Tanácsok kezdő írók számára

Három népszerű magyar írónőt kérdeztünk arról, hogyan kezdődött a karrierjük, és mit
tanácsolnának azoknak, akik ezzel a pályával kacérkodnak. Türelem, kitartás és szerencse kell
hozzá, ezt mindhárman kiemelték, hiszen a könyvkiadók rengeteg kéziratot kapnak, és nem könnyű
kiragyogni a tömegből. Egy dologban azonban mind egyetértettek: írónak lenni a legjobb dolog a
világon.

Mechler Anna
A Csavaros történetek, a Kerék mesék, a Vonat mesék és a Virágtündérek titkai-sorozatok szerzője.
“Gyerekkoromban fogalmam sem volt róla, mi legyek. A zene és a tánc nagyon érdekelt, de
szerettem a nyelveket, és faltam a könyveket is. Az írói lét már felnőttként, úgyszólván
pályamódosítás útján talált meg. Elindultam egy jeligés irodalmi pályázaton, és annak a sikere
sorsfordító volt; nyertem egy díjat, és ezután már ott lüktetett a fejemben, hogy „de hiszen világ
életemben nagyon-nagyon szerettem írni”, és az, hogy „ezek szerint másoknak is tetszik, amit írok”.
Innentől bújtam a pályázatokat, és ha találtam nekem valót, küldtem be anyagot. Ez persze messze
volt még az első könyvtől. Arra akkor gondoltam először, amikor a Pont Kiadó mesepályázatán
nyert díjat a mesém, és a fődíj az lett volna, hogy kiadnak tőlem egy mesekönyvet. Végül a
gazdasági válság következményeként ez nem valósult meg, és bár ez egy átgondolt és jó döntés volt
a részükről, én ott álltam egy kézirattal a senki földjén. Innentől kezdve magamnak kellett
kitalálnom, mit kezdek a történeteimmel. Az első próbálkozásaim sikertelenek voltak. Az egyik
kiadó nem látott a mesékben fantáziát, de ezt legalább egyenesen és gyorsan megmondták. Az
sokkal rosszabb volt, amikor egy másik kiadó évekig tárolta a kéziratot, és nem mondott semmit a
többszörös érdeklődésre sem, míg végül elutasítottak. Akkor azért mérges voltam, mert nem
hiszem, hogy két évre lett volna szükség a döntés meghoztataláig. Ismét a pályázatok segítettek
továbblépni. Úgy éreztem: nem lehet, hogy a munkáim mindenféle díjakat nyernek, biztatást kapok
több irányból, miközben a kiadók elzárkóznak ugyanezektől az írásoktól. Egyébként már nem sok
hiányzott, hogy feladjam, mert ekkorra eltelt öt-hat év úgy, hogy a kezemben volt egy kézirat. Az
volt a szerencsém, hogy ekkor rátaláltam a Manó Kiadóra, akik meglátták a fantáziát bennem és a
témában, amivel az első könyvem foglalkozott. Ilyen, járművekre fókuszáló könyv, mint a Kerék
mesék, korábban nem volt a piacon, és a kiadó felismerte az ebben rejlő lehetőségeket. Annak, aki
az írással kacérkodik, annyit tudok mondani, hogy az írói karrier lassan indul be, sok türelemre van
szükség hozzá. Érdemes megkeresni azokat a fórumokat, ahol a nyilvánosság elé lehet állni a
munkákkal, még akkor is, ha ez eleinte nem tűnik különösebben hasznosnak. A kulturális
programokra, író-olvasó találkozókra, szervezett dedikálásokra gondolok. Én úgy tapasztaltam, a
„cseppenként a hordó is megtelik”-szemléletnek van értelme. És még egy fontos dolog: a minőség
terén gyors siker reményében nem szabad engedményeket tenni! Az igényesség számomra az
írásban mindennél fontosabb.”

Maros Edit
Tizenegy könyve jelent meg az elmúlt tíz évben, köztük egy női regény, valamint a Hűvösvölgyi
suli és a #bonyolult ifjúsági sorozatok kötetei.
