#placeholder003

Kedves Vásárlónk!
 
Szeretettel és tisztelettel nyújtjuk át a példányodat.
Köszönjük, hogy megvásároltad ezt a kötetet a szerző, az eredeti
nyelvű szerkesztők és egyéb munkatársak, a hazai kiadó, a
kiadó vezetői, a fordító, az irodalmi szerkesztő, a lektor, a
kiadói szerkesztő, a korrektorok, a tördelők, a kommunikációs
munkatársak, a rendszerfejlesztők és üzemeltetők, a kiadó sok
egyéb munkatársa és a terjesztő minden munkatársa nevében.
 
Igen, rengeteg ember munkáját támogattad a vásárlásoddal.
Emellett támogattad még a magyar nyelvű e-könyvkiadás
fejlődését, és azt, hogy az egész világon minél több, minél jobb
minőségű magyar e-könyv minél könnyebben elérhető legyen.
 
Gratulálunk a döntésedhez, és tisztelettel köszönjük.
 
Bízunk benne, hogy a könyveinkkel és a kiszolgálással örömet
szerzünk neked, mihamarabb viszontláthatunk, és másoknak is
ajánlod a Könyvmolyképző könyveit.
 Erin Watt
 

A ROYAL CSALÁD 4.

BUKOTT
Ö R Ö K Ö S 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2020
Írta: Erin Watt
A mű eredeti címe: Fallen Heir (The Royals Book 4)
 
A művet eredetileg kiadta: Timeout LLC, 2017
 
Copyright © 2017 by Erin Watt. All rights reserved.
Cover Design © Meljean Brook
 
Fordította: Benedek Dorottya
A szöveget gondozta: Balogh Eszter
 
ISSN 2064-7174
EPUB ISBN 978-963-561-320-5
MOBI ISBN 978-963-561-321-2
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Korom Pál, Gera Zsuzsa
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Mindenkinek, aki még több Easton Royalt követelt.
Ezt a könyvet Nektek ajánljuk.
 1. FEJEZET

–  Ne feledjék, mindegy, melyik függvényt választják, a

különbségek összegét az első és az utolsó tag határozza meg –
összegzi Ms. Mann, épp amikor megszólal az óra végét jelző
csengő. A nap utolsó órájának csengője.
Mindenki pakolni kezd. Mindenki, engem kivéve.
Hátradőlök a székemen, és a ceruzámmal a tankönyvem
szélén dobolok. Igyekszem elfojtani a vigyoromat, miközben
figyelem, ahogy az új tanárnő kétségbeesetten próbálja
megtartani a sietve menekülő diákjai figyelmét. Aranyos,
amikor ilyen zavarodott és ideges.
–  Az egyes a és b feladatokat kérem holnapra! – kiáltja, de
már senki sem figyel rá. Mindenki megrohamozta az ajtót.
– Jössz, Easton?
Ella Harper megtorpan az asztalomnál, és kék szemével lenéz
rám. Mostanában elég soványnak tűnik. Gondolom, az étvágya
is elhagyta, amikor a tesóm is.
Vagyis Reed nem hagyta el.
A  bátyám még mindig teljesen odáig van Elláért, aki
lényegében a mostohahúgunk, vagy valami olyasmi. Ha nem
szeretné, valamilyen előkelő egyetemet választott volna, jó
messze Bayview-tól. Ehelyett azonban a helyi suliba
jelentkezett, ami elég közel esik ahhoz, hogy hétvégente
meglátogassák egymást.
– Még nem – felelem. – Akarok kérdezni valamit a tanárnőtől.
Ms. Mann karcsú válla rándul egyet, amikor meghallja a
szavaimat. Még Ella is észreveszi.
– East… – Elhallgat, csinos kis száját helytelenítően elhúzza.
Látom rajta, hogy kioktató beszédre készül arról, hogy
szedjem össze magam, és viselkedjek. De még csak egy hete tart
a suli, és máris halálra unom magam. Mi más marad, mint a
hetyegés? Nincs szükségem a tanulásra. A  foci nem izgat
annyira. Apu eltiltott a repüléstől. Ezzel a tempóval sosem
szerzem meg a pilótaengedélyemet. És ha Ella nem száll le
rólam, még azt is elfelejtem, hogy a tesóm csaja, és csak úgy a
poén kedvéért kikezdek vele.
– Otthon találkozunk – közlöm határozottan Ellával.
Ms. Mann már a suli első napja óta kitartóan flörtöl velem, és
az egy hete tartó forró pillantások után most rámozdulok.
Persze helytelen, de épp ez teszi izgalmassá – mindkettőnknek.
Az Astor Park Prep ritkán vesz fel fiatal, dögös tanárnőket.
A vezetőség pontosan tudja, hogy túl sok itt az unatkozó, gazdag
kölyök, aki némi kihívásra vágyik. Beringer igazgatónak már
több tanár-diák viszonyt kellett elsimítania, és ezt nem a
pletykák alapján mondom, mivel az egyik ilyen
„megengedhetetlen” kapcsolat az enyém volt. Már ha a
táplálkozási tanácsadónkkal való smárolás a tornaterem mögött
kapcsolatnak számít.
Szerintem nem.
 –  Azt sem bánom, ha itt maradsz – nyújtom el a szavakat
Ellának, akinek a makacs lába mintha gyökeret eresztett volna
a padlóba –, de talán kellemesebb lenne számodra, ha odakint
várnál.
Lesújtó pillantást vet rám. Nem sok minden kerüli el a
figyelmét. Kétes helyeken nőtt fel, és tisztában van a
szarságokkal. Vagy csak tudja, milyen elfajzott vagyok.
–  Nem tudom, mi után koslatsz, de kétlem, hogy Ms. Mann
szoknyája alatt rátalálsz – mormolja.
–  Addig nem lehetek biztos benne, amíg meg nem nézem –
jegyzem meg viccelődve.
Ella sóhajtva feladja.
– Légy óvatos! – figyelmeztet, elég hangosan ahhoz, hogy Ms.
Mann is meghallja, aki erre elpirul, és a padlóra szegezi a
tekintetét, amíg Ella kimegy.
Elfojtom a feltörni készülő mérgemet. Mire fel ez az ítélkezés?
Csak próbálom jól érezni magam, és amíg senki sem sérül, hol
itt a baj? Már betöltöttem a tizennyolcat. Ms. Mann felnőtt nő.
Mit számít, hogy most épp „tanár” a foglalkozása?
Csend ereszkedik a teremre, miután az ajtó becsukódik Ella
mögött. Ms. Mann világoskék szoknyáját igazgatja. A  fenébe!
Lehet, hogy meggondolta magát.
Enyhe csalódást érzek, de így is jó. Nem vagyok olyan srác,
akinek minden csajt meg kell döngetnie, aki csak az útjába
kerül. Főleg mivel van belőlük bőven. Ha valaki nem nyitott a
dologra, megkeresem a következő jelentkezőt.
Lehajolok a táskámért, és ekkor egy pár csinos magas sarkú
jelenik meg előttem.
 –  Akart valamit kérdezni, Mr. Royal? – kérdezi halkan Ms.
Mann.
Lassan felemelem a fejem, végigmérem hosszú lábát, csípője
ívét és dereka vonalát, ahol a sima fehér blúzt az éppolyan
visszafogott szoknyába tűrte. Mellkasa emelkedik és süllyed
fürkésző tekintetemtől, és nyakánál az ér hevesen lüktet.
–  Aha. Javasolna valamilyen megoldást a tantárggyal
kapcsolatos problémámra? – Kezemet a csípőjére csúsztatom.
Ahogy levegő után kap, egyik ujjamat végighúzom szoknyája
derékrészén. – Elég nehezemre esik koncentrálni.
Mély levegőt vesz.
– Valóban?
–  Mmm-hmmm. Valószínűleg azért, mert valahányszor
magára nézek, olyan érzésem támad, hogy magának is
nehezére esik koncentrálni. – Halványan elmosolyodom. –
Talán azért, mert arról fantáziál, hogy valaki az egész osztály
előtt elölről az asztalra dönti.
Ms. Mann nyel egyet.
–  Mr. Royal. Halvány fogalmam sincs arról, miről beszél.
Kérem, vegye le a kezét a derekamról!
– Rendben. – Lejjebb csúsztatom a tenyeremet, az ujjaim már
a szoknyája szegélyével játszanak. – Itt jobb helyen van? Mert
akár abba is hagyhatom.
Összefonódik a tekintetünk.
Utsó esély, Ms. Mann. Mindketten tisztában vagyunk vele,
hogyan teszem épp tönkre a szoknyáját és a hírnevét, de a lábát
mintha a padlóhoz ragasztották volna.
A hangja rekedtes, amikor végül megszólal.
 – Itt már jó lesz, Mr. Royal. Azt hiszem, máris a kezében van a
megoldás a koncentrációs problémájára.
Tenyeremet a szoknyája alá csúsztatom, és pimaszul
rávigyorgok.
– Igyekszem kiküszöbölni a problémás tényezőket.
Ms. Mann megadóan lehunyja a szemét.
– Nem lenne szabad ezt csinálnunk – mondja nehézkesen.
– Tudom. Épp ettől annyira jó.
Összeszorítja a combját a kezem alatt. A  jelenet
szemtelensége, a tudat, hogy bármelyik pillanatban
rajtakaphatnak minket, és hogy egyáltalán nem lenne szabad
hozzáérnem, milliószor izgatóbbá teszi az egészet.
Keze a vállamra simul, ujjai a kétezer dolláros, Tom Ford
tervezte iskolai zakóba mélyednek, ahogy próbálja megőrizni az
egyensúlyát. Közben az én rátermett ujjaim elvégzik a dolgukat.
Apró, elfúló hangok töltik be az üres osztálytermet, amíg már
csak Ms. Mann zihálása hallatszik.
Kielégült sóhajjal elhúzódik, lesimítja összegyűrődött
szoknyáját, majd térdre ereszkedik.
– Most maga következik – suttogja.
Kinyújtom a lábam, és hátradőlök. Az emelt matek eddig a
valaha volt legjobb órám az Astor Parkban.
Amikor végzett a jutalmam kiosztásával, tétova mosoly
jelenik meg az arcán. Haja a combom felső részét csiklandozza,
ahogy közelebb hajol, és azt súgja:
– Ma este átjöhetnél. A lányom tízkor már ágyban van.
Ledermedek. Ez az egész többféleképpen is végződhetett
volna, és épp ezt a kimenetelt akartam elkerülni. Tucatnyi
kifogás kergetőzik a fejemben, de még mielőtt kibökhetném az
egyiket, kinyílik a terem ajtaja.
– Ó, te jó ég!
Ms. Mann-nal az ajtó felé kapjuk a fejünket.
Elsuhanó tintafekete hajat és tengerészkék Astor Park-os
blézert pillantok meg.
Ms. Mann felpattan és megbotlik. Előreugrok, hogy elkapjam.
A térde elgyengült, segítek neki megkapaszkodni az asztalban.
–  Jaj, istenem! – rebegi kábán. – Ki volt az? Szerinted látta,
hogy…?
Hogy Ms. Mann előttem térdel, hogy a gatyám ki van
gombolva, és hogy Ms. Mann ruhája gyűrött? Öm, ja. Látta.
– Látta – mondom ki hangosan.
Ez a megerősítés csak még jobban kiborítja. Elgyötört
nyögéssel a tenyerébe hajtja a fejét.
– Jaj, istenem! Ki fognak rúgni.
Sietve összeszedem magam, a táskámért nyúlok, és
beleborítom a cuccaimat.
– Dehogy. Minden rendben lesz.
De ezt nem sok meggyőződéssel mondom, és ezt ő is tudja.
– Nem, nem lesz rendben!
Aggodalmas pillantást vetek az ajtóra.
– Csss! Még valaki meghallja.
– Valaki meglátott minket – sziszegi vissza, tekintete megtelik
pánikkal, hangja megremeg. – Meg kell keresned azt a lányt.
Keresd meg, tedd, amit Easton Royal tenni szokott, és győződj
meg róla, hogy nem beszél!
Amit Easton Royal tenni szokott?
 De Ms. Mann már folytatja is, még mielőtt megkérdezhetném,
hogy mégis mi a fenét vár tőlem.
– Nem rúghatnak ki. Az nem történhet meg. Van egy lányom,
akiről gondoskodnom kell! – Megint remegni kezd a hangja. –
Hozd helyre! Kérlek, menj és hozd helyre!
– Oké – nyugtatom meg. – Helyrehozom.
Hogy hogyan, arról halványlila gőzöm sincs, de Ms. Mann
kábé két másodpercre van a teljes idegösszeomlástól.
Halkan felnyög.
– És ez többé nem fordulhat elő, megértetted? Soha többé.
Ez nekem teljesen oké. A  pánikrohama amúgy is megölte a
hangulatot, a megismétlés bármiféle vágyával együtt. Jobb
szeretem, ha a viszonyaim épp olyan kellemesen érnek véget,
ahogyan elkezdődtek. Nincs abban semmi szexi, ha a csaj
megbánja az egészet, így már az elején meg kell győződni róla,
hogy biztosan benne van-e. Ha bármi kételye támad, jobb bele
sem kezdeni.
– Igen – bólintok.
Ms. Mann könyörögve néz rám.
– Mit ácsorogsz még itt? Menj!
Oké.
A vállamra kapom a táskámat, és kilépek a teremből. Gyorsan
körbepillantok a folyosón. Zsúfoltabb, mint kellene. Miért
mászkál még itt mindenki? Hiszen vége a tanításnak, az ég
szerelmére! Irány haza, emberek!
A  tekintetem átsiklik Felicity Worthingtonon, aki átveti
platinaszőke haját a válla felett. Aztán Claire Donahue-n, az
exemen, aki kék szemével reménykedő pillantásokat vet felém –
a suli kezdete óta azon igyekszik, hogy újra összejöjjünk.
Kerülöm a tekintetét, és Kate-et és Alyssát, a Ballinger
nővéreket veszem szemügyre. Egyiküknek sem fekete a haja.
Végigpásztázom a folyosó maradékát, de nem találom meg a
lányt.
Már épp elfordulnék, amikor Felicity Claire-hez hajol, és
odasúg neki valamit. Ott, ahol eddig Felicity feje látszott,
észreveszem őt. A  lány a fejét a szekrényébe dugja, de a haja
eltéveszthetetlen, olyan fekete, hogy már szinte kéknek látszik a
fölöttünk fluoreszkáló fényben.
Elindulok felé.
– Easton – hallom meg Claire hangját.
– Ne járasd le magad! – tanácsolja Felicity.
Egyikükről sem veszek tudomást, hanem továbbmegyek.
– Helló! – köszönök.
A  lány felpillant a szekrényből. Riadt szürke szempár
találkozik az enyémmel. A  rózsaszín ajkak szétnyílnak. Várom,
hogy elmosolyodjon – hiszen a nők kilencvenkilenc százalékától
ezt a válaszreakciót kapom, kortól függetlenül. De az ő
mosolyára hiába várok. Helyette haj csapódik az arcomba,
ahogy megpördül, és elsiet a folyosón.
Annyira meglepődöm, hogy hirtelen nem is tudom, hogyan
reagáljak. Meg persze jelenetet sem akarok rendezni. Hanyag
mozdulattal becsukom a szekrényét, majd követem menekülő
alakját. Amint bekanyarodom, én is futásnak eredek. Mivel
hosszabb a lábam, sikerül utolérnem az öltözők előtt.
– Hé! – vetődöm elé. – Hová ez a nagy sietség?
Hirtelen megtorpan, majdnem elesik. Megragadom a vállát,
hogy ne fejelje le a kövezetet.
–  Nem láttam semmit – tör ki belőle, és lerázza magáról
támasztékot nyújtó kezemet.
Átpillantok a válla felett, hogy ellenőrizzem, van-e
hallgatóságunk, de a folyosó üres. Helyes.
–  Hát persze hogy nem. Ezért rohantál el úgy, mint egy
gyerek, akit tetten értek, ahogy belenyúl a mézes bödönbe.
–  Gyakorlatilag a te kezed nyúlt bele a mézes bödönbe – vág
vissza. Aztán összepréseli a száját, amikor rájön, mit ismert el
ezzel. – Nem mintha láttam volna bármit is.
– Aha.
Most mihez kezdjek ezzel a csinos csajjal? Kár, hogy rá kell
ijesztenem, hogy tartsa a száját.
Közelebb lépek hozzá. Ő erre oldalra mozdul.
Addig nyomulok felé, amíg sarokba nem szorítom a falnál.
Lehajolok, amíg a homlokom csupán centikre van az övétől.
Olyan közel, hogy érzem a rágója mentaillatát.
Hozd helyre, ezt mondta Ms. Mann. És igaza van. Ami abban
a teremben történt, csak szórakozás volt. Csak ezt akarom –
szórakozni, nem pedig tönkretenni mások életét. Jó volt valami
mocskosat és helytelent csinálni. Jó volt eljátszani a gondolattal,
hogy rajtakaphatnak.
De az, hogy Ms. Mann elveszítse az állását, és a gyereke az
utcára kerüljön? Az már nem vicces.
– Szóval… – kezdem halkan.
– Öm, Royal, ugye? – szól közbe a lány.
– Aha. – Nem lep meg, hogy ismer. Nem mintha olyan büszke
lennék rá, de a Royal testvérek már évek óta irányítják ezt a
sulit. Szerencsére én megúsztam a vezető szerepét. Most Ella a
főnök közülünk. Én csupán az erőembere vagyok. – És te?
–  Hartley. Nézd, esküszöm, hogy semmit sem láttam – emeli
fel a kezét úgy, mintha hűségesküt tenne.
– Ha így lenne, nem szaladtál volna el, Hartley.
Próbálom felidézni, hallottam-e már a nevét. Elég szokatlan,
mégsem tudom hova tenni. Ahogy az arcát sem, ha már itt
tartunk. Az Astorban nincs sok új diák. Amióta csak az eszemet
tudom, ugyanazokkal a seggfejekkel vagyok körülvéve.
– Komolyan. Én vagyok a három bölcs majom egy személyben
– folytatja Hartley gyenge védekezését. Egyik kezével eltakarja a
szemét, a másikkal a száját. – Nem látok rosszat, nem beszélek
rosszat. Nem mintha amit tettél, rossz lenne. Vagy amit tehettél
volna. Mert ugye semmit sem láttam. Se rosszat, se jót.
Lenyűgözve megkocogtatom a szájára tapasztott kezét.
– Összevissza hadoválsz.
–  Csak ideges vagyok az új suli miatt. – Megigazítja az iskola
által előírt blézert, és felszegi az állát. – Lehet, hogy láttam
valamit, de az nem tartozik rám, oké? Nem beszélek róla
senkinek.
Összefűzöm a karom a mellkasom előtt, a zakóm megfeszül a
vállamon. A  csaj úgy fest, mint aki kész megharcolni az
igazáért. Nagyon bejön, de ha kikezdek vele, azzal nem a kívánt
eredményt érem el. Igyekszem fenyegetőnek hangzani, hátha a
félelem lakatot tesz a szájára.
–  Az a helyzet, hogy nem ismerlek. Tehát hogyan bízhatnék
meg benned?
A megfélemlítés használ, mert Hartley láthatóan nagyot nyel.
 – Nem… Nem beszélek róla senkinek – ismétli.
Hirtelen bűntudatom támad. Mégis mi ütött belém, hogy így a
frászt hozom erre a csajra? De aztán eszembe jut Ms. Mann
rémült arca. Van egy lánya, Hartley pedig csak egy újabb gazdag
kölyök. Megbirkózik egy kis figyelmeztető hangnemmel.
– Igen? És mi van, ha valaki… Ha mondjuk Beringer igazgató
kérdez róla? – Kihívóan oldalra billentem a fejem, a hangom
egyre fenyegetőbb. – Akkor mi lesz, Hartley? Akkor mit
mondanál?
 2. FEJEZET

Amíg Hartley végiggondolja a válaszát, csendben végigmérem.

Aprócska lány – talán harminc centivel alacsonyabb az én
száznyolcvanöt centis alkatomnál. Mellben nem sok mindennel
büszkélkedhet, a lábán pedig egy pár elég ocsmány papucscipőt
visel. A  cipő az egyetlen, amibe az iskolai ruházkodási
szabályok nem szólnak bele – az egyetlen megengedett
önkifejezési mód. A  srácok sportcipőben vagy bakancsban
mászkálnak. A legtöbb csaj meg valami elegáns darabot választ,
például egy Gucci lapos talpút vagy egy piros talpú magas
sarkút. Gondolom, ezzel a cipővel Hartley azt akarja üzenni,
hogy ő mindezt leszarja. Ezt nagyra értékelem.
Minden más elég átlagos rajta. Az egyenruhája szabványos.
A haja egyenes és hosszú. Az arca nem elég feltűnő ahhoz, hogy
magára vonzza a tekinteteket. Ella például egyenesen gyönyörű.
Az exemet, Claire-t nemrég nevezték ki az év első bálozójának.
Ennek a Hartley-nak nagy mangaszeme és széles szája van. Az
orra vége kicsit hegyes, de egyik vonásáról sem fognak
ömlengeni a Southern Living Quarterly-ben.
Az említett orron ráncok jelennek meg, amikor végre
válaszol.
 –  Nos, gondoljuk csak végig, mit láttam pontosan, oké?
Mármint… Gyakorlatilag azt láttam, ahogy egy tanár felvesz
valamit a földről. Egy diák pedig, öm, felfogta a haját, hogy
jobban lásson. Nagyon aranyos gesztus volt. És kedves. Ha
Beringer igazgató rákérdezne, azt mondanám, derék ember
vagy, és jelölnélek a Hét Diákjának.
– Komolyan? Ezzel állnál elő?
Erős a késztetés, hogy felnevessek, de az rontana a fenyegető
összhatáson, amit elő kell adnom.
– Istenre esküszöm.
Kis kezét a mellkasához emeli. A körmei rövidek, és hiányzik
róluk az a tökéletes manikűr, ami a legtöbb Astoros lányt
jellemzi.
– Ateista vagyok – közlöm.
Rosszalló tekintet csúfítja el az arcát.
– Nehéz eset vagy.
– Hé, nem én játszottam a kukkolót!
–  Ez egy iskola! – emeli fel most először a hangját. – Abba a
terembe kukkolok be, amelyikbe csak akarok!
– Tehát elismered, hogy leskelődtél utánam.
Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne vigyorodjak el.
–  Oké. Most már értem, miért a tanárokkal kezdesz ki. Egy
normális lány se lenne képes elviselni.
Felbőszült kirohanását hallva leteszek a megfélemlítésről,
mert képtelen vagyok tovább leplezni a mosolyomat.
– Addig nem tudhatod biztosra, amíg nem teszel egy próbát.
Rám mered.
– Most komolyan kikezdesz velem? Kösz, de nem izgat.
 – Pedig izgathatnálak – nyalom meg az alsó ajkam.
Igen, flörtölök vele, mert bármennyire átlagosnak látszik is,
felkeltette az érdeklődésemet. És engem, Easton Royalt az
univerzum törvényei arra késztetnek, hogy utánamenjek
minden érdekesnek.
A  szeme elragadtatottan felcsillan. Épphogy csak egy
pillanatra, de mindig is meg tudtam mondani, ha egy lány
vonzónak talál, ha elképzeli, milyen lehet velem összejönni.
Hartley-nak most egyértelműen ez jár a fejében.
Gyerünk, bébi, mozdulj rám! Vedd el, ami kell! Szívesen
látnám, ahogy egy csaj elkap a képletes és igazi golyóimnál
fogva, és közli, hogy akar engem. Csak így. Játszadozás nélkül.
De az egész női egyenjogúság dolog ellenére úgy látom, a
legtöbb bige azt akarja, hogy a srácok loholjanak utánuk.
Szívás.
–  Pfuj! – Próbál elhúzódni. – Most komolyan, Royal. Szállj le
rólam!
Két kezemet a hűvös fára tapasztom a feje két oldalán, és
ezzel csapdába szorítom.
– Különben?
Azok a szürke szemek felvillannak, és ismét felcsigáznak.
–  Lehet, hogy alacsony vagyok, de a tüdőkapacitásom egy
bálnáéval vetekszik, szóval, ha nem mész arrébb, kieresztem
tüzes hangomat, amíg az egész suli ide nem zúdul, és megment
tőled.
Felröhögök.
– A tüzes hangodat? Elég mocskosan hangzik.
– Gondolom, neked minden mocskosan hangzik – jegyzi meg
szárazon, de szája sarkában mosoly játszik. – De most
komolyan. Csak azért nyitottam be azon az ajtón, mert
szeretnék átkerülni Ms. Mann matekórájára. De megőrzöm a kis
titkodat, rendben? – Széttárja a kezét. – Szóval mi legyen?
A tüzes hangom, vagy arrébb állsz?
A  fenyegetőzés nem valószínű, hogy beválna Hartley-nál,
főleg azért, mert nem hiszem, hogy menne. Nem stílusom a
lányok megfélemlítése – sokkal inkább a kielégítése. Tehát
kénytelen leszek hinni neki. Legalábbis egyelőre. Hartley nem
tűnik annak a besúgó típusnak. És még ha köp is, pénzzel
bármit el lehet intézni. Apunak talán újabb ösztöndíjat kell
adományoznia, hogy kihúzzon a Ms. mannos csávából, de
Reedért és Elláért már megtette egyszer. Szerintem az én
nevemben is kijár valamilyen hagyaték.
Vigyorogva arrébb lépek.
–  Ha szeretnél emelt matekra járni… – intek a terem felé a
folyosó végén –, akkor szerintem most beszélj vele. Tudod… –
kacsintok. – Amíg még befolyásolható.
Hartley eltátja a száját.
–  Azt akarod mondani, hogy zsaroljam meg? Mondjam azt
neki, hogy csak akkor tartom a számat, ha járhatok az órájára?
Vállat vonok.
– Miért ne? Az embernek gondoskodnia kell magáról.
Egy hosszú másodpercig fürkészi az arcomat. Mit meg nem
adnék, ha tudhatnám, mi zajlik a fejében! Az arcáról semmit
sem lehet leolvasni.
– Ja, lehet – dünnyögi. – Később találkozunk, Royal!
Azzal Hartley elsuhan mellettem. Lazán utánaballagok,
figyelem, ahogy bekopog az ajtón, és belép Ms. Mann termébe.
Tényleg a zsarolást választja? Valahogy kétlem, de ha mégis,
seperc alatt bejut az órára. Ms. Mann bármit megtenne, hogy
Hartley ne köpjön be minket.
Bár sikeresen teljesítettem a „hozd helyre” parancsot (vagy
legalábbis azt hiszem), még ott maradok a folyosón. Meg akarok
győződni róla, hogy minden rendben megy Hartley és Ms. Mann
között. Így hát letáborozom a terem előtt, és itt talál rám a
barátom és csapattársam, Pash Bhara.
– Cső! – üdvözöl, és az égre emeli a tekintetét. – Úgy volt, hogy
hazaviszel. Már legalább negyedórája várlak odalent.
–  Á, baszki! Elfelejtettem. – Vállat vonok. – De még nem
mehetünk… Várok valakit. Nem baj, ha még maradunk pár
percet?
–  Nem, dehogy – lép oda mellém. – Hé, hallottál az új
irányítóról, akit be akarnak hozni a csapatba?
– Szóval igaz?
A szezon első meccsét elvesztettük pénteken, és azok alapján,
ahogy a támadócsapatunk játszott, jobb, ha hozzászokunk a
gondolathoz. Kordell Young, a kezdő irányítónk a második
támadás során szétroncsolta a térdkalácsát, így ott ragadtunk
két alsóbb évessel, akik mintha csak a Dumb és Dumber címre
pályáznának.
–  Edző bá szerint a sérülésekkel meg mindennel szükségünk
van valakire.
– Igaza van, de ki jönne ide a szezon kezdete után?
– Az a hír járja, hogy valaki a North vagy a Bellfield Prepből.
– Miért pont ezekből a sulikból?
 Próbálom felidézni a két suli irányítóját, de sikertelenül.
–  Gondolom, hasonló támadó taktikát játszanak. A  bellfieldi
srác rendben van. Összefutottam már vele pár buliban. Talán
kicsit túl erkölcsös, de rendes.
–  Nem látom, hol itt a probléma. Több pia marad nekünk –
viccelődöm, de kezdek ideges lenni. Hartley már régóta bent
van. Ms. Mann-nak csupán öt másodpercébe telik ráfirkantani a
nevét a jelentkezési lapra.
Bekukucskálok az ajtó kis ablakán, de csak Hartley fejét látom
hátulról. Ms. Mann sehol sincs.
Mi tart ennyi ideig? Az nem lehet, hogy Ms. Mann ne
egyezzen bele rögtön Hartley kérésébe.
–  Ja. – Pash aranytokú telefonja megrezeg a kezében.
Elolvassa az üzenetet, majd meglengeti előttem a mobilt. – Van
terved estére?
– Talán.
De nem igazán figyelek rá. Elfordulok, hogy ismét benézzek
Ms. Mann ablakán. Pash ezúttal észreveszi az érdeklődésemet.
–  Haver, komolyan? Ms. Mann? – vonja fel a szemöldökét. –
Máris ráuntál az astoros csajokra? Elrepülhetnénk New Yorkba
apád gépével. Kezdődik a divathét, és a város tele lesz
modellekkel. Vagy megvárhatjuk, amíg ideér az új irányító, aki
összehozhat minket pár csajjal a sulijából. – Kacsintva az
oldalamba bök. – De nincs annál jobb, mint a tilosban járni,
nem igaz?
Bosszúsan, hogy fején találta a szöget, tömören válaszolok.
– Nem. Túl öreg.
– Akkor ki az?
 Pash megpróbál benézni a vállam felett, de nagyra nőtt
alkatommal eltakarom a kilátást.
–  Senki. Van odabent egy csaj, és azt várom, hogy elhúzzon,
hogy ellenőrizzem, jól írtam-e fel a házit.
–  Azt a neten is megnézheted – jegyzi meg, amivel nem
könnyíti meg a helyzetemet.
– Á, tényleg.
De nem mozdulok.
Ettől Pash természetesen csak még kíváncsibb lesz.
–  Ki van odabent? – kérdezi, és próbál arrább lökni, hogy
belásson.
Inkább arrébb lépek, hogy megnézhesse, különben sosem
hagy békén.
Pash az ablaknak nyomja az orrát, bebámul, és levonja a
következtetést:
– Ó! Szóval mégiscsak Ms. Mannra vársz.
– Mondtam, hogy igen.
De ezzel most összezavart. Miért vetette el olyan gyorsan
Hartley-t, mint az érdeklődésem tárgyát?
Ismét a telefonjára néz.
– Oké, ez így elég unalmas. Odalent találkozunk a parkolóban.
Ahogy indulni készül, felülkerekedik bennem a kíváncsiság.
– Miért nem a másik lány? – szólok utána.
Megfordul, és hátrafelé lépkedve válaszol:
– Mert ő nem a te típusod.
– Milyen az én típusom?
– A dögös. Dögös, nagy csöcsű. A dögös – ismétli, majd eltűnik
a kanyarban.
 – Azta! – jegyzi meg egy száraz hang. – Teljesen letört, hogy a
barátod szürkének és laposnak tart.
Majdnem felugrom a levegőbe.
– Jézusom! Nem csapnál egy kis zajt, amikor közeledsz?
Hartley erre csak rám vigyorog, és a hátizsákja pántját
megigazítva elindul.
–  Ezt érdemled, amiért idekint leselkedtél. Különben is, mit
keresel még itt?
– Sikerült elintézned? – kérdezem, és mellé szegődöm.
– Igen – vág Hartley egy grimaszt. – Gondolom, rájött, hogy én
láttalak meg titeket, mert zavarba ejtően készségesen eleget tett
mindennek, amit kértem. Most bűntudatom van.
– Ne legyen! A tanárnő hibázott, és most megfizeti az árát.
Csupán szórakoztató megjegyzésnek szántam, de inkább
érzéketlennek hangzott, és erre rögtön rájövök, amikor Hartley
dühösen rám néz.
– Nem magával kezdett ki, Royal.
–  Nem, de az szexi lett volna – próbálok ismét viccelődni, de
már késő.
–  Hát, ha te annak látod… – Hartley kinyitja a lépcsőház
ajtaját, és belép rajta. – Mindegy, a mi ügyünk itt véget ért. Jó
volt dumálni.
Utánasietek, gyakorlatilag végigkergetem a lépcsőn.
–  Ó,  ugyan már, ne legyél ilyen! Még csak most kezdtük
megismerni egymást. Már épp kezdett köztünk kialakulni
valami.
Horkantása visszaverődik a falakról.
– Nem kezdett kialakulni köztünk semmi, és soha nem is fog.
 Meggyorsítja a lépteit, és kettesével szedi a fokokat, hogy
gyorsabban lerázhasson.
– Soha? Mi ez a véglegesség? Előbb még meg kéne ismerned.
Elbűvölő személyiség vagyok.
Hartley a korlátot fogva megtorpan, készen arra, hogy tovább
meneküljön.
– Tényleg az vagy, Royal. És épp ez a baj.
Azzal lesiet a maradék lépcsőfokokon.
–  Ha ezzel azt akartad elérni, hogy kevésbé érdekelj, akkor
nem jó módszert választottál – kiáltom távolodó hátának.
A feneke egész formás az Astor Park-os rakott szoknya alatt.
Csak amikor átvág az előtéren, akkor vet rám egy vidám
pillantást.
– Később még találkozunk, Royal!
Röviden odainteget, és kilibben a hatalmas tölgyfa ajtón.
Tekintetemet továbbra is kecses testére szegezem, míg rá nem
jövök, hogy indokolatlanul mosolygok.
Ja…
Asszem, meg fogom dönteni ezt a csajt.
 3. FEJEZET

– Ella szerint ma kavartál az egyik tanárral – mondja a bátyám

pár órával később a telefonban.
A  vállamhoz szorítom a mobilt, miközben kibújok a
fürdőgatyámból, és hagyom, hogy a padlóra hulljon. Az elmúlt
egy órában Gideont játszottam a medencében. Gid, a másik
bátyám az igazi úszó a családban, de mivel képtelen voltam
kiverni Hartley-t a fejemből, miután hazaértem, azt reméltem,
néhány táv, vagy harminc, segít kitisztítani a fejemet.
Egyáltalán nem segített. Továbbra is mocskos gondolataim
vannak arról a csajról, de most már vizes és nyűgös is vagyok.
– Easton – mordul Reed. – Ott vagy?
– Igen.
– Megfektetted a tanárodat, vagy sem?
–  Mmm-hmmm, megfektettem. És akkor mi van? – felelem
könnyelműen. – Korábban is kavartam tanárokkal.
– Ja, de most már végzős vagy.
– És?
– És nőj fel! Ella szétaggódja magát miattad.
– Inkább azzal kéne foglalkoznia, hogy ne kalandozzon el róla
a figyelmed.
 Pár másodpercig néma csönd van a vonalban, amíg Reed
igyekszik összeszedni magát, hogy ne ugassa le a fejemet. Biztos
égeti a torkát.
Vigyorogva folytatom:
–  Mindegy, kösz, hogy hívtál, nagyapó. Jó tudni, hogy
számíthatok Ellára, hogy beköp, ha valami rosszat csinálok.
–  East. – A  hangja előbb élesen cseng, majd ellágyul. – Csak
törődik veled, ennyi az egész. Ahogy mindannyian.
–  Ó,  tisztára elönt a szeretet. – A  szememet forgatva kikapok
egy farmert a fiókból, és felhúzom. – Végeztünk, Reed? Kész a
vacsi.
–  Nem, nem végeztünk – mondja, és bár simán letehetném,
ösztönösen várok, hogy folytassa, mert ő a bátyám, és mindig is
hallgattam rá. – Milyen az új irányító?
–  Semmilyen. Az a térdsérülés rosszabb, mint gondoltuk.
Ebben a szezonban már nem játszhat. És a cseréi két
másodéves, akik még akkor sem lennének képesek normálisan
passzolni, ha az életük múlna rajta.
– A rohadt életbe!
– Ja. Fogalmam sem volt róla, hogy az Astorban vannak ilyen
béna sportolók. Miért nem buktatták meg inkább Wade-et?
– Akkor is eljött volna. Val nagyon kivan?
–  Nem, azt mondta, ő csak ahhoz kellett, hogy felejtsen.
Különben is, úgy gondolja, a pasik képtelenek hűségesek
maradni távkapcsolatban.
Ezért nem lehet hibáztatni. Az első barátja szinte azonnal
megcsalta, amint bekerült az egyetemre.
Reed sóhajtása a fülemben visszhangzik.
 – Tudom. Elég rossz tapasztalata volt. Remélem, a hozzáállása
nem ragad át Ellára. Tartsd rajta a szemed a kedvemért, oké?
–  Kizárt. Semmi kedvem Val Carringtont figyelni. Egyébként
is, neked kell gondoskodnod Ella boldogságáról. Nem nekem.
Aztán leteszem, még mielőtt bármi mást mondhatna. Kettőnk
közül mindig is Reed volt a vezérhím, de már nincs itt. Elhúzott
egyetemre, hogy szélső védőt játsszon az ország egyik legjobb
egyetemi csapatában. Van egy barátnője, aki imádja, és egy új
kezdete.
Én azonban itt ragadtam Bayview-ban. Sőt, a földön. Apu
közölte a reptérrel, hogy tilos repülnöm. Szerinte még be kell
bizonyítanom, hogy józan és felelősségteljes vagyok. De hiszen
végzős vagyok – mi értelme józannak és felelősségteljesnek
lenni? Különben sem repülnék részegen. Annál azért több
eszem van, de az apám nem hisz nekem.
És bár elég pénzem lenne egy formás kis Cessna gépre, a
légiirányítókat már nem tudnám lefizetni. Rohadt egy helyzet,
amitől mindig rossz kedvem lesz.
Itt ragadtam a mindennapi kurva rutinban – azaz többek
között le kell mennem vacsorázni a családommal. Ez a
hagyomány anyu halálával eltűnt, de aztán újraéledt, amikor
apu hazahozta Ellát. Miután Ella biológiai apját, Steve
O’Hallorant letartóztatták gyilkosságért, ezek a családi vacsorák
megkérdőjelezhetetlenekké váltak. Szó sem lehet róla, hogy
kihagyjuk őket, még akkor sem, ha láthatóan senki sincs
családozós hangulatban.
Ahogy ma sem. Mindenki csak testben van itt. Az ikrek,
Sebastian és Sawyer kimerültnek tűnnek, valószínűleg a
kemény lacrosse-edzés miatt. Ella a gondolataiba mélyed. Apu
fáradtnak látszik.
–  Egy pólót sem találtál abban a nagy szekrényedben? –
kérdezi apu udvariasan.
Mióta Ella a család tagja lett, Callum Royal tökélyre
fejlesztette a Megrovó Apa pillantást. Korábban nem érdekelte,
mit csinálunk, vagy mi van rajtunk, de most szinte
levakarhatatlan.
Lebámulok csupasz mellkasomra, majd vállat vonok.
– Akarod, hogy felmenjek, és keressek egyet?
Apu megrázza a fejét.
– Nem, már így is eleget vártunk rád. Ülj le, Easton!
Leülök.
Kint eszünk a teraszon, ami a hatalmas, vese alakú
medencére néz. Meleg az este, és kellemes szellő fújdogál. Az
asztal azonban elég üresnek érződik, hogy csak öten üljük
körbe. Furcsa így, hogy Gid és Reed is elment.
– Kissé sápadtnak tűnsz – heccel Sawyer.
Hiába ő a fiatalabb kettejük közül, ő a vezér. Seb egyszer azt
mondta, azért, hogy Sawyer ne érezze magát olyan rosszul,
amiért utolsónak született. Seb csendes, de elég szemét
humorérzéke van.
Seb rosszindulatúan mosolyog.
–  A  mellizma tehet róla. Kihagyott pár edzést, ezért olyan
sápadt és sorvadt.
–  Ti kis mocskok! Majd én megmutatom nektek, ki a sorvadt
és gyenge. – Vigyorogva félig felemelkedem a székemből, és
megrázom az öklömet a két kis takony felé. – Szartam már
nagyobb tuskókat, mint amekkorák ti vagytok.
– Ja, hát, kettő van belőlünk, és…
– Oké, ennyi elég lesz! – vág közbe apu gyorsan, még mielőtt
Sawyer kielemezhetné kettejük bélműködését. – Kihűl az étel.
A  kaja említése elég ahhoz, hogy elterelje a figyelmünket.
A  házvezetőnőnk, Sandra tepsis krumplit főzött fokhagymás
répával és egy rohadt nagy adag barbecue-szósszal leöntött
bordával. Az ikrekkel úgy vetjük rá magunkat, mint az állatok,
míg apu és Ella ráérősebben esznek, és közben beszélgetnek.
– …esély, hogy tanúskodnod kell Steve tárgyalásán.
Nem igazán figyelek oda, így teljesen váratlanul ér, amikor a
beszélgetés Steve O’Halloranre terelődik. Apu újabban mindent
megtesz, nehogy megemlítse Steve-et Ella előtt.
Ella háta erre feszesebb lesz, mint a zászlórúd az Astor Park
Prep előtt.
–  Azt hittem, az ügyvédek szerint Dinah tanúvallomása is
elég.
Dinah Steve hárpia felesége, azaz Ella hárpia mostohaanyja.
– Valószínűleg nem fognak tanúnak szólítani – nyugtatja meg
apu. – De amikor ma reggel beszéltem a kerületi ügyésszel, azt
mondta, továbbra is megtörténhet. Csak azért említem meg,
hogy ne érjen váratlanul, ha így lenne.
Ella testtartása továbbra is merev marad. Nem hibáztatom
azért, mert kiborult. Az ikreken ugyanaz az undorodó
arckifejezés látszik.
Steve-et hónapokkal ezelőtt vádolták meg gyilkossággal, de
egy percet sem töltött rács mögött. Kifizette az ötmillió dolláros
óvadékát, leadta az útlevelét és a pilótaengedélyét, és sajnos
ragaszkodott a jogaihoz, hogy a tárgyalásig szabadlábon legyen.
Ha valakinek elegendő pénze és kellően jó ügyvédei vannak,
akkor egy napig sem kell börtönbe vonulnia, amíg el nem ítélik,
és talán még azután sem. Apu ügyvédei szerint, amíg a bíró úgy
látja, hogy Steve nem szökne meg, addig szabad, mint egy
rohadt madár.
Ez az egész „egészen addig ártatlan, amíg be nem
bizonyosodik az ellenkezője” dolog szerintem úgy szarság,
ahogy van. Mind tudjuk, hogy Steve bűnös, és az őrületbe kerget
minket, hogy nincs rács mögött a tettéért. Nemcsak hogy megölt
egy nőt, de akkor sem állt elő, amikor a zsaruk Reedet
gyanúsították.
Igaz, hogy az áldozat Brooke Davidson volt, az a gonosz
vipera, aki megpróbálta tönkretenni a családomat, de akkor is.
Brooke igazi ribanc volt, de nem érdemelte meg, hogy
meghaljon.
– Hé, apu! – szólal meg Sawyer óvatosan.
Apám a legfiatalabb fiára emeli a tekintetét.
– Igen?
–  Amikor Steve tárgyalása elkezdődik… – Sawyer egy
pillanatra elhallgat. – Előássák azt a sok mindent Steve-ről, és,
öhm…
Aztán becsukja a száját, és inkább nem fejezi be a mondatot.
Senki más nem fejezi be helyette, de mindenkinek megfeszül
az arca, beleértve az enyémet is. Seb megszorítja az öccse vállát.
Apu megfogja Ella kezét, aki lehunyja a szemét, és mélyeket
lélegzik, hogy megnyugodjon.
Nézem, ahogy a családom igyekszik uralkodni az érzésein.
 Mostanában utálok anyura gondolni. Miután Steve megölte
Brooke-ot, kiderült, hogy anyu megcsalta aput Ella apjával. Elég
durva vérfertőző katyvasz.
Az a helyzet, hogy még csak nem is haragudhatok emiatt
anyura. Apu alig volt itthon. Túlságosan lekötötte az Atlantic
Aviation, a családi üzlet, és amíg ő hosszú időket töltött távol,
Steve beadta anyánknak, hogy az apánk megcsalja őt.
Inkább azért haragszom rá, mert meghalt, mert bevette
azokat a tablettákat. Reed szerint kizárt, hogy ugyanazok a
tabletták lettek volna, amiket a szobámban rejtegettem, de nem
lehet benne biztos. Akkoriban Adderall- és oxikodonfüggő
voltam. A  recepteket eleinte teljesen legálisan szereztem, de
amikor többre volt szükségem, a suliban könnyen be lehetett
szerezni. Az Adderall-dílerem javasolta az Oxycontint, mint
kiutat. Igaza volt. Sokat segített, de a kellemes érzés nem tartott
sokáig.
Amikor anyu megtalálta az adagomat, és azzal fenyegetőzött,
hogy elküld rehabra, ha nem szokom le, megígértem neki, hogy
összeszedem magam. És nem vontam kérdőre, hogy mit csinál a
tablettákkal. Átadtam neki az üvegeket, mert csak egy tizenöt
éves kölyök voltam, aki a fél karját is levágta volna, ha kéri.
Ennyire imádtam.
Viszont így esélyes, hogy én öltem meg az anyámat. Reed
állítja, hogy nem, de naná, hogy kötelessége ezt mondani. Sosem
mondaná a szemembe, hogy az én hibám volt. Vagyis a
függőségemé. Csoda, hogy egy önpusztító balfasz lett belőlem?
Már leálltam a tablettákkal. Anyu túladagolása a frászt hozta
rám, és megígértem a bátyáimnak, hogy soha többé nem nyúlok
ilyen szeméthez. De a függőség nem múlik el ilyen könnyen.
Azzal jár, hogy a szomjamat más, biztonságosabb módokon kell
csillapítani – piával, szexszel és vérrel. Ma este, azt hiszem, a
vért választom.
– Easton! – Ella aggodalmasan fürkészi az arcomat.
– Mi az? – kérdezem, és a poharamért nyúlok.
A beszélgetés témája hál’ istennek elterelődött a tárgyalásról.
Apu és az ikrek meglepő módon élénk vitát folytatnak a
labdarúgásról. Sosem voltunk odáig a labdarúgásért. Néha
eltűnődöm, hogy vajon az ikrek tényleg Royalok-e. Lacrosse-t
játszanak, labdarúgást néznek normális foci helyett, nem
szeretnek verekedni, és egyáltalán nem érdekli őket a repülés.
Ugyanakkor anyu vonásait és a kék Royal szemet örökölték.
– Mosolyogsz – vádol Ella.
– És? Az rossz?
–  Ez a vérszomjas mosolyod. – Átsandít az asztal túloldalára,
hogy meggyőződjön róla, apu nem hall minket, aztán azt
sziszegi: – Ma este verekedni akarsz, ugye?
Végighúzom a nyelvem az alsó ajkamon.
– Naná.
– Ó, East! Kérlek, ne tedd! Túl veszélyes.
Aggodalmasan összepréseli a száját, és tudom, hogy eszébe
jutott az az este, amikor Reedet az egyik bunyó során leszúrták.
De az abszolút balszerencse volt, aminek semmi köze nem
volt a tényleges verekedéshez. Daniel Delacorte, régi
ellenségünk felbérelt valakit, hogy kiiktassa Reedet.
– Az nem fordul elő többet – nyugtatom meg.
–  Ezt nem tudhatod. – Kék szemében eltökéltség csillan. –
Veled megyek.
– Nem.
– De.
–  Nem – emelem fel a hangomat, és apu vizslató tekintete
felénk fordul.
– Miről veszekedtek? – kérdezi gyanakodva.
Ella önelégülten mosolyog, várva, hogy én válaszoljam meg a
kérdést. A  francba! Ha tovább vitatkozom vele, a végén még
elmondja apámnak, hogy le akarok menni a kikötőbe, és
mindketten tudjuk, hogy apu már nem annyira lelkesedik ezért
az ötletért, mióta Reedre rátámadtak.
–  Ellával nem tudjuk eldönteni, melyik filmet nézzük meg
lefekvés előtt – hazudom. – Ő  valami romantikus vígjátékot
akar, én meg persze bármi mást.
Az ikrek a szemüket forgatják. Tudják, hogy ez hülyeség, de
apánk beveszi. Mély kacaja a teraszon visszhangzik.
–  Add fel, fiam! Tudod, hogy a nők úgyis mindig elérik, amit
akarnak.
Ella vidáman rám vigyorog.
– Igen, Easton. Mindig elérem, amit akarok. – Amikor felkelek,
hogy újratöltsem a poharamat, utánam jön. – Rád tapadok, akár
egy ragtapasz. És amikor elmész bunyózni, akkora jelenetet
rendezek, amekkorát még nem látott a világ. Soha többé nem
tolhatod oda a képedet.
– Nem bosszantanád inkább az ikreket? – panaszkodom.
– Nem. Kizárólagos és osztatlan figyelmemet élvezed.
–  Reed valószínűleg épp bulit tart, hogy nem őt felügyeled. –
Hallom, ahogy elakad a lélegzete, és amikor felnézek, látom,
hogy az arca rózsaszínről fehérre vált. Ó, a rohadt életbe! – Nem
úgy értettem. Tudod, hogy nem bírja elviselni, hogy ilyen
messze kell lennie tőled.
Erre horkant egyet.
–  Komolyan. Vacsora előtt azon sírt a telefonban, hogy
mennyire hiányzol neki. – Csönd. – Sajnálom – teszem hozzá, és
komolyan is gondolom. – A  szám előbb jár, mint hogy
végiggondolnám, amit mondok. Ezt te is tudod.
Ella felvonja az egyik szemöldökét.
– Maradhatnál, hogy kiengesztelj.
Sakk-matt.
– Igenis, asszonyom.
Meghunyászkodva követem vissza az asztalhoz.
–  Csak úgy feladod, harc nélkül? – motyogja Sawyer, amikor
leülünk a helyünkre.
– Majdnem sírva fakadt.
– A francba!
A desszert után megbököm Ellát a lábammal, és az ikrek felé
biccentek. Bólint, majd apu felé fordul.
–  Eastonnal még van matek házink, Callum. Nem bánod, ha
megyünk?
– Nem, persze hogy nem – hesseget el minket.
Ellával bemenekülünk a házba, és otthagyjuk az ikreket, hogy
ők szedjék le az asztalt. Régebben volt erre személyzetünk, de
anyu halála után apu mindenkit elbocsátott. Kivéve a sofőrét,
Durandot, és Sandrát, aki főz ránk. Van néhány takarítónőnk,
akik hetente párszor benéznek, de ők nem laknak itt.
Ahogy Ellával magukra hagyjuk őket, Sawyer és Seb
morognak valamit arról, hogy így lekésik a találkozójukat
Laurennel, a lánnyal, akivel járnak. Képtelen vagyok
együttérezni velük. Nekik legalább van tervük ma estére, és
nem kell itthon lógniuk.
Odafent, a szobámban elhelyezkedem a hatalmas ágyon, és
benyomom a tévét. A  fociszezon még nem kezdődött el, így
nincs hétfő esti meccs. Az ESPN csatorna összefoglalót vetít az
előszezon eseményeiről, de nem figyelek oda. Túlságosan
lefoglal, hogy végignézzem a híváslistámat. Megtalálom a
számot, amit kerestem, és rányomok a hívás gombra.
– Csá, Royal! – hangzik Larry mély baritonja.
–  Csá, kocka! – felelem vidáman. Lawrence „Larry” Watson
egy százhúsz kilós támadó sorjátékos, jó haver és a legnagyobb
számítógépes kocka, akit ismerek. – Kéne egy szívesség.
– Nyomasd!
Larry a leglazább srác a világon. Mindig kész segíteni egy
barátnak, főleg, ha hacker képességeit is bevetheti közben.
–  Még mindig be tudsz lépni az Astor Park
nagyszámítógépébe? Van egy pár Tokyo 23-as csukám, ami még
a dobozában pihen.
–  Az Air Jordan 5, amit csak Japánban forgalmaznak? – Úgy
hangzik, mint aki mindjárt sírva fakad. Larry nagy
sportcipőrajongó, és mindig is vágyott erre a párra, amit apu
hozott haza az egyik üzleti útjáról Tokióból.
– Pontosan.
– Mit kérsz érte? A jegyek még nincsenek fent.
–  Csak egy tanuló adataira lenne szükségem. Teljes név, cím,
telefonszám, ilyenek.
 –  Haver, ezek sima személyi adatok. Nem hallottál még a
Google-ről?
– Még a csaj vezetéknevét sem tudom, te seggfej.
– Csaj, mi? – kuncog a fülembe. – Azta! Easton Royal zsákolni
készül.
– Most akkor tudsz segíteni, vagy sem?
– Mi a keresztneve? Talán ismerem.
–  Hartley. Végzős. Kábé százötven centi. Hosszú, fekete haja
van és szürke szeme.
–  Ó,  aha – vágja rá Larry. – Ismerem. Együtt járunk emelt
politikatörténet-órára.
Erre felkapom a fejem.
– Tényleg? És tudod a vezetéknevét?
– Wright.
Összevonom a szemöldökömet.
– Bájt? Mint a számítógépes egység?
– Wright.
Kezdek türelmetlen lenni.
– Most akkor mi?
A vonal túlsó feléről hangos rötyögés hallatszik.
–  Wright – fújtatja Larry két nevetés között. – W-R-I-G-H-T.
A neve Hartley Wright. Baszki, haver, de lassú vagy!
Ó! Oké, tényleg az vagyok.
–  Bocs, haver. Értem. Hartley Wright. Tudsz még róla
valamit? Megvan a száma?
–  Már miért lenne meg a száma, tesó? Én Alishával járok. –
Larry ezt megint azzal a „te a hülyék bolygójáról jöttél?”
hangsúllyal mondja. – Adj öt percet! Visszahívlak.
 Azzal leteszi. Addig nézem a sportösszefoglalót. Inkább tíz
perc telik el, mint öt, amikor a telefon jelez a kezemben.
Ránézek a kijelzőre, elvigyorodom, és visszaírok Larrynek.
 
Ász vagy, haver
 
Tudom – feleli.
 
Holnap viszem a csukát
 
Nem vesztegetem az időt, átnézem az infót, amit Larry
küldött. Ott van a telefonszáma, a címe, és egy link a Bayview
Post egyik cikkéhez. Rákattintok az URL-re, és kiderül, hogy
Hartley apja, John Wright néhány éve indult a polgármester-
választáson, de veszített. A  cikk szerint Mr. Wright Bayview
megye helyettes kerületi ügyésze.
Próbálom felidézni, amikor legutóbb tárgyalóteremben
jártam. Akkor történt, amikor Reed ellen ejtették a vádakat,
Steve-et pedig megvádolták. Az ügyész neve Wright volt? Nem.
Hanem… Dixon, vagy valami ilyesmi. És biztosra veszem, hogy
ő a főügyész volt, nem a helyettes.
Lejjebb görgetek a cikkben, amíg szembe nem jön egy kép a
Wright családról. John Wright egy hatalmas, ültetvényes időket
idéző villa előtt pózol szürke öltönyben, és átkarol egy dögös
anyukát, aki a képaláírás szerint a felesége, Joanie. A pár három
lánya az anyjuk mellett áll, és mind az ő hollófekete haját és
szürke szemét örökölték. Úgy tűnik, Hartley a középső gyerek.
A képen úgy tizennégy éves lehet, és jót vigyorgok a homlokán
meredező eltéveszthetetlen pattanáson.
 Még mielőtt végiggondolhatnám a dolgot, már a táskámban
kotorászok, és előhúzom a matekfüzetemet. Hartley hiányzott
az első hét óráiról, azaz le van maradva. Ha holnap beállít
órára, teljesen el lesz veszve… Hacsak egy kedves valaki nem
magyaráz el neki mindent, amit kihagyott. Mármint ez a
legkevesebb, amit megtehetek ebben a helyzetben, nem?
Felkapok egy bő pólót, és besurranok az emeleti
dolgozószobába, amin a tesóimmal és Ellával osztozom. Közben
teljesen tudatában vagyok, mekkora elkeseredett lúzerként
viselkedem. Nem mintha kénytelen lennék fénymásolni. Ez már
a huszonegyedik század. Egyszerűen csak le is
fényképezhetném a jegyzeteket a szkenner applikációmmal, és
egyenesen átküldhetném Hartley-nak. Hiszen megvan a száma.
De nem. Az egészet lefénymásolom, összetűzöm, és berakom
egy dossziéba, amit az íróasztal egyik fiókjában találok.
– Hová mész?
Ella akkor állít meg, amikor kilépek a dolgozószobából.
Résnyire húzott kék szemmel néz rám, a hangjából gyanakvás
árad.
– Átviszem a leckét az egyik barátomnak.
Felmutatom a dossziét, és még ki is nyitom, hogy a minden
lében kanál mostohahúgom láthassa, tényleg sulis cucc van
benne.
– Este nyolckor?
Megdöbbenést tettetek.
–  Már nyolc óra?! A  rohadt életbe! Milyen késő van! Ideje
lefeküdni!
–  Ne kiabálj! – szól rám Ella halkan, de mintha közben
próbálná visszafojtani a nevetést. Végül horkantó kuncogásként
mégiscsak kitör belőle. – Oké, ez tényleg hülye kérdés volt.
– Ja.
Megszorítja a karomat.
– Csak utána ne menj le a kikötőbe, oké? Ígérd meg!
–  Megígérem – mondom szófogadóan, aztán elsietek, még
mielőtt tovább faggatna.
Az út Hartley-ék házához egyáltalán nem hosszú, Bayview
nem olyan nagy. Wrighték távolabb laknak a parttól, abban a
villában, ami a cikkben is szerepelt. Szép ház. Nem olyan nagy,
mint a miénk, végül is Wrighték nem Royalék.
Körülbelül száz méterre vagyok a Wright-háztól, amikor egy
ismerős fekete Rover éles kanyarral elszáguld mellettem.
Felhúzódom az útpadkára, és rátenyerelek a dudára. Sawyer
vidáman integet felém a vezetőülésből, míg Sebastian
ördögszarvat formáz az ujjaival.
Két ekkora barmot! A hátsó ülésen észreveszem Laurent, aki
bizonyára errefelé lakik.
Leparkolok Hartley-ék háza előtt a járdaszélen. A  tenyerem
furcsán nyirkos, amikor kiugrom a furgonomból, úgyhogy
beletörlöm a szakadt farmerembe. Aztán eltűnődöm, hogy talán
át kellett volna öltöznöm, mielőtt idejövök. A  kopott póló és a
lyukakkal teli nadrág nem biztos, hogy olyan jó benyomást tesz,
főleg, hogy talán Hartley szüleivel is összefutok.
Másrészről viszont mit érdekel, hogy milyen benyomást
teszek Hartley-ra vagy a szüleire? Megfektetni akarom a csajt,
nem feleségül venni.
Hartley anyukája nyit ajtót, miután csengetek. Felismerem a
képről.
– Szervusz! – üdvözöl kissé hűvösen. – Miben segíthetek?
–  Jó estét! Öhm… – A  dossziét egyik izzadt kezemből a
másikba teszem. – Azért jöttem, mert, öhm…
A  francba! Ez hülye ötlet volt. Jobb lett volna inkább egy
képet küldenem a hasizmomról, vagy ilyesmi. Miféle idióta
jelenik meg valakinek a küszöbén hívatlanul…
Nem. A  fenébe ezzel az önbizalomhiánnyal! Végül is Easton
Royal vagyok, a rohadt életbe! Miért kéne bizonytalankodnom?
Így hát megköszörülöm a torkomat, és ezúttal érthetően és
magabiztosan folytatom.
– Hartley-hoz jöttem.
Joanie Wright szeme elkerekedik.
– Ó! – nyikkan, majd idegesen hátrapillant a válla felett.
Nem látom, kire néz. Talán Hartley-ra? Ott áll a háttérben, és
azt tátogja az anyjának, hogy szabaduljon meg tőlem?
Mrs. Wright visszafordul felém.
–  Sajnálom – mondja ismét jeges hangon. – Hartley nincs itt.
Te ki vagy?
–  Easton Royal. – Felmutatom a dossziét. – Hoztam neki
matekjegyzetet. Itt hagyjam?
– Nem.
– Nem? – ráncolom a homlokomat. – Akkor mit csináljak…?
De már nem tudom befejezni a mondatot.
Hartley anyja rám csapta az ajtót.
 4. FEJEZET

