Shoko Tendo

JAKUZÁK HOLDJA

Egy gengszter lányának visszaemlékezései

 Fordította Nagy Gergely

Nyitott Könyvműhely Budapest, 2011

© Shoko Tendo, 2004

© Nagy Gergely, 2011
© Jeremy Sutton-Hibbert, 2007

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Yakuza Moon
Memoirs of a Gangster's Daughter
Kodansha International, 2008,
Tokyo-New York-London
A fényképmelléklet 8-16. oldalán látható képeket
Jeremy Sutton-Hibbert készítette

2
 Szüleim emlékének

ELŐSZÓ

Több mint négy év telt el a Jakuzák holdja első japán nyelvű megjelenése óta. Megírásával si-
került valamelyest szembenéznem életem vissza-visszatérő démonaival: amikor 2004-ben végre
befejeztem a kéziratot, úgy éreztem, hatalmas teher gördült le a vállamról, és évek óta először
megint tudok mosolyogni. És bár munka közben sosem feledkeztem meg róla, mit írt nekem
apám halála előtt az utolsó levelében (Shoko, mindig higgy magadban!), azt sosem gondoltam,
hogy a könyv ekkora siker lesz.
A japán kiadóm először szkeptikusan 1000 példányt nyomtatott ki belőle – mostanra majd'
100.000 kötetet adtak el Japánban, és tucatnyi nyelvre fordították le. Elképesztő, hogy Olaszor-
szágtól Thaiföldig ennyien olvasták a történetemet! Ezekre a helyekre eddig csak könyvekben lá-
tott képek révén jutottam el: gyerekkoromban, mikor az iskolában bántottak a többiek, ezekhez a
könyvekhez menekültem előlük.
Az elmúlt négy év során sokat gondolkodtam azon, miért lett ilyen sikeres a könyv, ráadásul
nemcsak Japánban, hanem szerte a világon.
A Jakuzák holdja talán leginkább abban különbözik az eddigi, jakuzákról szóló japán köny-
vektől, filmektől, hogy más szerzők és a rendezők általában a főszerepet, valamilyen hős szerepét
osztják a jakuzákra. Ebben a könyvben viszont nincs egyetlen „jó” jakuza sem, egyiküket sem
ábrázolom „megdicsőítve”. Az apám, az egykori nagy hatalmú bandavezér, megbetegedett, majd
elszegényedett. Ebben a könyvben egy erőszakos, kábítószerre épülő szubkultúra képe bontako-
zik ki. Írok a családomról is, bár számos kemény leckét kellett megtanulnom, hogy igazán érté-
kelni tudjam a szüleimet.
A nem japán olvasók és újságírók egyik leggyakoribb kérdése az volt hozzám: „Pontosan mit
jelent a jakuza?” A legegyszerűbb válasz, hogy a jakuza a japán maffia, de ez talán túlságosan is
egyszerű meghatározás. A „jakuza” szó szerinti jelentése „egy területhez tartozó, egy terület
gondját viselő”. Jó példa erre, ami az 1995-ös kóbei földrengés után történt. Ekkor ugyanis lege-
lőször (még a kormány hivatalos segélyeit is megelőzve) a jakuzák állítottak össze segélycsoma-
gokat, bár ezt – érthető módon – nem írták meg az újságok.
De ez a könyv nem csak a jakuzákról szól. Ez az életem története, és az olvasó olyasmiket ta-
lálhat benne, ami foglalkozástól, nemzetiségtől függetlenül bárkit megérinthet: iskolai piszkáló-
dás, bűnözés, kábítószerek, börtönélet, szerelem, erőszak, házasság, válás, adósság, evészavarok,
öngyilkossági kísérlet, betegség és halál. Bármilyen tökéletesnek, boldognak tűnik is kívülről az
életünk, gondok mindig adódnak. Szerintem számos olvasó kezdett úgy bele a könyvbe, hogy
semmit sem tudott a jakuzák világáról, de az én bajaimmal, nehézségeimmel mégis könnyedén
tudott azonosulni.
A könyv különböző japán és külföldi kiadásait díszítő képek a hátamat borító tetoválásról
szintén gyakori beszédtémává váltak, és az elmúlt négy évben számtalan külföldi újságíró tett fel
kérdéseket ezzel kapcsolatban. Egészen elképedtem rajta, mennyire előítéletek és ellenérzés nél-
kül közelítettek a kérdéshez. Ez a fajta, egész testet beborító tetoválás Japánban mindig tabuté-
mának számított, épp jakuza asszociációi miatt. De aki elolvassa a könyvet, láthatja, hogy az el-
készíttetése nekem valami nagyon pozitívat jelentett, amiből erőt merítettem, hogy kitörjek meg-
megismétlődő önpusztító köreimből. Mikor a tetoválás mellett döntöttem, jól tudtam, hogy ezzel
valamelyest behatárolom a lehetőségeimet az életben; de úgy éreztem, életemben először végre

3
őszintén felvállalom, ki vagyok, és honnan jöttem. Apám jakuzafőnök volt: ez életem egyik meg-
változtathatatlan ténye. Nem állíthatom, hogy nosztalgiával pillantok vissza jakuza gyerekkorom-
ra, és jól tudom, mi minden rosszat művelnek a jakuzák; apámat viszont nagyon szerettem, és
nem tisztelem kevésbé azért, mert ezt az életmódot választotta. Egyik legkorábbi emlékem róla a
hátát borító gyönyörű tetoválás: Dzsibo Kannont, a buddhizmus kegyelemistennőjét ábrázolta. És
persze gyakran megfordultak a házunkban is tetovált fiatal férfiak. Mikor én magam is tetoválást
készíttettem, ezzel lényegében elismertem a származásomat, és megnyugvást, erőt tudtam belőle
meríteni. Kicsit olyan volt, mint megírni ezt a könyvet: mindkettőt saját magamért tettem, hogy
megtaláljam a helyemet a világban.
Olvasóim közt középiskolásoktól nyolcvanévesekig mindenféle ember megtalálható. Nagyvál-
lalatok elnökeitől is kaptam gratuláló leveleket. Érkeztek szívszorító e-mailek prostitúcióra kény-
szerült, szabadulni akaró fiatal lányoktól. Meglepően sok levelet írtak nekem börtönben ülő gyil-
kosok. Eltűnődtem, vajon miért érezték, hogy a történetem ilyen közel áll hozzájuk. Csak akkor
jöttem rá, miután néhányukkal levelezni kezdtem: nem pusztán arról van szó, hogy a könyv olva-
sói azt gondolják, mindent tudnak a szerzőről. Ezek az emberek szinte kivétel nélkül zavaros csa-
ládi háttérrel rendelkeznek, erős bennük a magány, az elidegenedettség érzése. Ez pedig közös
bennük és bennem: a végén néhány elítélttel nagyon is tartalmas levelezés alakult ki közöttünk.
De más olvasókkal is adódtak furcsa élményeim. Sok-sok japán férfi írta nekem: „Tendo-szan,
hozzám jössz feleségül? Én majd boldoggá teszlek!” Remélem, nem hangzik dicsekvésnek – csak
meglepetésemet szeretném kifejezni, hogy a történetem ilyen reakciókat is kiváltott. Egy férfi azt
írta: „Nagyon sajnálom magát. Szívesen veszek magának házat, kocsit, amit csak szeretne.” Hát
persze, hogy szeretnék több pénzt. Szeretnék mindenféle szép dolgot. De nem szorulok senki saj-
nálatára. Azt is tudom, hogy az anyagi javak nem teszik elégedetté az embert. Erre a levélre nem
is válaszoltam.
Shoko, mindig higgy magadban… A világot meglehetősen kevéssé ismerem, és írni sem tudok
valami jól. De beleadtam mindent, és közben folyton apám szavai jártak a fejemben. Sok-sok ol-
vasó el tudta fogadni az ügyetlen kifejezésmódomat: jakuzák és nem jakuzák, japánok és nem ja-
pánok is. Ez is csak azt bizonyítja, hogy ha az ember hisz önmagában, és mindent megtesz, amit
tud, megnyílik előtte az út. De a könyv sikere nagyrészt az olvasóknak köszönhető: ők vették
kézbe és olvasták érdeklődve, és ezért teljes szívemből köszönetet mondok nekik.

2005-ben megszületett a kislányom. Az édesapjának semmi köze a jakuzák világához, de a

kapcsolatunk nem volt problémamentes, és most én is egyedülálló szülőként nevelem őt. Sosem
képzeltem el, milyen lenne az életem egy gyerekkel, és időnként kibírhatatlanul nehéz napokat
éltem át vele. De rengeteget tanultam tőle, és néha úgy érzem, mi ketten együtt növünk fel. Az
anyaság örömei mellett pedig minden nehézség eltörpül. A lányom a saját gyerekkoromra emlé-
keztet, és arra, hogy amikor nehéz idők köszöntöttek a családunkra, még akkor is mindig maradt
valami jó. A család! Sokáig tartott, mire eljutottam oda, hogy meg tudjam becsülni, de ma már
tudom, hogy mindig a családom körében voltam a legboldogabb. Az pedig, hogy van egy saját
kislányom (saját családom), mindennél boldogabbá tesz.
Shoko Tendo Tokió, 2008

4
 Első fejezet

FELHŐK AZ ÉGEN

Egy jakuza lányaként születtem 1968 telén. Apám, Hirojaszu, és anyám, Szatomi harmadik
gyermeke voltam. Később még egy testvér követett. Bátyám, Daiki, 12 évvel előttem született,
utána a nővérem, Maki következett, előttem alig két évvel. Végül pedig Nacuki, a család legki-
sebb tagja, öt évvel utánam. Őt mindig Na-csannak hívtuk.
Eredetileg Tojonakában éltünk, Oszaka északi részén, aztán, amikor még nagyon kicsi voltam,
átköltöztünk Szakaiba, a város másik végébe, egy óriási, vadonatúj házba. Gyönyörű ház volt,
kétszárnyú, kovácsoltvas kapuval. A kaputól kanyargós, kövezett út vezetett a bejárati ajtóhoz,
rózsaszín-fehér azáleabokrok szegélyezték. Az új házunk elég nagynak számított a japán átlaghoz
képest: mindannyian külön hálószobát kaptunk, és még nappali is volt, egy étkező, két másik he-
lyiség a padlón hagyományos, japán tatamival, és még egy szoba, ahol apám intézte az üzleti
ügyeit és fogadta a vendégeit. Emlékszem, az összes helyiséget átjárta a friss fa illata. A nappali
ablakai egy jókora kerti tóra néztek (mintha egy vár vizesárka lett volna), benne színes koi pon-
tyok úszkáltak elegánsan a víz felszíne alatt. Külön úszómedence is tartozott a házhoz, nyáron
naphosszat itt játszottunk. Épp a szobám ablaka előtt magas, virágzó cseresznyefa állt, és ez a fa
idővel mintha a barátommá vált volna. Amikor csak aggasztott valami, vagy gondok nyomasztot-
tak, kimentem, és leültem az ágai alá.
A helyi jakuzabanda vezetésén kívül apám három másik céget is igazgatott: egy építészeti vál-
lalkozást, egy ehhez kapcsolódó kivitelező céget és egy ingatlannal foglalkozó vállalatot. Ne-
künk, gyerekeknek ő egészen emberfeletti méretűnek tűnt. Az autó volt a nagy szenvedélye: foly-
ton vadonatúj kocsikat vásárolt, japánokat és külföldieket is, nem beszélve a Harley-król és más
motorokról. A garázsunk éppenséggel bemutatóterem is lehetett volna, ahol sorban állnak a csil-
logó-villogó új kocsik és motorok. Apám persze sosem elégedett meg a gyári modellekkel, és
szabadidejében folyamatosan bütykölte őket. Ha a pirosnál megállt mellette valaki hasonlóan fel-
turbózott kocsival, ő rögtön bőgetni kezdte a motort, mintha a gyorsulási verseny indítására vár-
na, majd amint a lámpa zöldre váltott, azonnal tövig nyomta a gázt. Akkor volt igazán elemében,
ha a volán mögé ülhetett. Szegény anyám folyton kérlelte, ne vezessen olyan gyorsan, én viszont
mindig is élveztem a száguldás örömét.
A családunk minden hétvégén együtt ment bevásárolni, vagy étterembe ebédelni. Apám kro-
kodilbőr pénztárcája mindig dugig volt tömve, mintha a krokodil épp elnyelt volna egy jókora
zsákmányt; anyám meg indulás előtt leült a hármas tükre elé, és a hajfeltűzés és gondos arcfestés
rituáléjával foglalatoskodott. Törékeny, fehér kezében halvány rózsaszín napernyővel lépett ki a
házból. Én a másik kezét fogtam, és bámultam a napfényben szivárványszínekkel ragyogó opál-
köves gyűrűjét. „Ha megnősz, ez a tiéd lesz” – mondta mindig, ahogy mosolyogva lenézett rám.
Apámat szörnyen lefoglalta a banda meg a többi vállalkozás irányítása, de az új év első hetét
mindig a családjával töltötte. Mi ilyenkor alig vártuk, hogy rávethessük magunkat anyám már ha-
gyományosnak számító újévi lakomájára: szójaszószban párolt zöldségeket készített, vastag, édes
tojáslepényeket, cukros fekete babot, rizzsel főzött, aranybarna gesztenyét, az ételeket pedig gyö-
nyörűen elrendezte a sokemeletes, fekete zománcos tálcán. Újév napján, ebéd után mindig elmen-
tünk egy közelben álló szentélyhez, hogy elmondjuk az év első imáit. Mi, gyerekek, kihúztunk
egy-egy szerencsemondó papírkát, a szüleink pedig felolvasták és megmagyarázták nekünk. Ez
volt a Tendo család saját kis újévi szertartása. Mikor elkezdtem az iskolát, az első újévkor apám
odajött hozzám, és egy apró, harang alakú talizmánt nyomott a kezembe.
– Ez a tiéd, Shoko.

5
 Olyan forrónak éreztem a kezemben a kis amulettet, mintha legbensőbb lényemig elért volna
az ereje. Az iskolatáskámra kötöttem, és szünetben mindig azt forgattam az ujjaim közt, hallgat-
tam a kis harang csengését: elmerültem boldog újévi emlékeimben.
Bár a szüleim mindig kedves emberek voltak, az illem dolgában nagyon is szigorúnak bizo-
nyultak. Még a bejárónőre is ráparancsoltak, hogy el ne kényeztessen minket, evés közben pedig
sosem nézhettünk tévét. Étkezés előtt és után is köszönetet kellett mondanunk, és ha végeztünk az
evéssel, mindig mi mosogattuk el a saját tányérunkat és evőeszközünket. Régimódi nevelést kap-
tunk, de nekem nagyon megfelelt így.
Az otthonunkban mindig nagy volt a sürgés-forgás: autókereskedők, ékszerészek, kimonóáru-
sok, szabók, mindenféle emberek jöttek-mentek. Egy kisgyereknek elképesztően érdekes világ
volt ez.
Apai nagyapám minden unokája közül leginkább engem árasztott el a szeretetével. Hároméves
koromban egy nap épp a térdén lovagoltam; „Shoko, Shoko” – énekelte nekem, aztán egyszer
csak elaludt. Mint kiderült, szívrohamot kapott és meghalt. Négy évvel ezután, alighogy elkezd-
tem az általános iskolát, a nagyanyám is elhunyt. A temetés után már épp asztalhoz ültünk, ami-
kor az egyik nagybátyám odalépett apámhoz:
– Te szemét jakuza! – vágta oda neki. – Egy fillért sem kapsz a Tendo-vagyonból!
– Még el se temettük, de te már a pénzt emlegeted? Menj a fenébe, hagyj engem békén, te
dögkeselyű! – bömbölte válaszul apám, és kirohant.
A többi rokon csak ült ott, és a padlót bámulta.
Engem szinte a rosszullét kerülgetett, hogy akad, aki képes a pénzen vitatkozni ilyen rövid
idővel nagymama halála után. Emlékszem, az jutott eszembe: lehet, hogy apám jakuza, de attól
most még határozottan igaza van.
Néhány nappal később apám valami bajba került, és börtönbe csukták. Amióta csak ideköltöz-
tünk, a szomszédokkal sosem álltunk közeli kapcsolatban; most viszont hirtelen mintha mindenki
csak rólunk pletykált volna – és egyáltalán nem szép dolgokat. Ekkor találkoztam először előíté-
lettel, megkülönböztetéssel, amit később még oly sokszor megtapasztaltam.
Egyszer épp rajzoltam valamit a ház előtt, mikor odajött hozzám egy nő az utcánkból. Leha-
jolt, és a fülembe suttogta:
– Shoko-csan, tudtad, hogy a bátyád nem is az édestestvéred? Még azelőtt született, hogy
anyukád találkozott apukáddal!
Ez persze egyáltalán semmit sem változtatott azon, ahogy a bátyámat szerettem, de egyszerűen
nem értettem, ugyan, miért mond ilyet bárki egy kisgyereknek. A környékbeli gyerekek is gyor-
san átvették a szüleik nézeteit. Az iskolában én lettem „a jakuzagyerek” és rögtön kiközösítettek.
Az általános iskola hat éve alatt folyamatosan piszkáltak és csúfoltak.
Sosem felejtem el, mi történt egyszer másodikos koromban. Takarítottunk, és az én csopor-
tomnak jutott a tanári szoba. Négykézláb sikáltam a padlót, így nem látszottam ki az asztalok kö-
zül. Mikor meghallottam az egyik tanár hangját (aki egyébként mindig is nagyon kedvesen bánt
velem), hegyezni kezdtem a fülem.
– Shoko Tendo? Hát, jól rajzol, írásban-olvasásban talán megfelelő a teljesítménye, de itt vé-
get is ér a tudománya. Nem nagyon lehet mit tanítani egy ilyen szamárnak.
Mintha undort hallottam volna ki a hangjából, és láttam, hogy egy papírlapot dob az asztalra.
A többi tanár mind odament megnézni.
– Hűha, ez tényleg nem valami fényes! – nevettek.
Az épp kijavított dolgozatom volt az. Lehet, hogy nem sikerült túl jól, de én nagyon igyekez-
tem. Aztán meglátták, ahogy ott állok döbbenten.
– Kész a takarítás? – kérdezték sietve. – Remek, ügyes vagy! – és hamis mosollyal az arcukon
gyorsan kikísértek a tanáriból.
Ekkor tanultam meg, hogy az emberek gyakran milyen kétszínűek, és sosem felejtettem el
többé.

6
 Akkoriban a 4 és 14 év közti gyerekek nem látogathatták a börtönöket, így Maki és én nem
mehettünk be apánkhoz, nem is beszélhettünk vele. A vállalkozások vezetését és a fiatalabb ban-
datagok felügyeletét anyám vette át tőle. Mindenhová magával kellett vinnie a kis Na-csant, de
csak tette a dolgát összeszorított foggal, és várta a napot, mikor apámat kiengedik. Sosem hallot-
tam panaszkodni. Nem akartam, hogy még több gondja legyen, ezért sosem említettem, mit kell
kiállnom az iskolában.
Csakhogy épp, mert senkinek sem szóltam róla, az iskolai piszkálódások egykettőre minden-
napossá váltak. A tornaruhámat meg a tornacipőmet valaki bedobta a kazánba, és ha rajtunk volt
a takarítás sora, mindig én súroltam a padlót. De leginkább tudomást sem vettek rólam, mintha ott
se lennék. A legtöbbet kellemetlenkedő, legelőítéletesebb gyerekek rendszerint a legjobb tanulók
közül kerültek ki, akiknek a szülei is jó állásokban dolgoztak. Olyan fondorlatos, ügyes módsze-
rekkel szálltak rám, hogy ha nem csináltam belőle ügyet, a tanárok észre sem vették. Tudtam,
hogy nincs értelme szólni: attól csak rosszabb lesz minden. Legközelebb csak még jobban vi-
gyáznának, hogy rajta ne kapják őket. De akárhogy bántottak is, sosem sírtam el magam, sosem
maradtam otthon, hacsak tényleg meg nem betegedtem.
A jegyzetfüzetem és a ceruzáim lettek az egyedüli barátaim. Szünetben, ebédkor is folyton
csak rajzoltam, és a fülem botját se mozdítottam az osztálytársaim megjegyzéseire.
– Apád jakuza! Úúú!
– Gondolom, apád nem jön be szülőire, hiszen börtönben van!
– Na és, ha jakuza, akkor mi van? – vágtam vissza, mert ha valakit, a szüleimet sosem hagy-
tam bántani. Ha egy jakuza lányának lenni annyit tesz, hogy semmibe veszik az embert, én eltö-
kéltem, nem teszek úgy, mintha más lennék, csak hogy így tegyek szert barátokra.
Mikor abból a szörnyű iskolából hazaértem, a kutyánk és a macskánk mindig ott várt az ajtó
előtt. Leültem, végigsimítottam puha bundájukon, és rögtön megnyugodtam. Az emberek hazu-
gok, mindenféle kegyetlenséget művelnek, de az állatok mások. A koi pontyokat is mindennap
megetettem: figyelték a lépteimet, és úsztak utánam, ahogy körbejártam a tavacskájukat. Szüksé-
gük volt rám, nekem pedig többet jelentettek egyszerű házikedvenceknél: családtagoknak számí-
tottak. Ha tavasszal kinéztem a szobám ablakán, mint megannyi hópelyhet, cseresznyevirág-
szirmokat láttam légiesen táncolni a szellő szárnyán. Ilyenkor az én szívem is ott táncolt velük.
Ha odahajtottam a fülem a fa törzséhez, egészen bizonyos voltam benne, hogy valami gyönge
lüktetést hallok, és úgy éreztem, a fa beszél hozzám. Mikor beköszöntött a nyár, és a virágszir-
mok mind lehulltak, én kifeküdtem a fa alá, bámultam az eget, és elképzeltem az égen lebegő fel-
hők fölötti világot. Kisgyerekkoromban egyes-egyedül otthon voltam igazán boldog.
Anyám mindig különösen sokat jelentett nekem. Elég sokat betegeskedtem gyerekkoromban,
ő pedig folyton aggodalmaskodott, szinte le sem vette rólam a szemét. Csakhogy ez azzal járt,
hogy én meg folyton attól rettegtem, egy nap eltűnik az életemből. Egyszer betegen feküdtem az
ágyban, kinyitottam a szemem, és láttam, hogy anyám nincs ott mellettem. Próbáltam kiabálni
neki, de nem kaptam választ. Ahogy voltam, mezítláb kiszaladtam az utcára, hogy megkeressem.
Végül találkoztunk is: épp a boltból jött hazafelé.
– Hát te meg mit csinálsz? Neked ágyban a helyed! – szólt rám értetlen arccal.
Nem tudtam megmondani, miért rémültem meg annyira. Ha beteg voltam, anyám mindig be-
hozta nekem az ételt: rizskását, mondjuk, a tetején élénkpiros savanyított szilvával meg sárgán
csillogó félholdbarackkal. Még most is érzem a számban a rizskása enyhén édeskés ízét, ahogy
összekeveredik a sós szilváéval. Akkor még nem tudtam, milyen rövid ideig tartanak majd ezek
az anyámmal töltött bensőséges pillanatok.
Egyszer lázasan otthon maradtam, mikor besurrant a szobámba Mizugucsi, apám
jakuzabandájának egy fiatalabb tagja. Odajött az ágyam mellé.
– Beteg vagy, aranyom?
A szemében szokatlan fény villant, és a viselkedésén is valami határozottan furcsát éreztem.
– Igen – feleltem, de közben igyekeztem nem nézni rá.
– Shoko-csan, te már olyan nagy lány vagy, percről percre egyre csinosabb!

7
 Mizugucsi közel hajolt az arcomhoz, és megpróbált megcsókolni. Durván benyúlt a pizsamám
alá, megmarkolta a mellemet, én meg csak rúgkapáltam. Láttam, ahogy az inge ujjánál kibukkan
a karján lévő tetoválás. Valahogy sikerült rúgva-kalimpálva kiszabadulnom a szorításból, de any-
nyira megrémültem, hogy remegett mindenem, majdnem el is hánytam magam. Mizugucsit né-
hány nap múlva letartóztatták valami kábítószeres ügy miatt.
Ezután már sosem tudtam megbízni a felnőttekben.
Nem sokkal azután, hogy elkezdtem a negyedik osztályt, apámat kiengedték a börtönből. El-
kezdett drága bárokba járni esténként, és az éjszaka közepén ért haza, mindkét karján egy-egy
bárkisasszonnyal.
– Szatomi! Shoko! – kiabálta. – Hoztam nektek valamit! Gyertek csak, segítsetek megenni!
Semmiképpen sem akartam feldühíteni apámat, amikor részeg volt, úgyhogy mindegy, milyen
álmos voltam, vagy mennyire teli volt a hasam, már ugrottam is ki az ágyból.
– Hű, ez biztos finom, apa!
Még mosolyt is erőltettem magamra, és az utolsó morzsáig megettem minden süteményt, fi-
nomságot, amit hozott. Nagyjából ekkor kezdtem alaposan meghízni. Az iskolatársaim persze
emiatt is rámszálltak, „disznónak” meg „daginak” csúfoltak.
Gyűlöltem látni, hogy apám minden éjjel részegen jön haza. Vagy inkább a bárkisasszonyok
taszítottak: bűzlöttek a parfümtől, és olyan szörnyű, negédes hangon beszéltek:
– Itt is vagyunk, hazaértünk, minden rendben!
Ráakaszkodtak jobbról-balról, az anyám meg az én szemem előtt! De már ekkor is elég eszem
volt, hogy tudjam: apám egyáltalán nem érdekli őket. Csak a pénzére utaznak. Borzasztóan saj-
náltam anyámat, míg ő udvariasan meghajolt ezeknek a nőknek, és kedvesen megköszönte nekik,
hogy segítettek apámnak hazajönni.
Ha apámra rátört a rosszkedv, teli torokból üvöltött, és bármin, ami a keze ügyébe került, gon-
dolkodás nélkül kitöltötte a mérgét. Jól megtermett, izmos férfi volt, ha törni-zúzni kezdett, nem
bírta abbahagyni. Betörte az ablakokat, vagy addig nyomta a gázt egy vadonatúj kocsin, míg le-
égett a motor. Össze sem tudom számolni, hányszor kellett új tévét vagy telefont vennünk. A leg-
kisebb testvérem, Na-csan ilyenkor bemászott mellém az ágyba, és rettegve hozzám bújt.
– Shoko, félek, félek!
– Aludj csak, Na-csan! Amíg én itt vagyok, nem érhet téged semmi baj.
Eljátszottam a kemény, határozott nővért, de a lelkem mélyén én magam is remegtem. Mikor
aztán minden elcsendesedett, felkeltem, és segítettem anyámnak összetakarítani. Ő persze mindig
sírt.
– Te ne is törődj ezzel! – mondta. – Neked holnap iskolába kell menned. Indulás aludni!
De én nem akartam magára hagyni: úgy tettem, mintha nem hallottam volna, és tovább szede-
gettem a törött cserepeket a padlóról.
– Ha nagy leszek, gazdag leszek, és veszek egy új házat, hogy ott lakjunk mind! – mondtam,
hogy felvidítsam.
Másnap apám elszörnyedt a ház állapota láttán.
– Hát itt meg mi a franc történt? – kérdezgette. Egyáltalán nem emlékezett a dührohamaira, és
ezért, bár félni féltem tőle, igazán meggyűlölni sosem tudtam.
A következő időszakban apámat olyannyira lefoglalták a jakuzateendői, hogy szinte sosem
volt otthon. Az irodában besegítő embereinek is gyakran el kellett menniük, így sokszor ott talál-
tam magam egyedül a házban. A telefon csak csörgött, csörgött, és mikor felvettem, egy hang va-
lami olyasmit mondott:
– Holnap délután három órakor visszadobjuk a csekket. Mindenképp szólj a szüleidnek, rög-
tön, ahogy hazajönnek! El ne felejtsd!
Azzal letette, de attól, hogy valamit „visszadobnak”, balsejtelmeim támadtak. Bár nem tudtam
pontosan, mit jelent, annyit azonban megértettem, hogy valami rossz dolog fog történni. Apám
egyre többször görnyedt egész éjjel a tervrajzai fölé, gondosan újraszámolt mindent, átrajzolta a
vonalakat. De néha órákig csak ült az íróasztalnál, és két kézzel fogta a fejét.

8
 Tudtam, hogy apám nagyon keményen dolgozik a megélhetésünkért, de mikor este bebújtam
az ágyba, mindig csak arra tudtam gondolni, hogy majd ismét részegen jön haza, és összetör min-
dent. Feküdtem a sötét szobámban, és felbámultam a mennyezetre, egy görcsre a faborításban;
lassan úgy tűnt, átalakul egy ijesztő arccá, én pedig majd' megdermedtem a félelemtől. Mikor
anyám is bejött lefeküdni, lopva vetettem egy pillantást az arcára, ahogy ledőlt a mellettem lévő
ágyra. Csakis ekkor tudtam ellazítani a testemet és lehunyni a szemem. Ekkoriban sosem aludtam
ki magam éjszaka, és az iskolában is csak nehezen tudtam odafigyelni. Igazság szerint sosem ér-
dekelt annyira, amit ott tanultunk, és nem hiszem, hogy sokkal jobban teljesítettem volna akkor
sem, ha eleget alszom.
Hat nyomorúságos év után végül befejeztem az általános iskolát.

9
 Második fejezet

OLCSÓ ÉLVEZETEK

Körülbelül mikor én befejeztem az általánost, a nővérem, Maki, elkezdett kimaradozni az is-

kolából, és janki lett belőle: ezek olyan lázadó gyerekek, akik kiszőkítik a hajukat, és szabályta-
lanul felturbózott kocsikkal száguldoznak az utcákon, meg motorokkal, bukósisak nélkül. Maki
egyre feltűnőbben öltözött, és jóval idősebbnek is nézett ki, mint egy normális középiskolás. Én
persze úgy gondoltam, ez rettentően klassz dolog. Csakhogy a nővérem ilyen mértékű bálványo-
zása rövidesen alaposan felforgatta az egész életemet.
A következő eset tavasszal történt, mielőtt én is elkezdtem volna a középiskolát. Késő éjjel
rajtakaptam Makit, amint épp kisurranni készült otthonról. Megijedt, hogy elárulom, ezért engem
is elhívott magával. Bűntudat hasított belém, ahogy eszembe jutott anyám – ő már Maki viselke-
dése miatt is betegre aggódta magát. Tudtam, mekkora csapás lenne neki, ha a másik lányából is
janki lenne. Ugyanakkor őrülten kíváncsi voltam, mire is készül a nővérem.
Maki művészi tehetségével gyorsan koravén tinédzsert varázsolt a 12 éves kishúgából: vastag
sminkréteget kent az arcomra, és beöltöztetett a legharsányabb ruháiba. A taxiban ülve, útban a
belváros felé én is igazi jankinak éreztem magam. Az ablakon kinézve mindenütt rikító színű ko-
csikat láttam, minden sarkon janki gyerekek álldogáltak csapatokban. Egyszerűen nem ugyanaz a
város volt, mint nappal: az éjszaka neonfényekkel villódzó jankiparadicsommá változtatta át.
Mindenhol izgalomtól vibrált a levegő.
Maki kifizette a taxist, és kiléptünk az éjszakába. A lábunkat rögtön megcsapta az éjjeli levegő
hűvöse. Hogy ne fázzunk annyira, siettünk, amennyire csak tudtunk a magas sarkú cipőben,
egyenesen egy Mi-nami Disco feliratú ajtó felé.
– Ha bárki kérdezi, hány éves vagy, mondd, hogy tizennyolc – figyelmeztetett Maki, aztán be-
szálltunk a liftbe. A bejárat mellett jókora felirat díszelgett: BELÉPÉS CSAK 18 ÉVEN FELÜ-
LIEKNEK. Elfogott a pánik. Egyáltalán nem néztem ki tizennyolcnak. Biztos, hogy nem enged-
nek be!
Maki vágott rám egy pofát, és betuszkolt az ajtón. Vörösre festett körmű, igencsak nőies kezé-
vel, egy laza mozdulattal átnyújtotta a belépődíjat. Olyan könnyen bejutottunk, hogy szinte csa-
lódást éreztem.
Homályosan megvilágított tánctérre érkeztünk, és az iszonyatos hangerejű zene szinte ledön-
tött a lábamról. Az Earth, Wind and Fire Boogie Wonderland-jének basszusa mintha egyenesen a
földből dübörgött volna elő, a lábam pedig közvetítette a rezgéseit, míg szét nem áradt az egész
testemben. Körbenézve már láttam, a bejáratnál inkább azt kellett volna kiírni, BELÉPÉS CSAK
JANKIKNAK. Bár még csak kora tavasz volt, a helyiségben nyári forróság, fülledt hőség uralko-
dott. A hőséggel, zajjal, elmeháborodottként táncoló rengeteg emberrel meglepő kontrasztot for-
mált a fejünk fölött lassan forgó, tükrös diszkógömb, és mindenhová csodálatos szivárványszín
fényeket varázsolt.
Csak álltam ott csodálkozva, szinte tátott szájjal: úgy éreztem, egyáltalán nem vagyok ide va-
ló. Egy idősebbnek tűnő janki lány jött oda:
– Hé, te hány éves vagy?
Egyértelmű volt, hogy nem a személyzethez tartozik, úgyhogy rögtön meg is szegtem a nővé-
remnek épp az imént tett ígéretemet:
– Tizenkettő.
– Ne már! Azt hittem, annyi lehetsz, mint én. Gyere csak ide a többiekhez!
Kézen fogva odaráncigált egy közeli asztalhoz, és leültetett. Maki ekkor már javában ropta a
táncparketten a barátaival; oda se bagózott rám.

10
 – Hé, hé, mit gondolsz, hány éves a csaj? – kérdezte az idősebb janki lány a mellettem ülő srá-
cot. Neki mindkét halántékán V alakban jó mélyen ki volt borotválva a haja, hogy jobban hangsú-
lyozza a rosszfiús, felfelé fésült frizuráját.
– Úgy tizenhét?
– Még csak nem is langyos! Kurvára még csak tizenkettő.
Az asztalnál mindenki felém fordult, úgy bámultak.
– Ne hülyéskedj! Hogy hívnak?
– Kivel jöttél?
Hirtelen mindenki rám lett kíváncsi.
– A nevem Shoko. Makival jöttem, a nővéremmel.
– Azta! Hát te vagy a Maki kishúga… – a borotvált fejű srác közelebb hajolt, és tetőtől talpig
alaposan végigmért. Nem igazán tudtam, hogy ennyire elégedett a válaszommal, vagy csak a zene
ritmusa ivódott belé túlságosan, de közben folyamatosan bólogatott. A janki lány is bemutatko-
zott.
– Aha, Makival elég jóban vagyunk. Szajurinak hívnak, szia!
A kezembe nyomott egy pohár gyömbérsört, és mindenki kanpait kiáltott, miközben koccin-
tottunk. Úgy éreztem magam, mint aki meghalt, és a mennybe jutott. Életemben először barátok-
kal voltam körülvéve. Úgy látszik, a jankik mégiscsak egészen rendes emberek.
– Shoko, told ide a segged! – kiabált Maki a táncolók közül, mikor a hangszórókból megszó-
lalt a Play That Funky Music a Wild Cherrytől. Egészen zárásig táncoltunk.
Majdnem hajnal volt már, mikor Maki egyik barátja hazavitt minket a rémisztően rózsaszínre
festett Nissan Skyline-jával. Annyira közel engedték a kocsit a földhöz a lengéscsillapítók, hogy
minden huppanásnál jobbra-balra dőltünk ültünkben, én mégis úgy éreztem, mintha a fellegekben
járnék. Az autórádióból üvöltött Szaki Kubota Ihodzsin című slágere. Akkoriban ez nagy siker
volt, és minden rádióadón unalomig játszották, de ott és akkor nekem újnak, eredetinek tűnt. Ha-
zaérve átlopóztunk az udvaron, és bemásztunk Maki szobájának az ablakán. Átöltöztünk pizsa-
mába, sietve lemostuk a sminket, és leroskadtunk Maki ágyára. De én túlságosan felpörögtem, és
nem tudtam elaludni. Életemben először csináltam ilyesmit.
Attól a naptól kezdve én is janki lettem.

Mikor egy hónappal ezután elkezdődött a középiskola, már a fülemet is kilyukasztottam egy
öngyújtólángon felforrósított, fertőtlenítőbe mártott varrótűvel. Festettem magam, a körmömet
kilakkoztam, és tipikus jankiruhákban jártam. De még mindennap bementem az iskolába. A kiné-
zetemet látva hozzám se mert szólni senki: az iskolai piszkálódásnak egy csapásra vége szakadt.
Az osztályfőnököm viszont egy nap behívatott a tanáriba:
– Tendo, csinálj valamit a hajaddal! – mordult rám.
– Ugyan miért? Ez a természetes színe!
– Ne hazudj! Amíg vissza nem fested feketére, ne is álmodj róla, hogy beteheted a lábad az
osztályomba!
Ennek hallatán kirobbant belőlem a tanárok iránt érzett minden elfojtott dühöm.
– Mi van? Mit mondott? Mi a faszt képzel, ki maga?
Azzal mindent a padlóra söpörtem a tanári asztalról, és teljes erőmmel belerúgtam a székébe.
Az biztos, hogy nem erre a reakcióra számított, mert még a hangja is rögtön megváltozott: a hisz-
térikus sipítozás után édeskés behízelgéssel próbált megnyugtatni.
– Sajnos nem engedi az iskola szabályzata.
A lehető leggyorsabban el is engedett, olyan arccal, mintha menten összepisilné magát a féle-
lemtől. Micsoda seggfej.
Aznap már nem mentem vissza az osztályba, de nem is mentem haza. Ez volt az első alkalom,
hogy kimaradtam otthonról – később még számos másik követte. Estére már az egész iskola hal-
lott a történtekről, és mindörökre rajtam ragadt, hogy janki vagyok.

11
 Nem mentem haza, inkább meglátogattam Nacukót (a bandám egyik idősebb lánytagját), és
mindent elmeséltem neki.
– Hát ez tök kiakasztó. Ezért utálom a tanárokat – szakadt ki Nacukóból a válasz a cigaretta-
füsttel együtt. Ez a lány igazi kemény janki volt. Nem olyan rég még ő is bejárt az iskolába, de
aztán rettentően összeveszett valamelyik tanárral, és attól kezdve nem ment be többet.
– Hát, akkor most jó barátok leszünk – jelentette ki, és miután a saját haját már kiszőkítette, a
maradék hajfestékkel platinaszőkét csinált belőlem. Kölcsönadott néhány ruhát is, és késő éjjelig
ide-oda furikáztunk a többiekkel, félig kilógva a kocsi ablakán; hígítót szipuztunk, és hülyére rö-
högtük magunkat.
Még haza sem telefonáltam, különböző bandatagoknál húztam meg magam. Elkezdtünk járni
Jujával, egy nálam két évvel idősebb sráccal. Mindenkitől azt hallottuk, milyen szép pár lennénk,
úgyhogy jó ötletnek tűnt, hogy tényleg össze is jöjjünk.
A bandában minden lány már rég elvesztette a szüzességét. Akárcsak ők, ezt az egész
szexdolgot én se vettem soha túl komolyan – ez csak amolyan átmeneti rítusként szolgált nekünk
a „felnőttség” felé. Nekem olyannyira sietős volt, hogy minél felnőttebbnek látsszak, hogy mikor
Juja közölte, le akar velem feküdni, már mentem is: a kezemben egy zacskónyi hígítóval. Juja kü-
lönben fűvel-fával lefeküdt, úgyhogy nyilvánvalóan nem nagyon vett komolyan, de mivel nekem
ez volt az első, nem is nagyon érdekelt. Gondoltam, egy ilyen srác is tökéletesen megteszi.
Juja úgy hámozta le a ruhámat, mintha már ezerszer csinált volna ilyet, és már hajolt is felém,
hogy megcsókoljon. Hirtelen beugrott az a szörnyű emlék gyerekkoromból. A keze elindult lefelé
a mellemről, és nem maradt semmi kétségem, mi következik. Az éjjeliszekrény fiókjából egy do-
boz gumit vett elő, elfordult, és felhúzott egyet…
– Fáj? – kérdezte.
– Nem – feleltem, bár valójában nagyon is fájt.
Mikor végre befejeztük, a lepedőn mindenütt vérfoltok éktelenkedtek. Megijedtem, hogy eb-
ből majd kiderül, szűz voltam, így szándékosan ráborítottam a hígítót az ágyra, majd lehúztam a
lepedőt, összegyűrtem, és bevágtam a mosógépbe. Juja még így is szétkürtölte minden haverjá-
nak, hogy én most először csináltam ilyet, és ami még rosszabb, azt is, hogy egyáltalán nem rea-
gáltam az érintésére – hogy tök frigid vagyok. Fájtak ezek a szavak, különösen azért, mert tény-
leg így volt. Jujával a legkevésbé sem bizonyult élvezetesnek a szex.
Talán a stressz miatt, talán mert folyamatosan be voltunk állva a hígítótól, rengeteget fogytam,
de észre sem vettem. Időnként hazaugrottam, de ilyenkor csak apám dührohamaival találtam
szembe magam:
– Mi a frászkarikát csináltál a hajaddal? – üvöltötte. Fogta, ami a kezébe akadt (mondjuk egy
hamutartót vagy ilyesmit), és fejbe csapkodott vele. Addig vert teljes erővel, míg a végén már azt
hittem, belehalok. De sosem kértem bocsánatot, és sosem mentem orvoshoz. Csak lefeküdtem és
pihentem egy kicsit, míg jobban nem éreztem magam. Anyám néha megpróbált közbeavatkozni.
Látni, ahogy ez a szerteszét álló hajú, aprócska asszony könyörög nekem, ne keveredjek bajba,
meg apámnak is, hogy ne bántson, sokkal rosszabb volt a fizikai fájdalomnál. Gyűlöltem magam,
amiért így megríkatom, de ettől semmivel sem kívántam kevésbé a janki életet.
Maki élete ugyanígy alakult: elszökött otthonról, aztán megtalálták, erővel hazavitték, majd
apánk jól elpáholta. Amint a sérülései meggyógyultak, újra elszökött – tipikus janki módon. De
miután néhányszor már a rendőrök is bevitték, végül a központi fogdába került. Egyszer próba-
időre kiengedték, de mivel egyáltalán nem változtatott az életstílusán, hamar visszakerült.
Végül a fiatalkorúak börtönében kötött ki. Nem sokkal az ítélet kihirdetése után hallottam a
haveroktól, hogy Juját szintén ide küldték. Az egyetlen együtt töltött éjszakánk óta nem is beszél-
tünk egymással, így hát egyáltalán nem érdekelt.

Minden este a belvárosban lógtam a többiekkel, és szabálytalanul felturbózott kocsikkal furi-

káztunk. A hígító sosem okozott csalódást, így napi rendszerességgel szívtam. Egyre több és több
barátom lett.

12
 Elvileg épp a nyolcadik osztályt jártam, mikor egy Makoto nevű barátom (egy motorosbanda
tagja, nálam három évvel volt idősebb) bemutatott egy hozzám hasonló korú lánynak. Rövidesen
elválaszthatatlanok lettünk Josimivel. Egy nap néhány másik lány a bandából, aki úgy gondolta,
túlságosan szemtelenek vagyunk, találkozóra hívott minket. Odaérve rögtön láttuk, mekkora baj-
ban vagyunk – négy lány és két fiú várt ránk. Ebből nem kerülhettünk ki győztesen, de ha csak
egyet is megverünk közülük, már megérte, gondoltuk, így belevágtunk. Nem nehéz kitalálni,
hogy végződött – mindkettőnket agyba-főbe vertek.
Mikor a többiek elmentek, nagy nehezen feltápászkodtunk a földről. Josimi előhúzott a zsebé-
ből egy viharvert csomag Seven Stars cigarettát, és megkínált engem is.
– Köszi.
Ahogy a számba dugtam, a füstszűrőt rögtön átáztatta a vér. Josimi a 100 jenes öngyújtó ha-
talmas lángjával majd' leégette a frufrumat is.
– Na, Shoko, akarsz visszavágót?
– Jó hogy. Te is?
– Legközelebb nagyon kibaszunk velük!
Josimit szörnyen feldühítették a történtek. Remegett a kezében a cigaretta.
– Menjünk el Makotóhoz – mondtam, míg leporoltam a barátnőm ruháját.
– Oké. Annyi hígítót akarok, hogy teljesen kiüssön.
Felültünk a robogónkra (Makoto lopta el és alakította át nekünk néhány nappal azelőtt), persze
bukósisak nélkül, és már indultunk is.
Eltelt néhány nap, míg végül valaki más hívott találkozóra. Ezúttal három lány és pár fiú várt
rám.
– Mégis, mi a fasz ez a szoknya, Shoko? – kérdezte az egyik, azzal figyelmeztetés nélkül fejbe
vágott egy literes hígítós üveggel, mellé meg még jól hasba is rúgott. Mikor a hasamat fogva két-
rét görnyedtem, egy koszos, régi cipő lépett a fejemre.
– Térdre, és kérj bocsánatot! – kiabálta. Közben pedig eszeveszetten rugdosott.
– Szeretnéd, mi? – vágtam vissza, és talpra ugrottam, majd teljes erőből orrba vágtam.
– Erőszakoljátok meg! – sipított oda a lány a négy várakozó fiúnak; az egyik már jött is, és a
hajamnál fogva megragadott. A kocsijához vonszolt, és betuszkolt a hátsó ülésre. Üvöltött
Quincy Jonestól az Ai no corrida, ő meg rám mászott. A lehelete hígítótól bűzlött.
– Hé, fogjátok már meg a lábát! – kiabált ki az egyik társának.
– Engem nem erőszakol meg senki! Húzzatok a picsába!
Teljes erővel ágyékon rúgtam, és igyekeztem kijutni a kocsiból; elkapta a ruhámat, én meg
arccal előre belefejeltem a járdába. Az egyik fiú, név szerint Tomonori (akivel régen ugyanabba
az általánosba jártunk) ezt már nem bírta nézni. Karon ragadta a másikat, aki rám akart mászni.
– Hagyd abba! Engedd el!
– Vedd le rólam a kezed, te szarházi! Mi a faszt gondolsz, ki vagy te? – a srác teljesen begő-
zölt, ellökte Tomonorit.
– Elegem van abból, hogy ilyen seggfejek mondják meg, mit csináljak! – kiabált vissza
Tomonori, majd felugrott, és egy zacskó hígítót vágott a másik fejéhez.
– Ááá! – az rögtön a szeméhez kapott, és leroskadt a földre.
– Shoko, nyomás!
Felkászálódtam Tomonori metálrózsaszín Honda CBX 400-asára (az akkoriban őrülten divatos
magas kormányra cserélte rajta a gyárit, és leszedte az ülés párnázását, hogy alacsonyabb legyen).
Ahogy a kezére esett a pillantásom a motor kormányán, el sem tudtam hinni, hogy van ebben a
fiúban bármi közös azzal, aki épp meg akart erőszakolni.
– Mögöttünk vannak? Látod őket? – szólt hátra nekem Tomonori. A vállam fölött hátranéz-
tem.
– Nem, nem látom.
– Nem létezik, hogy egy Skyline-nal utolérjenek minket ezen a csodán.

