Egy

Katy Evans: ENYÉM

egy „Valós” szerelmes történet

Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik ugyanúgy éreztek, mint
én,
de még akkor is egy kicsivel többet akartak.

‘MINE’ Playlist

Ezeket a dalokat hallgattam „Az enyém” írása közben.

Remélem ti is úgy élvezitek majd őket, mint Remy és Brooke. J

Goo Goo Dolls : „IRIS”

Kelly Clarkson: „DARK SIDE”
Sara Bareilles: “I CHOOSE YOU”
Labrinth feat Emeli Sandé: “BENEATH YOUR
BEAUTIFUL”
Lifehouse: “FIRST TIME”
Goo Goo Dolls : “STAY WITH YOU”
Lifehouse :“BETWEEN THE RAINDROPS”
Corrs : “BREATHLESS”
Orianthi: “ACCORDING TO YOU”
3 Doors Down: “HERE WITHOUT YOU”
Avril Lavigne: “WHEN YOU’RE GONE”
Nickelback: “FAR AWAY”
Red: “HOLD ME NOW”
Muse: “UPRISING”
 Imagine Dragons: “DEMONS”
Ed Sheeran: “KISS ME”
Shania Twain and Bryan White :“FROM THIS MOMENT
ON”

ENYÉM

♥♥♥

A szív nem más, mint egy üreges izom, ami életünk során
sok milliárd alkalommal dobban. Körülbelül ökölnyi nagyságú,
négy részből áll: két pitvar és két kamra. Fel nem foghatom,
hogy tud ez a kis izom befogadni olyan magával ragadó
érzelmeket, mint a szerelem. A szív az, ami szeret? Vagy a
lelkeddel szeretsz, ami örökkévaló? Nem tudom. Csak azt
tudom, hogy érzem a szerelmet a testem minden apró
molekulájával, minden lélegzetvételemmel, a lelkem minden
örökkévalóságával. Megtanultam, hogy nem futhatsz, ha
elszakad az ínszalagod, de a szíved millió darabra törhet, és
még akkor is képes vagy szeretni, az egész megmaradt
lényeddel.
Engem összetörtek és újra összeraktak.
Szerettek és én is szerettem.
 Szerelmes vagyok, és ez a szerelem, ez a férfi, örökre
megváltoztatott. Régebben érmekről, bajnoki címekről
álmodtam, de most kizárólag egy kékszemű harcosról
álmodom, aki egy napon megváltoztatta az életem, amikor az
ajkai az enyémhez értek.

♥♥♥

EGY

Fordította: Maya

ÜDV ÚJRA ITT, SZÖKŐÁR!

Brooke

Két hónapja, pontosan hatvankét napja tértem vissza hozzá.

Ezernégyszáznyolcvannyolc órányi hiány, vágyódás és szükség.
És még több idő telt el azóta, hogy nők, férfiak, szurkolók ezrei,
a világ bármely pontjáról, látták veszíteni.
És most visszatért. Itt van. Az új földalatti harc, szezonnyitó
meccsén. Úgy edzett, mint egy őrült. Még több izmot
növesztett. Felkészültebb, mint valaha, és tudom, hogy ebben
a szezonban megszerzi, amit akar. A Washington D.C.-ben lévő
arénában, körülbelül ezren gyűltek össze, és amikor bejelentik
a jelenlegi meccs győztesét, a tömeg izgatottsága fokozódik.
Mindannyian tudjuk, hogy őt fogják szólítani. Az asszisztense,
Pete, a jobbomon ül, feszült és éber.
Elmondta nekem, hogy ma ő a nagy „attrakció” – hogy az
arénában, majdnem mindenki, miatta jött el. Tudom, nagyon is
tisztában vagyok vele. A levegőt izgatottság, parfüm, sör és
izzadság szaga tölti meg. A két előző harcos kilép a ringből,
egyiküket a csapata támogatja és a szívem őrülten dobog,
ahogy mozdulatlanul ülök a helyemen, az első sorban középen,
pontosan ott, ahol az én pasim akarja, hogy legyek. Úgyhogy itt
vagyok, várok, a testem zsibbad, a szívem a nevének ritmusára
kalapál. Remington, Remington, Remington…
A hangszórók recsegnek, ahogy a bemondó bekapcsolja a
mikrofont, én pedig majdnem kiugrom a bugyimból.
– Hölgyeim és uraim, mindannyian emlékszünk, hogyan tört
darabokra a lelkünk – a mi szellemünk! – amikor a tömeg
kedvence, tavaly elvesztette a döntő meccset.
A tömeg fújol, a torkom elszorul, felsejlik előttem Remy
összezúzott teste, ahogy kicipelték a ringből.
– Egyet se féljenek emberek!
– REMY!!! – kiáltja valaki.
– Azonnal jelentse be! – üvölti egy másik.
– Ó, igen, be fogom. Ne legyen kétsége felőle, be fogom –
mondja a bemondó komoran, fájdalmasan, csak hogy húzza
még egy kicsit a tömeget. – Oly sok pletyka és spekuláció után,
végre hivatalos lett! Ebben a szezonban ringbe lép, és nem ejt
foglyokat, emberek! Itt van ő, hölgyeim és uraim. Itt! Van! Ő!
Tudják, kiről beszélek?
 A tömeg harsog:
– SZÖKŐÁR!
– Ki?
– SZÖKŐÁR!
– Még egyszer, mert nem hallom tisztán!
– SZÖKŐÁR!
– Így van, hölgyeim és uraim! Itt van a mi kedvenc
rosszfiúnk az aljas mosolyával és a halálos ökleivel, készen
arra, hogy föld alá tegyen bárkit, aki az útjába áll idén. Az első
és egyetlen, Remingtoooon Tate, a SZÖKŐÁR!
Vad izgalom fog el, amint a tömeg felpattan, és úgy üvölt,
mint soha korábban.
– Szent isten! A szurkolók igazán kiéheztek már rá! –
suttogja Pete.
És én is. Szűzanyám! Én is!
Odaát, a ring túl oldalán a nők a bugyijaikat lengetik. A
bugyijaikat! Egy másik táblát szorongat, rajta felirattal:
ÁRASSZ EL SZÖKŐÁR!
A szám kiszárad, és a gyomromban ezer és egy pillangó
repked, amikor meglátok egy villanásnyi vöröset. És aztán
közelebb ér.
A kifutón át a ringhez üget. Az ő ringjéhez. A testem élettel
telik meg, ahogy figyelem őt, ahogy átvág a tömegen. Néhány
rajongó kiszabadult a helyéről és megpróbálja elérni őt, de ő
nem foglalkozik velük, átvág a kifutón, a vörös bársony
köntösének csuklyája árnyékot vet az arcára. Remy. Az én
Remym. A férfi, akit egész lényemmel szeretek.
– Szökőár, te vagy a szex, a SZEXIben!
– Remy, kibaszottul gyereket akarok tőled!
 Felugrik a ringbe egy gördülékeny mozdulattal, és lassan,
mindenféle sietség nélkül, leveszi a SZÖKŐÁR feliratú
köpenyét. Nők ezreinek sikításától cseng a fülem, ahogy Remy
a sarokba sétál, hogy átadja a másodedzőjének a köpenyt,
Rileynak. Riley mosolyogva megpaskolja izmos hátát és mond
neki valamit. Remington hátrahajtja a fejét, mintha nevetne,
aztán a ring közepére sétál, kinyújtóztatja hosszú, kidolgozott
karjait, és elkezdi tudom-hogy-mindannyian-velem-akartok-
baszni körét. Meghalok. Soha, de soha nem fogok hozzászokni
a látványhoz, amikor a ringben van. A szívem a torkomban
dobog, a belsőmben lüktet a szükség és a mellkasom olyan,
mint egy lufi, ami ki akar pukkadni az izgatottságtól. Kemény,
karcsú és tökéletes, maga a veszély, a szépség, és az enyém. A
szememmel magamba szívom azt, amiért minden más nő itt
nyáladzik, és én tehetetlenül hagyom, hogy a pillantásom újra
és újra végigsimítsa, tökéletes alakját. A tekintetem imádja
cirógatni barna testét és megcsókolni a tintafekete kelta gyűrűt
a bicepszén. Imádom a testét és a hosszú, erős lábait, szobrokat
megszégyenítő karját, keskeny csípőjét és széles vállait.
Annyira kidolgozott minden egyes izma, hogyha végigfuttatod
az ujjaidat tökéletes alakján, pontosan meg tudod mondani, hol
kezdődik az egyik és hol végződik a másik. És ahogy még egy
kicsit elfordul, látom kemény, nyolckockás hasát – nyolc! Igen,
lehetetlen, de igaz… és az arca. Szent Isten, fel sem tudom
fogni! A borostás áll. A fantasztikus, kék szemek. A szexi
vigyor. A gödröcskék. A mosoly, ami az ajkán játszik, az
arckifejezésén látszik, hogy egy csomó disznóságot tervez az
éjszaka, ami elől nem menekülhetsz, de ugyanakkor férfias és
játékos is. A közönség felsóhajt mögöttem, ahogy felénk fordul.
A pillangók a gyomromban őrülten repkednek, ahogy kék
tekintete a tömeget pásztázza, magában rajtunk mulatva. Jót
szórakozik azon, mennyire megszállottan imádnak az emberek
mindent, Remington Tate-ben. Mögöttem egy középkorú
szőke, túl sok botoxszal, fel-le ugrál, és úgy üvöltözik, mint egy
eszelős:
– Remy! Le akarlak szopni!
A késztetés, hogy a hajánál fogva ráncigáljam ki innen a nőt,
elborít, de ugyanakkor tudom, hogy nem tudsz ránézni anélkül,
hogy megkívánnád. Ő egy csődör. Baszásra született. Kúrásra.
És annyira kell nekem, mint a következő lélegzet. Jobban
akarom, mint bármelyik visítozó nő itt. Akarom minden
összetört részét. Akarom a testét. A szívét. A gyönyörű lelkét.
Azt mondja, hogy az enyém. De tudom, hogy van egy kis rész,
Remington Tate egy apró darabkája, ami soha nem lesz senkié.
Az övé vagyok, de ő megszelídíthetetlen és legyőzhetetlen. Az
egyetlen, aki valaha megverheti Remington Tate-et, önmaga.
Ott van fent, megfoghatatlan és misztikus, a rejtély végtelen
fekete doboza. És én el akarok veszni benne, még akkor is, ha
sosem jutok ki többé. Pete a bordáim közé könyököl, és a
fülembe súgja:
– Uram atyám, annyira igazságtalan, hogy az összes figyelem
az övé, és ez – jelez saját, szikár önmagára, – semmit sem kap.
Mosolygok. Pete, a göndör hajával és barna szemével,
mindig öltönyben és nyakkendőben mászkál. Ő nem csak Remy
személyi asszisztense, hanem olyan neki, akár egy idősebb
báty, és Pete az egyik legközelebbi barátom.
– Nora úgy szeret téged, ahogy vagy – gúnyolódok vele a
húgom hangján.
 Pete rám mosolyog, felemeli a szemöldökét, ahogy a ring felé
bök a fejével, ahogy Remington befejezi a körét, és majdnem
teljesen velem szemben áll. Az idegvégződéseim felpezsdülnek
és bizseregni kezdek, ahogy nevető kék szemei a sort
pásztázzák, ahol tudja, hogy ülni fogok. Esküszöm, minden
tagom remeg a várakozástól, ahogy várom, hogy megtaláljon.
Aztán megvan. Felvillanyoz. Láthatatlan ár indul el köztünk. A
mosolya átcikázik rajtam, és hirtelen, mintha a mellkasomban
a szívem helyén egy lámpás gyulladna, amit ő gyújtott meg. A
tekintete szerelmes forrósága, fogva tartja az enyémet; látom a
csendes örömét ma este, a birtoklási vágyát, a területvédő
bámulását, amivel elmondja mindenkinek a teremben, hogy
ÉN. AZ. ÖVÉ. VAGYOK. Aztán rám mutat. A szívem megáll.
Úgy tűnik, mindenki követi az ujját, amivel felém mutat,
pontosan a mellkasomra, ahol a szívem érte dobog, a szeme
pedig pontosan elárulja: „Ezt most, csak neki”.
Elragadtatott moraj csendül fel körülöttem. Az adrenalin
teljesen felpörget, mint egy pohár tequila, ami rögtön a fejedbe
száll. Az, ahogy a szurkolói szeretik őt. Ahogy ő is szereti őket.
És ahogy engem is szeret. Elképeszt, ahogy a közönség reagál
rá, ahogy ott áll a gödröcskéit villogtatja és felszívja az összes
energiát a szobában, átváltoztatva azt egy SZÖKŐÁRRÁ.
Istenem, szeretem őt, és azt akarom, hogy ezt soha se feledje!
Csókot dobok neki, mert annyira magával ragad az energia.
Elkapja, és a szájához emeli. A tömeg még hangosabb lesz.
Remy rám mutat, nevet, és én is nevetek. A szemeim égnek,
mert annyira boldog vagyok, hogy nem férek a bőrömbe.
Boldog vagyok, mert ő is az, és mert itt van, ahová tartozik. Ez
az ő szezonja. Ebben az évben semmi sem fogja megállítani
Remington Tate-et, hogy ő legyen a Földalatti harc Bajnoka.
Semmi. Meg fog tenni bármit, amit kell, mert ő egy motivált,
energikus, szenvedélyes ember, és habár félek, aggódom és
izgulok egyszerre, mindenekfelett támogatni fogom őt.
– És most, hölgyeim és uraim, kaphatnék egy kis tapsot,
hogy üdvözöljük a földalatti harc új fiúját, a harcosok
klubjából, a hírhedt, híres és halálos Grang Gonzalezt,
Gooooodzilláááát!
Amikor bejelentik az ellenfelét, Remington nyugodtan
körbejárja a ringet, mint az áldozatára leső párduc, míg egy
hatalmas ezüstrakás lép elő a második kifutóra. Remy kihajlítja
az ujjait az oldala mellett, közben azt nézi, ahogy a férfi
megérkezik a ringbe. Ma este kesztyű nélkül harcolnak, mint a
férfiak a régi időkben. Az új harcos alig bújik ki a köpenyéből,
amikor a közönség szitkozódásba kezd.
– Booo! Booo!
– Ez a hapsi, jó pár embert kinyírt harc közben – mondja
nekem Pete halkan. – Egy mocskos anyabaszó!
– Komolyan mondod, hogy harcosok haltak meg ezeken a
küzdelmeken? – kérdezem rémülten, az érzéstől remeg a
gyomrom.
Pete a szemét forgatja.
– Brooke, ezek cenzúrázatlan harcok. Néha megesnek
dolgok.
A gondolat, hogy Remy gyilkosokkal küzd, egészen új szintre
emeli félelmeimet. A félelmek, amiket elnyomtam, míg az
emberem a közönség biztatását és megbecsülését itta magába.
Félelmek, amik öklömnyivé szorították a gyomromat.
– Pete, a halál kicsit több mint „néha megeső dolog”.
 Remington összeüti az öklét az ellenfelével és a tömeg
elcsendesedik. A belsőm is lenyugszik. Vadul, majdhogy nem
idegesen méregetem az új fiút, mintha bármit is megtudnék
egyedül abból, hogyan néz. A fiatal férfi fehér bőre sima,
mintha olajjal kenték volna le. Nem szabályellenes, síkos testtel
harcolni?
Hosszú haját lófarokba fogva viseli, és erőteljes izmai
olyanok, mint bármely más harcosé, amit láttam. Senki sem
olyan kemény és csodálatos, mint Remy. Fogadok, hogy nincs
más, aki annyira vigyáz a testére és ugyanazzal az
erőbedobással küzd, mint ő. Amikor a harang felkondul, nem
veszek levegőt. A harcosok közelednek egymás felé. Remington
várja, hogy az ellenfél mozduljon, a védelme tökéletes, minden
apró izma nyugodt, bevetésre készen áll. Végül Godzilla ad le
egy lengő ütést kezdésként. Remy lebukik, és az oldalát éri az
ütés, aztán – hihetetlen – leveri azt a hatalmas szörnyet, egy
hatalmas robajjal.
Eláll a lélegzetem, amikor a bemondó elkezd számolni.
Remy arcán egyedi mosoly, miközben a rezzenéstelen alakot
nézi a ring padlóján, mintha csak arra biztatná, hogy
mozduljon. De nem mozdul. Egy kiáltás szalad végig a
tömegen. Pete felugrik, és a levegőbe öklöz.
Ez az! Igen! Ki a férfi? Na, ki a férfi?
– Egy ütés, hölgyeim és uraim! – száll a bejelentés a
hangszórókból. – Egy kibaszott ütés! Visszatért! Férfiak, nők,
lányok és kibaszott fiúk, ezen az estén, a tiétek az egyetlen és
utánozhatatlan SZÖKŐÁR!
A bíró felemeli Remy kezét, mutatva győzelmét. És habár az
egész aréna az ő nevét üvölti, fantasztikus, kék szemei, azonnal
találkoznak az enyémmel, amitől a testem lángolni kezd.
Istenem. Remy egy kibaszott szex isten. És bazira beindít.
– Szökőár, kérlek, oh légyszi, légyszi had érintselek meg!
Egy visítozó nő rohan a ring széléhez és felé nyújtja a kezét a
kötelek között. Remington megszánja őt és megfogja a kezét.
Végighúzza az ajkait a csuklóján, amitől a nő hisztérikusan
üvölt. Nevetek, de egy pillanatra féltékeny leszek.
Remy felnéz rám, és azonnal elengedi őt, aztán, halálos,
vadmacskákra emlékeztető mozdulattal lemászik a ringből.
Teljes a csend az arénában, olyannyira, hogy csak a saját
szívverésemet hallom. Remington… Remington… Remington.
Remy hozzám sétál, a mosolya mindent elárul.
– Féltékeny vagy –mondja azon a mély, lábujjgörbítő
hangján.
– Egy kicsit – felelem, saját magamon is nevetve.
Ő nem nevet, hanem mosolyog, és a mosolya a szemében is
csillog, amint a torkom oldalán felcsúsztatja az ujját, aztán
érzem, hogy az ujjhegye az alsó ajkamon simít végig. A
pillangók újra felébrednek a pocimban. A szemei félig
lecsukódnak, miközben az ajkamat szemléli. Lassan simogat az
ajkam egyik sarkától a másikig, aztán, úgy tűnik, azt gondolja,
ez a száj az övé, lecsap és elveszi. Az ajkai felégetnek. A
gyomrom összeszorul, amikor szétfeszíti az ajkaimat, és a
nyelve benyomul forrón, nedvesen, erőteljesen, hogy röviden
megízleljen engem. Visszafojtok egy nyögést.
– Ne legyél – mondja nekem érdes hangon, kipirosodott
ajkamat nézi, csodálja saját munkáját. Egy pillanatra a
homlokomra szorítja az ajkát, majd visszatér a ringbe, azzal a
szokásos kecsességgel és nyugalommal, ahogy szokott.
 Lélegzet visszafojtott hang hallatszik mögülem:
– Szentséges ég! Legalább tízszer akarom még csinálni
vasárnapig!
– Bassza meg, pontosan itt volt előttem!
Megnyalom az ajkaimat és még mindig érzem a szexi
rohadék ízét, az egyetlenét, akitől a bimbóim megkeményednek
és a puncim nedves lesz, annyira akarom őt.
Amint a következő ellenfelét szólítják, Remington lehajol a
lábujjához, hogy kinyújtóztassa az izmait. Felvillanó mosolya,
gödröcskéi elárulják, mennyire élvezi, hogy itt hagyott engem
szerelmesen, vágyakozva. Az elvetemült.
Parker Drake, a „Terror”, közeledik a ring felé, egy harcos,
akire még tavalyról emlékszem. És a harang felkondul. Ting.
A tömeg elhallgat, ahogy a küzdelem elkezdődik, mindkét
harcos üt és hajol. Remy ütései erősek, és tisztán hallom, ahogy
az ökle célba talál, mélyen, erősen és gyorsan, mint a villámlás.
Bam, bam bam bam!
Fészkelődök a helyemen, figyelem őt, aggódás és félelem
közt őrlődöm, amikor Parker a földre kerül. Felugrok.

– Szökőár! – kórusban kiáltok a közönséggel, tudva, hogy ez

az első a sok-sok alkalomból, amikor itt leszek vele, azt
figyelve, hogyan szerzi vissza azokat a dolgokat, amiket feladott
értem.
 Kettő

Fordította: Cassia

Átnézte: Jane

BOLDOGSÁG = Ő

Életem során, csak egy férfival töltöttem együtt a teljes

éjszakát. Vele. Szeretem, ahogy az izmai körbe vesznek,
miközben alszunk. Szeretem az ágyneműn érezni az illatát, a
miénket, hogy a válla vált a kedvenc párnámmá, még ha olyan
kemény is, mint a pokol. Nem tudom megérteni, hogy ez miért
van így, de ő úgy tűnik, igen. Karjaival átöleli a derekam és
magához ránt, érzem az illatát, a melegét és imádom. Minden
egyes apró részletét. Különösképpen, mikor a nyakamba temeti
az arcát, és úgy érzem, hogy visszavonhatatlanul az övé vagyok.
A probléma az, hogy úgy néz ki az ágy ő felőli oldala, mint ha
kirobbant volna onnan. Fura érzésem van a mai nappal
kapcsolatban és eközben azt sem tudom megmondani, hogy ő
miért nincs a szobában.
A levegő megváltozik, mikor nincs a közelben. Amikor itt
van, egy lassú erőteljes vibrálás vesz körül, mely felizgat, és
biztonságérzetet nyújt.
Totál, függő lettem tőle.
Hat hónappal ezelőtt, egy egyéjszakás kalandra vágytam,
csak egy kis szórakozásra miután egy egész évet szenteltem a
karrieremnek. Ehelyett… én megkaptam őt. A
kiszámíthatatlan, dühítő, szexi őt… a férfit, ki minden nő
nedves álma. Nem akartam, de végül totál belé estem. És most
szeretni őt, a legizgalmasabb hullámvasút, melyen valaha
ültem.
Felülök az ágyban, és megdörzsölöm a szemem, mielőtt
kiégetné a reggeli nap, bárcsak az én ereimben is Red Bull és
Monster folyna, mint az övében. Alig aludtunk valamit a
kedvenc elfoglaltságunk miatt, de ő már itt sincs. Észreveszem
a kész csomagjait az ajtó mellett, miközben még az én cuccaim
szanaszét hevernek. Ő természetesen már bepakolt, hogy
elinduljunk a turné következő állomására. Hunyorgok egy
kicsit, majd kicsúszom az ágyból, hogy vadásszak magamnak
valami ruhát, amit fel tudok venni. Ekkor észreveszem a levelet
az iPhone-ja mellett az éjjeliszekrényen, amit már nagyon
ritkán használ a fő funkciója szerint, kivéve, ha zenét kell
hallgatnia. Elkapom a szememet róla, mert csak újra előhozza
azokat a szörnyű emlékeket. El kell fojtanom a késztetést, hogy
apró darabokra tépjem, majd végig nézzem, ahogy lefolyik a
kicseszett WC-n. De Remington nagyon dühös lenne. Ő
kincsként őrzi ezt a hülye levelet, amit akkor hagytam neki,
mikor eljöttem. Mert azt mondtam neki, amit még senki
ezelőtt.
Szeretlek Remy.
A lábam remegni kezd és elmondom magamnak, amit már
oly sokszor, nem vagyok tökéletes. De tanulni fogok. Sosem
álmodtam szerelemről, egy társról… csak sportról és a legújabb
futócipőről. Főleg nem, tüskés, fekete hajról és kék szemekről.
Tanulok és tanulok, hogy olyanná váljak, akit egy ilyen férfi
megérdemel. És azzal akarom tölteni az életem, hogy
megmutassam neki, én megérdemlem őt. Biztosítani akarom,
hogy vissza fogja szerezni azt, amit miattam elveszített. Ha
valaki a világon megérdemli, hogy bajnok legyen az Ő.
– Ő egy pina, nyugodj már le, basszus – hallom a mogorva,
férfias hangját az ajtón kívülről.
Nevetnem kell, ahogy az egész testem reagál, mikor
meghallja Remyt, ahogy azt mondja „pina”, – a méhem
összeszorul, és máris egy kicsit melegem lett. A francba.
Vigyorgok, miközben az ő cuccai között kutatok valami ruha
után, mert tudom, hogy imádja, ha az ő ruháit hordom. Azt
hiszem, úgy érzi, hogy a tulajdona vagyok, és őrület, hogy
mennyire szeretem, mikor előveszi domináns énjét. Mikor a
szeme kék, csak birtokolni akar, mikor fekete, uralni.
Élvezem mikor ilyen morgós, ő meg élvezi, mikor a cuccait
hordom.
Szóval, miért is ne lehetne egy kis élvezetben része mind
kettőnknek, ma reggel? Magamra kapom az ökölvívó köntösét,
a hátán a hatalmas Szökőár felirattal, a fürdő szobába rohanok,
megmosom az arcom és a fogam, a hajam pedig lófarokba
kötöm.
Hallom a nevetését a nappali felől, mire Peter mormogása a
válasz. A zsigereim életre kelnek, hihetetlen ez a pasi, és amit a
hangja velem tesz… ohh… Istenem.
El sem tudom magyarázni, mi ez a reszketés-borzongás-
bizsergés kombináció bennem, de ez már nevetséges. Totálisan
nevetséges.
 – Ő leellenőrzött téged, haver – mondja Peter, ami
megrémít. – A megfigyelői körbe járták az egész szállodát, hogy
kiderítsék, hol fogunk megszállni legközelebb.
– Csak nyugi és figyelj tovább Pete – mondja Remington,
meglátom őt, én csak bámulok magam elé egy percig és
hallgatom az el-elakadó lélegzetem.
Az én kék-szemű oroszlánom.
Fekete haja ördögien feláll. Koromsötét kelta-tetkó fut végig
izmos karján, ami megfeszül, ahogy kortyol egyet az
elektrolitos italból. Látom fenséges, izzadt mellkasát. Azt a
lovaglásra termett keskeny csípőjét, melyen az alacsonyan lógó
nadrág miatt, jól látszik a csillag tetkója. Forrónak és erősnek
néz ki, és csak úgy árad belőle az energia. Mint egy mágnes úgy
vonz magához, és én megyek... ohhh, de mennyire, hogy
megyek.
– Brooke, jó reggelt – Diane Werner, a szakácsa és
dietetikusa köszön nekem a konyhából.
Szinte lustán, Remington megfordul, és lassan, nagyon
lassan elindul felém. Csodálatos, kék szeme végig fut, az ő piros
köntösébe bújtatott testemen.
– Nos, hello Ms. Szökőár – fut át rajtam szórakozottan, Peter
szeme.
Elmosolyodom. Mert én, nem csak a Szökőáras ruháit
akarom viselni. Bárcsak megkérdezné végre tőlem, hogy viselni
akarom-e a nevét. Egyszer azt mondtam a legjobb
barátnőmnek, hogy soha nem megyek férjhez, mert nekem
mindig a karrierem lesz az első. Horkantás… ja persze.
– Hello Pete, Szia Diane – köszöntem álmoskás hangon, de a
szememet még mindig az én Remingtonomon tartottam. Pont
úgy bámulom őt most is, mint minden reggel, az elmúlt
hónapok során. Mondogatnom kell magamnak, hogy ő nem
álom, nem fantázia, ő igazi. Az én IGAZIM.
Megmentette a húgomat egy olyan férfi karmai közül, akinek
én még csak a nevét sem tudom. Remington habozás nélkül
dobta oda az előző szezon bajnoki győzelmét, cserébe a
szabadságért. Nekem még csak el sem mondta mire készül.
Elvesztette a címét, rengeteg pénzt és csaknem az életét is,
hogy mentse a húgom, Norát.
De én nem tudtam, hogy értem teszi.
Annyit tudtam, hogy ez volt az utolsó küzdelem a szezonban.
És ő vesztett. Megverték. Bántalmazták. Eleset. Leköpték.
Felkelt. Skorpió újra leköpte, megalázta.
Meg akartam halni.
Az én harcosom, ki mindig kitartóan, szenvedélyesen,
elszántan küzdött, egyszer csak nem volt hajlandó tovább
harcolni.
Istenem, annyira, de annyira rossz volt.
Ő nem bántott engem, csak a húgomat mentette.
Életem legnagyobb hibáját követtem el, mikor ott hagytam
őt azután, ha nem állít be a szülővárosomba, hogy végleg
biztonságba helyezze a húgomat, a fájdalom elpusztított volna,
ahogy megérdemlem. Hiszen nem tudok élni a szerelme, a
mosolya és főként Remington nélkül.
– Hello – suttogom
– Szóval az én kis csillagszóróm él – mondja ördögien
csillogó szemekkel.
– Csak alig.
 Nevetésben tör ki, Pete köhög – Srácok, még mindig itt
vagyok és Diane is.
Mosolyom elhalványul bár Remingtoné még mindig sokat
ígér, hirtelen zavarba jövök. Szégyellősnek érzem magam,
szűziesnek. Úgy néz rám, mint aki pontosan tudja, mit tett
velem tegnap este és ma reggel. És tessék, már megint azt
csinálja, beveti ellenem azokat az elképesztően szexi
gödröcskéit, ahogy lassan felém közelít.
Járásra kényszerítem a lábaim, hogy félúton találkozunk.
Hirtelen megtorpanok, mikor kinyúl egy izmos kar és köntöse
szélénél fogva magához ránt – Gyere ide – dübörög végig
rajtam a hangja.
Lehajtja a fejét és apró csókot ad a fülem mögötti
hiperérzékeny területre. Miközben szorosan ölel és a keze föl-le
jár a hátamon, a feliratot követve. Mintha valaha is
emlékeztetni kéne, hogy ott van. Szinte kifulladok, amire
felemeli a fejét és szája már le is csapott az enyémre. Kinek kell
itt levegő. A francba, megöl ezzel.
– Remington hallasz engem? – kérdezi Pete.
Remington halkan dörmögi a nevemet, azon a mély baszós
hangján. –Jó reggelt Brooke Dumas – a hasam összeugrik
válaszul, mire folytatja a fülem csókolgatását. Pete hangja
riaszt meg, mikor újra megismétli a kérdését. Megpróbálok
arrébb lépni, de Remington nem engedi.
Lábával magához rántja a közeli széket és mikor lezuhan rá,
engem is magával ránt az ölébe. Peter hangja hallatszik, már
sokkal határozottabban. – Megdupláztam a felderítőket, hogy
követni tudják az övéi minden mozdulatát.
 Az ujjai a hátamon futnak le-föl. Csak rám figyel, engem néz.
Pete a fejét rázza.
– Rem… haver… az a rohadt fattyú kicsalta tőled a győzelmet
tavaly és pontosan tudja, hogy most veszíteni fog ebben a
szezonban. Kémkedik utánunk és mindent meg fog tenni, hogy
szabotálja az évedet. A fejedbe fog nyúlni és a szart is kihozza
onnan.
Remingtont provokálni nem a legjobb ötlet. Hisz
történetesen nem az nyugodt, temperamentumos típus.
Keményfejű, kitartó, makacs különösképpen mikor a mániás
fázisában van. Hidd el nem szeretnéd megpiszkálni őt, mikor a
sötét oldalon van. Hacsak nem vagy hajlandó foglalkozni utána
a problémával. Ami egy 90 kilós, vakmerő, megfékezhetetlen
probléma.
Szeretem a több mint 90 kilós vakmerőségét, de a
vakmerősége mindig aggaszt. Még ha úgy tűnik, hogy őt a
legkisebb mértékben sem zavarja Pete figyelmeztetése.
Válasz helyett felém fordul, miközben a hajammal játszik a
tarkómon. – Szeretnél reggelizni? – kérdezi.
Az ajkamat harapdálom, és soványka hangom kérdezem
tőle, hogy Petet megkíméljem – Úgy érted, az után, hogy
magamra hagytál az ágyban? – megcsípi az orrom és nekem
dől – Üzleti hívásom volt.
– Igazából, furcsán másnaposnak érzem magam. Nem
vagyok éhes egyáltalán.
– Másnapos, mitől? A számtól? – kérdezi villogó szemekkel.
Lenézek a szájára, és annyira szexi, tökéletes, és amire
használja, az még tökéletesebb. Szexi szemétláda.
Természetesen ő ad nekem másnaposságot, olyat, amilyennel ő
előtte még sosem találkoztam.
– Tudod – vág közbe Pete – kevésbé foglalkoztatna az ügy,
ha nem tudná, hogy ő a Kriptonitod – bólint felém.
– Nem fog a Kriptonitom közelébe jutni. Előbb töröm össze a
kibaszott csontjait – a csend meggyőzéssel teli, és ahogy érzem
az indulatait végig cikázni a karomon, hirtelen hánynom kell.
A múlt szezon, döntő meccse vált a legrosszabb
rémálmommá.
– Pedig én el tudom képzelni, hogy ő már tudja a módját,
hogyan érje el a Kriptonitodat – mondja Pete – megtalálja a
módját, hogy megnyomja a piros gombod, amely zavarttá és
vakmerővé tesz.
Remington hozzám fordul, kisöpri a hajam a szememből,
miközben az arcomat tanulmányozza. Jól tudja, hogy ő az
utolsó ember, akinek hallani akarom a nevét, még inkább azt,
hogy róla beszéljenek.
Fekete Skorpió az én személyes Voldemortom, akit az a
seggfej húgom szabadított rám. Ami a legrosszabb az egészben,
hogy ez fáj Remingtonnak. Ez végzetes. Ami fáj nekem, az fáj
neki, és fordítva. Ohhh... Istenem, arról fantáziálok, hogy
hogyan ölném meg azt a szemétládát.
– Neked fog ugrani, hogy megkínozzon – folytatja Peter
baljós hangon. Remi engem figyel csendben, de mikor
figyelmét újra Pete felé fordítja, hangja már sokkal komorabb.
– Pete, ő kezdhet játszadozni, de úgyis elveszíti azt – mondja
neki.
– Én leszek az, aki helyrerakja a dolgokat, ha veszítesz – Pete
végig simít kezével nyakkendőjén – ennek a szezonnak csúnya
vége lehet. Mi azt szeretnénk, hogy erős és felkészült legyél
haver. Oké, most szedjük össze magunkat, fél óra múlva irány a
repülőtér. De figyelmeztetlek, Phoenix talán nem is olyan
nyugodt, mint reméltük.
– Együtt megoldjuk. Majd megduplázzuk a biztonságiakat –
mondja komoly hangon Remington.
– Rendben, hadd telefonáljak egyet… – elnézem Petet, ahogy
a konyha felé tart. Remington hangja elmélyül, ahogy az
osztatlan figyelmét nekem szenteli.
– Elaludtál – mormogja az arcomba, miközben lemosolyog
rám – felpróbáltalak az este?
A hangjából csak úgy árad a szexuális töltet. Érzem a lábam
között a kezdődő bizsergést. – Úgy hallottam isteni szex volt –
ugratom.
Lágyan felnevet, és hüvelykujjával végig simít az ajkamon –
Ez így igaz. Készen állsz?
Megnyalom a hüvelykujját és mosolyogva bólintok.
– Hiányoztál reggel az ágyból – suttogom.
– Istenem, te is. Szükségem van rá, hogy az első dolog, amit
reggel meglátok, a te csinos szemed legyen.
Magához szorít és arcát a hajamba temeti, minden
feszültsége egyetlen szóban benne van – Skorpió. Az orromat a
mellkasába fúrom, és hosszan magamba szívom őt, ahogy ő
szív magába engem. A szoba megszűnik körülöttünk. A világ
megszűnik körülöttünk. Ebben a pillanatban semmi sem
számít. Csak az, hogy a karjai szorosan átölelnek és az én
karom is szorosan öleli őt. Azt hiszem, egy része még mindig
nem tudja elhinni, hogy újra a karjaiban tart, mert olyan
erősen szorít, hogy alig kapok levegőt. De nem is akarok
levegőt. Én hülye, képes lettem volna, két hónapja mindezt
feladni. Hülye. Hülye.
– Szeretlek – suttogom. Mikor nem válaszol, kinyitom a
szemem és megreszketek, ahogy látom milyen tekintettel néz le
rám. Ujjával újra végig simít az ajkamon, majd óvatosan
magához von, mintha értékes kincs lennék. Leereszti a fejét és
ajkát a fülemhez érinti. – Most már az enyém vagy – suttogja.
 Három

Fordította: Jane

REPÜLÉS ARIZONÁBA

A magánrepülő, Remy legnagyobb játékszere. A csapat

mindig a repülő elején található székeket foglalja el, míg
Remington és én, a hátul lévő padot, ami a legközelebb van az
óriási faburkolatú bárhoz és a lapos képernyős Tv-hez, ennek
ellenére ritkán használjuk őket.
Izgalommal teli a levegő, ahogy felszállunk. A szezon
hivatalosan is megkezdődött, – és Remington tegnap esti
bunyója után, a csapat fel van dobódva. Pete és Riley, még
össze is ütötték az öklüket a pilótákkal, miután kiszálltunk az
Escalade-ból.
– A dolgok sokkal jobbak most, hogy itt vagy, – mondja
nekem Diane, miközben elhelyezkedik a plüss, jobb-mint-első-
osztályú székében. – Annyira izgatott vagyok, hogy újra együtt
látlak titeket.
– Meg kell, hogy mondjam, – Lupe edző szól közbe, és
őszintén, mivel ez az ember folyton morcos, majdnem furcsa
látni azt a nagy mosolyt a kopasz fején, - te bárminél jobban
motiválod az emberem. Nemcsak, hogy örülök, hogy
visszajöttél, de titokban imádkoztam is, hogy megtörténjen,
pedig én egy istenverte ateista vagyok.
 Nevetek és a fejem rázom, ahogy haladok előre a folyóson, és
mielőtt hátra érek, Pete magához hív.
– Brooke, láttad már az új Boss öltönyöket? – kérdezi.
Szemöldök ráncolva hátra fordulok, hogy Pete-re nézzek, és
látom, hogy Riley is felszállt már a gépre. Pete rám vigyorog és
végigsimít a fekete nyakkendőjén, ahogy megvizsgálom a
megjelenését, és Riley is vigyorog és széttárja a karját, hogy
jobban szemügyre tudjam venni. Fogalmam sem volt róla, hogy
új öltönyük van.
Konkrétan, ezek a srácok mást sem viselnek, és ma, mint
minden nap, mindketten készen állnak rá, hogy a
jelentkezzenek a Sötét zsaruk 12 részére, – vagy bármelyikre,
amelyik soron következik.
Pete, a göndör hajával és barna szemeivel, valamilyen
hírszerző stréber lenne. Riley, a szőke hajával és szörfös pasi
kinézetével lenne az, aki véletlenül démonokat öl, miközben
lassan kinyitja az autó ajtaját, vagy valami hasonló.
– Mit szólsz? - nógat.
Megbizonyosodom, hogy azzal a „wow” arckifejezéssel nézek
rá, amikor válaszolok.
– Fiúk, szexik vagytok! – Nyüszítek, amikor Remington a
fenekembe csíp és a derekamnál fogva végig húz a folyóson,
hátra a helyünkre.

Leültet és mellém huppan, összehúzott szemöldöke alatt alig

látszottak a szemei.
– Mondd még egyszer ezt, egy másik pasinak.
– Miért?
– Csak próbáld meg.
 – Pete és Riley annyiraaaaaaaaa… – A kezei előre lendülnek
és a hónaljamat kezdi el csiklandozni.
– Megpróbálod még egyszer? - ösztökél.
– Oh, Istenem, a te sötét zsaruid rohadtul… – Erősebben
csiklandoz.
– Azt hagyod, hogy kimondjam azt a szót, hogy szexi! –
nyöszörgök, ahogy abba hagyja.
Kék szemei ragyognak, Remy ajkai a legprovokálóbb
mosolyra húzódnak, amit valaha láttam, és társítva az állán
lévő gödröcskéivel, a lábujjaim határozottan begörbülnek.
– Meg szeretnéd próbálni még egyszer, Brooke Dumas? –
rekedten noszogat.
– Igen, megpróbálom! Mert úgy gondolom, hogy Pete és
Riley hihetetlenül… – Annyira csiklandoz, hogy hadonászok és
rúgkapálok a levegőben, aztán levegő után kapkodok, és
valahogy félig a székemen ülve, félig elterülve kötök ki, a
melleim a kemény mellizmaihoz nyomódnak minden éles
levegővételnél. A mosolyunk elhalványul, ahogy a szexuális
feszültség ránk telepszik, ahogy mélyen egymás szemébe
nézünk.
Hirtelen előre nyúl és a hüvelykujjával a fülem mögé dug egy
elszabadult tincset, hangja megkeményedik, egyik gödröcske
eltűnik a másik után.
– Akkor mondd ki, amikor a nevem mondod, - mondja, és
megborzongok, ahogy az ujját végig húzza az államon.
– Nem elég nagy az egód? - suttogom, miközben az arcát
bámulom. A szögletes áll, a tüskés haj, a sima sötét szemöldök
az átható kék szemek fölött, amelyekben csíntalanságot és
éppen annyi féltékenységet látok, ami elég arra, hogy a
hüvelyem összeszoruljon.
– Azt lehet mondani, hogy meglehetősen összement, amikor
a barátnőm fixírozta azt a két szarházit – hátradől, hogy fel
tudjak ülni, és amikor megteszem, ő kényelmesen elterül, úgy
ahogy a szexi pasik szoktak ülni, a lábai széttárva és a hosszú
karjai kinyújtva a szék hátuljánál, ahogy homlok ráncolva
engem néz.

– Mit kellett volna mondanom? – mosolygok gúnyolódva. –

Hogy nem néznek ki jól az új öltönyeikben? Olyanok, mint a
testvéreim.
– Nem, ők olyanok, mint az én testvéreim.
– Látod? És én a tied vagyok, szóval ugyanaz – vállat vonok
és lehúzom a szoknyám a térdemre. – Most tudod, hogy én mit
érzek, amikor ezer nő kiáltja a neved, – teszem hozzá
önelégülten, amint becsatolom magam.
Az állam alá nyúl és maga felé fordít, hogy rá nézzek.
– Kit érdekel, hogy mit kiabálnak, amikor megőrülök érted?
Puffanás. Ez a szívem volt.
– Ugyanez van velem is. Nem kell morognod, amikor a pasik
rám néznek.
Szemei sötétre változnak, és maga mellé ejti a kezét és
szoros vonallá préseli a száját.
– Légy hálás, hogy van bennem valamennyi önkontroll és
nem szegezem fel őket a legközelebb lévő oszlopra. Kibaszottul
tisztában vagyok azzal, hogy miket művelnek veled
gondolatban.
 – Csak azért, mert te azt teszed, nem biztos, hogy más is azt
csinálja.
– Persze, hogy azt csinálják. Lehetetlen lenne nem azt tenni.
Mosolygok, mert tudom, hogy gondolatban számos
alkalommal megdug, amikor nem teheti meg a valóságban. És
természetesen, én is ezt teszem. Fogadni mernék, még egy
apáca is ezt tenné, ha meglátná őt.

Csintalannak érzem magam, a pólója alá csúsztatom a

kezem és érzem a dudorokat nyolc-kockás hasizmán, élvezem a
bőre tapintását az ujjbegyeim alatt. Imádom az emberi test
minden porcikáját. Nem csak azért, mert sportterapeuta
vagyok, hanem azért is, mert én is sportoló voltam, és teljesen
ámulatba ejt, hogy mire képes a testünk, hogy mennyit bír,
amikor a határokat feszegetjük, hogy egyből reagál, amikor a
párosodási és túlélési mechanizmus életre kell... De, hevesen
tudom szeretni az emberi testet, és Remy teste az én
templomom. El sem tudom mondani, mit tesz az én testemmel.
– Minden lány levetkőztet, amikor verekedsz – mondom
neki, és a mosolyom elhalványul, ahogy felüti a fejét a
féltékenység. – Bizonytalanná tesz, hogy miért pont engem
választottál ki a tömegből.
– Azért, mert tudtam, hogy te, nekem vagy teremtve.
Kizárólag, csak nekem.
A testem azonnal megfeszül a szavai hallatán, annyira szexi,
amikor ez a magabiztos mosoly terül szét az arcán.
– Igen, csak neked – helyeselek, miközben azokba a csodás
kék szemekbe nézek. – És most nem tudom, hogy mit akarok
jobban megcsókolni, téged vagy a gödröcskéidet?
 A gödröcskék eltűnnek, és a szemében izzó fény is, ahogy
előre nyúl, hogy megdörzsölje az alsó ajkam.
– Engem. Előbb mindig engem. Aztán a többi részem.
Az alsó ajkamon melegséget és kellemes simogatást érzek,
miközben a légi kísérők befejezik a bepakolást és becsukják a
repülő ajtaját, és én halványan tudatában vagyok annak, hogy a
csapat a helyükön ülve beszélget, a saját sürgető suttogásom
hallom.
– Hadd kapcsoljam ki a mobilom... De határozottan tartozol
nekem, egy jó reggelt csókkal. Még akkor is, ha már dél van. –
Bólintok, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak.
Kuncog, és érzem, ahogy megborzongok tőle.
– Sokkal többel tartozom neked, de az ajkaiddal fogom
kezdeni.
Istenem. Remington? Megőrjít. Majdnem unatkozva
mondja. – Ja, most meg foglak csókolni. Felpörgök tőle. A
vérem pezseg, ahogy rá gondolok, és gyorsan kiveszem a
telefonom a táskámból, hogy kikapcsoljam, amikor észreveszek
egy üzenetet Melanie-tól.
Melanie: Legjobb barátnőm! Ezer éve nem beszéltünk, és
tényleg hiányollak. Mikor jössz haza?

Mel! Kiegyenesedek, hogy használni tudja mindkét kezem,

hogy visszaírjak neki:
Te is hiányzol nekem! Nagyon, Mel! De annyira boldog
vagyok! Annyira kibaszott boldog vagyok, hogy az már nem
vicces! Vagy mégis az! Látod? Mintha részeg lennék! Ha ha ha.
Melanie: Nekem is kell egy Remy.
Melanie: És kell egy Brooke is! Wááááááá
 Brooke: Most, hogy elkezdődött a szezon, kitervelek valamit,
hogy mikor tudsz meglátogatni! Én fizetem! Nora is jöhet.
Melanie: De megtartod az albérleted Seattle-ben?
Egy pillanatra összeráncolom a szemöldököm, mert amikor
otthagytam az életem és úgy döntöttem, hogy a végsőkig
követem a szexistenem, mialatt ő felkészült erre a szezonra, az
albérletem eszembe sem jutott.
Visszaírok Melanie-nak:
Tényleg elköteleztem magam vele, Mel, szóval valószínűleg
nem fogom meghosszabbítani a szerződésem, amikor az lejár.
Az otthonom most már itt van. Felszállunk, de később írni
fogok. Szeretlek, Mel!!!!
Melanie: DETTÓ !