Mivel korán lefeküdtem, és semmim sem sajog, mert végül nem

verekedtem, másnap reggel időben kelek. Életemben először
van időm kávézni és beburkolni egy bagelt reggelire. A suliban
megállok Larry szekrénye mellett, és belecsapok a zár mellett.
Amikor felpattan, bedugom a tornacsuka dobozát. Aztán
elindulok az öltöző felé. Rám nem jellemző módon nem késtem
a hatórás edzésről. A csapattársaim ezt a ritka alkalmat tapssal
jutalmazzák, amikor beszambázok.
–  A  kurva élet! – kiált fel Larry. – Még tíz perc van hatig, és
Royal itt van.
Valaki felröhög.
– Valahol most biztos piros hó esik.
– Lehet, hogy elveszített egy fogadást – tippel valaki más.
A  szememet forgatva a szekrényem felé indulok. Kiszúrom
Lewis edzőt, aki a szertár közelében áll, és egy magas, rövidre
nyírt hajú fiúval beszélget.
Bár tíz perccel korábban érkeztem, így is én vagyok az utolsó.
Amikor az edző észrevesz, összecsapja a kezét.
– Jól van. Mindenki itt van.
Connor Babbage felé pillantok, aki a szekrényének
támaszkodik, és diszkréten edző bá új barátja felé intek. Connor
megvonja a vállát, mintha azt mondaná, „fogalmam sincs, ki
ez”.
Edző bá előrelép.
–  Emberek, ő itt Brandon Mathis. Most jött át az Astorba a
Bellfield Prepből. Ő az új irányítónk.
A  teremben mindenki – beleértve engem is –
megkönnyebbülten felsóhajt. Senki sem veszteget vigasztaló
pillantásokat a két másodéves tartalékra. Már bebizonyították,
hogy teljesen haszontalanok, és mintha ők is hasonlóan
fellélegeztek volna a hírtől.
–  Mathis – vakkantja edző bá. – Akarsz mondani valamit a
csapatodnak?
Az új srác mindenkire rámosolyog. Magas, rendesnek látszó
és barátságos? Máris hallom, ahogy az astoros lányok bugyija a
padlón landol.
–  Csak annyit, hogy már alig várom, hogy mindannyiótokat
megismerjelek, és hazavigyem azt a kupát.
Többen egyetértően bólogatnak. Én még Mathist méregetem.
Edző bá rám néz.
– És te, Royal? Elégedett vagy a változással?
Most, hogy Reed végzett, én lettem a védelem hallgatólagos
vezetője. Ha tárt karokkal fogadom Mathist, a többiek is így
tesznek, és ezt az edző is tudja.
–  Á, edző bá, nahát, hogy az én kis érzéseimet is figyelembe
veszi! – morzsolok el egy képzeletbeli könnycseppet. – Meg
vagyok hatva.
–  Magasról leszarom az érzéseidet, kölyök. Csak tudom,
milyen problémásak tudtok lenni ti Royalok. – Felvonja sűrű
szemöldökét. – De ma nem leszel problémás, ugye? Tárt
karokkal fogadod az új irányítónkat, nem igaz?
Úgy teszek, mintha megfontolnám a dolgot.
– Royal! – figyelmeztet.
Elvigyorodom.
–  Nem, nem leszek problémás. – Kitárom a karom, és
vidáman Mathisre mosolygok. – Keblemre, nagyfiú!
Néhányan felröhögnek.
Mathis riadtan pislog.
– Öm. Ja. Hát, nem vagyok az az ölelkező típus.
Visszaejtem a karomat az oldalamhoz.
–  A  fenébe, edző bá! Szó szerint tárt karokkal fogadtam, de
visszautasított.
Babbage-ből kitör a nevetés.
Az edző felsóhajt.
– Átvitt értelemben gondoltam, kölyök. Csak rázzatok kezet, a
rohadt életbe!
Nevetve előrelépek, és Mathis tenyerébe csapok.
– Üdv a csapatban! – mondom neki. És komolyan is gondolom.
Nagyon nagy szükségünk van egy irányítóra, aki képes eldobni
azt a kurva labdát.
– Örülök, hogy itt lehetek – feleli.
Edző bá ismét összecsapja a tenyerét.
– Rendben, fiúk, öltözzetek át, és irány a súlyzók!
Kibújok az Astor Park-os egyenruhámból. Dominic Warren
mellettem épp felhúzza a kosaras nadrágját.
– Hé, Mathis! – kiált át Dom az öltözőn. – Mi a hancúr helyzet
a Bellfieldben?
– A hancúr helyzet? – ismétli az új irányítónk.
–  Aha, hancúr. Tudod. A  csajok. – Dom lehuppan a padra, és
lehajol, hogy bekösse a cipőjét. – Azon gondolkodom, hogy
felszedek egy bellfieldes csajt. Belefáradtam ezekbe az astoros
bigékbe.
Mathis elvigyorodik.
–  Azok alapján, amit eddig láttam, az Astor Park-os lányok
elég dögösek.
–  Ja, kívülről szépek – ért egyet Dom. – De mintha mindnek
karót dugtak volna a seggébe. Az apucijuk milliárdos, tudod?
A  legtöbbjük úgy viselkedik, mintha már azzal is szívességet
tenne neked, hogy egyáltalán szóba áll veled.
–  Nem mind olyan, mintha karót dugtak volna a seggébe –
vágok vissza, Ellára és Valra gondolva, a két legmenőbb csajra,
akit ismerek.
Hartley-t is hozzáadnám a listához, de még nem ismerem
annyira. Az anyjának azonban mintha tényleg karót dugtak
volna a seggébe tegnap. Mi a fene ütött abba a nőbe? Már sok
fontoskodó, felvágós gazdag ribanccal találkoztam, de még a
legbeképzeltebbekbe is szorult némi modor. Hiszen déliek
vagyunk, az ég szerelmére! Itt behívnak a házba, hogy aztán
egy pohár jegestea és egy szelet sütemény felett sértegessenek.
Nem szokás csak úgy rácsapni az ajtót valakire.
Dom a szemét forgatja.
–  Jobb, ha tudod, Royal az összes itteni csajjal kavart már –
tájékoztatja Mathist.
– Igazi csődör vagyok – erősítem meg, és felhúzom a cipőmet.
– Csak maradj mellettem, haver, és seperc alatt megdönthetsz
valakit.
Mathis rötyögve közelebb lép.
– Kösz, Royal. Így hívnak, ugye?
– Easton Royal – mondom.
– Melyiket használod?
– Mindegy. És te? Mathis, vagy Brandon?
– Bran, ami azt illeti.
–  Bran? Azaz korpa? Az a cucc a gabonapehelyben, ami
megfosat?
Mathis hátraveti a fejét, úgy röhög.
– Ja, pontosan. – A vállamra csap. – Vicces srác vagy, Royal.
Naná!
Még mindig nevet, amikor beszivárgunk az edzőterembe.
Általában Pash vagy Babbage a párom, de mivel szívesen
megismerném az új irányítónkat, felajánlom, hogy segítek neki
a súlyzózásnál.
– Kösz – feleli Mathis hálásan.
Lefekszik a padra. Én megállok a fejénél, a kezemet a súlyzó
fölé tartom. Végigmérem a karját. Hosszú és izmos, de nem
túlságosan. Remélem, erős lövő karja van.
–  Szóval… A  Bellfield Prep, mi? Ezek szerint Hunter’s
Pointban laktál, ugye? – kérdezem, a Bayview-tól körülbelül
húszpercnyire nyugatra lévő városra utalva.
–  Igazából még mindig ott lakom. A  szüleim nem akartak
összedobozolni és átköltözni csak azért, hogy negyedórányival
közelebb legyek az Astorhoz. Anyukám túlságosan szereti a
kertjét ahhoz, hogy lemondjon róla.
 – Miből él a családod?
– Hogy érted?
–  Honnan jött a Mathis vagyon? – pontosítok szárazon. – Az
olajból? A kereskedelemből? A szállításból?
–  Ó,  áh, nincs ilyen vagyon. A  középosztályhoz tartozunk,
asszem. Anyám tanárnő, apám meg könyvelő. Ösztöndíjjal
vagyok itt, különben nem tudnánk kicsengetni. A  tandíj kábé
tízszerese a bellfieldinek.
A  helyére teszi a súlyzót, és mély levegőket vesz. Az arca
kivörösödött az erőfeszítéstől.
– Áh. Értem.
Kissé hülyén érzem magam a feltételezés miatt, de Mathis
laza srác. A  szeme sem rebbent a kérdésemtől, nem tűnt
sértődöttnek, és nem szégyenkezett a társadalmi helyzete miatt.
Nem mintha én annyit kérkednék azzal, hogy apám milliárdos,
hiszen mi köze a pénzének hozzám?
Tovább beszélgetünk akkor is, amikor helyet cserélünk, és én
súlyzózok, míg ő segít. Elmeséli, hogy tavaly kezdett a Bellfield
csapatában az alapszakaszban, de aztán eltörte a csuklóját, és a
rájátszásokból kimaradt. A  tartaléka elveszítette az első
rájátszásukat, mert az ellenfél háromszor is elkapta a dobását,
és az Astor Park ezért nem játszott a Bellfield Prep ellen abban
a szakaszban. Nem jutottak el odáig, és úgy tűnik, most
kiakadtak Branre, hogy otthagyta őket az Astor miatt.
– De az Astor új lehetőségeket nyithat meg, tudod? – mondja. –
Jobb tananyag, jobb kapcsolatok.
Én ezt nem tudhatom. Sosem éltem az Astor társadalmi körén
kívül. Ha ebbe a világba születsz, akkor a St. Mary’s Schoolban
kezded a tanulmányaidat, még akkor is, ha nem vagy vallásos.
A  St. Mary’s után átkerülsz a Lake Lee Academyre, aztán az
Astorba.
A  kiváltságok táptalaján növekszünk az egyelőre a szüleink
által kezelt vagyonunkkal, a luxus kocsijainkkal és a márkás
ruháinkkal. És a magángépeinkkel, ha egy Royalról van szó.
– Milyen a társaság a Bellfieldben? – kérdezem.
Azokból a srácokból kiindulva, akikkel verekszem és
szerencsejátékozom, az egyetlen különbség egy Astor Prep-es
kölyök és egy rakparti srác között, az a piánk ára. Ugyanúgy
vérzünk, ugyanúgy vannak fájdalmaink.
– Nem vagyok nagy bulizó. Nem szoktam inni.
– Mármint a szezon alatt?
– Egyáltalán. A szüleim nagyon szigorúak – meséli, amikor az
adagom után felpattanok a padról. – Apám igazi focifanatikus.
Értsd: a foci az élete. Figyeli, hogy mit eszem és iszom. Van egy
táplálkozási tanácsadóm, aki heti egyszer átjön egy új diétás
tervvel. Hétéves korom óta edzek személyi edzővel.
Igazi rémálomnak hangzik. El sem tudom képzelni, hogy az
apám számontartsa az összes mérget, amit beviszek a
szervezetembe. Követni sem tudná, olyan sok van belőlük. Csak
a repülés témában hajthatatlan. De bármennyire zavar is, hogy
eltiltott a pilótafülkétől, tudom, hogy ennek valószínűleg ahhoz
a perhez van köze, amiben anno felelősségre vonták a cégét. Az
Atlantic Aviation egyik tesztpilótája meghalt, és a baleset utáni
vizsgálat alkoholt mutatott ki a szervezetében. Apu azóta
szigorúan betartatja a „nincs ivás felszállás előtt” szabályt.
– Ez durva – jegyzem meg együttérzően.
 Bran vállat von.
–  A  foci jelenti nekem a belépőt egy jobb életbe. Megéri az
áldozatot. Ráadásul a tested egy szentély, nem igaz?
Felkapok egy törülközőt, és megtörlöm vele izzadt nyakamat.
–  Nem, haver – felelem vigyorogva. – Az én testem játszótér.
Nem is, várj! Inkább vidámpark. Eastonland. A  csajok a világ
minden tájáról ideözönlenek, hogy felüljenek egy vad menetre
Eastonland játékain.
Mathis felhuhog.
– Mindig ilyen beképzelt seggfej vagy, Royal?
– Mindig! – erősíti meg Pash a súlyzós terem túloldaláról.
– Komolyan, rohadt idegesítő – teszi hozzá Preston, egy másik
csapattársunk.
– Csak irigykednek – magyarázom Mathisnek. – Főleg Preston.
– Jól hallható suttogással folytatom: – Szerencsétlen flótás még
szűz. Csss! Ne mondd el senkinek!
Preston beint nekem.
– Cseszd meg, Royal! Tudod, hogy ez nem igaz.
– Nincs miért szégyenkezned – biztosítom, és jót szórakozom
azon, ahogy az arca egyre vörösebbé válik. Prestont olyan
könnyű felhúzni. – Valakinek tisztasággyűrűt kell cserélnie az
első bálozókkal.
A  viccelődés és a hülyülés az edzés hátralévő részében
folytatódik, és bár szórakoztató, sajnálom, hogy ma csak
súlyzózunk. Jólesett volna kicsit kiengedni a gőzt a gyepen, de
edző bá éppolyan komolyan veszi az erőnléti és
kondigyakorlatokat, mint a pályás edzéseket.
A  gyors zuhany után visszabújok az egyenruhámba, és a
kijelölt célt szem előtt tartva átvágok a suli területén. Hartley
Wright szekrénye felé igyekszem.
Amikor odaérek, az első dolog, amit meglátok, az Hartley
feneke. Vagyis kábé. Épp lábujjhegyen áll, ahogy igyekszik
elérni valamit a szekrény legfelső polcán. A  szoknyája
felcsúszik, és felfedi csupasz combjának egy részét.
Ekkor jövök rá, hogy nem szegte fel a szoknyáját. A suli összes
többi csaja a lehető legrövidebbre, a Beringer által még megtűrt
hosszra állította a szoknyája hosszát. Hartley nem alakított
rajta, épp a térde fölé ér.
– Hadd segítsek! – ajánlkozom.
Hartley meglepetten összerezzen, és beveri a fejét a polc
aljába.
– Aú! – kiált fel. – A francba, Royal!
Felvihogok, ahogy a fejét masszírozza.
–  Bocsi! Csak segíteni próbáltam. – Elhajolok mellette, és
leveszem a könyvet, amit el akart érni. – És megjegyzés: talán
ne pakolj a legfelső polcra, ha túl alacsony vagy hozzá, hogy
elérd.
Hartley dühös pillantást vet rám.
– Nem vagyok alacsony.
– Tényleg? – nézek le rá felvont szemöldökkel.
–  Tényleg – tart ki az állítása mellett. – Csak függőleges
irányban hátrányos helyzetű.
–  Aha. Oké, persze, akkor hívjuk így! – Kinyújtott kezébe
helyezem a könyvet, aztán kotorászni kezdek a hátizsákomban.
– Ha már ott tartunk, hogy milyen fantasztikus és segítőkész
vagyok…
 – Senki sem mondta, hogy fantasztikus vagy segítőkész lennél
– vágja közbe.
Nem veszek róla tudomást.
–  Lefénymásoltam neked a matekjegyzeteimet. Ma kezdesz
nálunk, ugye?
Hartley lassan bólint. Kissé gyanakodva fogadja el a
jegyzeteket.
– Ez nagyon… kedves tőled.
Van egy olyan érzésem, hogy inkább behúzna magának egyet,
mint hogy valami kedveset mondjon nekem, mire szélesen
elmosolyodom.
– Szívesen.
– Nem mondtam, hogy „köszönöm”.
– De azt mondtad, hogy fantasztikus vagyok…
– Azt sem mondtam.
–  …ami gyakorlatilag ugyanaz. – Közelebb lépek hozzá, és
megpaskolom a fejét. Elüti a kezem. – Szóval szívesen. Amúgy
tegnap este átmentem hozzátok, és…
– Hogy mi? – rikolt fel.
– Átmentem hozzátok – meredek rá. – Talán tilos?
– Ki nyitott ajtót? – kérdezi. – A húgom? Hogy nézett ki?
Hogy nézett ki? Úgy viselkedik, mint aki nem is ott él.
– Nem tudom. Anyukád nyitott ajtót, és amikor rákérdeztem,
hogy otthon vagy-e, azt mondta, nem, és rám csapta az ajtót. Mi
ez az egész?
–  Anyukám nem épp a legudvariasabb ember – csak ennyit
mond beletörődően.
– Nem mondod?
 Körülöttünk a folyosón egyre többen tolonganak. Kiszúrom
Felicityt és néhány barátnőjét tőlünk pár lépésre. Úgy tűnik,
nagyon érdekli őket a beszélgetésem Hartley-val. Úgy
helyezkedem, hogy takarjam előlük a kilátást.
–  Szóval, merre jártál? – érdeklődöm. – Talán egy
szenvedélyes randin?
– Nem. Nem randizom.
De mintha nem igazán figyelne oda, és a hüvelykujját
harapdálja.
– Mármint soha?
– Mármint mostanában. Nincs rá időm.
Erre a homlokomat ráncolom.
– Hogyhogy?
Hartley rám néz.
– Nagyon édes vagy…
Erre felkapom a fejem, de még nem végzett.
–  …és egy másik életben rögtön ugranék, hogy veled
randizzak, de most nincs rá időm és energiám, hogy egy olyan
fiúval legyek, mint te.
– Ez meg mégis mi a fenét jelent?
– Azt, hogy megyek órára.
Azzal bevágja a szekrény ajtaját.
– Akkor ebédnél találkozunk.
Erre már nem válaszol. De hiszen még mindig én vagyok
Easton Royal. Nem igazán van szükségem válaszra. Tudom,
hogy úgyis meggondolja magát. Mind meggondolják magukat.
 5. FEJEZET

Az ebédszünetben tíz percet vesztegetek arra, hogy Hartley-ra

várok. Amikor a hasam megkordul, bevánszorgok az ebédlőbe.
Különben is, mi baja van? Elismerte, hogy „nagyon édes”
vagyok, és hogy velem akar lenni. Ennyi. Semmi értelme annak,
hogy így menekül. Még hogy nincs rám ideje! Mintha valami
időigényes pasi lennék, aki állandó figyelemre vágyik. Há!
– Easton! Erre! – kiált oda nekem egy magas hang.
Összerezzenek. Claire nem hajlandó lemondani rólam, pedig
már egy év is eltelt azóta, hogy jártunk. Hartley-val ellentétben,
én tudom, hogy bunkó dolog figyelmen kívül hagyni másokat,
de azt is tudom, hogy ha egy kicsit is foglalkozom vele, Claire
azt rosszul értelmezi. A  folyosón odavetett köszönés az ő
fejében már egyenlő egy meghívással a végzős bálra. Ha vele
ebédelek, még képes meghívókat kiküldeni a közelgő eljegyzési
bulinkra.
A  fogamat csikorgatva felkapok egy tálcát, megpakolom
kajával, és elindulok át az ebédlőn. Tölgyfa burkolatú falaival,
kerek asztalaival és a padlótól a plafonig érő ablakaival a nagy
helyiség inkább emlékeztet egy zárt körű klub éttermére, mint
egy menzára. De hát ez az Astor Park Prep. Fényűzés és túlzás
mindenben.
Talán azért érdekel annyira Hartley, mert unatkozom. Az
elmúlt három évben ugyanazok az arcok vettek körbe.
Néhányukat, mint például Felicity Worthingtont már pelenkás
korom óta ismerem. Ötévesen éppolyan idegesítő volt, mint
most.
A  suli uncsi. Már mindent tudok, amit Ms. Mann tanít.
A  jegyeim nem olyan jók, de csak azért, mert a tananyag nem
jelent kihívást. Nincs szükségem jó jegyekre ahhoz, hogy
gépeket teszteljek, amíg tudom, mit csinálok. És tudom. Csak
még képtelen vagyok venni a fáradságot arra, hogy ezt
megmutassam.
Hartley kellemesen eltereli a figyelmemet. Mint egy kirakós,
aminek a darabkái nem igazán illenek össze. És meg kell
hagyni, jó velem lenni. Szerencsésnek mondhatja magát, ha
megkaphat. Így hát nem hagyhatom annyiban. Már csak az ő
érdekében sem, meg minden.
Ella és a legjobb barátnője, Val már ott ülnek a szokásos
asztalunknál, amikor odaérek. Ugyanígy az ikrek és a csajuk,
Lauren is.
Ja, Sawyer és Seb egy barátnőn osztoznak, de ki vagyok én,
hogy ítélkezzek? Hiszen tegnap összeszűrtem a levet a
matektanárommal.
–  Mi a baj? – kérdezi Sawyer, amikor ledobom a seggem a
székbe, Ella mellé.
– Semmi – hazudom.
Az asztal túloldalán Val sötét szeme rosszindulatúan
felcsillan.
 – Hazudsz.
– Nem – hazudok megint.
– Dehogynem. Mindig tudom, ha hazudsz. – Egyik sötét fürtjét
a füle mögé söpri, és felém hajol. – Olyankor mindig itt van ez a
kis ránc… – Val végighúzza a mutatóujját a homlokomon. –
Mintha csak azt üzennéd, „fájdalmas hazudnom, de egy
férfinak meg kell tennie, amit meg kell tennie”. Érted, mire
gondolok?
Elkapom Val kezét, még mielőtt visszahúzhatná.
–  Mindig keresed a kifogásokat, hogy hozzám érhess, mi,
Carrington?
Ezen felröhög.
– Csak szeretnéd, Royal.
–  Valóban – felelem komoly hangon. – Annyira nagyon
szeretném. Minden éjjel, amikor egyedül fekszem az ágyban.
–  Szegénykém. – Val addig csipkedi a tenyeremet, míg végül
elengedem. – Álmodozz csak, Easton! Ez a finomság – mutat
lendületes mozdulattal magára – tiltott terület.
Erre a szememet forgatom.
– Mégis miért? A nem létező pasidnak tartogatod magad?
–  Aú! – De közben vigyorog. – És nem, nem tartogatom
magam senkinek. Csak te nem érdekelsz.
– Aú! – mondom én is, de mindketten tudjuk, hogy ez engem
sem visel meg.
– Komolyan nem hiszem el, hogy ti ketten sosem kavartatok –
nevet fel Ella. Egy tányér csirkés penne van a tálcáján, de csak
kotorászik benne a villájával, egy falatot sem eszik belőle. –
Tisztára egyformák vagytok.
 – Épp ezért nem kavartunk soha – feleli Val.
– Ez nem igaz – tiltakozom. – Egyszer smároltunk.
Ellának leesik az álla.
– Komolyan?
Val úgy fest, mint aki mindjárt letagadja, de aztán nevetésben
tör ki.
– Ó, te jó ég, tényleg! Mara Paulson tizenhatodik születésnapi
buliján! Már el is felejtettem.
Felnyögök.
– Oké, ez most fájt. Elfelejtetted, hogy smároltunk?
Ella vigyorogva figyel minket.
– De nem jártatok?
Val megrázza a fejét.
– Úgy döntöttünk, jobban járunk, ha csak barátok vagyunk.
–  Kár – jegyzi meg Ella csalódottan. – Gondoljatok csak bele,
hány duplarandira mehettünk volna!
Figyelem, ahogy a mostohahúgom tovább piszkálja az ételt.
Reed megkért, hogy vigyázzak rá, amíg ő nincs itt, úgyhogy
mindig rajta tartom a szemem. Mint ahogy most is, figyelem,
ahogy megint nem eszik.
Azt is észreveszem, ahogy a szoknyája felcsúszik, amikor
előrehajol, és az asztalra könyököl. Hartley-val ellentétben, Ella
rövidebbre szegte a szoknyáját. Reednek mindig is tetszett. Nem
mondhatnám, hogy nem értek vele egyet.
–  East… – hangzik a halk figyelmeztetés Sawyertől. A  tesóm
észrevette, merre vándorolt a tekintetem.
Ella is észreveszi, és rácsap a karomra.
– Easton! Ne bámuld a szoknyámat!
 Ártatlanságot tettetek.
– Semmi ilyesmit nem tettem.
– Lószart nem – vádol Ella.
– Lószart nem – ismétli Sawyer, az áruló.
Seb némán bólint mellette. Ez a két kis szarházi folyton
összefog ellenem.
Hagyom a kamudumát, és Ellára villantom a legszebb kisfiús
mosolyomat.
– Bocs, hugi. A megszokás.
Val felnevet.
– Megszokás?
–  Ja, megszokás. – Megvonom a vállam. – Ha meglátok egy
csajt rövid szoknyában, tudni akarom, mi van a szoknyája alatt.
Nem nagy ügy. Különben is… – A  szemöldökömet rángatva
meghúzom Ella egyik szőke fürtjét, és az ujjamra tekerem. –
Reed csak tegyen úgy, mintha nem történt volna meg, de az első
Royal-ajak, amit megízleltél, az enyém volt. Ezt mind tudjuk.
– Easton!
Ella céklavörössé válik.
– Ez az igazság – cukkolom.
–  Ettől még nem kell róla beszélnünk. Soha – mered rám
dühösen. – Egyébként pedig nagyon jól tudod, hogy csak arra
használtalak, hogy elfelejtsem Reedet.
A szívemhez kapom a kezem.
– Váó! És én még azt hittem, Val a kegyetlen kettőtök közül.
– Hé! – tiltakozik Val, de még mindig nevet.
–  Á, mindegy – legyint Ella. – Úgyis azt mondtad, hogy már
téged is más érdekel.
 Összevonom a szemöldököm.
– Tényleg?
– Igen.
Bekapok pár sült krumplit, és lassan rágni kezdek.
– Részeg voltam, amikor ezt mondtam?
Ella végiggondolja, majd bólint.
– Csontrészeg.
– Gondoltam. Részegen egy csomó hülyeséget mondok.
És abban is egészen biztos vagyok, hogy amikor a számat
Elláéra tapasztottam, nem tettem úgy, mintha valaki más lenne.
Ella dögös. Rá akartam mászni, nagyon is, mielőtt összejött a
bátyámmal.
Ma inkább vérfertőző dolognak tűnne, de továbbra is
szórakoztató ezzel húzni.
– Valami csaj téged bámul.
Az észrevétel Sawyertől származik, aki vigyorogva néz el a
vállam fölött.
Megfordulok, és azonnal felderülök. Hartley az ablak
közelében ül. Tartózkodó szürke tekintete egy pillanatra
találkozik az enyémmel, mielőtt elkapja.
–  Ki az? – kérdezi Lauren kíváncsian, és belekortyol az
Evianos üvegébe.
–  Az új legjobb barátom – kacsintok a meglepett arcokra
körülöttem, majd felpattanok, és Hartley felé indulok.
Nem várom meg, hogy hellyel kínáljon, egyszerűen
lehuppanok a vele szemközti székre, és elcsórok egy zsömlét a
tányérjáról.
Hartley felsóhajt. Hangosan.
 – Nem fáradtál még bele, hogy mindenhova követsz?
– Nem fáradtál még bele, hogy játszod a nehezen kaphatót?
–  Értem, mennyire zavarna, ha tényleg játszanám a nehezen
kaphatót, de a valóságban, amit láthatóan nem nagyon tudsz
értelmezni, egyszerűen csak nem érdekelsz.
Az ujjaimmal az asztalon dobolok. Ez elképzelhető. Voltak
más lányok is, akiket nem érdekeltem. Talán. Gondolom,
elméletileg ez is lehetséges.
– Mintha ez megzavart volna.
– Őszintén szólva, még sosem utasítottak vissza. Ezt nem azért
mondom, hogy felvágjak, hanem ez az igazság. Elég jól ráérzek
ezekre a dolgokra. Különben is, már elismerted, hogy dögösnek
találsz.
– Az édes szót használtam, és azt is hozzátettem, hogy még ha
randiznék is, akkor sem téged választanálak. Tegnap még a
tanárunk szoknyája alatt kalandozott a kezed.
A  Ms. Mannra utaló megjegyzést elengedem a fülem mellett,
és inkább a pozitív szavakra koncentrálok.
–  Édes. Dögös. Ugyanaz. Akár össze is jöhetnénk. Ma estére
nincs programom.
Hartley megint kifújja a levegőt. Hangosabban.
– Easton – kezdi.
Összefűzöm az ujjaimat az asztalon, és közelebb hajolok.
– Igen, bébi?
Szürke szeméből ingerültség árad.
–  Tudod, mit? Felejtsd el! – Belenyúl a mellette lévő üres
széken álló válltáskájába. – Olvasnom kell irodalomra.
Csak ülök ott tátott szájjal, miközben előhúz egy könyvet, egy
kézzel tovább eszik, és olvasni kezd. Tudomást sem vesz rólam.
Rám sem hederít.
Elképesztő. Vonzódik hozzám, de nem tesz semmit az
ügyben?
– Nem járok senkivel.
Nem válaszol.
– Neked van valakid?
Csend.
Tovább dobolok az asztalon. Egy másik srác bonyodalmat
jelentene, és általában nem keveredem bonyodalmakba. De ha
lenne barátja, azt már a beszélgetésünk első öt percében
megemlítette volna. Legalábbis ha komoly lenne a dolog.
Mintha felvillanna egy villanykörte a fejemben.
–  Csúnya szakítás, mi? Ó! Még jó, hogy van itt egy kellemes
váll, amin kisírhatod magad – lapogatom meg a vállam.
Ezzel újabb hosszú, mély sóhajtást érdemlek ki.
–  Nem szenvedek semmilyen csúnya szakítástól. Nincs
barátom, nem mintha ez rád tartozna, és még így is azt
szeretném, ha békén hagynál.
Mindezt puskaropogtatáshoz hasonló hangon darálja el. Még
csak arra sem veszi a fáradságot, hogy felnézzen a könyvéből.
De szerintem nem olvas. A tekintetét egyetlen pontra szegezi.
Rámutatok erre az ellentmondásra.
– Hihetőbb lennél, ha tényleg olvasnál.
Kissé elpirul, és lapoz egyet. El arról az oldalról, amit az
elmúlt tíz percben bámult. Megeszem a zsemle maradékát,
majd egy répadarabot veszek el a tányérjáról. Összepréseli a
száját, de nem szól semmit. Az ebédje többi részét is
elpusztítom. Nem akarom, hogy kárba vesszen, ha nem eszi
meg.
Amikor már csak a vize maradt, fontolgatom, hogy felálljak.
– Miért bámul minket mindenki?
Hartley bosszús kérdése megakaszt. Körbepillantok a
teremben. Észre sem vettem, hogy a figyelem középpontjába
kerültünk. A  hiénák friss húst érezve nyáladzanak. Felicity
Worthington pár másik végzős lánnyal ül egy asztalnál, és
összedugott fejjel sugdolóznak erről a legújabb fejleményről.
Easton Royal egy lánnyal ül az ebédlőben? Ez aztán komoly.
Claire szintén minket figyel, és nem tűnik boldognak.
Tekintete villámokat szór Hartley-ra, de az arca ellágyul,
amikor észrevesz. Azzal a sebesült őzike szemmel néz, amit
Reed egyik megszállott exe is használt, miután Reed dobta.
Valahogy most már tényleg le kell zárnom ezt a Claire dolgot.
Hartley sápadtan nyúl a vizesüvegéért, és idegesen
belekortyol.
– Most komolyan, ez nagyon béna. Miért bámulnak?
Vállat vonok.
– Royal vagyok.
– Micsoda mázli.
– Csak nem szarkazmust érzek a hangodban?
– De igen – feleli vidáman.
A  szememet forgatva kikapom a vizet a kezéből, és
meghúzom. Claire irányából jól hallható elhűlő hang érkezik.
Oké, az exemnek le kell higgadnia. Mármint tényleg.
–  Úgy hangzik, mintha te lennél túl egy csúnya szakításon –
mormolja Hartley, miközben továbbra is úgy tesz, mintha
olvasna.
–  Akkoriban még nem volt az. Egyetértettünk abban, hogy
már nem érdekeljük egymást.
– Akkor miért veszi sértésnek, hogy az üvegemből iszol?
– Gondolom, elfelejtette, hogy már belefáradt a szarságaimba.
Hartley fojtottan felnevet.
– Mit tettél? Megcsaltad?
–  Nem. Azt hiszem, nem fordítottam rá elég figyelmet.
Említett valami olyasmit, hogy rossz barát vagyok.
–  Semmi, ami a szádon kijön, nem győzhet meg az
ellenkezőjéről.
–  Aú! – Visszaadom neki az üveget. – Valószínűleg csak több
gyakorlásra van szükségem.
– Kösz, kihagyom.
– Volt már pasid? – kérdezem őszinte kíváncsisággal. Hartley
zárkózottabb a múltjával kapcsolatban, mint egy partra
sodródott kagyló.
– Igen, volt.
Leteszi a könyvet, és kortyol egyet a vízből.
– Mi történt? Rosszul bánt veled? Ráuntál? Túl elfoglalt lettél?
Mi volt?
Résnyire húzott szemmel előredől.
– Mit számít az?
– Csak kíváncsi vagyok.
Valaki megköszörüli a torkát mögöttem. Nem veszek róla
tudomást.
– Érdekes vagy, és szeretnék többet megtudni rólad.
A  torokköszörülés hangosabb lesz. Hartley szeme
elkerekedik, és a szája széle felfelé görbül.
– Azt hiszem, valaki azt szeretné, ha rá figyelnél.
– Épp veled beszélgetek.
–  Easton. – Valaki mellém lép, aztán Claire ujjai a vállamra
fonódnak. – Nem hallottál?
Elfojtok egy nyögést. Jó modor, emlékeztetem magam.
– De, de épp beszélgetek…
– Már végeztünk. Leülhetsz a helyemre.
Hartley feláll, és a széke felé int.
Claire elégedetten mosolyog.
– Köszönöm.
– Várj egy kicsit! – Hartley karja után nyúlok, de ellép előlem.
Idegesen fordulok Claire felé. – Hartley-val kérnénk még pár
percet.
– Dehogy – vágja rá Hartley.
Azzal már megy is.
– Még nem végeztünk.
Felpattanok, és Hartley után sietek.
Mögöttem Claire ismét a nevemet kiáltja, de nem állok meg.
Nem foglalkozom Ella és a többiek pillantásaival sem, akik
láthatóan jót szórakoznak az eseten. Csak Hartley-ra figyelek,
akit az ebédlő kijáratánál érek utol.
– Elég kegyetlen dolog, hogy csak úgy magamra hagysz Claire-
rel – viccelődöm. – Hát nincs szíved?
Hartley megdörzsöli a homlokát, és észreveszek egy vékony
fehér vonalat a bal csuklóján. Mintha műtéti heg lenne. Elég
durva törés lehetett, ha műteni kellett.
–  A  helyzet a következő, Easton. Nem szeretek a figyelem
középpontjában lenni, te viszont láthatóan igen – int a felénk
fordult arcok tömegére. – Idén igyekszem meghúzni magam.
Nem akarom, és nem is engedhetem meg magamnak, hogy
ennyi figyelem irányuljon rám.
Rejtélyes mondatától a homlokomat ráncolom.
– Miért nem?
– Mert – csak ennyit mond.
De nem mozdul.
Közelebb araszolok.
Továbbra sem lép el. Mintha a lábát odatapasztották volna a
padlóhoz.
Lehajtom a fejem, amíg az orrom csak centikre van elragadó
füle tetejétől.
Olyan közel állok hozzá, hogy érzem bőre melegét szoknyája
keményített anyagán keresztül. Az ujjaim megtalálják a
csuklóját. A pulzusa hevesen lüktet. Vagy az talán az enyém.
Fantasztikus az illata: gyümölcsös és friss. Legszívesebben a
nyakához dugnám az orromat, és belélegezném az egészet. És
aztán talán végignyalnám a nyakát az állkapcsáig, amíg elérem
elbiggyesztett ajkait. Aztán azokat is megnyalnám, mielőtt a
nyelvemet becsúsztatnám a szájába.
És most már áll a farkam a menza kellős közepén.
Hartley lenéz a kezemre a csuklója körül.
– Royal – figyelmeztet.
– Mmm?
Túlságosan eltereli a figyelmemet sötét haja, ami csinosan
tekeredik a füle mögé. A  kép, ahogy Hartley haja függönyként
lóg körülöttem, teljesen betölti a tudatomat, és majdnem
hangosan felnyögök.
–  Nem lehet, hogy ezt nem érzed – mondom, a hangom
halkan és rekedtesen cseng.
A szeme kissé elkerekedik.
– Mit?
A  forróságot. Ezt az „annyira kívánlak” rezgést, ami
végigvibrál rajtam.
–  Ezt – dünnyögöm, és még mielőtt végiggondolhatnám, még
közelebb lépek.
A szám az övéhez közelít.
Ezúttal több döbbent hangot is hallok. Izgatott sutyorgást. De
nem törődöm velük. Csak Hartley-ra figyelek. Még pár centi, és
az ajkaink összeérnek. Még pár centi, és a nyelvem becsusszan
a szájába. Már csak egy centi, és…
Valami hideg és nedves lepi be az arcomat.
Meglepetten hátraugrom, az egyik kezemmel az arcomhoz
nyúlok. Víz?
A jó életbe, rám öntötte az összes maradék vizét.
– Mi a franc? – kiáltom felháborodottan.
Hartley éppolyan dühös, mint amilyennek én érzem magam.
– Akkora seggfej vagy – sziszegi.
Leesik az állam.
– Hogy én? Te öntöttél le vízzel!
–  Az előbb mondtam, hogy nem vágyom figyelemre, erre
megpróbálsz megcsókolni az egész suli előtt! De téged nem
érdekel, hogy más mit akar, igaz, Easton? Csak az számít, hogy
te mit akarsz, mert te egy Royal vagy.
Elüti a kezem, és csalódottan figyelem, ahogy elviharzik.
 – Easton? – szól egy tétova hang.
Az ajtófélfának támasztom a fejemet. Kurva jó. Képtelen
vagyok megszabadulni az exemtől, és folyton elcseszem a
dolgokat a lánnyal, aki érdekel. A  végzős évem eddig nem úgy
alakul, ahogy elképzeltem.
Egyáltalán nem.
 6. FEJEZET

– Szerinted seggfej vagyok? – kérdezem később, aznap este.

Csüggedten piszkálom az egyik almát a pulton, miközben
figyelem, ahogy Ella felvág nekem egy másikat.
– Miféle kérdés ez?
A szeleteket egy tálba ejti, és felém csúsztatja a pulton.
– Ez egy igen?
– Persze hogy nem.
Lábujjhegyre ágaskodik, és megpaskolja a fejemet, mintha
valami kiskutya lennék. Ez nem tetszik. Mintha Ella ötévesnek
nézne.
–  Miért kezelsz gyerekként, amikor három hónappal idősebb
vagyok nálad?
– Azért, mert úgy viselkedsz.
– Nem is.
– De igen. Állandóan.
Ezen felhúzom magam.
–  Ezért nem néztél rám úgy soha, mint Reedre? Mert még
gyerek vagyok?
Lehet, hogy én voltam az első Royal Ella életében, de mindig
is Reed volt az első a szívében. És ez bosszant.
 Mindig én voltam a kedvenc. Anyué, a csajoké a suliban.
A  fenébe is, még az idős hölgyeknek is mintha felragyogna a
szeme, valahányszor a közelükbe kerülök. Reednek folyton
savanyú az ábrázata, Gideon pedig rá sem hederít az
emberekre, kivéve Savannah Montgomeryre. Mindig én voltam
a legnépszerűbb, de újabban folyton elszúrom.
Észreveszem a tükörképemet a szekrény üvegajtajában. Most
is olyan jóképű vagyok, mint mindig. Elbűvölő vagyok, és vicces.
A  testem akár egy magazin címlapján is szerepelhetne, ami
részben a géneknek köszönhető, de edzem is rendesen
súlyemeléssel és focival. Claire képtelen leszállni rólam, pedig
már jó ideje nem vagyunk együtt.
Nem, nem velem van a baj. Ella valamilyen
megmagyarázhatatlan okból kifolyólag már korán Reed rabjává
vált, Hartley Wrightnak meg csak karót dugtak a seggébe.
Simán antiszociális.
– Nem vagyok gyerek – motyogom.
Ella felsóhajt.
– Oké, mi folyik itt valójában? Minden rendben?
Kerülöm aggodalmas tekintetét.
– Miért ne lenne?
–  Biztos? Mert azóta magad alatt vagy, hogy az a lány rád
öntötte a vizét ebédkor. Hogy is hívják?
Sikerül magamra erőltetni egy nem túl lelkes vigyort.
–  Hartley, és nem vagyok magam alatt miatta. Easton Royal
vagyok, bármit megkaphatok. Úgyis meggondolja majd magát. –
Belecsípek az arcába. – Mennem kell, hugi. Ne várj meg ma
éjszaka!
 Ella megfeszül.
– Ne menj bunyózni!
– Nem megyek bunyózni – mondom a szememet forgatva.
– Easton…
– Komolyan. – Ártatlanul felemelem a kezemet. – Különben is
kedd van. Kedden nincs bunyó.
Ella nem úgy fest, mint akit sikerült meggyőznöm.
– Akkor hová mész?
– Olyan helyre, amiről jobb, ha a jó kislányok nem tudnak.
Felkapom a maradék almát, és kisétálok.
– Easton! – kiáltja utánam.
Visszaintegetek neki, de nem fordulok meg. Nem akarom,
hogy Ella kövessen ma este. Csak elítélően nézne, ami rontana a
fellépésemen.
Fent, a szobámban felveszem a kedvenc farmeremet.
A  térdén látszó szakadások egyre nagyobbak, és már kevésbé
fest divatosan, inkább olyan, mintha egy csavargótól csórtam
volna, de nem szeretem kidobni a régi holmikat. Egyébként meg
ott, ahova megyek, nem kifizetődő a gazdag külső. A  padlón
találok egy kapucnis pulcsit, amit ráhúzok a kedvenc fekete
atlétámra.
Felkapom még a kulcsomat és pár száz dollárt, majd a hátsó
lépcső felé indulok, hogy elkerüljem Ellát, aput és az összes
többi kíváncsi tekintetet.
A garázsban lehúzom a ponyvát a felvágós szerzeményemről,
amit remélem, apu még nem vett észre. A  motor használt, de
nem vehettem drágábbat anélkül, hogy felhívjam magamra a
könyvelőiroda figyelmét. A  tíz rugó feletti vásárlásokra már
felfigyelnek. Ennek igazából örülök, mert néhány
törzshelyemen csak kitűnnék a drága cuccokkal, és
kirabolnának.
Kigördítem a fekete és ezüst Yamahát a felhajtó feléig, ahol
felszállok rá, és az út hátralevő részén tövig nyomom a gázt.
Félóra alatt elérem az úti célomat.
A  kopott ház előtt fél tucat ember füstöl. Persze csak cigit,
mert a fű itt tilos, és valószínűleg az is marad, amíg nem lesz
legális az országban. Odabent már más szabályok vannak
érvényben. Nemcsak füvet, hanem egy teljes gyógyszertárnyi
választékot kínálnak. Én azonban nem emiatt jöttem. Próbálom
magam távol tartani a drogoktól, bár ez nem mindig könnyű.
Már csak egy dzsoint látványától is összeszalad a nyál a
számban, és bizseregni kezd a nyelvem. Nagy nehezen
elfordítom a tekintetem egy csoporttól, akik különböző fehér
porokat kevernek össze az asztalnál, és lebaktatok a lépcsőn.
Nehéz, de megígértem a tesóimnak, és azok után, hogy láttam,
mit tett az anyámmal, igyekszem kiiktatni ezt a függőséget az
életemből. Nem akarok meghalni. Csak szeretném jól érezni
magam. A pirulák segítettek, hogy megnyugodjak, lecsillapodjak
annyira, hogy élvezzem az életet, de tudom, hogy a túl sok a
jóból katasztrófához vezethet.
A lépcső aljánál egy fickó, akkora hassal, hogy azt a Csendes-
óceánról is látni lehetne, ujját a homlokához érintve üdvözöl.
– Royal.
Tony mérete megtévesztő. Puhánynak tűnik, de ő az a fickó
itt, akivel jobb nem ujjat húzni. Egyetlen csapásával képes
kiütni.
 Megszorítom a kidobó kezét, majd egy féloldalas, férfias
ölelésre húzom. Csontropogtató erővel a hátamra csap, majd
oldalra lép. A  homályosan megvilágított betonlyukban négy
asztal áll. Idebent tilos a dohányzás, mivel a hely már így is
tűzveszélyes. Csak egy kijárat van, és az is a lépcső felé.
Rengeteg a pia. Három asztal már tele van, de a negyediknél
még találok három üres helyet. Bár nem ismerem az osztót, így
is bedobom középre az öt dolláromat.
– Rég nem láttalak, Royal – mondja a fickó mellettem.
– Csá, D!
Belecsapunk egymás tenyerébe. Az övé érdes a rakparti
munkától. Az egyik bunyó után találkoztam vele, és elhívott ide
játszani. Szerintem azért, mert tudta, hogy pénzes kölyök
vagyok, és meg akart szabadítani a vagyonom egy részétől.
Bármi volt is az oka, ez a hely is jó arra, hogy kiengedjem a gőzt.
Nem érdekel, ha veszítek, és nagyrészt nullára jövök ki.
Annak ellenére, hogy majdnem tíz centit verek rá, így is
kicsinek érzem magam D közelében. Nemcsak a kora, hanem a
tartása miatt is. Mint aki pontosan tudja magáról, hogy kicsoda.
Ezt tisztelem.
A  harmadik játékos felszegett állal néz rám, adja a kemény
fickót. Kihúzza magát a túlméretezett kapucnis pulcsi alatt, amit
mintha úgy terveztek volna, hogy izmosabbnak tűnjön, mint
amilyen valójában.
– Valami bajod van velem? – kérdezi a srác.
– Nem. Miért lenne?
– Bámultad – magyarázza Nate D.
– Ja, nézd a saját lapjaidat!
 A srác kezd az idegeimre menni.
–  Da ha egyszer annyira édes vagy, hogy nem bírom
türtőztetni magam – felelem.
Nate D eltakarja a száját a karjával, hogy elfojtson egy
nevetést, és még a kifejezéstelen tekintetű osztó is
elmosolyodik.
A  srác azonban nem talál szórakoztatónak. Kár, hogy nincs
humorérzéke. Valaki odalök nekem egy sört, ahogy az osztó
kicsapja az első leosztást. Egy szuszra felhajtom az üveg felét.
Lehet, hogy az egyik függőségemről lemondtam, de nem
tudok az összestől megszabadulni. Egyszer azt mondtam
Ellának, hogy ez a génjeimben van. Mindenféle szarságnak a
megszállottja leszek. Egyszerűen így vagyok összerakva, és nem
fogok miatta sajnálkozni. Nem ártok senkinek, vagy legalábbis
próbálom elkerülni.
Felveszem a lapjaimat, és játszani kezdek. A  srácnak nem
csak humorérzéke nincs, kártyában sem jó. Nem figyel a
korábban kijátszott lapokra, és meggondolatlan téteket tesz.
Öt gyors leosztás után már az összes pénzét elveszítette, míg
az én halmom növekszik.
– Szerencsés vagy ma este, fiam – sóhajt fel Nate D, és három
hatosát bosszúsan az asztalra dobja.
– Ez a második sorod öt leosztás alatt – néz rám ingerülten a
srác. – Csalsz, ugye?
Épp bezsebelem a lóvét, de erre megtorpanok mozdulat
közben.
–  Még csak az osztó nevét sem tudom, mégis hogyan
csalhatnék?
 – Nyertem, amíg ide nem jöttél. Elég gyanús – jegyzi meg.
Erre a szememet forgatom.
– Csak játssz! – vakkantja oda neki Nate.
A kölyök a fogát csikorgatja, de visszavonulót fúj.
Lenézek a lapjaimra, és kihúzok kettőt.
– Kettőt, legyen szíves – mondom az osztónak.
–  „Legyen szíves”? Mintha valami elit klubban lennénk –
gúnyolódik Kemény Csávó, és egy kupacba fogja a lapjait. – Én
nem kérek lapot. Nyerő leosztásom van.
Végül veszít Nate ellen. Végigmegyünk egy újabb paklin, és
Kemény Csávó még kétezret veszít. Az utolsó százasát egy
hatalmas blöffel nyerem el, miközben semmim sincs. Nate
passzol, és Kemény Csávó követi a példáját.
– Lássuk a lapjaidat! – mordul fel.
– Nem.
Talán ha Nate-ről és még pár fickóról lenne szó, nem bánnám,
de ez a srác egész este seggfej volt. Nem vagyok barátságos
kedvemben, valójában már ebéd óta nem vagyok. Ellának igaza
volt, az, hogy Hartley rendreutasított, tényleg felidegesített.
– Látni akarom a lapjaidat!
Átnyúl az asztalon, hogy megkaparintsa őket, de én az osztó
felé pöckölöm a kártyáimat, aki egy finom mozdulattal az
eldobott lapok közé csúsztatja őket.
– Ülj vissza! – parancsolok rá.
– Ez csalás! – Kemény Csávó ököllel az asztalra csap. – Vedd le
a pulcsidat!
Azzal előrelendül, mintha le akarná tépni rólam a felsőt.
Botladozva elhúzódom előle, míg Nate egy pankrátorfogással
visszanyomja Kemény Csávót a székére.
– Higgadj le! – figyelmeztet Nate, és felém int az ujjával.
Kemény Csávó dacosan karba teszi a kezét.
–  Egyetlen centtel sem játszom többet, amíg nem veszi le a
pulcsiját. Nem vagyok rossz kártyás.
Erre felhorkantok.
– Nem vagyok – ismétli.
Nate megrángatja a pulcsimat.
– Csak tedd meg, hogy játszhassunk!
Azaz fogjam be, hogy teljesen megkopaszthassuk ezt a
balféket.
Lerázom magamról a rakparti munkás kezét.
–  Nem. Nem csalok, és nem veszem le a felsőmet csak azért,
mert valami szarházi, aki még blöffölni sem tud, azt mondja.
Nate feláll.
– Az ő pénze is ér ennyit. Csak vedd le, Royal!
Na, íme egy újabb hülyeség. Annyira kell Nate-nek a pénz,
hogy odavet neki? Na, azt felejtse el!
–  Vedd le, te csaló! – kötekedik Kemény Csávó
álmagabiztossággal most, hogy Nate mellé állt.
Barátságtalanul mosolygok.
– Nem.
Nate hátrarántja a karomat, én viszont előrevetődöm a
szorításából. Nem tudom, hol fajul el a dolog, de ezután minden
összemosódik. Az asztal felborul. A pénz a földre hull. Egy ököl
tűnik elő a semmiből, és találkozik az állkapcsommal, mire
megpördülök.
Előrecsapó ököllel felugrok. Fogalmam sincs, kivel
verekszem, vagy hogy miért, de jó érzés. Valaki a hasamba rúg,
és két ütést kapok a felsőtestembe, de én még többet viszek be.
Még akkor is tovább bunyózom, amikor a verejték és a vér
elhomályosítja a látásomat, és a számba folyik. Addig folytatom,
amíg hideg víz csapódik az arcomba. Háh! Még több víz. Ma
már másodszor.
– Elég legyen!
A  hátamon fekszem, onnan pislogok fel Tony dühös arcába.
A  kezében egy slag végét szorongatja. Cseng a fülem az
ordításától, vagy talán egy fejemre mért ütéstől. Megrázom a
fejem, de a csengés nem szűnik.
– Ideje lelépned, Royal.
Feltápászkodom a földről, és homályos tekintettel végignézek
a felborult asztalokon, a padlón szétszóródott pénzen, és a
körülöttem fekvő embereken.
– Nem én kezdtem – védekezem elmosódott hangon.
– Nem izgat. Az estének neked köszönhetően lőttek. Kifelé!
Magamra öltök egy mosolyt, még ha baromira fáj is.
– Nem a rossz fickót vetted elő? Különben is, ki volt az a srác?
Én már régóta játszom itt…
– Süket vagy, fiam? Azt mondtam, hogy vonszold ki a szépfiús
segged a pincémből. És vissza se gyere!
Azzal durván a lépcső felé taszít.
A csengés nem múlik a fülemben. A kijárat felé tántorgok, és
felvonszolom magam a fokokon. Basszus, szörnyen fáj a fejem.
Az épület már nagyrészt kiürült. Odakint még álldogálnak
páran a verandán. Odaintek nekik, és lebotorkálok a lépcsőn.
A járda kibillen alattam. Előrenyúlok, hogy megkapaszkodjak
valamiben, de csak a levegőt markolom, és a lendülettől
megbotlom a saját lábamban. Térdre esek.
Mögöttem nevetés harsan. Seggfejek.
Feltápászkodom, és felegyenesedem. A  motorom csupán egy
saroknyira van innen. Ha eljutok odáig, már minden rendben.
Szédelegve és támolyogva dülöngélek végig a járdán, de
sikerül eljutnom a motoromig. Átvetem rajta a lábam, és
megpróbálom beindítani. A motor felbőg, de pár pillanat múlva
köpködve befúl. Rácsapok a tankra, és újraindítom. Ezúttal
beindul. Jó fiú.
– Easton?
Az ismerős hang felé kapom a fejem. Mi a franc?
Hartley Wright arca jelenik meg előttem, csakhogy kábé
három van belőle. Három Hartley, hogy üvöltözzön és goromba
legyen velem, és leöntsön vízzel azért, mert vettem a
bátorságot, hogy megpróbáljam megcsókolni. Remek.
– Követsz engem? – motyogom.
– Csak szeretnéd.
A három Hartley megfordul, hogy távozzon.
Lazítok a kuplungon, és a motor előregurul.
–  Várj! – A  két hasonmásával együtt visszatér. – Gyere!
Hazaviszlek.
– Errefelé laksz?
Még a homályos látásommal is meg tudom állapítani, hogy ez
nem olyan környék, ahol Astor Park-os diákok lakni szoktak.
Még egy ösztöndíjas sem élne egy ilyen pöcegödör helyen, nem?
– Gyere! – rángatja meg a pulcsim ujját. – Ha ilyen állapotban
indulsz el, még a végén elgázolsz egy kölyköt, és tönkreteszed
egy egész család életét.
–  Kösz, hogy így aggódsz értem – jegyzem meg
szarkasztikusan, de ekkor hirtelen súlyos fáradtság söpör végig
rajtam. Igaza van. Zúg a fejem, mindenből kettőt vagy hármat
látok, és minden porcikám sajog.
Lassan visszagurítom a motort a járdaszegélyhez, és
kitámasztom az oldaltámasszal.
Vagy legalábbis próbálom. Négy próbálkozás után Hartley
lehajol, és arrébb löki a lábam.
– Miért segítesz? – dünnyögöm.
– Fogalmam sincs.
– Ebédkor szemét voltál velem.
– Megérdemelted.
Talán mondott még valami mást is, de ekkor minden
elsötétül.
 7. FEJEZET

Kendrick Lamar Humble című számának a basszusa feldübörög

a fejemben, és tapogatózni kezdek, hogy megnyomjam a szundi
gombot. Utálom a kora reggeli edzéseket. Csukott szemmel
nyúlok az éjjeliszekrényem felé, csakhogy a kemény fa helyett
csak a levegőt érzem.
Még messzebbre nyújtózom, mire legurulok a földre.
A becsapódástól teljesen felébredek.
Ahogy feltápászkodom a szőnyegről, rájövök, hogy nem is
otthon vagyok. A talpam alatt kopott szőnyeg, mögöttem elnyűtt
kanapé. Tőlem jobbra két összecsukható szék áll egy kis
faasztalnál. Mögöttük apró tér egy hűtővel, egy tűzhellyel és egy
mosogatóval.
Hirtelen rájövök, hogy szörnyen kell hugyoznom. Két lépéssel
elérem, majd kinyitom a hely egyetlen ajtaját. A  fürdőszoba, a
lakás többi részéhez hasonlóan aprócska. Egy kis mosdókagyló,
egy zuhanyfülke és egy vécé tölti ki a helyet.
Használom a budit, megmosom a kezem, és megtörlöm a
meglepően szép kis törülközőben. Félbehajtom, és
visszaakasztom a karikára, ahol találtam.
Visszamegyek a szobába, és már kezd derengeni a múlt
éjszaka. A  Yamahámon kirobogtam a város szegényebb
környékére, játszottam pár leosztást a kártyán, aztán bunyóba
keveredtem.
Biztos egy fejemre mért ütéstől veszítettem el az
eszméletemet. Nem, várjunk csak! Valami még történt előtte.
Hartley.
Hartley idehozott, még mielőtt elájultam. Halványan rémlik,
ahogy rám ripakodik, hogy vonszoljam a seggem, aztán
megmásztunk egy istentelen mennyiségű fokból álló lépcsőt.
De ha én a kanapén aludtam, ő hol aludt? Ebben a lakásban
nincs külön hálószoba, és a kanapé nem elég nagy két
embernek. Szó szerint rajtam kellett volna aludnia, és mivel ki
nem állhat, úgy tippelem, inkább a földet választotta.
A rohadt életbe!
A  hajamba túrok. Nem, nem lesz bűntudatom emiatt. Sosem
kértem a segítségét, azt meg pláne nem, hogy a kanapéján
alhassak, még ha kellett is egy hely, ahol magamhoz térhetek.
A  cipőmet és a pulcsimat az asztalon találom. A  pulcsi
zsebében még ott lapul a háromezer dollár, azaz Hartley látta,
hogy van nálam pénz, de nem nyúlt hozzá. Elvehetett volna
belőle némi jutalmat.
Leszámolok pár bankjegyet, és az asztalon hagyom őket.
A cipőm alatt egy üzenet hever, amihez egy kulcsot celluxoztak.
 
Zárd be az ajtót, aztán tedd a kulcsot ebbe a borítékba,
és dobd be a földszinti postaládába!
 
Az üzenet papírját az államnak ütögetem. Ez a csaj kész
rejtély. A  szülei egy drága villában élnek. Az apja nagymenő
ügyész. Hartley viszont Bayview legrosszabb környékén lakik,
ahol a falak olyan vékonyak, hogy hallani az alsó szomszéd
sztereóját, és mégis az állam legjobb iskolájába jár. Mi a fene
folyik itt?
Azt hittem, az utolsó évem halál unalmas lesz. Ella állandóan
Reeddel telefonálgat, chatel, vagy hétvégenként meglátogatja az
egyetemen. Az ikreket lefoglalja a saját életük. Gideon
egyetemen van, és ha mégis hazajön, csak Savannah-val akar
lógni.
Én azonban kilógok a sorból, ahogy mindig. Mielőtt Gid
elment itthonról, volt a két bátyám meg a két öcsém, míg én ott
lézengtem középen.
Anyu szerint ez a függetlenségemet erősítette, hogy képes
vagyok gondoskodni magamról. Mindig el tudtam magam
foglalni valamivel. Nem volt szükségem a tesóimra. És
barátokat is könnyebben szereztem, mint bármelyikük. Több
tucat barátom volt. Tele volt velük a címtáram.
Mégis… Tegnap éjjel egyiküket sem hívtam fel. Hanem fel
akartam szállni a motoromra, hogy hazavezessek, mint valami
idióta barom, akinek az agya még a golyójánál is kisebb.
Kilépek Hartley lakásából, és bezárom az ajtót, de ahelyett,
hogy a kulcsot a borítékba csúsztatnám, zsebre teszem. Az
edzés fél óra múlva kezdődik, azaz késésben vagyok. Ennyit
arról, hogy a tegnapi korai érkezésemből szokást teremtsek.
A mobilom egy rakat üzenetet jelez Ellától.
 
Hol vagy?
 
 Callum téged keres
 
A francba! Ha ez így megy tovább, soha többé nem szállhatok
fel. A  jövőben komolyan dolgoznom kell a döntéshozó
készségeimen.
 
Fedeztelek. Azt mondtam, már elindultál
 
A  lépcső felé indulok. A  Hartley háza melletti sikátor
macskaürüléktől és kutyapisitől bűzlik. Lényegében mindenféle
elképzelhető állatszag előfordul itt. Elég durva.
Visszaírok Ellának.
 
Kösz, h fedeztél. Már úton vok
 
•••
 
Mikor megérkezem, még mindenki az öltözőben van. A  ma
reggeli edzés a mozdulatsorok ismétléséből, szerelésekből és
futásból, támadásokból és lábtechnika-fejlesztésből áll. A végére
olyan a lábam, mint a kocsonya.
Most, hogy Bran Mathis vezeti a támadást, az edző
bekeményített. Szerintem korábban feladta, amikor nem volt
rendes irányítónk, nem akarta kockáztatni, hogy valamelyik
megmaradt játékosa lesérüljön egy eleve bukásnak elkönyvelt
szezonra. Most ez már nem ilyen egyértelmű.
Pash odadob nekem egy vizespalackot, majd felhajtja a saját
adagját.
– Baszki, nem vagyok formában – lihegi. – Túl sokat ittam és
dohányoztam a nyáron.
– Dettó.
Bevedelem a vizet, arrébb hajítom a palackot, és
visszahuppanok a fűre.
Pash lerogy mellém. Ott heverünk, és felbámulunk a tiszta
égre.
Bran, aki a fárasztó edzés ellenére majd’ kicsattan a
frissességtől, elbaktat mellettünk, és felröhög.
–  Gyakrabban kéne edzenetek. Én fantasztikusan érzem
magam.
Erőtlenül sikerül felemelnem az egyik kezemet, hogy beintsek
neki.
– Csak azért, mert szerzetesi életet élsz.
Ezen még jobban nevet.
–  Ez sértés akart lenni? Mert nekem úgy tűnik, hogy a
szerzetesi életnek köszönhetően nem én vagyok az, aki
mindjárt kiköpi a tüdejét a gyepen.
Ezúttal Pashsel együtt mutatunk be neki.
Végül sikerül felemelnünk a seggünket a fűről, és
bevonszolnunk az öltözőbe, ahol gyorsan lezuhanyozom.
Hartley kulcsát átteszem a farmeremből a sulis gatyámba, majd
elindulok a titkárság felé.
Mrs. Goldsteint találom ott. Drótszerű, kékes árnyalatú haja
glóriaként vonja körbe kis, kerek arcát. Orra végén rózsaszín
szemüveg ül.
Egyik könyökömet a pultra támasztom.
– Mrs. G, milyen szép ma.
Mrs. Goldstein felsóhajt.
 – Mit akar, Mr. Royal?
Nem veszek tudomást látható türelmetlenségéről, hanem
megkocogtatom a monitorja tetejét.
–  Azért ugrottam be, mert van egy kis problémám az
órarendemmel. Bementem első órára, és úgy tűnik, már nem
szerepelek a névsorban. Valami Wright nevű kölyök átkérte
magát, és ezzel elvette a helyemet.
A már eddig is összehúzott két szemöldöke most gyakorlatilag
összeér.
– Ez felettébb szokatlan.
Azaz szarságokat hordok össze. Valóban.
De azért folytatom a hazugságot.
–  Ugye? Csak annyit tudok, hogy Mr. Walsh egyszer csak így
szólt: „Maga már nem tagja ennek a kurzusnak, Royal.” Mire én:
„Tessék? Ez hülyeség. Hogy vehette el ez a Wright srác a
helyemet?” Mire ő: „Nos, miért nem megy el a titkárságra, és
kérdezi meg?” Mire…
–  Rendben van! – vág közbe láthatóan ingerülten. – Csak
hallgasson el! Mindjárt megnézem.
Visszafojtok egy vigyort.
– Kösz, Mrs. G. Szerintem ez a Wright csóka rossz órára repült
be.
Rákacsintok a szörnyű poénom után. De Mrs. G-nek tetszik.
Vékony ajkát összeszorítja, nehogy elnevesse magát.
– Lássuk, mit tehetünk!
Bepötyög valamit a billentyűzetén.
A  monitor felé fordulok, hogy lássam, mit csinál. Épp
megnyitott egy Wright, H. nevű dokumentumot. Feltolja a
szemüveget az orrán, és olvasni kezdi az órarendet.
Amilyen kecses és ravasz vagyok, gyorsan áthajolok a pulton,
és megnyomom a print screen gombot.
– Na, de Mr. Royal! – kiáltja, és felugrik a székéből.
De nem elég gyors. Egyik kezemmel átlendülök a pulton, és
épp a nyomtató elé érkezem.
–  Kösz, hogy kinyomtatta ezt nekem – vigyorgok Mrs.
Goldsteinre.
Felkapom a papírt, és kocogva megkerülöm az asztalt.
Mrs. Goldstein utánam kap.
–  Én azt nem nyomtattam ki. Easton Royal, azonnal jöjjön
visz-sza!
–  Fantasztikus a parfümje, Mrs. G – kiáltom hátra a vállam
felett.
Amint kiérek a titkárságról, áttanulmányozom a kinyomtatott
dokumentumot. Nincs átfedés az órarendünkben, kivéve az
utolsó órát. Sőt, Wright, H. legtöbb órája az épület másik felében
van az enyéimhez képest.
Ez a mai nappal azonban megváltozik.
Kettesével szedem a lépcsőfokokat. A  tanár már beszél,
amikor betoppanok Hartley első órájára. Hartley körül minden
szék foglalt. Csupa cserepes növény ül körülötte – olyan
kölykök, akik minden oxigént elszívnak a levegőből a
beképzeltségükkel. Odalépek az egyikükhöz, akit ismerek, és
nem igazán kedvelek.
Lehajolok az asztalához.
– Kigyulladt a kocsid.
–  Uramisten! – kiált fel Cynthia Patterson, és kisprintel a
teremből, anélkül, hogy egyetlen pillantást vetne hátra.
Önelégült mosollyal kijjebb húzom az otthagyott széket, és
lezuttyanok rá.
– Mr. Royal, mit keres ezen az órán? – kérdezi a tanárnő.
Fogalmam sincs, ki ő. A  homlokán látszódó ráncokból
tippelve, amiket botoxszal igyekszik eltüntetni, a negyvenes
éveiben járhat. Túl idős hozzám.
– Azért jöttem, hogy tanuljak. Nem ezért van itt mindenki?
– Ez a feminista gondolkodás óra.
Oldalra billentem a fejem.
–  Akkor nem értem, miért akar diszkriminálni. Ha nagyobb
egyenlőséget szeretnénk a nemek között, akkor nem kéne ezt az
órát a fiúknak is kötelezővé tenni?
A tanárnő tesz még egy utolsó kísérletet arra, hogy kitegye a
szűrömet az óráról.
– Nincsenek is magánál az órához szükséges könyvek.
–  Nem probléma. Most az egyszer nézem Hartley könyveit.
Régi jó barátok vagyunk.
Azzal felemelem az asztalomat, és közelebb húzom Hartley-
éhoz.
– Mit művelsz? – kérdezi Hartley suttogva.
–  Elképesztően tudsz dühösen suttogni, tudsz róla? – húzom
át az egyik könyvét az asztalomra.
– Elképesztően fel tudsz bosszantani.
–  Azóta tökéletesítem ezt a képességemet, mióta
megszülettem. – Kirúgok a lábammal. – Anyám szerint
rúgkapálva törtem magamnak utat. Köszi, hogy tegnap este
kisegítettél.
 Benyúlok a zsebembe, gyorsan körülkémlelek a teremben,
majd az asztal alá csúsztatom a kezem, és Hartley
hüvelykujjába bökök a kulccsal.
Összerezzen, lepillant, majd megfeszül.
– Megmondtam, hogy hagyd ott a postaládában – motyogja.
– Gondoltam, így egyszerűbb.
Egy ideig az arcomat pásztázza.
– Biztos alkut kötöttél az ördöggel. Csak így nézhetsz ki ilyen
jól, miután egész éjjel vedeltél és összeveretted magad.
– Nem verettem össze magam.
–  Ó,  tényleg? Akkor nem ezért ájultál el? Nem vágtak olyan
erősen fejbe, hogy mindenből kettőt láttál?
– De nem ám.
Erre csak egy fejcsóválás érkezik válaszul. Az állkapcsa feszes
marad. A terem elejében a tanár tovább szövegel a feminizmus
harmadik hullámáról. Nem igazán törődik a ténnyel, hogy alig
figyel rá valaki.
– Mit keresel itt? – kérdezi végül Hartley.
– Ó, még nem említettem? Most már minden óránk közös.
Hartley felém kapja a fejét.
– Ó, te jó ég!
–  Mármint kivéve a zeneórát. Olyan süket vagyok, mint az
ágyú.
– Ó, te jó ég! – ismétli.
– Tudtam, hogy tetszeni fog.
Olyan hangosan nyög fel, hogy mindenki felénk fordul.
– Ez meg mi volt, Ms. Wright? – kérdezi a tanárnő vidáman.
Hartley jól láthatóan a fogát csikorgatja.
 –  Csak képtelen vagyok elhinni, hogy még ebben a haladó,
modern társadalomban is a klinikai vizsgálatok nagy részét
férfiakon végzik, ezzel mindennap veszélyeztetve a nők életét.
Gyalázatos.
– Bizony! – ért egyet a tanár. – És mégis igaz!
Amint a tanár folytatja a kiselőadását, Hartley dühös
pillantást vet rám.
–  Cseréld vissza az órarendedet arra, ami korábban volt,
Royal!
– Nem.
Két kézzel az asztal szélébe kapaszkodik, mintha próbálná
elfojtani a késztetést, hogy behúzzon egyet.
–  Jól van – dünnyögi. – Akkor ne szólj hozzám! Próbálok
tanulni.
–  Mit kell ezen tanulni? A  nőket ugyanazok a jogok illetik
meg, mint a férfiakat. Ennyi.
– Komolyan hiszel benne?
Felvonom a szemöldökömet.
– Nem hisz benne mindenki?
– Úgy néz ki, nem.
Rákacsintok.
–  Ezek szerint most már kedvelsz, mert ilyen szuper
felvilágosult vagyok?
De csáberőm észrevétlen marad, mert a szeme gyanakvóan
résnyire szűkül.
–  Fogalmam sincs, miért követsz mindenhova, de le kell
állnod. Nem érdekelsz, és a jövőben sem fogsz. És azok alapján,
amit hallottam, sorban állnak hozzád a lányok, akik bármit
megtennének a kedvedért, úgyhogy csak… – Hessegető
mozdulatot tesz a kezével. – Csak hagyj békén!
Nem reagálok a mondandójára, kivéve a nyilvánvalót.
– Szóval kérdezősködtél utánam, mi?
Lehunyja a szemét, és visszafordul a tábla felé.
–  Mit hallottál még? Mindig kíváncsian hallgatom a rólam
szóló pletykákat – böködöm meg a karját.
Elhúzza tőlem, és némaságba burkolózik.
–  A  kedvencem, hogy varázsnyelvem van. Azért, mert igaz.
Bármikor szívesen demonstrálom neked.
Hartley karba teszi a kezét, és továbbra sem szól hozzám.
Lepillantok az órarendjére.
–  Már alig várom a közös brit irodalom óránkat – suttogom
jókedvűen.
Hartley állkapcsa ismét megfeszül.
Ez szórakoztató. Nagyon is szórakoztató.
 8. FEJEZET