“Az első mesém még egészen kicsi koromban írtam. Az volt a címe, hogy Erőstalpú
királykisasszony. Elég bizarr történet volt, de a családomnak nagyon tetszett, és ez szárnyakat adott.
Olvasni is nagyon szerettem, az akkoriban „pöttyös” és „csíkos” borítóval megjelent, fiatal
lányoknak szóló sorozat könyvei voltak a kedvenceim. Szívesen képzeltem azt, hogy felnőttként én
is ilyeneket fogok írni. Aztán az utam kézelfoghatóbb irányba kanyarodott. Magyar szakra mentem
az egyetemen, és mellette cikkeket írtam különböző profilú újságokba. Egy év középiskolai
tanárság után egy könyvkiadóba kerültem korrektornak, majd szerkesztő lettem, ami aztán nagyban
befolyásolta a sorsom és pályám későbbi alakulását. Egy nap azt a feladatot kaptam, hogy keressek
verseket egy kicsiknek szánt kifestőfüzetbe,olyat, amelyekben jól megjeleníthető állatok, ünnepi
események vannak, megfelelő versszakszámmal. Miután nem találtam megfelelőt, felajánlottam,
hogy majd én írok. Valójában ez nagy bátorság volt tőlem, de jól sült el a dolog, a kiadóvezető meg
volt elégedve, éveken át több verses mesémet is megjelentette ilyen füzetekben. 2012-ben – akkor
már főszerkesztőként – egy még ismeretlen írót kellett volna találnom, akivel el lehetne indítani egy
új ifjúsági regénysorozatot. A korábban bevált recept szerint ismét felajánlottam, hogy
megpróbálkoznék a dologgal. A próbafejezet alapján a kiadóvezetőtől zöld utat kaptam. Így jelent
meg a Hűvösvölgyi suli első része. Az én indulásom tehát elég egyedi, gyakorlatilag az ölembe
pottyant a lehetőség, nekem csak fel kellett ismernem és élnem vele. Úgy is fogalmazhatnék, hogy
jókor voltam jó helyen, így szerencsésen kimaradtam az első, küzdelmes szakaszból, abból, hogy
ismeretlen íróként egyáltalán szóba álljanak velem a kiadók. Ám ez nem azt jelenti, hogy innen
kezdve minden simán ment. Amikor az első könyvvel elkészültem, úgy éreztem, mindent beleírtam,
ami csak tőlem telik. Aztán a jó eladási jelentéseket látva a főnököm buzdított, hogy kezdjek hozzá
a második részhez, én pedig kétségbe estem, mert fogalmam sem volt, mit lehetne még hozzátenni a
már lezárt történethez. Valahogy mégis mindig jött a folytatás, 2016-ig összesen hét része jelent
meg a sorozatnak. Talán annyiban volt nehezebb így írni, hogy eredetileg nem vetettek szét a témák
és a mondanivaló, mint általában azokat, akik írók szeretnének lenni, nekem a kiadói célok
érdekében hozzá kellett idomulnom a korosztályhoz, a nyelvezetükhöz, az őket érdeklő
területekhez. Kezdő íróknak azt tudom mondani, ahogy az élet más területein, úgy itt is nehéz
kapcsolatok nélkül érvényesülni. Érdemes tehát átgondolni, van-e olyan ismerős, akinek köze lehet
bármelyik olyan könyvkiadóhoz, amelynek a profiljába beleillene a művünk (krimivel felesleges
gyerekkönyvkiadónál, női regénnyel politikatudományi kötetekkel foglalkozó kiadónál kopogtatni).
A sikerben segíthet egy jó szinopszis (a könyvünk frappáns, kb. egyoldalas összefoglalója) és pár
ütős részlet (amiből kiderül az írói stílus) – ezeket feltétlenül csatolni kell a bemutatkozó levél
mellé. És bár közhelyesnek tűnik, de nem az: mind a bemutatkozó levélnél, mind a szinopszisnál és
a kiragadott részleteknél nagyon fontos a tökéletes helyesírás. A szerkesztőknél már az első
mondatnál el lehet bukni, ha az hemzseg a helyesírási hibáktól: rögtön elszáll a bizalom, mert arra
gondolnak, mennyi munka lenne ennek az írónak a kéziratával… Amúgy pedig türelem és
kitartás… ezekből érdemes alaposan betárazni.”