Kikapcsolom a telefonom és a táskámba teszem. Amikor

felemelem a fejem, a hüvelyem összerándul, amikor meglátom
Remy kezében az ezüst iPodot. Ez az ember tényleg tudja, hogy
hogyan csábítson el a zenével. Nézem, ahogy a válogatások
között keresgél, és a lassú, érzéki módszertől, nedvesség árad
szét a combjaim között.
Ördögi mosollyal néz fel rám, majd előre nyúl és felteszi rám
a fejhallgatót, és én nagyon izgatott vagyok, amikor a Lejátszás
gombra kattint. A dal elkezdődik, és az átható, kíváncsi kék
szemek engem bámulnak, a reakciómat lesi.
Elolvadok a székemben.
Érzem, ahogy a szívem kalapál. Mert a daltól, amit
választott, eláll a lélegzetem.
A homlokát az enyémhez préseli, miközben nézi, ahogy a
zenére figyelek, és engem annyira megérint ez a dal, hogy
remeg a kezem, amikor az ő fejhallgatóját lecserélem az én
fülhallgatómra, és egyiket az ő fülébe dugom, hogy mindketten
hallgatni tudjuk a zenét.
A homlokunk újra összeér, figyelem az arckifejezését, ahogy
ő is az enyémet... és mindketten hallgatjuk ezt a csodás dalt.
Nem akármilyen dalt. Az Ő dalát.
Iris... a Goo Goo Dolls-tól.
A tekintete elsötétül ugyanazoktól az érzelmektől, melyek
bennem is tombolnak, és aztán az arcom egyik felére fekteti a
tenyerét. A testem megfeszül, ahogy közelebb húzódik. Érzem a
leheletét az arcomon, ahogy megszünteti a szánk között lévő
távolságot. Mire az ajka az enyémet súrolja, én már
szétnyitottam őket és becsuktam a szemem. Lassan, lustán
súrolja az ajkaimat, egyszer, kétszer. Egy hang szökik ki a
torkomon, mint egy erősebb csókért követelőző nyögés, de
ahelyett hogy meghallanám, ezt hallom:

Amikor minden arra van utalva, hogy széttörjön

Csak azt akarom, hogy tudd, hogy én ki vagyok.

Istenem, nem tudom ezt a dalt anélkül hallgatni, hogy ne

úgy érezzem, hogy felemészt legbelül. Olyan közel kell
kerülnöm hozzá, amilyen közel csak tudok. Tetőtől talpig
vágyom rá, minden egyes porcikám vágyik rá. Felemelem a
fejem és gyöngéden az ajkához nyomom az ajkaimat,
türelmetlenül túrok a hajába. Remy, oh, Istenem, csókolj
erősebben.
Megvárakoztat, ahogy a kezével jobb szögbe mozdítja a
fejem, és akkor, akkor az ajkai végre az enyémekre zárulnak, a
nyelve a számba furakodik, míg jobban ki nem nyitom és
zihálok, felvillanyozva, amikor a nyelvünk összesimul. Nem
hallom a morgását, de érzem a vibrálást a mellkasában, és
megborzongok, ahogy a nyelvem az övéhez ér és ellazítom a
számat az ő utasítására. Mert senkiben nem bízok jobban,
senki sincs, aki előtt minden falat lebontanék magam körül,
csak ez a férfi. Egyik kezével végigsimít az oldalamon,
gyengéden szívja az alsó ajkamat, érzem a duzzadó forróságot a
lábaim között. Az akadozó lélegzetem. A mellbimbóim
megkeményedése. Az égető érzés a bőrömön.
Nem tudtam mennyire szükségem van erre a csókra
mostanáig, mikor a testem remeg az ajkaitól, és megmozdítom
az ajkaimat, nyelvemmel visszacsalogatom az övét.
Azt sem tudom, hogy Pete, vagy Riley vagy bárki más figyel-
e bennünket, az Iris szól a fülünkben, az ajkaink nedvesek és
éhesek. Könnyedén benyúl a felsőm alá, miközben szív, szop,
kutat, ízlel. Lehetetlennek tűnik, de a testem minden centijét
élvezet tölti el, csupán attól, amit a szája az enyémmel tesz.
Nyöszörgök és megharapom, és elveszít egy keveset az
uralmából.
Kicsatolja a biztonsági övem és hátradönt, míg teljesen
elterülök a hátsó ülésen.
A zene elhallgat és egy új dal kezdődik, de frusztrált hangot
ad ki, amikor a zsinegek összegabalyodnak, kirángatja a
fülünkből a fülhallgatót és oldalra dobja. Aztán végignéz
rajtam. Hirtelen, már semmire sem figyelek, csak a
szívverésemre, ahogy újra lehajtja a fejét.
– Kibaszottul kívánlak! – mondja, aztán megérzem, ahogy
ajka újra az enyémhez ér. Forróság áramlik szét bennem, ahogy
birtokba veszi a számat. Összesimuló nyelvek. Dédelgető
kezek. Összekeveredő lélegzetek.
A combjaim között annyira megduzzadok, hogy
fáradhatatlanul fészkelődök alatta és a szám gyorsabban és
türelmetlenebbül mozog az övé alatt. Érzem a kidolgozott
hasizmait a pólója alatt, és a testem újra izzani kezd, ahogy a
hosszú, erős kezét újra a felsőm alá csúsztatja.
Megőrjít. Akartam ezt a csókot, de most már többet akarok.
Minden pórusom, sejtem izzik. A szánk annyira egymáshoz
illik, érzem, hogy élek, hogy szeretnek. Szeretem, akarom őt,
szükségem van rá. Iszonyatosan. Azt hiszem, soha nem fogja
igazán tudni... mennyire szégyellem magam, amiért
elmentem... mennyire fáj, hogy megbántott... mennyire elszánt
vagyok, hogy vele maradjak... mennyire szeretem őt …
A hüvelykujjai rátalálnak a mellbimbóimra, és annyira
érzékenyek, hogy a legenyhébb cirógatás is élvezet hullámokkal
árasztja el a testemet.
– Remy, le kell állnunk, – zihálom, ameddig még működik
egy pár agysejtem. De még ha ezt is mondom, az izmait
markolászom, és a pokolian felizgult részemet még az sem
érdekli, ha itt és most fog megtörténni a dolog.
De úgy gondolom, hogy dührohamot kapna, ha a többiek
végighallgatnák, ahogy elélvezek.
Egy kicsit elhátrál és hosszan belélegzik. Aztán rám néz, a
szemei izzanak, és egy kicsit durvábban újra megcsókol.
Lágyan morog és leáll, fejét az enyémnek dönti, élesen veszi a
levegőt.
– Tegyél be egy dalt nekem – dörmögi, miközben ülő
helyzetbe húz.
 Érzem, hogy a szám duzzadt, előkapom az iPodom és
elkezdek a dallistámon keresgélni, miközben próbálom
figyelmen kívül hagyni a lábam közötti lüktetést.
– Csak előbb add vissza az eszem.
Nevet és megcsípi az orrom.
– Játssz le nekem egy pimasz, szerelem ellenes dalt.
– Annyira sok van, hogy azt sem tudom, hol kezdjem –
elkezdek keresgélni, amikor az ujját az enyémre teszi és elkezd
irányítani.
– Van számodra egy. Olyan, amit szeretsz.
A hangjától kellemes borzongás fut át rajtam. Rákattint a
lejátszásra egy olyan pimasz dalnál, amit szeretek, de ez nem
egy csajos dal.
Ez Kelly Clarkson-tól, a Dark Side.
Elolvadok, amikor meghallom a dalt. Szeretem Kellyt, de ez
a dal. A szavak. Remy tudni akarja... hogy maradni fogok, hogy
megígérem, hogy nem lépek le...?
Újra rám néz, azzal a beképzelt kis mosolyával. De a szemein
nem ezt látom. A szemei kérdőn néznek rám. Tudni akarja.
És amikor megfogja a kezem és az ujjaink összefonódnak, a
fülhallgató nélküli füléhez hajolok.
– Megígérem. Megígérem, tiéd a szívem, és én is a tiéd
vagyok. Mindig is a tiéd leszek.
Nincs olyan dal a földön, és nincs olyan hosszú dal lista, ami
kifejezné, hogy mennyire szeretem. Szeretem, amikor fekete a
szeme és akkor is, amikor kék, és annak ellenére, hogy tudom,
– mélyen legbelül, – hogy nem hiszi el, hogy azért jöttem, hogy
maradjak, – egy nap, esküszöm egy nap el fogom érni, hogy
higgyen nekem. Mosolygunk, ahogy továbbra is a dalt
hallgatjuk, és amikor megszorítja a kezem, én visszaszorítok,
azt mondogatom magamnak, hogy bármi történjen is, én soha,
de soha nem fogom elengedni a kezét.

♥ ♥ ♥

A Phoenix-i hotel olyan, mint egy álom. A nagy, 20 emeletes,

agyag épület csodásan elterül a sivatagi tájon, virágzó
kaktuszok veszik körül, olyan hatalmas és élénk színű
virágokkal, hogy sürgető vágyat érzek arra, hogy oda menjek és
leellenőrizzem, hogy valódiak-e.
Bent, a márvány előtérben, két kamasz lány összesúg és
Remyre mutat, ahogy elhalad, mivel természetesen észrevették
őt. Annyira feltűnő, mintha egy bika haladna el melletted egy
hotel előterében. A tekintetük gyorsan ránk szegeződik, – a
csapatra, aki vele érkezett, – és aztán elkezdenek engem
fixírozni.
Szórakozottan felhúzom az egyik szemöldököm, és ők úgy
tűnik, rájönnek, hogy valószínűleg a barátnője vagyok, de nem
tudom visszafogni magam, hogy ne éledjen fel bennem a
birtoklási vágy, amikor még egyszer végig futtatják rajta a
kiéhezett tekintetüket.
– Nézd azt a két megszállott lányt! Mindig magára vonzza a
tekinteteket, – mondja Diane. - Nem vagy ezért féltékeny?
– Iszonyatosan, – mondom, miközben undorodva
grimaszolok a saját féltékenységem miatt.
 Remy rám pillant és kacsint, mialatt ő és Pete a kulcsokra
várnak, és Diane nevetve belém könyököl.
– Atyám, ez az ember tisztában van a saját vonzerejével! -
mondja. - De én a helyedben, nem lennék féltékeny Brooke, a
teljes csapat érzi a köztetek lévő szerelmet. Soha nem láttuk,
hogy így oda legyen valakiért. Nem számít, hány nő parádézott
itt, ő mégis visszament hozzád.
– Ezt hogy érted? – ráncolom a homlokomat. – Nők
parádéztak, hol?
– A hotelünknél.
– Úgy érted, mostanában?
Felfordul a gyomrom, amikor Diane szemei tágra nyílnak és
elsápad.
Elkezdi rázni a fejét, és akkor… akkor elkezd körbe
tekintgetni, mintha be akarna bújni egy kibaszott
virágcserépbe!
– Brooke – suttogja, a hangja bocsánatkérő, ahogy egyet
hátra lép. Miért? Azt hiszi, hogy meg fogom ütni? Úgy nézek én
ki, mintha meg akarnék ütni valakit? Senkit sem akarok
megütni, mert alig állok a lábamon.
Minden elhomályosodik, ahogy oda fordulok és Remy hátát
bámulom, az előtér másik felében. A mozgására gondolok,
olyan, mint egy ragadozó, amikor szeretkezünk.
Gondolatban látom a szemeit, ahogy engem néz, amikor
elélvezek a kedvéért. Elképzelem, ahogy egy hotelágyon fekszik,
miközben több tucat nő kényezteti őt, a kék szemei, – az én kék
szemeim, – figyelik, ahogy szétesnek a kedvéért.
 És akkor arra gondolok, hogy talán nem is kékek voltak.
Lehetett volna fekete is. Remy a legnyersebb formájában,
intenzív és mániákus, olyan vakmerő, amilyen csak lehet.
Azért, mert ő nem átlagos. Közel sincs az átlagoshoz. Ő nem
csak kibaszott Remington „Szökőár” Tate, – ő bipoláris, és
egyik hangulatból a másikba esik. Amikor mániákussá válik,
néha nem emlékszik rá, hogy mit tett. És abban a hónapban,
amikor elmentem, nagyon, de nagyon mániákus volt. A szemei
feketék és titokzatosak, kétségbeesetten néztek rám egy kórházi
ágyról…
A bensőm görcsbe rándul, annyira, hogy a tüdőmet a
torkomban érzem, ahogy eszembe jut, ahogy le akarta magáról
rántani a lélegeztetőkészülékét, hogy megállítson.
Szívdobogtató verekedés vagy repülés, észreveszem Riley-t a
hall másik felében, a telefonján keresgél, miközben én élénken
emlékszem, amikor nem is olyan régen, egy csapat ragyogó,
szép nőt vitt fel Remington lakosztályába, – hogy „felvidítsák”,
amikor egy sötét periódusa volt.
Még mielőtt megálljt tudnék parancsolni magamnak,
mintha puskából lőttek volna ki, oda megyek, az öklöm remeg a
testem mellett.
– Hány kurvát hoztál Remington ágyába, Riley?
– Tessék? - Zavartan teszi el a telefonját.
– Azt kérdeztem, hogy hány… kurvát... vittél az ágyába.
Egyáltalán tudta, hogy mit csinál velük?
Rápillant Remington széles vállára, aztán elkapja a
könyököm és a liftek felé húz.
– Semmi közöd hozzá, Brooke. Emlékszel? Te leléptél!
Leléptél, amikor összetörve feküdt egy rohadt kórházi ágyon,
Pete vigyázott a húgodra, a rehabon, és én alig tudtam össze
szedni a darabkákat, a leveled… ami a kibaszott leveled miatt
történt! Valami, amit soha, de soha még csak fel som tudsz
fogni! Abban az esetben, hogy ha elfelejtetted volna, Remnek
hangulat problémái vannak. Szüksége volt rá, hogy kijöjjön a
rohadt sötétségből -
– Hé! - Remington visszahúzza őt a gallérjánál fogva, és úgy
összeszorítja az öklét, mintha fel akarná emelni. - Mi a faszt
csinálsz?
Riley kiszabadítja magát és átható pillantást vet rám, ahogy
visszagyűri a nyakkendőjét, a hülye új Boss öltönyébe.
– Próbáltam elmagyarázni Brooke-nak, hogy nem volt ilyen
nagy boldogság, amikor ő nem volt itt.
Remy mellbe böki Riley-t.
– Téma lezárva. Értetted?
Riley állkapcsa megfeszül, és Remington úgy mellbe löki,
hogy hátra kell lépjen.
– Megértetted? – követeli.
Riley bólint.
– Ja, megértettem.
Egy szó nélkül, Remington átkulcsolja a nyakam és beterel a
liftbe.
De liftezés alatt, a bensőmet elönti a fájdalom, még ha
próbálom is megértetni saját magammal, hogy nincs jogom így
érezni.
Anélkül, hogy valójában bármit is látnék magam előtt,
bámulom a luxuslakosztályt, amelybe belépünk. Ez az új
otthonunk.
 A hotel szobáink mindig otthonosak, de nem olyanok, mint
az otthonom. Az én otthonom messze van. Én otthonom, most
már ez a férfi. És el kell fogadjam a tényt, hogy az, hogy őt
szeretem, tönkre tehet. A Remington iránt érzett szerelmem,
újra és újra össze fog törni. Amikor bunyózik és több ütést kap,
mint amit én el tudok viselni, összetörök. Amikor gyengéd
velem és több szeretetet ad, mint amit úgy érzem, hogy
megérdemlek, összetörök. Amikor rohama van és a szemei
elfeketednek, és nem emlékszik arra, amit mond és tesz…
összetörök.
– Tetszik a szoba, kis csillagszóróm? - A teste melege
körülölel, amikor hátulról a karjaiba zár. Melegséget érzek.
Biztonságban érzem magam.
– Újra el akarsz rohanni, amikor besötétedik?
Az ajkai végig simítanak a nyakam és a kulcscsontom között,
és a pehelykönnyű érintés fájdalom hullámot küld a szívembe.
Úgy érzem, mintha lenyeltem volna egy egész kertnyi égetően
forró kaktuszt, ahogy felhúzom a felsőm gallérját és
megfordulok.
– Lefeküdtél más nőkkel?
Tekintetünk találkozik, és az elővigyázatosság ismerős
remegése fut át rajtam, ahogy bámulom az arcát. Esküszöm,
nem tudom kitalálni, hogy mire gondol.

– Tudom, hogy nem áll jogomban ezt kérdezni tőled -

fürkészem a kék szemeit, és ő is ezt teszi hasonló intenzitással.
– Szakítottunk, igaz? Vége volt. De… megtetted?
Várok, és a szemei ragyogni kezdenek. Valójában vigyorog!
 – Számít az neked? – kérdezi szemtelenül, egyik
szemöldökét felhúzva. – Ha lefeküdtem valakivel?
A düh és a féltékenység, olyan gyorsan lángra lobban
bennem, hogy elkapok egy párnát a kanapéról és a mellkasának
csapom, ahogy felrobbanok.
– Mit gondolsz, te rohadt szemét?
Elkapja a párnát és eldobja.
- Mondd el, hogy mennyire számít – a gonoszság szikrája a
szemeiben, csak még jobban dühít, fogcsikorgatva még egy
párnát hozzá vágok.
– Mondd meg!
– Miért? - elhajítja a párnát és elindul felém, ahogy hátrálni
kezdek, szórakozott mosoly jelenik meg az arcán. - Elhagytál,
kis csillagszóró. Elhagytál egy édes levéllel, amelyben kedvesen
azt írod, hogy baszódjak meg, és legyen szép életem.
– Nem! Ott hagytalak egy olyan levéllel, amelyikben
elmondom, hogy szeretlek! Egy olyan dologgal, amit te addig
nem mondtál nekem, míg vissza nem jöttem és könyörögtem,
hogy mondd ki.
– Rohadtul aranyos vagy így. Gyere ide - megfogja a
tarkómat és a karjaiba húz, és szükségem van minden erőmre,
hogy kiszabadítsam magam.
– Remington. Te kinevetsz! – elkeseredetten sírni kezdek.
– Azt mondtam, gyere ide – újra a karjaiba húz, és én
küszködök, hogy kiszabaduljak.
– Remy, mondd el! Kérlek, mondd el, hogy mit tettél? -
könyörgök.
A falhoz szegez és a homlokát az enyémnek dönti, tekintete
birtokló.
 – Tetszik, hogy féltékeny vagy. Azért van, mert szeretsz? Úgy
érzed, hogy hozzám tartozol?
– Engedj e – fújtatok dühösen.
Felemeli nagy, lebarnult kezét és olyan finoman fogja meg az
arcom, mintha üvegből lennék.
– Én úgy érzem. Teljesen a birtokomban vagy. Az enyém
vagy. Nem engedlek el.
– Visszautasítottál – suttogom, a fájdalom éget belül. –
Hónapról, hónapra. Úgy éreztem, meghalok érted. Kezdtem
megbolondulni. Én… úgy jöttem… mint egy kibaszott idióta! A
lábad elé! Távol tartottad magad tőlem, ameddig… egy kicsit
meghaltam belül, annyira akartalak. Több akaraterőd van,
mint Zeusznak! De az első nő, akit az ajtód elé hoznak… abban
a pillanatban, hogy már nem vagyok itt, az első kurvák, akiket
neked hoznak…
Még mindig mosolyog, de a fény a szemeiben elhalványult,
és most vad intenzitással néz.
– Mit tettél volna, ha itt vagy? Megállítod őket?
– Igen!
– De itt voltál?
Remegve lélegzek.
Lehajtja a fejét és mélyen, kíváncsisággal a szemében rám
néz.
– Hol voltál, Brooke? – erős, meleg kéz kúszik a torkomra, és
végig húzza a hüvelykujját az ütőeremen.
– Össze voltam törve – sírok a dühtől és a fájdalomtól. –
Összetörtél.
– Nem. Te. A leveled. Tört engem össze – eltűnt a mosolya,
ahogy simogatja a nyakam, majd szeretetteljesen végig követi
az állam vonalát, majd pehely könnyen végig simít az
ajkaimon. - Mit számít az, hogy ezer ajkat kellett megcsókoljak,
hogy megpróbáljam elfelejteni ezeket?
Kopogtatnak, de a harcias idegeink pattanásig vannak
feszülve. Őt túlságosan lefoglalja, hogy a karjaiba zárjon, és
engem túlságosan lefoglal az összetört szívem, gyűlölöm, hogy
én voltam Damoklész kardja, miattam szakítottunk. Tudom,
hogy szüksége van a szexre, amikor mániákus. Tudom, hogy én
hagytam el. Semmi közöm nem volt Remingtonhoz vagy ahhoz,
amit tesz vagy mond.
Szóval én törtem össze a saját szívem, amikor elmentem, és
az, ami akkor történt, amikor én leléptem, üldöz és
folyamatosan összetör. És most itt vagyok, óriási gombóccal a
torkomban és úgy fújtatok, mint egy tűzet okádó sárkány.
Hátra húzódik, hogy kinyissa az ajtót és behozza az egyik
bőröndöt, amit a londiner hozott. Ahogy el akarok menni
mellette, elkapja a felsőmet.
– Gyere ide, nyugodj le.
Ellököm a kezét és nem tudom, hogy akarom-e, hogy
lenyugtasson vagy sem. Irracionálisan viselkedem. Én
szakítottam. Én mentem el. Akire valójában dühös vagyok, akit
most meg akarok ütni, az én vagyok. A bensőm összerándul,
ahogy egymást bámuljuk. Letörlök egy könnycseppet, ahogy a
nyitott ajtó felé megyek, ahol Remington hozza be a cuccainkat.
Tudom, hogy mindezt én okoztam. Azért, mert azt hittem
erős vagyok, és mert próbáltam megvédeni magam, és ezért
megbántottam saját magam és megbántottam őt is, és még egy
rakás másik embert, mert erős voltam és azt gondoltam, hogy
meg tudom védeni őt és a testvérem, – és ehelyett mindent és
mindenkit szétcsesztem. De annyira sérült vagyok belül, hogy
mást sem akarok, csak bezárkózni valahova és jól kisírni
magam. Elképzelem, ahogy az agyonsminkelt kurvák bejönnek
a hotel szobájában, amikor valójában nem is volt magánál, és
tudom, hogy el fogom hányni magam.
– Köszönöm. Át tudná küldeni ezt a táskát és azt a bőröndöt,
a másik szobába? - mondom a londinernek.
A pasi a lift fele tolja a kocsit és bólint.
– Hová mész? – kérdezi Remington, ahogy kilépek a
folyósora.
Élesen beszívom a levegőt és megfordulok.
– Ma este Diane-nel akarok aludni. Nem érzem jól magam,
és inkább akkor beszélnék róla amikor… amikor… lenyugodtam
– mondom összeszűkült torokkal.
Nevet.
– Nem mondhatod komolyan.
Amikor odamegyek a lifthez és a hívó gombot megnyomom,
abbahagyja a nevetést. Amikor beszállok a férfival, magamban
tartom a hányást és a könnyeimet. A fiatal srác rám nevet és
megkérdezi.
- Első alkalom ebben a hotelben?
Bólintok és nyelek.
Ahogy oda érek Diane szobájába, zokogásba török ki.
Behozza a bőröndöket és becsukja az ajtót.
– Brooke, nem akartam bajt okozni! Azt hittem, tudod. A
rajongók és a nők - mindig ez volt, kivéve, amikor itt voltál.
Annyira sajnálom!
 – Diane, én hagytam el! Igen! Megértem, hogy csak az én
hibám. Minden az én hibám. Még az is, hogy elveszítette a
bajnokságot.
– Brooke – Diane próbál vigasztalni, ahogy az ágyra ültet. –
Ők csak jöttek és mentek. Nem volt...
Letörlöm a könnyeimet és szipogok, de a nyomorúságom
olyan, mint egy acél súly.
– Úgy élt, mint mielőtt megismert volna. Nem tudom mire
számítottam, amikor elmentem. Azt gondoltam, egy kis időbe
bele fog telni, mielőtt újra a régi lesz, érted? De tudom, hogy a
gyámoltalanság és a búslakodás, nem Remington stílusa.
Lehetett volna...

Vakmerő. Mániákus. Vagy bajkeverő. Vagy romboló. De mi

van akkor, ha rosszul érezte magát? Itt hagytam, hogy egyedül
viselje el, Pete-re és Riley-re, hogy oldják meg, mint mindig.
Újra könnyek szöknek a szemembe.
– Folytasd – bátorít Diane. Összerezzenek, amikor
meghallom a telefont. - Igen, Remington – suttogja a kagylóba
és aztán leteszi.
– Ide jön. Azt akarja, hogy kinyissam az ajtót, vagy betöri.
– Nem akarom látni – sírok, szipogok, elveszek egy
zsebkendőt, mintha el tudnám rejteni a tényt, hogy úgy sírok,
mint egy csecsemő.
Érzem, hogy úgy közeleg, mint egy tornádó, ahogy Diane
kitárja az ajtót.
– Diane – morogja csendesen, aztán átvágtat a szobán,
egyenesen az ágyhoz, ahol magzat pózba fekszem.
 Érzelmekkel teli a sötétkék szeme.
– Te – mondja, közben kezét nyújtja – gyere velem.
– Nem akarok – mondom, miközben letörlök egy kóbor
könnycseppet.
Az orrlyukai kitágulnak, és látom, hogy küszködik, hogy
megőrizze a nyugalmát.
– Az enyém vagy, és szükséged van rám, és én megkérlek,
hogy kurvára gyere fel velem.
Leszegem a fejem és letörlök egy könnycseppet.
Szipogok.
– Rendben van, gyere ide – a karjába kap. - Jó éjt, Diane.
Rúgkapálok, ő magához szorít és a fülembe suttog.
– Rúgj és karmolj, amennyit csak akarsz. Kiabálj. Üss meg.
Átkozz el. De nem fogsz máshol aludni ma este, csak velem.

Bevisz a liftbe, majd be a szobánkba. Lábbal csukja be az

ajtót, letesz az ágyra és lerántja a pólóját. Az izmai
kidudorodnak a mozdulattól, és én látom minden milliméterét
a gyönyörű bőrének, – bőr, melyet más nők érintettek,
csókoltak és nyaltak, és egy újabb féltékenység és
bizonytalanság roham tör rám. Úgy kiabálok, mint egy eszelős,
amikor megfog és elkezd vetkőztetni.
– Te barom, ne érj hozzám!
– Hé, hé, hallgass meg – csapdába ejt a karjaival és a
tekintetével. – Megőrülök érted. Megjártam a poklot, amikor
nem voltál velem. A poklot. Ne légy nevetséges – mondja,
megszorítva az arcom. – Szeretlek. Szeretlek. Gyere ide.
 Az ölébe ültet. Nem gyengédséget vártam tőle, harcot
vártam, hogy ki tudjam tölteni a mérgem, de lefegyverezett, a
karjai között ordítozok, miközben ő tart, ajkai a fülem mögött
vannak, a hangja lágy, de biztos és sajnálkozó.
– Szerinted, hogy boldogultam, amikor elmentél? Azt hitted,
könnyű lesz nekem? Hogy nem fogom egyedül érezni magam?
Cserbenhagyva? Átverve? Kihasználva? Eldobva?
Értéktelennek? Halottnak? Azt hitted nem lesznek napok,
amikor jobban utállak, mint szeretlek, amiért összetörtél? Azt
gondoltad?
– Mindent ott hagytam érted – sírok, annyira fáj, hogy
átölelem magam, hogy megpróbáljak egyben maradni. –
Amióta megismertelek, csak azt akartam, hogy a tiéd legyek.
Azt mondtad, hogy az enyém vagy. Hogy te vagy az én… az én
Valódim.
Lágyan sóhajt és erősen magához szorít.
– Én vagyok a legvalódibb dolog, amid csak lesz az életben.
A könnyeim továbbra is folynak, ahogy a szemébe nézek,
olyan szépek a szemei. Kékek és gyengédek, a szemek, amelyek
átlátnak rajtam, a szemek, melyek mindent tudnak rólam, és
már nem mosolyognak, helyette egy kevés fájdalmat látok
bennük tükröződni. Nem tudok rájuk nézni, eltakarom az
arcom, ahogy újra zokogni kezdek.
– Én kellett volna lennem minden egyes alkalomkor –
mondom. – Csak én és senki más.
– Akkor kurvára ne mondd nekem, hogy szeretsz és utána
elhagysz. Rohadtul ne könyörögj nekem, hogy tegyelek
magamévá, hogy aztán elrohanj az első adódó alkalommal,
amikor nem figyelek. Utánad sem tudtam menni. Ez igazságos
velem szemben? Az? Még lábra sem tudtam állni, hogy
megállítsalak.
Még erősebben zokogok.
– A leveledre ébredtem, ahelyett hogy arra ébredtem volna,
hogy ott vagy. Csak téged akartalak látni. Csak téged.
Akartalak. Látni.
A szavai annyira fájnak, hogy a meg sem tudok szólalni a
könnyeimtől.
Azt hiszem, álomba sírtam magam az ölében, és amikor
felébredek az éjszaka közepén, a szemeim és a fejem fáj a
sírástól. Meztelen vagyok. Rájövök, hogy levetkőztetett, mint
ahogy mindig teszi, és érzem a forró bőrét, az orrát a nyakam
és a vállam közötti hajlatba fúrja, érzem, ahogy átölel, és én
még közelebb húzódok hozzá, még ha fáj is. Egymás fájdalom
okozói vagyunk, de ugyanakkor a vigasz tárgyai is. Közelebb
húz, hallom, ahogy szaglászni kezd, mintha ez lenne az utolsó
szippantás, amit érezhet, és mielőtt tudatában lennék, hogy mit
csinálok, én is ugyanolyan vadul szívom be az illatát.
 Négy

Fordította: Cassia

Átn.: Jane

PHOENIX FÉNYEI

Pocsékul éreztem magam másnap reggel. Csöndben

reggelizünk, majd meghallottam Remington mormogását.
– Futsz velem az edzőteremig?
Bólintok.
Figyel engem és próbálja kitalálni, mikor is fog felrobbanni
az a bizonyos bomba. Én meg azt próbálom eldönteni, mit is
kezdjek magammal. Még soha nem emésztett ennyire a
féltékenység, a fájdalom, a düh és az önutálat. Annyira
hányingerem van, hogy nem is eszem, csak elkortyolgatok egy
narancslevet, aztán belebújok a futó nadrágomba és a
tornacipőmbe, és igyekszem nem hányni, miközben a fogam
mosom.
Pokoli hőség van ma Arizonában, a szálloda melletti fedett
futópályához érve, a fejembe nyomom a sapkámat és nyújtani
kezdek. Próbálok koncentrálni arra a dologra, amit Remington
után a legjobban szeretek: a futásra. Tudom, hogy jól fogom
érezni magam tőle, – ha nem is jól, de jobban.
Nem is beszéltünk róla.
 Nem is csókolóztunk.
Nem is érintettük meg egymást.
Azóta, hogy tegnap este a karjaiban bömböltem, mint egy
idióta. Mikor felébredtem, ő az ablakon kifelé bámult, és
semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Mintha megérezte
volna, hogy nézem, felém fordult, és be kellett csuknom a
szemem, mert tudtam, hogy ha gyengéd lesz hozzám, újra
összetörök.
Egy helyben ugrál, míg én nyújtok. Szürke kapucnis felsőt és
futó nadrágot visel. Minden porcikája bokszolóra utal, olyanra,
akiért képes vagy meghalni. Ölni. Hátrahagyni Seattle–be a
teljes életed.
– Oké, – suttogom neki, bólintok.
– Húzzunk bele. Gyengéden megpaskolja a fenekem, majd
lassú futásba kezdünk, de az álmatlanul töltött éjszaka miatt,
nem igazán tudok nagyobb sebességre kapcsolni. Remington is
egy kicsit fáradtnak tűnik, csendesen fut mellettem, miközben
a levegőbe bokszol az ökleivel. Várom, hogy az endorfin
elárasszon, de úgy néz ki, a testem ma nem a barátom és az
érzelmeim sem. El akarok bújni egy csendes sarokba és újra
sírni, míg végre kisírom magamból, és már nem fog fájni, amíg
már nem leszek dühös magamra vagy rá, amiért mindenre és
mindenkire igent mondott, miközben engem hónapokig
elutasított.
Megállok, kezeimmel a térdemre támaszkodok, és közben
megpróbálok egyenletesen lélegezni. Remington lassít, de
öklével tovább püföli a levegőt, miközben visszajön hozzám.
Tiltakozva felnyögök, hogy ahhoz képest, hogy én milyen szarul
érzem magam, ő meglehetősen jól néz ki. Megáll előttem, és én
pajzsként használom a sapkám, hogy eltakarja a hülye arcom.
– Ha az edzőteremig szaladunk, akkor jó lenne még ma
odaérni, – suttogja szórakozottan, ahogy leemeli a fejemről a
sapkámat. Keményen az ajkamba harapok, mikor tekintetével
arra kényszerít, hogy csak rá figyeljek.
Lemosolyog rám, és rögtön fel is tűnnek a gödröcskéi. Egy
kicsit arrogáns és nagyon dögös, Remington Tate az én álmaim
férfija, a szürke kapucnis felsőjében. Nagy kék szemeivel mered
rám. Annyira dinamikusan fut még akkor is, mikor fáradt
mintha dacolna a gravitációval. A kőkemény vállai alatt
megfeszül a felsője anyaga, ahogy a járdán lépked.
Valaki lőjön már le.
– Azt hiszem, inkább oda sétálok – mondom, lehajolok és
rántok egyet a cipőm fűzőjén, hogy inkább a Nike-t nézzem,
mint őt. – Indulj el nélkülem, ott leszek én is nemsokára.
Még soha nem utasítottam vissza a közös futást. Ez a mi
különleges közös időtöltésünk, de gyengének érzem magam,
erőtlennek és nyomorultnak. A combjaira támaszkodik, hogy
egy vonalban legyen velem, leveszi a sapkám és az arcomat
vizsgálja, már eltűntek a gödröcskéi.
– Sétálok veled, – mondja könnyedén, visszateszi a sapkát a
fejemre, miközben feláll.
– Nem kell. Lupe edző már vár.
Megragadja az arcom, s tekintetemet fogva tartja
meggyötört kék szemeivel.
– Én. Fogok. Sétálni. Veled Brooke. Most add ide a kezed,
hadd segítsek.
 A kezét nyújtja felém. Nézem őt, és igen azt akarom, hogy itt
legyen velem. Felállok egyedül és elindulok. Halkan nevet,
ahogy mellém lép.
– Ezt kibaszottul nem hiszem el – morogja.
Kezét a melegítője zsebébe dugja, tekintetét a járdára
szegezi, ahogy felveszi velem a lépést. Hátracsúszott a
kapucnija, amikor előre hajolt, hogy felsegítsen, és a sötét haja
dögös össze van kuszálódva, és én bele akarok túrni,
megcsókolni, azt színlelni, hogy ugyan olyan erős vagyok, mint
régen, de ehelyett émelygek és annyira érzem magam erősnek,
mint egy darab fa.
– Hányan voltak? Tudod egyáltalán? – hallom magamat.
Morgó hang hagyja el a száját, ahogy a hajába belemarkol,
majd leengedi a kezeit.
– Csak azt mondd meg, mit akarsz, mit tegyek? Mit akarsz
hallani? Nem tudod abba hagyni a sírást, kurvára nem eszel
semmit és kerülöd az érintésemet. Miért engeded, hogy
számítson?
– Mert még csak nem is emlékszel. Nem tudod, hogy mit
csináltál velük, hogy kik voltak ők. Az is lehet, hogy az egyik a
kibaszott gyerekedet hordja éppen. Lehet, hogy képeket
készítettek rólad. Kihasználhatnak téged...
Nevetésben tör ki és szórakozottan néz rám, mintha neki
senki és semmi nem tudna ártani, de ők tudnának. Önelégült
seggfej, – ők tudnának!
Még ha a legerősebb, legbefolyásosabb ember is, akit valaha
ismertem, mikor elsötétül, vakmerővé, sebezhetővé válik, és
kétségkívül árthat magának vagy ártani tudnak neki. A
gondolat, hogy valaki, főleg holmi ringyók, a közelébe kerültek,
amikor ilyen állapotban volt, bombaként robban bennem.
Letörlök egy könnyet az arcomról és tovább megyek. Szorosan
mellém lép, szinte nekem préselődik. Szándékosan a kézfejét az
enyémnek dörzsöli, a hüvelykujjával az enyémet simogatja.
– Fogd meg a kezem, kicsi Csillagszóróm – veti oda halkan.
Erőt veszek magamon és a kisujjamat felé tartom. Mély
levegőt veszek és mozgásra kényszerítem a kisujjam, és a
kisujjaink egymásba kulcsolódnak. Az érintésétől melegség fut
végig a karomon, és azt hiszem, észreveszi, hogy
megborzongok. Mély, őrjítő hangjával ingerel.
– Oda nyújtom neked az kezemet és te csak a kisujjadat
nyújtod?– kérdezi mély, olvadt hangon.
– Remington, nem tudom most ezt csinálni.
Előre szaladok, csak az edzőteremben csatlakozik hozzám,
leveszi a felsőjét és felrántja a kesztyűket. Határozott, kemény
csapásokkal püföli a zsákot anélkül, hogy egyetlen pillantást is
vetne felém. Feszültem állok a pálya szélen, a levegő csak úgy
szikrázik körülöttünk, mint egy kigyulladni készülő elektromos
áramkör. Az edző rám, majd rá néz, majd Riley jelenik meg,
hasonló aggodalommal mér fel minket. Aztán senki nem szól
senkihez. A fürdőszobába megyek és hányni kezdek.

♥♥♥

A meleg, nyomasztó a Phoenix–i Földalatti arénában. A

hely, zsúfolásig tele volt, és már vagy 500 ember próbálta túl
kiabálni egymást. A ringben Hentes és Kalapács küzdött
egymással. Aztán buuum. Kalapács véresen és mozdulatlanul
elterült a földön.
 – Wow. Szerencsétlen – mondja Pete.
Kirk „Kalapács” Dirkwood meg se rándult a földön azóta,
hogy kiterült a padlón. Hentes kemény, hatalmas harcos, dupla
vagy tripla akkora, mint a legtöbbjük, az öklei olyanok, mint a
vasgolyók, az ujjpercei tüskékre hasonlítanak. Alig jelentik be a
győzelmét, de ő már a tömegnek üvölti, hogy ő a legnagyobb,
legjobb rohadék, akit ez a ring valaha látott. Hirtelen még a
talaj is megremeg a lábam alatt, ahogy körbejárja a ringet, még
hangosabban üvöltve.
– Hozzátok ide nekem, Szökőárt! Hadd lovagoljam meg a
Szökőárt!
Ezalatt kihúzzák a ringből az eszméletlen Kalapácsot, a
gyomrom görcsbe rándul, amikor a Hentes úgy veri a mellét,
mint egy gorilla és továbbra is ijesztően üvölt, mint egy
szörnyeteg.
– Szökőár! Hallasz engem? Gyere ki te picsa! Szállj velem
szembe, mint Bennyvel!
– Ő az egyik cimborája „tudod kinek” – mondja Pete szemét
forgatva. – És most, hála a tavalyi meccsnek, azt hiszi, ő is
megverheti Remyt.
A tömeg egyre nyugtalanabb. Úgy vettem észre, Hentes
vérszomja az övékét is felszította. Meghallották a nevét mely
futótűzként terjed a lelátókon, lassú hullámként kezdi, majd
vad tombolásba megy át.
– Szökőár! Szökőár! Szökőár!
Minden idegszálam azonnal tudja, hogy ki fogják őt hozni.
Akarják őt, nem csak Hentes, hanem mindenki az arénában.

–Szökőár! SZÖKŐÁR! SZÖKŐÁR! – kántálják.