Hartley rám se hederít brit irodalmon, aztán politikatörténeten,

egy másik órán, amire igazából nem jelentkeztem, most mégis
részt veszek rajta, mert szerepel Hartley órarendjében.
A tanároknak a szeme sem rebben a jelenlétemtől. Feltételezik,
hogy ha ott vagyok, a titkárság bizonyára jobban tudja, és nekik
így is jó. Elég felelőtlen hozzáállás tőlük szerintem.
Gondolom, gyakorlatilag, amit csinálok, azt akár zaklatásnak
is lehetne nevezni, de nem ártok neki, és nem próbálok
undorító módon a bugyijába jutni. Csak vicces őt bosszantani.
Nem mintha ellene lennék annak, hogy a bugyijába jussak.
Vagy akár a szoknyája alá, ami a fenekét borítja, amit éppen
csodálok. Ebédidő van, és ott kullogok Hartley mögött a menza
sorában. Formás hátsója felém domborodik, ahogy felnyúl egy
almáért.
Ja, szívesen megfognám.
–  Most hülyéskedsz? – pördül meg felháborodottan, mire
rájövök, hogy ezt hangosan is kimondtam.
De nem fogok bocsánatot kérni. Easton Royal vagyok. Folyton
hülyeségeket beszélek. Ez is része a sármomnak.
–  Most miért? Örülnöd kéne – felelem. – Sokan áhítoznak itt
utánam.
Hartley összeszorítja a száját. Szinte látom, ahogy vagy száz
dühös visszavágás fordul meg a fejében, de okos lány. Már
rájött, hogy teljesen értelmetlen velem vitatkoznia, mert én
közben mindig jól szórakozom.
Így egyszerűen elfordul, és tovább pakol a tálcájára.
Utánabaktatva követem a példáját. Az Astor Park menzájának
választéka elég komoly cucc, ráadásul abszolút felesleges.
Minden évben fizetnek egy híres szakácsnak, hogy megalkossa
a főtt halból és tárkonyos csirkéből álló menüt egy csapat
kamasznak, akik inkább hamburgert és sült krumplit ennének.
A menza épp annyira túlzás, mint itt minden más.
–  Ülünk egymás mellé fotóórán? – kérdezem Hartley-t. – Úgy
hallottam, ma délután párokba állunk, és lefotózzuk a
padtársunkat. – Közelebb hajolok, és a fülébe suttogom: –
Megmutatom az enyémet, ha te is megmutatod a tiédet.
Hartley a karomra teszi a kezét, és kissé ellök magától.
– Semmit sem mutatunk meg egymásnak. És még csak nem is
jársz arra az órára! Ne gyere be az óráimra!
Szélesen rávigyorgok.
– És fosszalak meg fantasztikus személyemtől? Soha.
Erre csak pislog. Majd megint. Aztán mélyen a szemembe néz.
–  Easton. Talán van valamilyen… problémád? Mármint… itt?
– kocogtatja meg a halántékát.
Felröhögök.
– Dehogyis.
– Oké. Akkor egyszerűen csak annyira el vagy telve magadtól,
hogy nem figyelsz arra, amit mások mondanak. Értem.
 – Figyelek – ellenkezem.
– Aha. Persze.
–  Tényleg! – Komoly arckifejezésem kábé egy másodpercig
tart, mielőtt elvigyorodom. – Mint például amikor a lányok azt
mondják: „Kérlek, Easton, még!”, vagy „Uramisten, Easton, te
vagy a legjobb!”. Száz százalékig rájuk figyelek.
– Hű!
– Ugye? Hű!
– Szerintem nem ugyanazért „hű”-zünk.
Nagyot sóhajt, majd továbbcsoszog, és felvesz egy
szedőkanalat.
Miközben egész hegynyi sült krumplit tornyoz fel a
tányérjára, a tálcájára pillantok, és észreveszem, hogy
elképesztő mennyiségű kaját vett magához. Persze lehet, hogy
általában nagy étvágyú, de olyan vékony, hogy képtelen vagyok
elképzelni, hová teszi magában ezt a sok ételt. Vagy
sportmániás, vagy… Vagy meghánytatja magát.
Az rohadt nagy kár lenne. Ki nem állhatom, amikor a csajok
félnek a saját idomaiktól. A kerek idomok adják az élet értelmét.
A  fenébe is, hiszen maga a világ is kerek. A  kerek idomok
menők. A kerek idomok…
Pislogva visszatérek a valóságba. Néha elkalandoznak a
gondolataim, nem csak beszélgetés közben, hanem magamban
is. Ilyenkor legszívesebben rágyújtanék egy füves cigire, vagy
felhajtanék egy piát, hogy lenyugtassam a fejemben kavargó
gondolatokat.
Azonban mindig is igazi energiabomba voltam, főleg
gyerekkoromban. Állandóan fel voltam pörögve, még akkor is,
ha nem ettem cukrot, végig fel-alá rohangáltam, míg végül, a
szüleim megkönnyebbülésére, beütöttem valamimet.
– Van kedved ma este csinálni valamit? – kérdezem Hartley-t.
Erre megtorpan.
Majdnem nekimegyek, még épp időben fékezek.
– Ez egy igen?
Tárgyilagos hangon válaszol:
–  Nézd, Royal! Nem tudom, hogyan fejezhetném ki magam
világosabban. Nem érdekelsz.
– Nem hiszek neked.
– Hát persze hogy nem. Fel sem tudod fogni, miért nem akar
valaki veled lenni.
Sértett pillantást tettetek.
– Miért nem akarsz velem lenni? Szórakoztató vagyok.
– Igen, Easton, az vagy – ért egyet. – Annyira, hogy képes vagy
összeveretni magad egy csapat gazemberrel a Salem Streeten.
Annyira, hogy még amikor az ájulás környékén állsz is, akkor is
úgy gondolod, hogy jó ötlet motorra pattanni, és hazahajtani…
A mellkasomba tüskeként fúródik a szégyen.
– Annyira, hogy egy egész köteg pénzzel alszol valami random
lány lakásán. Ha akarom, simán kirabolhattalak volna. – Vállat
von. – Nincs időm ilyesmire. Túl nagy teher.
Teher?
–  Nem én kértem, hogy hadd aludjak nálad – emlékeztetem
kissé hűvösen. – És hagytam ott neked pénzt a fáradságodért. –
Felvonom a szemöldökömet. – Amit még meg sem köszöntél.
–  Előtted jöttem el otthonról. Honnan kellett volna tudnom,
hogy hagytál ott pénzt? És ha még tudtam is volna róla, miért
kéne megköszönnöm? A  földön aludtam, míg Royal herceg
megkapta az ágyamat. Megérdemlek egy kis kompenzációt.
Tudod, arra ébredtem, hogy egy csótány mászik a karomon.
Iszonyodva megborzongok. Utálom a bogarakat. Főleg a
csótányokat. Azok a legrosszabbak. Ismét egyszerre mardos az
ingerültség és a bűntudat.
Mert bár nem kértem a segítségét, mégiscsak segített. És
átadta nekem az ágyát – vagyis a kanapéját –, hogy az én
szánalmas, összevert seggemnek legyen hol pihennie.
–  Köszönöm, hogy meghúzhattam magam nálad – mondom
félszegen.
Valaki int, hogy haladjunk, így ismét elindulunk, ezúttal a
desszertes pult felé. Nem lep meg, amikor Hartley nem egy,
hanem rögtön két sajttortaszeletet vesz el.
Aggodalmasan figyelem. Tényleg remélem, hogy nincs
semmilyen étkezési zavara. Épp elég, hogy Ellának elment az
étvágya, mióta Reed elment. Nem akarom egész tanévben a
körülöttem lévő nők étkezését felügyelni.
–  Szívesen – feleli Hartley. – De csak hogy tudd, csak egy
szívességet kapsz tőlem. Ez volt az.
Mielőtt még megjegyezhetném, hogy már alig várom, hogy
viszonozzam a szívességét, Felicity Worthington odalép
hozzánk.
– Szia, Easton!
Pár lépésnyire tőle ott áll két barátnője: a lány, akinek mintha
a fejére nőtt volna a hajpántja, és a szőke társa a tízcentis
tűsarkújában. A  két lány a szája elé emelt kézzel sugdolózik,
míg Felicity úgy vizslat, mint valami ragadozó.
 – Mi újság, Felicity? – kérdezem lazán.
–  Jövő héten bulit tartok – válaszolja negédesen. –
Személyesen akartalak meghívni.
Elfojtok egy nevetést.
Worthingtonék pár házzal arrébb laknak tőlünk a parton, így
már rengeteg bulijukon megfordultam, amit mindig Felicity
bátyja, Brent tartott. De a legutóbbi, amin jártam, a meztelenre
vetkőztetett és a lakomára szánt disznóra hasonlító,
összekötözött Daniel Delacorte-tal végződött, amit Ellának,
Valnak és Savannah Montgomerynek köszönhetett. Azért
büntették meg a seggfejet, mert egy másik bulin bedrogozta
Ellát. Amikor Daniel kiszabadult, lefutott a tengerpartra,
egyenesen Reed öklébe.
Nem meglepő módon Royalékat azóta sem hívták meg. De
Brent tavaly elballagott, úgyhogy gondolom, most már Felicity a
főnök.
–  Ja, talán benézek – felelem diplomatikusan. – Attól függ, a
csajomnak lesz-e kedve hozzá – kacsintok, majd Hartley felé
fordulok, aki viszont már nincs ott.
A  francba! Épp átvág a fényes padlón a kétszárnyú üvegajtó
felé, ami a kinti asztalokhoz vezet. Hartley egyenesen az egyik
legtávolabbi asztal felé veszi az irányt a teraszon, és háttal
nekünk leül. Hát persze. Egyedül eszik, amilyen antiszociális kis
hercegnő.
–  Milyen csaj? – húzza Felicity résnyire a szemét. – Claire-re
gondolsz? Mert a minap azt mondta Melissának, hogy újra
együtt vagytok…
– Nem vagyunk együtt – vágok közbe. Hülye Claire.
 –  Ó! Oké. Jól van. – Felicity nem csak kicsit tűnik
megkönnyebbültnek. – Szóval a buliról, nem kell írnod, hogy
jössz, vagy ilyesmi. Csak gyere! Mindig szívesen látlak.
– Ja, talán benézek – ismétlem.
Előrenyúl, és ujjait a felkaromra fűzi, és finoman
megsimogatja a bicepszemet az ingemen keresztül.
–  Csak semmi talán. Légyszi gyere! Szívesen eltöltenék veled
egy kis időt.
Ahogy ellibben, és csatlakozik nevetgélő barátnőihez,
eltűnődöm, vajon tényleg lesz-e buli. Lehet, hogy ez csak egy
csel, hogy átcsábítson, és rám mozdulhasson.
De Val és Ella is Felicity bulijáról beszél, amikor odaérek a
szokásos asztalunkhoz. Több csapattársammal is
összeöklözünk, majd leülök Ella mellé.
–  Már megmondtam, nem akarok menni – mondja éppen
Valnak. – Felicity álmosolyától felfordul a gyomrom.
Val összefűzi az ujjait.
–  Nekem is, de nincs választásod. Meg kell jelenned, főleg
most, hogy tudjuk, miben mesterkednek.
–  Kik miben mesterkednek? – kérdezem összevont
szemöldökkel.
Val rám néz.
– A nemesek fel akarnak lázadni a korona ellen.
Erre még jobban ráncolom a homlokomat.
– Ez meg mégis mit jelent?
Ella észreveszi aggodalmas arckifejezésemet, és megszorítja a
karomat.
– Ne is figyelj rá! Csak túldramatizálja.
 – Nem dramatizálom túl – erősködik Val. – Easton, segíts!
–  Szívesen megtenném, bébi, de még mindig nem tudom,
miről is beszélünk.
Beleszúrom a villámat a marhahúsos empanadámba, és
nagyot harapok belőle.
Connor Babbage, a Riders védője közbeszól a másik
oldalamról:
–  Az a csaj, akivel az előbb dumáltál… Felicity, ugye? Ella
fejére pályázik.
–  Csak nem? – vigyorgok a mostohahúgomra. – Suli után
ellátod a baját, hugi?
– Kétlem – feleli Ella szárazon. – De Val szerint Felicity épp ezt
tervezi velem.
Hanyagul vállat vonok.
– Ne aggódj! Simán legyűröd.
– Cicaharc suli után? – kérdezi Babbage reménykedve.
– Tartsd a farkad a gatyádban, Con! – lengeti meg felé a kezét
Val, mielőtt ismét felém és Ella felé fordul. – Ez nem vicc,
Easton. Művészettörténeten Felicity és a ribanc
boszorkánygyülekezete mögött ültem, és csak arról sutyorogtak,
hogy Felicity majd az őt megillető helyre löki Ellát.
– Mégis hogy akarja ezt elérni? – kérdezem.
– Nem tesz velem semmit – tart ki a véleménye mellett Ella.
Val megrázza a fejét.
–  Csajszi, ezek a lányok nem bírják elviselni, hogy most te
vagy a rangidős Royal. Más lenne a helyzet, ha Eastonról lenne
szó.
Karba teszem a kezem a mellkasom előtt.
 – Én túl lusta vagyok ehhez.
Val úgy folytatja, mintha meg sem szólaltam volna.
–  De téged betolakodónak látnak. Annak, aki megkapta
Reedet, aki helyretette Jordant, aki ismét összehozta Gideont és
Savannah-t.
– Gidhez és Savhez semmi közöm nem volt – ellenkezik Ella.
– Az nem számít. Ők így látják. Nem tetszik nekik, hogy pont
te a háttérbe szorítod őket – szúrja közbe Babbage, mielőtt lelép,
hogy visszavigye az üres tálcáját a pulthoz.
Erre a vállam előregörnyed. Rohadt Reed. Nem is. Ez az egész
Gideon hibája. Ha nem kezdett volna el parancsolgatni az
embereknek a végzős évében, Royaléknak semmilyen
felelősségük nem lenne az Astorban. Ugyanolyan vaknak és
értetlennek tettethetnénk magunkat, mint a diákok többsége.
Ehelyett, Gideon hülye beavatkozása miatt az egész suli azt
hiszi, hogy olyanok vagyunk, mint ő, azaz szeretünk vezetők
lenni.
Én csak repülni, inni, bunyózni, csajozni akarok. Lehetőleg
ebben a sorrendben.
–  Miért vesztegetjük az időt arra, hogy ostoba emberekről
beszélgetünk? Nem élvezhetnénk csak simán a végzős évünket?
Val megrúg az asztal alatt.
–  Nem. Ellával tennetek kell valamit. Érjétek el, hogy a
többiek féljenek tőletek! Jobb, ha félnek, mint ha szeretnek
titeket. Bla-bla-bla.
– Azt akarod, hogy kiragasszunk valakit a sulira? – kérdezem,
arra utalva, amit Jordan Carrington, a Ribanc Királynő tett
tavaly.
 –  Nem. Csak mutassátok meg nekik, kik vagytok! Ezért kéne
szerintem Ellának elmennie Felicity bulijára. És neked is,
Easton. El kell kezdenetek szövetségeseket gyűjteni.
–  Nem a NATO vagyunk, Val. Nincs szükségünk
szövetségesekre és ellenségekre.
Val felsóhajt.
–  Jézusom! Azon nem csodálkozom, hogy Ella ilyen naiv, de
tőled többet vártam, Easton.
Nekem aztán mindegy. Nem szándékozom részt venni ennek
a hülye sulinak a társadalompolitikájában. Kiállok Elláért, ha
szüksége van rám, de úgy hangzik, ő sem akar ezzel a
szarsággal foglalkozni. Nem mondhatnám, hogy hibáztatom
ezért.
Amikor újabb falatot teszek a számba az empanadamból, a
tekintetem a hatalmas teraszajtóra siklik. Hartley még mindig
odakint ül. Nem látok rá a tálcájára, de kétlem, hogy sokat evett
volna a kajájából.
–  Mit nézel? – Ella kíváncsi pillantása követi az enyémet.
Aztán felnevet. – Belement már, hogy randizzon veled?
–  Naná! – hazudom, de mindkét lány átlát rajtam. Gúnyos
mosolyukat látva nem színlelek tovább. – Oké, még nem. De tök
mindegy. Előbb-utóbb úgyis megtörténik. Csak idő kérdése. –
Hartley tarkójára szegezem a tekintetem, szurokfekete haja
szinte kéknek tűnik a napfényben. – Különben is, most nem
becserkészni akarom. Inkább próbálom megfejteni.
Ella a homlokát ráncolja.
– Mit kell rajta megfejteni?
–  Nem t’om. – Bosszúsan harapdálom az ajkam. – Hiszen az
Astorba jár, nem?
Val megdöbbenést tettet.
– Na ne! Komolyan?
– Hallgass, asszony! – Elcsenem Ella vizespalackját, és nagyot
húzok belőle. – Szóval az Astorba jár, és biztos forrásból tudom,
hogy a családjának van pénze. Láttam a házukat.
– Nem értem – mondja Ella.
–  Tehát ha van pénze, akkor miért egy cipősdoboz méretű
lakásban lakik a Salem Streeten?
Összevont szemöldökkel gondolok vissza Hartley fullasztó,
szegényes lakására. Még saját ágya sincs, a rohadt életbe!
Ella és Val ezen meglepődnek.
– Jártál a lakásán? – kérdezik egyszerre.
– Mikor? – kíváncsiskodik Ella.
Egy legyintéssel elhessegetem a kérdést.
–  Nem az a lényeg. Csak azt mondom, hogy egy
patkánylyukban lakik, míg a családjának saját villája van. Fura.
És amikor az előbb sorba álltunk, kábé háromebédnyi kaját
lapátolt magának. Mintha napok óta nem evett volna.
Mellettem Ella is az alsó ajkába harap.
– Szerinted bajban van?
Visszaadom neki a vizet.
– Lehet. De szerintetek is fura, ugye?
Val lassan bólint.
– Aha. Eléggé.
Ella arckifejezése aggodalomról tanúskodik.
– Határozottan fura.
Mindhárman Hartley felé fordulunk, de valamikor a
beszélgetésünk alatt elment. Az asztala üres, a tálcája már nincs
ott.
 9. FEJEZET

Aznap már nem találkozom Hartley-val.

Nincs ott fotóórán, amin így egyedül maradok – és még csak
nem is vagyok feljelentkezve a hülye órára.
Nincs ott zeneelméleten sem, így kénytelen vagyok Larry
mellett ülni, aki egyre csak azzal húz, mennyire szereeeeelmes
lehetek. És ha nem erről hadovál, akkor arról a hülye Jordan
cipőről beszél. Hülye Larry. Egyébként is, ki a franc akar
zeneelméletet tanulni? Miféle óra ez? A hang fizikája? Miután a
tanár felvázol valamit a hullámhossz, a frekvencia és a sebesség
kapcsolatáról a táblára, kikapcsol az agyam.
Hartley-t nem látom matekon sem, ahova pedig annyira be
akart jutni, hogy személyesen könyörgött a tanárnak.
Nem fogok hazudni, aggódom.
Miután az Astor Park trénerével végeztünk az erősítő
edzéssel, úgy döntök, írok neki, és reménykedem benne, nem
kérdezi meg, honnan van meg a száma.
 
A lógás az én specialitásom. Hol vagy? E
 
Nem jön válasz.
Otthon gyorsan bekapok valamit, és megcsinálom a házimat,
mielőtt elindulok. Szerencsére nem futok össze senkivel, így
nem kell hülye kérdésekre válaszolnom. Főleg azért, mert
nincsenek rájuk jó válaszaim.
Nem tudom, miért vezetek át Hartley-hoz egy burritóval az
anyósülésen. Nem tudom, miért zavar, hogy nem írt vissza.
Nem tudom, miért vagyok rá ilyen rohadt kíváncsi.
Egy utcával arrébb parkolok le, hogy ne vegye észre a
furgonomat, majd könnyedén felkocogok a kinti oldalsó lépcsőn
az ajtajáig. A fafokok olyan rozogák, hogy attól félek, bármelyik
pillanatban lemállhatnak a kétemeletes ház oldaláról.
– Küldemény – kiáltok be egy hangos kopogás után.
Semmi.
Felhívom, és a fülemet az ajtóra tapasztom. Nem hallatszik
odabent semmi. Még párszor rácsapok az ajtóra.
Léptekre leszek figyelmes odalentről, de amikor lenézek, csak
egy zömök, kopasz fickót látok, aki a spatuláját lengeti.
– Nincs itthon, te ostoba.
Letrappolok a lépcsőn.
– Akkor hol van?
–  Valószínűleg dolgozik. – A  férfi résnyire húzott szemmel
vizslat. – Te ki vagy?
– Az egyik barátja a suliból. Bent hagyta a háziját.
– Hmmph – mordul. – Hát, nincs itthon, úgyhogy jobb, ha te is
elhúzol.
–  Nem akarom, hogy rossz jegyet kapjon. Nem bánja, ha
megvárom?
Megint mordul egyet.
– Amíg csendben vagy, nem érdekel, mit csinálsz.
 – Igenis, uram.
Alig hallhatóan mormol valamit az ostoba kölykökről és az
ostoba házi feladataikról, mielőtt eltűnik az oldalsó ajtó
túloldalán, ahol biztos egy földszinti lakás lehet. Ez a kis ház a
faburkolatával és málló festékével nem úgy fest, mintha túlélné
a következő hurrikánszezont. Ismét ledöbbent az ellentmondás,
hogy egy Astor Park-os diák ilyen környéken, ilyen házban
lakik.
Elhelyezkedem az alsó lépcsőfokon, leteszem magam mellé a
kajás zacskót, és várok. És várok. És várok.
Órák telnek el. A  telefonom akksija veszélyes tempóban
merül a sok Candy Crushtól. Lemegy a nap, és a tücskök
ciripelni kezdenek. Elszundítok, és a hűvösre forduló őszi
levegőre ébredek. A telefonom szerint elmúlt éjfél.
Összehúzom magam, és megint írok neki.
Kihűlt a kajád.
– Milyen kajám?
Majdnem eldobom a telefont ijedtemben.
– Honnan a francból bukkantál elő? – kérdezem Hartley-tól.
– Ezt én is kérdezhetném tőled.
Azzal lendületesen felém lép, és… Csak nem olajszagot érzek
rajta? Egyfajta egyenruhát visel: fekete nadrág, fehér, rövid
ujjú, kopott, gyűrött ing és masszívnak tűnő fekete cipő.
– Munka? – tippelek.
– Tessék? Szerinted ez nem egy káprázatos bulizós szerelés? –
mutat végig magán.
– A legkáprázatosabb. – Felkapom a vacsoráját, és intek, hogy
menjen fel a lépcsőn. – De hullafáradtnak tűnsz. Bármilyen
fantasztikus dolgot műveltél is ma délután és este, az biztos
megviselt.
– Aha.
Sóhajtva fellép az első lépcsőfokra, és úgy néz fel a lépcsőn,
mintha a megmászása lehetetlen feladat lenne.
Még jó, hogy itt vagyok.
A karomba kapom.
–  Tudok járni – jegyzi meg, de ellenkezése erőtlen, és máris
átkarolta a nyakamat, hogy megkapaszkodjon.
– Ja, persze.
Alig van súlya. De azért lassan lépkedek felfelé. Először
engedi, hogy hozzáérjek, és ez tetszik. Túlságosan is.
A  lakása épp olyan szűkös és lehangoló, mint amire
emlékeztem. Rendezett és tiszta illatú, és Hartley egy csokor
margarétát is kirakott a keskeny ablakpárkányra egy átlátszó
vázába, de a virágok nem igazán segítenek az összhatáson.
Hartley tekintete követi az enyémet.
–  Azt hittem, egy kis szín segít feldobni a helyet – mondja
színtelen hangon.
– Nem hiszem, hogy ez bármennyire is lehetséges.
Odamegyek a kis pulthoz, és kinyitom a mikró ajtaját. Hű!
Nem tudtam, hogy még léteznek ilyen régi modellek. Beletelik
pár pillanatba, mire rájövök, hogyan kell kezelni azt az átkozott
készüléket.
Megmelegítem a burritót, míg Hartley kimegy a
fürdőszobába. Amíg várok rá, rágcsálnivalót keresve kinyitom a
szekrényeket. Csak egy doboz sós kekszet találok. Azonkívül
csak konzervek sorakoznak a polcokon.
 – Végeztél a kutakodással? – mordul Hartley az ajtóból.
– Nem.
Benézek a mini hűtőbe is – ebbe a konyhának nevezett vacak
helyiségbe még egy normális méretű hűtő sem fér be –, és
végigmérem az alapélelmiszerek kis felhozatalát. Vaj, tej, egy
kis doboz narancslé, pár zöldség és előre megfőzött kajával
megpakolt dobozok.
–  Vasárnap előre megfőzök a hétre – magyarázza Hartley
félszegen. – Így nem kell amiatt aggódnom, hogy mit egyek.
Felveszem az egyik átlátszó dobozt, megnézem közelről, majd
visszateszem.
– Ezek csak vacsorára valók – mutatok rá.
Hartley vállat von.
–  Ja. Reggelire általában egy müzliszeletet vagy pár
gyümölcsöt eszem, ebédelni meg a suliban szoktam.
Hétvégenként dolgozom, és általában nincs időm ebédelni.
Ekkor megértem, miért pakolja meg folyton a tálcáját kábé
négyadagnyi kajával az Astorban. Ez a csaj egyértelműen
szűkösen áll a pénzzel. Épphogy elboldogul. Belém mar a
bűntudat, amikor eszembe jut, hogyan faltam fel az egész
ebédjét valamelyik nap.
Ránézek a mikró kijelzőjére. Még húsz másodperc. Bőven elég
idő arra, hogy összeszedjem a bátorságomat, és végre
megkérdezzem:
– Miért nem laksz a családoddal?
Hartley egész testében megfeszül.
–  Nem… Nem értünk egyet bizonyos dolgokban – válaszolja,
és meglepődöm, hogy egyáltalán ennyit elárult.
 Várom, hogy kifejtse, de persze makacsul hallgat. Nem vagyok
akkora hülye, hogy erőltessem. A  mikró csipogni kezd. Amikor
kinyitom a kis ajtaját, a burritóból gőz száll fel, és egy
papírtörlővel fogom meg a tányér szélét, hogy ne égessem meg
a kezem.
– Várj egy kicsit, hogy ne legyen olyan forró! – javaslom.
Kissé ingerültnek tűnik, mintha ez a késedelem
elfogadhatatlan lenne a számára, mert így több időt kell velem
töltenie. Sosem találkoztam még olyan csajjal, aki ennyire ne
akart volna velem lógni.
Hartley odalép a kanapéhoz, és leül, hogy kikösse a cipőjét.
Úgy rúgja el magától, mintha valami rémes tettet követett volna
el ellene. Egy ideig hallgat. Amikor ismét megszólal, a hangja
legyőzötten cseng.
– Miért hoztál nekem kaját, Easton?
–  Aggódtam miattad. – Előveszek egy kést és egy villát az
evőeszközös fiókból. Nem mintha egy egész fiók kéne hozzájuk.
Csak két villája, két kése és két kanala van. Ennyi. – Miért
hagytad ott a sulit a nap közepén?
– Írt a főnököm – magyarázza. – Felszabadult egy műszak, és
nem mondhattam nemet.
–  Milyen hosszúak ezek a műszakok? – kérdezem, mert dél
körül ment el az Astorból, és csak éjfélkor ért haza. Tizenkét
órát volt távol. Ez elég hosszú műszaknak tűnik egy
részmunkaidős pincérnőnek.
– Ma dupla műszakom volt – feleli. – A dupla műszak szívás,
de nehezen szedem össze a munkaórákat. Van két kisgyerekes
pincérnő, akiknek nagyobb szükségük van a pénzre, mint
nekem.
Eszembe jutnak az üres szekrényei, és az állítása eléggé
vitathatónak tűnik. Neki is szüksége van arra a pénzre. Nagyon
is.
Vagy talán mégsem. Mármint nekem van pénzem. Nem
tudom, mennyibe kerülhet ez a patkánylyuk, de valószínűleg
még a havi költőpénzem tizedét sem éri el. Nem forgolódnék
álmatlanul, ha meg kéne válnom a pénz egy részétől.
Leteszem a burritót a dohányzóasztalra egy szalvétával és egy
pohár vízzel együtt. Közben próbálom kitalálni, hogyan
ajánljam fel neki a pénzt anélkül, hogy kiakasztanám. Amikor
Hartley nem nyúl a villa után, leülök a kanapé másik végébe, és
karba teszem a kezem.
– Egyél! – parancsolok rá.
De Hartley habozik.
–  Az ég szerelmére, nem mérgeztem meg, te bolond. Éhes
vagy. Egyél!
Ezután már nem kell tovább nógatni. Hartley olyan
lelkesedéssel vág bele a burritóba, mint egy gyerek karácsony
reggel. Kábé a felét befalja, mielőtt lassít egy kicsit, ezzel
bizonyítva, hogy már farkaséhes volt.
Ezt a tízdolláros burritót is nehezen fogadta el tőlem. Hogyan
fogom meggyőzni, hogy adhassak neki pár rugót?
– Hogyhogy nem mondtad el senkinek, hogy dolgozol?
–  Azért, mert nem tartozik senkire. Igen, pincérnőként
dolgozom. És akkor mi van? Miért kéne ezt terjeszteni a
suliban? Nem nagy dolog.
Feszülten előredőlök. Az alkaromat a térdemre támasztom, és
meredten figyelem.
– Ki vagy te, Hartley?
A villája megáll a levegőben.
– Hogy érted?
– Úgy, hogy rád kerestem…
Erre a válla azonnal egyenes, ingerült vonallá merevedik.
–  Ó,  ne húzd fel magad! – mondom. – Nem találtam
semmilyen eltemetett, sötét titkot. Csak annyit tudok, hogy apád
indult a polgármester-választáson, de veszített.
Az apja említésétől árnyék suhan át az arcán, mire
zúzódásokat keresve a karjára nézek. Talán az apja verte, ezért
megszökött?
Próbálok még több információt kihúzni belőle, amikor így
folytatom:
– És találtam egy cikket, miszerint van két nővéred.
Ahelyett, hogy ezt megerősítené vagy megcáfolná, egyszerűen
csak kimerülten rám néz.
– Easton. – Szünetet tart. – Miért kutakodtál utánam? – Újabb
szünet. – Miért vettél nekem vacsorát? – Megint csend. – Miért
vagy itt? Miért hagytad ott a szép, nagy otthonodat, hogy aztán
egész este rám várj? Már az is csoda, hogy nem raboltak ki.
Ezen felnevetek.
–  Tudok magamra vigyázni, bébi. És hogy válaszoljak a
kérdésedre, azért vagyok itt, mert kedvellek.
– Nem is ismersz – feleli bosszúsan.
–  Próbállak megismerni! – csapok a tenyeremmel a
combomra, mert már nekem is fogy a türelmem.
Hartley összerezzen a hangos csattanástól. Félelem suhan át
az arcán, akár egy felzavart nyúl.
Sietve, megadóan felemelem a kezem.
– Bocsi! Nem akartalak megijeszteni.
A  rohadt életbe, talán tényleg bántották otthon. Vagy lehet,
hogy most bántja valaki? Talán hívjam fel apámat?
– Valaki… bánt téged? – kérdezem óvatosan.
–  Nem – válaszolja. – Senki sem bánt. Egyedül élek, és nincs
szükségem segítségre. Egyedül is jól boldogulok.
– Ez nekem nem tűnik valami jónak – intek körbe.
–  Tényleg? És még csodálkozol, miért nem mondom el a
többieknek az Astorban, hol dolgozom? Vagy hol élek? Szeretek
itt lenni. – Ingerülten megrázza a fejét. – Nem egy kacsalábon
forgó palota, de az enyém. Magamat tartom el, és erre rohadt
büszke vagyok.
– Igazad van.
Az egyetértésem váratlanul éri.
– Tessék?
–  Hé, még én is bevallhatom, hogy hibáztam. Valójában
kurvára csodállak. Ha nem így lenne, tutira nem követnélek
mindenhova, és nem hoznék neked kaját.
Erre egy kicsit ellazul, de a tekintete továbbra is tartózkodó
marad.
–  Nem olyan típusú ember vagy, akivel most lógni akarok,
Easton.
Valami mintha mellkason lökne és a szívembe szúrna.
–  Tudom, hogy ez durván hangzik. – Egyáltalán nem veszi
észre, milyen hatással vannak rám a szavai. – De próbálom
megértetni veled… Túl problémás vagy. Nekem erre most nincs
időm.
Az ereimben égő felháborodás ellenére tudom, hogy igaza
van. Tényleg problémás vagyok. Én vagyok az elcseszett Royal,
aki állandóan bunyókba keveredik, túl sokat iszik, és mindenkit
kiakaszt.
Bár fáj megtudni, hogy ennyire felelőtlennek tart, értékelem
az őszinteségét. Nem olyan, mint Claire, vagy a többi lány,
akikkel együtt voltam, akik állandóan hízelegnek, és
megbocsátanak, bármit teszek is, mivel Easton Royal az ő
szemükben semmi rosszat nem tehet.
Hartley nem fél elmondani mindent, amit nem szeret
bennem. És még csak nem is haragudhatok rá, mert ez a sok
szörnyűség, amit bennem lát, pont az, amit utálok magamban.
–  Most csak az érdekel, hogy legyen hol aludnom éjjel, azaz
hogy pénzt keressek – folytatja őszintén.
– Ha pénz kell, én adok neked.
Baszki! Ezt nem kellett volna.
A villája a tányérjának ütődik.
–  Most komolyan pénzt ajánlottál nekem? Miért? Azt hiszed,
ha pénzt adsz, nem kell majd annyit dolgoznom, és így több időt
tölthetek veled? – kérdezi hitetlenkedve.
– Ne haragudj! Hülyeség volt.
Szégyen kaparja a torkomat, mert mi Royalok így oldjuk meg
a problémákat: pénzzel.
Ugyanakkor a viharszürke szeméből sugárzó ítélkezés
idegesít. Ő  nem olyan, mint Ella, aki szegényen nőtt fel. Vagy
Valerie, aki Carringtonék kevésbé tehetősebb ágáról származik,
és kénytelen elfogadni az alamizsnát a nagynénjétől és a
nagybátyjától, hogy iskolába járhasson.
Hartley családja gazdag. Lehet, hogy most nem velük él, de
korábban már rohadtul élt velük.
–  Voltam a házatoknál, rémlik? – csattanok fel. – Lehet, hogy
most nem kapsz tőlük pénzt, de a családod jómódú. Szóval ne
nézz rám úgy, mintha valami elkényeztetett kölyök lennék, te
pedig a nehéz sorsú kupongyűjtögető, aki egész életében
küszködött! A  kurva életbe! Hiszen néhány hónappal ezelőttig
valamilyen flancos bentlakásos iskolába jártál.
A  szürke szempárban ahelyett, hogy harag lobbanna, ahogy
arra számítottam, ismét csak kimerültség látszik.
–  Igen, korábban volt pénzem. De már nincs. Május óta itt
lakom. Ez csak négy hónap, de épp elég idő volt arra, hogy
rájöjjek, korábban mennyi mindent magától értetődőnek
vettem. Az élet nem a bentlakásos iskolákról, a divatos ruhákról
és a szép házakról szól. Ez nehéz lecke volt számomra, amikor
visszajöttem Bayview-ba. – Végignéz rajtam. – Szerintem te ezt
még nem tanultad meg.
–  Mit? – horkantok fel. – Hogy milyen szegénynek lenni? Ez
kell ahhoz, hogy kedvesebb legyél hozzám? Hogy a motoromat
buszjegyre cseréljem, és egy ideig megnézzem, hogyan élnek
mások?
– Nem kérek tőled ilyesmit. Nem érdekel, mit csinálsz, Easton.
Nem azért vagyok itt, hogy segítsek, vagy hogy fogjam a kezed,
amíg fontos leckéket tanulsz meg az életről. Én csak próbálok
gondoskodni magamról. – Kortyol egyet a vizéből. – Az idő
kilencvenkilenc százalékában nem is jutsz eszembe.
Aú!
 Ez kibaszottul fájt.
De a szúró érzés enyhül, amikor feltűnik valami: hangjának
hamis csengése. És az, ahogy kitartóan kerüli a tekintetemet.
–  Nem hiszek neked – jelentem ki. – Igenis eszedbe szoktam
jutni.
Leteszi a poharát, és kissé ingatagon feláll.
– Ideje, hogy menj, Easton.
– Miért? Mert bejövök neked?
Kihívó pillantással én is felállok.
– Nem, hanem mert az idegeimre mész.
– Nem. Bejövök neked – ismétlem.
Közelebb lépek hozzá, és bár erre megfeszül, nem mozdul.
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy a légzése felgyorsul, és meg
mernék rá esküdni, hogy a pulzusa hevesen lüktet a nyakánál.
És a szemében tükröződő vágy… Akar engem, vagy legalábbis
azt, amit nyújtani tudok neki, de túl büszke, makacs vagy
feszült ahhoz, hogy bevallja. Mert azt hiszi, nincs szüksége
gyengédségre, közelségre, kapcsolatokra.
Kezdem megfejteni. Nem a múltját. Nem a családi problémáit,
hanem azt, hogy mi mozgatja.
Amikor fél és sérül, azonnal robban. Egy kevésbé makacs
ember már otthagyta volna. De épp ezért van egyedül, mert
nincs senki az életében, aki kitartana mellette.
Tudom, milyen érzés egyedül lenni. Tudom, milyen érzés
akarni valamit, és nem megkapni. Nem akarom, hogy Hartley
így érezzen. Többé már nem. Addig nem, amíg én itt vagyok.
– Megteszem – mondom halkan.
Erre felkapja a fejét, és tekintete találkozik az enyémmel.
 – Mit?
– Megcsókollak.
Elakad a lélegzete. A levegő ritkábbá válik körülöttünk, mint
amikor az ember fent van a felhők között, körülötte csupán pár
centis fémfallal közte és a nagy kék ég között. Izgatottság árad
az ereimben, ahogy a szemébe nézek. Hartley arcán ugyanezt a
várakozást látom.
–  Easton… – mondja, de nem tudom, hogy figyelmeztetésnek
vagy kérésnek szánja-e.
És már amúgy is késő. A szám máris az övén van.
Meglepetten felsóhajt, de az ajka ellágyul az enyém alatt.
A rohadt életbe, visszacsókol!
Megszédülök, a gyomrom a torkomba ugrik, és mindez e
miatt a lány miatt. Az ajka hihetetlenül puha. Ahogy a bőr is a
tarkójánál, amit most a hüvelykujjammal simogatok. Közelebb
húzom magamhoz, mert az egész testét érezni akarom.
A nyelvem beszökik szétnyílt ajkai közt, és megérinti az övét, de
ekkor Hartley ellök magától.
Olyan gyorsan ér véget, hogy még pislogni sincs időm.
A  csalódottság végigsöpör rajtam, és halk káromkodás szakad
fel belőlem.
– Miért hagytad abba? – mondom, gyakorlatilag nyögve.
–  Azért, mert nem akarom ezt – feleli rekedten, és elhátrál
tőlem. – Már mondtam, nincs időm randizni. Nem érdekelsz.
– De hiszen visszacsókoltál – emlékeztetem.
A  szívem még mindig eszeveszetten ver a merevedést okozó
csóktól.
– Pillanatnyi gyengeség. – Mintha kicsit zihálna. – Nem tudom,
hogyan mondjam másként, Easton. Nem akarok veled járni.
Lenyelem a bosszúságomat. Nem értem ezt a csajt. Akkor
miért csókolt vissza? Pillanatnyi gyengeség? Egy fenét! Bejövök
neki. Vonzódik hozzám. Akkor meg miért nem csináljuk?
Mégis mit?, kötekedik egy hang a fejemben.
Ez megakaszt, mert… Mégis, mit akarok tőle? Lefeküdni vele,
vagy ténylegesen randizni vele? A végzős évemben csak kefélni
akartam, nem akartam, hogy egy barátnő magához láncoljon.
Rengeteg lány van, akikkel lefekhetnék, de valami úgy vonz
Hartley-hoz, mint korábban még senkihez. Van benne valami,
amitől boldog vagyok, ha a közelében lehetek.
Őrült ötletem támad.
– Mi lenne, ha barátok lennénk? – kérdezem lassan.
Ezen megdöbben.
– Tessék?
– Barátok. Hétbetűs szó, ami azt jelenti, hogy két ember között
kölcsönös kötődés alakul ki.
–  Tudom, mit jelent. Csak nem értem, mit akarsz ezzel
mondani.
–  Azt, hogy legyünk barátok. Mivel nem érdekellek, meg
minden. – Rákacsintok. – Vagy ez, vagy tovább nyomulok, és
újra megpróbállak megcsókolni.
Hartley ingerülten felsóhajt.
– Miért kell vagy az egyiknek, vagy a másiknak lennie? Nincs
harmadik lehetőség?
–  Nincs. – Féloldalas mosolyt villantok rá. – Ugyan már,
Hartley Davidson…
– Hartley Davidson?
 –  Beceneveken gondolkozom. A  legjobb barátok becenevet
adnak egymásnak. – A  kezemet a farmerem hátsó zsebébe
csúsztatom. – Komolyan, tetszik az ötlet. Ha már nem jövünk
össze, akár csinálhatjuk ezt a barátság dolgot is. Még sosem volt
közeli lánybarátom, úgyhogy ez jó kis tapasztalat lesz.
Hartley visszarogy a kanapéra.
– Én úgy látom, hogy egész sok barátod van.
– Nem is – tör ki belőlem.
Szinte rögtön elfog a bűntudat, mert akkor Ella és Val kik?
A  tesóim nem számítanak, nekik muszáj az életem részének
lenniük. Haverokként tekintek rájuk, de a vér úgy köt össze
valakivel, hogy elveszi a választás lehetőségét. Ellát és Valt én
választottam barátoknak.
Így pontosítok:
– Van néhány barátom. De szeretnék még egyet. Szeretnék egy
Hartley Wrightot.
Hartley a szemét forgatja.
–  Most jön az, hogy azt mondom, én meg egy Easton Royalt
szeretnék?
– Aha. – Belelkesülök. – Majd edzés után lógunk együtt. Együtt
írjuk meg a matekházit. Nem akarok kérkedni, de ha akarok,
nagyon jó vagyok a sulis cuccokban.
– A sulis cuccokban – ismétli szárazon.
–  Bezony. Ami azt illeti… – Habozok, majd bevallom: – Egész
okos vagyok.
– Tudom.
Kinyújtja a lábát, és átmozgatja a lábujjait.
– Tényleg?
 –  Aha. Egész jó jegyzeteket írtál. Csak olyan valaki tudja így
elmagyarázni az anyagot, aki tényleg érti.
– Háh!
–  De szereted adni a hülyét, úgyhogy ezt nem rontom el
neked.
– Nem adom a hülyét, csak nem érdekel. A suli csak nyűg.
– Ha belemegyek ebbe…
Azonnal elvigyorodom.
– Ha belemegyek – mondja ezúttal szigorúbban –, akkor lesz
pár szabály.
– Kizárt. Nem foglalkozom a szabályokkal.
Aranyosan elmosolyodik.
– Akkor én nem foglalkozom ezzel a barátsággal.
Halkan felmordulok.
– Jól van. Tök mindegy. Halljuk a szabályokat!
– Nem kezdhetsz ki velem.
– Oké – bólintok, mert ebbe már úgyis beleegyeztem.
– Nem flörtölhetsz velem.
–  Passz. Ez nálam csak úgy jön, nem tudom leállítani. –
Kompromisszumkészen felemelem a kezem. – De ha előfordul,
nyugodtan leállíthatsz.
– Oké.
– Mi van még?
Végiggondolja.
– Nincs pajzán célozgatás.
–  Lehetetlen. Szintén csak úgy elsütöm őket… Ahogy más
egyebet is. – Felsóhajtok. – Látod? Túl sokat kérsz tőlem. Csak
azt javasolhatom, hogy ne figyelj oda a pajzán célozgatásaimra.
Apu szerint ha nem foglalkozol valamivel, akkor az
gyakorlatilag meg sem történt.
Látom rajta, hogy próbál elfojtani egy nevetést.
– Apád szerint. Komolyan? – nyújtja el a szót szkeptikusan.
–  Aha. Vagy talán Gandhi szerint. Mindegy, egy okos ember
mondta. Kell, hogy legyen egy kézfogásunk – mondom.
Felvonja a szemöldökét.
– Egy kézfogásunk?
–  Aha. LeBron Jamesnek külön kézfogása van mindegyik
csapattársával. Innen lehet tudni, hogy közel állnak egymáshoz.
Találjunk ki egyet!
–  Nem fogok emlékezni egy bonyolult kézfogásra. Legyen
inkább egy dal. Énekelhetsz nekem egy dalt, valahányszor
találkozunk.
Lassan lecsukódik a szemhéja.
Szegény lány nagyon fáradt. Felemelem a takarót, amit a
kanapé háttámlájára terítve találok.
–  Már mondtam, hogy süket vagyok, mint az ágyú –
emlékeztetem, ahogy ráterítem a takarót a lábára. – De melyik
dalt javaslod?
Felhúzza a takarót az állához.
– Csak vicceltem.
– Bármilyen kihívást vállalok.
– Kezdek rájönni.
–  Ha nincs közös dal, se kézfogás, akkor marad a titkos
kopogás.
Nem válaszol. Figyelem, ahogy lassan és egyenletesen
emelkedik és süllyed a mellkasa. Lecsusszanok a kanapéról, és
felhúzom a lábát a korábbi helyemre. Akkor sem ébred fel,
amikor a feje alá dugom a párnát, és betakarom azzal a csinos
paplannal, amit gondosan összehajtva találok a padlón, a
kanapé mellett.
Bármennyire is szeretnék maradni, tudom, hogy Hartley
ennek nem örülne. Így kilépek a lakásból.
Nem tudom, miért haraptam rá a barátság gondolatára, de
valahogy rendben van ez így. Azt akarom, hogy Hartley jelen
legyen az életemben, és ha ezt a barátsággal tudom elérni,
akkor barátok leszünk.
Ez most más, de talán nem is olyan rossz dolog.
 10. FEJEZET

Én: Hol vagy, legjobb bari?

Ő: Nem vagyunk legjobb barik
Én: De hisz belementél!
Ő: A barátba. Nem a legjobb barátba
 
A telefonomra vigyorgok, ahogy végigmegyek a művészeti
tárgyak kijjebb eső épületének folyosóján, a suli keleti oldalán.
Még sosem volt itt órám. Nem vagyok valami kreatív.
 
Mindegy – írom vissza. – Hol vagy?

 
Nem tartozik rád – válaszolja Hartley, egy mosolygós fejjel zárva

az üzenetet.
 
– Még jó, hogy ismerem az órarended – mondom hangosan. –
Jó reggelt, napsugaram!
Hartley ijedten összerezzen, amikor hátulról meglepem. Épp
készült bemenni az egyik zeneterembe, de most megpördül.
–  Mi a franc? – A  lehető legaranyosabban felmordul. – Azt
már nem, Easton. Egy héten csak három órát gyakorolhatok
egyedül, és nem hagyom, hogy elrontsd! Menj innen!
 Duzzogást tettetek.
–  De már annyira vártam, hogy halljam, ahogy… – Oldalra
billentem a fejem. – Min is játszol?
– Hegedűn – feleli mogorván.
– Király. – Elnyúlok mellette, és kinyitom az ajtót. – Menjünk!
– Komolyan végig akarod hallgatni, ahogy gyakorolok?
–  Miért is ne? – lököm kicsit az ajtó felé. – Úgysincs jobb
dolgom.
Egy ideig habozik, de aztán belép a terembe. Amíg előveszi a
hangszerét a kis fekete tokból, körülnézek a zeneszobában.
Nem sokkal szélesebb, mint az a zongora, amit odatoltak a
falhoz. Eltekintve a zongoraszéktől, amit Hartley most kijjebb
húz, és egy fekete, fém kottaállványtól, a hely üres.
– Kinyírsz, ha a zongorára ülök?
– Igen – feleli anélkül, hogy felnézne a hegedűjéről.
– Sejtettem. – Lehuppanok a földre. – Amúgy is jobb szeretem
a koszos padlónak dörgölni a seggem. Erősíti az
immunrendszert, meg ilyenek.
– Az jó.
– Nem sok együttérzést érzek abból a sarokból.
–  Egy legjobb barátnak nem az a dolga, hogy vigyázzon az
egészségedre? – jegyzi meg, miközben elhelyez pár lapot az
állványon.
– Áhá! Szóval elismered, hogy legjobb barik vagyunk.
Lehunyom a szemem, hátradőlök a falnak, és karba fonom a
kezem a mellkasom előtt. Egyfajta visszavágásra számítok, de
helyette a zene szomorú sirámát hallom.
A  hangok eleinte gyengék, csak néhány lassú rezgés a
levegőben, amiket pár újabb követ, de Hartley fokozatosan építi
a dallamot, míg a hangok már szinte összemosódnak, és a dal
annyira telített, hogy szinte hihetetlen, hogy csak egy hangszer
játszik.
Kinyitom a szemem, és látom, hogy Hartley becsukta az övét.
Még csak a kottát sem nézi. És nem csak az ujjaival játszik a
hegedűn. Az egész teste vele mozog. Ezért hangzik úgy, mintha
egy egész zenekar lenne a teremben.
A zene teljesen kitölt, minden más zajt elcsendesít bennem, a
szívem egyre nagyobbra duzzad, míg végül már semmi sem
marad belőlem, csak a fülem és a lelkem.
És ez a frászt hozza rám.
Felpattanok.
– Inkább odakint várok – motyogom.
Hartley alig vesz rólam tudomást, ahogy kimegyek.
Odakint, a folyosón megdörzsölöm a karomat. Konkrétan
libabőrös lettem. Most, hogy a tüdőmet már nem a zene tölti ki,
ismét szabadon lélegezhetek.
Lecsusszanok a falnál, amíg a seggem földet ér. A  hegedű
hangjai kiszivárognak az ajtó résein. Nem tudom rávenni
magam, hogy rendesen becsukjam.
Mintha a vonó minden egyes húzásával a húrokon Hartley fel
akarná nyitni a lelkemet, hogy mindent felfedjen. Nincsenek
mély érzéseim. Rám nem hat a zene. Easton Royal vagyok,
felszínes, akinek csak a szórakozáson jár az esze.
Nem akarok mélyen magamba nézni, hogy meglássam a
semmi végtelen, fekete, unalmas tavát.
Áldott tagadásban akarok élni.
 Most azonnal mennem kéne. Fel kéne állnom, és keresnem
valakit, akivel bunyózhatok, vagy… Ami azt illeti, ehhez az
utóbbihoz itt van nekem Hartley.
Nem kell elmennem. Csak meg kell győznöm, hogy ez a
barátság dolog sokkal jobb lenne, ha közben végig meztelenek
lennénk.
És már tudom is, hogy hogyan.
Visszasomfordálok a kis terembe, és megacélozom magam
Hartley-val és a varázshegedűjével szemben. Szerencsére
sikerül újabb összeomlás nélkül végigülnöm a gyakorlást.
Nem hat rám, ahogy az ujjai a húrok fölött suhannak. Nem
veszem észre a vékony, fénylő verejtékréteget a homlokán. Nem
érdekel, hogy az összes vonása, amit korábban jellegtelennek
könyveltem el, egyfajta istennővé varázsolják ebben a
zenetranszban.
Egyik sem érint meg. Egyáltalán nem.
–  Máris végeztél? – kérdezem, amikor lefekteti a hegedűt az
ölébe.
A vonóval egy lámpára int az ajtó fölött.
–  Letelt az idő. – A  lámpa pirosan villog rá. – Csak egy órát
lehetünk itt.
Máris eltelt egy óra? Alig tűnt tíz percnek.
–  Nem hiszem el, hogy ez egy óra volt – jegyzem meg
homlokráncolva.
– Nem volt muszáj bejönnöd, vagy maradnod.
Erre tovább mélyülnek a ráncok a homlokomon, miközben
figyelem, ahogy elpakolja a hangszerét. Arcán nyugodt kifejezés
ül. Tényleg nem érdekli, hogy bent voltam-e, vagy sem.
 A lapockáim közti viszkető érzést csupán az okozza, hogy így
nehezebb lesz bejutni a bugyijába, nem pedig a csalódottság,
amiért nem kíváncsi az elismerésemre vagy a dicséretemre.
Elveszem tőle a tokot, és a táskáját az egyik vállamra vetem.
–  És miért épp a hegedű? – kérdezem, amikor kilépünk a
teremből.
Odabiccentek pár osztálytársamnak, akik meglepetten,
elkerekedett szemmel néznek rám, ahogy Hartley mellett
végigbaktatok a folyosón.
Hartley persze ezzel nem foglalkozik.
–  A  családomban elvárás volt a zenetanulás. A  nővérem a
zongorát választotta, a húgom a furulyát, én pedig a hegedűt.
Ötéves koromban még menő ötletnek tűnt. – Egy kicsit habozik,
épp csak egy pillanatig, és talán valaki, aki nem figyel oda
annyira, mint én, észre sem venné. – Apa is ezen játszott.
Csodálatosnak találtam.
Ajkán furcsán szomorú mosoly játszik. Eltűnődöm, vajon mit
jelenthet.
– Értem. Én is azután akartam repülni, miután a… – Most én
hallgatok el. – Egy ismerősünk kölyökkoromban felvitt magával.
Hartley-nak is feltűnik a bizonytalanságom.
– Egy ismerősötök?
Megvakarom a tarkómat.
– Mennyit tudsz a családomról?
A  Royal dráma minden újságban ott virított tavasszal, de ő
akkor még nem ide járt. Azóta kicsit csendesedtek a pletykák.
– A tárgyalásra gondolsz?
Röviden bólintok.
 –  Olvastam róla valamit a neten, de gondolom, nagy része
nem igaz.
–  Ha azt olvastad, hogy az apám üzlettársa megölte az apám
barátnőjét, és megpróbálta rákenni a bátyámra, akkor az elég
közel áll az igazsághoz.
– És az ismerősötök ez az üzlettárs?
– Aha.
–  És akkor most próbálsz kiszeretni a repülésből és a
repülőkből, mert félsz, hogy olyan leszel, mint ő?
Összegzése nagyon is pontos.
–  Egyáltalán nem vagyok olyan, mint az a seggfej – jelentem
ki feszülten.
Kivéve, hogy… mégis.
Sokkal inkább hasonlítok Steve-re, mint az apámra. A többiek
Callum Royalra ütöttek, de én vakmerő és meggondolatlan
vagyok, és ezek tipikus Steve-es vonások.
–  Lehet olyasmi a szenvedélyed, mint másnak, akit nem
szeretsz – mondja Hartley halkan. – Mármint attól, hogy
hegedűn játszom, nem fogom magam halálra inni, mint más
híres zenészek. A  repüléstől még nem fogod ellopni a legjobb
barátod csaját.
–  Nem ellopta a barátja csaját. Hanem megölte – felelem
összeszorított fogaimon keresztül.
A  szavaim hangosabban szakadnak fel belőlem, mint
terveztem, és pár elhaladó diák figyelmét is felkeltik.
Hartley egy vállrántással elintézi Steve tetteit.
–  Szerintem te sok mindenre képes vagy, Easton, de a
gyilkosság nincs köztük. Még akkor sem, ha repülsz.
 – Én is ezt gondoltam Steve-ről – dünnyögöm.
Hartley nem szól semmit, amíg elérjük a szekrényét.
–  Köszi, hogy elkísértél a gyakorlásra, még akkor is, ha nem
tetszett.
Lerángatja a táskát a vállamról.
Nekidőlök az övé melletti szekrénynek, és figyelem, ahogy
elrakja a hangszerét, és előhúzza a könyveit a következő órára.
– Ki mondta, hogy nem tetszett?
– Az első rész után kimentél.
– Észrevetted?
A  szeme se rebbent, amikor kisurrantam a teremből, vagy
amikor visszamentem.
– Persze.
– Hát, pedig tetszett. – Túlságosan is. – Annyira, hogy talán én
is veszek pár leckét. – Felnyúlok a feje mellett, kiveszem a tokot
a szekrényből, és úgy, ahogy van, a vállam alá szorítom. – Mit
gondolsz? Jól áll?
Hatásos pózba vágom magam. Amikor nem válaszol,
visszateszem a tokot a szekrénybe.
–  Na mindegy – mondom nemtörődöm hangon. – A  hegedű
amúgy is uncsi. Azt hiszem, inkább a gitárt választom. Azzal
könnyebb becsajozni.
– Ez elég seggfej megjegyzés.
Ismét szúrni kezd a bőröm a lapockámnál. Az érzés, hogy
szükségem van az elismerésére, és hogy mennyire rosszulesik,
hogy nem kapom meg. Ettől azonnal robbanok.
– Ezek szerint már nem vagyunk barátok? – gúnyolódom.
Oldalra billenti a fejét.
 –  Már szinte jobban szeretem, amikor ilyen vagy. Legalább
tudom, hogy van valamilyen őszinte érzelem a lenézésed
mögött. Jobb, mint a tettetett jókedved.
A szúró érzés már éget.
– Tettetett jókedv? Mi a fenéről beszélsz?
– Arról, hogy általában túltolod, és érdekesebb vagy dühösen,
mint például most. Vagy amikor őszinte vagy, mint amikor arról
beszéltél, hogy félsz a repüléstől, mert amiatt aggódsz, hogy
olyanná válsz, mint az a fickó, akit régen szerettél, de végül
szörnyeteg lett belőle. Pontosan tudom, hogy ez milyen érzés.
Szólásra nyitom a számat, hogy a sértések egész özönét
szabadítsam rá, kezdve azzal, hogy nem tudhatja, hogyan érzek,
mert egy senki, én viszont Easton Royal vagyok, de Pash
megment a saját hülyeségemtől, amikor az órájára sietve rácsap
a vállamra.
– Milyen nap van ma? – kiáltja.
– Meccsnap! – kiáltja vissza Dominic.
Hartley elfordul, hogy a két elrohanó játékos után nézzen.
– Ma meccsed van?
Megragadom a mezemet a mellkasomon.
– Szerinted ezt szórakozásból viselem?
–  Honnan tudhatnám? Az elmúlt három évben egy
lányiskolába jártam.
– Hmmm.
–  Hmmm mi? – kérdezi gyanakvóan. – Uh. Csak nem valami
mocskosra gondolsz?
–  Nem. Arra gondoltam, hogy ez eddig a legtöbb információ,
amit önszántadból megosztottál magadról.
 – Hagytam, hogy bent maradj, amíg gyakoroltam – mutat rá.
Ideje mozgásba lendíteni a tervemet. Szeretném, ha eljönne
az egyik meccsemre, hogy lássa, én is jó vagyok valamiben,
akárcsak ő. Hogy több van bennem, mint az okoskodó
megjegyzéseim és a külsőm. És bár megígértem, hogy nem
mozdulok rá, szerintem ha meglát a focicfelszerelésemben,
ugyanolyan izgatott lesz, mint minden más nő a világon, aki
szereti az egyenruhás férfiakat.
Elég kockázatos játékot űzök. Fiúk és lányok között nem
létezik plátói barátság. Előbb vagy utóbb lekerülnek a ruhák.
Így igazából csak türelmesnek kell lennem.
– Nos, mivel meghallgattam a gyakorlásodat, el kell jönnöd a
mai meccsre – mondom. – Jössz nekem eggyel.
Felkészülök a kifogásaira, de sikerül meglepnie.
–  Ha már ilyen quid pro quo-t játszunk, akkor egy edzésedre
kéne elmennem, nem egy meccsre.
– Nézzenek oda, milyen művelt valaki latinból! Persze, gyere,
és nézd meg, ahogy súlyzózom! Értem én, póló nélkül akarsz
látni. Tudod mit? Elég elképesztő látvány. Jobb, ha az egyik
szemedet becsukod, hogy ne legyen olyan durva a hatása.
Vigyorogva felrántom a mezemet, hogy felfedjem a
hasizmomat.
–  Royal! Húzza vissza a pólóját! – vakkant rám Beringer
igazgató, aki épp ekkor sétál el mellettünk.
Megszeppenve leengedem a mezemet.
Hartley arca rózsaszín, de igyekszik lazán kiejteni a szavakat,
amiket hallani akarok.
– Oké. Egyetlen meccs.
  
•••
 
Úgy intézem, hogy Hartley Vallal és Ellával üljön, így könnyen
kiszúrom, amikor kiszaladok az alagútból. Nem akarok
felvágni, de elképesztően játszom. Ahogy a csapat többi tagja is.
Főleg Bran tündököl. Igazi kincs, és ezt meg is mondom neki az
öltözőben, a meccs után.
– Fantasztikusan játszottál, haver – csapok a vállára, ahogy a
zuhanyzó felé indulunk.
–  Kösz. A  védelem eléggé megkönnyítette a dolgom –
vigyorog. – Szerintem nem kellett ötvenöt méternél többet
futnom a touchdownokért.
Mindenki más is jó hangulatban van. Törülközők csattannak,
fenékre csapások hangzanak, miközben zuhanyozunk és a
meccs utáni bulira készülünk.
– Afterparti Domnál – kiáltja Pash.
Hangos éljenzés tölti be az öltözőt.
–  Jössz? – kérdezi Connor Babbage, amikor kicsoszogunk a
párás zuhanyzórészből.
– Lehet. Még meg kell beszélnem a többiekkel.
A  fenekemre csavart törülközővel lehuppanok egy padra, és
előveszem a mobilomat.
 
Itt vagy még? – írom Hartley-nak.
 
Aha
 
Akkor jó. Találkozunk a parkolóban?
  
OK
 
A parkoló tele van diákokkal. A sok fényszóróval szinte olyan,
mintha nappal lenne.
Bran csatlakozik hozzám, ahogy a lányokhoz közeledem.
– Jössz Domhoz?
– Talán.
Őszintén szólva, semmi kedvem egy újabb gimis bulihoz, ahol
ugyanazokat az embereket látom, és ugyanazt csinálom, mint
már évek óta. Nincs ott más, csak zene, koktélok és kavarás
olyan csajokkal, akiket annyira azért nem bírok.
– Micsoda lelkesedés – forgatja Bran a szemét. – Én megyek. Jó
lehetőségnek tűnik, hogy megismerjem az osztálytársaimat.
– Minek? Mind seggfejek – felelem fanyarul.
Bran oldalra billenti a fejét.
– Köztük te is?
– Én vagyok a legrosszabb. – Nem tudom, miért vagyok ilyen
fura hangulatban. Hiszen nyertünk, az ég szerelmére! Kifújom a
levegőt. – Bocs! Asszem nem támadtam le elég játékost a
meccsen. Túl sokáig voltál pályán.
–  Szokj hozzá! – feleli vidáman, nem zökkenti ki a rossz
hangulatom. – Később is sok időt tervezek ott tölteni.
–  Szép meccs volt! – ujjong Ella, ahogy közeledünk, így nem
kell válaszolnom Brannek.
Hartley-ra nézek, aki a hüvelykujját felemelve csatlakozik a
dicsérethez. Belehalna, ha egy kicsivel több csodálatot mutatna?
Talán két hüvelykujjat? Jesszus!
– Szia! – köszön Ella Brannek. – Ella vagyok.
 –  Bran – nyújt kezet a csapattársam. – Azt hiszem, együtt
járunk spanyolra.
Ella lelkesen bólint.
– Aha. Az első sorban ülsz.
–  Az első sorban? Stréber – cukkolja Val, a szemöldökét
vonogatva Bran felé.
–  Ő  Val – mutatom be Ella legjobb barátnőjét. – És Hartley –
biccentek a lány felé, aki szerint egy felemelt hüvelykujj
összegzi, hogy milyen fantasztikusan játszottam ma.
–  Tartozom egy vallomással. – Bran az ujjával közelebb inti
magához a lányokat, mire mind felé hajolnak. Még Hartley is. –
Ami azt illeti, annyira azért nem utálom a sulit.
Hartley úgy tesz, mint akit ez ledöbbent.
– Hát, ha már így kitárulkozunk, meg minden… Én sem.
Ők ketten összemosolyognak, amitől legszívesebben
öklendezni kezdenék.
–  A  suli csak arra jó, hogy a hatalmon lévők kiképezzék a
fiatal, kedvükre formálható elméket, ezzel erősítve a status quo-
t – bököm ki.
Erre mindenki arcára a meglepődés más-más formája ül ki.
Bran a homlokát ráncolja. Val és Ella összevonja a szemöldökét.
Hartley pedig teljesen döbbentnek tűnik.
– Öm, oké – mondja.
Ella megpaskolja a hátam.
–  Ne is törődjetek vele! Csak dühös, mert csak egyszer
szerelhette le az irányítót.
Bran bólint.
– Ő is ezt mondta. Bocs, haver. Legközelebb igyekszem előbb
pontot szerezni, hogy több alkalmad legyen a védekezésre.
– Bran! – kiáltja valaki. – Jössz?
Az ünnepelt irányítónk felemeli a kezét.
– Jövök. Találkozunk a bulin, srácok.
A lányok Bran után integetnek, ahogy egy feltuningolt Nissan
GT-R felé kocog. Az Dom verdája. Úgy tűnik, Brannek nem okoz
problémát a beilleszkedés. Ennek örülnöm kellene, de a
gondolattól, hogy részt kell vennem a bulin, ahol nézhetem,
ahogy ő és Hartley – aki alig vesz rólam tudomást – flörtölnek,
legszívesebben behúznék valakinek.
– Mi a baj? – kérdezi Hartley óvatosan.
Zsebre vágom a kezem, hogy elrejtsem az öklömet. A szemem
sarkából látom, hogy Ella szintén engem néz, de nem annyira
gyanakvóan, mint inkább rezignáltan. Elég jól ismer ahhoz,
hogy tudja, mi megy végbe bennem.
– Easton? – faggatózik tovább Hartley.
Párszor vállat vonok, mert jólesik átmozgatni a vállamat.
–  Nem t’om, néha ilyen vagyok. Mintha túl sok energia
tombolna bennem. – Még kábé ötször vállat vonok. – Nem gáz.
Majd lenyugszom.
– Hogyan?
– Csak ki kell adnom magamból valamennyi energiát.
Ella dühösen rám néz.
– Mi van? – kérdezem védekezve. – Ő kérdezte.
Hartley a furgonom anyósülésének ajtajának dől.
– Oké. És azt hogy csinálod?
Túlzó, kéjes pillantást vetek rá, sok szemöldökvonogatással.
– Az ki van zárva, Royal. Ne feledd a szabályokat!
 Val felhorkan.
– Miféle szabályokat?
– Har-Har…
– Har-Har? – mordul fel Hartley.
–  Új becenév – intem le a témát, majd Val felé fordulok. –
Szóval Har-Har egy adag barátságszabállyal látott el. Csak így
hajlandó megtisztelni a jelenlétével.
–  És az egyik ilyen szabály, hogy nem mozdulhat rám –
magyarázza Hartley.
– Hogy lehet erre jelentkezni? – kérdezi Val lelkesen.
–  Hé, én nem mozdultam rá senkire – vitatkozom. –
Megkérdezted, hogyan szeretem kiengedni a gőzt, és ez a
válasz.
Vagyis van rá másik válasz is, de azt nem fogom hangosan
kimondani, addig nem, amíg Ella sasszemmel figyel.
Pontosan tudja, mit akarok csinálni ma este, és nem tetszik
neki.
– Miért nem megyünk át mind Domhoz a te kocsiddal? – veti
fel Ella túlzottan vidáman. – Az enyémet itt hagyom, és majd
később érte jövök.
Ja, átment bébiszitterbe.
–  Bocs, hugi, de ez elég hülye ötlet – felelem hasonlóan
jókedvűen. – Nem hagyhatsz itt egy kabriót az Astor
parkolójában, ahol azok a gatwicki faszfejek
megkaparinthatják. Ma lezúztuk őket, és elég kicsinyesek.
–  Van benne valami – mondja Val, engem támogatva. –
Amikor tavaly megvertük őket, a déli gyepet neonsárgára
festették. Vigyük biztonságba a kocsidat!
 Ella tudja, hogy veszített.
–  Rendben. Akkor Vallal megyek, és majd ott találkozunk. –
Rám mered. – Ugye?
– Naná – biztosítom.
Persze nem gondolom komolyan.
Amint különválunk, és Hartley-val kettesben maradunk a
pick-upomban, az utasom felé fordulok, és megkérdezem:
– Nem bánod, ha teszünk egy kis kitérőt?
 11. FEJEZET

Látom Hartley-n, hogy zavarodott és egy kicsit ideges, de egész

lazán kezeli az egészet. Egyetlen zokszó nélkül ugrik át a
kerítésen a hajógyár szélén, és akkor sem szól egy szót sem,
amikor átvágunk a konténerek sötét labirintusán. Csak amikor
elérjük a célunkat, akkor fordul felém aggódó tekintettel.
– Mi ez a hely?
– A bunyós este helyszíne – felelem derűsen.
Máris buzog bennem az adrenalin, pedig még nem is húztam
be senkinek.
Csakhogy akkor körülnézek, és egy kicsit lelohad a
lelkesedésem. Nem sokan vannak ma este, ami furcsa, mert
péntek van, és a hétvégi bunyókon általában tolonganak az
emberek. Gondolom, a legtöbben még félnek mutatkozni a
múltkori rendőrségi rajtaütés után.
De kit érdekel? Akkor majd a kisebb felhozatallal dolgozom.
Nincs szükségem harminc fickóra, hogy mindegyikből kiverjem
a szart. Egy is megteszi.
– Bunyózni akarsz? – kérdezi Hartley nyugtalanul.
Megfogom a karját, és egy adag ládához vezetem, távol az
akciótól. A  kör közepén két nagydarab fickó már nekikezdett,
öklök lendülnek és sértések röpködnek. Nem akarom, hogy
valamelyik felhevült néző véletlenül fellökje Hartley-t.
– Maradj itt! – javaslom neki. – El kell intéznem valamit.
Hartley kelletlenül leül.
Leveszem a pólómat, és a mellette lévő ládára vetem. Nem
kerüli el a figyelmemet, ahogy a szeme kissé kikerekedik. Csak
nem a mellkasomat csekkolja? Gondolom, korábban nem kapott
eleget a hasizmomból. Felnyújtózom, hogy mutogassam még
magam. Hartley elfordítja a fejét, hogy ne kelljen rám néznie.
Elvigyorodom. Odáig van értem.
– Csá, Royal! Beszállsz?
A hátsó zsebembe nyúlok.
– Tessék! – mondom Wilsonnak, a borotvált fejű fickónak, aki
beszedi és kiosztja a pénzt.
Belecsapok egy köteg bankjegyet húsos kezébe. Nem olcsók
ezek a bunyók, de Royal vagyok. Belefér. Ráadásul sokat lehet
rajtuk nyerni, de most, hogy Reed nincs itt, nincs kire
fogadnom. Magamra nem fogadhatok – abban nincs semmi
szórakoztató, főleg, hogy tudom, mi lesz a vége.
– Az a szöszi ott rögtön kihívott, amint megérkeztél – mondja
Wilson szélesen vigyorogva, kivillantva a fogait.
Elnézek hatalmas válla mellett, a magas, szőke izompacsirta
felé, aki három vagy négy másik fickóval álldogál. Áh, igen.
Felismerem őket arról a múlt heti buliról, amin voltam. Köcsög
egyetemisták. Asszem, megdöntöttem az egyikük barátnőjét.
–  Royal! – csattan fel az egyikük. Az arca vörös, a szemét
résnyire húzza. – Ha még egyszer a csajom közelébe mész,
kinyírlak!
 Akkor, gondolom, az ő barátnője volt. Odaintegetek
Paradicsom Fejnek.
–  Mi lenne, ha most próbálnál meg kiütni? – intek a kör
közepe felé, amit a bunyókra jelöltek ki.
– Azt majd Mike megteszi helyettem – vigyorog gúnyosan, és
hátba veregeti a haverját.
Töketlen alak. Az izomagyú barátjára bízza, hogy büntessen
meg, amiért összeszűrtem a levet az ő barátnőjével? Mi lett
azzal, hogy mindenki a saját csaja becsületéért küzd?
Hartley növekvő aggodalommal figyeli a szóváltásunkat.
– Rámozdultál a srác barátnőjére?
Rákacsintok.
– Ki? Én?
– Easton. – Most már suttog. – Nekem ez nem tetszik.
–  Melyik része? Hogy flörtöltem a csajával, vagy hogy
megverekszem vele?
– A verekedés.
Nehéz megmondani az árnyékban, de mintha sápadtabb
lenne. Talán félt engem? Nem gond. Nemsokára rájön, hogy
nincs miért félnie. Meg tudom védeni magam.
– Légy óvatos! – kéri.
Még hogy óvatos! Abban nincs semmi szórakoztató. Az uncsi.
– Az leszek – hazudom, és ettől mintha megnyugodna.
De amint belépek a ringbe, vakmerően Muszkli Manus Mike-
nak támadok, mert alig várom, hogy behúzzon nekem. Kell a
fájdalom, ami végigsugárzik az állkapcsomon, és még a fogaim
is belerázkódnak. Kell a vér, amit kiköpök az aszfaltra. Ami még
közös bennünk a tesómmal – a csajok iránti ízlésünkön kívül –,
az a szomjunk az erőszakra.
Hagyom, hogy Mike addig üssön, amíg elunom.
Aztán két gyors csapással kiütöm, mire a seggére huppan.
Lustán odasétálok Hartley-hoz, aki rémülten bámul rám.
– Csupa vér vagy!
Igaza van. Csöpög az államról és a mellkasomról, és érzem a
fémes ízét a számban. De nem érdekel. Olyan kurva jól érzem
magam. Pezseg a vérem. Úgy érzem, igazán élek.
–  Wilson – kiáltom, rá sem hederítve Hartley-ra. – Akarok
még pár kört.
– Easton – szól Hartley kétségbeesve. – Mehetnénk? Kérlek!
–  Nekimenne még valaki Royalnak? – kérdezi Wilson a
többiektől széles vigyorral.
Kábé tizennégyen lézengenek a ring körül. Majdnem
mindenki jelentkezik, hogy megbirkózna velem.
Úgy látszik, többekkel vagyok fasírtban, mint gondoltam.
–  Maradj itt! – mondom Hartley-nak. – Hadd üssek még ki
párat!
– Nem! – csattan fel hirtelen és élesen.
Leugrik a ládáról, és kötekedőn megáll előttem. Most, hogy
közelebb van a fényhez, már látom, hogy tényleg sápadt.
–  Most meg mi bajod? – kérdezem. – Ez csak ártalmatlan
szórakozás.
–  Hogy lenne már ez szórakozás? Hogy egy csapat srác
próbálja kinyírni egymást? Ez nem szórakozás!
Vehemens kitörésére a szememet forgatom.
–  Oké, nyugi! Senki nem akar kinyírni. Csak kiengedjük a
gőzt, ennyi.
 –  Hát, én nem akarom végignézni! – Szorosan összefűzi a
karját maga előtt. – Vigyél haza!
Felvonom a szemöldökömet.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen ideges típus vagy.
–  Ha nem szeretném végignézni, ahogy az emberek bántják
egymást, akkor máris ideges típus vagyok? – Magas hangja
megremeg, de szürke szeme villámokat szór. – Miért hoztál ide?
Miből gondoltad, hogy én ezt élvezni fogom?
Összevonom a szemöldökömet. Még nem hoztam csajt ezekre
a bunyókra. Ellát igen, de ő úgy követett minket Reeddel, hogy
nem tudtunk róla. Ettől eltekintve ezek a késő esti kiruccanások
a kikötőbe csak az enyémek. Egyedül az enyémek. Easton
világa.
Akkor miért hívtam meg Hartley-t a legbelsőbb világomba?
–  Azt hittem, tetszene – felelem végül, de a szavak furcsán
hangzanak. Nem ezért hoztam magammal. Én csak… Nem
tudom, miért tettem.
Hartley azonnal lecsap a hazugságra.
–  Nem, dehogy. Semmit sem teszel mások kedvéért. Mindig
csak a sajátodért – néz rám dühösen. – Talán felizgat, ha nézlek?
– Nem. Ez hülyeség.
– Ez a hülyeség? – A hangja újabb oktávot emelkedik. – Te és
ezek az idióták…
– Hé! – tiltakozik valaki, és ekkor jövök rá, hogy közönségünk
van.
–  …idejöttök éjszaka, és több száz dollárt fizettek azért, hogy
eljátsszátok a Harcosok klubjának valami őrült változatát. Ha ez
nem hülyeség, akkor nem tudom, mi az.
 –  Akkor húzz el, édes! – kiáltja oda az egyik srác Muszkli
Manus Mike bandájából ingerülten.
– Ja! Ne visongj itt, mint valami hisztérika! Tűnj el!
– Royal, húzz szájkosarat a ribancodra!
Megpördülök, azt a bunkót keresve, aki az utolsó megjegyzést
tette. Amint meglátja az arckifejezésemet, idegesen hátrál pár
lépést.
–  Te – szólok oda neki, és felé bökök az ujjammal. – Kurvára
megfizetsz még ezért.
Erre tesz még egy lépést hátra.
– Miért, talán őt is megvered? – kérdezi Hartley undorodva. –
Így oldod meg a problémáidat, Easton? Erőszakkal?
–  Nem fogom hagyni, hogy valami idióta, nagypofájú alak
beszóljon neked.
–  Nem érdekel. Felőlem azt mond rólam, amit akar. Nem
érdekel.
– Hát engem igen.
– Akkor bunyózz magadért, ne értem! El akarok menni – közli
hűvösen. – Mégpedig most. Szóval megmondom, mi lesz: vagy
visszaveszed a pólódat – maga mögé nyúl, majd csupasz
mellkasomnak vágja a felsőmet –, és hazaviszel. Vagy – emeli fel
a mobilját – kihívom a zsarukat, és véget vetek ennek a kis
bulinak.
– Besúgó!
– Hé, ribanc, ugye tudod, hogy aki köp, kórházban végzi?
– Gáz a csajod, Royal.
Hartley-val nem veszünk tudomást a ránk záporozó
szarságokról. Farkasszemet nézünk egymással. A  tekintete
lángol, sötét, viharos szürkében játszik, amitől végigfut a hideg
a hátamon. Nagyon dühös rám.
Asszem elcsesztem. De tényleg nem gondoltam volna, hogy
így kikészül pár csupasz öklű összecsapástól. Ella is érzékenyen
reagált, amikor utánunk jött, de szerintem tetszett neki, hogy
Reed olyan állatias lesz a jelenlétében.
– Easton! – szól Hartley halkan, fenyegetően.
Nagyot nyelek.
– Igen?
– Vigyél haza! – Olyan hűvös pillantást vet rám, hogy megfagy
tőle a verejték a csupasz mellkasomon. – Most.
 12. FEJEZET

Nagyon, nagyon, nagyon sajnálom. 3 nagyon! Ebből láthatod, h komolyan gondolom

 
Miután elküldöm az üzenetet, jó fél órán át csak fekszem az
ágyon, és bámulom a telefonomat, így próbálom rábírni
Hartley-t, hogy válaszoljon. De nem teszi. Ahogy a korábbi
üzeneteimre sem válaszolt, amiket fél tíz és dél között küldtem.
Összesen nyolc olvasatlan üzenet látszik a beszélgetésünk
folyamában.
Különös súly nehezedik a mellkasomra, és nem akar elmúlni.
Gondolom, bűntudatom van. Hartley arca tegnap. Az a sértett
tekintet. Képtelen vagyok kitörölni az emlékezetemből. És ami
még rosszabb, nem tudom, mit tegyek, hogy helyrehozzam. Egy
szót sem szólt a hazafelé úton, egészen addig, amíg oda nem
értünk a lakásához. Amikor ki akartam szállni, hogy elkísérjem
az ajtóig, dühösen rám nézett, és azt mondta:
–  Mi előnye származik Easton Royalnak abból, ha felkísér?
Semmi. Úgyhogy ne tedd!
Azzal kiugrott a pick-upomból, és úgy bevágta az ajtót, hogy
beleremegett a kerete.
Nem hagy nyugodni, hogy önző pöcsnek gondol.
Az ajkamba harapva felemelem a mobilomat, és újabb
üzenetet írok.
 
