amelyet a mindenkori többségtől
is megvéd.
Hasonló következtetésekre jutott az alkotmány szabadságvédő funkciójáról a politi-
kai filozófia Montesquieu-től Hayeken át Scrutonig. A szabadság rendjeként felfogott
alkotmányos demokrácia az emberek uralma helyett a jog uralmát valósítja meg, amely
a mindenkori hatalmasságokkal szemben azzal garantálja a szabadságot, hogy a hatalom
birtokosai felett is a jog uralmát építi ki.
A szabadság alkotmányaként az Egyesült Államok több mint kétszáz éves alkot-
mányát szokás emlegetni, amely éppen a szabadság kiteljesítése céljából született. Az
Egyesült Államokat az alkotmány teremtette meg, de az államalapításnál mind az ál-
lamformáról, mind a kormányformáról való döntést (ebben a sorrendben) megelőzte
a demokrácia melletti elhatározás. Márpedig az Egyesült Államokat a demokrácia tette
azzá, amivé vált. A demokrácia ugyanakkor már kezdetben is mindenekelőtt a választás
intézményét jelentette.
Ebben az összefüggésben már módunk van utalni Robert Dahl demokrácia-kritéri-
umaira, amelyek között előkelő helyet foglalnak el a választással összefüggő feltételek.
E neves amerikai szerző az Egyesült Államok kialakulásával foglalkozván különbséget
tesz a kisléptékű vagy kisközösségi és a nagyléptékű vagy nagyközösségi demokrácia
fogalmai között.
Dahl kisléptékű demokráciának az antik athéni demokráciát nevezi. Athén példáját
legfeljebb néhány középkori észak-itáliai városállam folytatta. A kisléptékű demokráciá-
ban azok, akik a demokrácia működtetésében közreműködtek (Athén esetében a szabad
athéni férfiak), a döntésekben közvetlenül vettek részt. Nem tartoztak közéjük a nők,
a körüllakók és a rabszolgák. A kis terület és népesség lehetővé tette a közvetlen hata-
lomgyakorlást.
Dahl nagyléptékű demokráciának például az Egyesült Államok demokráciáját neve-
zi. Nem azért, mintha az alapításkor a demokrácia működtetőinek köre szélesebb lett
volna, mint az antik Athénban, hiszen az amerikai demokrácia üzemeltetésében sem
vehettek részt a nők, az őslakosok és a messze földről behurcolt rabszolgák, hanem azért,
mert a hatalmas terület és népesség nem tette lehetővé a közvetlen demokrácia intéz-
ményesülését. A nagy újítás a képviselet bevezetése volt. Ezzel kapcsolatban azonban
bizonyos megszorításokkal kell élnünk.
A képviselet természetesen nem amerikai találmány. Már akkoron, az Egyesült Ál-
lamok alapításakor, a 18. század végén sem számított különlegességnek, az intézmény
római jogi gyökerei, polgári jogi rokonságai és közjogtörténete egyaránt ismertek voltak.
Az európai rendi gyűlések alsóházai ugyancsak képviseleti alapon működtek, nem szólva
a magyar diéta (országgyűlés) fejlett és jól funkcionáló követválasztási gyakorlatáról.
Az amerikai alapító atyák jó hozzájárulása a képviselet fejlődéséhez nem a reprezentá-
cióban, hanem a demokráciában állt. A demokrácia pedig egyenlőség-alapú, benne min-
106

8. fejezet – Demokráciák
den polgár (ha szabad volt és férfi) egyaránt részt vehetett. A demokráciának eme széles,
ha úgy tetszik, polgári értelmezése volt az amerikai állam megalapításának újdonsága.
Demokráciának azonban – mint láttuk – ekkoriban klasszikusan az athéni demok-
ráciát tekintették, márpedig az mindenekelőtt közvetlen demokrácia volt egykoron. Az
amerikai újítást, a képviseleti demokráciát ezért kezdetben nem lehetett demokráciának
tekinteni. A kor szellemi hagyományainak megfelelően azt a politikai berendezkedést,
amelyet az alapító atyák felépítettek, köztársaságnak nevezték el.
A köztársaság és a demokrácia fogalmai évszázadokon át kéz a kézben jártak. Ma már
azonban világos, hogy a köztársaságot államformának, a demokráciát pedig olyan poli-
tikai rendszernek tekintjük, amely egyaránt kiválóan működhet köztársaságban és mo-
narchiában is. Alkotmányos demokráciának ugyanakkor azt a berendezkedést tekintjük,
amely alkotmánnyal korlátozza a mindenkori többség egyeduralmát. Az alkotmányos
demokrácia liberális, politikai és képviseleti demokrácia egyaránt.
A modern demokrácia képviseleti, azaz közvetett jellege nyilvánvaló, hiszen a kor-
mányzás megvalósítását rendszerint nem közvetlenül az állampolgárok, hanem az általuk
szabadon, egyenlő alapon megválasztott képviselők közvetve végzik. Ebből követke-
zően a mai demokráciák természetesen többnyire képviseleti jellegűek, vagyis a nép
által választott képviselők irányítják – nem is annyira az államot, mint inkább annak
törvényhozását.
Az alkotmányt azonban nem a törvényhozás alkotja meg, hanem – teoretikusan
– a nép. Maga a nép az alkotmány konstrukciója, de létező entitás, amely viszont az
alkotmányt hozza létre, vagyis alkotja meg, s ezzel az államot állítja fel, még akkor is,
ha állam korábban is létezett. E bonyolult összefüggésben a nép a szuverenitásnak nem
hordozója vagy birtokosa, hanem forrása, amelytől az államhatalom ered.
A szuverenitást az alkotmány hordozza, amely felhatalmazza az egyes állami szerveket
a szuverenitás egyes attribútumainak gyakorlására. A nép az alkotmányozás jogát nem
bízza a törvényhozó hatalomra, hanem – ahogyan a felvilágosodás politikai filozófusai
hitték – magának tartja fenn, mindemellett a közvetlen demokrácia egyes elemeivel élve
időnként a legtöbb országban természetesen a törvényhozást is befolyásolja.
Abraham Lincoln megfogalmazása nyomán ugyanakkor a demokráciát nem csupán
a nép által végzett kormányzásként, hanem a nép érdekében végzett kormányzásként is
értelmezhetjük, tehát olyan kormányzásról beszélünk, amely megfelel a nép kívánsága-
inak, érdekeinek. Ebben az esetben az ideális kormányzat úgy fogható fel, hogy annak
tettei minden esetben tökéletes összhangban vannak az állampolgárok érdekeivel és
kívánságaival. Ez az idea azonban még sehol sem valósult meg, úgyhogy a vizsgálódás
lényegi tárgya az a mód, ahogyan az eszményt viszonylag jól megközelítő valóságos
demokráciák működnek.
Robert Dahl szerint az eszményt megközelítő demokrácia viszonylag jól megfelel
viszonylag sok állampolgár kívánságainak, és minderre hosszú időn át képes. Ahhoz,
hogy demokráciáról beszéljünk, a politikai rendszernek Dahl kritériumai alapján leg-
alább nyolc intézményes biztosítékkal kell rendelkeznie.
Érdemes felfigyelnünk arra, hogy Dahl demokráciadefiníciójának nincs feltétlenül
szüksége a korlátozó alkotmány klasszikus érvére ahhoz, hogy a szabadság és a demok-
107

rácia kiteljesedését követelje meg a demokratikus politikai rendszert működtető állam-

tól, mert olyan intézményes biztosítékokat sorol fel, amelyek a demokrácia lényegéből
adódóan magából az eszményből fakadnak. Ezek a biztosítékok a következők:
1. A szervezetek létrehozásának és a hozzájuk való csatlakozásnak a szabadsága.
2. A véleménynyilvánítás szabadsága.
3. A szavazati jog.
4. Választhatóság közhivatalokba.
5. A politikai vezetők azon joga, hogy versenyezzenek egymással a tömegek támo-
gatásáért és szavazataiért.
6. Az információk egymást kiegészítő forrásai.
7. Szabad és tiszta választások.
8. Olyan intézmények, amelyek révén a kormány politikája a szavazatoktól és a tö-
megtámogatás egyéb megnyilvánulásaitól függ.
A felsorolás első hat eleme a klasszikus szabadságjogokra (elsősorban az egyesülési,

a szólás- és gyülekezési szabadságra) vezethető vissza, ugyanakkor a jogegyenlőség mint
a második klasszikus demokratikus érték is kiolvasható belőlük. A hetedik és a nyolca-
dik elem ugyanakkor a demokrácia mint politikai rendszer legfontosabb és országonként
különböző intézményi megoldásokkal együtt járó alapját képezi.
Robert Dahl klasszikus műve olyan alapműnek, úttörő munkának számít, amellyel
a politikatudomány minden valamirevaló művelője párbeszédet folytatott. A számos
demokrácia-fogalom közül a világon ezért éppen Dahl demokrácia-definíciója a leg-
elterjedtebb.
A nemzetközi politikatudomány jelesei közül többen is továbbgondolták a Dahl-i
gondolatot, közülük Philip Schmitter úgy találta, hogy a nyolc pont egy további ponttal
kiegészítésre szorul. Szerinte ahhoz, hogy egy rendszert demokráciának tarthassunk, az
is szükséges, hogy a hadsereg civil kontroll alatt legyen. Ezt a kilencedik pontot a szerző
a latin-amerikai országok keserű tapasztalatainak birtokában javasolta a kritériumok
közé emelni.
Dahl definíciójából indult ki a modern politikatudomány egyik legnagyobb alak-
ja, a holland-amerikai Arend Lijphart is, aki leghíresebb művében azt vizsgálta meg,
milyen demokráciamodellek alakultak ki a világban a huszadik században. Lijphart
szigorúbb volt Dahl-nál: számára csak az számított vizsgálódásra érdemes országnak,
amely a Dahl-i kritériumokat legalább a második világháború vége óta folyamatosan,
megszakítás nélkül megvalósította.
Lijphart könyvének első változata az 1980-as évek közepén jelent meg. Ekkor a szi-
gorú kritériumok alapján a világban összesen huszonegy országot tudott a demokráciák
közé sorolni. Ezek között mindegyik vagy európai ország volt, vagy hivatalosan angolul
beszélő Európán kívüli ország. A mű későbbi kiadásaiban folyamatosan bővült a vizsgált
országok száma.
Napjainkban a különböző nemzetközi jogvédő szervezetek a Föld mintegy kétszáz
országának nagyjából a kétharmadát tekintik valamilyen formában – többé-kevésbé –
demokráciának. A demokrácia világhódító útja során – nemegyszer véres háborúk árán
108

– sikeresen terjedt el valamennyi kontinensen, és a legtekintélyesebb, legtartósabb és

leghatékonyabb politikai berendezkedéssé vált a glóbuszon.
Ez – mint utaltunk rá – nem volt mindig így. Winston Churchill híres mondása sze-
rint a demokrácia tökéletlen berendezkedés, de még mindig sokkal jobb mindazoknál
a rendszereknél, amelyeket az emberiség eddig kipróbált.
A demokrácia mint politikai rendszer abból a célból létezik, hogy a fennhatósága
alatt álló polgárok biztonságát, jobb létét és szabadságát megvédje és előmozdítsa. Ezért
a demokráciának nem az a célja, hogy demokratikus legyen. A demokrácia milyensége,
„jósága” azon áll, hogy mennyire képes a népet, az embereket szolgálni.
A demokrácia egyes céljai hierarchiát alkotnak, és – mint látjuk – lehetséges egy
végső célt meghatároznunk. A demokrácia azért van, hogy segítsen polgárainak au-
tonómiában és biztonságban élni, hogy ésszerű keretek között úgy boldoguljanak az
életben, ahogy szeretnének, továbbá bízhassanak abban, hogy ők és gyermekeik is úgy
élhetnek a jövőben, mint a hatalom képviselői. Röviden szólva, ez a hétköznapi ember
szabadsága. A szabadság az, amiért a demokrácia létezik, vagyis a probléma nem más,
mint a szabadság problematikája.
A többség tévedéseitől vagy esetleges gyarlóságaitól ugyanis maga a demokrácia
egyedül csak erőfeszítések által képes megvédeni magát. Nincs biztosíték arra, hogy
a demokrácia csak jól működhet, arra pedig még kevesebb az esély, hogy demokratikus
eljárással csak jó döntés tud születni.
Képzeljük el, hogy egy baráti társaság együtt kívánja tölteni az estét. A kérdés az,
hogy moziba menjenek vagy színházba, feltéve, hogy jegyek mindkét programra kellő
számban állnak rendelkezésre, és mindnyájan képesek megvenni a jegyüket. A dilemmát
többségi döntéssel oldják meg, s mivel többen szavaznak a mozira, mint a színházra,
a társaság végül moziba megy.
Nem kérdés, hogy a színházra szavazók alávetették magukat a többség akaratának, de
ez nem okoz nekik fejfájást, hiszen előre megállapodtak abban, hogy bármilyen döntés
születik, azt együtt hajtják végre. Születhetett volna éppenséggel olyan döntés is, amely
nekik kedvez, és ezzel természetesen ők is és a mozira szavazók is előre tisztában voltak.
Képzeljük el, hogy a várakozásokkal szemben a film rossz volt, a társaság rosszul érez-
te magát, ezért már százszor is megbánta, hogy a mozit és nem a színházat választotta.
Természetesen nem volt semmi garancia arra, hogy a színházi előadás megtekintése jobb
program lett volna, hiszen éppen az okozta a dilemmát, hogy ezt nem lehetett előre
tudni. Mégis mindenki úgy érzi, hogy rossz döntés született.
Az eset tanulságai nyilvánvalók. A mozi vagy színház kérdésében valahogy döntést
kellett hozni, és a résztvevők jobb híján a demokrácia eszközéhez nyúltak. Többségi
szavazással határoztak, mert más igazságos módját nem találták a döntéshozatalnak.
A döntés azonban rossznak bizonyult, mert a demokrácia önmagában nem biztosítja
a helyes határozatokat. Mégsem fogják elvetni a döntéshozatalnak ezt a módját.
Valószínű, hogy a legközelebbi alkalommal majd néhányan előre tájékozódnak
a kérdéses filmről vagy a színházi előadásról, kritikákat olvasnak el, illetve megkérdez-
nek a dologról olyan barátokat, akik már látták a filmet vagy a darabot, esetleg jobban
hallgatnak azokra, akik egy-egy véleményről többet tudnak, de nincs okuk elhagyni
109

a demokrácia alapvető módszerét. Továbbra is többséggel fognak dönteni a következő

közös este programjáról, de informáltabban, megfontoltabban, esetleg felkészülteb-
ben döntenek majd. Ráadásul abból a majdani döntésből is tanulni fognak, és ezzel
a közösség jobb működését, összetartását, végső soron a maguk boldogulását és jobb
megelégedését segítik elő.
De most képzeljünk el egy olyan államot, amelyben összesen két népcsoport, két
etnikum, netán két törzs lakik. Az egyik nemzetiség a lakosság negyven százalékát teszi
ki, a másik csoport a lakosság hatvan százalékát adja. Ez a klasszikus példa arra világít
rá, hogy a demokrácia önmagában nem elég, mert a közösség egészének boldogulását
és minden tagjának szabadságát nem jól szolgálja az a mód, ahogyan a közösség az
egész lakosságot érintő ügyekben határoz, vagyis ha minden jelentős kérdésről többségi
döntés születik.
A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy van néhány olyan ügy, amely a közösség
kisebbik részének a puszta megmaradása szempontjából is alapvetően fontos, és ezekben
az ügyekben nem engedhető meg, hogy ki legyen szolgáltatva a többség döntésének.
Ezeknek az ügyeknek a körét és az ezekre alkalmazandó különleges döntéshozatali me-
chanizmust előre le kell fektetni, a többségi döntéshozatalt korlátok közé kell szorítani.
Az elképzelt állam ezt a problémát – a demokrácia többségi felfogásának problémá-
ját – többféleképpen oldhatja meg. Ha a feltételek adva vannak (márpedig a feltételek
a legritkább esetben vannak adva), a kisebbség kiválhat, és új államot alapíthat, de eset-
leg ez sem hoz végleges eredményt (Belgiumot például éppen a vallási megosztottság
megoldására hozták létre, de mára etnikai megosztottság feszíti, Észak-Írország létre-
hozása pedig egyenesen kudarctörténet, nem szólva a Pakisztán és India szétválásából
adódó konfliktusokról).
A többség uralmával azonosított demokrácia visszaélésekre, hosszú távon magának
a demokráciának a megszűnéséhez vezethet. A modern politikai gondolkodás erre
a problémára több megoldást kínált. Az egyik az alkotmány, a másik az egyetértési
kényszer követelménye, de további megoldások is léteznek, a decentralizációtól az au-
tonómiák rendszeréig és más intézményi struktúrákig.
Az alkotmány megoldása azon az elven alapszik, hogy bizonyos ügyeket ki kell venni
a többségi döntésekkel eldöntendő kérdések hatálya alól, és azokat bele kell helyezni egy
olyan dokumentumba, amelyet ugyan nem lehetetlen, de nagyon nehéz módosítani.
Ez a különleges törvényként szolgáló alapdokumentum vagy széles egyetértéssel, kö-
rültekintő eljárással és nem a törvényhozás által jön létre, vagy egy forradalmat követő
konszolidáció programjaként, a szemben álló felek kompromisszumaként, a lakosság
egésze érdekében. Az egyfajta társadalmi szerződésként felfogott alkotmány funkciója
az, hogy garantálja az emberi és polgári jogokat, a kisebbség kollektív jogait, és lefektesse
az állam működésének többséggel sem módosítható szabályait.
A politikai gondolkodás egy másik megoldása ugyancsak abból az elvből indul ki, hogy
a többség a kisebbség jogait önkényesen nem csorbíthatja, ezért a legfontosabb többségi
döntésekhez a kisebbségi egyetértést is megkívánja. Ez a megoldás a mindenkori több-
ségtől azt várja el, hogy a döntéseket (vagy legalábbis a közösség számára legfontosab-
bakat) ne a többségi elv alkalmazásával, hanem tárgyalások és kompromisszumok útján
110

egyetértésre jutva kísérelje meg elérni. Ezért a közösség vezető politikai erői a konfliktu-
sok kezelése érdekében születő döntések meghozatalába az összes számottevő és érintett
kisebbségi csoportot (közvetlenül vagy képviselőik útján) bevonják, azoknak vétójogot
biztosítva, méghozzá intézményesített eljárásban, a kölcsönös engedmények általi meg-
egyezésre törekedve. A legfontosabb kérdések esetében ez az együttműködés túlmutat
a szociális partnerség és a szervezeti vagy döntési autonómiák határain, és politikai pár-
tok, sőt állami intézmények közötti egyeztetési mechanizmusok igénybevételét jelenti.
Természetesen a kétféle megoldás egymással kombinálva, közösen is alkalmazható,
de világos, hogy mindkét változatnak közös és különböző előnyei és némely hátrányai
is vannak. A világ demokráciái az egyes megoldásokat sok esetben vegyítve, helyi sa-
játosságokkal ötvözve, a társadalmi tagoltság szintjét és a társadalmi kohézió állapotát
figyelembe véve, politikai kultúrájuktól függően alkalmazzák.
A konszenzusra törekvés nemes célokat és eszméket szolgálhat, de sok esetben elhú-
zódó, bonyolult, többfordulós, eredménytelen, elvtelen, felesleges, drága és értelmetlen
egyezkedésekhez vezethet, amelyek során az egyes csoportok a vétójoggal könnyen visz-
szaélhetnek, és ez nemegyszer döntésképtelenséget, a problémák elodázását jelentheti,
amely végső soron már a demokrácia hatékonyságát veszélyeztetheti. A többségi elv
szigorú alkalmazása ugyanakkor hatékony és gyors, világosan értelmezhető és számon
kérhető döntéseket segíthet elő, de számtalan érdeksérelemmel, a konfliktusok tovább-
gördítésével, halmozásával, a politikai reprezentáció feleslegessé válásával és a politikától
való elfordulással járhat, amely hosszú távon a demokráciába vetett hit megkérdőjelezé-
sét eredményezheti, és ezzel súlyos, nehezen kezelhető, esetleg békésen nem is feloldható
legitimációs problémákat vet fel.
Nem véletlen, hogy a Föld demokratikus országai a lehető legváltozatosabb képet
mutatják ezen a téren. Arend Lijphart ezeket a demokráciákat elemezvén a képviselet-
ben és döntéshozatalban megmutatkozó logika szerint csoportosította az államokat.
Lijphart először huszonegy, majd később már harminchat országot vizsgáló alapvető
munkájában a demokrácia két típusát hasonlította össze, melyek működésük szerint je-
lentősen különböztek egymástól. Ezek a modellek a „többségi demokráciák” és a „kon-
szenzusos demokráciák” voltak.
Általában véve a politikatudósok többsége hosszú ideig úgy gondolta, hogy a demok-
ráciában a képviseleti jelleg és a hatékonyság csak egymás kárára erősíthető. Ezen elmélet
szerint a konszenzusos demokráciáknak a képviseletben, a többségi demokráciáknak
a kormányzás hatékonyságában kellene jobbaknak lenniük.
Számos mutatót felhasználva Lijphart arra a következtetésre jutott, hogy a konszen-
zusos demokráciák egyre inkább felülmúlják a többségi demokráciákat mindkét terü-
leten, nemcsak a képviseleti jellegükben és abban, hogy „kedvesebbek és szelídebbek”,
mint a többségi demokráciák, hanem a kormányzás hatékonyságában is, vegyük például
a makrogazdaság irányítását vagy az erőszak kordában tartását, de más összetevőket
is említhetnénk. Ugyanakkor a többségi modell is teljes értékű rendszer a homogén
társadalmakban, míg a heterogén társadalmak számára inkább a konszenzusos modell
az előnyösebb. Ez azt jelenti, hogy a demokráciák módszertani különbséget mutatnak
egymáshoz képest.
111