 Úgy érzem, mintha egy hatalmas ököl szorítaná a
gyomromat, amíg várom, hogy megpillantsam. Haragszik rám.
Dühös rám, mert nevetségesen viselkedtem. Én meg dühös
vagyok magamra, mert nem tudom megállni, hogy ne
viselkedjek nevetségesen.
– Szökőár! Szökőár! – a tömeg tovább sikoltja a nevét.
Tülekedés támad, ahogy a tömeg egyre erőszakosabban
követeli őt a szervezőktől.
– Szökőár! Szökőár!
– Hozzátok ide nekünk a kicseszett Szökőárt!
Hangszórók megrecsegnek, ahogy a bemondó beszélni kezd.
– Önök kérték, Hölgyeim és Uraim! Önök kérték! És most
nézzük, ki miatt gyűlt ide ma ennyi ember! Az első, egyedüli és
egyetlen…. Szöööökőőőőáár!!!!!!!!!
A tömeg üvölt örömében. A testem velük sikolt, ahogy
felpörög a szervezetem. Szívem hevesen ver, tüdőm
megdolgozik minden csepp levegőért. Erősen meresztem a
szemem, hogy meglássam őt a sétányon besétálni. Minden
véredény és hajszálér kitágul a testemben, hogy alkalmazkodni
tudjon a véráramlatomhoz, az izmaim futásra készek, pedig
csak fészkelődni tudok a székemben. Nem tudom, a testem
valaha is megtanulja-e, hogy Remy nincs veszélyben. Úgy,
ahogy én sem. Az agyam nem képes felfogni, hogy a férfi, akit
szeretek, sportnak tekinti ezt, a megélhetéséért teszi. Ez
tisztítja ki a fejét. Szóval itt ülők, miközben úgy érzem, a testem
szabadjára engedte az összes hormonját, mintha három
vacsorára éhes vérmedve szorított volna sarokba.
És akkor meglátom őt az arénában erősen, csodálatosan,
határozottan. Felugrik a színpadra és gyorsan ledobja a
köpenyét, miközben a Hentes továbbra is a mellét veri.
Remingtont a közönség szeretettel és odaadással fogadja. Mint
mindig.
Visszatartom a lélegzetem, kezem ökölbe szorul az ölemben
és várom, hogy rám nézzen. Belehalok. Reménykedve várok,
majd rettegve, aztán hitetlenkedve, ahogy megfordul, de nem
mosolyog felém, a kezét maga mellé ejti, és akkor megszólal a
csengő.
A férfiak egymásnak esnek. Összerezzenek, mikor Remy feje
oldalra csapódik az ütéstől.
– Ohh... nem – a gyomrom összezsugorodik, a látásom
elhomályosul, ahogy meglátom a vért.
A csontrepedés szörnyű hangja üti meg a fülemet, mikor
Hentes még három egymást követő ütést mér Remy arcára.
– Oh, Istenem, Pete – zihálok és eltakarom az arcom.
– Francba – mondja Pete. – Mi a faszért, nem nézett rád?
– Gyűlöl engem.
– Brooke gyerünk.
– Mi… Ő… Gondot okoz megbirkóznom a nőkkel, érted?
Pete ellentmondásos kifejezéssel néz rám, mintha mondani
akarna valamit, de nem tudna.
Remington dühösen felmordul és megrázza a fejét. Az arca,
az orra, a szája véres, apró vágás van a szemöldökén, és még ki
tudja milyen sérülései lehetnek. Hentes újra felé lendít, de
Remy blokkolja. Vagy egy percig felváltva ütésekkel sorozzák
egymást, mikor a szünetjelző a sarokba szólítja őket. Riley
valamit a sebeire tesz, mialatt az edző ordít vele. Bólint,
megrázza a karját, megmozgatja az ujjait, majd visszamegy,
most már dühös, ahogy szemtől szembe kerül a termetes, tüske
ujjú szörnyeteggel.
Egymásnak esnek. Lendítenek és lecsapnak. Remington
cselez, és a Hentes a levegőbe csap, oda, ahol Remy-nek kéne
lennie. Remy, dupla jobb horgot küld Hentes arcába, mire az
hátra tántorodik. Beletelik pár értékes másodpercébe, hogy
visszaszerezze az egyensúlyát. Előrelendíti a karját, de Remy
elhajol és sorozatot mér a gyomrára, a bordáira, meg
felütésekkel az arcára, elképesztő pontossággal és gyorsasággal.
PUFF… PUFF... PUFF.
Hentes újra lecsap az öklével, melynek célja Remy arca, de ő
blokkolja, és újra bever neki egyet, öklét egyenesen Hentes
ronda kövér arcába vágja. Hentes térdre esik.
Az oldalamon Pete izgatottan motyog.
– Gyerünk, Rem. Miért hagyod, hogy hozzád érjen? – felém
fordul, és azt suttogja.
– Az embernek megtaníthatják a sebességet és a
mozgékonyságot, de az olyan kéményütéseket, mint amik neki
vannak, azt nem. Amint elkezd úgy ütni, ahogy kell, vége van a
meccsnek – látom, hogy vigyorog, de én nem tudok.
Remy még mindig vérzik, és a harc előre haladtával, még
kap pár ütést a testére. Ki nem állhatom, gyűlölöm, gyűlölöm,
mikor megsérül, még ha az is a munkám, hogy segítsek neki
felépülni. Nevet és kiköp, mintha élvezné.
A múlt szezonban, rémálom volt nekem az a meccs, és most,
hogy ezt nézem, újra és újra elpusztít. A félelmem
felgyülemlett és megrohasztott, és ma este, ez nyomasztó. Egy
pillanatra megszédülök, – de ugyanakkor biztos vagyok benne,
hogy az adrenalin tart ébren, táplálja a testem, és kész vagyok
megvédeni őt.
Hentes feláll, majd ütést mér Remington arcára, mire feje
oldalra lendül, de a teste szilárdan a helyén marad. Mintha oda
lenne ültetve, mint egy kicseszett fa. Lendít, és még erősebben
üt vissza. A két férfi egymásba kapaszkodik, majd ellökik
magukat egymástól, és Remington újra lecsap, arcán ismét
patakokban folyik a vér és megint támad puff…puff...puff!
A gyors, egymást követő ütései hatására, Hentes hátrálni
kezd. A kövér ember pattog a köteleknél, de nem hajlandó
elesni. Remy sarokba szorítja, az izzadság fénylik a mellkasán,
izmai fodrozódnak, ahogy szétroncsolja Hentes ronda arcát.
Lélegzetem kihagy. Félelem tölt el, de ugyanakkor más
érzelmekkel keveredik, mint ez a hihetetlen felemelő érzés, ami
mindig eltölt, amikor látom őt verekedni. Annyira lenyűgöző.
A testében rejlő erő, a hullámzó izmai, a tökéletes hajlítás,
amikor az izmai megfeszülnek, majd ellazulnak. Remington,
egyaránt használja az eszét és az ösztöneit meccs közben. Úgy
tűnik, eltervezte és végre is hajtotta tervét, de ami a
legfontosabb, látszik, hogy a pillanatnak él. Hogy szereti ezt.
Arcán koncentráció ül, ahogy bemos még egyet Hentesnek,
mire ő arccal előre elterül a ring piros padlóján. Pontosan
Remy lába elé. Arca Remy csizmájára csapódik. Lassú
diadalittas mosoly jelenik meg arcán a látványra, majd felém
fordul.
– Szökőár – kiabálja a bemondó és karját a magasba lendíti.
Tekintete végre rám talál. Szívverésem megáll, a zajok
megszűnnek, és rajta kívül nem létezik számomra senki és
semmi más. Oltári hülyeség, hogy mennyire szükségem volt
erre, de amikor végleg leengedi a karját és fejével biccent
nekem, és a kétségbeesett, dühös, kék szemeivel rám néz,
megborzongok.
Tekintetéből csak úgy árad a birtoklási vágy és a düh.
Szemöldökéből, orrából, ajkából még mindig csöpög a vér.
Mikor a porondmester kérdez tőle valamit, ő bólint, és már
hívják is fel a következő ellenfelét.
– Igen, most erre van szüksége, hogy kidolgozza magából a
dühöt – motyogja Pete.
Az idegesség, tornádóként söpör végig rajtam. Esküszöm, ha
nem ismerném, azt hinném, azért csinálja, hogy kínozzon és
büntessen engem. Az endorfin meggátolja, hogy érezze a
fájdalmat. Valójában, annyira büszke és elszánt, hogy
könyörtelenül megtanította a testét, hogy elfogadja a fájdalmat.
Folyamatosan a határait feszegeti, és azt hiszem, az ő fájdalom
küszöbe sokkal nagyobb, mint bármely más sportolóé, akivel
valaha is találkoztam, de az én határaim is feszegetve voltak
ezen az estén.
Remington számos ütés kombinációt bevisz az új srácnak.
Bár időközben Riley megpróbálta ellátni a sérüléseit a
sarokban, azokból még mindig lassan csörgedezik a vér.
Kemény ütéseket váltanak, és a meccs harci forgatagában, csak
Remy bicepszén fel–felvillanó fekete tinta alapján tudom
elkülöníteni a mozdulataikat.
– Kombinált ütést – hallom Riley ordítását.
Egy sorozatot ütést mér az ellenfele bordáira, aztán kemény
jobb horgot küld az állkapcsára, ami a legerősebb ütése. Az
ellenfele megremeg, botladozik, majd eldől, kinyúlik a földön.
A tömeg üvölt.
 – Szökőőáár! Hölgyeim és Uraim, a győztes ismét Szökőőáár!
Annyira kimerültem. Kocsonyává válok, puhává és butává.
– Szökőőáár!!!!
Mintha egy örökkévalóság telne el attól a pillanattól, hogy
kiszabadulunk az arénából és a limuzinba szállunk, de kb.
összesen 20 perc volt. A lábam remeg, minden érzékem üvölt,
ahogy az emberem figyelem, ahogy leül velem szembe az
ülésre, és legszívesebben rá ordítanék. – Mégis, mi a picsa
történt odabent?!
– Haver, mi a faszt csináltál? – kezd bele Riley, a hangja pont
olyan tanácstalan, mint amilyennek én érzem magam.
– Tessék, Rem – Pete átad neki egy géles tasakot, hogy tegye
az állára. – Úgy látom, a szemöldöködnek szüksége lesz pár
öltésre.
– Hogy érzed magad, fiú? Az, hogy a szart is kiverték belőled,
jól esett? – követeli választ az Edző, teljes felháborodással. –
Hol a picsába volt a harci terved?
Remington leveszi a gél csomagot, félre rakja, és egyenesen
felém néz, oda, ahol mozdulatlanul ülök vele szemben.
Szürke melegítőt, piros kapucni felsőt visel. A kapucni a
fején van annak érdekében, hogy szinten tartsa a
testhőmérsékletét. Elterpeszkedik az ülésen, de még mindig
csak hallgat. Jól látszik, hogy a szemöldökéből és orrából, még
mindig folyik a vér. Az arca szörnyen néz ki, úgy érzem, egy
bomba van a gyomromban, csak attól, hogy rá nézek. És lám ő
mégis tiszta, fürkésző kék tekintettel néz rám.
Azt hiszem, meg kellene végre szoknom azt a tényt, hogy a
barátom ököllel küzd a megélhetéséért, de nem tudom. Nem
tudok itt ülni és nézni az arcát, ilyen véresen és duzzadtan
anélkül, hogy ne akarnám bántani azt, aki ezt tette vele.
Iszonyatosan meg szeretnék ütni valamit, és remegek a vágytól,
hogy megölelhessem és magamhoz húzhassam, miközben
számolom a perceket, míg a szállodánkhoz nem érünk.
Hallom Riley hangját.
– Tessék Brooke, cseréljünk helyet, hogy egy kicsit rendbe
tudd szedni.
Átülök a másik oldalra, így Remington jobb oldalára
kerülök. A táskájába túrok, alkoholos törlőkendőket, ragtapaszt
és néhány kenőcsöt ások elő.
– Engedd, hogy rendbe tegyelek – suttogom és a hangom,
oh, Istenem, a hangom nagyon intimnek hangzik, miközben
tudom, hogy az autóban mindenki ránk figyel. Úgy látszik, nem
tudok másként megszólalni, csak így, mélyen és reszelősen az
érzelmektől.
Teljesen felém fordul, hogy le tudjam fertőtleníteni a sebeit.
Érzem a tekintetét az arcomra tapadni, kalandozó, kíváncsi,
kitapintható dolog az arcomon, ahogy kenőcsöt kenek a
megduzzadt ajkára. A fogaim ösztönösen az ajkamba
mélyednek, ahogy egymás után többször is végig simítok az
ajkán. Istenem, annyira utálom, amikor megsérül.
– A szemöldökére is tegyél, egy kicsit mélynek néz ki – utasít
Pete.
– Oké, értem – válaszolom, de még mindig azon a borzalmas
hangon és nem úgy tűnik, hogy bármit is tudnék kezdeni vele.
Próbálok hatékonyan dolgozni, de a kezeim jobban remegnek,
mint szeretném, és a Remington testéből áradó hő, ami még
forróbb a meccs után, teljesen körülölel, ahogy néha a karjával
is teszi.
 A szapora légzése a halántékomat éri, és minden erőmre
szükségem van, hogy ne húzódjak közelebb és ne lélegezzem be
csak azért, hogy megnyugtassam magam, hogy rendben van. És
legalább lélegzik. Feltöltődve adrenalinnal, a szeme fölötti
sebhez nyúlok és összenyomom. Istenem. Majdnem
elviselhetetlen a közelében lenni. Száz apró bizsergés indul
felfelé az ujjaimból, a karjaimba, egyenesen a zakatoló
szívemhez.
Beszívom a levegőt, és gyengéden megnyomom a vágást,
míg az arcát fürkészem... a kék szemei rám bámulnak.
Összerándul a belsőm.
Terpeszkedve ül a helyén, felém fordulva, de a
mozdulatlansága hiper óvatossá tesz, mert érzem. hogy a
testében felgyülemlett feszültség pattanásra kész.
A szívem gyorsabban kezd el verni, és visszatartom a
lélegzetem, ahogy közelebb hajolok. Elveszek egy újabb
törlőkendőt, és a legegyenletesebb hangon suttogok.
– Hunyd be ezt a szemed.
Tiszta törlőkendőt veszek elő, hogy a vágás környékét
alaposabban is megtisztíthassam, és végre tegyek valamit, hogy
a vérzés csillapodjon. Felé hajolok, és bár a kérdésemet
teljesítette, becsukta a sérült szemét, de a másikkal még mindig
engem figyel. Mintha le akarna olvasni valamit az arcomról.
A hangja reszelősen csattan fel a kocsi sötétjében.
– Szarul vagyok – a váratlan, torokhangú suttogástól
bizseregni kezd a bőröm és majdnem felugrom. – A jobb
bicepszem és a vállam el van csesződve, a bal ferde hasizmom
és csuklyás izmom is.
 – Haver, ez őrület. Hogy a faszba tudtál, egy este alatt
mindent így elcseszni?– kérdezi Riley megrökönyödve.
– Brooke tudod, mit kell tenned – parancsolja az edző
elölről.
Gyorsan bólintok, majd belenézek Remy kék, nagyon kék
szemébe, amiből csak úgy árad a férfias elégedettség, az
állkapcsom összeszorul, mikor megértem mi is folyik itt.

Amikor elérjük a szállodai lakosztály, csak úgy füstölgök.

– Te szándékosan hagytad, hogy megüssenek.
Ledobja magát az ágy előtti padra, rám néz, majd közeli
szemetesbe hajítja az üres Gatorades üveget.
– Szét vagyok baszva. Gyere, rakj helyre.
– Te vagy elbaszva, rendben? És nem a bicepszednek lenne
szüksége egy kis gyengéd szerető gondoskodásra!
– Milyen igazad van – szeme lázasan csillog a halvány
fénybe, ahogy engem bámul. – Akkor jössz helyre rakni
engem?
– Csak azért mert fizetsz nekem, – dühöngve megragadom a
masszázs olajamat, mely az én különleges gyulladás elleni
szerem, árnika- és mustárolajból, aztán megyek, hogy
beállítsam a zuhanyt.
– Először, beteszlek téged a hideg zuhany alá.
Ajka felfele görbül, ahogy felém közelít. Karját a vállamra
lendíti és rám támaszkodik.
– Mi van? Segítségre van szükséget a járáshoz? Néhány
perccel ezelőtt, még pattogtál – mondom neki.
 – Az endorfin kinyírta a fájdalmat – mormogja a fülembe,
amint a dereka köré fonom a karomat és besegítem a
fürdőszobába.
– Én megmondtam, hogy teljesen szét vagyok baszva.
A falnak támasztom, miközben megpróbálom kinyitni a
zuhany kabin ajtaját és ellenőrzöm, hogy a víz jéghideg-e,
karjába ránt, a vizet közepes hőfokra állítja és ruhástól,
mindenestől becipel a zuhanyzóba.
A víz ránk zúdul, és én zihálok a megdöbbenéstől és
kalimpálok a levegőben, miközben a ruháim vizesen a bőrömre
tapadnak.
– Mit csinálsz?
Feljebb emel, majd először a cipőmet, majd a szoknyámat
rángatja le rólam és hajítja ki a zuhanyzóból.
Az összes feromon, amit kibocsájt a verekedések után, most
hirtelen harcba száll az érzékeimmel, és olyan forrónak kezdem
érezni magam, hogy az egyetlen dolog, ami megakadályozza,
hogy hamuvá váljak, az a rám zúduló víz.
– Mit csinálsz? – lélekszakadva követelem.
Lerángatja a pólómat majd a márvány padlóra hajítja, nagy
loccsanás kíséretében.
Levetkőzik, és engem annyira eláraszt a düh, amiért hagyta,
hogy elverjék, és annyira ösztökél az izmai látványa, ahogy
vetkőzik, hogy ebben a dühítő pillanatban egyszerre akarom
megütni és megcsókolni. Amikor az alsója nagy csattanással
földet ér és oldalra rúgja, oh, Istenem, a szemem belefájdul a
látványba.
Az ajkamba harapok, hogy elfojtsam minden ösztönömet,
mely azt ordítja, hogy vessem rá magamat és tegyek meg neki
mindent, amire szüksége van. Szeme egy szintbe kerül az
enyémmel, ahogy hátra lép, hogy széles hátával megvédjen a
lezúduló víztől. Lassan végig húzza a hüvelyk ujját az államon,
majd kiszabadítja az ajkamat a fogam alól. Meghallom azt
mély, határozott hangját, ahogy suttog.
– Csak én harapdálhatom.
Nem lélegzem. Valahogy, mindig ilyen lehengerlő hatással
van rám. Nem tudok harcolni a reakcióim ellen. Egymást
nézzük, tekintetében birtoklási vágy. Patakokban folyik le a víz
az állán, ahogy megragadja a fenekem, magához ránt, és
merevedése élesen a hasamba nyomódik miközben
könyörtelen hevességgel bámul le rám.
– Te... – csattan a hangja tömören és parancsolóan,
miközben a nedves ujjával az ajkamat simogatja – …szeretni
fogsz engem, míg meg nem halok. Szeretni fogsz engem akkor
is, ha fáj, és ha fáj, én mindent megteszek, hogy jobb legyen,
Brooke – könnyedén a számba dugja a hüvelykujját és
szándékosan a nyelvem hegyéhez dörzsöli, ezzel a mozdulattal
követeli, hogy megnyaljam. Amikor megteszem, a melleim
sajognak és nézem, ahogy kihúzza az ujját, hogy megdörzsölje a
nedves alsó ajkamat. – Te kurvára szeretni fogsz engem, még
ha ez el is pusztít minket.
A tüdőm levegőért üvölt, és a testem többi része
fájdalmasan vágyakozik az érintése után. És amikor
felpillantok rá, látom a rám szegezett kék szemeit, az arca
sérült és izzadt, a világ összes tesztoszteronja áramlik át rajta,
húz és beborít engem, annyira, hogy már alig bírok élni,
annyira akarom őt. Eléri, hogy elemésztő, fájdalmas,
szívszorító szükséget érezzek iránta, ami több mint testi, több
mint érzelmi vágy.
A puncim olyan erősen rándul össze, hogy nagy
erőfeszítésembe kerül, hogy ne nyögjek. Az érzékeim fel vannak
fokozódva a közelségétől. Nem tudom nem észrevenni az ajkán
lévő vércseppet, mely olyan vörös, mint a palástja. Ahogy az
egyenletes, forró lehelete a nedves arcomat fürdeti. Ahogy a
széttárja ujjait a fenekemen, és ahogy a hüvelykujjával az állam
puha bőrét simogatja. Megsemmisít.
– Ne bántsd magad! – mondom elkeseredetten, próbálok
kiszabadulni a karjai közül, így a hideg márványnak csapódok.
– Nem fáj – veti oda. Majd közelebb húzza a fenekem és
orrát a nyakamba temeti.
– Te. Kibaszottul sírtál a karomban, mert én rohadtul
megbántottalak. Az, ami fáj. Te… nem értél hozzám. Nem
néztél fel rám, azokkal az édes kis szemeiddel. Az fáj.
Megbántottalak, mint egy köcsög, és ettől összetört bennem
valami, amiről nem is tudtam, hogy ott van és így fájhat.
Küzdök magammal, hogy oda bent tudjam tartani a feltörni
vágyó érzéseimet. Lesütöm a szememet és dühösen pislogok,
hogy elrejtsem a könnyeimet.
– Fáj itt is – kezemet a hatalmas, lüktető erekciójára vezeti.
– Fájt egész éjjel, ahogy téged figyeltelek miként esel szét a
szemem előtt. Valamint ma reggel és az edző teremben is.
Szorosabban ölel magához, és én halkan felnyögök, fejemet
a mellkasára hajtom, és újra azon vagyok, hogy szét ne essek.
Megkönyörül rajtam és elengedi a kezem, de az ujjaim
lángolnak a testem mellett, és nem tudom, mit kezdjek a
kezemmel. Szédülök a közelségétől. Végig akarok simítani az
összes izmán és eltörölni az összes érintést, amit mástól kapott.
Azt akarom…
Még én sem tudom, mit akarok. Semmi másra nem tudok
gondolni, csak a növekvő, fájdalmas lüktetésre a testemben. A
szívemben. A puncimban.
Megragadja a szappant és elkezdi beszappanozni a testem.
Úgy figyel, mintha először érintene. A kezét nézi, ahogy a
lábaim közé siklik. Ujjait begörbíti, így dolgozik rajtam,
bennem. Másik kezét a mellemre teszi, felhabosítja a szappant
és tapasztalt mozdulataival elkezdi dörzsölni a mellemet, a
mellbimbómat.
– Tetszett a harc? – kérdezi a maga csendes férfias módján,
míg keze a külső combomon siklik, majd áttér a belsőre.
Simogat. Ingerel. Keze visszatér a puncimra és simogatni kezdi.
Tenyere oldalával dörzsöli a résem. Másik tenyere is lesiklik a
fenekemre, melyet határozottan megszorít, majd ujjait a
popsim hasítékába csúsztatja. Az élvezet, amit a biztos,
meghitt érintése nyújt, annyira jó, hogy vissza kell tartsak egy
nyögést, ahogy nézem, amint mosdat.
Arca, szeme, szája, még mindig elégé duzzadt. Sebesült, de
ezek a sérülések semmit nem jelentenek neki. Fel akarta hívni
magára a figyelmem és mindent meg tett, hogy ezt elérje, és
legyek bármilyen dühös is arra, ahogy viselkedett meccs
közben, mégis minden vágyam az, hogy végig csókoljam a
kisebb–nagyobb sérüléseit.
Remingtont, egész életében elhagyták. A szülei. A tanárai. A
barátai. És még én is. Még soha senki nem maradt elég hosszú
ideig mellette, hogy rá jöjjön mennyire megéri.
 Amit tett, csak azért, hogy megérintsem és egy kis szeretetet
adjak neki, arra sarkal, hogy elárasszam a szeretetemmel, míg
soha, de soha nem kell kérje.
– Nem vagyok hajlandó... – suttogom buzgó hangon, – ... ott
ülni és nézni, ahogy szándékosan fájdalmat okozol magadnak.
– Én meg nem vagyok hajlandó megengedni, hogy eltolj
magadtól, – mondja, miközben nagy szappanos kezeivel a
mellemet markolássza.
Szemöldök ráncolva rázom a fejem, behunyom a szemem,
amikor rám irányítja a zuhanyrózsát. A vízsugár lemossa a
samponom, és amikor lecsúsztatja a kezét a hajamon, hogy
segítsen kimosni a sampont belőle, alig tudom visszafogni
magam.
Még mielőtt elveszítem az önuralmam, elveszem a szappant
és tenyereim között jól felhabosítom. Végig csúsztatom kezem
karja izmain, a mellkasát dörzsölöm, és végig csúsztatom az
ujjaimat a kemény testén. A mellkasa megrándul a váratlan
érintésemtől, és amikor felpillantok rá, majd összerogyok. A
testem remeg, ahogy fogva tart a vágyakozó kék tekintete, az
ujjaim súrolják a vastag karját, a mellkasát, a kidolgozott
hasizmát.
A hangom vékony és alig hallom a felettünk folyó víztől.
– Ez az, amit akartál? Amikor kimentél oda és hagytad
magad megveretni?
Gyengéden megragadja az arcon az egyik kezével. Hangja
szigorú, de szenvedélyes, ahogy elsorol minden szót.
– Akarlak. Azt akarom, hogy megérints, hogy úgy csókolj,
mint előtte. Azt akarom, hogy szeress. Állj le a kurva
büntetésemmel, Brooke. Szeretlek.
 Ajkát az enyémre szorítja egy gyors ,durva csók idejére, de
ahogy elkezdődött, már véget is ér, hangosan zihál és az
arcomat fürkészi.
Szorítása erősödik.
– Az én csajom nem hagyja, hogy ez megtörje, ugye? Ő
erősebb… Tudom, hogy itt van valahol, és nekem szükségem
van rá. Szükségem van rá, hogy harcoljon értem és szükségem
van arra, hogy velem harcoljon. Ami engem illet ez sosem
történt meg. Csak te történsz, Brooke. Te még mindig akarod
ezt, ugye kis Csillagszóróm?
Tekintete fogva tart, és én nem tudom, hogy melyikünk
éhsége, szüksége a kétségbeesettebb. Tekintetével lebilincsel,
annyira kiéhezett, és én vadnak érzem magam. Mellkasom
hullámzik, a szívem zakatol, és mielőtt tudatában lennék, hogy
mit csinálok, a hajába túrok és az ajkaimhoz húzom, miközben
ő újra a zuhanyzó falának lök, és ajkaink összeforrnak.
Felnyögök, ahogy megérzem az ízét, amikor szétfeszíti az
ajkaimat, egyik kezét felcsúsztatja az arcomra, egy helyben tart,
ahogy erővel feltárja a számat, amitől nyöszörgök és a fejbőrét
karmolom, ahogy a nyelve után kutakodom.
Ő talál meg először. Nem. Ő nem talál rám. Rabul ejt,
nyelvével dörzsöli, dugja a nyelvem. Egy érzéki mormogás tör
ki a mellkasából, mikor még jobban felemel és magához présel,
hogy a szánk jobban összehangolódjon. A közelsége és az
érintései feltüzelnek. A bőröm bizsereg, ahol hozzám ér, ahogy
a vágy nőni kezd bennünk. Úgy érzem, hogy hozzá vagyok
kötve, annyira, hogy biztos vagyok benne, hogy soha semmi
nem választhat el tőle.
 Éhesen megszívom a nyelvét, miközben ő kilép és kicipel a
zuhany alól. Körbe teker egy törölközővel, míg én továbbra is
szopogatom a nyelvét és harapdálom az ajkait. A vér csak úgy
száguld bennem, ahogy keresztülvisz a szobán az ágyig.
Leereszt a paplanra és enyhén dörzsölni kezdi a testem.
– Hadd szárítkozzak meg.
Tiltakozásul felmordulok, mikor magamra hagy. Égek belül,
de vizes vagyok és fázom, a fogaim vacognak, míg nézem,
ahogy az izmos kemény szexi fenék eltűnik a fürdőszobában. Az
ajtóra szegezem a szemem és szárítgatni kezdem magam.
Ohhh, Istenem, én is kibaszottul szenvedek!
Mikor végre megjelenik az ajtóban a csodás széles vállával és
a kidolgozott hasizmával, még mindig víz csöpög a hajáról, le a
torkán, rá a mellkasára és le, a törölközővel takart karcsú
csípőjéig. Eláll a lélegzetem. Észreveszem, hogy megtörölte a
haját, mert a sötét haja kócosan áll, kék szemei mohón
csillognak, amikor látja, hogy még mindig az ágyon fekszem,
ahol hagyott. Hirtelen a szerelem és a fájdalmas féltékenység,
villámként cikázik át rajtam. Felém lépdel, anélkül hogy
levenné rólam a tekintetét, kinyitom a törölközöm és az arcát
lesem. Megkeményednek a vonásai, ahogy meztelen testemen
futtatja a tekintetét. Leveszi magáról a törölközőt, és elakad a
lélegzetem, amikor meglátom a hatalmas merevedését hevesen
bólogatni, ahogy az ágyhoz jön és egy másik törölközővel
gyengéden elkezdi szárítani a hajam.
– Először, bedörzsöllek az olajjal – figyelmeztetem elakadó
hangon.
Ördögien rám mosolyog és félre hajítja a törölközőt,
megragadja az olajt és ledobja a földre, majd hátra simítja a
nedves hajam, szemei nagyra nyílnak, ahogy átkulcsolja a
tarkóm és közel hajol hozzám.
– Dörzsöld a nyelved az enyémhez.

Nem vár, és szájával lecsap az enyémre, kellemes bizsergés

fut át rajtam, ahogy nyelvével befurakszik a számba.
– A szád, – zihálok, ezért óvatosabb lesz.
Játékosan a nyelvével az enyémet súrolja, kicsit
keményebben dörzsöli, amitől az eszemet vesztem.
– Az ajkad, – vonaglok alatta.
Visszahúzódik, és kínzóan lassan simogatni kezdi a combom
hátulját, a vágy ezer lángja ég bennem.
– Remington az ajkad... – tiltakozom, mikor látom, hogy a
szája újra vérezni kezd. Ujjammal elkapok egy legördülő
vércseppet.
– Pssszt… – a nyelvét kidugja, megnyalja és megszopja az
ujjam. Elengedi és engem kezd figyelni azokkal az ördögien kék
szemeivel, ahogy ujjai a combomon felcsúszva a fenekem
simogatják. Mellem hevesen emelkedik, ahogy ujjai felkúsznak
a lábamon és birtoklóan megszorítja a farpofáimat.
– Ettől beindulsz? – kérdezi.
– Igen.
A térdhajlatomra csúsztatja a kezét, le a vádlimra, aztán
lassan újra felfele, addig, míg úgy érzem, elolvadok.
– Mennyire vagy felizgulva? – kérdezi gyengéden, csókot
lehelve a hasamra.
– Előbb, hagy tegyek valamit az ajkadra. Felülök, hogy
remegő kézzel egy kis kenőcsöt kenjek az ajkára. Csókot nyom
az ujjhegyemre. Behunyom a szemem, ahogy az élvezet
hulláma végig söpör a testemen.
– Remy… – mondom cseppfolyósodva.
– Feküdj vissza, – mondja. Megremegek a várakozástól.
Tudom mit jelent ez.
– Ne csókolj meg, Remington – figyelmeztetem.
– Majd később helyre raksz – suttogja rekedten.
Borzongás fut át rajtam, ahogy a puncimat kényezteti,
röviden a számba dugja az ujját, miközben a fejét lehajtva,
nyelvével körözni kezd a mellbimbómon. Megugrom egy kicsit,
mitől halkan felnevet és áttér a másik bimbómra, játszik vele,
majd forró, nedves szájába szívja, és szopni kezdi.
Végig vezeti kezét a testemen, felmordul.
– Istenem, Brooke. Lekötözöl, és aztán feltársz. Most beléd
fogok temetkezni.
– Oké – zihálom és szélesre tárom a lábam. Erekciója
keményen pulzál, ahogy elterül felettem kemény testével. Szája
az enyémen, és én szétesek alatta a matracon. Mindkettőnknek
vannak sebei, de szükségem van rá, pont mint a levegőre, arra,
ahogy a bőrünk egymáshoz simul, ahogy a bőrkeményedései
súrolják a testemet. Kezem a mellkasán, a hátán csúszkál,
miközben ő éhesen temeti az arcát a nyakamba. Szája éhesen
jár rajtam, nem tudja, hogy csókoljon, harapjon vagy
nyalogasson, így mindhármat teszi.
– Kihez tartozol? – mormogja sürgetően.
– Hozzád – felelem.
Megragadja a lábam, és csípője köré húzza őket. Karomat a
fejem fölé rántja és lenéz rám. Szeme szinte falja az arcomat, a
számat azzal a sötét, zaklatott, kiéhezett pillantásával.
 Ujjait az enyém köré fonja, majd szájával az enyémre tapad.
A közelsége, – a végtagjaink gabalyodása, a nyelveinké, a
lélegzetünké, – aktiválja az összes élvezet központot az
agyamban és a testemben. Mintha tűz lobban az ereimben,
ahogy a nyelveink összeérnek. Felnyögök. Ő is nyög, testem
bizsereg, minden olyan ponton ahol érintkezik az övével, ahogy
hozzám dörzsöli a csípőjét, a mellkasát a mellbimbóimhoz, a
farkát a hüvelyem bejáratához. A vastag, erős lábai, majdnem
szétzúzzák a combjaimat.
Minden sejtem tudja, hogy ő a társam és felkészül, hogy
előkészítsen neki. Csak neki. Elenged és tenyerével a
fenekemen még közelebb húzza magához, elmélyíti a csókot, Az
ujjai birtoklóak és erősek, közelebb húz, míg tökéletesen
egymáshoz illeszkedik a testünk, a fejem hátra hajtom, hogy a
nyelve a szám minden részét fel tudja fedezni.
– Igen – zihálom.

Hátra húzódik, és tekintetünk találkozik. A vágytól, amit a

szemében látok, eláll a lélegzetem. Ő a legférfiasabb és
elbűvölőbb ember, akit valaha láttam. Újra rám veti magát,
forró ajkait az enyémre nyomja. Nedvesek és annyira forróak.
Levegő után kapkodok, amikor a kezét a lábaim közé
csúsztatja. A fülcimpámat szopogatja, én végig húzom a
nyelvem a bőrén, az állán, bárhol, ahol érezhetem az ízét,
miközben a hüvelykujját végig húzza a puncimon.

– Oh, ez annyira jó… – egy égető vágyhullám terjed szét a

testemben, amikor az ujjai a lábaim közé csúsztatja, hogy
kényeztessen. A vérem forrni kezd, a redőim megduzzadnak.
 Érzéki hangján a nevemet mormolja, fejét lehajtja a
melleimhez, a bimbóimhoz. Extra érzékenyeknek érzem ma
őket, az élvezet hullámai a hüvelyembe cikáznak. Felnyögök és
a fülcimpájába harapok, a nevét suttogom. Nem mondhatom ki
elégszer.
– Remy…
– Menj el, nekem – követeli, leghosszabb ujját mélyen belém
nyomva. Körmeimet a vállába vájom, ahogy ő egyre gyorsuló
ütemben dugni kezd az ujjával. Nedveimben úszok és
nyögéseim visszhangoznak a szobában.
– Csitt, baby, engedd el magad...
Lecsúszik a testemen, és a köldököm körül kezd el
nyalogatni. Mielőtt felfoghatnám, hogy mi következik, szájával
mohón lecsap, megduzzadt nedves csiklómra. Szopogatja.
Szívja. Felsikoltok mikor megmerevített nyelvét hüvelyembe
nyomja. Ujját ismét a csiklómra nyomja, miközben a nyelvével
tovább dug. Testem íjként megfeszül kezei alatt. Aztán
elélvezek.
Még egy utolsót nyal, és engem még mindig ráznak az
élvezet hullámai, amikor feltérdel a lábaim között és farkát
kezébe fogva, belém vezeti. Izmai megfeszülnek, ahogy teste
dolgozik, hogy egyre beljebb jusson. Felnyögök, mikor
hüvelykujjával megnyomja a csiklóm és még mélyebbre
nyomul belém a nagy, vastag farkával.
Az élvezettől felnyögök, magasabbra emelem a csípőmet.
Nevemet morogja. Felém hajol és csókokkal borítja be az
arcom.
– Olyan kibaszott szűk vagy, baby… megőrjítesz.
 Mikor teljesen belém nyomul, megállunk. Hallom
légzésünket, szapora szívverésem a beállt csendben.
A megkönnyebbülés sürgetően lüktet és vibrál a testünkben.
De ő bennem van. Az enyém. Fogva tartom őt és nem akarom
elengedni.
Nem akar kijönni belőlem, bennem van, kemény és lüktető.
Teljesen birtokba vesz.

Újra csókolózni kezdünk, ahogy egy kicsit mélyebbre

nyomul. Szája vad, nyers, szerető, de édesen fájdalmas is.
Érzem, ahogy még jobban megduzzad bennem, és a nyakába
harapok, nyöszörgök, ahogy hozzá igazítom a testem.
Mozdulatlan marad, arra vár, hogy én kezdjek el mozogni.
De várok, zihálva hunyom le a szemem, ahogy kiélvezem azt,
hogy teljes nagyságában bennem van. Szeretem a mellbimbóit,
a bőrét, őt. Az ujjbegyeimet végig futtatom a sötét kis
dudorokon. Hallom, ahogy felnyög az élvezettől, ahogy
felemelem a fejem, hogy finoman szopogatni kezdjem.
Szeretem a morgását. Kezét az arcomra teszi, és hátra dönti,
szeretetteljesen megcsókol. Kiszakítom magam a csókból, és
végig húzom a nyelvem a másik bimbóján is.
– Remy... nem tudok tovább várni...

Hörög és újra mozogni kezd. Belesuttog a hajamba,

miközben kezével tincseim közé túr.
– Szűk… gyönyörű… én Brooke Dumasom.
Szavai simogatnak.
Soha senki nem tanította meg, hogyan kell szeretni.
Ösztönösen csinálja.
 Közelebb húz magához. Ajkával szopogat, harap, nyalogat,
míg égni kezd a szemem. Nem kapok levegőt. Az egyetlen, amit
hallok, testünk hangja, ahogy egymásnak csattan, a fergeteges
szex hangjai.
Megtaszít és keményen belém csapódik. Már biztos
megsebzett, sikítok. Egyre gyorsabban és erőszakosabban dug,
szinte már ritmustalanul.
Másodszor is elélvezek, mikor egy határozott lökéssel
mélyen belém vágódik, majd megmerevedik bennem. Érzem
forró leheletét, ahogy felhördül, majd a fülembe csókol és
elélvez bennem. Ellazulunk, légzésünk is csillapodni kezd.
Testéhez húzva átfordul velem és mellkasához ölel, testünk
úszik a verítékben. Meztelenül akar engem, és én azt akarom,
hogy meztelenül magához öleljen. Kezd kihuzakodni belőlem,
ahogy ellazul a testem, aztán megnézi a puncim, és elkezdi
visszatolni belém a spermáját, teljesen meglepve ezzel.
Az ösztöneink felülkerekednek. Ujjaival megmarkolja a
csípőmet. Meleg leheletében fürdeti a torkom, ahogy száját
bőrömnek préseli. Hallom magunkat, a hangokat, amiket
kiadunk, a nyögéseimet, és az ő férfias morgásait.
Nem nyúl a csiklómhoz. Nem érinti, de ahogy a testem
cirógatja, ahogy tolja vissza belém a spermáját, mintha soha
nem akarna kiszállni belőlem, és ahogy lassú nyelvcsapásokkal
nyalja bőröm, attól a puncim görcsösen ráfeszül és a
mellbimbóim is kőkemények lesznek. Amikor a nyakamba
harap, megugrok és felkiáltok.
– Oh, Istenem!
Hasra fordítva lenyom a matracra. A nyakam harapdálja.
Megjelöl, miközben kutya pózban újra baszni kezd.
 Mire ismét az ágyra zuhanunk, az is nehezemre esik, hogy
valahogy mozgásra bírjam a végtagjaim. Magatehetetlen zselés
kocsonyaként fekszem alatta, még mindig próbálom
működésre bírni a tüdőmet. Az izzadtságtól csúszósan
magához ölel és átfordít minket az ágyon. A szívem tele
szerelemmel és annyira ki vagyok elégítve, hogy hullának
érzem magam a fáradtságtól, ugyanakkor annyira élettelinek,
mint a ragyogó nap. Elterülök rajta és kezembe veszem az állát.

– Fájnak? – súrolom enyhén a kis lila pacákat és vágásokat a

halántékán.
Mielőtt válaszolhatna, mindegyikre csókot nyomok és azon
gondolkodom, hogy valaha is megpuszilták-e a sebeit. Ezért
megcsókolom a sérüléseit, minden egyes heget, aztán azt is,
amelyik az ajkán van. Hátra húzódok és rámosolygok,
simogatom az állát.
– Gondoltál rám, mielőtt megláttál? Hogy valahol
létezhetek? Hogy milyen lehetek?
A hajamat a fülem mögé simítja, és az arcomat
tanulmányozza.
– Nem.
– Én soha nem hittem, hogy valaha szerelmes leszek. Te?
– Soha.
Végig húzom a körmömet a halántékán, majd a hajába
temetem.
– Miken gondolkodtál, amikor felnevelkedtél?
– Mit gondoltál mi lesz veled, ha felnősz?
– Csak elfogadtam, ami megadatott, és megelégedtem vele –
hajamat hátra simítja és megcirógatja a fülcimpámat. – De ha
tudtam volna, hogy létezel, levadásztalak volna, elkaptalak
volna, és elhoztalak volna.

– De nem ezt tetted? – kérdezem mosolyogva.

– Pontosan... – dörgöli az orrát az enyémhez, szeme nevet. –
… ezt tettem.
Felsóhajtok elégedetten és fejemet a vállára fektetem,
ujjaimmal pedig a bimbóját dörzsölöm.
Ő a legjobb ágy. A hátán fekszik, egyik karját a feje alatt
párnaként tartja, a másikat a derekam köré zárta, ahogy
elterpeszkedtem rajta, a hasam a hasán, mellem a mellén,
fejem a vállán, és tökéletesen passzolok hozzá. Az eltérő
szállodák miatt, ahol járunk, minden alkalommal más szappan
illata van, de az ő illata állandó, nem változik. Csendben
futtatom az ujjaim a bicepszén, enyhén masszírozva.
– Jobb? – megnyomom, dolgozok mélyen az izomban és
észreveszem, hogy el van csesződve. Meghúzódott. A francba is.
– Igen – mondja, mintha semmiség lenne és legurít az
oldalára. Zsigereim készenlétbe vágják magukat, ahogy
helyezkedni kezd mögöttem. Közelebb ránt magához, és mély
torokhangon felmordulok, megremegek, puncim duzzadni
kezd, mikor rájövök mit is tervez. Átgurít a másik oldalamra és
kanálpózba fektet, nagy meleg kemény testével fekszik
mögöttem.
Hajamat a hátamra simítja és nyalogatni kezd,
megborzongok, mikor lassan elkezd cirógatni, nagy erős
kezeivel a domborulataimat ingereli.
 Nyalogat, dédelget, magához szorítja a testemet, majd a
nyelvével a fülembe nyal. Nyalja a tarkómat, a vállamat,
áthajolva fölöttem ízlelgetni kezd.
Remy szeretett nélkül nőtt fel, még szülői szeretett sem
kapott. Felnőtt úgy, hogy minden nap hangulatingadozásokkal
kellett megküzdjön. Felnőtt, és minden egyes alkalommal
felállt, amikor elbukott.
Az egyedüli alkalom, amikor én igazán elbuktam, az Olimpia
volt, és amikor tavaly elveszítette a meccset, örökre meg lettem
jelölve és botladoztam, hogy újra meg tudjak tanulni járni.
Ennek ellenére ő azonnal felpattan és fut tovább.

Bonyolult és kiszámíthatatlan, valamint attól tartok, hogy

mikor én már mindenem neki adtam, én ott leszek neki örökre,
de ő sosem lesz teljesen az enyém.
– Éhes vagyok, – ugrik ki az ágyból és húzza magára a
pizsama alsóját.
– Oh, nem, én aludni akarok... – nyögök, és bele
kapaszkodok a párnába, amikor a bokámat megragadva, lehúz
az ágyról.
– Gyere, egyél velem, kis csillagszóró.
– Neeeeem... – a párnámat megragadva küzdeni kezdek
ellene, a levegőbe rúgok.
– Kezdek kövér lenni miattad, – nevetek.
Halkan, szexin kuncogva felemel, mintha csak pehely
könnyű lennék, ugyanekkor a párnámat kirántja a kezemből és
elhajítja, karjaiban tart, hogy megcsókoljon.
– Gyönyörű vagy.
 – Az összes nő a világon gyönyörű, mert alszik – erőtlenül
tiltakozom, ugyanakkor az orrommal megcirógatom a nyakát.
A bőröndjéből kirángatja az egyik pólóját és a kezembe
nyomja. Tekergek, hogy belebújhassak, miközben a
luxuslakosztály nappalija felé cipel, majd leejt egy székre és
előkeresi a kajáját. Két tányért hoz, egy púpozottat és egy
másikat, amin a normális adag. Lehuppan velem szemben és
jelentőségteljesen megpaskolja az ölét.
Hátra dőlök a székembe, felkapok és elkezdek rágcsálni egy
spárgát.
– Nagyon rossz étkezési szokásaink vannak. Ha elvinnél egy
étterembe, nem tudnék ott gubbasztani az öledben, mint
valamiféle kanári. Azt hinnék az emberek, hogy problémáink
vannak.
Egy sült karfiolt dug a szájába, és csámcsogva oda veti.
– Kit érdekel?
– Ott a pont – a száraz spárgavéget rágcsálva figyelem őt, a
tetoválást a karjain, a haja finom összevisszaságát, az
elképesztő kék szemeit. Istenem. Ő minden. Amit akarok. Ezen
a földön. Pont azon a széken.
– Bevallom, ez valójában nem is olyan kényelmes, mint te
vagy – fészkelődöm a széken, nyomatékosítva ezt.
Szemöldökét magasba emeli, szeme ördögien csillog.
– Állj le a nehezen kaphatóval, Brooke. Már az enyém vagy.
Nekem dobja a papírszalvétáját, mire én a sajátomat jól
gombóccá gyűrve, visszatámadok. A villáját letéve, hosszú
karját kinyújtja, és maga felé húz székestől. Egy pillanat múlva
átkarolja a derekamat, én nyöszörgök, miközben ő áttelepít
magához.
 – Maradj nyugodtan. Mindketten azt szeretnénk, hogy itt
legyél – kezébe tartva az arcomat szembefordít magával és
végigmér átható tekintetével. – Rendben vagyunk?
Összekulcsolom ujjaim a tarkóján és a szemébe nézek.
– Többnyire. Dühös vagyok magamra. Fáj és féltékeny is
vagyok… az eszem tudja, hogy nincs értelme, de a többi részem
nem hallgat rá. Csak nem számítottam arra, hogy ennyi
nehézséget fog okozni, hogy megbirkózzak ezzel.
– Megbirkózol vele, tudva, hogy én, szeretlek. Kibaszottul
szeretlek – sziszegi. – Semmit nem akarok annyira, mint azt
mondani neked, hogy nem történt meg – folytatja. – Csak egy
nő van számomra, és én képes lennék meghalni is érted –
esdeklő szemeivel engem néz, és én esküszöm, nem hiszem,
hogy valaha is jobban szerettem őt, mint most, ebben a
pillanatban. – Bocsáss meg, én is megbocsájtottam neked, kicsi
csillagszóró. Megbocsájtottam neked, mielőtt kérted volna,
hogy bocsássak meg neked, amiért elhagytál. Nem voltam
önmagam, amikor elmentél, baby, szétestem… az nem én
voltam.
A szívem összeszorul, ahogy őt nézem. Egy sült karfiolszárat
az ujjaim közé csippentek, és mint egy békeajánlatot, a
szájához emelem, megetetem.
Csillogó szemmel a szájába veszi, beleértve az ujjaimat is,
majd érzékien, lassan körbenyalogatja. Még mindig az
ujjaimon falatozva, a kezébe vesz egy karfiolt és megetet vele. A
fűszerek és az olívaolaj szétolvad a számban és pont úgy, ahogy
ő, szopni kezdem az ujjait. Imádom, ahogy a szeme felvillan, ha
ezt teszem.
 – Szeretlek, de soha ne hagyd, hogy megverjenek úgy, mint
ma – mondom neki nyers, érzelmekkel teli hangon. Nedves
ujjaimmal megdörzsölöm a vágást a száján, érezve, ahogy
rekedt suttogásától megmozdul az ajka érintésem alatt.
– Nem fogom, amíg velem vagy.
 Öt

Fordította: Cassia

Átn.: Jane

MOST

A napfény keresztülhatol az ablakon, és látom, hogy

Remington nincs az ágyban. Körbepásztázom a mi kis
szobánkat, de nem látom sehol. Kényszerítem magam, hogy
kimásszak az ágyból, magamra kapjam a nadrágot, a
sportmelltartót és egy toppot. Miután felfrissítettem egy kicsit
magam, megragadom a cipőmet és mezítláb kicsoszogok a
konyhába, ahol Diane sürög.
– Jó reggelt Brooke – mondja vidáman. Imádom, hogy
minden utazásra magával hozza a kötényeit, különleges
hangulatod adva így minden szállodai szobának. Vele utaznak
még a zöld kerámiás edényei – semmi alumínium, – így
Remington ételei totál tiszták maradnak.
– Hmm, isteni az illata – mondom reggeli után kutatva.
– Szolgáld ki magad! A nagy ember megkért, hogy egy rakás
kaját tegyek neked félre.
Felemelek egy fedőt, ami alatt édesburgonya fő.
– Mikor ment el?
– Pete jött érte pár perccel ezelőtt.
 – Pete? Nem Riley? Az edzőterembe ment? – kopogtatnak,
és elindulok kinyitni az ajtót, miközben az ujjaimról
nyalogatom le a kókuszolajt, melyet Diane használ a főzéshez.
– Brooke Dumas?
Egy nő áll az ajtóban, egy közepes méretű dobozzal, melyet
piros papírba csomagoltak.
– Igen?
Mosolya kiszélesedik.
– Mr. Tate rendelte ezt önnek – oda adja a dobozt, melyet
hitetlenkedve bámulok.
– Remington küldte ezt nekem? – kérdezem ostobán.
– Igen kisasszony. Élvezze – berúgom az ajtót, miután
elfordul, mert a kezem tele Remington meglepetésével. Oh,
Istenem. Teljesen elképesztő. Nem csak a zenéivel csábít, az
ördögien kék szemével, a tüskés hajával, a gödröcskéivel és a
kurva finom illatával, de még ajándékot is ad nekem?
Azonnal feltépem a dobozt és kinyitom a tetejét. Sok kis
fehér, földimogyoró formájú csomagocska van benne. Áttolom
a kezem a buborékformák között, és úgy érzem, mintha egy
csomó csiklandozó valami mászna fel az ujjaimon. A
homlokomat ráncolom és kihúzom a kezem, rajta három
hatalmas skorpióval.
Egy pillanatra minden lelassul.
Minden.
Tökéletesen látom a rovarokat, amint felfelé másznak a
karomon. Látom a hosszú, szegmentált farkakat. Egy karom
van a farka hegyén, két olló a teste elején, és mind a nyolc
lábával igyekszik felfelé a karomon. Kábultan regisztrálom
még, hogy három fekete pont van a fejük tetején, mintha
szemek lennének. A skorpiónak három szeme van?
Mindent megfigyelek.
Kábé fél másodperc alatt.
És ekkor, a következő másodperben más valamit is
regisztrálok magamban, hogy ez egy MI-A-FASZ pillanat az
életemben. Hátra esek és elhajítom a kezemben lévő dobozt.
Egy tucat, vagy több skorpió mászik még ki belőle, miközben
én azokat próbálom meg lerázni, amik rám kerültek. A szívem a
torkomban kezd el dobogni, elzárva a légutaimat, emellett egy
kiadós hisztéria is alakul bennem.

– SZENT SZAR! SZENT SZAR! DIANE!

Skorpióim vannak. Skorpiók. Másznak rajtam. Egyre feljebb

a kibaszott kezemen. Hatalmasak, fele akkorák, mint a
tenyerem, és mindegyiknek nyolc lába van. Komolyan? Csak
nyolc lába? Úgy érzem, mintha ezer lábuk lenne. Érzek minden
egyes lábat, a bőröm minden egyes milliméterén. Mint egy
őrült, elkezdek rángatózni, remegni a földön és felsikoltok,
mikor megérzem az első fullánkot az alkaromba hatolni.

– OHHH, ISTENEM! DIANE!

Hirtelen megérzem, hogy már a bokámon is elkezdtek felfele

mászni, ezzel egy időben meghallom Diane hisztérikus
sikoltozását is.
– Brooke! Istenem! Valaki csináljon valamit!

– SZEDD LE ŐKET RÓLAM, DIANE! SZEDD LE!