13
 – Emiatt jó nagy szarba fogsz kerülni…
– Te még nagyobbá.
– Ugyan. Nem érdekel – feleltem, és igyekeztem lazábban venni, mint ahogy épp éreztem ma-
gam.
– Engem sem. Csak mert idősebbek nálunk, még nem bánhatnak így velünk, nem?
– Ja.
Tényleg nem nagyon érdekelt a bunyó. Végül is nem most fordult elő először, hogy az idősebb
bandatagok meg akartak fegyelmezni, és valószínűleg nem is ez lesz az utolsó. Ezért sem értet-
tem, miért remegek még mindig. De aztán rájöttem: az a szörnyű hang tört elő az emlékeim közül
– „Shoko-csan, te már olyan nagy lány vagy…”

Akármi történt is, az életstílusomon mégsem változtattam semmit. Továbbra is a haverokkal

lógtam, és ha olyan kedvem volt, néha-néha bementem a suliba. Pontosabban (mivel a hajammal
meg az egyenruha-viseletemmel megsértettem az iskola minden szabályát) a tanárokhoz mentem
be időről időre. A többi diák undorodva elfordult, amint meglátott. Lehet, hogy ezt részben a vö-
rös, gyulladt ekcémának köszönhettem a karom belső oldalán, ami a rövid ujjú egyenruhában
nem is látszhatott volna ki jobban; úgy néztek rám, mintha valami mocskos, illetlen dolog lennék.
Egyedül az iskolapszichológusunk miatt vettem rá magam, hogy egyáltalán megjelenjek: egyike
volt azon keveseknek, akik hajlandóak voltak velem foglalkozni, legalább annyira, hogy lecsesz-
szenek. Néha még meg is pofozott, de legalább különbözött a többi tanártól, akik csak simán át-
néztek rajtam. Alapvetően konzervatív hozzáállású pasas volt, de mindig úgy éreztem, van benne
valami mélységes emberség. Azzal, hogy jobban megismertem, valójában a saját, tanárok elleni
előítéleteimen is sikerült felülkerekednem. Bár elég fiatal osztályfőnököt kaptunk, ő is megtett
mindent, hogy segítsen rajtam, és az igazgató is egészen toleránsnak mutatkozott. Mikor rájöttem,
hogy igenis létezik jó tanár is, egyszer bementem a tanáriba megkeresni a hetedikes osztályfőnö-
kömet, akivel annak idején úgy összekülönböztem.
– Szenszei – kezdtem bele lehajtott fejjel –, sajnálom azt a múltkorit…
– Tendo-szan, szerintem én sem viselkedtem a legszebben. Gyere csak nyugodtan vissza az
órákra! Várlak – felelte, és még rám is mosolygott.
Igazán zavarban voltam, de valahogy mégis megnyugtatott, hogy bocsánatot kértem tőle.
Csakhogy mire a kilencedik osztályt kezdtem volna, már rég megszöktem otthonról, és egyál-
talán nem jártam be az iskolába. Josimivel meg a bandájával lógtunk itt-ott. Akkoriban épp az al-
tatók mentek nagyon: jól megrágtuk a tablettákat, aztán szénsavas üdítővel öblítettük le, mert azt
hittük, ettől gyorsabban hatnak. Az álmosság ellen hígítóval védekeztünk, és csak élveztük a
zsongást a fejünkben.
Egy alkalommal egyszerre ébredtünk fel Josimivel. Ment a tévé, éppen kezdődött a híradó.
Egymásra néztünk, és csak bámultunk némán, aztán rohantunk a postaládához az újságért.
– Shoko, nem jó ez így. Úgy tűnik, három napig aludtunk!
– Mint két kis Rip van Winkle.
És kirobbant belőlünk a kacagás.
Ilyen és hasonló marhaságokat csináltunk általában, és csak nevettünk az egészen. Egyszer vi-
szont akkora adagot szedtem be egy Benzalin nevű altatóból, hogy teljesen elszálltam, és mikor
az egyik bandatag (ráadásul egy olyan, akit nem is bírtam különösebben) rám mászott, sehogyan
sem tudtam megakadályozni, hogy szexeljen velem. Másnap reggel felébredtem, a fejem a vállán
– akkor villant be, mit művelt, és rohantam a vécére okádni.
Kipróbáltam a marihuánát is, onnantól pedig egyetlen nap sem telt el beszívás nélkül. A mari-
huánát mindenki csak ártatlan neveken emlegette: „fűnek” „zöldnek” vagy „hasisnak” hívták, így
aztán mindig csak valami „vicces dohánynak” tartottam. Egyesek innen gyorsan továbbléptek a
speedhez. Akadtak lányok, akik prostitúcióra adták a fejüket, hogy az igényeiket kielégíthessék;
láttam, bárkivel lefekszenek, hogy egy kis speedhez jussanak. Körülöttem is mindig ajánlgatta
valaki, de én sosem éreztem kísértést. Nem akartam úgy végezni, mint ezek a lányok.

14
 Ekkoriban történt, hogy egy délután néhányan egy játékterem előtt bandáztunk. Hirtelen arra
lettem figyelmes, hogy valaki kiabál:
– Hé, te! Shoko! Tudod te, mennyire elszomorítod a főnököt?
Ahogy körülnéztem, észrevettem egy jakuzát apám bandájából, egy Kobajasi nevű férfit. Min-
denki eldobálta a háta mögé dugott hígítós zacskóját, és a bandatagok szétszaladtak, mint a han-
gyák. Teljesen mindegy, hol vagyunk, a belváros közepén vagy bárhol máshol, tudtuk, ha elkap
minket, Kobajasi letérdeltet mindenkit, és úgy hallgattatja velünk végig a megvadult
vízköpőarccal előadott prédikációját. Ha pedig visszaszólok, valószínűleg felpofoz és hazaránci-
gál, és ezúttal apám már biztosan agyonver. Nem éreztem erőt magamban, hogy ezt még egyszer
végigcsináljam.
– Hé-hé, gyere csak ide!
Kobajasi kiszállt a Toyotájából, és gyalog indult utánunk. Sikerült leráznunk, de aztán egy
irodaház negyedik emeletén zsákutcába futottunk: semerre sem láttunk kiutat. Nem maradt más,
mint az ablakból átugrani a szomszéd ház tetejére, és úgy menekülni tovább.
– Shoko, én nem hiszem el, ez a vén fasz kimászik utánunk!
– Meg van ez őrülve? De ha leesik, legalább már nem tud megverni!
– Ja, bár leesne!
Kobajasi jó formában volt, de észrevettük, milyen erőlködve szuszog. Csak hát mi meg épp
hígítót szívtunk, tehát mi sem bírtuk sokkal jobban.
– Kobajasi most már biztos lekopott!
– Nem, nem, vízköpőarc itt jön mögöttünk!
– Na ne hülyéskedj!
– Nem, nem, csak viccelek! Lemaradt. Tényleg lemaradt!
– Nem valami vicces. Ha elkap, ez agyonüt.
– Ja, akkor most tényleg az életünkért futottunk.
És nagy nevetve leroskadtunk a földre.

Egyébként akármennyire helytelenítette is az életstílusomat, mint később kiderült, apám külön

utasította Kobajasit, hogy hagyjon engem békén. Ő valamiért mégis a fejébe vette, hogy felkutat
és hazavisz. Mintha nem lett volna elég a rendőrök elől menekülni!
– A francba, unatkozom! Utálom ezt a rohadt esőt.
Ezt Rie mondta, egy jankinak öltöztetett kiscicákat ábrázoló poszternek dőlve. A '80-as évek-
ben nagy őrület volt ez, mindenkinek kellett ilyen poszter. Namenekónak hívták a cicákat, és
számtalan kép készült róluk különböző ruhákban. Ekkor már napok óta folyamatosan esett az eső,
mi pedig az egyik szokásos búvóhelyünkön gubbasztva szívtuk a hígítót. Így vészeltük át az esős
évszak monotóniáját.
– De legalább már mindjárt itt a nyári szünet. Akkor majd megkérhetjük az idősebb srácokat,
hogy vigyenek le a strandra meg ilyenek.
– Ja, az király lesz.
– Egy kis szerencsével idén már helyes srácok is lesznek. Hé, nem megyünk el peroxidért?
Csíkokat festeni?
– Király.
Nagyjából az számított a nap fénypontjának, amikor csíkokat festettünk a hajunkba. Alig vár-
tuk, hogy elkezdődjön a nyári szünet. De sajnos ebben az évben a nyár egyáltalán nem lett szóra-
koztató.
Alig ért véget az esős évszak, mi még mindig a jankik szokásos összevissza életét éltük, ami-
kor Josimi megint összekülönbözött azzal a lánnyal, akivel már nyolcadikban is meggyűlt a ba-
junk. Újból találkozóra hívták.
– Mehetnék egyedül is, de biztos, hogy egy csomóan várnak majd – mondta, a legjobb „ke-
mény csaj”-hangján. Úgy döntöttem, elkísérem. Ahogy gondoltuk is, négy lány várt minket. Ha-

15
marosan kitört a csetepaté, és nemsokára a rendőrök is befutottak. Testi sértés miatt letartóztattak
minket. Megbilincseltek, vezetőszíjra tettek, és már vittek is az ott várakozó rendőrkocsihoz.
– Hülyegyerek! Befelé a kocsiba! – mordult rám az egyik rendőr. Hátba rúgott, és még fejbe is
csapott. Kibújtattam a kezem a bilincsből (olyan lazára húzták, hogy nem is nagyon volt értelme
feltenni), és odavágtam neki.
Mikor beértünk az őrsre, nem voltam hajlandó aláírni a vallomást. A fiatalkorúakkal foglalko-
zó tisztet annyira feldühítette a makacsságom, hogy az asztal alatt jól sípcsonton rúgott, aztán az
öklével verni kezdte az asztalt, végül pedig fel is borította. Szilárdan elhatároztam, nem hagyom,
hogy megszorongasson: a kihallgatás végéig jóformán ki sem nyitottam a szám. Akkor a rendőr
feladta, és kitöltötte a jelentést.
– Itt írd alá! – dörrent rám, és az orrom alá nyomta a papírt. Nem reagáltam. Mondhatta akár-
hányszor, én csak ültem mozdulatlanul.
– Látom, annak a gengszterfőnöknek a lánya vagy. Hát, az alma nem esik messze a fájától,
nagyon jól illik rád a mondás. Az biztos, hogy nem vagy egy beszari lány.
Milyen groteszk, gondoltam, amint rájött, hogy a kérdezgetéssel semmire se megy, rögtön
előhozta az apámat. Annyira azért nem voltam kemény. De azt tudtam, hogy akármit is mondok,
azzal csak még nagyobb bajba keverem magam. Ráadásul találtak a táskámban néhány szem kö-
zönséges Aszpirint, úgyhogy rögtön rám verték a „kábítószer-birtoklást” is. A rendőröknek na-
gyon jól megy az ilyesmi. Néhány nap múlva átvittek egy ideiglenes fogdába, közvetlenül az
oszakai börtön mellé.
A fogdában általában olvasással töltöttük a napot, vagy kollázsokat csináltunk. Nem nagyon
adódott lehetőség, hogy mozogjunk, úgyhogy nagyon vártam azt a pár napot a héten, amikor
pingpongozni lehetett. Én ugyan magánzárkában voltam, de a szomszédos közös cellából hallot-
tam a halk, falon átszűrődő nevetést. Az új rabok általában utálták a magánzárkát; engem nem
zavart különösebben, én jól megvoltam magamban. Ha az ember hozzászokik, egészen szabadnak
érzi így magát. Az ételt egy hatalmas kondérból osztották, de a miso levest valami oknál fogva
egy erősen szemeteskukára emlékeztető kék műanyag edénybe szedték ki. Tálcán tolták be az
ételt a cella falán kialakított nyíláson. Alig főztek valamit a levesbe, ami így vízízű maradt, de a
rizsbe kevertek árpát is, az finom volt. Hallottam, hogy a szomszéd cellában valaki szinte sírva
panaszkodik:
– Ez a rizs szörnyű! Én nem eszem meg ezt a szart!
Ekkor jöttem rá, hogy egyes lányok tényleg borzasztóan érzik itt magukat, és nagyon sajnál-
tam őket. Végre megjött az igazi, nyári jó idő, és mikor este leoltották a villanyt, az épületben
már olyan forróság uralkodott, mintha gőzfürdőben lennénk. Senki sem tudott rögtön elaludni. Az
éjszaka közepén néha meghallottam valamelyik banda motorjainak a zaját: ahogy belehasított a
csendbe, újra eszembe juttatta, hogy nem vagyok szabad. Mintha sót dörzsöltek volna a sebbe. El
sem tudtam hinni, hogy egy ilyen helyen töltöm a nyarat. Úgy tűnt, mintha a sok buli, a bandázás
mind évekkel ezelőtt történt volna. Mintha még a Hold is rajtam gúnyolódott volna. Ahogy kiku-
kucskáltam az ablakon, mindig a szemembe sütött, de én mégsem érhettem el: a rácsok ott álltak
köztünk. Ha valamit ilyen közel érez magához az ember, hogy lehet, hogy mégsem éri el?
Az őr közeledett, hallottam a kulcscsörgést.
– Tendo, látogatód jött!
Nyikordult a zár, és a nehéz vasajtó kinyílt. Ekkor vittek először beszélőre, kicsit izgultam is,
ahogy szigorúan a földre szegezett szemmel mentem az őr után. Vajon hány janki járt már erre
előttem? – gondoltam magamban.
Beléptem a helyiségbe: egy apró öregasszony ült ott, akit még életemben nem láttam, a kezé-
ben egy doboz kólával. Mint kiderült, ő a kilencedikes osztályfőnököm. Mivel be sem tettem a
lábam az iskolába, mióta kilencedikes lettem, nem csoda, hogy nem ismertem meg. De ő mégis
vette a fáradságot, és bejött meglátogatni, ráadásul még ajándékot is hozott!
– Tendo-szan, kérlek, ne okozz ennyi galibát! Próbáld meg újrakezdeni! – kissé remegett a
hangja, ahogy megszólalt.

16
 – Ja… hát, ööö, köszönöm a kólát.
Ennyit beszéltem az egyetlen emberrel, aki meglátogatott.
Még ugyanaznap az egyik őr egy könyvet nyomott a kezembe. Egy verseskötet volt, többek
közt hagyományos haikukkal és tankákkal, válogatás az ország női börtöneiben raboskodók mun-
káiból. A szerzőket monogramokkal jelölték. Az egyik lány minden kategóriában kitüntetést ka-
pott: szabad versben, haikuban és tankában is. Ezt a példa nélküli mesterhármast pedig nem más
érte el, mint az én nővérem, Maki!

Az ifjúság büszke virágát

Védd, kérlek, gyújts neki világot
Langyos, finom szellőként
Zöld mezőkön suhanót,
Tiszta tenger-kéket.

Anyám levele
Oly forró szeretettel
Tölti meg szívem

Oly messze tőlem

Drága anyám és apám
Azt mondom nektek
Olyan nagyon sajnálok
Mindent, igazán, szívből.

Egyszerűen nem tudtam visszatartani a nevetést. Kétrét görnyedve gurultam a tatamival borí-
tott padlón, és eszembe jutott, hányszor páholta el apám alaposan Makit, de ő mégis újra és újra
elszökött, és sosem sajnált semmit. „Igazán, szívből” – ja, persze! Meg ez az egész abszurd hely-
zet – egy lány ír egy verset a fiatalkorúak börtönében, ami a húga kezébe kerül a fogdában… mu-
száj volt nevetnem.
– Tendo! Mi olyan vicces? – szólt rám az őr szigorúan, de minél jobban igyekeztem abba-
hagyni, annál harsányabban hahotáztam. A végén már fájt tőle a hasam.
Néhány nappal később hosszú idő után először találkoztam újra a szüleimmel – a bírósági tár-
gyaláson. Nyomasztóan nagy csend uralkodott a tárgyalóteremben, mintha mindenki csak vissza-
fojtott lélegzettel várta volna, hogy kimondják az ítéletet. A hátsó sorokban ott ült két ember, aki-
ket még életemben nem láttam; gyorsan kitaláltam, hogy őrök lehetnek, vagy a javítóintézetből,
vagy a fiatalkorúak börtönéből.
A bíró felolvasta a nevemet, a címemet, az életkoromat, aztán áttért a vádak ismertetésére.
– Shoko Tendo. Megszökött otthonról, festékhígító által intoxikált állapotban testi sértést kö-
vetett el. Három áldozata megsérült. Vádlott továbbá kábítószert is birtokolt. Nem tett önként val-
lomást, ezért a bíróság nem tudja megállapítani, tanúsít-e megbánást cselekedetei miatt.
A letartóztatásom idején a szüleim nem jelentették be, hogy eltűntem, ezért a „megszökött ott-
honról” nem teljesen fedte a valóságot. Hígító sem volt épp nálam. Ahhoz, hogy ezt bizonyított-
nak vehessék, rajta kellett volna kapniuk, vagy vallomást kellett volna tennem. Ráadásul a nálam
lévő, teljesen legális Aszpirinből sikerült „kábítószer-birtoklást” csinálniuk!
– Shoko Tendo, kíván bármit hozzátenni?
Tudtam, hogy semmi értelme tagadni. Nemet intettem.
A bíró megigazította a szemüvegét, majd a szüleimhez fordult.
– Kívánnak a vádlott szülei szólni?
– Olyan ez a lány, mint egy leeresztett labda – felelte apám.
A bíró ilyet még sosem hallott egy apa szájából.

17
 – Egy leeresztett labda? – ismételte értetlenül.
– Igen. Nem számít, hogy aggódnak érte a szülei. Olyan, mint egy leeresztett labda: ha az em-
ber eldobja, úgysem repül egyenesen, és nem is pattan vissza. Felelősséget kell vállalnia a csele-
kedeteiért. Különben sosem lesz jobb ember.
Apám éppolyan nyersen beszélt, mint ahogy vártam tőle. Oldalvást rájuk pillantottam, és ész-
revettem, ahogy anyám épp kitöröl egy könnycseppet a szeméből.
– Shoko Tendo, jegyezze meg jól, amit az édesapja mondott. Javítóintézetbe küldöm.
A mögöttem ülő két őr láthatóan csak erre várt, mert rögtön odajöttek.
– Indulás – mondták, és már el is vezettek.
Ekkor hallottam meg anyám hangját.
– Shoko-csan! – szipogta, és megszorította a kezem.
– Sajnálom, hogy ennyi bajt okoztam nektek – feleltem. – Nemsokára találkozunk.
Képtelen voltam én is megszorítani a kezét, annyira felzaklatott az egész; de ahogy próbáltam
finoman kihúzni a kezem az övéből, éreztem, hogy egy könnycsepp hullik a kézfejemre.
– Légy erős – szólalt meg apám is, és egyenesen a szemembe nézett. Az őrök kivezettek az
üres folyosóra. Nem hallatszott más, csak a kopott papucsok gumitalpának surrogása a fényesre
suvickolt padlón. Úgy távoztam a bíróságról, hogy még csak vissza sem néztem.

Amint a javítóba értünk, bevittek egy kis szobába: a közepén összecsukható tábori szék állt.
– Ülj le! Levágom a hajad – mutatott a székre az egyik nevelő.
Kegyetlenül lenyisszantotta a szeretett csíkjaimat, én meg csak néztem, ahogy az alám terített
újságpapírra hullik a hajam, mást nem tehettem. Az olló csattogásával kísérve elsorolták az inté-
zeti élet szabályait is. Mikor végeztek, gyorsan lesöpörtem az ölembe esett hajtincseket, aztán át-
öltöztem az egyenruhaként szolgáló sötétvörös melegítőbe.
A nevelőintézet szigorúan szabályozott napirendje a korábbi életstílusom szöges ellentéte volt.
Minden reggel névsorolvasás. Ezután gyorsan megmosakodtunk és rendet raktunk. Elkészítettük
és elfogyasztottuk a reggelinket, elmosogattunk, majd a tanórák következtek, köztük hímzés-
varrás is, amit ki nem állhattam. Egyszerű mezőgazdasági munkákat is végeztünk: trágyázást és
hasonlókat. A tornaórán főleg futottunk, de ehhez nem volt elég erőm, nem tudtam sokat futni
egyhuzamban. (Persze, mikor tudtam, hogy egy zsaru van a nyomomban vagy Kobajasi, akkor
aztán fáradhatatlanul menekültem…) Csakhogy itt, bent semmi értelme nem volt kibúvókat ke-
resni. A szabályzatot arra találták ki, hogy belénk verje a közösségi életformát: nincs választás,
be kellett illeszkedni. Olyasvalakinek, aki hozzám hasonlóan mindig is azt tette, amihez csak
kedve kerekedett, ez értékes tapasztalat volt. Csak akkor értettem meg, milyen fontos is igazából
a szabadság, mikor megfosztottak tőle. Tudtam, hogy apám igazat mondott ott, a bíróságon. Az
embernek felelősséget kell vállalnia a cselekedeteiért. Ha valami rosszat teszel, meglesz a követ-
kezménye. Annak a bizonyos verekedésnek a résztvevői közül egyedül én kerültem javítóba, de
nem bántam. Ha a fogdából egyszerűen csak kiengednek, akkor sem mentem volna haza – egye-
nesen a barátaimnál kötöttem volna ki, a régi helyeken. Igazából csak idő kérdése, előbb-utóbb
úgyis itt végeztem volna.
Bár valóban őszintén elgondolkodtam ezeken, még így is sikerült bajba kerülnöm. A hajam
természetes színe mindig is inkább sötétbarna, mint fekete volt, úgyhogy amikor a gyógyszeres
szekrényből eltűnt némi peroxid, egyből rám terelődött a gyanú.
– Te vitted el, hogy kiszőkítsd a hajad! – kiabált velem a nevelő.
Eszembe jutott, mikor még hetedikben az osztályfőnököm szállt rá a hajszínemre, és elborult
az agyam.
– Ez a természetes színe! Nézze csak! – kiáltottam vissza, tövestül kitéptem egy maréknyit, és
az arcába vágtam. Aztán teljes erővel fellöktem, és már futottam is. Valahogy kikerültem az utá-
nam rohanó nevelőket, és egyenesen a kerítést céloztam meg. Az intézetben inkább az ember lel-
kiismeretére alapoztak, nem is annyira fizikai akadályokkal próbálták meggátolni a szökést – ala-
csony volt a kerítés. Elég rosszul éreztem magam az egésztől, de nem tűrhettem, hogy ártatlanul

18
megvádoljanak. Hiromi lakására mentem. Ő a banda egyik idősebb lánytagja volt, és nem lakott
messze az intézettől. Úgy egy hétig csak lazultunk, hígítót szívtunk, de végül elege lett belőlem.
– Shoko, jobb, ha visszamész – mondta. – Ha így folytatod, legközelebb már a fiatalkorúak
börtönében találod magad. És különben sem maradhatsz nálam a végtelenségig. Máshová meg
nem mehetsz. Senki sem akar egy szökevényt befogadni.
Hiromi még a szülei néhány értéktárgyát is zaciba csapta, hogy pénzt tudjon adni nekem: a ke-
zembe nyomta a taxi árát. Igaza volt – a többi barátom mind félt, hogy ha engem visszavisznek az
intézetbe, egyúttal elkapják őket is, így inkább elkerültek. Hiromi volt az egyetlen, aki törődött
velem. Sokáig győzködte a srácot, akivel lakott, hogy fogadjanak be. Igazából ő is megjárta a fia-
talkorúak börtönét, és nagyon jól tudta, milyen kemény hely az. Ezért döntöttem úgy, hallgatok
rá, és magamtól visszamentem az intézetbe. A nevelők újra és újra kikérdeztek: hol voltam, mit
csináltam, de nem mondtam nekik semmit. Büntetésképpen egy egész hétig, reggeltől estig a falat
bámulva kellett gondolkodnom a tetteimen. Csak az étkezések idejére hagyhattam abba. Ez idő
alatt sokszor eszembe jutott a könnycsepp, ami a tárgyalóteremben anyám szeméből a kezemre
csöppent; milyen rettenetes szomorúság lehetett nekik látni, ahogy elvezetnek! Felfogtam, hogy
nagy fájdalmat okoztam mindenkinek, de a leckét még mindig nem igazán tanultam meg.
Nyolc hónap múlva egy reggel közölték, hogy másnap kiengednek. Egyáltalán nem tudtam
aludni aznap éjjel. Csak feküdtem ott, és vártam, hogy hajnalodjon. Mikor végre felkelt a Nap,
kiugrottam az ágyból, kitártam az ablakot, és nagyot szippantottam a hűvös reggeli levegőből.
Megjelentem az utolsó névsorolvasáson, pizsamából átöltöztem az egyenruhámba, és még utoljá-
ra megreggeliztem bent. Aztán összeszedtem a dolgaimat, és mentem a kis szobába, ahol az az-
nap szabadulók megkapták a középiskolai bizonyítványukat a nevelőintézet igazgatójától. A szü-
leim eljöttek értem, és a helyiség végében állva végignézték az egészet. Amint befejeződött az
ünnepély, már rohantam is hozzájuk.
– Menjünk haza! – mondta apám mosolyogva, és megveregette a vállamat.
– Menjünk!
Apám keze olyan kellemesen langyos volt a vállamon, mint a tavaszi napsütés; anyám még el
is nevette magát. Beültünk a kocsiba. Integettem a nevelőknek: az elmúlt nyolc hónapban ők vol-
tak a pótcsaládom. A város, úgy tűnt, nem sokat változott: csodálatosnak láttam a tiszta, tavaszi
ég kékje alatt.
Mikor hazaértünk és kiszálltunk a kocsiból, hallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Odanéz-
tem: Josimi volt az, tízcentis sarkú aranyszandálban imbolygott felém. Épp, mint szokott: mintha
be lenne altatózva vagy valami.
– Annyira jó látni! Hiányoztál, te csaj!
Nem tudom, talán valami sorsszerűség folytán, de pont egyszerre mondtuk ki pont ugyanazt.
Megöleltük egymást. Annyira jó volt látni őt.
– Maki mondta, hogy ma jössz ki, gondoltam, eljövök, és üdvözöllek itthon. A többiek már
alig várnak. Gyere, menjünk!
Josimi kézen fogott, és húzott magával. A szüleim már bementek a házba, de az ajtót nyitva
hagyták nekem. Az előszobában álltak; nem szóltak semmit, de a tekintetük szinte könyörgött,
hogy kövessem őket. Úgy fordultam el a családi háztól, hogy be sem tettem oda a lábam: érez-
tem, ahogy a szemük lyukat éget a hátamba. Nehéz szívvel mentem, de még mindig nem nőttem
fel eléggé, hogy a könnyű szórakozásnak ellen tudjak állni.

Ugyanarra a limlommal telezsúfolt helyre mentünk, mint rég: alig lehetett elférni köztük. Ott
volt az összes régi arc, a régi hígítós zacskókkal.
– Heló, Shoko! Hiányoztál! Milyen volt bent?
Oszamu vigyorogva a kezembe nyomta a zacskót: hiányzott az egyik metszőfoga. Ez történik,
ha túl sok hígítót szív az ember.
– Kibaszottul unalmas. Alig bírtam már.

19
 – Hát te semmit sem változtál, ez ugyanaz a jó öreg Shoko! És akkor most jöhet az igazán ke-
mény bulizás! – röhögött hangosan Oszamu.
Mintha el se mentem volna – mindenki pontosan ugyanolyan maradt. Csak valami álomféle-
ségnek tűnt a nyolc hónap, amit a javítóintézetbe zárva töltöttem.
Másnap ugyan bűzlöttem a hígítótól, de elindultam meglátogatni az iskolapszichológusomat.
Mikor meglátott, elmosolyodott.
– Örülök, hogy újra látlak, Tendo. Mostantól akkor komolyabban veszed a dolgokat? – kér-
dezte, és belém karolt.
– Hát, nem tudom. Csak meg akartam önt látogatni, szenszei.
– Ha most sem rakod rendbe az életed, mi lesz akkor belőled?
– Hát, én szeretnék megváltozni, de nem ígérek semmit.
– Hmm. Nos, legalább őszinte vagy.
– Önnek nem tudok hazudni, szenszei.
– Akkor még annyit sem ígérhetsz, hogy megpróbálod? – érdeklődött tovább, egyre komo-
lyabb hangon.
– Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudom próbálni.
– Akkor mi értelme volt a nyolc hónapnyi javítónak? Időpocsékolás!
– Nem, rengeteget tanultam belőle. Köszönöm, szenszei.
Talán valami romantikus kép élt bennem saját magamról, és az hozott ide: a jó útra tért bűnö-
ző, aki visszajön az egyetlen tanárához, aki legalább a leszidásához vette a fáradságot. Csakhogy
az élet nem egy film.
– Gyere be hozzám máskor is – biztatott, és vállon veregetett.
– Ja… persze, hogyne – mormogtam zavaromban. Az iskola kapuja előtt Koszuké már bőgette
a motort.
– Bocs, Koszuké!
Jól rátenyerelt a dudára, míg felmásztam mögé a metálfényű, lila Kawasaki FX-ére. A duda a
Keresztapa zenéjét bömbölte borzasztó hangosan.
Hát nem, nem változtam semmit; de ekkor még nem tudtam, milyen változások várnak a csa-
ládomra.

20
 Harmadik fejezet

SPEED

A családunk rossz híre a bátyám házassági terveit is tönkretette. A menyasszony szülei ugya-
nis utánanéztek kissé a leendő vejüknek. Mikor eljöttek közölni a szüleimmel, miért nem adják rá
áldásukat, hogy a lányuk hozzámenjen Daikihez, elég egyértelműen fogalmaztak.
– Két húga is megjárta a börtönt és a javítóintézetet. Ez elfogadhatatlan.
Ahhoz már nem volt elég bátorságuk, hogy kimondják: „Az apja jakuza, sajnáljuk”. De való-
színűleg tényleg az adta meg a kegyelemdöfést a kapcsolatuknak, hogy Daiki mindkét húga ilyen
problémás gyerek volt. Szörnyen éreztem magam – mit tettem szegény bátyámmal, aki olyan
keményen megdolgozott mindenért!
– Nem a te hibád – nyugtatott Daiki. – Egyszerűen nem jött össze. És különben is, ha valaki
képes emiatt elutasítani, azzal nem akarnám leélni az életemet.
De én akkor is tudtam, hogy ezt mi csesztük el. Elkezdett terjedni a gonosz pletyka: Daiki
azért nem nősült még meg, mert „valami baj van vele”. Mégis, milyen jogon veszik az emberek a
bátorságot mások dolgában kutakodni, pláne ilyeneket terjeszteni? Igen, testvérek vagyunk, de
akkor is teljesen különböző emberek. Mégis, miért kell minket egy kalap alá venni?
Elszomorított a dolog, de eszembe sem jutott felhagyni a vad élettel.

Azon a nyáron történt, hogy apám hirtelen megbetegedett: tuberkulózist kapott. Élet-halál közt
lebegett egy ideg, aztán valahogy mégis jobban lett; de mire visszatért kissé a szín az arcába, és
már fel is tudott kelni, a megtermett, izmos bandavezér törékeny, kicsi emberré zsugorodott.
Anyámat teljesen lefoglalta Na-csan (ő ekkor még mindig csak kisgyerek volt) és apám vállalata-
inak az igazgatása. Maki nem olyan rég férjhez ment, és odaköltözött a férje családjához. Nem
maradt más, aki apámról gondoskodjon, így az elkövetkezendő hónapokban én ápoltam őt.
Persze még mindig janki voltam, ráadásul abban a korban, mikor az ember legszívesebben ál-
landóan szórakozna. Rosszul éltem meg, hogy nem mászkálhatok el a barátaimmal, de reméltem,
valami módon elősegíthetem apám gyógyulását, ezért kibírtam, és sosem hagytam magára.
Csakhogy akadtak más problémák is. Apám külön szobában feküdt a kórházban, ez pedig sok-
kal többe került, mint a rendes kórházi ellátás. Ha valami kellett neki, a kórház boltjában vettük
meg, itt pedig botrányosan drágán adtak mindent: kezdtek túl nagyra nőni a kiadások. Ekkoriban
már amúgy is rosszabbul ment a családunknak, sokat aggódtunk tehát a pénz miatt.
Egy kis öregasszony, Fudzsiszava-szan, aki szintén a kórházban feküdt, mindennap megláto-
gatta apámat a szobájában. Ő fiatal kora óta betegeskedett, életének nagy részét kórházban töltöt-
te, de még így is sikerült mindig vidámnak maradnia. Borzasztóan érdekelte a külvilág, és mindig
szörnyen udvariasan viselkedett.
– És mi a neved, kisasszony? – kérdezte sajátosan dallamos, csicsergő hangján, mikor először
találkoztunk.
– Shokónak hívnak.
– Tényleg? Hívhatlak Shoko-csannak?
– Hát persze.
– Shoko-csan, gyönyörű a hajad színe. Nem baj, ha megsimogatom?
– Csak nyugodtan.
– Még sosem simogattam szőke hajat. Milyen puha! Mint egy játék baba haja! – és halkan el-
nevette magát.

21
 Fudzsiszava-szan volt az első felnőtt, aki nem elítélően nyilatkozott a kinézetemről. Megnyu-
godott a lelkem, ha a kórház aprócska kertjében ezzel a kis öregasszonnyal beszélgethettem séta
közben. Friss illat szállt a levegőben, és ha jó nagyot lélegeztem, mintha kitisztult volna a tüdőm
– általában csak cigarettafüst került bele.
Néha készítettem egy-két vázlatot a növényekről, virágokról. Nem szakítottam le semmit, úgy
gondoltam, nem akarnának valami aprócska vázába kerülni, hogy megbámulják őket az emberek.
Itt, a kertben nem is nagyon veszi észre őket senki, de úgy ítéltem meg, biztosan inkább ott sze-
retnének meghalni, ahol éltek. Egészen bizonyosan Fudzsiszava-szan kedvessége tette, hogy
ilyenek jutottak eszembe. Biztatta apámat is, írjon haikukat, még be is nevezte egy versét a hai-
kuklubjuk által hirdetett versenyre: apám végül meg is nyerte a díjat. Rájöttem, hogy Maki mes-
terhármasa is azért születhetett meg, mert apámra ütött: apám azután élt-halt a haikukért. A báto-
rítás, amit Fudzsiszava-szantól kapott, valóban segített, hogy felépüljön a betegségéből, és ezalatt
ne a pénzügyi gondjai miatt aggódjon.
Egyszer elmentem az italautomatához egy doboz üdítőért, és észrevettem a padlón egy pénz-
tárcát. Belenéztem, és jókora köteg pénzt találtam benne: 180.000 jent. Gyerekkoromban a szüle-
im mindig adtak zsebpénzt, hogy szép kis ceruzákat meg mindenfélét vehessek, ami az iskolában
kellett, de miután janki lett belőlem, természetesen már nem kaptam semmit. Ruhákra például so-
sem volt pénzem, ezért Makival megosztoztunk a szegényes ruhatárunkon. Egyes barátaimnak
vettek a szülei kocsit, ruhát, kozmetikumokat, és még ezen felül is kaptak zsebpénzt. Ez a
180.000 jen nekem hatalmas összegnek tűnt, és természetesen szerettem volna megtartani; de úgy
éreztem, Isten figyel valahonnan, így beadtam a tárcát a nővéreknek. Rögtön ezután, ahogy a bü-
fében ültünk apámmal, hallottam, hogy bemondják: az italautomata mellett egy tárcát találtak.
Rövidesen egy nővér tűnt fel, és egy tolószéket tolt felénk. Pizsamás férfi ült benne, nagyjából
ugyanolyan idős, mint apám. Egészen elképedt, hogy egy janki leadott egy tárcát ennyi pénzzel.
– Hát te találtad meg a tárcámat! Nem is tudom, hogy köszönjem meg.
Tényleg megkönnyebbültnek látszott. Benyúlt a tárcába, és kihúzott 20.000 jent.
– Tessék. Attól félek, nem valami sok…
– Önt is itt kezelik? – kérdeztem, és nem vettem el a pénzt.
– Igen. A fiam hozta be a pénzt tegnap, a látogatáskor. Biztos leejtettem, mikor üdítőt vettem.
Tényleg nagyon hálás vagyok.
– Ettől még nem kell pénzt adnia nekem. Csak gyógyuljon meg minél hamarabb.
– De én ragaszkodom hozzá!
– Nem, én nem szeretném elfogadni.
– Így van – állt mellém apám is. – Elég köszönet, ha látjuk, hogy gyorsan meggyógyul.
– Nos, nagyon köszönöm. Milyen remek lánya van! Remélem, rövidesen maga is hazamehet.
Mélyen meghajolt, aztán a nővér kigurította a büféből. Zavarba jöttem attól, amit mondott, de
titokban örültem is neki. Alig 16 évesen elég messze álltam attól, hogy „remek lány” legyek.
– De apa, én nem is mondtam meg a nevemet a nővéreknek – jegyeztem meg este apám ágya
mellett ülve. – Honnan tudták, hol találnak?
– Hát, itt csak te vagy úgy felöltözve, mintha valami bohóc lennél.
– Ó!
– Egyébként mi vitt rá, hogy leadd azt a tárcát?
– Hát, jó lett volna megtartani a pénzt, de eszembe jutott, hogy biztosan egy olyan emberé,
mint te vagy, tudod, egy betegé, akinek nagy baj lenne, ha elveszítené. És hát ki is derült, hogy
tényleg valaki olyané, úgyhogy örülök, hogy becsületesen viselkedtem.
– Értem… hát így. Nagyon helyesen cselekedtél. Elmosolyodott, és nagy szeretettel megsimo-
gatta a fejem. Nem is emlékeztem, mikor láttam utoljára olyan mosolyt apám arcán. Az biztos,
hogy korábban sosem dicsért meg, nem is simogatta meg a fejem… Egyáltalán leültünk valaha
így beszélni egymással, mint most, mióta janki lettem?
Az ablakon kinézve láttam a sötét eget. Általában csak elég halványan látszottak a csillagok;
ezen az estén azonban tiszta volt az ég, és fényesen tündököltek. Eszembe jutott, hogy kislány ko-

22
romban a családdal sokszor meglátogattuk apám barátait Nara mellett, kint, falun. Felnéztünk az
égre, és ha hullócsillagot láttunk, gyorsan kívántunk valamit: nagyon siettünk, hogy háromszor el
tudjuk ismételni, mielőtt a csillag eltűnik. Egy kis folyó kanyargott ott, nádassal a szélén, a szél-
ben hajladoztak a nádszálak. Nyári estéken hemzsegtek arra a szentjánosbogarak, finoman pislá-
koló fényt árasztva. Valaha elég volt felidéznem ezt a képet, és újra átéltem azt az egész varázsla-
tos esti hangulatot – most viszont rá kellett jönnöm, hogy már egyáltalán nincs a fülemben a víz-
csobogás. Mintha lebetonozták volna a folyópartot, és kiirtották volna a szentjánosbogarakat. Va-
lahol, valamikor elvált az utunk apámmal, ő erre, én arra, és csak a kiszáradt meder maradt a régi
folyó helyén. De aznap este valahogy megint összetalálkoztak a gondolataink. Nagyon régóta
először éreztem magam igazán közel az apámhoz.
De sajnos ez az örömteli érzés is épp csak addig tartott, míg a hullócsillag el nem tűnt az égről.
Apám kezesként szerepelt egy ismerőse hitelszerződésében, csakhogy a pasas hirtelen eltűnt a
városból, és óriási adósságokat hagyott maga után. Apám kétségbeesetten próbálta visszafizetni a
pénzt, de épp neki is rosszul ment az üzlet, és végül mindenféle gyanús hitelezőkhöz kellett for-
dulnia. Nem telt bele sok idő, és a vállalatai már alig tudtak talpon maradni. Az adósság csak
nőtt, és a dolgok kicsúsztak a kezéből: feltétlenül ott kellett volna lennie, hogy a cégei működni
tudjanak, ő viszont még mindig kórházban feküdt. Havonta egyszer-kétszer engedélyt kapott,
hogy hazamehessen, de egy-egy ilyen alkalommal csak alig néhány órát tölthetett otthon. Rövide-
sen vissza is vonult a jakuzák világából. Gondolom, már nem érzett magában erőt (fizikai, pénz-
ügyi és szellemi értelemben), hogy így éljen.
A családunk tehát az adósok legmélyebb poklába zuhant. Apám tartozásai elképesztő mérték-
ben kamatoztak. Az uzsorások tíznaponta 10% kamatot számoltak fel, ami aztán felment tízna-
ponta 50%-ra és így tovább. Csillagászati összegeket követelő pénzbehajtók üldöztek minket.
Egy ilyen behajtás igen megrázó dolog. Nyár közepe volt, egyes napokon olyan meleg, hogy az
utcán megolvadt az aszfalt. De az uzsorások kemény legényeit ez nem érdekelte. Fogták az ösz-
szes légkondicionálónkat, és feltornyozták a garázsban, egy csomó más háztartási gépünkkel
együtt, persze mindezt a szomszédok szeme láttára. A jókora, amerikai típusú hűtőnk ott feküdt
az oldalán, az ajtaja nyitva: csak az üres polcok tátongtak benne. A parketta annyira tönkrement,
hogy helyenként felpúposodott és szétcsúszott, azt a bizarr érzéki csalódást keltve, hogy még a
padló is mozog.
A pénzbehajtók mindennap kíméletlenül feltéptek ajtót-ablakot, úgy kiabáltak be nekünk.
Tudtam, semmi értelme vitatkozni velük, de a stressz egy nap mégis erre késztetett. Mikor az
egyik állat hosszan becsmérelte anyámat, ököllel rácsaptam a konyhaasztalra.
– Mégis, mit képzel, mit fenyegetőzik itt? Ha továbbra is így beszél a szüleimmel, seggfej, én
nem állok jót magamért!
– Kibaszott gyerekek! – köpött ki a behajtó.
Hát ilyen az, ha az embernek nincs pénze! Tehetetlenségemben majd' elsírtam magam.