Ráadásul a kifogástalanul működő, konszolidált demokráciák között is relatíve nagy

különbségek vannak. Lijphart egy későbbi művében egy számos statisztikai mutató-
számon alapuló relatív demokratikus minőségi indexet alkotott meg, amelyet korábbi
módszertanok ihlettek, de azokhoz képest a demokratikus minőségnek másfajta elméleti
fogalmát alkalmazva. Ez az index a demokráciákat nyolc szinten, magas minőségű és
alacsony minőségű szint között rangsorolta.
Az áttanulmányozott országok közül valamennyi a demokrácia legalapvetőbb skálá-
jának tetején vagy annak közelében található (mindegyik vizsgált ország egyértelműen
demokráciának számít), de a demokratikus minőség kategorizálásában a mérőeszköz
tetejétől az aljáig oszlanak meg. Olaszország például a legalsó szinten, Norvégia pedig
a legmagasabb szinten található.
A világban számtalan hasonló rangsor létezik, hiszen a nemzetközi jogvédő szerveze-
tek rendre górcső alá veszik a Föld demokráciáinak állapotát, de a demokrácia minősé-
gét vizsgáló nemzetközi összehasonlításokban a norvég berendezkedés szilárdan a listák
élén szerepel. A norvég demokrácia erőssége kevésbé a magasztos idealizmusban, mint
inkább a szilárd, pragmatikus politikai döntéshozatalban van, vagyis Norvégia a politi-
kai gondolkodás által kidolgozott második kategóriába, a konszenzusteremtő gyakorlat
megkövetelésének mintájába és kevésbé az alkotmányos kontroll mintájába tartozik.
A demokrácia erősségét az egyes országokban történelmi tényezők is magyarázzák,
a folyamatosan tapasztalt fejlődés és a megbízhatóság alapvető erény a közpolitikai dön-
téshozatalban. Ugyanakkor néhány általánosabb megállapítás is érdemes a figyelemre.
Elsőként el kell ismerni, hogy a demokrácia állapota a világon minőségi szempontból
távolról sem olyan lenyűgöző. A világ demokráciái – még a legismertebbek is – minő-
ségüket tekintve nagyon különbözőek, és összességében megállapítható, hogy a demok-
rácia mindig is egy törékeny és veszélyeztetett politikai rendszer volt, és az is marad.
Másodszor a kiszámíthatóság jelentőségét célszerű aláhúzni a politikai eljárásokban.
Amit más demokráciák tanulhatnak a legfejlettebbektől, az elsősorban magának a de-
mokratikus rendnek a fontossága, a szilárd, stabil és kialakult eljárások és intézmények
általi legitimitás. Harmadszor a demokratikus kultúra nehezen meghatározható minő-
ségének mindent átható jelentőségét kell hangsúlyozni.
A demokráciát a mindennapok működtetik, és magas színvonala a kialakult demok-
ratikus gyakorlatokon, továbbá mind a politikai vezetők, mind a választók politikai
kultúráján múlik. Egy stabil demokrácia felé mutató kilátások javulnak, amikor az
állam polgárai és vezetői határozottan támogatják a demokratikus eszméket, értékeket
és gyakorlatokat. A legmegbízhatóbb támogatást akkor élvezi a rendszer, ha ez a hit és
fogékonyság beágyazódik az ország kultúrájába, és továbböröklődik egyik nemzedékről
a másikra.
8.2 A demokrácia modelljei

A társadalomtudományok igazságai nem matematikai igazságok. A politikatudomány
által feltárt összefüggések ugyancsak nem azzal tűnnek ki, hogy mindig, mindenhol és
112

minden körülmények között igazak, hanem azzal, hogy legtöbbnyire, a legtöbb helyen,
leginkább jellemzően igazak. Általában ezeknek az állításoknak az igaza egyszerűen
cáfolható, mert a rendszerint számos példa közül könnyű ellenpéldát találni. De a je-
lentős politikatudományi megállapítások igazsága sok esetben egyértelműen világlik ki
a gyakorlati alkalmazások színfalai mögül.
Arend Lijphart demokráciamodelljei sem azért revelációszerűek, mert minden kö-
rülményre egyaránt ráhúzhatók, hanem azért, mert a felszín alatt mélyebb igazságokat
hordoznak. Általuk megismerhetők a demokrácia legfontosabb jellemzői és legvitat-
hatóbb tulajdonságai, ezáltal pedig mégiscsak a körülöttünk levő világ megértéséhez
kerülünk közelebb.
Márpedig a demokratikus országok Lijphart szerint bizonyos szintű szabályszerűsé-
geket és típusmintákat hordoznak, és ezek az általa megalkotott, egymással ellentétes
modellekben – vagyis a többségelvű és a közmegegyezésen alapuló modellekben – ér-
telmezhetők.
A többségelvű vagy többségi elvű, vagy többségi modell a többségi demokrácia-fel-
fogásra épül, és abból indul ki, hogy a többség kormányzása kívánatos, a hatékony kor-
mányzást a többség biztosítja, ez a többség azonban bármikor leváltható egy új többség
demokratikus választási győzelme esetén. A modell prototípusa az Egyesült Királyság
(Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága), amelyről a rendszer a másik
nevét (Westminster-modell) kapta.
A közmegegyezésen alapuló vagy közmegegyezéses, vagy konszenzusos, vagy kon-
szenzusorientált modell azon a felfogáson alapszik, hogy a mindenkori demokratikus
többség nem kormányozhat kizárólagosan és egyedül, és két demokratikus választás
között is meg kell osztania uralmát a változó összetételű mindenkori kisebbséggel a rep-
rezentativitás megőrzése és a megosztott társadalom békéje érdekében. A modellnek két
prototípusa is létezik, az egyik Svájc, a másik pedig Belgium.
A két modell három prototípusának leírása legfeljebb csak bonyolult összefüggések
feltárásával lenne igazságos, de itt és most Lijphart leegyszerűsítéseire – vagyis lényeglá-
tására – hagyatkozunk. Ugyanakkor nem kerülhetjük meg a ténybeli tisztázás alapvető
igényét.
Nagy-Britannia demokráciája természetesen nem mutatható be egyszerűen többsé-
ginek, hiszen a történeti alkotmány és a parlamenti szuverenitás tana a gyakorlatban
a király(nő) a parlamentben formulával jellemezhető. Ráadásul az utóbbi évek szélesre
tárt konszenzuskereső gyakorlatának megfelelően a politikai alkotmánytól és a többségi
rendszertől való jelentős elmozdulás mutatható ki, és ennek nyomai már az 1980-as
években megfigyelhetők voltak.
Belgium parlamentáris berendezkedésű, ráadásul monarchikus államformájú ország,
amely a közvetett, vagyis a képviseleti demokrácia egyik hazája, és amely ma már föde-
rációként működik, noha 1985-ben még nem volt az. Svájc a megalakulása óta föderá-
lis berendezkedésű (noha hivatalos nevében konföderációnak állítja magát), különös,
csak rá jellemző, kollegiális kormányformája van, ráadásul a kontinens egyik legrégebbi
köztársasága, amelyben virágzik a közvetlen, népszavazásos demokrácia. Látszólag alig
találhatnánk egymástól ennél jobban különböző két országot. Lijphart mégis egy kalap
113

alá veszi őket, és erre jó oka van. Amire ő felfigyelt, az a közmegegyezésre való törekvés
olyan foka, amely összetartja e két ország társadalmát.
Lássuk, hogyan működnek ezek a modellek. Először a westminsteri példát vesszük
szemügyre. A többségi demokráciamodell Lijphart szerint nyolc egymással szoros kap-
csolatban álló elemből áll. Ezek az elemek tiszta formában ma már nem igazán fordulnak
elő, de 1945 és 1970 között nagyjából világosan kimutathatók voltak. A nyolc jellemző
tulajdonság a következők szerint sorolható fel:
1. A végrehajtó hatalom összpontosítása
Ez nem jelent mást, mint egypárti és minimális többségi kabineteket. A rendszer
legmarkánsabb szerve a kabinet, amely rendszerint annak a pártnak a tagjaiból
áll, amelynek többsége van az alsóházban, kisebbségi képviselők nem kerülnek be
ebbe a szervbe. Koalíciós kabinet csak nagyon ritkán fordul elő (2010-ben azon-
ban éppen koalíciós kormány alakult Londonban). A brit, erős kétpártrendszer-
ből kiindulva a két fő párt közel azonos támogatást képvisel, ezáltal a választást
megnyerő csak minimális többséggel rendelkezik a parlamentben, és az ellenzék
is hasonlóan jelentős. Ebből következően a brit parlament többségi kabinetje
tökéletesen jeleníti meg a többségi uralom elvét, vagyis óriási kormányzati és
politikai hatalmat ruház át a többség képviselőjére, a jelentős kisebbséget pedig
kizárja a hatalomból.
2. A hatalom összeolvasztása és a kabinet uralma
Ez a jellemző a hatalmi ágak közül kettő, a törvényhozó és végrehajtó hatalom
összeolvadását, összefonódását jelenti. Parlamentáris kormányzati rendszer mű-
ködik, vagyis a kabinet a parlament bizalmától függ. A valóságban ez úgy jelenik
meg, hogy a kabinet az alsóház egységes többségi vezetőiből áll, tehát elvben
a kormány mögött ott van a parlamenti többség, biztosítva ezzel hivatalban ma-
radását és törvényjavaslatainak keresztülvitelét. A kormány egyértelműen vezető
pozícióban van a parlamenttel szemben.
3. Aszimmetrikus kétkamarás rendszer
A brit parlament két házból áll. A szavazók által választott alsóházból és a nem-
választott lordok házából. A két kamara közötti kapcsolat azonban nem szim-
metrikus. A törvényhozó hatalom az alsóházban összpontosul, ezzel szemben
a lordok házának csak késleltetési jogköre van. Megjegyzendő, hogy a brit parla-
ment házainak eme súlyponteltolódása az utóbbi száz év fejlődésének eredménye.
A brit példát mellőzve kimondható, hogy a tipikusan többségiek az egykamarás
parlamentek lehetnének, ugyanis a többségi párt által uralt egykamarás parlament
és a többség védelmét élvező kormány tudná a legjobban kifejezni a többség ural-
mát. Nagy-Britanniában a parlament kifejezés szinte kizárólag az alsóházat jelenti,
ez a rendszer a valóságban akár szinte egykamarásnak is tartható.
4. Kétpártrendszer
A politikai palettát két nagy párt uralja. Nagy-Britanniában ez a Konzervatív
Párt és a Munkáspárt. A két nagy párton kívül természetesen léteznek más pár-
tok is (mindenekelőtt a liberális demokraták pártja, amely 2010-ben – koalíció-
ban – kormányra is került), amelyek indulnak a választásokon, és mandátumot
114

is szereznek, de méretüknél és támogatottságuknál fogva nem lehetnek egyedüli

győztesek.
5. Egydimenziós pártrendszer
A brit pártrendszerre az egydimenziós megosztás jellemző, vagyis a két nagy párt
és a szavazók többsége azon elvi és politikai szempont szerint különül el, hogy
bal- vagy jobboldali társadalmi és gazdasági törekvések irányítsák az országot.
A területi és etnikai eltérések is jelentősek, de a két párt hegemóniáját ezek sem
tudják megtörni.
6. Plurális választási rendszer
A képviselőválasztás a többségi elv alapján történik. Az egész ország egyéni vá-
lasztókerületekre van felosztva, és az a jelölt győz, aki megkapja a relatív többsé-
get. Egybefutós, egyéni kerületes, kompenzációs mechanizmusok nélküli, relatív
többségi rendszerről van szó, ahogyan erről a Választási rendszerek című fejezet-
ben szóltunk.
7. Egységes, centralizált kormányzat
Ez a jellemző alapvetően a helyi önkormányzatok autonómiájának mértékéről
szól. Nagy-Britanniában ezek a helyi szervek számos fontos feladatot látnak el,
de valójában a központi kormány kreatúrái, pénzügyileg szintén a központi kor-
mányzattól függenek. Összességében azt lehet mondani, hogy nincsenek funk-
cionálisan és földrajzilag elhatárolt olyan területek, amelyek kizárnák a kormány
és a parlamenti többség helyi hatáskörét.
8. Íratlan alkotmány és a parlamenti szuverenitás
Az íratlan jelzőt úgy kell érteni, hogy nincs egyetlen, írott okmány, szöveg-együt-
tes, amelyben szerepelnének az állami intézmények hatáskörei és az állampolgá-
rok jogai. Ezek az alapvetések több jogszabályban, mindenekelőtt törvényben,
valamint jogszokásban, szokásjogban és konvencióban találhatók meg. A parla-
ment ezeket az „íratlan” szabályokat általában betartja, de formálisan nem köteles
erre. A szuverenitás birtokosa a parlament (a királynő a parlamentben), vagyis az
alapvető szabályokat az alsóházi többség (a felsőházzal és az uralkodóval együtt)
ugyanúgy módosíthatja, mint bármely más törvényt. A brit alkotmány ezért –
bár az utóbbi években sokat változott – még mindig elsősorban nem jogi, hanem
politikai alkotmány, bevett nevén történeti alkotmány.
A többségi modellben a parlamenti szuverenitás ideáltipikus esetben a népszava-

zások hiányát is jelenti, de egyrészt a brit közvélemény az utóbbi néhány évtizedben
megélt már jó néhány országos népszavazást is, másrészt a közvetlen demokrácia ta-
pasztalatai – mint erről hamarosan szó lesz – a Lijphart-i modelleket lényegében ke-
resztbemetszik.
A többségelvű demokrácia felsorolt jellemzői a maguk teljességében lényegében csak
az Egyesült Királyságra és néhány egykori brit gyarmatra, mindenekelőtt Új-Zélandra,
de bizonyos fokig Ausztráliára és Kanadára is vonatkoznak, továbbá – kevésbé jellem-
zően – Indiára és néhány parlamentáris kormányformájú afrikai országra, de egyes
jellemzői megtalálhatók a világ számos országában. Ugyanakkor a világ legtöbb országa
115

– egyebek között az Egyesült Államok is – nagyjából félúton helyezkedik el a két vég-

pont, a többségi elvű és a közmegegyezésen alapuló demokráciamodell között.
Ez utóbbi modell a nép többsége által történő kormányzás klasszikusan többségi
elvét vonja kétségbe. Ez az elv azt kívánja, hogy a többség kormányozzon, a kisebbség
pedig legyen ellenzékben. Az elv ismert kritikusa, Arthur Lewis éppen a nyugat-afrikai
rezsimek tanulmányozása nyomán arra jutott, hogy a többségi demokrácia által felállí-
tott többségi uralom és a kormány-ellenzék dichotómia alapvetően antidemokratikus.
Lewis szerint magának a demokrácia szónak az első jelentése alapján mindenkinek, akit
valamely döntés érint, meg kell adni a lehetőséget, hogy közvetlenül vagy választott kép-
viselői útján részt vegyen az illető döntés meghozatalában. A demokrácia szó másodlagos
jelentése ugyanakkor azt irányozza elő, hogy a többség akarata érvényesüljön, tehát
a győztes pártoké lesz minden hatalom, az ellenzéknek nincs döntési pozíciója, csak
bírálni jogosult. Lewis helyesen állapítja meg, hogy ez a két meghatározás összeegyez-
tethetetlen egymással, ugyanis ha kizárjuk a vesztes csoportokat a döntéshozatalban való
részvételből, ez egyértelműen sérti a demokrácia elsődleges értelmezését.
Lijphart ezt a paradoxonnak tetsző helyzetet némiképpen oldani képes, ugyanis sze-
rinte két esetben nem zárja ki egymást a demokrácia és a többségelvűség. Az első eset az,
ha a többség és a kisebbség egymást felváltva kormányoz, vagyis ha megvannak a kor-
mányváltáshoz szükséges garanciák. A másik lehetőség némileg bonyolultabb, ugyanis
ez egy igen homogén társadalmat feltételez, amelyben a két fő politikai párt szemlélete
között nincs túlzottan nagy különbség, hiszen mindketten a centrumhoz állnak közel.
Természetesen a „nép általi” kormányzás követelményének hiányában ilyenkor is fennáll
az antidemokratikus kormányzás lehetősége, de mivel a két párt ténylegesen hasonló po-
litikát követ, ez a helyzet elfogadható mértékben megfelel a szavazók érdekeinek, vagyis
a tényleges helyzet nem áll távol a „nép érdekében” történő kormányzás kritériumától.
E két eshetőség ellenére be kell látni, hogy a legtöbb társadalom korántsem homogén,
külön altársadalmak alakulhatnak ki, saját pártokkal, érdekcsoportokkal. Ilyen körülmé-
nyek között a többségi uralom nem csupán veszélyes, hanem antidemokratikussá is válhat,
hiszen a hatalomból kizárt kisebbségek joggal érzik úgy, hogy hátrányos megkülönbözte-
tésben van részük. Ennek nyomán könnyen elveszíthetik a rendszer iránti lojalitásukat.
Plurális társadalmakban a többségi uralom a többség diktatúrájához vezethet, ezért
ezekben a politikai közösségekben Lijphart szerint olyan demokratikus berendezkedésre
van szükség, amely a szembenállás helyett a közmegegyezést hangsúlyozza, befogadó,
és nem elégszik meg a minimális többségi hatalommal, hanem annak minél szélesebb
körben történő kiterjesztésére tesz kísérleteket. Ezt a modellt nevezzük konszenzusos
demokráciának.
Lijphart e törekvés eredményeként dolgozta ki azt a többséget korlátozó nyolc moz-
zanatot, amely a konszenzusos modell lényegét adja. A két minta-országra, Belgiumra és
Svájcra egyaránt jellemző, továbbá jó néhány más országra részben vagy többé-kevésbé
jellemző közmegegyezéses demokráciamodell nyolc eleme a következő:
1. A végrehajtó hatalom megosztása: nagykoalíciók
A közmegegyezés elve szerint a végrehajtó hatalmat minél nagyobb mértékben
meg kell osztani, átfogó koalíciók, akár nagykoalíciók létrehozásának útján.
116

A nagykoalíció példája a svájci héttagú végrehajtó hatalmi testület, a Szövetségi

Tanács. Ebben a szervben részt vesz a három nagy párt, a Szociáldemokrata Párt,
a Szabadelvű Párt és a Kereszténydemokrata Párt (amelyek mindegyike a man-
dátumok egynegyedével rendelkezik az Alsóházban), valamint a Svájci Néppárt.
Ez a négy párt – az úgynevezett „varázsformula” segítségével – osztja el egymás
között a hét végrehajtó tisztséget. Az utóbbi időkben a Svájci Néppárt jelentősen
megerősödött, és ez a varázsformula reformját vetíti előre.
2. A formális és informális hatalom szétválasztása
Az elem lényegét a két mintaállam példáján jól lehet érzékeltetni. A svájci Szö-
vetségi Tanácsot a törvényhozás választja, de a későbbiekben sérthetetlen, tehát
nem lehet bizalmatlansági szavazást lefolytatni vele szemben. Amennyiben a tör-
vényhozás leszavaz egy a kormány által beterjesztett javaslatot, abból nem kö-
vetkezik sem a tanács tagjának, sem a tanács egészének lemondása. Ez a hatalmi
ágak formális szétválasztását jelenti, amely egyben fokozza mind a törvényhozó,
mind a végrehajtó hatalom függetlenségét. Belgiumban parlamentáris rendszer
működik, amelyben a végrehajtó hatalom a parlament bizalmától függ. A belga
kormányok azonban így is sokszor gyenge, nem egységes koalíciókból állnak
össze, és kénytelenek folyamatos alkukat kötni a törvényhozással.
3. Kiegyenlített kétkamarás rendszer és a kisebbségek képviselete
A második kamara létrehozásának legfőbb indoka az egyes kisebbségek külön
képviselete. Ez a képviselet azonban csak két feltétel esetén tölti be feladatát: egy-
részt az alsóháztól eltérő rendszer szerint kell megválasztani, másrészt valódi hata-
lommal kell rendelkeznie. A svájci Nemzeti Tanács mint alsóház a népet képviseli,
az Államtanács pedig a kantonokat. A két testület azonos jogokkal rendelkezik,
és egymással mellérendelt viszonyban áll.
4. Többpártrendszer
Ez a feltétel a heterogén társadalmakban szinte magától értetődő. A plurális több-
pártrendszer (Sartori kategorizálása szerint a mérsékelten pluralista többpártrend-
szer) három vagy annál több releváns, a törvényhozásba bejutni képes pártot jelöl,
ahol általában egyik párt sem közelíti meg a többségi státuszt. A pártrendszer
további fragmentálódása ugyancsak jellemző.
5. Többdimenziós pártrendszer
A társadalom plurális jellege főként a népességen belüli törésvonalak következmé-
nye. A törésvonalak sokasága miatt beszélhetünk többdimenziós pártrendszerek-
ről. A legáltalánosabbak a vallási, a nyelvi és a társadalmi–gazdasági törésvonalak.
6. Arányos képviselet
A többpártrendszer kialakulását a választási szisztéma is befolyásolja. Az arányos
választási rendszer lényege és egyben célja úgy elosztani a pártok között a par-
lamenti mandátumokat, hogy az megfeleljen az egyes pártok által megszerzett
szavazati aránynak. Ez a módszer reprezentálja a legjobban a választói akaratot.
7. Területi és egyéb föderalizmus és decentralizálás
Svájcban a központi hatalom megoszlik a központi kormány és a huszonhat kan-
tontartomány között. Ez a föderális megoldás az egyik legjobb módja annak,
117

hogy autonómiát biztosítsanak a különböző társadalmi csoportoknak. A területi

módszer mellett más módon is megoldható az autonómia, főként ott, ahol az
„altársadalmak” nem egy bizonyos földrajzi helyen koncentrálódtak. Erre Bel-
gium a jó példa, ahol a flamand és a vallon közösségeknek saját törvényhozásuk
van (kezdetben kulturális tanácsként szerepeltek, de már akkor is törvényhozó
testületként működtek): főként a részben területi alapon szervezett oktatási és
kulturális ügyekben jogosultak dönteni (ma már a német közösség is rendelkezik
hasonló jogokkal).
8. Írott alkotmány és a kisebbség vétójoga
Írott alkotmányok rögzítik az állam alapvető szabályait. Ezeket csak minősített
többséggel, bonyolult eljárásban, hosszú procedúrával, sok egyeztetéssel és egyet-
értéssel, esetleg néprészvétellel lehet módosítani. A svájci alkotmány módosításá-
hoz népszavazást kell tartani, amelynek mind az országos szinten, mind a kanto-
nok többségében pozitív többségi eredményt kell hoznia. Ez a kitétel kisebbségi
vétót biztosíthat az egymással összefogó kisebb kantonoknak. A belga alkotmányt
mindkét törvényhozó házban elért kétharmados többséggel lehet módosítani, és
itt is találunk kisebbségi vétót.
A konszenzusos modell főbb jellemzőinek számbavétele után megállapíthatjuk, hogy

nemhogy a modelltől többé-kevésbé távolabb vagy közelebb lévő országok, de még
maguk a modell-országok is nehezen szuszakolhatók bele a modell közepébe, hiszen
a világ éppenséggel változatos. A többségi elvű országok halmazában is viszonylag kevés
országot találunk, amely minden szempontból a modellbe tartozik, és az is megállapít-
ható, hogy még a modell magja sem feltétlenül mindig azt a képet mutatja, amelyet
a teória a képbe belelát.
Mégis azt kell állítanunk, hogy e két modell tökéletesen alkalmas az összehasonlító
vizsgálatokra, amelyek során arra a következtetésre juthatunk, hogy a földgolyóbis or-
szágainak nagy része mindkét modellből összehoz bizonyos elemeket saját rendszerének
működtetéséhez. A glóbusz demokráciái lényegében egyaránt vegyes modellek, néme-
lyik ehhez, némelyik pedig ahhoz a szisztémához állván közelebb.
Ugyanakkor szólnunk kell még arról, hogy a két szélső modell egyaránt nyolc-nyolc
jellemzője mellett további három jellegzetesség is megfigyelhető, amelyek az évek során
a változatos Lijphart-i életműben különböző súllyal jelentek meg a demokráciamo-
dellekről szóló monográfiájának különböző kiadásaiban. Ezeket a jellemzőket röviden
a következőkben foglaljuk össze:
1. A jegybank függetlensége
Eredetileg a konszenzusos modellre a központi bank függetlensége volt a jellem-
ző, a többségi modellben pedig a jegybank a kormány alávetettségében állt, de
európai uniós jogalkotás miatt az EU-tagállamokban a jegybank kormánytól való
viszonylagos, azaz relatív függetlensége ma már kevéssé kérdéses. Nagy-Britanni-
ában 1997 óta független a központi bank.
118