 Nem tudom, hogy miért kiabálok őrjöngve, nem mintha az
elűzné őket. Félek megérinteni őket a kezemmel, ehelyett a
padlón tekergek és vergődöm, amikor egy vödör víz landol
rajtam. Beszívom a levegőt, amikor meglátom Dianet
visszarohanni a konyhába, hogy megtöltse a serpenyőjét egy
újabb adag vízzel, azt is rám önti. De a skorpiók még mindig
hozzám akaszkodnak. Az egyik felé nyúlok és megpróbálom
letolni magamról, de a farka felpattan és nekem csapódik. A
fullánkja eltalálja a hüvelykujjamat. A fájdalom azonnal belém
lövell, míg a többi még mindig rajtam mászkál. Másznak.
Rajtam. Nem tudom, hogy ezek az állatok elvannak–e kábítva
vagy kiéheztették őket vagy valamivel felbőszítették őket.
Szinte úgy másznak rajtam, mintha pókok lennénk, gyorsan és
megvadulva. Egy farok felemelkedik, és a fullánk az alkaromba
vágódik. Aztán még egy fullánk. A fájdalom keresztüláramlik
rajtam. Ekkor megérzek még egy szúrást a karomban és
lefagyok, abba hagyom a tekergést. Küzd vagy menekülj, kiabál
az ösztön bennem. De nem tudok elfutni és nem tudok harcolni
sem, lefagytam, a testem megbénult a félelemtől, miközben a
szerveim megőrülnek a fenyegetéstől, amit ezek a lények
jelentenek számomra. Minden félelmen fellángol, és
tehetetlenségemben sírni kezdek. A földön fekszek és csak
zokogok, az egyetlen dolog ami mozdul rajtam, azok a szörnyű
lábak és a hozzájuk tartozó szörnyű lények. Meghallom a Diane
félelemmel teli sikoltozását a telefonba.
– Gyere vissza! Gyere vissza, kérlek! – ismétli ugyanazt a
dolgot újra és újra, mikor hirtelen kivágja az ajtót, és kikiált a
folyosóra. – REMINGTON!
 Minden ködös, talán azonnal, vagy néhány perc múlva,
nem tudom, az ajtó hatalmas lendülettel kirepül és hangosan
neki csapódik a falnak. A könnyeimen keresztül meglátom őt,
és pontosan el tudom képzelni, milyen képet nyújthatok.
Skorpiók vannak az egész testemen, én pedig nem csinálok
semmit csak sírok, mint egy gyerek, és úgy félek, mint soha
eddig az életem során. A látásom elhomályosul valamitől, ami
más, mint a könnyek, és azon gondolkodok, hogy ez a méreg
miatt van–e. Zokogás közben érzem, hogy puszta kézzel
egymás után tépik le őket rólam.
Aztán megragad és hatalmas karjaiba kap, tart engem, a
testemet, ami az enyém, – az enyémet? Ez a széthullott test az
enyém? – remegek a pusztító fájdalomtól. Próbálok rajta
magasabbra mászni, mint egy fán, a nyakába kapaszkodom, és
egyszerre zokogok és megpróbálok lélegezni, magamba szívom
az illatát, mintha ez lenne az egyetlen módja, hogy a testem
emlékezzen, hogy újra lélegeznie kell. Nehezen veszi a levegőt.
Kezei ökölbe feszülnek a hátamon, remegnek. Aztán fel-le
kezdik dörzsölni a hátamat. Keze elér az arcomig, és dühösen
letörli a könnyeim.
– Megvagy – sziszegi szenvedélyesen a fülembe, nem túl
finoman magához szorítva.
– Elkaptalak. Elkaptalak.
– Csak jött egy nő és bekopogott! – Diane szavai
megremegnek a könnyektől. – Azt mondta, Remi rendelte ezt a
dobozt neki!
– Jézus! – mondja Pete undorral. – Ne dobd el őket Diane,
látnunk kell milyen fajta. Hívj mentőt és hagyd ezeket a
rohadékokat – adjon valaki egy serpenyőt.
 Remington hangja kemény, mint a gránit.
– Meg fogom őt ölni – ígéri nekem. – Istenre esküszöm, meg
fogom őt ölni, szép lassan.
– Csak bírd ki a ringig, Rem. Szabotálja a bajnokságodat,
pont, mint ahogy akarta – mondja Pete az óriási zaj közepette.
Remington hangja szinte csak sziszegés, mikor megérzem a
kezét nekem dörzsölődni.
– Hol haraptak meg? Mondd meg pontosan, és én kiszívom a
mérget.
Levegőért kapkodok, mintha a légcsövem hirtelen
megduzzadt volna.
– Mm… mindenhol.
– Nem kellene kiszívnod őket, hagy vessek rájuk egy
pillantást – mondja Pete
Kapaszkodom Remingtonba, ő pedig még jobban megfeszíti
a karját körülöttem, megmerevedek, mikor remegni kezd a
teste, majdnem úgy, mint a sajátom, ahogy a fülembe beszél.
– Megvagy, kis csillagszóró. Itt tartalak a karomban –
suttogja, én pedig kihallom az alig leplezett dühöt a hangjában.
– Remy, hadd lássam – könyörög neki Pete.
– Nem – nyögöm, és erősebben ragadom meg Remyt, mert
ha meg halok, ez az a hely ahol lenni akarok. Óh, Istenem, meg
fogok halni? Ki fog vigyázni rá? – Ne engedj el. Ne engedj el.
– Soha – ígéri a fülembe.
– A Google szerint, ezek Arizonai kéreg–skorpiók, mérgezők,
de nem halálosak.
– Kapaszkodj belém – suttogja Remy, majd elindulunk.
Látásom még jobban elhomályosul. A nyelvem megduzzadt, a
nyálam a számban ragadt és nem kapok levegőt. Remegek,
ahogy felemel, és az érzés, mintha belülről rázna az áram,
aggasztó szintet ér el.
– Hová a fenébe mész vele, Tate?
Remington morgása a mellkasomban dübörög, de valahogy
megnyugtat ebben a remegő, bódult állapotomban.
– A kibaszott kórházba, szarházi.
Hallom kivágódni az ajtót, ahogy elképesztő erejével
kinyitja, majd egy nyikorgást, ami mintha megzavarná őt.
Mikor elindulunk, valahová… a légzése nehézzé… és gyorssá
válik.
Pete megszólal mögöttünk.
– Haver, Diane már hívta a mentőket. Csak nyugodjunk le a
picsába, és adjunk neki egy kis Benadrylt.
– Te. Nyugodj le, Pete – gyorsan sétálunk valamerre, és
hallom a hangján, hogy mindjárt elveszíti az önuralmát. A
gondolattól, hogy ez milyen hatással lesz rá, hogy mennyire
fogja bepörgetni, pánikba esek.
– Jóv vagyok – mondom neki, de mikor meghallom a
hangom, rájövök, hogy mennyire hülyén is hangzott. Talán
néhány agysejtem kapitulált a méregtől. Megpróbálom újra
képezni az „l” betűt, megismétlem, amit mondtam. – Én jóv
vammok… – OHHISTENEM!
Remington lefagy, és érzem, hogy engem figyel, de a
szemeim elhomályosulnak, aztán meghallom, hogy azt mondja.
– Baasszzaameeg.
A lift megérkezik, és mikor kinyílik az ajtó, Riley hangja is
elér hozzám.
– Rendben, mi folyik itt? Az edző vár az edzőteremben
Rem… – elhallgat.
 – Élő skorpiók – mondja Pete, Riley-nak. – Mérgezőek, de
szerencsére nem halálosak.
– Nem kopok evegő – mondom hangosan. Pánikolok. A
rohadt életbe, pokolba ezzel. Ez az első alkalom az életemben,
mikor nem értem, hogy mi folyik a testemben.
– A méreg elterjed az idegrendszerbe, de nem lép be a
véráramba. Próbálj megnyugodni, Brooke. Ezek a kéreg
skorpiók, csúnya balekok. Érzed a lábad?
Megrázom a fejem. Minden egyes ponton ahol megcsíptek
pokolian fáj, az arcom bedagadt, felvéve egy állandó fintort, és
zihálva lélegzem. Pete felém nyúl.
– Hadd nézzem.
Érzem, hogy Remy keze betakarja az enyémet, ahogy
kinyújtja együtt őket, suttogni kezd.
– Én megölöm őt – mondja, miközben Pete engem
tanulmányoz.
– Nem lesz semmi baj, B. – mondja Pete. – Nekem is van
erről tapasztalatom. Szörnyű igaz, de az Észak–Amerikai
skorpió csípése nem halálos.
Biccentek, és megnyugtatásul bele kapaszkodom ebbe a
ténybe, mikor Diane kiszól az ajtón.
– Van itt egy üzenet! Megfordítottam a dobozt, és az alján
van az üzenet!
– Mi áll benne? – kérdezi Pete. Aztán meghallom a
mormogását, ahogy felolvassa. – Te megcsókoltál, most téged
is megcsókol a Skorpió. Milyen érzés, hogy a mérgem benned
van?
Remington teste harcra kész. Érzem, hogy hirtelen
megváltozik körülöttem. Eddig védelmező és birtokló volt…
most hirtelen harcolni akar. Egy kép villan fel a fejemben:
előtte állok és megcsókolom az undorító skorpió tetoválását,
annak fejében, hogy láthassam a húgom. Felnyögök, ahogy
újabb hányinger hullám tör fel a torkomba.
– Pete, én láttam a bandáját, lent a hallban. Úgy gondoltam,
ő is itt szállt meg a szállodában – mondja Riley.
– A köcsög, valószínűleg lent várja Remingtont a hallban.
– Ó, és Ő megy is! – dübörög Remington. – Ő már halott
ember! – robban ki.
Összeszorítom a szemem, ahogy a viharos energiája körül
vesz, tudom, hogy most már nem számít, mennyire is küzdött,
hogy kék maradjon… Remy átment feketébe. Ajkai hirtelen a
fülemnél vannak és suttogni kezd, miközben tartja a fejemet.
– Most tennem kell valamit. Szeretlek. Kurvára szeretlek,
minden egyes porcikádat. Vissza fogok jönni, és ismét együtt
leszünk, jó?
Bólintok, bár szarul érzem magam. Kis rázások mennek
végig rajtam. Az ajkamba harapok nehéz összpontosítani bármi
másra is, mint a fájdalomra, amit csípések okoztak, de nem
tudom felvenni a harcot a szúrásokkal végig a testemen.
Próbálok bátor lenni, de emlékszem a skorpiókra magamon… a
testemen, — a csúnya testükre... a farkukra… a három fekete
pontra a fején. Megborzongok a karjában, és érzem, hogy
hányni fogok.
– Mi a francért remeg így? – követeli Remington, ahogy újra
mozgásba lendülünk.
– Az idegrendszert támadta meg a méreg. Számos csípést
elszenvedett, így ez fájdalmas lesz. Míg a mentő ide nem ér,
adjunk neki egy kis Tylenolt – visszamegyünk a szobába, és
amennyire én tudom, lefektet valami puhára. A kék foltból,
amit látok, arra következtetek, hogy ez a kanapé lesz. Végig
simít a hajamon, és érzem, ahogy engem figyel.
– Most megyek és összezúzom őt.
Aztán elmegy, mint valami hurrikán, elpusztítva mindent,
ami az útjába kerül, az agyam annyira megdöbbent, hogy ilyen
gyorsan döntött… hogy ennyire nyugodtnak és ridegnek
hangzott az utolsó kijelentése… egy pillanatra meg tudtam
magam győzni, hogy csak Tylenolért ment.
– Francba, teljesen begőzölt. Ri, menj utána, mielőtt
meglátja Skorpiót vagy a bandáját. Diane! Szerezz hideg
borogatást és várd a mentőket. Nekünk az emberünk után kell
mennünk!
Legutóbb, mikor láttam Remington egyik kirohanását, és
átment teljesen mániákusba, Pete egy nyugtató injekciót szúrt
a nyakába, és ahogy meghallom a lépteit távolodni, utána
kiáltok.
– Pete, kurvára ne vöj semmit a nakába! – ekkor egy
nyögéssel elfordítom a fejem és hányni kezdek.
♥♥♥

A mentő jön és megy, egy fél óra múlva az összes kis

skorpió, egy szörnyű Tupperware edényből mered rám a
konyhából. Azt mondták, hogy szedjem tovább a Tylenol-t és a
Benadryl-t, használjak jeges borogatást, és hívjam fel őket, ha
rosszabbra fordulna, mert abban az esetben beszerzik nekem
az ellenanyagot. Most, hogy a Tylenol és a Benadryl elkezdett
hatni, már valamivel jobban érzem magam. Van egy kuka a
nappali kanapéja mellett számomra, ha újra hánynom kéne.
Úgy érzem, mintha a hányástól a testsúlyom felét elvesztettem
volna. Diane rám pakol egy adag jeges borogatást, így a
csípések nem duzzadnak tovább, de még mindig érzem az apró
idegrángásokat. A Benadryl-nak köszönhetően becsíptem egy
kicsit, de legalább már nem olyan duzzadt a nyelvem.
– Én mondtam neked, hogy ennek az embernek van a
legvörösebb önpusztító gombja a világon – mondja Diane
gyöngéden, miközben rányomja a hideg borogatást a karomra.
Emlékeztet engem anyukámra, és egy rövid másodpercre olyan
honvágyam támad, hogy sírni tudnék. Nem az otthon, aki miatt
igazán sírni akarok, az az ember a földszinten, aki kész
agyonverni azt az elmebeteget, aki ezt tette velem.
– Kérlek, még csak azt se engedd meg neki, hogy Skorpióra
pillantson – mondom szerencsétlenül. – Ha ismét elcseszem a
dolgait...
– Nem cseszed el neki, Brooke – biztosít Diane. – Szereted őt
és te vagy az egyetlen nő, akit ő valaha viszont szeretett, te vagy
egyetlen személy, aki szereti őt és elfogadja olyannak, amilyen.
Nem volt része szeretetben, míg felnőtt, elutasították és
mellőzték. Szerinted, milyen erősen fog ő védelmezni téged?
A látásom elhomályosul, a hangom pedig akadozni kezd.
– Én is meg akarom őt védeni, és még csak egyenesen sem
tudok állni, – mondom, és hirtelen szánalmasan gyengének
érzem magam.
Már majdnem egy óra is eltelik addig, míg a srácok
visszaérnek, az idegeskedéstől pedig már minden
idegvégződésem korrodálódott. Csukott szemmel fekszem az
oldalamon a kanapén, részegen a Benadryl-tól, mikor tompa
hangokat hallok az ajtótól.
– …tartsd az ajtót…
A szívem megáll. Esküszöm, hogy megáll, mert nincs rá
más ok arra, hogy tartani kell az ajtót, kivéve, ha a karok el
vannak foglalva valami más megtartásával. Valami naggyal,
vakmerővel és gyönyörűvel. Visszatartom a lélegzetem, amint
látom Diane-t elindulni feléjük, hogy segítsen nekik nyitva
tartani az ajtót, és akkor meglátom őket. Nem őket, – őt. Remy.
Pete és Riley morognak és fújtatnak, ahogy behúzzák őt, lábát
maga után húzza, arca a föld felé néz. A sötét haja minden,
amit belőle látok, hirtelen harag és a védelmező ösztön
uralkodik el rajtam, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy ki
üssem ezt a kettőt, de mivel még mindig nem érzem a lábam,
így maradok, ahol vagyok.
– Seggfejek! – sírok.
Egymásra néznek, de nem mondanak semmit, ekkor
hirtelen váratlanul meghallom a hangját, elmosódott, de
valahogy mégis határozott.
– Látnom kell Brook-ot.
– Tarts ki, haver – mondja Pete lélekszakadva, ahogy a
főhálószoba felé fordulnak.
– Szükségem van rá – Remy megismétli halk, bizonytalan
hangon. Diane siet hozzám és segít felállni, hogy követhessem
őket. Esküszöm, a szívem olyan a mellkasomban, mint egy
papírzsepi, mintha egy apró szánalmas vatta lenne. Utálom,
mikor belelövik azt a rohadt nyugtatót a nyakába. Diane karjait
körém fonja és segít nekem utánuk sántikálni. A szobába
belépve látjuk, hogy a srácok rángatják le a ruháit, egészen a
szürke boxeréig, ezután az ágyba küzdik őt.
– Menj a másik oldalra, – mondja Pete, Rileynak és az ágy
végéhez megy.
– Rem, mi a fenét csináljunk veled? Na, haver? – kérdi
korholón Pete, amint az ágyba húzza őt és elkezdi letisztítani.
– Brooke – hörög Remington dühösen.
– Jön, haver! – mondja Pete nevetve.
Küzdenek, hogy úgy fektessék az ágyban, hogy láthasson
engem. Egy párnát raknak a feje alá, és így már látom, hogy a
szemei félig nyitva vannak. Engem bámul, ahogy Diane besegít
az ágyba, és a szemei teljesen feketék, szinte frenetikusak,
mikor meglát engem. Még mindig csodálom, hogy milyen
gyorsan meg tudnak változni, azok a gyönyörű szemek. Hogy a
teste, egy perc alatt totálisan át tud alakulni. Nagy,
napbarnított kezei tétlenek az oldalánál, de az ujjai
megrándulnak, mintha meg akarna érinteni, és hirtelen az
összes ujjam fájni kezd, hogy megérintsem és megvigasztaljam.
– Oké? – suttogja. Tekintete viharos, sötét, élénk a
frusztrációtól. Érzem az ő kétségbeesését. Meg akart védeni, de
ők megállították. Érzem a zavart dühöt örvényleni körülötte,
ahogy felmászom hozzá az ágyba, és derékig betakarom
magunkat.
– Több mint oké! – mondom gyengéden, kezemet a vállaihoz
emelem és megérintem a haját. Érzem, ahogy a feszültség
elhagyja a testét, becsukja a szemét és hirtelen ellazul. Arcomat
a hajába temetem, kétségbeesetten szívom be az illatát a
tüdőmbe, szorosan tartom, ahogy mellém fészkelődik, úgy
mozdul, hogy a feje a mellkasomon nyugszik.
 – Annyira szeretlek – suttogom a fülébe. – Kelj fel
hamarosan, oké? Most már, én tartalak.
– Ez nehéz szezon lesz – hallom Pete–t.
Egyetértően bólintok, de nem tudom levenni a szemem a
gyönyörű szempilláiról, ahogy az arccsontján pihennek, ajkai
enyhén nyitva vannak. Az ujjaim hegyével simogatom a kisfiús
arcot, ezzel a szexi ápolatlan borostás állal.
– Elmegyek felvenni Lupe–t a teremtől, és elmondom neki,
hogy az emberünk nem ér oda – mondja Riley.
Pete engem figyel, ahogy lassan dörzsölöm Remy fejbőrét,
majd hoz nekem egy kis vizet és egy másik jeges borogatást,
leteszi őket az éjjeliszekrényre, míg Diane megy és feltakarít
odakint.
– Hogy vagy?– kérdezi Pete.
Bólintok.
– Jobban, a gyógyszerektől, – suttogom, aztán hozzá teszem.
– Sajnálom, hogy seggfejnek neveztelek titeket.
– Sajnálom, hogy el kellett… de ott volt ő. Az a köcsög. –
Dühös vonallá préseli az ajkát, majd furcsán kezd el rám
bámulni.
– Te vagy az egyetlen dolog, ami megnyugtatja őt, Brooke.
De te vagy az is, aki kiváltja ezt nála – Pete sóhajt és kibámul az
ablakon, a kis kertet figyelve odakint. – És Skorpió jól tudja,
hogy van benned valami, ami miatt Remy elveszíti az
önkontrollt. Továbbra is provokálni fogja őt. Megpróbál majd a
fejébe mászni, és előcsalogatni onnan Remington szörnyetegét.
– Nem engedhetjük, Pete, nem engedhetjük, hogy bárki is a
fejével baszakodjon. Megcsókolom Remington homlokát,
átküldve minden szeretetemet az ő csodálatos agyába, és
csendben ígéretet téve, hogy nem fogom hagyni, hogy bárki is
szórakozzon vele.
– Remington erősebb most, mint valaha – mondja Pete. –
De te vagy az ő gyenge pontja. Veszítene érted, feladná érted.
Ölne is érted. Leszedáltatná magát miattad.
Letörlöm a könnyeimet, és Remy fejét még inkább a
mellemhez húzom.
– Pete, kérlek ne szedáld le többé. Ki kell találnunk egy
másik módszert.
– Haver, ő olyan erős, mint fél tucat ember együttvéve.
Milyen javaslatod van, hogyan állítsuk meg? De hadd mondjam
el, hogy ha a szervezők úgy döntenek, hogy a végső meccsnél
teljes megadást követelnek… – Pete a fejét rázza.
– Mit jelent ez? Mi az, hogy „megadás”?
Bánatosan néz rám, majd felsóhajt.
– Semmit. Csak Remington sóvárog Skorpió után. Ő egy
nemes ember, de nem fog könyörülni a seggfejen, és ha lesz rá
alkalma, hogy megölje a ringben, hidd el nekem, meg fogja
tenni – az ajtóhoz sétál. – Most megyek, keresek magunknak
egy másik hotelt.
Biccentek neki és suttogok.
– Köszönöm! – visszafordulok az én nagy oroszlánom felé.
– Hadd helyezzem magunkat kényelemben, – mondom
Remy-nek. Lehúzom a ruhámat ingatag, ügyetlen kezeimmel,
aztán lehúzom az alsógatyáját is, mert tudom, hogy mindig
meztelenül van az ágyban. Mikor visszamászom a fejéhez, újra
a mellemre teszem és simogatni kezdem a haját. Megcsókolom
a halántékát.
 – Most én tartalak téged – légzése lassú és egyenletes. Az
ujjai az oldalánál rángatóznak, ezért megragadom és a derekam
köré fonom. – Szeretsz így ölelni engem? – kérdezem halkan,
de nem várok választ. Mellébújok és karjaimmal átölelem a
vállát, és megjelenik a fejemben a kép, arról a napról, mikor
otthagytam őt a kórházban.
Feketén, zavarosan, mániákusan és kétségbeesetten, ahogy
próbált hozzám szólni. És én, annyira féltem maradni...
A szemem újra kinyitom, és most már nem csak a csípések
fájnak, hanem az egész belsőm.
Visszanyelem a gombócot a torkomban, közelebb fészkelem
magam hozzá és az arcomat a hajába temetem, hevesen
csókolom ott, ahol érem. Légzése lassú és egyenletes, míg az
enyém még mindig akadozik a történtek miatt. Csak azt tudom,
ha ránézek, ha érzem az illatát, ha megérintem, múlik a
fájdalmam. Úgyhogy végig futtatom a kezem a kemény
meztelen vállán, majd közelebb hajolok és megcsókolom a füle
hegyét és a sima, meleg halántékát. Az illata csábít engem,
beszívom és végig futtatom lefelé a hátán az ujjaim, majd vissza
kemény izmos hasán, majd végig futtatom az ajkaimat az állán.
Érthetetlenül mormog valamit, és az ujjai megrándulnak.
Körbefogom az állát a kezemmel és puhán megcsókolom az
ajkát.
– Köszönöm, hogy megvédtél, de nem fogom hagyni, hogy
ismét lerombold az álmaidat miattam – mondom neki.
Végig futtatom az ujjaimat izmos mellkasán, nyakán és a
karizmain, majd fel a vaskos nyakára, oda hajolok és halvány
csókot nyomok lüktető erére. Újabb hangot add ki, kíváncsi
vagyok, mire gondolhat. Vajon hall engem? Valószínű igen.
Megragadom az iPod-ját és a fülhallgatóm, hogy osztozni
tudjunk, és megkeresem a dalt, amit le akartam neki játszani.
Az egyik fülest az övébe, a másikat az enyémbe helyezem és
elindítom neki a Goo Goo Dolls „Maradj velem” című számát.
Kezembe veszem az egyik kezét és megcsókolom a kézfejét,
majd a haját kezdem lassan simogatni, miközben hallgatjuk a
dalt, arra késztet, hogy elfelejtsek minden egyes fájó csípést,
mintha már nem is lennének ott. Tartom őt, miközben
hallgatjuk a zenét. Az én harcosom. Mindennel megküzd, még
önmagával is, de szeretem benne, hogy az irántam érzett
szerelme ellen, soha nem harcolt.

♥♥♥

Totálisan felpörgött. Két nappal az Ajándék után, – ahogy

mostanában nevezzük, – a legjobb hír az volt, hogy a Skorpió
néven ismert Földalatti harcost és a bandáját letartóztatták, és
károkozással vádolták, mivel tűzijátékokat robbantottak fel a
szállodai szobáján belül.
Igen, tűzijátékokat. Amikor megkérdeztem Petet és Rileyt,
hogy mi történt, csak annyit mondtak, hogy Remington sosem
hagy egy üzenetet válasz nélkül.
– Megpróbálhatta volna kirúgatni a turnéról, de tisztán
látható, hogy a ringben akarja ezt befejezni.
Pete most szerez be egy szerkezetet, ami meg tud védeni a
következő meccs alatt, és én nagyon remélem, hogy olyan
szerkezet lesz, amivel, ha szükség van rá, ki tudjam a szart is
verni bármiből, aminek Skorpióhoz van köze.
 Ritmikus ütések hangja visszhangzik a nagy
tornateremben, ahogy Remy veri a zsákot, és ma mindannyian
érezzük a varázslatot. Mindig ezt mondom, mikor egy jó
napján, az edzés során az energiái betöltik a szobát. Inspirál
engem és mindenki mást is a közelében. A tüze táplálja a
miénket. Ez kézzelfogható, minta kötél suhogása a levegőben.
Remington energiája olyan erős, hogy szinte érzem az illatát, az
ízét. Az edző Remington körül körbe-körbe járkál,
mindenkiben bizsereg az energia. Riley a közelből figyel,
miközben árnyékboxol, míg én az elmúlt két órát a futópadon
töltöttem, szemben Remyvel, és minden erőmet abból
gyűjtöttem, ahogy figyeltem az ő hozzáállását minden
feladathoz.
Most a pálya szélén nyújtok, a testem még mindig borsózik
a csípésektől, szétterítek egy szivacsot a földön és csinálok pár
jóga gyakorlatot. Még mindig emlékszem, hogy álmatlanul
forgolódtam a csípések éjszakáján, már teljes sötétség honolt
mindenütt. A fájdalom apró tűszúrásként futott végig a
testemen, amikor hirtelen megéreztem, hogy Remington a
kemény testéhez húzott és elkezdte bekenni a testem a
gyógykenőcsömmel. Istenem. A hangja lusta, egy kicsit még
kába a nyugtatótól, de oh, annyira gyengéd, ahogy megérint és
azt mondja: – Nézz magadra!
– Én nézzek magamra? Te nézz magadra!
És szánalmasan felnevettünk. Az enyém tényleg csak egy
blöff volt, mert őszintén szólva, lazának és nyugodtnak nézett
ki, a sebessége nem igazán számottevő, mert a gyógyszer
lelassította. Remington semmiféleképpen nem tűnt
szánalmasnak, sem az alakja, sem a formája, amint éreztem.
Remington erőt áraszt magából. Még akkor is, amikor alszik,
vagy épp a padlón van. Az alvó oroszlán, még mindig egy
kibaszott oroszlán.
Most az edzőtermet gyilkolja, épp a lefele néző kutya pózt
veszem fel, mikor meghallom, hogy a csapódások hirtelen
abbamaradnak. A szokatlan csend miatt, fejem lefele lóg a két
kezem között, hátranézek és szembe találom magam a
tekintetével. Éppen a levegőbe emelt seggemet bámulja. A
zsigereim furcsán beindulnak, felállok és dobok neki egy kis
mosolyt. A gödröcskéi rám kandikálnak cserébe, majd felemeli
erős karját, meglendíti és ismét őrült ütemben ütni kezdi a
zsákot. Imádom, ahogy edz. Minden ütése keményen
becsapódik, halálos pontossággal, a gyönyörű arcán a csendes
koncentráció olyan szexi. Bicepsze kidagad, amint többször is
becsapódik a zsákba, annyira összpontosít arra mit csinál, hogy
néha felmordul egyet, mélyen a torkából, ahogy betalál a
zsákba.
PUFF! PUFF! PUFF!
Az edző hangjától hangos a délután, és hallom, ahogy újra
kezdi.
– Mi, nem fogjuk elszarni ezt idén! Mi, nem adunk fel
semmit. Elvesszük, ami a miénk!
Remington nem válaszol, kivéve kemény ütéseivel.
– Szükségünk lesz egy nehezebb boksz zsákra, ha bajnokok
akarunk lenni, Riley, – mondja az Edző a zsák mellől a
szemben lévő, jegyzetelő Rileynak. Imádom, ahogy Lupe Edző
használja a „mi” szót, mintha ő is fent harcolna ringben
Remington oldalán. Puff! Mintha ennek a férfinak, bármilyen
edzőre is szüksége lenne.
 – Ez mit jelent? – kiáltja vissza Riley, a nagy, nehéz zsákra
mutatva, amelyet Remington most zúz szét az öklével. – Ez egy
122 kg-os zsák, ennél nincs nehezebb.
– Túlságosan inog! – üvölti az edző, a kopasz fejét rázva.
Riley nevet és az ujjával Remington felé bök.
– Kapcsoljuk át egy másik sebességre.
Az edző sípol és jelez neki, Remington lehúzza a kesztyűjét,
hogy tudjon inni. Szürke pólója a mellkasához tapad, és
verejték csordogál le a torkán, a mellkasán, a kidolgozott
karjain. Kelta tetoválása előbújik, ahogy felemeli az üveget a
szájához, bicepsze akkorára duzzad, mint egy hegy, ahogy
mozog, annyira kívánatos, hogy a látványa megkeményíti a
mellbimbóimat. Számos órája csinálja már, érzem, ahogy a
testhője betölti a termet. Az ujjaim viszketnek, és alig várom
már, hogy rajta dolgozhassam, a többi testrészemről ne is
beszéljünk. Mondjuk úgy, hogy amikor fekete, különös módon
tudatában vagyok az igényeinek, és alig várom már, hogy jó
barátnő módjára ellássam őt. Már a gondolatától is bizsergek,
mikor egy lágy vibrálás a közelben lévő telefonomra irányítja a
figyelmem, melyet a vizes palack mellé tettem. Felveszem és
olvasni kezdem.
Melanie: Rémálmaim vannak arról a szörnyetegről.
Meggyógyultak már a csípéseid?
Brooke: Nem. :( Néha még mindig úgy érzem, mintha a
lábamon mászkálnának. Huu. De nem akarom, hogy
Remington megtudja. Nem akarom még jobban a felbaszni az
agyát Skorpió tette miatt, már így is kikészült. De olyan szarul
érzem magam. Olyan gyengének. Kétszer is ki kellett mennem
a fürdőbe hányni este, olyan diszkréten, ahogy csak tudtam.
 Melanie: De miért nem mondod el Remingtonnak, annak a
szörnyetegnek meg kellene halnia.
Brooke: Mel! Azért, mert megtenné!
Melanie: Hajrá Szökőár! Végez azzal az Ocsmánysággal.
Brooke: Nem, Mel. Azt kell neki mondanom, hogy rendben
vagyok. Próbálom valahogy megnyugtatni az Ősemberem.
Melanie: Semmi más módot nem ismerek az ősember
megnyugtatására, mint a kaja és a szex. Már érzem is a kis
pillangókat a hasamban, mikor Remington „megnyugtatására”
gondolok!
Brooke: Tudom, ez egy Kemény feladat! :)
Melanie: OMG, hol van az én sportoló barátnőm, ribanc?
Hiányzol, repülj el hozzám nemsokára!
Melanie: Hadd mutassa ki, hogy mennyire szeret téged és
hadd hozzon le a te ÖLB-hez (örökké a legjobb barátok). Úgy
értem, mi a baj vele? Megkapott téged, és most már el is felejt
lenyűgözni téged azzal, hogy elhoz hozzám?
– Ne tekingess körbe, hanem fókuszálj! Nem megy ő sehová,
Tate! – ugatja az edző, míg elköszönök Melanie-től, aztán
meghallom a hangokat.
Pufffpuffduurrpuff
Ma, nem vagyunk egyedül az edzőteremben.
Két tornászlány edz a túlsó végén, és nem vagyok túl boldog
attól, hogy nyíltan fixírozzák őt. Figyelték, ahogy ugrókötelezik
és szinte kiugrott a szemük a helyéről, amikor a felüléseket és
húzódzkodásokat csinálta. Az én fenevadam, olyan szexi,
amikor edz, így azok ketten végig szájtátva nézték egész reggel
és a délután. Az egyik még fenékre is esett, úgy bámulta. Azt
hiszem az a legnagyobb problémám most, hogy kiszúrok
minden csinos nőt, aki őt bámulja, és eszembe juttatja a
rajongókat és azokat a kurvákat, és ettől a gyomrom felfordul.
Kilégzek, ahogy előrehajlok a lefelé fordított kutyapózhoz,
megtartom egy pillanatig, majd felveszem a nyújtott kobra
pózt, – ahol elterülök arccal lefelé a matracon, a nyakamat és a
hátamat hátrafeszítve, – így kapok egy pillantást a hihetetlen
sebességéről, ahogy a zsákot püföli. Ott van ő, üt és üt, egy két
lábon járó sport- és szexreklám, minden izma izzó és harcra
kész, ütései erőteljesek. Olyan gyorsan viszi be a következő
ütését, hogy a zsáknak ideje sincs megállni.
Póló nélkül van, így jól látom, ahogy izmai megfeszülnek és
ellazulnak. Nadrágja alacsonyon lóg a csípőjén,
megajándékozva engem egy pillantással a szexi csillagtetkójára.
– Istenem, megőrjít. Arra gondolok, ahogy a merevedése ingeri
a csillagot, a farka annyira nagy, hogy eltakarja a tintát, amikor
teljes pompájában díszeleg, és az emlékeim felszínre törnek és
felmelegítenek, másként, mint ahogy most szeretném, hogy
felfűtsenek. Tudatában vagyok, hogy a mellbimbóim gyöngy
keménnyé váltak, ezért gyorsan összeszorítom a szemem egy
pillanatra. Kilégzek, kényszerítem magam, hogy végig
csúsztassam és kinyújtsam a lábam a matracon, hol az egyiket,
hol a másikat, majd újra.
Az edző vicsorog
– Edzel, vagy henyélsz ma, Tate?
Visszaejtem a fejem, és épp látom Remyt visszafordulni a
zsákhoz, pozícióba áll, felemeli a kesztyűjét, és keményen
belevág, az egyetlen dolog, amit hallani lehet az edzőteremben,
azok az ütései.
 – Erről beszélek! Ki az a köcsög, akit ki fogsz nyírni? –
követeli az Edző.
Csípős fájdalmat érzek a bőrömben, mikor Remington
hangja felrobban a terem túlsó végén, ahogy azt kiálltja vissza.
– Nagyon jól tudod, hogy ki az!
– Ki az a köcsög, akit kibaszott kómába fogsz küldeni? –
folytatja az edző.
– Kibaszottul, HALOTT !
– Így van! Elvette, ami a tiéd! Szórakozott veled! Szórakozott
a nőddel…
Remington felüvölt és keményen eltalálja a zsákot, úgy
megküldve, hogy az leszakad és a földre csapódik. Belerúg
egyet és a levegőbe röpíti, még mielőtt nagy csattanással elérné
a falat! Riley kuncog, ahogy oda jön.
– Mondhatjuk, hogy egy kicsit ki van akadva, B? – kötekedik
velem.
Gyomrom gombócba ugrik, mikor Remington felnéz,
egyenesen rám. Mellkasa megrándul minden egyes lélegzetnél,
szeme az enyémbe fúródik, meztelennek érzem magam a
tekintete alatt. Az életemet feltenném rá, hogy gondolatban
Remington épp megbasz engem.
– Két hét múlva Skorpió, ugyanazokon az estékén verekszik,
mint mi. Összefuthatunk vele. Ideges vagy? – kérdezi Riley,
röviden felméri a tornászokat, miközben hozzám beszél. Már
pusztán Skorpió nevének az említése az egekbe emeli az
adrenalin szintemet, és legszívesebben messze szaladnék.
Előre döntöm a fejem, galamb pózba váltok, és felemelem a
csípőmet, majd lábat váltok és megismétlem a gyakorlatot.
 – Igen, ideges vagyok. Azt kell mondanom, extra ideges, bár
minden meccsnél ideges vagyok, de az, hogy ez a seggfej
körülötte lesz, tízszeresére emeli a normális idegességi
szintemet.
Forgatom a szememet, Riley kuncog. Úgy tűnt, békét
kötöttünk, úgyhogy szándékosan kerültük a témát, annak
ellenére, hogy majd meghalok, hogy megkérdezzem őt és Petet
arról, hogy mi is történt pontosan. De még mindig tudni
akarom-e? Nem. Nem voltunk együtt. Nincs jogom. Még csak
nem is emlékszik a bipoláris zavara miatt, és már vége. Vége.
Én az övé vagyok, és Ő az enyém.
– A fenébe, még én is ideges vagyok, B. Skorpió üzenete elég
egyértelmű volt – mondja Riley grimaszolva. – Elkezdődött a
játszma – a ringen kívül és belül is. És Remy üzenete közölte a
szeméttel, hogy a napjai meg vannak számlálva. Senki sem
szórakozhat, az ő Csillagszórójával.
Felegyenesedek, és azokba a szomorú hullámlovas szemekbe
nézek és esküszöm, élvezetet látok bennünk. Nevetek. Csak
nevetek. Mert őszintén, ők teljesen felnőtt férfiak. Férfiak. De
attól még…kisfiúk. És, mikor átnézek ezen a lenyűgöző
edzőtermen Remy felé, a legnagyobb, legszexisebb és
legerősebb kisfiút látom mind közül.
– Riley, szükségem van rá, hogy segíts, hogy bármi is
történjen, Skorpió nem szórakozhat Remington fejével.
Mindkettőnknek és Pete-nek is figyelnie kell, hogy ne történjen
meg. Hallasz engem?
– Igen, asszonyom – mondja tisztelegve, mint egy
katonatiszt – most menj és dolgozz meg a fizetésedért.
– Ha–ha. Éppen olyan keményen dolgozom, mint te.
 – Igen, de én nem kapok királyi bánásmódot cserébe.
– Ez neked szívás, nekem meg király.
– Nem fogok válaszolni erre. Túlságosan szeretem az arcom
– rámosolyog valamire a vállam fölött.
A mögöttem lévő izomtorony, épp a szalagot tekeri le a
kezéről.
– Boldogan összetöröm neked – mormogja.
– Kihagynám most, ha nem bánod.
Amint Riley elmegy, hogy segítsen az Edzőnek a
takarításban, Remington fekete szemei rám tapadnak, az
orrlyukai kitágulnak, mintha megérezné az illatom anélkül,
hogy lehajtaná a fejét, csak néz engem.
– Készen állsz? – kérdezi az órák-óta-edzek-de-még-mindig-
rohadt-szexi vagyok hangján, ahogy felcsúsztatja az ujjait a
hátamon, amire én egyáltalán nem vagyok immúnis.
– Amióta megszülettem – mondom egy kicsit kifulladva.
Nem tudom, hogy mi ez, mikor mániákus, de extra adagban
pattognak körülötte az energiái, mikor fekete. Amúgy is egy
erőmű, de mikor fekete, ez megduplázódik. Mindketten a
terem hátsó részében lévő kis rehabszoba felé fordulunk, és
mikor a fenekemre teszi a kezét, nem mondok semmit, de
mindent érzek. Aztán megszorítja, és komoly erőfeszítésembe
kerül, hogy ne forduljak meg és ne ragadjam meg azt a kemény
fenekét, és ne szorítsam meg azt a kőkemény hús darabot.
– Fel az asztalra, Szökőár, – parancsolom. Szeretek
parancsolgatni neki, mert olyankor felveszi a Nekem mindegy
nézését. És mint mindig, most is remekül szórakozik rajtam.
Lefekszik az asztalra, ami nagyjából olyan, mint egy
masszázságy, a kis szoba közepén. A közelben van még egy
hűtőszekrény, gyógyszerekkel és különféle hűtött dolgokkal,
amik majd a későbbi jeges–géles masszázsához kellenek. Az
arcát lefelé fordítja, ilyenkor edzés után a test hője mindig
olyan magas, hogy anélkül is érzem, hogy megérinteném.
– Jól érzed magad? – kérdezem, tekintetemmel végig
követve a gerince vonalát. – Bármilyen csomó? Valami zavar-
e?
– Szeretném, ha a kezeim rajtad lennének, amilyen hamar
csak lehet, – suttogva hörögi nekem, amitől a számba kell
harapnom.
– Rendben, de ahogy mondják, a hölgyeké az elsőbbség.
Felnyög.
– Ne kínoz, baby. Minél előbb meg akarlak dugni.
Lehajolok és megpuszilom a fülét.
– Ez nem kínzás, próbálj meg lazítani – suttogom, és tényleg
azt akarom, hogy pihenjen, hogy a testére összpontosítson,
ezért az ujjaimat a válla köré hajlítom. Sziszegve fújja ki a
levegőt, én pedig bent tartom az enyémet, – ezt az érintés teszi
velem. Lassan kilégzek, alkalmazkodom hozzá, és gyúrni
kezdem az ujjaimmal. Felveszi velem a ritmust, és tudom, hogy
ellazult, amikor halkan felnyög. Annyira közel állunk
egymáshoz, hogy nem tudok hozzá érni anélkül, hogy a
testemen ne fusson végig a kellemes bizsergés. Néha úgy
érzem, hogy mintha megérintenem azt az energiaforrást, ami
maga Remington Tate. A testem tökéletesen tudatában van az
izmai hullámzásának a kezem alatt, – meg minden másról vele
kapcsolatban. Amilyen az illata ebben a pillanatban, az az ő
egyedi óceán és szappan illata. Ahogy a mellkasa kitágul az
erőfeszítéstől. Ahogy a tüskés haja az égnek áll a nedvességtől.
 Imádok a kezemmel dolgozni rajta. Ez a munkám, de a
szenvedélyem is. Nem hiszem, hogy bármi is jobb lehet ennél.
Egyszerre érzem minden egyes izmát, ahogy termelik a hőt,
mélyen az izmokban, hogy biztosítsák a teste számára a
megfelelő vérellátást. A masszázzsal eljutok a különféle
szövetekig, átgyúrom az izmokat az ujjaimmal, biztosítva a jó
vérellátást. Mikor az izom fellazul, a vére, mely tele van
mindenféle teljes értékű tápanyaggal az egészséges
életvitelének köszönhetően, bekerül az izomba, segítve annak
helyreállítását és növekedését.
Amikor már végig masszíroztam mindkét oldalát, a
hűtőszekrényhez megyek, hogy a jeges masszázs gélt is
megcsinálhassam. A jeges masszázsok, tökéletesek bármilyen
csomóra és sérülésre, Remington szereti őket, így néha adok
neki a gyorsabb általános felépülés miatt.
A hungarocellből készült csésze már a fagyasztóban van,
ebben van a fagyasztott víztömb, melyet a tenyeremben tartva
folyamatosan dörzsölök, hogy simává tegyem a felületét, hogy
ne sértse fel a bőrét. Átdörzsölöm vele az minden izmát,
megtartva a csésze hátulját, mintha egy dezodort görgetnék
végig a bőrén. Ahogy itt fekszik, lehetővé teszi nekem, hogy
gondoskodjam róla, a teste olyan forró, hogy amint a bőréhez
ér a jég, azonnal olvadni kezd. Nézem ezt a kis patakot, mely
cikk–cakkban folyik le a háta mentén, amikor megfordul, a kis
patakocskák ugyanígy folynak lefelé a kemény mellkasán.
A szemem követi őket, míg a fejemben különböző
gondolatok úszkálnak, például, hogy lenyaljam őket a
nyelvemmel, különösen azokat, amelyek a köldöke irányába
csúsznak és azt, amelyik a mellbimbója körül tekereg.
Miközben bámulom, mentálisan nyalogatni kezdem minden
egyes gyönyörű centiméterét, ő pedig engem figyel, ahogy rajta
dolgozom. Tekintete forró és gyengéd, és valahogy hálás is.
– Imádom, ahogy edzel, – suttogom.
– Imádom, ahogy rajtam dolgozol.

♥♥♥

Mire a szállodai lifttel felérünk a szobánkhoz, már

mindketten fáradtak vagyunk, – én különösen. Még nem
álltam helyre a kurva Ajándék után, elég fáradt vagyok ahhoz,
hogy még a vacsorát is kihagyjam, és egyenesen fejjel előre az
ágyba essek. Nyolc óra edzés kellett, hogy Remington kiüsse
magából az energiáit. Hátra dől a lift falának, karjai lazán a
csípőm körül, miközben én félig állok, félig az oldalának
támaszkodom, fejemet a nyaka hajlatában pihentetve.
– Hideg zuhany, egy elefántnyi kaja, holnap látjuk egymást –
mondja az Edző, ahogy kilép a saját emeletén.
– Rajta vagyok – válaszol Remington az ő mély, erőteljes
hangján.
– Jó éjszakát, Edző! – mondom.
Amint egyedül vagyunk a liftben, Remington lehajtja a fejét
és beszippantja az illatom. Még jobban a kemény, forró, izmos
testéhez húzza a hátam, forró légzése a bőrömet melegíti, aztán
megnyalja a fülem mögötti részt, amitől bizsergés fut át rajtam.
Orrát a hajamba temetve, végig megy hátul a nyakamon, hogy a
másik fülemet is elérje, és ott is megszagoljon. A mellbimbóim
fájdalmasan a toppomhoz nyomódnak, és az első nyalásnál,
mikor a nyelve végig siklik a fülem mögötti részen, vágy hasít
belém. Testemet meghitten az ő nagy testéhez szorítja, és a
fülembe súgja, mély, vágyakozó hangon.
– Figyeltelek nyújtás közben. Az izmaid kedvéért csináltad,
vagy az enyémért?
A szavai, mint valami szexuális kényeztetés, úgy futnak
végig rajtam, miközben kezét lecsúsztatja a testemen, és
megborzongok, amikor megérint a nadrágomon keresztül.
– Brooke? Az én kedvemért, vagy a sajátodért? – nyalogatja
és szívja a csupasz bőrt hátul a nyakamon, beindítva egy
fájdalmas bizsergést a testemben.
– A tiedért – nyöszörgöm. Halkan kuncog, majd feljebb
vezeti a kezét.
– Élvezted, hogy figyelhetsz edzés közben? – kérdezi
rekedten, megnyomva minden szexre éhes gombot bennem,
ahogy markába veszi a mellemet.
– Én is és mindenki más a teremben – mondom akadozva.
Újból felkuncog, szexin, mélyen.
Ujjait fel és lehúzogatja csupasz karomon, különböző
pusztításokat okozva bennem. A vágy lávaként fortyog bennem,
amikor fogaival a fülcimpámba kap és gyengéden meghúzza.
Nem bírom tovább, megfordulok a karjában, Istenem, olyan jó
illata van, hogy a fejem könnyűvé válik. Tiszta pólót vett föl,
testéből sugárzik a hő, mint egy fortyogó vulkán, kezemet
ökölbe szorítom a puha anyagon, ahogy megcsókolom a
nyakát, éhesen végignyalom, szinte kétségbeesetten. Az íze
tompa nyilallást küld olyan helyekre a testemben, melyek
létezéséről nem is tudtam. Elégedetten morog és lehajtja a
fejét, hogy a száját az enyémre tapassza. Aztán marokra fogja a
fenekem, megszorítja, míg a lift felfele halad velünk. Kezemmel
a mellkasát dörzsölöm a pólón át, és rendületlenül ízlelem őt.
– Remy – nyögöm. Bimbóimat a mellkasának nyomom és
hízelgek neki, halkan a fülembe kuncog, miközben fenekemet
markolássza.
– Akarsz engem? – veti oda, lehelete forrón cirógatja az
ajkam, ahogy száját az enyémnek préseli.
– Igen…
Kezét a fenekem résébe csúsztatja, és hátulról hirtelen
előrenyúlva, hüvelykujjával megsimítja a csiklómat a cicanacin
keresztül. A térdem megroggyan.
– Nedves vagy? – csábít.
– Remy… – csak ennyit tudok kinyögni, a puncim
fájdalmasan sajog a lábaim között.
– Nedves a puncid? – kérdezi a fülemnél, és csábítóan a
nyelvét fülembe dugja.
– Igen. Istenem, igen.
– Hadd lássa. – megfordít, hogy mindketten szemben álljunk
a liftajtóval, majd nyugodtan az ujjait a nadrágomba és a
bugyimba csúsztatja, egy rövid másodpercig kényeztet, hogy
ellenőrizze a nedvességemet, ujjait duzzadt nyílásomig vezetve,
amitől zihálok, csípőm megfeszül, nyögök, mikor rekedtes,
elégedett hangján suttog.
– Hmmmm.
Ping.
Hmmm... Mikor ez a hang elhangzik köztünk, az azt jelenti,
hogy fel akar falni engem. Mindenemet. Körülbelül egy millió
sejt megremeg a testemben a szükségtől, a szívem kalapál,
mikor az ajtók szétnyílnak. Feldob a vállára és megragadja a
fenekem, ahogy elindulunk a lakosztályunk felé, és én nevetek
ettől az ősemberi mozdulattól és a levegőbe rúgok.
– Diane, a szobánkban lesz már! – vinnyogom, de ő csak
megszorítja a fenekem, mintha ez nem számítana, becipel
engem, hüvelykujját ismét hátulról a lábaim közé fúrja úgy,
hogy végig súrolja a csiklómat. A puncim megduzzad a vágytól,
és mozdulatlan maradok, kiélvezem a simogatását. Lehunyom
a szemem, ahogy dörzsöl és dörzsöl, a válla kemény és erős
alattam, ahogy visz engem.
– Hello srácok – mondja Diane, ahogy becipel a
lakosztályba, és még mielőtt válaszolhatnék, egyenesen a
főhálószoba felé veszi az irányt, a válla fölött hátra szólva.
– Nem vagyunk éhesek, még… De azok leszünk, egy órán
belül.