Lécci, H, beszélj velem, különben átmegyek, és személyesen kérek bocsánatot
 
Nem tudom, hogy ez a fenyegetés teszi-e, vagy hirtelen úgy
érzi, hogy válaszolnia kell. Akárhogy is, megvan az eredménye.
Három szürke pötty jelzi, hogy épp gépel.
Hála a rohadt égnek!
 
Ne merészelj átjönni, Easton!
 
Megteszem, ha nem veszel rólam tudomást. Nem tetszik
 
Igen? Hát nekem meg az nem tetszik, ha illegális verekedésre hurcolnak, aztán közlik
velem, h ideges típus vagyok
 
Belém mar a bűntudat. A  gyomrom émelyeg, de lehet, hogy
csak attól az üveg tequilától, amit itthon ledöntöttem, miután
Hartley-t kiraktam. Az ilyen veszekedések után szinte mindig a
piás szekrénynél kötök ki.
 
Hányszor kell még elmondanom, h sajnálom, h megbocsáss?
 
Nem jön válasz.
Bosszúsan felülök az ágyon, és párszor a párnázott
fejtámlának ütöm a fejem. Aztán folytatom a magyarázkodást.
 
Mert tényleg sajnálom, Hartley. Szar alak vok, h odavittelek, és aztán kényszeríteni
akartalak, h maradj, amikor haza akartál menni. Minden okod +van rá, h haragudj
rám
 
 Újabb hallgatás.
 
Mit akarsz tőlem?
 
Őszinteséget – jön végül a válasz.
 
Őszinteséget?
Mégis mi a francot jelent ez? Ahogy az üzenetet bámulom,
végighúzom a kezem az állkapcsomon. Tényleg sajnálom. Ennél
őszintébb már nem lehetnék. Már az is új, hogy megbántam a
dolgot. Miért nem képes ezt észrevenni?
Az ujjaim a kijelző fölött haboznak. Mit mondjak? Mi lenne
elég meggyőző?
 
A lehető legőszintébb vok, bébi
 
Még egyszer elolvasom, mielőtt elküldeném. Majd még
egyszer. A  harmadik átolvasásnál rájövök, hogy ez a
legrosszabb válasz az emberiség történetében.
Nem vagyok jó ebben a chatelésben. Ha itt lenne, láthatná,
mennyire sajnálom.
 
Gyere át, és láthatod, milyen komolyan gondolom
 
Ja, most bezzeg komolyan gondolod
 
Mi a fenét jelent ez? Olyan, mint egy haladó repülési formula,
amihez sajnos nincs puskám, hogy segítsen megfejteni.
 
Nem lehetek mindig komoly. Az uncsi
  
Az uncsi néha jó. A csöndben hallod meg a szívverésedet
 
Most meg már dalszövegeket idéz? Képtelenség kiigazodni
ezen a csajon.
Az ujjaimmal a mobilom oldalán dobolok, és próbálok
előállni a legfrappánsabb válasszal. A  szokásos dumáim közül
egyik sem működne, szóval…
Légy őszinte! Ezt mondta. Azért nem jut eszembe semmi jó,
mert ezek a sorok mind üresek. Légy őszinte!
Pötyögni kezdek.
 
Nem akarom elveszíteni a barátságodat. Kedvellek
 
Amikor rányomok a küldésre, eszembe jut, hogy talán ez az
első alkalom, hogy ezt mondtam egy lánynak.
 
Kedvellek
 
Olyat már mondtam, hogy „akarlak”. Hogy „szexi”, „dögös”,
„elképesztő”, „fantasztikus csaj vagy”. Bókoltam a lányoknak.
Bátorítottam őket. Elértem, hogy többször visítsanak a
boldogságtól, de nem tudom, hogy kedveltem-e valamelyiküket
is őszintén.
De Hartley-t kedvelem.
A kijelzőre meredek, és az akaraterőmmel próbálom rávenni,
hogy visszaírjon. Amikor megjelenik üzenetének zöld
buborékja, megkönnyebbülten fújom ki a levegőt.
 
Furcsán mutatod ki
  
Nem épp az a válasz, amiben reménykedtem, de legalább még
nem mondott le rólam.
 
Szóval szeretek repülni. De apám megtiltotta. Így néha vlhogy ki kell engednem a
gőzt. A bunyó az 1etlen, amivel nem ártok senkinek. Mármint az emberek
önszántukból vannak ott
 
Olyan érzés, mintha felnyitnám a mellkasomat, és hagynám,
hogy belém lásson. Nem olyan szép odabent, de nem akarom
elengedni Hartley-t.
 
Adj még 1 esélyt, H!
 
Áh! Oké. + is értem + nem is. + bocsátok, de most 7végén nem találkozhatunk
 
Erre vágok egy fintort. Ez nem tetszik. Ezek szerint egész
hétvégén a bunyón fog agyalni.
 
Hogyhogy? Szívesen segítek
 
Ha tényleg sajnálod, akkor hagyd + nekem ezt a 7végét
 
Miért? Személyesen is + mutathatnám, h sajnálom
 
Vagy azzal is +mutathatnád, h sajnálod, h tiszteletben tartod a kérésemet
 
Ez most vlmi felnőttes dolog? Mert annyira azért nem tetszik
 
Szívesen. – Majd: – Köszi, h őszinte voltál
 
Erre küldök neki egy mosolygós fejet, de nem reagál rá.
Miután tíz percig meredek a magányos kis emojimra, veszem az
adást. Mára végeztünk.
Az idő nagyon lassan vánszorog, amikor az ember unatkozik.
Minden egyes perc egy órának tűnik. Minden egyes óra egy
napnak. Kora délutánra biztosra veszem, hogy már egy egész
hónap eltelt.
– Milyen nap van? – kérdezem.
Mivel üres a szobám, senki sem válaszol.
Ki kell jutnom ebből a kurva házból. Ez az én bajom. Inkább
cselekedni szeretek, nem gondolkodni, és most muszáj
csinálnom valamit. Így írok Pashnek. Aztán Domnak. Majd
Babbage-nek.
Senki sem ír vissza.
Akkor marad a család.
Megkeresem Ellát, akit a medencénél találok, körülötte
mindenütt papírok. Kiveszek két üveg vizet a hűtőből, majd
lehuppanok a vele szemközti napozóágyra, és az egyik üveget a
lábának támasztom.
– Szomjasnak tűnsz – jelentem ki.
Felnéz a tanulásból.
– Ó, igen?
– Igen. – Elnyúlok az ágyon. – És azt is látom, hogy rád férne
egy kis szünet.
Ella felnevet.
– Ami azt illeti, még csak most ültem le.
–  Tökéletes. Akkor nem akasztottalak meg semmiben.
Dumcsizzunk, csajszi!
Ella nevetése kuncogássá alakul.
 – Jézusom, Easton! Légyszi, soha többet ne mondj ilyet!
–  Miért ne? Azt hittem, örülnél egy kis pletykálkodásnak.
Hiszen Vallal is ezt teszitek.
– Dehogyis!
Kirúgok a lábammal, és felvigyorgok a tiszta, kék égre.
Gyönyörű nap van, és egyre jobb a kedvem. Még mindig
másnapos vagyok, de a halántékom már nem lüktet annyira, és
a szívem határozottan könnyebbnek érződik. Hartley már nem
olyan dühös rám. Csak haragszik egy kicsit. Azt el tudom
fogadni.
–  De rendben. Ha dumcsizni szeretnél, csajszi, dumcsizzunk!
Mi a szándékod Hartley Wrighttal? Mármint a nyilvánvalón
kívül – teszi hozzá, amikor felvonom a szemöldökömet.
– Nem t’om. Új csaj. Én pedig unatkozom.
– Ő nem valami játékszer – ripakodik rám.
–  Tudom. – Letekerem a kupakot az üvegről, és kortyolok
párat a vízből. – A barátom, oké?
– Neked nincsenek lány barátaid, East.
– Dehogynem. Te és Val.
– Ja, de csak azért, mert egyikünk sem feküdne le veled soha.
Ha rajta lennénk, de tudnád, hogy ez tönkretenné a
barátságunkat, akkor is a szexet választanád egy pillanat alatt.
– Ha Vallal benne lennétek egy hármasban? Öm, naná hogy a
szexet választanám.
–  Nem egy hármasra gondoltam – kel ki magából Ella. – Uh!
Szörnyű vagy. – Előrehajol, és a vizesüvegével rácsap a
karomra. – Mindegy, tudod, hogy értem. Csak azért barátkozol
Hartley-val, mert nem akar az ágyába engedni. Ha akarna, nem
csak barátok lennétek.
Vállat vonok.
– Nem t’om. Talán.
– Békén kéne hagynod.
– Miért?
–  Mert egyértelműen megmondta, hogy nem akar tőled
semmit. És tegnap a meccsen azt mesélte nekem és Valnak, hogy
keresni akar még egy munkahelyet, mert a mostani nem fizet
jól. Azt mondta, most csak a munkára és a sulira akar
koncentrálni.
–  Ja, nekem is ezt mondta. – Felülök. – Egy kicsit sem vagy
kíváncsi, hogy egy Astor Park-os diák miért egy lepusztult kis
lakásban lakik a Salem Streeten?
– Dehogynem, de nem kér az aggodalmunkból, és megértem,
hogy miért. Én is utáltam, hogy az Astorban mindenki lenézett.
Ha jár suliba, és rendesen eszik, akkor békén kell hagynunk. Én
is ezt akarnám.
Úgy döntök, nem mutatok rá, hogy ezzel csak áltatja magát.
Azonnal belecsöppent az ügyeinkbe, amint belépett a házba.
Ella igazi minden lében kanál. Kissé meglep, hogy ezt nem
ismeri be.
Inkább témát váltok.
– Mit csinálsz? – pöccintem meg a papírokat.
– Folytonos függvények. Nem értem őket.
–  Lényegében azt jelenti, hogy leteheted a ceruzádat az
ábrára, és negatív vagy pozitív irányba mozgathatod anélkül,
hogy felemelnéd a papírról. – Lerajzolok egy szinuszgörbét. –
Így van?
 Ella bólint.
– Ahhoz, hogy egy függvény folytonos legyen, ennek a három
feltételnek kell eleget tennie.
Lejegyzetelek pár dolgot, és visszaadom neki a papírt. Amíg
átnézi, ránézek a telefonomra. Pash visszaírt. Végre.
 
Bocs. Ma családi ebéd van. Atlantából vannak itt rokonok

 
A francba! Magam mellé dobom a telefont.
– Hány feladatod maradt?
– Húsz.
– Mennyi idő, amíg megcsinálod őket?
– Eltarthat egy ideig. – Feláll. – Kell valami nasi.
Követem a konyhába.
– Szuper. Menjünk át a French Twistbe. Én állom.
–  Nem mehetek el veled enni, Easton. Ma be kell fejeznem a
házimat, mert Vallal holnap átugrunk az egyetemre. Meglepem
Reedet, hogy jóvátegyem, hogy ma nem tudok ott lenni a
meccsén.
Ó, baszki!
Elfelejtettem, hogy én is azt terveztem, hogy megnézem a
meccset. Ella általában kivonszolja a seggem az ágyból, és
berángat a kocsiba. De Reedet nem fogja érdekelni, hogy ott
vagyok-e a hazai pályás meccsén. Amúgy is sokkal inkább Ellát
látná, mint engem, és még mindig kiutazhatok a Louisianai
Állami Egyetem elleni meccsére jövő szombaton.
–  Várjunk csak! – mondom, amikor valami eszembe jut. –
Miért nem mész el a meccsre?
 Nekem háttal állva benéz a hűtőbe.
–  Azért, mert Callummal ma találkozónk van a kerületi
ügyésszel. Csak ez az időpont volt jó mindkettejüknek.
Ez gáz.
– Mikor mentek?
– Azt hiszem, négy körül.
–  Az még több óra. Bőven van időnk kiruccanni. Mit szólnál
ehhez? Megcsinálom a matek házidat, és…
– Nem – vág közbe. – Nekem kell megcsinálnom. Ha most nem
tanulom meg ezeket a fogalmakat, később csak nehezebb lesz.
Nem sikerül eltántorítania.
– Akkor később is megcsinálom a házidat. Ugyan már! Ennek
a sok szarságnak még a felét sem fogod használni az életben.
–  Nem mindenki képes fejben összetett matematikai
műveleteket elvégezni, Easton. Túl okos vagy.
– Tényleg? Mert folyton azt szajkózod, milyen hülye vagyok –
cukkolom.
–  Úgy értem, hogy hülyeségeket csinálsz. Tudom, hogy nem
vagy hülye. Nagyon is okos vagy. Ezt te is tudod, ugye?
– Van, ami könnyen megy – ismerem el. – De a jegyeim szarok.
–  Mert nem szeretsz dogát írni. Mert ha tíz percnél tovább
kell valamire koncentrálnod, az már neked unalmas.
– Repülni szeretek, és az több mint tíz perc – mutatok rá.
Kitesz egy tányér gyümölcsöt a pultra.
– De odafent érdekesebb, mint egy tanteremben.
Ez igaz. Egy kis gépben folyton ébernek kell lenni, de közben
fel is élénkít. Akkor érzek hasonlót, amikor százhatvannal
repesztek az országúton a motorral, de az csak olcsó utánzata
az eredeti érzésnek. Nem helyettesítheti a repülést.
– Baszki! Újra fel kell jutnom.
Felkapok egy darab dinnyét, és a számba ejtem.
– Beszéltél már róla Callummal?
Teli szájjal válaszolok:
– Nem. Úgyis tudom, mit mondana.
– Mit?
–  Hogy javítsak a jegyeimen. Álljak le az ivással. Legyek
felelősségteljesebb.
Ella oldalra billenti a fejét.
–  Hát, gondolom, akkor annyira nem is akarsz repülni, ha
ezek a dolgok kihívást jelentenek.
Bosszúsan nézek rá.
– Ez egy kicsit durva volt.
Erre a szeme se rebben, csak felvonja a szemöldökét.
–  Nem akarok vitatkozni Ella Bella. Ugyan! Menjünk,
játsszunk valamit! – csalogatom.
– Nem.
Feladom. Korábbi tapasztalatból tudom, hogy nem lehet
meggyőzni. Ella makacsabb, mint egy csapat öszvér. Akkor
maradnak az ikrek.
– Sawyer és Seb itthon vannak?
– A tévészobában vannak Laurennel.
Kelletlenül elhúzom a számat. Lauren újabban sokat van itt,
és már kezd fárasztó lenni. Kezd úgy viselkedni, mint aki
irányíthatja az ikreket, megmondja nekik, mikor hova
menjenek. Ők meg mindenféle holmit összevásárolnak neki.
Drága szarokat, amit ki tudnak pengetni, de nekem cseppet sem
tetszik.
–  Legyen szép napod! Biztosan találsz majd valamit, amivel
elfoglalhatod magad.
Ella megpaskolja a hátam, majd kiszambázik a teraszra.
Laurent egyedül találom a tévészobában, épp körmöt fest.
– Hol vannak az ikrek?
A  filigrán alkatú, vörös hajú lány felemeli a fejét az
érkezésemre.
– Seb fagyit hoz nekem a boltból, Sawyer pedig a szobájában
felejtett valamit.
– Nekünk is van fagyink.
Lauren fehér csíkot húz a körmére.
– De nem olyan, amit szeretek.
Felemeli a kezét, és ráfúj.
Jesszus! Lauren teljesen az ujja köré csavarta a fiúkat. De
inkább nem teszek megjegyzést, hanem megyek, és
megkeresem a tesómat.
Sawyerre egy guccis szatyorral a kezében találok rá.
Megszorítom a tarkómat. Ne szólj egy szót se!, tanácsolom
magamnak. Ez nem tartozik rád.
– Van kedved elmenni valahova?
– Hova?
– Nem t’om. Csak mozduljunk ki a házból!
– Megkérdezem, mit csinálna Lauren.
Kinyitja az ajtót, de már tudom, mi lesz a válasz. Lauren nem
szereti, ha a házon kívül együtt látják mindkét fiúval. A suliban
általában úgy tesz, mintha csak az egyikükkel járna. Az ikrek
szerint ez vicces. Egy idő után azonban az egyiküknek, vagy
mindkettejüknek elegük lesz majd belőle.
Egy percbe sem telik, és Sawyer ismét megjelenik az ajtóban.
– Lauren passzol.
– És Sawyer?
Vagyis, te mit akarsz csinálni, nem pedig Lauren.
A tesóm vág egy grimaszt.
– Én is passzolok.
–  Ugyan már! – próbálok rá hatni. – Egy délutánra csak
kimozdulhatsz. Vagy tudod mit? Oké, lógjunk itt egy ideig, és
találjunk ki valami bulisat estére!
–  Lauren este sem akar kimozdulni. Amikor legutóbb
elmentünk itthonról, beszóltak nekünk, és az Laurennek nem
tetszett.
–  Talán kerítenetek kéne egy kevésbé érzékeny barátnőt –
javaslom.
Sawyer karba teszi a kezét, és dühösen rám mered.
– Miért nem keresel valaki olyat, akit érdekel a véleményed?
–  Miért nem keresel valaki olyat, akivel kimozdulhatsz
itthonról?
– Cseszd meg!
Hátralép, és rám vágja az ajtót.
Szép munka, Easton. Sikerült mindenkit magadra haragítanod
a házban.
Ella inkább a házit választja. Az ikrek az elkényeztetett
csajukat. Hartley megígértette velem, hogy a hétvégére békén
hagyom.
Úgyhogy, bár alig múlt dél, csak egy dolgot tehetek.
Ellátogatok a piás szekrényhez.
 13. FEJEZET

Részeg, részeg, részeg vagyok. És valahogy senki sem veszi

észre az idióta családomból. Ella és apám elment a találkozóra
az ügyésszel, anélkül, hogy akár egyetlen piát vetettek volna
rám. Vagyis pillantást. Csak odaintegettek, és elhúztak. Arról
fogalmam sincs, hogy az ikrek hol lehetnek. Talán odafent
Laurennel. Lefogadom, hogy az egyikük épp legyezi, miközben
a másik szőlővel eteti.
Sosem fogom hagyni, hogy egy csaj így birtokolja a golyóimat.
Főleg nem Hartley Wright. Csessze meg! Azért haragszik, mert
szeretek verekedni? És akkor mi van? A fiúk szoktak verekedni.
Mindenféle hülyeségeket csinálunk. Nincs joga így ítélkezni
felettem.
El sem hiszem, hogy nem akar együtt lógni velem a hétvégén.
Azt hittem, barátok vagyunk.
Szörnyű egy csaj.
Felkelek a kanapéról, és kimegyek a tévészobából.
Bebattyogok apu dolgozószobájába, ahol leveszem a vodkát a
piás polcról. A  whiskyt már megittam. De kétlem, hogy
észrevenné.
Meghúzom az üveget, és beülök apu kopott bőrszékébe.
 Az asztalon néhány dokumentum hever. Felszínesen
átlapozom őket. Egy rendőrségi jelentésnek tűnik Steve
mozgásáról az elmúlt pár hónapban. Steve, ahogy elmegy a
tisztítóba. Steve egy hotel bárjában. Steve, Steve, Steve. Jó sok
kép a jó öreg Steve bácsiról, a gyilkosról.
Tudom, hogy sajnálnom kellene, hogy Steve megölte Brooke-
ot, de nem szomorkodom miatta. Igazi ribanc volt, aki
mindenkinek csak ártani akart. Az viszont nem tetszik, hogy
Steve közben Ellát is bántotta. És nem állt elő, amikor a tesómat
letartóztatták.
De nem Steve volt az, aki a Brooke-ügyet Reedre akarta kenni.
Az Dinah volt. Bosszút akart állni a Royalokon, úgyhogy
mindenfélét összehordott az ügyésznek, és még egy pincérnőt is
lefizetett, hogy azt hazudja, Reed megfenyegette Brooke-ot a
halála előtt. Dinah minden tőle telhetőt megtett, hogy
tönkretegye ezt a családot. Steve pedig hagyta neki. Csak állt ott,
és nézte, ahogy Reedet börtönbe csukják, és nem vallotta be,
hogy ő az igazi gyilkos.
Ez megbocsáthatatlan.
És kiborít, mert kedvelem Steve-et. Kedveltem, javítom ki
magam. Múlt időben. Már képtelen vagyok kedvelni. Képtelen
vagyok felnézni rá. Már nem kívánhatom azt, hogy bárcsak rá
hasonlítanék, ha felnövök.
Ami könnyű, mert úgyis azt tervezem, hogy sosem növök fel.
A  felnőtt lét szívás. A  felnőtteknek úgy kell tenniük, mintha
magukon kívül másokkal is törődnének. És ez azt is jelenti, hogy
mindenféle szarságot meg kell tenniük, amihez semmi kedvük,
hogy boldoggá tegyenek másokat.
 Mi van, ha én nem vagyok boldog? Ezzel ki fog törődni?
Senki. Senki, csak én.
Ledöntök még egy kis vodkát, és felhívom Reedet. Mostanra
már vége a meccsének. Eltűnődöm, vajon nyertek-e.
Valószínűleg. Jó csapata van.
– Csá! Hogy ityeg? – veszi fel a telefont.
– Inkább áll – viccelődöm.
– Jesszus, East!
– Bocs! Csak tudod, Ella jelenléte felizgat.
Reed belefújtat a telefonba. Vigyorogva iszom még az
üvegből.
– Mikor nősz már fel?
– Miért akarnék?
–  Azért, mert a viselkedésed előbb-utóbb mindenkit kikészít,
akit szeretsz – mondja ki kereken. – Állj le az ellás szarsággal!
Tiszteletlen vele szemben.
– És semmi olyat nem akarunk tenni, ami felbosszanthatná a
drága kis hercegnőt, ugye?
– Mi van veled? Miért vagy otthon szombat este?
– Senki sem akar velem játszani.
Vagyis, ez nem teljesen igaz. Ma este két bulit is tartanak, és
az elmúlt órában három csaj küldött magáról meztelen képeket,
de még ahhoz is túl részeg és lusta vagyok, hogy megmozduljak.
– És halálra unod magad – tippel.
– Ó, odanézzenek, milyen okos lettél ott az egyetemen!
– Elég seggfej vagy ma. – Szünet. – Mennyit ittál?
Feltartom az üveget a fény felé. Félig üres.
– Nem eleget. Mi a terv jövő hétvégére? Hol lesz a meccsed?
 – Louisianában. Ella odarepül rá. Péntek este érkezik.
– Hát persze.
Meg sem próbálom leplezni a keserűségemet. Ella engem
csókolt meg előbb, kiáltanám neki legszívesebben. De a
kedvedért félreálltam az útból.
–  Nem akarunk kirekeszteni. Miért nem repülsz oda te is a
meccsed után szombat reggel?
Utálom a hangjában érződő kedvességet. Olyan rohadt
nyilvánvaló, hogy szánalmasnak tart.
– Bocs, bratyó. Nem fog összejönni. Egy csomó tervem van.
Azzal leteszem a telefont, és az asztalra dobom. Két
másodperccel később csengeni kezd. A  kijelzőn Reed neve
jelenik meg. Nem veszek róla tudomást.
Az üveg engem szólongat. Megint nagyot kortyolok belőle, és
várom, hogy beüssön a hatása. Újabban egyre több ital kell
ahhoz, hogy elérjem a kellemes zsibbadtságot. Apu
dolgozószobájának a falai mintha szűkülnének. Nehéz a levegő.
Úgyhogy fogom az üveget, és kilépek a teraszra.
Odakint már sötét van, de a medencénk fényeitől a víz
kísértetiesen kék. Egy ideig csak bámulom, mielőtt elindulok a
partra vezető ösvényen. Lebaktatok a partra, és visszadobok
pár követ az óceánba. A végtelensége beszippant. Túl csendes és
hatalmas a tér idekint, a házban viszont túl fullasztó.
Ismét elindulok, útközben meghúzom az üveget.
Hülye Hartley. Akar engem, tudom, hogy így van. Ha nem így
lenne, nem dugta volna a nyelvét a számba, amikor
megcsókoltam. Egyszerűen csak felpofozott volna, és közölte
volna, hogy soha többé ne merjem megcsókolni.
 Úgy tesz, mintha nem kedvelne, és ez zavar. És most úgy kell
tennem, mintha csak barátok lennénk, ami kibaszott hülyeség.
Ellának igaza van. Tuti, hogy feladnám a barátságunkat
Hartley-val, ha összejöhetnék vele.
Nem mintha össze akarnék jönni vele. Csak jó lenne vele
elszórakozni egy kicsit, ez minden.
De belefáradtam abba, hogy olyasvalakit üldözzek, aki
állandóan lekoptat. Nem valami szórakoztató.
– Szia, Easton!
Összerezzenek, és amikor felnézek, Felicity Worthingtont
látom magam előtt, aki úgy bukkant elő, mint valami hívatlan
dzsinn. Eltűnődöm, hogyan gyömöszölhetném vissza a
gyémántokkal kirakott lámpásába.
Az ujjaival integet nekem. Elfojtom a késztetést, hogy
megborzongjak, és inkább csak nem veszek róla tudomást.
A számhoz emelem az üveget, de már csak egypár csepp jön ki
belőle.
– Szombat este van, és teljesen egyedül vagy?
–  Piros pont – gúnyolódom. – Nagyon jó a
megfigyelőképességed.
A  szarkazmusom nem akasztja meg. Közelebb lép, és kiveszi
az üres üveget a kezemből. Aztán megfogja a csuklómat, és az
ösvényen felvezet a medenceparti házukhoz.
Követem, mert kíváncsi vagyok, mit akar. Felicity már
többször flörtölt velem, de soha nem utalt arra, hogy egyebet is
akarna velem. A fenekét egyszerű, khakiszoknya takarja, hozzá
csinos, fehér blúzt és rózsaszín mellényt vett fel. A  szerelése
nem sokban különbözik az iskolai egyenruhájától. Mindig is
frigidnek és unalmasnak tartottam.
–  Most jöttél egy modell ENSZ-ülésről, vagy ilyesmi? –
kérdezem.
Összevonja a szemöldökét.
–  Nem. A  családommal késői vacsorán vettünk részt a
klubban. Miért?
Ezek az emberek aztán értenek a flancoláshoz.
– Csak úgy.
–  Ülj le! – mutat egy kék, túlpárnázott székre. – Várj! Ne
mozdulj! Piszkosnak tűnsz.
Odasiet az egyik szekrényhez, és elővesz egy törülközőt.
Miután ráteríti a székre, int, hogy üljek le.
Lenézek a pólómra és a farmeremre. A  felsőm már talán
tizenöt éves korom óta megvan. Kissé szűk egy-két helyen,
máshol kopott, de kényelmes és tiszta. Hiszen van bejárónőnk,
az ég szerelmére! Nem koszosak a ruháim.
– Mi a baj a ruháimmal? – mordulok.
– Ez a farmer olyan, mintha a kukából rángattad volna elő.
– A kukából? Komolyan? Ezer dolláromba került.
Ja, költhetek ennyit egy gatyára. Miért is ne? Kurvára
megengedhetem magamnak.
– Attól még nem lesz kevésbé csúnya.
– A szakadt farmer divatos. Mindenki ilyet hord.
–  Ez nem szakadt. Hanem koszos és ócska. Komolyan, úgy
festesz, mint valami csavargó.
Nincs annyi pia a világon, ami segítene ezt elviselni, úgyhogy
felállok, és az ajtó felé indulok.
– Kösz a divatkritikát, amit nem kértem.
 – Várj! – szól ingerülten. – Még nem mehetsz el. Van számodra
egy ajánlatom.
Mivel Felicity még nem vette le a ruháit, nem hiszem, hogy ez
olyan ajánlat lenne, ami érdekelne.
– Túl sok ruha van rajtad ahhoz, hogy ez érdekeljen.
– Mit szólsz ehhez?
Kinyit egy másik szekrényt, és előhúz egy üveg vodkát.
– Na, ez a beszéd. – Utánakapok, de elhúzza előlem. – Ez nem
volt szép – vádolom.
– Ülj le, és odaadom az üveget!
Vagy hazamegyek, és halálra unom magam, vagy megiszom
Felicity piáját, és talán még kamatyolunk is.
Visszaülök. Felicity győzedelmes mosollyal nyújtja át az
üveget, amiről gyorsan leszedem a kupakot, és a számhoz
emelem.
Felicity arcán undorodó kifejezés suhan át.
– El sem hiszem, hogy te is Royal vagy.
– Hidd csak el, bébi.
– Meghallgatod az ajánlatomat?
–  Nem vagyok jó hallgatóság. – Rávillantok egy vigyort. –
Miért nem mutatod meg egyszerűen, hogy mid van, és majd
megmondom, hogy érdekel-e.
–  Nem tartok bemutatót – feleli hűvösen. – Mondom, mi a
helyzet, Easton. Egész héten figyeltelek…
– Sok embert figyelgetsz így?
– Még te mondod? – forgatja a szemét. – Hartley Wright után
kujtorogsz, miközben egyértelmű, hogy csak az idődet
vesztegeted vele.
 – Igen?
Hartley-ról sok mindent el lehet mondani. Idegesítő.
Ingerlékeny. Irtó dögös. De nem mondanám rá, hogy csak az
időmet vesztegetem vele.
– Hát persze. Csinos, és egész jó családból származik, de nem
Royal. Ha el kéne helyezni egy egytől tízig terjedő fontossági
skálán, akkor valahova kettő és három közé esne.
–  Az én skálám azon alapul, hogy mennyire akarok
megdönteni valakit.
Felicity erre nem reagál.
– Tudod, hogy te hol állsz ezen a skálán?
– Nem, de te biztos mindjárt megmondod.
– Te egy tízes vagy.
– Na ne! – kiáltok fel döbbenetet tettetve.
Ezt is elengedi a füle mellett.
–  Persze elég botrányos a múltad, de jóképű vagy, és gazdag,
apukád családja pedig már a gyarmati időktől fogva itt van, így
a tetteid megbocsáthatóak.
– Kösz az elismerő szavakat.
– Szívesen.
Ezt nem szarkasztikusan mondta. Azaz nem ismerte fel az én
szarkazmusomat. Ez a csaj fura.
Nyugtalanul körülnézek, és immár a sokadik alkalommal
azon tűnődöm, mi a fenét csinálhat most Hartley, amit nekem
nem lehet. Asszem, ideje indulnom. Még apu
dolgozószobájának a magánya is vonzóbb, mint azt hallgatni,
ahogy Felicity a társadalmi skálákról hadovál. Talán átnézek
Hartley-hoz, hátha otthon van, és jól jön neki a segítség.
 –  Értékelem a véleményedet rólam, Felicity, de most
hazamegyek.
– Még nem végeztem.
– Már így is túl sokáig elemezted a társadalmi státuszomat. –
Gúnyosan rámosolygok. – Mikor van időd házit írni?
Felicity élesen beszívja a levegőt.
–  Nekem nem kell házit írnom. Az előrejutásnak az életben
semmi köze a jegyekhez. Neked ezt főleg tudnod kéne. –
A  hangja rohadt leereszkedő. – Az előrejutás a kapcsolatokon
múlik. Aki a legjobb kapcsolatokkal rendelkezik, előbbre jut,
mint az, akinek a legjobb jegyei vannak.
Sajnos igaza van.
Megint kortyolok egyet a vodkából. Gondolom, ha az egész
üveget megiszom, nem számít, miről süketel Felicity. Úgysem
fogom hallani. Ráadásul úgy tűnik, többet tud Hartley-ról, mint
bárki más, és ez odatapasztja a seggem a székhez.
– Mit tudsz még Hartley-ról?
Felicity szeme felcsillan. Ha nem lennék ennyire részeg, talán
tudnék olvasni az arcáról, de a vonásai kezdenek elmosódni.
A hangja is elmosódik. Elmosódhat a hang? Bizonyára, mert az
övé totál elmosódott.
– Három éve itt hagyta a sulit, és most nyáron jött vissza. Nem
igazán a mi köreinkben mozog.
– Úgy érted, nem olyan felhatalmazott seggfej, mint mi?
Frappáns megjegyzésemet megint félresöpri. Felicity leszarja,
mit gondolok. Csak legyint egyet manikűrözött kezével, és azt
mondja:
– Még visszatérünk Hartley-ra, oké? Előbb hadd mondjam el,
mit akarok.
Kezdem azt gondolni, hogy nem engem akar meztelenül.
Francba! Totál elpazarolt este.
– Mindegy. Csak siess!
–  Az Astor csúcsán akarok állni – böki ki. – Erre két mód is
van. Az első: megdöntöm Ella hatalmát.
Erre kihúzom magam, a vállam megfeszül.
– Az nem fog megtörténni.
–  Abszolút meg tudnám tenni, szivi. Szerencsére létezik
egyszerűbb út is – mosolyodik el, és ezúttal még részeg
állapotomban is felismerem ezt a figyelmeztető jelet.
– Miért érzem úgy, hogy mindjárt élve felfalnak? – motyogom.
–  A  második lehetőség: ha nem tudom megbuktatni
Royalékat, akkor csatlakoznom kell hozzájuk. A  legegyszerűbb
mód a számomra, hogy a suli élén legyek, az, ha együtt vagyok
veled.
–  Nem én vagyok az egyetlen Royal a közelben – felelem, és
felállok.
A gondolattól, hogy Felicityvel legyek, émelyegni kezdek.
– Kösz, nem. Nem érdekelnek azok a beteg kis játékok, amiket
az öcséid játszanak.
–  Hé, fogd be! – csattanok fel élesen. Senki nem beszélhet
ilyen szarságokat a családomról. – Nem betegek, és nem
játszadoznak.
Felicity bölcsen visszavonul.
–  Sajnálom. Igazad van. A  Royal család tagjaként nem lenne
szabad a barátom testvéreit sértegetnem.
Felhorkantok.
 – A barátod?
– Igen. Járni akarok veled.
–  Minek? Mi bajod neked? – nevetek fel részegen a saját
viccemen. De aztán elkomorodom, mert asszem, épp saját
magamon gúnyolódtam.
Felicity szája megfeszül.
– Ez az utolsó évünk, és élvezni akarom az előnyeit annak, ha
valaki egy Royallal jár. Mint például Washingtonba repülni
vacsorázni, vagy elmenni hajókázni. Akarom ezeket a dolgokat.
Azt akarom, hogy a lányok irigykedve nézzenek rám. Rajta
akarok lenni a Southern Woman magazin címlapján veled és a
családi birtokoddal.
– Milyen mohó vagy. Nagyon sok mindent akarsz. – Leteszem
a vodkásüveget az asztalra. – Bocs, nem akarok neked segíteni.
–  Várj! – Elém rohan, és elkapja a karomat, még mielőtt
elérhetném az ajtót. – Nem is vagy rá kíváncsi, mit adnék érte
cserébe?
Lerázom magamról.
– Nekem tőled nem kell semmi, bébi.
– Nem, de Hartley Wrighttól akarsz valamit, nem igaz?
Erre már odafigyelek. Mármint kábé. Kicsit nehezemre esik
Felicityre fókuszálni. Vagy bármi másra.
– Mi köze ennek Hartley-hoz?
– Az attól függ. Szexelni akarsz vele, vagy járni?
Felrötyögök.
– Én nem járok senkivel.
Vagyis nem, várjunk! Már jártam valakivel.
Hiszen ott volt Claire, nem igaz?
 De egy idő után már elegem volt belőle.
Viszont Hartley nem Claire.
Talán mégiscsak akarok egy barátnőt?
A  francba, kavarognak a gondolataim. Egyikbe sem tudok
belekapaszkodni. Úgy lebegnek át a fejemen, mint a füstcsíkok.
Felicity kicsit megkönnyebbülten bólint.
– Én is így gondoltam. Oké, tehát meg akarod dönteni. De nem
kellesz neki.
– Hé! – tiltakozom. – Elég szemét dolog ilyet mondani. Szemét
vagy.
Felicity a szemét forgatja.
– Bocsi, de ez az igazság. Mondtam, hogy figyeltelek. Az a csaj
semmit sem akar tőled. De…
Felkapom a fejem. De. Szeretem a „de”-ket.
–  Ha velem jársz, azonnal elérhetetlenné válsz, és a lányok
mindig arra vágynak, amit nem kaphatnak meg. Hartley olyan
féltékeny lesz, hogy valaki mással lát, hogy rögtön rád veti
magát. Bízz bennem!
Nem nagyon tudom a bizalom szót Felicityhez kapcsolni, de
annyira nem mond hülyeséget. Mindannyian az elérhetetlen
dolgokat akarjuk. A  tiltott dolgokat. Nem pont ezért szűrtem
össze a levet Ms. Mannal?
–  És – folytatja Felicity – lennének más előnyei is. Ha velem
jársz, elmehetsz a végzős és az öregdiák bálra, és egyéb
eseményekre a klubba, de bármilyen elvárás nélkül. Ha valaki
mást hívsz el, azt fogja hinni, hogy tetszik neked. De én nem
akarok lefeküdni veled, és felőlem azzal szexelsz, akivel akarsz,
csak ne járjon az Astorba. – Mogorva arckifejezésemet látva
gyorsan hozzáteszi: – Mármint Hartley-n kívül. Kefélhetsz vele
egyszer, vagy ahányszor akarsz. Mármint te mondtad, hogy
csak erről szólna. Szóval csináld nyugodtan, csak lehetőleg
titokban. De ha bárki megtudja, nyilvánosan elismerem, hogy
megcsaltál vele, de megbocsátottam, és a kapcsolatunk erősebb,
mint valaha.
–  Azt mondod, álkapcsolatot akarsz, amivel féltékennyé
tehetem Hartley-t, és közben lefekhetek vele, de csak titokban.
Asszem, túl részeg vagyok ehhez a beszélgetéshez. De tetszik
a gondolat, hogy féltékennyé tegyem Hartley-t. Hogy ő jöjjön
utánam.
– Érdekkapcsolat lenne. Teszek valamit érted, és cserébe te is
teszel valamit értem. Senki sem sérül.
Senki sem sérül. Ez tetszik. Mintha csak a mottóm lenne.
Hozd ki az életből a legtöbbet anélkül, hogy ártanál valakinek.
Résnyire húzott szemmel fókuszálok rá, mert megint
elhomályosul az arca.
– Oké.
– Oké? – kérdezi kissé meglepetten.
–  Ja, oké – ismétlem összemosódó szavakkal. – Tegyük
féltékennyé Hartley-t!
Tetszik az ötlet.
Felicity kissé bosszúsnak tűnik.
– Nem ez az egyetlen célja a…
–  Jó éjt! – mondom, és kinyitom az ajtót. Vagy legalábbis
megpróbálom kinyitni. Három próbálkozásomba kerül, mire
kitárul. – Kösz a vodkát! – kiáltom hátra a vállam felett, majd
kibotorkálok a medenceparti házból.
 14. FEJEZET

A jókora másnaposság ellenére, ami egész vasárnapra padlóra

küld, nem késem el a hétfő reggeli edzésről. Hajrá nekem! Az
idő nagy részében Bran sebességén dolgozunk, hogy le tudja
futni a távot a spread offense támadótaktikánknál. Gyorsan
tanul, és jók az ösztönei. Csak egyszer sikerül utolérnem az
edzés végi gyakorlaton. Mivel nem húzhatom le a földre
anélkül, hogy a pálya szélén álló összes edző seggbe ne rúgjon,
figyelmeztetően átölelem, majd félrelököm.
– Nem rossz, Mathis – mondom neki.
–  Örülök, hogy idén nem kell kiállnom ellened – feleli,
megpaskolva piros felsőjét, ami védetté teszi. A  védők nem
érhetnek az irányítóhoz, ha ezt a piros mezt viseli.
– Ott van még Carson Dunn a Northból és TJ Price a Gibsonból
– figyelmeztetem.
– Ja, tudom. De te vagy a legjobb szélső védő az évadban. Igazi
rémálom vagy az irányítók számára. – A  vállamra csap. –
Amikor tavaly lesérültem, a csapattársaim rögtön
megjegyezték, hogy biztos direkt csináltam, hogy ne kelljen
szaladnom a Royal testvérek elől.
A  hangjából egyértelműen kiérződik a sóvárgás a régi sulija
iránt.
– Hiányoznak a srácok, mi? – kérdezem együttérzően.
–  Aha. – Hátrabillenti a fejét, mint a fiúk általában, ha
igyekeznek leplezni az érzéseiket. – Volt ott pár jó srác. De a
jövőért áldozatokat kell hozni, nem igaz?
– Nekem nem – bököm ki őszintén.
Kicsit eltátja a száját, majd szomorkás mosoly jelenik meg az
arcán.
–  Ja, ezt hallottam rólad. És gondolom, ha majd bejutok az
egyetemre, abbahagyhatom végre az aggódást amiatt, hogy mit
gondolnak a szüleim.
Megint a hátamra csap, majd elkocog az öltöző felé.
Utánamegyek, de sokkal lassabb tempóban. Ma nem sietek
órára. Főleg azért, mert nem tudom eldönteni, kinek az
órarendjét kövessem: a sajátomat vagy Hartley-ét. Talán ma a
saját óráimra ülök be. Az első órám önálló tanulás a
tanulószobában, míg Hartley-é feminista gondolkodás.
A tanulószobában legalább alhatok.
És nem, nem kerüli el a figyelmemet, hogy tegnap is aludtam
egész nap. Ha Ella nem utazott volna el az egyetemre Reedhez,
biztos jó hosszú kioktatást tartott volna arról, hogy az
ivászatom kezd kicsúszni a kezemből.
És igaza lenne. Semmire sem emlékszem a szombat estéből,
csak arra, hogy egy fél italboltot ledöntöttem a torkomon, aztán
részegen mászkáltam a parton. De mintha szexeltem volna
valakivel. Talán? De valószínűleg nem lehetett olyan jó, ha nem
emlékszem rá.
Zuhanyzás után a tanulószoba felé veszem az irányt. Bran
gyors léptekkel siet valahova előttem, ezzel több lány kiéhezett
figyelmét is felkeltve. Az astoros csajok nem sokkal jobbak, mint
az astoros srácok. Szinte felfalják az új fiút a tekintetükkel.
Lehet, hogy Brannek hiányzik a régi sulija, de bőven talál itt
vigasztalást az Astor Park Prepben.
Mivel így rohan, végül feldönt valakit a folyosón. A  lány
hátraesik, fekete haja felfelé libben.
Ó, a francba! Hartley az.
Odasietek, de Bran kapja el, mielőtt még padlót érne. Felsegíti,
és Hartley, aki általában mintha csak mogorván tudna nézni,
konkrétan rámosolyog. Aztán beszélgetni kezdenek.
Miért olyan kedves vele mindig?
–  Hé, East! Hová mész? – kiált felém Pash a tanterem
ajtajából.
– Órára.
– Itt van az órád – mutat rá. – A tanulószobában.
– Nem.
Változott a terv.
Mire odaérek Hartley órájára, már tele van a terem.
Odamegyek a Hartley mellett ülő sráchoz, és rámordulok:
– Húzz innen!
Sietve feltápászkodik. Hartley úgy tesz, mintha fel sem tűnne
neki. A tekintetét előreszegezi.
– Miről beszélgettetek Brannel? – érdeklődöm.
– Miért tartozna ez rád? – feleli anélkül, hogy rám nézne.
Összeszorítom a fogam.
– Hogyhogy? Most már buksz az izomagyúakra?
–  Komolyan ezzel jössz? – kérdezi megrökönyödve. – Neked
valami bajod van, Easton.
Ja, van. Sok bajom van. És közülük az egyik az, hogy nem
akarok Hartley barátja lenni.
– Még haragszol rám? – tör ki belőlem.
Mintha lazulna a testtartása. Felém pillant, meglátja az
arckifejezésemet, és halkan felsóhajt.
– Áh! Olyan vagy, mint egy kisgyerek. Ezt tudod, ugye?
Már épp okoskodva megjegyezném, hogy mennyire férfi
vagyok, de mielőtt még megtehetném, már folytatja.
–  Ilyen bűntudatos kisfiús lesz a tekinteted, ha tudod, hogy
felidegesítettél valakit.
– Szóval még mindig dühös vagy – mondom lehangoltan.
Nem válaszol.
– De azt mondtad, hétfőn beszélünk – emlékeztetem.
Hartley felvonja egyik sötét szemöldökét.
– Miért, talán nem beszélgetünk?
– De. De… – Szokatlanul ideges vagyok. – Én csak…
Mielőtt még egy szót szólhatnék, Felicity Worthington jelenik
meg az asztalom előtt. Majd, teljes elképedésemre lehajol, és
szájon csókol.
– Jó reggelt, édes!
Szájtátva bámulok rá.
– Hogy mi? – kérdezem ostobán.
Miért csókolgat?
–  Jó reggelt! – ismétli Felicity, majd Hartley-ra néz. – Jó
reggelt! Hartley, ugye?
Hartley éppolyan zavarodottnak tűnik, mint amilyennek én
érzem magam.
 – Jó reggelt! – feleli szórakozottan.
– Miss Worthington – szól a tanár a terem elejéből. – Mit keres
a termemben? A listám szerint nem iratkozott fel erre az órára.
És ha már itt tartunk, maga sem, Mr. Royal.
–  Dehogynem – felelem, és erre befogja, mert mindketten
tudjuk, hogy úgysem megyek sehova.
Felicity azonban vidáman az idősebb nőre mosolyog.
–  Tudom, Mrs. Ratcliff. Csak beugrottam, hogy köszönjek a
barátomnak.
A  teremben ülő lányok felől egybehangzó elhűlt hangok
hallatszanak.
– Már megyek is!
Felicity ad még egy gyors csókot, majd távozik.
Oké. Mi a franc folyik itt?
– Együtt vagytok Felicityvel?!
Nora Hernandez gyakorlatilag nyáladzik, amikor hátrafordul
a székében előttem.
Már épp kimondanám, hogy kurvára nem, amikor
észreveszem Hartley enyhe fintorra húzott száját. Ez
ledermeszt. Csak nem féltékeny, hogy Felicityvel járok?
Várjunk csak! Jesszus! Én nem járok Felicityvel. Már a
gondolattól is legszívesebben elhánynám magam.
–  Dehogyis – válaszolom Norának, és elfojtok egy mosolyt,
amikor látom, hogy Hartley válla ellazul. Tényleg zavarta a
gondolat, hogy Felicityvel vagyok. Há!
Az óra alatt csak a tanárra figyel, utána szó nélkül kisétál.
Utánasietek, de hirtelen megtorpanok, amikor egy kéz
megragadja a zakómat.
 Felicity az.
– Ma este menjünk el a Basil’sbe! – Parancsoló hangja idegesít.
Rámeredek.
– Minek?
– Mert jó hely, és menni akarok.
Tovább bámulok rá.
– Felicity.
– Igen, édes?
– Szerinted mi folyik itt?
Arcán zavarodottság látszik.
– Hogy érted?
– Úgy, hogy mi a francért akarnék elmenni veled valahova ma
este, és miért hívsz a barátodnak… – Hirtelen elhallgatok.
A szombat esti emlékek hullámokként söpörnek végig rajtam.
Ahogy a homokban kóválygok, a részegnél is részegebben.
Ahogy Felicity megjelenik előttem, és bevonszol a medenceparti
házukba. Egy ideig ott voltam, és bár nem emlékszem a
beszélgetésünk minden egyes részletére, a lényegre igen.
Mint például arra, hogy belementem egy álkapcsolatba, hogy
féltékennyé tegyem Hartley-t.
A francba!
A francba, a francba, a francba!
–  Egyezséget kötöttünk – sziszegi Felicity, ügyet sem vetve az
egyre kétségbeesettebb pánikomra. – És direkt úgy csókoltalak
meg, hogy Hartley is lássa.
Uramatyám!
Le kell állnom az ivással. Muszáj.
– Öm. – Nyelek egyet. – Nézd, Felicity.
 Kék szemét résnyire húzza.
–  Az az egyezség… – A  rohadt életbe, ez kurva kellemetlen.
Észreveszem, hogy többen minket figyelnek, amikor egy sor
szekrényhez vezetem Felicityt, távol a folyosó forgalmától. –
Részeg voltam, amikor belementem.
– Na ne! – A hangja csak úgy csöpög a szarkazmustól.
–  Mármint nagyon-nagyon részeg. Annyira, hogy minden
kiesett – teszem hozzá, mert így igaz. Vasárnap arra sem
emlékeztem, hogy egyáltalán találkoztam Felicityvel, hát még
hogy azt mondtam neki, hogy a barátja leszek. – Szóval, öh, ja…
Bármit mondtam is, hogy megteszem… most vissza kell lépnem.
Összepréseli a száját, és bűnbánó arcomat fürkészi.
– Nem – feleli végül.
Erre kihúzom magam.
– Hogy érted azt, hogy nem?
–  Úgy, hogy nem. Nem léphetsz vissza. – Ujjait az alkaromra
fonja, és lángoló tekintettel néz rám. – Egyezséget kötöttünk, és
már meghagytam a csajoknak, hogy terjesszék a hírt, hogy
együtt vagyunk. Túl késő.
Elfog az ideg.
–  Akkor terjeszd el az ellenkezőjét! – utasítom. – Mert nem
vagyunk együtt.
–  De igen – vitatkozik, mint egy ötéves. Körmei az ingem
ujjába vájnak. – Ne húzz fel, Easton! Nem akarod látni, milyen,
amikor dühös vagyok.
Miért nem? Talán Hulkká változik, és átüti a falakat? Nem jut
időm rá, hogy rákérdezzek, mert Felicity elmasírozik, én pedig
aggodalmasan bámulok utána.
  
•••
 
A  hír gyorsan terjed. Felicity és a „csajok” nem vesztegetik az
időt, és mindenkinek elújságolják az Astor Parkban, hogy
járunk. Valahányszor megpróbálom kijavítani az egyik
félretájékoztatott idiótát, csak elvigyorodik, a hátamra csap, és
azt mondja:
– Persze, Royal.
Nem tudom, mit terjeszt pontosan Felicity, de senki sem hisz
nekem, amikor elmagyarázom, hogy nem járunk.
Szerencsére csak Ella, az ikrek, Val és Hartley véleménye
számít igazán. Közülük a négy első nevetéssel próbálja elütni a
dolgot, amikor ebédnél csatlakozom hozzájuk. És Hartley?
Ő  ismét eltűnik. Egyik délutáni óránkon sem látom. És azért
mondom, hogy a miénk, mert már felhagytam vele, hogy a saját
órarendemet kövessem.
Sőt, az utolsó csengő után beugrom a titkárságra, és
hivatalosan is kérem, hogy megváltoztathassam az
órarendemet.
–  Továbbítom a kérését az igazgatónak – közli Mr. Miller, a
pályaválasztási tanácsadóm.
– Kösz!
Mr. Miller fanyarul elmosolyodik.
– És ha Beringer igazgató visszautasítja a kérését?
Vállat vonok.
–  Akkor is tovább járok ezekre az órákra. Egyik tanárt sem
érdekli, hogy ott vagyok.
 Ahogy az ajtó felé indulok, Mr. Miller megcsóválja a fejét.
– Ez az iskola… – dünnyögi.
Ja. Ez az iskola… Elég elcseszett hely, ahol valójában a diákok
irányítanak, a tanárok pedig csak hátradőlve figyelik, teljesen
tehetetlenül. A gazdag kölykök seggfejek.
Kifele menet írok Hartley-nak.
 
Kihagytad a du-i órákat. Behívtak dolgozni?
 
Meglepetésemre azonnal válaszol.
 
Aha. +tennél 1 szívességet?
 
A képernyőre vigyorgok.
 
Naná h lefekszem veled.
 
Kis szünet.
 
Felejtsd el!
 
A francba!
 
Bocsi! Mondtam, h csak úgy jön. Mire van szükséged, Har-Har?
 
Brit irodalom jegyzetekre, ha van
 
Aha, 1 csomót jegyzeteltem. – A szemem sem rebben, amikor leírom
ezt a hazugságot, de még emlékszem az órai anyagra, és mire
végez, kész lesz a jegyzet is. – Mikor végzel? Munka után átugorhatok hozzád,
és odaadhatom

 
Elhoznád inkább ide? Akkor tudnék a szüneteimben tanulni
 
Felugrik egy kis térkép – elküldte a címet. ÉHES KANÁL
ÉTKEZDE, a Keleti Tizennegyedik utcában.
 
Oké, simán – gépelem vissza, és nagyon büszke vagyok
magamra, amiért ilyen jó, segítőkész barát vagyok. – 1 órán belül ott
vok. Előbb még haza kell vinnem Pasht
 
Köszi, E

 
Király. „E”-nek hívott. Ez már haladás!
Zsebre vágom a telefont, és átvágok a parkolón a pick-
upomhoz, ahol Pash már vár. Azért sofőrködöm neki, mert a
kocsija már két hete a szerelőnél van. Totálkáros lett, miután a
kanyargós és kurva ijesztő part menti úton versenyzett vele.
Még szerencse, hogy nem hajtott le a szikláról, de nincs jogom
ítélkezni. Pashnek egyetlen bűne van: az illegális
autóversenyzés. Nekem kismillió van.
– Csá! – kiáltja.
– Csá!
Feloldom a zárat a furgonon, és beülünk. A  pohártartóba
dobom a mobilomat, és beindítom a motort.
A  negyedórás út alatt legalább tízszer jelez a telefonom, ami
végül arra buzdítja Pasht, hogy a kezébe vegye.
–  Haver. Felicity Worthington már legalább ezer üzenetet
hagyott. – Felröhög valamin, amit a kijelzőn lát. – Azt akarja,
hogy köss nyakkendőt a ma esti vacsorára. Elviszed vacsorázni?
Ezt úgy mondja, mintha csak azt kérdezné, hogy tényleg egy
pitonnal akarok-e barátkozni.
–  A  fenébe is, dehogy. – A  fogamat csikorgatva igyekszem az
útra koncentrálni. – Visszaírnál helyettem?
– Persze. Mit mondjak neki?
– Azt, hogy NEM járunk. A nem csupa nagybetűvel.
Pash hangosan felrötyög.
– Ez durva, haver.
– A kedvesség nem állítja le ezt a csajt.
Indexelek, és balra kanyarodom, Pash fák szegélyezte utcája
felé.
–  Miért gondolja, hogy jártok? – kérdezi, közben
szórakozottan gépel a telefonomon.
–  Azért, mert megkért rá, én meg belementem, mert részeg
voltam.
Megint nevet.
– Mekkora barom vagy.
– Kösz a támogatást.
–  Csak az igazat mondom. Tessék! Elküldtem. – Még mielőtt
letehetné, a telefon csilingel a kezében. – Azt írja, az üzlet az
üzlet.
Dühösen felmordulok.
– Ne válaszolj rá!
– És? Hogy húzod ki magad ebből?
Amikor odapillantok, látom, hogy újabb nevetést próbál
visszafojtani.
 –  Fogalmam sincs – ismerem el. Felicityvel nehéz ellenkezni.
És kezdem azt gondolni, hogy egy kicsit pszichopata is. – De
majd kitalálok valamit.
Elérjük a hosszú felhajtójuk végét, és leparkolom a kocsit a
Bhara villa előtt.
– Találkozunk holnap edzésen.
Nem ajánlom fel, hogy érte jövök, mivel úgyis mindig kések.
De az apja úgyis beviszi munka előtt, úgyhogy nem is baj.
Összeütjük az öklünket, aztán Pash kiszáll az autóból.
– Csá, East!
– Csá!
Gyorsan megfordulok, és visszahajtok arra, amerről jöttem,
csakhogy a hazavezető út helyett a másik irányba kanyarodom,
a város felé. Beállok egy üres parkolóba, előveszek egy tollat, a
telefonomat és egy jegyzetfüzetet, és munkához látok. Tavaly
elkezdtem felvenni az órákat a telefonommal. Segít, ha dogát
írunk, már ha sikerül meggyőznöm magam, hogy az óra megéri
a tanulást. Kétségkívül épp csak a minimumot hozom.
A  hármassal már át lehet menni, ahogy azt már több ezerszer
elmondtam apámnak.
De erre a jegyzetre most több gondot fordítok, mert Hartley-
nak a hármas valószínűleg egyenlő a bukással. Amint végzek,
mindent elpakolok, és a csaj keresésére indulok.
Az Éhes Kanál Étkezde egy üzletsoron áll, egy Goodwill és egy
élelmiszerbolt között. A neonfelirat szerint nyitva vannak.
A jegyzetfüzettel a kezemben belépek.
Odabent pár sornyi, ötvenes éveket idéző asztalt találok:
króm székek és fényes, színes asztallapok. A  helyiség közepén
U-alakú pult húzódik. Nem sokan ülnek bent, de ez nem
meglepő egy szokványos hétköznapon, mivel még öt óra sincs.
A  helyet pásztázva Hartley-t keresem, de csak egy másik
pincérnőt látok ugyanabban a fekete és fehér egyenruhában,
amit Hartley viselt aznap, amikor vacsorát vittem neki.
A  homlokomat ráncolva bekukkantok a nagyrészt üres
bokszokba, és ekkor kiszúrom. Legalábbis a tarkóját. A leghátsó
bokszban ül, nekem háttal.
És nincs egyedül.
–  Bárhol helyet foglalhatsz – csicsergi a másik pincérnő,
miután üdvözöl.
– Ó! Oké. Kösz.
– Máris hozom az étlapot.
Bólintok, és a hátsó bokszok felé indulok. Nem a Hartley-
ékkal szomszédos bokszba ülök, hanem a kettővel arrébb esőbe.
Elég messze ahhoz, hogy a társa ne láthasson, de elég közel
ahhoz, hogy halljam, amit Hartley mond.
És amit mond, attól minden levegő kiszorul belőlem.
Hartley a kétségbeeséstől remegő hangon könyörög:
– Haza akarok menni.
 15. FEJEZET

– Tudod, hogy ez nem rajtam múlik.