A rémálom télen is folytatódott. Egyetlen hőforrás maradt a házban: a hagyományos kotacu, a

fűtött asztal az én szobámban. Az ablakokon besüvített a jeges szél (mert a behajtók állandóan
ránk nyitották őket), teljesen átfagytunk. Na-csant különösen megrémítette az egyik keményfiú,
aki veszett kutyaként morogva mászkált körbe a házban.
– Shoko, félek – suttogta, és hozzám bújt.
– Nemsokára elmegy. Addig bújjunk el ide!
Bemásztunk a kotacu alá, és összegömbölyödtünk, mint két cica; a kezünket a fülünkre szorí-
tottuk, hogy ne halljuk a behajtók ordibálását, és egyre csak azért imádkoztunk, menjenek már el.
Na-csan remegett, nekem meg eszembe jutott az általános iskolás időszak, amikor esténként
apám részegen tört-zúzott a házban. Na-csan akkor is éppen így megrémült, bejött a szobámba, és
bebújt mellém az ágyba: ugyanígy remegett, ugyanígy sírt. Csakhogy akkor magabiztosan meg
tudtam neki ígérni, hogy reggelre minden rendben lesz – most viszont fogalmam sem volt, rend-

23
ben lesz-e valaha. Sehogy sem segíthettem a családnak kifizetni az adósságunkat, és ettől dühös-
nek, tehetetlennek éreztem magam.
Apám nagyon ritkán jött haza; az egyik ilyen alkalommal leült beszélni velem.
– Shoko, az egész az én hibám. Miattam adósodtunk el, és most mégis mindannyian fizettek
érte. Tudom, milyen nehéz, de kérlek, ne add fel!
– Tudom, apa, nincs semmi baj.
Tudtam, milyen nehéz neki. Mikor jól mentek a cégei, pezsgett az élet a házunkban, most meg
csak néhány nagyon közeli barátja járt el hozzá. Ahogy lassan eltűnt minden bútor, minden ház-
tartási gép, nem maradt semmi jele, hogy a házban egyáltalán lakik valaki. Mintha valami tévéso-
rozat díszletében éltünk volna, ahol kívülről minden pazar és fényűző, de az egész csak a kame-
rának szóló illúzió.
A nőket nem avatták be a jakuzák dolgaiba, de annyit megértettem, hogy apám becsületből
vonult vissza. Mikor a nyakába szakadt ez a sok adósság, önszántából lemondott a banda vezeté-
séről. Már nem tudott úgy költekezni, villogni a pénzével, ahogy a jakuzák szokták. Mintha ezzel
bemocskolta volna a társait. Egy jakuza végtére is mindig erős. Mégis eltűnődtem: vajon nem tu-
dott volna jakuzavezetői minőségében kibújni valahogy a fizetés alól? Talán egy olyan embernek,
mint az apám, ez nagy szégyen lett volna. Megértettem az észjárását, de nagyon elszomorított,
hogy a lenyűgöző tetoválás a hátán most hirtelen aprónak, jelentéktelennek tűnt.
Mindezt még 17 éves korom előtt kellett megtapasztalnom.

Míg otthon így zajlott az élet, a mi kis janki társaságunk egy nap egy olyan sráccal gyarapo-
dott, akiről tudtuk, hogy most vették be maguk közé a jakuzák. Mivel újonc volt, őt hagyták az
irodában, ezért mi is odamentünk a hígítós zacskóinkkal. Már épp jól beálltunk, mikor az egyik
főnöke, egy Nakaucsi nevű pasas, hirtelen megjelent. A hígítót eldugtuk, de a szaggal már nem
tudtunk mit kezdeni: bűzlött az egész helyiség. Elképesztő feszültség vibrált a levegőben, mikor
belépett. Nakaucsi lehuppant a kanapéra.
– Ti meg mikor nőtök fel végre? Ha már mindenképp be akartok állni, legalább valami rendes
anyaggal csináljátok!
Azzal a bőr autóstáskájából egy tízszer tízcentis műanyag tasakot meg egy fecskendőt húzott
elő, és mintegy mellékesen az asztalra dobta. Ez nem olyan kétcentis csomagocska volt ám, ami-
vel általában találkoztunk! Ez már jelentős mennyiségű drog volt.
– Hé, fiam, hozzál vizet – ugrasztotta a mi újonc haverunkat, az meg rohant a konyhába egy
pohárért. Nakaucsi ollót vett elő, és levágott egy darabot egy újságból, hogy azzal szedjen a por-
ból. A többiek már sorakoztak is, mintha mi sem lenne természetesebb. Fogalmam se volt, mit
tegyek, de úgy tűnt, elvárják, hogy mindannyian kérjünk az anyagból. Nem lehetek én az egyet-
len „jó kislány”, aki köszöni, nem kér speedet; de hát csak nem állhatok fel és mehetek haza!
– Te is kérsz, ugye? – kérdezte egy Mizue nevű barátnőm, mintha ez lenne a világ rendje. Ő
épp az előbb kapta meg az adagját. Mikor látta, hogy habozom, elvigyorodott. – Ne mondd, hogy
még sosem szúrtál!
– Hát persze hogy szúrtam! – vágtam rá mérgesen. Olyan arcot vágtam, mintha az volna a vi-
lág legtermészetesebb dolga, hogy én is lövöm magam, nehogy a janki haverjaim gyávának gon-
doljanak. Nagyon lazának akartam látszani.
A többieket utánozva addig szorítottam a felkaromat, míg ki nem dudorodott egy ér, aztán
odamentem Nakaucsihoz.
– Jó ereid vannak – mondta mosolyogva, aztán beleszúrta a tűt. Mikor már vagy a harmada el-
tűnt a karomban, a fecskendő lassan megtelt vérrel.
– Oké, ennyi elég lesz.
Míg én elengedtem a felkaromat, Nakaucsi lassan belémnyomta a fecskendő tartalmát, majd
gyorsan kihúzta a tűt. Gézdarabot nyomott a kezembe.
– Köszönöm – mondtam, és a gézt a tűszúrásra szorítottam. Hirtelen jéghideg hullám szaladt
át a testemen. Olyan volt, mintha minden szál hajam égnek állna.

24
 – Na, érzed? – kérdezte Nakaucsi, és a pohárból vizet szívott fel a fecskendőbe, majd kienged-
te a hamutálba.
– Nem igazán – feleltem. Azt sem tudtam, pontosan mit is kéne éreznem.
– Ne viccelj! Ez furcsa. Azt hittem, ez bőven elég lesz, kemény csaj lehetsz. Tolunk még
egyet, jó?
Odabólintott az újonc srácnak, hogy hozzon friss vizet a pohárba, a hamutartót meg ürítse ki.
– Gondolod, ez elég lesz? – fordult hozzám, és kiöntött egy kicsit a porból egy noteszlapra.
Bólintottam, és reméltem, hogy nem látszik, menynyire fogalmam sincs az egészről. Nakaucsi
komolyan nézett rám.
– Ez erős lesz.
Ezúttal úgy csapott belém, mint a villám, a lábujjaimtól a fejem tetejéig futott át egy pillanat
alatt.
– Na, most már érzed, mi?
– Ja. Ez már egészen más.
Mizue odajött, és az arcomba bámult.
– Shoko, biztosan bírsz ennyit?
– Ja. Nem gond.
Valamennyiünkben dolgozott a speed, és az este maradék részében füvet szívtunk, nevetgél-
tünk és viccelődtünk. Úgy napfelkelte táján viszont hirtelen elfogott a légszomj, és egy csapásra
borzasztóan nehéznek éreztem a testemet – pedig egészen addig mintha a felhőkben jártam volna.
Az extázist felváltotta a puszta kínlódás. Végre megértettem, kilencedikben a többiek miért tettek
meg bármit, hogy speedhez jussanak. Ezen gondolkodtam, míg a szervezetem épp összeroppanni
készült, és néztem, ahogy a többiek próbálnak megküzdeni a saját összeroppanásukkal: újabb
adag speedet lőttek be. Nakaucsi észrevette, hogy valami nincs rendben velem, és odajött hoz-
zám.
– Gyere csak, adok még egyet. Van még bőven ott, ahonnan ez jött.
– Jól vagyok, köszönöm. Asszem inkább hazamegyek.
– Nem gondolod, hogy inkább le kéne feküdnöd egy kicsit?
– Köszönök mindent, de asszem, jobb, ha megyek.
– Jól van. Gyere csak át bármikor. Hé, emberek! Shoko indulna, hívjatok egy taxit!
– Azonnal! – vágta rá az újonc srác bosszantóan vidám hangon.
– Ebből haza tudsz menni – dugott egy tízezrest a kabátom zsebébe Nakaucsi. – Hívj fel, ha
hazaértél.
– Persze – feleltem elhalón.
Nemsokára hallottam, hogy megérkezett a taxi. A többiek azt mondták, még maradnak egy ki-
csit. Nekem mindegy volt – én csak ki akartam onnan jutni, amilyen hamar csak lehet. Sietve el-
daráltam valami rizsát, kisurrantam az iroda nehéz vasajtaján, és beugrottam a taxiba. Féltem egy
kicsit, hogy a sofőr majd észrevesz valamit rajtam, igyekeztem a lehető legnyugodtabbnak mutat-
kozni. Egy örökkévalóságig tartott, amíg hazaértünk.
A bejárati ajtó már megint nyitva állt, és a behajtók kiabálását is hallottam. Hazaértem a po-
kolba. És még csak nem is hallucináltam: ez maga volt a nyers valóság. Úgy rohantam a legköze-
lebbi telefonfülkéhez, mintha kergetnének.
– Halló, itt Shoko. Rendben hazaértem.
– Remek. Ja, Shoko, várj egy percet! Nakaucsi-szan akar veled beszélni.
– Shoko? Jó hallani a hangod. Hé, mintha nem kapnál levegőt! Jól érzed magad?
– Ja, minden rendben. Csak nem tudtam otthonról telefonálni, elszaladtam egy telefonfülké-
hez.
– Ó! El sem hiszem, hogy futni tudtál ebben az állapotban! – nevetett Nakaucsi.
– Köszönök mindent.

25
 – Semmiség, semmiség. Ugorj be majd valamikor megint, jó? Ha nem akarsz egyedül jönni,
gyere csak Mizuéval, jó lesz úgy?
– Köszönöm. Viszlát!
Letettem a kagylót, és elindultam haza. Az enyhe emelkedőn is úgy éreztem, mintha egy he-
gyet kéne megmásznom.
Mikor visszaértem, ott találtam a padlón anyám kedvenc fehér kerámiavázáját, mellette pedig
felborítva a tartóját. Egyáltalán nem számított, belőttem-e magam – az életem így is, úgy is pokol
volt.
Ahogy voltam, holtfáradtan nekiálltam visszarakodni a cipőket a tartóra, bár nagyon jól tud-
tam, hogy úgyis megint leborítják. Aztán felállítottam a virágállványt, és szépen összeszedeget-
tem a váza cserepeit. Hatalmasat sóhajtottam. Nagy igyekezetemben, hogy kitörjek a pokolból,
egyenesen egy másikba sikerült belekerülnöm: a kemény drogok világába. Ezután már nem is
tudtam apám szemébe nézni, még azon ritka alkalmakkor sem, amikor hazajött.
Akkor télen, éppen, mikor a leghidegebbre fordult az idő, a pénzbehajtók még gyakrabban jöt-
tek, és még a korábbinál is keményebben bántak velünk. Végre rávettem magam, hogy Mizuéval
elmenjek Nakaucsihoz. Alig nyílt ki az ajtó, Mizue már bent is termett, és úgy mászkált ide-oda a
lakásban, mintha már vagy ezerszer járt volna ott. Egyenesen az ablak előtt álló rattankanapéhoz
sétált, és kényelmesen leült.
– Kérsz speedet, Shoko? – kérdezte tőlem.
– Biztos nem baj? – kérdeztem vissza habozva.
– Ugyan már! Hát ezért jöttünk, nem?
Nakaucsi nevetett, látva, ahogy Mizuéval sugdolózunk.
– Shoko, nem kell itt udvariaskodni. Mizue már törzsvendég nálam.
Mintha bizonyítani akarná, a barátnőm felállt, kiment a konyhába, és egy pohár vízzel tért
vissza. Megkapta az adagját, aztán jöttem én.
Attól kezdve rendszeresen összejártunk így hárman speedezni. Azt ugyan sosem mondta ki
senki, hogy Nakaucsi és Mizue együtt lennének, de látszott, hogy van valami köztük, úgyhogy
sosem maradtam túl sokáig, miután megkaptam az adagom.
Egy nap szokás szerint belőttük magunkat mind a hárman, de aztán Nakaucsi közölte, hogy
van egy kis dolga. Mizue is húzni kezdte a cipőjét.
– Jaj, bocs, Shoko… nekem is ki kell ugranom. Nem vársz meg itt? Nakaucsi-szan szerintem
úgyis visszajön nemsokára.
– Sokáig tart?
– Á, egyáltalán nem. Játssz valami videojátékot, amíg elmegyünk.
– Jól van. Akkor várlak.
Valami furcsát éreztem Mizue szavaiban, és ettől kissé nyugtalan lettem. Nakaucsi úgy félóra
múlva vissza is ért. Épp nintendóztam a kisszobában, hallottam, ahogy bekiabál a konyhából:
– Hé, Shoko, kérsz még speedet?
A bal karomba szúrta be a tűt, míg én a jobb kezemmel elszorítottam. A fecskendőbe beömlő
vér most sűrűbbnek, sötétebbnek tűnt, mint az aznapi első adagnál.
Köszönöm, Mario! – csipogta az ismerős zenét a Nintendo.
Annyiszor mentettem meg aznap a hercegnőt a játékban, hogy már biztosan extázisban fetren-
gett. Rettentően untam, de feltétlenül el kellett foglalnom magam valamivel, hogy ne arra gondol-
jak: egyedül vagyok a lakásban Nakaucsival, és várom Mizuét, akinek az örökkévalóságig tart
visszaérni.
– Nem hagyod abba egy kicsit, nem kérsz valamit enni? – kérdezte Nakaucsi, mert észrevette a
nyugtalanságomat.
– Köszönöm, nem vagyok éhes. Azt hiszem, inkább…
– Ugyan, minek úgy sietni? Egyél valamit, aztán majd hazamész.
– Hol van már Mizue… asszem, jobb, ha most megyek haza.

26
 – Á, rá már úgyse érdemes várni.
– Micsoda?
– Mizue már nem jön vissza. Na gyere, dugjunk!
– Hé! Vedd le rólam a kezed! – Próbáltam talpra ugrani, de félelmetes erővel fogott le. –
Hagyd abba!
– Ne ellenkezz!
Letépte a felsőmet, és felhúzta a melltartóm.
– Ne csináld!
– Mizuét nem zavarta.
– Én nem Mizue vagyok! Hagyj békén!
– Tedd, amit mondok, hülye kurva!
Megpofozott, és a nagy, vastag gyűrűje felsértette a bal arcomat. A számban már éreztem is a
vér fémes ízét. Meg fog erőszakolni, és én nem tehetek semmit!
Éreztem, ahogy lassan kiszalad belőlem az erő; de akkor valaki dörömbölni kezdett az ajtón.
– Nakaucsi-szan, engedj be! Shoko!
– Mizue! – sikítottam. Lelöktem magamról Nakaucsit, és futottam az ajtóhoz.
– A francba! Ez meg mi a fenének jött vissza?
Amint kinyitotta az ajtót, kiugrottam az éjszakába, még a cipőmet se vettem fel. Mezítláb
mentem haza a hűvös aszfalton, a mellkasomon összefont kézzel, hogy a kettétépett felsőm ne
legyen annyira szembetűnő. Másnap felhívott Mizue.
– Shoko, annyira sajnálom, ami tegnap történt!
– Ó…
– De komolyan, tényleg borzasztóan sajnálom. Mondtam neki, hogy ne csinálja. Tényleg
mondtam, de ő… – azzal kitört belőle a zokogás.
– Semmi kedvem ezt végighallgatni. Szia.
Mégis, milyen barát az ilyen? Ezután nem találkoztam többet Mizuéval meg a többiekkel, egy
másik bandához csapódtam. És mindennap belőttük magunkat speeddel.

Minden nap más pénzbehajtók törték ránk az ajtót, de kiderült, hogy az egyik, aki leggyakrab-
ban fordult meg nálunk, apám régi ismerőse. Maedzsimának hívták, és valaha ő is jakuza volt.
Maedzsima jelentős összegeket keresett uzsorásként, és régebben még legális üzleteket is bonyo-
lított apámmal. Meglepetésemre a keményfiú, akit magával hozott, az én egyik drogos haverom
volt, Kimura.
Egyszer, mikor épp távoztak, Kimura odasúgta nekem:
– Majd találkozunk – és valami bűntudatfélével a szemében rám mosolygott. Maedzsima meg-
látta.
– Kimura, ismered a gyereket?
– Igen.
– Hogy hívnak?
– Shokónak.
– Te vagy Shoko? – Maedzsima meglepetésében elnevette magát.
– Aha.
– Hmm. Egy csomó hülyeséget csinálsz, amit nem kéne. Bántod vele a szüleidet.
Elegáns, drága öltönyt viselt, egészen megijedtem tőle, ahogy rám bámult. Válaszul udvaria-
san bólintottam, és kimentem a szobából. Nem sokkal később felhívott Kimura:
– Shoko, ki tudsz most jönni?
– Egyedül vagy?
– Nem. Itt van Maedzsima-szan is.
– Akkor nem.
– Jaj, ne már! Maedzsima-szan kért meg, hogy hívjalak el vacsorára.
27
 – Kimura-kun, kérlek, utasítsd el valahogy a kedvemért, jó?
– Ugyan már, Shoko! Ott leszek én is. Minden rendben lesz!
– Ha csak te lennél ott, azt mondom, rendben. De így… sajnálom.
Nem csak kibúvót próbáltam találni: tényleg féltem találkozni Maedzsimával. Kimura tovább-
ra is telefonálgatott, próbált elhívni, de valahogy mindig elutasítottam. Végül maga Maedzsima
hívott fel.
– Shoko, te drogozol, ugye? Gyere ki a ház elé hétkor, rendben?
Nem utasíthattam vissza. Épp akkor értem haza, előtte belőttük magunkat a többiekkel. Attól
rettegtem, Maedzsima le akar buktatni a szüleim előtt.
Letettem a telefont, és rohantam sminkelni. Hét órakor kint álltam a kapu előtt, ahogy megbe-
széltük. Maedzsima halál pontosan érkezett egy hatalmas Mercedesszel. Beültem mellé, ő pedig
már indult is, egyetlen szó nélkül. A bátorságomat összeszedve végül megkérdeztem, hová me-
gyünk.
– Tudok egy új szállodát, ahol van karaokegép a szobákban. Nos? – nézett rám vigyorogva, az
egyik keze a térdemen.
– Mi a… álljon meg azonnal!
– Tudod, mennyivel tartozik apád? – kérdezte, és teljes nyugalommal hajtott tovább.
– Biztosan sokkal.
– Sokkal! Az nem kifejezés! Mondjuk úgy, kibaszottul sokkal, csak nekem!
– Ennyire sok az adóssága?
– Aha. Hatalmas pénzek. Na és, Shoko, szépségem, ugye nem szeretnéd, ha apád belerokkan-
na ebbe a rengeteg adósságba? – folytatta, most már édeskés, behízelgő hangon.
– Nem.
– Neked sem könnyű, le merném fogadni.
– Hát, gondolom.
– Kicsit tudnék enyhíteni a szorításon.
– Tényleg?
– Tényleg, de nem kényszerítelek én semmire, amit nem akarsz. Szóval… mit szólsz? Még
mindig azt szeretnéd, ha megállnák?
Megráztam a fejem.
– Hallottam, hogy speedezel. Van nálam az is.
Lehunytam a szemem, és vettem egy nagy levegőt. Már olyan rég nem éreztem a drága bőr-
ülések illatát! Hamarosan megérkeztünk: a hely nyilván amolyan „örömszálló” volt, ahová in-
kognitóban járnak szexelni az emberek; ezt épp ízléstelen neonkastélynak alakították ki.
Maedzsima fekete műanyag függönyön keresztül hajtott be a parkolóba: ez azért kellett, hogy a
vendégek megőrizhessék a névtelenségüket. Addigra már eldöntöttem, hogy belemegyek a do-
logba, de az utolsó percben egyszerűen nem bírtam kiszállni a kocsiból. Maedzsima átnyúlt előt-
tem, és kinyitotta az ajtót.
– Ne legyél már ilyen gyámoltalan! Szállj ki!
Nem mozdultam.
– Hát ennyire nem bízol bennem, Shoko?
– Dehogynem… csak…
Beléptünk a szobánkba. Maedzsima rögtön kioldotta a nyakkendőjét, és odaszólt nekem, hogy
hozzak be vizet. A fürdőszobában megtöltöttem egy poharat, és bevittem neki. Aztán feltűrtem az
ingem ujját a bal kezemen, és elszorítottam, hogy kidagadjon az ér. Maedzsima felszívta az anya-
got a fecskendőbe, és gyakorlott mozdulattal benyomta a karomba. Aztán magának is beadta az
adagját, és felállt.
– Én megfürdöm – jelentette be.

28
 Gondosan visszahajtogatta az ingujját, és nekiállt kigombolni az inget. Én gyorsan elmostam a
fecskendőt a mosdóban, aztán vállfára tettem az öltönyét. Engedtem neki fürdővizet, majd sietve
bementem a szobába tévét nézni.
– Gyere ide! – szólt ki Maedzsima a fürdőből.
– Mi az?
– Gyere be te is!
Még sosem fürödtem együtt férfival. Annyira zavarban voltam, hogy az arcom vörösen égett.
Amíg vizet öntöttem a testemre, egy törülközőt tartottam magam elé, és igyekeztem mindig háttal
fordulni felé.
– Próbáltad már a szexet speeddel?
– Nem…
– Jaj, Istenem, akkor te nem tudsz semmit! Hozd csak ide az édes kis segged, majd én megmu-
tatom, milyen.
– Ööö, amiről beszéltünk… az apám…
– Azt majd elintézem. Ne foglalkozz most azzal! Velem akarsz lenni, ugye?
– Ööö… igen.
– Rendben. Nagyon jó. De azt ugye tudod, hogy erről nem beszélhetsz senkinek?
Mikor rábólintottam, nagyot horkanva felnevetett, aztán megragadta a mellem, és a nyelvét
olyan mélyen nyomta a számba, hogy alig kaptam levegőt.
– Ülj ide!
Kikászálódtunk a kádból, és Maedzsima egy alacsony faszékecskére ültetett. Tetőtől talpig be-
szappanozott. A hátán a tetoválás egy sárkánnyal összefonódó, ijesztő kabukifigurát ábrázolt. A
zuhanyból felszálló párán keresztül úgy nézett ki, mintha a sárkány fújná ki a gőzfelhőket. Egy
nagyon rossz álom kellős közepén éreztem magam. Ahogy Maedzsima arca egyre közeledett,
szorosan lehunytam a szemem.
A fürdő után Maedzsima beadott magának még egy adagot. Azt mondta, nekem is kéne, és
mikor odanyújtottam a bal karom, ugyanazt az eret találta meg, mint korábban. Beleszúrta a tűt.
Amikor kihúzta, egy pillanatra elsötétült minden: elfogott a rémület, hogy talán megvakultam.
Ezután már semmi másra nem voltam képes, csak hevertem az ágyon mozdulatlanul. Maedzsima
mindent megpróbált, hogy felizgasson, de a testem egyszerűen nem reagált, így végül fel is adta.
Az utolsó emlékem az estéről, ahogy borzasztó csalódottan néz rám; utána már reggel is volt.
– Ahhoz képest, hogy állítólag egy vadóc vagy, az ágyban nem vagy túl nagy szám – jegyezte
meg vigyorogva. – De ne búsulj, most egy igazi mestertől tanulhatsz majd. Ha már csináltad ve-
lem speeddel, szépségem, nem is akarod majd máshogy csinálni.
De én tudtam, hogy hazudik. Nem vagyok belé szerelmes, hát hogy is lehetne vele jó a szex?
Attól kezdve majd' minden este elmentünk az örömszállóba, belőttük magunkat és szexeltünk.
Először csak feküdtem ott közönyösen, de az egyik este végül reagált rá a testem. Éreztem, ahogy
nedvesedem, és mikor belém hatolt, az ereimben a vér mintha mind ugyanoda igyekezett volna,
hihetetlen forróságot keltve bennem. Azon kaptam magam, hogy magamhoz szorítom
Maedzsimát, és az élvezettől hangosan sikoltozom.
Maedzsima előtt a szex hűvös, minden szenvedélyt nélkülöző rutin volt számomra. Még ha
akadtak is fiúk, akiket láthatóan őszintén érdekeltem, mikor túlestünk a szexen, minden érdeklő-
désük elpárolgott. Velem sosem bánt jól senki – alig néhányszor csináltam, mindenféle srácokkal,
akikkel még csak nem is jártunk. Most viszont azt is megtanultam, milyen érzés az orgazmus.
Ezután már az is felizgatott, ha csak megláttam a fecskendőbe beáramló vércsíkot, mikor
Maedzsima beadta magának az adagját.
– Dugj meg… gyere, most, most akarom! – könyörögtem ilyenkor, és csak szexeltünk,
szexeltünk egész éjjel.

De akármennyit lőttem is, azt sosem hagytam, hogy „speedesnek” hívjanak. A saját bandám-
ban is akadtak már korábban jó néhányan, akik rászoktak, és onnantól kezdve nem bíztunk ben-
29
nük. Csak más speedfüggők lógtak velük. Ha mondtak valamit, mindenki azt gondolta, ó, biztos
csak be van lőve, és rá se hederítettünk. A rossz hírük pedig villámgyorsan eljutott mindenkihez.
Még ha az anyag közelébe se ment az ember, ha elterjedt róla, hogy függő, akkor kész, vége volt.
Senkinek sem kellett egy speedes barát.
Az egyik ismerősömet annyira tönkretette a speed, hogy a végén már mindenféle kényszer-
képzetei voltak. Szentül hitte, hogy a barátnője megcsalja, ezért felgyújtotta a lány házát. Azt állí-
totta, hogy a bőre alatt férgek élnek, ezért sniccerrel szétvagdalta magát. Órákig nyomkodta a
speeddudorait (ezek olyan pattanásszerűségek, amik a speedhasználókon jönnek ki), míg végül
fájt mindene, és több helyen el is fertőződtek a sebei. Meg volt róla győződve, hogy valaki figye-
li, és a lakása minden ablakát leragasztotta szigszalaggal. Állandóan kihúzott mindent a konnek-
torból, mert úgy gondolta, ezzel megakadályozhatja, hogy „azok” lehallgassák. Mikor azt hitte, a
szomszédok hangját hallja, amint épp őt szidják, mezítláb kirohant a folyosóra, kezében egy kés-
sel, de persze nem talált ott senkit. Az utcán is csak óvatosan közlekedett, hátrahátranézett a válla
fölött, mert úgy hitte, hogy egy nyomozó követi. Vezetés közben állandóan a visszapillantót bá-
multa, a mögötte haladó autót figyelte. A dolog iróniája, hogy mivel azt hitte, a jakuzák üldözik,
képes lett volna akár egy rendőrőrsre is bemenekülni.
A speedhasználók nagy hálózatában borzasztó gyorsan terjedtek az információk: ki bukott le,
kit köröznek, ki után nyomoznak (és jobb emiatt elkerülni), kinél tartottak házkutatást. Ezen és
ezen a helyen jó, tiszta anyagot lehet kapni. Ezen a másik helyen túl sok más szarral keverik. Ho-
vá szervezz találkát a dílerrel, ki szokott rá mostanában, ki szokott le…
Én nem akartam hallani, nem akartam látni, tudni sem akartam ezekről a dolgokról. Nem akar-
tam közéjük tartozni.
De ha belőhettem magam Maedzsimával, az segített elfelejteni, micsoda pokol az életem ott-
hon. Valahányszor anyám sírását kellett hallgatnom, mert a behajtók megint dörömböltek az aj-
tón, vagy Na-csan remegve hozzám bújt, eszembe jutott a fecskendőbe visszaáramló vércsík, és
hogy most egy időre elmenekülhetek a valóság elől.
A tű a karomba szúrt, de mielőtt Maedzsima beadhatta volna az anyagot, ki is ugrott újra.
– A francba! Ide-oda mozog ez az ér. Nem tudom elkapni.
Kihúzta, és addig paskolta a karomat, míg ki nem pirosodott. Végül csak talált egy használható
eret. Mikor beleszúrta a tűt, sötét színű vér áramlott vissza a fecskendőbe, olyan sötét, mintha va-
lami folyami üledék lenne; a testem meg lassan sodródni kezdett, el a valóságtól.
– Na, ez jó? Érzed már?
– Mmm.
– Mostanában egyre több kell, hogy jól érezd magad. Már annyit adok neked, mint magamnak.
Nagyot sóhajtottam, és meggyújtottam Maedzsimának egy cigarettát.
– Le a ruhával, és gyere ide – parancsolta, és felhajtotta a takarót.
Szorosan átkaroltam, és azt suttogtam neki:
– Annyira akarlak!
– Igen, én is kezdelek megkedvelni, Shoko.
A nevemet suttogta, és belenyalt a fülembe. Valamiért beugrott a fejembe egy kép: gyerek va-
gyok, és a házunk medencéjében játszom – vízcsobogást hallottam. Eszembe jutott, miket játszot-
tunk Makival. Állította, hogy nem merek egy egész hosszt leúszni visszatartott lélegzettel a víz
alatt. De én imádtam a víz alatt úszni, úgy éreztem magam, mintha egy másik világban lennék.
Hé, kis köcsögök, ha csak egy ujjal hozzáértek a kishúgomhoz, szétszedlek titeket!
Mindig megvédett, mikor piszkáltak. Minek kellenek az embernek barátok, ha ott van neki a
nővére?
Maki arca lassan elhalványult előttem…
– Ez jó, szépségem?
– Mmm. Ne hagyd abba!
Újabb vizes emlékkép merült fel: ezúttal az, ahogy a koi pontyokat etetem a kertben, a tavacs-
kában. Mindig figyelték a lépteimet, és ha meghallották, fickándozva már úsztak is elém.

30
 Nyugodjatok meg! Jut mindenkinek ennivaló.
Ugráltak egymás hegyén-hátán, mint az őrültek, hogy elkapják a haleleség-darabkákat, fröcs-
költ a víz mindenfelé. Nagyon szerettem nap mint nap kimenni, és gondjukat viselni.
Az emlékek kezdtek összemosódni a valóság mocskával. Eleinte még kellemes lebegést érez-
tem, ahogy ott feküdtem az örömszálló kerek ágyán; de hirtelen küszködnöm kellett, mert mintha
valami lerántani készült volna egy sötétebb, ijesztőbb világba.

31
 Negyedik fejezet

SZERETŐK

Egy kis környékbeli bárban vállaltam négy órában munkát, heti két este. Nem tartott sokáig, és
összejöttem az egyik vendégemmel. Shin nyolc évvel volt idősebb nálam, és épp akkor vágott be-
le egy saját vállalkozásba – csakhogy már nős is volt. Senkire sem hasonlított, akit valaha ismer-
tem, és rögtön vonzani kezdett ez a laza, magabiztos férfi, aki láthatóan tökéletesen érezte magát
a bőrében. A nap minden másodpercében rá gondoltam, de sosem tudtunk könnyen találkozni, és
gyakran órákig vártam, hogy végre megcsörrenjen a telefon. Idővel egyre nyugtalanabb lettem.
Az izgalmam kétségbeesésbe csapott át, ha felvettem a kagylót, és nem Shin szólalt meg a vonal
másik végén. Megőrültem érte, olyannyira, hogy időnként úgy éreztem, felrobbanok, ha nem
mondhatom el neki, mit érzek; mégis felnőttként kellett viselkednem, úgy tenni, mint akinek
semmi baja ezzel a helyzettel. Annyira vágytam rá, hogy egy egész éjszakát vele tölthessek, akár
csak egyetlenegyszer, de azt hittem, ha megpróbálok valami ilyesmit kikényszeríteni, végleg el-
veszítem. Ezért aztán nem szóltam egy szót sem.

Amióta Shin is színre lépett, igyekeztem kerülni Maedzsimát, ha csak lehetett, de ő egyre csak
hívogatott, és követelte, hogy találkozzunk. Tudtam, hogy örökké nem bujkálhatok előle, így be-
lementem, hogy felvegyen a kocsijával a szokott helyen, a házunk előtt. Beültem mellé, vettem
egy nagy levegőt, és elmondtam neki mindent.
– Találkoztam valakivel.
– És?
– Veled már nem találkozhatok.
– Nem nagyon értem. Annyira odavoltál értem, annyira kétségbeesetten akartál járni velem,
hogy végül beadtam a derekam, és beleegyeztem, hogy velem legyél.
– Akkor az sem zavar, ha most szakítunk, nem?
– Szó sem lehet róla – felelte Maedzsima.
Bosszankodva dobolt a lábával, míg cigarettára gyújtott.
– Kérlek, könyörgöm!
– Jól van, ha ennyire bele vagy zúgva, csak tessék, járj vele!
– És biztos, hogy téged nem zavar?
– Hülye kis picsa! Hát nem érted, hogy nekem így még jobb?
– Te meg miről beszélsz?
– Tényleg nem érted?
– Arra gondolsz, hogy ha lesz egy rendes pasim, a szüleim még kevésbé gyanakodnának, hogy
mi van közöttünk?
– Na, végül csak eljut az agyadig!
– Jól van, akkor vigyél haza!
– Jaj, szépségem, ne olyan hevesen! Hazaviszlek én, ne aggódj! De, ugye, az se baj, ha egyút-
tal megemlítem a drága apukádnak, hogy a kislánya teljesen speedfüggő?
– Akkor te is pont akkora szarban leszel, mint én.
– Ó, nem, szerintem nem. Majd elmondom, hogy találtam rád a sok másik kis köcsög között
egy fecskendővel a karodban, és hogy hoztalak haza épségben. Szerintem azt sem tudják majd,
hogy köszönjék meg nekem, nem gondolod?
– Nézd, csak hagyd ki ebből apámat! Abszolút megbízik benned.

32
 – Hát persze hogy megbízik. Aggasztja az a sok adósság, hülyére dolgozza magát, hogy tör-
leszteni tudjon, szerintem biztos bele is hal, ha megtudja, hogy dugom a drága kis Shokót.
– És ha én mondok el neki mindent?
– Csak tessék! De már sehonnan sem tud több pénzt előteremteni. Ha én nem lennék, már rég
vége lenne. Azt hittem, ezt te mindenkinél jobban érted, Shoko.
– Igen, de…
– Akkor megbeszéltük: nem szakítunk.
– De én nem tudok…
– Miről beszélsz? Ki szokott belőve könyörögni, hogy „dugj meg, dugj meg!”, miközben majd
elsírja magát?
– Hallgass!
– Te gyerek, nehogy már te pisszegj le engem!
Mi mást mondhattam volna még?

A baráti körömben egyetlen lány sem járt nős férfival. Mind nyugodtan mászkálhattak az ut-
cán kézen fogva a barátjukkal. Pulcsit meg sálat kötöttek nekik a szülinapjukra, csókolózós, kö-
zös fényképeket hordtak a tárcájukban. A barátjuk értük jött a suli elé a királyul kifestett kocsi-
jukkal. Többé-kevésbé még együtt is éltek, valamelyikük szüleinél. Én sosem sétálhattam nyilvá-
nosan se Maedzsimával, se Shinnel. Nem hagyhattam, hogy bárki meglássa őket velem, és nem is
beszélhettem róluk senkinek. A barátnőim élete éppolyan távolinak tűnt, mint a Hold a nevelőin-
tézet ablakából. Nem tartoztam sehová.
Esténként, mikor Shin hazavitt, mindig szerettem volna csak még egy kis időt együtt tölteni
vele; csak nagy nehezen vettem rá magam, hogy kinyissam az ajtót és bemenjek a házba. Most
először éreztem így életemben. Még az sem érdekelt, ha Shin nem is gondolja komolyan az egé-
szet – egyszerűen csak vele akartam lenni.
A tizennyolcadik születésnapomra valami egészen hihetetlent kaptam tőle. Együtt kocsikáz-
tunk, mikor egyszer csak megállt egy vadonatúj társasház előtt, és szólt, hogy szálljak ki. Követ-
tem őt a liftbe, majd fel az ötödik emeletre. Odasétált a sarokban lévő lakás ajtajához, és két kul-
csot vett elő. Az egyiket a kezembe nyomta.
– Gyerünk, nyisd csak ki!
A zárba illesztettem a kulcsot. Elfordult, kattant, és kitárult az ajtó.
– Nem hiszem el! És ez az enyém?
– A tiéd. És ne aggódj a lakbér meg a számlák miatt. Azt majd én elintézem. És mondj is fel
nyugodtan!
– Na de…
– Csak így lesz időnk találkozni.
– Ha felmondok, lesz időd beugrani esténként?
– Úgy van. Be tudok nézni a munkából hazafelé, lehet, hogy csak néhány percre, de be tudok.
– Komolyan? Komolyan lakhatok itt?
– Vedd úgy, hogy ez mindkettőnknek ajándék. Tudom, milyen nehéz volt neked, de így talán
újrakezdhetjük… boldog szülinapot!
Átölelt, és magához szorított.
– Annyira nem is volt nehéz. Egyszerűen csak örülök, hogy láthatlak.
A szex forró és szeretetteljes volt Shinnel. Csak akkor éreztem úgy, hogy mégis hasonlítok a
barátnőimre, a kapcsolatom meg az ő rendes, romantikus kapcsolataikra a barátjukkal, mikor
Shinnel szeretkeztem. Maedzsimával a szexből merített élvezet mindig összekeveredett más dol-
gokkal: a drogokkal, a pénzzel, a szüleim elárulásával. Amikor bespeedezve szexeltem, csakis a
drog okozta lebegéssel összekapcsolódó fizikai örömöt kerestem, csak azt akartam. Gyakorlatilag
el sem tudtam képzelni drog nélkül a szexet Maedzsimával. Shinen kívül nem ismertem senki
mást, aki tényleg szeretni tud egy hozzám hasonlóan problémás lányt. Csakhogy miután szeret-

33
keztünk, ő mindig hazament. Tudtam, hogy ha mélyen magába néz, rájön, hogy nincs rám szük-
sége, és valahányszor elmenni láttam, mindig könnyek szöktek a szemembe.
Másnap gyorsan összeszedtem a dolgaimat, és elkezdődött az életem „kitartott nőként”. Sike-
rült megszöknöm még Maedzsima elől is. Sajnos Shinnek nemsokára még az eddiginél is több
munkája lett, és egész hetek teltek el anélkül, hogy el tudott volna jönni – vagy akár felhívott
volna. Milyen nevetséges, pedig éppen azért vette a lakást, hogy többet lehessünk együtt! Majd'
meghaltam, annyira vágytam egy kis speedre, de inkább fogcsikorgatva igyekeztem egyedül ki-
várni, mi történik. A lakásban ott terjengett az új épületekben szokásos friss festékszag: bútorok
nélkül hidegnek, üresnek tűnt az egész.

Egy nap épp kiléptem az épületből, mikor egy ismerős hang szólt utánam:
– Hé, Shoko!
Kővé dermedtem. Maedzsima szemmel láthatóan gond nélkül megtalált. Már meg is állt mel-
lettem a fekete Mercedes.
– Szállj be!
Megráztam a fejem.
– Fogadj szót, bassza meg!
Nem ellenkeztem többet.
– Mi van veled? Nem kéne egy kis anyag?
– Ne gyere ide, jó?
– Mi a francról beszélsz? Azzal enyelegsz, akivel csak akarsz. De én tudom, hogy szeretnél te
velem is találkozni, szépségem!
Akárcsak a legelső alkalommal, most sem szóltam egy szót se, míg az örömszállóhoz nem ér-
tünk. De mikor beléptünk a szobába, megpróbáltam beszélni vele.
– Nézd, tényleg nem akarok többet találkozni veled!
– Ne gyere nekem ezzel!
Maedzsima felkapott az asztalról egy hamutálat, és hozzám vágta. A homlokom közepén talált
el, egy kis darab húst ki is szakított. Mikor látta, hogy törölgetem a szemembe csurgó vért, már a
kezét nyújtotta, hogy segítsen.
– Kurvára hozzám ne érj! – kiabáltam rá, és ellöktem a kezét.
– Shoko, szépségem, ez az arc… az biztos, hogy apádra ütöttél. Jól van, figyelj ide! Többet
nem megyek a lakásodhoz, rendben?
– Gyűlöllek!
– Ha ezt akarod, tőlem a családod visszaadhatja az egész összeget, amivel tartoztok nekem,
most rögtön – folytatta, hirtelen már fenyegetőbb hangot megütve. – Ha baszakodsz velem, ti
bánjátok meg.
Nem feleltem.
– Soha többet nem akarok ilyen arckifejezést látni a csajomon, megértettél?
– Igen…
– Örülök, hogy értjük egymást – és dühítőén önelégült arccal már készítette is a fecskendőt. –
A karod! – szólt rám.
– Nem kérek.
– Hát megint baszakodsz velem?
Felkapta a vizespoharat, és hozzám vágta, aztán még hasba is rúgott. A padlóra rogytam, a
jobb kezemmel beletenyereltem egy üvegcserépbe. Csontig bevágta a középső ujjamat. A padlón
vérnyomok jelezték, hol próbáltam megtámaszkodni. Lent maradtam a földön, a hasamat fogva;
de Maedzsima még nem fejezte be.
– Sose dühíts fel többet! – és földhöz vágta a teáskanna mellett álló forróvizes termoszt. A for-
ró víz ráfröccsent a kezemre, a gyűrűs- és a kisujjam közt megégette a bőrt. Tántorogva felálltam,
és hoztam két törülközőt a fürdőszobából. Az egyikkel bekötöttem a vágást a kezemen, a másik-

34
kal meg a homlokomból folyó vért törölgettem. Aztán a fájdalomról tudomást sem véve nekiáll-
tam rendbe rakni a szobát; Maedzsima halál nyugodtan ült a kanapén, és beadta magának az
adagját. A tű puszta látványától görcsbe rándult a lábam és izzadni kezdett a tenyerem. Tudtam,
hogy muszáj ellenállnom, de annyira nagyon akartam én is…
– A francba, nem tudom beszúrni. Add a bal karod… fogd szorosabban! – Maedzsima meg-
várta, míg beomlik egy kis vér, majd belém nyomta a fecskendő tartalmát.
– Na, milyen? – kérdezte, de csak valami távoli visszhangként hallottam. – Lefogadom, hogy
felizgultál…
Meg sem vártam, hogy befejezze, rávetettem magam.
– Mit akarsz tőlem, szépségem?
– Dugj meg!
– Ó, sajnos nem hallottam, kicsit hangosabban mondd!
– Dugj meg! Kérlek!
– Hát miért nem ezzel kezdted? Tudod, hogy ha beadom az anyagot, egy perc sem telik el, és
te már könyörögsz?
– Aha.
– Te meg azzal jössz nekem, hogy szakítsunk, meg ilyen hülyeségek…
Már attól nyögdécselni kezdtem, ahogy magához szorított.
– Igazából kellek neked, ugye, Shoko?
Hallani sem bírtam ilyesmit attól, aki így elárulja az apámat.
Az iskolában csúfolt kívülálló; az ártatlan gyermek, akit majdnem megerőszakolt Mizugucsi; a
kötelességtudó lány, aki segített az anyjának rendet rakni, miután az apja részegen szétverte a be-
rendezést; a kislány, akinek mindig vigyáznia kellett, hogy fel ne dühítse az apját – valójában
egyik sem én voltam. Úgy gondoltam a gyerekkorom eseményeire, mintha valaki mással történ-
tek volna meg. Úgy sokkal könnyebb volt. De így az lett a vége, hogy túl sokszor alkottam újra
magamat, és mostanra képtelen voltam megmondani, melyik is az igazi Shoko. A szívemet, a lel-
kemet el tudtam választani a testemtől, és így képes voltam elveszni a Maedzsimával meg a
speeddel járó élvezetben. Mégis, mikor a végéhez közeledett egy-egy ilyen drogos-ködös esténk,
és a bizsergés lassan halványulni kezdett, úgy éreztem, nincsen bennem semmilyen érzelem –
csak a bűntudat, Shin miatt.
– Nem bírom ezt. Maedzsima rám se hederített.
– Csak idő kérdése, mikor mentek szét ezzel a pasassal. Lehetetlen, hogy ki tudjon elégíteni
egy ilyen kis ribancot, mint te! – nevetett.
Csak idő kérdése… épp arra volt most szükségem, hogy Shinnel tölthessem az időt.

Néhány nap múlva megint eljött Shin, nagyon hosszú idő után először. Azonnal észrevette,
hogy valami nem stimmel.
– Shoko! Mutasd a karod! – szólt rám. Elkapta a kezem, és felhúzta a ruhám ujját. A vézna kis
karomon ott voltak az árulkodó tűszúrások.
– Te drogoztál! Hát elment az eszed?! – most először láttam Shint kijönni a sodrából. – Nem
tudom elhinni, hogy drogozol!
– Abba akarom hagyni. De egyszerűen nem megy. Segíts! Kérlek!
A kezembe temettem az arcomat. Shin átölelt, és magához szorított.
– Nézd, Shoko, tudom, hogy találkozgatsz valakivel. Mégis milyen jogon mondhatnám én,
hogy ne találkozz másokkal? Na de drogozni? Légy szíves, most azonnal ígérd meg, hogy abba-
hagyod!
– Sajnálom…
– Én szeretlek, Shoko, én tényleg szeretlek – mondta. Pont erre volt akkor szükségem. – Foly-
ton aggódom érted, amikor nem vagyok itt, de állandóan nem lehetek veled. Borzasztóan szeret-
ném, de nem lehet. Kérlek, értsd meg ezt!