És becsapja az ajtót mögöttünk.

 Hat

Fordította: Cassia

Átn.: Jane

A BOSTONI ÚT

A Bostoni út során, lehetőségem nyílt közelebbről is megismerkedni a

Jet WC-jével. A repülőút felét hányással töltöttem. Mikor az első
fordulóm után kijöttem, Remington mogorva képe fogadott, Diane pedig
egy székhez vezetett, mellyel szemben az asztalon egy tál dinnye, papaya,
dió és túró várakozott. Szeretem a papayát. Van benne rost és rengeteg A
vitamin, valamint segíti az emésztést. Van egy citrom az oldalán, amit
általában szeretek rá facsarni. De a testemnek más ötlete van, ahogy
megérzem a papaya illatát...
Majdnem a markomba hányok, eltolom a tányért és a fürdőbe
rohanok, a WC ülőkét felhajtva ismét hányni kezdek. Diane azonnal
megjelenik az ajtóban, és meghallom, hogy valakivel odakint beszélget.
Persze tudom, hogy ki lehet az.
– Ne hagyd, hogy bejöjjön – könyörgöm, két öklendezés között.
Remy, már két hete fel van pörögve. A Világ Királyának nevezte
magát, majd pár napja a Dzsungel Királyának, aztán a Zsák Királyának,
engem pedig megkért, hogy legyek a királynője, amire én csak nevetni
tudtam. De ugyanakkor, annyira elbűvölőnek és aranyosnak nézett ki a
kis gödröcskéivel, hogy olyan érzésem volt, mintha a kezem kérné meg.
Annyira energikus. Mindenikünket lefárasztja, de legalább Pete, – karikás
szemek ide vagy oda, – boldog, hogy Remy nem vált depresszióssá. A
mániákus Remington úgy harcol, mint egy gladiátor, és az utóbbi időben,
úgy tűnik a jó hangulata is kitart, amíg folyamatosan kapja a szétrúgandó
seggeket, és tőlem pedig a rengeteg szexet, amit készségesen meg is adok
neki, mivel vágyom rá és kívánom őt, mint mindig, sőt fura, de
mostanában még inkább akarom.
Amint lehúzom a WC–t és megpróbálok nyugodtan lélegezni, Diana
felém küld egy mosolyt, ahogy azt mondja, úgy gondolja, Remy
imádnivaló, mikor aggódik, de a mosolya rögtön lehervad, amint egy
alapos pillantást vett az arcomra. Pont olyan szarul nézhetek ki, mint
amilyen szarul érzem magam. Nem számít, hogy milyen idős vagyok, de
amikor beteg leszek nem vágyom másra, csak egy forró levesre és az
anyukámra. Soha nem engedte, hogy az ágyban együnk, kivéve ha betegek
voltunk, akkor kaptunk egy nagy tál meleg levest.
– Lehet, hogy gyomorrontásod van? – Diane a homlokomra teszi a
kezét.
– Nincs lázad. Kérsz egy kis ásványvizet? Vagy Alka-Seltzer-t? –
kérdezi.
– Talán csak egy kis szódavizet – bevallom, kínosan érint, ha arra
gondolok, hogy az egész csapat tudni fog rólam és hányásomról.
– Van egy rágód?
Bólint és engem figyel, ahogy rendbe rakom a hajam és lófarokba
kötöm.
– Pihenned kéne délután – javasolja.
– Hagyjam ki az edzést? Soha!– zihálom.
– Nagyon sápadt vagy, Brooke.
Megcsipkedem az arcom és rámosolygok.
– Nem is.
Zúgolódva a fejét rázza és elmegy, majd nem sokára egy csomag
rágóval, a kis szállodai pipere csomagommal, egy szállodai fogkefével és
egy tubus Colgate fogkrémmel tér vissza.
– Mindig elrakok párat, bármerre járunk. Samponokat is – mondja
büszkén.
– Oh, életmentő vagy, Diane!
Fogmosás közben, komolyan elkezd foglalkoztatni, hogy mi lehet a
bajom, és amikor kijövök, őt a székszélén ülve találom, a könyökével a
térdén támaszkodik és fekete szemei a repülő mellékhelyiségének ajtajára
szegeződnek. Emellett, másik három aggódó szempár követi minden
egyes lépésemet, ahogy a helyemhez sétálok. Gyengének és
dehidratáltnak érzem magam, a párnákra esek és az utazó táskám tetejére
huppanok. Remington kihúzza alólam és a pad végébe röpíti, aztán
határozottan megragadja a fejem és magához húz, hogy homlokunk
összeérjen.
– Mi a baj?
– Nem tudom. Nem vagyok önmagam a csípések óta.
Többet érzek, mint látok, Diane tűnik fel a közelben és úgy tűnik, hogy
minket tanulmányoz. Én csak be akarok mászni Remington ölébe és ott
maradni, átkarolni a nyakát és az orromat a nyakába temetni és magamba
szippantani azt a fene jó illatát, de túl fáradt vagyok, hogy bármerre is
mozduljak, így csak a kezébe hajtom a fejem, lehunyom a szemem egy
pillanatra és beszívom a szappan illatát.
– Brooke, biztos, hogy a csípésekkel kezdődött?
Mind ketten Diane felé fordulunk, arcán egy olyan széles mosoly ül,
melyet még sosem láttam tőle. Barna szemeit inkább Remingtonra
szegezi, mint rám, és amikor újra megszólal, a hangja remeg az
izgalomtól.
– Megkérdezted Brooktól, hogy vajon nem leszel-e apuka?

Tessék? Olyan, mintha a torkomba szorult volna egy kicseszett

bowling golyó. Érzem, ahogy egy pár fekete szempár bámul rám, úgy
érzem, a tüdőmbe már nem fér több levegő. Megvárja, míg a szemébe
nézek, hangja alig hallható a repülőgép zajától.
– Az leszek?

Szent szar…az leszek?

Terhes?
Ez az egyszerű szó, kétszer akkora golyóvá nő a hasamba. Vajon
aggódik, hogy az lehetek? Bámulom az arcát… de semmi. Csupán jóképű,
mint mindig, de ennyi. Nem tudok olvasni azokból a sötét szemekből.
– Nem – hangsúlyozom. Az összes belső falat felhúzom magam köré,
ahogy a félelem belém hasít, hogy egy ilyen dolog mit tenne velünk. –
Fogamzásgátlót szedek már évek óta. Emiatt, össze-vissza jön meg, így
nem tudom pontosan, hogy mikor jön meg...– Leállok, mikor Diane
felemeli a szemöldökét. – Nem vagyok az! – biztosítom vigyorgó arcát,
most már haragosan.
Hoz egy üveg szódavizet, Remington kinyúl érte és elveszi.
– Nem lehetek. Nem is lehetnék – mondom, csupán neki.
– Azt akarom, hogy valaki megvizsgáljon – kinyitja nekem a palackot,
majd a gép eleje felé fordítja a fejét. – Pete, azt akarom, hogy valaki
kurvára megvizsgálja Brookot. MOST.
– Igen, uram – válaszolja Pete. – Elintézek pár hívást, amint
leszálltunk.
– Azt akarom, hogy nő legyen, tökéletes eredményekkel és
tapasztalattal, nem valami kezdő! – teszi hozzá.
– Nem akarom, hogy bárki is megvizsgáljon! – tiltakozom.
Villámsebesen visszafordul felém, mire én megnyugtatásul sűrű
hajába túrok az ujjaimmal. Hangosan kifújja a levegőt, és mikor úgy
érzem, kezd lenyugodni, a nyakába temetem az orrom. Nem tudom miért,
de ez az egyetlen hely, ahol nem érzem magam betegnek és nincs
hányingerem sem, a tüdőm telítődik Remy illatával.
– Megvizsgálnak, – mondja mogorván a hajamba, majd a karjait
körém fonja és az ölébe húz. Majdnem felnyögök hálából, hisz olyan
nevetségesen jól érzem magam a karjaiban. Lehajtja a fejét, hogy
beleszagolhasson a nyakamba, mintha őt is ugyanúgy megnyugtatná az
illatom, mint engem az övé, aztán az ajkával nyomvonalat csókol a
fülemig, ahol halkan és finoman minden szót kihangsúlyozva, elmondja
nekem a szándékát.
– Ha azok a skorpiócsípések maradandó károsodást okoztak, én
esküszöm, megölöm az a faszt és letépem a fejét, mint egy istenverte
csukának!
– Legalább hadd menjek el, hozni egy terhességi tesztet! – kéri Diane.
Remington, sötétlő szemeivel méregeti. Nem tudom nem észrevenni,
egy kissé bepánikolva, hogy nem csillognak, és semmiképpen nem
nevetnek.
– Nem vagyok terhes. Nem lehetek – ragaszkodom hozzá. Nem tehette
ezt velem a fogamzásgátlóm, ugye? Extra lassan végig futtatja szemét
rajtam, kezdve a lófarokba fogott hajamtól, a mellem alatt hullámzó
égszínkék topig és a feszes rózsaszín farmeromig, majd vissza, és teszi
mind ezt kifürkészhetetlen arccal.
– Mi? Úgy gondolod az vagyok? – kérdezem hitetlenkedve, de mielőtt
válaszolni tudna, hozzá teszem. – Remy, egy baba nagyon ijesztő lenne
most.
Gúnyolódik.
– Ki az, aki fél egy babától?
– Én. Te imádnivaló ember. Én félek.
Megragadja az állam és vigyorog.
– Lehet, hogy el fogom fogadni, ha úgy néz ki, mint te.
– Szart sem fogsz elfogadni, mert nincs mit elfogadni! – egy pár
pillanatig figyel engem, és megesküdnék, hogy olyan ...
– Elégedettnek látszol! – vádolom, alig akarom elhinni, amit látok.
Egyik karcsú szemöldökét megemeli.
– Úgy nézel ki. Elégedettnek tűnsz, mikor arra gondolsz, hogy teherbe
ejtettél, pedig a fogamzásgátló is megmondhatja, hogy ez szinte
lehetetlen.
Azon a mély öblös hangján felnevet, mire a bőröm életre kell és
minden egyes szőrszálam vigyázzba vágja magát, aztán megcsókol, de
nem azzal a most jól felizgatlak csókkal, hanem azzal a csókkal, ami azt
fejezi ki, hogy különleges kapcsolat van közöttünk. Aztán felmér, azokkal
az aranyos fekete szemeivel, mely most nagyon is ragyog, hiszen remekül
szórakozik rajtam.
– Jobban szeretném, ha az én babám lenne ott benned és nem a
méregtől lennél beteg, – félig súgja, félig morogja.
– Egyikről sincs szó – biztosítom. Akkor mégis, miért tartok két hete
hányó fesztivált?
A francba.
Bassza meg!
A picsába, a picsába!
Kemény mellkasához húz és a hátamat dörzsöli, gyorsan, fel és le,
majd halkan, gyengéden, de tele figyelmeztetéssel megszólal.
– Amint megkapjuk a szállodai szobát, én behajítalak az ágyba, és te el
sem mozdulsz onnan. Nem érdekel, hogy mi a baj. Ott maradsz, míg
valaki meg nem vizsgál, és azt nem mondja, hogy minden rendben lesz.
– Ha! Kizárt, még akkor sem maradok egész nap ágyban, ha beteg
vagyok. Még sosem hagytam ki egyetlen munkanapot sem az életemben.
Megcsókolja a fülem, azzal az én vagyok a pasid csókjával, amit
kezdek annyira megkedvelni.
– Akkor, eddig nem éltél megfelelően.

♥♥♥

Szóval, nem csak, hogy hiányzok a melóból és mostanában stresszes

életet élek, de épp most pisiltem egy pálcikára. Pete megszervezett
nekünk egy találkozót egy tapasztalt férfi nőgyógyásszal holnapra, és
Remington türelme még inkább fogytán van. Azt még valahogy
megbocsátotta, hogy férfi orvosom lesz, de hogy várni kell, azt nem.
Természetesen, Mr. Spuri nem tud várni. Elmondtam neki vagy ezerszer,
hogy nem vagyok terhes és minél többször mondom, annál önelégültebb
képet vág. Most is úgy tűnik, jobban izgatja őt a pálcikára pisilésem, mint
engem. Az egyik fekete pólóját viselem, amikor kijövök a fürdőből és ott
találom őt, árnyékboxol. A küszöbön állok és megcsodálom a mozgását, a
rugózását. Kiszámít minden ütést, pontosan tudja hová fog betalálni, még
akkor is, ha úgy tűnik, hogy el van lazulva, tudom, hogy az az erő mely az
ütéseiben van, egy buldózerével vetekszik. Az ajtófélfának támaszkodva, a
bennem élő sportoló csodálattal figyeli. Több ezer sportolót ismertem
életemben, de én soha, soha nem találkoztam olyannal, mint ő. A
sebessége. Gyorsasága. Ahogy elhajol. Ahogy lendít. Olyan, mintha
ösztönösen küzdene, és mégis ugyanakkor, látom az edzéstervében és a
verekedéseiben, hogy mindig a küzdelemre koncentrál.
Egy pillanatra eszembe jutnak a szüleim. Tudják, hogy egy turnén
veszek részt, de azt nem, hogy mennyire belebolondultam a pasiba, aki
felfogadott a munkára. Azon a napon, mikor elhagytam Seattle-t, a
legfőbb gondom az volt, hogy Remington visszafogad-e vagy sem. Nem
gondoltam rá, hogy elmondjam nekik, mennyire szerelmes vagyok, hogy
találkoztam egy sráccal, akiről soha nem is álmodtam. Aki miatt annyira
mélyre zuhantam, amilyen mélyre nem is tudtam, hogy zuhanhatok.
Tudom, hogy megbíznak bennem és tudják, hogy megfontolt vagyok, és a
fejemmel gondolkodom. Hiszen az évek során már bebizonyosodott, hogy
én vagyok a leginkább felelősségteljes utódjuk, de ha ez a teszt pozitív...
Ohhh, Istenem, ha pozitív azt fogják ordítani, „felelőtlen”, bele a
nagyvilágba. Istenem, mi van, ha terhes vagyok? És egy kicsi Tate jön az
életemben, aki ugyanúgy átveszi az irányítást, mint Remington. Hallom,
ahogy oda bent ezt motyogja: „Tudod mit? Lehet, hogy nincs rám
szükséged, nem akarsz engem, de a fenébe is szeretni fogsz, mert már itt
vagyok.”
– Ellenőrizted már?
Hangja visszaránt a valóságba, és ahogy felnézek rá, a gyomrom
görcsbe rándul. Ujjaival a hajába túr, úgy tűnik minden alkalommal,
amikor ezt teszi, csak még jobban összeborzolja. Sötét szemeiben, a
besütő nap kis kék foltokat világít meg. Sportosan néz ki a
melegítőnadrágjában és a kisfiús kapucnisában, és a gondolat, hogy az ő
gyerekét hordhatom a szívem alatt, nyugtalanít és nagyon, de nagyon
felkészületlennek érzem magam.
– Brooke? – kérdezi kitartóan.
A gyomrom ismét összerándul. Egyik felem kíváncsi, még a másik
nem akar tudni semmit, csak ellebegni a jelenlegi állapotban. Csak mi.
Remy és Brooke.
– Pisiltél, vagy nem pisiltél egy pálcikára, baby? – kérdezi, amikor
hezitálni lát.
– Megcsináltam! Mondtam, hogy megtettem! – Egy nyögés
kíséretében visszasétálok az éjjeli szekrényhez és immár, harmadszorra is
elolvasom az utasításokat. Képzeletben felhúzom a nagy lányos
nadrágomat, felveszem a szekrényről és megfordítom a pálcikát a
kezemben.
A pillangók kővé válnak a hasamban.
A szüleim képe villan a fejembe. Anya és Apa. Egy másik generáció.
Talán Nora elmondta nekik, hogy azzal a pasassal járok, akinek dolgozom,
de ha nem tette meg, és most már úton is a baba, akkor már látom is a
lelki szemeim előtt, hogy több hónapig terápiára kell majd járjanak.
Lerázom ezeket a gondolatokat, mert őszintén szólva, itt csak egy ember
véleménye számít. Az övé. Remington Tate-é. Az egyetlen és
utánozhatatlan Szökőáré. Lehet, hogy apuka lesz nem sokára?
A francba.
Ez nem történhet meg.
De megtörténik.
Felé fordulok, és megcsap az a mérhetetlen szeretet, melyet iránta
érzek. Elkezd ugrálni a szobában, az öklével le és föl hadonászva. A
homlokát ráncolja, ahogy horgai és felütései a képzeletbeli partnerére
záporoznak, aki hihetetlen gyors, abból ítélve, ahogy Remington elhajol és
amilyen gyorsan üt újra.
Szinte hipnotikus. Izmos, nyers és igazi. Ő az enyém, vagy legalábbis ő
minden, amit a világon akarok. Azt, hogy ő az enyém legyen. Leáll,
enyhén ferde szemöldökét felrántja, amely úgy tűnik, már tartósan ferde
marad.
– Mit mond?
– Azt mondja… – bámulom a kis kijelzőt, és nem, nincs kettős
látásom. Úgy értem kettőt látok, de ez nem hallucináció. Úgy érzem,
sziklák vannak a tüdőm helyett, mert képtelen vagyok lélegezni. Lerakom
a pálcikát az ágylábához, és oda sétálok hozzá. Lépés, lépés után, és közbe
bámulom azokat a fekete-szürke szemeket kék pöttyökkel, ő is engem néz,
egyre növekvő kíváncsisággal. Megsimogatom borostás állát, amíg én
felnézek rá, ő lenéz rám. Teljesen éber vagyok, ő meg jól szórakozik
rajtam.
– Remington, ne felejtsd ezt el – suttogom izgatottan a mellkasába,
egy kis támaszt keresve. – Te fekete vagy most, és én nem akarom, hogy
elfejtsd, amit mondani fogok. Szükségem van arra, hogy teljesen itt legyél
velem.
– Hé! – Eltűnnek a gödröcskéi, ahogy keretbe fogja az arcom kérges
kezével. – Enyém vagy, tartalak.
– Istenem, kérlek.
 – Igen, elkaptalak. Most mi a baj? Hmm? Ha nem vagy az, akkor ki
kell találjuk, mi lehet a baj veled. Ha az vagy...
Kifordulok a karjából és az ágyhoz rohanok, hogy felvegyem a
pálcikát, eközben a szívem örült vad ritmusban ver. Szükségem van az
erejére. A magabiztosságát akarom. Még ha illékony is, ebben az
állapotban. A francba. Légy erős! Erre van most szükségem. Nem veszi le
rólam a szemét, ahogy a kis pálcika felé nyúl. Istenem, lehet, hogy
hamarosan már nem fog így mosolyogni.
Hangom nyugodt és meglepően határozott.
– Két vonal, feltehetően azt jelenti, hogy terhes vagyok.
A szemei rajtam maradnak egy pillanatig, majd lefelé fordulnak a kis
kijelzőre, amelyet a napfény felé fordít. A szorongásom felfal belülről,
ahogy a reakciójára várok. Viccelődtünk erről a gépen, de most nagyon
komoly. Annyira komoly, mint én. A profilja teljesen olvashatatlan.
Szemügyre veszem az orrát, a szája nyugodt és rohadtul szép formáját.
Szemöldökét egy kicsit összehúzza, ahogy próbálja megfejteni a
vonalakat. Lehetetlen számomra, hogy bármilyen érzelmet leolvassak
róla. Mikor félre rakja a pálcát, a lélegzetem megáll, és mikor felemeli a
fejét, a világ megáll körülöttünk. Tekintetével az enyémet keresi, a
gyomrom annyira összerándul, mint a szívem a mellkasomban.
Mi van, ha így nem akar engem?
Mi van, ha ez túl sok nekünk?
Mi van ha, elég erősek vagyunk, hogy egymást szeressük, dehogy
együtt szeressünk valaki mást, ahhoz már nem?
Mi van, ha nem állunk még készen?
Tekintetünk találkozik, ő az én reakciómat tanulmányozza, és én meg
kétségbeesetten az övét. Vagy ezer különféle reakciót elképzeltem végig
suhanni az arcán, de nem ezt, ezt... ezt… ezt a fajta önelégült örömöt.
Nem, ez több mint öröm. A szeme ragyog, mintha szexuális éhség
gyötörné, de ez valami más, több annál. A gödröcskéi felragyognak és
nevet, és az ő tökéletes boldogsága szivárványként robban bennem.
– Gyere ide – felkap és arcát a hasamra téve, egy hangos puszit ad
nekem. Felvisítok, mikor az ágyra dob és fölém lendül. Az arc kifejezése,
öröme és a gödröcskék, engem is nevetésre késztetnek.
– Te egy őrölt vagy! Te vagy az egyetlen ember, aki csak úgy, rádobja a
terhes barátnőjét az ágyra.
– Én vagyok az egyetlen ember a világon, – mondja, – amennyire én
tudom. Csak egy férfi van a világodban, és az én vagyok.
 – Rendben, de ne mondd meg apának, hogy ilyen könnyen
egyetértettem veled... – megdörzsölöm a vállát, az arcát, amitől lassan
elhelyezkedik fölöttem. Ha önelégültnek láttam ezelőtt, hát akkor a
mostani arckifejezésére már szavak sincsenek.
– Brooke Dumas, terhes az én kis babámmal – mondja ravaszul. Haja
az égnek áll, és én még inkább felborzolom, mikor beletúrok és játszani
kezdek vele. Boldogság hullámzik át rajtam. – Szédülök. Csókolj meg!
Lehajtja a fejét és gyengéden összebarátkoztatja a nyelvét az
enyémmel. Először szinte felfal a szájával, majd gyengéden nyalogatni,
szopogatni és rágcsálni kezdi az ajkam. Hátrahúzódik, hogy az ujjával
cirógatni tudja az arcomat.
– Csináld meg, hogy úgy nézzen ki, mint te.
– Te vagy az, aki ezt nekem adta.
– Nem, te adod őt nekem.
– Rendben van, mindketten kicseszett adakozó lelkek vagyunk.
Annyira csodálatos a nevetése. Átfog és áthengeredik velem, majd
lassú, érzéki csókokat kezd adni.
– Most már az enyém vagy, a csinos kis fejedtől, az enni való
lábujjaidig. – Simogatja az arcom kérges ujjaival, majd egy csókot lehel a
szemhéjamra. – Meg se forduljon a fejedbe, hogy újra elhagysz engem,
mert elmegyek érted és Isten engem úgy segéljen, ki foglak kötözni oda,
ahol éppen vagyok, ahol alszom, ahol eszem. Hallasz engem, Brooke
Dumas?
Az amúgy is érzékeny melleim megfeszülnek a melltartóban és csak
annyira vagyok képes, hogy bólogassak válaszul. A francba is, imádom,
hogy ennyire birtokló és ez, kétszeresen is igaz, ha fekete. Érzem, ahogy
egyre jobban benedvesedek a lábaim között.
– Nincs egyetlen részem sem, ami ne tudná, hogy a tied vagyok! –
biztosítom őt, ahogy kezét a szívemre rakom.
Bilincsként szorítja össze az állát és a primitív tudatosság fénye villog
a szemében, ahogy ujjai közé szorítja a mellem. Csókolózni kezdünk.
Keményen, aztán egyre lágyabban, gyengédebben. Testünk szorosabban
tapad egymáshoz, annyira szükségünk van az érintésre, mint az oxigénre.
A fülembe suttog.
– Örülten rajongok érted – orrát a hajamba temeti, magamhoz
szorítom és zihálok. – Annyira szeretlek.

Extrém módon elégedettnek néz ki, miután többszörös orgazmussal

ajándékoz meg. Megfordít, és úgy helyezkedik mellettem, hogy kezét a
hasamon pihentethesse, míg arcát a nyakamba temeti. Örült módjára
száguldanak a gondolatok a fejemben, egy kicsi Remyről, elképzelem,
ahogy fut, ügyetlenül és botladozva. Megérintem a pocakom és hagyom,
hogy az oroszlán dédelgessen.
 Hét

Fordította: Cassia

Átn.: Jane

SIN CITY

Jelenleg Sin Cityben vagyunk, és a szeme ismét visszaváltozott a

szokásos átható kékké. Kék szemekkel kelt fel, miután kiderült, hogy
gyereket várunk. VÁRANDÓSAK VAGYUNK. Nem aludtunk valami sokat
azon az éjszakán. Remy fáradhatatlan volt és kemény, egész éjszaka.
Megdugott, kinyalt, én viszonzásul leszoptam őt. Ujjaival kényeztetett,
kezét a kezemre tette és a farkára vezette, hogy én is kényeztessem, míg ő
ujjaz.
Másnap kielégülten és kialvatlanul jelentünk meg a dokinál, aki
eltávolította a fogamzásgátlómat. A doki kedvesen felvilágosított, hogy
minden ilyen jellegű fogamzásgátlót öt év után cserélni kell. Az enyém
már öt és fél éve bennem volt, és bevallom hülyén éreztem magam, hogy
teljesen elfelejtettem, főleg, hogy biztosítottam Remyt, hogy nem eshetek
teherbe. Elkapom a csillogó, önelégült pillantását, kék szemei némán
ugratnak, mintha szándékosan tettem volna.
– Nos, óvszert is használhattál volna, – suttogom mogorván.
– Veled? – gúnyolódik és a bordáim közé bök. – Az enyém vagy.
– Már egy ideje nem működött a fogamzásgátlója, és időbe telik a
szervezetnek, hogy növelje a hormonműködést, de úgy látom, önnél ezzel
nincs gond – mondja az orvos, aztán közli a szülés időpontját, ami hála az
égnek, a szezonzárás után két hónappal van.
Esküszöm, Remy olyan édes volt, ahogy ott ült mellettem a sportos
ruháiban, itta magába az orvos minden szavát. Sok kifejezés olyan volt,
hogy akár kínaiul is lehetett volna, annyira nem értettük, de ő kíváncsi
volt és aggódott, hogy fogok-e tudni futni így. Azt is megkérdezte, hogy
mennyit kell egyek. Hány gramm proteint? Mennyi szénhidrátot? Az
orvos zavartnak látszott, hogy miért érdekli ennyire grammra pontosan az
adag, és én csak meg akartam csókolni a pasimat, amiért eljött velem a
vizsgálatra. Hazugság. Nem csak csókolni akartam. Addig akartam a
mellkasához nyomni a bimbóimat, míg már nem sajognak, és a számat az
övére nyomni, rácsusszanni a farkára és meglovagolni őt Ausztráliáig, és
vissza.
Ha Remyt felvillanyozza a terhességem, nem tudom leírni, hogy mit
tesz velem a gyönyörű kék szeme és a saját zavargó hormonjaim. Eltökélt,
hogy megszagoljam az ételeket, és amitől nem hányok, abból elkezdek
enni kettő helyett. Aggódom, hogy elefántméretűvé fog hizlalni, szóval, ha
azt akarja, hogy egyek, akkor inkább friss és laktató ételeket akarok enni,
mint üres szemetet. Úgyhogy itt vagyunk, Diane és én, a Whole Foods-
ban keringünk a Las Vegas Körúton.
A boltok kirakatában mindenféle óriásplakát van,
szerencsejátékokról, nőkről és piáról. Ez Las Vegas, Baby! De egyik sem
igazán az, amire nekünk most szükségünk van. Eközben Remington, az
edző teremben rugdossa szét a seggeket, az edző ténylegesen megnövelte
a tréning idők számát. Rengeteg izmot magára szedett, és az egész csapat
egyetért abban, hogy Skorpió a legjobb formában lévő Remyt kell, hogy
kapja a döntőben. Szóval az én fenevadam már kilenc órán át edz
naponta, míg én reggelente megengedhetek magamnak egy kis extra
szunyát, mielőtt csatlakoznék hozzá. Úgy zabálja a fehérjét, mint az őrült,
ráadásul az edző folyton hozza neki azokat az L-glutamin turmixokat,
hogy megőrizze az izomtömegét, így most én segítek Dianenek
kiválasztani a legjobb ételeket számára és számomra is. Pete azt mondta,
hogyha Skorpió baszakodni akar a fejével, akkor nekünk biztosítanunk
kell, hogy Remy eleget aludjon, jól eddzen és egészségesen táplálkozzon,
hogy annyira stabil legyen, amennyire csak lehet. Ezért leginkább Omega-
3-ra van szüksége. Ma annyi friss árut fog kapni az én T-rexem, hogy
Diane-nek és nekem, két kosárra is szükségünk van. Vásárolunk
gyümölcsöket, zöldségeket, a legjobb sajtokat, étcsokikat, csíráztatott
magvakat és dióféléket. Aztán irány a fehérje részleg, ahol rendelünk friss
alaszkai király lazacot, ami király a halak között és annyira toxinmentes,
amennyire csak lehet. Amíg várjuk, hogy azt a néhány kiló halat
becsomagolják, megvizsgálom azt a pár szép fej brokkolit is, amit a
kosárba tettünk. Kis fáknak hívtam őket, és Melanie meg „zöld
dolgoknak”, amit amúgy minden zöldségre használ, és az elmondása
szerint, csak a színük miatt ette meg a zöldségeket. Mel imádja a színeket.
– A nagyanyám tanított meg mindenre, amit az ételekről tudok.
Diétával gyógyította a nagyapám depresszióját – mondja Diane.
Rendelünk még vadon fogott garnélát is, és sok más vad és friss
dolgot, amit az eladó srác sorra be is csomagol.
 – Én is voltam depressziós – mondom hirtelen neki, míg egy döglött
halat bámulok. – Nem volt egy vidám dolog.
– Te? Brooke, én sohasem mondanám meg rólad, ha rád nézek.
Történt valami, ami kiváltotta ezt nálad?
– Az életem megváltozott, mielőtt készen álltam volna rá – vállat
vonok, és szomorúan mosolyogva nézek rá. – Nem is igazán tudom
elhinni azokat a gondolatokat, amik azokban a napokban a fejemben
kavarogtak – vallom be. – Minden értelmetlennek tűnt. Sivárnak. Nehéz
elhinni, hogy bárki képes egyedül megbirkózni ezzel.
– Neked hogy sikerült?
– Nem tudom, azt hiszem egy kis részem rájött, hogy ezt az egészet az
agyam műveli. És ez csak egy szerv, mint a májunk vagy a vesénk.
Teljesen józanul bólogat, hogy megérti, amit mondok, hangozzék
bármilyen bután is.
– Az agyam azt akarta, hogy meghaljak, és valamilyen szürreális
módon úgy éreztem, a lelkem harcol ellene.
Néha nem tudom megállni, hogy ne gondolkodjak, és ne hasonlítsam
össze a dolgokat. Miközben én egyszer voltam depressziós, kb. két
hónapig, addig Remington folyton átéli újra és újra, mint egy körforgás,
egyszer fent van, egyszer lent. Bárki, aki ezen keresztül megy, az egy hős.
És a szeretteik is, akik harcolnak értük és velük. Esküszöm Remington
lelke annyira erős… tudom, hogy amikor a sötét örvény lehúzza, a lelke az,
amely legyőzi azt. A fortyogó energia, ami benne van annyira erős, hogy
újra a felszínre löki. Mint egy... szökőár.
– Milyen érzés volt? – suttogja Diane, ahogy az eladó befejezi végre a
csomagolást.
– Tudod, ahogy vizuális és auditív ingerek érnek, vagy amikor
megérintesz valamit, az agyad továbbítja választ az érzékszerveknek, –
mondom neki. – Látlak, és az agyam azonnal üzenetet küld rólad, amit én
vigasz és boldogságként érzékelek. De amikor depressziós voltam, amit
láttam, normális dolgokat, azokról az agyam oda nem illő üzeneteket
küldött. Őrületes volt!
– Őrülten is hangzik! – ért egyet velem.
Mosolygok, ahogy köszönetet mondok az eladónak a csomagokért, és
tovább haladunk a sorok között a csemegeáru és a sajt felé.
– Én úgy gondolom, hogy az agyunk egy orvos és a mellékvesék a
gyógyszertárak, amik felírják a gyógyszereket. Láttad a reklámot a nevető
gyerekekről, és egy kiegyensúlyozatlan gondolat, gyorsan aggodalmat és
könnyeket írt fel neked a nevető gyerekek miatt. Még ha logikusan semmi
értelme, nem számít. Ez a recept, amit a tested kapott.
– Brooke, én nagyon sajnálom. Soha sem gondoltam bele, hogy mi
mehet végbe ilyenkor az emberben.
Bepakolunk még néhány organikus kecskesajtot, kókusz tejet,
mandulatejet és teljes tejet is a kosarainkba.
– Gyógyszert írtak fel, ami csak rontott az állapotomon. Az egyetlen,
ami segített, a családom, Melanie, a sport és a napsütés volt.
– Tudom, hogy az emberünk több alkalommal is átmegy rajta évente –
suttogja Diane, miközben ellenőrzi a címkéket egy karton Görög
joghurton. – Tudtam, hogy van valami gond vele, de nem ismertem a
pontos diagnózist, amíg a srácok el nem árulták, mikor legutóbb kórházba
került.
Hirtelen ismét a kórházban érzem magam és látom, ahogy Remington
fekszik az ágyon és próbál beszélni hozzám, magamat, ahogy elszaladok...
aztán őt, több száz nővel az ágyában. Esküszöm, annyira mélyen belül fáj,
ott ahol a lelkem van. Mielőtt tudatosulna mit is teszek, már a hasam köré
is fontam a karomat, mintha érezném őt magamban. Bennem. A mi
babánkban.
– Ő, egy elképesztő harcos – mondja Diane elismerően, csillogó
szemekkel. – A sok erőfeszítés, amit tesz, hogy jól legyen. Biztos
észrevetted már, hogy Remington soha semmit nem eszik, ami nem
megfelelő a testének. Soha!
A gyomrom megkondul, ahogy a nagy tányér egészséges reggelijére
gondolok, és összehasonlítom az enyémmel, ami csak egy kis keksz és
ásványvíz volt. De úgy tűnik, semmi mást nem képes a gyomrom reggel
befogadni. De persze észrevettem, hogy mennyire jól étkezik Remy. Csak
a legtisztább élelmiszereket eszi és amennyire csak lehetséges, megtartja a
szervezetét a legtermészetesebb állapotban. Szeretem ezt. Szeretem,
ahogy kedvesen megeteti a testét, miután annyit követel tőle órákon át.
Aztán Diane-re nézek, mintha eddig nem is igazán láttam volna, hogy
milyen is ő, ezt a nőt a negyvenes évei közepén, mosolygós, kedves, olyan
aurával, amiből csak úgy sugárzik az empátia és a szeretet, amivel
megtölti az összes hotel szobát, ahol megfordulunk. És tudom, hogy
milyen jól gondját viseli neki, és hogy ő lehet az egyetlen, aki a
legközelebb áll ahhoz, hogy betöltse az anya szerepet Remington számára.
Hirtelen ötlettől vezérelve elengedem a kosarat és megölelem.
– Köszönöm, hogy vigyázol rá Diane! – suttogom.
 – Oh! Hogyan is ne gondoskodnék róla, mikor ő is olyan jól
gondoskodik rólam? Ha azt hiszed, én vigyázok rá, akkor nem tudom elég
jól elmondani, hogy ő mennyi mindent tett és tesz értünk, bármikor és
bármire legyen is szükségünk. Még az édesanyám temetésére is eljött –
megáll és elkezdi kipakolni a pénztárnál a rakományunkat. – Soha nem
volt anyja, igazi anyja, de tudta, hogy mennyire szeretem a sajátomat, és
ezért három államot átrepült, hogy ott legyen a temetésen. Nem szólt egy
szót sem, csak megölelt a végén… de az, hogy ott volt...
Hangja darabossá válik váratlanul, és megértem, hogy mennyit
jelentett, hogy Remy ott volt vele és csöndesen bár, de kimutatta a
szeretetét, és pont emiatt az én torkom is elszorul.
– Annyira izgatottak vagyunk a baba miatt – szalad ki a száján, témát
váltva. – Pete, Riley, az edző, mi mind annyira izgatottak vagyunk a kis
baba miatt. Úgy gondoljuk, hogy az univerzum visszaad neki valami jót és
tisztát.
Közelebb jön, mintha kapcsolatot akarna teremteni a babával, és
habozik, mielőtt hozzám érne. A kezéért nyúlok, és lassan lapos hasamra
fektetem.
– Soha nem tudtam, hogy mennyire vágyom egy baba után, amíg meg
nem tudtam, hogy ez a kisfiú úton van.
Szemöldöke magasra szalad.
– Fiú?
Ez csak egy érzés, amit a zsigereimben érzek. Nem tudom, hogy ez
ilyen hatodik érzék, ami állítólag a nőknek van, de én ösztönösen egy kis
Remy-t képzelek el a fejemben, mikor a babára gondolok. Nem tudom
miért, vagy hogyan, de én biztos vagyok benne, pont, mint az apja
szerelmében, így izgatottan bólintok.
– Igen, fiú.

♥♥♥

Vegast teljesen beszippantotta Szökőár. Fiatal egyetemisták

özönlötték el az arénát, és a lányok? Ezek a lányok a leghangosabb és a
legfanatikusabb rajongók, akiket valaha láttam. És a bekiabálásaik, a
tízszeresére növelik a hormonok miatt amúgy is bekavart
féltékenységemet. A hormonok totálisan elszabadultak bennem, átvették
a hatalmat. Lányok kiabálnak, és én elég közelről hallom őket, ahogy arról
beszélnek, hogy milyen nagyok a kezei, és hogy ez mit jelent. Pete is jól
hallja a csajokat, és csak rázza rá a fejét és forgatja a szemét. A ring másik
felén egy csapat, ismerős piros pólót visel, amire egy-egy betű van
rányomtatva és egyszerre állnak fel, hogy mindenki láthassa a SZÖKŐÁR
feliratot!
A harc közeledtével, összeszorított állkapoccsal végig mustráltam
ezeket a csajokat, és akkor hirtelen szeretem őket, mert szeretik őt, és ő
megérdemli a szeretetet. Mit akarok? Szurkoljanak inkább a seggfej
Skorpiónak? A pokolba is, dehogy! Szóval, ez van. Azt hiszem, sikeresen
legyőztem a féltékenységem ma estére. Ami azt illeti, teljes mértékben
azonosulok velük és ugrálni akarok, amikor a bemondó bejelenti őt. –
Szööökőőőááárr!!! Az egyetlen és egyedül álló, Szöökőőőár! Nagy, piros
villámként csapódik be a ringbe. Erős, mint a bivaly, de mégis annyira
dinamikus, és ahogy letépi magáról a lepelt, látom, ahogy a levegőbe
lebeg, amikor átadja Rileynak. Mintha érezném a szatén érintését a
bőrömön, szeretem, ahogy körülölel, ahogy érezni lehet rajta az ő illatát.
– És most Joey, „a Pók” Ember. Aki rettegésbe tartotta ma este az
ellenségeit!
Mielőtt a Pókember bevetné magát a ringbe, Remington rám néz a
forrón izzó kék szemével. A vágy csak úgy duzzad a lábam között. A
tegnap este jelenetei villognak a fejemben, és tudom, hogy mire gondol,
érzem magamban. Nem tudom, mi köt ennyire össze minket, de valami
biztos, és ahogy a tesztoszteron szétárad a testében, tudom, hogy alig
várja, hogy küzdjön, miközben tudja, hogy nézem. Pont úgy fog harcolni,
mint ahogy mindig, és utána rögtön meg akar dugni. Pont, ahogy szereti.
Oh, Istenem, alig tudom kivárni. Ezért csak a hormonokat teszem
felelősért, hogy lángra lobbanok csupán attól, hogy rá nézek.
– Ez a köcsög valósággal beszív a látványodtól – mondja Pete
– Megoldja – felelem. Remington korábban azt mondta, a harc
részben agymunka, részben erőnlét, és talán igaza van, de mikor látom őt
harcolni, lefogadom, hogy az igazság az, hogy a teljes mértékben szívből
harcol. A szívem egyre hevesebben dobog, ahogy látom, hogy mind a
ketten felemelt kesztyűkkel várjak a jelet.
A harcot jelző csengő megszólal, egy ismerős gong és mindenki
elcsendesedik. Nem számít, hányszor láttam már harcolni, mindig
megbabonáz a látvány, ahogy mozog. Mind a ketten középre mennek és
melegítenek. Remington stratégiája különbözik az ellenfeleitől, játszik
némelyikkel. Néha egyenesen bever a másiknak. Néha csak teszteli őket,
és a kemény ütéseit a nehezebb ellenfeleire tartalékolja, de ma
gyorsabban üt, mint általában, és csak üti, üti őt, hallom a csattanásokat
puff, puff, puff, megküldve Pókembert, aki már számos kemény ellenféllel
nézett szembe, most mégis botladozni kezd az első percben.
– Szeretünk Szökőár!!! S-Z-Ö-K-Ő-Á-R! – ordítják a lányok. – Üsd ki
értünk!
– Minden alkalommal, mikor itt vagy, úgy harcol, mint egy holdkóros
– teszi hozzá Pete.
– Holdkóros – nem pont ez a megfelelő szó. Ő egy gép.
A harc javában zajlik, és a hasamat összeszorító érzéstől alig kapok
levegőt. Az izmai megfeszülnek, ahogy balról bevisz egy horgot. A
Pókember elvéti, így Remy ellentámad. Villámgyors ütéseket mér a Pók-
fickó állára jobbról, balról. Pókember inogni kezd. Remington hátra
ugrik, lehetővé téve neki a lélegzés örömét. A Pókember támadni kezd. De
Remy elhajol és így az ellenfél folyton mellé üt, aztán bevisz neki egy ütést
jobbról, másik kezével gyomron bokszolja, majd a bordái közé üt, és egy
felütéssel állkapcson trafálja. Mire beveti a legerősebb ütését, a jobb
horgát, Pókember már izzadtan, véresen, halálosan fáradtan tántorog.
Csak bámulom Remingtont és biztos vagyok benne, hogy az arénában
lévő összes fanatikusan sikoltozó nő ugyanazt bámulja, mint én. Azt,
ahogy csurognak le az izzadtság cseppek Remington felső testén. Ahogy az
indás tetoválása izzadtságtól csillog a gyenge fényben, és olyan színben
pompázik, mint a tintafekete haja. Szexi gödröcskéi felvillannak, ahogy
magában mosolyog, mikor bever egyet áldozatának. A S-Z-Ö-K-Ő-Á-R
lányok egymás között róla beszélnek és kiabálnak neki, pont, mint Mel és
én, mikor először láttuk harcolni. Ezek közül kettő, Ö és K egymást
átkarolva ugrálnak, lefogadom, túl nagy a gerjedelmük. Oh, Istenem ez
már túl sok nekem is. És elméletileg, ő az enyém. Az enyém, de
egyszerűen képtelen vagyok elhinni. Látom őt, megérintem,
megcsókolom, szeretem és 99,9%-ban nem tudom elhinni, hogy valaki,
aki ennyire komplex, megfoghatatlan, férfias, tud egyáltalán tartozni
valakihez, – még ha tudom is, hogy szeret engem.
A jobb horog zajos csattanással éri el a sikerét, és már emelik is
Remington karját a levegőbe. Liheg, éhes kék szemeivel engem keres, rám
tapad, a csontomig hatol. Nem mosolyog. Orrlyukai kitágulnak. Szívem
elnehezül, testem megfeszül, hogy felkészüljek arra, amit a szemében
látok.
– Akartok még többet? – hallom kiabálni a hangszórókból. – Készen
álltok még többre?
A tömeg üvölt. De ő nem törődik semmivel, csak engem néz kéken
csillogó, sokat ígérő szemeivel, és feltenném mindenem, amim van, hogy
gondolatban éppen megdug. Kemény, érzékeny melleim megfeszülnek, és
amikor felvezetik a következő ellenfelét, a puncim már tocsog a
nedveimtől és összerándul, amikor látom az izmai játékát, és ahogy látom
eltökélt arcát. Alig várom már, hogy vele lehessek ma éjszaka, nyelve a
számban, azt csinálva, amit a legjobban tud, farka bennem, keményen és
gyorsan, vagy lassan és mélyen... csak össze akarok bújni az én
oroszlánommal és annyi szeretet adni neki, amennyit senki mástól nem
kapott meg csak tőlem.
– Gyerünk, Szökőár!!! – tombol a közönség.
Azt az izgalmat akarják, amit csak Ő tud nekik adni, és én biztos
vagyok benne, hogy Remy meg is fogja adni nekik. Még egyszer rám néz,
és nem tudom, mit akart látni a tekintetemben, de amit lát úgy tűnik,
tetszik neki. Rápillant a következő ellenfelére, egy fiatal srácra, kit én még
sosem láttam ezelőtt, és mielőtt egyáltalán fel tudnám fogni,
fénysebességgel három brutális ütést mér egymás után az ellenfele
állkapcsára, egy felütéssel megfűszerezve… mire az holtsúlyként vágódik
el.
– Igen! – kiáltja Pete karját a magasba lendítve. – Igeeeen, igeeeen!
Az egész aréna a nevét üvölti, míg én mozdulatlanul ülök a
székemben. A fájdalom enyhe lüktetésként kezdődik, majd heves görcsbe
megy át. Karommal átölelem a hasamat, kellemetlen minden mozdulat.
– Szökőőáár, emberek, ismét Szökőár!!!
Győztesen a magasba lendíti a karját, és észreveszek egy nyitott sebet
a dundi alsó ajka közepén. Gödröcskéi felragyognak, ahogy szeme
megtalál a tömegben, és én már alig várom, hogy lenyaljak minden
vércseppet arról a szexi szájáról és balzsamot kenjek rá. A görcs még
erősebb szúrásba megy át, és oldalra dőlök, elvesztem a tekintetét, és
akkor sem vagyok képes felnézni, mikor belép a következő ellenfele.
Nagyon rosszul vagyok. A tüdőm összeszorul, ahogy felnézek, minden
izma önálló lényként dolgozik, ahogy küzd, megfeszülnek és elernyednek.
Látom őt, de gondolkodni nem tudok, aggódom, tudni akarom, mi
történik velem.
– Pete, ki kell mennem a mosdóba. Most azonnal! – mondom, egy
általam még sosem hallott hangon. Félelem hallatszik benne. Igazi
félelem, rettegés. De ő csak áll, majd a szemét a ringen tartva követ engem
a mocskos mosdóba. Ott sorba kell állnom és várni pár percet, míg sorra
nem kerülök. Mikor én jövök, belépek a kis műanyag helyiségbe, és
lehúzom a bugyimat, melyet ragacsosnak érzek… és látom, hogy csupa
vér, mintha menstruálnék.
 – Oh, Istenem! – mondom.
Veszek vagy ezer nyugtató lélegzetet, de kibaszottul nem segítenek
semmit, helyette egy émelyítő, sürgető érzés, a kétségbeesés uralkodik el
rajtam. Percek telnek el, míg meg próbálok kijönni és látszólag úgy tenni,
mintha rendben lennék, a meccs végéig. Pete rám vigyorog.
– Haver, én még soha sem láttam senkit ennyit hányni, mint téged.
Hány kilót fogytál?
– Menjünk, üljünk le, – mondom. Lassan haladok és enyhén
görnyedten, mert ha egyenesen tartom magam, a fájdalom még rosszabb,
mintha a testem ösztönösen tudná, hogy össze kell gömbölyödnöm.
Lassan, óvatosan leülök a helyemre, Remy még mindig oda fent van, és a
tömeg továbbra is a nevét üvölti.
Úgy tűnik, egy újabb áldozati bárányra vár, fejét felénk fordítja, mint
aki már várta, hogy visszaérjünk a helyünkre. Rám kacsint, mikor meglát,
aztán karcsú szemöldökét összehúzva, még jobban szemügyre vesz.
Hirtelen elkapja a ring kötelét és kiugrik rajta. A tömeg felbuzdul, mikor
meglátják, hogy elhagyta a ringet és amikor rájönnek, hogy felém tart,
hogy ez a nyers erő és tesztoszteron hegy felém tart, más skandálásba
kezdenek.
– CSÓK, CSÓK, CSÓK! – üvöltik.
Elkap és a karjába zár. A tömeg megőrül, és mellesleg a szívem is.
Lenéz rám, éberen és idegesen.
– Mi a baj?
– Vérzem – felelem könnyezve.