2. Alkotmánybíráskodás
A demokráciákban a bírói felülvizsgálat a lehető legváltozatosabb képet mutatja
világszerte, de tény, hogy a többségi modellhez kevésbé, a konszenzusos modell-
hez pedig inkább passzol az alkotmánybíráskodási tevékenység szervezeti megjele-
nése. Ma már ugyanakkor a határ nem olyan éles, mint korábban, a konszenzusos
modellhez közelebb álló országok némelyikében nincs elkülönült alkotmánybíró-
ság, miközben a többségi rendszerekben megjelent a bírói felülvizsgálat kezdetben
enyhébb, majd egyre erősebb formája, így ez az elhatároló ismérv napjainkban
már aligha képezhet jelentős különbséget a két modell között.
3. Közvetlen demokrácia
A többségi demokrácia első ránézésre inkább látszik képviseletinek, mint a köz-
megegyezéses modell, amelyben a közvetlen demokrácia intézménye jobban
kifejlődött. A többségelvű modell eme utolsó eleme a parlamenti szuverenitás
elvéből következik, ugyanis ha minden hatalom a parlamenti többség kezében
összpontosul, nem marad tér a közvetlen demokrácia intézményeinek. A parla-
menti szuverenitás első megközelítésben összeegyeztethetetlen a népszuverenitás-
sal, e modellben tehát szinte kizárólagos képviseleti demokráciáról beszélhetünk.
Távolról figyelve azt hihetnénk, hogy a Westminster-típusú demokráciából hiá-
nyoznak a közvetlen demokrácia eszközei. Lijphart éppen ezzel szemben állítja
példának Svájcot, ahol igen elterjedt és szinte már művészi fokra emelkedett
a népszavazás elmélete és gyakorlata. Ebből azt a hibás következtetést vonhatnánk
le, hogy a közvetlen demokrácia a konszenzusos modell egyik eleme. Belgium
történelme során azonban mindössze egy országos népszavazást tartottak, miköz-
ben az Egyesült Királyságban többször is tartottak már referendumot, országrészi
szinten és országosan egyaránt. Nem mondhatjuk tehát, hogy vagy a többségi,
vagy a konszenzuális rendszer jellemzője lenne a népszavazás, ugyanis mind-
két modell alapvetően képviseleti demokrácia, a közvetlen demokrácia elemei
egyikhez sem tartoznak lényegileg. Lijphart szerint ugyanis maga a népszavazás
intézménye alapvetően többségi típusú, hiszen az igen–nem válaszok közötti
eredményt a többség határozza meg. Még az is kijelenthető, hogy a népszava-
zás a Westminster-modellnél is többségelvűbb vagy jobban többségelvű, mert
ha a kisebbségek összefognak, könnyen terjeszthetik elő ügyüket, és a többséget
akár maguk mellé is állíthatják. A svájci példa némileg oldja ezt a tompa, elfo-
gult kijelentést, Svájcban ugyanis az intézmény sok esetben összekapcsolódik
a tömegek kezdeményezéseivel. A népszavazás lehetőséget ad a kisebbségeknek,
hogy érvényre juttassák kívánságaikat a választott képviselők többségének akara-
tával szemben. Mindezek okán összességében megállapítható, hogy a közvetlen
demokrácia a képviseleti demokrácia antitézisét szolgáltatja, vagyis nem a több-
ségi vagy konszenzuális modellek sajátja, hiszen nem tekinthető sem tipikusan
többségelvűnek, sem egyértelműen konszenzus-típusúnak.
A többségi és a konszenzusos demokráciamodellek fő jellemzőinek áttekintése után

megállapíthatjuk, hogy Lijphart jelentősen járult hozzá a politika jobb megértéséhez
119

és a politikatudomány fejlődéséhez, ugyanakkor tételei változékony érvényességűek, és

változó erősségűek aszerint, hogy mely ország-csoportokat mely történelmi pillanatban
és milyen előfeltevések alapján vizsgálunk meg. A politikatudományi igazságok termé-
szetéről mondottak tükrében azonban leszögezhető, hogy Lijphart felfedezései a lénye-
get érintették, és nélkülük sem a demokráciák, sem más politikai rendszerek valóságos
természetét nem ismerhetnénk meg kellően, hiszen a demokráciamodellek mind jobb
megismerése a demokrácia mint politikai rendszer iránti elkötelezettséget is erősítheti.
Ezzel azt állítjuk, hogy a demokráciák tanulmányozása hasznos és nemes tevékenység,
amely nemcsak tudományos, hanem társadalmi célokat is szolgál.
Ajánlott irodalom
Dahl, Robert: A pluralista demokrácia dilemmái. Osiris Kiadó, Budapset, 1996.
Lijphart, Arend: Demokráciák. Többségelvű és közmegegyezésen alapuló kormányzati formák
21 országban. In: Politikatudományi tanulmányok. Kiadja az ELTE BTK Politikaelmé-
leti Továbbképző Intézete, Budapest, 1989. 96–185.
Németh György: A zsarnokok utópiája. Atlantisz Kiadó, Budapest, 1996.
Sartori, Giovanni: Demokrácia. Osiris Kiadó, Budapest, 1999.
120

9. FEJEZET
Totalitárius és autoritárius rendszerek16

Ha az állami főhatalom (a kormányzati hatalom) nem a népakarat megnyilvánulása-
ként jön létre, akkor a politikai rendszer diktatórikus mivoltáról beszélhetünk. A dik-
tatúra valamely személy vagy személyek, csoportok korlátlan17 hatalma, amelyek az
állam törvényeit figyelmen kívül hagyják, s hatalmuk szentesítése nem a nép akaratán
nyugszik. A diktatúrák lehetnek totálisak, melyek az élet minden területére kiterjednek,
és befolyást gyakorolnak, valamint lehetnek puhák, amelyek csak bizonyos területeket
vesznek uralmuk alá (nem terjednek ki például a gazdasági tevékenységek módjaira).
A diktatórikus főhatalom élhet a nyílt terror eszközével, és lehet „csupán” autoriter
hatalomgyakorlás, amikor is a vezető tekintélye vagy más nem demokratikus politi-
kai kényszer jellemzi az államhatalmat. Minden diktatúra rendelkezik támogatókkal
– legyen az külső vagy belső –, érdekcsoportokkal, melyek érdekében gyakorolják ha-
talmukat.
Diktatúra és demokrácia fogalmát egymás ellentétének szokták tekinteni a modern
kormányzati formák vizsgálatakor. Ugyanakkor – mint a legtöbb politikai fogalom ese-
tében – különbséget kell tenni e fogalompár köznapi és tudományos használata között.
A köznapi megközelítésben egy politikai közösség vagy demokratikus, vagy diktató-
rikus berendezkedésű; a kettő kizárja egymást. Ez a szembeállítás hallgatólagosan egy
értékítéletet is tartalmaz: a diktatúra rossz, a demokrácia pedig jó kormányzati forma.
A tudományos megközelítés ennél árnyaltabban vizsgálja diktatúra és demokrácia
összefüggéseit. Először is figyelembe kell venni a történeti dimenziót. A diktatúra csak
a 20. század második felében vált általános fogalommá, amelyet minden zsarnoki, au-
tokratikus politikai rendszer jelölésére elkezdtek használni, s elsősorban a totalitárius
rendszerek, illetve az egyeduralom szinonimája lett. Ezekre korábban a zsarnokság,
zsarnoki rendszer, despotizmus és abszolút hatalom fogalmát alkalmazták. A demok-
rácia fogalma a 19. században terjedt el széles körben; azelőtt inkább a köztársasági
kormányzati forma egyik fajtájának tekintették a nép bevonásával történő kormányzást.
Montesquieu például az 1748-ban befejezett művében, „A törvények szelleméről” című-
ben a következő kormányzati formákat különböztette meg: „A kormányzatnak három
fajtája van: a köztársasági, a monarchikus és az önkényuralmi.” [2. könyv, I. fejezet]
16
A fejezet első része Lánczi András: Diktatúrák és demokráciák. In: Gallai Sándor – Török Gábor:
Politika és politikatudomány. Aula Kiadó, Budapest, 2003. 185–188., 190–194. oldalakon meg-
jelent írásának közlése.
17
Nem csupán a korlátlanság, hanem az önkény szerepe is meghatározó lehet, mivel a törvények
egyes diktatúráknál maguk is tükrözték az önkény lehetőségét, ezért a diktatúra nem minden
esetben „törvénysértő”. (A Szerk.)
121

A demokrácia a köztársasági kormányzati forma egyik lehetséges változata volt, amikor

„a nép egésze mint egy test tartja birtokában a főhatalmat”. [2. könyv, II. fejezet] Az
önkényuralmi [eredetiben „despotikus”] állam viszont a zsarnoki hatalom kifejeződése,
amelyet rendszerint – legalábbis a 18. századig – egyetlen ember gyakorolt. Másodszor
tehát figyelembe kell venni az analitikus szempontot, azaz mindkét fogalom jelentés-
változásait. Eszerint azt találjuk, hogy nem a diktatúra, hanem a zsarnokság az átfogóbb
fogalom, a diktatúra ennek csak egyik alesete, vagy logikai nyelven megfogalmazva:
a zsarnokság nemfogalom (genus), a diktatúra pedig fajfogalom (species). A zsarnokság-
nak így több alesetét ismerjük: a tirannikus államot, a despotizmust, a diktatúrát, az
abszolutizmust, az autokratikus rendszert és a totalitárius államot.
Harmadszor, ha a demokrácia és diktatúra összefüggését mint kormányzati formák
tipológiáját elemezzük, akkor viszonyítási végpontként szolgálnak, vagyis az összes többi
kormányzati forma valahol e kettő között helyezkedik el. Emiatt fontos leszögezni, hogy
a diktatúra és a demokrácia összefüggése nem dialektikus: a demokrácia hiánya nem
jelenti feltétlenül azt, hogy diktatórikus körülmények alakulnak ki, illetve a diktatúra
felszámolása sem vezet automatikusan demokratikus berendezkedéshez. A valóságban
nagyon sokféle formát ölthet mind a demokrácia, mind a diktatúra, ezért helyénvalóbb
mindkettőt gyűjtőfogalomként kezelni. Ráadásul a diktatúra és a rokon értelmű fogal-
mak nem mindig hordoztak feltétlenül negatív tartalmat, és megfordítva, a demokrácia
nagyon sokáig inkább a rossz kormányzati forma egyik fajtájának számított. Csak az
elmúlt bő száz évben alakult ki a demokrácia szinte vallásos tisztelete, s ennek nyomán
a diktatúra abszolút negatív megítélése.
Látható tehát, hogy mindkét fogalom – demokrácia és diktatúra – koronként és szö-
vegkörnyezettől függően mást és mást jelentett, illetve jelenlegi tartalmukat korábban
más szavakkal fejezték ki. Ezért megkerülhetetlen, hogy először történeti és analitikus
módon közelítsük meg e két fogalom jelentését, ami azt jelenti, hogy elemzésünkben
a zsarnokság fogalmának jelentésváltozásait és konkrét történeti megjelenési formáit
vesszük szemügyre. Különbséget kell tenni a diktatúra fogalmának két használata között.
Jelen írásban a diktatúra fogalmát a zsarnokság szinonimájaként kezeljük, ez a diktatúra
tágabb jelentése, de adott esetben – ez a szűkebb jelentés –, amikor a diktatúráról mint
ókori római intézményről és annak továbbélő formáiról lesz szó, hangsúlyozni fogjuk
a diktatúra egyediségét, azaz konkrét tartalmát. A demokrácia esetében némiképp köny-
nyebb dolgunk van, mivel a demokrácia fogalmát egyformán használták az ókorban és
a legújabb korban, igaz, eltérő tartalommal.
9.1 A fogalmak használatának története

A politikatudomány különbséget tesz a zsarnokság és a demokrácia klasszikus (antik),
illetve modern fogalma között. Mást értettek zsarnokságon és demokrácián az ókor-
ban és mást a modern korban. A különbség alapvető oka az emberi természet eltérő
megítélésében, az emberi élet lehetőségeinek és céljának eltérő szemléletében, valamint
a politika eltérő értelmezésében keresendő.
122

9. fejezet – Totalitárius és autoritárius rendszerek
A tirannus (zsarnok) szó történészek által ismert első előfordulása egy versben talál-
ható. Arkhilokhosz Kr. e. 7. századi költő a „Nem érdekelnek...” című versében ezt írja:
„Nem érdekelnek Gügésznek kincshalmai,

nem sarkall kapzsi vágy; mit isten rendel el,
nem átkozom, s a zsarnok trónját megvetem:
az én szememből ily kívánság nem ragyog!” 18
A Kis-Ázsia nyugati részén található Lüdia a Kr. e. 547-ben elvesztett függetlenségé-

ig19 a fényűzés és a pazarló életmód jelképe volt a görögök szemében. Gügész a lüdek
egyik legendásan gazdag királya volt. Ismereteink szerint a lüdeknek tulajdonítható
a vert pénz bevezetése is, ami azért érdekes, mert a zsarnokság megjelenése egybeesik
a pénz föltalálásával. Egy modern kommentátor, E. E. Kellett Thuküdidészre hivatkoz-
va írja, hogy „a zsarnokság görög földön nem volt ismeretes egészen addig, amíg a pénz
nem kezdett beözönleni: figyelemreméltó tény, hogy az első ismert görög tirannusok
egyike, az argoszi Pheidón volt az első, aki feltalálta a vert pénzt”. Kellett azt is meg-
jegyzi, hogy „minden zsarnok a pénz szükségét érezte”.
Mindazonáltal görög földön a – valószínűleg a lüdektől átvett – tirannus szó kezdet-
ben semleges tartalmú volt, nélkülözte a negatív erkölcsi felhangot. A tirannus vagy zsar-
nok egyszerűen azt jelentette, hogy szemben a királlyal (a monarchikus hatalommal),
aki legitim módon uralkodott, a tirannus nem legitim, azaz nem alkotmányos módon
kaparintotta meg a hatalmat. Ettől függetlenül a tirannus akár jól is kormányozhatta
a politikai közösséget, feltéve, hogy rátermett irányítónak bizonyult, és ezt el is ismer-
ték a közösség tagjai. A kormányzati formák hagyományos és modern megközelítése
között ugyanis az alapvető különbség, hogy a klasszikus szerzők – Xenophón, Platón,
Arisztotelész – szerint egy kormányzati forma megítélését nem az dönti el, hogy egyva-
laki, néhányan vagy sokan gyakorolják-e a hatalmat, hanem az, hogy milyen jelleműek
a hatalom birtoklói. A kormányzás akkor lesz jó, ha az uralmon lévők erkölcsileg kivá-
lóak. A modern kormányzati formák megítélésekor viszont intézmények működését,
egymáshoz való kapcsolatukat, a döntési jogköröket, a hatalommegosztás technikáit
szoktuk vizsgálni.
A Kr. e. 7–6. század görög zsarnokságai átmeneti kormányzati formák voltak, funkci-
ójuk szerint az arisztokratikus rendet gyengítették, gyorsították a gazdasági változásokat,
és előkészítették a polgárok szélesebb rétegeinek bevonását a politikai életbe, azaz meg-
teremtették a demokrácia feltételeit. Ezt támasztja alá Arisztotelész véleménye a zsar-
nokságról, miszerint a zsarnok a sokaság, a szegények pártját fogta a kevesek, a gazdagok
uralmával szemben. Ebből még nem következik, hogy a zsarnok demokrácia bevezeté-
sére törekedett volna, csak annyi, hogy tevékenységével (például a földek újraosztásával)
bomlasztotta a tradicionális társadalmat.
18
Horváth István Károly fordítása.
19
Perzsa uralom alá került.
123