Összeszorítom az ajkamat, nehogy közbevágjak. A  nő
szerintem Hartley nővére. Felismerem a cikkből, de a nevére
már nem emlékszem. Annyira hasonlít Hartley-ra, de fekete
haját rövidre vágatta frufruval, míg Hartley-é
selyemfüggönyként omlik le a hátán.
– Igen, de te vagy a legidősebb – feleli Hartley erőtlenül. – Te
vagy a kedvence, Parker. Apu hallgat rád.
– Már nem – mondja Parker. A hangja feszültnek hallatszik. –
Most úgy járkál fel-alá, mint Lear király, aki arra vár, hogy
minden lánya elárulja. Istenem, nem is szabadna itt lennem,
Hart. Ezzel sokat kockáztatok.
–  Valóban? – Nem látom Hartley arcát, de hűvös hangjából
úgy képzelem, a tekintete is jéghideg lehet. – Egészen pontosan
mit kockáztatsz, Parker? Már nem is laksz ott. Van egy férjed,
két gyereked és…
–  …és a szüleim vagyona, amiből a gyerekek magániskoláját
és a házunkat fizetjük. Ha apu rájön, hogy találkoztunk…
Hartley ingerülten felmordul.
– Senki nem fog rájönni.
 – Ezt nem tudhatod. Mindenhol vannak kémei.
Összevonom a szemöldökömet. Hartley apja csak a helyettes
kerületi ügyész, de Hartley nővére úgy állítja be, mintha valami
maffiavezér, vagy hasonló lenne. A  rohadt életbe! Vajon mi
történhetett Hartley és az apja között? Egyre inkább úgy
hangzik, mintha kitették volna otthonról. De miért?
– Hozhatok valamit inni? Kávét? Vizet?
A pincérnő félbeszakítja a hallgatózásomat.
–  Öm, ja – motyogom minél halkabban. – A  víz jó lesz.
Köszönöm.
– Választottál az étlapról? – kérdezi.
– Annyira hiányoztok – mondja Hartley szomorúan.
Egyre feszültebb leszek, ahogy egyszerre igyekszem figyelni
mindkét beszélgetésre.
– Még nem. Még kell egy kis idő.
– Oké zsoké. Majd hozom a vizedet, és felveszem a rendelést.
Azzal ellibben, és sikerül elcsípnem Parker mondatának a
végét.
–  …változtatni a körülményeken, bármikor. Csak kérj tőle
bocsánatot, mondd el, hogy túlreagáltad, és könyörögj a
bocsánatáért.
– Nem reagáltam túl – csattan fel Hartley. – Nem helyes, amit
tesz, és egy nap úgyis kitudódik. Az ilyesmik mindig
kitudódnak. Ez a sok elkendőzés előbb-utóbb csak rosszul sül el
mindannyiunknak.
–  Azt hiszed, csak a mi családunknak van rejtegetnivalója? –
sziszegi Parker. – Mindenkinek piszkos a pénze. Jobb lett volna,
ha befogod a szádat.
 – És mi van ezzel?
Fogalmam sincs, mi az az „ez”, mert nem látom Hartley-t, de
Parker szürke szeme megtelik szomorúsággal.
– Már nem tudom, mit higgyek.
–  Most hülyéskedsz? Láttad, hogy mit… – Hartley elhallgat.
Lehorgasztja a fejét, és mély levegőt vesz. – Tudod mit? Nem
érdekel, hogy kitett otthonról, vagy hogy nincs pénzem. Mindez
egyáltalán nem érdekel. Engem csak anyu és a húgom érdekel.
Azt akarom, hogy ismét együtt legyünk.
–  Akkor kénytelen leszel megbocsátani, és továbblépni –
könyörög neki Parker. – Ha így folytatod, és felhívod rá a
figyelmet, azzal csak ártasz a családnak. Tedd azt, ami helyes!
–  Próbálom! – kiált fel Hartley, aztán gyorsan lehalkítja a
hangját. – Mit gondolsz, miért jöttem vissza? Próbálom
helyrehozni, de te nem találkozhatsz velem. Anyu nem hajlandó
velem szóba állni. És még… – A  hangja megbicsaklik, és nem
folytatja.
Összerándul a gyomrom. Nagyon feldúlt.
Parker feláll.
– Sajnálom, Hart. Mennem kell.
Hartley sietve kinyúl, és elkapja a nővére csuklóját.
– Legalább beszélnél anyuval a kedvemért?
– Már megtettem, többször is. Nem hallgat rám – feleli Parker
ingerülten.
– Akkor kérlek, beszélned kell apuval.
– Nem lehet.
–  Miért nem? – Hartley most már dühösnek hangzik. – Miles
jól keres. Ennyire kell a pénz?
 Parker kiszabadítja a csuklóját.
–  Azt hittem, szereted az unokahúgodat és az unokaöcsédet.
Tudod, mennyibe kerülnek? Macy pónijának a tartása kétezer
dollár egy hónapban, Dawson hegedűóráiért pedig ötezret
fizetünk. Nem áldozhatom fel a jövőjüket a kedvedért, Hartley.
Ne is kérd tőlem! Ne légy ilyen önző! Ha az unokahúgod és
-öcséd nem érdekel, akkor legalább a kishúgunkra gondolj!
Nem élné túl egy bentlakásos iskolában. Ahhoz túl törékeny.
Hartley elgyötört hangot hallat, ami a szívembe nyilall, de
Parkerre nem hat. Kisétál az étteremből, anélkül, hogy egyetlen
pillantást vetne hátra.
Legszívesebben odamennék Hartley-hoz, és átölelném, de,
gondolom, az annyira esne jól neki, mintha forró lávát öntenék
a fejére. Ráadásul jól tökön rúgna, amiért hallgatóztam.
Úgyhogy lejjebb csúszom a bokszban, és lehajtom a fejem.
Hallom, ahogy feláll mögöttem.
–  Jess, nem bánod, ha kérek még öt percet? Szükségem van
egy kis levegőre.
– Persze, édes. Amúgy is kihalt a hely. Csak nyugodtan.
Léptek hangzanak, de nem az ajtó felé, hanem az étkezde
hátulja felé tartanak. Gondolom, van ott egy másik kijárat.
– Tessék! – A pincérnő visszatér a vízzel. – Mit hozhatok?
– Ami azt illeti, mennem kell.
Felmutatom a telefonomat és a jegyzetfüzetemet, mintha ez a
két tárgy jelentené a rejtélyes okot, ami miatt mennem kell.
Erre csak vállat von, valószínűleg azért, mert úgyis kifizetik,
akár kiszolgál, akár nem. Nem mintha plusz pénzt kapna az
eladott almás piték után.
 – Ahogy akarod, édes.
Otthagyok egy húszdollárost az asztalon, és kicsusszanok a
bokszból.
– Tartsa meg a visszajárót! – szólok hátra a vállam fölött.
Miután kiértem, várok még kábé húsz másodpercet, majd
megkerülöm az épületet arra, ahol a hátsó sikátort sejtem.
Itt találom meg Hartley-t, aki egy tejesrekeszen ül, fejét
lehajtja, a válla reszket.
Sír.
Baszki! Most mit tegyek?
A visszavonulás, mielőtt meglát, nem tűnik helyesnek, de nem
vagyok jó az ilyen vigasztalós dolgokban. Különben is, Hartley
nem is hagyná, hogy megvigasztaljam. Ahhoz túlságosan
idegesítem.
Tulajdonképpen… épp ez a válasz. Talán nem tudom átölelni,
a haját simogatni, és megígérni neki, hogy minden rendben lesz
– honnan is tudhatnám, hogyan lesz? –, de van egy holtbiztos
módszerem, amivel eltüntethetem azokat a könnyeket.
Vigyorral az arcomon előbaktatok, figyelve, hogy a lépteim jó
hangosak legyenek, és meghallja, hogy jövök.
– Semmi pánik, itt van Easton!
Hartley felém kapja a fejét.
Csak egy pillanatra látom fénylő szemét, mielőtt a kezével
sietve letörli a könnyeket. Aztán felszegi az állát, és már érkezik
is a csípős válasza.
–  Semmi pánik? Ez a legijesztőbb dolog, amit valaha
hallottam.
Odaérek hozzá, és felemelem a füzetemet.
 – Hé! Ne harapj abba a kézbe, ami a brit irodalom jegyzeteket
hozza neked! – figyelmeztetem, és közben végig úgy teszek,
mintha nem láttam volna a könnyeit.
De már egészen összeszedte magát. A  szeme kicsit piros, de
már száraz.
– Köszi! – A hangjában őszinte hála csendül, amikor átveszi a
füzetet.
Odahúzok egy másik rekeszt, és lehuppanok rá.
–  És, maradt még a szünetedből? Mert elég őrült dolgot
akarok mesélni.
Egyik tincsét a füle mögé söpri.
– Aha, van időnk. Nincs senki az étteremben.
–  Azért vagy ilyen rosszkedvű? – kérdezem lazán. – Mert így
lemaradsz a jó kis borravalókról?
– Nem vagyok rosszkedvű.
Mindketten tudjuk, hogy hazudik, de befogom a számat. Nem
akarom erőltetni, hogy elmesélje a jelenetet a nővérével. Azt
akarom, hogy azért avasson be, mert be szeretne.
Úgy teszek, mintha ezen eltöprengenék.
–  Ó,  a francba! Már tudom, mitől van. Épp arra gondoltál,
mennyire tetszem neked, és mennyire beleszakad a szíved,
hogy eljátszottad az esélyedet.
Ezen gúnyosan felkacag.
–  Még hogy én eljátszottam az esélyemet veled! Öhm, inkább
fordítva.
– Bébi, én nem játszottam el semmit – kacsintok rá. – Teljesen
odáig vagy értem. Csak csettintenem kell, és ma este már ott
smárolunk a kanapédon.
 –  Há! Inkább smárolnék azzal a lámpával – mutat az
utcalámpára a sikátor végében.
–  Pfuj! Tudod, hány mocskos kéz fogdosta már azt az
oszlopot?
– Valószínűleg annyi, amennyi téged is – vigyorog elégedetten
a visszavágástól.
– Szép.
Röhögve felemelem a tenyeremet, hogy belecsapjon. Egy
hosszú másodperc után előrehajol, és belecsap.
A szeme már nem csillog, és a vállát már szinte teljesen lazán
tartja. A  szemem sarkából rásandítok. Arccsontjának puha
kiszögellésére, alsó ajkának durcás vonalára, a fülére.
Nagyon aranyos kis fül.
–  Tehát mi ez az őrült történet, amit mesélni akarsz? –
kérdezi.
Eltúlzott nyögést hallatok.
– Ó, egek, talán nem is akarod tudni. Elég durva.
Ezen jót szórakozik.
– O-ó! Mit tettél?
– Ki mondta, hogy tettem valamit? – tiltakozom.
–  Hm, én mondom. – Kihívóan felvonja a szemöldökét. –
Szóval, mit tettél?
Borzongva kifújom a levegőt.
–  Totál lerészegedtem, és megígértem Felicitynek, hogy az
álpasija leszek.
Szinte tapintható csend áll be.
Aztán Hartley-ból kirobban a nevetés.
– Hogy mi? Miért?
 – Miért mentem bele, vagy miért kell neki álpasi?
– Bármelyik!
– Nos, akar maga mellé egy Royalt, hogy a társasági ranglétra
tetejére jusson, és bulikon mutogasson.
–  Hát persze – bólint Hartley, mintha ennek csak így lenne
értelme. – És azért mentél bele, mert…
–  Nem hallottad a „totál részeg” részt? Elég sok ostobaságot
csinálok részegen, Har-Har.
Összegörnyed, úgy nevet még mindig.
– Ó, istenem, Easton! Mekkora balek vagy!
– Ezt eddig is tudtuk.
–  És most mihez kezdesz? – kérdezi két kuncogás között, és
elégedetten látom, hogy a szomorúság minden jele eltűnt a
csinos arcáról. – Ugye nem fogod komolyan a pasiját játszani?
–  A  fenét, dehogy. Már megmondtam neki, hogy ez nem fog
megtörténni. – Az ajkamba harapok. – De nem hagyja, hogy
visszalépjek. Azt mondja, az üzlet, az üzlet.
Hartley felhorkan.
Legyintek egyet.
–  Mindegy. Majd rájövök, hogyan szabaduljak meg tőle.
Mármint senkit sem lehet kényszeríteni, hogy járjon valakivel,
ugye?
–  Általában nem – feleli vidáman. – De Felicity Worthington
elég… Hogy is mondjam… Kitartónak tűnik.
– Azt hiszem, a szó, amit keresel, az az őrült.
– Nem. Nem őrült. Csak egy gazdag ribanc, aki tudja, mit akar.
És ő engem akar. Jesszus!
– Félek, Har-Har. Ölelj át!
 Erre megint felhorkan.
Egy pillanatra mindketten elhallgatunk. Különös módon ez
most kellemes – általában utálom a csöndet. Nyugtalan és
türelmetlen leszek tőle, és ilyenkor mindig pofázhatnékom
támad. De most csak ülök ott Hartley mellett, és ismét az arcát
csodálom.
Majd’ belehalok, hogy a nővéréről kérdezhessem, de nem
tehetem. Csak azért, mert rohadtul kíváncsi vagyok arra a
beszélgetésre az étteremben, még nem kell beleütnöm az
orromat valamibe, amibe nem kéne. Ennél azért nagyobb
akaraterőm…
– Láttalak a nővéreddel – szakad fel belőlem.
Ennyit az akaraterőről.
Hartley erre ismét rögtön megfeszül, és elutasítóvá válik.
– Tessék?
–  Akkor érkeztem, amikor a bokszban ültetek – vallom be. –
A közelben ültem és figyeltem.
– Figyeltél? – Nagyon lassan felháborodottság vegyül ebbe az
egy szóba. Aztán robban. – Mi a franc ütött beléd, Easton?!
–  Sajnálom. Nem direkt csináltam – mondom védekezően. –
Csak nem akartalak félbeszakítani titeket.
Hartley állkapcsa megfeszül.
– Jelezned kellett volna valahogy, hogy ott vagy.
– Sajnálom – ismétlem.
Ezúttal a beálló csönd már nem is lehetne kínosabb.
– Tehát a családod kitett otthonról?
Felém kapja a fejét, és olyan dühösen mered rám, hogy
beleborzongok.
 –  Legalábbis ez jött le abból, amit hallottam. Mi történt?
Kokózáson kaptak, vagy ilyesmi? Rehabra akartak küldeni?
A  rohadt életbe, miért jár még a szám? Egyértelműen nem
akar velem erről beszélni. De azonnal kimondom, amit
gondolok. Mint kábé mindig.
– Egyik sem – motyogja.
– Oké. Szóval… akkor mi történt?
– Összevesztünk apuval – feleli rejtélyesen.
Többet akarok tudni. Muszáj többet tudnom. De Hartley túl
érzékeny. Nem kérdezhetek tőle többet anélkül, hogy teljesen
kikészíteném.
Kissé Ellára emlékeztet. Amikor Ella először felbukkant
nálunk, szinte képtelenség volt részleteket kihúzni belőle. Végül
megnyílt, amikor rájött, hogy nem akarunk tőle semmit. Vagyis
én nem akarok tőle semmit.
Ez is olyasmi, ami még Reed előtt kijutott nekem. Ella előbb
mesélt nekem a sztriptízről, mint Reednek. Vajon miért? Talán…
Azért, mert Ella sosem talált fenyegetőnek?
A  térdemen dobolok az ujjaimmal, ahogy fejbe kólint a
felismerés. Alig van időm kielemezni, amikor újabb dologra
jövök rá.
Hartley fenyegetést lát bennem. Ezért ilyen ellenséges velem.
Hirtelen eszembe jut, hogyan beszélt Bran Mathisszel: csupa
mosoly, semmi barátságtalanság. Miért? Talán azért… Azért,
mert ő nem gúnyolódott azzal, hogy a bugyijába jut, mint én
tettem? Nem. Mint ahogy még mindig teszem. Megígértem neki,
hogy nem mozdulok rá, hogy jó, plátói barátja leszek, de –
tipikus módon – nem tartottam be az ígéretemet.
 Igazi seggfej vagyok.
– Hé, ha szeretnéd, beülök az egyik bokszba, amíg dolgozol, és
valahányszor ráérsz, kikérdezlek brit irodalomból – ajánlom.
Hartley döbbentnek tűnik.
– Tessék?
– Azt kérdeztem, szeretnéd-e, hogy kikérdezzelek…
–  Nem, ezt hallottam – vág közbe. – Csak nem értem… Nem
fogsz kérdezősködni az apámról?
– Nem.
A szeme kikerekedik, majd szinte rögtön résnyire húzódik.
– Miért nem?
–  Mert nem tartozik rám. Ha akarsz mesélni a
nézeteltérésedről az apáddal, vagy bármi volt is, akkor majd
mesélsz. – Vállat vonok. – A barátok nem kényszerítik egymást,
hogy beszéljenek.
Ebben a hét szóban semmilyen hamisság sincs, mert ez alatt a
rövid beszélgetés alatt levontam pár következtetést.
Hartley nem fog lefeküdni velem. Vonzódik hozzám – tudom,
hogy így van –, de nem fog lépni az ügyben. Olyasmivel
rendelkezik, amit sokak szerint nekem is el kéne sajátítanom:
önuralommal. Nem fog velem ágyba bújni, vagy a kocsim
hátuljába, vagy a lelátó alá, és szerintem ideje, hogy ezt
elfogadjam.
De kedvelem. Továbbra is szeretnék vele beszélgetni. És nem
akarom, hogy fenyegetést lásson bennem.
Szóval, ha azt akarom, hogy Hartley ne fenyegetést lásson
bennem, akkor el kell kezdenem máshogy kezelni, mint egy
numerát.
 Barátként kell kezelnem. Igazi, „törődünk egymással, de nem
kell, hogy közben pucérak legyünk” barátként.
– Komolyan mondom – teszem hozzá komoran. – Itt leszek, ha
és amikor készen állsz beszélni róla. Addig is beszélhetünk
másról. Oké?
Ezen egy ideig elgondolkodik. Végül azt motyogja:
– Oké.
 16. FEJEZET

– Komolyan megváltoztattad a teljes órarendedet? – kérdezi Ella

másnap reggel.
Bezárom a szekrényem ajtaját, és vigyorogva felé fordulok.
– Nem. A matek maradt.
Szájtátva mered rám.
– De minden mást lecseréltél?
– Lényegében igen.
– És Beringer jóváhagyta?
– Aha.
– Be volt szívva?
– Lehet.
Kikapja az új órarendemet a kezemből. Mrs. G nyomtatta ki
nekem, amikor edzés után beugrottam hozzá.
–  Ez nevetséges! – fújtat Ella. – Bizonyos órákat fel kell
venned, hogy le tudj érettségizni, Easton. Itt csak egy nyelvóra
van, de neked ebben a félévben kettő kell. És felvetted a
politikatörténetet! Hiszen azt már tavaly megcsináltad! Miért
hagyják, hogy ismét megcsináld?
– Én a beszívott elméletedre tippelnék.
Nekivágja a papírt a mellkasomnak.
 – Ez Hartley Wright órarendje, igaz?
– Igen, és?
Nem nagy titok. Már múlt héten elmondtam mindenkinek,
hogy ezért járok más órákra.
– És, nem gondolod, hogy békén kéne hagynod?
– Azt mondanám, hogy nem.
– De… elég nyilvánvalóvá tette, hogy nem akar veled járni.
– Tudom, és nem bánom. Most legjobb barátok vagyunk, Ella.
Ne aggódj miatta!
Ella nem veszi be a dumámat.
– Miben mesterkedsz?
– Csakis nagyon jó dolgokban, hugi.
Lezseren átkarolom a vállát. Ella felsóhajt.
– Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban.
A szkepticizmusa már kezd idegesíteni.
– Miért? Olyan nehéz elhinni, hogy jót tehetek Hartley-val?
– Igen. Tudod, hogy imádlak, de ugyan már, Easton! Általában
a saját érzéseid alapján hozol döntéseket, miközben mások
érzéseivel nem törődsz.
– Ugyan! Nem vagyok annyira rossz – viccelődöm.
De Ella már belelendült.
–  Talán tagadod? Tagadod, hogy kikezdtél a testvéreid
barátnőjével? Hogy egyszer azt mondtad nekem, hogy…
Sértetten visszahúzom a karomat, és lelassítok.
–  Talán ma bal lábbal keltél? Miért vágod ezt a sok szart a
képembe?
–  Azért, mert törődöm veled. Amikor fájdalmat okozol
másoknak, akkor végül te is sérülsz. – Ellágyul a tekintete. – Azt
akarom, hogy boldog légy. Szerintem ez nem fog boldoggá
tenni.
–  Mi lenne, ha a saját dolgoddal törődnél, és inkább amiatt
aggódnál, hogy Reed vajon hűséges-e ott az egyetemen
nélküled? – vágok vissza.
Az arcára kiülő sértett kifejezést látva bűntudat veszi át a
dühöm helyét.
–  Baszki, ne haragudj! Elég mocsok dolog volt tőlem. Reed
még a földet is imádja, ahova lépsz. – Összeborzolom a haját. –
De komolyan beszélek, oké? Hartley-val megegyeztünk. Neki
egy barátra van szüksége, és valamilyen rejtélyes okból én
akarok lenni ez a barát. Nem fogom megbántani, és ő sem fog
megbántani engem.
Ella nem tűnik túl meggyőzöttnek.
– Ha te mondod.
– Én bizony. Akkor rendben vagyunk?
Aprót bólint, majd átkarolja a derekamat.
– Azt akarom, hogy boldog légy – suttogja a mellkasomnak.
– Az vagyok – felelem, majd beiszkolok a termembe.
Nem szeretek túl sokat gondolkodni. Reed és Gideon igazi
merengők. Én inkább cselekszem, és nem igazán gondolok bele,
hogy fog valami alakulni.
Valószínűleg azért, mert legtöbbször minden rendben volt.
Amikor pedig nem? Nos…
Ha túl sokat agyalnék a szarságokon, amik félresikerültek,
akkor végül biztos gyógyszereket kellene tömnöm magamba,
mint tizenöt éves koromban, amikor anyut teljesen a hatalmába
kerítette a depressziója, és nem eresztette.
 Ha az, hogy Hartley-val lógok, egy érzelmi gödörbe taszítana,
ami egészben lenyelne, akkor már most kiszállnék. De jó érzés
vele lenni. Vicces, leállít, ha seggfej vagyok, és… És úgy érzem,
szüksége van rám.
Eddig még soha senkinek nem volt rám szüksége. Ellának
Reed kellett. Anyunak a gyógyszerek és a pia. Az ikrek ott
vannak egymásnak.
Hartley viszont egyedül van. És van valami a magányában,
amivel együtt tudok érezni.
De nem akarok ezen mélázni, így – rám nem igazán jellemző
módon – a következő négy órámon bedobom magam. Felelek a
kérdésekre. Elméletekkel állok elő. Aktívan részt veszek az
órákon, amivel az osztálytársaimat és a tanárokat is meglepem.
– Részeg vagy? – suttogja Hartley politikatörténeten.
A szememet forgatom.
– Nem. És te?
Erre csak a homlokát ráncolja, és továbbra is zavarodottan
néz.
És nem ő az egyetlen.
–  Mi van veled? – kérdezi Pash, amikor kijövünk brit
irodalomról, és az ebédlő felé indulunk. – Az apád rád szállt?
– Nem, szerintem inkább valami nagy dolgot tervez, és ehhez
kell a látszat, igaz? – tippel Owen, egy másik csapattársam.
–  Egy srác már nem is válaszolhat egy kérdésre az órán
anélkül, hogy lenne mögötte valami?
Pash és Owen megrázza a fejét.
– Bármit tervezel is, rám számíthatsz – jelenti ki Pash.
A két haverom egyetértően belecsap egymás tenyerébe, majd
elszaladnak, valószínűleg azért, hogy elterjesszék: valami nagy
attrakcióra készülök.
Hagyom, hadd találgassanak, mert a fejemben lévő válasz –
hogy igyekszem elfelejteni, hogyan érzek egy lány iránt – még
szörnyebben hangzana, ha hangosan is kimondanám.
Persze az első ember, akivel az ebédlőben összefutok, Hartley.
Egy annyira megpakolt tálcával mászkál, hogy átfut a fejemen,
talán magán kívül valaki másnak is visz kaját. Gyanakvóan
végigpásztázom a helyiséget, de senki sem lézeng a közelben.
Kivéve engem. Csak én követem Hartley Wrightot mindenhova.
És ez így van rendjén.
– Kell egy kis segítség?
Hartley felkapja a fejét, és a tálca veszélyesen meginog a
kezében. Elkapom, még mielőtt a tészta, a szendvics és a három
banán a földre esne.
– Nem, kösz, elbírom.
Előrenyúl, hogy visszavegye a tálcát, de elkapom előle.
Észreveszem Pasht a sorban, és odakiáltok neki:
– Hozol nekem egy currytálat?
Pash felmutatja a hüvelykujját. Ez el van intézve, úgyhogy
ülőhelyet keresek. Általában Ellával, Vallal és a többiekkel ülök,
de most igyekszem kerülni Ella kíváncsi tekintetét és tolakodó
kérdéseit.
Kiszúrok egy üres asztalt a sarokban, amit mindenki nagy
ívben elkerül, mert a vezetőségnek az a remek ötlete támadt,
hogy fákat telepít be azért, hogy feldobják a helyet. Azonban
tavaly rovarok támadták meg a növényeket, és a sarok tele volt
velük. Most mindenki fél odaülni. Hartley viszont nem volt itt
tavaly, úgyhogy nem tudhat erről.
– Komolyan, én is tudom hozni – makacskodik.
– Tudom. – De csak az asztalnál állok meg. Leteszem a tálcát,
és kihúzok neki egy széket. – De most legjobb barátok vagyunk,
és az öribarik együtt esznek. Ez a szabály. Nézz csak körül! –
Körbemutatok a termen, ahol minden társunk kettes, hármas,
vagy nagyobb csoportokban ül. – Csordaállatok vagyunk.
Szeretünk együtt lenni.
Hartley megvakarja a nyakát, és bizalmatlanul méreget.
– Én inkább magányos farkas vagyok.
– Szuper. Akkor együtt leszünk magányos farkasok.
Lazítok a nyakkendőmön. Semmi bajom az iskolai nadrággal
vagy zakóval, de a nyakkendő teljesen kikészít.
–  Tessék, az ebéded – bukkan fel Pash Hartley mellett, és
leteszi a tálcát az asztalra. – Miért nem ülünk le? Valami baj
van? – Rémülten rám néz. – Várjunk csak! Ugye nem jöttek
vissza a bogarak?
– Milyen bogarak? – kérdezi Hartley.
Végighúzom a kezem a nyakam előtt, jelezve Pashnek, hogy
álljon le a bogár szarsággal, de nem figyel rám.
–  Ki nem állhattam azokat a szörnyetegeket. Ha a tervednek
köze van a bogarakhoz, akkor én kiszálltam.
És már le is lép, mielőtt helyesbíthetném téves
következtetését, bármi legyen is az. Jobb is így.
– Mi ez az egész a bogarakkal? – kérdezi megint Hartley.
– Félsz tőlük? Kinyírom őket neked.
– Kösz, de én is ki tudom nyírni a bogarakat.
– Oké. Én úgyis utálom őket. Ezennel kinevezlek a csapatunk
hivatalos bogárölőjévé. De ne aggódj! Ez bogármentes zóna.
Vagy legalábbis remélem.
Alig tesszük le a seggünket a székre, amikor egy vidám hang a
nevemet kiáltja az ebédlő túlsó feléből.
– Hát itt vagy, Easton!
A közelben minden fej Felicity felé fordul, aki mellém libben.
– Köszi, hogy foglaltál nekem helyet – áradozik.
Amikor lehajol, és megpuszil, mindenki elhűlve kap levegő
után, és a helyiség elcsendesedik, majd azonnal ki is robban a
sutyorgás, ahogy a pletykagépezet sebesen mozgásba lendül.
A  francba! Már megint. Tegnap este még kábé egy tucat
üzenetet küldött, de egyiket sem olvastam el. Reméltem, hogy
ha nem veszek róla tudomást, egy idő után megunja a dolgot.
Láthatóan túl sokat akartam.
Velem szemben Hartley ajka megremeg, mintha a nevetést
próbálná elfojtani. Még jó, hogy elmeséltem neki Felicity őrült
álkapcsolat ötletét, különben Felicity megjelenése kiakasztotta
volna.
– Nem foglaltam neked helyet.
Karba teszem a kezem, és igyekszem annyira baljóslatúan
nézni, amennyire csak tudok.
Felicity páncélja áthatolhatatlanabb, mint egy tatué.
Idegesítően felkacag, és lehuppan mellém.
– Dehogynem. – Hartley felé fordul. – Még nem mutatkoztunk
be egymásnak. Felicity Worthington vagyok.
Hartley biccent.
– Hartley Wright.
Kinyújtja a kezét Felicity felé, azonban Felicity, amekkora
ribanc, nem vesz róla tudomást.
– Easton barátnője vagyok. A hétvégén jöttünk össze, igaz?
– Felicity – mordulok rá.
– Mi az? – pislog ártatlanul. – Nem tudtam, hogy titok.
Az alsó ajkamba harapok, és könyörgő pillantást vetek
Hartley-ra. Az isten szerelmére, segíts! Húzz ki ebből!
Ehelyett a kis boszorkány épp az ellenkezőjét teszi.
–  Ó,  hű, annyira örülök nektek! – jelenti ki Hartley. – Az új
kapcsolat mindig olyan izgalmas, nem igaz? Azok az első hetek,
amikor minden olyan ragyogó és tökéletes, és nem tudtok
betelni egymással. Hát nem ez a legjobb?
Még sosem láttam ilyen barátságosnak.
Kár, hogy hamis az egész.
Vidáman rám mosolyog. Válaszul azt üzenem a
tekintetemmel, hogy ebéd után kinyírom.
–  De igen – ért egyet Felicity, és hogy ezt megerősítse,
közelebb húzódik hozzám, és a vállamra hajtja a fejét.
Habozás nélkül elhúzódom tőle. Felicity megbillen, majdnem
beveri a fejét az asztal szélébe, de aztán visszanyeri az
egyensúlyát.
–  Nagyon jól néztek ki együtt. Akár egy reklámban is
szerepelhetnétek. Ó,  várjunk csak! Támadt egy ötletem. –
Hartley hátrafordul, és úgy tesz, mintha keresne valakit. – Ki
csinálja a képeket az évkönyvhöz? Meg kéne örökíteni az első
közös ebédeteket.
Senki sem válaszol neki. Vállat von, és előhúzza a telefonját.
–  Mi lenne, ha én csinálnék egy képet, és ha megtalálom az
illetőt, elküldöm neki.
 Ránk irányítja a kamerát.
Ha elfogadott lenne lányokat fojtogatni az ebédlőben, a
kezem már Hartley nyakára fonódott volna. Felicitynek
azonban tetszik az ötlet, és az ölembe akar mászni, de arrébb
lököm.
– Nem kell fotó – morgom.
Hartley úgy tesz, mintha végiggondolná.
– Igazad van. Az első képetekhez profi fotós kell. Hiszen csak
egy elsőtök lehet.
– A halálodat akarod, nem igaz? – figyelmeztetem.
Felicity leereszkedően Hartley-ra mosolyog.
–  Elismerésre méltó, ahogy tettetett boldogsággal igyekszel
palástolni a féltékenységedet, de hadd figyelmeztesselek.
Eastonnal most már egy pár vagyunk. Majd megtanulod
elfogadni. Addig is, ha sajnálni akarsz valakit, menj, és
vigasztald meg Claire-t!
Mindannyian Claire felé fordulunk, aki két asztallal arrébb ül,
reményvesztett arckifejezéssel. Egy fintorral kellemetlenül
fészkelődöm, és Hartley jókedve is eltűnik az arcáról.
Felicity viszont nem bírja abbahagyni a vigyorgást.
– Ó, ott az új irányítónk. – Azzal integetni kezd. – Bran! Bran.
Itt vagyunk.
Bran visszainteget, és odacaplat hozzánk.
–  Helló! Kösz a meghívást – mondja, és leteszi a tálcáját az
enyémmel szemben. – Nem tudtam, hova üljek.
– Van egy asztal a focicsapatnak – mutatok a villámmal a két
nagy csapat srác felé az ablaknál.
– Őket minden reggel látom – feleli Bran. – Annyi bőven elég a
csapatból, nem gondolod?
Nehéz erre nemet mondani, mivel én is alig ülök velük.
–  Jó, hogy ideültél – jelenti ki Felicity. – Mivel foglalkozik a
családod, Bran?
Bran arcán zavarodottság látszik.
– Áh, nem biztos, hogy értem, mire gondolsz.
– Arra kíváncsi, hol állsz a vagyonosok ranglétráján. Azaz elég
fontos ember vagy-e ahhoz, hogy érdemes legyen veled szóba
állni – magyarázom.
Felicity csettint a nyelvével.
–  Ez egyáltalán nem így van, Easton. – De álszerénységét
azonnal megcáfolja, amikor megismétli a kérdést. – Szóval mit
csinálnak a szüleid?
– Apám könyvelő, anyám meg a Bellfield Általános Iskolában
tanít.
– Ó, hát ez… – keresi a megfelelő jelzőt, mert elborzasztották a
hallottak.
– Arthur Fleming mellett van egy üres hely – intek a nyúlánk,
sötétbarna hajú, kerek, hipszter szemüveges végzős felé.
A Flemingeknek nagy, fagyasztott árukkal foglalkozó cégük van.
– Úgy hallom, szingli.
– Kösz, de nem az én esetem – feleli Bran szárazon.
– Rám gondolt, édes – paskolja meg Felicity Bran kezét, majd
felém fordul. – Miért érdekelne ez engem, ha egyszer itt vagy
nekem te, Easton Royal?
Hartley hangosan felnevet, majd ezt igyekszik gyorsan egy
köhögéssel leplezni.
– Milyenek voltak a mai óráid? – kérdezi Brantől.
 Bran hálás mosollyal válaszol:
–  Nem rosszak, bár meglep, mennyi házit kapunk.
A  Bellfieldben a tanárok nem zaklattak minket ennyi
szarsággal.
– Ugye? – Hartley felnyög. – Három hét múlva be kell adnom
egy fogalmazást, és meg kell terveznem a kémia különfeladatot
is. Nem akarom az utolsó pillanatra hagyni.
Bran együttérzően csettint a nyelvével.
–  Én tavaly megcsináltam a labormunkámat. Odaadhatom a
jegyzeteimet, ha…
– Ella! Val! – intem oda a két lányt.
Bran dühös pillantásomat látva elhallgat. Látom, hová tart ez
az egész, és még csírájában el kell fojtanom. Bran majd odaadja
a jegyzeteit Hartley-nak, aztán már ott is lesz Hartley kis
lakásán, a kanapén. Az arcuk szinte összeér. Aztán Bran
megcsókolja, mire berúgom az ajtót, és eltöröm az új irányítónk
karját.
Csak azért, mert belenyugodtam abba, hogy Hartley-val nem
fogunk szexelni, még nem jelenti azt, hogy szívesen látom Bran
Mathist a közelében.
Szerencsére Ella és Val odajönnek, és így témát váltunk.
– Miért itt ülünk ma? – kérdezi Val. – Nem mindig az ablaknál
ülünk?
–  Nem volt ott elég hely – válaszolom, és kirúgok neki egy
széket, hogy leülhessen.
– De hiszen még rengeteg…
–  Itt csendesebb – vág közbe Ella. – Szerintem ezért ezt
választotta Easton. Nem igaz, East?
 A szememet forgatom. Mégis mióta kell magyarázatot adnom
a tetteimre?
– De.
– Milyen kedves tőletek, hogy csatlakoztok hozzánk – mondja
Felicity, de feszes mosolya elárulja, hogy egyáltalán nem tetszik
neki ez a fordulat.
Eszembe jut a célozgatása, hogy könnyedén megdönthetné
Ella hatalmát, és összevonom a szemöldökömet. Ha szívózik a
családommal, akkor én is szívózni fogok vele.
Bran és Ella már ismerik egymást spanyolóráról, és azonnal
beszélgetni kezdenek. Val és Hartley Val sminkjéről cseveg.
Így nekem jut Felicity, aki megrángatja a zakóm ujját.
– Menjünk el valahova ma este!
– Nem.
– Miért nem?
– Mert nem akarok.
– De egy pár vagyunk – sziszegi.
– Nem, nem vagyunk – sziszegem vissza.
– De belementél.
– Nem ragaszkodhatsz valamihez, amit részegen mondtam!
Hartley felénk pillant.
– Minden rendben a szerelmes gerlepár körül?
Val halkan felkuncog, míg Ella csak sóhajt egyet. Már
beavattam őket, hogy Felicity azt hiszi, járunk.
–  Igen – nyugtat meg Felicity mindenkit az asztalnál, mintha
bárkit is érdekelne, mi van velünk. – Csak nem tudjuk
eldönteni, hova menjünk a ma esti randinkon.
Olyan erősen csikorgatom a fogamat, hogy belefájdul.
 – Tudjátok, hova kéne mennetek? – csicsergi Val.
Gyilkos pillantást vetek rá, amiért részt vesz ebben a
hülyeségben.
– Sehova – mordulok. – Nem megyünk sehova.
Val ezt mintha meg sem hallotta volna.
– A mólóra – mondja.
– Mi van ott? – kérdezi Bran kíváncsian.
– Egy kisebb vidámpark, játékok, pár étkezde – feleli Val. – Jó
mókának tűnik.
–  Azt hallottam, van ott egy elég menő kísértetház – teszi
hozzá Ella.
Rá is sötét pillantással meredek. Ő  meg miért tesz még a
tűzre? Hiszen utálja Felicityt!
–  Mit csinálsz ma este, Hartley? – kérdezi Felicity, és ezzel
sikerül meglepnie.
Hartley ugyanolyan döbbentnek tűnik.
– Valószínűleg tanulok.
–  Áh, a tanulás unalmas – mosolyog édesen Felicity. – Úgy
látszik, Eastonnal kimegyünk a mólóra. Neked és Brannek is
jönnötök kéne.
– Ez egész jól hangzik – mondja Bran. A vállával oldalba böki
Hartley-t. – Mit szólsz? Felülsz velem az óriáskerékre?
Ó, a rohadt életbe, ne!
 17. FEJEZET

–  Hát nem tök jó? – lelkendezik Val később, aznap este. – Már
többször ettünk a mólón, de a vidámparkban már évek óta nem
voltam.
–  Ha a „tök jó” alatt azt érted, hogy jobb, mint a pokol
legmélyebb bugyra, akkor ja, persze, tök jó.
Dühödten meredek Hartley és Bran hátára, akik a
jegypénztárnál állnak. Bran ki akarja fizetni Hartley jegyét, de
Hartley egyre csak a fejét rázza.
Kis elégtételt érzek, hogy Hartley visszautasítja Bran pénzét.
Ha érdekelné a srác, akkor hagyná, hogy fizessen, nem? Ez már
csak így működik. A  lányok szeretik, ha vesznek nekik ezt-azt.
Ha nem fogadják el az ajándékot, akkor nem érdekli őket a srác.
Hartley nyer, és kifizeti a saját jegyét.
Odafurakszom a pulthoz, és leteszem a kártyámat.
– Három jegyet kérek – mutatok még Ellára és Valra.
– És velem mi lesz? – rikoltja az álbarátnőm.
Hátrapillantok rá a vállam fölött.
–  Az apádnak egész autógyára van. Ki tudod fizetni a
sajátodat.
– Easton! – kiáltja Ella elhűlve.
 – Mi az? Nem az én ötletem volt, hogy idejöjjünk.
Fogom a kártyát és a jegyeket, és továbbmegyek, át a
forgókapun. Talán Felicity arra jut, hogy túl nagy seggfej
vagyok, és véget vet az álkapcsolatunknak.
Bár lenne ekkora mázlim!
Csak ezért mentem bele ebbe a „randiba”. Azt tervezem, hogy
megpróbálok értelmesen elbeszélgetni Felicityvel, és
meggyőzni, hogy hagyjon békén a francba.
–  Többet vártam tőled, Easton! – fortyog Felicity, amikor
csatlakozik hozzánk odabent.
Vörösesszőke haját hosszú lófarokba kötötte, bézs, egyenes
szabású ruha és bőrszínű, nyolccentis magas sarkú van rajta,
ami cseppet sem illik egy vidámparkba.
– Ne tedd! Úgy nem ér csalódás.
Vékony csíkká préseli a száját, mint mindig, ha mérges.
– A mai este után elbeszélgetünk.
– Kösz, de nem.
Inkább hagynám, hogy a Salem Street-i pókerterem kidobója
egy órán át püföljön.
– Jó a felsőd – dicséri Ella Hartley-t, amikor odalépünk hozzá
és Branhez.
Ekkor veszem észre, hogy ugyanaz a fehér, rövid derekú
pulcsi van rajtuk, aminek egy csík fut végig harangalakban
bővülő ujján. Hartley egy szűk farmert vett fel az övéhez, ami
kiemeli fantasztikus fenekét, míg Ella kék miniszoknyával
viseli.
Hartley elvigyorodik.
– Akciósan vettem.
 – Én is.
És ezzel máris legjobb barátnők. Ha tudtam volna, hogy csak
ennyi kell hozzá, már rég felvettem volna egy fehér, rövid
felsőt. Nem félek megmutatni a hasizmomat.
– Kértek valamit inni? – kérdezem a többieket.
– Én egy light kólát kérek – közli Felicity. – És egy fagyasztott
banánt csoki és mogyoró nélkül.
– Szóval egy banánt – mondom.
– De fagyasztottat.
Inkább nem vitatkozom vele.
– Bran?
– Mindegy. Legyen egy kóla.
Valószínűleg ő is, mint én, legszívesebben sörözne, de
kiskorúak vagyunk, és a mólón nagyon szigorúak ebben.
– És te, Har-Har?
Felicity dühösen néz a becenév hallatán.
– Nem kérek semmit, köszi – rázza meg a fejét Hartley.
–  Biztos? Nem fogom mindennap felajánlani, hogy fizetek –
cukkolom.
Csak azért ajánlottam fel, hogy legyen indokom venni neki
valamit.
– Én fagyis, narancsos üdítőt kérek – szól közbe Ella. – Val?
– Fagyis gyökérsört. És tölcsérfánkot eperrel.
– Egy tölcsérfánk nekem is jólesne – teszi hozzá Bran.
– Segítesz, Bran?
Ez a rendelés nagyobb lett, mint gondoltam. És nem akarom
egyedül hagyni Hartley-val.
– Persze.
 Odamegyünk a büféhez, ahol rendelek három tölcsérfánkot,
egy fagyasztott banánt – nincs olyanjuk, amin nincs csoki – és
hat óriási bundás virslit.
– Egy egész hadseregnek vásárolsz? – viccelődik Bran.
Lehet, hogy tetszik neki Hartley, de nem valami jó a
megfigyelőképessége. Hartley megnyalta a száját, amikor Val
kaját rendelt. Amint megláttam a nyelvét, elgyengült a térdem.
Sajnos tudom, hogy ez az éhes pillantás az ételnek, és nem
nekem szólt.
– A vidámparki kajából sosem elég.
– Ez igaz.
Miközben várakozunk, Bran zsebre teszi a kezét, és félszegen
rám pillant.
– Légy őszinte, Royal! Neked okés így, hogy Hartley-val vagyok
itt?
Megfeszülök. Ezt úgy kérdezi, mintha azt hinné, hogy ez egy
randi, vagy valami ilyesmi. Az lenne? Külön érkeztek, ezt
biztosan tudom. Hartley busszal jött, Bran pedig a Dodge-át
vezette. De ez nem jelent semmit. Ettől még ugyanúgy
megbeszélhették, hogy ez egy randi valamikor a suli után, még
mielőtt ideértünk.
Megvan neki Hartley száma?
Féltékenység égeti a gyomromat. Rohadtul ajánlom neki, hogy
ne legyen.
– Miért ne lenne?
Valahogy sikerül ezt a lehető leglazábban kérdeznem.
Bran vállat von.
– Nem t’om. Csak úgy tűnik, nagyon védelmezed.
 – Barátok vagyunk. Minden barátomat védelmezem.
– Én is – mosolyog, arra bátorítva, hogy én is mosolyogjak, de
jelenleg nem igazán vagyok olyan hangulatban.
– Tényleg tetszik Hartley?
Bran rendes srácnak tűnik, és ő az egyetlen játékos a
csapatban, aki képes rendesen eldobni a labdát, de ettől még
nem kell a csajom körül legyeskednie.
– Lehet. Klassz csajnak tűnik.
– De jobb, ha nem jársz senkivel az utolsó évedben, mert az a
kapcsolat úgysem tart sokáig – mondom.
Bran felvonja a szemöldökét.
– Talán titokban tanácsadórovatot vezetsz, Royal?
Nehéz megakadályozni az elpirulást, de azért sikerül. Segít,
hogy már évek óta nem érdekel, mit gondolnak mások.
–  Igen, a neve Tisztelt Uram, Aki Jobban Tudja Nálam. Azért
vagyok, hogy megakadályozzam, hogy bolondot csinálj
magadból.
–  És szerinted azzal, hogy Hartley-nak udvarolok, bolondot
csinálok magamból?
Úgy látszik, jól szórakozik ezen.
– Én csak azt mondom, hogy szerintem nem érdekled.
–  Azért teszek egy próbát. – Felkap egy tölcsérfánkot. – De
kösz a tanácsot.
Erre nem tudok mit válaszolni, úgyhogy inkább kussolok,
amíg visszamegyünk a lányokhoz. Mire odaérünk, már több
mint egy tucat embert találunk ott, a legtöbben Felicity barátai.
– Úgy néz ki, a végzős osztály fele itt van – állapítja meg Val,
miközben kiosztom a kaját.
 Felicity végigsimít a haján.
– Gondolom, híre ment, hogy itt vagyok.
Rámeredek, azon tűnődöm, vajon ironikusan értette-e, de
nem úgy tűnik. Komolyan gondolja. Körülnézek, hogy vajon
mást is mulattat-e a téveszméje, de Ella és Hartley rávetette
magát a kajára. Felicity bandája pedig úgy bólogat, mintha egy
orákulum szólt volna hozzájuk.
Amikor végzünk az evéssel, Bran felveti, hogy üljünk fel
valamire.
–  Én imádom az óriáskereket – mondja Hartley. – Szerintem
tizenkét éves koromban ültem rajta utoljára.
–  Az ilyesmik a gyerekeknek valók – vágja közbe Felicity. –
Miért nem nyersz nekem valamit?
– Mert a játékok nem a gyerekeknek valók? – vetem ellen.
–  Mit szólnátok egy kosaras versenyhez? – javasolja Tiffany,
Felicity egyik barátnője. – A  fiúk mind nyerhetnének nekünk
valamit.
Felicity tapsikolni kezd.
–  Igen! Gyerünk, Easton! Nyerhetsz nekem valamit, hogy
jóvátedd, hogy nem fizetted a belépőjegyemet.
Átkarolja a könyökömet, és a játékok felé rángat.
– Te mit gondolsz? – kérdezi Bran Hartley-tól. – Nyerjek neked
valamit?
– Ó, nem. Nincs szükségem semmire – tiltakozik Hartley.
Az már egyszer biztos. Ha valaki nyerhet valamit Hartley-nak,
akkor az én vagyok. Ő az én barátom.
–  Mi lenne, ha saját magunknak nyernénk? – veti fel Ella
szárazon.
 Míg Felicity és a többi csaj elégedetlenül felmordul, Hartley
felé mutatja a mutatóujját. Ő, Ella és Val leválik a csoportról, és
egy standhoz sodródik, ahol valami seggfej próbálja eltalálni
mindenkinek a súlyát. Elég bunkó dolog szerintem.
Próbálok utánuk menni, de Felicity ismét elkapja a karomat.
– Kezdek nagyon belefáradni ebbe – nézek le nyomatékosan a
kezére.
– Mibe?
Finoman, de határozottan kiszabadítom magam a
szorításából.
– Meddig akarod még ezt folytatni?
Felicity csípőre teszi a kezét.
– Nem tudom, mire gondolsz.
Elfojtok egy bosszús ordítást.
–  Felicity, ide figyelj! Részeg voltam, amikor belementem a
javaslatodba. Másnap, amikor felébredtem, arra sem
emlékeztem, hogy találkoztunk.
–  Hát pedig találkoztunk, és azt mondtad, a pasim leszel,
úgyhogy ez van, Easton Royal. Ehhez tartjuk magunkat.
–  Nézd, aranyos lány vagy – fulladok bele majdnem a
hazugságba. – Jobban jársz, ha nem vagyok a pasid, sem az ál,
sem másmilyen, oké? Rettenetes ember vagyok, ráadásul rohadt
lusta is. Jobb, ha keresel valaki mást, akit kihasználhatsz.
Felicity elemeli a kezét a csípőjéről, és szorosan összefonja a
melle előtt. Háh! Eddig még rá se néztem a mellére.
Valószínűleg azért, mert sosem érdekelt annyira, hogy
lecsekkoljam.
– Nem – közli.
 – Nem?
–  Nem. Már mindenkinek elmondtam, hogy együtt vagyunk,
úgyhogy együtt vagyunk. Nem érdekel, hogy goromba vagy és
sértegetsz. Felháborító viselkedésed csak együttérzést kelt majd
bennem.
Szentséges Szűz Mária! Valami egyértelműen nincs rendben
nála.
– Nem fogok részt venni ebben. Pont. Komolyan, nem tudom,
mi mást mondjak, vagy hogy máshogy fogalmazzam meg. Én
ezt nem csinálom.
– De igen.
Hátrálok pár lépést. Végeztem ezzel a témával.
– Mert ha nem – teszi hozzá –, megkeserítem Hartley életét.
A  nyelvemet a szám belső oldalának nyomom, és türelemért
imádkozom. Végül is én mentem bele ebbe a hülye színjátékba,
még ha nem is emlékszem rá olyan tisztán.
Visszalépek hozzá, és próbálok a racionális énjére hatni.
–  Gondolkodj egy kicsit! Miért nem ejtesz? Azt mondhatnád,
hogy megcsaltalak, hogy egyszerűen csak túl hülye vagyok
ahhoz, hogy időt vesztegess rám, vagy hogy rossz vagyok az
ágyban. Mondj olyan hazugságot, amit csak akarsz, és én majd
alátámasztom.
– Nem.
Árrrrrrhhhh! Csak másodpercek választanak el attól, hogy
behúzzak a legközelebbi falnak. Ez a csaj teljesen zakkant.
És ha ilyen szemét ebben az egészben, akkor én még
szemetebb leszek.
– Próbálj csak meg ártani Hartley-nak, és egy nap múlva már
kegyelemért fogsz könyörögni – mondom fenyegetően.
De ahelyett, hogy megijedne, Felicity csak gúnyosan
mosolyog.
– Miután végeztem Hartley-val, Ella következik.
Felhorkantok. Már megint ezzel jön? Kizárt, hogy Felicity
lenyomhatná Ellát. Ella már megküzdött és megfékezte a
leggonoszabb csajt az Astor Park Prep történetében: Jordan
Carringtont.
–  Nem érdekelnek a kis játékaid, bébi. Ella elég erős ahhoz,
hogy megvédje magát.
– Majd meglátjuk, nem igaz?
Arcán továbbra is azzal a beteg vigyorral elsétál a barátaihoz.
Visszanyelek egy nyögést, zsebre vágom a kezem, és figyelem
a játékoknál álló osztálytársaimat. Bran a kosárra dobós
játéknál szerzi a pontokat. Több csaj is köré gyűlt, és szurkolnak
neki.
Hmmm.
A  látványtól, ahogy egyértelmű csodálattal veszik körbe az
Astor Park új sportolóját, támad egy ötletem.
Ha Felicity a társadalmi ranglétra tetején akar állni, akkor
logikus, hogy összejöjjön Brannel. Bár a srácnak nincs pénze,
jóképű és, ami a legfontosabb, ő az irányítónk. Az irányítókat
mindenki szereti. A  fenébe is, hiszen még Hartley is el van
ájulva tőle. Csak meg kell győznöm Felicityt, hogy Bran jobb
fogás, mint én.
És oké, ha az, hogy Bran összejön Felicityvel, még távol is
tartja a srácot Hartley-tól, akkor csak még jobb.
De egyáltalán nincs vele hátsó szándékom, vagy ilyesmi.
 Odasietek a játékokhoz. Bedobom az aprót a Bran melletti
gépbe, és elkezdek rádobálni a kosárra. Elég egyszerű.
Hamarosan körém is odagyűlnek a csodálók. Amikor Bran
megáll, hogy engem figyeljen, felteszem a kérdést.
– Akarsz fogadni, Mathis? – dobom oda a csalit.
Azonnal ráharap, ahogy arra számítottam is. Hiszen sportoló,
azaz jó nagy adag versenyszellem szorult belé.
– Naná. Mi a tét?
– Ha nyerek, te állod a jegyeket mindenkinek a játékokra. Ha
veszítek, akkor én.
– Már huszonhárman vagyunk – jegyzi meg Ella halkan. – Az
majdnem ezer dollár.
Észre sem vettem, hogy odajött hozzánk. Val és Hartley is
visszatért, és amikor rájuk nézek, nem kerüli el a figyelmemet a
szemükben tükröződő aggodalom.
– Tudom – felelem. – Aprópénz, nem igaz?
Az astorosok bólintanak, de Bran a tanár és könyvelő
szülőkkel nem átlagos astoros. Nincs vagyona, sem több ezer
dolláros zsebpénze.
Amikor napbarnított bőre elsápad, tudom, hogy igazam van.
– Öm, persze, azt hiszem.
A büszkesége nem engedi, hogy visszalépjen.
Megszorítom a vállát, mert nincs veszélyben a pénze.
Veszíteni fogok.
– Szuper.
Felicity lelkesen összecsapja a tenyerét.
– A nagy pandát kérem.
Az egyik óriási plüssre mutat, amit valószínűleg öt dollárért
beszerezhetnénk egy olyan helyen, ahova Felicity az élete árán
sem lépne be. Nem kell neki a panda. Az kell neki, amit ez a
panda jelképez az őrült elméjében.
Kár, hogy csalódott lesz.
Dobálni kezdünk. Az első körben annyi pontot szerzek,
amennyit tudok. Azt akarom, hogy a vereségem hihetőnek
tűnjön. Bran azonban nem segít a helyzeten. A  gondolat, hogy
mindenkinek jegyet kell vennie, kizökkenti, ami furcsa, mert a
focipályán semmi sem terelheti el a figyelmét. Elkezdi elvéteni a
lövéseit, és az előny, amit szereztem, nem csökken. Még azután
sem, hogy úgy teszek, mintha elhagyna a szerencsém.
A harmadik körben rákapcsol, de nem eléggé, és azt is későn.
Amikor jelez a csengő, én vagyok a nyertes.
Baszki!
– Dupla vagy semmi – bököm ki.
– Nem, jó így – feleli Bran, de az arca zöldes árnyalatú.
–  Tudtam, hogy te fogsz nyerni, Easton! – ömleng Felicity. –
A jó neveltetés mindig győzedelmeskedik.
Tudom, hogy Ella csalódott, de a Hartley arcán látszó undor
vág oda igazán. Ella elhiszi majd a magyarázatomat, hogy
próbáltam manipulálni a játékot, hogy Bran nyerjen, és én
vegyem meg a jegyeket. De Hartley nem. Már így is seggfejnek
tart.
Nagyot nyelek, és előhúzom a pénztárcámat.
– Hülye fogadás volt. Állom a jegyeket.
– Nem, haver. A fogadás, az a fogadás. Állnom kell a szavam.
Bran láthatóan feszengve elbotorkál megvenni a jegyeket.
Néhány csapattársunk hátba veregeti, amikor elmegy
mellettük.
– Ez a mi irányítónk!
– A francba! – motyogom.
Ella elkapja a karomat, és félrehúz.
– Menj, állítsd meg! – könyörög.
– Nem lehet. Ha megpróbálom én fizetni a jegyeket, elveszíti a
csapattársai megbecsülését.
– Hogy ti, fiúk mekkora idióták vagytok!
Úgy fest, mint aki legszívesebben pofon vágna. Őszintén
szólva még jól is esne.
Bran visszajön a jegyekkel, és kiosztja őket. Félrehúzódom, és
megvárom, amíg a többiek megkapják. Amikor Bran odaér
hozzám, ismét felajánlom, hogy kifizetem a jegyeket.
–  Már annyiszor játszottam ilyet a tesóimmal, hogy csukott
szemmel is menne. Hagyd, hogy fizessek, oké?
Bran felhorkan.
– Szóval rászedtél?
– Nem teljesen.
De nem hangzom túl meggyőzően, mert valójában rászedtem,
csak nem úgy, ahogy végül alakult.
– Azt hittem, egy csapatban játszunk – jegyzi meg halkan –, de
kösz, hogy még idejében megmutattad az igazi oldaladat. Most
már tudom a szabályokat.
Az egyik jegyet a tenyerembe csapja, és elmegy.
– Mekkora pöcs vagy.
Felnézek, és látom, hogy Hartley közeledik felém. Szürke
szeme mintha csak két viharfelhő lenne.
A  kétségbeesés megreked a torkomban. Nagyot nyelek, és
intek neki, hogy kövessen egy helyre, ahol a többiek nem
hallhatnak minket. Csodával határos módon utánam jön.
– Ez nem az, aminek látszik – magyarázom halkan. – Veszíteni
akartam, hogy én állhassam a jegyeket.
Felháborodottan megrázza a fejét.
– Ja. Persze, Easton.
– Így igaz.
– Aha. Akkor meg minek kellett egyáltalán ezt a hülye játékot
játszani? Miért nem fizettél csak úgy a jegyekért?
– Azt akartam, hogy Bran jó színben tűnjön fel Felicity előtt.
– Tessék? – ráncolja Hartley a homlokát.
–  Azt hittem, ha rágerjed valaki másra, elfelejti ezt a hülye
ötletét, hogy járunk. – Basszus! Ez az egész tök nevetségesen
hangzik most, hogy valaki másnak próbálom megmagyarázni. –
Nézd, hibáztam. Nem akartam Brant kiforgatni a pénzéből.
Hartley mintha egy örökkévalóságig vizslatná az arcomat.
– Tényleg nem akartál vele szemét lenni, ugye?
Szomorúan megrázom a fejem. Ekkor rájövök, hogy
ugyanolyan vagyok, mint Felicity, csak pasiban. Nem akarok
leszállni Hartley-ról, bármennyire is kéri. Önző vagyok. Folyton
elkeserítek másokat a hülye, meggondolatlan döntéseimmel.
Vagyis, ez nem is annyira felicitys. Ő egy ravasz cselszövő. Én
csak jól akarom érezni magam.
De nem mások kárán.
– Ó, Easton! – Ez a két szó tele van csalódottsággal.
– Tudom. – Kihúzom magam. – Helyrehozom.
– Hogyan?
– Azt még nem tudom. De te vagy a legjobb barátom. Tudnál
segíteni? – pillantok rá könyörögve.
Meglep, amikor közelebb lép, és megszorítja a karomat.
– Majd kitalálunk valamit – bátorít.
Aztán ismét ledöbbent, amikor gyors puszit nyom az arcomra.
Talán mégsem én vagyok a fiú Felicity. Hartley kedvel, és ő a
legrendesebb, akit ismerek.
Az egész testem lebeg ettől az egy másodperces fizikai
kontaktustól. Csak nyugalom, szólok magamra. Hartley-val
barátok vagyunk, és ez azt jelenti, hogy nem jöhetek izgalomba
illetlen helyeken.
–  Ne izgasd fel magad miatta! Gyere! – szól Hartley, már pár
lépéssel arrébb.
Erre egy perverz válasz jut eszembe, de ezúttal az agyam
leállítja a számat. De azért közel volt.
 18. FEJEZET

Másnap igyekszem orvosolni a bajt. Az első teendőm?

Helyrehozni a dolgot az irányítómmal, akinek az egyetlen bűne,
hogy tegnap felvállalta a gyalog szerepét a küldetésemben, hogy
megszabaduljak Felicitytől.
Megvárom, amíg kiürül az öltöző, aztán odalépek Branhez.
– Ráérsz egy percre?
A közeledésemre összevonja a szemöldökét.
– Mit akarsz, Royal?
Bűnbánóan rámosolygok.
– Békülni jöttem.
– Valóban?
Nem néz rám, és a szükségesnél erősebben csukja be a
szekrényét. Már átöltözött az edzésre, és türelmetlenül várja,
hogy kimehessen.
Körülnézek, hogy meggyőződjek róla, egyedül vagyunk, aztán
felé nyújtom a tíz ropogós százdollárost.
Zöld szeme dühösen villan.
– Mi a franc ez?
– Sajnálom a tegnap estét, haver. Igazad volt, oké? Tényleg rá
akartalak szedni, csak nem úgy, ahogy gondolod. – Próbálom
beletuszkolni a bankjegyeket az öklébe. – Vedd el!
Ellöki a kezem.
– Tartsd meg a pénzed, Royal! Nem kell az alamizsnád.
– Ez nem alamizsna. Hanem jóvátétel.
Bran felhorkan.
–  Komolyan. Nem akartalak kínos helyzetbe hozni, vagy
leszólni amiatt, hogy nem vagy olyan gazdag, mint mi.
–  Tényleg nem? – kérdezi ingerülten. – Akkor mi volt a
terved?
Kifújom a levegőt.
–  Azt reméltem, hogy elvered a seggem, amitől Felicity úgy
izgalomba jön, hogy ejt miattad.
Bran szemöldöke szinte a hajáig ugrik.
– Hogy mi?!
–  Hatalmas hibát követtem el azzal, hogy belementem, hogy
ezzel a csajjal járjak – vallom be. – Nem akart leszállni rólam a
vidámparkban, és arra gondoltam, hogy lerázhatom magamról,
egyenesen a farkadra. És így mindenki nyer.
Kelletlen mosoly kúszik az arcára.
–  Mindenki nyer? Mármint te nyersz, és Felicity nyer? Mert
nem látom, én hogyan nyernék ebben a helyzetben.
– Hé, nem rossz csaj.
Persze hazudok. Borzaszó csaj. De már így is elcsesztem, és
Bran miattam költötte el valószínűleg az összes spórolt pénzét.
Totál seggfejnek tűnnék, ha beismerném, hogy megpróbáltam
rásózni egy ördögfattyat.
–  Dögös – teszem hozzá, és ezúttal nem hazudok. Felicity
tényleg dögös. – És népszerű. A  családja régóta vagyonos. –
Vállat vonok. – Nem ő lenne a legrosszabb választás, ha
barátnőt keresel az Astorban.
Bran lehajol, hogy bekösse a cipőjét.
– Aha. Ha ilyen jó választás, akkor neked miért nem kell?
–  Mert nekem nem kell barátnő – válaszolom őszintén. –
Nagyon gáz vagyok ebben a szarságban. Részeg voltam, amikor
belementem, hogy járok vele, végig sem gondoltam, mit
mondok.
–  Oké. – Bran felegyenesedik, és végighúzza a kezét rövidre
nyírt haján. – Vegyük át még egyszer! Fogadtál velem egy
kosaras játékban, hogy veszíthess, én pedig jó színben tűnjek fel
Felicity előtt?
Maflán bólintok.
– Mert azt akarod, hogy járjak vele. – Elhallgat. – Hogy neked
ne kelljen.
Ismét bólintok, és az ajkamba harapok, nehogy elnevessem
magam. De aztán Bran felröhög, és én sem tudom tovább
visszafogni magam.
– Milyen elcseszett logika.
–  Royal vagyok. Az elcseszett a második nevem. – Bosszúsan
megrázom a fejem. – Csak nem számoltam azzal, hogy
lámpalázas leszel, és elveszíted a meccset.
– Hé! – védekezik. – Hiszen ezer dollár volt a tét. Felsültem.
Rácsapok a karjára, de nem a dobó karjára.
– Nehogy edző bá ezt meghallja. A felsülés nem megengedett.
– A mi meccseinknek nincs pénztétje – feleli. – Azaz nincs az a
pénznyomás. Csak a nyomás edző bától, hogy nyerjünk.
– Pénznyomás?
 – Aha, ez a szarság kikészít. Valószínűleg azért, mert mindig is
szűkösen voltunk, már gyerekkorom óta.
Erre a bűntudat megint a torkomat fojtogatja, és a hangom
rekedtesen hangzik.
– Komolyan, haver. Elég nagy hülyeséget csináltam tegnap. És
nem arról van szó, hogy azt hinném, nem tudod megfizetni a
tartozásaidat. Hanem hogy nem is lett volna szabad
elindítanom ezt a fogadást. – Határozottan megfogom a kezét,
és a tenyerébe csapom a bankjegyeket. – Vedd el! Ez nem
alamizsna. Hanem ígéret, hogy többet nem löklek oda a busz
elé, csakhogy mentsem a saját bőrömet. Majd máshogy
birkózom meg Felicityvel. Ha nem fogadod el, mindenhová
követlek, és a legkellemetlenebb helyzetekben nyomom a
zsebedbe. Lehet, hogy veszek neked egy kocsit, és leparkolom
odakint, rajta egy kurva nagy masnival. Nagyon idegesítő tudok
ám lenni.
– Sosem gondoltam volna – nyújtja el a szavakat.
– Akkor elfogadod?
Egy hosszú másodperc után bólint.
–  Oké. – A  hangjába hála és halvány tisztelet vegyül. – Kösz,
hogy elmondtad az igazat. Tényleg nem akartalak meggyűlölni.
Felnevetek.
– Az amúgy sem ment volna. Engem képtelenség gyűlölni.
Brannel összeütjük az ökleinket, majd kikocogunk a pályára.
 
•••
 
Ezután Hartley következik. Ahogy az első órámra tartok,
kitapintom a láncot a zsebemben. Járt hozzá egy csinos
bársonydoboz is, de úgy gondoltam, az már túlzás lenne.
– Helló, öribari! – érem utol Hartley-t, még mielőtt bemenne a
terembe.
Ellép az ajtótól, hogy beengedje a többieket.
– Mizu?
– Kibékültem Brannel.
– Tényleg?
Az egyik hajtincset kisöpri az arcából. Az ujjaim bizseregnek,
hogy ezt én is megtehessem neki.
– Képtelen ellenállni a csáberőmnek – viccelődöm.
–  Ahogy mindenki – feleli vigyorogva. – Úgy látszik, még én
sem tudok ellenállni neki.
Erre az én arcomon is széles mosoly jelenik meg. A zsebembe
nyúlok, és előhúzom a nyakláncot.
–  Szóval, mivel mindenkitől bocsánatot kérek, szeretném ezt
odaadni.
A szeme kikerekedik, ahogy meglóbálom előtte a nyakláncot.
Egy pillanatig csak bámul rá, majd tétován megérinti a finom
láncot.
– Ezt nem fogadhatom el.
–  Egy automatából szereztem – mondom. – Úgyhogy vagy
elfogadod, vagy kidobom.
– Egy automatából? – kérdezi.
Az ujjhegyeit még a láncon tartja, végighúzza rajta, és
megfogja a szív alakú medált. Szeretné a nyakláncot, de most az
egyszer az életben nem erőltetem. Szereti meghozni a saját
döntéseit, a saját tempójában.
 –  Aha. – Megfogom a kezét, és a tenyerébe ejtem a láncot. –
Tessék. A  tied, azt csinálsz vele, amit szeretnél. Ha nem kell,
dobd ki!
Aztán minden további szó nélkül besétálok a terembe.
 
•••
 
A  nap hátralévő része gyorsan elrepül. Legnagyobb
megkönnyebbülésemre Felicity nem zaklat, még ebédnél sem.
A hajpántos barátnőivel ül, és úgy festenek, mint egy ötvenes
évekbeli lánybanda, míg én a barátaimmal ökörködöm.
Matekon Ella és Hartley között ülök, de nem tudunk
beszélgetni, mert Ms. Mann hirtelen röpdogát írat velünk. Az
óra nagy részében szomorú tekintettel vizslat, ami elég
kellemetlen.
Nem én vagyok az egyetlen, akinek feltűnik. Hartley oldalba
bök, és azt suttogja:
– Most mit tettél?
– Semmit – suttogom vissza.
Semmi kapcsolatom nem volt vele, mióta… Nos, mióta volt
vele kapcsolatom.
–  Mr. Royal, Ms. Wright! – szól ránk élesen. – Kevesebb
beszéd, és több feladatmegoldás, legyenek szívesek!
Épp az imént adott fel öt feladatot a könyvből.
Hartley azonnal leszegi a fejét, hogy folytassa a számolást. Én
már az összes feladatot megoldottam, így inkább valami mást
firkálok a füzetembe. Letépem az oldal sarkát, megvárom, amíg
Ms. Mann másfelé néz, és Hartley asztalára csúsztatom a cetlit:
  
Jössz a mai meccsre?
 
Hartley egy pillanatra megfeszül, a terem elejébe néz, majd
kihajtogatja az üzenetet.
Miután elolvassa, felveszi a ceruzáját, leír valamit, és
visszaadja a papírt.
 
Lehet – ez a válasza.
 
Megint írok neki, és visszaadom a papírdarabot.
 
Lehet?? Hiszen legjobb barátok vagyunk! Szükségem van a
támogatásra. A legjobb barátok támogatják egymást.
 
Megint visszacsúsztatja.
 
Lehet, hogy dolgoznom kell. Már megígértem az egyik
kollégámnak, hogy átveszem a műszakját, ha kell.
 
A cetli még egy ideig ide-oda vándorol közöttünk.
 
Oké. De még nem biztos, hogy dolgozol?
 
Még nem. Majd ma kiderül.
 
Oké. Majd szólj! Ha nem dolgozol, akkor jössz a meccsre!
KÜLÖNBEN…
  
Hartley halkan felkuncog, de nem elég halkan. Ms. Mann
szigorú tekintete ismét ránk irányul.
– A saját feladatára koncentráljon, Ms. Wright!
Hartley elpirul a feltételezéstől, hogy másról les. Óvatosan a
füzete alá rejti a cetlinket, és visszafordul a feladathoz.
Amint megszólal a csengő, a táskámba gyömöszölöm a
könyveimet, és felállok.
– Mr. Royal, egy pillanatra, legyen szíves!
A francba!
– Később találkozunk – szólok oda a lányoknak.
Ella bólint, és megpaskolja a karomat, míg Hartley
gyanakodva néz hol rám, hol Ms. Mannra. Remek. Hartley
aznap odakint állt, ami totál szívás, mert már csak az hiányzik,
hogy emlékeztessem rá. Már így is mocsoknak tart.
– Mr. Royal – utasít Ms. Mann.
A fogamat csikorgatva odalépek az asztalához.
– Ms. Mann – felelem gúnyosan.
Az ajtó felé pillant, hogy meggyőződjön róla, senki sem
ácsorog ott, de nem kel fel, hogy becsukja. Gondolom, kerülni
akarja a kísértést.
Amikor ismét rám néz, a tekintete borús a feszültségtől, és a
hangja alig hangosabb a suttogásnál.
– Bármit terjesztesz is az embereknek, le kell állnod.
Erre a homlokomat ráncolom.
– Miről beszél?
–  A  francba, Easton! – Elhűlten kap levegő után a saját
felemelt hangjától. Idegesen nyel egyet, majd ismét az ajtó felé
néz. Megint suttogóra fogja. – Elmondtad valakinek, hogy mi
történt köztünk.
Ezt nem értem. Senkinek sem beszéltem… Nem, várjunk! Ella
tud róla. Ahogy Hartley és Reed is. És Pash bizonyára sejti.
–  Az egyik kollégám célozgatott rá a tanáriban ma reggel. –
Pánik költözik a szemébe. – Ha ez eljut Beringer igazgatóig,
akkor kirúg!
Képtelen vagyok visszafogni a szarkasztikus visszavágást.
–  Nem gondolja, hogy erre még azelőtt kellett volna
gondolnia, hogy kikezdett velem ebben a teremben? – mutatok
körbe az üres osztályban.
Csinos arcára keserves kifejezés ül. Mintha pofon vágtam
volna, és bár bűntudat mar a gyomromba, igyekszem elnyomni.
Miért nem képesek az emberek felelősséget vállalni a tetteikért?
Én tudtam, hogy rossz, amit teszünk, amikor megtettük. Ezt
elismerem. Neki is el kell ismernie. Ez a nő már az első perctől
fogva, hogy beléptem a terembe, egyértelművé tette, hogy
szívesen elvinne egy menetre.
Még nem is csináltunk annyi mindent.
Próbálom megnyugtatni.
–  Nyugodjon meg! Senki sem látott minket, és nincs rá
semmilyen bizonyíték, hogy bármi is történt. Ha Beringer
kérdőre von minket, egyszerűen letagadjuk.
Ms. Mann az ajkába harap.
– Letagadjuk…
– Igen – felelem határozottan. – Sosem történt meg, oké?
Halványan elmosolyodik.
– Mi nem történt meg?
 Fanyarul elvigyorodom.
– Pontosan.
 