♥♥♥

A következő fél óra történései összemosódnak

– Hozd a kocsit – utasítja Remington Petet, ahogy kifelé cipel az
arénából.
Szökőár!!! – még mindig cseng a háttérben, ahogy ki érünk a vegasi
friss levegőre a parkolóba. Beszáll velem az Escalada hátsó ülésére, Pete
pedig beugrik a volán mögé, és a GPS gombjait kezdi el nyomogatni, hogy
találjon egy közeli kórházat. Észreveszem, hogy kétségbeesetten
ismételgetem.
– Nem veszíthetem el. Nem fogom elveszíteni a babánkat!
Remington nem hall engem, a mellkasához szorítva, fojtott hangon
Petehez beszél, ahogy arra utasítja, hogy a sürgősségi felé menjen
egyenesen, míg én tovább beszélek a legelszántabb hangomon,
mantraként ismételve.
– Nem fogom elveszíteni. Akarod ezt a babát. Akarom ezt a babát.
Rendesen eszem, edzek, te rendesen eszel, edzel.
Becipel a kórházba és egyenesen a nővérpulthoz visz, figyelmet
követelve, és amikor behozzák a tolókocsit, azt mondja nővérnek.
– Csak mondja meg, hová vigyem.
Hallom szívét hevesen dobogni a fülem alatt, még sohasem
hallottam, hogy ilyen dühösen pumpált volna. BUUUM, BUUUM,
BUUUM. Bevisz egy szobába és leültet egy ágyra, kezemet szorosan, már-
már egy kicsit fájdalmasan szorítja, míg bejön egy orvos és két nővér és
elkezdenek vizsgálgatni, Pete a szoba előtt várakozik. Isteni szerencse,
mert így is kellemetlenül érzem magam Remy előtt így, kitárt lábakkal. De
ő csak az összefonódó kezünket nézi, mintha számára is pont olyan
kényelmetlen lenne ez a helyzet. A doktor, kesztyűjét lehúzva felénk
fordul.
– A felesége a vetélés korai szakaszában van.
Az agyam próbálja értelmezni a hallottakat, de nem igazán sikerül
neki. Az oldalamra fordulva magzatpózba gömbölyödök, karjaimmal a
hasam körül, egy szót sem szólok senkihez, csak remegek és rázom a
fejemet. Mert ez… nem... nem lehet. Egyszerűen... nem! Egészséges fiatal
nő vagyok, és az egészséges fiatal nők nem szokták csak úgy elveszíteni a
babájukat. Az orvos Remington felé fordul, és halkan beszélni kezd vele,
felemelem a fejem, hogy egy pillantást vethessek az arcára. És az arca, én
esküszöm, soha sem fogom elfelejteni azt az ádáz kifejezést, ahogy közel
hajolva az orvoshoz, fojtott hangon ismerteti a véleményét.
– Ez, lehetetlen.
Az orvos tovább folytatja a beszédét, de Remington csak rázza a fejét
és összeszorítja az állkapcsát. Hirtelen fiatalabbnak és sebezhetőbbnek
tűnik, amilyennek sohasem láttam ezelőtt. Istenem, olyan csüggedtnek
néz ki, gondolom így festhetett akkor is, mikor közölték vele, hogy
kirúgták a profi bokszolók közül, és soha többé nem bokszolhat
hivatalosan. Az arcához rántja a kezét, majd leejti azt. A pánik, vonatként
fut át rajtam, iszonyatos gyorsasággal. Felé nyújtom a kezemet, és fojtott,
félelemmel teli hangon beszélni kezdek.
– Mint mond? Mit mond?

Remington ott hagyja az orvost a mondata középen, odajön hozzám

és mellém ül, és azonnal nagy, kérges kezei közé szorítja az enyémet. Nem
igazán tudom szavakba önteni, mit is érzek pontosan az érintésétől, de a
nyugtatók benne keményen dolgoznak, és lassan lecsukódásra
kényszerítik a szememet, ahogy kétségbeesetten kiélvezem a pillanatot,
hogy érzem az én kis kezemet az ő hatalmas tenyerei között. Nincsenek
görcsök. Semmi. Nincs félelem. Csak Remington kiszáradt kezét érzem az
enyémen és az őt fenntartó hihetetlen energiát átmenni az enyémbe.
Lehajol, és gyengéden csókolgatni kezdi az ujjaimat, felsóhajtok és küldök
felé egy halványka mosolyt. Fogalmam sincs, miért nem mosolyog vissza
rám, vagy, hogy miért néz ki ennyire megviseltnek. Addig, míg vissza nem
visz a hotelbe, és nem hív még két másik orvost.
 Nyolc

Fordította: Cassia

Átn.: Jane

AHOL A SZÍVEM, OTT AZ OTTHONOM

Nincs erre megfelelő dal, vagy talán mégis van, csak nekünk nincs
kedvünk hozzá. Csönd van, csak a repülők motor zaja kúszik be az
ablakon. Remy elutasította Pete és Riley ötletét, hogy velünk tartsanak a
repülőúton, és a srácok aggódtak, hogy akkor fog bepörögni, amikor ők
nincsenek a közelben. Rendíthetetlen volt ma reggel, csak egyedül velem
akart lenni. Lecipelt az autóig, majd föl a gépre, mikor felszállásra
készülődtünk. Istenem, azt akarom, hogy kiegészítőként vigyen magával
bárhova, amíg nem haza akar vinni. De ő hazavisz Seattle-be, ahol nekem
maradnom kell, ő meg elmegy.
Mind a három orvos egyöntetűen azt mondta, hogy nem utazhatok.
Azt mondták, hogy biztosan elvetélek, ha nem pihenek. Ágynyugalom és
progeszteron krém. Azt mondták, erre van szükségem. De ők nem tudják,
hogy nekem az én kék szemű ördögömre van szükségem. A gondolat,
hogy teljes két hónapig el leszünk választva, míg túl nem lépek a kritikus
első trimeszteren, elkeserít. Most Remy a szokásos helyén ül, fejét
hátravetve a gép plafonját bámulja, és közben szórakozottan simogatja a
hajam. Körülbelül olyan szerencsétlenül néz ki, mint ahogy én érzem
magam. Még most is hallom, ahogy dühösen kiabál az orvosokkal, mikor
előírták nekem a „nincs mozgás” és az „ágynyugalom” kitételeket.
– Ez lehetetlen, szükségem van rá, hogy velem legyen. Ahová én
megyek, oda jön ő is.
Miután a harmadik orvos is azt mondta „sajnálja”, végre belátta. Én
viszont szánalmasan könyörögtem neki.
– Nem gondolhatod komolyan, hogy visszaküldesz? Ugye? Remington,
feküdni fogok, nem teszek egy kurvalépést sem. Remington, ez a te fiad.
Ki fog tartani! Nem értem, hogy miért gondolod azt, hogy ha elküldesz, az
kevésbé lesz stresszes számomra. Nem akarok haza menni. Ágyban fogok
maradni egész nap, csak ne vigyél vissza!
 Annyira frusztrált volt, hogy képes lett volna puszta kézzel bármit
szétszaggatni. Pete-hez fordult, és csak ennyit mondott. –Álljon készen a
gép.
Majd hozzám fordult, rám nézett a kék szemeivel, melyekből elveszett
minden csillogás. Még csak magyarázkodni sem volt ideje, mert sírni
kezdtem.
És most itt vagyunk. Szívás. Negyvenezer lábbal a föld felett, Seattle
felé repülve. A padon fekszem, fejem az ölében, és ujjai hosszan
simogatják a hajamat. Egy órája bámulja már a mennyezetet, közben a
mellkasa lassan, egyenletesen emelkedik fel-le, mintha ezzel próbálná
lenyugtatni magát. Láthatóan kevés sikerrel. A szívem fáj, mikor arra
gondolok, hogy mennyi erőfeszítésébe fog kerülni, hogy ne boruljon el az
agya a történtek miatt. Szeretném biztosítani, hogy minden rendben lesz,
de most még megszólalni sem tudok, annyira haragszom az életre, amiért
egy újabb csavart labdát dobott. Hirtelen elkezd puhán csókolgatni.
Először a fülem tetejét, majd a fülcimpámat, végül belecsókol a fülembe.
Forró leheletétől megborzongok, majd meghallom, ahogy hörögve törnek
ki belőle a szavak. Szemem ég és biztos vagyok benne, hogy egy tőr áll ki a
mellkasomból, amikor beszélni kezd.
– Hiányozni fogsz… Szükségem van rá, hogy jól legyél… hogy vigyázz
magadra… nekem szükségem van rád...
Összeszorul a torkom, így csak bólintani tudok, miközben nézem,
ahogy a farmerjából előhúz egy platina kártyát.
– Használd – suttogja.
Azt hiszem Melanie belehalna, ha egy pasi hitelkártyát adna neki, de
én nem akarok vásárlási körutakra menni. Nem akarok semmit… csak az
életemet. Azt szeretném, hogy a babánk jól legyen. Azt szeretném, hogy
együtt legyünk. Az új életemet akarom, a turnét, Őt.
– Brooke – figyelmeztet, és érzem, ahogy ráhajtja az ujjaimat a
kártyára. – Látni akarom, hogy használod. Mindennap – figyelmeztet. Fél
mosollyal néz le rám, sötét haja még az átlagosnál is jobban feláll, a
borostája sötétebb, mert nem borotválkozott ma reggel, és hogy lehet
valakit ennyire szeretni, hogy úgy érzed, hogy elégsz tőle? Imádom, ahogy
azok a hosszú szempillái keretezik a kék szemét, a tökéletes szemöldökét.
Szeretem azt a kemény homlokát, az arccsontját és az állkapcsát, és hogy
a szája puhának és ízletesnek néz ki, de még inkább erősnek és
határozottnak. Felemelem a kezem és végig futtatom az ujjaimat az állán.
– Megfogadtam magamnak, amikor visszajöttem, hogy soha többet el
nem hagylak.
 – Megfogadtam, hogy soha nem engedlek el. De mit vársz el tőlem, mit
tegyek? – a szeme sötét és megkínzott, tudom, hogy nem aludt.
Járkált egész éjjel. Ökölbe szorította a kezét, majd kiengedte, és újra és
újra megismételte a mozdulatot, amikor megkérdezte, hogy vannak-e
fájdalmaim. Voltak. Úgy éreztem, mintha szíven szúrtak volna, de persze
neki csak azt feleltem, hogy nincsenek görcseim. Egy idő után visszatért
az ágyba, és úgy csókolt, mintha fel akarna falni. Emlékszem minden
mozdulatára, hogy hogyan mozgatta a nyelvét az enyémen,
hőmérsékletére, a lélegzetére az arcomon és hogy hányszor szakította meg
a csókunkat, majd csókolta meg a homlokomat és tűnt el a
fürdőszobában. Mert szeretkeznünk sem szabad. Ezért az utolsó közös
esténket csókolózással töltöttük. És ahányszor ő hideg zuhanyt vett, én
annyiszor sírtam tele a párnát.
Most a szemével fogva tartja az enyémet, ahogy a hajamat kisimítja
homlokomból.
– Minden rendben lesz velünk, kis csillagszóróm – suttogja. Végig
vezeti kezét a testemen, majd széttárja ujjait a pocakomon. A gesztusa
lángra lobbantja a szívemet.
– Ő a miénk – gyengéden simogat a pamut pólómon keresztül, szerető
tekintettel néz le rám. – Így van?
– Természetesen – mondom, hirtelen jött határozottsággal. – Csak két
hónapról van szó, igaz?
– Igaz.
– És ez nem olyan, mintha nem tudnánk számos módon
kommunikálni egymással.
– Pontosan így van.
Felülök és a fejemet a vállán pihentetem, a keze a derekamra csúszik,
amint elkezdem masszírozni az izmait.
– Hagyd pihenni a tested. Jegeld magad edzés után és főleg, melegíts
be rendesen.
Arcát a hajamba temeti, közelebb húz magához, és egy idegig mélyen
beszívjuk egymás illatát. Keze megfeszül a derekamon és hirtelen
megnyalja a nyakam, meghallom azt a mély torokhangú dörmögését a
fülemnél.
– Nem hagyhatom, hogy bármi történjen veled, Brooke. Nem
hagyhatom. Vissza kellett hozzalak.
– Tudom, Remy, tudom – végig futtatom az ujjaimat a fején, hangja
rettentő meggyötörtnek hangzott. – Minden rendben lesz velünk, mind a
hármunkkal.
 – Ennek az egésznek, az is a lényege.
– És ahogy mondtad, itt van ő nekünk. Tényleg.
– Még szép, hogy igen.
– Visszajössz, mielőtt még igazán elkezdenénk egymásnak hiányozni.
– Ez így van. Én edzeni fogok, te meg pihenni.
– Igen.
Ahogy elfogy a mondanivalónk, csönd lesz, és mi szorosan egymáshoz
bújunk, és szinte hallom a percek múlását, mint kis bestiák, akik tönkre
akarják tenni az életem. Remington mélyen beszívja az illatomat, mintha
két hónapra elegendő illatot akarna magába szívni, és majdnem
kétségbeesetten én is ugyanezt teszem, belélegzem az illatát, szorosan
behunyom a szemem, érzem a kemény vállizmait az ujjaim alatt, amikor
lassan, újra elkezdem masszírozni.
– Hagytam néhány üveg árnikaolajat a bőröndödben. Használd, ha
izomlázad lenne, vagy bármilyen fájdalmad.
– Még mindig gondolsz a vérre? – kérdezi halkan, és amikor bólintok,
az ölébe vesz, ahol még közelebb bújok hozzá.
– Minden alkalommal, mikor egy görcs elkezdődik, erre gondolok.
– Tudom, hogy az is megőrjít, hogy nem futhatsz, de maradj fekve a
kedvemért – mondja, majd végig simít a hátamon és csókot nyom a
homlokomra.
– Nem annyira, mint amennyire megőrjítene, ha elveszíteném a
babánkat – suttogom.
Egész életemben futottam, de most még sétálni is félek, rettegek, hogy
a görcsök visszatérnek, és még több piros foltot találok a bugyimban.
Esküszöm, ha nem tudom megtartani a babát, nem tudom, mit fogok
csinálni, de nem – egyszerűen elutasítom a lehetőségét annak, hogy
elveszítsem ezt a babát.
– A szüleid tudják, hogy jössz? A húgod?
– Tudják, hogy jövök, de „rólunk” még nem tudnak. A nagy leleplezést
a szemtől-szembeni találkozóra tartogatom. Csak Mel és a két másik
barátnőm tud róla. – Felemeli a fejemet és mély, komoly kifejezéssel a
szemembe néz.
– Rendben. De kit fogsz hívni először, ha rosszabbodik? Engem. Kit
fogsz hívni, ha szükséged van valamire? Engem. Én leszek a mindenes. Én
leszek a kibaszott telefonos partnered. Bárhol, bármikor is legyek. Érthető
voltam, Brooke?
– Sajnálom. Az agyam lefagyott a telefonos partnernél.
– Igen? Melyik részét nem érted ennek a fogalomnak?
 Az ördögien felhúzott sötét szemöldöke felfűti a testem, mint egy kis
életteli vulkánt. A telefonos szex ötlete Remington-nal megnevettetett, és
valami izgalmas bizsergést indít el bennem, és elkezdem játékosan
simogatni a mellkasát.
– Amiatt, nem foglak felhívni! Tudom, hogy milyen elfoglalt leszel.
– Erre mindig rá fogok érni – mondja csillogó szemekkel.
– Mi ez a csillogás a szemedben? Már csináltad? Fogadni mernék,
hogy Melanie csinálta már Riley-val.
Vigyorog. Végig futtatja a kezét a hátamon a fejemig, majd vissza,
finoman megcsókolja a fülcimpámat, az orromat és lágy hangon suttogni
kezd.
– Csinálni akarom veled.
A puncim összerándul, fájón megfeszülnek a mellbimbóim és egy
hőhullám száguld végig rajtam. Imádom az első alkalmainkat. Mikor
először játszotta le nekem az „Iris”-t. Mikor először hívott futni. Az első
alkalom, mikor megcsókolt, szeretkezett velem. Még soha nem
telefonszexeltünk, eddig.
– Én is akarom, de félek, hogyha megérintem ott… és véres…
Ajkát a homlokomhoz érinti, miközben ujjai a toppom gombjain
kalandoznak és a hangja tízszer erősebb most, mint korábban volt.
– Ez csak vér.
Egyszerűen megőrjít az illata, a feromonok, amiket kibocsájt,
megszédítenek. A méhem összeszorul és hirtelen hevesen lüktetni kezd, és
már az amúgy is érzékeny bimbóimat, izgatóan dörzsölni kezdi a
melltartó.
– Remington, istenem, csak te tudsz felizgatni, még így is, hogy
ennyire aggódom.
Tenyere szétterül a fenekemen, és egy határozott mozdulattal még
közelebb emel magához és hirtelen megérzem az ajkát a fülemen végig
csúszni. Mikor végig nyalja, egy újabb hullám indul el egyenesen a
combom közé a puncimba.
– Iszonyatosan kívánlak! – hangja durva, reszelős, mikor becsúsztatja
a kezét a nadrágom derekánál, be a bugyimba, és marokra fogja a csupasz
fenekem. Megmarkolja a melleimet és fejét közéjük temeti, orrát végig
húzza rajtuk, bőrömbe morog.
– Amikor csak akarod, én is akarom – mondja, ahogy felemeli a fejét
és megcsókol. Szavai megremegtetik a nyelvem, ahogy éhesen az övé után
kutatok. – Csak hívj és mondd meg. Mondd, hogy kívánsz engem, hogy
forró vagy nekem, és én gondoskodni fogok rólad. Kielégítem a nőmet,
amikor csak akarja. Ahogy csak akarja.
– Én is. Hívj fel, és én gondoskodom rólad – végig dörzsölöm a
hüvelykujjammal kemény szögletes állkapcsát, majd szánkkal szüntetjük
meg a köztünk lévő távolságot. Az út további részében csak fogja a fejem,
és csak csókol és csókol, durván és keményen, lágyan és duzzasztón.

♥♥♥

A sofőr egy divatos fekete Lincolnnal vár minket a repülőtéren, és

hallom, amikor Remington közli a pilótával, hogy két óra múlva itt lesz.
Beszállunk a hátsó ülésre és olyan közel ülünk egymáshoz, amennyire
csak lehetséges. Csöndben tesszük meg az ismerős utat. A megszokott
tájat nézem, ujjaimmal pedig az iPhonon babrálok. Tisztában vagyok vele,
hogy minden, amit teszek, csak azért van, hogy elterelje a figyelmem,
hogy közeledünk a lakásom felé. Csakúgy, mint ahogy lecipelt a repülőről,
most is kivesz a kocsiból és felvisz a lakásomba. Szorosan a nyaka köré
fonom a karomat.
– Maradj. Remington, maradj. Legyél az én személyes foglyom.
Ígérem, hogy gondoskodom rólad minden nap, minden egyes nap.
Felnevet azon a mély férfias hangján, és azokkal a szívszorítóan kék
szemeivel fogva tartja a tekintetem, majd kíváncsian felméri a lakásom, és
izgatott leszek, amikor meglátom, hogy mennyire érdeklődő. Ó Istenem,
annyira szeretem őt, hogy az már fáj.
– Tartok neked egy rövid bemutatót, és aztán el kell vonszolnod innen,
azt a helyes kis segged – figyelmeztetem.
Vigyorog.
– Mutasd meg nekem a barlangodat.
Körbecipel, miközben a kezemmel mutogatom el, mi hol van.
Megmutatom neki az én extra színes nappalim.
– A nappalim. Melanie dekorálta. Nagyon jó ebben. Eklektikus. Már
pár helyi újságban megjelent a neve, de persze az a nagy álma, hogy az
Architectural Digest-ben is megjelenjen a neve. Egy másik barátnőm,
Pandora, azt mondta neki, hogy sokkal nagyobb esélyt lát arra, hogy
bekerül a Playboyba. Riválisok a szakmában, és szeretik egymást
cukkolni.
 Rám kacsint, és ez a kacsintás egy egész sor bizsergést indít el a
gyomromban, ahogy a következő helyiség felé mutatok.
– És akkor, ez a konyhám. Tudom, hogy kicsi, de nekem elég. És azaz
ajtó ott, visz minket… a hálószobámba.
Bemegyünk és lerak az ágy lábánál. Csodálkozó tekintettel, mindent
aprólékosan megfigyel. Megpróbálom az ő szemével látni a dolgaim,
ahogy körbenézek. A falak egyszerűek, természetes színekkel festve. Van
néhány fekete-fehér kép sportolókról, néhány közeli, különböző
izomcsoportokról. Van egy falam, telis-tele képpel rólam, Melanie-ról,
Pandoráról, Kyle-ról… és más barátokról. Van még két táplálkozási
grafikonom felakasztva, amely a szénhidrátokról, fehérjékről és az
egészséges zsírokról mesél. Egy bekeretezett idézetem is van, amit még
Melanie-tól kaptam.”A bajnok az, aki feláll akkor is, amikor képtelen
rá.”– Jack Dempsey. Akkor adta nekem mikor megsérültem és
depressziós lettem, ezután mindent megpróbáltam, hogy én legyek ez a
bajnok. És én, most egy bajnokra nézek, minden nap ránézek. Oda megy a
képekkel teli falhoz, egy képet néz rólam, ahogy épp beérek a célba, a
mellemen egy 6-os számmal. Végig futtatja a hüvelykujját a képen.
– Nézd meg ezt – mondja leplezetlen férfi büszkeséggel, és csak akkor
veszem észre, hogy elindultam felé, amikor szembefordul velem. Felemel
és visszavisz az ágyhoz, a közepére ültet, majd a fülem mögé fésül egy
kiszabadult tincset. – Ne sétálj! – mondja szigorúan.
– Nem fogok. Elfelejtettem. Megszokás – hátra csúszok, az
ágytámlának támaszkodom és magamhoz húzom őt is. – Menned kéne,
vagy nem foglak tudni elengedni – suttogom a fülébe.
Egy pillanatra még mellém bújik, kemény karjait derekam köré tekeri,
ahogy fejével a nyakamhoz bújik, csókolgatja, szagolgatja, nyalogatja azt.
Soha nem szagolgatott ennyit, mint az elmúlt két órában. Mélyen magába
szív, majd végig nyal a fülemig és belecsókol, és ezektől a kis
figyelmességektől beindulok.
– Mikor azt mondod majd nekem, hogy az ágyban vagy, ez lesz az a
kép, melyet el fogok képzelni. Így látva téged – teszi hozzá dübörögve,
ahogy megemeli a fejét.
Megtelik könnyel a szemem, ezért csak bólintok, mert nem akarom,
hogy még rosszabb legyen, de tudom, hogy nincs rá semmilyen mód, hogy
elrejtsem előle összetört szívemet. Szemei összekapcsolódnak az
enyémmel, ahogy elhúzódik.
 – Visszajövök –mondja, arcomat nagy, kérges kezei közé fogva, és én
utálom, hogy egy könnycsepp mégis kiszökik. Rám mosolyog, de ez a
mosoly nem valódi. – Nemsokára itt leszek újra – ismétli.
– Tudom. – Letörlöm a könnyeim és belecsókolok a tenyerébe, majd
bezárom az ujjait, hogy akár akarja, akár nem, az a csók ott marad. –
Várni fogok rád.
– A picsába, gyere ide – szinte összeroppant, olyan szorosan ölel a
karjaival, én pedig zokogni kezdek vigasztalhatatlanul.
– Minden rendben – mondja, ahogy simogatni kezdi a hátamat, ahogy
a zokogás rázni kezdi a testem. Minden rendben lesz, hallom, ahogy
mondja. Minden rendben lesz, kicsi csillagszóróm. De én nem érzem úgy,
mintha rendben lenne. Hogyan lehetne? Szüksége lehet rám. Szükségem
van rá. Lehet, hogy feketébe vált, és Pete telelövi mindenféle szarral a
nyakát. Történhet vele valami harcközben, és ők nem fognak értesíteni,
mert figyelmeztette őket, hogy nehogy felizgassanak, és elveszítsem a
babát. Gyengének és tehetetlennek érzem magam, mikor minden vágyam
az életben az volt, hogy erős és független legyek. De én mélyen és
visszavonhatatlanul szerelmes lettem. És most engem ez a szerelem ural,
eziránt a férfi iránt, akinek hangja olyan, mint egy mennydörgés, mikor a
fülembe beszél, az illata olyan, mint az óceán, és engem a világ legerősebb
karjaiban tart, és mikor ezek a karok elmennek, az olyan lesz, mintha a
világom is velük menne.
– Menned kell – mondom szaggatottan, és arrébb tolom. De ő egy
tapodtat sem mozdul, helyette homlokát és az orrát is az enyémnek
támasztja, és lélegzünk, egymást lélegezzük be. Nem kell mondani
semmit. A Szeretlek, szó ott lebeg körülöttünk, és én olyan hangosan
hallom a szavakat, mintha üvöltené nekem. Megfogja a kezem,
megcsókolja az ujjaim hegyét egyenként, majd keretbe fogja az arcom és
letörli könnyeim a hüvelykujjával.
– Jól vagy, kicsi csillagszóróm?
– Jól leszek, több mint jól – ígérem. A telefon rezegni kezd a
zsebemben, remegő kezekkel ellenőrzöm.
– Melanie 5 perc múlva itt lesz – a hangom nyers. Mel tudja, hol
tartom a tartalék kulcsot, és bármelyik pillanatban beronthat, és akkor
Remington elmegy. Elmegy. A szemem újra szúrni kezd.
– Kérlek, menj, mielőtt újra elsírom magam – könyörgök. Ami
nevetséges, mert már most sírok, mint egy gyerek, és valószínűleg szarul
is nézek ki. Ujjait a nyakam köré fonja és lehatja a fejét, az enyémnek
támasztja.
 – Őrülten sokat gondolj rám.
– Tudod, hogy így lesz.
Viharos kék szemeit az enyémen tartja, hangja rekedt, mikor
megszólal.
– Most, adj egy csókot.
Megteszem, halkan felnyög, ahogy ajkai találkoznak az enyémmel. Kis
tűzijáték robban bennem és érzem, ahogy a csókja megnyugtatja a lelkem
és a szívem. Kezeit lassan húzogatja végig a hátamon, miközben lassan
ízlelget, memorizál, majd szája feljebb jön és elkap egy kicsorduló
könnycseppet az arcomon.
– Brookey!! Hol van az a dögös apuka és a leendő anyuka?
Káromkodik az orra alatt, és hirtelen több kicsi csókot ad a számra.
Megszívja a nyelvem, durvábban, mint eddig, fejem finoman a kezeiben
tartja, ahogy tovább csókol, és a vad csókjától úgy érzem, hogy
beszippantott és belém mart egy oroszlán. A melleim megfeszülnek,
fájdalmasan összerándulnak, és a bimbóim lüktetni kezdenek a
melltartómban. Megmozdulok és szorosan összezárom a combjaimat,
mikor elhúzódik. A szemünk röviden találkozik. Összekapaszkodik.
Beindult és iszonyatosan kiéhezett, olyan mintha pillanatokon belül le
akarná tépni a ruháimat.
– Te vagy minden, amiről soha nem tudtam, hogy akarom. – Egy
tincset a fülem mögé tol és magához húz, és látom, hogy a szemei egy
kicsit túl fényesek. – Az enyém vagy, ne felejtsd el! – Hallom, ahogy Mel
tűsarkai kopognak a padlón. Remington feláll, és valahogy nagyobbnak
tűnik, mint valaha. Nagy, kemény, kék szemű és gyönyörű. – Teljesen az
enyém – mondja. – Brooke Dumas.
Borzongás fut át rajtam, ahogy hátrálni kezd, szemeit rajtam tartva.
Úgy érzem, mintha megdugna a szemeivel, ahogy próbálom visszanyerni
a lélegzetem.
– A te gyerekedet hordom a szívem alatt, ha felmerülne a kérdés, hogy
kié vagyok – mondom neki.
– Mindketten az enyémek vagytok – mondja egyenesen rám mutatva.
– Különösen te.
Visszanyelem az izgatottságom, ahogy megfordul, hogy elmenjen.
– Hé! – mondom – te meg az enyém vagy.
Bólint, majd felém lendíti az iPod-ját.
– Ne hiányolj túlságosan.
Elkapom, és a mellemhez szorítva mondom.
– Nem foglak! – vágok vissza felelőtlenül és teljesen hamisan, aztán a
mély hangja dübörög az előtérben és hallom, ahogy Melanie halkan
nyugtatgatja, majd jön egy szörnyű hang, becsukódik a bejárati ajtóm.
Csend követi, az a fajta, ami akkor vesz körül, ha nincs mellettem. Ekkor
belehajtom az arcom a párnába és üvölteni kezdek.
 Kilenc

Fordította: Cassia

Átn.: Jane

SZIVÁRVÁNY SEATTLE-BEN

Melanie a legjobb dolog Seattle-ben, és bárki, aki másképp gondolja,

megcsókolhatja a seggét. Mel olyan, mint egy örök szivárvány a szürke
város felett, mutatós fülbevalókkal, karkötők egész sorával a könyökéig,
amelyek összevissza csörömpölnek, ahogy berobban a szobámba, mint
egy színbomba, próbál felvidítani, mikor a világom épp kisétál a lakásom
ajtaján és elvitte az összes akaraterőmet, ami megakadályozna abban,
hogy ne fussak utána. Mel két másodperc alatt felmérte és összegezte a
helyzetet. Észrevette, azt az összegörnyedt valamit az ágyamon, ami
mellesleg én vagyok, kiszabadította a párnát és a melléhez szorított, és
most a márkás felsője átázott a könnyeimtől, miközben várja, hogy
megnyugodjak. Már legalább egy fél órája sírok, és még mindig folytatom.
Pár percenként levegőt veszek. Egyik ilyen lélegzetvételnél eltol magától
és a szemembe néz.
– Nem hazudtál, mikor azt mondtad, hogy Szökőár Tate azt akarja,
hogy a szexi anyukája legyél a szexi kis gyerekeinek, ugye? Ti ketten hozzá
is láttatok a feladathoz, igaz? Na? – meglöki finoman a vállam, és a
hasamat kezdi el bámulni. – Szóval, mikor fog látszódni? Szeretném már
látni azt a kis dudort valahol!
– Tudom. Én is! – ajkam mosolyra húzódik, mikor a babára gondolok.
Oh, kisbabám, milyen dolgokra kérsz minket azért, hogy bebizonyítsuk,
hogy szeretünk. – Annyira akarom már, hogy látható legyen, Mel.
Vigyorog, ahogy engem vizsgálgat a zöld szemeivel.
– Hmmm, a terhességi ragyogás. Van egy fajta kisugárzásod, még
azokkal a síros szemeiddel is. Alig várom, hogy terhes legyek… ez olyan
szexi! – kiáltja. – Leginkább az a tény teszi szexivé a terhességet, hogy a
baba apukája is milyen szexi. Olyan szexi, hogy egy rész belőle benned
van. Milyen érzés? Csajszikám, most már igazán nőnek érezheted magad,
hisz a tiéd a legszexisebb kispapa a világon!
 Oh, Istenem, még a legjobb barátnőmmel sem tudok Remington-ról
beszélni anélkül, hogy úgy érezzem, mindjárt elolvadok. Még a hangom is
megváltozik, pont olyanná, mint mikor egyedül vagyunk ketten az
ágyban.
– Csodálatosan érzem magam, Mel. Mintha velem lenne. Mintha össze
lennénk kötve. Mintha iszonyatosan és királyi módon meg lettem volna
dugva – felnyögök és visszadőlök az ágyba, az ajkamat dörzsölgetve.
Szeretem, hogy még most is érzem az érintését magamon.
– Brooke, hadd mondjam el… – Mel a hátára gördül mellettem és a
plafont kezdi bámulni. – Mikor most láttam őt, úgy éreztem mindjárt
elolvadok. Olyan nagy és dögös, hogy majdnem elolvadtak a cipőm sarkai,
és azonnal négy centivel alacsonyabbnak éreztem magam.
Nem tudtam kordában tartani a hirtelen rám törő nevetést, Mel
lerúgja a cipőit, az oldalára fordul és a szemét rebegteti felém.
– A szája olyan piros volt, mintha halálra smárolt volna téged. Szökőár
olyan egy kicsit, mint egy ősember, igaz? Annyira kibaszottul vadállati,
ohh istenem! Fogadok, hogy még az anális szexet is kipróbáltátok.
– Mi biztos nem! Ő egy állat, de védelmező! – rikoltom, és
megvonaglok a gondolattól.
– Kutya póz?
– Igen, de ne emlékeztess rá! – visítok fel újra. Becsukom a szemem és
szétnyitom az ujjaim a pocakomon, és ízlelgetem a babája gondolatát
odabent. – Igazán van valami nagyon érzéki abban, hogy tőle estem
teherbe – elismerem. – Annyira tudatában vagyok annak, hogy a testem,
hogyan változik meg a baba érdekében. Érzem a bordáim, a csípőm
tágulását, ahogy helyet adnak neki, a melleim megváltoznak, mindenem...
– felsóhajtok és a legjobb barátnőm felé fordítom a fejem. Ő az egyetlen,
aki mindig megértett, míg nem jött Remy. Az egyetlen, aki minden
formámban szeretett. – Mel, nem veszíthetem el ezt a babát – a mosolya,
amit eddig viselt eltűnik, megszorítja a kezemet a még mindig lapos
hasamon.
– Nem fogod. Ez Szökőár gyereke.
– Héé, nem is tudtuk, hogy party van, de úgy tűnik, épp időben
érkeztünk! – mondja egy férfihang a nyitott ajtóból. Szipogva felemelem a
fejem, és meglátom a legjobb barátomat Kyle-t, és a mellette álló
Pandorát.
– Terhes vagy? – kérdezi Pandóra
– A tonna labor vizsgálat és terhességi teszt szerint, igen. De a testem
még nem fogta fel, kivéve a hányós részt.
 Kyle az asztalhoz sétál, ahol megfordítja széket és leül, míg Pandora
cipőben az ágyra vetődik, és hirtelen minden, amit érzek, az a
bőrdzsekijének a szaga.
– Pan-Pan, nem igazán érzem, hogy elég boldogságot sugárzol a baba
iránt, szóval ülj át oda – Melanie megütögeti maga mögött az ágyat, de
Pandora felé nyúl és játékosan meglöki.
– Kussolj, hadd öleljem már meg.
Pandora rám néz, azokkal a sötét szemeivel és sötétre rúzsozott
szájával. Az emberek nem tudják, hogy a gótok rendkívül érzékenyek,
legalábbis Pandora az. Okkal válik valaki góttá. Úgy hiszem, a
személyisége része a dráma és különcség, de az is lehet, hogy a számos
seggfej miatt van, akik összetörték a szívét. Mel szerint kész csoda, hogy
Pandora nem lett leszbikus.
– Jól vagy? – kérdezi Pan, és még mielőtt bólintani vagy válaszolni
tudnék, a bőrdzsekis mellére húz, és érzem, hogy Melanie is a hátamhoz
bújik. Melanie soha nem tud ellen állni egy kis ölelkezésnek. És jól
hallom, ahogy már hümmög is élvezettől.
– Minden rendben lesz, Brookey – mondja Mel. Aztán hozzá teszi, a
fülembe súgva. – Megígértem a pasidnak, hogy vigyázok rád, megkért,
hogy győzzelek meg arról, hogy nem vagy egyedül, és hogy etesselek
rendesen és figyeljek oda rád. Riley azt mondta, hogy naponta jelentsek
neki is, meg Pete-nek is, hogy fent tudják tartani a Remington békességét,
és azt is elmondta, hogy sokat hánytál, és hogy a babád apukája azt
akarja, hogy egyél!
Gyenge tiltakozással, felnyögök az ölelésükben.
– Jól vagyok. Amikor éhes leszek, akkor eszek valamit. Ha a testem
ételt akar, akkor majd jelezni fog. Pont ezért van az éhség, nem?
– Nem érdekel, hogy akarsz–e enni vagy sem. Mi vagyunk urad
csatlósai ebben a küldetésben, és már hoztunk is neked valamit a régi
idők emlékére – közli velem Kyle, ahogy feláll a székből és a táskájához
sétál, amelyből egy Jack in the Box (gyorskaja) tasakot vesz elő. Ebben a
pillanatban, pontosan emlékszem milyenek is ők felspannolva és hogy,
hogyan ugratták Rilye-t és Pete-t az autós–kiszolgálónál, mielőtt
Remington felbérelt volna. Azt hiszem, hogy Ő már azon a végzetes estén
megváltoztatta az életemet anélkül, hogy én tudtam volna.
Összezsúfolódnak az érzelmek a mellkasomban, és ahogy Kyle oda hozza
a tasakot, újra rosszul leszek.
– Vidd ki innen! – könyörgöm, ahogy befogom az orromat, mely
rögtön nevetségessé változtatja a hangom. – Érzékeny vagyok bizonyos
szagokra. Plusz nekem zöldséggel kell tömnöm ezt a gyereket. Szükségem
van folsavra és kalciumra, olyan dolgokra, amelyek ebben a szarban
nincsenek. Milyen barátok vagytok ti?
Diadalmasan felnevet.
– Tudtuk, hogy ezt fogod mondani, hisz te vagy te. Így a szemét fincsi
kaja a miénk, neked meg hoztunk valami mást. – Kimegy a szobából,
majd visszatér egy barna nagy zacskóval, melyen a „Bio Nyam” felirat áll.
– Tetszik? Most akarsz még beszélni arról, hogy milyen barátok vagyunk?
Hozzá vágok egy párnát.
– Hozd ide végre! – Belenézek a tasakba, melyben pontosan az a fajta
pulykás szendvics van, amelyiket imádom, és elönt a gesztusukban rejlő
szeretet és támogatás.
– Srácok, annyira jók vagytok hozzám – mondom, letéve a tasakot az
éjjeliszekrényre.
– Észrevetted, mennyire puding vagy most? – megszorítja a karomat,
melyre megfeszítem a bicepszemet. Felmordul. – Ohh, hát akkor csak
belül.
Kitör belőlem a nevetés, és amikor becsukom a szemem, megjelennek
előttem azok a kék szemek és az a tüsi haj. Magamhoz akarom szorítani,
de annyira távol van tőlem, ezért a karomat a baba köré ölelem. Aztán
megnézem a telefonomat. Remy, nem olyan telefon és internetfüggő, mint
a többi ember. Én sem vagyok az, bár most úgy szorítom, mintha az
életem függne tőle. Még üzenetet sem szokott írni, de rohadtul nem
érdekel. „Hívj fel este, ha akarsz.” Egy órába telik, mire válaszol, és én
úgy vigyorgok, mint egy idióta, mikor elolvasom a válaszát. „Most
szálltam le. Később hívlak.”
Filmet nézünk, mire egyszer csak váratlanul, Mel kitáncol az ágyból.
– Hé, Csirke? Mondtam már? A következő pasi, akivel járni fogok,
meglepetésben részesül. Rúdtánc órákra járok! – megragadja az
állólámpa rúdját, hogy bemutassa a tudományát, testét kívánatosan
tekergeti, egyik farmerbe bújtatott lábát a rúdra kulcsolja. – Kyle, ez téged
is bepörget?
– Haver, fúúj, az olyan lenne, mint a vérfertőzés – mondja Kyle, ahogy
szorosan átfogja a szék háttámláját.
– Miért? Nem is vagy a testvérem! – tiltakozik. – Gyerünk. Felpörgött
már a fordulatszámod? – riszálja neki a fenékét. Kyle olyan képpel ül ott,
mintha ő lenne a Justin Timberlake, tétován megszólal.
– Ez… fröcsögés.
 – Pam, gyere ide. Peter Pan, mozogj velem, talán együtt be tudjuk
indítani Kyle rozsdás motorját. Ingyen megtanítom neked, amit tanultam.
– Pandora az iPod dokkolóhoz megy és állítgatni kezdi. Szinte azonnal
felrobban a szoba a rock zene első ütemeitől.
– Rendben, tegyük Kyle-t keménnyé! – elhajítja a kabátját, mintha
sztriptízelne ennek a szegény embernek. Neki kezdenek a műsornak,
feneküket egymásnak nyomják Melanie-val, míg én azon kapom magam,
hogy próbálok értelmeset kivenni ebből a zsivajból, azon gondolkodom,
hogy lejátszanám-e neki ezt a dalt. Haszontalanul erőlködöm, úgyhogy
fogom Remy iPod-ját, a fülembe dugom a fülest, és hallgatni kezdem Avril
Lavigne „ When you're Gone” című dalát. Jó olyant hallgatni, amit
megértesz, és ami megérint téged. Ez rádöbbent arra, hogy emberi és
normális, amit érzek, még ha azt szeretném is, hogy eltűnjön ez az érzés.
Fogom a YouTube linket és elküldöm neki üziben. Nem ír vissza.
Feltételezem, hogy az edző teremben van, és épp felismerhetetlenségig
püföli a zsákot. Hogyan fog megbirkózni ezzel a két hónap különléttel?
Nem tudok túllépni ezen a gondolaton, és annak ellenére, hogy én vagyok
az érzelgősebb, ez a két hónap őt jobban próbára fogja tenni, mint engem.
Még mindig ezen agyalok, amikor újra görcsölni kezdek. Mozgolódom
az ágyon, és amíg a barátaim tovább beszélgetnek, én minden
idegszálammal erre a szörnyű görcsre összpontosítok. Olyan, mintha
valaki bántaná a babámat. A saját testem bántja a babámat. Az iPodomért
nyúlok, hogy olyan dalt keressek, ami lenyugtat, és az egyetlen, ami eddig
sikerrel járt az az „Iris”. De a fájdalom csak fokozódik. Lassan kihúzom a
fülhallgatót és óvatosan ki mászom az ágyból. A szoba elcsendesül, ahogy
meglátják, hogy összegörnyedve a fürdőszoba felé tartok. Becsukom az
ajtót és látom, hogy a vérzés ismét visszatért. Erősebben. Ebben a
pillanatban még lélegezni is elfelejtek, lefagytam, fejem a hideg
csempének nyomom, próbálok lenyugodni. Megérintem a hasamat és
beszélni kezdek a babához. Elmondom neki, hogy senki sem bánthatja,
hogy az apukája mennyire várja, és már most szereti. Gondolatban látom
azokat a kék szemeket, miközben elmondom neki, hogy elvesztettem a
babát. Egy erős görcs ismét összeránt és megindulnak a könnyeim
melyeknek már rég hiánycikknek kéne lenniük.
– Mel – kiáltom ki az ajtón. – Nem tudom, hogy ezt a baba túl fogja-e
élni.
– Brooke, ő hív. Már jó párszor csöngött. Válaszoljak neki?
– Nem! Nem!
 – Elég rosszul nézel ki, és ő utasításba adta, hogy azonnal szóljak neki,
ha szükséged van rá. Brooke én azt hiszem el kéne mondani…
– Nem, Melanie. NEM! Nézd, úgysem tud tenni semmit. Neki most
harcolni kell! Szüksége van rá. Én és a baba támogatni fogjuk őt ebben,
nem akadályozni. Hallasz engem?
– Akkor legalább hagy vigyelek be a kórházba, úgy nézel ki, mint aki
mindjárt kettészakad.
– Igen… nem. Nem kéne mozognom. Nekem szükségem van…
pihenésre. Én… nem… veszíthetem… el ... ezt a babát – veszek egy mély
levegőt, megrázom a fejem, aztán szipogok egy-kettőt. – Kérlek,
idehoznád nekem a telefonom?
Ide adja, és én már írok is neki.
A barátaim még mindig itt vannak. Lehetne, hogy majd holnap
beszéljünk?