35
 Kelletlenül bólintottam. Értettem én. De mégsem volt ott soha, amikor igazán szükségem lett
volna rá. Időnként akár két hét is eltelt, hogy fel se hívott: túl sok volt az üresjárat a kapcsola-
tunkban. Csak vártam, vártam, hogy végre eljöjjön; az együtt töltött idő meg egy pillanat alatt el-
illant. Mindig féltem elengedni a kezét, mert sosem tudtam, mikor foghatom meg újra.
Azért boldogok is voltunk időnként. Imádtam, ahogy a nevemet kimondja, ahogy a karjaiban
tart. Mikor egyedül sétáltam az utcákon, a város mindig unalmasnak, szürkének tűnt; viszont mi-
kor Shin mellett mentem, mintha kiélesedtek volna az érzékeim. Tavasszal észrevettem a langyos
szellőben mindenütt ott lebegő cseresznyevirág-szirmokat. Nyáron meghallottam a szélcsengők
csilingelését, és eszembe jutott, mikor régen kiültünk anyámmal vagy apámmal a verandára, a
kellemes, hűvös, esti levegőre. Ősszel körülvett minket az aranyszín illatvirágok nehéz, sűrű
aromája. Télen meg, ha Shin felhívott, örömmel vártam kint, a ház előtt vacogva, miközben csíp-
te a fülem a hideg. Egyszer, emlékszem, nagyon sokat késett, én mégis megvártam kint, az utcán.
– Ne haragudj! Nem tudtam elszabadulni. Megvárhattál volna bent is! Megfagysz itt kint – az-
zal átkarolt, úgy melengette átfázott testem.
– Csak még egy kicsit… csak maradjunk így…
– Shoko, tudom, hogy ez nehéz neked, de én komolyan mondom, hogy szeretlek. Mondd,
hogy sosem szakítasz velem! Tudod, hogy nem hagyhatom el a feleségem, de mégis annyira vá-
gyom rá, hogy veled lehessek. Olyan önző vagyok…
– Nem, nem vagy az. Én vagyok önző.
Végül is én is folyamatosan csaltam.
– Shoko! – azzal a két tenyere közé fogta a kezem, és lágyan megcsókolt.

Véget értek a drogokkal töltött mézeshetek – most már valóban, komolyan a markában tartotta
a speed nyomorult kis testemet. És hogy súlyosbítsa a dolgokat, Maedzsima is kezdett megőrülni.
Ha valamikor nem tudott elérni, egészen kikelt magából, és mikor végül megtalált, két-három
napra is bebújt velem az örömszállóba. Még a szobából sem engedett ki. Az ágyra dobott, és
hosszan, sértetten szónokolt arról, hogy én kerülöm őt. Ha felelni próbáltam, hazugnak nevezett
és megrugdosott.
Egyszer szokás szerint összevissza vert, majd hirtelen abbahagyta.
– Kurvára eszedbe ne jusson hozzányúlni a telefonhoz, amíg vissza nem jövök! – mordult rám.
Becsapta maga mögött az ajtót, én meg ott maradtam az ágyon, és a fájdalomtól csak nyöszörögni
tudtam.
Néhány óra múlva visszajött, a kezében egy papírzacskóval. Eljátszottuk a szokott lépéseket,
belőttük magunkat együtt; aztán fogta a fürdőköpeny övét, amivel a karunkat szorítottuk el, és
összekötötte vele a kezem.
– Mit csinálsz? Engedj el!
– Kipróbálod ezt? – kérdezte széles vigyorral, és a papírzacskóból egy vibrátort meg egy üveg
síkosítót húzott elő.
– Nem!
– Ugyan, szépségem, tudom, hogy te is szeretnéd!
– Hagyjál, te perverz állat! – kiabáltam rá, erre orrba vágott. Szörnyű reccsenést hallottam, és
a fülemből vér kezdett szivárogni.
– Lazítsd el a lábad!
– Hagyd abba, kérlek…
– Francba, nem tudom betenni.
Maedzsima félretette a vibrátort, és nekiállt bekenni síkosítóval az egész testemet. A hányin-
ger kerülgetett, ahogy nyálcsorgatva dörzsölgetett ott. Miután vagy egy óráig el kellett ezt visel-
nem, végül erőnek erejével mégiscsak belém nyomta a vibrátort.
– Ez fáj!
– Várj csak egy kicsit, mindjárt jobb lesz!
Már nem is ellenkeztem.
36
 – Na, jobb már?
– Inkább téged akarlak.
– Igen? Én jobb vagyok?
– Igen… dugj meg!
Még mindezek után is úgy éreztem, muszáj megkapnom.
– Gyere, kérlek!
– Nem, szépségem, előbb meg akarom nézni, ahogy te megdugod magad ezzel!
– Nem tudom.
– Nem kell zavarban lenned! Gyerünk, drágám, a kedvemért!
Kioldozott, majd a kezembe nyomta a vibrátort.
– Nem!
– Jaj, add ide! Olyan orgazmust kapsz tőlem, hogy… – kikapta a kezemből, erővel a hasamra
fordított, és megint belém nyomta.
Egy kis nyögés szaladt ki a számon. Maedzsima ettől szörnyű izgalomba jött.
– Hangosabban, gyerünk, hallani akarom a nyögdécselésedet!
Valahogy rávettem magam, hogy belemenjek a játékba.
– Mmm, igen!
– Na, most már jó?
– Igen!
– Gyerünk, Shoko, tedd meg a kedvemért! – és megint odaadta nekem a vibrátort.
– Mmm…
– Nem, nem, nézd csak, így jobb – megfogta a kezem, és nekiállt vadul körbe-körbe forgatni
bennem a szerszámot. – Tedd szét a lábad egy kicsit jobban, nem látok semmit!
– Jaj… istenem!
– Gyerünk, legyél nagyon-nagyon rossz! Gyerünk, szépségem, tedd csak be az egészet!
– Kérlek! Most már dugj meg! – Magamra húztam, és őrült kefélésbe kezdtünk. Ahogy a taxi-
ban ülve hazafelé tartottam, a vágásokat, véraláfutásokat tapogattam az arcomon. A felhasadt
számból megint szivárogni kezdett a vér. Hát milyen mélyre süllyedhetek még? Kirázott a hideg,
ha arra gondoltam, mit is csinálok.

Egy másik alkalommal Maedzsima nagy pénzhez jutott vagy valami ilyesmi, mert szokatlanul
jókedvűnek tűnt. A szállodai szobából felhívott telefonon egy ismerős nőt: az is nagy speedes hí-
rében állt, és Szaorinak hívták. Mikor ő is csatlakozott hozzánk, Maedzsima utasította, hogy „ad-
jon műsort” velem, ő meg majd nézi. Meglepett tekintetemre válaszul a fülembe suttogta:
– Leszbikus, úgyhogy neked nem is kell semmit se csinálnod, amit nem akarsz. Csak hagyd,
hogy ő csinálja.
Erőtlenül rábólintottam, és felmásztam az ágyra. Szaori lehámozta rólam a fürdőköpenyt, és a
fülemet kezdte nyalogatni. A számba csúszó nyelve, a testemen kalandozó kezének érintése egé-
szen más érzést váltott ki belőlem, mint egy férfié. Aztán finoman végignyalta a testemet, és köz-
ben belém csúsztatta az egyik ujját, majd ki-be húzogatta.
– Shoko, erre nézz, és adj már valami hangot! – Maedzsima cigarettázva osztogatta az utasítá-
sokat, mint valami olcsó peepshow vendége. Szaori már engedelmeskedett is, szörnyű sebesség-
gel mozgatta az ujját bennem, és egyre szenvedélyesebben nyalogatott.
– Ó, ne, mindjárt… kérlek, gyere te! – nyújtottam ki a kezem Maedzsima felé.
– Jól van, most már mehetsz – állt fel, és ledobta Szaorit az ágyról. A tárcájából egy maréknyi
tízezrest vett elő, és odadobta neki.
– Hát ennyire akarsz? – fordult hozzám; az arcomat simogatta, aztán már rám is mászott.
– Most akarlak, most! Gyorsan! – feleltem, és szorosan átkaroltam.

37
 – Jaj, Shoko, ez jó, ez nagyon jó – motyogta. Miközben belém hatolt és lassan mozogni kez-
dett, a kezével Szaorinak integetett, hogy tűnjön már el. Az lehajolt, hogy összeszedje a földről a
pénzt, felöltözött és távozott.
Maedzsima ekkor kezdett erősködni, hogy szakítsak Shinnel.
– Nem gondolod, hogy most már ideje lenne megszabadulnod ettől a pasastól?
Mikor egyszerűen csak megráztam a fejem, felém fordult:
– Direkt akarsz feldühíteni?
– Nem, Maedzsima-szan, nem akarlak feldühíteni…
– Nézd, én mindenről gondoskodom, amire csak szükséged van. Bármi kell, megveszem,
nem?
– Nem bírok tovább veled lenni!
– Úgy bánok veled, mint egy kibaszott hercegnővel!
– Ugyan, le se szarsz!
– Hogy érted, hogy le se szarlak?
– Ha tényleg annyira fontos lennék neked, elengednél.
– Nem, nem! Gondolod, hogy csak úgy szakítunk, és annyi? Egy hozzád hasonló kis picsa
nyilván fel sem éri ésszel, mennyi pénzt fektettem már ebbe a kapcsolatba. Én nem viccelek.
Olyan nincs, hogy hagyod, hogy mindezt megtegyem érted, aztán hátat fordítasz, és közlöd, hogy
szakítani akarsz!
Kínos csend következett. Aztán Maedzsima felemelte a kezét, és megsimogatta az arcomat.
– Olyan szép vagy, nem tudok neked ellenállni!
– Hozzám ne érj!
– Ne gyere már megint ezzel a hülyeséggel! Mit képzelsz te magadról? – azzal minden fi-
gyelmeztetés nélkül keményen pofon vágott.
– Szakítani akarok!
– Kibaszott makacs kis kurva! – és olyan erővel rúgott belém, hogy nekiestem az asztalnak. A
sarka épp a szememet találta el, és csorogni kezdett belőle valami: biztos a könnyeim, gondoltam.
De aztán az arcomhoz emeltem a kezem, és láttam, hogy vér.
– Ennek vége! – jelentettem ki undorral.
– Nem, nem. Nem ennek van vége! – és ezúttal a hajamat megragadva odacsapta a fejem a
padlóhoz. Olyan volt, mintha valaki vörösen izzó vasrudat szúrt volna át a fejemen.
– Jaj, ne… sajnálom! – dadogtam.
– Azt akarod, hogy megbocsássak? Azt? Térdelj csak le, és könyörögj érte!
Megsértettem a büszkeségét, és nem tudott parancsolni magának. A fejemre lépett, úgy tartott
a padlón. Még mindig fájt a fejem az előző ütéstől, és ahogy ránehezedett, a még nagyobb fájda-
lomtól nekem is elborult az agyam.
– Azt akarod, hogy én könyörögjek neked7. Hát csak gyerünk, verj össze, ahogy csak akarsz!
Azt lesheted, hogy én bocsánatot kérjek tőled!
– Hát jó! Ahogy akarod! Úgyis elegem van a hülyeségeidből, lassan beleőrülök, ha veled va-
gyok! Csinálj, amit csak akarsz!
De tudta, hogy úgyis visszajövök. Idővel egyre súlyosbodtak az elvonási tüneteim, és egyre
több speed kellett, hogy ne szenvedjek tőlük. Függtem Maedzsimától, és nem láttam kiutat.
Azt hiszem, valamikor ősz elején lehetett, hogy Maedzsima egy kemény pornóvideót rakott
be, és megparancsolta, csináljak mindent úgy, ahogy a lány a filmben. Először csak némán bá-
multam a képernyőt, de aztán a hanyatt fekvő lány (épp egy vibrátorral kényeztette magát) kez-
dett egyre jobban rám hasonlítani. Nem tudtam tovább nézni.
– Hé, nem is nézed!
– Az… az ott én vagyok?
– Mi van?
– Az a lány. Az én vagyok!

38
 – Shoko, mi a fenéről beszélsz?
– Állítsd meg! Állítsd meg!
A nyögdécselés a tévéből, a hűtő berregése, szép lassan minden hang mintha az én hangommá
változott volna.
– Kapcsold ki!
Elhajítottam a távirányítót, és befogtam a fülem. Maedzsima csodálkozva nézett rám.
– Neked meg mi bajod? Nem te vagy az a lány.
– De én vagyok!
– Kezdesz elszállni, szépségem, jobb, ha adok még egy adagot.
Megráztam a fejem. Egész testemben reszkettem.
– Ha nem kapsz még egy kicsit, nagyon ki fogsz készülni.
És azzal még nem is volt vége, hogy magamat láttam a pornófilmben. Azt képzeltem, a tükör a
falon átlátszó, és a másik oldalán valaki nyálcsorgatva nézi, ahogy szexelünk.
– Shoko, add a karod!
Vadul rázni kezdtem a fejem.
– Nem… nem akarom! Nem akarom!
– Muszáj lesz. Már egészen agyament dolgokat beszélsz.
Ekkor már azt hallucináltam, hogy bogarak mászkálnak fel-le a hátamon, és a fejemben még
mindig visszhangzott a saját nyögdécselésem. Végül annyira pánikba estem, hogy odatartottam a
jobb karom, és megkaptam az újabb adagot. Mikor megint a képernyőre pillantottam, csak valami
névtelen pornószínésznőt láttam, amint szétteszi a lábát egy férfi előtt. Megkönnyebbülten sóhaj-
tottam fel, ittam egy korty vizet, és leheveredtem az ágyra.
– Na, hogy érzed magad? Elmúlt már?
– Aha…
– Akarsz enni valamit? – kérdezte Maedzsima, és felvette az étlapot az asztalról.
– A ramengaluska-leveshez lenne kedvem.
– Oké, én is azt kérem. Rendeld meg, légy szíves!
Az ágy melletti telefonon kértem két adag levest.
– Nem is emlékszem, mikor ettél utoljára – jegyezte meg Maedzsima.
Kimentem, és behoztam a két tál levest, amit a szobapincér letett az ajtó elé; az asztalra raktam
a tálakat. A drogtól mindig érzékenyebb lett a hőre a nyelvem, így meg kellett várnom, míg kicsit
kihűl: a galuskák megszívták magukat, mire enni tudtam belőle. Elszívtam egy cigarettát, aztán
beültem Maedzsima mellé a kádba. Egész éjjel keféltünk.

Megcsörrent a telefonom.
– Igen?
– Szia, Shoko, hogy vagy?
– Jól! Mi a helyzet, Juki?
– Én tök jól vagyok, de te mostanában nagyon furcsán viselkedsz. Már jó ideje nem látott sen-
ki, a hangod is olyan szomorú. Megfáztál vagy mi?
– Nem, nem, jól vagyok.
– Valami baj van? Tudsz most beszélni?
– Mondtam, nincs semmi baj.
– Hát, ha tényleg nincs… Nincs kedved összefutni a régi csapattal? Mindenkinek rohadtul hi-
ányzol. Ha te nem vagy itt, semmi sem olyan jó. Te mindig felvidítottál minket.
– Köszi.
Ha tehettem volna, abban a pillanatban indulok is Jukihoz. De amilyen állapotban épp voltam,
egyszerűen senkivel sem akartam találkozni. Már nem éreztem, hogy közéjük tartozom. Bár visz-
szamehetnék oda! – gondoltam. És gyűlöltem magam, amiért nem tudok leállni a speeddel.
Nem sokkal ezután megjelent a lakásomon Shin.
39
 – Hát gratulálok!
– Miért is?
– Jaj, ne már, csak nem felejtetted el a saját szülinapod!
Minden napom pontosan ugyanúgy telt, speeddel – így teljesen kiment a fejemből, hogy aznap
volt a tizenkilencedik születésnapom. Shin vett nekem egy üveg parfümöt.
– Te választottad?
– Hát persze.
Lekaptam a kupakját, és beleszagoltam. Édes, nagyon érzéki illat volt – olyan nagyon felnőt-
tes!
– Köszönöm. Nézd, sajnálom, de…
– Csitt! Semmi baj!
Shin tudta, mit művelek. De azt hitte, a magány miatt kerestem valaki mást, és eközben szok-
tam rá a speedre. Ezen mindig felhúzta magát.
– Shoko, mondd meg az igazat! Csak van valami oka, hogy drogozol!
A padlót bámultam, nem tudtam felelni.
– Miért csinálod? Nem tudsz beszélni velem erről?
– Sajnálom… – csak ennyit tudtam kinyögni. Shin ugyanazt felelte, mint mindig:
– Kérlek, hagyd abba a drogozást, jó? – és átölelt. Tudtam, hogy önző dolog, de titokban azt
kívántam, bárcsak jobban haragudna. Bár lenne szörnyen féltékeny, mondaná, hogy azt akarja,
csak az ő csaja legyek, senki másé! Mindig olyan jó volt hozzám, de azt sosem tudtam, igazából
mit gondol. Hát persze, én csak egy gyerek voltam – el kellett fogadnom, hogy ezzel a férfival
sosem leszünk egy hullámhosszon. De azt azért értettem, milyen üzenetet rejt magában az ele-
gáns parfüm. Azt remélte, gyorsan felnövök – és nekem szörnyűségesen fájt, hogy ez nem megy
elég gyorsan.
Shin nagyon figyelmesen szeretkezett velem aznap este. Minden érintése lázba hozott, csak
nyögtem és könyörögtem, csinálja erősebben. De hirtelen abbahagyta, és rám nézett.
– Shoko, te most is be vagy lőve, ugye?
– Mi van?
– Látom, hogy be vagy. Egészen mások a reakcióid.
Ezt hallva egyenesen mocskosnak éreztem magam.
Nem létezett többé az ártatlan Shoko, az a lány, aki oly boldogan sétált Shinnel kéz a kézben.
Aznap egy furcsa álomban megjelent a nagyapám. Az arcát nem láttam tisztán, de biztos vol-
tam benne, hogy ő az. Egy hegy tetején állt, a kékes ködben, és kiabált nekem: „Shoko, Shoko!”
– és integetett is, hogy menjek oda. Összerándultam és felébredtem. Annyira aggasztja nagyapá-
mat, hogy drogozom és egy nős férfival járok, hogy álmomban meglátogat? Talán azt akarja kö-
zölni, hogy ha így folytatom, hamarosan én is csatlakozom hozzá? Mintha hatalmas súly ült volna
a mellkasomon: nem kaptam levegőt.
– Nagypapa, sajnálom! – suttogtam. De Shin és Maedzsima közt őrlődve túl sok darabkára tört
a szívem, és fogalmam sem volt, hogy lehetne rendbe hozni a dolgokat.

40
 Ötödik fejezet

BŰNHŐDÉS

Néhány nappal a születésnapom után felhívott Na-csan.

– Shoko-csan, meghalt a cica. Betekertük egy törülközőbe, és eltemettük a cseresznyefa alá.
Mi már sosem látjuk többé, de így tavasszal legalább érzi majd a virágszirmokat. Ott majd boldog
lesz, ugye…?
Na-csan elsírta magát. A csődeljárás során lefoglalták a házunkat is, a családomat kilakoltat-
ták. Nagyon szerettük azt a házat, mindannyiunknak számtalan emléke kötődött hozzá: a kiköltö-
zés zűrzavarában a macskánk összegömbölyödött az előszoba sarkában, és elpusztult. Mintha
tudta volna, mi történik. A kutyánkat, akire mindig számíthattam, ha bántott valami, szintén a
cseresznyefa alá temettük. És most már sosem simíthatok végig ezen a fán, sosem etethetem meg
újra a pontyokat! Nem mehetek vissza oda, ahol annyit üldögéltünk, annyit nevettünk, annyiszor
vacsoráztunk együtt. Mintha a közös otthonunk szó szerint összeomlott volna körülöttünk. Ne-
kem szerencsém volt, mert már amúgy is máshol laktam, de még így is megéreztem a csapást.
Igazából épp ebből jöttem rá, milyen fontos is nekem a családom. És ez adott erőt ahhoz is, hogy
végleg leszámoljak a drogokkal.
Néhány nappal azelőtt Maedzsima szokás szerint elvitt az örömszállóba. A második este
megmondtam neki, hogy haza akarok menni. Erre elborult az agya.
– Hát ennyire gyűlölsz engem? – kiabált, és fejbe csapott. Olyan erővel ütött meg, hogy lere-
pültem az ágyról, ő meg utánam ugrott, belém rúgott, aztán a hajamnál fogva talpra állított.
– Tessék, folytasd csak! Akarsz még mondani valamit? – köpte oda. Próbáltam megszólalni,
de a rúgás után nem jutottam levegőhöz. – Nem mész innen sehová!
Maedzsima most már teljesen felhúzta magát. Fogta a fecskendőt, és hatalmas adag speedet
nyomott belém. Amint kihúzta a tűt, az arcomról dőlni kezdett az izzadság, a testemből kifutott
minden erő. A mellkasomban égető forróság gyúlt, a szívemre szorítottam a kezem, hátha meg-
nyugszom, de mit sem használt. Lehanyatlottam az ágyra, a fekete takarók és párnák közé.
– Hé, minden rendben?
Csak homályos foltot láttam Maedzsima arcából.
– Aha.
Alig jött ki valami hang a számon.
– Shoko!
– Ne… nem kapok… levegőt!
– Na, ne már, nem csináltam semmit. Nem az én hibám!
A torkomból csak valami hörgésszerű hang tört elő.
– Ne hülyéskedj már… egyébként meg biztos mindjárt jobban leszel… Ööö, nekem most
mennem kell. Majd találkozunk, jó?
– Maedzsima-szan, várj! – szóltam volna utána, de csak suttogni tudtam.
Még csak vissza sem nézett.
Próbáltam felállni, de kezem-lábam elzsibbadt: mozdulni is alig bírtam. De az biztos, hogy
nem fogok egy ilyen helyen meghalni!
– Apa, anya, segítsetek! – kapkodtam a levegőt, és kétségbeesetten markoltam a torkomat.
Mintha láthatatlan kezek fojtogatnának belülről. Kis idő múlva, mintha csoda történt volna, újra
éreztem az ujjaimat, a lábujjaimat. Valahogy sikerült lekászálódnom az ágyról. Remegett a ke-
zem, még mindig csak homályosan láttam, úgy igyekeztem egy kis sminkkel eltakarni a sérülése-
ket a szemem körül, ahol Maedzsima megütött.

41
 Hogy én mekkora balek vagyok! Akárhányszor vert is össze, csak annyit kellett mondania,
hogy „szeretlek” – és én már el is felejtettem, hogy bántott. Ez az egyetlen kis szó kötözött gúzs-
ba, pedig sosem volt mögötte érzelem. Egészen a legvégéig csak a szexuális igényeit kielégítő
játékszerként kezelt. Kiléptem a sötét, ablaktalan szobából – éppolyan üresnek tűnt most, mint
Maedzsima sok-sok hazugsága.
Két napig csak feküdtem otthon, és majd' belehaltam, annyira akartam a speedet. Ha csak rá-
néztem a tűszúrásokra a karomon, már attól beugrottak a képek. Ekkor hívott fel Na-csan, én pe-
dig rádöbbentem, ez most az én nagy esélyem, hogy végleg leálljak a drogokkal.

Hirtelen és teljesen abbahagyni a drogot borzasztóan kemény dolog. Először folyamatos hallu-
cinációk gyötörtek. Rettenetes dolgokat láttam és hallottam, és egyáltalán nem tudtam aludni. Há-
rom nap után végül abbamaradtak a hallucinációk, és az étvágyam is visszatért. Sőt, egyszerűen
nem is tudtam abbahagyni az evést. Bezabáltam két óriási tál rizst rántott hússal, megittam mellé
egy kétliteres palack vizet. Aztán rögtön elaludtam. Szomjasan ébredtem, ittam még egy kis vi-
zet, aztán beültem egy kád tűzforró vízbe, csak úgy dőlt rólam az izzadság. Utána újra teleettem
magam, és megint elaludtam. Tíz nap telt el így, mire végre elmúlt ez az abnormális éhség, és
éreztem, hogy a testem lassan ismét normálisan működik. Így menekültem meg a speedfüggőség
poklából, és rövid idő múlva azt is megtudtam, hogy egy másikfajta pokol sem fenyeget már:
nem egészen két hónappal azután, hogy otthagyott meghalni az örömszállóban, Maedzsimát elvit-
te egy tüdőgyulladás.

Nem sokkal a leszokás után egy exkluzív bárban kaptam munkát a környéken: az ilyen drága
helyekre általában üzletemberek járnak esténként, hogy kikapcsolódjanak és kellemesen elbe-
szélgessenek az őket kiszolgáló bárkisasszonyokkal. 1987-et írtunk, a japán gazdaság nagy bubo-
rékának korszakát éltük: ment az üzlet mindenhol, és úgy folyt a pénz, mint a vendégeknek kitöl-
tött szaké. Egészen elképedtem, mennyit költenek egyes üzletemberek: mintha holnap eljönne a
világvége.
Sajnos Shin cége viszont pénzügyi nehézségekkel küszködött, így már nem tudott nekem
pénzt küldeni. A fizetésemből minden hónapban félre tudtam rakni egy kicsit, hogy a szüleimnek
adjam. De míg egész Japán vadul költekezett, nekem és a szeretteimnek sokkal rosszabbul álltak
a dolgaink: Shin cége végül tönkre is ment. Persze nekem annyira nem számított, hogy nincs
pénze – szerettem őt, és eszembe sem jutott szakítani vele.
Nekem sem volt könnyű megélni. Egy bárkisasszonynak rengeteget kell a külsejére költenie,
és a fizetésem nagy része el is ment ruhákra, cipőkre, fodrászra és sminkre. Időnként a napi kia-
dásaimból kellett lefaragnom, hogy pénzt tudjak küldeni a szüleimnek, így aznap már nem futotta
ételre. De Shinnek sosem beszéltem a családom helyzetéről, vidáman úgy tettem, mintha minden
rendben lenne.
A szüleim és Na-csan egy kisebb házat béreltek, a bátyám is talált magának lakást a közelben.
Apám még mindig gyengélkedett, egyedüli bevétele az maradt, hogy építkezéseken végzett na-
gyon egyszerű fizikai munkákat. Anyám egy örömszállóban takarított. Nem volt már fiatal, és
nem is volt hozzászokva az ilyen munkához: a kezén megkeményedett, megtöredezett a bőr. Az a
selymesen puha kéz, ami valaha a bíróságon megszorította az enyémet, már a múlté volt. Majd-
nem húszéves voltam, szinte felnőtt, és tehetetlenül néztem a szüleim küszködését.

Esténként, fütyülve az arcomba fújó csípős, hideg szélre meg az elektromosságtól a lábamra
tapadó kabátra, gyalog siettem a bárba. A munka lett az én új függőségem. Egy este új vendég
hívott oda magához: Kuramocsinak hívták. Szokás szerint mosolyogva köszöntöttem, de mikor
leültem mellé, a szívem mintha nagyobbat dobbant volna. Alacsony volt, és nem különösebben
jóképű, de mégis megláttam benne valamit. Úgy éreztem, ez szerelem első látásra. Elmesélte,
hogy egy Oszaka melletti, hirakatai ingatlancég elnöke. Üzleti ügyben járt a városnak ezen a ré-
szén, és egy közeli szállodában vett ki szobát. Remekül elbeszélgettünk – az ilyen férfiak mellett
biztonságban érzi magát az ember.
42
 – Nem akar harapni valamit, amikor végez?
– Rendben. Úgyis mindjárt zárunk.
– Fizetek, és kint megvárom.
– Rögtön jövök.
Kuramocsi kifizette a számlát és kiment; még mindig szólt a Szotto ojaszumi, az a dal, ami a
zárórát jelezte. Amint vége lett, már vettem is a kabátomat, és szaladtam ki hozzá.
– Elnézést! Biztos már meg is fagyott itt kint.
– Semmi baj. Nos, Shoko, most hová? Mit szeretne enni?
– Hát, maga milyen ételt szeret?
– Hmm, lássuk csak… tudja, nem ismerem valami jól Szakait. Vigyen egy olyan helyre, ahová
maga is szívesen megy!
Az egyik kedvenc éttermemben vacsoráztunk, és amikor felvetettem, hogy haza kéne men-
nem, Kuramocsi előállt egy javaslattal.
– Én most visszamegyek a szállodába, de nagyon nem szeretnék egyedül lenni. Ígérem, sem-
mivel sem fogok próbálkozni… nem jönne velem társaságnak?
– Micsoda?
– Feljön a szobámba?
– Köszönöm, de inkább nem.
– Nézze, komolyan nem próbálkozom semmivel.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Akkor rendben – és odanyújtottam a kisujjamat.
– Mintha gyerekek lennénk – nevetett Kuramocsi, mikor a megegyezést összefont kisujjunkkal
szentesítettük, ahogy a japán gyerekek szokták.
– Kisujj-kisujj, ha megszeged, száz tű kínja legyen veled – szavaltam az ideülő gyerekmondó-
kát. Még akkor is nevetett, mikor elengedtem az ujját. Nem gondoltam, hogy hazudik: még csak
most találkoztunk, de máris úgy éreztem, bízhatok benne. Leültünk beszélgetni a szobájában, és
tökéletesen megfeledkeztünk az idő múlásáról. Az apám révén magam is tudtam egyet-mást az
ingatlanüzletről, és ez csak tovább oldotta a hangulatot; Kuramocsi mesélt az épp futó projektjei-
ről, terveiről, meg elmondott mindenféle vicces történetet az alkalmazottairól, kollégáiról. Na-
gyon kellemes élmény volt beszélgetni vele, teljesen el tudtam engedni magam.
– Tudja, azonnal magát szúrtam ki a bárban az összes többi lány közül. Amint megláttam, rög-
tön megtetszett.
– Köszönöm.
– Szereti a szexet, Shoko? – kérdezte hirtelen.
– Hát persze hogy szeretem – feleltem őszintén.
– Nos, ez elég egyenes válasz. Ha annyira szereti, mit szólna, ha megkérném, legyen a barát-
nőm?
– Ahhoz még nem ismerem magát eléggé.
– És az segít, ha megígérem, hogy gondoskodom magáról?
Nem válaszoltam; Kuramocsi erre kinyújtotta a kezét, és megfogta az enyémet. Mélyen a sze-
membe nézett.
– Fizetem minden költségét. Még házat is veszek magának, ha holnap visszajön velem. Bízzon
csak rám mindent! Tudja, eddig rengeteg kalandom volt, de magával komolyan gondolom. Mit
szól hozzá?
Elképesztő lehetőség, mégsem tudtam, mit mondjak. Ha megteszem, amit kér, és másnap rög-
tön vele is megyek, a szüleimnek valószínűleg nem kell többet küszködniük a megélhetésért. De
Shin arcát mégsem bírtam kiverni a fejemből.
– Kérem, adjon időt, hogy átgondoljam. Nem találkozhatnánk máskor, hogy rendesen megbe-
széljük ezt? – finoman kihúztam a kezem az ujjai közül, és újra a térdemre tettem.

43
 Kényelmetlen nevetés szakadt ki belőle.
– Értem. Túl hirtelen állok elő ezzel, ugye? De ígérje meg, hogy ha legközelebb találkozunk,
velem tölti az éjszakát! Jó? Most mennem kell dolgozni, de mielőtt hazaérek, felhívhatom magát
a mobiltelefonomról? Hogy emberi szót halljak, míg vezetek.
Már világosság szűrődött be a függöny résén. Reggeledett.
– Senki mással nem tud beszélni? – kérdeztem vissza vigyorogva, mire elnevette magát. Végül
elbúcsúztam, és hazaindultam.
– Ne haragudjon, hogy miattam fenn kellett maradnia egész éjszaka. Tegye el – és 500.000
jent nyújtott át. Ez még a fellendülés korszakában is rengeteg pénznek számított.
– Ezt nem fogadhatom el mind. Úgyis találkozunk még, nem? Ennyi nekem elég – igyekeztem
a kezébe nyomni a pénzköteget.
– Ne mondjon semmit! Csak tegye el!
– Kérem, ne ragaszkodjon hozzá!
– Hát még mindig felesel?
– Nem fogadhatom el!
– Majd én befogom a száját! – és nagy megdöbbenésemre megragadta a vállamat, és jókora
csókot nyomott a számra. – Ugye, ez elhallgattatta?
Egy pillanatig csak álltunk, és bámultunk egymásra.
– Köszönöm.
– Hívom, amint hazaér, mindenképpen vegye fel!
– Mindenképp.
Ahogy ígérte, alig léptem be a lakásba, a telefon már csörgött is. Japánban akkor nagyon ritka
dolognak számított a mobiltelefon, de Kuramocsit a költségek láthatólag a legkevésbé sem érde-
kelték, és végigbeszélgettük az egész időt, míg visszaért Oszaka másik felébe, az irodájába. Meg-
egyeztünk, hogy jövő héten újra találkozunk, aztán elbúcsúztunk.

Másnap vasárnap volt. Elmentem meglátogatni a szüleimet, és odaadtam anyámnak az

500.000 jent.
– Honnan szereztél te ennyi pénzt? – kérdezte gyanakvóan.
– Semmi rosszat nem csináltam érte. És szeretném neked adni.
– Hát, ha biztosan ezt akarod… Köszönjük! Maradj itt vacsorára. Kiugrom a boltba.
– Veled megyek – javasoltam, és már felálltam volna, de anyám ragaszkodott hozzá, hogy
egyedül is boldogul. Így hát feladtam, és figyelmeztettem, hogy vigyázzon, kint hideg van.
– Ugyan, miről beszélsz? Csak öt perc az egész – nevetett, és vastag, kötött sálat csavart a
nyakára. Belebújt a bélelt kabátjába, kesztyűt húzott, és már indult is.
Aznap bőséges szukijaki marhahúst és zöldségeket vacsoráztunk. Megkentük zsírral a nehéz
öntöttvas szukijaki-fazék alját, megvártuk, míg megolvad, majd beledobtuk a marhahúst, a felvá-
gott zöldségeket, némi tofut és konnyaku gombócot, s az egészet szójaszósszal, cukorral ízesítet-
tük. Engedtünk rá egy kis vizet, majd lefedtük, és hagytuk párolódni. Mikor később felemeltük a
fedőt, mennyei illat szállt fel a fazékból. De akármilyen jó érzés volt is ott ülni az asztalnál a csa-
ládom körében, azt nem feledtette, hogy láttam: anyám az olcsóbbik marhahúsból hozott, hiába
adtam neki 500.000 jent. Most már értettem, miért akart olyan nagyon egyedül menni a boltba.
Nem szerette volna, hogy lássam, mennyire kevés pénzük jut ennivalóra.
A szüleim és Na-csan beleütöttek a tálkájukba egy-egy tojást, majd a pálcikájukkal felverték.
A fazékból nagy darab húsokat, tofut szedtek ki, belemártották a tojásba, aztán jó étvággyal be-
kebelezték. Én a fazékból vettem ki magamnak a húst, úgy ettem. Az idejét sem tudom, mikor
ültünk így, együtt utoljára vacsoránál. Olyan rég nem láttam már ezt a vidám mosolyt a szüleim
arcán, ezt a gyermeki boldogságot Na-csanon! Kis dolgok ezek, de nagyon boldoggá tudnak ten-
ni. Bárcsak lenne pénzünk, akkor újraélhetnénk a régi időket, boldogok lehetnénk együtt!

44
 Anyámat kínozta a magas vérnyomása, kétszer már össze is esett, mégsem szedte a gyógy-
szert, amit az orvos felírt neki. Nem volt ideje, hogy rendszeresen eljárjon ellenőrzésre, és pénze
sem, hogy kiváltsa a recepteket. Ha felajánlottam, hogy kifizetem az orvosi költségeket, mindig
talált valami kifogást.
– Dolgoznom kell, úgysem lenne időm elmenni – mondta.
Vagy:
– Ha még egyszer összeesem, akkor nekem már annyi, nem kell orvos, hogy ezt megmondja.
Tréfásan figyelmeztettem, hogy ne mondjon ilyeneket, mert balszerencsét hoz. Nem tudom,
nem valami hatodik érzékszerű dolog-e ez, ami a lányokban van meg az anyjukkal kapcsolatban,
de úgy éreztem, anyámnak már nem sok ideje maradt a világon. Apám eléggé felgyógyult a be-
tegségéből ahhoz, hogy tulajdonképpen normális életet élhessen, de egészségesnek azért nem ne-
veztem volna; és ha megint ágynak dőlt volna, lehet, hogy az neki is a véget jelentette volna. Hir-
telen elfogott a pánik, mikor ráeszméltem, mennyire fogy az idejük. Anyám sosem panaszkodott
senkinek, de nekem elárulta, mi jár a fejében.
– Shoko-csan, apáddal nagyon keményen dolgozunk, hogy egy kis házat vehessünk
mindannyiunknak. Nekem legalábbis ez az álmom.

Az enyém is ez volt. Maki meg én tönkretettük jó viszonyunkat a szüleinkkel, amikor fellázad-

tunk ellenük; most, hogy végre rendbe hoztam ezt a kapcsolatot, elhatároztam, hogy többé nem
kockáztatom. Így vagy úgy, de megveszem azt a házat, és akkor mind ott lakhatunk újra együtt.
Jól tudtam, hogy a szívtelen emberek mindenfélét suttognak apám háta mögött: azért szállt ki a
jakuzák közül, mert már nem tudta fizetni a hiteleit, hogy a nagymenő végre lejött a földre, és ha-
sonló ostobaságokat. Persze mit sem tudtak arról, mi is történt valójában, ráadásul egyáltalán nem
ismerték apámat. Óriási fájdalmat okozott, hogy a családomon viccelődnek. Megfogadtam, hogy
a dolgok nem maradnak így – megtalálom a módját, hogy mindent megváltoztassak.
Hazaértem és rágyújtottam egy cigarettára, aztán csak ültem, és bámultam a mennyezet felé
kanyargó füstcsíkot. Megcsörrent a telefon.
– Halló?
– Shoko, hiányzol!
– Shin! Szörnyű rég nem láttalak, mi van veled?
– Beszélnem kell veled valamiről. Jó, ha most átmegyek?
– Persze, gyere!
Letettem a kagylót, és azon tűnődtem, ugyan mi lehet olyan fontos, hogy nem tudja telefonon
elmondani. Mikor fordult a kulcs a zárban, hoztam mindkettőnknek egy kávét (aranyos, egymás-
hoz illő csészékben), aztán leültem mellé.
– Mondd!
– Elég nehéz ezt elmondanom… de muszáj.
– Mi az?
– A feleségem terhes.
– Ööö… hát gratulálok – valahogy sikerült kipréselnem magamból a megfelelő választ.
– Ha gyerekem lenne, akkor is akarnál még találkozni velem?
– Mégis, mit vársz, mit mondjak erre?
– Nem tudom, de nem tudtam volna hazudni neked.
– Ezt át kell gondolnom – mondtam, de csak nehezen tudtam a szemébe nézni.
– Most haragszol?
– Nem haragszom. Csak adj egy kis időt, jó?
– Hívlak majd – zárta le, és már ment is. Bele se kortyolt a kávéjába.
Shin felesége terhes… Ha továbbra is találkozgatok vele, és a felesége megtudja, én lehetek a
felelős egy család széthullásáért. Tudtam, hogy a szakítás a helyes döntés, de nem akartam elve-

45
szíteni. Most már Kuramocsi ajánlatát és Shin helyzetét is át kellett gondolnom. Fogalmam sem
volt, mit fogok csinálni.

Shin nem jelentkezett újra, és eljött a Kuramocsival megbeszélt találkánk ideje. Amint kilép-
tem a házból, már ugrott is ki elém a kocsijából.
– Shoko! Hiányoztál. Alig vártam, hogy újra láthassalak.
Ott, az utcán, a járókelők szeme láttára megölelt. Ugyanaz az illat csapta meg az orromat, mint
egy hete, amikor először megcsókolt. Nem is emlékeztem már, mikor szorított utoljára így magá-
hoz egy férfi. A téli hidegben kellemes meleg volt a teste.
– Nekem is hiányoztál – feleltem, és tényleg így is éreztem.
– Tényleg?
– Aha.
– Szeretkezhetek ma veled?
Némán bólintottam, és a vállára hajtottam a fejem. Elvitt a szállodájába. Ahogy a szobába lép-
tünk, ismét szorosan a karjába zárt, aztán mindketten ledőltünk az ágyra. Még csak most találkoz-
tunk másodszor, mégis úgy éreztük, igazi lelki társak vagyunk. Én azért aggódtam egy kicsit.
Tetszett nekem ez a férfi, éreztem, hogy komolyan bele tudnék szeretni. Shin miatt ugyan mocor-
gott bennem a bűntudat, de eldöntöttem, hogy nem megyek vissza hozzá.
– Hol szereted, ha megérintenek? – kérdeztem Kuramocsitól.
– Itt – felelte, és a mellkasára tette a kezemet, a szíve fölé.
Felültem a mellkasára, és finoman nyalogatni kezdtem.
– Elég is lesz – mondta nemsokára, és a mellemet simogatva lassan belém hatolt. Elképesztő
éjszaka volt. Még Shinnel sem éreztem ilyet soha. Újra és újra átcsaptak rajtam a kéj hullámai.
Kuramocsit, úgy tűnt, éppannyira lenyűgözte az élmény, mint engem. Később a két keze közé
fogta az arcom, és mélyen a szemembe nézett. Ettől minden ok nélkül hirtelen zavarba jöttem, és
elpirultam.
– Hű, mi nagyon jól illünk egymáshoz az ágyban, te meg én. És ha nem fekszünk le egymás-
sal, talán sosem tudjuk meg! – vigyorodott el, majd komoly kifejezést öltött magára. – Shoko, ná-
lad jobb szeretővel még sosem találkoztam. Legyél a barátnőm! Mindenről gondoskodom szá-
modra. És ezt most komolyan mondom, fontold meg!
– Kaphatok még egy kis időt dönteni?
– Azért feküdtél le velem, mert kedvelsz, nem?
– Hát persze. Ha nem kedvelnélek, nem is lettem volna rá képes.
– Akkor mi a gond?
– Csak hogy most nem lehetek veled.
– De velem akarsz lenni?
– Sajnálom… csak még el kell…
– Értem. Kötelezettségeid vannak. Értem.
Előhúzta a tárcáját, és óriási köteg pénzt vett elő.
– Tessék, tedd ezt el – akárcsak legutóbb, most is úgy 500.000 jen lehetett.
– Nem kell pénz – feleltem, és megpróbáltam visszaadni neki.
– Jaj, hát megint nekem kell befognom a szád? – ellenkezett, majd magához húzott és meg-
csókolt.
– Ha mindig ezt csinálod, nem tudom elmondani, mit gondolok.
– Nekem jó.
– Kuramocsi-szan, sajnálom!
– Nem kell bocsánatot kérned. De mikor legközelebb találkozunk, magammal viszlek
Hirakatába. Addig meg előkészítek neked egy házat. Rendben?
Megköszöntem neki, de nem ígértem semmit. A házam előtt tett ki a kocsiból, és megint vé-
gigtelefonáltuk az időt, amíg ő is hazaér. Mikor végül befejeztük, leheveredtem az ágyra gondol-

46
kodni, és a tekintetem odatévedt az éjjeliszekrényen heverő lakáskulcsra. Mit jelent Shinnek ez a
kulcs? Ha csak eszembe jutott, már könnyeztem is. Nem hazudtam Kuramocsinak, mikor azt
mondtam, kedvelem; de tudtam, hogy amíg nem ülök le Shinnel megbeszélni a dolgokat, biztosan
nem tudom tisztázni magamban az érzéseimet. És még egy dolog, ami elszomorított: ha beleme-
gyek ebbe a kapcsolatba Kuramocsival, az is csak egy viszony lesz. Miért mindig nős férfiakba
szeretek bele? Tudtam, hogy ez helytelen, de nem tehettem semmit ellene. Vajon egész életem-
ben mindig csak valaki szeretője leszek? Mindig ilyen nehéz dolog a szerelem? Tudtam, hogy ha
belekezdek valamibe Kuramocsival, szakítanom kell Shinnel, de képtelen voltam csak úgy kitö-
rölni őt a szívemből. Csak annyit kell tennem, hogy Kuramocsit választom, és a szüleim rögtön új
életet kezdhetnek. Mérges voltam magamra, hogy nem tudom megtenni ezt a lépést.