•••
 
Az utolsó csengő után Felicity sarokba szorít a szekrényemnél,
még mielőtt megszökhetnék. Gyors, határozott léptekkel
odamasírozik hozzám, és hangos, nyálas puszit nyom az
arcomra.
–  Óóóó! – sóhajtja valaki mögöttünk, de nem tudnám
megmondani, hogy elismerően vagy féltékenyen hangzik-e.
Kissé arra fordulok, és észreveszem a szekrények végénél álló
lányok sóvárgó tekintetét. Egyetlen pillantást vetnek rám és
Felicityre, majd sugdolózni kezdenek.
Egy rántást érzek a kezemnél. Még épp időben pillantok le,
hogy lássam, ahogy Felicity összefűzi az ujjainkat. Próbálom
elhúzni a kezemet, de erősen tartja.
Apám, elég durva a szorítása ahhoz képest, hogy milyen kicsi.
– Mit művelsz? – mordulok rá.
– Megfogom a barátom kezét – csicsergi.
Mély levegőt veszek. Aztán lassan és megfontoltan odahajolok
a füléhez, és belesziszegem:
–  Istenre mondom, te nőszemély, kezdem elveszíteni a
türelmemet. Már ezerszer megmondtam, hogy részeg voltam.
Kurvára nem csinálom ezt.
Felicity felbámul rám.
– De igen.
– Vége, Felicity. Hallod?
 Nem veszem a fáradságot, hogy lehalkítsam a hangom, és
Felicity körbepördül, hogy meggyőződjön róla, senki sem hallott
meg. Amikor megnyugszik, hogy nem leplezték le, olyan hangon
szól hozzám, ahogy egy rosszalkodó kisgyerekhez szokás.
–  Easton. Megegyeztünk, és nincs vége, hacsak én azt nem
akarom.
– Ez nem így működik.
– De, pontosan így működik.
Érzem, ahogy elönt a harag. Utálom a Felicityhez hasonlókat.
Bármikor választanám inkább az Ellához, Valhoz és Hartley-hoz
hasonló csajokat, mint a Felicity, Lauren és Jordan féléket. Azt
hiszik, mindent megtehetnek, és ettől elfog az ideg. Ami kissé
ironikus, mert én is ugyanezt hiszem. Mindent megkapok, amit
csak akarok, és amikor akarom. Ezt jelenti Royalnak lenni.
De valamiért nagyon nem tetszik, amikor ezt a tulajdonságot
másokon látom.
Vajon Hartley ugyanilyen megvetéssel és undorral néz rám,
mint amit én érzek Felicity iránt? Remélem, nem.
–  Nem búcsúzhatnánk el csak simán egymástól, mint a
normális, nem őrült emberek? – kérdezem udvariasan. –
A barátnő, még egy ál is, ront az imidzsemen.
Bosszúsan felhördül.
–  Megmondtam: amíg diszkrét vagy, bárkivel kavarhatsz,
akivel akarsz.
–  Diszkrét? Bébi, én nem ismerem ezt a szót. Megdugtam a
tesóm volt barátnőjét a tesóm ágyában. Kavartam Niall
O’Malley anyjával egy afterpartin a saját házukban. Egy éve két
pasztell lánnyal csináltam Carringtonék medencéjében. Ha
folytatjuk ezt, azzal csak kínos helyzetbe hozlak, és rossz
színben tüntetlek fel.
Erre kitágul az orrlyuka.
–  Persze nem direkt – teszem hozzá gyorsan. – Hanem mert
egyszerűen ilyen vagyok. Semmit sem gondolok végig, csak
cselekszem. Komolyan az a csaj akarsz lenni, akivel SMS-ben
szakított a pasija?
Claire szereti ezt állítani, pedig személyesen adtam át az
üzenetet. Most az egyszer a hazugságom a javamat szolgálja.
Felicity elhallgat. Amikor gőgös arckifejezése végül
elbizonytalanodik, tudom, hogy megértette.
A hozzá hasonló lányokat csak a látszat érdekli. És igen, elég
sokat dob a látszaton, ha egy Royal van az oldalán, de
mindketten tudjuk, hogy jobban járna, ha ez a Royal Gideon
lenne, a becsületes bátyám. Vagy Reed, aki talán egy búskomor
barom, de nem cseszi el a dolgokat nyilvánosan. Én azonban a
család fekete báránya vagyok, és ezt mindenki tudja.
Felicity visszaejti a kezét maga mellé. Szinte látom, ahogy
kattognak a kerekek az agyában.
–  Tegnap a mólón… – kezdi. – Azt mondtad, elterjeszthetem,
hogy szakítottam veled.
Buzgón belekapaszkodom a mentőmellénybe, amit odavetett
nekem.
–  Igen – felelem gyorsan. – Mondhatnád azt, hogy valami
szörnyű dolgot követtem el, és ezért kitetted a szűrömet.
– Nem. Nem elég nekik elmondani.
A jó kurva életbe.
– Akkor mit akarsz?
 –  Nyilvános szakítást – dönti el. – Mindenki szeme láttára
akarlak lehordani, és egyértelművé tenni, hogy mennyivel
alattam vagy, és többé nem akarok tőled semmit.
Erőt kell vennem magamon, hogy ne forgassam a szememet.
– Persze. Ahogy akarod.
–  Ma este van a bulim – emlékeztet. – A  meccs után. Azt
mondtad, eljössz.
Tényleg ezt mondtam? Nem emlékszem rá, de valószínűleg
úgyis ott kötöttem volna ki.
– Aha.
– Egy ideig együtt lógunk, mielőtt szakítok veled. Te meg csak
állsz ott, és tűröd, amit rád zúdítok.
Ha a végén megszabadulok ettől a zakkant csajtól, akkor akár
anyaszült meztelenül is kiállok a többiek elé a bulin, és hagyom,
hogy Felicity megdobáljon paradicsommal. Bólintok.
– Rendben.
Felicity elégedetten lábujjhegyre áll, és újabb puszit ad,
valószínűleg egy elhaladó csinos másodéves trió kedvéért.
Viszket tőle a bőröm, de mosolyt tettetek. Szintén a
másodévesek kedvéért.
– Akkor ma este találkozunk a bulimon? – kérdezi vidáman.
Sajnos.
– Persze.
 19. FEJEZET

Bran első támadása este egy negyvenöt méteres passz

egyenesen az elkapónk kezébe, aki touchdownt szerez vele.
Ez a kemény megmozdulás meghatározza a meccs
hangulatát. Majdnem minden második támadásunkat pontra
váltjuk, ha nem touchdownként, akkor mezőnygólként, és a
félidőnél már huszonhét ponttal vezetünk.
Hartley-nak végül nem kellett bemennie dolgozni, így most ő
is ott ül a lelátón Ellával és Vallal. Ahogy Seb és Sawyer is.
Laurent, meglepő módon, sehol sem látom.
Nem hagyhatom ki edző bá félidős beszédét, így nem állhatok
le beszélgetni, de mosolyogva odaintegetek a többieknek,
mielőtt belépek az alagútba. Izgatott vagyok, hogy Hartley eljött.
Remélem, ez azt jelenti, hogy velünk lóg a meccs után is.
A  második félidő éppolyan jól alakul, mint az első. A  Saint
Lawrence Academy két touchdownnal felkerül a táblára, de az
Astor Park eléggé elhúzott, és az SLA  képtelen behozni azt a
hatalmas szart, amit az első félidőben a nyakukba kaptak.
Nyerünk. Természetesen. És Brané lesz a meccslabda. Lewis
edző az új irányítója kezébe dobja, Mathis vállára csap, és így
szól:
 – Fene jól fociztál ma este, fiam.
A csapat többi tagja, engem is beleértve, egyetértően éljenez.
Odakocogok Branhez, és a seggére csapok.
–  Haver, ez elképesztő volt. Az edzéseken titkoltad a
tehetséged.
Nem vicc, ma este legalább háromszázötven méternyi passzot
adott.
Szerényen vállat von.
– Nem fedhetem fel az összes titkomat már az elején.
Elvigyorodom.
– Milyen rejtélyes. Tetszik.
Bran ismét felröhög.
Dom odakóvályog hozzánk.
– Húzunk Worthingtonékhoz, ugye? Felicity mindenkinek azt
mondja, hogy ott lesz az afterparti.
Bólintok.
– Ja, ez a terv. De előbb még haza kell ugranom.
Azt tervezem, hogy lecsapok apu piájára, mert nem bízom
benne, hogy Felicitynél lesz rendes alkohol. Legutóbb, amikor
ott buliztam, nagyrészt csak bor és mindenféle koktélok voltak.
A srácokkal besietünk az öltözőbe, és az elsők között végzek a
zuhanyzással.
–  Találkozunk a parton – kiáltom oda Pashnek és Domnak.
Aztán Bran felé fordulok. – Jössz te is? – Amikor habozik,
szigorú pillantást vetek rá. – Ugyan már, haver! Ma te vagy a
sztár. Meg kell jelenned, és elfogadnod a jutalmadat: az ingyen
piát és a dögös csajokat, akik majd’ meghalnak, hogy
felülhessenek a farkadra.
 Bran lassan elmosolyodik. Tényleg rendes srác. Örülök, hogy
nemcsak a pénzt fogadta el ma reggel, hanem meg is bocsátotta,
hogy akkora seggfej voltam a mólón.
– Oké, megjelenek – megy bele.
–  Jól is teszed, szupersztár! – vihogom, ahogy kimegyek az
öltözőből.
Nem én vagyok az egyetlen, aki hazaugrik a meccs után. Az
ikrek megelőznek, csakhogy ők nem a piás szekrényt
ostromolják meg, mint én. Sőt, az általában otthon viselt
melegítőnadrágra és atlétára váltják a szakadt farmerüket és a
pólójukat.
–  Ti meg mit csináltok? – kérdezem Sawyer szobájának az
ajtajából. – Nem jöttök át Worthingtonékhoz?
– Nem – vallja be Sebastian kelletlenül.
– Ó! Akkor mit csináltok ma?
– Lauren itt akar lógni – motyogja. – Már úton van ide.
Egek! Naná hogy itt lógna, és naná hogy már úton van.
Komolyan, tavaly egész klassznak találtam Laurent, de az még
azelőtt volt, hogy az alkalmi látogatásai sűrűsödtek. Minél
jobban ismerem, annál inkább nem kedvelem. Úgy bánik a
tesóimmal, mintha felcserélhetőek volnának. Mintha csak két
kis játékszer lennének, amiket azért terveztek, hogy őt
szórakoztassák.
De Sebet és Sawyert mintha ez nem zavarná, úgyhogy engem
sem kéne, hogy zavarjon.
Követem az öcséimet lefelé. Épp akkor érünk le a hallba,
amikor nyílik a bejárati ajtó, és Ella, Val és Hartley megjelenik.
– Helló, szexi hölgyek! – füttyentek a lányokra.
 Ella és Val a szemét forgatja, de Hartley-t leköti, hogy
körülnézzen a nagy előtérben. Látható nyugtalansággal
pásztázza a két oldalról felfutó lépcsőt, a végtelen mennyezetet
és a sima márványt a lába alatt. Elterelődött figyelmét arra
használom, hogy én őt mérjem végig.
Csinosan fest ma este. A  térdénél szakadt farmer, sötétlila
ujjatlan felső és egy kicipzárazott fekete, kapucnis pulcsi van
rajta. A  haját kiengedte, és még egy kis sminket is kent fel:
szemfestéket és csillogó szájfényt, amitől nedves és szexi az
ajka.
A legjobb dolog rajta azonban a nyakláncom.
Felvette. Tényleg felvette. És nagyszerűen áll rajta.
Legszívesebben megcsókolnám a kulcscsontját.
–  Itthon hagytam a mobilomat – magyarázza Ella, majd
felszalad a szobájába.
–  Nekem meg ki kell mennem a mosdóba, mielőtt
ellátogatunk a Keleti Part Gonosz boszorkányához – közli Val,
majd eltűnik a folyosón.
Felröhögök, de vicces kedvem elillan, amikor Hartley-val
kettesben maradunk. Majd’ belehalok, hogy megjegyzést tegyek
a nyakláncra, de félek, hogy akkor leveszi, így úgy teszek,
mintha nem venném észre. Tovább szemléli a díszes
környezetet, de nem érzem úgy, mintha ítélkezne. Inkább
szomorúnak tűnik.
– Minden rendben? – kérdezem.
Bólint, de közben az alsó ajkát harapdálja, amiről már tudom,
hogy az idegességét jelzi. Aztán röviden, felszínesen kifújja a
levegőt.
 – Csak… – A hangja vágyakozó lesz. – Nagyon szép a házatok,
Easton. Ez a sok üveg…
A  hatalmas ablakokra utal, ami a tengerparti villa legtöbb
falát fedi.
– Anyu imádta a napfényt – mondom. – Szerette volna, ha az
egész házat betölti a természetes fény.
Kivéve a végén. Addigra már semmi fény nem maradt az
életében. Csak sötétség és depresszió, ami végül magával
rántotta.
Csend telepszik a hatalmas hallra. Hallom Ella halk
mormolását odafentről, és a folyó víz hangját a lenti
fürdőszobából.
–  Tudod, mit? – szólal meg hirtelen Hartley. – Azt hiszem,
hazamegyek.
Csalódottság lesz úrrá rajtam.
– És mi lesz a bulival?
Vállat von.
– Nincs hozzá kedvem.
– Ó, ugyan már! Most nem mehetsz el.
De láthatóan már döntött, mert előhúzza a telefont a
zsebéből.
– Hívok egy Ubert.
– Ez szívás – panaszkodom.
Szürke tekintete lassan találkozik az enyémmel.
– Most tényleg nincs kedvem bulizni, Easton.
Van valami a hangjában, valami furcsa szomorúság, aminek a
hatására ejtem a témát.
– Oké, rendben. Akkor itt maradunk.
 Kiveszem a telefont a kezéből, és bezárom az Uber appot.
– Mit csinálsz? – ellenkezik.
– Ide figyelj, Hartley Davidson! Elképesztő meccsünk volt ma,
és rohadt nagyot nyertünk. Ünnepelni akarok. – Felvonom az
egyik szemöldökömet. – A legjobb barátommal.
Hartley felnevet.
– Te tényleg kihasználod ezt a legjobb barát hülyeséget, nem
igaz?
–  Nem hülyeség. Szeretek veled lógni. És ha nem akarsz
elmenni a bulira, akkor majd itt lazulunk. – Felicity magánkívül
lesz, ha nem leszek ott a nagy műsorszámunknál, de bármikor
szakíthat velem. Nem kell, hogy ma tegye meg. – Az ikrek és
Lauren is itthon maradnak. Bemegyünk a játékszobába és
biliárdozunk, vagy megnézünk egy filmet a tévészobában. Vagy
úszhatunk is egyet, a medencénk fűtött.
Hartley feszengve áll egyik lábáról a másikra.
– Nem is tudom…
– Péntek van, és még tíz óra sincs. Élj egy kicsit! – Amikor nem
válaszol, dacosan megkérdezem: – Reggel dolgozol?
– Nem – vallja be.
– Akkor jó. Akkor ma este itthon lógunk. Felejtsük el a bulit!
– Ez a valaha volt legjobb ötlet – érkezik Ella hangja.
Lejön a lépcsőn, de Val, aki ugyanekkor jelenik meg az
ajtóban mögöttünk, azonnal megvétózza a dolgot.
–  Nem – közli Ellával. – Már mondtam, ma este
erődemonstrációt tartunk.
–  Szerintem túl sokat gondolsz Felicityről – vitatkozik Ella. –
Ártalmatlan.
 –  Nem, nem az – mondom komolyan. – Ebben Vallal kell
egyetértenem, hugi.
Ella fenyegető pillantást vet rám.
– Komolyan?
– Komolyan. Már többször mondta, hogy ő akarja irányítani a
sulit, és hogy simán kicsinálhatna.
Ella tekintete dühödten fellobban.
– Tényleg ezt mondta?
– Aha.
Val szigorú pillantást vet Ellára.
–  Látod? Meg kell mutatnunk annak a ribancnak, hogy Ella
Harper O’Halloran Royal nem fél tőle.
–  A  Royal elég lesz. És oké, megyek. De továbbra is úgy
gondolom, hogy felfújjátok a dolgot. – Ella rám és Hartley-ra
néz. – Szóval ti itt maradtok?
Izgatott remegés fut végig a gerincemen, amikor Hartley
gyors bólintással válaszol. Az a nagy, szürke szempár röviden
összefonódik az enyémmel, amikor azt mondja:
– Azt hiszem, igen.
 20. FEJEZET

–  Film? Játék? Kaja? – sorolom, miután Val és Ella elment. Az

ikrek felé fordulok. – Ti mit terveztetek?
Az ikrek vállat vonnak, és Laurenre néznek.
– A játék jó lesz. – Lauren közben Hartley-t fürkészi. – Hacsak
nincs szükségetek egy kis egyedüllétre.
– Nincs, de nem vagyok jó a játékokban – válaszolja Hartley. –
Hacsak nem Pokémont játszunk. Az megy.
Istenem, de aranyos.
– Társasjátékra gondoltam – kuncogom.
– Társasjátékra?
–  Ja, van egy rakat. A… – Elhallgatok, amikor eszembe jut,
hogy anyu Kígyók és létrákat játszott velem és az ikrekkel
kiskoromban. Beültünk a konyha sarkába. Sötét haja szinte
életre kelt a napfényben. Emlékszem, elterelte a figyelmemet,
mert próbáltam megszámolni benne az összes színt.
– A micsoda?
Elhessegetem az emléket. Ma nem leszek érzelgős.
–  Anyu imádta őket. Emlékeztek, amikor Kígyók és létrákat
játszottunk vele? – kérdezem az ikreket.
– Ötéves korunkban – mondja Sawyer.
 Gyorsan témát váltok.
– Mit szóltok a Monopolyhoz?
Az ikrek Laurenre bízzák a döntést. Megint.
Lauren elmosolyodik.
– Nekem jó.
– Nekünk jó – visszhangozzák az ikrek.
Elfojtok egy ingerült sóhajt.
– Remek. A játékok a tévészobában vannak.
Sawyert és Sebastiant elküldöm üdítőért és pattogatott
kukoricáért. Lauren azonnal lehuppan a földre, és várja, hogy
kiszolgálják, míg Hartley követ a társasok szekrényéhez.
–  Eredeti és hagyományos – jegyzi meg, amikor leveszem a
fehér dobozt a polcról.
– Naná. A hagyományos dolgokban hiszek.
–  És mindig kifoszt minket – figyelmezteti Sawyer, amikor
kajával megpakolva belép a szobába. Mögötte Sebastian egy
lavórnyi üveggel jelenik meg.
–  Nem tudtuk, mit innál, bébi – mondja Laurennek, és
odaviszi hozzá az üdítőket.
Lauren gőgösen végignézi a kínálatot, majd szó nélkül
rámutat egy cukormentes limonádéra. Sebastian kihúzza neki,
letekeri a tetejét, majd az átkozott italt egy pohárba tölti, és
átadja a barátnőjének.
– Te mit kérsz? – kérdezem Hartley-tól kissé élesen.
–  Majd kiszolgálom magam – feleli, és közben látszik rajta,
hogy kissé szórakoztatja a helyzet. – Miért nem rakod ki addig a
táblát?
Odaviszem a dobozt a többiekhez.
 – Én leszek a kutyával – közli Lauren.
Átnézem a megmaradt bábukat.
– Te mivel szeretnél lenni, Har-Har?
– A vasalóval.
Kiveszi a halomból, és a táblára teszi.
Sawyer a hajót választja, Sebastian pedig a cipőt.
Én a kocsival leszek.
Az első négy kör után Sawyer és Hartley uralja a játékot.
–  Hé, idősebb vagyok nálad. Tiszteld az időseket! – cukkolja
Hartley Sawyert, amikor a tesóm egy mezővel elkerüli a telkét.
–  Bocsi, nem irányíthatom a dobókockát, és muszáj
megvennem a St. Jamest.
Odaadja a pénzt, én pedig átnyújtom neki a tulajdonlapot.
– Nos, a szerencsekártya istenei azt mondják, hogy menjek át
a startmezőn, és vegyek fel még kétszáz dollárt. – Hartley
meglengeti a kártyát Sawyer előtt. – És az újonnan szerzett
vagyonomból veszek egy házat, hogy legyen hol aludnod, ha
legközelebb erre jársz.
– Nem fog nálad aludni – zúgolódik Lauren.
A szememet forgatom felé.
– Nyugi! Ez csak egy játék.
–  Unatkozom – jelenti be Lauren, majd feláll. – Menjünk,
nézzünk meg egy filmet a szobátokban!
Mielőtt még ellenkezhetnék, az ikrek már követik is a
barátnőjüket ki az ajtón.
– Valami rosszat mondtam? – kérdezi Hartley.
– Nem. Lauren csak… – Elhallgatok, mert nem akarok leszólni
egy lányt, akit alig ismerek. – Ő  Lauren – fejezem be. – Akarsz
még játszani?
– Naná! Szétrúgom a segged. – Felém löki a dobókockát. – Te
jössz.
Dobok, és szerencsekártya mezőre lépek. A  kártya, amit
húzok, egyenesen a dutyiba küld. Hartley önelégülten vigyorog
a balszerencsémen. Végigszökdécsel a pályán, vesz még egy
telket, majd a sarkára ülve figyeli, ahogy küszködöm.
Ötöst dobok, és azon a telken kötök ki, amit Hartley az előbb
vett.
– A francba! Máris megkopasztasz.
Úgy dörzsöli össze a tenyerét, mint egy gonosz cselszövő.
Kifizetem neki a pénzt, majd figyelem, ahogy a vasalóval a
meglepetéskártya mezőre lép.
A következő dobással a Tennessee Avenue-n kötök ki.
–  Na végre! – Úgy teszek, mintha letörölném az izzadságot a
homlokomról. – Már azt hittem, telek nélkül maradok.
– Még sok szabad van.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen könyörtelen vagy.
– Figyelj és tanulj, csini fiú!
Megint dob, hogy megcáfoljon. A  következő kör után a tábla
körül már öt telke van, míg nekem csak egy. Ez a játék igazi
vérengzés lesz.
– Meddig akarsz még kínozni?
– Maradt még pénzed?
Lenézek a szegényes kupacomra.
– Valamennyi.
– Feladod?
– Nem.
 – Mmm-hmmm. – Átad pár bankjegyet. – Veszek egy házat az
Indiana Avenue-ra.
Nagy sóhajjal nyújtom át neki a házat.
– Még nem láttam ezt a materialista oldaladat – jegyzem meg.
– Hogy érted? – löki felém a kockát.
–  Nem t’om. Eddig olyan kedvesnek és lazának tűntél.
Hegedülsz. Ez olyan… – Elhallgatok, mert nem igazán tudom,
mire akarok ezzel rámutatni.
–  Puhány? – segít ki. Haragos tekintettel néz rám. –
Hangszeren játszani van olyan nehéz, mint focizni. Azt hiszed,
olyan könnyű és kényelmes órákon át egy a vállad és a nyakad
közé szorított fadarabbal ülni?
– Miért, nem az? – kérdezem bizonytalanul.
– Nem. Tudod, hányszor vérzett az ujjam a gyakorlás után? –
nyomja a csinos kezét a képembe.
– Sokszor? – tippelek.
–  Így van. Sokszor. És ha fáj az ujjad, semmit sem tudsz
csinálni. Még a blúzodat sem tudod begombolni.
–  Én majd begombolom neked a blúzodat – ajánlom fel
meggondolatlanul.
Hartley nekem dobja a házikót.
– Easton!
Elkapom a kis műanyagot, és leteszem a telkére.
– Bocsi! Rossz szokás.
– Miért?
– Mit miért?
– Miért vált szokásoddá?
– Nem t’om. Csak úgy – motyogom.
 Dobok a kockával, és lépek a táblán. Újabb vasútvonalra
érkezem, de nem tudom megvenni, így visszaadom neki a
kockát.
– Gyerünk! Mondd el!
– Miért?
– Mert a barátok elmondják egymásnak az ilyesmit.
Felvont szemöldökkel meredek rá.
– Mert te annyi mindenbe beavattál.
Vállat von.
– Tudsz az otthoni helyzetről.
– De nem azért, mert elmesélted – emlékeztetem. Érzem, hogy
elönt a méreg. – Hanem, mert meghallottam.
– Akkor is tudod – makacskodik.
– Azért, mert ez a dolgom – tör ki belőlem ingerülten.
Azonnal megbánom a kitörésemet, és úgy teszek, mintha a
bábumat nézegetném, mintha Steve drága Bugattijának
kidolgozott miniatúrája lenne. Imádom azt az átkozott kocsit.
– Nem teszek úgy, mintha érteném, hogy ez mit jelent, de azt
tudom, milyen érzés középső gyereknek lenni. Nem érhetsz fel
a tökéletes idősebb testvéreidhez, de már nem te vagy a család
édes kisbabája.
– Nem erről van szó – tiltakozom, de a szavaiban rejlő igazság
a gyomromba mar.
Reed és Gideon rendkívüli módon képesek összpontosítani.
Olyan önfegyelmük van, ami belőlem hiányzik, és épp ezért
játszanak egyetemi csapatokban, míg én nem fogok. Az ikrek
között olyan mély a kapcsolat, hogy azt még szerintem Lauren
sem értékeli igazán. Én mindig is közöttük álltam. Körülvettek a
tesóim, mégis egyedül voltam. Az egyetlen különlegességem az
volt, hogy anyu szinte bolondult értem, és így visszatekintve
még ettől is kellemetlenül érzem magam.
–  Szeretem, hogy én vagyok Easton Royal. Nincs semmi a
világon, amit ne kaphatnék meg – jelentem ki, hogy
megmutassam neki, hogy nem vagyok olyan szerencsétlen,
mint amilyennek próbál lefesteni. – Azért mondtam, hogy
szokás, mert annyian odáig vannak értem, és igyekszem ezt
bókokkal meghálálni, hogy jobban érezzék magukat.
– Oké – mondja.
Szelíd hangja jobban idegesít, mint ha vitatkozna, de
összeszorítom a számat. Inkább a játékra koncentrálok, dobok,
és lépek a kocsimmal, de továbbra is a múlton gondolkodom.
Hogy anyu mindig azt mondta, én vagyok a kedvence, az ő
különleges kisfia, akire mindig számíthat, aki mindig vele van,
amikor szüksége van rá. Ami lényegében csak azt jelenti, hogy
én voltam az egyetlen, aki képtelen volt neki nemet mondani.
–  Néha, ha valakinek a figyelme csak rád irányul, az rossz
lehet – mondom nyersen. – Neked és a másiknak is. A bókokkal
pedig eltolódik ez a figyelem, tudod?
Úgy érzem, túl sokat mondtam, és behúzom a nyakam. Várom
az elkerülhetetlen kérdést, hogy ezt hogy értettem, és kire
gondolok. Meglepő módon csak azt hallom, ahogy a kocka a
táblának koppan. Hartley az utolsó vasútvonalra lép, ami
lényegében azt jelenti, hogy nekem annyi.
–  Éhes vagyok – közlöm. – Menjünk, együnk valamit, aztán
nézzünk meg egy filmet, vagy ilyesmi!
– De még nem végeztünk a játékkal.
 – Feladom. – Felállok. – Eszünk?
– Persze.
Előveszi a telefonját.
– Mit csinálsz?
Vigyorogva lő egy képet a tábláról és a szánalmasan kevés
bankjegyemről.
–  Megörökítem ezt a pillanatot. Talán legközelebb már nem
tudlak megverni.
A figyelmem megakad ezen az egy szón: legközelebb. Hartley
később is szeretne velem lógni. Ez már elég ahhoz, hogy
elmossa a rossz emlékeket.
A konyha felé terelem, és intek, hogy üljön le.
– Lehet, hogy maradt még egy kis raviolink. Jöhet?
– Aha. Imádom a raviolit. Tudok segíteni?
– Nem. Csak ülj le, és szórakoztass!
Felcsusszan az egyik bárszékre.
–  És egészen pontosan hogyan szórakoztassalak? – Amikor
szólásra nyitom a számat, felemeli a kezét, hogy leállítson. –
Felejtsd el! Akarod, hogy felolvassam a híreket?
– Egy jégcsákányt akarsz vágni a fejembe?
– Akkor ez egy nem.
Előveszem a tálat a hűtőből, és elolvasom az utasítást a
felmelegítéséről, amit Sandra ráragasztott. Légkeveréses
minisütő, 3 perc. Miután berakom, megfordulok, és a pultnak
dőlök.
–  Meglep, hogy nem laknak itt többen – mondja Hartley, és
körülnéz a hatalmas üres térben. – Az egyik New York-i
szünidőben egy családnál laktam. A  házuk kábé nyolcszor
elférne itt, és három teljes munkaidős személyzetük volt.
–  Régebben nálunk is nagy személyzet volt. De anyu halála
után egy csomóan kihasználták a helyzetet, és interjút adtak a
szennylapoknak a drámánkról. Apám pedig mindenkit kirúgott,
kivéve Sandrát, a szakácsunkat – bökök a sütő felé. – És már ő is
csak heti pár napot dolgozik, mert unokája született, és néha
vigyáz rá. Én jobb szeretem így. Milyen volt északon?
– Télen hideg. Nagyon hideg. Ez egyáltalán nem hiányzik. De
tetszettek az évszakok. A tavasz és az ősz volt a kedvencem.
– Meddig voltál távol?
– Három évig. – Habozik, és tudom, hogy anyu haláláról akar
kérdezni, és talán az idei botrányról. De ahelyett, hogy pletyka
után lesne, nekem dob egy törülközőt. – Használd ezt, hogy ne
égesd meg a kezed!
–  Jó ötlet. – Óvatosan kiveszem az üvegtálat. – Együk ebből,
vagy vegyek elő tányérokat?
– Ehetünk abból. Kérsz vizet, vagy valamit?
Legszívesebben sört innék, de arra jutok, hogy Hartley azt
nem díjazná. Nem lelkesedett, hogy részeg voltam azon az
estén, amikor rám talált a pókerezés után.
– A víz jó lesz.
Miután eltüntetjük a tésztát, Hartley megkérdezi, merre van a
mosdó. Megmutatom neki a konyha mellettit, aztán
végigmegyek a folyosón, hogy én a másik földszintit
használjam.
Amikor visszaérek, meghallom Hartley és Lauren hangját.
Gondolom, Lauren leugrott valamiért, bár meglep, hogy nem az
egyik szolgáját küldte.
 Nem akarok hallgatózni. Tényleg nem. De mielőtt belépnék a
konyhába, Lauren olyasmit mond, ami a földhöz tapasztja a
lábam.
– Jó látni, hogy hasznát veszed a Royal névnek.
– Hogy érted? – kérdezi Hartley zavarodottan.
–  Úgy, hogy komoly előnyökkel jár, ha egy Royallal jársz.
Elképesztő, ugye?
Lauren önelégült, könnyed hangjától megfeszül a vállam.
Borzasztó ez a csaj.
– Én nem járok egy Royallal. Eastonnal csak barátok vagyunk.
Lauren felvihog.
–  Csajszi, ugyan már! A  barátok nem vesznek egymásnak
drága ékszereket.
– Tessék? Ó, erre gondolsz? Easton egy automatából szerezte.
–  Hát persze. Egy cukorkás automatából. Mint mondjuk a
Candy Machine.
– Nem értem.
–  A Candy Machine egy személyre szabott ékszereket készítő
bolt a Hatodik utcán. A medálok ötezer dollárnál kezdődnek. –
Pillanatnyi csend áll be, miközben Lauren fejben összeadja a
kövek értékét Hartley nyakláncának átlátszó üvegszív-
medáljában. – Három köved van. Szerintem gyémánt, rubint és
smaragd. Easton olyan tizenötezer dollárt fizethetett érte. Nem
mintha nem engedhetné meg magának. Mint mondtam, jó
kezdet.
–  De… nem akarom, hogy drága cuccokat vegyen nekem –
ellenkezik Hartley, én pedig magamban elátkozom Laurent,
hogy felhozta a dolgot. Már arra is nehéz volt rávenni Hartley-t,
hogy egyáltalán elfogadja az ajándékot.
– Jaj, kérlek, ne játszd az ártatlant! Ha egy Royallal jársz, azzal
az egész elcseszett családot a nyakadba kapod. Ezért akár
kárpótolhatnak is, nem igaz?
Hátrálok pár lépést, majd trappolva közelítek, hogy a lányok
meghallják. És tényleg rögtön elhallgatnak. Lauren szélesen
mosolyog, amikor belépek a konyhába. Hartley viharos
tekintettel néz rám.
Amint meglát, felemeli a nyakláncot.
– Ezt nem tarthatom meg.
Ellenállok a kísértésnek, hogy gyilkos pillantást vessek
Laurenre.
– Miért nem?
– Túl drága. Nem járkálhatok egy ennyit érő nyakláncban.
Lauren bosszús sóhajtást hallat a pultnál, mintha csalódott
volna Hartley-ban. Felkapja a vizesüvegét, és kimegy a
konyhából, anélkül, hogy egyetlen pillantást vetne felénk.
–  Miért nem? – ismétlem meg a kérdést, és megint Hartley-t
nézem. – Hiszen nem vagy szegény. Ott a családod pénze, amit
félretettek neked.
–  Az a tanulmányaimra van. A  nagymamámtól kaptam, és
csak órákra, tandíjra, ilyesmikre költhetem. Így járhatok az
Astorba is.
Figyelem, ahogy a kapoccsal bajlódik, húzogatja és rángatja,
mintha az aranylánc égetné a bőrét.
– Segíts! – utasít.
– Nem – lépek hátra.
Ha levenném a nyakláncot, az egyfajta vereség lenne, és nem
akarok így érezni.
–  Komolyan mondom, Easton. Kellemetlennek érezném
megtartani. Én sosem engedhetnék meg magamnak ilyesmit.
Mit gondolsz, apu miért… – Hirtelen elhallgat. – Nem
fogadhatom el.
– Mit akartál mondani az apádról? – kíváncsiskodom.
– Semmit.
Ingerülten felnyögök.
– Miért kell mindig ilyen ellenségesnek lenned? Miért akkora
titok az életed?
Egy pillanatra elengedi a nyakláncot.
– Mit számít ez?
– Barátok vagyunk. Jobban meg akarlak ismerni.
És belefáradtam abba, hogy csak én osztok meg vele
részleteket az életemről. Olyasmiket mondtam el neki, amiket
senki másnak. Közben ő meg továbbra is titokzatoskodik, és úgy
viselkedik, mint aki inkább borotválja le a fejét, mint hogy
beavasson.
Tekintetében enyhe megvetés csillan.
–  Ja, állandóan dobálózol ezzel a „barát” szóval. Egyre csak
azt mondogatod, hogy részedről oké, ha csak barátok vagyunk.
De egy részem úgy érzi, hogy ez átverés, és csak a bizalmamat
akarod így elnyerni. Mintha csak azért csinálnád, mert le akarsz
fektetni.
Ökölbe szorítom a kezem magam mellett.
– Ha így hiszed, akkor mit keresel egyáltalán itt?
Erre nem felel semmit.
– Szerencséd, hogy úgy döntöttem, nem kezdek ki veled.
 Eltátja a száját.
– Szerencsém?
–  Aha. Mert ha azt akarnám, hogy lefeküdjünk, már rég
meztelenek lennénk. Csak igyekszem úgy játszani, ahogy neked
tetszik.
– Hű! Nagyon kedves tőled, Easton. – Nagyot ránt a láncon, és
a finom kapocs enged. – Kösz a játékot és a kaját.
Baszki!
– Várj! Ne menj el! Csak vicceltem.
Ledobja a nyakláncot a pultra, és közben kerüli a
tekintetemet.
– Aha. Hát nekem most mennem kell.
Elfojtom a feltörni készülő pánikot. Még alig kezdődött el az
este, és nem akarok egyedül itthon maradni.
–  Ugyan már, Hartley! A  te kedvedért maradtam itthon, és
máris mész? És mégis miért? Mert elejtettem egy tréfás,
flörtölős dumát?
–  Nem, hanem mert fáradt vagyok, és haza akarok menni.
Nem lett volna muszáj itthon maradnod. Te döntöttél így.
Kimasírozik a hallba.
Felkapom a nyakláncot a pultról, és utánairamodom, az
aranylánc himbálózik az ujjaim között.
–  Azért döntöttem így, mert a barátok ezt teszik, rémlik?
Áldozatokat hoznak.
– Nem kell, hogy szívességet tegyél nekem – feleli hűvösen.
Erre még jobban fellángol a dühöm.
– Nem fogok. Sőt, mehetsz egyedül haza.
Felrántja a nehéz tölgyajtót.
 – Úgy lesz.
Aztán már megy is.
Egyszerűen kisétál az ajtón, le a lépcsőn, és tovább. A  hall
ablakából figyelem, karcsú alakja egyre kisebb lesz, ahogy
távolodik a felhajtón.
Egyszer sem néz vissza.
Örülök, hogy elment, győzködöm magam. Majd’ meghaltam
egy piáért, és most, hogy nem kell amiatt aggódnom, hogy
kellemetlen helyzetbe hozom, végre ihatok egyet. Lebámulok a
nyakláncra a kezemben, legszívesebben hozzávágnám a falhoz.
Végül a zsebembe csúsztatom, mert Laurennek igaza volt. Ez az
átkozott ékszer tényleg tizenötezer dollárba került. Akár félre is
tehetem a következő csajnak. Ezúttal valaki olyat fogok
választani, aki mindig hálás lesz, és értékeli a gesztusaimat.
Betrappolok apu dolgozószobájába, és lerohanom a
piásszekrényt. Csak az undorító portóija maradt. De azért
magamba döntöm az édes italt. A  pia az pia. Ez is megadja
nekem azt a bizsergést, amire szükségem van.
Nem hiszem el, hogy Hartley így viselkedett. Hiszen kedves
voltam vele. Kiálltam érte. Megvédtem. Inkább örülnie kéne.
Térden állva kéne megköszönnie, hogy odadobtam neki a Royal
palástot.
A Royal palástot?
Majdnem elhányom magam. Hát ilyen emberré váltam? Nem
csoda, hogy nem akart tovább maradni.
Botorkálva újabb üveg után kutatok. Valahol a tudatom
mélyén meghallom a tesóim figyelmeztetését, hogy ne húzzam
le az életemet a klotyón.
 –  Nincs tabletta. Nincs drog – közlöm a képzeletbeli
tesóimmal. – Csak egy kis pia. Nincs ezzel semmi baj.
Ahogy a számhoz emelem az üveget, észreveszem a
tükörképem a falon lévő tükörben. Korábban anyu képe lógott a
helyén. Most ez a tükröződő szörnyűség van itt. Hogy bírja az
öregem nézni magát benne? Várjunk csak! Hiszen sosincs itt,
úgy meg könnyű.
Csak én vagyok itt, és ezt a szart iszom, amit nem bírok, mert
egy percet sem akarok egyedül tölteni. Az elmém egy borzalmas
hely.
Szorosabban fogom az üveget. Csak a lúzerek isznak egyedül.
Én, Easton Royal nem vagyok lúzer. Ledöntöm az üvegben
maradt italt, felkapok egy másikat, és botorkálva elindulok a
part felé.
 21. FEJEZET

A Felicity házáig tartó séta összemosódik, de végül ott kötök ki.

Legalábbis azt hiszem, a homokon egymásnak préselődő
emberek számából ítélve.
– Easton Royal!
Hallom, ahogy többen is a nevemet kiáltják. Felicity biztos
végzett diákokat is meghívott, mert kiszúrok pár embert, akik
már egyetemre járnak.
– Hé, Felicity már mindenütt keres – mondja valaki. – Eléggé
kiakadt. Talán jobb, ha meghúzod magad.
–  Stu hozott egyetemista csajokat. Annyira dögösek – harap
egy másik srác az öklébe. – Alig várom, hogy végezzek.
– Hol a pia? – motyogom.
–  A  medenceparti házban. De… Haver, eléggé be vagy állva.
Biztos jó ötlet, ha iszol még?
– Ha majd kíváncsi leszek a véleményedre, kikérem.
Elnyomakodom mellette, fel sem fogom, hogy kicsoda. A  kis
lejtő tetején észreveszem a medencét, a medenceparti házat és
oldalt egy kis táncparkettet. Ella ott táncol Vallal. Imádják rázni
a seggüket.
Kikapom az italt az egyik srác kezéből, és a lányok felé
indulok. Mögöttem kis tülekedés és ellenkezés hallatszik, de
beintek a srácnak, aztán nem veszek róla tudomást. Könnyen
szerezhet magának másik piát. Ahogy a lányok felé furakszom a
tömegben, a piám felét kilötykölöm.
–  Istenem, ki az a részeg… – Lindsey politikatörténetről
félbehagyja a mondatot. – Ó, te vagy az.
– Valami bajod van velem? – kérdezem elnyújtott szavakkal.
– Nem – válaszolja, de a tekintetéből más látszik.
Hűvösen rámosolygok, és arrébb lépek.
– Helyes.
– Seggfej – dünnyögi alig hallhatóan.
– Ribanc.
Egy húsos kéz megragadja a vállam.
– Hallottam ám, Royal. Ne genyózz itt mindenkivel!
Homályos tekintettel pislogok az új arcra. Zeke az, Lindsey
vastag nyakú barátja.
–  Tudom, hogy otthon nem kapsz elég figyelmet, Zeke, de
rossz emberrel kezdtél ki – tájékoztatom. – Vedd le a kezed az
eredeti Tom Ford pólómról, különben kifizettetem veled.
Zeke képe elvörösödik, és hátrahúzza a karját, hogy
behúzzon. Ha célt érne az ütése, rohadtul fájna, de lassabban
mozdul, mint egy csiga. Lebukom a csapás elől, elkapom a
csuklóját, és a háta mögé rántom. Zeke térdre rogy.
Lindsey felsikolt. Aztán egy másik hang a nevemet kiáltja.
– Easton! Easton!
Két kis kéz eredménytelenül rángat. Ella az. Aggodalmasnak
tűnik.
– Mi a helyzet, hugi?
 – Mit művelsz?
Szabad kezemmel körbeintek a táncparketten, mire a
poharamban lévő ital maradéka is kifröccsen.
– Bulizni jöttem.
– Részeg vagy.
A körmeivel próbál lazítani a szorításomon Zeke karján.
– Ezért két piros pont is jár! Megtapsolnálak, de tele a kezem.
Magasra emelem a poharat. Ha a megfelelő szögben lesújtok
vele, kiüthetném Zeke-et. Az vicces lenne.
Lindsey sikoltozását apró kis zokogó hangok váltották fel.
Dudorászni kezdek, hogy ne halljam.
– Hol van Hartley? – szegezi nekem a kérdést Ella.
– Kit érdekel?
A  torkom megfeszül a hazugságtól. Kurvára érdekel.
Túlságosan is.
– Easton, kérlek!
–  Ugyanígy szoktál könyörögni akkor is, amikor Reeddel
vagy? – kacsintok rá. Vagy legalábbis próbálok. – Biztos ezért
hordod a táskádban a golyóit.
Aggódó arca jéghideggé válik.
– Részeg vagy – ismétli. – Menj haza!
Újabb kéz csatlakozik Elláéhoz. Ez nagy és erős, majdnem
sikerül kiszabadítania Zeke-et.
Bran arca úszik be a látóterembe.
– Csá, haver! Páran frizbizünk, és jól jönne még egy tag.
– Túl sötét van – mormogom.
–  Nem, Bran ragasztott rá pár LED lámpát – mondja
mellettem Pash. – Gyere!
 Kelletlenül elengedem Zeke-et. Lindsey Zeke hátára veti
magát, ami nem tűnik túl kényelmesnek. Már épp mondanék
valamit, de Bran és Pash elrángatnak. Azonban még elkapom
Ella mérges arcát.
Azt hiszem, megint megbántottam az érzéseit. Reggel majd
bocsánatot kell tőle kérnem. Olyan érzékeny.
Valaki feldob egy kivilágított korongot a levegőbe.
– Van egy füves cigid? – kérdezem.
– Csak játsszunk! – feleli Bran sóhajtva. – Nem kell ide fű.
Rátámadok Branre.
– Most már felügyeled a szabadidős tevékenységeimet?
– Csak azon vagyok, hogy a védekezésünk vezetője egészséges
maradjon, és ne függesszék fel.
A  frizbi felénk repül. Bran felugrik, és elkapja, még mielőtt
homlokon találna.
– Talán a frizbi mégsem olyan jó ötlet – jegyzi meg fanyarul.
Pash bólint.
– Lóghatunk nálam is. Megnézhetünk egy filmet.
– Egy filmet? Semmi kedvem filmezni. – A tenyerembe csapok
az öklömmel. – Mi lenne, ha bunyóznánk?
– Nem lesz bunyó a bulimon! – érkezik Felicity sivító hangja.
Megpördülök, és pár lépésnyire észre is veszem. A  tekintete
csak úgy lángol. Eltűnődöm, miért ilyen dühös. Aztán eszembe
jut. Itt akart velem szakítani, ahol mindenki láthatja.
Nos, örömmel teszek eleget a kérésének.
–  Felicity. Hát itt vagy! – Odalépek hozzá, és átkarolom a
vállát. – Az álbarátnőm. Hé, mindenki! – kiáltom. – Szeretnénk
valamit megosztani veletek. Felicitynek bejelentenivalója van.
Véget vet az álkapcsolatunknak.
Mindenki elcsendesedik, csak pár lány kuncogása hallatszik.
Hátrálok pár lépést, és széttárom a karom.
–  Itt vagyok. Hadd szóljon! Bármit akarsz is mondani, hogy
szakíthassunk, mondd! Legyen hatásos!
– Easton, menjünk haza!
Ella a tömeg elejére furakszik.
–  Nem lehet, hugi. Megígértem az álcsajomnak, hogy
megalázhat a barátaink előtt. – Ismét Felicity felé intek. – Tiéd a
pálya.
Felicity rosszallóan csücsörít, mintha valaki összeöltötte
volna a száját, aztán meghúzta volna a cérnát.
– Gonosz, kegyetlen seggfej vagy, Easton Royal – sziszegi.
–  Csak ennyid van? Ennyi telik az Astor Park Prep egyik
legszemetebb csajától? Gyerünk! Ne okozz csalódást!
Intek a kezemmel, hogy ne kíméljen, de végül nem ő húz be.
– Bocs, de szerintem reggel majd megköszönöd.
Bran hátrahúzza a karját, és felém lendíti az öklét. Ezután
már nem látok semmit.
 
•••
 
Vakító fényre és a fejemben menetelő fúvószenekarra ébredek.
Elkínzott nyögés szakad fel belőlem, amitől a zenekar csak még
hangosabban játszik. A  dob dübörgése a halántékomban és a
gyomromban lüktet, amíg a hányingertől, amit okoz, kipattanok
az ágyból, és a fürdőszobámba rohanok.
Addig hányok, amíg már semmi sem marad bennem, és pár
percig még öklendezve térdelek ott. Végül összeszedem az
erőmet, hogy felálljak. Megmosom a fogamat, és felhajtok két
pohár vizet. Lezuhanyozom. Megborotválkozom. Mire
visszamegyek a szobámba, és felhúzok egy melegítőnadrágot,
már félig normálisan érzem magam.
A  másnaposság gáz. De az enyéim általában nem ilyen
durvák. Nem emlékszem, mikor ébredtem utoljára ilyen szarul
egy esti piálás után. Mondjuk az már igaz, hogy tegnap este elég
sokat ittam. Eleget ahhoz, hogy igazi seggfejként viselkedjek,
magamra haragítsam Felicityt, és Bran Mathis behúzzon nekem.
–  Mennyit ittál tegnap? – jelenik meg apu a homlokát
ráncolva a szobám nyitott ajtajában. – Sosem ülhetsz vissza a
pilótafülkébe, ha nem szeded össze magad.
– Ki mondta, hogy ittam? – kérdezem kihívóan.
– Reggel nyolc óra van, és az előbb tíz percig olyan hangosan
öklendeztél, hogy az egész környék hallotta. Úgyhogy ismét
megkérdezem: mennyit ittál?
Azon a parancsoló hangon beszél hozzám, amit a tárgyalások
alatt használ, és amitől a munkatársai betojnak.
De én nem vagyok a kollégája. A  gyereke vagyok, azaz első
kézből tudom, hogy Callum Royal az irodán kívül töketlen.
Évekig hagyta, hogy a tesóimmal azt csináljunk, amit akarunk,
már anyu halála előtt is.
– Az is lehet, hogy elkaptam valamit. Erre még nem gondoltál,
apu? – nézek rá dacosan. – Szeretem, hogy rögtön a
legrosszabbat feltételezed rólam.
Magamban zúgolódva odabaktatok a beépített
szekrényemhez, és felrántom a kétszárnyú ajtót.
 Apu arcán bűntudatos kifejezés jelenik meg a szoba
túloldalán.
– Sajnálom, fiam. Beteg vagy?
– Nem – vigyorgok hátra. – Másnapos.
–  Easton. – Fáradtan a hajába túr. Ugyanolyan sötétbarna,
mint az enyém és a bátyáimé. Az ikrek haja pár árnyalattal
világosabb. – Az összes gyerekem közül tőled fogok megőszülni,
ezt tudod, ugye?
– Naná. Gid túl prűd. Ahogy Reed is. – Elgondolkodva oldalra
billentem a fejem. – Ami azt illeti, az ikrek lehet, hogy
rosszabbak nálam. Tudod, ugyanazzal a lánnyal járnak…
–  Nem hallak! – morogja, ahogy befogja a fülét, és gyorsan
kihátrál a szobámból.
Magamban felhorkantok, mert, a fenébe is, apu egész klassz
lett azóta, hogy Ella beköltözött hozzánk. Azelőtt sosem szánt
időt arra, hogy ránk nézzen, vagy kioktasson minket az őrült
viselkedésünk miatt.
És ha már Ella… Kevesebb mint egy perc múlva bemasírozik
a szobámba. Szőke haját magas lófarokba fogta, cicanadrág és
az egyetem focimeze van rajta, Reed számával az elején.
Ó,  a francba! Elfelejtettem, hogy ma elrepülünk Reed
idegenben játszott meccsére. A  csapata a Louisianai Állami
Egyetem ellen játszik.
– Neked meg mi a franc bajod van?
Ella lófarka sebesen jár ide-oda, ahogy közeledik.
– Ez egy elég homályos kérdés, hugi. Ezernyi baj van velem.
– Tegnap este igazi seggfej voltál – vádol.
– Azaz átlagosan viselkedtem?
 Kék szeméből csalódottság sugárzik.
– Nem, nem így szoktál viselkedni, legalábbis nem velem.
Próbálom felidézni, mit tettem vagy mondtam tegnap
Ellának. Amikor odaértem Felicityhez, Ella és Val épp táncoltak.
Összeszólalkoztam azzal a barom Zeke-kel, Ella pedig
közbeavatkozott. És akkor… Ó,  igen. Tettem egy éretlen
megjegyzést arra, hogy Reed golyóit szorongatja, és
kigúnyoltam, hogy vajon könyörög-e neki, amikor lefekszenek.
Elfojtok egy nyögést. A fenébe! Tényleg seggfej vagyok.
– Miért csinálod ezt? – kérdezi.
Ajjaj, megremeg az alsó ajka. Istenemre esküszöm, ha most
sírni kezd…
De Ella hamar összeszedi magát. A  szája ellazul, az állát
felszegi. Mintha acél csörgedezne az ereiben. Semmi sem
törheti le. Soha. Nem csoda, hogy a tesóm azonnal beleesett,
amikor besétált az ajtónkon.
– Függőségi problémád van, Easton.
– Ne, komolyan?
A szeme szikrákat szór.
– Ez nem vicces.
Nem, nem az. A  legutóbbi ember, aki a családunkban függő
volt, öngyilkos lett. De én nem vagyok olyan, mint az anyám.
Túlságosan szeretem az életet ahhoz, hogy kicsináljam magam.
– Szeretek inni – vonom meg a vállam. – Nem nagy ügy. Nem
olyan, mintha még mindig gyógyszert szednék. – Átkutatom a
szekrényemet a saját egyetemi mezem után. – Mikor indul a
repülő? – kérdezem a vállam felett.
– Egy óra múlva. – A szemem sarkából látom, hogy karba teszi
a kezét. – De te nem leszel rajta.
Megpördülök.
– A francba ezzel! Reednek meccse van.
– Nem akarom, hogy ott legyél – vágja vissza dühösen.
Képtelen vagyok visszafogni a nevetést.
– Jesszus, hugi! Hát, ha te nem akarod, hogy ott legyek, akkor
kénytelen leszek itthon maradni. – Lehúzom a mezt a fogasáról.
– Azt már nem.
–  Komolyan mondom – folytatja gőgösen, amitől felforr az
agyvizem. – Jó nagy pöcs voltál tegnap, nem csak velem, hanem
Vallal, Brannel és, el sem hiszem, hogy ezt mondom, Felicityvel.
Nem érdemled meg, hogy New Orleansba gyere velünk,
megnézd Reed meccsét, aztán finom beignet-t egyél és a
Bourbon Streeten vacsorázz. Ez olyan lenne, mintha behívnánk
magunkhoz a mosómedvét, ami az előbb a szemetünkben
kotorászott, hogy a konyhánkat is túrja fel.
–  Szerencsére nincs beleszólásod abba, hogy megyek-e, vagy
sem – mondom bántóan.
Most komolyan egy rohadt mosómedvéhez hasonlított?
– Biztos vagy ebben?
Önelégülten előhúzza a telefonját, és bepötyög valamit.
Pár másodperc múlva jelez a mobilom az éjjeliszekrényemen.
Továbbra is gyanakvóan méregetem Ellát, úgy hátrálok el az
ágyig és veszem fel a telefonomat.
Elolvasom a bejövő üzenetet. Reed küldte.
 
Ma maradj otthon! Nem akarom, hogy elgyere
 
A felháborodás végigcikázik a gerincemen. Most szórakoznak
velem?
– Akkor mostantól így játszunk? – motyogom dühösen.
És nem bánom, hogy mérges rám, amiért azt mondtam, hogy
szorongatja a tesóm golyóit. Épp most bizonyította be, hogy
igazam van!
– Addig, amíg össze nem szeded magad, igen – feleli Ella.
Azzal sarkon fordul, és kilibben a szobámból, mint egy
önelégült, arany tornádó.
 
•••
 
Ella és Reed nem viccelt. Konkrétan megtiltották, hogy
Louisianába repüljek apuval és az áruló mostohahúgommal.
Kénytelen vagyok végignézni, ahogy kisétálnak az ajtón,
anélkül, hogy egyetlen pillantást vetnének hátra. Rohadt
gyerekes szerintem.
De tök mindegy. Így henyélhetek itthon, és lustulhatok a
medencénél. Jól tudom magam érezni egyedül is egy délután
erejéig. A lustálkodás jó dolog, hazudom magamnak.
Elnyúlok az egyik napozóágyon, mellettem az asztalon egy
üveg víz és egy üveg sör áll. Hol az egyikből, hol a másikból
kortyolok, így nem száradok ki, és a kellemes bizsergést is
elérem. És szerencsére nincs itt senki, hogy kioktasson a
napközbeni piálásról.
Párszor elbóbiskolok, közben pedig Hartley-ra terelődnek a
gondolataim. Megpróbálom felhívni, de nem veszi fel. Tudom,
hogy ma nem dolgozik, azaz egyszerűen csak kerül.
Mi baja van? Nem értem, miért nem beszél velem semmiről.
Hiszen én meséltem neki anyuról, nem igaz? Annyira sem bízik
bennem, hogy cserébe megosszon velem egy részletet? És az a
nyaklánc ajándék volt. Ki ad vissza egy ajándékot? Miért olyan
bonyolult körülötte minden? Jobban tette volna, ha ott marad a
bentlakásos iskolában. Akkor nem lenne itt, és nem menne
kurvára az idegeimre.
És mégis miért jött vissza? Ki ne akarna bentlakásos iskolába
járni? Mekkora szabadsággal járna. Mármint… Hiányozna a
családom, de nem bánnám, ha elküldenének itthonról. Ugye?
Hartley-t zavarta. Annyira, hogy a szülei akarata ellenére
visszajött Bayview-ba. Hogy érezném magam, ha egyáltalán
nem láthatnám a tesóimat?
Szívás lenne. Még azt is nehezen bírom alkohol nélkül, hogy
egy napra száműztek.
Leállítom magam. Miért vagyok ilyen rohadt szánalmas? El
tudok lenni egy napig egyedül. Vagy egy hétig. Vagy egy évig, ha
kell. Hartley egy kisbaba, ha nem bírja a bentlakásos iskolát.
Inkább hazarohan, ahol nem is várják? Miért tesz ilyesmit?
Kezdjen új életet!
Nagyot húzok a sörből. Nem is értem, miért törődöm ezzel.
Nincs szükségem Hartley-ra, még barátként sem. Bármelyik
csajt felhívhatnám, és már rohanna is, hogy velem lógjon.
Bárkit megkaphatnék. A  csajok képtelenek nekem ellenállni –
köztük az a sötét hajú lány is, aki hirtelen megjelenik a
teraszon, a tesóm kezét fogva.
Amint Savannah Montgomeryvel találkozik a tekintetünk,
azonnal érezhető a feszültség kettőnk között.
Zavartan fészkelődöm, és megint kortyolok a sörből.
 – Helló! – motyogom az érkezőknek.
Mindketten fürdőruhában vannak, és Gideon izmos karjáról
két törülköző lóg. Mióta Savannah-val ismét összejöttek,
majdnem minden hétvégén hazajön. Sav is ott van vele az
egyetemen, mert egy évvel korábban végzett, de gondolom, itt,
Bayview-ban nyugodtabban együtt lehetnek. A  suliban
mindkettejüknek vannak szobatársai.
– Csá! Nem bánod, ha úszunk egyet? – kérdezi Gid.
–  Nem. Tomboljátok ki magatokat! – intek a medence felé,
majd megint elnyúlok a napozóágyon. – Én alszom egyet. Szia,
Sav! Milyen az élet az egyetemen?
– Szia! – feleli feszesen. – Jó.
Enyhe bosszúságot érzek, ugyanazt a csalódott szomorúságot,
mint akkor, amikor Ms. Mann úgy viselkedett, mintha az én
hibám lenne, hogy egymásba gabalyodtunk.
Tavaly lefeküdtünk Savannah-val, még jóval azelőtt, hogy
Gideonnal ismét összejöttek volna. Akkor még mindig fájdalmat
akart okozni a volt barátjának, és én is fájdalmat akartam
okozni… magamnak, asszem.
Reed épp előtte kergette el Ellát a városból, és ki voltam
akadva. Bármilyen vonzalmat éreztem is Ella iránt, az addigra
elmúlt, de a barátságunk nem. Bár úgy tűnhet, sok barátom van,
valójában mégsem. Mind csak felszínes szarság.
Ellával nem csak felszínes barátságról volt szó. Megbíztam
benne. Még most is, még ha ma reggel igazi ribancként
viselkedett is.
Teljesen kikészültem, amikor Reed ostoba viselkedése
elüldözte. Egyre mélyebbre zuhantam, mint egy Atlantic
Aviation kísérleti gép, ami nem üti meg a mércét, és becsapódik
a sivatagba, ezzel visszaküldve apu mérnökeit a
tervezőasztalhoz, hogy rájöjjenek, milyen hiba vezetett a
becsapódáshoz. Én vagyok a Royal család tervezési hibája, aki
kilóg a többiek közül, aki sokszor lezuhan és kigyullad.
Mondjuk senki sem kényszerítette Savannah-t, hogy velem
legyen. És igen, bűntudatom volt utána, de nem annyira, hogy
magamra vállaljak minden felelősséget. Ketten voltunk abban
az ágyban. Ezt Gideon is tudja, és nem ítél el minket miatta.
Szerintem annyira boldog, hogy ismét együtt lehet a csajával,
hogy örömmel megbocsátja minden bűnét. Ha azt vesszük, hogy
ő mennyit vétkezett, elég álszent lenne, ha nem tenné.
–  Úgy döntöttél, nem mész el Reed meccsére? – kérdezi
Gideon, ahogy ledobja a törülközőket a mellettem lévő
napozóágyra. Gondolom, senki sem közölte vele, hogy kitiltottak
Louisianából.
– Nem volt kedvem menni – hazudom. – Másnapos vagyok.
– Hallottam – feleli szárazon.
Savannah a medence sekély végébe megy, és bedugja a
lábujját a vízbe.
– Kellemes a víz – kiáltja Gideonnak. – Ússzunk, Gid!
–  Máris megyek. – Gideon visszafordul felém. – Sawyer azt
mondta, az új irányítótok vonszolta haza és tette ágyba a részeg
segged tegnap este.
Emlékeztetem magam, hogy később rúgjam seggbe Sawyert.
Vagy Sebastiant. Bármelyikük megteszi, mivel azok a mocskok
tulajdonképpen egy személynek számítanak. Csak meg kell
kérdezni a barátnőjüket.
 –  Vissza kéne venned az ivásból – tanácsolja Gideon. –
Kezdesz kiöregedni ebből a szarságból, East. Azt hittem, akarsz
még repülni.
Ezen felhúzom magam. Gid olyan ítélkező seggfej tud lenni
néha.
–  Fogok még repülni. Csak megvárom, amíg elhúzhatok
innen, távol az atyai felügyelettől. Egyébként is, csak azért, mert
te igazi nagyapó lettél az egyetemen, még nem jelenti azt, hogy
követem a példádat, haver. Ki akarom élvezni a kamaszlétet,
ameddig csak lehet.
Az arcára kiülő csalódottság még inkább felhúz.
– Persze, East. Akkor csak rajta, élvezd ki!
Odasétál Savannah-hoz, én pedig hátradőlök a napozóágyon,
míg ők beugranak a medencébe, és mind úgy teszünk, mintha
nem láttam volna a bátyám barátnőjét meztelenül.
 22. FEJEZET

A hétvége hátralevő része hamar eltelik. Többet gondolok

Hartley-ra, mint kéne, de nem számít, mennyire szeretném
elérni, sikerül magamban egy kis önuralmat találnom. Úgy
döntök, várok, és majd a suliban beszélek vele. Bocsánatot
kérek, amiért seggfej voltam, és remélem, nem túl makacs
ahhoz, hogy megbocsásson.
Vasárnap este Ella ismét szóba áll velem. Bejön hozzám a
tévészobába, és fintorogva néz a képernyőre. Épp egy Tarantino
filmet nézek, ami rohadt véres.
–  Valaki vérengzős hangulatban van – jegyzi meg
grimaszolva.
Vállat vonva meredek tovább a tévére.
– Ó, most már beszélünk egymáshoz?
– Igen. – Bűntudat csendül ki a hangjából.
Elfojtok egy mosolyt. Az a helyzet Ellával, hogy nem olyan
kemény, mint amilyennek mutatja magát. Neki van a
leggyengédebb szíve azok közül, akiket ismerek, és
szenvedélyesen törődik az emberekkel. Ha úgy hiszi, hogy
megéred az időt és a fáradságot, minden követ megmozgat,
hogy úgy érezd, szeretnek és értékelnek.
 – Tudom, hogy szemét voltam veled a hétvégén – ismeri el. –
Direkt csináltam.
Felhorkantok.
– Ne, komolyan?
Odajön, és lehuppan mellém.
– Próbáltam rámutatni valamire.
–  Mire? Hogy nagyon jó vagy a „nem szólok hozzád”
büntetésben?
–  Nem. Hanem hogy a viselkedéseddel elüldözöd magad
mellől az embereket. – Csalódottan megrázza a fejét. – Olyan
sokan törődnek veled, East. Az apád, a testvéreid, én, Val, a
csapattársaid. Szeretünk téged.
A  gerincem bizseregni kezd, mintha száz tarajossül-tüske
bökdösné. Ösztönösen előrehajolok, hogy felemeljem a
poharamat, aztán rájövök, hogy szénsavas víz van benne.
A francba, ide valami erősebb kell.
Megmozdulok, hogy felálljak, de Ella megfogja a karomat.
–  Ne! – mondja halkan, a gondolataimban olvasva. – Nincs
szükséged italra.
– De igen.
–  Valahányszor előkerülnek az érzések, vagy egy beszélgetés
komolyra fordul, próbálsz távolságot tartani. Elbódítod magad…
– Nincs szükségem egy újabb hegyi beszédre.
– Ez nem hegyi beszéd. – A szemét düh árnyékolja be. – Csak
nem jó annyira részegnek látni, hogy úgy beszélsz a
barátaiddal, mint egy darab szeméttel…
A házi telefonrendszeren keresztül megszólal Sawyer hangja,
és félbeszakítja Ellát.
 – Hé, East, itt van Hartley.
Meglepettség és öröm önt el. Itt van? Komolyan?
Azonnal felpattanok, és az ajtóhoz sietek.
Ella hangja megállít, még mielőtt kiléphetnék a szobából.
– Szeretlek, Easton, de aggódom.
A hangjában érződő őszinte aggodalomtól megtorpanok. Nem
szeretem elszomorítani Ellát. Közel áll hozzám.
Lassan megfordulok, és ránézek.
–  Sajnálom, hogy azt a hülyeséget mondtam a bulin –
mormolom. – Nem akartalak megbántani.
–  Tudom. – Elhallgat. – Csak szeretném, ha még egy ideig itt
lennél közöttünk, úgyhogy… vigyázz magadra!
Hanyagul, egy ujjal tisztelgek neki.
– Rajta vagyok.
Amikor kiérek a hallba, Hartley ott áll, és bekukucskál a
nappaliba, ahol anyu portréja lóg a kandalló fölött.
– Az ott anyu – mondom.
– Gyönyörű.
– Szeretnél bemenni?
– Persze.
Szélesebbre tárom az ajtót. A nappali volt anyu egyik kedvenc
helye. Hatalmas szoba, egyik végében a padlótól a plafonig érő
két ablakkal, a másikban egy kandallóval. Legutóbb akkor
voltam itt, amikor apu bejelentette az eljegyzését Brooke-kal.
–  Hasonlítasz rá – jegyzi meg Hartley, ezüstös tekintetét
továbbra is a képre szegezve.
Felbámulok anyu ovális arcára.
– Mindannyian az ő haját és szemét örököltük.
 Hartley megrázza a fejét.
–  Nem, az arcformájára gondoltam. És a szemöldökére.
Mindkettőtöknek tökéletes szemöldöke van.
– Lehet. – Eddig ezt még nem igazán figyeltem meg. – Te kire
hasonlítasz inkább: anyukádra, vagy apukádra? –
Legszívesebben azonnal visszaszívnám. Tudom, hogy nem
szeret a szüleiről beszélni. – Felejtsd el, hogy megkérdeztem!
–  Nem, nem baj. – Hartley vállat von. – Én inkább apura
hasonlítok. Parker, a nővérem, anyura. Kecses. Bájos.
Felhorkantok.
– Az étteremben nem tűnt valami kecsesnek és bájosnak.
Legszívesebben megint a nyelvemre harapnék. Miért mondok
folyton ilyen hülyeségeket?
De ekkor Hartley meglep. Egyik karját a kandallópárkánynak
támasztja, ujjhegyével a mahagónikeret alját simogatja.
–  A  kecsesség és a bájosság a fegyvere is. Nem akarod
magadra haragítani, hiszen egy igazi angyal. Inkább az
elismerésére vágysz. A szeretetére és a gyengédségére.
Hű! Mintha csak az anyámról beszélne.
– De sosem fogod megkapni, mert túlságosan is magával van
elfoglalva.
Ezúttal én okozok meglepetést Hartley-nak. Kissé felvonja a
szemöldökét.
– Ismersz ilyen embert?
A festményre mutatok.
Hartley elbiggyeszti csinos ajkát.
–  Az szívás. – Felém fordul. A  kezét összekulcsolva tartja.
Mintha lenne benne valami, de nem tudom megmondani, mi. –
Sajnálom a múltkorit. Kicsit eltúloztam a dolgot, és minden ok
nélkül dühös lettem rád.
Úgy fújom ki a levegőt, mintha egy hatalmas lufi pukkadt
volna ki bennem.
– Dehogy. Én sajnálom. Túl erőszakos voltam.
Felemeli a kezét, hogy elhallgattasson.
– Mi lenne, ha előbb én kérnék bocsánatot, aztán jöhetsz te?
– Oké.
Olyan mozdulatot teszek, mintha cipzárt húznék a számra.
Megrándul a szája.
–  Sajnálom, hogy olyan kiállhatatlan voltam a múltkor.
Sajnálom, hogy rád kiabáltam. Sajnálom, hogy letéptem a
nyakláncot. Az elég szörnyű volt.
A kezemért nyúl, és beletesz valamit a tenyerembe.
Kíváncsian és izgatottan lenézek az ajándékra. Egy vékony
bőr karkötő az, ezüst kapoccsal.
– Tudom, hogy nem sok…
– Ez szuper – szakítom félbe, és felé tartom. – Tedd fel nekem!
Amikor megteszi, remegnek az ujjai. Legszívesebben
magamhoz húznám, és átölelném, de várok, amíg bekapcsolja a
csatot.
A  dióbarna bőr jól mutat a napbarnított bőrömön, és tetszik
az ezüst csat.
– Imádom – jelentem ki.
– Tudom, hogy az órádon kívül nem hordasz semmi ilyesmit,
de…
– Tökéletes. Ne is mondj semmit, mert tetszik, és nem tűröm,
hogy bárki sértegesse, még te se. – Feltartom a csuklómat. –
Nagyon klassz.
Hartley szélesen mosolyog.
– Azt nem tudom, mennyire klassz, de örülök, hogy tetszik. Ó!
És van még egy ajándékom.
–  Igen? – kérdezem óvatosan. Nem akarom elijeszteni a
lelkesedésemmel.
– A másik ajándékom ez: csináltam valamit, ami kiakasztotta
a szüleimet, mire száműztek. – Az ujjait szórakozottan
végighúzza a festmény keretén. – Van egy húgom is. Róla
meséltem?
Megrázom a fejem.
–  Nem, de láttam a fényképét az újságcikkben, amit a neten
találtam.
– Dylannek hívják. Tizenhárom éves. Az elmúlt három évben
csak nyolcszor beszélhettem vele.
Hartley elhallgat. Látom rajta, hogy közel áll a síráshoz.
Teszek felé egy lépést, de felemeli a kezét.
–  Ne! Most nem tudnám elviselni az együttérzést. Akkor
összeroppannék, és azt most nem akarom.
– Én legalább hetente egyszer beszélek Reeddel – mondom. –
Valószínűleg igazi roncs lennék, ha egy évben csak párszor
találkozhatnék vagy beszélhetnék a tesóimmal.
– Ja… Nem volt könnyű.
Elfordul, és lehajtja a fejét. Úgy sejtem, elmorzsol pár
könnycseppet, de úgy teszek, mintha nem venném észre.
– Elrabolhatnánk – vetem fel.
– A húgomat?
–  Aha. Elmegyünk a sulijához, napközben kicsempésszük, és
elvisszük a mólóra. Mit szólsz?
– Jó lenne.
–  Komolyan mondom. Az ilyen cselszövésekben jó vagyok.
Hiba nélkül véghez tudnám vinni. Vennénk tölcsérfánkot, amit
korábbi tapasztalatból tudom, hogy szeretsz. Fejpántot
állatfülekkel. Nektek nyuszisat. Nekem tigriseset.
Hartley egyre csak mosolyog.
– Miért nem nekem tigriseset, és neked nyuszisat? Aranyosan
néznél ki rózsaszínben.
– Olyan aranyos lennék, hogy az összes játék leállna, és Dylan
nem tudna felülni semmire – kacsintok.
Hartley most már vigyorog, és az elmúlt huszonnégy óra
szorongó, nyugtalan, morcos hangulata elillan.
– Látni akarom! – kiáltja valaki a hallban.
Az ismerős férfihangtól megdermedek.
– Ella nincs itthon – érkezik apu jeges válasza.
– Egy fenét nincs. Tudom, hogy itt van – vágja vissza Steve. –
Tűnj az utamból, Callum! Ő a lányom, és beszélnem kell vele.
Hartley megkocogtatja a vállam.
– Talán mennem kéne – motyogja.
Éppúgy feszélyezi a helyzet, mint engem, csak más miatt. Azt
hiszi, zavarban vagyok, pedig csak Ella miatt aggódom.
– Ne! Maradj! – suttogom.
– Jobban teszed, ha távol tartod magad tőle – csattan fel apu. –
Csak azért nem nyújtottunk be távoltartási végzést ellened,
mert nem gondoltuk volna, hogy vagy olyan ostoba, hogy ide
gyere.
– Te nyitottad ki a kaput – jegyzi meg Steve rosszindulatúan.
 Résnyire nyitom az ajtót, mire apu és Steve hangja azonnal
hangosabb lesz. Nem értem, apu miért engedte be Steve-et.
Remélhetőleg Ella jó messze van, és nem tudja, hogy itt van az
apja.
Előveszem a telefonomat a zsebemből, és írok Reednek.
 