Nemcsak a modern, de már az antik demokrácia is a tradicionális politikai, gazdasági,

társadalmi viszonyok felbomlása révén alakulhatott ki. Ismereteink szerint a demokrácia
szó nem is létezett a Kr. e. 5. század előtt. Szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy ’nép-
hatalom’, azonban kezdettől fogva sokféle jelentést kapcsoltak e fogalomhoz, aminek
egyik oka, hogy már a démosz (nép) szó is több mindent jelentett. Giovanni Sartori
erről ezt írja: „A démosz kifejezést azonban már a Kr. e. V. században többféleképpen
értelmezték. A démosz szót [...] a következő kifejezésekhez kapcsolták:
1. plethosz, vagyis a plénum, ami a polgárok összessége;
2. hoi polloi, ami sokaságot;
3. hoi pleionész, ami többséget;
4. okhlosz, ami pedig csőcseléket jelent.
A fogalom még bonyolultabb lesz, mikor a görög démosz szót a latin populusszal
fordítják le, mivel a populus a rómaiaknál, de még inkább a középkori értelmezésekben
jogi fogalmat, organikus entitást is jelöl.”
Az antik politikai gondolkodás minden kormányzati formát abból az aspektus-
ból vizsgált, hogy vajon a legjobbak gyakorolják-e a hatalmat. Ebből a nézőpontból
mind a demokrácia, mind a zsarnokság elmarad a kívánatostól. Arisztotelész szerint
a demokrácia ugyan jobb, mint a zsarnokság, de „széthulló és laza szerkezetű”. Szerinte
a legjobb kormányzati forma a politeia, mely magába olvasztja a különböző kormány-
zati formák jó vonásait. A későbbi korokban ezt nevezik vegyes kormányzatnak, erre
törekednek az újkor nagy forradalmárai, ezt nevezik az antik Róma berendezkedése
után „köztársaságnak” (res publica), pontosabban erre gondolnak, amikor a köztársa-
ságot tűzik ki célul.
Az ókori görögök a tirannus, illetve a despotés szót alkalmazták a kizárólagos uralom
kifejezésére. A tirannus egyeduralkodó az állam (a közhatalom) élén, míg a despotés
azt a személyt jelölte, aki a háztartásában élő szolgák vagy idegenek (barbárok) fölött
uralkodott. Később a rómaiak az egyeduralom jelölésére más fogalmakat használtak.
Politikai közösségüket ők egészen a Római Köztársaság hanyatlásáig, azaz a császárság
koráig, a res publica fogalmával jelölték. Még Augustus császár idején is úgy tekintettek
Rómára, mint res publicára, azaz egy olyan politikai közösségre, amelyben a szabadság
(libertás) a polgárok (civitas) legfőbb jellemzője, és a közügyek megelőzik a magánügye-
ket. Amikor a római császárok egyeduralma kiteljesedett, hatalmukat a dominatio szóval
írták le, melyet „abszolút hatalom”-nak fordíthatunk, de a modern fordításokban gyak-
ran a „despotizmus” szót alkalmazzák. A diktatúrát mint a Római Köztársaság egyik
intézményét tehát meg kell különböztetni a zsarnokság fenti fogalmaitól.
A „diktátor” egy tisztség elnevezése volt, mely kb. Kr. e. 500-ban keletkezett, és
egészen a Kr. u. 3. évszázad végéig létezett az ókori Rómában. A diktátort rendkívüli kö-
rülmények között az egyik konzul választotta meg legfeljebb hat hónapnyi időtartamra.
Ilyen rendkívüli helyzetnek számított a háború vagy egy lázadás leverése. A feladathoz
mérhető rendkívüli intézkedési hatáskörrel ruházták fel a diktátort, aki tehát legitim
vagy alkotmányos módon gyakorolta hatalmát, s ez mindenképpen megkülönbözteti
intézményét a zsarnokság más formáitól. Hatalma továbbá időben korlátozott volt,
124

szemben a tirannussal, aki ugyan szintén egyszemélyes hatalmat gyakorolt, de – ahogy

láttuk – az se nem volt legitim, se nem volt időben korlátozott.
A diktátornak az antik Rómából átvett intézménye egészen a modern korig (felfogá-
sunk szerint legalább az újkor kibontakozásáig) szélsőséges politikai helyzetekben – kül-
ső veszély, kiélezett belső konfliktus – alkalmazható eszköz volt. Ezután a fogalom jelen-
tése és az intézmény jellege átalakult, de nem tűnt el. Meghatározott célból különleges
jogkörrel felruházott személyeket – akár egyházi, akár világi intézményi környezetben
– a mai napig alkalmaznak. Legismertebb nevük a „komisszár”, aki valamilyen utasítás
(commission) alapján jár el. A 20. században viszont a legkülönfélébb – általánosító –
jelentésben használták a diktatúra fogalmát, mint például osztálydiktatúra vagy a bü-
rokrácia diktatúrája. Az egész középkoron át a politikai hatalommal való visszaélés je-
lölésére felcserélve használták a despotikus és a tirannikus szavakat. A francia despotique
és despotisme szavak, melyek a 17–18. században terjedtek el, új tartalommal töltötték
meg ezt az ókori fogalmat. A XIV. Lajos ellen íródott pamfletekben találjuk a következő
kifejezéseket: monarchie despotique, pouvoir despotique, gouvernement despotique (des-
potikus uralkodó, hatalom, kormányzás). A különböző szerzők azt akarták kifejezni,
hogy a király lábbal tiporja a parlements (nemesi parlamentek) előjogait, az új gazdaság-
politika – a merkantilizmus – pedig erkölcsi romlásba taszítja a hagyományos nemesi
társadalmat, s ezáltal a despotikus hatalom az ázsiai – különösen a török, perzsa és
kínai – barbár politikai rendszerekhez hasonlít. Montesquieu már ebben a jelentésében
használja és terjeszti el egész Európában a despotizmus fogalmát.
A francia forradalom idejére a zsarnokságot jelölő fogalmak átrendeződése mély tar-
talmi változásokra utal. Történeti értelemben a modern zsarnokság ugyanis abban kü-
lönbözik minden korábbi zsarnokságtól, hogy elméleti alapon áll, és forradalmi jellegű.
E két feltétel együttes teljesülése a francia forradalommal kezdődően figyelhető meg.
A modern zsarnok valamilyen eszme szolgálatában állónak tekinti önmagát, valamilyen
jövőben megvalósítandó célnak rendeli alá politikai vízióját. Napóleon azt mondta, hogy
ő nem egy ember, hanem egy esemény, azaz a birodalmi álom megvalósításának puszta
eszköze, mintha rajta kívül álló erők mozgatnák. Lenint a kommunizmus, Mussolinit
a fasizmus, Hitlert a nemzetiszocializmus politikai eszméje vagy doktrínája vezérelte.
Ezek a doktrínák azonban valamilyen tudományosnak tekintett elméleten alapultak.
A kommunizmus politikai eszméje Marx történelemfilozófiáján nyugodott, miszerint
a történelem nem véletlenszerűen, esetlegesen halad, hanem szükségszerű iránya van,
amelyet az osztályharc határoz meg. A kommunizmus mint politikai cél a történelem
titkának megfejtését jelenti, azt, hogy a történelemnek elkerülhetetlenül az osztály nél-
küli társadalom a végállomása. A kommunistáknak ezért azon kell fáradozniuk, hogy ha
kell, forradalmi úton – azaz a fennálló politikai, gazdasági és társadalmi rend gyökeres
megváltoztatásával – megteremtsék a kommunista társadalmat. A modern diktatúrák
eszmei és forradalmi jellege leginkább a kommunista ideológiában figyelhető meg. Ez
a politikai mozgalom ugyanis erőteljesen progresszívnak állította be önmagát, s nyíltan
hirdette a francia forradalom eszméi – elsősorban is az egyenlőség eszméje – iránti
elkötelezettségét. Babeuf (az „egyenlők összeesküvésének” egyik vezetője 1795-ben) és
még inkább Buonarotti a „Conspiration pour l’égalité dite de Babeuf ” (1828) című
125

könyvében kifejtette, hogy a forradalmat csak a leglelkesebb kiválasztottak képesek si-

kerre vinni. Szerinte a forradalom kirobbanása után egy olyan átmeneti időszaknak kell
következnie, amikor a hatalmat néhány ember kezében kell összpontosítani. A marxi-
lenini proletárdiktatúrának itt találjuk az eszmei előképét. Az egyenlőség volt tehát az
eszme, a forradalmi diktatúra pedig az eszköze.
Mussolini fasiszta eszméje az állam mindenek-felettiségének elméletén alapul. Ennek
lényege, hogy az egyén semmi, az állam minden. Az állam misztikus egység, több, mint
részeinek puszta összege. Elsősorban a liberalizmus politikai tanával szembeállítva – sok
tekintetben marxi tételeket is felhasználva – fejtette ki Mussolini azt a felfogását, hogy az
államnak joga van az élet valamennyi területén beavatkozni, hogy szembeszálljon az in-
dividualizmus közösségi célokat romboló hatásával. Az állam akkor hatékony, ha totális.
A nemzetiszocializmus elméleti alapja szintén az állam fogalma körül kristályosodott
ki, de ezt kiegészítették az emberek közötti faji meghatározottságból fakadó megmásít-
hatatlan különbségek tanával. A fajok biológiai osztályozása eredetileg a természettu-
domány egyik vívmánya volt a 18. században, ám amikor az emberek közötti biológiai
– bőrszín, termet stb. – különbségeket erkölcsi tartalommal kapcsolták össze, megszü-
letett a politikai fajelmélet. Ennek lényege, hogy tagadja az emberi nem faji egységét,
alacsonyabb, illetve magasabb emberi fajokat különböztet meg azon az alapon, hogy
a faji hovatartozás egyben erkölcsi minőséget is jelent. A nácik tudományként – frenoló-
gia – kezelték az emberek koponyanagyságából levont következtetéseiket az egyes ember
faji hovatartozását illetően. Ahogy az egyes embert, a különböző népeket is faji alapon
osztályozták, de ezt már politikai alapon gyakorolták. Ennek megfelelően az árja fajhoz
tartozó népeket uralkodásra termettnek, míg más – például szláv – népeket szolgané-
peknek tekintettek. Az elmélethez hozzárendelt politikai eszközök pedig világossá tették,
hogy a nemzetiszocialisták radikális eszközökkel kívánják megvalósítani eszméiket.
A zsarnokság e három markáns formájában közös vonás tehát, hogy elméleti elő-
feltevéseken alapultak, forradalmi eszközöket alkalmaztak, döntő szerepet juttattak az
államnak (innen van a „totalitárius” jelző), illetve – ez is új vonás – a propaganda esz-
közeivel igyekeztek a lakosságot átitatni e tanok (ideológiák) állítólagos igazságaival,20 és
nyílt állásfoglalásra, illetve politikai cselekvésre bírni őket. A modern zsarnokságok vagy
diktatúrák közös vonásai ezért úgy összegezhetőek, hogy sajátos elméleti megalapozással,
politikai intézményrendszerrel (totális állammal) rendelkeznek, azaz egypártrendszerű-
ek, vezérelvűek, közigazgatásuk szigorúan centralizált, monopolizálják az erőszak feletti
uralmat, s végül, a propaganda eszközét használják legitimitásuk igazolásául.
A zsarnokság kifejezésére szolgáló politikai fogalmaink tehát bőségesek. Jelenleg
a diktatúra és a totális hatalom használata a legjellemzőbb. Hangsúlyozni kell, hogy
a diktatúra ma nagyon gyakran forradalmi (progresszív) jelentéssel bír, azaz valami-
lyen haladónak tekintett eszme (például teljes egyenlőség) megvalósításának érdekében
alkalmazzák, vagy a társadalmi–gazdasági anarchiát akarják általa megelőzni (katonai
20
Ezt nevezzük indoktrinációnak.
126

diktatúrák), vagy a nemzeti függetlenséget kívánják megvédelmezni, vagy egy-egy csa-

lád, klán hatalmát akarják fenntartani.
Mint korábban említettük, a demokrácia fogalma az ókortól egészen az újkorig lénye-
gében változatlan jelentéssel és tartalommal bírt: Arisztotelész nyomán demokráciának
a sok ember (nép) általi rossz kormányzást nevezték. Azért volt rossz, mert a csőcselék,
azaz a legszegényebbek uralma volt, s mint ilyen, szemben állt a politikai erények gya-
korlásával. Emiatt a demokrácia negatív fogalom volt egészen a 13. századig, amikor is
William of Moerbeke latinra fordította Arisztotelész „Politiká”-ját, és ennek nyomán
némiképp új jelentést vett fel a demokrácia szó: olyan kormányzatot jelölt, amely a sze-
gények javát szolgálta, szembeállítva a közérdekkel. Ez természetesen nem jelentette
azt, hogy egy csapásra pozitív fogalommá alakult volna át, de széles körben elterjedt az
európai politikai irodalomban.
9.2 A diktatórikus rezsimek válfajai21

A diktatúrák sem egyneműek, kormányzati rendszerük jelentősen különbözhet egymás-
tól. A diktatúrák két fő típusa az autoritárius és a totalitárius diktatúra, amelyeken belül
a hatalomgyakorlás módszere szerint további különbségek is léteznek.
9.1.1 Az autoritárius vagy tekintélyuralom
Az autoritás tekintélyt jelent, tehát az autoritárius diktatúrák a tekintélyuralom rend-

szerei. A politikai és kormányzati rendszerek hosszú történetében általában a tekintély-
uralom volt a norma és a demokrácia a kivétel. A hatalom alapja, a tekintély azonban
sokféle forrásból származhat, és a tekintélyuralom is többféle kormányzati rendszerben
valósulhat meg. Megkülönböztethetünk hagyományos monarchiákat, teokratikus re-
zsimeket (papi uralmat), valamint oligarchikus rezsimeket; századunkban pedig széles
körben elterjedtek az ellenforradalmi konzervatív rezsimek és a katonai diktatúrák.
A hagyományos monarchiára az Arab-öböl sejkségei vagy a Marokkói Királyság szol-
gálhat példaként, a teokráciára Irán és a tálibok Afganisztánja. Oligarchikus rezsimek
ott jönnek létre, ahol még erős a nagy földbirtokosok uralma, mint néhány dél-amerikai
államban. Az ellenforradalmi konzervatív tekintélyuralomra jó példa a Horthy-rezsim,
amely parlamentáris homlokzattal rendelkezett, valamint Franco vagy Salazar dikta-
túrája Spanyolországban és Portugáliában. A katonai diktatúrák általában krónikusan
ingatag vagy hatalmi válságba jutott demokráciákban megszervezett katonai puccsok
eredményei, mint az ezredesek diktatúrája Görögországban, illetve az argentínai vagy
a chilei katonai diktatúra. Újabban katonai diktatúrák sorával találkozunk a fejlődő
21
A diktatórikus rezsimek válfajai című alfejezet forrása: Bayer Józser: A politikatudomány alapjai.
Napvilág Kiadó, Budapest, 1999. 114–118.
127

országokban is, ahol még fejletlen a nemzetállam, és a nyugati demokrácia átvett in-
tézményei nem tudnak megbirkózni a társadalom centrifugális erőivel, a korrupcióval,
a krónikus alulfejlettség és szegénység problémáival.
Az autoritárius diktatúrák abban különböznek a totalitárius uralomtól, hogy hatal-
muk elsősorban a közéleti–politikai szférára korlátozódik. Az uralom terjedelme és az
alkalmazott eszközök erőszakossága persze a helyzet függvénye is, a diktatúra külsőleg
akár békés képet is mutathat. Ennek azonban az az alapja, hogy korlátozzák a polgárok
politikai részvételi jogait, s eleve meggátolják egy erős ellenzék kifejlődését, tiltva a sza-
bad politikai szervezkedést. Ebbe beletartozhat az ellenzéki politikusok állandó zaklatása
és üldözése, szabad mozgásuk korlátozása. A hatalom birtokosai szélsőséges esetekben
bebörtönzik, sőt meggyilkolják politikai ellenfeleiket, vagy ezzel fenyegetnek. Politikai
cenzúrával fojtogatják az írott és elektronikus sajtót, a tudományt és az oktatást. Ám
a konzervatív tekintélyuralmakat az is jellemzi, hogy igyekeznek a társadalom hagyomá-
nyos intézményeire támaszkodni, mint például az egyházakra, a tradicionális kulturális
közösségekre és szakmai korporációkra. Élesen elutasítanak minden forradalmi átala-
kulást, védelmezik a magántulajdon intézményét, bár gyakran annak hagyományosabb
formáit preferálják (vagyis a földbirtokrendszert), és a nemzeti vállalkozói réteg kieme-
lésére és támogatására törekszenek.
9.1.2 A totalitárius diktatúrák
A kifejezés arra utal, hogy a hatalom a társadalom totális ellenőrzésének igényével lép
fel. Az államhatalom befolyása az élet minden területére kiterjed; az uralkodó párt az
egész társadalmat egységes ideológiai célok jegyében igyekszik átformálni, mozgósítva
minden eszközt és szervezeti erőt. A totalitárius diktatúra ideáltípusát a fasizmus (főleg
a nácizmus) és a kommunista egypárti uralom (a sztálinista diktatúra) összehasonlító
vizsgálatából alakították ki. Létrejöttének előfeltétele a modern tömegdemokrácia kifej-
lődése és a technikai modernizáció volt; az egyik a tömegeket politikai tényezővé tette,
a másik technikai eszközöket szállított a tömegek feletti uralom és ellenőrzés új, minden
eddiginél intenzívebb formájának kiépítéséhez. Korábban is léteztek diktatúrák és véres
önkényuralmak, de a totális diktatúra abban különbözik ezektől, hogy a modern tudo-
mány és technika, a közlekedési és tömegkommunikációs, valamint pusztító eszközök
révén a polgárokat sokkal átfogóbb módon képes mozgósítani és ellenőrzése alatt tarta-
ni. Ilyen diktatúrák főként a hagyományos társadalmaknak modernné való átalakulását
kísérő válságos, forradalmi időszakokban alakulnak ki. Jellemzőjük, hogy a tömegek
bevonása a politikába, államilag meghatározott célok végrehajtására való mozgósításuk
olyan formában történik, amely megfosztja őket az önrendelkezés jogától, manipulálja
őket, és felhasználja az uralmi gépezet fenntartásában és expanziójában.
A totalitárius diktatúra legelterjedtebb meghatározása a politológiai szakirodalomban
Friedrich és Brzezinski koncepcióján alapszik. Összehasonlító kutatásaik eredményeként
alkották meg a totális diktatúrák közös vonásait, amelyeket a totalitárius szindróma
fogalmában foglaltak össze (Friedrich–Brzezinski, 1965) Ennek fő ismérvei:
128

1. Egyetlen ideológia uralma, amely átfogja az emberi létezés minden oldalát, és

amelyet a társadalom minden tagjának – legalább passzívan – el kell fogadnia.
Ez általában magában foglalja az emberi történelem végcéljait, egy chiliasztikus
(az ezeréves birodalom megteremtésére irányuló) követelést.
2. Egyetlen tömegpárt hatalmi monopóliuma, amelyet tipikus esetben egyetlen dik-
tátor vezet; ez a párt magában foglalja a lakosság aktív kisebbségét, mely hajlandó
az ideológia céljaiért tevékenykedni. A párt hierarchikusan szervezett, fölé van
rendelve az állami bürokráciának, vagy össze van fonódva azzal; más társadalmi
és politikai szervezetek csak a párt engedélyével működhetnek.
3. Az uralom fenntartásának egyik fő módszere a párt és a titkosrendőrség által
fenntartott terrorszervezet. Ez magát a pártot is a vezér ellenőrzése alatt tartja, s
rendszerint nemcsak a rezsim ellenségei ellen irányul, hanem a népesség többé-
kevésbé önkényesen kiválasztott csoportjai ellen is. Ennek során a tudomány
eszközeit is felhasználják.
4. A hatékony tömegkommunikáció eszközei – a sajtó, a rádió, a film – a párt és az
állam kezében vannak.
5. A fegyveres harc hatékony eszközei az állam monopóliumai.
6. A gazdaság egésze központi felügyelet és irányítás alatt áll, a korábban jogilag
önálló gazdasági egységeket bürokratikus koordinációnak vetik alá.
A fentieken kívül a bíróságok politikai irányítását és a háborús expanziót is fel szokták

sorolni, ez azonban nem minden válfajukra jellemző, míg a fenti ismérvek általánosan
elfogadottak a totalitárius diktatúrákat elemző mérvadó írásokban. Létezik a totalita-
rizmusnak egy baloldali koncepciója is (Castoriadis, C. Lefort, U. Rödel írásaiban).
Eszerint a totalitarizmus mint analitikus fogalom a következőket jelenti:
1. A hatalom képviselői felszámolják a nyilvánosság szféráját, és ideológiájukat mint
az egyedüli érvényes tudást hirdetik meg.
2. Megszüntetik a magán és a köz különbségét, semmilyen határt nem tartanak
tiszteletben. Miközben korlátlanul átpolitizálják a magánszférát, felszámolják
a nyilvános politika terét.
3. Az erőszakuralom eszközeivel élnek, amit a privilegizált tudásra, ideológiára való
hivatkozással igazolnak, ahelyett, hogy kormányzásukat általánosan elfogadható,
konszenzusra képes elvekre építenék.
A totalitarizmus ebben a felfogásban a demokratikus köztársaság ellenmodellje

(Rödel, 1993). A demokrácia ugyanis mindig konfliktusokkal terhes, és a nyílt társa-
dalmi konfliktusok felszámolása az egységes közösségre hivatkozva (legyen az a nemzet,
az állam, az osztály vagy a „nép”) valójában csak elmélyíti a konfliktusokat, és az ellen-
felekből ellenséget csinál.
A totalitárius rezsimek jelentősen különböztek egymástól mind ideológiájukban,
mind az elnyomás és terror mértékét tekintve. Ez természetesen sok manipuláció for-
rása, amelynek csak egy tipikus esete a fasiszta és kommunista uralom differenciálatlan
egybemosása. De különbözhetnek az ilyen diktatúrák aszerint is, hogy mennyire erős
129

bennük a cezarisztikus elem (a vezérkultusz), és hogy mennyire teljes és milyen mélyre

hatol a monopolista párt hatalma.22
A totalitárius diktatúráról egyes teoretikusai azt állították, hogy belülről nem számol-
ható fel, legfeljebb kívülről, katonai erővel lehet megdönteni. (J. Kirckpatrick ebben
látta a tekintélyuralmi rezsimekkel szembeni fő különbséget.) Azonban a történelmi
tapasztalat azt bizonyította, hogy legalábbis a kommunista egypárti diktatúrák fokoza-
tosan tekintélyuralmi rezsimekké változtak át, majd sorozatos belső reformok nyomán
végül a legtöbb esetben békés, demokratikus fordulatot értek meg.23
Ajánlott irodalom
Arendt, Hannah: A totalitarizmus gyökerei. Európa Kiadó, Budapest, 1992.
Bihari Mihály – Pokol Béla: Politológia. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2009.
22
Az államszocialista rezsimek posztsztálinista szakasza például semmiképp sem állítható párhu-
zamba a fasiszta rezsimekkel. Bár ez politikai és ideológiai okokból gyakran megtörtént, az ilyen
eljárás nem nevezhető tudományosnak.
23
Nem elhanyagolható tény, hogy mindezekre nagy hatással volt a fegyverkezési verseny, a nemzet-
közi szervezetek és alapítványok befolyása, valamint az NSZK és Ausztria közvetlen „vonzereje”
is. A kelet-európai országok zömében nem voltak komolyabb belső reformok, és egyes országok-
ban nem volt békés a fordulat, míg másutt nem volt demokratikus az átalakulás. (A Szerk.)
130

10. FEJEZET
Közpolitika
10.1 A közpolitika fogalma
A „közpolitika” fogalma kissé furcsán hangzik a magyar nyelvben. Milyen politika az,
amelyik „köz-”, és milyen politika az, ami nem „köz-”politika, csak „sima”, jelző nélküli
politika?
Ez a furcsaság abból adódik, hogy megpróbálták lefordítani magyarra az angol „public
policy” kifejezést. Ha szó szerint próbáljuk lefordítani, akkor valóban a „közpolitika”
kifejezést kapjuk. Ez a kifejezés azonban bővebb magyarázatra szorul, mivel a magyar
nyelvben egyetlen szóval, a „politika” szóval fejezzük ki az angolban három különböző
kifejezéssel illetett területet.
Az angol „politics” a klasszikus értelemben vett „nagypolitika”, a pártpolitika területe.
A közpolitika meghatározására Parsons a következő definíciókat gyűjtötte csokorba:
A közpolitika (public policy) tárgya „a közösség és annak problémái”. Ez a megfogal-
mazás arra utal, hogy a közpolitika a közösségi problémák megfogalmazásával, valamint
a közösségi és közpolitikai napirenden (agenda) való szerepeltetésével foglalkozik.
Más megfogalmazás szerint a közpolitika azzal foglalkozik, hogy:
– „a kormányok hogyan, miért és milyen hatásra tesznek adott irányú lépéseket”;
– „mit, miért tesznek a kormányok, és ennek mik a megkülönböztető jegyei”.
Wildavsky a közpolitika elemző funkcióját helyezi előtérbe, álláspontja szerint a köz-

politika a politikatudomány olyan alkalmazott területe, amely nem illeszthető tudo-
mányágak határai közé. A közpolitikai elemzés minden olyan eszközt felhasznál, amely
az adott feladat megoldására az adott körülmények között megfelelő.
Ennek megfelelően a közpolitika szemléletmódja az eredményesség szempontját tük-
rözi; Lasswell szerint a következő jellemzőkkel bír:
Számos elemzési módszert alkalmaz;

t tudományágakon átívelő (multidiszciplináris);
t problémamegoldásra összpontosító;
t igyekszik a folyamatok, megoldási lehetőségek és eredmények környezeti ténye-
zőit, összefüggéseit is feltérképezni;
t célja, hogy a rendelkezésre álló tudást egy sajátos tudományággá fejlessze, amely
a közösségi döntések jobb megértése révén hozzájárul a demokrácia fejlesztésé-
hez. (Lasswell, 1971)
131

Végül az angol „policy” kifejezés az állami, önkormányzati, valamint szakmai és tár-

sadalmi cselekvések tartalmi irányát fejezi ki.
Azt szokták mondani, hogy a politika (politics) vizsgálódási területére tartozik, hogy
ki kormányoz, a közpolitika (public policy) körébe tartozik az a kérdéskör, hogy mit,
hogyan tesz, aki kormányra került.
A közpolitika fogalmát úgy lehetne tehát meghatározni, mint a közösség (vagy annak
tagjai, csoportjai) cselekvéseit kutató területet. A közpolitika tehát a tartalomra kon-
centrál, nem pedig a szervezeti struktúrákra vagy eljárásokra azzal, hogy ez utóbbiaknak
is lehet jelentőségük a tartalom szempontjából.
A közpolitika tipikusan úgy közelíti a dolgokat, hogy mi a probléma és mi lehet
a megoldás, hogyan lehet a megoldáshoz eljutni. Tehát biztosan nem az a megközelítés
jellemző rá, hogy mit lehet kiolvasni a szabályozásból, és mire miért nincs lehetőség.
(Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ilyen magatartásnak ne lenne szerepe a közpoli-
tikában.) Közpolitikai perspektívából szemlélve a szabályozás is egy eszköz a sok közül
(ezt a későbbiekben bővebben kifejtjük).
Mit tekintünk közpolitikai problémának?