Míg a szüleim a maguk adósságaival küszködtek, Maki nővéremnek is gondjai adódtak a

pénzzel. A férje, Ogino, szörnyen élhetetlen figura volt, és sosem tudott megmaradni egyetlen ál-
lásban sem. Ránézésre közvetlen, kellemes embernek tűnt, de a valóságtól mi sem állt távolabb.
Egy nap Maki átjött hozzám.
– Muszáj elválnom, de nincs pénzem, és nincs hová mennem. Már így is túl sokáig maradtam
ezzel a rakás szerencsétlenséggel.
– És ha tudnál hová menni, megtennéd?
– Shoko, teljesen kétségbe vagyok esve.
– Rendben, idejöhetsz lakni. Én majd elköltözöm valahová a közelbe.
– Komolyan mondod?
– Komolyan. Holnap elmegyek egy ingatlanoshoz, és keresek lakást.
– Áthozhatom ma a cuccaimat? Egyetlen napig sem tudom már elviselni a látványát.
– Persze, hozd csak!
– Szuper vagy!
Nem késlekedett sokat az átköltözéssel. Mikor befejezte a pakolást, olyan megkönnyebbült
arccal köszönte meg, hogy rögtön láttam, valóban pokoli lehetett a helyzete. Együtt töltöttük a
napot – nagyon-nagyon hosszú idő után először. Végül pedig, úgy, mint régen, miután kiszöktünk
táncolni, egész éjjel beszélgettünk, és végül ugyanazon az ágyon aludtunk el. Másnap kiadtam
Shin lakását a nővéremnek, én pedig új helyre költöztem. A költözés tökéletes alkalom lett volna
szakítani Shinnel, de mégsem bírtam rászánni magam. Még az új lakásomhoz is adtam neki kul-
csot.
Megvolt az oka, miért akartam a közelben kivenni új lakást. Ogino kényszeresen, majdhogy-
nem mániákusan ragaszkodott Makihoz, és hallani sem akart a válásról. Makinak addig kellett
összecsomagolnia és elköltöznie, amíg ő nem volt otthon. Nem sokkal ezután hívogatni kezdte
valaki telefonon, aki sosem szólt bele; én pedig biztosra vettem, arra is sor kerül majd, hogy
Ogino megpróbál bejutni a lakásba. Szerettem volna, ha azon nyomban ott tudok teremni, és se-
gíthetek Makinak.
Egy este épp tévéztünk Makival, mikor a hátunk mögül üvegcsörömpölés hallatszott: majd ki-
ugrottunk a bőrünkből ijedtünkben. Dermedten néztük, ahogy Ogino épp bemászik a frissen be-
tört ablakon. A hajánál fogva megragadta Makit, és már vonszolta is az ajtóhoz.
– Engedd el! – kiabáltam, és rúgtam, ahol csak értem.
– Neked kurvára semmi közöd ehhez! – üvöltött vissza, és orrba vágott.
– Megöllek, te kibaszott állat!
Éreztem, ahogy a fejembe tolul a vér. Már ugrottam is, és ütöttük-rúgtuk egymást. Maki zoko-
gott, könyörgött neki, hogy hagyja abba. Próbálta leszedni rólam, de nem volt elég erős.
– Maki, hátra! – kiáltottam oda neki, majd felkaptam a magnót, és teljes erőmből fejbe vágtam
vele Oginót. Fájdalmában nagyot visított, majd a fejét fogva leroskadt a padlóra.
– Ha tényleg ennyire meg akarsz tőlem szabadulni, akkor csak tessék, váljunk el – nyöször-
gött.

47
 – Szóval hajlandó vagy elválni tőle? – lassan csordogált a vér az orromból, úgy tettem fel a
kérdést.
– Hát, ha ennyire gyűlöl!
– Ígérd meg, hogy sose látjuk itt még egyszer a képedet!
– Nem, egyikőtöket sem fogom zaklatni.
Teljesen összetörve elment. Néhány nappal később kimondták a válást, Maki pedig nem vesz-
tegette az idejét, rögtön munkát keresett: ő is bárkisasszonyként. Rövidesen két vendége is rande-
vúra hívta. Nem tudta eldönteni, melyik tetszik neki jobban, ezért megkért, nézzem meg őket én
is.

A munkahelyemtől nem messze, egy kávézóban találkoztunk az egyikkel. Ahogy beléptem,

Maki már oda is kiáltott nekem. Gondosan összehajtottam a kabátomat, és a táskámmal együtt
letettem a szomszéd székre; aztán a nővérem mellett ülő férfihoz fordultam.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem – kezdtem udvariasan.
– Én is. A nevem Takino.
Megérkezett a pincérnő a meleg kéztörlővel, én pedig rendeltem egy kávét. Maki és az új is-
merőse felé fordultam, és bekapcsolódtam a beszélgetésbe.
– Mit dolgozik, Takino-szan?
– Séf vagyok.
– Bizony, Taki-kun séf, és két évvel idősebb nálam – hajolt közelebb hozzá Maki. – Ugye? –
tette még hozzá, és oldalba bökte.
– Hívhat nyugodtan maga is Taki-kunnak, ha akar – mondta erre nekem Takino. Jó előérzetem
volt vele kapcsolatban, igazán rendes fiúnak tűnt.
Mindkettőnket hazavitt taxival. Maki rögtön felhívott, amint hazaért.
– Na, hogy tetszett Taki-kun?
– Kedves fiúnak látszik.
– Az is. Csak, nem tudom… nekem olyan komoly.
– Hát, nekem tetszett.
– Várj, még hátravan a másik. Sokkal klasszabb, mint Taki-kun!
Azonnal valami rossz érzés fogott el.
– És a másik mit csinál?
– Nem dolgozik. Gazdag a családja. És rengeteg mindent vesz nekem!
– Szóval olyan tipikus aranyifjú.
– Nem, nem olyan! Okos is. Főiskolát végzett.
– Az, hogy meg tud tanulni valamit, meg hogy okos, nem ugyanaz.
– Pff. Olyan izé vagy néha, Shoko. Csak várj, majd meglátod! Akkor majd megérted. Holnap
jó lesz?
– Oké. Hívjál!
– Remek. Akkor holnap.
– Jó éjt!
Letettem, de közben az jutott eszembe, hogy igazából semmi értelme találkoznom vele. Maki
akkoriban Chanel-táskával mászkált, márkás volt minden ruhája és kiegészítője. Arra gyanakod-
tam, ezeket már mind ettől a másik pasastól kapta.
Másnap mégis elmentem az étterembe, ahová a találkozót megbeszéltük. Meghajoltam és kö-
szöntöttem:
– Jó napot, örülök, hogy megismerhetem.
Erre a pasas elnevette magát.
– Jaj, Shoko, ez az udvariaskodó rizsa olyan körülményes. A nővéredtől már annyit hallottam
rólad – és odatolta elém az étlapot. – Rendelj csak, amit akarsz, oké?
– Hát, hogy is hívnak?

48
 – Icsan a nevem.
– Örvendek.
– Én is.
Az biztos, hogy közvetlen ember, és Maki láthatóan nagyon odavolt érte. Úgy egy órát beszél-
gettünk, aztán eljöttünk.
– Van egy, ööö, találkozóm most, úgyhogy le kell lépnem – jelentette be Icsan. – Ja, tessék…
a taxira – és 100.000 jent nyomott Maki kezébe.
– Köszönöm a vacsorát, Icsan – mondtam neki.
– Szívesen. Majd találkozunk, Shoko.
– Icsan, holnap hívj! – kiabált utána Maki, és integetett is. Aztán hozzám fordult.
– Na? Jó fej, ugye?
– Szerintem nem kéne találkozgatnod vele.
– De miért?
– A helyedben én Taki-kunt választanám. Icsanból jó barát lenne, de kapcsolatra nem való.
– Hát… Taki-kun is remek srác, és keményen dolgozik, erre nem panaszkodom, de nem is tu-
dom… valami hiányzik belőle. Icsannal jobban kijövök.
– Nem akarok hazudni neked, Maki. Légy szíves, ne kezdj vele!
– De mi a baj vele?
– Bántani fog.
– De hát még nem is ismered!
– Épp ezért látom meg könnyebben, milyen is valójában.
Maki durcás arcot vágott, aztán másról kezdett beszélni.
– Na és veled mi van?
– Hogy érted?
– Már ősidők óta Shin-szannal vagy, de hát ő nős, alig találkoztok. Te meg sosem panasz-
kodsz, biztos azt hiszi, neked ez így jó…
– Maki!
– Ezen már rég gondolkodom, muszáj megkérdeznem. Nincsenek érzéseid? Szereted Shin-
szant, nem? Akkor hogy tűrheted ezt ilyen beletörődve? Sosem fog elvenni feleségül. Hogy bírod
ki ezt?
– Ne válts témát! Nem rólad kéne most beszélgetnünk?
– Bocs. Csak egy pillanatra megzavarodtam. Nem kellett volna elmondanom.
– Semmi baj. Végül is igazad van. De figyelj, ne siess el semmit ezzel a kettővel! Gondolkozz
rajta még egy kicsit!
– Oké.
– És ha az egyik mellett döntesz, mindenképp vess véget az egésznek a másikkal!
– Hát persze. Azért kösz, hogy eljöttél.
Mikor hazaértem aznap este, a fejemben még mindig visszhangoztak Maki szavai. Nincsenek
érzéseid?
Nagyon is erős érzések kötöttek Shinhez. Szerettem volna hallani tőle, hogy „szeretlek,
Shoko” – újra meg újra, akkor is, ha nem volt igaz. Csakhogy rettegtem, hogy ha bármilyen mó-
don választás elé állítom, többé nem fog szeretni.
Hogy bírod ki ezt?
Úgy, hogy még nem álltam készen felébredni ebből az álomból és szembenézni a valósággal.
Ennél többet még magamnak sem tudtam most mondani.
Három nap múlva felhívott Maki.
– Befejeztem Taki-kunnal – szóval végül csak Icsant választotta. – És Icsan nem szereti, hogy
esténként dolgozom, ezért fel is mondtam – tette még hozzá.
Icsan rövidesen odaköltözött Makihoz, nekem pedig kezdett kényelmetlenné válni a dolog: el-
végre a lakást névleg Shin bérelte. De ami még rosszabb: Icsan nagy szerencsejátékos volt, és tel-
49
jes nyugalommal játszott el napi több százezer jent is. Ilyen „találkozóra” ment akkor is, mikor
előző alkalommal elköszönt tőlünk. Figyelmeztettem Makit, hogy a szerencsejáték gyógyíthatat-
lan betegség, és könyörögtem, tegye ki a szűrét, mielőtt komoly adósságokba veri magát; de ő azt
felelte, nyugodjak meg, ne legyek ilyen kicsinyes.
Nem sokkal azután, hogy összejöttek, Maki átjött hozzám: pénzt akart kölcsönkérni. Épp a ha-
vi lakbérre volt elegendő pénzem (akkor akartam befizetni), 60.000 jen. De gondoltam, ha átjön
és tőlem kér, biztosan nem tehet mást, ezért kölcsönadtam neki az egész összeget.
– Shoko, sajnálom. Tényleg sajnálom. Később hívlak – őszintének tűnt a pillantása, ahogy el-
vette a pénzt.
Csakhogy aztán Icsannal együtt nyoma veszett. Csak öt nap múlva jöttem rá, mikor hívtam
Makit, de többé nem vette fel a telefont. Gyanakodtam, hogy talán elmentek a városból valami
adósság miatt, de azért tovább próbálkoztam. Végül a telefontársaság automatikus üzenete közöl-
te, hogy a szám előfizetőjének kikapcsolták a készülékét. Rögtön hívtam a társaságot, és kiderült:
150.000 jenes tartozásuk van. El sem tudtam képzelni, hogy hozhattak össze ekkora számlát.
Borzasztóan megdöbbentem, de egyúttal nagy bajba is kerültem: a telefon is Shin nevén volt. Ha
a társaság megelégeli, hogy a címemről visszajönnek a számlák, és az otthoni címére küldi el, le-
bukhatunk a felesége előtt. Gyorsan elintéztem, hogy az új címemre küldjék a számlákat, és mi-
vel egyszerre nem tudtam volna kifizetni, havi részletekben kértem a törlesztést.
Maki és Icsan persze a lakbért sem fizették rendesen. Elmentem a főbérlőhöz elnézést kérni,
de ő csak dühöngött.
– Már annyiszor odamentem, bekopogtam, de soha senki nem nyitott ajtót! Gondolom, azt
akarták velem elhitetni, nincsenek otthon – és az asztalra csapta a főkönyvet. – Levonom a kauci-
óból a tartozást. Csak hurcolkodjon ki onnét!
Olyan mélyen hajoltam meg, ahogy csak tudtam, és újra bocsánatot kértem, hogy ennyi bajt
okoztam. Aztán szaladtam a lakásba kipakolni Maki cuccait. Az áramot és a vizet is kikapcsolták,
így a hűtőben megromlott és bebüdösödött minden; a kezemet sem tudtam megmosni, miután ki-
takarítottam. Egész nap a lakást suvickoltam. Egy használtáru bolttal megbeszéltem, hogy beve-
szik a bútorokat meg a háztartási gépeket. Mikor végre mindent elintéztem, hazamentem, lezuha-
nyoztam és kimerülten beestem az ágyba.

Néhány napig nem éreztem túl jól magam. Betudtam a stressznek, és igyekeztem nem aggódni.
Egy reggel azonban minden ok nélkül görcsölni kezdett a gyomrom, és hánynom kellett. De hát
csak nem…?! Rohantam a gyógyszertárba terhességi tesztet venni. Akkoriban mindenfelé azt le-
hetett hallani, hogy minél jobban élvezi az ember a szexet, annál valószínűbb, hogy teherbe esik.
Én csak nevettem ezen – csakhogy a teszt pozitív lett. Akkor estem teherbe, mikor Kuramocsival
lefeküdtem. El sem tudtam képzelni, mihez kezdek, még ahhoz is túl izgatott voltam, hogy szól-
jak neki.
Néhány nappal később felhívott Maki.
– Kiotóban vagyunk, és egy fillérünk sincs. Két napja nem ettünk, éhen halok, Shoko-csan!
Kérlek, kérlek, nem tudsz nekünk hozni egy kis pénzt?
– Rendben. De nekem sincs sok.
– Az nem baj. Csak gyere, légy szíves!
Elvittem egy-két táskát meg némi ékszert a zálogházba, aztán vonatra szálltam Kiotó felé.
Maki és Icsan a pályaudvaron vártak, amint megláttak, őrült integetésbe fogtak.
– Ne haragudj!
Maki rövid frizurát viselt a szokott hullámos, dauerolt helyett, és meg is hízott egy kicsit. El-
telt egy-két hónap, mióta utoljára találkoztunk, fel sem ismertem azonnal.
– Szia, Shoko, bocs a balhé miatt! Gyerünk, üljünk be valahová! – kezdte Icsan. Úgy tűnt, a
legkevésbé sem sajnálja a dolgokat. Ezek ketten valóban úgy néztek ki, mint akik majd' éhen hal-
nak, csak tömték magukba a tésztát, piláfot egymás után. Mikor végre jóllaktak, Makihoz fordul-
tam.

50
– Már komolyan aggódtam érted! Mi történt veled?

51
 Énekelünk az óvodai csoporttal: én középen állok, régimódi japán babafrizurával. Arra nem
emlékszem, mit énekeltünk, de arra igen, hogy zavarban voltam, és megmukkanni is alig mertem.

Na-csan 3 éves kora környékén, az udvaron lévő úszómedence előtt (a medencés ház még ma-
napság is ritka Japánban). Meleg nyarakon sokszor egész nap itt pancsoltunk.

52
Apám az egyik kedvenc kocsijával. Mellette Na-csan, aki ekkor nagyjából 4 éves lehetett; az
óvodai egyenruhája van rajta.

Maki 10 éves, én pedig 8. Az előtt a szentély előtt ülünk, ahová a szüleink gyakran eljártak
elmondani egy imát. Én is szerettem, mert annyira csendes, békés hely volt.

53
Pillanatkép a húszas éveim elejéről. Ekkor még csak a hátamon és a felkaromon volt tetoválás
(most már egész a bokámig beborít). Furcsa is ilyen „meztelenül” látni a lábamat!

54
 Ez a két kép azután készült rólam és Takáról, hogy Tokióba költöztünk. Sosem volt sok pén-
zünk, de a házasságunk elején nagyon boldogok voltunk. Sajnos azonban ekkor (anyám halálát
követően) már súlyos depresszióval küszködtem, és a kapcsolatunk végül nem bírta ki a nyomást.
Taka még mindig az egyik legjobb barátom.

55
Ezek a képek bárkisasszony koromból származnak. A fiú mögöttem szintén a bárban dolgo-
zott. Az elegáns ruhák egyértelműen a 90-es évek elejét idézik.

56
 Horiedo, a tetoválómester, akinek a Dzsigoku Dajus tetoválásomat köszönhetem. Ezen a ké-
pen nem nagyon hasonlít arra, ahogy az emberek a hagyományos japán tetoválómestert elképze-
lik.

Nemrég beléptem egy Harley Davidson-klubba – nekem ugyan nincs jogosítványom, de imá-
dok mások mögött ülve motorozni. Ez a kép 2008-ban készült, egy tetoválással foglalkozó konfe-
rencia újévi ünnepélyén. Mögöttem jobbra ismét Horiedo.

57
 Ez nem sokkal azután készült, hogy kibővíttettem a tetoválást a hátamról a törzsem elülső ol-
dalára és a combomra. Nagyon szerettem a tetoválásomat, azt akartam, hogy még nagyobb le-
gyen.

58
59
60
 A legtöbb japán otthonban jól látható helyen van egy buddhista oltár, ahol az elhunyt rokonok
fényképei állnak. Ezek a szüleink képei Maki nappalijában. Ahogy elnézem őket, látom, mennyi-
re hasonlítok apámra.

Abban a temetőben vettünk sírhelyet a szüleinknek, ahol az Edo-kori szamuráj, Tojama no

Kinszan (apám egyik kedvence) is nyugszik. Gyakran eljárok a sírjukhoz. Tojama híres cseresz-
nyevirágos tetoválása tavasszal mintha életre kelne itt, mindenütt virágszirmok kavarognak a le-
vegőben.

61
Mennyi névtábla… épp a szüleimére mutatok a képen. Tokió hatalmas városában nincs hely
kiterjedt temetőknek, teljesen mindennapinak számítanak az ilyen „közös” sírkertek.

Tokió vöröslámpás negyede, a Kabukicso már közel sem olyan rossz környék, mint mikor az
itteni bárokban dolgoztam, de azért örülök, hogy már nem vagyok része ennek a világnak.

62
 Maki mára négygyerekes családanya, de arra mindig van ideje, hogy segítsen vigyázni a lá-
nyomra. Ő pedig imád az unokatestvéreivel játszani a parkban.

Sosem gondoltam volna, hogy egyedülálló szülő lesz belőlem. Különösen, hogy 37 évesen.
Mégsem tudok nagyobb örömöt elképzelni, mint amikor magamhoz szoríthatom a kislányomat,
megsimogathatom sima, meleg bőrét. Ő a világon a legnagyobb kincsem.

63
64
 – Hát… szóval, mi… Icsan átvette a szót.
– Ne haragudj, Shoko, én csesztem el.
– A szerencsejáték, mi? Adósságaid vannak? – szegeztem neki a kérdést.
– Ööö, igen. Nem maradhattam a városban.
– És most mihez kezdtek?
– Minden rendbe fog jönni – biztosított róla Icsan. Nagyot sóhajtva megdörzsöltem a homlo-
kom.
– Gondját viselem Makinak meg a kicsinek is – folytatta.
– Mi van? Milyen kicsinek?
– Négy hónapos terhes vagyok.
Hát ezért láttam kövérebbnek Makit, akkor is, ha két napja nem ettek! Jaj, Istenem, én is, Maki
is…
– Maki-csan, gyere haza velem!
– Ugyan már! Nem hagyom itt Icsant.
– Miért nem?
– Sajnálom, Shoko, nem tehetem.
Ennek semmi értelme. Icsanhoz fordultam inkább.
– Icsan, légy szíves, engedd haza Makit!
– De Shoko! – kiáltott döbbenten a nővérem.
– Most Icsannal beszélek – vetettem oda neki. –Te fogd be, Maki!
– Épp most mondtam, hogy nem hagyom itt!
– Nézd, én tudom, hogy ez elég szar helyzet, de esküszöm, hogy boldoggá teszem Makit!
– Hogy tehetned így boldoggá? Ne legyél már ilyen kibaszottul felelőtlen! Ha tényleg szereted
Makit, engedd most haza!
Maki a fejét rázta.
– Shoko, sajnálom, de nem megyek veled.
– Jaj, Maki-csan…
Maki gyengéd és hűséges típus: semmi értelme nem volt tovább vitatkozni vele. Én mégis két-
ségbeesetten szerettem volna hazavinni magammal. Másrészről viszont ez az ő élete, úgy éli,
ahogy akarja.
– Vigyázz magadra! Ha kell valami, csak hívj! Rendben?
– Persze. Köszönöm, Shoko!
– Icsan, vigyázz ám Makira!
– Jó hogy. És tényleg koszi!
Csak annyi pénzt tettem el, amiből hazajutok, a többit Makinak adtam. Aztán felültem egy vo-
natra, és hazafelé rajta gondolkodtam. Úgy döntött, Icsannal marad és megszüli a kicsit, mert
olyan férfitól akart gyereket, akit szeret. Rájöttem, én is pontosan ezt akarom. A leghalványabb
fogalmam sem volt, hogy alakulnak a dolgok, de tudat alatt eldöntöttem, hogy megtartom a gye-
reket. Kuramocsinak viszont nem akartam szólni róla. Még csak fel sem hívtam azóta, hogy lefe-
küdtünk, mert az eltelt idő alatt sem szántam rá magam, hogy szakítsak Shinnel. Ha most hirtelen
közlöm, hogy terhes vagyok, az csak még jobban összezavarja. Az új telefonszámomat nem is ad-
tam meg neki: hacsak én fel nem hívom, nem tud velem kapcsolatba lépni. Arra gondoltam, el-
mondom Shinnek az igazat. Ha vele akarok maradni, tudnia kell, mi történt.
Legalábbis ezzel hitegettem még magamat is.

Pénzre volt szükségem, hogy törleszteni tudjam Maki adósságait, fizetni a lakbért, meg is kel-
lett élnem, és még a szüleimnek is küldeni akartam valamennyit. Mindennap hajnali 4-ig dolgoz-
tam. Teljesen kimerített, de amióta eltökéltem, hogy megszülöm a gyereket, nem zavart annyira.
Most már értettem azokat a bárkisasszonyokat, akik apámat hazahozták annak idején – csak meg-

65
élni próbáltak ők is. Abbahagytam a dohányzást, egészségesebben kezdtem enni. Vettem néhány
neveket tartalmazó könyvet, és kiválasztottam néhány fiú- és lánynevet is. Az élet kemény volt,
de én elképesztően boldog voltam.
Sajnos a boldogságom rövid életűnek bizonyult. Egy reggel fájdalmat éreztem a hasamban, és
vérezni kezdtem. Rohantam a kórházba, de már elkéstem: a kötél, amelyen addig egyensúlyoz-
tam, hirtelen elszakadt. Az üres hasamat dörzsölgetve úgy gondoltam, ez a büntetésem, amiért
egy nős férfi gyerekét akartam megszülni. Ismét az az érzésem támadt, a nagyapám figyel, és
megint tudtam, hogy nagyon csalódott. Beteget jelentettem, és ágyba feküdtem. Egész éjjel sír-
tam.
Nem tudom, a stressz, a gyász, vagy valami más okozta-e, mindenesetre vakbélgyulladással
kórházba kerültem. Már korábban is begyulladt a vakbelem, de akkor injekciókkal kikezeltek;
most viszont meg kellett operálni, és az orvosok azt mondták, jó ideig bent is kell majd marad-
nom. Így hát felmondtam a bárban, és bevonultam a kórházba; két hónapig feküdtem bent, és
közben halálra untam magam.
Mikor kiengedtek, rögtön első este, teljesen váratlanul megjelent Shin. Azonnal odarohantam,
és átöleltem.
– Hát veled mi történt? Majd' megőrültem, úgy aggódtam!
– Vakbélgyulladás. Nem engedtek ki a kórházból. De már meggyógyultam.
– Küldhettél volna üzenetet a személyi hívómra vagy valami!
Sosem hívtam a személyi hívóján. Mindig attól féltem, ott lehet mellette a felesége, mikor
megkapja az üzenetet. És akármennyire is szerettem volna hallani a hangját, megfogadtam ma-
gamban, hogy sosem fogom felhívni.
– Sajnálom.
– Hát, azért örülök, hogy túl vagy rajta.
– Nem vagy éhes? Csinálhatok valami vacsorát.
– Remek ötlet.
Csak aznap jöttem haza a kórházból, a hűtőben nem találtam semmit, csak némi lazacfilé a
mélyhűtőben. Főztem egy kis rizst és kiolvasztottam a lazacot, aztán besóztam és megsütöttem.
– Sajnálom, csak ez van itthon.
– Semmi baj, nagyon finom.
– Remek. Nézzenek oda, olyan régen együtt vagyunk már, de most csináltam neked először
vacsorát!
Shin kényelmetlenül feszengett.
– Shoko, nem tűnt fel, hogy tovább maradok, mint szoktam?
Annyira jól éreztem magam, hogy rá sem néztem az órára.
– Mi az? Történt valami?
– A feleségem kórházban van.
– Uhh…
– Megszületett a kicsi.
Valahogy sikerült mosolyt erőltetnem az arcomra és gratulálnom, de annyi minden kavargott a
fejemben, és mintha a torkomat is szorította volna valami. Ez hát a valóság – el kell fogadnom,
hogy nem én vagyok a legfontosabb Shin életében. A családja az első, és eljött az idő, hogy lezár-
jam vele a kapcsolatomat.
– Azt hiszem, be kellene fejeznünk – nyögtem ki végül.
– Ne haragudj rám, Shoko!
– Menj, és legyél nagyon jó apa!
– Komolyan mondod?
– Többet ne találkozzunk! – a padlót bámultam. Tudtam, ha az arcára nézek, könnyen lehet,
hogy meggondolom magam.

66
 – Ahogy akarod. Mindig is reméltem, hogy egyszer azért el tudunk tölteni együtt egy teljes éj-
szakát… de gondolom, ilyen most már nem lesz…
Fogta a kulcsát, az asztalra tette, majd felállt.
– Nem leszek itt, hogy felköszöntselek, de boldog huszadik szülinapot, Shoko!
Egyenesen az ajtóhoz ment; a keze mintha egy másodpercre megállt volna a kilincsen, de az-
tán lenyomta. Nehéz, üres dobbanással csukódott be mögötte az ajtó. Elment.
Három év, a tizenhetediktől a huszadik születésnapomig – ez sok időnek tűnik, de igazából
túlságosan is kevés volt. Egész egyszerűen szerettem Shint, és több időt akartam eltölteni vele.
Ezt valahogy sosem tudtam elérni, de ő meg sosem hagyott el teljesen: miután három évig voltam
így egy férfival, szörnyen féltem, hogy egyedül maradok.

67
 Hatodik fejezet

TETOVÁLÁS

Ismét elérkezett az esős évszak. Sokat ültem az ablaknál, és kibámultam a hortenziákra a

szomszédos kis ház kertjében: úgy csorogtak le szirmaikról az esőcseppek, mintha könnyek len-
nének. Szürke, borult volt az ég, éppúgy, mint a hangulatom.
Jelentkeztem egy bárkisasszonyokat kereső apróhirdetésre, és ismét dolgozni kezdtem. Az új
helyen az egyik vendégem, Ito (egy jakuza, úgy tíz évvel lehetett idősebb nálam) nagyon kedve-
sen kezdett bánni velem. Olyan típus volt, aki mindenkivel jóban van, mindig figyelmes; de úgy
látszott, én különösen érdeklem, és egy idő után rávett, hogy randizzak is vele.
– Eljössz? Nem vagyok nős, nem szórakozom veled.
Még mindig Kuramocsi járt a fejemben, így nem tudtam neki mit válaszolni.
Egyik nap aztán találkoztam Itóval munka után, egy másik, környékbeli bárban. Bemutatott a
mama-szannak, a főnökasszonynak.
– Ő az egyik lány, aki Norikónál dolgozik. Shokó-nak hívják.
– Örülök, hogy megismerhetem – hajoltam meg egy kicsit.
– Hát te vagy az? A főnöködet nagyon jól ismerem. Remek mama-szan! Nagyon keményen
dolgozik, de azért jól is néz ki!
Vigyorogva elvette Ito hamutálját, és egy tisztát tett a helyére.
– Mama, figyelj csak, nekem nagyon tetszik ez a lány, de nem akar eljönni velem. Nem be-
szélnél vele az érdekemben?
– Shoko-csan, Ito-szan jó ember. És egyedülálló. Hidd csak el nekem! Arrafelé lakik, ahol én,
folyton összefutok vele a boltban: csak sört vesz, és mindig egyedül van.
– Aha, így van, mindig pont akkor találkozunk, mikor úgy nézek ki, mint egy csöves…
– Bizony, én meg nem vagyok kifestve!
A főnökasszony olyan arcot vágott, mintha a Sikoly plakátjáról lépett volna elő, és mindketten
nevettek. Ito nyilván törzsvendég volt itt. De még így sem adtam neki választ aznap.
Néhány nappal később influenzát kaptam, és ki kellett hagynom egy estét. Már aludtam, mikor
a csengő felébresztett. Az órámért nyúltam az éjjeliszekrényen: alig múlt kilenc.
– Igen? – szóltam ki az ajtón keresztül.
– Shoko, én vagyok, Ito.
– Ito-szan? Te meg mit csinálsz itt? Kinyitottam az ajtót. Mint kiderült, Ito betelefonált a bár-
ba, ahol megmondták neki, hogy szabadnapot vettem ki. Aggódott, ezért felhívta egy barátomat,
és megtudta, hogy betegen fekszem itthon. Így hát átjött, és ajándékot is hozott: egy drága diny-
nyét.
– Hogy jobban érezd magad. Remélem, szereted a gyümölcsöt.
– Szeretem. Köszönöm!
– Ettél ma már valamit?
– Nem igazán. Egész nap aludtam.
– Tényleg? De hát enned kell, úgy gyógyulsz meg. Egy kis rizskása kell neked. Használhatom
a konyhát?
– Persze, de…
– Csak nyugi, nem tart sokáig.
Már kapta is le a zakóját, és feltűrte az ingujját. Aztán nekiállt rizskását főzni, de volt a moz-
dulataiban valami furcsa: mindjárt látszott, nem nagyon szokott hozzá, hogy a konyhában tegyen-
vegyen.

68
 – Nem vagyok valami nagy szakács, úgyhogy lehet, hogy nem lesz a legjobb… – és kedvesen
rám mosolygott.
Rövidesen bejelentette, hogy kész az étel. Feltápászkodtam, de rögtön szédülni kezdtem, és
hirtelen majdnem el is ájultam.
– Várj, ne mozdulj – szólt Ito, és a karjába kapott, úgy vitt a székig. Nagy nehezen sikerült a
számhoz emelnem a kanalat.
– Finom.
– Nem csak úgy mondod?
– Nem, tényleg nagyon jó.
– Hát, akkor megérte – és annyira büszkén nézett, hogy muszáj volt mosolyognom. Mikor me-
gettem a kását, ugyanolyan könnyedén felkapott, és visszavitt az ágyba. Ott töltötte velem az
egész éjszakát, és fogta a kezem. A gyerekkori betegeskedések jutottak róla az eszembe, mikor
anyám ott ült az ágyam szélén egész éjszaka, és vigyázott rám. Talán a láz miatt, nem tudom, de
még Ito rizskásáján is érezni véltem: ugyanolyan az íze, mint anyáménak. Biztonságban éreztem
magam, a kezemmel Ito nagy, forró tenyerében.
– Komolyan mondom, Shoko. Elgondolkodnál azon, hogy hozzám jöjj feleségül? – mikor
másnap reggel felébredtem, ezekkel a szavakkal üdvözölt. Könyörgést láttam a szemében. Tud-
tam, hogy egy ilyen férfi sosem csapna be.
– Igen, talán el.
– Tényleg? Nem hülyéskedsz? – annyira örült, hogy az öklével belecsapott a levegőbe, és úgy
vigyorgott, mint valami kisgyerek.
Ekkor még nem sokat tudtam Itóról. De talán arra felfigyelhettem volna, hogy a hátán ugyano-
lyan tetoválást viselt, mint Maedzsima.

Néhány hónappal ezután valakitől egészen hihetetlen dolgot hallottam. Ito nős, én csak a sze-
retője vagyok. Úgy csapott fejbe a hír, mint egy tizenhat tonnás súly. Azt sejtettem, hogy van va-
lahol egy másik barátnője, de azt nem, hogy egy feleséget rejteget előlem. Még aznap este meg-
próbáltam szakítani vele.
– Nős vagy, te rohadék!
– Miket beszélsz? Hogy én nős?
– Meddig akartad eltitkolni előlem? Ennek vége. Látni sem akarlak többé.
– Nyugodj már meg egy kicsit! Tudom, hogy nem lett volna szabad hazudnom neked, de ha
elmondom az igazat, nem jártál volna velem. Nem akartalak bántani. Előbb-utóbb elmondtam
volna… Sajnálom. Kérlek, ne hagyj el, Shoko-csan, könyörgöm!
– Nem is tudom… – már épp tényleg megszerettem Itót, de mit mondhattam volna?
– Én nem akarok szakítani. Muszáj megértened. Tudom, hogy hibát követtem el – átkarolt, és
úgy szorított magához, mintha félne, hogy nyomban otthagyom. – Szeretlek. Rajtad kívül nem
akarok más nővel lenni – és elsírta magát. A szavai és a könnyei láttán nekem is elszorult a tor-
kom.
– Tudom… én is így érzek irántad, de…
Ez az én nagy bajom – mindig túl hamar megbocsátok mindenkinek, és túl bátortalan vagyok,
hogy kiállják magamért egy férfival szemben. Végül persze beadtam a derekam, és újra belemen-
tem a szeretőszerepbe.
Rövidesen észrevettem, hogy Ito máshogy viselkedik. Majd' minden este nálam aludt, de ha
valami dolga akadt, az egyik fiatalabb bandataggal akkor is hazahozatott a munkából. Akár napi
húsz-harmincszor is felhívott telefonon. Volt kulcsa a lakáshoz: időnként bejött hozzám, mikor
nem voltam otthon, és a telefonon megnyomta az újratárcsázás gombot, hogy megtudja, milyen
számot hívtam legutóbb. Ha valamelyik barátomnál csörgött, megkérdezte, ott vagyok-e, és ha ott
voltam, megkért, hogy siessek haza. Aztán újra és újra telefonált, hogy lássa, elindultam-e már;
sosem hagyott nyugton, és a végén már egyáltalán nem mehettem át a barátaimhoz.

69
 Egyszer egy taxitársaság számát hívtam utoljára. Megtudta tőlük, mikor vett fel az autó, és ho-
vá vitt. Mikor hazaértem, nagy ártatlanul érdeklődött, hol jártam. Nagyon elegem volt már ebből,
így csak megvontam a vállam, és azt feleltem, a barátaimmal találkoztam. Erre hirtelen megvál-
tozott a hangja.
– Milyen barátaiddal? Honnan ismered őket? – akár egy rendőrségi kihallgatás! Ezt már nem
bírtam tovább.
– Semmi közöd hozzá!
– Szóval találkozgatsz valakivel a hátam mögött? – ugrott fel, és pofon vágott.
– Mi a…? – bedühödtem és visszaütöttem, de erre hasba rúgott. A rúgás erejétől hátratánto-
rodtam, az evőeszközök csörömpölve estek a padlóra. Ito fogott egy nagy bögrét, és széttörte a
fejemen. Most már vér is csöpögött a konyha kövére. A hajamnál fogva meglódított, és egy
reccsenésszerű hanggal kiszakadt egy darab a fejbőrömből. Addig ütött, míg már félreállt a két
felső metszőfogam, az egyik alsó pedig ki is tört. Az orrom is reccsent egy nagyot, az egyik
szemhéjam feldagadt. Aztán még ráléptem az összetört csésze egyik szilánkjára is, és egy fájda-
lomkiáltással összeestem. Ott feküdtem egy ideig, aztán Ito lenyúlt hozzám, és átölelt, ott, a véres
padlón.
– Shoko, ne haragudj! Szeretlek. Kérlek, bocsáss meg!
Csakhogy ezután már egyre durvábban bánt velem, olyannyira, hogy a híre még néhány idő-
sebb jakuza fülébe is eljutott a bandában. Az egyik magasabb rangú jakuza, Ocuka, már nem bírta
tovább tétlenül nézni, mit művel, és elszánta magát, hogy segít nekem. Szólt Itónak, hogy szakít-
son velem: ha valaki így ragaszkodik egy nőhöz, az nem mutat jó példát a fiatalabbaknak a ban-
dában. Rámutatott, milyen sokat köszönhet Ito a feleségének. Úgy tűnik, a nő nagyon is sokat tett
érte korábban, s nagy szerepet játszott abban is, hogy Ito ilyen gyorsan magas rangra emelkedhe-
tett. Ő viszont erre azt felelte, ez nem tartozik senki másra, és meg sem hallgatta a tanácsokat.
Ocukának egy idő után elege lett a próbálkozásból.
– Még meg fog ölni a végén – mondogatta nekem. – Teljesen elment az esze. Bár segíthetnék,
de már fogalmam sincs, mit csináljak.
Ito könnyen felhúzta magát, és ilyenkor azt ismételgette, sosem fog elengedni. Egyre gyakrab-
ban folyamodott erőszakhoz. Mikor befejezte az ütlegelést, elsírta magát, és olyasmiket mondott:
– Jaj, Shoko, szörnyen érzem magam. Kérlek, bocsáss meg! Miattad van, egyszerűen megőrjí-
tesz. Még senki iránt nem éreztem így. Shoko, ígérd meg, hogy nem hagysz el! Könyörgöm… –
és csak nézett rám nagy, kérlelő szemekkel, mint a régi kutyánk otthon.
Még sajnáltam is egy kicsit, aggódtam, hogy ha elhagyom, milyen magányos lesz.
Ocuka mesélte, hogy Ito nem mindig volt ilyen.
– Mielőtt te jöttél, csak élte az aranyifjak életét. Minden nőre nagyon gyorsan ráunt. Egyedül a
feleségét becsülte nagyra. Fogalmam sincs, mi történt vele. Egyszerűen szánalmas mostanában.
Ito mindig kitalált valamit, miért bánik így velem. Ocukának így panaszkodott:
– Annyira szeretem Shokót, de hát folyton el akar hagyni. Mi mást tehetnék?
Nekem meg olyanokat mondott:
– Miért nem érted meg, mit érzek? Mikor közlöd, hogy szakítani akarsz, annyira feldühödöm,
hogy elszalad velem a ló. Utána már rájövök, hogy helytelenül cselekszem, de nem tudok ma-
gamnak parancsolni!
Képtelenség is volt megérteni ezt a torz, kényszeres valamit, amit ő szerelemnek hívott. Már
undorodtam a végtelenségig ismételgetett mondataitól, szavaitól, mintha valami ugráló, megkar-
colt lemezről szólnának. Fokozatosan az is változni kezdett, amit én éreztem iránta.
Egy este felhívott Ocuka.
– Szeretném, ha találkoznál valakivel. Itónak ne szólj! Mindenképp gyere el munka után!
Rendben? – mondta sürgetően. El sem tudtam képzelni, ki lehet az, akivel találkoznom kell.
Mikor odaértem, csak egyetlen pillantást vetettem Ocuka titokzatos barátjára, és elképedtem:
Kuramocsi volt az!
Egy ideig némán ültem, aztán végül Kuramocsi szólalt meg.

70
 – Shoko, Ocuka-szan mindent elmesélt. Borzasztó dolgokon mész keresztül! Miért nem hívtál
fel?
Nem tudtam mit felelni.
– Az én hibám. Már korábban meg kellett volna keresselek. Bár hazavittelek volna magammal
akkor este, akkor ez mind meg sem történt volna!
– Nem a te hibád. Sajnálom, hogy nem hívtalak, de olyan nehéz az ilyen dolgokat megértetni
másokkal.
– Én nem vagyok „más”. Tudod, hogy bármit megtennék érted. Mindegy, most már nem kell
aggódni. Gyere, hazaviszlek.
Ocuka azt mesélte, aznap egy üzleti tárgyalásra ment, ahová a tárgyalópartnere Kuramocsi tár-
saságában érkezett. Gyorsan összebarátkoztak, és hamar rájöttek, hogy mindketten ismernek en-
gem. Ocuka beszámolt róla, mi a helyzet Itóval, Kuramocsi pedig úgy döntött, rögtön a megmen-
tésemre siet. Megkérte Ocukát, intézze el az ügyet a nevében Itóval, és még egy 5.000.000 jenes
összeget is felajánlott a megegyezésért cserébe. Azért nem jelentkezett eddig, mert utolsó találko-
zásunk óta a cége nehéz időszakon ment át, és neki a kárenyhítéssel kellett foglalkoznia. Miután a
nagyjával végzett, azonnal hívott, de a számom már nem volt elérhető. Arra következtetett, bizto-
san találtam valaki mást, és igyekezett elfelejteni. Ocuka végighallgatta, és arra gondolt, talán
végre sikerül megmentenie Itótól.
Hihetetlennek tűnt, hogy még mindig érdeklem Kuramocsit, az meg egyenesen elképzelhetet-
lennek, hogy mindezek után ugyanúgy szeretné, hogy a barátnője legyek. Örültem neki, és izga-
lomba is hozott, de egy másik gondolat is befészkelte magát a fejembe – az az 5.000.000 jen.
Mintha vérdíj lenne! Megvesz vele. Hát hogy juthattam idáig? Vajon Kuramocsi valóban érez
irántam valamit? Vagy mindig is megvásárolható árucikknek tartott? És Ito vajon mit csinál
majd, ha megtudja, hogy elszöktem Kuramocsival? Az egész banda rajta fog nevetni! Még ha
Ocuka el is intézi vele a dolgokat, azt fogja gondolni, elárultam a pénz miatt, és biztosan hara-
gudni fog.
– Shoko, megmondtam Kuramocsi-szannak, hogy nekem nem kell a pénz, de ő ragaszkodik
hozzá. Ő olyan igazi, régimódi úriember, nem sok ilyen akad manapság. Ha őszinte akarok lenni,
én azt mondom, most rögtön menj vele. Ha nem mész, sosem szabadulsz meg Itótól. És annak a
szerencsétlennek is csak a javára válna. Maszaék egyik lányát is kefélgeti, tudod? Valami nagy
bikának képzeli magát. Az irodában már csak nevetünk rajta a háta mögött.
Felelősséget kell vállaljon a cselekedeteiért. Apám szavai jutottak eszembe. Döntöttem.
Kuramocsihoz fordultam.
– Nagyon örülök, hogy így érzel irántam, de nem mehetek veled.
– Micsoda? – bámultak rám mindketten megdöbbenve.
– Jó éjszakát – köszöntem el félig magamban; aztán felálltam, és meghajoltam előttük.
– Biztosan rendben hazaérsz egyedül?
– Ito ma nincs otthon. De egyébként is, minden rendben lesz – hazudtam, és már mentem vol-
na, de Kuramocsi elkapta a kezemet.
– Várunk itt még egy órát, ha esetleg meggondolnád magad.
Nem tudtam a szemébe nézni. Szaladtam a kijárathoz, ahogy csak bírtam.

Mire hazaértem, lélekben már felkészültem mindarra, ami most elkerülhetetlenül következett.
Alig léptem be az ajtón, Ito már meg is ragadta a blúzomat, és az orrom alá nyomta az öklét.
– Hé, tudom ám, hogy Ocukával voltál ma este, Isimoto elmondta. Mégis miről beszélgettetek
így kettesben? Mondd csak!
Így kettesben… tehát nem tud Kuramocsiról!
– Nem Ocukával voltam – bukott ki a számon.
– Mi a…? Hogy érted, hogy nem vele?
– Veled meg végeztem. Hallottam, hogy van még egy nőd. Úgy látszik, belőlem már eleged
van. Mert, tudod, nekem már nagyon elegem van belőled.

71
 – Az a nő? Az nem jelent nekem semmit. Majd szakítok vele. De azt nem hagyom, hogy te ki-
sétálj. De kurvára nem!
Felkapott egy sörösüveget, és fejbe csapott vele.
– Gyerünk, verj meg, ahogy csak akarsz!
– Mit beszélsz?
– Gyerünk, üss csak meg még egyszer!
– Igen? Szóval kérsz még?
Mellbe rúgott, én meg hátraestem, hanyatt a földre. Csak ütött és ütött. A fülemből folyt a vér,
éreztem, hogy az orrom is eltört megint, és a fogpótlás is kirepült a számból. A torkomba annyi
vér ömlött, hogy majd' megfulladtam. Ito az egyik lábával leszorított a padlóra, így könnyebben
rugdoshatott a másikkal. Emlékszem, a fülem hangosan csengett, aztán minden bizonnyal elájul-
tam.
– Hé, Shoko! Gyerünk már! Shoko!
Ito hangját hallva nagy nehezen kikukucskáltam az egyik felhasadt szemhéjam mögül. Holtsá-
padt arccal hajolt fölém.
– Annyira sajnálom! Bocsáss meg, Shoko-csan! Megint ugyanaz a duma! Minden erőmet ösz-
szeszedve kiabáltam rá:
– Kifelé!
– Shoko…
– Hagyj békén!
– Nagyon, nagyon sajnálom – azzal Ito kelletlenül elment: mint egy gyerek, ha a szülei leszid-
ják. Valahogy talpra álltam, és bementem az utcában levő kórház ügyeletére. Rögtön be is fektet-
tek volna, de én ragaszkodtam hozzá, hogy csak ellássanak. Összefoltoztak, aztán hazamentem.

Másnap reggel felhívott Ocuka.

– Ito elmondta, mi történt. Hát én nem értem. Hogy hagyhattad, hogy majdnem agyonverjen?
Mi bajod van neked? Mondtam, hogy majd én elintézem!
– Sajnálom! Higgye el, hogy sajnálom! És mondja meg Kuramocsi-szannak, hogy többet ne
hívjon!
– Beszélek vele, de kérlek, gondold még meg! Csak magadon segítesz!
– Ocuka-szan, mindent köszönök, de nem találkozhatok újra Kuramocsi-szannal.
– Biztos vagy benne?
– Akkor majd én felhívom, és megmondom neki.
– Meg fogod bánni.
– Itóval meg végeztem. Csak egy kis idő kell. Sajnálom, hogy ilyen sok bajt okoztam – és le-
tettem a telefont.
Viszlát, Kuramocsi.
És ezúttal valóban végleges volt a búcsú.