Itt van Steve
 
Tudom. Ella írt
 
A francba!
 
Hol vagy? – kérdezi Reed.
 
A nappaliban. Ella?
 
A lépcső tetején
 
– A fenébe! – mormogom.
Hartley odalép mellém.
– Mi a baj?
– Ella apja odakint balhézik.
A hall felé intek, ahol tovább folytatódik a veszekedés.
– Mi mást tehettem volna? – kérdezi apu. – Az egész környéket
felébresztetted, annyit dudáltál, mint valami őrült. Szerencséd,
hogy nem hívtam ki a rendőrséget.
– Hát miért nem hívtad? – gúnyolódik Steve.
–  Azért, mert Ella már épp elég dolgon ment keresztül. Már
csak az hiányozna neki, hogy az apját megint bilincsben
vezessék el. De komolyan mondom, Steve. Nem mehetsz a
közelébe. Már nem te vagy a gyámja, hanem én. A bíróság…
– Csessze meg a bíróság!
Hartley összerezzen. Nyugtatóan átölelem a vállát.
–  Ő  az én lányom, Callum. És nem tudom, miféle szarsággal
etetnek az ügyvédeid, de Ella a védelem tanúja lesz, nem a
vádé. Az én lányom nem fog ellenem tanúskodni.
Hartley elhűlve kap levegő után, majd a szájára szorítja a
kezét.
A füléhez hajolok.
–  És még azt hiszed, nálatok vannak csontvázak a
szekrényben, mi? Hidd el, nem lehet mocskosabb titkod, mint
nekünk, Royaléknak.
– Nektek, Royaléknak mindig mindenben a legjobbaknak kell
lennetek – viccelődik gyengén, sápadt arccal és tágra nyílt
szemmel.
– Üdv az életemben!
Megfogom a kezét, és erősen tartom az enyémben. Ő  is
megszorítja a kezem.
Odakint a hallban a két apa tovább üvöltözik. Közben idebent
egymást vigasztaljuk.
–  Már nem tartozol ehhez a családhoz – mondja apám
hűvösen. – Nem vagy Ella apja. Nem vagy a fiúk keresztapja.
Nem vagy a barátom, sem az üzlettársam. Legközelebb a
bíróságon találkozunk, amikor is a lányod ellened fog
tanúskodni.
– Azt majd meglátjuk – vágja vissza Steve.
A bejárati ajtó becsapódik.
Megvárom, amíg apu léptei már nem visszhangoznak a
márványpadlón, majd kikémlelek a hallba. Üres.
– Gyere! – mondom Hartley-nak, és magam után húzom.
– Hova megyünk?
– Megkeressük Ellát.
Hartley megrázza a fejét.
– Menj csak! Nekem fura lenne erről beszélni vele.
– Nem bánná…
–  Nem tartozik rám – mondja Hartley határozottan. –
Egyébként is mennem kéne. Be kell fejeznem a házit holnapra.
Munka után egyenesen idejöttem.
Elkapom a kezét, mielőtt kilép az ajtón.
– Várj! – ráncolom a homlokomat. – Szeretnék többet tudni a
húgodról és a családodról. Mesélsz még róla holnap? Talán
ebédkor? – Amikor nem felel, lenyelem a csalódottságomat. –
Vagy, gondolom, tovább titkolózhatsz előttem.
Hartley arca rózsaszínes árnyalatot ölt.
–  Sajnálom. Igazad van. Tényleg titkolózom. De nem direkt.
Sosem szerettem igazán magamról beszélni. Már a bentlakásos
iskola előtt is magamnak való voltam. Mármint, voltak
pasijaim…
–  Neveket és címeket kérek – követelem. – Tudnom kell, kit
verek össze.
Ezen felröhög.
–  Ó,  nyugi! Már régi történetek. De ja, rajtuk kívül nem sok
mindenkit avattam be. Azt hiszem, nem vagyok valami jó
benne.
– Az nyilvánvaló.
Hartley enyhén elmosolyodik.
 – Még fiatal vagyok. Még tanulok, fejlődök, meg minden ilyen
hülyeség, ugye? – Ránt egyet a vállán. – Igyekszem jobb barát
lenni. Tulajdonképpen azért jöttem ide, hogy ezt elmondjam.
Kézfogásra nyújtja a kezét, és az első reakcióm az, hogy
legszívesebben ezt kihagynám, és inkább megölelném. Aztán
rájövök, hogy baráti gesztusát egy hasonlóval kéne
viszonoznom.
Megfogom a kezét. Valószínűleg tovább szorongatom, mint a
barátok általában, de még én is fiatal vagyok. Még tanulok,
fejlődök, meg minden ilyen hülyeség.
De helyesnek tűnik mindezt megtenni valakivel, aki a
kezemet fogja. Főleg, hogy az ajándéka ott van a csuklómon.
 23. FEJEZET

Másnap reggel csak vonszolom a lábam az edzésen. Nem azért,

mert másnapos vagyok, hanem mert tegnap sokáig fenn
maradtam, és Ellával filmeztem. Felkavarta, hogy Steve
felbukkant nálunk, úgyhogy próbáltam elterelni a figyelmét. De
most kábé négy óra alvásból gazdálkodom. Edző bá közli velem,
hogy ha nem ébredek fel, kurvára megfuttat addig, amíg
kurvára ki nem dobom a taccsot a kurva gyepre.
Lewis edző kissé szeret káromkodni.
Legurítok pár Gatorade sportitalt, hátha felpörget. Nem
pörget, de edző bá már nem igazán figyel rám. Túlságosan
lefoglalja, hogy Brannel átbeszélje az új támadásokat, amiket
pénteken bevetünk.
A  tanórák elrepülnek, és még mielőtt észhez térnék, már az
utolsó órára csengetnek be. Az első, ami feltűnik, amikor
belépek a terembe, hogy Ms. Mann nincs az asztalánál. Egy
helyettesítő tanár ül ott helyette. Normális esetben örülnék
ennek. A helyettes tanár azt jelenti, hogy beszélgethetek Ellával
és Hartley-val, és minden komoly következmény nélkül
hanyagolhatom a tanulást. De túlságosan fáradt vagyok ehhez.
Levetem magam a székembe, és hangosan felsóhajtok.
 – Milyen életteli vagy ma – jegyzi meg Ella fanyar mosollyal.
– Nagyon álmos vagyok – morgom. – Kettőkor feküdtem le, és
fél hatkor keltem.
–  Én is – csiripeli Ella. Hajnalok hajnalán kel, hogy a French
Twist nevű pékségben dolgozzon. – És én jól vagyok.
– Jó neked – dünnyögöm.
Ella önelégülten vigyorog.
– Egyébként szép karkötő.
Felemelem a csuklómat, hogy eldicsekedjek a bőrszíjjal.
– Ez? Az öribarimtól kaptam.
Oldalba bököm Hartley-t, aki kissé zavartan felnevet.
– Hol voltál ebédkor? – kérdezi.
–  Csapatmegbeszélésen. Sok új támadást kell megtanulnunk
és átismételnünk péntek előtt. Edző bá jól meghajt minket.
Szólásra nyitja a száját, hogy válaszoljon, de a helyettes tanár
közbevág.
– Easton Royal? – szól, és a termet pásztázza a fekete keretes
hipszter szemüvege mögül.
Az az iPad van a kezében, amit minden tanárnál látni, a tablet
a fő kommunikációs eszközük.
Felemelem a kezem, és a mellkasomra mutatok.
– Az én vagyok, tanár úr. Mi a pálya?
–  Hívatják az igazgatói irodába. Kérem, szedje össze a
holmiját, és haladéktalanul jelentkezzen az igazgatónál.
– O-ó! – motyogja Hartley mellettem.
Ella közben beletörődő kifejezéssel néz rám.
– Most meg mit csináltál, East?
A  düh a torkomat égeti. Körülöttem mindenkinek gyatra
véleménye van rólam. Mindig azt hiszik, hogy valami rosszat
tettem, még akkor is, amikor nem.
Sajnos Ellának most minden joga megvan a kérdéshez, mert
úgy látszik, tényleg csináltam valamit.
Vagy inkább valakit.
Amikor öt perc múlva belépek az igazgatói irodába, először
Ms. Mannt veszem észre.
Beringer az asztala mögött ül, a másik látogatói székben pedig
apu foglal helyet Ms. Mann-nal szemben.
A francba!
– Foglalj helyet, Easton! – utasít Beringer ellentmondást nem
tűrő hangon.
Gombszemében gyilkos fény csillan, amit korábban még nem
láttam. Általában legyőzött tekintet látszik az arcán, mint egy
halálsoron lévő fegyenc, aki végre elfogadta, hogy a székbe
kerül. Beringer tudja, hogy nem ő irányítja az iskolát, hanem
azok a multimilliomos szülők, akik a fizetését biztosítják. De
most, az arckifejezéséből ítélve olyan, mintha ténylegesen lenne
ráhatása valamire.
Rám?
A  tekintetem Ms. Mannra siklik. Nem, neki fölötte van
hatalma. Apu majd kihúz ebből a csávából, bármi legyen is az –
és azt hiszem, sejtem, miért vagyunk itt –, de Beringer most
távol áll a tehetetlenségtől. Baltával a kezében ott várakozik a
guillotine-nál, és Ms. Mann feje fekszik előtte.
– Mi ez az egész? – követelek választ.
Beringerre ingerült pillantást vetek, apura pedig sértettet. Jól
hazudok, ha kell.
 – Igen – mondja apu –, mi ez az egész, François?
Imádom, hogy apu kijátszotta a hatalmi játszma keresztnév
kártyáját.
Beringer idegesen összedörgöli a kezét a fényes mahagóni
asztallapon.
–  Egy igen komoly vádra hívták fel a figyelmemet. Olyan
vádra, amit, attól tartok, nem hagyhatok figyelmen kívül…
Baljósan elhallgat, mint valami béna nyomozó egy
rendőrsorozatban. Már csak a vészjósló zene hiányzik alóla.
Dam-dam-dam.
–  Egyszerűen csak bökje ki! – csattan fel apu, akit szintén
idegesít ez a színpadiasság. – Egy igazgatósági ülésről rángattak
ki emiatt. – Vet egy pillantást Ms. Mannra. – Maga a fiam
matematikatanára?
Ms. Mann elgyengülve bólint egyet. Ha ennél is sápadtabb
lenne, egy füzetlapra hasonlítana.
– És, miféle bonyodalmat okozott a fiam az óráján? – kérdezi
tőle az apám. – Puskázott? Megszerezte a dolgozat válaszait, és
eladta az osztálytársainak?
Olyan szabályszegéseket sorol, amiket korábban már
elkövettem.
–  Nem, Callum. Az ügy ennél sokkal intimebb – mondja
Beringer komoran.
Ekkor áll össze apunak. Aggodalom ül ki az arcára, ahogy
ismét végigméri Ms. Mannt, mintha most látná először.
Gyönyörű vonásait, fiatalságát.
A csalódottság egyértelműen látszik a szemében, amikor rám
néz.
 – Egy névtelen forrásnak köszönhetően az iskola tudomására
jutott, hogy lehet, hogy a fia és Ms. Mann helytelen… –
Tapintatosan elhallgat. – …kapcsolatba bonyolódtak.
Ms. Mannból fájdalmas hang szakad fel. A tekintete egy rövid
pillanatra találkozik az enyémmel, és tudom, hogy mindketten
arra a megállapodásra gondolunk, amit nemrég kötöttünk a
termében. Tagadni, tagadni, tagadni.
Én tartom magam elsőként a tervhez.
–  Ez hülyeség! – Döbbenten bámulok Beringerre, mintha a
feltételezés, hogy egy kamasz fiú a dögös tanárával kavarjon,
lenne a legelmebetegebb ötlet, amit valaha hallottam. – Sosem
nyúltam hozzá.
Beringer meglepettnek tűnik a tagadásom hallatán. Mégis mit
gondolt? Hogy beismerem? Idióta.
–  Értem – feleli. Egy pillanatig hallgat, majd Ms. Mann felé
fordul. – És magának mi a mondanivalója erről, Caroline?
Caroline-nak hívják? Fogalmam sem volt.
– Hogy mi a mondanivalóm? – ismétli, és basszus, lenyűgöz a
nyugodt, kiegyensúlyozott hanghordozása. – Az a
mondanivalóm, François, hogy meghökkent, visszataszít, és,
őszintén szólva, sért, hogy behívat ebbe az irodába, és
megvádol azzal, hogy intim viszonyba kerültem egy diákkal.
– Tehát tagadja? – kérdezi az igazgató.
– Hát persze hogy tagadom!
Elfojtok egy mosolyt. Akár el is felejtheti a matekot, inkább
színjátszást kéne tanítania.
– Én is százszázalékosan tagadom – vágom közbe ugyanolyan
felháborodottan. – Sosem kezdenék ki egy idős nővel… – Sietve
Ms. Mannra pillantok, és hozzáteszem: – Már ne vegye
sértésnek…
– Nem vettem – feleli kimérten.
– Higgye el, bőven elegendő akcióban van részem a korombéli
lányokkal.
Rövid csönd áll be.
Apu ismét Ms. Mannt tanulmányozza.
– Hány éves, Caroline? – érdeklődik.
– Huszonnégy, uram.
Apu Beringer felé fordul.
– Easton tizennyolc. Még ha történt is valami kellemetlen eset,
bűncselekményről nem beszélhetünk.
– Igaza van, ez nem büntetőjogi ügy. Hanem sajnos etikai. Ha
ez igaz…
– Nem az – vágjuk rá Ms. Mann-nal. Dühösen és egyszerre.
Életünk alakítását nyújtjuk. Legszívesebben a tenyerébe
csapnék.
– Ami azt illeti – mondom mintegy utógondolatként –, nagyon
is érdekelne, ki állt elő ilyen váddal, mert inkább ő az, akivel
beszélnie kell – vonom fel a szemöldökömet Beringer felé. –
Tudja, mivel hazugságokat terjeszt, és próbálja rossz hírét
kelteni az Astor Park egyik tanárának.
Drámaian Ms. Mann felé mutatok. Kezdek nagyon belejönni.
–  Ms. Mann fantasztikus tanár – jelentem ki. – Ténylegesen
élvezhetővé teszi a matekot, bármilyen hihetetlenül hangzik is.
Tudja, milyen nehéz felkelteni az érdeklődésemet…
Apu halkan felhorkan.
–  De neki sikerül bevonnia a tanulásba, annyira, hogy
mindennap várom, hogy matekra mehessek. – Amikor Beringer
résnyire húzza a szemét, gyorsan felemelem a kezem. – Hogy
tanuljak, uram. Semmi több.
–  Nos – szólal meg apu felélénkülve. – Úgy hiszem, a fiam és
ez a fiatal hölgy elmondták a véleményüket a dologról. Ettől a
névtelen informátorától eltekintve, milyen más bizonyítékkal
bír, ami azt feltételezi, hogy helytelen kapcsolat alakult ki
közöttük?
Az igazgató habozik. Aztán megereszkedik a válla, épphogy
csak egy kicsit. Nincs más bizonyítéka, és ezt mindannyian
tudjuk.
– Szemtanúk? – veti fel apu. – Bárki, aki megesküdne rá, hogy
látta őket együtt?
Beringer megrázza a fejét.
– Nem, csak a diákunk szava van…
Diák?
Erre felkapom a fejem. Melyik seggfej köpött be Beringernek?
Nem lehetett Ella, sem Val. Sem Hartley, vagy valamelyik
csapattársam. De az egyik srác fecseghetett valakinek. És az a
valaki elmondhatta Beringernek.
Szóval. Ki elég kegyetlen ahhoz, hogy kirúgassa Ms. Mannt, és
elég körmönfont ahhoz, hogy engem bajba keverjen…
Aha. Egész jó kis elképzelésem van arról, ki lehetett.
Szerencsére ez a hülye kis találkozó nem sokkal azután véget
ér, hogy Beringer beismeri, nincs elegendő bizonyítéka. Mielőtt
azonban elengedne minket, még tudatja velünk, hogy rajta
tartja a szemét a helyzeten. Ms. Mann pufogva megfelelően
dühös és sértett hangokat hallat, és követeli, hogy négyszemközt
is beszélhessen vele.
Apuval szótlanul lépünk ki az irodából. Egyik kezét a
vállamra teszi, és mosolyogva odabiccentünk Beringer
titkárnőjének. Csak amikor kiérünk a hallba, és már senki nem
hallhat minket, akkor káromkodja el magát halkan.
– Te jó ég, Easton! Egy tanárral?
Ártatlanul pislogok.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
–  Bármit gondolsz is, fiam, nem hazudsz olyan jól. –
Ingerülten megrázza a fejét. – Legalább mondd, hogy vége!
– Minek van vége?
–  Easton. – Beszívja a levegőt, hogy lenyugodjon. – Rendben.
Tudod, mit? Ne is mondj semmit! Csak bólints, ha ez a felelőtlen
őrület már nem tart.
Ezúttal nem játszom meg a hülyét. Röviden bólintok egyet.
Apu mintha megnyugodna.
– Akkor jó. Maradjon is így!
Miután gyorsan búcsút intünk egymásnak, kimasírozik a
bejárati ajtón.
A hall ablakain keresztül figyelem, ahogy lemegy a lépcsőn, és
beül az ott várakozó városi autóba. A sofőrje, Durand, becsukja
a hátsó ajtót, majd behuppan a volán mögé. A  városi autó
elgurul, valószínűleg azért, hogy az Atlantic Aviation
központjába suhanjon Callum Royallal.
Amikor léptek kopogását hallom a fényes padlón,
megfordulok. A  homlokomat ráncolom, amikor észreveszem,
hogy ki az.
–  Minden rendben? – kérdezi Felicity, és nem kerüli el a
figyelmemet a hangjából kiérződő jókedv. – Hallottam, hogy
behívattak Beringerhez. És valaki azt mondta, hogy az egyik
tanárodat is behívták. Micsoda véletlen!
–  Hagyd ezt a színjátékot! – mordulok rá halkan. – Tudom,
hogy te állsz mögötte.
– Mi mögött?
Nem veszek tudomást rebegő szempilláiról.
– Az a nő el is veszíthette volna az állását, Felicity.
Ez teljesen hidegen hagyja. Közömbösen forgatja felém a
szemét.
–  Hé, ezt ő főzte magának. Kikezdett egy diákkal, és most
felelősséget kell vállalnia a tetteiért.
Nem olyan régen még én is ugyanígy gondolkodtam. Most
azonban nem tudom kiverni a fejemből Ms. Mann rémült
tekintetét, amikor szembesült a lehetőséggel, hogy kirúghatják.
Az én hülye, kanos tetteim majdnem tönkretették annak a
nőnek a karrierjét, és ettől émelyegnem kell.
Felicity diadalittas arcára nézek. Úgy tűnik, nagyon jól
szórakozik.
–  Gratulálok. Visszavágtál, amiért elrontottam a pénteki
bulidat – mondom összeszorított fogaimon keresztül. – Most
már köthetünk fegyverszünetet?
–  Ó,  édes! Fegyverszünetet? – Hangosan felnevet, hangja ott
visszhangzik a hatalmas, üres előtérben. – Bocsi, de a háború
még csak most kezdődött.
 24. FEJEZET

Meglep, amikor Hartley-t ott találom a szekrényemnél, aggódó

tekintettel.
–  Minden rendben? – kérdezi, és a mellkasához szorítja a
matek tankönyvét.
–  Aha. – Bedobom a cuccom a szekrénybe, és megfogom a
karját. – Szeretnél enni valamit?
Arra számítok, hogy nemet mond, de ellenkezés nélkül követ.
–  Easton, mi történt? – szólít meg Ella, amikor kilépünk a
főépületből. – Valaki látta Callumot a suliban.
–  Később elmondom. Hartley-val épp megyünk valahova. –
Magam után húzom Hartley-t. – Gyere!
Beszállunk a furgonomba. Hartley nem szól semmit. Félek
neki elmesélni, mi történt az igazgatónál. Megutálna.
De a szám, ami sosem tudta, mikor kell befogni, kinyílik, és
dumálni kezd.
–  Valaki rájött a dologra Ms. Mann-nal, és elmondta
Beringernek.
Hartley összerezzen.
– Jaj, ne!
– Jaj, de. Pedig senkinek sem dicsekedtem el vele.
 –  Azt gondoltam. De hogy szivároghatott ki? Csak én
nyitottam be. – Egy pillanatra elhallgat, mintha
visszaemlékezne arra a napra. – Gondolom, mások is voltak kint
a folyosón, akik láthattak valamit. De miért vártak vele
mostanáig?
– Szerintem senki nem látott semmit.
– Akkor honnan tudnak róla?
Egyenesen előre szegezem a tekintetemet. Nem akarom látni
az arckifejezését, amikor ezt bevallom.
–  Lehet, hogy véletlenül elszóltam magam. Hülye voltam.
Pash azzal nyaggatott, hogy biztos összeszűrtem a levet egy
astoros lánnyal, és amikor letagadtam, lehet, hogy utaltam rá,
hogy jobban örülnék egy kis kihívásnak.
– Akkor Pash kotyogta ki?
– Hát, az biztos, hogy nem Ella, vagy Val.
– Easton Royal! Hány embernek járt el a szád?
– Túl soknak – felelem leverten.
–  Miért? Mi a fenéért tennél ilyesmit? Büszke vagy arra, ami
köztetek történt? Örülsz neki, hogy kirúgják?
–  Nem fogják kirúgni. Mindketten tagadtuk, hogy bármi is
történt volna. És nem, nem vagyok rá büszke, és nem, nem
örülnék, ha kirúgnák. Én csak… szórakozni akartam egy kicsit.
Ez a válasz szörnyen hangzik, mert nincs más mentségem,
mint hogy én vagyok Easton Royal, és az az életcélom, hogy azt
tegyem, ami nekem jó. Amíg nem ártok másnak, addig ez
rendben van. Viszont az a baj, hogy valaki mindig sérül.
Várom, hogy Hartley rám támadjon, és jogosan, de sikerül
meglepnie.
 –  Oké. Hát, már megtörtént, és nincs értelme ezen lovagolni,
nem igaz?
Igaz. Hálás pillantást vetek felé, és elindítom a motort.
– Hová menjünk? – kérdezem, ahogy magunk mögött hagyjuk
a sulit.
– Mehetünk a házunk felé?
Olyan bizonytalannak hangzik, hogy elmosolyodom. Miért
aggódik ennyire? Hogy megjegyzéseket teszek a lakására? Már
kétszer jártam ott.
– Persze. Akkor szerezzünk valami kaját, és együk meg nálad?
–  Nem a lakásomra gondoltam. – Felsóhajt. – Hanem a
házunkra… A régi házamra.
–  Ó! – Legszívesebben a homlokomra csapnék, hogy ilyen
ostoba voltam. – Persze.
Csendben tesszük meg a tízperces utat. Legszívesebben
ezernyi kérdést tennék fel, de csodák csodájára sikerül
befognom a szám.
– Figyelj a kanyarra! – mormolja Hartley, ahogy közeledünk.
– Ja, tudom. Majdnem belementem a tesóim kocsijába, amikor
először itt jártam.
– Lauren ebben az utcában lakik – mutat Hartley a távolba.
– Sejtettem.
Elrobogok a felhajtójuk előtt, majd megfordulok, és
leparkolok a házukkal szemközt.
– Még jó, hogy pick-upom van, és nem kisteherautóm. Még azt
hinnék, hogy emberrablók vagyunk. De olyat nem teszünk,
ugye?
A  szemem sarkából rásandítok. Félig vicceltem, félig
komolyan kérdeztem. De Hartley ügyet sem vet rám. Tekintetét
a házra szegezi.
A  háztól balra két kocsi parkol, az oldalsó ajtó közelében. Az
egyik egy Mercedes városi terepjáró, ami korábban az Éhes
Kanál Étkezde előtt is állt. Gondolom, az Parker autója. Az
elülső ablak fátyolszerű függönyeit összehúzták, így nem
láthatjuk, mi történik odabent.
Hartley egyszer csak megszólal:
– Elmesélném, mi történt itt, de nem lehet.
Összehúzom a szemöldököm.
– Hogyhogy?
–  Mert próbálok visszakerülni a családba. Abban
reménykedem, rávehetem anyut, hogy találkozzon velem. De ha
fecsegek a múltról, akkor tovább büntetnek.
Bár majd’ belehalok a kíváncsiságba, nem erőltetem a
részleteket.
–  Szeretnéd, hogy odamenjek, és megnézzem, hogy apád
itthon van-e? Talán kiugrott tejért.
Hartley felhorkan.
–  Még ha a halálán lenne is, és tejet kéne innia, hogy
meggyógyuljon, akkor is anyut küldené el érte. Egyébként meg
nincs itthon. – Az autók felé int. – Nincs itt a Beemere. De Parker
itt van…
Elhallgat, amikor emberek lépnek ki a házból. Parkert
felismerem, aki egy sötét hajú fiút visz a karjában. Őket Joanie
Wright követi egy magas, fényes fekete hajú férfival. Mögöttük
egy lakkcipős, csinos ruhás kislány egy szakadt, szűk farmert és
testhezálló, hasvillantó felsőt viselő, dacos kamasz kezét fogja.
 Hartley előredőlve felnyög. Meg mernék rá esküdni, hogy a
gondolataiba révedő kamasz észrevette. A  lány megtorpan, és
felénk bámul.
Mivel nem akarom, hogy Hartley-t rajtakapják, gyorsan
lehúzom őt az ölembe. A mellkasom alatt érzem, ahogy a teste
néma zokogástól reszket.
A kezemmel végigsimítok az arcán, és halkan közvetítek.
– Beülnek a kocsikba. Dylan és a fickó…
– Parker férje.
– …Parker férje és Dylan Parker kocsijába szállnak. Parker az
anyósülésen ül. A kislány anyukáddal megy.
– Macy anyu kedvence – motyogja Hartley.
A  kocsiajtók becsukódnak, és a piros hátsó lámpák
felgyulladnak.
– Ezek a lányok biztonságban vannak itt?
Hartley nem válaszol rögtön.
–  Azt hiszem. – Aztán erélyesebben hozzáteszi: – Igen. Ami
köztem és apu között történt, az egyszeri dolog volt.
Nem tetszik, hogy habozott, de nem szólok semmit. Még
lejjebb csúszom, amikor az autók kihajtanak az útra. A motorok
hangja elrobog mellettünk, majd elhalkulnak, ahogy
távolodnak.
Most, hogy már nyugodtan felülhetünk, lemászom Hartley
hátáról.
– Akarod, hogy kövessem őket?
– Nem.
– Oké. Akkor mit csinálunk?
Hartley a szemembe néz.
 – Mit szólnál egy betöréshez?
Úgy teszek, mintha nem venném észre könnytől csillogó
szemét, és elvigyorodom.
– Az egyik kedvenc elfoglaltságom.
– Hát persze.
Kiszállunk, és az oldalsó ajtóhoz sietünk, ahonnan Hartley
családja az imént lépett ki. Hartley elhalad mellette. A  ház
mögött érem utol.
Minden valamirevaló déli háznak van verandája, és ez alól ez
sem kivétel. A széles, fedett veranda végigfut a ház mentén. Két
üvegajtó nyílik róla, az egyik a konyhába, a másik a nappaliba
vezet, körülöttük a padlótól a plafonig érő ablakok húzódnak.
Hartley megpróbálja kinyitni az első ajtót. Zárva van, de a
második nem. Amikor az ajtó kinyílik, pittyegést hallok, és az
ajtókeret fölött piros fény villan. A biztonsági rendszer érzékeli,
amikor nyílnak és csukódnak az ajtók.
– Ne is figyelj rá! – mondja Hartley. – Csak a látszat miatt van.
Apu még gyerekkoromban szereltette be, de összeveszett a
céggel, amiért nem jöttek ki időben, amikor hívta őket, úgyhogy
lemondta a szolgáltatást.
Bólintok, és szemügyre veszem a környezetemet. A  szokásos
házakhoz képest egész kellemes. Mintha tisztább lenne.
Makulátlan.
Hartley átvág a nappalin, és a lépcső felé indul. Utánamegyek,
a lépcső tetején megállok mögötte, amikor ő is fékez.
– Melyik a te szobád?
Balra, a folyosó végén álló ajtó felé mutat.
– Nem bánod? – kérdezem, mert majd’ megöl a kíváncsiság.
 Egy félmosollyal válaszol.
– Csak rajta!
Furamód ő jobbra kanyarodik, a második ajtóhoz. Én
továbbmegyek a folyosó vége felé. Hartley szobája. A fenébe is,
izgatott vagyok. Végre, bepillanthatok egy kicsit az életébe.
Vagy nem.
Amikor benyitok, a nagy üresség fogad.
A  szoba közepén néhány doboz áll. A  falak csupasz fehérek.
Nincs benne ágy, sem bútor.
Olyan, mintha soha senki nem aludt volna itt.
Csüggedten hátrálok ki, és visszaindulok a folyosón. Ezúttal
észreveszem a családi képeket a falon, de olyan, mintha ebben
a családban csak két lány lenne, nem három. Mintha teljesen
kitörölték volna. Apám, ez nagyon durva.
Eltűnődöm, vajon tudja-e. Bizonyára igen.
Bekopogok a nyitott ajtón, és szélesebbre tárom. Hartley az
ágy szélén ül, és egy lila párnát szorongat. A  falak is lilák. Az
ágyon plüssmackók és -kutyák hevernek. A  falon a szivárvány
színeire festett hajú fiúk poszterei lógnak. Ez a szoba nyilván a
húgáé, azé, akit három éve nem látott.
Próbálok lazítani az ingem gallérján. Nehezen kapni levegőt
idebent.
– Menjünk innen! – mondom nyersen.
Hartley felnéz rám, és elgyengülve bólint.
Nem várom meg, hogy meggondolja magát. Felhúzom az
ágyról, és lesietek vele a lépcsőn.
 
•••
  
A  mólón kötünk ki. A  lámpákat felkapcsolták, az alkonyat
lassan estébe fordul. Leparkolok, és kocogva megkerülöm a
furgont. Hartley hagyja, hogy kisegítsem. Hagyja, hogy
megfogjam a kezét. Hagyja, hogy odavezessem egy
büféstandhoz, ahol forró csokit és tölcsérfánkot rendelek.
Miután megitta a forró csokit, és megette a fánk felét, Hartley
zombiszerű arckifejezése lágyulni kezd.
– Köszi a vacsit.
–  Örömömre szolgált. Szeretnél menni egy kört az
óriáskeréken? – vetem fel. – Tizenkét éves korod óta nem ültél
ilyesmin.
– Emlékszel rá?
– Naná.
Nem adok neki időt, hogy végiggondolja.
Odatrappolok a pénztárhoz, megveszem a jegyünket, és
odakísérem az óriási ócskavashoz. Hogy mit meg nem teszek
ezért a csajért…
–  Tudod, miért szeretem az óriáskereket? – kérdezi, amikor
belép az ingatag fémkosárba, és leül.
– Mert meg akarsz halni?
Bemászok utána, és várom, hogy leereszkedjen a biztonsági
korlát.
– Mert a tetejéről belátni az egész világot.
–  Akkor ki kéne próbálnod a repülést – vetem fel. – Az
ezerszer jobb és biztonságosabb, mint ez.
A fémdoboz meglendül. A homlokomon verejték gyöngyözik,
és a gyomrom ugrik egyet. A  fejemet a függőleges, keskeny
fémrúdnak döntöm, és elkezdek ezertől visszafelé számolni.
Lehet, hogy ez hiba volt. Le kéne szállnom. A  korlátnak
feszülök, de nem enged.
– Jól vagy? – kérdezi Hartley. A keze hozzáér az enyémhez.
Oké. Meggondoltam magam. Menni fog.
– Aha.
– Izzadsz.
– Meleg van.
– Alig van tizenöt fok, és csak egy póló van rajtad.
– Fagypont felett nekem már meleg van.
– Libabőrös vagy.
A  kosár meginog, és amikor meghallom a fém nyikorgását, a
szívem hevesebben ver.
–  Mert melletted ülök – préselem ki összeszorított fogaimon
keresztül.
Lágy test préselődik az enyémnek.
– Szerintem amikor legutóbb itt jártunk, beleléptem egy adag
kakiba az elvarázsolt kastélyban.
–  Azt a helyet be kéne zárni. Valnak meg valaki megrágott
bagója ragadt a cipőjére.
Uh. És ha még az elvarázsolt kastélyt is képtelenek rendesen
fenntartani, mi a helyzet ezzel a rémséggel? A  légzésemet a
számolásomhoz igazítom.
– Tériszonyod van? – Hartley hangja gyengéd. Ahogy a keze is,
amivel finoman simogatja az ujjaimat. – Azt hittem, imádsz
repülni.
–  Imádok is. De utálom, ha valaki inkompetens. A  levegőben
én irányítok. Tudom, ki rakta össze a gépet. Ismerem a
műszereket. Én vezérlem. Ezt az izét akár drótból és rágóból is
összeszerelhették. – A kosár megint kileng. – És akkor szerintem
még jóindulatú voltam.
– Akkor miért szálltál fel rá velem?
– Azért, mert te szerettél volna felülni.
Mintha egy örökkévalóságig hallgatna. Lehunyom a szemem.
Talán ha nem látok semmit, nem képzelem el, ahogy ez a rozoga
szerkezet lezuhan az égből.
– Felértünk már? – kérdezem.
– Majdnem.
–  Odafent nem foglak megcsókolni – közlöm vele. – Lehet,
hogy ez elvárt, de én nem vagyok ilyen könnyen kapható.
Hartley felvihog.
– Sosem gondoltam, hogy könnyen kapható lennél.
– Hazudsz. Tudom, hogy egy szajhának tartasz.
A teste megrázkódik, ahogy ismét nevet.
– Szerintem a helyes kifejezés inkább a partnerbefogadó.
Ezúttal én röhögök.
– Oké. Visszaszívom. Megcsókollak odafent.
– Á-á. A legjobb barátok nem csókolóznak.
–  Mégis mióta? – ellenkezem. – Csakis a legjobb barátaidat
csókolhatod meg. Ez a legjobb barátok egyik kiváltsága.
– Ezek szerint az összes legjobb barátodat megcsókoltad?
A kosár remegve megáll.
– Nem. Szerintem te vagy az egyetlen legjobb barátom.
És talán az egyetlen igaz barátom is a családon kívül. De ezt
nem mondom el neki. Már így is túl szánalmasnak érzem
magam.
 Pihekönnyű érintést érzek az arcomon. Visszafojtom a
lélegzetemet. Az érintés határozottabb lesz, és az arcomról a
számra vándorol.
Hartley felé fordulok. A  szeme nyitva van, és mosolyog.
Érzem az ajka ívét az enyémen.
–  Ne aggódj! Te nem csókolsz meg – suttogja. – Én csókollak
meg téged.
Az ajkam szétnyílik, és a nyelve becsusszan a számba. Megáll
az idő idefent. Mint egy kimerevített kép. Én, ő, a végtelen ég.
A  hatalmas térben a csókja azt üzeni, hogy nem vagyok
egyedül. Az enyémhez érinti a nyelvét, mire egy nyögés
hallatszik. Azt hiszem, belőlem szakadt fel. Szédülök, alig kapok
levegőt, és tele vagyok furcsa érzésekkel, amiket nem tudok
értelmezni, és nem is akarok. A lényegét értem. Boldog vagyok.
Ez olyan bizsergés, amit a tablettákkal, a piákkal, vagy
másokkal képtelen voltam elérni.
Hartley halk, lihegő hangot hallat, amibe majd’ beleőrülök. Az
ujjaim a csípőjére simulnak, és közelebb húzom magamhoz.
A  nyelvünk ismét találkozik, és a szívem szinte kirobban a
bordáim közül, olyan hevesen ver.
Ez a csók rohadt jó. Legszívesebben belekapaszkodnék
Hartley-ba, szorosan tartanám, és a végtelenségig nyújtanám
ezt a pillanatot.
De aztán a halál rokkájának fogaskerekei ismét életre kelnek,
és a kosár ereszkedni kezd.
Hartley elenged, és arrébb csúszik. Nem túl messzire, de elég
messze ahhoz, hogy tudassa, a kettőnk közti korlát, amit szeret
közénk helyezni, ismét a helyén van.
 –  Kösz, hogy elterelted a figyelmemet odafent – mondom
sietve, mielőtt még elsüthetne egy epés megjegyzést.
– Nincs mit – feleli közömbösen.
Talán kiakasztottam?
Amikor a kerék megáll, és a biztonsági korlát felemelkedik,
Hartley kipattan. Én viszont nem sietek. A  fenébe is, a
legszívesebben az egész szerkezetet megvenném, és
hazavinném, hogy aranyba foglaljam. Mert ez egy olyan
pillanat volt, amit az ember legszívesebben belegravíroztatna
valamibe, hogy örökre megmaradjon, és újra és újra átélhesse.
Mellé lépek.
– Hartley – kezdem.
– Igen?
Egy gyenge szellő sötét hajába fúj és felborzolja.
Visszasimítom neki, és megigazítom a fürtjeit. Hartley megfogja
a csuklómat a bőrpánt fölött, de nem azért, hogy eltoljon
magától. Hanem hogy ott tartson. Vagy közelebb húzzon.
Nagyot nyelek.
– Azt akarom…
– Olyan aranyosak vagytok együtt! Mosolyogjatok!
Hartley-val meglepetten pillantunk fel. Egy vaku elvakít, és
mire a fehér foltok eltűnnek a látóteremből, a tettes már
elszaladt. Vagyis a tettesek. Mindketten szőkék, sikítanak, és
még csak meg sem próbálják lehalkítani a hangjukat, ahogy
elillannak.
– Felicity ki fog akadni, amikor ezt meglátja!
–  Tegyük fel Instagramra, és csináljunk hozzá történetet
Snapchaten!
 A kurva életbe!
Dühösen meredek távolodó hátukra. Hát persze. Hartley
végre közelebb enged magához, erre pár Astor Park-os
pletykafészek megörökíti a pillanatot.
– Most aggódnom kéne?
Hartley száraz hangja kizökkent a gondolataimból.
Ránézek, és sikerül kipréselnem magamból egy gondtalan
mosolyt.
– Nem hiszem.
A tekintetén az látszik, hogy egy cseppet sincs meggyőzve.
Ahogy én sem.
 25. FEJEZET

–  Itt vannak a jegyzeteid – mondja Hartley, amikor másnap

délután odaérek az asztalához. – Elfelejtettem, hogy nálam
vannak.
– Nem kell visszaadnod.
– Tudom.
– Tudod?
–  Persze. Valószínűleg már kívülről fújod az egész könyvet.
Nem nehéz átlátni ezen az egész „rosszfiú vagyok, aki ki nem
állhatja a sulit” színlelésen.
Előrefordul, a tábla felé, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne
vegyem észre az enyhe pírt az arcán.
Talán az jutott eszébe, amikor tegnap megcsókolt? Mert én
épp erre gondolok. Csak erre tudok gondolni, mióta ma reggel
kinyitottam a szemem. És csak erre tudtam gondolni, amikor
tegnap hazaértem a mólóról. Elég nehéz álló farokkal elaludni,
így ismét szar éjszakám volt, és ismét zombi voltam az edzésen.
Elteszem a jegyzetlapokat a füzetembe.
– Ez nem színlelés. A dolgozatok nem mennek jól.
– Vagy csak képtelen vagy koncentrálni – tippel.
– Az is.
 Ma úgy döntök, hogy mögé ülök. Lehuppanok a székbe, és a
lábamat kinyújtom az asztala két oldalán. Szeretem hátulról
nézni. Látom, ahogy megfeszül és ellazul a válla. A  nyaka íve
néha előtűnik, amikor előrehajol. Gerincének kidudorodó
csigolyái lettek valahogy a legédesebb dolog a világon.
Legszívesebben jól beleharapnék.
Mocorogni kezdek, ahogy az egyenruhám gatyája kezd szoros
lenni.
–  Hol van Ella? – pördül hátra Hartley, hogy rám nézzen, és
Ella üres asztala felé int.
– Ma nem jött suliba. Apuval az ügyvédeinkkel találkoznak a
városban.
Hartley tekintete megtelik együttérzéssel.
– Tényleg tanúskodnia kell az apja tárgyalásán?
Bólintok. Hálásan fogadom az új témát, ami eltereli a
gondolataimat Hartley túl szexi nyakáról. És most komolyan?
Nyakak? Ez gerjeszt be újabban?
– Aha. Ott volt, amikor Steve mindent bevallott.
– Ez szívás.
Nem kifejezetten szeretném újra kitárgyalni Steve tetteit, így
inkább témát váltok.
– Még jobb kérdés az, hogy hol van Ms. Mann.
Két sorral arrébb Tonya Harrison belekotyog a
beszélgetésünkbe:
– Lent volt Beringer irodájánál. A héten már másodszor.
–  Valaki bajban van – teszi hozzá a csapattársam, Owen
éneklő hangon.
Többen is felém fordulnak. Gyilkos pillantást vetek Owenre,
de vagy tényleg nem kapcsol, vagy sokkal jobb színész, mint
gondoltam. A  kezemet végighúzom a nyakam előtt, hogy
jelezzem, jobb, ha befogja. De erre csak a homlokát ráncolja.
Hirtelen kitárul az ajtó.
–  Ó,  te jó ég! Valakit ma kicsinálnak! – kiáltja Glory Burke, a
lány gyeplabdacsapat kapitánya.
Az osztálytársaim felől azonnal kérdések záporoznak.
– Hogy érted? – kérdezi Tonya.
–  Beringer és Neff biztos úr most vizsgálják át valakinek a
szekrényét – válaszolja Glory.
– Ezt megtehetik?
– És mi van a jogainkkal?
–  A  becsületkódex szerint, ha megalapozott a gyanú, hogy
valaki elkövetett valamit, átnézhetik a szekrényeket –
magyarázza Rebecca Lockhart. Ő  már csak tudja. Ő  az
osztályelnökünk.
Aggodalmas sutyorgás terjed, ahogy mindenki azt tárgyalja,
vajon ki lehet bajban. Nem sok angyal akad itt. Néhányan
drogoznak. Mások fűvel-fával kavarnak. Megint mások isznak.
Néhányan mindezt egyszerre.
De csak egyvalaki kezdett ki a tanárával.
Ezúttal a zakóm érződik szűknek és szúrósnak, ahogy a
bűntudat végigárad az ereimben. A  francba! Miért engedtem
Ms. Mann kísértésének? Hülyeség volt. Nagy hülyeség. És mégis
miért? Hogy öt percre jól érezzem magam? Akkora barom
vagyok.
Karba fonom a kezem, és lejjebb csúszom a széken. Hartley
együttérző pillantást vet felém a válla felett, amit igyekszem
kerülni, és inkább az asztalomat bámulom.
Tudom, mit gondol. Easton Royal a legostobább seggfej, akit
ismerek. Miért vagyok egyáltalán vele?
De valójában nincs velem, nem igaz? Pedig megcsókolt az
óriáskerék tetején. Mégis mit jelent ez? Valószínűleg semmit.
Az önsajnáló rohamom közepén hirtelen kihúzom magam.
Mert a francba ezzel! Mit érdekel, mit gondol rólam Hartley, egy
kitaszított, akivel a családja nem is áll szóba? Mit érdekel, mit
gondol itt az Astorban bárki? Meg se húztam Ms. Mannt. Ahhoz,
hogy keresztre feszítsenek azért, mert lefeküdtem egy tanárral,
előbb ténylegesen le kéne feküdnöm vele.
Vadul megrázom magam, és vontatottan megszólalok:
– Hogy mi? Van itt más is, aki rossz volt? Álljon fel, és mutassa
magát! Itt az Astorban csak egy seggfejnek van hely, és ezt a
címet már lefoglaltam.
Ideges nevetés terjed a teremben a pletykás sutyorgások
között.
– Ami azt illeti, szerintem az ő szekrényét kutatják át – mutat
Glory félszegen Hartley-ra.
– Az enyémet? – bukik ki Hartley-ból.
– Tied a négyszázhatvanötös, ugye?
Hartley gyanakodva bólint.
– Akkor biztos, hogy a tied volt.
A  duruzsolások tompa morajjá erősödnek, ahogy mindenki
azt találgatja, mit csinálhatott Hartley. A legtöbb itteni diáknak
Hartley igazi rejtély, mivel három év távollét után a semmiből
tűnt elő. Nincs benne semmilyen sulis elfoglaltságban. Az Astor
Park által előírt szabadon választható tantárgya a zene, és az
önálló tanóráit az egyszemélyes zeneteremben gyakorolva tölti,
távol a többiektől.
Eltekintve attól a pár focimeccstől, amin megjelent, és amin
Ellával és Vallal ült, Hartley nagyrészt távol maradt a suli
életétől.
Elkapom pár beszélgetés foszlányát.
–  …Ellával lógott. Lefogadom, hogy az egyik sztriptízes
barátnője.
– …nem az ő apja bukta el a polgármesterséget valami botrány
miatt?
– …azt beszélik, szexelt Royallal a zeneteremben.
Ha én hallom őket, akkor Hartley is. Előrehajolok, és
megszorítom a vállát. Amikor hozzáérek, megdermed, majd
apró rándulást érzek, egyfajta vállvonogatást, egy néma
elhessegetést.
Csalódottan ejtem vissza a kezem az asztalra.
Az ajtó ismét kinyílik. Mindenki arra kapja a fejét.
Amikor Ms. Mann belép, felvértezem magam egy újabb
szánakozó pillantás ellen. De az állát felszegi, és úgy néz végig
rajtunk, mint egy királynő, akinek mi csak a hitvány talpnyalói
vagyunk. Aztán arrébb lép, és megjelenik Beringer igazgató.
Az egész terem elcsendesedik.
– Ms. Wright – vakkantja az igazgató –, kérem, szedje össze a
holmiját, és kövessen! – int Hartley-nak.
Hartley nem mozdul azonnal.
Beringer megköszörüli a torkát.
Hartley egy halk, aggodalmas hanggal feláll, felkapja a cuccát,
és az ajtó felé indul. Közben a könyveit a mellkasához szorítja, a
háta merev és egyenes, mint egy acélpózna. Beringer kitárja
neki az ajtót, amíg Hartley elmegy mellette. Mindketten
távoznak, Ms. Mann pedig ott marad.
– Nyissák ki a könyvüket a negyedik fejezetnél, és olvassák el
a láncszabályról szóló részt! – közli. – Aztán oldják meg az első
huszonkét feladatot!
–  Huszonkettőt? – ellenkezik Owen. – Kábé tíz perc
megcsinálni egy ilyen egyenletet.
– Akkor jobb, ha nekikezd, különben holnapra ötven feladatot
kell megoldania – csattan fel Ms. Mann.
– Igenis, tanárnő.
Mindannyian nekilátunk, mert egyértelmű, hogy Ms. Mann
ma nem viccel.
Alig sikerül befejeznem a feladatokat a csengő előtt.
A  tekintetem folyton az ajtóra vándorolt, miközben azon
tűnődtem, vajon mikor jön vissza Hartley. De nem jött.
Amint kilépek a folyosóra, Pash lecsap rám. Odakint várt a
terem előtt.
– Haver, Owen az imént írt, és azt mondta, Hartley Wrightot
letartóztatták.
Felsóhajtok.
– Nem tartóztatták le. Csak átkutatták a szekrényét.
– Komolyan? Miért?
– Fogalmam sincs.
Odabaktatok a szekrényemhez, és bedobálom a könyveimet.
– Valami törvénytelen dolgot tett?
– Én nem tudok róla.
Amikor kihullik pár papírlap a szekrényemből, lehajolok,
hogy felvegyem őket. A matekjegyzeteim azok.
Egy tengerészkék körömcipő orra rálép a papírokra.
– Mik ezek, Mr. Royal?
Felnézek Ms. Mannra.
– Jegyzetek.
–  Mintha az én órám jegyzetei lennének. Sőt, mintha
megoldókulcsok lennének az utolsó két röpdolgozatomhoz.
Tenyérrel felfelé kinyújtja a kezét.
Összeszedem a papírokat, felemelkedek, és visszateszem őket
a szekrényembe.
–  Először is, nem megoldókulcsok, másodszor pedig, még ha
azok lennének is, mit számítana? Azok a röpdogák már
lementek.
– Miért hinnék magának?
– Azért, mert ez az igazság.
Becsukom a szekrényemet.
– Megosztotta ezeket a jegyzeteket Ms. Wrighttal?
Nagy, piros fény gyullad fel a fejemben. Nem hazudhatok, így
nem, hogy Hartley bajba kerülhet, de igazat sem mondhatok,
mert nem tudom, az milyen hatással lenne rá.
–  Először is, folyton hármasokat kapok, így elég hülyeség
lenne, ha valaki tőlem akarna puskát szerezni. Másodszor, nem
tudtam róla, hogy szabályellenes megosztani egymással a
jegyzeteinket. De jó tudni. – Intek Pashnek. – Segítesz
súlyzózásnál? Ma bicepszre dolgoznék.
Pash Ms. Mannra pillant, majd vissza rám.
– Én ma lábra gyúrok – vágja rá.
–  Nincs túl hideg a rövidnadrághoz, Mr. Bhara? – vonja
kérdőre Ms. Mann.
Tulajdonképpen csak akkor húzhatunk rövidnadrágot, ha
odakint meleg van. Azonban a „meleg” elég relatív fogalom
Pash szerint. Egész évben rövidnadrágban és bakancsban jár.
Mindegy neki, hogy odakint csak négy fok van. Akkor is
rövidnadrágot visel.
– Nincs, tanárnő. Ha egyszer süt a nap, hadd érje a lábamat is.
Azzal, mint egy modell, a tanárnő felé nyújtja a lábát.
–  Kár, hogy a vezetőség nem lép fel erélyesebben a
szabályszegő tanulókkal szemben – szól egy émelyítően édes
hang.
Megpördülök, és látom, hogy Felicity baktat felénk.
Remek.
Felicity dühösen Pashre néz, és hozzáteszi:
–  A  hírnevünket, miszerint mi vagyunk a legjobb suli az
országban, folyton aláássák, és ez mintha senkit sem érdekelne.
Gyalázatos.
Ms. Mann királynői bólintással felel.
– Egyetértek, Miss Worthington. Tényleg gyalázatos.
Ahelyett, hogy durván visszaszólnék Felicitynek, ahogy azt
megérdemelné, arrébb lökdösöm Pasht a folyosón.
– Mi folyik itt? – kérdezi kissé zavarodottan.
– Kösz, hogy fedeztél.
– Bármikor.
A szám belsejét harapdálom.
– Szerintem Hartley bajban lehet.
– Hogyhogy?
–  Nem t’om. Mint mondtam, átkutatták a szekrényét, és
Beringer bejött érte óra közben. – A  szemem sarkából
rásandítok. – Senkinek sem szóltál rólam és Ms. Mannról, ugye?
A homlokán ráncok jelennek meg.
– Persze hogy nem. Miért tettem volna?
–  Oké. – Nem messze az igazgatói irodától megállok. – De
valahogy kitudódott.
– Hát, nem kezelted valami diszkréten – mutat rá.
– Tudom.
Megdörzsölöm a homlokomat. A  halántékomnál tompa
fájdalom kezd kialakulni, de még mielőtt párszor
belevághatnám a fejem a falba, kinyílik az iroda ajtaja, és
Hartley megjelenik.
– Mi történt?
– Én… – Arcán kába kifejezés ül. – Még csak nem is…
Azonnal megfogom a karját, és a hátsó bejárat felé irányítom.
Pash utánunk siet, de Hartley mintha észre sem venné. Egyre
csak elképedve rázza a fejét.
–  A  hét hátralévő részére felfüggesztettek, és az ügy bekerül
az aktámba.
Mögöttünk Pash füttyent egyet.
– Milyen ügy? – kérdezem.
Hartley nyel egyet.
–  Puskázás. A  legutóbbi dolgozatom nagyon jó lett, mert a te
jegyzeteidből tanultam. Nem tudtam, hogy ez is csalásnak
számít.
–  Azért, mert nem is. Ezzel vádoltak meg? – dühöngök. – Ez
hülyeség. Apám majd elintézi.
Előkapom a mobilomat, és az egyik kezemmel már írom is az
üzenetet.
– Ne! – tiltakozik Hartley. – Légyszi, ne tedd!
Kelletlenül visszacsúsztatom a telefont a zsebembe. Az
állkapcsom feszes marad, amikor megkérdezem:
– Egészen pontosan mit mondott Beringer?
– Hogy jóval több pontot szereztem, mint korábban, és biztos
valamilyen külső segítséget használtam. Megkérdezte, hogy
jártam-e különórára. Mondtam, hogy nem. Megkérdezte, hogy
segített-e valaki. Azt mondtam, hogy nem. El is feledkeztem a
jegyzeteidről, mert azt hittem, úgy érti, hogy leült-e velem
valaki tanulni, mint egy magántanár.
Pashsel bólintunk.
– Mindenki így értette volna – nyugtatja Pash kedvesen.
– De aztán a pályaválasztási tanácsadóm, aki szintén ott volt,
előhúzott egy megoldókulcsot.
– A dolgozathoz? – kérdezem.
Hartley elkeseredetten bólint.
– A szekrényemben találták összehajtva, az All About the Girl
példányomba celluxozva – magyarázza, arra a könyvre utalva,
amit a feminista gondolkodás órán olvasunk.
Csak úgy kavarognak a gondolataim. Kezd összeállni a dolog.
Ms. Mann önelégült, nem pedig rémült tekintete. Felicity, ahogy
az Astor hanyatló hírnevéről hadovál.
Na ezt már nem!
– Gyertek! – mordulok fel, és megfogom Hartley csuklóját.
– Hova? – vinnyogja.
– Ja, hova? – visszhangozza Pash.
– Tisztázzuk Hartley nevét.
 Hamar megtaláljuk Felicityt. Nem mozdult a szekrényétől,
mintha várt volna engem. A  két oldalán ott állnak a kígyó
barátnői. Az egyikük éppenséggel Claire.
Felvonom felé a szemöldökömet, mire Claire felszegi az állát.
Most törődnöm kellene a dacosságával?
Ellenállok a kísértésnek, hogy a szememet forgassam,
elfordulok tőle, és Felicityre nézek.
– Felicity.
Egy erőltetett mosollyal kivillantom a fogaimat.
– Easton.
Az ő mosolya hasonlóan jeges.
– Nem tudom, mi a francot képzelsz, mit művelsz, de jobb, ha
leállsz vele.
– Miért tenném? – kérdezi.
Egy pillanatra annyira ledöbbenek, hogy megszólalni sem
tudok. Biztosra vettem, hogy mindent le fog tagadni.
– Várjunk egy kicsit! – Hartley félrelök az útból, mintha csak
most esett volna le neki, hogy miért vágtattam egyenesen
Felicityhez. – Te tetted azokat a jegyzeteket a szekrényembe? –
Felém kapja a fejét. – Ő tette őket oda?
Komoran bólintok. Felicity megint elmosolyodik.
Hartley szürke szemében döbbenet és düh szikrázik, amitől a
tekintete fémes ezüstössé válik.
– Miért? – mordul rá Felicityre. – Mi a fenéért tennél ilyesmit?
Ki is rúghattak volna!
– És?
Hartley előrevetődik, és Pashsel ketten kellünk hozzá, hogy
elrángassuk Felicitytől. A  cicaharc rohadt szexi tud lenni, de
nem akkor, amikor Felicity Worthington az egyik résztvevő. És
nem akkor, amikor Hartley láthatóan közel áll a síráshoz.
–  Elég legyen! – Felicity felé bökök az ujjammal. – Ezért még
megfizetsz, hallod? Nem teheted csak úgy tönkre az emberek
hírnevét…
Felicity hangos, őszintén derűs nevetése félbeszakít.
–  Ó,  te jó ég! Hogy te milyen képmutató vagy! – Újból
felhangzó kacagásától felforr a vérem. – Reeddel már azelőtt
tönkretettétek Ella hírnevét, hogy betette volna a lábát az
Astorba! És az enyémet is megpróbáltad tönkretenni azzal a kis
műsorral a bulimon!
Baszki, az a részeg hiba örökké kísérteni fog. Soha többé nem
szabad innom. Soha.
–  Szóval nem, cseppet sem érdekel, ha kirúgnak a suliból –
vigyorog Felicity gúnyosan Hartley-ra. – Ami azt illeti, sajnálom,
hogy Beringer ilyen nagylelkű volt veled. – Ellép a
szekrényektől, és elviharzik mellettünk. A  válla felett még
hátraszól: – Egyébként meg, még csak most jöttem bele.
A  barátnői követik, köztük Claire is, aki önelégülten mered
Hartley-ra.
–  A  feneked hatalmas azon a képen – veti oda. – Talán
érdemes lenne bejelentkezned egy edzőterembe.
Claire ellibben, még mielőtt Hartley válaszolhatna.
Csatlakozik Felicityhez és a többiekhez, nevetésük
visszaverődik a folyosó falairól. Még akkor is hallom, amikor
befordulnak a sarkon.
 26. FEJEZET

Hartley arca céklavörös. Pash eközben szájtátva mered arra,

amerre Felicity és a bandája eltűnt.
– Ennek meg mi baja? – csodálkozik.
Szakadozottan kifújom a levegőt.
– Fogalmam sincs.
– Talán csak az kéne neki, hogy valaki jól…
Inkább megérzem, mint látom, hogy Hartley mindjárt kikel
magából, így gyorsan Pash szájára tapasztom a kezem, mielőtt
még mindkettőnkre ráordítana.
– Ki ne mondd! – figyelmeztetem.
– Mit? – dünnyögi, és arrébb löki a kezem. – Csak azt akartam
mondani, hogy valakinek jól seggbe kéne rúgnia.
Olyan tekintettel nézek rá, ami azt üzeni: hát persze, majd
megigazítom a zakómat. Pash előkapja a telefont a zsebéből, és
nyomogatni kezdi.
– Megaláztad – szólal meg végül Hartley. – Vagyis megaláztuk.
Azt mondta, jártok, de te folyton letagadtad. Aztán közölted
vele, hogy szakíthat veled, de ehelyett elmentél hozzájuk, a
bulijára, és kínos helyzetbe hoztad a barátai előtt.
–  És, gondolom, ez már csak hab volt a tortán – jegyzi meg
Pash.
Értetlenül ránézünk. Pash felmutatja a mobilját.
A francba! Az a kép bámul rám vissza, amit az a lány csinált
tegnap este a mólón. Az Astor hashtagjével jelölte be, és bár
még csak ma reggel posztolta, máris egy csomóan lájkolták.
Több mint ezren látták már, ahogy Hartley-val szomorkásan
nézünk egymás szemébe, a háttérben az óriáskerékkel.
Hartley felnyög.
– Ó, istenem, ez az első poszt az oldalon. Ha Felicity ettől nem
kapott vérszemet, akkor semmitől sem. Ettől én is bosszút
akarnék állni.
– Jó kép – jegyzi meg Pash.
– Jó kép? – kérdezem hitetlenkedve.
–  Aha. Jó kép. Bárki csinálta is, jól elkapta a pillanatot és a
fényeket. Profinak tűnik. – A  homlokát ráncolva rám néz. –
Tehát azért ez az első poszt, mert jó a kép, nem pedig azért,
mert ti ketten vagytok rajta. Bocs, hogy megsértem az óriási
egódat.
Dühösen meredek rá.
–  Felicity miattam pécézte ki Hartley-t. Ezt nem az óriási
egóm mondatja velem. Ez az igazság.
–  Abbahagynátok a veszekedést? – szól közbe Hartley. –
Komolyan számít, hogy miért olyan népszerű a kép?
– Igaza van – mondja Pash. – A kérdés az, hogyan vesszük rá
Felicityt, hogy nyugodjon le a picsába.
Kérdőn nézek rá.
– Hogy mi hogyan vesszük rá?
–  Naná. Nem akarom, hogy Hart – löki meg Hartley-t
barátságosan a vállán – olyan dolog miatt bűnhődjön, amit el
sem követett. Úgyhogy békítsük meg Felicityt!
Hartley elmosolyodik.
– Köszi.
– Miért békítenénk meg? – kérdezem.
– Mert nem verheted meg.
– Van más mód is.
– Mint például? – kérdezi Hartley gyanakodva.
Szólásra nyitom a számat, de semmi sem jön ki rajta, mert
fogalmam sincs, mit tegyünk. Amikor legutóbb egy gonosz csaj
kikezdett a családommal, tényleg az erőszak volt a megoldás.
–  Emlékeztek, amikor Jordan Carrington felragasztotta azt a
csajt a sulira? – mondom végül. – Ella megverte.
Pash és Hartley úgy néz rám, mintha teljesen elment volna az
eszem.
–  Szerintem túl sok ütés érte a fejedet – jegyzi meg Hartley.
Oldalba böki Pasht. – Nem kell, hogy te is belekeveredj. Elég
elcseszett helyzet. Én sem akarok belekeveredni.
Pash vállat von.
–  Ez az utolsó évünk. Nincs jobb dolgom. Különben is, ki
mondta, hogy nem én leszek a következő? Én vagyok a második
a sorban, aki a legközelebb áll Eastonhoz az Astorban.
Ez ragyogó mosolyt csal Hartley arcára.
– Igen? És ki az első?
–  Természetesen te. Aztán jön Ella. De a második hely
megosztott. De örülnék, ha ez magunk között maradna, mert
elég durva a jobbosa.
A hatás kedvéért megdörzsöli a karját.
 –  Mint olyasvalaki, akinek Ella többször is behúzott, bizton
állíthatom, hogy igaza van – csatlakozom, és értékelem, hogy
Pash tréfálkozva próbálja oldani a hangulatot.
Ahogy Hartley arcán elsimulnak az idegesség ráncai, rájövök,
hogy Pash jó irányba indult. Több ökörködésre van szükségünk.
Több nevetésre. Az életünk elég nyomasztó volt mostanában.
Hova lett a szórakozás?
– Rendezzünk bulit! – vetem fel.
Hartley eltátja a száját.
– Hogy mit?
– Bulit. Egy olyan „nem kell suliba mennem” bulit.
–  Én benne vagyok – tartja fel Pash a kezét, én pedig
belecsapok.
Hartley azonban egyszerűen lelép.
– Várj! – kiáltok utána, és otthagyom Pasht, hogy Hartley után
siessek. De aztán Pash is jön. – Nem tetszik az ötlet?
– Dolgoznom kell – feleli közömbösen, kifejezéstelen arccal.
– Bulizhatunk utána is.
Erre már megtorpan.
–  Buli? Most komolyan, Easton. Épp most függesztettek fel.
Ezen nincs mit ünnepelni.
Erre már Pash is lehiggad.
–  Ki fognak nyírni a szüleid? Mert az enyéim biztos
kinyírnának – ismeri el.
Hartley falfehérré válik.
A francba!
–  Asszem a buli most rossz ötlet – motyogom, miközben irtó
hülyének érzem magam.
 Nem vettem számításba a felfüggesztésének minden
következményét, és valószínűleg ő maga sem, amíg Pash fel
nem hozta a családot. Az igazgató első lépésként értesíteni fogja
a szülőket. És mivel Hartley most valamilyen rejtélyes okból
kifolyólag senkivel sem találkozhat a családjából, ez nem fog
számára jól elsülni.
–  Akarod, hogy beszéljek a szüleiddel? – ajánlom fel. –
Megmagyarázhatnám…
–  Nem. – Ha ez lehetséges, még sápadtabb lesz. – Ne szólj
nekik egy szót sem! Egy szót sem. – Megragadja a zakómat, és
ujjait a karomba vájja. – Kérlek!
– Oké. Nem szólok – nyugtatom meg.
Elengedi a karomat.
– Mennem kell.
Még mielőtt egyet pisloghatnék, már el is sietett. Amikor
utánaindulnék, Pash visszatart.
– Adj neki egy kis időt a családjával, haver!
–  De nem… – Elhallgatok, még mielőtt elszólnám magam
arról, amiről nem szabadna beszélnem. De az sem tetszik, hogy
csak nézem, ahogy Hartley elfut. – Nem állhatok csak úgy itt
tétlenül, haver. Tennem kell valamit.
–  Oké. Akkor menj haza! – tanácsolja. – Beszélj Ellával! Ki
tudja? Talán neki lesz valami ötlete, hogy hogyan lehetne ezt
megoldani.
 