Budai Lotti
Eddig tíz romantikus regénye jelent meg, és három divat és művelődéstörténettel foglalkozó
könyve. Rizsporos hétköznapok című szerzői oldalát 19 ezer ember követi.
“Mindig jeles voltam irodalomból és jól tudtam fogalmazni, de nekem nincs olyan, egyébként
íróknál gyakran hallható történetem, hogy egyre másra indultam volna novella pályázatokon vagy
iskolaújságot szerkesztettem volna. Amikor írni kezdtem már felnőtt voltam, és leginkább úgy
írnám le, mint valami természetes történést. Mindig is oda voltam a történelmi regényekért, de
egyszer csak nem találtam azt, amit szívesen olvastam volna. Akkor jött egy kósza gondolat, hogy
megpróbálhatnám megírni, hisz tudom, mi az a hangulat, stílus, történet, amire vágyom. Így vágtam
bele az első regényembe, amivel nem voltam elégedett, de éreztem, hogy ebben azért van potenciál,
hiszen a folyamatot annyira élveztem és annyira ösztönösen jött sok minden... Az első
próbálkozásom után azonban úgy éreztem, szükségem van néhány tippre, ezért fogtam néhány
cikket, például Kurt Vonneguttól, amiben az írás mondjuk úgy, rejtelmeiről írnak. Cselekmény
felépítés, párbeszéd dinamika, mellékszálak és szereplők jelentősége... Ezek igazából afféle „aha”
élmények voltak, hogy jé, valóban így épülnek fel a kedvenc könyveim, sőt én is ráéreztem ezekre a
szabályokra, de innen kezdte tudatosabban használtam ezeket a fogásokat. Amikor nekiláttam
kiadót keresni, főként interneten található anyagokból tájékozódtam, és ezekkel a forrásokkal
gondolom sok szárnypróbálgató író találkozott már. Közös tulajdonságuk, hogy általában úgy is
kezdődnek, „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” Éppen ezért ért hatalmas meglepetésként,
amikor a második könyvem iránt, ami akkorra egy kétszer négyszáz oldalas regényfolyammá
duzzadt, két kiadó is érdeklődni kezdett. Bár ez ritka, jó példa arra, hogy ilyen is van. Kitartás
nekem ahhoz kellett, hogy az elején amikor a könyv egyre terjedelmesebb lett, és telt az idő, fél év,
egy év, másfél év, úgy, hogy azt sem tudtam, lesz ebből megjelenés, ne hagyjam abba. De igazából
ez komolyan sosem merült fel bennem, mert, mint mondtam, annyira természetes volt a folyamat. A
legelső könyvem esetében körülbelül nyolc hónapig tartott, míg a kéziratból könyv lett, de főként
azért, mert kértek egy-két átfésülést a kéziratban. Akkor egyébként a kiadótulajdonostól is nagyon
hasznos tippeket kaptam: főleg a mondataimon kellett egyszerűsíteni, akkor még hajlamos voltam a
túl hosszú mondatok használatára. Azán természetesen ez a folyamat egyszerűsödött, változott is,
ugyanis kiadót is váltottam, ma már az Álomgyárnál jelennek meg a könyveim, és én is rutinosabb
vagyok. Ha egy tanácsot adhatnék a kezdő íróknak, azt mondanám, ne akarjanak “sikeresek” lenni.
Nagyon gyakran találkozom olyan írói ambíciókkal bírókkal, akiknek eleve ez a céljuk. De
szerintem ez nem jó hozzáállás. Az sem, hogy ha valaki kijelenti, hogy „én író akarok” lenni. Ha
valaki azt mondja “írni akarok, mert egyszerűen ez az, ami az én dolgom...” Nos ott szerintem több
esély van a sikerre.”