Ugyanekkor?

Igen, bármikor.

Ok.

Jó éjt Remy.

Neked is.

Félreteszem a telefonom, becsukom a szemem, de ez nem gátolja meg

a könnyeimet. Ő egy jó, rendes srác, aki nem szokott üzengetni. De úgy
érzem, mintha elszakították volna tőlem. Veszek egy mély levegőt.
– Segíts nekem, hozd ide a progeszteron krémet a bőröndömből.
Mel kimegy a fürdőszobából és tapsolva elindul, mint az ötödik
osztályosok tanító nénije, akinek már elege van a rendbontásból.
– Srácok, játékidő vége. Ágyba kell dugnom Brookot.
Kyle és Pandora eltakarítják a romokat, zavarba jövök, mikor feltűnik,
hogy már sokadszorra pillantanak a sírástól feldagadt képemre, de érzem,
hogy mennyire aggódnak, amikor kimegyek és lefekszem az ágyra.
Amikor elmennek, magamra kenem a krémet, és teszek egy kicsit még a
hasamra és a combomra is. Melanie, egy régi öreg pólóban jön ki a
fürdőszobából.
 – Már az örökké valóság óta esedékes, hogy tartsunk egy pizsi party-
t… Úgy értem csak mi ketten – vigyorog és bebújik a takaróm alá, és
rögtön meg hallom a hangját a hasam közelében. – És te? Nem kaptál
még elég emlékeztetőt? Te egy harcos vagy! Szökőár és Brooke fia!
Mutasd meg anyának és apának, hogy milyen fából faragtak!

Rámosolygok, mikor előkerül, majd becsukom a szemem és

reménykedem, hogy a mi kisbabánk hallotta ezt.
 Tíz

Fordította: Jane

CSALÁDI LÁTOGATÁS

Felébredek, és végre valami olyan illatot érzek, amitől nem vagyok

rosszul. Édes és illatos, és arra késztet, hogy egy jó nagyot szippantsak
belőle. Körbenézek és látom, hogy Melanie ki-bejárkál a szobába. Szökőár
árnyalatú piros van mindenhol. Szökőár-piros rózsák lepték el a
szobámat.
– Jó reggelt, Júlia! A te Rómeód küldte ezeket. Még mindig pakolják
le őket a szállítók. Fel fogom hívni az edzőtermet, hogy mára már
letudtam az edzésemet.
Mosolygok és próbálok felállni, de Melanie megállít.
– Nem-nem! Nincs fölállás. Mire van szükséged?
– Pisilnem kell! És meg akarom ezek szagolni, drága kis szívem! Az ott
egy üzenet? – kihúzom az üzenetet azok közül a rózsák közül, amelyeket
az éjjeliszekrényemre tettek, és kikerekedik a szemem, amikor meglátok
rajta egy dalcímet. Melanie összeszedi a többi üzenetet is és oda hozza, és
mikor kinyitom, abban is egy dalcím rejlik. Még nem hallottam ezeket a
dalokat, de már most izgatott lettem tőlük. Engedélyezek magamnak egy
kis sírdogálást, mivel terhes vagyok és feszült. Mindenki tudja, hogy ha
magadban tartod, lebetegszel, és én nem akarok beteg lenni. Egészséges
akarok lenni, hogy egy egészséges kisbabát és családot tudjak adni Remy-
nek. Valami olyat, ami soha nem volt neki. Így elkezdek sírni. Üzenetet
küldök neki: Hiányoznak a szemeid. A kezeid. Az arcod. A gödröcskéid!
Aztán készítek egy képet a szobámról, ami annyira tele van rózsákkal,
hogy alig látok ki az ablakon, és elküldöm neki. Ezt látom az ágyamból!
Majd csókot nyomok a telefonomra.
– Te bolond vagy! – mondja Mel, ahogy odahozza a többi cetlit.
– Na, és? Kit érdekel? – válaszolok szemtelenül, miközben leteszem a
telefonom, mert tudom, hogy nem fogja megnézni, miközben edz, és
feltehetőleg nagyon keményen edz, ezért elmegyek, hogy felkenjen egy kis
progeszteron krémet. Azt olvastam, hogy fejfájást okoz, ha túlzásba esek,
de Melanie és én, az este egy rakás fórumot elolvastunk, ahol azt írták,
hogy nagyon sok nőt megvédett a vetéléstől, és én is azon a listán akarok
lenni.
Előveszek egy pár könyvet, leteszem a laptopom az ágyra, és
lényegében egy mini irodát csinálok magamnak, hogy ne kelljen felálljak.
Enyhén fáj a petefészkem, de nem görcsöl, és én kezdek azon tűnődni,
hogy vajon tényleg használ-e ez a krém. Hallom, hogy Mel végez a
virágárussal, és úgy döntök, kihagyom a zuhanyzást, főként azért, mert
nem akarok olyan hosszú ideig állni, így inkább keresek tiszta ruhát és
óvatosan átöltözöm. Elvileg úgy volt, hogy Nora átjön a nap folyamán,
hogy Melanie el tudjon menni dolgozni, de ahelyett, hogy megjelent volna
Nora, miután Mel behozta a gyümölcsből és túróból álló reggelinket,
hallom, ahogy bekiabál a szobába.
– Brookey! A szüleid vannak itt!
Melanie kimegy, hogy beengedje őket, ezért kimászom az ágyból,
nagyon óvatosan. Nem görcsölök, ezért kisétálok a nappaliba és azonnal
le is ülök a kanapéra, és már itt is vannak, tágra nyílt szemekkel és
ledöbbent arcokkal, csak állnak és bámulnak.
– Brooke!
Ahogy anyám kiejti a nevem, rettegéssel tölt el. És abban a
pillanatban, amikor meglátom őket és hallom, ahogy kiejtik a nevem,
tudom, hogy tudják. Gyász tölt el, amikor látom, hogy az általában
ragyogó arckifejezésük most olyan, mintha egy évtizedet öregedtek volna.
Hogy lehet, hogy egy gyönyörű kisbaba híre ezt teszi velük?
– Ezt a dolgot inkább Nora-tól vártuk, de nem tőled! – mondja anyám,
és Istenem, valóban tudják. De honnan tudták meg?
Leül velem szembe, és apám mellé zuhan, kezét összekulcsolja és olyan
nézést vesz fel, amilyennel a diákjait szokta megfélemlíteni. Kb. három
percig meg sem szólalnak. Ami, ilyen körülmények között, egy
örökkévalóságnak tűnik, és annyira kényelmetlenül érzem magam, hogy
azt sem tudom, hogy hogyan üljek. Szeretem a szüleimet. Nem szeretem
megbántani őket. Szemtől-szembe akartam elmondani nekik a jó hírt, azt,
hogy szerelmes vagyok Remy-be és azt, hogy gyerekünk lesz. Az utolsó
dolog, amit akarok, azaz, hogy úgy érezzék, hogy csalódást okoztam nekik,
hogy úgy kezeljék ezt a helyzetet, mint valami tragédiát, pedig úgy tűnik,
most pont ez történik.
– Hello, Anya és Apa! – mondom.
Addig helyezkedek, míg végül rá tudok könyökölni a karfára, fejem a
kezemnek támasztom és a lábaimat magam alá húzom, de mire végre
kényelembe helyezem magam, addigra annyira feszült lesz a levegő, hogy
fejszével lehetne vágni.
– Hello, Mr. és Mrs. Dumas! – mondja Melanie. – Hagyom magukat,
hagy legyen ez egy családi összejövetel, addig ránézek a munkámra – rám
néz, és olyan keresztet csinál az ujjaival, amit a vámpírok elűzésénél
szoktak.
– Hétre itt leszek. Nora írt, hogy már elindult ide.
Bólintok, aztán újra ránk telepszik a kínos csend.
– Brooke! Azt sem tudjuk, hogy mit mondjunk.
Egy pillanatra én sem tudom, hogy mit tudnék mondani, kivéve ezt.
– Nagyon akarom ezt a babát!
Mindketten olyan csalódott nézést küldenek felém, amilyet a szülők
már évtizedek óta szoktak. De nem fogom hagyni, hogy azt érezzem, hogy
ez szégyen. Szégyelltem magam, amikor elszakítottam az ACL-em[1].
Apám azt mondta, hogy a sprinterek nem sírnak, de én sírtam. Azóta
kiestem a kegyeikből, és most érzem, hogy még mélyebbre süllyedtem a
szemükben.
– Sajnálom, hogy nem mondtam el. Személyesen akartam elmondani,
de így látszik valaki megelőzött.
– Nora – mondja az anyám. – És aggódik érted, mindhárman
aggódunk. Azt mondja, ő is mástól kellett megtudja. Hogy tudtad ezt
eltitkolni előlünk? Hadd mondjam el, hogy annak ellenére, hogy felnőttél,
mindig is tartózkodtál a fiúktól. Fiúk... ők csak használnak és eldobnak...
főleg, ha valami kellemetlen történik. Nora azt mondja, hogy ez a fiú egy
bajkeverő, és hogy mindenféle problémái vannak?
Rosszul vagyok attól, ahogy Nora leírta nekik Remy-t. Ha nem ülnék
éppen, esküszöm, akkor most seggre esnék. Az elárult, buta seggemre.
Úgy tűnik, Nora itthon van, úgy viselkedik, mint egy tökéletes hercegnő,
azt teszi, ami helyes, miután az ÉN barátom kimentette a világ
legrosszabb párkapcsolatából, meg is halhatott volna, miközben
megmentette a seggét. Az árulása olyan erővel zúdul át rajtam, hogy egy
pillanatig meg sem tudok szólalni. A francba is, ha valaki, akkor Nora-nak
tudni kellene, hogy milyen ember Remington.
– A gyerekem apja, nem egy fiú. Ő, egy férfi! – átölelem a hasam,
amikor elkezd fájni a vádoló tekintetüktől. – És mi, én és ez a baba, nem
vagyunk holmi kellemetlenségek.
Apám egy szót sem szólt eddig. Csak ül ott és úgy néz rám, mintha egy
gonosz manó lennék, aki elázott és csúnya lett, és ezért meg kell fékezni.
Úgy érzem. egy kontinens választ el tőlük. Mintha én észak felé indulnék,
míg ők meg vannak győződve arról, hogy a dél irány a helyes út
számomra, és soha, de soha nem lesznek boldogak attól, hogy én a másik
irányt választottam.
– De, Brooke, ez annyira nemtörődömség és annyira nem vall rád.
Nézz magadra! – mondja anyám teljesen meggyötörten és
kétségbeesetten.
– Mi? – kérdezem zavarodottan. – Mi a baj velem? – aztán rájövök,
hogy valószínű szarul nézek ki. Nem aludtam. Halálra aggódom magam,
amiatt, hogy elveszíthetem a babát. Nem akarok itt lenni. Nem
zuhanyoztam, és az arcom duzzadt a sok sírástól.
– Te... depressziósnak nézel ki megint, Brooke. Le kellene állnod a
sportruházat viselésével most, hogy már nem vagy sprinter, és fel kellene
venned egy ruhát, a hajadat pedig...
– Kérlek! Kérlek, ne gyertek ide, hogy bántsatok. Olyan dolgokat
mondotok, amiket nem gondoltok komolyan, mert össze vagytok
zavarodva. Kérlek, örüljetek nekem. Ha úgy nézek ki, mintha depressziós
lennék, az azért van, mert veszélyesen közel állok ahhoz, hogy elveszítsem
ezt a babát, és én akarom őt, annyira nagyon akarom, hogy nektek arról
fogalmatok sem lehet.
Úgy néznek rám, mintha megbolondultam volna, mert soha az életben
nem nyíltam meg így nekik, és annyira félreértettnek érzem magam,
annyira elutasítottnak, és annyira vágyom a megnyugtatásra, mert
szenvedek belül. A hormonjaim megbolondultak, és dühös vagyok, amiért
itt kell lennem, ahol nem szeretnék lenni. Itt félreértett és elítélt vagyok,
ahelyett, hogy vele lennék, szeretve és elfogadva. Azt sem tudom, hogy
mondjam el nekik, hogy mennyire igazságtalanok velem, de reszketek,
amikor lábra állok, elmegyek az iPodjáért, a ki hangosítóba teszem, ami a
nappalimban van. Aztán elindítom, feltekerem a hangerőt, és hagyom,
hogy a dal beszéljen helyettem. Orianthi – According to You elkezdődik,
egy kicsit dühöngő és lázadó, valami olyat ír le, amit én most érzek, azt,
hogy ők mennyire tökéletlennek látnak, míg ő, gyönyörűnek és erősnek.
– Most ezt fogjuk játszani, hogy te egy dühöngő tini vagy, hangos
zenével? – kiabálja anyám.
– Csendesítsd le! – mondja apám. Lecsendesítem, és egy pillanatra
csak az ezüstözött iPodra koncentrálok, ami számomra és Remy számára
olyan, mint egy napló, mint egy mikrofon, vagy bármilyen más
kommunikációs eszköz. – Nem értitek.
– Beszélj hozzánk, Brooke! – mondja anyám. Amikor megfordulok,
látom, hogy olyan szánalmasan néznek ki, mint ahogy én érzem magam.
 – Épp ezt tettem, de nem figyeltek rám!
Csendben vannak, veszek egy mély levegőt, próbálom lenyugtatni
magam, még ha a hormonok lázadnak is a testemben. Azt akarom, hogy
felfogják, hogy már nem vagyok kislány. Hogy nő vagyok, ezért
elmondom neki.
– Héthetes terhes vagyok. Most alakulnak ki a végtagjai. És szerintem
kisfiú lesz, de nem is fontos, mert egy kislány is tökéletes lenne. Amíg mi
beszélünk, ő éppen növekszik, erősödik és kb. száz agysejtje alakul ki
percenként. Kéthét múlva, a szívben kialakul a négy kis kamra, és az
összes szerve, idegzete és izma el kezd működni. Lesz orra, szemei, fülei,
szája, mindene kifejlődik már, míg bennem van. Ez az ő babája. Az övé és
az enyém. És el sem tudjátok képzelni, hogy ez mennyire boldoggá tesz.
Anyám aggódva néz rám.
– Féltünk téged, Nora azt mondta, hogy sokan drogoznak azon a
helyen, ahol ő verekszik.
– Anya, ő nem foglalkozik ilyenekkel. Ő egy sportoló, szív, test, lélek –
oda megyek hozzájuk, és megsimogatom a haját, és másik kezemmel, az
apám kezét fogom. – Neki nincs családja, ahogy nekem, és azt szeretném,
ha az én családom, az övé is lenne. Azt akarom, hogy szívesen fogadjátok
a családunkba, mert szerettek engem és azért, mert én, megkérlek rá.
Láthatóan anyám megenyhül, de apám szólal meg először.
– Majd akkor fogadom be a családunkba, amikor bebizonyítja, hogy
megérdemli, hogy az apja legyen az unokámnak! – feláll, hirtelen
haraggal az ajtóhoz megy, majd kiviharzik rajta. Lehorgasztom a fejem.
– Nem is szabadna talpon lennem. Lefekszem, anya – suttogom.
– Brooke – lassú, hezitáló lépésekkel követ a hálószobámba. Megáll az
ajtóban és semmit sem szól, míg fel nem mászom az ágyra, és érzem az
aggodalommal teli tekintetét a hátamon. – Nem védekeztetek, édesem? –
kérdezi csendesen.
– Istenem, erre nem is fogok válaszolni.
Ott marad az ajtónál, miközben kínos csend telepszik ránk,
összegömbölyödöm az ágyon és a falat bámulom, azt a képet bámulom,
amelyiket Remington nézett. Nem fogok sírni. Esküszöm, elegem van már
a sírásból, és próbálom őket nem utálni, csak azért, mert magányos,
félreértett vagyok, és tombolnak bennem a hormonok. Tudom, hogy
szeretnek. Csak annyit tudnak, hogy egy pasi teherbe ejtett és itt hagyott
engem, és ez a gyerek egy igazi kihívás lesz számomra. Csak annyit
tudnak, hogy az életem meg fog változni, és attól félnek, hogy nem fogok
boldogulni. Annyira tudnak ítélkezni, annak ellenére, hogy szeretnek,
érzem, hogy falakat húzok magam köré, nem akarok Remy-n osztozni
velük. Visszautasítom azt, hogy osztoznom kelljen a legértékesebb,
legfontosabb és tökéletlenül tökéletes dolgon az életemben.
– Menj haza, anya – mondom, és ő lassan elmegy, míg én ágyban
maradok és bámulom a rózsákat, amiket küldött.
És látom magam előtt, azokat a kék szemeket...
Az enyém vagy.
Mindketten.
A torkom fáj és a szemeim is égnek.
– Brooke, megjöttem – mondja Nora az előtérből.
Nem válaszolok neki. Annyira dühös vagyok rá. Úgy tűnik, hogy érzi a
feszültséget a levegőben, mert az ajtónál meg áll és nem jön be.
– Jól vagy? Elveszítetted a babát? – kérdezi. A düh felfortyan bennem.
– Köszönöm, hogy elárultál, Nora. És köszönöm, hogy tökéletesen
kimutattad, hogy mennyire értékeled Remington-t és azt, amit érted tett!
– Tudniuk kellett, hogy terhes vagy, Brooke! – zokogja.
– Ezt a titkot, nekem kellett volna felfednem előttük, nem neked! –
fakadok ki, felülök az ágyban. – Miért támadod őt? Semmi mást nem tett,
csak megmentett téged! Mi az, esélyt akartál arra, hogy te legyél a jó
kislány a szemükben, ezért átvertél engem? Ki mondta el neked? Tudom,
hogy nem Melanie volt, ő soha nem tenne ilyet.
Nora szemei olyanok, mint két borostyánkő, csak egy árnyalattal
sötétebbek, mint az enyémek, és itt vége is van a kettőnk közötti
hasonlóságnak. Hogy lehetünk ennyire különbözőek? Ő mindig álmodozó
volt, és én a földhözragadt, de ezek ellenére sem álltunk ennyire távol
egymástól, mint amennyire ma.
– Pete mondta el – mondja.
Sóhajtok, elfelejtettem, hogy van valami köztük.
– Elszólta magát! Feltételezte, hogy tudom és én szégyelltem magam,
amiért fogalmam sem volt róla! Nem titkoltad volna, ha ez nem lenne egy
rossz dolog, Brooke. Ő, Szökőár! El fognak hagyni, mint engem, ha nem
még rosszabbul járhatsz. Ezek a férfiak veszélyesek, Brooke. Soha nem
szabadulsz tőlük, soha!
– Remington nem olyan, mint a te beteg, seggfej, expasid! Őrülten
szerelmes vagyok belé és ő is szeret engem és meg fogom tartani ezt a
babát, még ha BELE IS HALOK, Nora! – kiabálom.
Pislog, és én nem tudom folytatni. Lehet, hogy neheztelek rá, amiért
majdnem tönkre tette az életemet. Miatta és amiatt, hogy én meg akartam
őt menteni, Remington megsérült.
 – Ne haragudj, Nora, én csak… – megdörzsölöm az arcom és
megrázom a fejem.
– Tudod, én is azt hittem, hogy szerelmes belém – a szomorúsága
érezhető, és egy szörnyű facsaró érzés kerít hatalmába. – Mármint Benny.
Azt hittem, bármit megadna értem, de abban a pillanatban, amikor
nehézségekbe ütközött, hogy maga mellett tartson, eldobott engem – rám
néz, az arcán fáradtság és szomorúság. – Azt mondta szeret, aztán még
arra sem vette a fáradtságot, hogy személyesen mondjon nekem búcsút.
Azért mondtam el a dolgokat anyunak és apunak, mert nem akarom, hogy
te is így járj.
– Remy más, Nora – mondom lágyan.
– Pontosan. Utána több ezer nő epekedik, Brooke. Nem is ezer. Egy
millióval is több, mint Skorpió után. Ő az Underground SZEX ISTENE!
Ezeknek a pasiknak nincs feleségük és gyerekük, ők nem ilyenek. Én is ott
voltam, csakhogy tudd. Nem szerethet ennyire téged, hogy csak úgy,
anélkül hogy ismerne engem, csak úgy megmentsen! És elveszítsen
miattad egy olyan nyereményt, ami már a kezében volt? Senki, aki épeszű,
nem szerethet valakit ennyire! – zokogja, és aztán kiszalad, becsapva
maga mögött az ajtót. Az ajtó csak úgy rázkódik utána, és én csak
pislogok, teljesen ledöbbenve. Mi a fene baja van most a testvéremnek?
Csak ülök ott, agyalok rajta. Aztán felkelek, bezárom az ajtót,
levetkőzöm és megfésülöm a hajam, leengedem, mert szükségem van
arra, hogy szépnek érezzem magam és szükségem van az én Igazimra.
Szent Isten, mennyire szükségem van rá. Szükségem van arra, hogy
valami történjen ma és azt akarom, hogy tudja, hogy jól vagyok és
biztonságban, ahogy akarta. Írok neki egy üzenetet, hogy letöltöttem neki
a Skype-ot az iPadjére, még mielőtt eljöttem volna, és leírtam egy papírra
a felhasználó nevét és a jelszavat. Aztán felnyitom a laptopom,
bejelentkezek és várok. Úgy tűnik, elaludtam a telefonnal magam mellett,
mert amikor később felébredek látom, hogy 11 nem fogadott hívásom van
Remington Tate-től.
– Oh, ne! – tárcsázok, kicseng, de nem veszi fel. Tovább hívom, aztán
sóhajtok és félre teszem, nyakig betakarózom, hirtelen fázni kezdtem.
Már majdnem elaludtam, amikor meghallom a zümmögést. Látom a
nevét villogni és a szívem majd kiugrik a helyéről, gyorsan felveszem, a
takaró a derekamra csúszik.
– Itt vagy? – kérdezem.
Igazgatom a laptopomat, miközben úgy érzem, pillangók repkednek
bennem.
 – Hé, nem látlak! Mozdítsd el a...
– Ez a leghülyébb dolog, amit valaha csináltam – mondja.
– Nem fogod ezt gondolni, amikor meglátsz – piszkálom.
És akkor, meglátom őt. Hátát az ágytámlának támasztja... mellkasa
meztelen, és azt gyanítom, hogy nemrég zuhanyozott... és eláll a
lélegzetem, amikor meglátom a fájdalmasan kisfiús arcát. A szobáját fény
tölti be, és a szemem összehúzódik a gyanútól.
– Nem tudsz aludni, igaz? – kérdezem.
Bámulja az arcom és én visszabámulok rá, végig futtatom a tekintetem
a nap barnította testén, az izmos karjain, egészen a félig megivott
Gatorade[2]-ig a kezében. A sok izom látványa, a kelta tetoválások, a
mellizmai, a nyaka, jaj istenem, azok az izmok, ahová esténként befúrom
az orrom, ezektől bizseregni kezd a testem, az emlékektől, hogy milyen
érzés érezni, szagolni őt. A vágy bontakozni kezd a belsőmben, és
szétterjed bennem, úgyhogy már semmi másra nem tudok gondolni, csak
erre a vágyra: csókolni, ölelni őt, érinteni, hozzá bújni, érezni az illatát, a
haját, érezni a leheletét. Aztán rájövök, hogy engem bámul, a testem felső
fele teljesen meztelen, és azonnal benedvesedem, amikor meglátom a
birtokló, szexéhes tekintetét.
– Ettől, jobban kellene érezzem magam? – kérdezi rekedten,
miközben a mellemet nézni. – Ez egy kibaszott kínzás, hogy egy
képernyőn keresztül kell lássalak.
– Remy...
– Nem akarom, hogy egyedül legyél. Van ott veled valaki?
– Nora volt itt, és azt hiszem, Mel most kint van vele – ennyit mondok,
mert most nem akarok mondani neki semmit a szüleimről, míg le nem
nyugodtak a dolgok. Őt elutasították a saját szülei és esküszöm, hogy
megteszek bármit, hogy az enyémek ne utasítsák el. – Ne aggódj, nem
vagyok egyedül – biztosítom.
Bólint, ujjaival a hajába túr a frusztrációtól. Majd lefele néz, mindkét
kezével a képernyőt simogatja. Felemeli a fejét és összehúzza a szemét.
– Meg akarlak érinteni. Mindjárt kiharapok egy darabot, ebből a
kibaszott képernyőből.
Parányi nevetés hagyja el a számat, aztán sóhajtok és én is eltakarom a
szemem. Ez a skype-olás nem olyan jó dolog. Oh, Istenem, csak azt éred el
vele, hogy sóvárogsz. Látom őt, sóvárgok, és ez fáj.
– Fájdalmas látni téged. Én is akarom érezni az illatodat – mondom.
Felemeli egyik trikómat.
 – Ezt találtam a bőröndömben – felemeli és megszagolja, felnyögök,
mert olyan, mintha érezném az orrát a nyakamnál, ahogy megszagol,
ahogy megnyal.
– A francba, Brooke, ott akarok lenni, a karjaimba venni, kitárni téged
az ágyon és holnapig dugni.
Vágy robban a hasamban a szavaira.
– Oh, Istenem, én is!
Szemei felvillannak, és ahogy előre dől, a felső teste izmai
hullámzanak a mozdulattól.
– Azt kívánom, bárcsak ott lehetnék, hogy megmarkoljam a melleidet
és megharapdáljam a bimbóidat, és hogy elmondjam, hogy mennyire
kívánlak.
A csontjaim elolvadtak bennem. A lábaim között forróság és sóvárgás
uralkodik. A hangom fájdalmas, vággyal és izgalommal teli.
– Annyira akarlak, mint még semmi mást az életemben – mondom,
meztelen melleim a levegőbe ágaskodnak és érzékenyek, még a
légkondicionáló finom fuvallatára is.
– Akarod, hogy a farkam benned legyen? – kérdezi durván.
Szaggatottan fújom ki a levegőt, ujjaimmal a mellemet markolom,
mert hirtelen elnehezülnek és fájnak. Miatta fájnak.
– Remy, megölsz.
– Nem. Ez öl meg engem – mondja lágyan, és úgy simogatja a
képernyőt, hogy el tudom képzelni, hogy a hüvelykujjával a számat
dörzsöli, végig futtatja az államon, a kemény mellbimbóim körül köröz. –
Mondd, hogy magadba akarod a farkam, majd gondolj arra, hogy az ujjaid
én vagyok. Engedd le a kezeidet, Brooke. Mutasd meg a bimbóidat.
– Remy – mondom, a szívem összeszorul a szükségtől, ahogy rázárom
a kezeimet a melleimre.
Egy mély morgás hagyja el a torkát, ahogy közelebb hajol.
– Brooke – mondja recsegő hangon, ujját újra végig húzza a
képernyőn. – Amikor legközelebb találkozunk, mindenhol végig foglak
simogatni. Végig nyalom azt a csodás tested. Órákig fogok játszani a
csiklóddal.
– Oh, Istenem, Remy... – a csiklóm lüktet a lábaim között, ahogy
mozgatom a csípőmet, közben arra gondolok, hogy végig nyalom a
nyakát, a mellkasát, a csillag tetoválását a köldökénél.
– Miért fogod a melleidet? Azt képzeled, hogy én vagyok? – követeli
rekedten. Amikor bólintok, azt mondja. – Helyes. Akkor csipkedd meg
őket lassan, ahogy szereted. Most haladj lefele és dörzsöld magad a
kedvemért.
– De, meg akarlak érinteni – mondom, a parancsától izgalom árad szét
bennem, végig a bőrömön. – Végig akarom húzni a nyelvem a
mellkasodon, meg akarom nyalni a mellbimbóidat, miközben végig
simítok a bicepszeden, dörzsölöm a hasad...
Szemei gonoszan csillognak és megrázza a fejét.
– Nem, Brooke – korhol. – Ne mondj izgató dolgokat nekem, ha előbb
nem teszed azt, amire kérlek.
– Megteszem, ha te is – provokálom őt, a szívem a torkomban dobog,
mialatt a bennem lévő forróság lassan elkezd elégetni. Nem hezitál, már
mozdul is. A testem megfeszül, és a hatalmas merevedése rabul ejt, látom,
ahogy előrenyúl és eltűnik a karja a derekánál. Tökéletesen el tudom
képzelni, ahogy a nagy kezét húzogatja a farkán, és a puncimból csöpögni
kezd a nedv.
– Remy, meg akarlak ott csókolni – akadozva mondom, vágy
szorongatja a torkom. – Fel akarlak falni, és aztán csupa ragacs akarok
lenni és azt akarom érezni, hogy szeretsz, és hogy szépnek találsz.
A hangja lágyabb lesz, ahogy figyelem fel-lemozgó karját.
– Brooke, függetlenül attól, hogy ott vagyok-e vagy sem, szeretlek és
gyönyörű vagy!
– Remy – mondom, ahogy két ujjammal magamhoz érek, hiszen
megígértem neki. Nedves vagyok, duzzadt és lágy. Élesen beszívom a
levegőt. – Szükségem van rád. Hívj fel telefonon.
– Mire gondolsz, kis csillagszóróm?
– Hívj fel!
Megszakítom a Skype beszélgetést és első kicsengésre felveszem a
telefonom, és olyan a hangja, mintha a közelben lenne. Olyan közel, hogy
belém áramlik, szexisebb, mint maga a szex, mély és sötét a bujaságtól, és
hallom a szuszogását a fülemnél, és az érzéki izgalom teljesen elönti a
testem, a bensőm.
– Szükségem van rád, Remy – robbanok. – Teljes egészében, a
szívedre, a szádra, a hangodra, rád. – Behunyom a szemem és az ujjam a
nagyajkaim közé csúsztatom, úgy simogatom magam, ahogy ő szokott.
– Istenem, mondd el mennyire szükséged van rám – mondja, és egy
kicsit gyorsabban veszi a levegőt, akadozva. És hirtelen a hangja olyan
közelinek tűnik, hogy a fejemben ott van velem, az ajkai közel a fülemhez,
a rekedt zihálása apró remegéseket küld a combjaimba.
– Annyira, hogy kínzás látni téged, hallani a hangod – suttogom.
 – Baby, magam körül akarlak érezni, ahogy kiszorítasz mindent
belőlem.
– Annyira várom, hogy lássalak.
– Három hét múlva Seattle-be repülünk, és megyek hozzád. És
csupaszra vetkőztetlek, és újra bemutatom a testem a tiédnek. Minden
porcikáját.
– Utálom, hogy nem lehetsz bennem – ismerem be, a szemeim csukva
vannak, ahogy a testem elveszik a hangjában, és a bőrömből forróság
árad.
– Nem számít. Amikor ott leszek, teljesen rajtad leszek – mondja
zihálva.
Uralja az elmémet. A hotelszobánkba érzem magam. Mellette.
Gondolatban ott vagyok, vele. Elképzelek mindent, visszaemlékszem
mindenre. Ahogy a hüvelykujjával dörzsöli a bimbóimat. Ahogy kis
élvezet köröket masszíroz a csiklómra. Ahogy a nyelve a bimbóudvarom
körül mozog. Nyelve az enyémet dörzsöli. Végig követi az ajkaim vonalát.
Ahogy a tarkómat nyalja. A fülem mögötti részt. A fülemet. Ahogy
belenyal a fülembe.
– Kérlek – zihálom, a telefont markolom, a fülemhez szorítom a
vállammal, míg egyik kezemmel a mellemet izgatom, a másikkal a
puncimat dörzsölöm. A hangja segít, hogy el tudjam képzelni az arcát,
ahogy megfeszül a szükségtől és a vágytól, és ez csak még tovább lök
engem az élvezet örvényében.
– Brooke, a kezembe veszem a farkam és elkezdem beléd tolni, és
esküszöm, érzem az illatod. Mondd el, te mit csinálsz...
– Magamba fogadlak. Teljesen. A nyakad harapdálom és... Remy,
Remy...
Soha nem gondoltam volna, hogy így is el tudok élvezni, de ahogy
meghallom azt a mély, elnyújtott, szexi nyögést, amit néha akkor ad ki,
amikor elélvez, teljesen elveszek. Mert soha nem láttam senkit úgy
élvezni, ahogy őt. Remegés járja át a testem, és azzal küszködöm, hogy
meg tudjam tartani a telefont, mert nem akarok lemaradni egyetlen
lélegzetéről, egyetlen hangról sem, amit kiad. Mindketten lihegünk, de
ahogy ott fekszem, próbálom visszanyerni az önuralmam, magány
telepszik rám, teljesen eláraszt. Nem tudok az én oroszlánomhoz bújni,
vagy jó éjt csókot adni neki, vagy érezni a forró bőrét, ahogy hozzám
simul. Lenézek a kezemre, nedves a saját nedveimtől, és ahelyett, hogy azt
érezném, hogy hozzá tartozom, első alkalommal fordul meg a fejemben,
hogy milyen távol is vagyunk egymástól.
 – Hiányzol – suttogom szomorúan.
Egy pillanatig csendben van, majd lágyan és gyengéden válaszol.
– Mást sem akarok egész nap, csak szétverni dolgokat. Olyan fájdalom
van a mellkasomban, amit ki akarok tépni, de olyan kibaszott mélyen van,
hogy akár a szívem is kitéphetném, de az akkor is ott maradna.
– Remy...
– Ez az utolsó alkalom, hogy nélküled élek. Félig már megőrültem, és
fél lábbal már a sírban vagyok. Egyáltalán nem szeretem ezt. Minden
egyes szörnyeteg a fejemben azt mondja, hogy el fogsz szaladni, és én nem
leszek elég közel, hogy elkapjalak. Minden ösztönöm azt súgja, hogy
menjek érted. Minden csont a testemben azt mondja, hogy te az ENYÉM
vagy, de az agyam felfogja, hogy miért kellett elküldjelek. A többi részem
nem fogja fel. Nem tudod meggyőzni a létem többi részét, hogy helyes
dolog tőled távol lenni.
– Remington Tate, esküszöm neked, esküszöm, hogy amikor képes
leszek felkelni ebből a rohadt ágyból és képes leszek szaladni, mindig, de
mindig te leszel az egyetlen dolog, ami felé szaladni fogok.

[1] Elülső keresztszalag

[2] A Gatorade szénsavmentes sportital, amelyet a PepsiCo forgalmaz.
Eredetileg sportolók számára fejlesztették ki, de most már azok is
fogyaszthatják, akik nem kifejezetten sportitalt, hanem üdítőitalt
keresnek. Az ital szacharóz, glükóz, fruktóz, elektrolitok (nátrium és
kálium sók) segítségével csökkenti a szervezetben sportolás közben
kialakuló víz-, só- és szénhidráthiányt.
 Tizenegy

Fordította: Betty Boop

Nővérek és barátok

Azon első néhány éjszakán, amikor Remy-vel aludtam, csak hevertem

mellette, magamat átölelve, nem tudva, hogy mit csinált az iPad-jén. Míg
egy nap kiráztam az álmosságot a fejemből, és úgy döntöttem, hogy
kiderítem.
– Mit csinálsz? – kérdezem, majd felegyenesedem, hogy onnan
kandikáljak rá.
Félrerakta az Apple-jét, az ölébe rántott, aztán elhelyezett a combjai
között, újra a kezébe fogta az iPad-jét, úgy suttogott a fülembe, miközben
megmutatta nekem a képernyőt.
– Szétütöm a számítógép seggét.
– Mi ez?
– Sakk.
Hátradőlök a mellkasának, erős karjai két oldalról fognak közre. – Te
győztél? Hát persze, hogy te – válaszolom meg a saját kérdésem.
Bámulom a képernyőn virító fehér és fekete bábukat, miközben
elmagyarázza minden egyes bábunak a nevét és a mozgását a táblán, és
hogy a gyalogok a legegyszerűbbek. Együtt folytatjuk a játékot, és nagyon
örülök, hogy megfigyelhetem ezt a szellemi munkáját, ahogy mozgatja a
bábuit, miközben hallhatom a szívének a dobbanásait a fülemben.
Minden egyes lépésnél, megharapdálja a fülcimpám, és egy puszit ad
nekem.
Arra kér, hogy a következő lépést a partiban én tegyem meg. Úgy
döntök, hogy bevetem a nagy ágyút.
Halkan nevet. – Nem akarod mozgatni a királynőnket.
– Miért nem? Úgy tűnik, mintha ő lenne a legsokoldalúbb és
legerősebb figuránk.
Rákattint a királynőre és visszahúzza a helyére. – A királynő, a király
mellett marad. – Megcsókolja a halántékomat.
– Miért? – tudakolom.
– Azért, hogy megvédje őt.
– Mitől? – megfordulok és belenézek a nevető kék szemébe, félreteszi
iPad-jét, a kezei közé fogja az arcom, mosolyog, mintha tudnom kellene,
miért védi meg a királynő a királyt.
Aztán megcsókol, és csak attól, hogy sakkozhatok vele, attól úgy
érzem, megtanultam valami újat róla. Amit szeretek benne. Csakúgy, mint
a többi részét.
Istenem. Ő egy élő, lélegző kincs, és hagyja, hogy felfedezzem őt, és
minden, amit szeretnék, hogy elvesszem ebben a komplex isteni
sötétségben és fényben.
Most, sok-sok mérföld távolságban van, Chicago felé repül, de
rájöttem, hogyha éjszaka bejelentkezek, akkor tudok vele sakkozni, és
hagyom, hogy tönkreverjen. Tudok írni kis megjegyzéseket is a
képernyőre, ilyeneket, mint: Most elkaptalak téged!
Neki erre az egyetlen válasza az, hogy leüti az egyik gyalogomat.
 Akkor teszek egy nagyon hülye lépést, és próbálkozom, Halott vagy! A
királyod és királynéd is! De a királyodnak végig kell néznie, amíg
megölöm a nőjét!
A válasza, Senki sem érintheti meg az én nőmet.
Én próbálkozom, de te?
Most adtál egy ötletet.
Nevetek, aztán felhív, és elfelejtjük a játékot, elveszek a hangjában és a
dolgokban, amiket mond nekem.
A második héten, meglátogatom a nőgyógyászomat, meghallhattam a
babám szívverését. Melanie rögzíti az eseményt a telefonján, elküldi
nekem, úgyhogy tovább küldöm Remy-nek, és az ő válasza csak egy
kérdőjel.
Tárcsázom a számát, és meghallom a durva hangját. Mindig egy kicsit
türelmetlennek hangzik, mintha inkább csinálna bármi mást, mintsem
egy átkozott telefonon beszéljen. – Igen – szól bele mogorván, mikor
felveszi.
Én meg közlöm vele: – Ez a babánk szívverése.
Mindketten elhallgatunk egy pillanatra. Aztán csak ennyit mond: –
Hadd tegyem le, hogy meg tudjam hallgatni. Öt perc és visszahívlak.
Nevetek, majd türelmetlenül várok...
A második hét felénél, Nora már megállás nélkül az idegeimre megy.
Valahogy mérges lett rám valamiért, vagy talán én vagyok dühös rá? Nem
vagyok benne biztos. De még maga Melanie is csodálkozik, mi van vele, és
néha én is azon gondolkodom, hogy Pete miatt morcos-e, mindenfélét
kérdezget a verekedésről, a mi menetrendünkről, és az Undergroundról.
 Ekkorra már lejátszottam a legtöbb Remy dalt. Kedvenceim a
Nickelback-től a „Far Away" és a 3 Doors Down-tól a „Here Without You"
– folyamatosan ezt hallgatom, újra és újra, egész éjjel.
Melanie-nak a híváslistájában, most az első helyen a virágárus van.
Minden nap kapok egy csokor vörös rózsát. Minden nap. És Melanie
minden nap kap hívást Riley-tól reggel is és este is, teljes jelentést kér
rólam Remington-nak. Olyanokat, hogy tetszettek-e a virágok? Hogy
minden rendben van-e velem? Bár minden nap küldök neki egy szöveges
üzenetet – oké, valójában többet, mint egyet, és Remy mindig válaszol
nekem rá az edzése után.
Megnéztem már több száz filmet, interneten vásároltam kifulladásig,
és megint láttam a szüleimet is. A dolgok még egy picit feszültek velük, de
minden alkalommal kicsikét jobb, amikor eljönnek látogatóba.
Legalábbis, most úgy tűnik, elfogadóak, illetve izgatottak, a baba miatt.
A harmadik héten, kiolvastam az egész ''Mire számíthatsz, ha várandós
vagy'' terhességi bibliát, és megtanultam, hogy a gyomorégés, amit érzem,
teljesen normális. A sírósság? A harag? A hangulati ingadozások? Mind
normális. Az online fórumokon, we90r64mama és 4uwtforever, úgy
nevezik, „terhesmama dráma." Már szétröhögtem a fejemet az
anekdotáikon, hogy milyen érzés birtokolni a baba apukákat, és mennyi
más ezeregy őrült dolgot csinálnak velük, mint megnézik a bevételeiket, a
hitelkártya kivonataikat és kémkednek.
Azt hiszem, én már teljesen jól vagyok a terhesmama drámámban, a
hangulatingadozásokban (PMD), ami már a negyedik héten kezdetét
vette, az ágynyugalomban, amitől már a falra másztam. Próbálom
lefoglalni az agyam, jobban mondva, saját magam, de hiányzik a futás,
hiányzik a nap, hiányoznak a verekedések és hiányzik ő.
Éjfélkor álmatlanság, normális! – írtam neki egy hosszú és részletes
üzenetet, hogy már esik az eső Seattle-ben, és találtam egy dalt, amit le
akarok játszani neki. Már hallotta a „Between the Raindrops-ot" a
Lifehouse-tól? Ja, és elment-e futni? Nekem hiányzik a futás – ez annyira
bosszantó, hogy csak bámulom a négy falat . . .
Aztán elmondtam neki, hogy úgy tervezem, ha engedélyt kapok rá a
nőgyógyászomtól, akkor elmegyek Seattle-be a bunyójára a jövő héten,
hogy lássam őt verekedni. Az egyetlen válasz, amit kaptam az összes
kérdésemre, ez az üzenet volt:

Még nem jöhetsz az Undergroundba, majd kereslek. Maradj otthon.