Közvetlenül ezután hoztam egy olyan döntést, ami teljesen megváltoztatta az életem. Egy va-
sárnap délután épp vásárolni mentem, mikor összefutottam egy régi barátnőmmel, Jukival.
– Shoko, van egy perced?
– Hogyne. Mi újság?
– A barátom épp most hívott, tetováltat, és már majdnem kész, úgyhogy azt mondtam, odame-
gyek és megvárom. Csak egy kicsit félek egyedül menni…
– Semmi gond, de hát nem is leszel egyedül. A barátod már ott van, nem?
– Persze, de olyan fájdalmasnak tűnik! Nem hiszem, hogy képes lennék ott üldögélni magam-
ban.
– Nem lesz baj, ha én is elmegyek?
– Dehogy lesz baj! Nincs is messze, gyere!

72
 Így hát elindultunk a tetoválószalon felé. Az egyik gyakornok üdvözölt minket, és leültetett a
váróban egy kanapéra. Belelapoztam az egyik albumba az asztalon: végignéztem a fényképeket.
Nyilván a tetoválómester munkái voltak. Az egyiken megakadt a szemem. Nem egyszerű tetová-
lás volt: műalkotás, aminek az emberi test szolgált vászonként. Finoman görbülő vonalaiból hab-
zó vízesésen felugráló, elegáns koi pontyok bontakoztak ki. Én csupa tetovált férfi közt nőttem
fel: az apámnak is volt, így ezt természetesnek tartottam. Már gyerekkorom óta imádtam rajzolni,
és egészen biztosan hatott rám az apám testén látható csodás műremek is. De még soha nem szó-
lított meg úgy semmi, mint ennek a mesternek a munkái.
– Gyere, menjünk – lépett be Juki barátja a mesterrel. Juki bemutatott neki.
– Szenszei, ez a barátom, Shoko.
– Örülök, hogy megismerhetem!
A mester idősebb férfi volt, csillogó szemmel és békés mosollyal.
– Öregem! Ezt nézd, Shoko!
Juki felhúzta a barátja pólóját, hogy a vadonatúj tetoválást megcsodálhassa. A bőr még duz-
zadt volt egy kicsit, néhol vérzett is, és általában véve elég érzékenynek tűnt; de valami leírhatat-
lanul szép dolog díszítette. Döntöttem.
– Szenszei, szeretném, ha nekem is csinálna egyet.
– Nem mondod komolyan! – döbbent meg Juki.
– Dehogynem! Szeretném, ha a mester csinálna nekem egy tetoválást.
– Hát, ha már eldöntötted, hiába is a beszéd. Nekünk mennünk kell. Később találkozunk!
– Sajnálom – feleltem, és a bocsánatkérés alázatos gesztusaként összetettem a kezem. Juki el-
nevette magát, és az ajtóból még visszaintegetett. Újra a mesterhez fordultam.
– Meg tudja csinálni?
– Természetesen. Az első pillanatban gondoltam, hogy remekül nézne ki rajtad egy tetoválás,
de én nem javasolhatom senkinek.
– Tényleg?
– És van is egy tökéletesen megfelelő mintám. Egészen egyedülállóan neked.
– Szeretném látni.
Kihúzott egy mintákkal teli fiókot, és kivett egy rajzot, majd letette elém az asztalra.
– Ez Dzsigoku Daju. Kurtizán volt a Muromacsi-korban, valós személy, ráadásul épp itt élt,
Szakaiban. Ezek a nők a vigalmi negyedekben laktak, és vagy addig dolgoztak, míg meg nem ke-
resték az árat, amiért megvásárolták őket, vagy megpróbáltak egy támogatóra szert tenni, aki
megváltotta a szabadságukat. Kemény életük lehetett.
– Miért jutott épp ő az eszébe, mester?
– Hogy is magyarázzam meg… Valami ilyen érzést keltettél bennem. Ezen a képen Daju
számtalan, hajban viselt kiegészítővel látható, ez azt jelenti, ő az egyes számú kurtizán a vigalmi
negyedben.
Mindig is szerettem volna az „egyes számú” lenni valaki számára, de mégis mindig csak „ket-
tes számú” lett belőlem. Életem férfijai folyton csak azt hajtogatták, mennyire szeretnek, de én
sosem hittem, hogy elég jó vagyok nekik. Ha valaki azt mondta nekem, hogy szeret, önbizalom
híján én hátraléptem, és hagytam őt irányítani; így történhetett, hogy folyton nős férfiakkal keve-
redtem viszonyba. Elnéztem nekik a hazugságaikat. De ennek vége – többet nem leszek ilyen
gyámoltalan. Ideje újrakezdeni mindent.
– Ez jó lesz.
– Nem akarsz megnézni más mintákat is?
– Nem.
– Akkor eldöntötted?
Határozottan bólintottam, megbeszéltük, mikor jövök, és kiléptem a tetoválószalonból. Mikor
hazaértem, megfürödtem, és a fürdőszobai tükörben megvizsgáltam a hátamat. Ez a tetoválás

73
csak nekem szól majd, senki másnak. Nem csak azért, mert épp le akartam zárni az Itóval való
kapcsolatomat; azért akartam, mert komoly változásokat szerettem volna magamban előidézni.

A következő pénteken régi ruhákat vettem fel, amiket nem sajnáltam összevérezni, és már
mentem is a tetoválómesterhez. Eredetileg csak a hátamra akartam tetováltatni, de végül úgy dön-
töttem, a két karomra is rakatok egy-egy sárkányt. Rögtön munkához láttunk. Először is a körvo-
nalakat kellett felrajzolni a bőrömre. Égető fájdalommal járt, ahogy a gép apró szúrásokkal újra
és újra átment ugyanazokon a vonalakon: úgy éreztem, mintha életlen borotvával nyiszálnák a
hátam. Az első alkalom három óráig tartott.
– Ennyi elég lesz mára – mondta a mester, és kikapcsolta a gépet. Kifizettem, és hazamentem
átöltözni, aztán már mentem is munkába.
A mester az időbeosztása miatt mindennap nagyjából ugyanannyi ideig dolgozott rajtam. Már
jó néhány napja jártam be a szalonba, mikor felkerestem Ocukát, hogy közöljem vele, hogy sza-
kítok Itóval.
– Még mindig azzal a másik nővel van, úgyhogy minden bizonnyal helyesen döntesz – bóloga-
tott.

Itóval gyorsan akartam végezni. Először persze próbált mellébeszélni, mint mindig, és fogad-
kozott, hogy azonnal szakít a másik nővel; de mivel végig csalt, amíg velem volt, ez már nem se-
gített. Persze, megint megütött, de már megszoktam. Nem számított, mennyit őrjöng, mit csinál
velem, én kitartottam az elhatározásom mellett. Végül Ito is belátta, hogy nem gondolom meg
magam, és visszaadta a lakáskulcsomat.
És aztán végre elkészült a tetoválásom is. Az egész felsőtestemet (elöl és hátul is), a vállamat,
a mellemet és a felkaromat is élénk színekben pompázó, gyönyörű műalkotás díszítette. Tudtam,
hogy helyesen cselekedtem.
Amíg még friss volt a mű, időnként szivárgott belőle némi vér, amibe beleragadhatott a ruha:
nagyon óvatosnak kellett lennem, le ne jöjjön rólam sehol a bőr, amikor levetkőzöm. Ha beültem
egy kád forró vízbe, csípte az egész testemet. Hogy biztosan ne fertőződjön el és ne is legyen he-
ges, minden szabad pillanatomban gyulladáscsökkentő krémmel kenegettem. Idővel már nem
csípett, de akkor meg szörnyen viszketni kezdett, és hámlani is, mintha nagyon leégtem volna a
napon. Majd' megőrültem, hogy megvakarhassam, de nem akartam kockáztatni, hogy tönkrete-
gyem, és valahogy visszafogtam magam. Nemsokára aztán elmúlt a viszketés is. Ahogy erre a
csodásan megrajzolt tetoválásra néztem, olyan elégedettség töltött el, amilyet még sohasem érez-
tem. Olyan volt, mintha kiszabadultam volna.

74
 Hetedik fejezet

ÚJRAKEZDÉS

A tetoválásom elkészülésével megváltozott a munkához való hozzáállásom is. Azelőtt azért

mentem dolgozni, mert muszáj volt, ahogy egész életemben is meglehetősen céltalanul kóvályog-
tam. Most kezdtem komolyabban venni a dolgokat, és valami újfajta lelkesedés fogott el a mun-
kám és az életem iránt egyaránt. Ekkor találkoztam Takamicuval, egy nálam négy évvel idősebb
jakuzával. Egy olyan este történt, amikor elmentünk szórakozni a vendégek egy csoportjával.
– Takamicu, milyen furcsa név! Olyan régies hangzása van.
– Igazából ez a családnevem.
– Ó! Azt hittem, a keresztneve, elnézést!
– Ugyan, nincs miért elnézést kérnie! Mindig mindenki összekeveri.
– És mindenki csak Takának hívja röviden, ugye?
– Így van. Hívjon csak maga is nyugodtan Takának!
Elnevette magát, és abban a pillanatban megállt körülöttünk minden – mintha ő lenne az
egyetlen élő ember a földön. Rövidesen elhívott randizni, de már annyi mindenen átmentem az
előző barátaimmal, hogy fenntartásokkal kezeltem minden új jelentkezőt. Nem is adtam neki
konkrét választ, azonban idővel elmeséltem neki mindent, ami velem történt. Takát mindez
egyáltalán nem zavarta, így rendszeresen találkozgatni kezdtünk, eleinte mindig csak nappal.
Moziba jártunk, ebédelni, kocsikáztunk, még ruhákat, cipőket venni is eljött velem. Időnként, ha
épp rosszul éreztem magam, csak ült mellettem némán. Kedves, figyelmes ember volt.
Egyszer épp együtt ültünk a kocsijában, amikor hozzám fordult:
– Régebben nem erre laktál? Hol is? – és befordult a régi házunk irányába, ami persze már rég
nem volt a miénk.
– A közelébe se akarok menni!
– Meddig akarsz még a múltban élni? Muszáj továbblépned!
Taka korábban sosem emelte fel a hangját, ha velem beszélt. Mintha belelátott volna a lelkem
legsötétebb bugyraiba is. Nem tudtam mit felelni, csak megmondtam, merre menjen.
– Itt, balra.
Leparkoltunk a ház előtt, és kiszálltunk az autóból. Ösztönösen ki akartam nyitni a kaput, de
be volt zárva. Vajon hogy vannak a halak, gondoltam, etetik őket rendesen? Na és az öreg cse-
resznyefa? Bár még egyszer végigsimíthatnám a kérgét! De innen, a kapu elől úgysem érném el.
Anyám egyszer, még gyerekkoromban, így szólt hozzám:
– Te voltál nagyapád szeme fénye. Teljesen elbűvölted.
– Úgy bizony – tette hozzá apám. – Folyton csak rólad beszélt. Erről majd mindig eszedbe jut
– egy fiókból elővett valamit, és a kezembe nyomta. Nagyapa régi zsebórája volt az, úgy éreztem,
mintha a szíve dobogna a markomban. Az évek múltával az óra egyre többet késett, végül telje-
sen meg is állt. Az életem, egészen mostanáig, éppen olyan volt, mint nagyapa zsebórája. Vala-
hol, valamikor elkezdett kicsúszni a kezemből az idő. Mennyi időt elvesztegettem, amíg itt éltem,
ebben a házban, aztán meg olyan sokáig vágytam rá, hogy visszakaphassam. Nagyon nem tet-
szett, hogy a ház, amit apám a mi családunknak épített, most valami idegené. De azt sem felejt-
hettem el, hogy rengeteg rossz emlékem is kapcsolódik hozzá. Amíg itt éltem, a testem és a lel-
kem mintha két különböző helyen tartózkodott volna. Végül már saját magamat is elveszítettem.
Most meg itt állok, és annyira gúzsba köt a múlt, hogy nem is tudok előrébb lépni! Miért kerülöm
ennyire a jelent? „Most már elég az önsajnálatból! Találtál egy jó embert” – mondtam magam-
nak.

75
 – Hozzám jössz feleségül?
Ott, a nagy kovácsoltvas kapu előtt, a cseresznyefámtól alig karnyújtásnyira, Taka egy nagy
gyémántgyűrűt húzott az ujjamra. Váratlanul ért, hogy megkéri a kezem; de a szemébe nézve
azonnal igent mondtam neki. Finom szellő játszott a cseresznyefa ágai közt. Mintha elköszöntünk
volna egymástól.
– Gondolod, hogy a szüleidtől is engedélyt kellene kérnem?
– Igen. Menjünk, kérdezzük meg őket!
A cseresznyefa felé fordulva halkan elbúcsúztam tőle. Vissza se néztem, ahogy elhajtottunk a
ház elől – a ház elől, ahol felnőttem. Előrenéztem, egyenesen a szikrázó napsütésbe.
Vajon apám ellenzi majd ezt a házasságot? Míg kiszálltunk a kocsiból, beléptünk az ajtón és
bementünk a nappaliba, végig ezen aggódtam.
– Apa, beszélnem kell veled valami fontos dologról. Van egy perced?
– Hát persze! Mi lenne az? – apám letette az újságot, amit épp olvasott. Taka rögtön a lényegre
tért.
– A nevem Takamicu. Nagy megtiszteltetés, hogy megismerhetem. Az engedélyét kérem,
hogy elvegyem feleségül Shokót.
Apám rezzenéstelen arccal kérdezte meg:
– Milyen munkája van?
– Az Osze-gumi szindikátus tagja vagyok.
– Igen, igen, jól ismerem a főnököt. Hmm. Lássuk csak… – anyám és én idegesen ültünk ott,
míg apám folytatta:
– Jól van. De Takamicu, tegye ám nagyon boldoggá a lányomat!
El sem hittem, hogy apám rögtön megkedvelte.
– Azon leszek – felelte neki Taka.
– Gratulálok, Shoko-csan! Annyira örülök! – szólalt meg anyám megkönnyebbülten. Apám és
Taka még beszélgettek kicsit, aztán visszamentünk hozzám.
Aznap éjjel Taka gyengéden levetkőztetett az ágyban. Akkor mutattam meg először a tetoválá-
somat egy férfinak, és izgultam egy kicsit; Taka azonban csak végigsimított a hátamon, és azt
mondta, gyönyörű.
– Köszönöm.
Lehunytam a szemem, és átöleltem. Volt valami ismerős abban, ahogy Takával szeretkeztünk,
mintha a testem és a lelkem végre újra egymásra talált volna.
Míg Taka sárkányos-oroszlános tetoválása az én Dajummal viaskodott, elképzeltem, milyen
boldog lehet most a kurtizán: végre rátalált a pártfogójára. Reggelig mélyen aludtam; mikor fel-
ébredtem, az első mozdulatommal átkaroltam Takát, és megint magamhoz húztam.
– Shoko… – motyogta álmosan a nevem.
Újra szeretkeztünk, és ugyanolyan jó volt, mint előző este; aztán a fejével a vállamon megint
elaludtam.

A szüleim tehát áldásukat adták, de Taka ismert olyanokat, akik tudtak Itóról, és hogy milyen
mániákusan ragaszkodik hozzám. Azt mondták neki, csak baja lesz velem, és figyelmeztették,
hogy hagyjon békén. Ő azonban erre mindig azt felelte, sosem hagyna el. Túl sok ez a lány, foly-
tatták, szállj ki az egészből, amíg még lehet. Az ilyenek hallatán mindig elszorult a torkom a féle-
lemtől, hogy esetleg elveszíthetem, de Taka már elkötelezte magát, és tudta, mit vállalt.
Megfogadtam, hogy sosem okozok neki fájdalmat.
Közben viszont éjszakákon át aggódtam, hogy Ito talán újra felbukkan. És így is lett.
Egy reggel Taka elment a börtönhöz, hogy részt vegyen a hagyományos jakuzaköszöntésen
valami bandatag szabadulása alkalmából. Ito a lépcsőfordulóban várt rám. Hirtelen ott termett
mögöttem, mikor kimentem levinni a szemetet.

76
 – Hé! Mit művelsz, hozzámész ehhez a Takamicuhoz az Osze-gumi bandából? Hát kurvára
nem!
A hajamnál fogva megragadott, és könyörtelenül a betonfalba verte a fejemet.
– Köztünk vége mindennek! Ehhez már semmi közöd!
A nyakamra csorgott a vér a fejemen lévő sebekből; csak nagy nehezen tudtam megőrizni az
öntudatomat.
– Te az enyém vagy!
– Fogd már fel, hogy vége!
Ezután már csak az arcomhoz közeledő csillogó bőrcipőt láttam. Úgy éreztem, az örökkévaló-
ságig tart a rugdosás; aztán Ito felkapta a lépcsőfordulóban álló cserepes virágot, és a fejemhez
vágta. A cserepek és a virágföld tetejébe zuhantam, ott pedig tovább ütött-rúgott a földön. De ek-
korra már nem is éreztem a fájdalmat. Annyira megvert, hogy a kezemet felemelni sem maradt
erőm, hogy esetleg védekezzek. Hirtelen mintha elmúlt volna az őrjöngés, és Ito csapásai abba-
maradtak.
– Shoko, kezdjük újra – mondta, bevonszolt a lakásba, és az ágyra dobott.
– Kérlek, Ito-szan, ne!
– Fogd be, vagy megöllek! – azzal megint orrba vágott, majd letépte a ruháimat, rám mászott,
s miután a nyálával megnedvesített, belém hatolt. Ebben a pillanatban elszabadult a fejemben a
számtalan rettenetes emlék. Megint a gyerekszobában voltam, és Mizugucsi erőszakoskodott ve-
lem.
– Gyerünk, Shoko, adj valami hangot! Mutasd, mennyire jó!
Pontosan a nyomorult Maedzsima szavai, és ugyanaz a kabukis tetoválás a testén…
– Jó, ugye? Sokkal jobb vagyok, mint Taka, nem? Mozgasd csak a csípőd egy kicsit! Akkor
még jobb lesz!
Még mindig a hajamat markolta, és lihegett, mint egy kutya. Az arcáról izzadság csöpögött a
homlokomra, lecsorgott a halántékomon, le a lepedőre.
Ez nem számít. Ez csak szex. Semmit sem jelent.
Amilyen erősen csak tudtam, a felrepedt ajkamba haraptam. Szorosan lehunytam a szemem,
de kicsordult belőle a könny, összekeveredett a vérrel, és újra csak a régi szörnyűségeket juttatta
eszembe Maedzsimával. Ito fogta a kezem egész éjjel, mikor egyszer betegen feküdtem. Emlék-
szem, milyen forró, biztonságos érzés volt. Most meg annyira visszataszító…
– Beviszlek a kórházba, Shoko!
Meg sem bírtam mozdulni, ezért Ito a vállára kapott, és levitt a kocsijához. A kórházban maga
vitt be a vizsgálóba. Az orvos egyetlen pillantással megállapította, hogy összevertek. Itóhoz for-
dult, és rendkívül gyanakvóan megkérdezte, mi történt.
– Leesett a lépcsőn.
– Leesett? Ez a sok súlyos sérülés az arcán egy eséstől keletkezett?
– Igen, beverte az asztal sarkába, aztán meg… ööö… aztán…
Ito láthatóan zavarban volt. Tudta, milyen veszélyes terepen jár. De az orvos ha el akarná vi-
tetni, nyilván rögtön hívta volna a rendőrséget…
Nem bírtam tovább elviselni, hogy ott van.
– Takarodj innen! Nem akarlak látni soha többet! – kiabáltam meggyötört testem minden ere-
jével. Egy pillanatig úgy tűnt, kényelmetlenül érzi magát, és elindult az ajtóhoz. De ahogy ki-
ment, még figyelmeztetően visszanézett rám.
Az orvos nekilátott alaposan megvizsgálni a sérüléseimet. A bal karom, a bal tenyerem, a jobb
térdkalácsom és két bordám eltört. Az orrom is betört, és felrepedt a bal szemhéjam meg a felső
ajkam. A fejemen is volt két mély vágás.
– Tendo-szan, a fején a vágások helyét, ahol összevarrjuk, eltakarja a haja, de az arcán marad-
nak majd hegek. És attól félek, a többi sérülése sem gyógyul meg teljesen.
Életem végéig sebhelyek lesznek rajtam…

77
 – Varrjon csak össze, nem is kérek érzéstelenítést.
Az orvos majd' elájult.
– Nem kér érzéstelenítést? Rettenetes fájdalmai lesznek! Nem fogja kibírni!
– Doktor úr, láthatja, mennyi fájdalmat bírtam ki eddig is. Csak tegye, amit kértem!
Az orvos belátta, hogy igazam van, és nagyot sóhajtott. Egy szót sem szólt többet egész idő
alatt.
– Tendo-szan, készen vagyok – mondta végül. – Próbáljon meg nem gondolni többé az egész-
re!
– Hálásan köszönöm – hajoltam meg mélyen.
Kifelé menet átvettem a receptjeimet, és hazamentem. A bal karomat begipszelték. A zárba
dugtam a kulcsot, de az ajtó már nyitva volt: Taka közben hazaért.
– Hé, itt meg mi az isten történt? – kiabált ki a szobából. A fal véres volt, és mindenütt óriási
rendetlenség uralkodott.
– Annyira nem súlyos – feleltem.
Taka rám pillantott, és a dühtől kipirult az arca.
– Ito volt, ugye?
Odament a szekrényhez, ahol a 38-as pisztolyát tartotta; három töltényt tett bele, és már indult
is az ajtóhoz.
– Taka, hová mész azzal a fegyverrel? Várj! Várj, kérlek!
– Csend legyen!
Belekapaszkodtam az inge ujjába, de ellökte a kezem. Az övébe dugta a pisztolyt és kiment,
becsapta maga után az ajtót. Rohantam a telefonhoz, és már hívtam is a banda egy magasabb ran-
gú tagját.
– Kérem, állítsák meg Takát! Meg fogja ölni Itót!
– Shoko? Mi történt? Lassabban, lassabban! Nem értek egy szót sem!
Amilyen gyorsan csak tudtam, összefoglaltam neki a helyzetet.
– A hülye állat… – nyilván kiesett a kezéből a telefon, mert csak távolabbról hallottam a kia-
bálást. – Valaki menjen és hozza ide Takamicut! Hozzátok ide, most rögtön!
– Halló! Ott van még?
– Shoko, ki ne mozdulj a lakásból! Érted? Elhatalmasodott rajtam a pánik, de nem tehettem
mást: ültem és vártam, hogy Taka hazajöjjön. Éjszaka volt, mire megérkezett, a bal kezén nagy
kötéssel.
– Taka!
– Te hívtad fel a főnököt, igaz? Azt mondta, ne csináljak hülyeséget egy nő miatt, de hogy
néznék úgy a tükörbe? Úgyhogy péppé vertem azt a kis féreg Itót, a főnöknek meg megmondtam,
hogy kiszállok.
Jól tudtam, mit jelent ez a jakuzák világában. A szemem a bal kezére vándorolt. Most már ér-
tettem, miért véres a kötés: levágta a kisujját!
– Jaj, istenem!
– Muszáj volt megtennem. Nem leszek jakuza, ha akkor el kéne tűrnöm, hogy valaki így bánik
a barátnőmmel. Egy jakuzával nem szórakozhat senki. Ennek vége.
– Sajnálom, tényleg! Annyira sajnálom!
– Miért kérsz ennyiszer bocsánatot?
– Mert az egész az én hibám.
– Nem a te hibád. Ne sírj már!
Azt már nem voltam képes elmondani neki, hogy Ito megerőszakolt. Csak könyörögtem, hogy
bocsásson meg nekem.
– Shoko… Shoko… ne foglalkozz vele!
– Szeretkezzünk!
– Ugyan már, ilyen állapotban?

78
 – Kérlek!
– Majd ha jobban leszel.
– Most akarom!
– Most fájni fog.
El akartam neki mondani, hogy a szívem így is sokkal jobban fáj, mint bármelyik sérülés.
– Más is történt még ma? – kérdezte Taka.
– Nem…
– Shoko, elhallgatsz előlem valamit?
– Nem, esküszöm, semmit!
– Rendben. Akkor házasodjunk össze holnap!
– Holnap?
– Holnap van a születésnapod, nem?
– Hát emlékszel?
– Persze!
– Menjünk el Makiékhoz! Kezdjük újra, csak mi ketten!
Másnap elmentünk az anyakönyvvezetőhöz, és bejegyeztettük a házasságunkat. Születésna-
pomra új nevet kaptam: most már Shoko Takamicunak hívtak. Kihurcolkodtam a lakásomból, és
egy kevéske pénzzel meg egy kis utazótáskával örökre elköltöztünk Oszakából.
Maki és Icsan nem maradtak Kiotóban, Jokohamában béreltek egy lakást. A gyorsvasúton ülve
végigpörgettem magamban az előző nap eseményeit, és kizárólag fájdalmat éreztem – fizikai és
érzelmi értelemben is. Hogy szerethettem valaki olyat, aki így ütött-rúgott? Azt hittem, elmagya-
ráztam neki, mit érzek. Nem gyűlöltem, nem is hibáztattam semmiért, miután szakítottunk. Hát
akkor miért? Miért kellett ennyi szenvedést okoznia nekem?
Ahogy eszembe jutott Ito homlokomra csöpögő izzadsága, forró, csatakos teste, egészen liba-
bőrös lettem. Semmit sem éreztem már a város iránt, ahol születtem és felnőttem.
Megérkeztünk Makiékhoz Jokohamába. Egy régi, lepusztult faház egyik lakásában éltek. A
lépteink hangosan kopogtak az emeletre vezető ingatag vaslépcsőn. Becsöngettünk, Maki nyitott
ajtót.
– Sziasztok! Gyertek be!
Nagyon kicsi lakás volt, a két szobát csak egy papír tolóajtó választotta el. A kisebb szobában,
a fal mellett kotacu-asztalka állt, egy olcsó faszekrényke, és a tetején a tévé. Épp valami cukorka-
reklám ment, rajzfilmfigurák álltak benne sorban, és énekeltek. Medvék, nyulak, vagy ilyesmik.
– Shoko, te meg hogy nézel ki? Jobb lenne, ha most pihennél egy kicsit!
– Arra nincs most idő. Tudsz munkát errefelé?
– Hát… – felelte Maki gyanakvóan, Taka bal kezére sandítva. Ekkor megszólalt Icsan.
– Majd én elintézem. Ismerek egy pasast, egy pacsinkótermet vezet, és alkalmazottakat keres.
Majd szólok neki.
– Köszi, az remek lenne – és Taka térdére tettem a kezem. – Nincs túl sok pénzünk. Nagy
szarban leszünk, ha nem szerzünk gyorsan munkát.
Kettőnknek együtt sem volt több, mint 10.000 jenünk, így Taka bőszen bólogatott.
Icsan telefonált a pacsinkóterembe, és rögtön be is hívtak egy elbeszélgetésre. Majd egy sport-
újságot is a kezünkbe nyomott, amiben a lóversenyről szóló résznél egy-egy helyen pirossal meg-
jelölt valamit. Nem mintha meglepett volna, de úgy tűnt, valóban nem teljesen hagyott fel a sze-
rencsejátékkal.

Vonattal és busszal jutottunk el a pacsinkóterembe, hogy Harával, az igazgatóval beszélhes-

sünk. Beszámoltunk a körülményeinkről, és érdeklődtünk, kaphatunk-e szolgálati lakást. Bele-
ment, sőt azt is felajánlotta, hogy az első hónapban ne dolgozzak, csak gyógyuljak meg. Meg-
egyeztünk, hogy amíg az arcom helyre nem jön, és a gipsz le nem kerül a karomról, egyszerű iro-

79
dai munkákba fogok besegíteni; utána pedig kiállít a pult mögé. Taka rögtön munkába is állhatott
a nagyteremben.
Az elején szegények voltunk, mint a templom egerei. Az első fizetésünk előtti hónapban úgy
próbáltunk spórolni, hogy újrahasznosítottunk mindent, még a műanyag poharakat is. Munkába
menet egy épp bontás alatt álló ház mellett mentünk el, és a törmelék közt találtunk egy négy-
szögletes tükördarabot. Hazavittük, és egy halom régi újság tetejére tettük, így lett öltözőaszta-
lunk. A tükör széle már megfeketedett, az üvege pedig homályos volt: a tükörképünk mintha
ködből nézett volna vissza ránk. De nem számított, milyen nehéz így az élet, mert egyetlen dolog-
ra koncentráltunk: hogy minél keményebben dolgozzunk.
Egy nap, mikor megemeltem egy láda dobozos üdítőt, éles fájdalom hasított a hasamba, és
észrevettem, hogy vérzem is. Elkéredzkedtem Harától, és egyenesen a kórházba mentem.
– Takamicu-szan, ön majdnem elvetélt. Szigorúan ágyban kell maradnia – mondta az orvos.
Egészen elképesztett a hír, hogy terhes vagyok, semmiképp sem vállalhattam, hogy most kies-
sem a munkából. Csak akkor voltunk jogosultak a szolgálati lakásra, ha mind a ketten a
pacsinkóteremben dolgozunk; egyébként az utcán találjuk magunkat, és nézhetünk új állás után.
Máshová nem mehettünk lakni.
Mikor visszaértem, Hara érdeklődött, mi történt. Úgy tűnt, eléggé aggódott. Elmondtam neki,
mi a helyzet, és elment keresni egy olcsó klinikát. Egy darab papírral tért vissza, rajta egy névvel,
címmel és telefonszámmal, meg térképpel is, hogy hogyan jutok oda.
Azonnal indultam. A megadott címen egy régi irodaépületet találtam: nem tűnt valami higié-
nikusnak, pláne egy egészségügyi intézményhez képest, és csak a legalapvetőbb felszereléssel
rendelkeztek. A személyzet egyetlen orvosból és egyetlen nővérből állt. Mikor az idősödő orvos
végzett a vizsgálattal, hozzám fordult:
– Fennáll a veszélye, hogy elvetél, de ha szigorúan csak fekszik és pihen, lehet rá esélye, hogy
megtartsa a babát.
Olyan kedves hangon beszélt, hogy könnyek szöktek a szemembe.
– Doktor úr, sajnos most nem vagyok olyan helyzetben, hogy megszülhessem.
– Értem – felelte, és az íróasztala fiókjából egy nyomtatványt vett elő. – Töltse ki ezt, nyomja
rá a pecsétjét, és jöjjön vele vissza holnap délután kettőkor! Érzéstelenítővel dolgozom, úgyhogy
ma este kilenc után már ne egyen semmit! És ne is igyon!
Kezemben a beleegyező nyilatkozatot tartalmazó vékonyka borítékkal már mentem is vissza
dolgozni. Ha tehetném, megszülném ezt a gyereket. Házasok voltunk Takával, és tagadhatatlan,
hogy akartam tőle gyereket. Bár megengedhetném magamnak, hogy pihenjek… Kértem Harától
egy szabadnapot, ő pedig rögtön kettőt is engedélyezett, és a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak
magamra.
Másnap fogtuk a gyémántgyűrűt, amivel Taka eljegyzett, és elvittük a zálogházba, hogy le-
gyen pénzünk kifizetni az operációt. Kettőkor értünk oda a klinikára, de a bejárat előtt megtor-
pantunk. Még mindig nem késő sarkon fordulni és hazamenni… Csak bámultam a repedezett fa-
lat, a falról leváló tapétát. Hát ide jutottunk!
A zöldes rozsdával borított ósdi kilincs után nyúltam, és beléptünk a váróterembe. A nővér el-
kérte a borítékot, és átadta az orvosnak. Ellenőrizték a kitöltött nyomtatványt, és már kezdődhe-
tett is a műtét. Az orvos beadta az érzéstelenítőt, és megkért, hogy számoljak el vele tízig. Csak-
hogy engem mindig is nehezen lehetett elaltatni, és nagyon könnyű volt felébreszteni. Elszámol-
tam tízig, de még mindig teljesen éber voltam. Az orvos nem tudott hová lenni a csodálkozástól.
– Ezt nem hiszem el – jegyezte meg remegő hangon. – Takamicu-szan, még mindig magánál
van? Esetleg sokat szokott inni?
– Nem – feleltem, de közben lassan elhomályosultak a dolgok…
Mikor fokozatosan magamhoz tértem, és résnyire nyitottam az egyik szemem, elképesztő fáj-
dalom hasított belém. Önkéntelenül is felkiáltottam.
– Ne mozogjon! Még nem vagyok kész!
Bólintottam, és igyekeztem nem nyögni kínomban.

80
 – Doktor úr, jól van Shoko? Doktor úr! – a vékony faajtó másik oldaláról már hallottam is
Taka rémült hangját. Egy pillanattal később azt is hallottam, hogy valami fémedényt tesznek le
közel a fejemhez.
– Megvolnánk. Készen van.
Az orvos szavainak hallatán mintha kiszaladt volna belőlem minden erő. Ő valamelyest meg-
könnyebbülten folytatta:
– Negyven éve praktizálok, de olyat még nem láttam, hogy valakire ennyire ne hasson az ér-
zéstelenítő. Maga nagyon bátor. Most már minden rendben lesz. Lehet, hogy megöregedtem, de
még ugyanolyan jól értem a dolgomat.
A műtőasztalról átsegített az ágyra. Nem sok fény jutott be a szobába, a párnán zöldes penész
villant. Szörnyen sajnáltam elveteteni ezt a gyereket: ez sokkal rosszabb érzés volt, mint a műtét
okozta fájdalom. Csak úgy potyogtak a könnyeim. Bejött Taka, és megállt az ágyam mellett.
– Jó döntést hoztál – mondta. – Nem tehettünk mást. Ne vádold magad miatta!
Megfogta a kezem, és az arcához szorította, de nem tudott a szemembe nézni. Borzasztóan
keménynek tűnt akkor a világ.
Sem a testem, sem a szívem nem gyógyulhatott meg teljesen, mert vissza kellett mennem dol-
gozni. Takával mindketten szinte halálra dolgoztuk magunkat, de végre megjött az első havi fize-
tésünk. A szabadnapunkon bementünk vásárolni Jokohamába, és vettünk egy nagy csomag helyi
édességet, amit aztán egy levéllel együtt hazaküldtem anyámnak Oszakába.

Drága Anya!
Tudom, hogy régebben nem voltam épp a legjobb lányod. Biztosan sokszor előfordult, hogy
nem tudtál miattam aludni. Tudod, mindig is bűntudatot éreztem mindazok miatt, amit csináltam,
túl önző voltam, hogy le tudjak mondani a szórakozásról. Sajnálom, hogy ezt egy levélben írom
meg de egyszerűen soha nem tudtam neked személyesen elmondani. Most, életemben először,
mindent jól fogok csinálni. Takával nagyon keményen dolgozunk, büszkék lesztek ránk. Szeretlek,
anya! Vigyázz magadra, és kérlek, ne erőltesd túl magad!
Shoko

Apám mesélte, hogy miután anyám elolvasta a levelet, először a szívére szorította, aztán olyan
mosoly terült szét az arcán, mint amikor a felhős égen hirtelen előbukkan a Nap, és úgy mondta:
– Shoko-csan miatt már nem kell aggódnunk.
Két nap múlva szélütést kapott.

Apám hívott a munkahelyünkön a rossz hírrel. Mikor szóltunk Harának, rögtön azt mondta,
igyekezzünk, és látogassuk meg anyámat. A tárcájából 100.000 jent vett elő.
– Nincs pénzetek, nem? Tegyétek el!
– Ezt nem fogjuk tudni egyben visszaadni. Fizethetnénk majd részletekben?
– Miről beszéltek? Vészhelyzet van! Majd visszaadjátok. Takamicu, téged nem tudlak néhány
napnál tovább nélkülözni, de te, Shoko, maradj csak, amíg szükség van rád! A tulajdonossal majd
én beszélek. Ma már nem is kell bent maradnotok, menjetek csak Oszakába, amint tudtok!
– Köszönjük! Hívunk, ha odaértünk – és hálásan meghajoltunk előtte. Szaladtunk haza, hogy
gyorsan összepakoljunk, aztán a következő expresszvonattal már mentünk is Oszakába. A kór-
házba megérkezve anyámat az intenzív osztályon találtuk. A szívverését már csak egy gép szabá-
lyozta, mintha egy robot lenne. Pókhálószerű csőrengeteg vette körül a testét. Nem is hasonlított
magára.
Megragadtam az orvos vállát.
– Ha megműtik, meggyógyulhat? Tudnak tenni érte valamit? Kifizetünk bármit, csak kérem,
segítsen az anyámon! Könyörgöm!
– Az agya hátsó felében pattant el egy ér, és nem tudjuk megoperálni. Attól félek, semmit sem
tehetünk. Csak azt várjuk, mikor áll le a szíve – felelte szenvtelenül.
81
 A fejemben egy bogár szárnycsapásaihoz hasonló zúgást hallottam, aztán elsötétült minden.
Mikor felébredtem, én is egy kórházi ágyon találtam magam.
– Shoko, jól érzed magad?
Taka a falnál ült egy kanapén, úgy várta, hogy magamhoz térjek.
– Anya hogy van? – ültem fel.
– Átvitték egy egyágyas szobába – ezt hallva már álltam is fel, belelépve a kikészített kórházi
papucsba.
– Melyik szobában van?
– Elég jól vagy, hogy felkelj?
– Persze! Semmiség az egész, csak elszédültem kissé. Jól vagyok.
– Jól van… erre! – Taka kézen fogott, és az anyám szobájához vezetett.
Az arcát megpillantva zokogva a padlóra rogytam.
– Jaj, anya! Miért kellett így történnie?
Taka résztvevő arccal állt fölöttem. Jól tudta, menynyire fontos nekem az anyám. Mikor azt a
levelet írtam neki, meg is kérdezte, mi áll benne.
– Túlságosan zavarban lennék, nem akarom megmutatni – feleltem akkor.
– Nem kell megmutatni, csak mondd el, mit írtál!
– Hogy sajnálok mindent, amit csináltam.
– Ne menjünk el vásárolni holnap, venni valamit, amit még elküldhetsz neki?
– Milyen jó ötlet! Valami ajándékot az első fizetésemből.
– Ez nagyon fog neki tetszeni. Majd segítek választani.
Másnap csak tébláboltam az édességek között, és nem tudtam választani: Taka mutatott a helyi
sütire.
– Nézd csak, ez nem jó? Biztosan nagyon ízlene neki.
Taka általában elég türelmetlen természetű, de ilyen helyzetekben mindig nagyon figyelmes
volt. Bár két napnál tovább maradhatna velem Oszakában, gondoltam.
Felhívtam a bátyámat, a nővéremet és a húgomat, hogy mindent megbeszéljünk. Apám és
Daiki dolgoztak, úgy terveztük, hogy ők majd este ugranak be megnézni, hogy van anya. Maki,
Na-csan és én pedig váltogatjuk egymást, hogy legalább egyikünk mindig ott legyen vele. Az első
nap ott maradt velem Taka is. Másnap délután megjött Maki és Na-csan, és felváltottak minket;
mi meg hazamentünk megfürdeni. Vacsorát főztem és feltálaltam, aztán leültem Takával szem-
ben. Már épp nekilátott volna, de felnézett rám, és azt mondta:
– Egyél valamit te is!
– Nem vagyok éhes.
– Tegnap óta nem ettél semmit.
– Hát, ha jobban belegondolok, tényleg nem… Csak raktam, raktam a számba az ételt; de nem
éreztem az ízét. Az üres konyhában visszhangzott a tálak alján kaparászó pálcikák hangja. Moso-
gatószert csöpögtettem a szivacsra, felhabosítottam, és némán elmosogattam az edényeket. Nyár
volt, mégis jéghidegnek tűnt a csapból kifolyó víz.
Másnap délután taxival visszamentünk a kórházba. Taka otthagyott, hogy anyámmal lehessek,
de úgy tűnt, aggódik.
– Most erősnek kell lenned, Shoko – mondta, és megszorította a vállam, aztán hosszan nézte
anyám arcát, mielőtt visszautazott volna Jokohamába.
Majd' egy héttel a szélütése után eloszlott anyám édeskés illata, és a szobában rossz szag kez-
dett terjengeni. Napról napra egyre erősebb lett: mikor az arcomat az övéhez közelítettem, rögtön
megütötte az orromat a bűz, és el kellett fordítanom a fejem. Nem az én anyám az egyetlen
agyhalott beteg a világon, de vajon a többiek családjának is el kell ezt viselniük, vagy csak ne-
künk? Akkor merült fel bennem a gyanú, mikor egy nap három fiatal ápoló (két nő és egy férfi)
lépett a szobába a reggeli vizitnél. Beszélgetni kezdtek, ott, anyám ágya mellett.
– Na, eljöttök este karaokézni? – érdeklődött a férfi.

82
 – Ha megint téged kell hallgatnunk, akkor biztosan nem!
– Pfff, ne is mondd! Bár ha fizet… – nevetett a két nő.
– Tudjátok, ez igazán nem szép tőletek – élcelődött a férfi is. – Én fizetek, jöttök vagy nem?
– Persze, persze, megyünk – vigyorodott el az egyik nővérke, és odapillantott anyám EKG-
görbéjére.
– Nem változott, ugye? – a másik kettő is megerősítette, így aztán mindhárman elindultak ki-
felé. Ekkor elveszítettem a türelmemet.
– Várjanak csak egy percet! Hogy mernek így bánni az anyámmal? Nem egy kibaszott hulla!
– Jaj… nem, nem akartuk… – rázták mindhárman hevesen a fejüket.
– Ó, „nem akarták”! Mondja csak még egyszer! –fenyegettem meg őket, és már emeltem is a
jobb öklömet.
– Hé, Shoko, hagyd abba! Mégis, mit művelsz? –jelent meg a hátam mögött hirtelen apám.
Megragadta a csuklómat.
– Engedj el!
– Mit képzelsz, hol vagy? – kiabált rám akkor. Arra gondoltam, milyen szomorú lenne anyám,
ha tudná, hogy verekedni kezdek a kórházban. – Ülj le oda, és higgadj le! – parancsolta apám, és
elengedte a kezem.
– Maguk meg… meddig állnak ott és bámulnak? Tűnés! – ököllel belevágtam a falba, és teljes
erőből becsaptam az ajtót.
– Ne haragudjanak rá, kissé temperamentumos. Ha hoznak egy lázmérőt, megtudhatják, meny-
nyire – tette hozzá apám, tipikus fanyar humorával.
– Nem, nem, semmi baj… elnézést – felelték azok hárman idegesen, és mind egyszerre hajol-
tak meg. Aztán sietve távoztak a szobából.
– Shoko, neked meg mi bajod? – ült le apám az ágy melletti székbe.
– Karaokéról meg ilyen hülyeségekről beszélgettek itt, anya mellett!
– Igen, ez eléggé érzéketlen dolog.
– Hát igen, és ez feldühített!
– Megértem, mit érzel, de ne feledd, hol vagy! Miért hagyod, hogy az ilyenek kihozzanak a
sodrodból?
– Igazad van – motyogtam magam elé lehajtott fejjel. A jobb kezem véres volt.
– Shoko, ma nem kell munkába mennem, úgyhogy te inkább menj haza – apám az ágy oldalán
végigfutó korlátot fogta, és anyám arcát nézte, úgy beszélt hozzám.
– Nem, itt maradok ma este.
– Én is bent maradok.
– Apa, inkább neked kéne hazamenned.
Azért mondtam ezt, mert a szobában csak egy kanapé volt. Ha ketten maradunk bent éjszaká-
ra, egyikünknek a kemény padlóra letett párnákon kell aludnia, a másikunknak meg a kanapén,
párnák nélkül. Akármelyik jut is neki, apámnak mindkettő túl kényelmetlen lett volna, így, amint
besötétedett, tényleg meggyőztem, hogy menjen csak haza éjszakára.
Néhány nappal később, mikor anyámon pelenkát cseréltek, észrevettem, hogy az ágyéka tele
van a felfekvés okozta sebekkel.
– Elnézést, nem kaphatnánk valami kenőcsöt erre? – kérdeztem a nővért.
– Kenőcsöt? Nem kell az neki. Tendo-szan agyhalott, nem érez fájdalmat vagy viszketést.
– Ez igaz, de ha a maga rokona lenne, maga szó nélkül hagyná, hogy így bánjanak vele?
– Én nem is úgy… – de nem fejezte be a mondatot.
– Tudom, hogy ez itt az idegsebészet, és hogy maguknak az ilyesféle feladatok csak rutint je-
lentenek. De tudja, még ha sosem él már rendes életet, az anyám hivatalosan akkor is életben van,
míg a szíve meg nem áll. Ha maga ezt nem fogja fel, ne dolgozzon kórházban!
A nővér gyorsan bekente valamivel anyám sebeit.