Először is: mi a „probléma” fogalma? A probléma fogalmát úgy lehetne meghatározni,
mint az elvárt állapot és az észlelt állapot közötti különbség. Ha tehát Magyarorszá-
gon a férfiak körében az egészségben eltöltött életévek száma átlagosan 54 év, akkor
mondhatjuk, hogy ez így rendben van, ekkor nem észleltünk problémát, csupán egy
jelenséget. De ha azt mondjuk, hogy ez így nem helyes, sokkal jobb lenne, ha legalább
az öregségi nyugdíjkorhatárig, 65 évig lennének a magyar férfiak egészségesek, akkor
máris definiáltunk egy közpolitikai problémát.
Mit tekintünk közpolitikai folyamatnak?

Ha észleltük a közpolitikai problémát, és meg vagyunk győződve, hogy az adott álla-
potból egy másik állapotba kellene eljutnunk, (tehát példa alapján az a szilárd meg-
győződésünk, hogy a közérdek számára sokkal jobb lenne, ha a lakosság egészségben
eltöltött életéveinek száma nőne), akkor megpróbálhatunk azon gondolkozni, hogy mit
tegyünk annak érdekében, hogy a kívánt állapotot elérjük. Ha egy kormányzati (vagy
önkormányzati) szereplő komolyan elkezd feldolgozni egy ilyen horderejű problémát,
majd lépéseket tesz a probléma megoldása érdekében, akkor azt mondjuk, hogy elindult
egy közpolitikai folyamat.
A közpolitika jelentőségét épp az adja, hogy azt vizsgálja, hogy mit tesz az, aki kormá-
nyoz, kiket von be a cselekvésbe, hogyan tervezi meg és hajtja végre programjait. Ilyen
értelemben nem kell a közpolitika körébe sorolni azokat az ügyeket, amelyek rutin-
ügyek, és kormányzati figyelmet nem követelnek, nem sorolhatók a közpolitika körébe
azon közösségi kérdések, melyek gyorsan, különösebb erőfeszítés nélkül megoldódnak.
Közpolitikai ügy például, ha egy játszóteret az önkormányzat felújít vagy bezár, hiszen
az egy közösség életét befolyásolja. Közpolitikai súlyú lehet a játszóterek kérdése akkor
132

10. fejezet – Közpolitika
is, ha azokat átfogóan felújítják, akadálymentesítik, baleset-megelőzési célú változtatá-

sokat hajtanak végre rajtuk annak érdekében, hogy valamilyen tágabb kormányzati célt
elérjenek, például a gyermekvállalási kedvet fokozzák.
10.2 Közpolitika és szakpolitikák

A közpolitikáról lehet általánosságban beszélni, ami azt jelenti, hogy úgy elemezzük
a kormányzati (önkormányzati) cselekvést tartalmi szempontból, hogy nem mondjuk
meg, hogy ez a tartalom valójában mi. Sokkal ésszerűbb és egyszerűbb mindig valami-
lyen szakpolitika összefüggéseire támaszkodni. Szakpolitikának nevezzük a szakterületi,
szektorális, valamint horizontális (például közpénzügyi ellenőrzés, fejlesztéspolitika)
kormányzati politikákat és cselekvéseket. A legfontosabb ilyen területek: oktatás, egész-
ségügy, szociális, munkaügyi terület, gazdaságpolitika, közlekedés, hírközlés, energetika,
iparpolitika, környezetvédelem, vízügy, mezőgazdaság, igazságügy, rendészet, honvéde-
lem. Minisztériumi, ágazati reprezentációval nem rendelkező területek is jelentőség-
gel bírnak a közpolitika számára, ilyen például a drogmegelőzés vagy az elektronikus
információbiztonság. Még számos további kategóriát lehet felállítani természetesen.
Különösen az utóbbi évtizedben nőtt meg azon területek száma, amelyek számos rész-
területet egyesítenek magukban. Ilyen például az élelmiszerbiztonság területe, mely azt
megelőzően, hogy önálló hatóságot kapott volna, a környezetvédelem, a mezőgazdaság
és az egészségügy közös ágazata volt, ami elég sok gyakorlati problémát okozott. Az,
hogy mely ágazat kap külön minisztériumi szintű képviseletet és melyik esetleg csak
egy főosztályt vagy egy helyettes államtitkárságot, az adott kormány döntésén múlik.
Ezekre nincs külön recept.
Összességében tehát azt lehet mondani, hogy a közpolitika részét képezik a különbö-
ző szakpolitikai területek, a közpolitika általános törvényszerűségei, a közpolitika mint
tudomány javaslatai, megállapításai többnyire a szakpolitikákra is érvényesek, a köz-
tisztviselői vagy kormánytisztviselői munkában azonban tipikusan valamely konkrét
szakpolitikai összefüggésben kell eljárni, viszonylag kevés olyan terület van, ami konkrét
szakpolitikához nem köthető.
10.2.1 A közpolitika jelentősége
A közpolitika oktatása a magyar közigazgatási képzésben azért jelentős, mert ez a tárgy

rákérdez a közigazgatás működésének tartalmi elemeire, céljaira. Mit érne a közigaz-
gatás olyan közigazgatási szervekkel, amelyeknek van ugyan hatásköre, személyzete,
finanszírozása, de tevékenységük nem illeszkedne semmilyen átfogó kormányzati célba?
133

10.2.2 A közpolitika mint tudomány és mint gyakorlati tevékenység
A közpolitika tanulmányozása mindig kettős természetű.

1. A közpolitika mint az elméleti tudományosság területe azzal foglalkozik, hogy
milyen elméleti konstrukciók, magyarázatok, mérési módszerek alakíthatók ki a köz-
politikában tapasztalt jelenségekre. A közpolitika tudomány tipikus módszerei közé
tartozik a modellalkotás és az összehasonlítás. A közpolitika tudomány a közpolitikai
folyamat szempontjából jelentőséggel bíró szabályozási és vezetési technikákat, szervezési
és hatékonysági kérdéseket is feldolgoz.
A közpolitika mint gyakorlati tevékenység három részre osztható:
a) A kormányzati szereplők szempontjából: A közpolitikát gyakorlati tevékeny-
ségként végzik a kormányzati szereplők. Az ő feladatuk a közpolitika tervezése
és végrehajtása.
b) A közpolitikai folyamat résztvevői szempontjából: A közpolitikában mint gya-
korlati folyamatban vesznek részt mindazok a civil és piaci szereplők, akiknek
közük van az adott közpolitikai erőfeszítésekhez. E szereplők demokratikus ál-
lamokban messze nem csupán szenvedő alanyok, hanem a folyamat alakítói.
A játszóterek felújítását nyilvánvalóan nem lehet úgy végrehajtani, ha például
nem megoldott a játszóterek biztonsága. A fizikai felújítást el lehet ugyan vé-
gezni, de ez mit ér, ha a gyermekek nem tudják a játszóteret birtokba venni,
mert onnan kiszorítják őket a drogosok és a hajléktalanok? Ha ez a probléma
tömeges, akkor közpolitikai problémáról beszélünk. Ilyen esetben felmerül pél-
dául, hogy a polgárőr egyesületeket be lehet-e kapcsolni a probléma megoldá-
sába. Máris olyan civil szereplőknél tartunk, akik kulcselemek lehetnek a végső
kormányzati cél elérésében.
c) A tanácsadók szempontjából: A közpolitikai folyamat közvetett részesei és sajá-
tos alakítói azok a tanácsadók, aki akár a kormányzat oldalán, akár a piaci vagy
civil szereplők oldalán hatással lehetnek ezen szereplők stratégiáira, gyakorlati
lépéseire.
10.2.3 A közpolitika szereplői, eszközei, céljai
A közpolitika szereplői mindazok, akik a közpolitikai folyamatot alakítják vagy alakít-

hatják.
E tág megfogalmazáson belül a következő csoportokat lehet megemlíteni:
– Társadalmi szereplők (pártok, egyesületek, alapítványok stb.),
– Kormányzati szereplők (az intézményesített államhatalom szervei, vezetői, kép-
viselői), Piaci szereplők (vállalatok, szövetkezetek, pénzintézetek stb.).
A globalizáció előrehaladtával már nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi szinten is

egyre több és egyre erősebb közpolitikai szereplőt találunk:
134

– Nemzetközi kormányzati szereplők (ENSZ, EU, NATO stb.), amelyek nem-

zeti kormányok felhatalmazása alapján, azok tagságával működnek.
– Nemzetközi társadalmi szereplők (Transparency International, Habitat for
Humanity, Greenpeace stb.).
– Nemzetközi piaci szereplők (Nemzetközi nagyvállalatok, azok egyesületei, szer-
vezetei, lobbicsoportjai stb.).
Szokás a következő fogalmakat is megkülönböztetni a közpolitikai szereplők körén

belül:
– Az elvileg lehetséges szereplők összessége képezi az úgynevezett közpolitikai
univerzumot.
– Az adott helyzetben ténylegesen befolyással bíró szereplők összességét nevezzük
közpolitikai alrendszernek.
– Az adott kérdésben döntő, érvényesített érdekkel bíró szereplők összességét ne-
vezzük érdekhálózatnak.
A közpolitika eszköze lehet bármely, a kormányzat által a közpolitikai célok elérése

érdekében alkalmazott eszköz, módszer. A közpolitikai eszközök felsorolása, csoporto-
sítása körében regulációs, gazdasági és információs eszközöket szoktunk elkülöníteni.
Regulációs eszközök
Az állam (önkormányzat) a társadalmi szereplők egészére vagy bizonyos meghatározott
körére vonatkozóan magatartást (tartózkodást/tűrést) ír elő. A regulációs eszközök alkal-
mazása tipikusan jogi formában történik. A jogi forma megkülönböztető jellegzetessége
a többi eszközhöz képest, hogy szankciók megállapítására van lehetőség. A közpolitikai
regulációs eszköz fogalma azonban nem esik egybe a jogszabály fogalmával. A jogsza-
bályok körében ismerünk olyan normákat is, amelyek „csak” kijelentenek (deklarálnak)
bizonyos elveket, közvetlen magatartásbefolyásoló szerepük nincs.
Gazdasági eszközök
A gazdasági eszközök körében az elvonások, a kedvezmények és támogatások rendszeré-
ről beszélünk. A gazdasági növekedésre ható gazdasági eszköz lehet például az államilag
támogatott lakáshitel vagy az alacsony kamatozással igénybe vehető beruházási hitel.
A gazdasági eszközök alkalmazása számos esetben regulációs támogatással történik.
Adóztatni például csak jogszabályi rendelkezés alapján lehet.
Információs eszközök
Ha valamilyen kormányzati törekvést végig kívánunk vinni, akkor nagyon fontos fi-
gyelmet fordítani arra, hogy intézkedéseink fogadó közege, a társadalom kellően értse
135

és elfogadja lépéseinket. Ebből a megfontolásból a közpolitikai eszközök között kiemelt

szerepet kapnak az úgynevezett információs eszközök. Mit értünk ezek alatt?
„A közpolitika információs jellegű eszközei a megcélzott társadalmi cselekvőket infor-
mációk, érvek, ismeretek és a morális meggyőzés egyéb eszközei révén kívánják a kívánt
irányba orientálni. Az információs, propaganda- vagy PR-kampányok, a különböző
tréningek és képzések is ebbe a kategóriába tartoznak. Az információs eszközöket a re-
gulációs eszközöktől a kényszer hiánya különbözteti meg. A gazdasági eszközöktől pedig
az, hogy míg ott a közpolitika céljaival egyező (vagy azokkal ellentétes) magatartásoknak
az »elkövető« közvetlen anyagi érdekeit érintő következményeik vannak, addig az in-
formációs eszközök révén kapott információk felhasználása esetében »szabad a vásár«;
vagyis itt hiányzik a közvetlen anyagi érdekeltség mozzanata.”
Amennyiben az információáramlás egyirányú, azt inkább tájékoztatásnak, szélsőséges
esetben propagandának kell nevezni, nem pedig kommunikációnak. Fontos információs
eszköz lehet az oktatás. Például a drogmegelőzés témakörét tudatosan be lehet építeni
az iskolai tananyagba.
Végső soron az információs eszközök tudatos alkalmazása előnyös hatással lehet
a kultúrára, ugyanakkor a kulturális tényezőkkel nem számoló információs erőfeszíté-
sek gyakran nem váltják ki a kívánt hatást. A legutóbbi ilyen eset a 2013. március 15-e
környékén történt hóviharok kapcsán merült fel, amikor a többszöri, határozott felhí-
vások ellenére sokan indultak útnak, mivel a lakosság tapasztalatai között egyszerűen
nem szerepelt a márciusi hóvihar lehetősége.
Lehetőség van a közpolitikai eszközöket egyéb módon is csoportosítani a következők
szerint:
– Ellenőrzés–felügyelet–irányítás
– Engedélyezés
– Adóztatás
– Hitelek és gazdasági támogatások
– Közvetlen előállítás
– Közbeszerzés
– Piaci/tulajdonosi beavatkozás
– Civil szervezetek bevonása
– Információátadás
10.2.4 A közpolitika céljai
A közpolitikai célokat a közösségi szükségletek, ezzel összefüggésben a közjó mint elvont

cél motiválja, a közjó képezi a jogrend és az állami intézményrendszer központi kategó-
riáját. A közös célok elérését a közmegegyezés elősegíti. A közpolitika azonban nem úgy
tekint a közpolitikai célokra, mint az állami autoritás által meghatározott kategóriákra.
A közpolitika azzal számol, hogy a döntések kidolgozásában, meghozatalában és végre-
hajtásában részt vevő szereplők elsősorban saját szempontjaikat igyekeznek érvényesíteni.
136

Hogy a közjó megjelenési formája konkrét esetben éppen mi, azt a demokratikusan
megválasztott kormányzatnak kell megállapítania. Mindenképpen legitim cél, hogy
több gyermek szülessen, vagy hogy javuljon az alapfokú oktatás színvonala stb. Más
kérdés, hogy minden stratégiai döntés egyben lemondás is, hiszen nem lehet minden
legitim célt egyszerre megvalósítani.
A közpolitikai célok jó esetben nem ellentétesek egymással. Az élet azonban bonyo-
lultabb, a kijelölt – egyébként teljesen jogos célok – gyakran ellentétesek egymással.
A célok összeegyeztetése során elképzelhető a kiszorító hatás, a rövid és hosszabb távú
célok ellentéte vagy logikai ellentét.
Ezekre találunk példát a következőkben.
Kiszorító hatás: Minden közpolitikai döntésnek van indirekt kiszorító hatása. Ez azt
jelenti, hogy ha az erőforrások egy adott „A” célra irányulnak, ez kizárja, hogy közben
egy adott „B” cél is megvalósuljon. Ha a véges erőforrásokból például a védőnői szol-
gálat fejlesztése történik meg.
Rövid és hosszabb távú célok ellentéte: Más esetekben a célok (legyenek bár önma-
gukban helyesek), tartalmi ellentétben állnak egymással. Tipikus példa lehet például
a takarékosság szempontja a beszerzésekben. Ha takarékossági szempontból olcsóbb
buszokat vásárol a város, akkor a jövőben lehet, hogy azoknak nagyobb lesz a karban-
tartási, üzemeltetési költsége, mint egy drágább, de tartósabb, alacsonyabb fogyasztású
modell esetében.
Logikai ellentmondás: Például a közbeszerzésekben legitim szempont az ellenőriz-
hetőség és a nyomon követhetőség, továbbá a közbeszerzések adminisztratív terheinek
a csökkentése, ugyanakkor épp az ellenőrizhetőség és a nyomon követhetőség szem-
pontja miatt növelni kell az adminisztratív terheket a közbeszerzési eljárásokban. Klasz-
szikus logikai ellentét lehet a döntés-előkészítési eljárásokban a gyorsaság és a biztonság
követelményei között. Ha valamely komplex ügyet gyorsan akarunk elintézni, akkor
könnyen csorbát szenvedhet a megalapozott, körültekintő eljárás szempontja stb.
10.2.5 A közpolitika mint racionális folyamat
Hogy mit jelent a közpolitika folyamata, azt fentebb már röviden érintettük. A közpo-
litikai folyamatot az elemzők jelentős része racionális folyamatként kezeli. Ez nem azt
jelenti, hogy a közpolitika folyamata minden elemében és minden nézőpontból feltét-
lenül racionális, hanem azt, hogy a közpolitika alkotóival szemben az a tudomány és
a közvélemény elvárása, hogy racionálisan működjenek. Ha tehát a közösség kijelöl egy
adott célt (például, hogy minden gyermek lakjon jól), akkor a megtett intézkedésekkel
szemben joggal fogalmazhatjuk meg azt az elvárást, hogy azok ésszerűen, belátható
módon, reális időben és elfogadható költségekkel vezessenek is el a kívánt célhoz.
A közpolitika tudományának normatív ága azt vizsgálja, hogy hogyan kell eljárni
ahhoz, hogy a közösségi célok ténylegesen megvalósuljanak. Ez a racionális, tervszerű
intézkedések megvalósításának logikai sorrendjét a következőkben határozta meg:
137

Közpolitikai ciklus
1. Probléma észlelés
és meghatározás
6. Az eredmények 2. Közpolitikai alternatívák

értékelése kidolgozása
5. Megvalósítás 3. Közpolitikai alternatívák

értékelése
4. Döntés
1. Közpolitikai probléma észlelése

2. Alternatívák kidolgozása
3. Alternatívák értékelése
4. Döntés
5. Megvalósítás
6. Értékelés – visszajelzés
Mindezeket az állomásokat egy körkörös modellbe, ciklusba szokás rendezni a kö-

vetkezők szerint.
A probléma észlelése
A közpolitikai folyamat a probléma észlelésével és meghatározásával indul. Ez azt is
jelenti, hogy csak azok a közösségi témák kezdenek közpolitikai problémaként visel-
kedni, amelyeket a közpolitikai szereplők valódi problémaként észlelnek, azaz ha egy
jelenségről úgy ítélik meg, hogy valamilyen közösségi cselekvést igényel.
Ha van problémaként észlelt jelenség, akkor indul a közpolitikai folyamat, ha nincs
észlelés vagy van észlelés, de a döntéshozók nem érzik úgy, hogy az probléma, akkor
nem indul el a folyamat. (Például a magyarországi sasokat tizedelő, évek óta zajló mér-
gezésekkel kapcsolatban az egyik civil szervezet régóta küzd az állomány megmentését
célzó intézkedésekért – különösebb figyelem hiányában kevés sikerrel. Ebben ez esetben
tehát vagy nincs észlelés, vagy nem érzik a szereplők problémának az észlelt jelenséget.)
A probléma értelmezése
A közpolitikai folyamat egészét meghatározza, hogy milyen elképzelést társítunk egy
adott jelenséghez. Ezt nevezzük értelmezésnek. Ha például azt tapasztaljuk, hogy a tár-
sadalom bizonyos rétegeiben nőtt a kábítószer-fogyasztás, akkor ezt a jelenséget legalább
háromféleképpen értelmezhetjük.
138