•••
 
Bármennyire szeretnék is Hartley után rohanni, megfogadom
Pash tanácsát. Amikor hazaérek, megkeresem a
mostohahúgomat, aki épp a szobájában tanul.
–  Van egy perced? – kérdezem, amikor bekopogok a nyitott
ajtaján.
Ella felpillant a könyvéből.
– Aha, gyere be! Mizu?
Nem kertelek.
–  Felicity azzal vádolja Hartley-t, hogy puskázott matekon.
Hartley-t felfüggesztették.
–  Ó,  te jó ég! – mondja elhűlve Ella. – Miért tenne Felicity
ilyesmit Hartley-val?
– Hogy bosszút álljon rajtam. Valójában rám van kibukva.
– Még szép. Igazi seggfej voltál vele a bulin. De miért Hartley-
val tol ki, és nem az egyik közelebbi barátoddal? Mondjuk
velem, Vallal vagy Pashsel?
–  Gondolom, nem nézted mostanában az Instádat vagy a
Snapedet.
– Nem. Egész nap Callummal és az ügyvédekkel voltam.
Ella leteszi a könyvét, és felkapja a telefonját a vastag
paplanról.
Lehuppanok az ágyra, és a párnázott fejtámlának dőlök.
Látom, mikor találja meg a képet, mert ismét elhűlve kap levegő
után.
– Csak nem csókolóztok a képen? – kiáltja.
– Majdnem. Az óriáskeréken csókolóztunk.
Ella döbbentnek tűnik.
–  És mi lett a szabályokkal? Hartley azt mondta, nem
mozdulhatsz rá.
 – Nem is mozdultam – védekezem. – Csak hogy tudd, ő csókolt
meg engem.
Ez majdnem fél percre elhallgattatja. A  tekintete már szinte
lyukat fúr az arcomba. Olyan, mintha próbálná leásni magát a
lelkemig, és… És mi? Nem igazán tudom, miért bámul, de kezd
nyugtalanítani.
– Mindegy… – kezdem.
– Á-á, nem. Ne mindegyezz itt nekem! Még nem zártuk le ezt a
csók dolgot. – Ella aranyszőke hajába túr. – Akkor ti most együtt
vagytok?
– Lehet. Nem tudom.
Leesik az álla.
– Te szeretnéd? Hiszen te nem akarsz barátnőt, rémlik?
–  De nőt igen – nyújtom el a szavakat, és végighúzom a
nyelvem az alsó ajkamon. Talán ha szexuális felhangot adok
ennek az egésznek, Ella annyira megundorodik, hogy ejti a
témát.
Valóban beválik.
–  Pfuj! – akad ki. – De oké, így már érthető. Ha Felicity azt
hiszi, hogy együtt vagytok, akkor mindenképp Hartley-val állna
bosszút rajtad. – Egy pillanatra elhallgat. – Ha őszinte akarok
lenni, meg is érdemled a bosszúját.
–  Kösz! – Összevonom a szemöldökömet. – Miért akarsz még
jobban letörni?
–  Ó,  csak nem fáj az igazság? Sajnálom. Talán nem kellett
volna részegre innod magad, átmenned Felicityhez, és
megaláznod az összes barátunk és osztálytársunk előtt. Ez
történik akkor, ha nem gondolsz a következményekre.
 – Jesszus! Most miért vagy ilyen ribanc?
Azonnal megbánom a szavakat, még mielőtt az utolsó
elhagyná a számat.
Ella felhúzza magát, és a karomba öklöz.
–  A  fenébe! – masszírozom meg a karomat, és sértett
pillantást vetek rá, de nem működik.
Karba tett kézzel, dühösen mered rám.
–  Bocsi a ribancos megjegyzésért, de lehetne, hogy ne
emlegessük fel minden múltbéli hibámat? Akkor a jövő hétig itt
ülhetnénk.
–  Rendben. De nem kérek bocsánatot az ütésért.
Megérdemelted.
– Rendben. – Ez a csaj aztán tud ütni. Nem csoda, hogy Jordan
visszavonulót fújt. – Megvernéd Felicityt is, hogy abbahagyja ezt
a hülyeséget?
Ella felhorkan.
– Nem.
– Miért nem? Jordannél bevált.
–  Nem, nem vált be. Tavaly az vált be, hogy mind kiálltunk
ellene, és közöltük, hogy elég a zsarnokoskodásából.
–  Akkor álljunk ki most is mindannyian, és közöljük
Felicityvel, hogy elég volt!
– Van rá bizonyítékod, hogy ő vádolta meg Hartley-t?
– Aha. Beismerte Claire meg még pár csaj előtt.
Ella az egyik, majd a másik oldalra billenti a fejét, ahogy ezt
az új információmorzsát ízlelgeti.
– Úgy néz ki, elég biztosra veszi, hogy nem szólnak semmit –
vonja le végül a következtetést. – Jelenleg a te szavad áll az
övével szemben, és a te szavad nem sokat ér. Folyton bajba
keveredsz. Felicity azonban tagja a Kiemelkedő Diákok
Egyesületének, kiváló tanuló egy jó családból.
–  Kösz a biztató szavakat – morgom, de mindketten tudjuk,
hogy igaza van. A bajba keveredés a szakterületem. – Talán fel
kéne hívnom.
– És mit mondanál neki?
– Hogy sajnálom?
Ella ingerült pillantást lövell felém.
–  Komolyan? Még nem kértél tőle bocsánatot? Ezt kellett
volna tenned először!
–  Talán megtettem. – Próbálok visszaemlékezni, de aztán
vágok egy grimaszt. – Nem emlékszem.
–  Akkor ja, szerintem hívd fel, és kérj tőle bocsánatot! – Ella
párszor megrázza a fejét, mintha képtelen lenne elhinni, hogy
egy ekkora barommal ül egy szobában. – Sőt, vegyél neki
virágot, menj el hozzá, mondd el neki, hogy hülye, figyelmetlen
és seggfej voltál, hogy bármi rosszat gondolt is rólad, az mind
igaz, és kérd meg, hogy ne Hartley-n álljon bosszút!
Erre elfintorodom.
– Ezt mind mondjam el?
– Igen – feleli Ella szigorúan. – Mind.
– Oké. – Nem túl udvarias modorban elkáromkodom magam,
és felpattanok az ágyról. Az ajtóban megfordulok. – De továbbra
is jobban tetszik az én ötletem, miszerint összevered.
Ella felém hajít egy párnát.
– Nem fogom megverni!
Lemegyek a lépcsőn, és kikocogok a furgonomhoz. A felhajtó
végén azonban balra, és nem jobbra fordulok.
Nem tetszett az, ahogy Hartley elrobogott. Mi van, ha a szülei
most épp nála vannak, és leordítják a fejét? Valószínűleg
szüksége van egy kis lelki támogatásra.
Úgy határozok, hogy először ránézek Hartley-ra, és visszafelé
beugrom Felicityhez.
Az egyik benzinkútnál lekanyarodom, és veszek egy doboz
fagyit, pár üdítőt és pattogatott kukoricát. A  kasszánál
hozzádobok még két csokiszeletet is. Egy vödörben kitettek pár
rózsaszálat, és azok közül is választok egyet.
–  Magadra haragítottál valakit, nem igaz? – kérdezi a fickó a
kasszánál, miközben lehúzza az árukat.
– Honnan tudja?
– Ez a „sajnálom” kezdő csomag – viccelődik.
Felvihogok. Valójában csak a virág része a
bocsánatkérésemnek Felicityhez, de a kíváncsiság nem hagy
nyugodni.
– Mennyire szokott beválni a kezdő csomag?
– Az attól függ, mit követtél el. Ha nagyot hibáztál, ahhoz nagy
bocsánatkérés kell.
Felkapom a többi virágot is.
– Akkor maradjunk a nagynál!
Lehúzza a kártyámat.
– Sok szerencsét! – mondja.
A hangjából ítélve biztosra veszi, hogy elbukom a dolgot.
Tíz perc múlva megállok Hartley háza előtt, és leállítom a
motort. Felmarkolom a rágcsálnivalókat és három szál virágot –
Felicitynek úgysem kell az összes –, majd kettesével szedve a
fokokat felsietek a rozoga lépcsőn. Már épp emelem a kezem,
hogy bekopogjak, amikor hangokat hallok.
– Bármiben is reménykedtél korábban, az most már nem fog
bekövetkezni. Apu magából kikelve dühöngött az elmúlt
órában.
Ledermedek. Ó, a fenébe! Parker az. Átnézek a korlát felett, a
Mercedest keresve, amit korábban valószínűleg nem vettem
észre, de sehol se látom. Vagy távolabb parkolt, vagy Uberrel
jött.
– Nem csináltam semmit – jelenti ki Hartley szenvtelenül.
– Folyton tele vagy mentségekkel – gúnyolódik Parker. – Nem
akartam kémkedni utánad, apu. Nem akartam tönkretenni a
kampányodat. Nem akartam szégyent hozni az egész családra.
Nem akartam tönkretenni a családunkat.
Csend ereszkedik a szobára.
Hartley nem válaszol. Gondolom, nem tud mit mondani,
amivel elérhetné, hogy Parker higgyen neki.
Már majdnem bekopogok. Már majdnem berontok. Már
majdnem megpróbálok érvelni Parkerrel.
De valami, egy felsőbb erő megállít.
Nyelek egyet, és igyekszem magamba préselni a levegőt a
torkomban nőtt kemény gombóc ellenére. Ez az egész az én
hibám. Leittam magam, és kínos helyzetbe hoztam egy lányt,
akiről tudhattam volna, hogy nem érdemes vele packázni, egy
lányt, aki megtorlásul kiengedte a karmait. Ostoba barom
voltam. És még ostobább lennék, ha most belekeverednék
Hartley családi viszályába.
Ki kell engesztelnem Felicityt. Ez most az egyetlen feladatom.
Amint ezt helyrehozom, a családja ismét a kegyeibe fogadja
Hartley-t, és aztán már sima ügy lesz a kettőnk dolga is.
Helyre tudom hozni. Sikerülni fog.
 27. FEJEZET

Másnap a suliban mindenki Hartley felfüggesztéséről beszél. Az

ember azt hinné, hogy az Astor Park Prepben még soha senkit
nem kaptak rajta semmi rosszon. De Hartley ezt nem érdemelte
meg, semmi rosszat nem tett. Az, aki viszont igen, úgy vonulgat
a folyosókon, mintha ő lenne a suli királynője.
Az első óra előtt kapom el Felicityt. A  szekrényénél áll a
lánycsapatával. Szerencsére Claire nincs köztük. Helyes. Amúgy
sem tetszett a gondolat, hogy az exem Felicity puszipajtása
legyen. Ki tudja, miket tud Claire felmutatni ellenem. Sokszor
voltam részeg, amikor jártunk.
– Tűnés! – vakkantok rá Felicity barátnőire.
Az arckifejezésemből bizonyára látják, hogy nem viccelek,
mert úgy iszkolnak el, mint patkányok a süllyedő hajóról.
Felicity ott marad, és láthatóan mulattatja a helyzet.
– Micsoda kemény fickó, így elijeszteni az ártatlan lányokat –
gúnyolódik.
Dühösen rámeredek.
– Egyikőtökben sincs semmi ártatlan.
Felicity a szemét forgatva becsapja a szekrénye ajtaját.
Elkapom a karját, még mielőtt elmasírozhatna.
 – Megkaptad a virágokat? – morgom.
Hartley-tól hazafelé megálltam Felicityéknél, de senki sem
nyitott ajtót, úgyhogy otthagytam a rózsákat a verandán.
– Igen. Megkaptam.
–  És az üzenetet? – Merthogy azt is hagytam. Egy cetlit, rajta
két egyszerű szóval: Sajnálom – Easton. – Elolvastad?
– Igen.
– És? Most már rendben vagyunk?
Erre felnevet.
–  Várjunk csak! Azt hitted, hogy attól a szánalmas
bocsánatkéréstől majd minden rendbe jön? Ó, Easton!
Az ingerültség a torkomat égeti.
– A kurva életbe, Felicity! Amit Hartley-val tettél, az nem volt
helyes.
–  Most komolyan ki akarsz oktatni a helyes és helytelen
dolgokról? Te, Easton Royal?
–  Igen, szarházi alak vagyok – értek egyet készségesen. –
Rossz, önző ember. Iszom, bunyózom, és olyan lányokat húzok
meg, akiket nem kéne. Ezt elismerem. De Hartley nem ártott
neked. Úgyhogy, kérlek, mondd meg Beringernek, hogy ez a
puskázás dolog egy félreértés volt, és…
Befogom, mert rájövök, hogy csak az energiámat pazarlom.
Felicity sosem fogja beismerni, hogy ő tette azokat a
jegyzeteket Hartley szekrényébe. Azzal elismerné, hogy csőbe
húzta egy iskolatársát, és ezzel azt kockáztatná, hogy ő is bajba
kerül. Így bármennyire is tiltakozom ellene, ezt el kell
engednem. Hartley-t három napra felfüggesztették. Szívás, de
túléli, és hétfőn már ismét itt lesz a suliban. A  „tisztázzuk
Hartley nevét!” hajó már elment. Már csak annyit tehetek, hogy
fehér zászlót lengetek Felicitynek, mielőtt még több kárt tesz.
–  Hogy hozhatnám ezt helyre? – kérdezem, összeszorított
fogaim közt szűrve a szavakat.
Kék szeme hitetlenkedve megcsillan.
– Sehogy.
– Ugyan már! – könyörgöm. – Csak van valami, amit tehetek. –
Jelentőségteljes pillantást vet a karkötőmre. Ellenállok a
késztetésnek, hogy eltakarjam. – Valami, amit vehetnék neked –
pontosítok.
– Mint mondjuk egy Candy Machine nyaklánc?
– Rendben.
– És mit szólnál a limitált kiadású Dior táskához?
– Halvány rohadt fogalmam sincs, hogy az mi, de a tiéd.
– Harmincötezerbe kerül – sikerül valahogy lenéznie rám.
Nem tudom, hogy fogom ezt megmagyarázni a család
könyvelőinek, de oké.
–  Szuper. Minden lánynak kell egy limitált kiadású táska. –
Kezet nyújtok. – Akkor áll az alku. Ha Hartley visszajön, akkor
leszállsz róla.
– Nem.
– Tessék?
– Nincs semmilyen alku. Ez bosszú, és még nem végeztem.
Jeges tekintetétől és az ajkán bujkáló apró, önelégült
mosolytól legszívesebben ököllel behúznék a szekrénybe. El
sem hiszem, hogy itt állt, ékszerről és táskáról tárgyalt, csak
azért, hogy aztán semmibe vegyen. Csak az astoros lányok ilyen
bosszúállóak, vagy minden csaj vérszomjas?
 – Ha azt akarod, hogy könyörögjek, megteszem. Térden állva.
Felicity mosolya szélesebbre húzódik.
–  Azt jó lenne látni. De… nem, köszi. Ennél jobb dolgokat
terveztem.
Azzal ellöki a kezem a karjától, és elcsörtet.
Elfojtok egy nyögést, ahogy utánanézek. Mi a franc baja van
ennek a csajnak? Értem, hogy beégettem, de lépjen túl rajta!
Nőjön fel!
Feltűnik az irónia abban, hogy én várom el valakitől, hogy
felnőjön.
Egy fáradt sóhajjal előhúzom a telefonomat, és küldök egy
üzenetet Hartley-nak.
 
Jól vagy?
 
Azonnal válaszol.
 
Nem.
 
Belém mar a bűntudat. Nekidőlök Felicity szekrényének, és
újabb üzenetet írok.
 
Sajnálom, H. Az egész az én hibám
 
Ezúttal sokáig nem reagál. A  kijelzőre meredek, így
igyekszem válaszra bírni.
– East – szólal meg valaki.
Felnézek, és látom, hogy Sawyer és Lauren közeledik. Seb
nincs velük.
–  Helló! – felelem szórakozottan. Megint lenézek a
telefonomra. Még mindig semmi. – Jól vagyok. Ti?
Az öcsém felröhög.
– Nem kérdeztem, hogy vagy, de örülök, hogy jól.
– Elkésel óráról – mondja Lauren, nem segítve a helyzeten. –
Már megszólalt az első csengő.
Csessze meg a csengő, és csessze meg az óra! Hartley még
mindig nem válaszolt az üzenetemre.
Miért nem válaszolt?
Azért, mert egyetért abban, hogy a felfüggesztése az én
hibám?
Mert az, súgja egy kis hang.
Baszki, tudom, hogy az. Ezért kértem tőle bocsánatot. De…
Azért azt vártam, hogy majd elhessegeti. Hogy azt mondja, nem
hibáztatlak, Easton. Felicity volt az, aki blablabla.
Ehelyett semmit sem kapok.
– Persze, majd később beszélünk – motyogom az öcsémnek. –
Otthon találkozunk.
Ahogy elhúzok, hallom zavarodott hangjukat a hátam mögött.
– Részeg?
– Talán nem.
Az oldalsó ajtón kilépek az épületből, és a parkoló felé
igyekszem. Látnom kell Hartley-t, hogy személyesen kérjek tőle
bocsánatot. Meg kell bocsátania, amiért belerángattam ebbe az
egész Felicity szarságba. Nem mintha direkt csináltam volna.
Ezt tudnia kell.
Hamar odaérek hozzá kocsival. De, csakúgy, mint tegnap,
valaki most is megelőzött.
A lépcső aljáról egy férfi drága szürke öltönybe bújtatott hátát
látom. A hajába ősz szálak vegyültek.
–  …kirúgjanak az ország első számú magániskolájából.
Szégyent hoztál a Wright névre – mondja a férfi, a szavaiból
csak úgy csöpög az utálat.
Hartley apja.
A francba!
A  lépcső oldalához osonok, remélhetőleg látótávolságon
kívülre.
– Nem rúgtak ki – hangzik a nyers válasz. – Felfüggesztettek.
–  Puskázásért! – vakkantja a férfi. – Csalásért, Hartley. Mi a
franc ütött beléd? Miféle gyereket neveltem?
–  Nem puskáztam, apu. Az egyik lány, aki utál, ő tette a
megoldókulcsot a szekrényembe. Én nem szoktam csalni.
– Az igazgatód is tagja odalent a klubnak, tudtad ezt? Minden
ismerősöm és kollégám tud a kis botrányodról. Ma reggelinél
csak erről faggattak.
–  Kit érdekel, hogy mit gondol egy csapat öregember a
klubban? – Hartley zaklatottnak hangzik. – Csakis az igazság
számít.
–  Az isten szerelmére! Te és ez az átkozott szó! Az igazság.
Elég legyen ebből, Hartley!
Éles hangjától összerezzenek.
– Elég legyen – ismétli Mr. Wright. – Visszamész New Yorkba.
Még ma. Megértetted?
– Nem! – tiltakozik Hartley.
– De igen. – Zizegés hallatszik, mintha elővenne valamit. – Itt
a jegyed. A géped ma este tizenegykor indul.
– Nem – mondja Hartley, de ezúttal bizonytalanabbul.
 –  Rendben van. – A  férfi szünetet tart. – Ha te nem mész,
kiveszem Dylant az iskolából, és őt küldöm el helyetted.
– Miért? Miért kell mindig vele fenyegetőznöd? Ő ehhez még
kicsi, apu.
– Nem, tizenhárom éves, és máris rossz hatással vagy rá.
–  Nyolcéves kora óta gyógyszert szed. Törékeny, és ezt te is
tudod. Nem szakíthatod el a családjától.
Az apja ezt válaszra sem méltatja.
– Ha nem mész el Bayview-ból, akkor úgy védjük meg Dylant,
hogy őt küldjük el az államból. Rajtad áll.
A kezem ökölbe szorul az oldalamnál.
– Ha elmegyek… Megengeded, hogy lássam? – kérdezi Hartley
olyan halkan, hogy alig hallom.
– Ha felszállsz a gépre, innen a reptérig vele lehetsz.
Mekkora faszfej. A repülőtér fél órára van innen.
– Még… még meggondolom.
Ne!, kiáltanám legszívesebben. Ne gondold végig! Harcolj vele!
–  Tízre érted jövök. Dylannel kikísérünk a reptérre, ahol
mosolygunk és integetünk, amíg átmész az ellenőrzésen.
– És mi van, ha nem megyek veletek?
–  Mi akkor is kimegyünk a reptérre – feleli Mr. Wright
mereven. – Ma este valaki felszáll arra a gépre. Vagy te, vagy a
húgod. – Egy pillanatra elhallgat. – Bízom benne, hogy helyesen
döntesz.
 28. FEJEZET

Azt tervezem, hogy várok tíz percet, mielőtt bekopognék

Hartley-hoz. Időt akarok neki hagyni, hogy összeszedje magát
az apja látogatása és kegyetlen ultimátuma után. De csak két
perc telik el, már nyílik az ajtaja, és Hartley kibotladozik rajta.
Ha nem parkoltam volna le a kétemeletes ház előtt, Hartley
talán kisétál az út közepére. Így azonban majdnem nekimegy a
furgonom oldalának.
– Úgy festesz, mint aki vagy túl sokat ivott, vagy átment rajta
egy kamion.
Előrenyúlok, hogy megkapaszkodhasson bennem.
Meglepő módon megfogja a kezem.
– Kamion. Egyértelműen átment rajtam egy kamion.
– Kocsikázzunk egyet!
Nem hagyok neki időt a válaszra. Pár mozdulatom után már
odabent ül a kocsiban becsatolva.
–  Bármi különleges kívánság? – kérdezem, amikor
bezuttyanok a volán mögé.
– Mindegy. Csak el innen.
Leverten az ablaknak támasztja a fejét, és lehunyja a szemét.
–  Oké – adom a lazát, mintha a gyomrom nem lenne
összeszorulva. Utálom ezt. Utálom ezt az érzést. Utálom, hogy
így kell látnom.
Nem teszek fel neki kérdéseket, és ő sem ad válaszokat,
úgyhogy teljes csöndben autózunk. Fura, milyen fülsiketítő
lehet a csend. Mit is mondott Hartley korábban? A  csendben
hallani a szívverést? Azt is hallani, ahogy összetörik. A  levegő
egyre sűrűbb és nehezebb lesz a furgonban.
Egy kis kikötőnél állunk meg, nem messze a mólótól.
Bekanyarodom a kavicsos parkolóba, és megállok. Amikor
oldalra sandítok, látom, hogy Hartley sír. Hangtalan könnyeket
ejt. Végtelen könnycseppek gördülnek le az arcán. Esküszöm,
amikor lehullnak, az olyan hangos, mint egy-egy mennydörgés.
Ezért még nem állítom le a motort. Kell valami, ami elnyomja
azokat a könnyeket. Hartley csak ül mellettem, és kibámul az
ablakon. Eltűnődöm, vajon kilát-e egyáltalán a könnyek mögül.
Próbálom feldobni a hangulatot.
– Apu szerint a hetvenes években ez volt a legmenőbb hely a
városban. Erre azt feleltem, hogy nem is tudtam, hogy már a
középkorban is léteztek jachtok.
Hartley arcán apró mosoly jelenik meg.
– Gyere, sétáljunk egyet a parton! – vetem fel.
Kisegítem a kocsiból. A  régi kikötő elég lepusztult.
A  cédruspallót szürkére mosta a homok és az óceán sója. Csak
pár dokk látszik ki a vízből, a többi elmerült, vagy besüppedt.
A  borús égbolt passzol a hangulatunkhoz. Hartley sebzett
tekintettel lépked mellettem. Én émelygek az egész helyzettől.
Olyanok vagyunk, mint két kába túlélő egy robbanás után. De
hé, legalább együtt vagyunk, nem igaz?
 Megfogom a kezét. Amint megteszem, Hartley összefűzött
ujjainkra mered. Gyanakodva.
– Miért nem vagy suliban?
– Azért, mert aggódtam miattad.
Azért, mert azt akarom, hogy megbocsáss.
Mint mindig, Hartley most is leleplezi a süketelésemet.
– Mármint aggódtál, hogy haragszom rád.
Nyelek egyet.
Tovább vizslat fürkész tekintetével.
– Ott álltál kint a ház előtt. Láttad aput?
– Aha – vallom be.
– Hallottad, amit mondott?
Megfordul a fejemben, hogy hazudjak, de aztán elvetem.
– Aha. – Megfogom a karját, és közelebb sétálunk a vízhez. Itt
nincs korlát, csak egy két méter széles köves lejtő, ami a víz
széléhez vezet. – De nem ülsz fel arra a gépre. Ugye?
– Nem… tudom.
Elfojtom a feltörni készülő pánikot.
–  A  francba, Hartley! Mi a fene történt köztetek? Miért u… –
Elhallgatok, mielőtt kimondanám az „utál” szót. Nem hiszem,
hogy tetszene neki, ha közölném vele, hogy az apja utálja. –
Miért haragszik rád ennyire?
Hartley a kavicsos partra szegezi a tekintetét.
– Hosszú történet.
Széttárom a karom, és körbemutatok.
– Tengernyi időnk van.
Sokáig hallgat. Nehezemre esik mozdulatlannak maradni,
legszívesebben rugdosnám a kavicsokat, kiüvöltenék a nyílt
vízre. Nem is, legszívesebben visszapattannék a kocsiba,
odamennék Hartley-ék házához, szétrúgnám az apja seggét, és
az arcába üvöltenék. De egyiket sem teszem, és a türelmem
végül elnyeri a jutalmát.
– Négy évvel ezelőtt, vagyis most már majdnem öt, egyik éjjel
nem tudtam elaludni, így lementem a földszintre egy pohár
vízért. Apu a nappaliban beszélgetett egy nővel. Halkan
beszéltek, de a nő dühösnek tűnt és sírt a mondatok között. Azt
hiszem, ezért nem szóltam közbe, vagy adtam jelét a
jelenlétemnek.
– Miről beszélgettek?
–  Apu azt mondta a nőnek, hogy el tudja intézni a
problémáját, de annak ára lesz. A  nő azt felelte, bármennyit
hajlandó fizetni, ha segít a fián.
Összevonom a szemöldökömet.
– És erre mit mondott apukád?
–  Nem tudom. Visszaosontam a szobámba, mert nem
akartam, hogy tudja, hogy hallgatóztam. Elég hirtelen
természete van, így ha lehet, igyekszünk nem feldühíteni. –
A homlokát ráncolja. – Aztán két nappal később hallottam, hogy
telefonon veszekszik a főnökével, mert élt „ügyészi döntési
jogával”, bármit jelentsen is ez, és ejtette a vádakat a Roquet
kölyök ellen.
– Ki az a Roquet kölyök?
– Ismered Drew Roquetet?
– Nem.
–  Idősebb nálunk. Akkoriban tizenkilenc éves volt, és
heroinbirtokláson kapták. Ez már a harmadik szabálysértése
volt, és árusítással akarták megvádolni a mennyiség miatt, amit
nála találtak. Az öttől huszonhárom évig terjedő
börtönbüntetéssel jár. – Hartley hangja megtelik ellenszenvvel.
– De micsoda véletlen, a nála talált heroin eltűnt a bizonyítékok
közül, így apu ejtette a vádakat.
– Nem tetszik, hogy merre tart ez az egész.
–  Nekem sem tetszett, de igyekeztem megfeledkezni róla.
Akkoriban nem gondoltam volna, hogy apu bármi rosszra képes
lenne. Kerületi ügyész volt, és ki nem állhatta a droggal
üzérkedőket. Lecsúszott embereknek nevezte őket, akik semmit
sem tesznek a társadalomért, és azt mondta, a drog az oka
minden rossznak ebben az országban. Gyilkosság, családon
belüli erőszak, lopás. Szerinte mindez a drogokhoz vezethető
vissza.
– Oké. Szóval nem foglalkoztál vele.
–  Nem, és úgy tűnt, minden rendben van, de… Nem hagyott
nyugodni a dolog. Úgyhogy kutakodni kezdtem ott, ahol nem
kellett volna. Egyszer még a gépére is felmentem. Mindig
ugyanazt a jelszót használja, csak az utolsó számot változtatja
meg kábé havonta, így elég könnyű volt kitalálni. És amikor
bejutottam, megtaláltam a névtelen fiókját, ahova az emberek
írhattak neki a különleges kérésükkel, és közölték, ki ajánlotta
nekik. Nem volt bennük több részlet, és válaszul is csak annyit
kaptak, hogy „Találkozzunk!”.
A szemöldököm felszalad a homlokomon.
– Odamentek hozzátok?
Ez baromi kockázatosnak tűnik.
–  Nem. Általában nyilvános helyen találkozott velük.
Szerintem az otthoni találkozó ritka volt, és ezért haragudott
annyira arra a nőre. Nem tudom, hány ügyet „simított el”, de
annyi e-mail volt ott, Easton. Rengeteg.
Kétségbeesett tekintettel az ajkába harap.
– Kérdőre vontad?
–  Nem. Helyette Parkerhez fordultam. Rám szólt, hogy ne
találjak ki ilyen történeteket, fogjam be a számat, és ne szóljak
róla senkinek.
– Parker tudott róla, mit művel az apád?
– Nem tudom.
Szerintem tudja, csak nem akarja elhinni. Várom, hogy
folytassa, de nem teszi. Lehajol, felemel pár követ, és az
óceánba dobja őket. Csatlakozom hozzá, és egy percig én sem
szólalok meg. De aztán muszáj feltennem azt a kérdést, ami már
az első találkozásunk óta foglalkoztat.
– Hogy törted el a csuklódat?
A  kérdéstől összerezzen. Elejti a kis követ, ami loccsanva a
vízbe esik.
– Hartley! – Nem hagyom annyiban a dolgot. – Hogy törted el
a csuklódat?
– Honnan tudod, hogy eltörtem?
– A műtéti hegből a csuklód belső oldalán.
–  Ó,  hogy abból. – A  kezével megdörzsöli a sebhelyet. Egy
pillanatnyi habozás után bizonytalanul kifújja a levegőt. – Pár
hónappal azután, hogy beszéltem a nővéremmel, apu közölte,
hogy indul a polgármester-választáson. Jól kioktatott minket
arról, hogyan viselkedjünk a nyilvánosság előtt. Még egy nő is
kijött hozzánk, és megmutatta, hogyan álljunk, mosolyogjunk és
integessünk.
– Ja, ebből nekünk is kijutott – mondom. – A PR elég fontos itt
délen.
Hartley gúnyosan felnevet.
– El sem hiszem, mennyire szorongtam, hogy tökéletes lánya
legyek. Még azt is levideóztam, ahogy a tükörnél gyakorolok.
Aztán kilencedik előtt elszakadt az egyik húr a hegedűmön, és
rendeltem egy újat az interneten. Figyeltem az útvonalát, és
láttam, hogy nemsokára hozzák, ezért elszaladtam az utca
végéig, hogy megkérdezzem a postást, nála van-e. Ekkor láttam
meg aput egy kocsiban egy nővel.
Hartley hirtelen elhallgat. Látom rajta, hogy nehéz erről
beszélnie. Nem hibáztatom érte. Máig kísért, hogy rájöttem,
milyen ember valójában Steve. Felnéztem rá. Repülőket
vezetett, ivott, mint a gödény, szuper verdái, dögös csajai voltak.
A  lehető legjobb életet élte, és olyan akartam lenni, mint ő. De
kiderült, hogy a példaképem az egyik legszörnyűbb ember a
világon. Így most kire nézzek fel?
–  Sokáig néztem őket – folytatja végül Hartley ott, ahol
abbahagyta. – Beszélgettek. A nő átadott neki egy telefont és pár
papírt, aztán apu kiszállt a kocsiból az aktatáskájával és egy
hátizsákkal. A  hátizsák furcsa volt. Sosem hordott ilyesmit.
Annyira figyeltem, hogy észre sem vettem, hogy az autó, ami
mögött rejtőzködtem, indulni készül. Visszaszaladtam a házhoz.
Apu a bejárati ajtónál ért utol, megragadta a csuklómat, és
erősen megrántotta. Annyira dühös volt. Ezért nem vette észre,
milyen nagy erővel húzta hátra.
Most komolyan próbálja kimagyarázni az apja durvaságát?
Ettől eldurran az agyam. Ökölbe szorítom a kezem, és az
oldalamhoz húzom, hogy ne vegye észre. Szinte fáj, hogy nem
üvölthetek, vagy húzhatok be valaminek, de már értem, miért
gyűlöli az erőszakot. Hogy miért borult ki annyira, amikor
elrángattam a kikötői bunyóra.
–  Megkérdezte, mit láttam. Először mindent tagadtam, de
annyira fájt a csuklóm, hogy üvölteni kezdtem, hogy mindent
láttam, hogy ez nem helyes, hogy nem lenne szabad ezt
csinálnia, és hogy mindent elmondok anyunak. – Megremeg az
alsó ajka. – Felpofozott, és a szobámba küldött.
– És a csuklód?
Megint megremeg a szája, aztán az egész arca nyomorúságos
kifejezést ölt.
– Ezért nem gyógyult be rendesen. Nem mentem vele rögtön
orvoshoz.
– Mit értesz rögtön alatt?
– Három hetet.
– Tessék? – robbanok fel.
Hartley nyel egyet.
–  Apu másnap reggel bejött a szobámba, és közölte, hogy
azonnal elutazom. Azt hiszem, nem igazán fogtam fel, mi
történik. Tizennégy voltam. Talán szembe kellett volna
szállnom vele.
– Még csak tizennégy voltál – emlékeztetem. – És féltél. Anyu
elvette a tablettáimat, és azt mondta, lehúzza őket a vécén.
Odaadtam őket neki, pedig tudtam, hogy gyógyszerfüggő.
Mindig boldoggá akarjuk tenni a szüleinket, még akkor is, ha
azt hisszük, utáljuk őket.
 –  Lehet. De… Ja, mielőtt még feleszmélhettem volna, már a
gépen ültem, majd New Yorkban voltam. Amikor odaértem a
kollégiumhoz, hazatelefonáltam, és könyörögtem anyunak,
hogy hadd menjek vissza, de azt mondta, apu a ház feje, és
engedelmeskedni kell neki. – A hangjában szarkazmus bujkál. –
Azt mondta, hogy amint megtanultam, hogyan legyek jó gyerek,
visszamehetek. Nem tudtam, hogy ez mit jelent, de belementem.
Azt hiszem, ezért nem szóltam azonnal a csuklómról. De egyre
rosszabb lett. Az egyik tanár észrevette, és bevitt a sürgősségire.
Műteni kellett.
– Mit mondtál nekik?
Elkapja a pillantását.
– Hogy elestem.
Felém fordítom az állát.
– Ezen nincs mit szégyellni.
– Az nem olyan egyszerű.
– Ne érezd miatta rosszul magad!
–  Abban az első évben olyan jó voltam. Anyu emlékeztetett,
hogy apu polgármesternek indul, és ha jól viselkedem,
hazamehetek.
– De apukád nem nyert.
–  Nem. Parker azt mondta, azzal, hogy apu elküldött
bentlakásos iskolába, azt a benyomást keltette, mintha képtelen
lenne gondoskodni a családjáról, hát még Bayview-ról. – Hartley
szempillájára könnycsepp tapad. – És nem engedték, hogy
hazamenjek. Apu nem volt hajlandó szóba állni velem. Anyu
szerint nem bizonyítottam be, hogy jó lánya vagyok, és mivel
rossz voltam, távol kell maradnom a húgomtól. Mert csak rossz
hatással lennék rá.
– Nem értem. Hogy lennél rá rossz hatással?
Hartley rohadtul törődik a családjával. Jobban, mint a nővére,
amennyire én látom.
– A húgom elég… bonyolult. Nagyon édes lány, de néha…
Hartley elhallgat.
Befejezem helyette:
– Néha minden ok nélkül üvöltözne a világgal? Az egyik nap
még boldog, másnap már ingerült? Minden figyelmeztetés
nélkül erőszakossá és agresszívvá válik?
Hartley szemében csodálkozás rebben.
– Honnan… – Nem folytatja, amikor kezdi összerakni. – Te is?
– Anyu is ilyen volt. Tőle örököltem. Gondolom, a húgod sem
szereti a gyógyszereit.
Hartley megrázza a fejét.
–  Bipoláris zavara van, legalábbis ezt a diagnózist adta a
gyerekpszichológus. Hallottam, hogy a szüleim erről
veszekednek, mert apu nem hisz a mentális betegségekben.
Szerinte a húgomnak csak több fegyelemre van szüksége.
Hol is hallottam már ezt korábban?
– Szegény gyerek.
– Téged is ezzel diagnosztizáltak? – kérdezi bizonytalanul.
Kibámulok a vízre, még nem állok rá készen, hogy
szembenézzek Hartley ítélkező tekintetével.
–  Nem. Azt mondták, figyelemhiányos hiperaktivitási
zavarom van. Hétéves koromban kezdtem el szedni az
Adderallt. Az volt a célja, hogy megnyugtasson, de egy idő után
nem működött. Nem akartam elmondani anyunak, hogy nem
segít, és hogy egyre jobban zúg tőle a fejem, mert ő is eléggé
odavolt. Könnyű beszerezni ezeket a gyógyszereket a suliban.
Valaki mindig szívesen ad el a neki felírt adagból. És innen sima
út vezetett az Oxycontinhoz és társaihoz – motyogom el az
utolsó vallomást.
– A szüleink elvileg azért vannak, hogy segítsenek, nem azért,
hogy fájdalmat okozzanak.
Szúr a szemem. Pislogok párat.
– Így van. Mikor találkoztál utoljára a húgoddal?
– Három évvel ezelőtt. Párszor beszéltem vele, de csak azért,
mert ő vette fel a telefont, mielőtt anyu vagy apu odaért volna.
Néha hiányzom neki. Máskor gyűlöl, mert otthagytam. Nem
küldhetik bentlakásos iskolába, Easton. Az szörnyű hely. Olyan
magányos voltam ott. Három évig egy szerettemmel sem
ünnepeltem a karácsonyt, a hálaadást, vagy a szülinapomat.
Tudod, hogy az milyen?
– Nem – felelem rekedtes hangon. – Nem tudom.
Hartley megborzong mellettem.
–  Még Felicitynek sem kívánnám, hát még annak, akit a
legjobban szeretek a világon. Teljesen összeomlana ott. Senki
sem értené meg, vagy viselné gondját úgy, ahogy arra szüksége
van.
– Hogy tudtál hazajönni?
–  Tavaly rájöttem, hogy a nagymamám tett félre pénzt a
számomra, ahogy meséltem. A  Bayview-i Takarék és Hitel
felügyeli, nem apu. De az étel és a lakbér nem tartozik bele az
oktatásomba, ezért dolgozom az étteremben. – Az arca
elkomorul. – Azt hittem, hogy ha az állam legjobb iskolájába
járok, nem kerülök bajba, és senkinek sem szólok apu sötét
üzelmeiről, akkor visszafogadnak.
– De aztán felfüggesztettek puskázásért.
Ismét belém mar a bűntudat, és utat éget a torkomba.
– Igen.
– Ez az egész az én hibám.
Hartley felemeli a fejét, hogy a szemembe nézzen.
– Igen.
Ez az egy szó tőrként hatol a szívembe. Durva. Kibaszottul
durva.
– Én megmondtam, a baj ott jár a nyomodban, bárhova mész
is, Easton.
El kell róla szakítanom a tekintetemet, még mielőtt elevenen
felfal a szégyen. A  vizet bámulom, és fejben behúzok
magamnak egyet minden szarságért, aminek kitettem ezt a
lányt. Aminek mindenkit kitettem. Ellát, a tesóimat, aput.
Elcseszett alak vagyok. Mind tudják, mégis szeretnek.
Mi bajuk van?
– De ez előbb-utóbb megtörtént volna, veled vagy nélküled is.
Meglepetten nézek rá.
– Gondolod?
Hartley szomorúan bólint.
–  Amint betettem a lábam Bayview-ba, az egész családom
riadókészültségbe állt. Parker valószínűleg apunak kémked
utánam. Anyu mindent megtesz, hogy távol tartsa tőlem Dylant.
A  szüleim csak arra vártak, hogy elcsesszem, ez biztos. Vártak
egy jó indokra, hogy ismét eltávolítsanak innen.
Ettől jobban érzem magam. De csak egy kicsit. És ez még nem
gátol meg abban, hogy vállaljam a felelősséget a saját részemért
ebben az egészben.
–  Felicity nem cseszekedett volna veled, ha én nem vagyok,
Hartley. Azaz ezt nekem kell helyrehoznom.
– Nem tudod helyrehozni.
– Dehogynem.
Kihívóan oldalra billenti a fejét.
– Mégis hogyan?
Egy ideig hallgatok.
– Nem tudom. De majdcsak kitalálok valamit.
Kedvetlenül felnevet.
– Ja, hát, jobb, ha még tíz előtt kitalálod. Akkor jön apu, hogy
kivigyen a reptérre.
– Nem mész ki a reptérre – közlöm határozottan. – Nem mész
sehova.
Erre csak vállat von.
A  rohadt életbe, tényleg azt tervezi, hogy elmegy. Látom a
szemében. Hartley bármit megtenne, hogy megvédje a húgát,
még ha ezért vissza is kell mennie a bentlakásos iskolába, amit
utál.
– Vissza kell mennem – mondja, és ellép a kavicsos vízparttól.
– Haza tudnál vinni?
Bólintok.
Visszamászunk a furgonba, és ismét csendben tesszük meg az
utat. Minden stoptáblánál és piros lámpánál az arcát
fürkészem. Amikor először megláttam, elég jellegtelennek
találtam. Csinosnak, de jellegtelennek. Jó lábak, aranyos fenék,
csókos ajkak.
 Most, hogy jobban ismerem, az arca varázsol el. Azok az
elszánt vonások egyetlen gyönyörű képpé állnak össze.
Nem jellegtelen. Különleges. Még soha nem láttam senki
hozzá foghatót, és képtelen vagyok elhinni, hogy talán soha
többé nem látom.
A  kétségbeesés, amit ez a szörnyű gondolat vezérel, arra
sarkall, hogy megcsókoljam. Alig állok meg teljesen a kocsival a
ház előtt, amikor magamhoz rántom, és a szájára tapasztom az
enyémet.
– Easton – ellenkezik, de már csókol is vissza.
A  csókunk heves. Az ajka meleg és kissé sós, valószínűleg a
könnyektől. Puha hajába túrok az ujjaimmal, és még közelebb
húzom.
Gyengéd karok ölelik át a nyakam. Kemény mellbimbója a
mellkasomnak nyomódik. Kettőnk közé préselem a kezem, hogy
megfogjam a mellét, a hüvelykujjamat végighúzom az egyik kis
dudoron. Hartley beleborzong. Az én testem is reszket válaszul.
Még szenvedélyesebben csókolom. A kezem elszántan járja be
a testét, ezzel próbálja hozzám láncolni. Hartley valahogy
egyszer csak lovagló ülésben ül rajtam. Végigsimítok a combján
és a feneke ívén, majd erősen magamhoz szorítom.
Az nem kifejezés, hogy beindultam. Ráadásul srác vagyok.
A  srácok nem mindig a helyes dolgot teszik vagy mondják,
amikor be vannak indulva, és a farkuk átvette az irányítást az
agyuk felett. Mégis rögtön megbánom a szavakat, amint
elhagyják a számat.
– Menjünk be, ahol kényelmesebben folytathatjuk!
Hartley elrántja a száját az enyémtől. Szemét résnyire húzza.
 – Kényelmesebben?
–  Aha. Tudod… – Kissé zihálok az intenzív csókolózástól. –
Kényelmesebben – ismétlem bénán.
– Mármint meztelenül – mondja színtelen hangon.
–  Nem. Mármint persze, ha ezt szeretnéd. – Fogd be, Easton!
Fogd be a szád! – Én csak… Itt ülünk kint a kocsiban, és azt
mondtad, aggódsz az apád miatt, hogy kémkedett utánad…
–  Aha. És biztos ezért akartál bemenni – mormogja. A  fejét
rázva visszacsusszan az anyósülésre. – Hihetetlen vagy.
A homlokomat ráncolom.
– Most komolyan haragszol rám? Hiszen visszacsókoltál.
–  Tudom, mert feldúlt voltam, és szükségem volt… egy kis
vigasztalásra, azt hiszem. De mint általában, ez neked most is
csak a szexről szól.
Végigsöpör rajtam a felháborodás.
– Én csak felvetettem, hogy menjünk be.
–  Ja, hogy szexelhessünk. – Kivágja az anyósülés ajtaját, de
még nem száll ki a furgonból. – Kösz az ajánlatot, de inkább
passzolom. Pakolnom kell.
– Nem mész el a városból! – morgom. – És most nem érdekel a
szex. Smároltunk, és azt mondtam, menjünk be… Rohadtul nem
nagy ügy. Ne fordítsd ki a szavaimat, és ne tegyél úgy, mintha
valami rosszat tettem volna!
– Miattad függesztettek fel!
Lenyelem a mérgemet.
– Tudom. És most próbálom helyrehozni, a kurva életbe!
– Hogyan? Úgy, hogy bedugod a nyelved a számba? Hogy hoz
ez helyre bármit is? – Szürke szemébe kimerültség vegyül.
Sóhajtva lassan kiszáll a kocsiból. – Menj haza, Easton! Vagy
vissza a suliba. Csak… menj!
– És mi lesz apád fenyegetésével? Mit fogsz tenni?
–  Nem tudom – motyogja. – De majd kitalálok valamit. Majd
én helyrehozom. Nincs szükségem a segítségedre.
A térdemre szorítom az öklömet.
– De igen.
–  Nem. Nincs. Nem kell tőled semmi. – A  tekintete megtelik
indulattal. – Csak bajt okoztál, mióta megismertelek. Úgyhogy
kérlek, az ég szerelmére, ne próbálj meg többet segíteni! Ne
segíts, és pláne ne próbáld meg helyrehozni! Te arra képtelen
vagy. – Szomorúan megcsóválja a fejét. – Te mindent csak
tönkreteszel.
Azzal otthagy. Egy tőrrel a szívemben. Egy váddal, amivel
szemben, bármennyire is szeretnék, nem tudok védekezni.
Csak annyit tehetek, hogy hazavezetek. Képtelen vagyok
visszamenni a suliba, amikor úgy érzem magam, mint akit
kibeleztek. Képtelen vagyok szembenézni Ellával, a
csapattársaimmal, vagy azzal a ribanc Felicityvel. Így
hazamegyek, és kiveszek egy piát a szekrényből, amit apu hál’
istennek újra feltöltött. Nem a lerészegedés a végjátékom. Csak
fel kell oldódnom egy kicsit. Hogy kitisztuljon a fejem, és
előállhassak egy megoldással erre a problémára. A problémára,
amit én váltottam ki. Az elcseszett helyzetre, amit én okoztam.
Tartozom ezzel Hartley-nak.
 29. FEJEZET

Kilenckor beugrik.
A megoldás.
Kipattanok az ágyból, de beletelik pár pillanatba, mire
megtalálom az egyensúlyomat, és a vérnyomásom helyreáll.
Hű! Oké, talán nem kellett volna ilyen hirtelen felkelnem. Már
órák óta feküdtem a hátamon, és az apu dolgozószobájából
elemelt bourbont dajkálgattam. Emlékeztető magamnak: lassan
vegyük fel a függőleges pózokat!
De nem vagyok részeg.
Nem, nem vagyok. Csak spicces. Spicccccces.
–  Easton, jól vagy? – jelenik meg Ella feje a nyitott ajtóban,
aggodalmas tekintettel.
Amikor meglátom, elmosolyodom.
– Szuperül vagyok, hugi! Kurvára szuperül.
– Csattanást hallottam. Elestél? Összetörtél valamit?
– Képzelődsz – mondom. – Mert nem estem el, és semmi nem
tört el.
– Akkor miért van egy törött üveg a földön?
Követem vádló pillantását az éjjeliszekrényem lábához. Háh!
Igaza van. Van egy whiskysüveg a szőnyegen, ráadásul két
darabban. Biztos nekiütődött a szekrény sarkának, amikor
legurult, és kettétört. De egy whisky? Én bourbont ittam.
A  tekintetem az ágytakaróra vándorol, ahol a bourbont
hagytam. Ó! Úgy néz ki, mindkettőt ittam.
– Mész valahova?
– Az nem tartozik rád.
Elszakítom a tekintetem az üvegről, és a kulcsaimat keresem.
A francba, nem emlékszem, hol vannak.
Átkutatok egy adag ruhát. Felfigyelek egy csörgő hangra az
egyik farmerem hátsó zsebében.
–  Áhá! – kurjantom, és előhúzom a kulcstartómat. – Hát itt
vagy.
– Így nem mehetsz sehova – nyúl Ella a kulcsok után. – Nem
vagy olyan állapotban, hogy vezess.
–  Rendben. – Hagyom, hogy elvegye őket, és előveszem a
telefonomat a farmer másik zsebéből. Pötyögök rajta egy kicsit,
és elégedetten mosolygok a képernyőre. – Meg is van. Már jön is
a kocsi.
A  kis térkép szerint a sofőr ötvenöt percnyire van innen.
Vagy… Várjunk csak! Az is lehet, hogy az öt percre. Meg mernék
rá esküdni, hogy két ötöst láttam. De remélem, hogy nem két
ötös volt, mert el kell érnem Hartley apját, mielőtt elindul, hogy
kivigye a lányát a reptérre.
– Jól van – mondja Ella megkönnyebbülten. – De hogy biztosra
menjünk, kérem a motorkulcsodat.
–  A  hátsó előszobában van. De nem viszem magammal,
ígérem.
De azért követ, a saját szemével akar meggyőződni róla, hogy
a kulcsom otthon marad. Megkönnyítem a dolgát, amikor
leérünk az előszobába, és odadobom neki a kulcsot.
– Megőrzésre – cukkolom.
– Add át Hartley-nak, hogy üdvözlöm – mondja fanyarul.
Végigkocogok a felhajtón, és épp akkor érek a kapuhoz,
amikor az Uber megáll mellette. Megadom a sofőrnek a címet,
majd elhelyezkedem a hátsó ülésen, és felhívom Hartley-t.
– Mit akarsz, Easton?
Gondolom, nála ez a „szia!”.
–  Helló, bébi! Csak azt akartam mondani, hogy ne menj el
apáddal, amikor ma érted megy. – Aztán eszembe jut valami. –
Ha érted megy. Az is lehet, hogy nem.
– Miért nem?
–  Nem mondom, hogy megy, és azt sem, hogy nem –
zagyválom. – De ha megy, ne menj vele. Oké?
–  Nem értem, mit mondasz, de be kell ülnöm a kocsiba,
különben Dylant küldi el a bentlakásos iskolába. Apu nem
fenyegetőzik vaktában. Ha mond valamit, azt meg is teszi.
– Ne aggódj emiatt! Mindent elintézek.
Rövid csend.
– Hogy érted?
– Elintézem – ismétlem, magamban mosolyogva.
–  Ó,  istenem! Easton. Mi a francot tervezel? Mit művelsz?
Vagyis… Tudod mit? Ne válaszolj! Nem érdekel, mi történik,
csak állj le vele! Azonnal állj le!
– Nem lehet. Már úton vagyok.
– Hova?
– Apádhoz. Beszélnem kell vele.
 – Hogy mi? Easton, ne!
– Ne aggódj, bébi, majd én megvédelek. Elintézem.
– Easton…
Leteszem, mert ettől a sok kiabálástól lüktet a halántékom. De
nem baj, hogy dühös rám. Azután már nem lesz az, hogy
meggyőzöm az apját, hadd maradjon Bayview-ban. Már
mindent elterveztem. Mr. Wright megvesztegethető. Úgyhogy
én is megvesztegetem.
Én vagyok Easton Royal. Még a seggemből is pénz folyik. Csak
adnom kell egy kis pénzt Hartley apjának, és akkor békén hagy
minket. A  pénz a múltban is minden problémát megoldott.
A pénz és az ököl. Boldogan alkalmazom a másodikat is, ha kell.
Még nem tudom, hogyan veszem rá, hogy szálljon le Hartley
húgáról, de majd rögtönzök.
A  sofőr megáll a járda mellett. Elkezdek kiszállni, de aztán
rájövök, hogy a felhajtó elég hosszúnak tűnik. Túl hosszúnak
ahhoz, hogy végigsétáljak rajta, főleg, ha kocsival vagyok.
Megkocogtatom a sofőr vállát.
– Menjen oda az ajtóhoz!
– Nem mehetünk be magánterületre – feleli a csaj.
Előhúzok pár bankjegyet, és meglengetem előtte.
– Már várnak.
Habozik, de aztán ismét elindul. Na ugye! Probléma és pénz
egyenlő a probléma megszűnésével. Heh.
Odatántorgok a bejárati ajtóhoz, és ráfekszem a csengőre.
Hallom, hogy odabent újra és újra felcsendül a csilingelés. Elég
idegesítő. Valakinek nemsokára ajtót kell nyitnia.
Amikor mozgást veszek észre, újra és újra rányomok a
csengőre, hogy magamra vonjam az illető figyelmét.
Működik. Az ajtó kinyílik, és egy férfi bámul ki rám. Apám
korabeli lehet, csak több ősz szállal a hajában.
– Hogy s mint? – üdvözlöm egy biccentéssel. – Van egy perce?
– Te meg ki a franc vagy? – kérdezi Mr. Wright.
Kihúzom magam teljes magasságomban, és lenézek rá.
Alacsonyabb, mint gondoltam. Jóval magasabbnak tűnt
korábban, amikor Hartley ajtajában láttam.
– Easton Royal. – Tisztelegjek? Nem. Intézzük el ezt az üzletet!
A hátsó zsebembe nyúlok, és előveszem apu csekk-könyvét. – Mi
az ára, John?
Elmosolyodom a laza húzásomon, hogy a keresztnevén
szólítottam.
– Ki a franc vagy te? – ismétli.
– Ember, már mondtam. – Milyen lassú ez a fickó. Komolyan
ügyvéd? – Easton Royal vagyok. Azért jöttem, hogy alkut
kössünk.
– Húzz a verandámról, és tűnj innen!
Az ajtó csukódni kezd, de gyorsan mozdulok, és berontok az
előtérbe, még mielőtt elállhatná az utamat.
–  Na, nem így kell alkut kötni, John. – Meglengetem a csekk-
könyvet. – Sok pénzem van. Mondjon egy árat!
– Azt mondtad, Easton Royal? – Wright karba teszi a kezét, és
résnyire húzott szemmel vizslat. – Lássuk csak! Az idősebbik
bátyád gyermek pornográf képek terjesztéséért került bajba.
A  fiatalabbik bátyád főgyanúsított volt apátok barátnőjének a
gyilkosságában, mert ő is szexuális kapcsolatba került vele. Az
apád majdnem csődbe juttatott egy évszázados családi üzletet,
az anyád pedig drogfüggő volt, aki végzett magával. És most
azért jöttél, hogy alkut köss velem?
Eltátom a számat.
– Mit mondott az előbb?
El sem hiszem, mekkora seggfej. A  legjobb szándékkal jövök
ide, és van képe sértegetni az egész családomat?
– Hallottad. – Kitárja az ajtót. – Vidd innen azt a hamis Royal
segged, és húzz el!
– Hamis Royal? Hamis vagyok? Maga a csaló. Nincs magában
egy cseppnyi tisztesség sem. Helyrehoz eseteket. Elveszi a pénzt,
eltünteti a bizonyítékot. Mocskosabb, mint bármelyik bűnöző,
akit valaha rács mögé juttatott.
Kihívóan közelebb lépek hozzá. A számból nyálcsepp röppen
felé.
Wright felnevet.
– Még csak nem is tudod, igaz?
–  Mit nem tudok, maga seggfej? – lököm meg a vállát.
Hátratántorodik, és a mosolya eltűnik. – Vagyis még egy
seggfejnél is rosszabb. A  seggfejek sértésnek vennék, ha
magához hasonlítanák őket. Maga gyerekekkel erőszakoskodik.
A legrosszabbak legrosszabbika. Még a rabok is leköpnék.
Vörös fejjel felém csörtet.
– Nem lennél ilyen bátor, ha nem lennél Royal, nem igaz?
– Az vagyok, úgyhogy ezt sosem fogjuk megtudni.
–  Ahogy azt sem fogjuk sosem megtudni, hogy Steve
O’Halloran fattya, vagy Callum Royal gyereke vagy-e.
Hogy mi?
Megingok, alig sikerül megakadályoznom, hogy arccal
előreessek a fapadlóra.
Mr. Wright felröhög.
– De tudjuk, nem igaz?
– M-mit tudunk? – krákogom.
–  Hogy az a szajha anyád széttette a lábát a hamis apád
üzlettársának.
Lökést érzek az oldalamnál, elveszítem az egyensúlyomat, és
térdre esek.
Megrázom a fejem, és felnézek. Mi a francot akar ezzel
mondani? Nem vagyok Steve fattya. Callum Royal fia vagyok.
Egy Royal.
–  Öt másodpercet kapsz, hogy kivonszold azt a szánalmas
segged a házamból, mielőtt hívom a rendőrséget – fortyogja.
Valahogy egyszer csak a bevágott ajtó másik oldalán találom
magam.
Rámeredek. Mi történt az előbb? Komolyan azt mondta…
Zihálva felemelem az öklömet, és dörömbölni kezdek az
ajtón. Valamiért olyan hangja van, mint egy kocsiajtó
csapódásának.
– Mi a franc ez, Easton?!
Meglepetten pördülök meg. Hartley siet felém a gondosan
nyírt füvön. A  felhajtón egy ütött-kopott barna Volvo áll.
Gondolom, ennek az ajtaját hallottam.
– Kinek a kocsija ez? – kérdezem zavarodottan.
Semmi sem akar összeállni. A  fejem egy merő kuszaság. Túl
sok pia van a szervezetemben. Mr. Wright vádaskodásától pedig
a csontomig ledermedtem, és még mindig remegek.
Nem vagyok Steve fattya.
 Nem vagyok.
– Jose-é – vágja vissza, és felém nyúl. Elkapja a karomat, és a
rohadt életbe, nagyon erős a szorítása. – Menjünk!
Megmasszírozom a tarkómat, és igyekszem koncentrálni.
– Ki az a Jose?
– A főbérlőm. Most pedig húzz el a kurva ajtótól, és menjünk!
Leesik az állam.
–  Azt mondtad, hogy kurva. Sosem szoktál így káromkodni.
Miért káromkodtál?
– Mert annyira kurvára haragszom most rád!
Válaszának az ereje majdnem ledönt a lábamról.
Ekkor veszem észre, hogy céklavörös az arca. Apró kezét
ökölbe szorítja, és az egyikkel a vállamba húz. Hartley totál
kiakadt.
– Dühös vagy – dünnyögöm.
–  Dühös? Még jó hogy dühös vagyok! Most legszívesebben
kinyírnálak! Hogy merészelsz megjelenni a szüleim házánál,
és… És… – Tekintete a csukott ajtó felé rebben. – Kérlek, mondd,
hogy még nem beszéltél velük!
Hazudhatnék. Simán. Nem kell elmondanom neki, hogy
megfenyegettem az apját, aki visszafenyegetett, hogy
megpróbáltam megütni, hogy azt mondta, nem vagyok Royal,
aztán a képembe vágta az ajtót. Úgysincs itt, hogy megcáfoljon.
Hazudhatnék.
De nem hazudok, mert túlságosan összezavarodtam,
túlságosan zaklatott vagyok ahhoz, hogy kitaláljak egy
történetet.
Nem vagyok Steve fattya.
 Nem vagyok.
– Megpróbáltam megvesztegetni.
Hartley szólásra nyitja a száját. Aztán becsukja. Kinyitja.
Becsukja. Úgy fújtat, mintha most futotta volna le a maratont.
–  Megpróbáltad megvesztegetni. – Hitetlenkedve elhallgat. –
Te. Megpróbáltál megvesztegetni. Egy kerületi ügyészt.
–  Hé, mindketten tudjuk, hogy lazán elfogadja a pénzt –
védekezem.
Hartley csak bámul rám. Hosszú, hosszú ideig. Ó,  baszki!
Mindjárt robban. Látom a viharfelhőket a szemében. Bármelyik
pillanatban becsaphat a villám.
Mielőtt azonban megszólalhatna, nyílik a bejárati ajtó, és Mr.
Wright jelenik meg, Dylannel az oldalán. A  lány rémültnek
tűnik, de aztán az arcára döbbenet ül ki, amikor észreveszi a
nővérét.
Szürke szeme kikerekedik.
– Hartley?
–  Jól nézd meg a nővéredet! – mordul fel Mr. Wright, és
Hartley-ra mutat. – Miatta kell itt hagynod a családodat.
Hartley elhűlve kap levegő után.
A seggfej felé indulok, de Dylan zavarodott hangja megállít.
– Hartley? – ismétli. – Mi folyik itt?
– Dylan, gyere ide! – Hartley int a húgának, hogy lépjen el az
apja mellől. – Nem fog elküldeni. Gyere velem, és én majd…
– Te semmi mást nem teszel, Hartley, mint hogy elmész. Már
nem tartozol ehhez a családhoz. Dylan, menj be, és pakolj össze!
– mondja Mr. Wright hűvösen és szigorúan.
–  Ne! Kérlek, apu! – könyörög Hartley. – Kérlek, ne tedd ezt!
Bármit megteszek, amit kérsz. Bármit.
Előrebotorkál, de az apja felemeli a kezét, és megállítja.
– Menj be, Dylan! – utasítja a lányát.
Dylan riadt tekintete a nővéréről az apjára siklik.
Teszek még egy utolsó kísérletet arra, hogy megállítsam ezt az
őrületet.
– Hé, komolyan mondom, bármennyit hajlandó vagyok fizetni
– sürgetem Mr. Wrightot.
–  Fogd be! – kiáltja Hartley. – Kérlek, fogd be! – Az apja felé
fordul. – Kérlek!
–  Ha bármi történik Dylannel, az a te lelkeden szárad. Erre
gondolj, mielőtt kinyitod azt az ostoba szádat!
Ezzel a végső fenyegetéssel Wright ránk csukja az ajtót.
Amikor a fa nekicsapódik a keretnek, mintha egy golyó tépne
Hartley mellkasába. A gyepre rogy, és sírva fakad.
Odaszaladok hozzá.
– Bébi, sajnálom.
A bizsergés a fejemben kezd fakulni, és a helyzet súlya lassan
rám telepszik. Az egésznek a súlya. Hartley. Az apja. A húga. Én.
Steve.
– Miért? Miért jöttél ide?
Könnyek gyűlnek a szemébe, de nem gördülnek le az arcán.
Zihálva veszi a levegőt.
– Próbáltam segíteni. – Lehajolok hozzá. – Mondd, mit tegyek!
Mélyen, reszketve beszívja a levegőt.
–  Részeg vagy – vádol. – Érzem rajtad. Idejöttél részegen, és
apámhoz vágtál mindent, amit megosztottam veled?
A torkom elszorul a bűntudattól és a szorongástól.
 – Nem. Mármint ittam egy keveset, de nem vagyok részeg.
A  szememet fürkészi, átlát a hazugságomon, és lassan feláll.
Az alsó ajka és a hangja megremeg, de arcán komoly kifejezés
ül, amitől a félelem végigsöpör a gerincemen.
–  Igenis részeg vagy. És megszegted az ígéretedet. A  helyzet
még rosszabb lett. Lehet, hogy jó szándék vezérelt, de azért
cselekedtél, hogy te jobban érezd magad. Elsősorban magadra
gondoltál, és ez lett belőle.
Most már folynak a könnyei, végigcsorognak az arcán.
A szomorúság szökőárja.
A szégyen a bűntudattal viaskodik bennem. Nem tetszik, amit
mond, és az, hogy ezek a szavak milyen érzést keltenek
bennem. Próbáltam helyesen cselekedni. Komolyan az én
hibám, hogy az apja egy első osztályú pöcs? Az én hibám, hogy
nem fogadta el a pénzt? Az én hibám, hogy szörnyű
hazugságokat hordott össze az anyámról, az apámról és egy
rohadt seggfejről, aki nem az apám…
Én is dühösen válaszolok.
– Én legalább próbáltam helyrehozni neked a dolgokat. Te el
akartál rohanni, hogy elkerüld a problémát. Én legalább
szembeszálltam vele. Meg kéne köszönnöd.
–  Megköszönni? – visítja. – Megköszönni? Most hülyéskedsz?
Itt te nem a fényes páncélú lovag vagy. Hanem a gonosz!
– Hogy mi? Én?
Ezzel most felhúzott.
– Igen, te. – Botorkálva elindul, fekete haja mögötte verdes. –
Tartsd távol magad tőlem! Soha többé nem akarok veled szóba
állni.
 A szavai olyan véglegesen csengenek. Pánikolva utánakiáltok.
– Várj! Hartley, ugyan már! Várj!
De nem vesz rólam tudomást.
Teszek egy lépést előre, és bár háttal áll nekem, olyan, mintha
megérezné, hogy megmozdultam. Megfordul, és felém bök az
ujjával.
– Ne! – szól rám. – Ne kövess! Ne gyere a közelembe! Ne tegyél
semmit!
Ismét megpördül, és gyakorlatilag ráveti magát a ronda Volvo
rozsdás ajtajára. A  visszapillantó tükör nincs is rendesen a
szélvédőre illesztve. Látom, hogy fura szögben fityeg.
A  leharcolt kocsi látványától összeszorul a gyomrom.
Elképzelem, ahogy Hartley bekopog az alsó szomszédja ajtaján,
könyörög neki, hogy hadd kérje kölcsön a roncs autóját, hogy
eljöhessen, és megállíthassa a hülye seggemet, nehogy még az
eddiginél is jobban tönkretegyem az életét.
De nem ért ide időben. Mint mindig, Easton Royal most is
elcseszett mindent.
Tehetetlenül nézem, ahogy kitolat a felhajtóról.
Legszívesebben utánakiáltanék, hogy jöjjön vissza, de tudom,
hogy onnan úgysem hallana meg. Ráadásul a Volvo motorja
rohadt hangos. Ahogy a másik kocsi kerekének a csikorgása is
az úton, és… Milyen másik kocsi?
Pislogok párat.
Talán mégiscsak részeg vagyok, azért nem áll össze rögtön a
kép. Az agyam külön értelmezi az eseményeket.
A villanó fényszórókat.
A fémnek ütköző fém csattanását.
 Az út mellett fekvő testet.
A  lábam mozgásba lendül. Rohanok, és térdre rogyok egy
lány mellett, akiben lassan felismerem Laurent. Mit keres itt?
Nem itt lakik.
Vagyis de. Ebben az utcában lakik. De most az út fölé görnyed,
ahogy próbálja felrázni az öcsémet. A  tesóm félig az oldalán,
félig a hasán fekszik, mintha nagy magasságból zuhant volna a
földre. Fehér pólója elszakadt, és vér csíkozza. Az aszfalt is
véres.
Minden csupa vér.
Émelygek, de valahogy sikerül visszanyelnem a
hányingeremet.
Valami fájdalmasan a térdembe fúródik. Üvegszilánk.
A szélvédő, jövök rá. A Rover szélvédője eltűnt.
– Sawyer – könyörög neki Lauren. – Sawyer.
– Ez Sebastian – nyögöm.
Akár álmomból felkeltve is meg tudnám őket különböztetni.
Még részegen is.
Lauren erre még hangosabban zokog.
Vadul lüktető pulzussal ismét a Roverre nézek, a másik
öcsémet keresve. Sawyer a kormány fölé görnyed, a biztonsági
öv a nyakába vág, a légzsák az arcába nyomódik. Jobb
halántékából vércsík szivárog az álla felé.
A Volvo felé fordulok. Nagyrészt sértetlen, csak a hátsó ajtó és
a lökhárító horpadt be teljesen. A  szívem a torkomba ugrik,
amikor a sofőrülés ajtaja kivágódik.
Hartley kitámolyog az autóból. Az arca fehér, mint Seb pólója
egykor. Szeme tágra nyílik, de mintha valami üresség lenne
benne. Mintha alig érzékelne valamit.
Tekintete Sebastianra vándorol. Ijesztően mozdulatlan
alakjára mered. Véres, tehetetlen testére. Csak bámul és bámul,
mintha képtelen lenne felfogni, amit lát.
Végül kinyitja a száját, és fojtott sikítás szakad fel belőle.
Sikolyai közé egyetlen gyomorszorító szó vegyül, amitől
megfagy a vér az ereimben, és az egész testem elgyengül.
– Megöltem.
 A PAPÍR HERCEGNŐ MÉLTATÁSA
 
 
 
„Függőséget okozóan olvasmányos ifjúsági regény.”
– Kirkus
 
„Új generációs Kegyetlen játékok.”
– Jennifer L. Armentrout, New York Times bestsellerszerző
 
„Heves, fülbemászó és forró. Folyton csak a Papír hercegnő jár a
fejemben. A cselszövő és szexi szereplők magukkal ragadnak, és
nem engednek el. Tényleg kötelező olvasmány!”
– Emma Chase, New York Times bestsellerszerző
 
„A  pajkosan szellemes írásmód, a mennyeien provokatív
szereplők és a hátborzongató utolsó oldalak teszik
letehetetlenné a Papír hercegnőt. Kétségtelenül az év legjobb
könyve!”
– Rockstars of Romance
 A MEGTÖRT HERCEG MÉLTATÁSA
 
 
 
„Ha filmszerű élményre vágysz, ami rengeteget ad, mégis még
többért könyörögsz, akkor olvasd el ezt!”
– Suzanne, Tied Up In Romance
 
„Ebben a könyvben minden megvan. Kitűnő írásmód,
fantasztikus szereplők, gimis dráma, szikrázó erotika és
indulatok egy függőséget okozó csomagban.”
– Schmexy Girl Book Blog
 
„Ez a könyv őrülten jó, és abszolút függőséget okoz.”
Kimberlyfaye Reads
 
 
 
#☺placeholder002