83
 – Sajnálom – mentegetőzött, és lehajtott fejjel kiment. Volt valami szörnyen érzéketlen ebben
a tessék-lássék hozzáállásban.
Próbáltam felidézni, mikor öntött el így a méreg utoljára. Janki koromban bármilyen hülyeség
miatt tudtam verekedni: a bandáink jó híréért, vagy akár csak hogy lazábbnak tűnjek. Azokban a
vad időkben szinte művészi fokra fejlesztettem a dühöt. Emlékszem, egyszer telefonon beszéltem
valakivel, és apám rám szólt, mert káromkodtam. Mikor visszaszóltam neki, kikapta a telefont a
kezemből, és fejbe vert vele. Anyám folyton azt mondogatta:
– Shoko-csan, nem akarsz egy kicsit kisasszonyosabban viselkedni?
Annyit mondta, hogy családi szállóige lett belőle. Most már magam is eléggé felnőttem, hogy
megértsem, mennyire zavarhatta a hozzáállásom a szüleimet – de most már késő. Leültem az ágy
mellé, és csak néztem anyám arcát.
– Anya, úgy sajnálom.
Nem sokkal később bejött egy másik nővér.
– Micsoda szag van itt! Öblítsük csak ki a száját!
Fogott egy fecskendőt, teleszívta vízzel, majd befújta anyám szájába. A szobából varázsütésre
eltűnt a rossz illat.
– Miért nem csinálta meg ezt eddig senki? Nem is tudtam, hogy ez a megoldás! Milyen nevet-
séges kórház ez?
– Hát, a többi nővérért nem kezeskedhetek…
Semmi értelme nem volt rajta kitölteni a haragomat. Ez a nővér nem hasonlított a többi, érzé-
ketlen ápolóra. Ő ahogy észrevette a szagot, rögtön tett is valamit ellene. A többiek talán nem is-
merték ezt az egyszerű megoldást? Vagy ismerték, csak nem érdekelte őket az egész? Vagy észre
sem vették a szagot, éppen azért, mert nem érdekelte őket? A végsőkig felidegesített ez a nemtö-
rődömség.
A nyári hőség továbbra sem enyhült, és a kabócák folyamatos ciripelése sem szűnt meg. Egy
este aztán hirtelen elhallgattak. Mintha egészen más érzés lett volna anyám szobájában lenni ak-
kor. Csak az EKG szabályos időközönként felhangzó pittyenése hallatszott (mintha folyton csör-
gött volna egy digitális ébresztőóra), meg a lélegeztetőgép szivattyúhangja. Zavarni kezdtek ezek
a zajok, ezért bekapcsoltam a hordozható CD-lejátszót, és hallgattam egy kis halk zenét.
Lassan véget ért a nap, rózsaszínbe fordult az ég. Az égről a fákra vándorolt a tekintetem, és
megláttam egy kabóca levedlett páncélját, amint épp lehull a földre. Valahol azt hallottam, hogy a
kabócák alig néhány hétig élnek. Ez a rövid idő épp a nyár legforróbb időszakára esik, és ilyenkor
megszállottan hívják a társukat; aztán mikor végül abbahagyják az éneklést, lehullanak az ottho-
nukat jelentő fáról, visszatérnek a földbe. Elbúcsúznak egyetlen otthonuktól, és mennek a halálba.
Mostanra már le is bontották a házat, ahol felnőttem, nem maradt belőle semmi. És most rövide-
sen ismét át kell élnem a veszteség fájdalmát…
Nem is figyeltem, hogy múlik az idő, ahogy ott ültem és gondolkodtam. Az esti égen apró
fénypontokként egymás után tűntek fel a csillagok. Hirtelen fuvallat rázta meg a fák lombját.
Mintha anyám akarna még elbúcsúzni. A kezembe vettem a kezét.
– Kérlek, ne halj meg, anya! Olyan jó lány akartam lenni. Kérlek, ne hagyj itt! Nem akarok
egyedül maradni!
Abba sem tudtam hagyni a sírást. Akkor vettem észre, hogy anyám arcán egyetlen tiszta
könnycsepp gördül le.
– Anya!
Beszélni nem tudott, de valahogy sikerült kommunikálnia velem. Éreztem, azt mondja, meny-
nyire szeret. Finoman letöröltem a könnycseppet, és csak néztem azt a kedves, szeretettel teli ar-
cát. Anya! Bárhová mentem, bármit csináltam, ő ott állt mögöttem. Bár hallhatnám megint meg-
nyugtató hangját, gondoltam. „Shoko-csan, most már itthon vagy!”
– Csak még egyszer!
A zene közben elhallgatott, és most már az én zokogásom nyomta el a lélegeztetőgép hangját.

84
 Másnap, 1991. augusztus 28-án, délelőtt 8:03-kor, életének 59. évében elhunyt anyám. Éppoly
hirtelen hagyta el a világot, ahogy az a lombokon keresztülsuhanó fuvallat érkezett előző este.
Kikísértük a kórházból: az igazgató meg a nővérek felsorakoztak, és imára kulcsolták a két kezü-
ket. Egész végig érzéketlenül viselkedtek, most meg az igazgató előtt úgy tesznek, mintha majd'
elsírnák magukat! Micsoda színjáték! Biztos voltam benne, hogy az igazgató el sem tudja képzel-
ni, milyen hanyagul, nemtörődöm módra ápolják ezek a betegeket. Az emberek, gondolom, saját
maguk miatt is képesek könnyezni, ha ez áll érdekükben, akkor is, ha nem is szenvednek, ha nem
is szomorúak.
Felrakták a koporsót a halottaskocsira, és már mentünk is a ravatalozóba. Az oltárt fehér kri-
zantémok díszítették. Egy kinagyított, bekeretezett fényképről anyám arca mosolygott ránk; a kép
sarkában fekete szalag.
– Ebben a szobában tudnak átöltözni a női családtagok – mutatott egy ajtóra a segéd.
Nem viseltem kimonót hétéves korom óta, a sicsi-goszan gyerekünnep óta. Akkor büszkén
mosolyogtam a fényképezőgépbe, apám a hátam mögött állt, a keze a vállamon. Anyám fogta az
egyik kezemet, a másikban egy csomag cukorkát tartottam. Olyan rettentő távolinak tűnt most
mindez.
Bementem az öltözőbe: anyám testvérei és más rokonok épp akkor bújtak bele fekete kimonó-
ikba az egész alakos tükör előtt. Odamentem az egyik segédhez néhány szóra.
– Nem volna lehetséges, hogy egyedül öltözzek át?
Meglepettnek tűnt.
– Sajnálom, de csak egy női öltözőnk van.
– Akkor majd átöltözöm később – feleltem zavartan.
– Csak egy öltöztetőnk van, hogy segítsen felvenni a kimonókat, jobb, ha egyszerre öltöznek.
– Nem akarom, hogy meglássák a tetoválásomat.
– Micsoda? Á, értem!
Odament az öltöztetőhöz, és a kezével eltakarva a száját, suttogott neki valamit.
Mikor Jokohamába költöztünk, Maki is látta a tetoválásomat. Teljesen kiakadt.
– Mégis, mit képzelsz? Nő vagy, az isten szerelmére! Ha anya meg apa megtudják, komolyan
megszakad a szívük! Meg fogod bánni!
– Nem fogom megbánni.
– Ó, persze! Micsoda hülyeség!
És mérgesen hátat fordított. Most kárörvendően súgta oda:
– Mondtam, hogy egyszer még baj lesz belőle!
De aztán mégis sikeresen kiterelte a többi rokont a helyiségből, hogy én is át tudjak öltözni.
Én léptem be utoljára a ravatalozóba. Mind összegyűltünk az oltár előtt egy családi csoport-
képhez.
– Szegény Shoko, nagyon kényelmetlennek tűnik az a magas gallér! – jegyezte meg Maki gú-
nyosan. Nem bírt leszállni a tetoválásomról.
– Maki-csan, elhoztad anya sminkkészletét?
– Persze, itt van.
Elővettem anyám rúzsát és púderecsetét. Mikor a púderes dobozkát is kinyitottam, az ismerős
parfümillat szállt fel belőle. Az évek során anyám makulátlanra kifestett arcát felváltotta a ráncos
öregasszonyarc. Én viszont szépen akartam a mennybe küldeni. A rúzzsal kezdtem, de úgy reme-
gett a kezem, hogy több mint fél órába telt, mire mindennel végeztem.
Minden vendég egyetlen szál virágot helyezett anyám koporsójába, és elbúcsúzott tőle, majd a
végén a koporsót átvitték a krematóriumba. Néztem, ahogy becsukódik mögötte a kemence ajtaja.
Az épületből kilépve hátrafordultam, és figyeltem az ég felé szökő fehér füstöt. Anya már úton
van egyenesen a mennybe. Mikor minden elégett, kinyitották a kemencét, kiszedték a hamvakat
és a csontokat, és egy asztalkára helyezték.
– Elnézést, az édesanyja? – kérdezte tőlem a temetkezési vállalkozó, míg lehúzta a kesztyűjét.

85
 – Igen.
– Mennyi idősen hunyt el?
– 59 évesen.
– Akkor még fiatal volt. Nagyon sajnálom.
Anyám törékeny csontjai úgy néztek ki, mint a tengeri korallok, száz meg száz kis lyukkal.
Egy csomó ideig tartott, míg összeszedték őket. A temetkezési vállalkozó biztosan észrevette,
mennyire előrehaladott a csontritkulása, és aggódni kezdett, nem tévesztette-e el a korát az em-
léktáblán.

Anyám könnyű ebédet evett apámmal, utána érte az a szélütés.

– Ez nagyon finom volt, de kicsit fáradt vagyok – mondta, mikor befejezték az étkezést. – Azt
hiszem, ledőlök egy kicsit.
– Jól vagy? – kérdezte tőle apám.
– Ó, persze, jól vagyok. Köszönöm.
Soha többet nem nyitotta ki a szemét. Arra koncentrált, hogy megvehesse azt a kis házat, ahol
mind újra együtt élhetünk, minden erejét megfeszítve dolgozott, hogy valóra váltsa az álmát, de
egy idő után már túl gyengének bizonyult ehhez, egyszerűen túlságosan elfáradt. Mindent meg-
köszönt hát drága férjének, akivel annyi jón és rosszon mentek át együtt, és itthagyta ezt a vilá-
got.

Újra és újra eszembe jutott, hogy amikor betegen feküdtem, felébredtem, és nem találtam ma-
gam mellett az anyámat. Mezítláb futottam ki az utcára, hogy megkeressem. Most pedig akár-
hogy is keresem, sosem találom meg többé. Nem tudtam abbahagyni a sírást.

86
 Nyolcadik fejezet

LÁNCOK

Anyám halála után apám kiköltözött a házból, amit még együtt béreltek. Na-csan a bátyámhoz
ment át, hogy be tudja fejezni a középiskolát. Apám úgy látta, Jokohamában több munkalehető-
sége lenne, mint Oszakában meg a környékén, ezért Makiékhoz költözött.
Úgy fél évvel ezután Hara egyszer igencsak aggódó arccal jött oda hozzánk. Összeveszett a
pacsinkóterem tulajdonosával azon, hogy hogyan is kellene igazgatni a helyet.
– Ha bírnám még itt, maradnék és vigyáznék rátok. A fizetésem nem rossz, de már nem tudom
ezt tovább elviselni. Hónap végén felmondok – közölte velünk. – Ha velem jöttök, garantálom,
hogy találok nektek munkát. Lehet, hogy nehéz lesz, de az is lehet, hogy épp így jártok jobban.
Mit szóltok?
Mostanra Takával szinte testvérünknek tekintettük Harát, nem is nagyon kellett tehát elgon-
dolkodnunk az ajánlatán. Felmondtunk a pacsinkóteremben, fogtuk a kevéske megtakarított pén-
zünket, és Tokióba költöztünk, egy apró, egyszobás lakásba. Hara szerzett Takának munkát egy
áruhitelekkel foglalkozó cégnél, én pedig Sindzsukuban, egy bárban dolgoztam tízórás műsza-
kokban, este 7-től hajnali 5-ig. Rövid idő elteltével kiderült, hogy Hara nem tud Tokióban ma-
radni: haza kellett mennie a szülővárosába, Dél-Japánba, egy Kumamoto nevű helyre.
– Ne feledjétek, mit tanítottam nektek! Remélem, egy nap saját hitelcégetek lesz – mondta
mosolyogva, mikor kikísértük a repülőtérre.
Most, hogy a legjobb barátunk elutazott, rá kellett jönnünk, hogy senki mást nem ismerünk
Tokióban, és nincs egy otthunk sem, ahová szükség esetén vissza tudnánk menni,
Annyit dolgoztam, amennyit csak tudtam, hogy a családomnak is segíthessek, de ez azt jelen-
tette, hogy folyamatosan túl nagy nyomás nehezedett rám. Külön gondot jelentett, hogy Makinak
(Icsan játékszenvedélye miatt) állandóan egy csomó pénzt kellett kölcsönadnom. Icsan nem ma-
radt meg egyetlen állásban sem, inkább a szüleitől kunyerált pénzt, hogy megéljen. Makinak egy-
re nyomorultabbá vált az élete. A baba miatt nem mehetett dolgozni, és számos uzsorásnak tarto-
zott nagyobb összegekkel. Rövidesen persze hozzám fordult pénzért.
Ettől fogva havonta többször is kölcsön kellett neki adnom. De még ez sem volt elég: apámra
is kezdett rájárni. Mikor apám is megszorult, ő is tőlem kért – úgy éreztem magam, mint egy saját
farkát kergető kutya. Minél többet dolgoztam, annál hamarabb kifutottam a pénzből, és sosem si-
került egyenesbe jönnöm. A végén Icsan és Maki adósságai akkorára nőttek, hogy már Takát sem
lehetett kihagyni belőle.

Azt hittem, idővel könnyebben elfogadom majd anyám halálát, ezzel szemben egyre fájdalma-
sabban hiányzott. Odáig jutottam, hogy már semmi másra nem tudtam gondolni. Amikor anya
meghalt, 48 kiló voltam; most lefogytam 43-ra. Szerencsére később kaptam fizetésemelést, és az
egészségi állapotomra hivatkozva lerövidítettem a műszakomat négy órára, az este 8 és éjfél közti
időszakra.
Egy vasárnap Takának az jutott eszébe, hogy menjünk el ebédelni valahová, így végül egy
sabu-sabu vendéglőben kötöttünk ki. Az asztal közepén nagy rézlábasban állt a forró víz, mellette
hatalmas halom zöldség, meg egy tál marhahús. A vékony hússzeletekről a kártyapaklik jutottak
eszembe a kaszinókban, ahová a vendégeim vittek néha. Eszembe jutott, hogy amikor gyerekko-
romban elmentünk ebédelni valahová a családdal, anyám mindig nevetett, és azt mondta: „Min-
dig jobban ízlik az étel, ha így, együtt fogyasztjuk”.
– Mi a baj? – Taka odatolt elém egy kis tál szezámos szószt, aztán letette a sörét az asztalra.
– Bár anyám is itt lehetne!

87
 – Shoko, édesanyád már nincs velünk. Meddig csinálod még ezt?
– Tudom, tudom, csak…
– Én itt vagyok.
A lábosból felszálló gőz mögött csak homályosan láttam az arcát: hiába ült az asztal másik fe-
lén, mintha mérföldekre lett volna.

Gondolom, ekkoriban kezdtem elveszíteni az érzelmi egyensúlyomat. A legapróbb dolgok mi-

att is kijöttem a sodromból, és a kollégáimat kivéve szinte senkihez sem szóltam. Elmentem egy
orvoshoz, aki súlyos depressziót állapított meg, és adott rá gyógyszert.
Az 1990-es évek elején jártunk, már véget ért a japán gazdaság 80-as évekbeli fellendülésének
időszaka. A buborék kipukkadt, és a bárban sem ment már olyan jól az üzlet. Eddig nem volt kü-
lönösebben nehéz elérni a bárkisasszonyok számára kötelező havi bevételeket, de a vendégek
most már nem költekeztek úgy, mint régen. Ennek ellenére továbbra is rendszeresen adtam pénzt
Makinak. Nem akartam, hogy a családom zűrjei még jobban beszippantsák Takát is, úgyhogy nap
mint nap valahogy rávettem magam, hogy bemenjek dolgozni. De minél görcsösebben próbáltam
én magam megoldani a helyzetet, lelkileg annál rosszabb állapotba kerültem.
Elmúltam már 24 éves, de a dolgok továbbra sem álltak túl jól. Az életemben ugyanazok a régi
gondok forogtak körbe, és lassan mindenből elegem lett. Csak győzködtem Makit, hogy váljon el
Icsantól, de nem hallgatott rám. Sőt, folyton megvédte előttem, emlékeztetett, hogy van egy kö-
zös gyerekük, akiről gondoskodnia kell; azt ismételgette, Icsan igazából jó ember, és most már
bármikor rendbe jöhetnek a dolgai. Pont ugyanígy éreztem annak idején Itóval kapcsolatban.
Mindegy, mennyit ütött-rúgott, megbocsátottam neki, mert szerettem. Az Itóval való kapcsolatom
idején Maki nem volt a közelemben, de halálra aggódta magát. Sokszor zokogva hívott telefonon,
hogy most már gyorsan fejezzem ezt be, és szakítsak vele. „Nős, ráadásul állandóan ver. Már
hogy szeretne téged? Nincs még eleged abból, hogy mindig csak szerető vagy?” – mondogatta.
Mint később rájöttem, minden szava igaz volt. De vajon Makinak is át kell mennie ezeken a bor-
zalmakon, hogy neki is megjöjjön az esze?
Lefogytam 40 kilóra, és olyan sápadt voltam, mint valami vézna szellem. De a depresszió meg
az önámítás miatt hiába néztem a tükörbe, nem láttam semmi kivetnivalót a kinézetemen.
Minden éjjel rémálmok gyötörtek. Gyerekkorom legszörnyűbb élményeit éltem újra: mikor
úgy kellett tennem, mintha finom lenne a sütemény, amit apám a bárokból hordott haza estén-
ként, és a szemem sarkából figyeltem, nem dühödik-e fel valamin… Az iskoláskorom pokoljárá-
sa, mikor a súlyom miatt csúfoltak…
Dagi! Disznó!
Lihegve, csuromvizesen ébredtem, a fülemben még ott visszhangzott a csúfolódás.
Ezt még egyszer nem engedhetem meg magamnak! Nem hízhatok meg újra!
Fogtam a fiókban álló nyugtatós fiolát, és lenyeltem egy maréknyi gyógyszert belőle. Tudtam,
hogy nem maradhat így, hogy egészségtelen a testképem, mégsem bírtam rávenni magam, hogy
egyek. Végül be kellett látnom, hogy súlyos evészavarom van. Maki közben továbbra is sírva járt
a nyakamra pénzért.

Egy éjjel azt álmodtam, hogy a Maedzsima hátára tetovált sárkány lassan rátekeredik a testem-
re. Régi beszélgetések töredékei idéződtek fel bennem.
Shoko, told ide a segged!
Szállj le rólam!
Apád már sehonnan sem tud több pénzt előteremteni.
Hát, gondolom…
Ha én nem lennék, már rég vége lenne.
– Neee! – kiabáltam, ahogy csak a torkomon kifért, és kinyitottam a szemem. Kivert a verej-
ték, a szívem veszettül kalapált. Akárhogy is kapálózom, mindig a pénz maradt az én rabláncom.

88
 Anyám halála óta semmilyen szexuális kapcsolat nem volt köztünk Takával. Én szerettem
volna, hogy megint olyan legyen minden, mint régen, de testileg-lelkileg túlságosan rosszul érez-
tem magam. Néha úgy éreztem, mintha egy vaksötét alagútban futnék előre, de sehol nem látnám
a végét. Gyűlöltem magam, amiért ilyen gyenge vagyok. De még így sem hagytam ki soha egyet-
len munkanapot sem.
25 éves voltam, és 39 kiló. Úgy adtam le a kilókat, ahogy a pénzt is Makinak. Bár beszélhet-
nék anyámmal, kívántam magamban. Akármennyit is dolgoztam, sosem volt elég. Csak kolonc
vagyok Taka nyakán! Az ilyen gondolatoktól szédelegni kezdtem. Ha sikerült lenyelnem egy fa-
latnyi ételt, rögtön hányingerem támadt, és visszajött minden. Akkor is szegények voltunk, mikor
Jokohamából Tokióba költöztünk, de legalább boldogok. A szabadnapjainkon elmentünk szét-
nézni a boltokban, és ha nem is tudtunk venni semmit, megelégedtünk egy pohár 300 jenes, fris-
sen facsart narancslével a vasútállomáson. Ebédre szobagombócot ettünk a talponállóban: két tál-
lal rendeltünk a legolcsóbb fogásból, és elosztottunk egy adag krumplit meg egy húspogácsát.
– Hát, reméljük, legközelebb már mindkettőnknek vehetünk egyet-egyet! – nevettem, és a pál-
cikámmal félbevágtam a húst.
Éjjelente hülyéskedtünk és nevettünk, amíg a keskeny, sötét utcácskán elértünk a boltig, és mi-
lyen rövidnek tűnt az a hosszú séta! Egy doboz sört vettünk meg egy üdítőt, egy csomag édes ro-
pogtatnivalót meg egy csomag sósat, és megettük vacsora után. Vajon tényleg ugyanaz az ember
lennék, aki valaha ennyire élvezte az evést? Mi lett belőlem? Beszippantott az önsajnálat örvé-
nye.

Egy nap felhívott apám.

– Makinak pénz kell. Tudsz tenni valamit?
– Micsoda? Épp tegnap délelőtt adtam neki kölcsön 70.000 jent! Aztán este már jött sírva,
hogy Icsan ellopta, ő meg nem tudja befizetni a számlákat, úgyhogy munka előtt adtam neki még
70.000-et. Egyetlen nap 140.000 jent gombolt le rólam! Holnap már nem fogom tudni ugyanezt
még egyszer megcsinálni.
– Tudom, milyen szörnyű, hogy állandóan tőled kér, de mástól egyszerűen nem tud. Muszáj
segítened neki, a nővéred!
– Jól van… – feleltem, és csak magamban sóhajtottam.
– És sajnos Takamicutól is kell egy szívességet kérnem. Megkérnéd, hogy utaljon át 100.000
jent az én számlámra? Ígérem, hogy visszaadom.
– De apa, miért… – kezdtem, de aztán mégsem mondtam tovább. – Persze, szólok neki. Taka
örömmel segít.
Hogy lett az apámból (akitől annyira féltem régen) ilyen ártalmatlan kis öregember, aki Maki
nevében könyörög pénzért? Maki még janki korában is rettentő közel állt apámhoz, neki bevallott
mindent, amit csinált. Apám is elmondott neki a világon mindent. Gondolom, olyasmi volt ez,
mint az én viszonyom anyámmal.
Beszéltem Takával, és átutalta a 100.000-et apámnak. Az nem jelentett semmit, hogy nem
Maki számlájára ment a pénz: teljesen egyértelmű volt, hogy nála fog kikötni. Mégis, mennyit
költenek ezek?

Úgy egy hétig lázas voltam, és a lázam nem is nagyon ment lejjebb, így Taka bevitt a kórház-
ba. Elvégeztek néhány vizsgálatot, és kiderült, hogy baj van a vesémmel. Az orvos azt mondta,
dialízisre lesz szükségem, majd a kezembe nyomott egy nyomtatványt, hogy töltsem ki és írjam
alá, mire visszajövök. Csak ültem döbbenten, de Taka szokás szerint mellettem állt. Megígérte,
megtesz mindent, hogy meggyógyuljak. Csakhogy a dialízis költségét nem tudtuk kifizetni. Rá-
adásul úgy tűnt, már életem végéig szükségem lesz erre. Hát valóban ilyen szörnyű kolonc lennék
csak a férjem nyakán? Másnap (szokás szerint) kikísértem Takát, mikor munkába indult, aztán
visszamentem a lakásba. Aludni akartam, hogy ne lássak, ne halljak semmit.

89
 Eddig mindent elkövettem, hogy ne legyen szükség az orvos által felírt altatókra. Most viszont
elővettem a konyhaszekrény fiókjában összegyűlt összes tablettát, és lenyeltem vagy százat: né-
hány szemenként, vízzel leöblítve. Leültem a padlóra, háttal a hűtőnek dőlve, és csak néztem,
ahogy a világ lassan vörösbe-feketébe fordul a szemem előtt. Míg fokozatosan elvesztettem az
öntudatomat, a fecskendőbe visszaömlő vért láttam magam előtt. Összekeveredett a jelen és a
múlt… Úgy éreztem, végre kibújtam a fojtogató láncok szorításából, végre pihenhetek. Mást már
nem láttam, nem hallottam…
Taka hazaugrott a munkahelyéről, és a hűtő előtt talált rám a földön. Rögtön mentőt hívott, de
már nagyon közel jártam a halálhoz. A mentőben a szívem is megállt, de sikerült újraéleszteniük.
A kórház liftjében ismét visszahoztak, és már vittek is a műtőbe. Műtét közben harmadszor is
megállt a szívem, mint az orvos Takának elmondta.
– Sürgősen értesítse a családtagjait! Megteszünk minden tőlünk telhetőt, de azt hiszem, jobb,
ha felkészülnek a legrosszabbra.
– Micsoda?
– A felesége életveszélyes állapotban van. Még ha sikerül is megmentenünk, nagy eséllyel ál-
landósult vegetatív állapotban marad. Valószínű, hogy maradandó agykárosodást szenvedett, mi-
kor megállt a szíve.
Miután közölte Takával a lesújtó híreket, behúzta maga után a műtő ajtaját. Kis idő elteltével
elaludt a vörös lámpa, ami jelezte, hogy a műtőben operáció folyik.
Egy hétig voltam kómában. Emlékszem, úgy éreztem magam, mintha valami hatalmas, üres,
fekete térben lebegnék. Igyekeztem előrejutni, de a hátam mögött, nagyon messze, hallottam,
hogy valaki a nevemen szólongat.
Sietnem kell.
Nagyot léptem előre, és amint a lábam szilárd talajra ért, megint meghallottam:
– Shoko!
Rájöttem, hogy apám hangja az; és abban a pillanatban ragyogó fény vágott a szemembe.
Apám, Taka és Maki ott álltak a kórházi ágy körül.
– Shoko! Én nem viselem el, ha még valakit el kell veszítenem! – szólalt meg apám, és meg-
szorította a kezem. Sírt – még anyám halálakor sem sírta el magát!
– Sajnálom – suttogtam az oxigénmaszk mögül. Ez volt benne a legfájdalmasabb: nem is az,
amin én magam mentem át, hanem hogy megríkattam apámat. A valóság szörnyű erővel rántott
vissza, mikor életemben először sírni láttam apámat. Most aztán tényleg talpra állok, határoztam
el.
Egy hónappal később már borzasztóan örültem neki, hogy kiengednek a kórházból, és haza-
mehetek. Egy apró, egyszobás lakás – de nekem mégis a világot jelentette! Szerencsére az agyká-
rosodást megúsztam.
Aggasztott a veseproblémám, de kivizsgáltattam magam egy kicsit alaposabban, és kiderült,
hogy igazából még sincs szükség dialízisre. A kórházban ledugtak a torkomon egy csövet, és
emiatt még nem ihattam vizet: jégdarabokat kellett szopogatnom. Persze semmilyen ételt nem
tudtam lenyelni, és még jobban lefogytam, egészen 38 kilóig.
– Fel kéne szedned egy kicsit – piszkált állandóan Taka. – Tudod, a nőknek jól áll, ha van raj-
tuk egy kis hús.
Mindezek után végre megtanultam olyanoknak látni a dolgokat, amilyenek, és nem olyanok-
nak, amilyeneknek kifacsarodott elmém vélte őket.
– Hát – felelte az orvos, mikor arról érdeklődtem, jobban leszek-e, ha hízom egy kicsit –, testi-
leg elég gyenge, eltarthat egy ideig, mire megint normális testsúlya lesz. Azt tanácsolnám, legyen
türelmes.
Új, pozitív szemlélettel igyekeztem nézni a dolgokat otthon is, hogy újra normális állapotba
hozzam magam. Rendesen ettem, de a testem annyira megsínylette az elmúlt időszakot, hogy
csak nagy nehezen sikerült átlépnem a 40 kilós határt. Folytattam a próbálkozást, és fél év eltel-
tével már sokkal jobb egészségi állapotban voltam.

90
 Mindig érdekelt a kozmetika, most pedig eldöntöttem, ezt fel is használom valamire, és beirat-
koztam egy profi sminkestanfolyamra. Igazából azt akartam megtanulni, hogyan rejthetem el a
hegeket az arcomon. Nem látszottak olyan nagyon, de azért gyakran
előfordult, hogy az emberek megnéztek maguknak, és megkérdezték, mi történt velem, valami
baleset ért-e. Nem csak ennyi maradt a régi verések emlékeiből. Próbáltam tudomást sem venni
róla, de eső előtti napokon, vagy mikor magas volt a páratartalom a levegőben, elkezdett fájni
minden tagom, ami valaha megsérült. Ráadásul továbbra sem szexeltünk Takával. Sőt, már nem
is beszéltünk róla. Félni kezdtem, hogy teljesen elveszítem a nőiességemet. Álltam a tükör előtt,
bámultam a képemet benne, és semmi mást nem láttam, csakis a hegeket.

A tanfolyamon igazán jól teljesítettem. Valahányszor kiléptem a lakásból, előtte majd' két órán
keresztül gondosan végigmentem minden tanult lépésen – de még így sem tudtam teljesen látha-
tatlanná tenni a sebhelyeket. Sosem voltam igazán elégedett azzal, ahogy kinézek, de a hegek mi-
att most még inkább megcsappant az önbizalmam. Sokáig gondolkodtam rajta, aztán végül el-
mentem egy plasztikai sebészhez. Azt mondta, teljesen nem tudja eltüntetni a hegeket, de annyira
igen, hogy egy kis sminkkel már ne látsszanak. Nem ezt a választ reméltem tőle. Néhány nappal a
huszonhetedik születésnapom után mégis rászántam magam a műtétre, és ahogy az orvos ígérte,
attól kezdve valóban könnyedén el tudtam rejteni a sebhelyeket. Ez talán nem volt nagy változás,
de én jobban éreztem magam tőle. Rövidesen pedig egészen csodálatos dolog történt. Épp teljes
díszben vásárolgattam Sindzsukuban, mikor megállított az utcán néhány férfi. Bárkisasszonyokat
kerestek. Éppen ideje volt, hogy újra munkába álljak, így hagytam, hogy körülvezessenek a puc-
cos klubjukban. Jó fizetést ígértek, ezért végül elvállaltam a munkát.
Ahogy dolgozni kezdtem, az egész életmódom megváltozott. Késő délelőtt keltem fel, meg-
néztem a híreket a tévében, végigolvastam az újságokat (bel- és külföldi híreket egyaránt, még a
pénzügyi és politikai rovatot is, ami sosem érdekelt). Eltökéltem, hogy mindenféle vendéggel el
fogok tudni beszélgetni. Elköltöttem a késői reggelimet, és már hívtak is sorban a vendégek. Ha
munka előtt akartak velem találkozni, hogy majd együtt menjünk a klubba, korábban mentem el
otthonról, megcsináltattam a frizurámat, aztán a vendéggel vacsoráztam. Ha már újra ez a mun-
kám, most aztán tényleg mindent beleadok. Több akartam lenni, mint egyszerű, névtelen kisegítő
a főbárkisasszony mellett. Én akartam lenni a legtöbb bevételt hozó lány a klubban.
A vendégeim mellett néha úgy éreztem, mintha visszamentem volna az időben. Még a nagy
gazdasági buborék korából maradtak itt, csak úgy szórták a pénzt. Ebben a költekező világban
köztünk, lányok között pedig lázas vetélkedés folyt. A zárórával egyáltalán nem ért véget a mun-
kánk. Egy-két különösen fontos vendéggel mindig elmentünk még valahová meginni valamit, így
hajnal előtt sosem kerültem ágyba.
Egy nap szokás szerint későn értem haza.
– Akarsz szeretkezni? – suttogtam Taka fülébe.
– Mi?
– Gyerünk, Taka, szeretkezz velem!
– Jaj, miket beszélsz? Te is tudod, hogy nem gyógyultál meg még teljesen. Nincs erre szükség.
– Nem, nem, én szeretnék!
– Nem vagy fáradt? Késő van.
– Nem, nem vagyok.
– Én jól vagyok így. Feküdj le te is!
– Óóó… – mintha pofon csapott volna. Mi mást mondhattam volna:
– Jó éjszakát.
Csak feküdtem ott, és Taka hátát bámultam; az jutott eszembe, mikor gyerekkoromban egye-
dül hevertem az ágyban, és arra vágytam, hogy anyám mellé fekhessek, hogy érezzem a teste me-
legét. Alig aludtam valamit aznap éjjel.

91
 Nagyon lefoglalt a munka, és persze Maki is ugyanúgy elhordta a pénzt; ezért amikor arra
gondoltam, mennyi gondot okoz a családom Takának, szörnyen éreztem magam. Éjt nappallá té-
ve dolgozott, hogy ki tudjon minket segíteni, még csak nem is panaszkodott soha. Egészen más-
kor voltunk otthon, így már alig találkoztunk. Gyakran csak főztem neki egy tál rizst, vagy hagy-
tam a hűtőben valamit, hogy a mikróban megmelegítse. Szerettem volna, ha többet tudok otthon
lenni, de egyszerűen nem lehetett. A munkám napi 24 órás készenlétet igényelt. Résen kellett
lennem, nehogy egy másik bárkisasszony megpróbálja elcsalogatni tőlem a vendégeimet, és azt is
nagyon jól meg kellett nézni, kit választok vendégnek. Az áskálódások, a versengés ellen pedig
egyetlen eszközzel küzdhettem: hogy én leszek a legjobb.
Jó ideig gondolkodtam rajta, de végül arra jutottam, el kell válnunk. Taka olyan volt nekem,
mint egy bajtárs, minden bajomban segített. Nem akartam elveszíteni, de nem láttam más megol-
dást.
– Nézd, nem akarok neked még több bánatot okozni. Szerintem be kéne fejeznünk.
– Ne bánj már úgy velem, mintha valami idegen lennék! Ezt együtt csináljuk végig – felelte
Taka elszántan.
De én már a fejembe vettem, hogy amíg mellettem marad, Taka csak szenvedni fog. Ugyanígy
kötött a pénz Maedzsimához, és abból is mennyi fájdalom származott. Megint megkértem,
egyezzen bele a válásba. Át kell ezt gondolnia, mondta.
– Mielőtt veled találkoztam, nem bántam tisztelettel a nőkkel – vallotta be néhány nap múlva.
– Sosem értettem igazán, hogy gondolkodnak, de téged valahogy tényleg értelek.
Csak ennyit mondott, aztán aláírta a válási papírokat, és kiköltözött. Leadtam a dokumentu-
mokat, és mire hazaértem, Taka minden cucca eltűnt a lakásból. Még a párnája sem volt az
ágyon.

Szeretkezz velem! Öt évig voltunk együtt, és csupán egyszer mondtam ezt neki. Vajon változ-
tatott volna bármin, ha igent mond? Az első együtt töltött éjszakánkon hozzábújva kértem, hogy
sose hagyjon magamra. Megcsókoltuk egymást, és újra szeretkeztünk. Mintha ezzel pecsételnénk
meg a szövetségünket. Tudtam, hogy tiszteletben tartja az érzéseimet, de ez már nem volt elég
nekem. Ahhoz a testi közelséghez is vissza akartam találni.
Mindig arról beszélgettünk, hogy valami nagyobb lakás után kellene nézni, de ahogy most
körbepillantottam az egyetlen, apró szobában, óriásinak, üresnek tűnt. Az enyém volt benne min-
den egyes tárgy, mégis hiányzott a legféltettebb kincsem, és azt is tudtam, hogy már sosem ka-
pom vissza.
A huszonkilencedik születésnapomon arra értem haza, hogy csöng a telefon. Szaladtam fel-
venni.
– Igen?
– Shoko…
– Apa! Mi a baj?
– Shoko, kérlek, hallgasd végig nyugodtan, amit el kell mondanom!
Azonnal tudtam, hogy valami szörnyű hír következik.
– Rendben. Mi történt?
– Rákos vagyok. Azt mondják, még úgy fél évig élek.
Mintha elsötétült volna előttem a világ, a következő másodpercekben csak valami zúgást hal-
lottam a fülemben. Aztán a túlélési ösztön átvette az irányítást. A zúgás abbamaradt.
– Átmegyek.
– Késő van már, felesleges.
– Apa, feküdj vissza aludni. Nemsokára ott vagyok.
Olyan higgadtan, méltósággal beszélt a saját haláláról, hogy az ember azt gondolta volna, va-
laki másról van szó.
Letettem a telefont, és már rohantam is ki a lakásból. Leintettem egy taxit, és egész úton a
múlton gondolkodtam. Kicsi koromban volt egy narancssárga plüsskutyám: mindenhová ma-
92
gammal vittem, minden éjjel azzal aludtam. Aztán ott volt nagyapám zsebórája az ezüstláncon,
meg egy fából készült fésű-hajdísz, amit anyám adott a nagyanyám emlékére. Meg a rózsaszín
zenedoboz, amit anyám választott nekem egyszer a boltban. Ha az ember felnyitotta a tetejét, egy
kis bronzhengert látott: akár egy rózsa szára, telis-teli aranytüskékként kiálló apró tűkkel, s az
egész körbe-körbe forgott. Ahogy a tűk lenyomták a pici, sziromszerű billentyűket, a Tiltott játé-
kok című film egyik dala csendült fel. Annyira szerettem ezt a zenét, hogy napjában tucatszor is
felhúztam a dobozkát. Még akkor is mindig kifényesítettem, mikor már nem működött, és büsz-
kén kiraktam a könyvespolcra. Aztán a kaleidoszkóp, amit anyámtól kaptam! Mikor először bele-
néztem, olyan minta tűnt elém, mint a csillogó pikkelyek a koi pontyok hátán. Később akárhogy
is forgattam és tartottam a fénybe, sosem jelent meg ugyanez a kép. Gyerekként annyira szeret-
tem ezeket a tárgyakat, az évek során mégis mind elveszítettem őket. Vajon miért gondolok ezek-
re az eltűnt dolgaimra most, tűnődtem.
Megérkeztem Makiékhoz, és épp a cipőmet vettem le, mikor belépett apám.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta széles mosollyal.
– Apa, biztosan rák?
– Sokat fájt mostanában a gyomrom. Már nagyon rég rossz, de most különösen kínzott, ezért
kivizsgáltattam, így találták meg. Miattad nem aggódom, de Maki… – egy pillanatra elhallgatott.
– Nyakig ül az adósságban, ott van neki a gyerek, meg a férje is… Fogalmam sincs, mihez kezd
majd.
Apám pontosan ugyanúgy nézett ki, mint mindig. Kifaggattam, mit mondtak neki a kórházban.
„A teste szörnyen megsínylette, hogy ön ennyire elhanyagolta az egészségét” – kezdte az or-
vos, aztán tovább szónokolt apámnak, aki már amúgy is enyhe cukorbetegségtől szenvedett. Még
akkor is beszélt, mesélte apám, mikor már a kamerát nyomta le a torkán, hogy megnézze a gyom-
rát; majd hirtelen elhallgatott, amikor meglátta a daganatot. Apámat azonban nem olyan könnyű
átejteni. Kiszedte az orvosból, hogy miről van szó. Rosszindulatú daganatnak tűnt, és az orvos
legfeljebb hat hónapot adott apámnak. Ekkor ő közölte, hogy hazamegy. Győzködhették bárhogy,
rendíthetetlen maradt. Apám valahogy így mesélte el:
– Hát, akkor jobb, ha megyek. Nincs időm itt üldögélni. Rengeteg a dolgom.
– Mit beszél, Tendo-szan? Nem akar befeküdni a kórházba?
– Semmi szükség rá.
– Na és gyógyszereket sem kér?
– Azt sem, köszönöm.
– Elviselhetetlen lesz a fájdalom! Kérem, hadd vegyük fel!
– Nem.
Szinte láttam, ahogy sarkon fordul, és kisétál az orvosi rendelőből, könnyedén, elegánsan.
– Apa, feküdj be a kórházba! Kérlek! – könyörögtem neki, mikor befejezte a beszámolóját.
– Nem. Itt akarok lenni Makival meg veled, amíg csak tudok. Shoko, ugye megígéred nekem,
hogy vigyázol rá?
– Apa… – nem tudtam elhinni, hogy jószerével azt sem tudja, megéri-e a holnapot, és mégis
Maki miatt aggódik.
Így hát apám megkezdte harcát a rákkal, úgy, hogy semmilyen gyógyszert nem szedett. Arra
gondoltam, biztosan meg lehetne hosszabbítani az életét, csak egy kicsit, valami műtéttel; de ezt a
gondolatot megtartottam magamnak. Beletemetkeztem a munkámba, és elfogadtam, hogy apám
haldoklik. A klubban a második helyig törtem előre a bárkisasszonyok között, de a harmadik lány
sosem járt messze mögöttem.
– Tudnál kölcsönadni egy kis pénzt?
Apám az ágyon feküdt és küzdött a fájdalommal, Icsan szülei pedig ott térdeltek mellette, fe-
jüket egész a tatamis padlóig hajtották előtte. Valahogy megtudták, hogy apámnak most fizettek
ki 800.000 jent egy munkájáért, amit közvetlenül a betegsége előtt fejezett be. Elkényeztetett fi-
uk, Icsan miatt már elvesztették a családi házukat meg a telket is, amelyen állt. Megszöktek a hi-
telezők elől, és a közelben béreltek lakást.

93
 – Nem tudom, mennyire lesz szükségetek, de vegyétek csak ki, amennyi kell – felelte nekik
apám, és odaadta a betétkönyvét meg a saját pecsétjét. Icsan szülei már mentek is a bankba, és
kivették mind a 800.000 jent. Én csak akkor hallottam erről, mikor a szabadnapomon elmentem
meglátogatni. Amikor Icsan is befutott, mintha semmi gondja sem lenne a világon (bár megint
veszített pókeren), galléron ragadtam és ráripakodtam:
– Micsoda nyomorult állat küldi a szüleit pénzt kunyerálni egy haldoklótól? Megöllek, te szar-
házi! – sziszegtem neki, és felrúgtam egy széket, miközben kidobtam az ajtón.
– Hé, nyugi, mi a gond?
– Shoko! Hagyd abba! Apa meghallja. Nyugodj meg! – csatlakozott Maki is: kiszaladt a szo-
bából, hogy megnézze, mi folyik odakint.
– Ó, mi az, mit nem szeretnél, ha meghallana? – kérdeztem gúnyosan.
– Én kotyogtam el nekik, hogy apát épp most fizették ki. Icsan nem is tud az egészről.
– Micsoda? Apámék lehúzták apátokat?
– Pontosan! – feleltem, de a dühtől remegett a hangom.
Maki próbált közbelépni; berángatta a lakásba a férjét.
– Még nem fejeztem be! – mentem utánuk, és berúgtam magam mögött az ajtót.
– Shoko, teljesen kész vagyok, hogy apámék ilyet csináltak!
– Tudod, Icsan, soha nem kértem, hogy add nekem vissza, amit kölcsönkértél. Te meg magad-
tól soha meg sem próbáltad visszaadni. Csak kihasználod mások jó szívét, aztán átgázolsz rajtuk.
De most nem úszod meg ezt a szarakodást. Visszaadod, amit apámtól lenyúltatok, az utolsó fillé-
rig!
– Persze hogy visszaadom, oké, oké! Megígérem!
– Shoko, az én hibám! Bocsánat Icsan miatt – Maki láthatóan szégyellte magát. – Tényleg, na-
gyon sajnálom.
– Most beszélek apával, aztán megyek is – azzal bementem a szobájába, és csak álltam ott egy
pillanatig, amíg megnyugodtam. Aztán letérdeltem az ágya mellé.
– Apa, biztos nem akarod, hogy megműtsenek?
– Semmi értelme. Attól nem gyógyulok meg. De te talán akkor nem kiabálsz majd így, meg
nem vitatkozol a nővéreddel.
– Ne haragudj!
– Tudod, kicsi korodban mindig veled volt könnyebb. Már óvodásként is rendesen felkeltél
reggel, és egyedül elkészültél. Mindig azt mondtam, szívesen elviszlek az óvodába, te meg azt
felelted, el tudsz menni magad is. Maki meg hisztizett, rám csimpaszkodott. És mindig rágta a fü-
lem ezért-azért. Te annyira felnőttesen viselkedtél, hogy az már ijesztő volt. Olyan csendes voltál,
sosem tudtam, mi jár a fejedben. Mikor letartóztattak, tudod, miért nem mentem be hozzád so-
sem?
Ahányszor csak Makit letartóztatták, apám mindig bement, és kihozta. Mikor végül bent ma-
radt a fogdában, onnan meg továbbvitték a fiatalkorúak börtönébe, állandóan látogatta.
– Miért?
– Mindennel próbálkoztam, még fel is pofoztalak, hogy végre összeszedd magad. Maki erre
sírt volna és bocsánatot kér, de te még csak nem is válaszoltál. És utána úgyis mentél, és azt csi-
náltad, amihez kedved támadt. Fogalmam sem volt, mit gondolsz. Meg akartalak látogatni, mikor
bent voltál, de azt gondoltam, nem tenne jót neked. Ha bemegyek, sosem változol meg. El kellett
hagyjalak… Gyűlöltem, hogy ezt kell csinálnom veled, de hittem benne, hogy a végén
rendbejössz. Te meg elviselted mindezt, és még meg is tudtál bocsátani nekem. Most meg nézz
magadra, felnőtt vagy! Akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy valaha így beszéljek veled. Az
ember sosem tudhatja, hogy alakulnak a dolgok – elmosolyodott, és megsimogatta a kezem.
Tizenévesként úgy éreztem, apám folyton hátat fordít nekem. Azt akartam, forduljon oda, és
lásson meg. Csak egyszer, az is elég lett volna. Mikor nem tudtam a figyelmét magamra vonni, a
szívem szakadt meg a magánytól. Attól nem féltem, hogy megver; attól viszont igen, hogy már

94
nem szeret. Gondolom, ezért jutott eszembe most mindenféle, amit gyerekkoromban szerettem,
azóta pedig felnőttként elveszítettem. Pont ugyanígy éreztem apám iránt.