1. Ha úgy értelmezzük, hogy a jelenség a bűnözés egyik formája, akkor várhatóan az

ennek megfelelő következő intézkedéseket fogjuk tenni: rendőri, nyomozói mun-
kával csökkentjük a kábítószerek kínálati oldalát, büntetőjogi eszközökkel növel-
jük a kábítószer-terjesztés és -birtoklás, esetleg a fogyasztás fenyegetettségét stb.
2. Ha úgy értelmezzük, hogy a jelenség egészségügyi probléma, akkor az egészség-
ügyi intézményrendszert kell alkalmassá tennünk arra, hogy a leszokást előmoz-
dítsa, új gyógyszereket kell bevezetnünk, munkaterápiás intézeteket kell nyit-
nunk, meg kell erősítenünk a drogambulanciákat és az addiktológiai osztályokat
stb. A kábítószer-élvezőknek fel tudjuk ajánlani, hogy nem kell büntetőjogi
következményeket velük szemben alkalmazni, ha alávetik magukat a leszokást
elősegítő terápiának (eltérítés).
3. Ha úgy értelmezzük, hogy a jelenség valójában ifjúságpolitikai kérdés, akkor az
oktatásban, sportban, kultúrában kell a fiatalok számára értékeket felmutatnunk.
Be kell számukra bizonyítanunk, hogy életük érték, amit kár lenne veszélyeztet-
ni egy ifjúkori kisiklással. Mindezt oktatási, tájékoztató programokkal, pozitív
ösztönzőkkel, felkészült pedagógusokkal próbálhatjuk meg, miközben a szülő–
gyermek kapcsolatot is igyekezhetünk erősíteni megfelelő kulturális minták át-
adásával, valamint programok szervezésével stb.
A fenti példából látható, hogy a probléma észlelése és értelmezése összetartozik, az

értelmezés ugyanazt a jelenséget gyökeresen eltérő megvilágításba helyezheti, így eltérő
állami, közösségi cselekvéshez vezethet.
Mi dönti el, hogy milyen témák kerülnek a közpolitika látómezejébe?
Tematizációnak nevezzük az a folyamatot, amelynek eredményeként a közpolitikai
napirendre esélyes problémák sokaságából néhány ténylegesen kiválasztódik. Ha például
a kormány működési módjából indulunk ki, a következőket állapíthatjuk meg: a kor-
mány normál körülmények között hetente egyszer ülésezik, egy ülésen általában 20–40
közötti napirendi pont szerepel. Ez azt jelenti, hogy egy évben legfeljebb körülbelül
2000 döntés a kormány „áteresztő képessége” azzal, hogy ez egy elméleti maximum,
a valóságban számos előterjesztés több olvasatban is a kormány elé kerül. Mely témák
kerülnek be ebbe az exkluzív körbe? A kérdés azért nagyon fontos, mert ami nincs
napirenden, az nincs is – legalábbis a döntéshozók számára.
Szintén nagyon fontos, hogy egy adott téma milyen környezetben jelenik meg, tehát
milyen felhangok kapcsolódnak az adott témához, milyen témák jelennek meg együtt.
A korábbi példát alapul véve a drog lehet bűnügyi, egészségügyi vagy ifjúságpolitikai,
esetleg kulturális kérdés. Egy-egy probléma sohasem önmagában, hanem mindig más
problémákkal együtt (kontextuálisan) jelenik meg.
A tematizációt alakító körülmények:
– Események (például katasztrófák)
– Média (például botrányok tálalásával)
– Politikai vezetés
– Nemzetközi szereplők
– Intézményi stratégiák
139

– Ideológiák, paradigmák
– Általános gazdasági–társadalmi fejlettség/állapot.
Alternatívák kidolgozása
A közpolitikai alternatívák kidolgozása során megtörténik az elvi megoldási lehetőségek
feltárása. E lépés során fel kell tárni, hogy milyen eszközök és erőforrások mozgósítha-
tók a feladat érdekében, milyen fő forgatókönyvekkel lehet számolni az adott feladat
megvalósítása során.
Az alternatívák mérlegelése
Az alternatívákat sorba kell rendezni. Ennek előfeltétele, hogy legyen néhány, összevet-
hető alternatíva. Akkor áll elő valódi döntési helyzet, ha van miből, mi alapján dönteni.
Ezek kidolgozása talán többlet-tehernek tűnik, azonban a folyamat egésze szempont-
jából az esetlegesen elvetett alternatívák kidolgozása megtérül a jobban megalapozott
döntésekben. Kevés költségesebb van annál, mint rosszul kidolgozott döntések vég-
rehajtásával és korrekciójával időt és pénzt veszíteni. A közpolitikai léptékű döntések
tehát akkor tekinthetők racionálisnak, ha több, összevethető, megalapozott, lehetőleg
független alternatíva kerül kidolgozásra. Adott esetben az alternatívák kidolgozásának
minőségét fokozhatja, ha egymástól szervezetileg is elkülönülő szervek, egységek egy-
másról nem feltétlenül tudva foglalkoznak alternatíva kidolgozással.
Döntés
A közpolitikai döntés az alternatívák közötti választás. Akkor áll elő valódi döntési hely-
zet, ha van miből választani. Van-e egyedül helyes döntés? Álláspontunk szerint abszolút
helyes döntés, ami minden szempontból tökéletes, aligha van, azonban a racionális
úton, morálisan jó, társadalmilag támogatott cél érdekében meghozott, jól kidolgozott
döntés jó kell, hogy legyen. Ekkor már csak az lesz a kérdés, hogy a végrehajtás is kellő
színvonalú lesz-e.
Mi a helyzet a döntés elhalasztása esetén? Azt lehet mondani, hogy a döntés elha-
lasztása (vagy a nem döntés) is döntés. A döntéshozónak az esetek jelentős részében van
lehetősége arra, hogy úgy ítélje meg, hogy a helyzet nem érett meg a döntésre, az észlelt
probléma nem olyan horderejű, hogy döntést kellene hozni vele kapcsolatban, esetleg
további alternatívák kidolgozása szükséges stb. Minden ilyen halasztás valójában döntés,
van olyan eset, amikor ez jó megoldás.
A döntések fajtáit illetően a közpolitika tudomány az alábbi modelleket alakította ki.
(A döntéshozatali elméleteket a közpolitika tudomány az elemzési munka támogatása
céljából alakította ki.)
Racionális döntési modell: arra a feltételezésre alapul, hogy az adott problémát pon-
tosan meg lehet határozni, minden megoldási lehetőséget mérlegelni lehet, végül az
összességében legjobb döntés egyértelműen megállapítható.
140

Bürokratikus–politikai modell: állítása szerint a közigazgatási és politikai szervezetek

és eljárások határozzák meg a döntéseket, az egyéni motivációk pedig háttérbe szorulnak.
Inkrementális modell: azt hangsúlyozza, hogy a közpolitika alakítása fokozatosan,
kis lépésekben történik, egyik eseménynek vagy döntésnek sincs önmagában döntő
jelentősége a nagy folyamatok szempontjából.
Vegyes vizsgálati modell: ötvözi a racionális és az inkrementális modell elemeit. Állí-
tása szerint a döntéshozatali folyamatban szerepet játszanak a döntéshozók által vallott
értékek (ezek között a politikáról szóló vélekedéseik, szervezési, közpolitikai, személyes
és ideológiai meggyőződésük).
A megvalósítás
Ez nem más, mint az a folyamat, amelynek során valóra váltják a közpolitikai terve-
ket azt követően, hogy a közpolitika céljait és működésmódját meghatározták, a be-
vont pénzügyi és személyi–szervezeti erőforrások körét kijelölték. Másként fogalmazva:
azon szereplők, folyamatok, technikák és célcsoportok összessége, amelyek a közpo-
litika tervezett hatásainak tényleges kiváltását, a közpolitikai célok elérését szolgálják.
A közigazgatás szerepét sokszor csak megvalósítóként szokták értelmezni, de helyesebb,
ha a közigazgatást mint döntés-előkészítő és végrehajtó szervezetrendszert tekintjük.
Alapvetően az a szervezet képes gyorsan, hatékonyan végrehajtani egy döntést, ame-
lyik már az előkészítés fázisában is szerepet kapott. Így az adott közigazgatási szerv
vezetői összefüggésében is ismerik az ügyet, tisztában vannak a vezetői döntés meg-
hozatalának összefüggéseivel. Amennyiben a megvalósítást olyan szervezetre bízzuk,
amelyiknek nincsenek előzetes ismeretei az adott döntésről, akkor számítani kell arra,
hogy értékes hetek (rosszabb esetben hónapok) fognak eltelni azzal, hogy az adott szerv
kiépíti az adott döntés megvalósításához szükséges kapacitásait, és felkészül a feladat
elvégzésére.
A közpolitikai döntések megvalósítása jelentős részben, de messze nem kizárólago-

san a közigazgatás szervezetrendszerén keresztül történik. Egyes területeken, például az
igazságszolgáltatásban elképzelhetetlen egy-egy reform kivitelezése a független bíróság,
bírói kar bevonása nélkül. Jogszabályi úton természetesen sok lépést meg lehet tenni, de
azt, hogy hogyan kell adott törvényi tényállásokat értelmezni a gyakorlatban (például
egy kábítószer-ellenes büntetőpolitikai reform esetén), azt kizárólag a bírák tudják el-
dönteni. Más szempontból jelentős az állampolgárok, civil szervezetek bevonása egy-egy
közpolitikai megvalósítási folyamatba, akik egyrészt olyan szolgáltatási területeket is el
tudnak érni, ahová nem jut állami kapacitás (például polgárőrségek vagy egyházi mun-
katerápiás rehabilitációs intézmények, idősotthonok), másrészt egyedi szakértelemmel és
társadalmi beágyazottsággal bírnak (például az Ökumenikus Segélyszervezet, a Magyar
Máltai Szeretetszolgálat vagy a Magyar Vöröskereszt, szakmai kamarák stb.). A társada-
lomban meglévő alkotóerőnek a közpolitikai programok szolgálatába állítása jelentős
demokratikus potenciállal, továbbá akár hatékonysági és eredményességi nyereséggel is
képes a közérdek előmozdításához hozzájárulni.
141

A közpolitikai léptékű feladatok megvalósítása kormányzati programok keretében

történik. A közpolitika-tudomány akkor is így tekint a kormányzati törekvésekre, ha
esetleg azok elnevezése nem tartalmazza a „program” kifejezést.
Egy kormányzati program kialakításánál a célok meghatározása körében el kell kü-

löníteni egymástól a rövid- és hosszú távú célokat, továbbá a taktikai és a stratégiai
léptékű teendőket. Egy komolyabb program megvalósítása során figyelembe kell venni
a program célcsoportját, fogadó közegét, ki kell alakítani a célcsoporttal kapcsolatos
kommunikációs csatornákat. Fontos továbbá a megvalósítási kapacitások kialakítása,
valamint a közpolitikai eszközök kreatív, összetett alkalmazása (reguláció, információ,
gazdasági ösztönzés).
A sikeres közpolitika elemei

A sikeres program-megvalósítás tipikus tényezői a következők:
– A program legyen összhangban a valódi szükségletekkel.
– A valódi szükségletek feltérképezése nem kis feladat. Az elemzésre kitűnően
alkalmas négyes metró esetében a főváros lakosságának rendszerváltás utáni ro-
hamos csökkenése és agglomerációs övezetekbe költözése (2,1 millióról 1,7 mil-
lióra) azt igényelte volna, hogy a metró a felszínen közlekedve jusson el lehe-
tőleg Budaörsig. E változat elvetése azzal járt, hogy az elméletileg kiszolgálható
lakosság száma drasztikusan csökkent.
– Legyen valódi cél, amit az érintettek megértenek és elfogadnak.
– A cél világossága és belső legitimitása döntően befolyásolja a programok végre-
hajtását. Példaként a brit egészségügyi rendszer (NHS) elektronizálásának ku-
darcát érdemes megemlíteni, ahol a rendszer alapját képező háziorvosok egyet-
értését nem tudták biztosítani a betegadatok továbbításához, így az elkészült
informatikai rendszer csak korlátozottan képes rendeltetését teljesíteni.
– Legyen a program felett irányítás, kontroll.
– Az, hogy egyes programok de facto kikerülhetnek az irányítás alól, egyrészt
a programok mérete, összetettsége miatt, másrészt a vezetés instabilitása miatt
is bekövetkezhet. Olykor előfordul, hogy fontos vezetői posztok akár huzamo-
sabb ideig nincsenek betöltve.
– Szakemberek bevonásával történjen a program megvalósítása.
– A szakértelem bevonását többnyire jelentősen élénkíti a szakmai nyilvánosság.
– Tartós döntéshozói támogatással rendelkezzen a program.
– A döntéshozói szint instabilitása vagy támogatásának elvesztése azonnali elbi-
zonytalanító hatással van a programban dolgozókra. A döntéshozói támogatás
idő előtti megszűnésére a közelmúlt talán legtisztább példája a „Kormányzati
negyed” kiépítésének bukása.
142

– A nagy programok kis, könnyen kezelhető darabokra osztása a gyakorlatban

jobb technikának tűnik, mint az óriásprogramok lebonyolítása. Ez utóbbiak-
ban ugyanis jóval nagyobb mértékű kockázatok is felmerülhetnek.
– A részekre bontás és a részsikerek megfelelő bemutatása a döntéshozói támoga-
tás fenntartását is kedvezően befolyásolhatja.
– Intenzív belső kommunikáció/személyes kapcsolatok.
– A napi működés során fellépő konfliktusok, félreértések minimalizálása, a bel-
ső tudatosság és morál fenntartása elképzelhetetlen a megfelelő belső kommu-
nikáció nélkül. Tudatos kockázatkezelés.
– A kockázatkezelés az EU-projektek esetében kötelező, az átfogó programok
esetében azonban sajnos gyakran mellőzött szempont, amivel azonban számos
további problémát, többek között a döntéshozói támogatás elvesztését is meg
lehet előzni.
Programok értékelése és visszajelzés
A fentebb bemutatott közpolitikai ciklusmodell jelentős előnye a programértékelési

rendszer fontosságának hangsúlyozása. Belső visszajelző rendszerek működtetése nélkül
a mindenkori kormány nem lehetne biztos abban, hogy az általa irányított közigazgatás-
ban legalább nagyjából abba az irányba mennek a dolgok, amit a kormányprogramban
megígért a választóknak. Az állampolgárok is joggal várják el, hogy az adóforintjaikból
megvalósuló kormányzati programok állásáról időnként tájékoztatást kapjanak. Az ál-
lampolgári tájékoztatást azonban nem lehet megtenni anélkül, hogy a kormányzat belső
visszajelző rendszere megfelelően működne.
A közpolitikai programok időben is haladnak, ez azt jelenti, hogy a probléma-észlelés
és meghatározás, a döntés-előkészítés és a megvalósítás időigényes. Az esetetek jelentős
részében a kiindulási körülmények már jelentősen különböznek a program befejezé-
sének idején jellemző külső körülményektől egyszerűen az időmúlás következtében.
Ezenfelül a program keretében megtett intézkedések szándékos vagy nem szándékos
hatásai is szerepet játszanak, így célszerű megvizsgálni, hogy a probléma észlelésekor
és a döntés meghozatalakor érvényes tapasztalatok és a program lezárásakor érvényes
tapasztalatok hogyan viszonyulnak egymáshoz.
A közpolitikai ésszerűség azt követeli, hogy vizsgáljuk meg, hogy a program során
honnan indultunk, és hová érkeztünk. A két állapotot vessük össze, és ha szükséges,
tegyünk olyan új intézkedéseket, amelyekkel az eddigi folyamatban szerzett tapaszta-
latokat is felhasználjuk. Ha szükséges, a közpolitikai ciklus újraindul, új körülmények
között, de a régi program tanulságaival megerősítve.
A programok értékelésére, mérésére számos módszertani megoldás létezik. Ezek egy
része a jelenlegi jogrendszerbe is beépült. A jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény
megállapítja az előzetes hatásvizsgálat, az utólagos hatásvizsgálat és a tartalmi felülvizs-
gálat követelményeit a jogalkotás esetére. A közpolitikai szemlélet azonban azt kívánja,
hogy az értékelés ne csak a jogalkotási eszközökre vonatkozóan történjen meg, hanem
az adott célra irányuló kormányzati cselekvések, programok minden elemére, egyebek
143

mellett a gazdasági hatásokra is. Ha tehát gazdasági ösztönzőrendszer (például fejlesztési

pályázat) is társul az adott kormányzati programhoz, akkor hatásainak mérését a sza-
bályozórendszer hatásvizsgálatával párhuzamosan célszerű elvégezni. Nem elsősorban
azért, mert ezt valamilyen jogszabály előírja, kikényszeríti, hanem azért, mert a választók
által elvárt és az önmagunktól elvárt racionális kormányzati cselekvés ezt követeli.
A közigazgatás és a közszolgáltatások világával kapcsolatos teljesítménymérésekkel
kapcsolatban szükséges néhány megjegyzést tenni. Először is a közszféra túlnyomó ré-
szében nem lehet a magánvállalkozásokhoz hasonló pénzügyi szemléletű mérést alkal-
mazni. A magánvállalkozások elsődleges mérőeszköze ugyanis a jövedelmezőség. A köz-
igazgatásban ilyen mérőeszköz nem áll rendelkezésre, a közszolgáltatások területén is
csak érintőlegesen.
A Magyar Államvasutak Zrt. például olyan közszolgáltatást lát el, amely nem pótolható
a piacról, így működési veszteségeit és fejlesztési igényeit időről időre finanszírozta a tulaj-
donos Magyar Állam az elmúlt két évtizedben. Ellenpéldát is lehet találni, így a Millenáris
Nonprofit Kft. 2013-ban már nem kapott állami támogatást, mégis veszteség nélkül képes
feladatait ellátni úgy, hogy évente mintegy 600 rendezvénynap mellett kapacitásai lényegé-
ben 100%-osan ki vannak használva.
Miután a piaci szektorban alkalmazott mérési módszerek egy jelentős része nem al-
kalmazható, a közszférában különböző módokon próbálják a teljesítményt mérni. Ha
rendelkezésre áll valamilyen kimeneti teljesítmény (például ügyszám), akkor ki lehet
számítani az egy főre jutó ügyek számát vagy az egy ügyre jutó átlagos költség mértékét.
Mindezt azonban nem lehet függetleníteni attól a közegtől, amelyben az adott szervezet
működik. Lényegében pozitív jelenségnek lehet tekinteni, ha egy önkormányzati építési
hatóság több építési engedélyt ad ki idén, mint tavaly, hiszen ez nagyobb gazdasági
aktivitást és több munkahelyet jelent az adott település számára. A letartóztatások vagy
a gyermek-elhelyezési határozatok számának növekedése azonban semmiképp nem te-
kinthető kívánatosnak, az adott szerv teljesítményének fokozása során nem lehet cél az
ilyen típusú intézkedések, határozatok számának emelése.
Ezektől némileg különbözik a parlagfű elleni küzdelem esete. A parlagfű mint leg-
fontosabb, légúti allergiát okozó gyomnövény irtása minden földterület tulajdonosának
vagy használójának a feladata, melyet a földterület helye szerint illetékes jegyző (külte-
rületen: megyei kormányhivatal) ellenőriz, és szükség esetén bírságolhat is. Mindezek
ellenére a parlagfű elterjedtsége nem csökkent Magyarországon, a parlagfű pollenjének
koncentrációja pedig legkevésbé sem függ a bírságolás eredményességétől, az időjárási
körülményektől azonban sokkal inkább. Mivel az intézkedés végső célja a pollenkon-
centráció csökkentése vagy a parlagfűvel fertőzött területek mértékének csökkentése
lenne, kérdéses marad, hogy hogyan lehet a jegyzői munka hatékonyságát mérni egy
ilyen kérdéskörben. Pusztán a kiszabott bírságokkal aligha.
144

10.2.6 A közpolitika határon túli dimenzióban:

nemzetpolitikai lehetőségek
A nemzeti eszközrendszerre támaszkodva a határon túli léptékű közpolitikai programok

végrehajtása számos specialitással bír, amelyeket az alábbiakban részletezünk.
Nemzetközi szervezetek és nemzetközi integrációk sok évtizede befolyásolják térsé-
günk különféle közpolitikai törekvéseit. Ezeket felsorolni is lehetetlen, hiszen nem csak
az átfogó, számos szakpolitikát érintő szervezetekről van szó, mint az Európai Unió
vagy az Egyesült Nemzetek Szervezete. Egyes szakterületek számára szintén jelentősek
a speciális szervezetek (OTIF – Nemzetközi Árufuvarozási Szervezet, ITU – Nemzetközi
Telekommunikációs Egyesület stb.) A közpolitikai jelentőségű nemzetközi hatások tehát
a legkevésbé sem okoztak problémát vagy különösebb feltűnést az elmúlt időszakban
térségünkben.
Hazánknak a térség magyarlakta területeire irányuló erőfeszítései azonban egy politi-
kailag érzékeny térben zajlanak, ahol nem lehet pusztán szakmai, technokrata szellem-
ben eljárni. A nagy jelentőségű kormányzati programok külföldön történő vagy határon
túlra irányuló megvalósítása a belföldön megszokottnál is sokkal összetettebb feladat,
hiszen nemcsak a hazai szereplőket kell az ügy mellé állítani, hanem azon honfitársa-
inkat is, aki a szomszédos országokban élnek. A magyar nemzetpolitikai erőfeszítések
esetében ez a határon túli magyar célcsoport támogatását és a többségi nemzet legalább
hallgatólagos támogatását is jelenti.
A szereplők körének nagyobb száma, összetettsége mellett a nemzetpolitikai kor-
mányzati programokat nem lehet állami autoritásra alapozva, szabályozási eszközökkel
végrehajtani. A magyar állam szankció alkalmazására vonatkozó autoritása a nem Ma-
gyarországon élő vagy tartózkodó személyekre tipikusan nem terjed ki (kivétel lehet
például a Magyarországon birtokolt ingatlan esetében stb.), így a megszokott eszköz-
tárból a jog kényszerítő ereje jórészt hiányzik. A feladatok összetettsége következtében
a nemzetpolitikai feladatok végrehajtása időigényesebb, az eredményesség mérésének
lehetőségei is szűkösebbek. Amellett, hogy az állami autoritás közvetlen alkalmazá-
sa akadályba ütközik, jelentősen felértékelődik a hazai és határon túli szervezetek és
önkéntes segítők munkája. Az ő elkötelezettségük a külföldi állam fogadókészségének
esetleges hiányában is képes elérni a kitűzött célokat. A helyi szervezetek mozgósításá-
nak, az egymás közötti horizontális kapcsolatok kiépítésének is a nemzetpolitika tudatos
eszköztárában kell szerepelnie.
A nemzetpolitikai eszközök körében érdemes felsorolni néhány példát. Ide tarto-
zik a magyar igazolványok és az azokhoz tartozó kedvezmények bevezetése 2001-ben.
A magyar felmenőkkel rendelkező külföldi állampolgárok számára 2010-ben megtör-
tént a kedvezményes honosítás lehetővé tétele (kettős állampolgárság). Ezeken felül
egyes intézmények támogatása is jelentős: Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem
(székhely: Kolozsvár). Mindezen példák egységes stratégiába illeszkednek, amely a Köz-
igazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkársága által készített,
„A nemzetpolitika stratégiai keretei” című stratégiai dokumentum szerint a következő
szakpolitikai területeket öleli fel: oktatás, tudomány, gazdaságfejlesztés, mezőgazda-
145

ság, környezetvédelem, turizmus, kultúra (kulturális örökségvédelem), civil szervezetek

együttműködése, egyházi szervezetek és intézmények támogatása, ifjúságpolitika, média,
sport.
Összefoglalás
A közpolitika egyfajta alkalmazott politikatudomány. Egyfelől arra keresi a választ, hogy
hogyan lehet eredményes kormányzati cselekvést kialakítani és végrehajtani, másfelől
arra keresi a magyarázatot a tudomány eszköztárával, hogy hogyan alakulnak ki a valódi
döntések, az elért eredmények miért alakultak úgy, ahogy. Ilyen értelemben a közpo-
litika megközelítése és eszköztára kettős természetű: elméleti eszközök kidolgozása és
elméleti kutatások mellett fontos gyakorlati jelentősége van a kormányzás támogatása
körében. A közpolitika jelentőségének hazai növekedését mutatja, hogy 2011 óta kü-
lön költségvetési szerv is foglalkozik közpolitikai kutatásokkal (Közpolitikai Kutatások
Intézete).
Ajánlott irodalom
Gajduschek György – Hajnal György: Közpolitika. A gyakorlat elmélete és az elmélet gya-
korlata. HVG-ORAC, Budapest, 2010.
Gellén Márton – Hosszú Hortenzia: Államszerep válság idején. Magyary Zoltán emlékkö-
tet. Compex Kiadó, Budapest, 2010.
Hajnal György: Adalékok a magyarországi közpolitika kudarcaihoz. KSZK, ROP, Budapest,
2008.
Jenei György: A közintézményi menedzsment reformjainak torz magyar folyamatai az EU
tagállamok mércéjén: hiányok, okok, megoldási javaslatok. Új Magyar Közigazgatás,
2009/6-7.
Jenei György: Komparatív közpolitika. (Elméleti megközelítések és nemzetközi esettanul-
mányok a közpolitika körében). Akadémiai doktori értekezés, 2007. szeptember, MTA
Kézirattára
Peters, B. Guy – Rose, Richard: Can Government Go Bankrupt? Basic Books, New York,
1978.
Peters, B. Guy: Managing the Hollow State. In: K. Eliassen – J. Kooiman (eds.): Managing
Public Organizations. Sage, London, 1993. 46–57.
Peters, B. Guy: Governing without Government? Rethinking public administration. Journal
of Public Administration Research & Theory. Apr 98, Vol. 8, Issue 2.
Peters, B. Guy: The Future of Governing. Kansas Univ. Press, 2001.
Peters, Guy B.: The Politics of Bureaucracy. Fifth edition. Routledge, UK, USA, Canada,
2001.
146

11. FEJEZET
Politikai rendszerváltás Magyarországon24

11.1 A rendszerváltás környezete
Magyarországon a politikai intézményrendszer átalakulása egy hosszabb folyamat ered-
ményeként, több lépésen keresztül zajlott le. Az 1980-as évek politikai átmenete rész-
ben a hatalom berkein belüli, részben azon kívüli, egymással összefüggő fejlemények
együtteseként jellemezhető. A magyar átalakulás kedvező nemzetközi környezetben
ment végbe. A nagyhatalmak viszonyában az 1980-as évek második felében enyhülés
következett be. Ezzel egyidejűleg a Szovjetunió túllépett az 1968-as prágai beavatkozás
alapjául szolgáló Brezsnyev-doktrínán.
Gorbacsov 1987-es azon deklarációja, miszerint a szocializmusnak nincs központi
modellje, már a keleti blokk országainak bővülő mozgásterét jelezte. Egy évvel később
a lengyelországi sztrájkok elvezettek az ottani ellenzék legalizálásához, s a tárgyalásos
lengyel átmenet a régió több országa számára is példaértékkel bírt. Ezeket a folyamato-
kat az amerikai és a szovjet vezetők 1989-es máltai csúcstalálkozója zárta, amely egyben
a jaltai világrend végét is szimbolizálta.
Az ellenzék megszerveződése
A létrejött ellenzéki szervezetek két forrásból táplálkoztak. A demokratikus ellenzék
1978-ban a cseh Karta ’77 alapítása után egy évvel jött létre, s ahhoz hasonlóan az 1975-
ös Helsinki záróokmányban rögzített emberi jogok biztosítását, kikényszeríthetőségét
tűzte zászlajára. A demokratikus ellenzéket egy szűk körű, fővárosi értelmiségi csoport
szervezte. Tagjai közül néhányan 1981-ben elindították az első rendszeresen megjelenő
szamizdatot, a Beszélőt, mely a radikális ellenzék legfőbb fórumaként nagyban hozzá-
járult a politikai nyilvánosság határainak tágításához. Az ellenzék másik csoportját az
úgynevezett népi írók és a köréjük csoportosuló humán értelmiség alkották, akik 1984-
ben léptek fel először nyílt politikai követeléssel. A népi íróknak az MSZMP Politikai
Bizottságához beadott petíciója nyomán jött létre az Erdély történetéről szóló kötetet és
egyéb kiadványokat támogató alapítvány. A népi írók etnikai ügyi miniszter kinevezésére
vonatkozó kérését ugyanakkor elutasította a pártvezetés.
24
(Aula Kiadó, Budapest, 2003.) 225. és 237. oldala között található tizenkettedik, Gallai Sán-
dor által írt, „Politikai rendszerváltás” című fejezetének lényegében változatlan, szövegazonos
utánközlése. A leírásban szereplő adatokat ugyanakkor helyenként aktualizáltuk, illetve pontosí-
tottuk. (A Szerk.)
147

Az ellenzék két csoportjának képviselői – a reformközgazdászokkal kiegészülve –

1985-ben még együtt tanácskoztak Monoron a szükséges társadalmi reformokról, ám
a második, hasonló összejövetelre, illetve az MDF 1987-es lakiteleki zászlóbontására
a demokratikus ellenzék tagjai – egy-két kivételtől eltekintve – már nem kaptak meg-
hívást. A szükséges lépések (reformok vs. rendszerváltás) és a jövőkép (demokratikus
szocializmus/harmadik út vs. liberális demokrácia) tekintetében mutatkozó nézetkü-
lönbségek mellett a népiek és a demokratikus ellenzék útjainak szétválásához nagymér-
tékben hozzájárult az utóbbiak által 1987-ben, a népiektől függetlenül összeállított és
megjelentetett radikális programjavaslat. A Beszélő „Társadalmi szerződés” címet viselő
különszáma már a preambulumában megfogalmazott jelszavával („Kádárnak mennie
kell”) ledöntötte az 1956-ot követő kádári konszolidáció egyik politikai tabuját, és
túllépett a Kádár-rendszer addig elfogadott keretein.
A korán pluralizálódó, 1988–1989 során szervezeti formát öltő ellenzéki csoportok
politikai súlyát és legitimációját az általuk kezdeményezett, illetve szervezett tömegde-
monstrációk biztosították. 1988 júniusában a romániai falurombolás ellen, míg szept-
emberben a bős-nagymarosi vízlépcső miatt vonultak sok tízezren az utcákra. Az 1989-
es nem hivatalos március 15-i ünnepségeken már nagyobb tömegek vettek részt, mint
a hivatalos megemlékezéseken. Ezeket látva Nagy Imre és társainak 1989. június 16-i
újratemetése már a legitimitási válsággal küzdő MSZMP által is felvállalt, az ellenzéki
szervezetekkel közösen rendezett politikai esemény volt.
Az uralkodó párt 1989. február 10-én hivatalosan is elismerte a többpártrendszer
létezését. Az MSZMP eleinte kétoldalú tárgyalásokat folytatott az új politikai szerveze-
tekkel. A megosztottság veszélyeit felismerő ellenzéki csoportok 1989. március 22-én
– a Független Jogász Fórum kezdeményezése alapján – létrehozták az Ellenzéki Kerek-
asztalt (EKA). Az EKA kilenc résztvevője (Bajcsy-Zsilinszky Társaság, Fidesz, FKgP,
Független Jogász Fórum, MDF, Magyar Néppárt, SZDSZ, SZDP és a Szabad Szak-
szervezetek Demokratikus Ligája) rendszeres egyeztetéseket folytatott, ahol a konszen-
zus elvét követve igyekezett közös álláspontot kialakítani az MSZMP-vel folytatandó
tárgyalásokra.
A hatalom átalakulása
A hatalom berkein belül végbement változások egyik eredőjeként az utolsó ciklusra
megváltozott a parlament szerepe. A választójogi törvény 1983-as – legitimációs célú –
változtatása kötelezővé tette több jelölt állítását. Bár az újonnan bevezetett országos lista
automatikusan biztosította a kiemelt személyek bejutását, az 1985-ös választásokon
a parlamenti képviselők mintegy 75 százaléka lecserélődött. A többes jelölés mellett
szerepet játszott ebben a – szintén új – jelölőgyűlések intézménye is, melynek eredmé-
nyeként meglepően sok spontán jelölés történt, s több mint 40 helyi kötődésű képvise-
lőjelölt jutott mandátumhoz a Népfront által központilag állított jelöltekkel szemben.
Az így megújult és megfiatalodott parlament a ciklus második felére aktivizálódott:
a képviselők hosszú idő után ismét önálló indítványokat nyújtottak be, s újra felfedez-
ték az interpellációk kínálta lehetőségeket is. Miközben több új alkotmány-tervezet
148

11. fejezet – Politikai rendszerváltás Magyarországon
is készült, a parlament 1989 januárjában törölte az alkotmányból az MSZMP vezető

szerepét, megszüntette az Elnöki Tanács kvázi-törvényalkotó jellegét, döntést hozott az
alkotmánybíróság felállításáról, s elfogadta az egyesülés és a gyülekezés szabadságáról
szóló törvényeket. 1989 őszén a parlament szinte változtatás nélkül öntötte jogi formába
az uralkodó párt és az ellenzék által megkötött politikai megállapodást, s az alkotmányos
kereteket is átfogóan módosító úgynevezett sarkalatos törvényekkel biztosította a szabad
választások és a békés átmenet jogi kereteit.
Az átmenet előkészítése szempontjából szintén kiemelendő Pozsgay Imre szerepe, aki
1982-ben lett a Hazafias Népfront főtitkára. A Népfront három évvel későbbi kongresz-
szusi jelentése – a párt helyzetértékelésével ellentétesen – leszögezte, hogy Magyarorszá-
gon általános válság van. Pozsgay osztotta az ellenzék azon véleményét, hogy a sikeres
gazdasági válságkezeléshez politikai reformok szükségesek. Felkarolta a párton belüli
reformközgazdászok által kezdeményezett és irányított, a „Fordulat és reform” című
tanulmányban összefoglalt helyzetértékelő és programadó kutatásokat. Ugyanakkor jó
kapcsolatot ápolt a népi írókkal is, s jelenlétével mintegy „legalizálta” az MDF lakiteleki
indulását. Az akkor még a Népfront lapjának számító Magyar Nemzetben megtörte az
MDF megalakulására vonatkozó hírzárlatot. Egy 1989 januárjában elhangzott rádió-
interjúban pedig a hivatalosan ellenforradalomként számon tartott 1956-os októberi
eseményeket „népfelkelés”-nek minősítette.
Az évtized utolsó éveiben felgyorsult az uralkodó párt átalakulása, lebomlása. A fel-
gyorsult eladósodás árnyékában tartott 1988. májusi rendkívüli pártértekezleten az
MSZMP főtitkári székében az előző év júniusa óta miniszterelnök Grósz Károly váltotta
Kádár Jánost, aki egy olyan, újonnan létrehozott pártelnöki pozícióba került, amelyik
nem járt igazi jogkörökkel. A színfalak mögötti előzetes megállapodás ellenére a vidéki
küldöttek beszavazták a Politikai Bizottságba Pozsgay Imrét és az 1968-as új gazdasági
mechanizmus atyjaként ismertté vált Nyers Rezsőt.
Az év végére a párt láthatóan két szárnyra szakadt, s miközben Grósz a fehérterror
veszélyéről beszélt, sorra alakultak az MSZMP reformkörei. A reformkörök képviselői
a szegedi és a kecskeméti országos tanácskozásaikon a párt átalakításáért, demokratizá-
lásáért emeltek szót. 1989 júniusában – Kádár megbetegedésével egyidejűleg – változás
történt a válságkezelésben mutatkozó tehetetlenséget, az ellenzék megerősödését, a párt
népszerűtlenségét és megosztottságát felismerő MSZMP élén. A párt irányítását egy
négyfős elnökség vette át, melynek tagja volt az addigi főtitkár Grósz, a PB-be egy évvel
korábban bekerült Nyers és Pozsgay, valamint az 1988. november vége óta miniszterel-
nöki posztot betöltő Németh Miklós.
Az MSZMP 1989. október 6–9. között tartotta XIV. kongresszusát. A több mint
ezer küldött szinte mindegyike valamilyen platformba tömörült. A platformok száma,
álláspontja és összetétele még a kongresszus alatt is folyamatosan változott. Az első
nap tétje a párt egybentartása, illetve szakadása volt. A meghatározó reformerek közötti
kompromisszumot követő többség döntött az MSZMP felszámolásáról, s ezzel egyidejű-
leg létrehozta az új, „európai szociáldemokrata” Magyar Szocialista Pártot (MSZP). Az
MSZMP utolsó kongresszusa október7-én ily módon átalakult az MSZP első, alapító
kongresszusává.
149

A döntéssel egyet nem értő kisebbség Berecz János vezetése alatt álló része csak egy
hónappal később, november 7-én jelentette be a marxista elvek mellett kitartó MSZMP
továbbvitelét. Ezzel szemben a párt infrastruktúráját és vagyonát ily módon megöröklő
MSZP deklarálta elhatárolódását a korábbi rendszertől és állampárttól. Az MSZP-ben
így a párttagság nem volt automatikusan megújítható, aminek eredményeként az új párt
elvesztette az állampárt korábbi nyolcszázezres tagságát. A Szocialista Párt élén eleinte
szintén kollektív vezetés állt, melynek negyedik tagja – Nyers, Pozsgay és Németh mel-
lett – a vezetésbe a párthoz nem csatlakozó Grósz helyére bekerülő, később pártelnökké
választott Horn Gyula volt.
A hatalmon belüli átalakulás negyedik fontos eleme a kormány leválása a pártról
és a pártirányításról. Ez a folyamat Németh Miklós miniszterelnöksége idején ment
végbe. Míg korábban a párt rendszeresen beszámoltatta, illetve utasította a kormány
fejét, Németh alatt elmaradtak a jelentéstételek és az előzetes egyeztetések. Az MSZMP
megszűnése után az MSZP-től is fokozatosan távolodó, majd decemberben a párttag-
ságáról is lemondó Németh igyekezett a pártérdektől független, „szakértői kormány”
imidzsét felépíteni, s a kormányt önálló politika-formáló tényezőként megjeleníteni.
Utolsó hónapjaiban a Németh-kormány megnövekedett hatalmát az uralkodó párt már
nem, a demokratikus intézmények még nem voltak képesek ellensúlyozni.
Nemzeti Kerekasztal
Az ellenzék megszerveződésének, valamint a hatalmon belüli átalakulásoknak a folya-
mata a Nemzeti Kerekasztal létrehozásával és a politikai átmenet kereteiről folytatott
tárgyalásokkal kapcsolódott össze. A hatalmát féltő, reformerek nyomása alatt álló
MSZMP főtitkár, Grósz jóváhagyását követően 1989. június 13-án megkezdődtek
a háromoldalú tárgyalások. A tárgyalásoknak kereteket adó Nemzeti Kerekasztal egyik
résztvevője az MSZMP volt. Elsődleges tárgyalópartnerét az Ellenzéki Kerekasztal tag-
szervezetei jelentették, akik konszenzussal alakították ki az uralkodó párttal szemben kö-
zösen képviselt, egységes álláspontjukat. A tárgyalásokon szintén részt vevő úgynevezett
harmadik oldal az MSZMP-hez közelálló szervezeteket tömörített. Az itt helyet foglaló
Baloldali Alternatív Egyesülés, Hazafias Népfront, Magyar Demokratikus Ifjúsági Szö-
vetség, Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, Magyar Nők Országos Tanácsa,
Münnich Ferenc Társaság és Szakszervezetek Országos Tanácsa képviselői korlátozott
jogkörrel bírtak, és kevés szerepet kaptak a tárgyalások során, s nem volt igazi befolyásuk
a megállapodás tartalmát illetően.
Noha a háromoldalú tárgyalásokat különböző szekciókban folytatták a résztvevők,
érdemi egyezkedés csak az alkotmányjogi–politikai bizottságokban zajlott. A tárgyalá-
sok sikerét augusztusig politikai patthelyzet gátolta, melynek feloldását két fejlemény
segítette elő. Az egyik az MSZMP helyzetében bekövetkezett változás. A nyár folyamán
tartott négy időközi választás kimenetele rávilágított, hogy az egyéni választókerüle-
tekben az uralkodó párt immáron gyengébb, mint a vele szemben egységesen fellépő
ellenzéki szervezetek. A másik pozitív fejlemény az MSZMP tárgyaló-delegációjának
150