Nem sokkal azután, hogy a nevelőintézetbe kerültem, az egyik nevelő azt mondta nekem:
– Tendo, azt vettem észre, hogy te akkor is elvégzed a munkád és rendesen kitakarítasz min-
dent, mikor nem figyel senki. És sosem idegesítenek fel az önző disznók, akik meg nem csinálnak
semmit. Ilyen lányt nem láttam még soha. Nem is értem, hogy egy ilyen ember hogy kerülhetett
be ide…
A környezetemben minden felnőtt ilyesmiket mondogatott. Egyfajta titokzatos lényként tekin-
tettek rám. Pedig egyszerű: senki sem volt hibás azért, hogy rossz útra tértem, még a környezetem
sem. Csak szórakozni akartam, tehát azt is tettem. Mindig is gyenge voltam, csak erősnek tettet-
tem magam, mert hát csodás érzés, ha az embernek vannak barátai. Az éjszakai utcákon tökélete-
sen otthon éreztem magam. Én voltam az a gyerek, aki azt csinált, amit csak akart.
– Én már nem fogok tudni elmenni, de te megpróbálnád megtalálni Fudzsiszava-szan sírját a
kedvemért, és megköszönnél neki mindent?
– Hogyne, apa.
Az öreg hölgy annyira jó volt apámhoz; de amikor annak idején kijött a kórházból, a csalá-
dunk élete a feje tetejére állt, és apám még a temetésére sem tudott elmenni. Bármilyen furcsa, én
is pontosan erre gondoltam akkor. Ijesztőnek tűnt, mennyire hasonlítunk egymásra apámmal.
Szinte éreztem, milyen erősen köt össze minket a vér.

Nem sokkal ezután az állapota napról napra rosszabbodott. Egy nap így szólt hozzám:
– Takamicu talán nem beszél sokat, de jó ember. Megtartja a dolgokat, olyan fajta. És tényleg
nagyon szeret téged. Miért nem hozod el őt is látogatóba? Akarok neki mondani valamit. Mert
hát sosem sikerült nektek kettőtöknek olyan igazi apátoknak lennem.
Apám előtt titokban tartottam a válásunkat, bár gyanítottam, hogy tudott róla. A hátán a teto-
válás Dzsibo Kannont ábrázolta, a kegyelem buddhista istennőjét: a neve „szerető anyát” jelent.
Meglehet, az istennő vigyázott rám egy igazi anya szeretetével. Talán ezért tudott olvasni apám a
gondolataimban.
– Jövő héten elhozom.
– Jó. Annak örülnék – felelte mosolyogva. Ahogy búcsút intett, felfigyeltem rá, milyen áttet-
sző lett a keze.

Mindenképpen be akartam tartani apámnak tett ígéretemet, így a következő héten Takával
együtt szálltunk le a vonatról a jokohamai pályaudvaron. A taxiban némán ültünk egymás mellett
egészen Maki lakásáig. A ház előtt egy mentőautó állt, a hátsó ajtaja nyitva volt.
Jaj, ugye nem apa?
De már jött is ki két mentős apámmal a hordágyon, Maki meg rögtön utánuk zokogva. Kiug-
rottam a taxiból, és odarohantam.
– Apa! Shoko vagyok. Hallasz engem? – kiabáltam neki.
– Shoko, kérlek, ne haragudj Makira! A kedvemért – suttogta alig hallhatóan, aztán lehunyta a
szemét, mintha elaludt volna.
A kórházban egyenesen az intenzív osztályra vitték. Próbáltuk követni, de egy orvos elállta az
utunkat.
– Kérem, várjanak kint! Túl gyenge, nem tud most beszélni – azzal becsukta előttünk az ajtót.
Az ajtóba vágott kisablakon keresztül láttuk, ahogy bent ide-oda szaladgálnak az emberek.
Maki a dohányzósarokban ült és sírt.
– Apa, apa!
Megállíthatatlanul remegett a lába.
– Shoko, én mást sem okoztam apának, csak bánatot! – zokogta.

95
 – Maki-csan – sóhajtottam, és arcomat a falhoz szorítva hagytam, hogy lecsússzak: végül ösz-
szerogytam a padlón.
Nyílt az ajtó, és egy nővér szólt ki:
– Jöjjenek gyorsan!
De mikor beléptünk, már csak az EKG hosszú, folyamatos sípolását hallottuk, és láttuk az
egyenes vonalat a képernyőn. Az orvos az órájára nézett.
– A halál időpontja délelőtt 10:12.
1997. október 5-én halt meg. Hetvenéves volt: most már ő is, meg a hátára tetovált Dzsibo
Kannon is ott vannak anyával a mennyben.

Maki térdre rogyott, és szörnyű hangosan zokogni kezdett. Én csak ültem és hagytam, hogy a
könnyek lefolyjanak az arcomon, nem is próbáltam letörölni őket.
Apám holttestét átszállították a ravatalozóba. Már egyáltalán nem hasonlított arra az emberre,
akitől úgy féltem gyerekkoromban. Az arca kedves volt, békés. Maki hazament egy fényképért
meg a gyászkimonójáért.
– Apa… – a két kezem közé fogtam az arcát, és közben véletlenül kilöktem a vattát a jobb fü-
léből. Még mindig meleg vér csurrant az ujjaimra.
Eszembe jutott, ahogy hazafelé sétáltunk a holdfényes utcán, miután elmentünk valami utcai
kirakodóvásárra. Nejlonzacskónyi vízben úszkáló aranyhal; hatalmas, édes alma, ragyogó, mintha
zománccal lenne bekenve; vattacukor, olyan, mint egy nagy hókupac – egy csomó vásárfiát igye-
keztem hazavinni, mikor lecsúszott a kisujjamra akasztott madzag. Felkiáltottam és lábujjhegyre
álltam, úgy próbáltam elkapni a nyúl alakú, piros léggömböt, de az már elrepült az éjszakában,
ide-oda dülöngélve, mintha búcsúzkodna. Vajon mi lett azzal a piros nyusziléggömbbel?

Átöltöztem a gyászkimonómba, és kongatni kezdtem a harangot a koporsó mellett. Reméltem,

apám így könnyebben eltalál a mennybe. A helyiségben visszhangzott a harang zúgása, és én arra
a kis harangtalizmánra gondoltam, amit réges-rég apám vett nekem újévre.
– Majd csinálom én egy kicsit – térdelt le mellém a párnára Maki. Most ő kezdte kongatni a
harangot.
– Kérsz valamit enni? – Daiki egy onigiri rizsgombóccal teli bevásárlószatyrot tett le az oltár
sarkára.
– Shoko… – Na-csan az ölembe fúrta az arcát. Beleharaptam a rizsgombócba. Sós könnyíze
volt. A temetésen Icsan is megjelent a szüleivel. Meghajoltak, és az illendő, formális szavakkal
részvétüket fejezték ki. Már épp tömjént akartak gyújtani, mikor betelt nálam a pohár. Felálltam,
és odamentem hozzájuk.
– Maguk meg mi a fenét csinálnak itt?
– Shoko, hagyd abba! – kért Maki.
– Csend legyen, Maki!
– Shoko, légy szíves, ne csináld! – Na-csan is odajött, ő is próbált megnyugtatni.
– Jaj, Na-csan… – remegő kézzel megsimogattam a húgom hátát. Ekkor ért vissza Taka: le-
vélpapírt hozott, néhány borítékot meg egy golyóstollat, és átadta nekem. Írtam apámnak egy le-
velet, és betettem az egyik borítékba, mellé pedig a kis harangtalizmánt. Aztán a levelet egyetlen
szál virággal együtt a koporsóba helyeztem. Még utoljára megérintettem a kezét: kemény volt és
hideg, mint a jég.
Apám hamvasztásának füstje az őszi esőbe vegyült, és eltűnt a felhős, szürke égen. Vajon eső-
cseppeket vagy könnyeket érzek az arcomon? Nem tudtam volna megmondani.
A krematóriumban undorodva néztem, ahogy Icsan veszi a pálcikákat, és nekiáll összeszedni
apám hamvait.
– Elég! Nem akarom, hogy hozzáérj!
– Shoko, ne merj így beszélni a férjemmel! – Maki alaposan megtaszított a vállával.

96
 – Leszarom, hogy kicsodád!
– Hagyjátok abba! – kiáltott ránk hirtelen Taka, és életemben először pofon vágott.
Erre teljesen elborult az agyam.
– Nekem senki se mondja meg, mit csináljak! Maguk hárman! Kifelé!
Icsan és a szülei bocsánatkéréseket motyogva, sietősen meghajoltak és távoztak. Daiki, Maki,
Na-csan, Taka meg én összeszedtük a hamvakat, és egy kis urnába helyeztük.
Maki hazavitte magával, és a könnyeivel melengette.

97
 Kilencedik fejezet

KÜLÖN UTAKON

Apa halálával végre Makinak is megjött az esze: beadta a válókeresetet. Talált magának mun-
kát egy bárban, és megbirkózott azzal is, hogy egyedülálló szülő lesz. Még havi lebontású tervet
is készített, hogy ki tudja fizetni Icsan minden rámaradt adósságát. Nem lepődtünk meg túlságo-
san, mikor Icsan és a szülei egyszerűen eltűntek azzal a rengeteg pénzzel, amit apám, Taka meg
én adtunk nekik kölcsön – sosem láttuk őket többé.
Apám halálára egyáltalán nem úgy reagáltam, mint anyáméra. Inkább még keményebb munká-
ra ösztökélt, és még többet akartam elérni, mint addig. Még a szabadnapjaimon is eljártam vacso-
rázni a vendégeimmel. Takával már szinte egyáltalán nem beszéltünk. Minden időmet a munká-
nak szenteltem. Venni akartam valami nagyon fontosat, ezért így, 30 évesen, életemben először
bankszámlát nyitottam.
Egy nap levelet kaptam Daikitől: egy fénykép is volt benne. A cége kiküldte Amerikába, azt
írta, megismerkedett ott valakivel, és azt tervezik, hogy összeházasodnak. A fényképen mindket-
ten mosolyogtak, és a lány arckifejezése egy kicsit anyámra emlékeztetett. Úgy vettem ki, Daiki
hihetetlenül boldog. Ennek pedig én is nagyon-nagyon örültem.
A levelét a kis családi oltárra helyeztem, anyám és apám fényképe elé. Rájuk néztem, és el-
képzeltem, ahogy mindketten elmosolyodnak.
A munkahelyemen a főnökasszony a harmincegyedik születésnapomra egy ruhát vett nekem.
Azt persze már korábban észrevette, hogy sosem veszek fel rövid ujjút, még nyár közepén sem
(amilyen okos nő, biztosan rájött, hogy tetoválás lehet az oka), ezért ő is hosszú ujjút választott
nekem: méghozzá rikító rózsaszínt. A butikból kilépve rám mosolygott, és szinte suttogva elárul-
ta:
– Már majdnem megvan az az első hely. Csak egy kicsi hiányzik.
Nem csak én dolgoztam ilyen keményen – Maki is majd' meggebedt. Életében először végre
nem a férfiakra támaszkodott, és persze rögtön fel is fedezte a saját erősségeit. Nagyon rövid idő
alatt ő lett a legjobban kereső bárkisasszony a klubjukban. Maki meglepően erősnek bizonyult, és
a régebben ott dolgozó lányok gonosz megjegyzései csak még jobban felkeltették benne a ver-
senyszellemet. Összeszorította a fogát, és megfogadta: majd ő megmutatja nekik.
Kérdeztem tőle, keres-e új fiút.
– Nem is olyan könnyű rendes pasit találni manapság – vonta meg a vállát. – Na és te?
– Most teljesen lefoglal a munka.
– Mondd meg az igazat, még mindig érzel valamit Taka iránt, ugye?
– Hagyd abba!
– Sajnálom, Shoko! Ha hamarabb kidobom Icsant, nem rontottam volna el olyan nagyon a ti
kapcsolatotokat…
– Nem, tényleg nem a te hibád. Miattam történt…
– Akkor igyunk arra, hogy mindketten megtaláljuk a boldogságot!
– Igyunk!
– Legközelebb már tényleg egy jót akarok kifogni – Maki nagyon határozottnak tűnt.
– Pff. Hát épp ideje.
– Nézd már, pont te beszélsz! Nem neked van egy teljesen agyament tetoválásod véletlenül?
– Azt hittem, megegyeztünk, hogy erről nem beszélünk.
– Sajnálom, de akármilyen idősek vagyunk is, mindig félteni fogom a kishúgomat. Most már
nincsenek szüleink, hogy ők aggódjanak!

98
 – Az igaz – sóhajtottam.
– Shoko, gondolod, hogy helyesen döntöttél Takával kapcsolatban?
– Igen, biztos vagyok benne.
– Egyébként meg tudod mit? Ne aggódj a tetoválás miatt! Ha egy pasinak ez gondot jelent, az
úgysem ér annyit!
– Köszi!
Maki most újra úgy beszélt, mint egy igazi nővér.
– Rövidesen találkozunk – kiáltottam utána, mikor hazaindultunk. Megállt, és a bejárati ajtó-
ból még integetett, míg be nem fordultam a sarkon.
A vonaton Hikaru Utada Automatic című számát hallgattam, aztán mélyen elaludtam.

Mire harminckét éves lettem, jelentős összeg gyűlt össze a bankszámlámon. Elkezdtem körül-
nézni a környéken: sírhelyet kerestem, ahol anyám és apám hamvait végső nyugalomra helyez-
hetjük. Csakhogy szinte hihetetlenül drága volt mindegyik. Végül az interneten találtam egyet,
ami jónak ígérkezett, de még erre sem futotta teljes egészében a pénzemből. De ez nem tudott el-
tántorítani. Így vagy úgy, de szerzek egy sírhelyet, méghozzá valahol a közelben.
Felhívott Na-csan.
– Shoko, átjöhetek hozzád holnap?
– Persze. Mi újság?
– A barátom megkérte a kezem, és azt mondja, engedélyt akar kérni, de mivel a szüleim már
nem élnek… Én mondtam neki, hogy nem kell ennyire mereven ragaszkodni a formalitásokhoz,
de nem tágít.
Úgy tűnt, igazán rendes, udvarias fiút talált magának. Nem csalódtam akkor sem, mikor elhoz-
ta bemutatni. Jamamoto tervezőgrafikusként dolgozott, két évvel volt idősebb Na-csannál, tisz-
tességes, megbízható férfinak tűnt. Letérdelt anyám meg apám oltáron álló fényképe előtt, össze-
tette a két kezét, meghajolt, és igen illedelmesen bejelentette, hogy eljegyezte a lányukat. Mind-
kettejük bal kezén ott csillogott a gyűrű, igazán boldognak tűntek. Vacsora után elővette a laptop-
ját, és nekiállt valami munkának – tisztában volt vele, hogy Na-csannal rég nem találkoztunk, te-
hát minden bizonnyal van miről beszélgetnünk. Lefekvés előtt tömjént gyújtott, és újra köszöne-
tet mondott a szüleimnek. Én pedig tudtam, hogy Na-csan miatt nem kell többé aggódnom.
Másnap, mikor már indultak, Jamamoto hozzám fordult:
– Köszönünk mindent! Gyere el egyszer hozzánk Hirosimába, szívesen látunk!
– Köszönöm. Vigyázz ám a kishúgomra!
– Vigyázok.
– Shoko, te is vigyázz magadra! Nehogy megbetegedj nekem, jó?
El sem hittem, hogy az én kishúgom az egészségemért aggódik. Hogy felnőtt, és én észre sem
vettem! Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem.
Mikor elmentek, leheveredtem a kanapéra. Ritka szabadnapjaim egyike volt ez, így hát szép
lassan elszunyókáltam. Egy autóduda hangjára ébredtem. Az ablakhoz szaladtam, lenéztem az
utcára. Egy fekete Infiniti állt a járda mellett, nem tűnt ismerősnek. Már épp fordultam volna
vissza az ablaktól, mikor valaki kiáltott:
– Hé, Shoko!
– Taka?
– Gyere le egy percre! – Sietve szaladtam le a lépcsőn.
– Tudom, hogy elkéstem vele, de boldog születésnapot! – és átadott egy betétkönyvet. Kinyi-
tottam: az én nevemre szóló számlán 500.000 jen volt benne.
– Tedd hozzá a sírhelyre szánt pénzhez – mondta még Taka.
– Honnan tudtad?
– Elég jól ismerlek már, hogy kitaláljam, mit gondolsz. Ennyit azért tudhatnál!
– De biztosan ennyit?

99
 – Más nem jutott eszembe, amivel segíthetnék neked.
– Hallom, van új barátnőd, és…
Leállított.
– Szeretnék ennyivel is segíteni. Megígértem az apádnak, hogy boldoggá teszlek, és mégsem
sikerült.
– Miket beszélsz? Mindig jó voltál hozzám.
– Az apád is mintha a saját apám lett volna. Kérlek, fogadd el ezt!
– Köszönöm, Taka.
– Ne dolgozz túl sokat!
– Nem fogok.
– És nehogy valami vadállatba ess bele megint, jó? – tette még hozzá mosolyogva.
– Persze, olyan gyakran esem bele valakibe, hogy tényleg fennáll ez a veszély! Nem, az sose
fordul elő többet – feleltem nevetve.
– Megígéred?
Mint mikor megkérte a kezem, most is mélyen a szemébe nézve bólintottam. Taka egyetle-
negyszer sem mondta, hogy szeret, de mindig ott volt nekem. Most, hogy új életet teremtett ma-
gának, már nem mehettünk vissza. Ideje volt nekem is továbblépnem. Ideje megtalálni a saját
utamat az életben.

Daiki is hozzátett egy kis pénzt a sírhelyre szánt összeghez, így már vehettünk egyet a közel-
ben álló templomnál, ahol az Edo-kori szamuráj, Kagemoto Tojama is nyugodott. Apám mindig
is szerette a Tojama no Kinszan című tévésorozatot, ami Tojama életén alapult, így azt gondoltuk,
biztosan örülne, hogy itt temetjük el. És ha apám mosolyog, anyám is békés, nyugodt az oldalán.
Határozottan hűvösebb lett, és már rövidültek a napok, mire végső nyugalomra helyezhettük a
szüleink hamvait. Az esti égre pillantva láttuk, hogy a Tokió fölött függő vastag szmogfelhő ró-
zsaszínben játszik. Az udvarunk cseresznyevirágai jutottak róla eszembe, és hirtelen felbukkant
lelki szemeim előtt anyám mosolygó arca. Ha nagy levegőt veszek és lehunyom a szemem, vissza
tudom hozni a régi, boldog időket.
Anyám keze mindig meleg volt, mikor azt fogva vidáman mentem mellette. Azt szerettem
volna, ha ők is ilyen vidámak és boldogok lennének itt, egymás mellett, és ha tavasszal láthatnák
a cseresznyevirágokat. Kilenc év telt el anyám halála óta, és már három apámé óta is. Visszagon-
doltam az életemre, és a szüleim szerepére benne. Gyertyát gyújtottam a sírjukon, de a szemem-
ben könnyek gyülekeztek, úgyhogy a lángját csak elmosódottan láttam. Ahogy a kis láng hajla-
dozott a szélben, a gyerekkorom kis folyójára emlékeztetett, meg a szentjánosbogarakra a nádas-
ban. Emlékeken kívül semmit sem örököltem a szüleimtől, de ezek mindennél többet jelentenek a
számomra. Ahhoz már túl késő, hogy életükben legyek jó lányuk, de ennek a sírhelynek a révén a
közelükben lehetek, ők pedig örökre együtt maradhatnak. Reméltem, apám végre békét és nyu-
galmat talál, mikor elolvassa az utolsó levelemet.

Drága Apa!
Mindig is annyira szerettelek téged. De mikor láttalak részegen hazajárni azokkal a bárkisasz-
szonyokkal, azt ki nem állhattam. Rettegtem, hogy elhagysz minket, lelépsz valamelyik nővel. Azt
hittem, ha te elmész, lehet, hogy anya sem tud majd maradni. És mert annyira féltem ettől, és nem
akartalak feldühíteni, kiskoromban mindent megtettem, hogy jóban legyek veled. Nem akartalak
elveszíteni.
Végül elveszítettük a házat és minden mást is; és anya álma, hogy vegyen egy újat, ahol együtt
élhetünk, sosem vált valóra. Nagyon szerettem volna segíteni nektek ebben, de nem tudtam. Még
azt az ígéretemet sem tudtam betartani, hogy együtt maradok Tokával. Sajnálom, hogy ilyen há-
látlan lányod voltam. Kérlek, apa, bocsáss meg nekem mindenért! Itthagyom neked ezt a taliz-
mánt, amit még te vettél nekem annyi évvel ezelőtt. Most már semmi más nem maradt meg gye-
rekkoromból, ez a legnagyobb kincsem. Szeretném, ha veled menne, hogy eszedbe jussak róla.

100
Tudom, hogy a mennyből figyelsz majd mindannyiunkat. Anyának is mondd meg, kérlek, hogy
szeretem!
Shoko

A harmincharmadik születésnapomon csomagot kaptam Makitól. Kioldottam a nagy, piros

masnit rajta, és lehámoztam a csomagolópapírt. Egy bézsszínű kasmírsál volt benne, és egy levél
apámtól. Halála előtt adta át Makinak, hogy majd akkor adja oda, ha megállapodtam, és rendbe
tettem az életem.

Kedves Shoko!
Már kiskorodban is olyan kedves, szelíd gyerek voltál. Mindig te gondoskodtál az állatainkról.
Könnyek szöknek a szemembe, ha arra gondolok, milyen jó szíved van. Szerettem volna még egy-
szer találkozni Tokával, és megkérni, mindenképp viselje gondodat, de most úgy tűnik, ez már
nem fog menni. Az én szememben még mindig ugyanaz a jószívű kislány vagy, mint kicsi korod-
ban. Csak az egészségedért aggódom. Kérlek, vigyázz nagyon magadra, tényleg ne dolgozz túl
sokat! Valószínűleg ezek hozzád az utolsó szavaim, Shoko, úgyhogy csak arra kérlek, mindig
higgy magadban!
Apa

Olyan érzés volt, mintha választ kaptam volna a mennyből. Abban a pillanatban megértettem,
hogy akaratlanul is mindig apámat kerestem a férfiakban, akiket szerettem. Befejeztem az olva-
sást, majd összehajtottam a levelet, és visszatettem a fehér borítékba. Elszántam magam: ideje
otthagyni a bárkisasszony munkát.
A mama-szan elfogadta felmondásomat, én pedig minden erőmmel az utolsó hónapnyi mun-
kámra koncentráltam. Már csak karnyújtásnyira voltam az első helytől. Szerencsémre az egyik
visszatérő vendégem egy sokat költő ügyvéd volt, neki köszönhetően jelentős hasznot hoztam a
klubnak.
Az utolsó munkanapom épp akkorra esett, mikor már kezdett nyílni a cseresznyevirág, ez pe-
dig számos kellemes emléket idézett fel bennem. Majd' mindegyik visszatérő vendégem eljött az-
nap; akik nem tudtak, mind virágot küldtek. A fizetésem csak a következő hónap 10-én kaptam
meg, így nem tudtam, hogy sikerült az utolsó hónapom; de azt igen, hogy a lehető legkeményeb-
ben dolgoztam, és úgy éreztem, kitettem magamért. Készülődés közben végignéztem a virágcsok-
rokkal érkezett kártyákat. Remek érzés volt a vendégeim kedves sorait olvasni. Még Takától is
érkezett egy csokor.

Gratulálok az áldozatos munkádhoz. Sok szerencsét az útkeresésben!

Egyedül ezt a csokrot vittem haza magammal.

– Szeretném, ha a virágokat megtartanátok a klubnak. Nekem elég, ha összeszedem a kártyá-
kat.
– Nagyon szívesen, de neked biztosan nem kellenek? – kérdezte a mama-szan.
– Nem, biztosan nem. Nem baj, ha itthagyom őket, ugye?
– Persze, igazad van. Ha megpróbálod hazavinni az egészet, úgy fog kinézni a taxi, mintha va-
lami virágárus kocsija lenne – jegyezte meg az egyik kisegítő fiú. A többiek mind nevettek.
– Köszönök mindent! Remekül éreztem itt magam – fordultam az egész társasághoz.
– Majd a borítékod még boldoggá tesz a jövő hónapban! – tette hozzá a mama-szan, és skar-
látvörösre festett szája mosolyra húzódott. – De ha már ez az utolsó napod, Shoko-csan, nem me-
gyünk el valahová?
Udvariasan nemet mondtam, és leintettem egy taxit. Hazafelé úton felhívtam Takát a
mobilomról.
– Köszönöm a virágot.
101
 – Mihez kezdesz most?
– Hát, először is keresek valami rendes munkát. Aztán megvalósítom, amit gyerekkorom óta
akartam: próbát teszek az írással.
– Te meg az írás? – tört ki Takából a nevetés.
– Gondoltam, hogy viccesnek találod majd. Pedig komolyan gondolom.
– Azt látom. És nem aggaszt, hogy egyedül vagy?
– Nem.
– Ne hagyd, hogy elkedvetlenítsen, ha nem mennek jól a dolgok, jó?
– Nem fogom.
– Vigyázz magadra!
– Szia, Taka.
Megnyomtam néhány gombot, és a képernyőn egy kérdés jelent meg: Törli a névjegyet? Rá-
nyomtam az igenre. Névjegy törölve.
– Elnézést, itt kiszállnék.
A sofőr meglepetten nézett hátra.
– Biztos benne, kisasszony? Még mindig elég messze vagyunk.
– Sétálni támadt kedvem.
– Rendben – felelte, és megállította a taxiórát. – Jó éjszakát!
Átadtam neki a viteldíjat.
– Kéri a blokkot?
– Nem, megvagyok nélküle. Köszönöm. Kiszálltam, és elindultam hazafelé, kezemben a cso-
korral.
Miau!
A fájdalmasan magas sarkú cipőm kopogása mellett egy másik hangra, egy kiscica halk nyá-
vogására figyeltem fel. Egy ideig keresgéltem, honnan jöhet a hang.
Miau!
Hallani hallottam, de sehol sem láttam a cicát. Aztán valami zörgésre lettem figyelmes. Az ut-
ca egyik oldalán, a mély árokban szemeteszsákok hevertek egymáson. Az egyikben találtam rá a
cicára. Vézna kis állat volt, és tetőtől talpig sár borította.
– Szegény kiscica! Egyedül egy ilyen helyen… hé, én is egyedül vagyok! Szeretnél hazajönni
velem és nálam lakni?
Miau!
– Majd kitalálunk neked valami jó kis nevet! Az égről telihold sütött le ránk, én pedig magam-
hoz öleltem a cicát.

Sokat gondolok a Holdra. Ahogy folyton megtelik és elfogy – úgy váltakozik, akárcsak az éle-
tem jobb és rosszabb időszakai. Szeretem azt gondolni, hogy új-holdkor születtem. A szeretet ke-
resésének bizonytalan idejében, gondolom, vékony kiflihold ragyogott rám; akkortájt telhetett
meg félig, mikor férjhez mentem. Vajon most, hogy egyedül vagyok, kiérdemeltem már a teli-
holdat? Legyőztem végül minden gyengeségemet, sikerült végre felnőnöm? Most új úton indul el
az életem, de ha ez is zsákutcának bizonyul, gondolom, a következő újholdkor újrakezdhetem
majd.
Történjen bármi, akárhová vigyen is az élet, a Hold mindig rám mosolyog az égről, és a fénye
éppoly jóleső, mint anyám szerető pillantása. Ezúttal nem lesz hazugság, csalás, ámítás. Semmi-
képp sem kanyarodom vissza azokhoz az időkhöz, amikor nem tudtam az apám szemébe nézni.
És egy nap bizonyosan megtalálom azt az egyetlen embert, aki majd úgy szeret, hogy mindig én
leszek neki az első. Aznap, tudom, különösen fényesen ragyog majd a Hold.
10-én elmentem a mama-szanhoz a fizetési borítékomért.
– Remek munka volt! Végül tényleg te lettél az első.

102
 Odanyújtottam mindkét kezem (ezúttal már a színes műkörmök nélkül), a mama-szan pedig
beletette a borítékot. Jó nehéz volt, én pedig úgy éreztem, most aztán igazán elértem valamit –
mint amikor először bicikliztem egyedül gyerekkoromban.
Anyám ott állt nem messze előttem, felém nyújtotta a kezét, úgy hívogatott:
– Gyere, Shoko-csan! Biciklizz ide hozzám!
– Shoko, ne nézz hátra, jó? Én majd fogom itt hátul, te csak tekerj, ahogy bírsz – adta ki az
utasítást apám.
A kormány ide-oda imbolygott a kezemben.
– Tekerd! Ne nézz hátra! Előre nézz, egyenesen előre, és tekerj! Gyerünk, gyorsabban!
Az imbolygás megszűnt, és apám abban a pillanatban elengedett.
– Már teljesen egyedül mész! Suhantam, mint a szél. Köszönöm, anya, köszönöm, apa!

Shoko Tendo, 2004

103
 FELRAGYOG VÉGÜL A TELIHOLD?

Manabu Mijazaki*
Nem is akartam elolvasni a Jakuzák holdját. Őszintén szólva féltem tőle. Attól tartottam, elő-
hozza majd az összes rossz emlékemet. És persze pontosan így is történt; de valami másra is fel-
figyeltem közben. Akármilyen kegyetlenül bánik is velünk a sors, akármilyen nyomorúságossá
válik az életünk, mindig van, aki felveszi a kesztyűt, és fejest ugrik ebbe a nyomorúságba, hogy
feltárja a lényeget: hogy mi rejlik mélyen bennünk. Ezt pedig mélységesen megindítónak talál-
tam.
A Jakuzák holdja olvasása közben gyakran saját gyerekkorom körülményeire, saját tapasztala-
taimra ismertem. Szeretném ezt a hátteret most egy kicsit jobban megvilágítani.

Szukijaki anyával
Egy jakuza háztartásban nevelkedő gyermek számára az anya alakja kicsit más jelentőséggel
bír, mint az átlagos családokban. Egy jakuza feleségének bármikor a férje rendelkezésére kell áll-
nia: a jakuza pedig erőszakos ember, aki hozzá van szokva, hogy azt teszi, amit csak akar. De a
gyerekek számára ő a tökéletes anya.
Az én anyám 1913-ban született, és a végletekig hagyományos japán asszony volt. Ez még ab-
ban is megmutatkozott, ahogyan étkeztünk. Ha bármelyikünk életében valami különleges alkalom
közelgett (egy nagy meccs vagy egy fontos vizsga), előző este anyám mindig szukijakit csinált
vacsorára. A szukijakit különleges ételnek tartotta. Nyilván azt gondolta, ez majd erőt ad nekünk.
Úgy látom, Shoko Tendo édesanyja is hitt valami ilyesmiben.
Sajnos fájdalmas emlékem is kapcsolódik a szukijaki fogyasztásához. Saját jakuza édesapám
épületek bontásával foglalkozó céget vezetett, ezt örököltük meg tőle a bátyámmal. Hála hanyag
igazgatásunknak, a cég csődbe ment; ez az 1980-as évek elején történt, én 35 éves lehettem.
Hosszú történet, de sok más gondomnak is köszönhetően akkor úgy döntöttem, öngyilkos leszek.
Egy este (másnap akartam véget vetni az életemnek) édesanyám meglátogatott a koszos kis egy-
szobás lakásban, ahol a pénzbehajtók elől rejtőztem. Közölte, hogy szukijakit csinál nekem, és
ennek a szörnyű nyomortanyának a közös konyhájában neki is látott: rizst főzött, és megcsinálta a
fazékban a marhahúst. Azt nem mondta, hogy ne öljem meg magam. De széles mosollyal jelen-
tette be, hogy kiváló Macuszaka-marhát vett. Ez a mosoly vett rá végül, hogy ne dobjam el az
életemet.
A vállalatunk csődje előtt a bátyám és én illegális üzleti ügyeink miatt felkerültünk az orszá-
gos körözési listára. Mikor úgy határoztam, hogy feladom magam, anyám keményen tartotta ma-
gát, és azt tanácsolta, ne aggódjak – de legfőképpen, hogy ne mondjak a rendőröknek semmi töb-
bet, mint amit muszáj. Ahogy rám nézett akkor – az arckifejezése számomra ugyanazt jelentette,
mint mikor mosolyogva közölte, hogy Macuszaka-marhát hozott nekem.
Anyám tíz évvel ezután halt meg. A virrasztáson a nővérem, a bátyám és én a koporsójába he-
lyeztük a kedvenc tárgyait, hogy magával vihesse őket; ekkor vettem észre, hogy hiányzik a leg-
kedvesebb teknőckeretes szemüvege. A nővérem viszont tudta, hová lett. Csak a koporsójánál
állva tudtam meg, hogy anyám eladta a teknőckeretes szemüveget: így tudott nekem Macuszaka-
marhát venni tíz évvel azelőtt. Az a szukijaki számomra máig fájdalmas emlék.

* Manabu Mijazaki sikeres japán író, társadalomkritikai érdeklődése és jakuza kapcsolatai jól ismertek.
Toppamono című önéletrajzi könyve több mint 600.000 példányban kelt el Japánban, és angolul is megjelent.

104
 Jakuza üzletelés
Shoko Tendo és én is jakuza családból származunk. Az ő apjának cégei ígéretesen indultak és
jövedelmezőnek tűntek, de épp, mert egy jakuza igazgatta őket, kudarcra voltak ítélve. Nagyjából
ugyanez történt az én apámmal is.
A jakuzák természete, hogy egyszerre feltűnősködők és pimaszok is. Ha nem kedvelnék any-
nyira a feltűnést, ha nem lennének elbizakodottabbak az átlagnál, nem is lennének jakuzák.
Ugyanakkor viszont pontosan ezek miatt két út áll előttük: vagy hihetetlenül sikeresek lesznek,
vagy pedig látványosan kudarcot vallanak. Az üzleti világban különösen gyakran okoznak bajt a
szokott jakuza-jellemvonások. Legjobban akkor látszik ez, mikor adósságaik lesznek.
Mivel jakuzák, könnyen jutnak hitelhez. Jenmilliárdokat képesek összehozni bármiféle fedezet
vagy kezes nélkül – csakhogy rettenetesen magas kamatú hiteleket kapnak. Ez azért lehetséges,
mert jakuzák közt elég annyi biztosíték, hogy a kérelmező maga is jakuza. Nem foglalkoznak a
rendes pénzintézetek által megkövetelt további részletekkel (a hitelkérelmező forrásai és eszkö-
zei, kezesei, vagy akár üzleti terve). Akár odáig is elmennék, hogy a jakuzák között a saját testük
a biztosíték. Pénzt tehát könnyen tudnak így szerezni. Csakhogy éppen ez a gond; és ebben
Shoko Tendo tapasztalatai megegyeznek az enyémekkel.
A való életben nincs cég, ami túlélné a tíznaponta 10%-os kamatra felvett hiteleket. Ekkora
kamatok mellett egyszerűen csődbe megy az adós. De mivel a jakuzák állandóan fitogtatni akar-
ják az erejüket, és túl makacsak, hogy felhagyjanak valamivel, akkor is, ha a helyzet végleg
rosszra fordul, mégis ezekhez a hitelekhez folyamodnak. Így aztán kudarcaik katasztrofális mére-
tűekre nőnek. Ha egy jakuza fizetésképtelenné válik, nem szokatlan az sem, hogy a mindaddig
erős, hősies férfi bezárkózik a házába, vagy egyszerűen megszökik; a felesége pedig nem tehet
mást, a büszkeségét sutba dobva másnap megy, és munkát keres, hogy a családot fenntartsa.
Számos alkalommal láttam ilyet. A feleség ilyenkor csak a természetes túlélési ösztönről tesz ta-
núbizonyságot – bizonyos értelemben férje fennhéjázó, gőgös viselkedésének tökéletes ellentété-
ről. Akár azt is mondhatnánk, hogy a macsó jakuza férfi mögött némán, az árnyékban meghúzódó
nő ilyenkor mutatja meg, milyen erős is igazából.

Fiatalkori bűnözés
Shoko Tendo azt írja, középiskolás korában került először összetűzésbe a törvénnyel. Én ma-
gam ugyan kicsit később, de a lányokkal ez általában valóban korábban történik, mint a fiúkkal.
Egy ideje érdeklődöm már a fiatalkori bűnözés témája iránt: az én esetemben leginkább arra irá-
nyuló kísérletek voltak ezek a cselekedetek, hogy „felnőttebbnek” látszódjak. Ha felnőtt lennék,
gondoltam, nem kéne iskolába járnom: mehetnék nyugodtan moziba, csavaroghatnék a belváros-
ban, és a szüleim nem szidnának le érte. Ezért akartam minél gyorsabban felnőni. Sajnos a rendes
módon ez eltart egy ideig; nekem viszont nem volt annyi időm. Így a barátaimmal gyakorlatilag
eljátszottuk, hogy felnőttek vagyunk: néhányan, akik hasonlóan éreztünk, össze-összejöttünk, így
alakult meg a bandánk.
Ma már az tűnik számomra a legérdekesebbnek, hogy a bandában mindig az volt a legmenőbb,
aki a legrosszabb dolgokat követte el: aki a leginkább „felnőtt módjára” viselkedett, kivívta
valamennyiünk tiszteletét. Ezért persze végül vérre menő vetélkedés tört ki köztünk, ki is a „leg-
rosszabb”. Bolti lopással kezdtük, és gondolkodás nélkül léptünk tovább a higítószipuzáshoz, a
hígítótól az altatókhoz, aztán végül az amfetaminokhoz. Mindezt rendkívül rövid idő leforgása
alatt. Úgy gondoltuk, a speed sokkal „menőbb” és „felnőttebb”, mint a hígító. Minden lépés
mintha a mi saját nagykorúsági beavatásunk lett volna: így a gyerekek, akik épp csak most téved-
tek le egy kicsit a helyes útról, rövidesen egy egész, rájuk épülő szubkultúra kellős közepén talál-
ták magukat. Bár a mi bandánkban határozottan laza hierarchia uralkodott, és időnként beárultuk
vagy feladtuk egymást a rendőrségen, akkor is biztonságot nyújtott ide tartozni. Az egyik legfon-

105
tosabb az volt, hogy úgy éreztük, köztünk megvan egy olyan szolidaritás, ami más közösségekből
(az iskolaiból, a környékbeli srácokból, akár a családból is) már kiveszett. Akik érezték ezt a szo-
lidaritást, tagok maradtak; akik nem, gyorsan lemorzsolódtak.
Az egyik legérdekesebb és talán legmeglepőbb dolog, hogy a bandatagok mindig rettentő ud-
variasan kommunikáltak egymással. A bandában levő fiúk és lányok egyforma tisztelettel tekin-
tettek a másikra. Ez pedig igencsak vonzó egy gyereknek, aki már nagyon szeretne felnőni.

Speed
Tendo sokat ír a speeddel kapcsolatos tapasztalatairól is. Én is megerősíthetem, hogy a speed
komoly probléma a mai társadalomban. Tökéletesen fölösleges azonban (különösen olyanoknak,
mint én, akit számos függő vesz körül) arról beszélni az embereknek, hogy a kábítószer-használat
bűn. A szavak nem hatnak rájuk. A probléma sokkal mélyebben gyökerezik.
Hogyan is írhatnám le, milyen szörnyűségeket művel az emberrel a speed? Eleinte gyakoriak a
hallucinációk. Az ember biztosra veszi, hogy valaki követi, és meg akarja ölni. Egy időben rend-
szeresen felhívott éjjel egy barátom, és könyörgött, hogy nézzem meg azt az árnyékot a villany-
oszlop mögött. Egy másik barátom édesanyja már halálra aggódta magát, mielőtt hozzám eljött:
azt hitte, a fia megőrült. Mesélte, hogy a barátom úgy fekszik le esténként, hogy az ágy körül öt
centi vastag borscsíkot szór a földre, olyan tökéletes négyszög alakban, mintha vonalzóval rajzol-
ná meg. Mikor megkérdezte tőle, hogy mi ez, talán valami varázslat, ő teljes komolysággal azt
felelte, alvás közben zavarja, hogy a testén folyton bogarak mászkálnak – a bors majd távol tartja
őket. Ennek hallatán az asszony azt hitte, hogy a fiának elment az esze. Hiába tűnnek ezek vicces
anekdotáknak – a dolgok könnyen rosszra fordulnak, és az ilyen emberek gyakran bántanak má-
sokat.
Sokszor hallottam, hogy a nőknél jóval szorosabb a kapcsolat a speed és a szex között, mint a
férfiaknál. A Jakuzák holdjából aztán, életemben először, azt is megtudtam, mennyire szoros.
Persze, hallottam olyan esetekről, amikor a kábítószer-használók kórházba kerültek, és a füg-
gőséget elvonókúrával gyógyították; de szerintem a leggyorsabb módja a leszokásnak, ha az em-
bert letartóztatják és bebörtönzik…

Jakuza környékek
Az, ahogy gyerekkoromban a szomszédokkal érintkeztünk, nagyon hasonlít a Shoko Tendo ál-
tal lefestett képre. A jakuza családok szomszédai általában elég rosszindulatúak, amibe persze
vegyül némi irigység is. A jakuzák mindig kívülállók, esélyük sincs megtapasztalni, milyen a kö-
zösség részeként élni.
Akárhol lakik is egy jakuza család, nem jakuza szomszédaik legtöbbször pletykálnak róluk, és
arra panaszkodnak, milyen nagyképűen játsszák a nagymenőt a drága, külföldi kocsikkal – de
előbb-utóbb biztosan megkapják, amit megérdemelnek. Majd ha a cégeik csődbe mennek, szeré-
nyebbek lesznek egy kicsit! Jól szétesik majd a családjuk, ha a férjet börtönbe csukják! A leggo-
noszabb pletykálkodók gyerekei persze az iskolában elismétlik a jakuzák gyerekeinek, amit ott-
hon hallottak, hiszen ők az utolsó szóig elhiszik, amit az anyjuk mesél nekik ezekről az emberek-
ről. Érdekes, hogy ugyanezen családok férfi tagjai (akik javarészt jobban tisztában vannak vele,
micsoda hatalmuk van a jakuzáknak) általában befogják a szájukat – félnek a megtorlástól.
Sajnos azonban a gonoszkodó szóbeszéd gyakran be is igazolódik. Sok jakuza családdal meg-
esik, hogy egy ideig jólétben él, aztán hirtelen el kell hagynia a várost. A jakuza anyáknak és gye-
rekeknek viszont el kell viselniük, hogy rosszindulatú szomszédoktól körülvéve kell élniük, fel-
nőniük.
Úgy látom, Shoko Tendo a Jakuzák holdjában igyekszik megtagadni a múltját. Minden bi-
zonnyal gyűlöli a jakuzákat. De ellenállása révén végül elfogadta, hogy az, aki ő valaha volt, csak
az életében szerepet játszó jakuza férfiak agyában (többek közt az apjáéban) létezett, és teljesen

106
újradefiniálta saját magát. Vajon hogy ragyog most rá az a „Hold” amit élete első felében látott
tündökölni maga fölött?

107
 Teljes szívemből szeretném megköszönni mindazok munkáját, akik közreműködtek a könyv
megjelentetésében: a kiadó minden munkatársának, a barátaimnak, akik segítettek belátni, mi az
igazán fontos, és persze az olvasónak is, aki megvette és végigolvasta a könyvet. Köszönöm a
támogatásukat, most és a jövőben is.

108
 Kedves Olvasónk!
Szeretnél elsőként értesülni újdonságainkról?
Szívesen vásárolnál tőlünk kedvezményesen?
Érdekelnek a műhelytitkok?
Véleményed van a könyveinkről?
Iratkozz fel hírlevelünkre, figyeld a honlapunkat,
kövess minket a facebookon!

www.nyitottkonyv.hu

Kiadja a Nyitott Könyvműhely

Felelős kiadó: Halmos Ádám
Felelős szerkesztő: Angyalosy Eszter
Olvasószerkesztő: Rákos Katalin
Nyomdai előkészítés: Kebok
Borítóterv: Gyimesi Judit
Nyomtatta a Generál Nyomda
Felelős vezető: Hunya Ágnes
ISBN 978-963-310-046-2

109