élén történt változás volt: a Fejti Györgyöt váltó Pozsgay Imre rugalmasabb álláspontja
nagyban hozzájárult a megállapodás szeptemberi tető alá hozásához.
A tárgyalások résztvevői néhány kérdést nyitva hagytak, és további egyeztetéseket
helyeztek kilátásba. Ide tartozott – többek között – a köztársasági elnök választásának
módja, a választási etikai kódex megalkotása, a munkásőrség sorsának rendezése s a po-
litikai ügyek erőszakos rendezésének tilalma. A Nemzeti Kerekasztal tárgyalásait lezáró
megállapodást szeptember 18-án írták alá a három oldal képviselői. Ugyanakkor az
Ellenzéki Kerekasztal radikálisabb pártjai tartottak attól, hogy az MSZMP külön alkut
kötött az MDF-fel, melynek célja a két párt jövőbeli hatalmi pozíciójának biztosítása
lett volna Pozsgay Imre államfővé, majd Antall József miniszterelnökké választása révén.
Az SZDSZ és a Fidesz ezért az elnökválasztás kérdésére hivatkozva elállt a megállapodás
aláírásától. Mindez azonban nem veszélyeztette a megegyezést, mivel a két párt nem
kívánt élni az Ellenzéki Kerekasztalon belül számukra is rendelkezésre álló vétójoggal.
Sarkalatos törvények
A megállapodással az aláíró felek rögzítették a békés átmenet legfontosabb politikai
kereteit. A megállapodást követve az Országgyűlés az ősz folyamán hat sarkalatos tör-
vényt fogadott el az alkotmány módosításáról, az alkotmánybíróságról, a politikai pár-
tok működéséről és gazdálkodásáról, az országgyűlési képviselők választásáról, a büntető
törvénykönyv, illetve a büntetőeljárási törvény módosításáról. A parlament a Nemzeti
Kerekasztalnál kötött politikai megállapodást egyetlen elem kivételével változatlan for-
mában alakította jogi normákká. A kivétel a választójogi törvény volt. Ebben a parla-
ment az előzetes politikai megállapodásban rögzítettnél magasabb számban állapította
meg az egyéni választókerületi mandátumok számát, s ezzel egyidejűleg csökkentette
a listás képviselői helyek arányát.
Az 1989-es őszi törvényekben rögzített, hatalomkoncentrációval szembeni ellensú-
lyok a politikai bizalmatlanságot tükrözték. A választások előtti bizonytalan helyzetben
a főbb politikai erők, különösen az ellenzék, igyekeztek a kormány hatalmát fékező
intézményi garanciákat beépíteni az új magyar alkotmányos rendbe. Az ilyen szellemben
született politikai megállapodást magáévá tevő parlament ennek megfelelően módosí-
totta az alkotmányt, és döntött új, intézményi ellensúlyok felállításáról. Bár az 1949. évi
XX. törvényben elfogadott sztálini típusú alkotmány hatályban maradt, annak szövege
az októberi 23-i alkotmányreformmal (XXXI. tv.) mintegy négyötödében megváltozott.
A módosítások többnyire az általános rendelkezésekre, valamint az államszervezettel,
illetve az állampolgári jogokkal foglalkozó részekre vonatkoztak. Az újraírt általános
rendelkezések híven tükrözték az alkotmány kompromisszumos és ideiglenesnek szánt
jellegét.
Az 1989-es alkotmánymódosításokat a törvényhozók átmenetinek szánták. Erről
árulkodott a több mint húsz éven át (eredeti: a mind a mai napig) változatlanul hagyott
preambulum, mely szerint a parlament az új rendelkezéseket az „átmenet elősegítése
érdekében [...] hazánk új Alkotmányának elfogadásáig” alkotta. A Nemzeti Kerekasz-
talnál folytatott tárgyalások nem mindig voltak képesek feloldani az ellenérdekelt po-
151

litikai felek közötti nézeteltéréseket. Ennek köszönhetően az 1989 őszén módosított

alkotmányba több ellentmondásos elem is beépült, hiszen egyidejűleg kívánta érvényre
juttatni „a polgári demokrácia és a demokratikus szocializmus értékeit”.
A módosított alkotmány általános rendelkezései között kimondta, hogy Magyaror-
szág államformája köztársaság. A népköztársaságot ennek megfelelően felváltó (harma-
dik) köztársaságot 1989. október 23-án Szűrös Mátyás, az Országgyűlés akkori elnöke
– s ilyen minőségében –, az új köztársaság ideiglenes államfője kiáltotta ki. Az alkot-
mányba bekerült a népszuverenitás és a népképviselet elve, az egyeduralmi és az erősza-
kos hatalmi törekvések tilalma, a pártok alapításának és tevékenységének szabadsága,
illetve a pártok közvetlen közhatalom-gyakorlásának tiltása.
Az államszervezetre vonatkozó legfontosabb módosításként az 1989-es alkotmány-
szöveg a parlamentet helyezte a hatalommegosztás középpontjába. Az új kormányfor-
ma – néhány kivételtől eltekintve – a brit parlamentarizmus hagyományait igyekezett
követni. Az országgyűlési képviselők számára lehetővé vált, hogy többségi szavazással
a parlamentnek felelős kormányt (a Minisztertanács) vagy annak bármely tagját elmoz-
díthassák bizalmatlansági szavazás útján. A kollektív államfői testület (az Elnöki Tanács)
helyett létrejött a köztársasági elnök intézménye, aminek szabályozása az 1946. évi I.
törvényt vette alapul. A közvetve, parlament által választandó köztársasági elnök így
gyenge jogköröket kapott, s szerepe leginkább csak rendkívüli helyzetekben haladhatja
meg protokolláris jellegét.
Az alkotmánymódosításból kirajzolódó magyar kormányzati rendszer mindazon-
által két fontos mozzanatában is eltért a klasszikus parlamentáris modelltől. Az egyik
sajátosság a parlament végrehajtó hatalommal szembeni további erősítését biztosította.
E szerint a magyar kormányfőnek nem adatott meg az a jog, hogy a parlament feloszla-
tását kezdeményezhesse, s az elnök is csak kivételes esetekben, a kormány és a parlament
vezetőinek véleményét kikérve, a választások idejét kitűzve rendelkezik a feloszlatás jo-
gával. A másik sajátosság a kisebbségi vétó intézményének bevezetése volt, amivel a brit
parlamentarizmustól idegen minősített többség elve is bekerült a törvényhozásról szóló
normarendszerbe.
Míg korábban kizárólag az alaptörvény módosításához volt szükség kétharmados
többségre az Országgyűlésben, az 1989. őszi alkotmányreform szinte minden lényeges
kérdés elfogadását minősített többséghez kötötte. A módosított alkotmány bevezette
az úgynevezett alkotmányerejű törvények kategóriáját, melybe olyan, az alkotmányban
nem részletezett, ám kiemelten fontos közjogi kérdések tartoztak, amelyek szabályozása
az alkotmány elfogadásához és módosításához hasonló, minősített többséget kívánta.
Ezenkívül a hadiállapot és a rendkívüli állapot kihirdetése is feltételezte a kétharmados
többség meglétét csakúgy, mint az egyes közjogi méltóságok és kiemelt tisztségviselők (al-
kotmánybírák, országgyűlési biztosok, a Számvevőszék elnöke és alelnökei, a Legfelsőbb
Bíróság elnöke) megválasztása, valamint a köztársasági elnök elleni eljárás megindítása.
A módosított alkotmány az Országgyűlés és a Minisztertanács viszonyának újrasza-
bályozása, valamint a köztársasági elnök intézményének bevezetése mellett rendelkezett
az Állami Számvevőszék létrehozásáról, az alkotmánybíróság jogállásáról és tagjainak
választásáról, az állampolgári jogok országgyűlési biztosának intézményéről, továbbá
152

az ügyészség parlamenti kontrol alatt tartásáról. Ezzel egyidejűleg az alkotmányban

deklaráltatott az emberi jogok sérthetetlensége és elidegeníthetetlensége, miközben tisz-
teletben tartásuk és védelmük az állam elsőrendű alkotmányos kötelességévé vált. Az
alkotmánymódosítás rögzítette, hogy az alapvető jogok – a nemzetközi jognak megfe-
lelően – csak rendkívüli esetekben, részlegesen és korlátozottan csorbíthatók; mi több,
tételesen felsorolta azokat a jogokat, amelyeket még rendkívüli esetekben sem lehet
korlátozni. A módosított alkotmány azt is előírta, hogy az alapvető jogokra és állam-
polgári kötelezettségekre vonatkozó szabályokat kizárólag minősített többséget igénylő
törvényekben lehet rögzíteni. Az alkotmánymódosításkor láthatóan számos intézményi
garancia épült be a kormány és a parlament esetleges jogsértéseivel szemben, aminek
legfőbb oka az első szabad választások kimenetelének előreláthatatlanságából adódó
túlzott garanciakeresés volt.
A „négy igenes” népszavazás

Míg a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások nyitva hagyták az elnökválasztás módjának kér-
dését, addig az 1989. őszi alkotmánymódosítás már egyértelműen rendelkezett a köz-
társasági elnök közvetett, parlament általi megválasztásáról. Ugyanakkor Pozsgay nép-
szerűségét és az MDF vezetőivel ápolt jó kapcsolatait látva az SZDSZ és a Fidesz attól
tartott, hogy az uralkodó párt és a Fórum külön megállapodást köt az első köztársasági
elnök kivételesen közvetlen úton történő választásáról. A parlament által elfogadott
1989. évi XXXV. törvény ki is mondta, hogy az első köztársasági elnököt – az általános
szabályozástól eltérően – kétfordulós rendszerben, közvetlen választás útján választják
a választópolgárok. Ezt elkerülendő, a két liberális párt a Nemzeti Kerekasztal tárgyalá-
sait lezáró megállapodás aláírásának elutasítását követően népszavazást kezdeményezett,
melynek elsődleges célja a köztársasági elnök megválasztásának a parlamenti választások
utánra halasztása, azaz kimondatlanul az akkor legismertebb és legnépszerűbb politi-
kusnak számító Pozsgay esetleges köztársasági elnökké választásának meghiúsítása volt.
A mobilizálás és a népszavazás számukra kedvező kimenete érdekében az SZDSZ és
a Fidesz még három, elsöprő népszerűségnek örvendő követelést csatolt a népszavazási
kezdeményezéséhez. November 26-én ezért a következő négy kérdést tették fel népsza-
vazásra: 1. Egyetért-e azzal, hogy a köztársasági elnököt a szabad parlamenti választások
után válasszák meg? 2. Feloszlassák-e a Munkásőrséget? 3. Elszámoljon-e az MSZMP
a vagyonával? 4. Kivonuljon-e az MSZMP a munkahelyekről? A népszavazáson 58 szá-
zalékos részvétel mellett mind a négy kérdés esetében az „igen” győzött. Míg azonban
a 2-4. kérdés esetében 95 százalék közeli vagy a fölötti volt a támogatók aránya, addig az
elnök közvetlen választásáról szóló törvény hatályon kívül helyezését célzó első kérdésnél
mindössze 6101 szavazatnyi különbséggel győzött az „igen”.
A választások utáni alkotmánymódosítások

Az 1990. március–áprilisban megrendezett szabad választásokat követően létrehozott
MDF–FKgP–KDNP kormánykoalíció nem rendelkezett a kétharmados többséget kí-
153

vánó alkotmányerejű törvények elfogadásához szükséges parlamenti erővel. Az 1989-es

kormányforma alapján közjogilag erős, ám kisebbségi vétójognak kitett parlament ily
módon állandó egyeztetésre kényszerítette volna a kormányt. Ezt elkerülendő, a koalíció
legnagyobb és az ellenzék legerősebb pártjának vezetői olyan megállapodást kötöttek
a választások után, amelynek keretében a parlament a kormány kiszolgáltatottságát és
az instabilitás veszélyét csökkentő alkotmánymódosítási csomagot hagyott jóvá.
Az MDF és az SZDSZ vezetőinek megállapodása értelmében a kormánypárt támo-
gatta az ellenzéki párt képviselőjeként parlamentbe jutott Göncz Árpád államfővé vá-
lasztását, ígéretet tett a média függetlenségének biztosítására, s megszavazta az újonnan
megválasztott alkotmánybírákat, az MNB, a rádió és a televízió elnökét. Az SZDSZ
ezekért cserébe vállalta a miniszterelnök és a kormány pozícióját megerősítő, júniusi al-
kotmánymódosítások megszavazását. Az alkotmány módosításához vezető megállapodás
szűk körben, az érintett pártok tagjainak és legtöbb vezetőjének előzetes informálása,
bevonása nélkül született. Ez adta a megállapodással szemben megfogalmazott éles kri-
tikák elsődleges forrását, s ennek köszönhetően ragadt rá az MDF–SZDSZ „paktum”
elnevezés.
Az egyezséget követő alkotmánymódosítások részben törölték az alaptörvény szöve-
géből a szocializmushoz köthető kitételeket (demokratikus szocializmus, önigazgatás,
közösségi tulajdon), részben pedig átrendezték a hatalmi ágak között 1989 őszén kialakí-
tott viszonyrendszert. Utóbbi révén a parlament helyett a kormány, illetve az annak élén
álló miniszterelnök került a hatalommegosztás középpontjába. Az alkotmány módosí-
tásával megszűnt az alkotmányerejű törvények kategóriája, s jelentősen, 34 kérdéskörre
szűkült a kétharmados többséget igénylő törvények köre. Míg a korábbi szabályozás
értelmében a kormánynak még a költségvetés elfogadtatásához is minősített többséget
kellett volna biztosítania az Országgyűlésben, az 1990-es módosításokkal a gazdasági
jellegű törvények mind átkerültek az egyszerű többséggel megalkotható jogszabályok
körébe. Mindez jelentősen megnövelte a stabil parlamenti többséget maga mögött tudó
kormányok törvényhozási mozgásterét.
A parlament és a kormány viszonyában bekövetkezett másik változás a bizalmatlan-
ság, s ezen keresztül a miniszterelnök és a miniszterek parlamenti felelősségének kér-
dését érintette. A választások utáni alkotmánymódosítás részeként megszűnt az egyes
miniszterek elleni bizalmatlanság benyújtásának lehetősége, s ezáltal jelentősen csökkent
a miniszterek parlament irányában fennálló politikai felelőssége. Ezzel egyidejűleg beke-
rült az alkotmányba az 1949-es bonni alkotmányból ismert konstruktív bizalmatlanság
intézménye. Ez alapján a mai magyar alkotmányjogi szabályozás csak a kormányfő s
rajta keresztül a kormány egésze ellen beterjesztett bizalmatlansági indítványt ismeri
el, melynek kezdeményezői beterjesztésükben kötelesek az új miniszterelnök-jelöltet
megnevezni.
Amennyiben a képviselők többsége megszavazza az indítványt, akkor ezzel az aktussal
egyidejűleg döntenek a régi kormányfő és kormánya bukásáról, valamint az új minisz-
terelnök támogatásáról. Bizalmatlanság útján tehát a kormány csak akkor buktatható,
ha az új miniszterelnök-jelölt élvezi a parlamenti többség bizalmát, ami biztosítja a kor-
mányzóképességben fennálló folyamatosságot. Ugyanakkor az alternatív parlamenti
154

többség kialakulásának egészen a 2000-es évek derekáig erős gátat szabott a parlament
többpárti jellege, az ellenzék hosszú időn keresztül tapasztalt heterogenitása, a politikai
blokkok meglehetősen élessé váló elkülönülése, valamint a frakciókon belül mutatkozó
szavazási fegyelem.
A bizalmatlanság intézménye tehát kiemelte a miniszterelnököt a kormány tagjainak
sorából. A kormányfő szerepét azonban tovább erősítették az alkotmánymódosítások
kormányalakítást és -átalakítást érintő rendelkezései. Ennek megfelelően a parlament
már csak a miniszterelnök-jelölt személyéről szavaz, aki a szükséges bizalom elnyeré-
se után szabadon dönthet a miniszterek kiválasztásáról és későbbi menesztéséről. Bár
a miniszterelnök döntésének politikai értelemben gátat szabhat saját pártjának legfőbb
döntéshozó szerve, illetve a koalíciós partnerekkel kötött együttműködési megállapodás,
a kormány összetétele feletti döntések meghozatala közjogi értelemben a kormányfő
diszkrecionális joga. A miniszterek személyéről és leváltásáról tehát a miniszterelnök
dönt, s döntése nyomán a köztársasági elnök „csendestársként” nevezi ki, illetve menti
fel az egyes minisztereket.
Az 1990-es alkotmánymódosítások eredményeként tehát a rendszerváltás utáni ma-
gyar kormányforma – az 1989-es berendezkedéssel szemben – a parlamentarizmus né-
met típusú, kancellári válfajának legfőbb jegyeit viseli magán. Noha a német politikai
intézményrendszer a magyartól markánsan eltérő elemeket is tartalmaz (lásd: föderatív
struktúra, kétkamarás parlament, korlátozottabb kisebbségi vétójog), a mai magyar kor-
mányforma mindenképpen a német mintát követő kancellári, avagy miniszterelnöki
típusú kormányformák közé sorolandó.
Bár az MDF–SZDSZ megállapodást követően rövid időn belül kifejezetten megrom-
lott a két párt viszonya, a demokratikus önkormányzati rendszer kialakításának igénye
szintén szükségessé tette a két legnagyobb párt megegyezését. A tanácsrendszer felszá-
molását és a szabad önkormányzati választások megtartását lehetővé tevő jogi környezet
kialakítása kétharmados többséget kívánt az Országgyűlésben. A két párt eredetileg
ellentétes elképzeléseinek egyes elemeiből létrejött kompromisszum nyomán elfogadott
önkormányzati törvény és az annak alapelveivel összhangban módosított alkotmány
lehetővé tette önálló és független önkormányzatok létrehozását.
Az 1990. szeptember 30-án és október 14-én megrendezett önkormányzati válasz-
tások eredményeként helyi szinten is szabadon választott, legitim vezetők kezébe került
a hatalom. Az 1990-es szabad választásokat követően mind országos, mind helyi szinten
folytatódhatott az államszocialista rendszert felváltó demokratikus intézmények kiépíté-
se. Ezzel egyidejűleg megkezdődhetett a korábban felállított intézmények – működésük
tapasztalataira építő – átalakítása és az új politikai intézményrendszer konszolidálása.
155

Ajánlott irodalom
Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék (1968–1988). T-Twins Kiadó, Budapest,
1995.
Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987–1990. Napvilág Kiadó, Budapest, 2006.
Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás… Prohászka Imre fotóival. Rubicon-köny-
vek, Budapest, 2003.
Tőkés Rudolf: A kialkudott forradalom. Kossuth Kiadó, Budapest, 1998.
156

A KÖTETBEN FELHASZNÁLT
MŰVEK LISTÁJA
Lánczi András – Török Gábor: A politikatudomány In: Politika és politikatudomány,

szerk.: GALLAI Sándor – Török Gábor, Aula Kiadó, 2003.
Lánczi András: A politika alapfogalmai In: Politika és politikatudomány, szerk.: GALLAI
Sándor – Török Gábor, Aula Kiadó, 2003.
Lánczi András: Diktatúrák és demokráciák In: Politika és politikatudomány, szerk.: GAL-
LAI Sándor – Török Gábor, Aula Kiadó, 2003.
Bozóki András: Politikai ideológiák In: Politika és politikatudomány, szerk.: GALLAI Sán-
dor – Török Gábor, Aula Kiadó, 2003.
Gallai Sándor: Politikai rendszerváltás Magyarországon In: Politika és politikatudomány,
szerk.: Gallai Sándor – Török Gábor, Aula Kiadó, 2003.
SzarvasLászló – Tóth Csaba: Pártok és pártrendszerek In: Politika és politikatudomány,
szerk.: Gallai Sándor – Török Gábor, Aula Kiadó, 2003.
Pál Mónika – Gallai Sándor: Törésvonal-elméletek In: Politika és politikatudomány, szerk.:
Gallai Sándor – Török Gábor, Aula Kiadó, 2003.
Kurtán Sándor: Politikai kultúra In: Politika és politikatudomány, szerk.: Gallai Sándor
– Török Gábor, Aula Kiadó, 2003.
Petrétei József: Az alkotmányos demokrácia alapintézményei, Dialóg Campus Kiadó, 2009.
Bayer József: A politikatudomány alapjai, Napvilág Kiadó, 2000.


Bevezetés A Politológiába

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Bevezetés A Politológiába

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

BEVEZETÉS A

Politologia.indd 1 2013.10.15. 13:04:23

Nemzeti Közszolgálati Egyetem

Politologia.indd 3 2013.10.15. 13:04:24

Politologia.indd 4 2013.10.15. 13:04:24

Politologia.indd 5 2013.10.15. 13:04:24

10. FEJEZET....................................................................................................... 131

Politologia.indd 6 2013.10.15. 13:04:25

11. FEJEZET ...................................................................................................... 147

A KÖTETBEN FELHASZNÁLT MŰVEK LISTÁJA ...................................... 157

Politologia.indd 7 2013.10.15. 13:04:25

Ez a jegyzet a Nemzeti Közszolgálati Egyetem hallgatói számára készült az úgynevezett

Politologia.indd 9 2013.10.15. 13:04:25

Politologia.indd 11 2013.10.15. 13:04:25

1.2 A politikatudomány természete

Politologia.indd 12 2013.10.15. 13:04:25

területeket is (alkotmány- és államjog, politikatörténet, gazdaságpolitika, politikai szo-

Politologia.indd 13 2013.10.15. 13:04:25

eredete vagy okai, az intézmények rendszere és működési mechanizmusai megismerhető

Politologia.indd 14 2013.10.15. 13:04:25

megengedett a politikában, az megengedhetetlen egy másikban. Ilyen kérdés például

1.3 A politikatudomány módszerei és intézményi keretei

Politologia.indd 15 2013.10.15. 13:04:25

kel történő földolgozásának alkalmazásával – szintén hozzájárult a politikatudomány

Az ezeket a módszereket elegyítő modern politikatudomány az Amerikai Egyesült

Politologia.indd 16 2013.10.15. 13:04:25

témái nagyrészt amerikaiak voltak, az új kézikönyv szerzői gárdájának csaknem fele

1.4 A magyar politikatudomány

Politologia.indd 17 2013.10.15. 13:04:25

domány és a politikai zsurnalizmus. Másodszor: a politikatudomány a társadalomtu-

Politologia.indd 18 2013.10.15. 13:04:25

Politologia.indd 19 2013.10.15. 13:04:25

Politologia.indd 21 2013.10.15. 13:04:25

Ezt megelőzően a politikatudomány fogalmainak döntő többsége a jog, a filozófia és

Politologia.indd 22 2013.10.15. 13:04:25

Politologia.indd 23 2013.10.15. 13:04:25

2.1.1 A politika fogalma

A politikai jelenségek mindig megelőzik a politikai fogalmak kialakulását és használatuk

Politologia.indd 24 2013.10.15. 13:04:25

civilizációk politika-felfogása között mutatkoznak. Van, ahol a vallásos hit és a vallási

2.2 A hatalom értelmezése

A hatalom voluntarista modellje az akaratot helyezi előtérbe. E modell képviselői

Politologia.indd 25 2013.10.15. 13:04:25

A mozgásba hozás képességét (ezt az erőt) szokták hatalomnak nevezni. A modell

Politologia.indd 26 2013.10.15. 13:04:25

2.3 Állam és állampolgárság

Politologia.indd 27 2013.10.15. 13:04:25

Politologia.indd 28 2013.10.15. 13:04:25

Az állampolgárság másik jelentése normatív megközelítésű. Ebben az esetben olyan

2.4 A legitimitás fogalma

Politologia.indd 29 2013.10.15. 13:04:25

három formája az engedelmesség különböző forrásán alapul: a tradicionális hatalom

Politologia.indd 30 2013.10.15. 13:04:26

A tekintélyelvű avagy autoriter rendszerekben a zsarnokok nem szoktak törődni azzal,

Politologia.indd 31 2013.10.15. 13:04:26

Politologia.indd 32 2013.10.15. 13:04:26

Politologia.indd 33 2013.10.15. 13:04:26

nek tartották. Az ideológiák körében is vannak „divatok”, s az elmúlt fél évszázadban

Politologia.indd 34 2013.10.15. 13:04:26

egyikkel sem azonos. Minden ideológiának van bizonyos dogmatikája, de az ideológia

3.2 Az ideológia fogalmának jelentésváltozásai

Politologia.indd 35 2013.10.15. 13:04:26

álltak a fennálló hatalommal. Hajlamos volt az „ideológusokat” felelőssé tenni saját