Az összes válasz közül, amit elképzeltem, hogy erre mit fog felelni,
soha, de soha nem gondoltam, hogy Remington ezt fogja mondani. És így,
a PMD újrakezdődött, mert minden, amit a húgom mondott róla,
eszembe jutott és visszajött kísérteni engem, hogy ő az Underground
szexistene... a PMD hirtelen egyre rosszabb lett, ahogy elképzeltem, hogy
élvezkedik a kurvákkal, miközben nélkülem van ott, egyedül. Ki adja meg
neki a szexet, ennek az ősi hímnek, amikor szüksége van rá? Úgy tűnik,
hogy a terhességi hormonjaim keményen dolgoznak, nem csak a babát
segítenek megtartani, de keményen munkálkodnak a fejemben is, hogy
megőrjítsenek.
Nagy erőfeszítésembe telt leírni az üzenetet: Miért? Miért nem
akarod, hogy ott legyek az Undergroundon?
 Nem válaszolt, és minden félelmem még hevesebben tombolt bennem,
most már igazán tudni akartam: Miért?
Nem akarsz látni?
Azt felelte: Maradj a faszba otthon, és várj meg.
Szóval nem sóvárgott utánam, egyáltalán?
Te azt akarod, hogy maradjak itthon? Tehát minden rajongód
kiabálhat neked és láthat, csak én nem? Baszd meg!
Vöröset láttam és forrtam a dühtől, úgy felidegesített, aztán
félredobtam a telefonomat, és a saját levemben főttem, fel akartam
robbanni az idegtől. Maradjak otthon? Az otthonom ott van, ahol ő van.
Köcsög.
Ma reggel, a rózsáim száma megduplázódott.
Amikor Riley ma reggel beszélt Melanie-val, arra kérte, hogy mondja
meg nekem, hogy Remington reméli, hogy tetszettek a virágok, és hogy
azt szeretné, ha átküldeném a linkjét annak a dalnak, amiről meséltem
neki tegnap az üzenetemben.
Hahh!
Sajnálom, de nem érzem azt, hogy küldenem kellene neki bármi szart
is.
A mi kis bébink jól van, és olyan izgatott vagyok, mert úgy tűnik, a
krém működik. A pecsételő vérzés teljesen elállt, de a hormonok bennem?
Azok tombolnak. Haldoklom. Látni akarom őt. Már megvédtem őt is,
magamat és a babánkat is attól, hogy a szüleim naponta elmondják, hogy
csak kihasznált és eldobott engem, elmondtam nekik, hogy azért hozott el
ide, hogy támogatni és gondoskodni tudjon rólam, de hallani, amint azt
mondja nekem, hogy ő nem akar látni az Undergroundon, az nagyon szar
dolog.
Az összes nyomorúságomat megpróbálom sakkban tartani, ami
minden oldalról jön most felém, hogy dühös vagyok rá, és nem akarom,
hogy legyen okom haragudni rá, de Istenem, nem tudok ezen segíteni.
Mivel az ágynyugalmamnak nincs semmi köze ahhoz, hogy a fejem ne
legyen tele ezeregy különböző történettel arról, hogy mi folyik odakint – a
világban, nélküled – és ezek közül a történetek közül egyik sem kellemes.
– Fejezd be, hogy jelentéseket küldesz neki, Melanie – mondom
mogorván délután.
– Miért? Riley kérdezi, és őt meg Remington kérte meg arra, hogy
küldjek napi beszámolókat rólad, aznap mielőtt elment. Tudni akarja,
hogyan érzed magad.
– Hagyj fel ezekkel a részletes beszámolókkal, és kész.
Úgy tűnt, hogy képtelen visszatartani a nevetését, hallottam a hangján.
– Hé, de te is tudni akarod! A szemed is majdnem kiesik a fejedből, hogy
a te szuperszonikus füled is meghallja azt, amit nekem mondanak a
telefonban, amikor velük beszélek. Hallottam, hogy felhívtad Pete-t és
megkérdezted, hogy mi van vele.
Sóhajtottam és megdörzsöltem a halántékomat. – Csak aggódom érte.
Azért hívtam Pete-t, hogy megkérdezzem, hogy minden rendben van-e
vele, és ő azt mondta igen. Tipikus pasi volt, nem volt túl beszédes a
telefonban, csak annyit mondott, hogy itt vannak nekem, ha valamire
szükségem van, és hogy Remington nonstop edz. Megkérdeztem, hogy
mennyire pörgött fel, azt mondta, hogy próbál arra koncentrálni, hogy
mindent az ellenőrzése alatt tartson, próbál eleget pihenni, és nagyon
keményen a kékben maradni.
Ez mit jelent?
Pete, ravaszul csak egyszer hívott, és a gondolat, hogy Remy azért
akarhat elkerülni engem, hogy kékben maradjon, az megevett engem,
mint a sav.
Mel, a kétségbeesett arcomat bámulja és vigyorogva rázza a fejét,
mintha nem hinné el, hogy én ebből már jól tudnék kijönni. – Tisztára
ráncos lettél attól, hogy mi most erről beszélünk; fejezd be a
homlokráncolást – amikor hoz nekünk egy tál házi készítésű organikus
pop-cornt enni, miközben megnézünk még egy filmet, gyengéden azt
mondja nekem. – Édesem, az Underground egyenesen idejön egy hét
múlva, neked ragyognod kell!
– Minek, nem is tudok rá elmenni. Remington kibaszottul nem
szeretné, hogy ott legyek.
Vettem egy mély lélegzetet, megpróbáltam annyira lenyugodni, mint
amilyen remélem a BTE – Brooke Terhesség Előtt – voltam?
– Mert ő eljön hozzád, hogy lásson a verekedés után. Riley azt mondta,
a pasid azt tervezi, hogy itt fog aludni veled azon a három éjszakán,
amikor itt tartózkodik.
Eltakartam az arcom. – Ettől, még rosszabbul érzem magam. Miért
csak éppen akkor érkezik meg, mielőtt kezdődne a harc, és miért nem
előtte, hogy láthasson?
Melanie vállat vont.
– Mi van, ha Nora-nak van igaza, és nem akar többé engem? –
folytattam.
 Most visított a nevetéstől. – Oké, először is, Nora egy üres fejű kis liba,
és ami agya volt, azt is elvesztette a minap, amikor megígérte, hogy jön és
vigyázz rád, azt meg csak a mi Urunk tudja, hogy hol volt e helyett. Biztos
valahol a fellegekben jár, és te meg nyilván valahol máshol – mert ezeket
egyértelműen a hormonok mondják helyetted.
– Nem tudom elhinni, hogy nem akarja, hogy ott legyek. Szerintem,
valaki ellopta a telefonját, és ő üzent nekem. Talán az egyik hülye kurva.
– Brooke, ő egyértelműen téged és a babátokat védi. – Melanie a
szemét forgatja rám, ahogy valami filmet keresgél az Apple TV–n, amit
kikölcsönözhetünk.
A szörnyek a fejemben legyőzték a szavait. A baba egyre jobban van.
Ha az orvos megengedi, miért nem akarja, hogy ott legyek? Talán, nem is
hiányzom neki?
– Csak én ezt, akkor sem értem – morogtam, megragadtam az egyik
ugyanolyan hülye magazint a kupacból, amit vagy ezerszer elolvastam, és
a falhoz vágtam.
Melanie átszelte a távolságot, ami közöttünk volt, és a hajamat
cirógatja. – Mint ahogy mondják, a férfiak a Marsról jöttek. Néhány,
akikkel én randiztam, azok meg egyenesen a segglyukamból jöttek ki – a
seggfejek. És te, drágám, itt nagyon terhes vagy. Már azért is stresszes
vagy, hogy elveszítheted a babád, stresszes, hogy hiányzik a srácod és
stresszes, hogy a szüleid nem támogatnak ebben, és még Nora sem valami
nagy segítség. Már kiakadtál rám, megbolondulsz, három héten át itt vagy
a négy fal között, anélkül, hogy éreznéd a napfényt. Csibém, ezért van az,
hogy mindenki, aki valaha megjelent a Big Brother-ben, megőrült, és
nekik legalább volt egy medencéjük.
 Játékosan lökök rajta egyet és nevetek.
De órákkal később, csak bámulom a nappalim falát, és folyamatosan
olyan forgatókönyvek peregnek le előttem, hogy Remington, miért nem
akar engem. Remington, ahogy valaki mással van a lelátókon, akit szeret.
Remington, amint felfogja, hogy egy baba, – és ez nagyon hamar
bebizonyosodott,– egy kicsit több gondot okoz, egy olyan férfinak, mint ő,
és amit egy ilyen férfi szeretne. Saját magamat kínzom, és az elmém olyan
lendületet vett, hogy nem tudom megállítani.
– Olyan távoli vagy. Merre jársz? Remy-nél?
– Most kezd el verekedni.
Most több száz ember fogja látni. Több száz nő sikoltozza a nevét, és
gerjed rá. Most a kék szeme majd valami mást, vagy valaki mást néz,
amikor végigpásztáz a közönségen, és én nem vagyok ott. Akkor is ez lesz
majd, amikor itt lesz a városomban, de ő nem akarja, hogy ott legyek,
nem tudom, mit tegyek.
– Nem adnak élő közvetítést néhány Underworld oldalon? Gyere ide,
lefogadom, hogy leadják! – Melanie behúz a szobámba, megnyitja a
laptopom és elindítja a Google keresőt. A belső szerveim összerándulnak
attól, amit most tenni készül. Egy hatalmasat sikít, amikor talál egy linket
és rákattint a hangerőre. – Ott van. Gyere ide! Nos, ez nem, nem is Remy,
mit gondolsz, ő már elment?
Alaposan megfigyeltem a megjegyzéseket. Megemlítik őt a
kommentátorok, de úgy tűnik, hogy inkább azt kérdezik, mikor jön már
végre ő. A szívem összefacsarodik, annyira szeretne ott lenni, majd Mel
megragadja a kezem, amikor a bemondó izgatott hangon megszólal: –
Hallok egy nevet a tömegben. Valaki már közeledik. Mindeni más is
hallja? – Közben a kezét az egyik füléhez teszi, és a tömeg kórusban
üvölti:
– SZÖKŐÁR!
A pillangók életre keltek a gyomromban, mikor közeledik, – Ez így
van! Így van, hölgyeim és uraim! Most üdvözöljük őt, aki eddig veretlen
ebben a szezonban, hibátlan pontszámmal, a rosszfiú csoda, az egyetlen,
Remington Tate, a Szökőőőááár !!!
Átfut rajtam az izgalom, ahogy jön ki, és a nyilvánosság üvölt a
háttérben, amint a kamera ráfókuszál a ringre. Aztán felmászik oda,
mozgékony és áramvonalas, mint mindig. Lerázza magáról a Szökőár
feliratú szaténköntösét – és a női sikolyok szinte átszakítják a laptopom
hangszóróit. Messze, látok egy „Örökké Szökőár'' feliratú táblát a
levegőben.
Mel és én, lenyűgözve nézzük őt, ahogy körbefordul. Mosolyog, issza a
figyelmet. Aztán látom, ahogy megáll ott, ahol mindig ülök, és
automatikusan nézi az üres helyet, majd a mosolya lehervad. Megáll egy
pillanatra, majd lehajtja a nyakát és visszamegy Riley-hoz, elfordulva a
tömegtől.
– Aww. Azt hiszem, te is hiányzol neki. Soha nem megy így a sarokba,
mint most – sóhajt Melanie. – Brooke? Brooke?
Egy párnába sírok.
– Brookey, mi a baj?
– Nem tudom.
– Brooke, mi a baj? Valami baj van?
Szorosan megszorítom a kanapém párnáját, majd megtörlöm a
szemem.
 – Huh! Nem esett ennyi eső egész Seattle-ben, mint a lakásomban –
nyögöm. Aztán felállok és elindulok. Kimegyek a konyhába egy zsepiért,
elkezdem felszárítani a könnyeimet, amikor hallom a közönség sikolyát,
majd egy nagy puffanás! hallható. Sietek vissza és megnézem a
képernyőt, az ellenfelet látom a földön, arccal lefelé, Remington előtte áll,
terpeszben, lihegve, a kezei a teste mellett lógnak. Mint a hódító háború
Istene. Akire minden fájó molekula vágyik a testemben. Aki bármilyen
nőt a világon megkaphat, és aki lehet, hogy nem akar engem többet, nem
is tudom felfogni, hogyan fog majd a szívem összetörni, ha az életem
hátralévő részét nélküle kell leélnem.
– Szökőár! Hölgyeim és uraim! A győztes, aki veretlen ebben a
szezonban, és vezeti a bajnokságot, az első helyezett!
SZÖÖÖKŐŐŐÁÁÁR!
A szívem megduzzadt a mellkasomban és lüktet, megragadom a
számítógépet és magam felé fordítom, látom, ahogy a felemeli a karját és
kapkodja a lélegzetet. Nem mosolyog ma este. Komor és lihegve bámulja a
helyszínen a tömeget, mintha elveszett volna a gondolataiban.
– Én annyira szeretlek téged... nem tudom, mit fogok csinálni, de meg
fogom tenni, még ha ez nehéz is, mert te szeretsz engem – suttogom, és
megsimogatom az arcát a képernyőn.
– Te, apuka leszel, Rem! – síkit Melanie. – A baba mamája nagyon
szeret!
Remington elfordítja a fejét a bemondó felé és bólint egyet, ezzel jelzi,
hogy szólíthat valakit. A gyomrom bukfencezik, amikor rájövök, hogy
folytatja a verekedést.
Melanie felveszi a telefont, elfelejtem neki elmondani, hogy ne tegye.
 – Riley! Mi... oh, ő jól van. Tényleg? Hát nem, valójában ő sincs valami
túl jól. – Becsukom a szemem és a telefonomat nézem, mert elkezd
beszélni arról, hogy mennyire rosszul csinálunk mi mindent. – Igen, igen,
elmondtam neki, hogy átjön. Közvetlenül a bunyó után? Rendben, boldog
lesz.
Melanie leteszi. – Remington most fejezte be a küzdelmet, és azt
akarta tudni, hogy minden rendben van-e, és szeretné, ha tudnád, hogy
hamarosan a városban lesz, Riley meg azt szerette volna tudni, hogy
hogyan bírod, mert Remington nem bírja valami jól.
A csalódottság, hogy az ágyhoz vagyok kötve óriási, de hozzá ez a
frusztráció, hogy látni akarom őt, attól teljesen kiakadtam. Nem bírtam
leállítani magamban azt, hogy tudom, hogy itt lesz Seattle-ben és
verekszik, de nem láthatom őt verekedni.
Hirtelen megragadom a vezeték nélküli telefont, és tárcsázom a
számot.
– Mit csinálsz? Kit hívsz? – kérdezi Mel.
– Dr. Trudy-t kérem! Itt Brooke Dumas – mondom, majd lefogom a
hangszórót. – Melanie, nem érdekel, ha nem akar látni. Én szeretném
látni, ezért el fogok MENNI, hogy lássam, és kész.
– Mi a fenéről beszélsz?
– Be kell, hogy vigyél engem az Undergroundra.

♥♥♥
 – Mindig is szerettem volna, beöltözni ilyen öreg csirkének, amióta
láttam a Mrs. Doubtfire-t (Apa csak egy van) – mondja Melanie, ahogy
előveszi a parókát, amit az internetről rendeltünk.
– Mel, nem lesz baj ebből a kerekesszékből, mondd csak, szerinted ez
rendben van?
– Barátném, kihízelegted az orvosod engedélyét. Ez jó lesz. Remy nem
is fogja megtudni, hogy elmentünk. Fiatalok vagyunk, Brooke! Helló?
YOLO.[1] Csak Egyszer Élünk. – fortyan fel határozottan és elmegy, hogy
felpróbálja a virágos "Öreg Csirke" ruháját.
– De azt mondtam az orvosnak, meglátogatom a barátomat –
emlékeztetem.
– Ez, az ő helye. A ring, Szökőár barlangjában. Plusz, ne becsüljük alá
a boldogság hatalmát. Az emberek jobban gyógyulnak a szeretteiknek a
karjában. A baba imádni fogja, ugye, te kis aranyos bébi? – gügyög
ostobán a pocakomnak.
A számba harapok, hogy visszafojtsam a nevetésem, eltolom az
utamból, de igaza van, biztos vagyok benne, a baba imádni fogja. Már úgy
érzem megerősödtem, és nem igazán hiszem, hogy a babám jól
szórakozik, ebben az aktuális szánalmas állapotomban. Szerelmes vagyok
egy bonyolult emberbe, és miatta érzem magamban ezeket a bonyolult
érzéseket. Ezerszer fut át a fejemben, és nem adom meg magam akkor
sem, ha nem akarja, hogy ott legyek. Elmegyek, hogy megnézzem a
pasimat. Pont.
– Mit gondolsz? – kérdezem Melanie-t, ahogy állítgatom a vállig érő
szőke parókát.
 – Fantasztikus. Olcsónak nézel ki. Most hadd fesselek ki – amíg
felkeni rám a sminkpalettát, a szívem izgatottan ver a bordáim között,
hogy nemsokára láthatom. – Mel, a pórusaim megfulladnak.
– Ugyan már! Csitt! Most én jövök.
Megnézem magamat a tükörben, amíg ő a saját arcát keni. – Oké, úgy
nézek ki, mint egy prostituált. Meg fogják kérdezni tőlünk, hogy
mennyiért megyünk el velük.
– Most az a célunk, hogy ne úgy nézzél ki, mint te.
– De te még mindig nagyon szexin nézel ki! Mint egy szexi nagyi – én
miért nem lehetek ilyen?
– Mert én vagyok az egyetlen, aki jár, és te vagy az egyetlen, aki a
székben csücsül. – Közelebb nyom a tükörhöz, megnézzük magunknak a
virágos ruhánkban. Mel felvett hozzá egy kis kasmír pulóvert is, és egy
szál virágot tűzött a szürke és fehér parókájába, miközben az én szőke
parókámat, egy Alice Csodaországban-os fekete hajpánt tartja a helyén.
Teljesen a saját magam ellentétének nézek ki, és van hozzá a nagy
szemüvegem is, amitől még inkább nem vagyok önmagam, de olyan nagy
és zavaró viselni, hogy behajtom a ruhám zsebébe, amint útnak indulunk
a felvonóhoz. – Nem akarom elvonni a figyelmét, rendben? Remy nem
láthatja meg, hogy ott vagyok. Lehet, hogy dühös lesz. Azt sem tudom, mit
csinálna, nagyon kiszámíthatatlan. És mi, még igazából, soha nem
veszekedtünk Mel, csak a szakítás előtt.
– Kedves csibém, a rózsákból ítélve, amiket küldött, igazán kárpótolni
akar. És ne aggódj! Visszahozlak egy pillanat alatt, csak közben
kimegyünk ebből a rohadt szobából! Woo-hoo!
 ♥♥♥

Harminc perccel később rájövünk, hogy az Underground, nem a

hátrányos helyzetűeknek kialakított hely. Megtudtuk ezt már akkor,
amikor Mel megpróbált engem kivenni a taxiból és betenni a székbe, majd
amikor a szórakozóhelyen le kellett menni a lifttel, és be kellett jutnunk az
Undergroundba. Dúlt-fúlt, és azt mondta, már nem is néz ki szuperül, –
Hála neked, terhes csaj.
Kinevetem, hogy milyen nevetségesen néz ki, ahogy próbálja rávenni
az embereket, hogy engedjenek át minket, de ahogy belépünk a zsúfolt
arénába, egy kicsit olyan érzésem van, mintha hazajöttem volna, és ez az
egyvelege a boldogságnak és a frusztrációnak, egy bonyolult
kombinációba állt össze bennem, amit senki sem hívott.
Ez az a hely, ahol találkoztam vele. Ahol elhagytam a szívemet egy
lélegzetre. Ahol baszakodott a nevemmel. Ahol megcsókolta a számat.
Ahol, mint a villám, kivetette magát utánam a ringből.
Miután mintegy ezer ''elnézést, sajnálom, engedjenek át" mondat
hagyta el Melanie száját, végül felértünk a helyünkre. A jegyeket a saját
kártyámon kellett megvennem, nem akartam nagyon kitűnni a tömegből,
úgyhogy az első üléssorban kerítettem magunknak helyet, bár nem éppen
a központjában. Nagyon jó hely, és így lehetőségem lesz közelről felfalni
minden egyes négyzetcentiméterét az én Szökőáramnak. Ő nem izgul,
hogy végre beszéljen velem? Nem izgul, hogy láthasson? Haldoklom, hogy
csak egy kis futó pillantást vethessek rá.
– Ne feledd, hogy a tested most egy idősebb asszonyé, Mel – suttogom,
amint az este első harcosai elkezdik ütni egymás arcát.
 – Az a nő, folyton követ minket, – mondja Melanie aggódva és mögénk
mutat, de én nem fordulok meg. – Olyan, mint egy nőstény hím. Egy
kicsit ijesztő.
Végignézek az arénán, meglátom Pete-t, és közvetlenül mellette az
ülésen, amit én szoktam elfoglalni, a húgomat, Nora-t látom, ahogy
vigyorogva flörtöl vele.
– Wow, Nora rávette Pete-t, hogy szerezzen neki egy jegyet? – kérdezi
Melanie.
Nem tudom miért, de látni valakit, bárkit, még ha a húgom is az, a
székemben, attól ezer kígyó féltékenységének a szikrája ébred bennem, és
most újra dühös vagyok. Nem dühös. Újra tombolok mindenért, amiért
Remington azt mondta, ne jöjjek el. A gazember.
Hirtelen, a ringben már nem tartózkodik senki sem, azt hiszem látom
Riley-t, amint kezd kisétálni, hogy elfoglalja helyét a sarok közelében a
ringnél, és a pulzusom megugrik.
– Az utolsó alkalommal, amikor nálunk járt a ringben, egy rekord
kiütést kaptunk tőle, és üldözőbe vett valami nagyon személyeset...
A hang a hangszórókból fellángol, a nők sikoltoznak, a szívemet csak
melegíti, jól emlékszem, ahogy akkor utánam jött. – Tudjátok, kiről
beszélek. A férfit, akit most itt láthatunk! Köszöntsük az egyedi, az
egyetlen, Remington Tate, a Szöökőőáár !!!!!! "Melanie visszatartja a
levegőt, aztán azt mormogja, – Ohuramisten látom.
A pulzusom az egekbe szökött, amikor láttam egy vörös villanást,
amint a ring felé kocog, de nem látok semmi mást, ebből a hülye székből.
– Nem látom őt! – Istenem, utálom, hogy mindenki láthatja őt, de én
nem.
 – Barátném, jön a ringhez! Néhány csaj ráakaszkodott, de megpróbál
keresztüljönni. Ő egy Isten, Brooke. Istenem...
És akkor végre meglátom, és a szívem szó szerint megáll, a gyomrom
azonnal összehúzódik az izgalomtól. Szeretem őt, utálom őt, szeretem őt.
Most besétál a látóterembe, egy vörös villanás, belendül a ringbe,
olyan karcsú és izmos, olyan simulékony és tetterős. A lámpák fénye
rávetül, amikor megszabadul a piros selyem köpenytől, és hirtelen ott
van. Annyira férfias és nyers. Minden nő fantáziája, és ő az enyém.
Soha nem fogom elfelejteni, hogyan néz ki az ökölvívó öltözékben,
minden izom a lemeztelenített törzsén, kemény és metszett, napbarnított
és csillogó. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy kimosolyog a tömegből. Én.
Haldoklom. Csodálatosan néz ki. Tökéletes. Sugározza a férfierőt és a
vitalitást. Mintha egy kibaszott strandon lenne, én meg a pokolban
vagyok. Még a lámpák fénye is, ahogy felfutnak a testén, mintha
megcsókolnák a napbarnított bőrét. A kőkemény karjait kitárja, izmai
megfeszülnek, ahogy lassan megfordul. Az aréna szinte remeg a kerekeim
alatt – a sikoltozás fülsiketítő.
– Baszd szét őket, Szökőár! – ordítozzák az emberek mögöttem.
– Aztán bassz szét engem!
Megvillantja a gödröcskéit nekik, a szeme is csillog a számukra.
Annyira nyilvánvalóan boldog, hogy meg akarom ütni. Sőt, oda akarok
menni és össze akarom törni a száját az enyémmel, míg közben megütöm.
– Brooke, úgy érzem, nagyon rossz barátnőd vagyok, de kérlek mondd,
hogy megérted, amiért én epekedek a pasidért! – mondja Melanie
aggódva.
 Nyögök és undorodom magamtól. Itt vagyok fesletten és kergetem őt,
mint néhány rajongója. Sóvárgok utána, mert az enyém.
ENYÉM.
- És most, hööölgyeim és uraim, üdvözöljük a Szörnyek anyját, Hector
Hex, Herculeeeeeees! – a bemondó síkit, Melanie meg azt motyogja, –
Szeeent szar.
Abban a pillanatban, a Szörnyek Anyja belép a ringbe, esküszöm,
szinte látom magam előtt, ahogy a súlya alatt beszakad a föld. Még soha
nem láttam őt korábban, de úgy néz ki, még nagyobb, mint a Hentes, a
csomó a gyomromban még jobban összeszorul. Ez az új ellenfél úgy néz
ki, mint valami Paul Bunyan – a hatalmas óriás.
– Milyen galaxisból származik ez a nagydarab hústorony? – kérdi
Melanie, és ugyanolyan zavart, mint én.
Remy összecsapja vele a bokszkesztyűit, aztán megfeszülnek a
karizmai, ahogy visszahúzza a karjait, nézem a tetoválásait a vállán, a
bicepszén és a bordáin. Az én bordáim is megfeszülnek, amikor eszembe
jut, hogy milyen érzés, érezni őt.
Megszólal a gong.
Középre mennek. A szívem dübörög, amikor a Szörnyek Anyja behúz
egyet Remington bordái közé, de Remington egy hármas ütést visz be,
olyan gyorsan és olyan erőset, hogy a srác hátratántorodik három lépést.
– Brooke, ohédesistenem! – mondja Melanie. – OH. ÉDES.
ISTENEM!
Az óriás visszajön, lendületet vesz és egyenesen belecsap Remy
gyomrába. Hallom a hangját az ütésnek és látom, ahogy megrándul tőle,
de hirtelen meghallom azt is, ahogyan Remington visszaüt. Gyorsan és
keményen. PAM PAM Poom! Az óriás ráesik a seggére. Remington
körbemegy a ringben, miközben várja, hogy felkeljen az óriás, kecsesen
kígyózik az én erős, kék szemű oroszlánom.
A testem minden porcikája emlékszik arra, ahogyan ez az oroszlán
mozgott rajtam. Bennem. Amikor a csípőjét, tökéletes pontossággal
előretolta. Ahogy a keze végigsiklik az egész testemen. Hozzám
préselődik. Kóstol engem. Ahogy a nyelve végigsiklik rajtam, hogy milyen
az íze és milyen, amikor nyalogat engem.
A szörny lassan felkel és megrázza a fejét, mintha megzavarodott
volna, és mielőtt bevihetne egy újabb ütést, Remington behúz neki egy
jobb horgost, és ezzel visszakoppan a földre a hátára.
Melanie felugrik és sikoltozni kezd.
– IGEN !! IGEN! Remy, Te vagy a király, a nyomorult dzsungelben! –
üvölti. Remy felénk fordul és mosolyog, lefagyok, amikor meglát minket.
Elnézően mosolyog felénk, a szemében csak rajongók vagyunk, amikor
hirtelen megváltoztatja az álláspontját és úgy tűnik, mintha a teste
megkötött volna. A gödröcskéi még mindig látszanak, de a szemét
összeszűkítette, ahogy becserkész minket, mint egy ragadozó, aki
vadászati módban van.
Kihúzták alólam a lábamat.
– Szerintem, felismerte a hangodat, te idióta! – süvöltőm az orrom
alatt, és megrángatom Mel szoknyáját, hogy üljön vissza.
De Remy, nem Mel–t nézi. Oh, nem. Remy, rám bámul. A lába
lecövekelt, a mellkasa erősen zihál, a mellkasa gyorsan emelkedik és
süllyed, ahogy hirtelen a lézerszemekkel nézz rám. Engem és csakis
engem.
 A kék szeme belém fúródik, kérdőn és kíváncsian, és hirtelen
gyötrelmesen biztosan a tudatában vagyok annak, hogy pontosan miben
is vagyok és mit viselek. A fekete szempillafesték a szemem körül, a
nevetséges piros rúzs, a vakolat-smink... csendesen és buzgón
imádkozom, hogy ez elég ahhoz, hogy megvédjen tőle.
Kifújom a levegőt, amikor a szeme a jobb oldalamon Melanie-ra
csúszik, aki kapkodva lélegzik és a parókáját állítgatja. – A francba, a
kibaszott életbe.
És ha azt hittem, hogy szabad és tiszta vagyok, akkor bizony én
teljesen, teljesen, alábecsültem őt.
Mert ismét rám néz, miközben lassan megrázza a fejét.
A szívem annyira ver, olyan nehéz a mellkasomban, hogy azt hiszem,
lesz néhány maradandó belső károsodásom.
Végigszánt a kezével a haján és nyugtalanul járkál körbe egy pillanatig;
majd ismét felemeli a fejét, amikor a szemét belém égeti, megrázza a fejét,
ezúttal hirtelen felvillannak a gyönyörű gödröcskéi, azt hiszem tudja, hogy
én vagyok.
Elektromosság kering az ereimben, amint a szeme elsötétül a hőtől,
ajkai érzékien teltek, tele van férfi tudással, hogy én vagyok az,
ellentétben azzal, amit minden rajongója mond, csak én vagyok az első
számú rajongója.
Pontosan tudja, hogy ki vagyok. Látom a szemében a fenyegetést
megjelenni, és szinte hallom a hangját...
Te kis szar, tudom, hogy ki vagy.
Látlak.
Kurvára látlak!
 Le akarom tépni magamról ezt a hülye jelmezt, és csak odafutni hozzá,
rámászni, mint egy fára. Megragadnám a kemény állkapcsát a kezemmel,
megcsókolnám a száját, és megfojtanám a csókjaimmal és minden
szeretetemmel, amit iránta érzek, és amiben már hetek óta fuldoklom.
Az ujjait az oldalára kulcsolta, mikor kihirdették a másik ellenfelét, aki
belelépett a ringbe, Remy folyton rám nézett, összeszorította és kinyitotta
az öklét, és a perzselő tekintetétől, úgy éreztem, hogy lényem minden
része elégett, egészen le a lábamig.
Megszólalt a gong, Remington rám kacsint, amitől a tömeg
felmorajlik.
Melanie csikorog mellettem, és megszorítja a kezem. – És te még azt
mondtad nekem, hogy ő mennyire nem akar téged, te húgyagyú! –
magára bök. – Ez a lány itt, kibaszottul kanos a te nevedben is!
Ohédesistenem! Teljesen megcsinált téged fejben!
Csaknem felnyögök, amikor a verekedés elkezdődik.
Remington életerősnek néz ki. Az ütései közben, amit az ellenfelének
bevisz, egy kis szurkálás, egy horog ütés, aztán lebukik, ő mindig felém
fordul, csak hogy lássa, hogy én nézem.
Itt Vagyok.
Látom őt.
Érezem őt.
Akarom őt.
Kurvára szeretem őt, jobban, mint bármit vagy bárkit, ezen a világon.
A férfiaknak semmi esélyünk ellene, és nézem őt a legteljesebb
elragadtatásommal.
 Az elmúlt hetekben, amit éreztem, az összes őrült hormonom, hogy
annyira hiányzott, hogy majdnem beleőrültem, hogy mint egy őrült,
annyira akarom, és hogy annyira szeretem, mint egy őrült... Olyan közel
van most hozzám, mint még soha az elmúlt hetekben, és én meghalok
érte, annyira akarom, úgy megszorítom az ujjaimmal a székemet, hogy
azok elfehérednek. Magamban akarom őt érezni, annyira szeretném ezt,
mint a következő lélegzetemet. Most ez minden, amire gondolni tudok,
csak arra, hogy ő az enyém, és én az övé vagyok, nem hagyom, hogy
elmenjen, ha majd megint nem kellenék neki, mindent megteszek, hogy
újra akarjon és velem legyen, mert nekem soha nem lesz olyan pillanat az
életemben, amikor én elengedem őt.
Minden egyes harc után az ő nevét mondták ki győztesen, és
lendítették fel a karját a magasba, a tömeg üvölt, és azok a kék szemek
rám találnak a nevetséges ruhámban, az állkapcsát összepréseli és teste
megfeszül, mintha nem bírná megállni, hogy ne érjen hozzám. Az egész
testem reagál rá és reszketek a székemben attól, ahogyan rám néz. Lehet,
borzalmasan nézek ki, de még mindig engem akar. A vágy ég a szemében,
és az ígéret, hogy majd ő elvisz és megtáncoltat, benne van az íriszében. A
szívem lüktet. Emlékszem rá.
Emlékszem a bőrére, ahogy a bőrkeményedése végigkarcolta a
testemet. A lélegzetére. Látom a testét a kijelzőn, csillog az izzadságtól,
minden mélyedés a törzsén tökéletes és én, szinte érzem az ízét és azt,
ahogyan végigcsúszik rajtam.
Egész este úszom a boldogságban, az izgalomban, az idegeim
reszketnek az égető szükségtől.
 – Mel, nem akarom azt, hogyha idejön hozzám, ebben a jelmezben
lásson engem – mondom neki, és először sajnálom a döntést, amit a
ruhámról hoztam. Csúnya vagyok benne, egy parázna, tisztátalan és
nevetséges is, nem akarom, hogy Remy így lásson meg ma este.
– Rendben, menjünk haza hozzád, és majd szólunk neki, hogy oda
jöjjön – motyogja. Elkezd tolni, amikor hirtelen meghallom a bemondó
hangját üvölteni a hangszórókból. – KIÜTÉS! Igen, hölgyeim és uraim! Az
önök győztese ma este ismét az egyedi és egyetlen, Szökőár!
Szööökőőőááár !!!!!!!!
A neve visszhangzik körülöttem, mint az állami kórusban – Szökőár!
Szökőár!
– Természetesen az ellenkezőjét csinálod annak, amit kértem, hogy
csinálj – egy őrülten mély torokhang, az ő szexi hangja, suttog a hátam
mögül; aztán meglátom az izmos felsőtestét, amint előttem mozog, és
felemel engem egy pár édesen izzadt kar. Remington, helyettem Melanie
felé fordul és hallom, hogy szinte morogva azt mondja neki: – Én
vigyázok erre a tűzgolyóra. Riley majd hazafuvaroz téged.
Az ő férfias illata forog itt körülöttem, és teljesen hatástalanít engem.
Meg akarom ütni a mellkasát és megmondani neki, hogy engedjen el,
mert én még mindig egy kicsit mérges vagyok rá, de az ujjaimmal
körbeölelem a hátát, összekulcsolom az erős nyaka körül, mert félek, hogy
leesem, aztán már csak mozdulatlanul vagyok, mert az ölelő karjai
körülöttem elnyelnek minden más érzést. Jó. Ijesztően jó. A kidomborodó
bicepsze nyomja az oldalamat, a vastag alkarján csillog az izzadsága fénye,
mint a teste többi részén. Akárcsak a többi szép, dühítő és bonyolult
részén.
 – Jó szórakozást, Brooke – szólal meg Melanie, rám kacsint, ahogy
odajön hozzám, megsimogatja a vállamat és a fülembe suttog. –
Barátném, én még soha az életemben nem láttam, hogy ilyen fény
pislákoljon egy ember szemében; ő, annyira keményen meg fog téged
baszni.
Az öltözőknél Riley, egy sátáni vigyorral az arcán szól hozzám. – Hé,
Brooke! Mivel REM olyan szorosan fog téged, azt feltételezem, hogy te
vagy Brooke? – mondja, miközben Remington kezébe ad egy kis katonai
zsákot.
Remy bólint, súg neki valamit, aztán kivisz engem és leint egy taxit,
ahelyett hogy hazavinne, mogorván bemondja a sofőrnek a két
háztömbnyire lévő szálloda címét. Ő dehidratált, így kicipzárazza a
zsákját, elővesz egy energiaitalt és elkezdi lenyelni, a szabad karját
használja, azt, amelyikkel nem ölel engem körbe az ölében.
Erősít a szorításán a derekamon, amikor megpróbálok mozdulni a
helyem felé, a szívem vadul dübörög a mellkasomban, amikor a kiürült
vizesüveget visszateszi a táskájába. Lehajtja a fejét, és ahogyan eddig még
nem tette, talán a legmélyebben és leghosszabban, szippant egyet rólam.
Vágy cikázik rajtam keresztül. Még mindig egy kicsit dühös vagyok, de a
combom között a csiklómból kiáramlanak a fájdalmas impulzusok.
Megragadja az arcomat, elfordítja és belecsíp a fülcimpámba, lihegve
veszi a levegőt, teljesen megkeményedett a fenekem alatt, mintha akarna
engem. Mintha ő, kétségbeesetten akarna engem.
– Istenem, – recsegi a fülembe, a karjaival körbezár engem, amíg a
nyelvét bedugja a fülembe. A remegés, mint a szükség, úgy futott végig a
testemen, és arra késztetett, hogy beleharapjak a számba, visszafojtva egy
nyögést. Aközött tépelődtem, hogy üssem vagy csókoljam őt, mert ő
megöl engem. A bugyim már elázott, a mellem fáj, a szívem fáj, minden
részem fáj, ahogy a nyelvét mártogatja bele a fülembe, kívül és belül is,
ugyanazt a kétségbeesést éreztem.
Amikor megérkeztünk a szállodába, saját dühömben fövök, és ezzel
egyidejűleg fortyogok a vágytól, mert az úton idefelé Remington azon
dolgozott, hogy őrült izgalomba hozza magát a taxi hátsó ülésén. A
kezével engem dörzsölgetett, nyalt és csipkedett. Szaglászott, mint aki
éhezik a levegőre.
Felveszi a kulcsot a recepción, majd elmegyünk a lifthez, mikor kásás,
idegen hangom azt mondom: – Tegyél le.
– Hamarosan, – mormogja vissza nekem, szeme perzsel a hőtől, ahogy
lenéz rám.
Még mindig látom a vágyat azokban a kék szemekben, pedig az
univerzum leginkább nem szexis ruhája van rajtam, a legrosszabb
sminket viselem, ami csak lehetséges, rettenetes kurvás vörös rúzst, de az
ősi vágytól a tekintetében, mint a kis villámok, az öröm úgy vágtázik át
rajtam.
Úgy érzem magam, mint egy fortyogó vulkán, a vérem a dühnek és az
izgalomnak az ellenállhatatlan keverékben párolódik. De utálom, hogy az
izgalom ilyen hamar megnyerte a csatát, abban a pillanatban, amint az
illata elérte a tüdőmet. A nyelvem fáj a számban. Meg akarom nyalni a
torkát, össze akarom érinteni azt a szexi száját az enyémmel, rávenni őt
arra, hogy mutassa meg, hogy még mindig akar és szeret engem.
 A szívem hevesen püfölte a bordáimat, ahogy becsúsztatta a kulcsot a
nyílásba, és bevitt a lakosztályba a folyosó végéhez, ahol általában a
hálószoba van.
Az ágy végénél letesz a lábamra.
– Nem tudom, hogy meg kellene csókolnom téged, vagy inkább
megüsselek – szólalok meg az izgalomtól remegő a hangon.
Amikor úgy érzem, újra begerjeszt, megütöm az öklömmel a kemény
mellizmát, és odébb nyomom a mellkasánál fogva, így eltávolodik tőlem.
Megragadom a gyönyörű arcát, és összenyomom a szexi száját az
enyémmel. Az íze úgy borzong át rajtam, mint egy lövés ecstasy, amíg
dühösen el nem rántom magamtól, és újra bele nem verek egyet a
falkemény mellkasába.
– A dalaidon sírtam! Hiányzott a hangod, a kezed! Számodra csak egy
epekedő hülye bolond terhesmama voltam, és te azt szeretnéd, hogy
otthon maradjak, mint egy ötödik századi jó kis feleség, aki rád vár,
miközben te benedvesíted minden kurva bugyiját. Én, ezt nem fogom
csinálni. Nem vagyok az a lány, aki erre hajlandó, hallod?
– Igen, hallom – lehajol és felcsúsztatja az ujjait, hogy a kezébe fogja a
fejemet, aztán az erős, vágytól-elmélyült hangja, táncol a bőröm. – Most
gyere ide és csókolj meg újra... – közelebb húz magához, és gyengéden
megütöm a mellkasát, nyögve egyet tiltakozásul.
– Megérintettél valakit? – Sírok, próbálok kiszabadulni a szorításából.
Erősebben markolja a tarkómat, hogy ne tudjak elmozdulni, éhes
tekintetét nem veszi le az ajkamról. – Nem.
– Akkor, miért nem akartál találkozni velem? Nem értelek!
 Szemében villog a csalódottság. – Nem kell engem megértened, csak
szeretned kell engem, a fenébe is. Meg tudod ezt csinálni? Meg tudod? –
Az érzéki érdes hüvelykujját végighúzza az alsó ajkamon. – Megteszed?
Nem tudok válaszolni. Míg ő úgy bámulja a számat, mint egy édes
húsevő, én közben iszom a látványát a borostás állkapcsának, a kék
szemének, a tüskés hajának, magas arccsontjának és szögletes
állkapcsának, a sötét vágott szemöldökét, arca minden szép hüvelykjét és,
hogy ilyen fájdalmasan közelről láthatom, minden szerv a testemben
lüktetni kezd. Hallom magamat suttogni, – Még mindig szeretsz engem?
– Te most csak viccelsz velem – mondja.
Felnyögök, ahogy az ujjai simogatják a nyakamat, az érintése rántottát
csinál az agyamból. Mámorossá tesz a közelsége, megrészegít a
verejtékének és a szappanának az illata. Minden alkalommal, amikor
közelemben van, az csak fokozza az érzékeimet, és most annyira érzelmes
vagyok, az a sok óra, amikor annyira hiányzott, ezek a furcsa hormonok, a
hangom megremeg, amikor megkérdezem. – Szeretsz még engem úgy,
mint korábban? Szeretsz még úgy, mint azelőtt?
– Kurvára meg vagyok érted őrülve! – kiált hitetlenkedve.
Becsukom a szemem, és halkan nyögök, vadul kapaszkodva a szavaiba.
– Elmondtam neked, hogy mennyire szerettelek téged, minden rózsa,
minden szirmával – mondja nekem mély hangon suttogva. Aztán újra
végigdörzsöli a hüvelykujjával a számat, most durvábban, mint az előbb, a
hangjában hallani a szükségét, bársonyosan – sima és erős, amitől a
forróság keresztül gyűrűzik rajtam.
– Az intézetben az egyik női orvos kapott rózsát. Azt mondta, ezt a
férjétől kapta, aki elutazott, és azért küldte neki, mert szereti őt. Nem ez
az, amit küld valaki, ha éppen nincs ott, hogy elmond valakinek azt, hogy
kibaszottul szereted őt? Brooke, én még sosem csináltam ilyet, de kurvára
fájt látni téged egy kibaszott képernyőn. Fájtak az üzeneteid. Jobban fájt,
mint ahogy egy kurva ütés fáj.
Szétnyitotta az ujjait hátul a nyakamon, mintha szüksége lenne arra,
hogy a lehető legnagyobb felületen érintsen meg engem, a szeme
ragyogott, olyan nagyon hevesen, hogy a szívem minden egyes
dobbanással, egyre nehezebb lett.
– Nem hallottad a dalokat!? Az összest neked szántam, Brooke. Nem
tudtad, hogy rád gondoltam? A fenébe is, hogy mennyire hiányoztál? Ha
még nem mutattam meg neked, hogy mennyire szeretlek, akkor mondd
meg, hogy mit tegyek, és én kibaszottul megteszem!
– Azt szerettem volna, ha azt akarod, hogy ott legyek a verekedéseden!
Mint mindig. Ahogy azelőtt is mindig akartad, hogy ott legyek. Most,
miért nem akarod már ezt? Miért nem jöttél el hozzám korábban?
– Istenem, semmi mást nem akartam annyira, mint azt, hogy ott
legyél! Mit gondolsz, élveztem ezt a poklot egy másodpercig is? Mit
gondolsz, ha előtte eljöttem volna hozzád, hogy lássalak, akkor lett volna
bennem annyi erő, hogy itt hagyjalak? Hogy gondolhatod azt, hogy ez
nekem könnyű, Brooke? Hogyan?
Az eleven frusztráció a szemében, olyan mélyen hasított belém, hogy
leejtettem a fejemet, mert nem, nem hiszem, hogy ez neki könnyű,
egyáltalán.
– Azt hiszed, hogy szükséged van rám, kicsi csillagszóróm? – A
mogorva kérdése végig szántott rajtam, és össze kellett, hogy nyomjam a
combomat, hogy megszüntessem magamban ezt a remegést. – Baby,
neked fele annyira sincs szükséged rám, mint amennyire nekem
szükségem van rád. – A váratlan szomorúság a hangjában, visszarángatja
a tekintetemet rá.
– A játékom csak a fele, mint ami szokott lenni. Nem tudok
koncentrálni. Nem tudok aludni. Nem tudok normálisan részt venni a
meccseken. Olyan vagyok, mint egy robot odakint. Úgy érzem, hogy egy
kibaszott lyuk van itt – felemeli az öklét a mellkasához. – Próbálom
megvédeni a nőmet. Három orvos, három, azt mondta, hogy az első
három hónapban maradjon az ágyban és ne utazzon. Nem látom őt, nem
tudok szeretkezni vele, igyekszem, hogy a helyes dolgot csináljam, még ha
a gyomromban a sikolyok azt is mondják, hogy ő hozzám tartozik –
összeszűkíti a szemét és az orrán át kifújja a levegőt. – Minden
másodpercben, minden lélegzetünkben, te hozzám tartozol.
– Remy, sajnálom. Ez az őrületbe kerget engem is. – Eltakarom a
kezeimmel az arcomat és próbálok lélegezni az összeszorult torkomon
keresztül, de elkapja a csuklómat és az oldalam mellé kényszeríti a
karjaimat, hogy megragadja a tekintetemet, saját élénken csillogó kék
szemeivel.
– Annyira nagyon szeretlek téged. – Az arcomat a nagy és szép kérges
kezébe fogja. – Annyira kurvára nagyon Brooke, hogy még mindig nem
tudom, mit kezdjek magammal, – mondja és megcsókolja az
orrnyergemet, egy halk reszkető sóhajjal. – Minden hiányzott belőled, az
ahogy mosolyogsz, az ahogy rám nézel, az ágy illata, amikor velem vagy.
Szeretlek, annyira, amennyire még semmit nem szerettem az életemben,
semmit. Ez megevett engem belülről, mint egy betegség, el akartam
menni érted, hogy visszahozzalak hozzám.
 Elkezdek reszketni az ágy végében, minden érzelmem, minden
tomboló hormonom, minden sejtem, az egész lényem zsibong a szavaira.
Az egész testemben lüktet a szerelem, a vágy és a fizikai szenvedés, amiért
hetekig nélkülöznöm kellett az én Remy-met. Remegve és szeretettel telve
emelem fel a kezemet, hogy három ujjal megcirógassam az álla kemény
vonalát. – Ez – mondom, a szavak úgy törnek fel belőlem – az, amit látok
a szobámban. Ez az arc. Ez az arc minden, amit látok, csak Remy–t látom.
– A fenébe veled, szedjük le ezt a szart, hadd nézzem az én Brooke-
mat.
Megragadja a parókát és félre dobja, majd fogva tartja a tekintetemet,
elhalványul a mosolyunk. A levegő pulzál és pattog köztünk, mintha a
szükségünk, egy élő, lélegző dolog lenne köztünk. – Miért akarja bárki
eltakarni ezt a hajat? – nyugodtan, megkönnyebbülve simítja a fejem
búbjától végig le a hajamat, csak ez a halkan zizegő hang, ami hallható a
szobában.
A lassú, édesen szakértő ujjait beleássa a kontyomba, és azon dolgozik,
hogy meglazítsa a hajamat, az ujjainak az érintésétől a fejbőrömön
borzongás fut végig a hátamon.
Mire kiszabadítja a mahagóni szálakat, így azok most szabadon a
vállamra hullanak, a combom egy pocsolyába olvadt a többi részemmel
együtt. Egy vékony fényes izzadtságcsík vonja be a vastag torkát és a
mellizma is csillog. Felsőteste olyan masszív és szilárd,
áthatolhatatlannak tűnik, mint egy acélfal, mintha semmi sem tudna neki
fájdalmat okozni. A karizma kidudorodik, ahogy a kezével simogatja a
hajamat, kibogoz engem is, mint a kontyomat.
 Amikor megszólalok, a hangom olyan mély, amilyennek még soha nem
hallottam. – Azt hittem, úgy nézek ki, mint egy öreg rajongó.
– Az enyém – mondja suttogva, sokkal mélyebb és durvább hangon,
mint az enyém.
– Micsoda?
– Az én édes... engedetlen... kedvenc kis rajongóm.
Újra az övének nevezett...
Nem tudok mit mondani, és ő csak hallgat. Forró villámcsapás rohan
át rajtam, ahogy az egyik kezével benyúl a ruhám alá. Gyengéden élénk
kék szeme rám néz, amint az ujjait a belső combomon végighúzza, a
szívem teljes sebességgel vágtat.
A számat nézi, és Istenem, engem elárasztott a szükség. Lebukik, hogy
először megízlelje a számat, megnyalja a rúzsomat, és mindeközben a
ruhám alatt az ujjai a bugyim anyagán csúszkálnak. A nyelve becsúszik a
számba, lefektet az ágyra, megborzongok, ahogy kinyitom a számat és
halkan felnyögök.
Az érzés, annyira igazi, valódi és annyira jó...
Meghúzza a tangabugyim pántját; aztán könnyedén félrelöki, és ujjával
közvetlenül megsimogatja a húsomat. Viharként tombol bennem a vágy,
ahogy lágyan megcsókolom. Végre megízlelhetem őt és az én hülye
rúzsomat is, haldoklom, ahogy megnyit engem az ujjával, pont akkor,
amikor belöki a nyelvét a számba. Forrón és nedvesen kergeti körbe az
enyémet, hízeleg nekem, hogy kövessem és igyak az ő szájából, miközben
lassan belém csúsztatja a középső ujját.
A testem, az övének ívelem.
 A számba suttog, – Azzal, hogy eljöttél a meccsemre, besétáltál a
karomba.
A légzésem akadozik, ahogy az ujját húzkodja belül a hüvelyemben.
Úgy érzem, muszáj körül szorítanom az ujját, a testem kapzsin kívánja,
bármilyen része is legyen bennem. A hüvelykujját is beveti, megpöcköli a
csiklómat, és amikor azt látom, hogy megrészegülve nézi az arcomat,
ahogyan játszik a leglucskosabb és legforróbb testrészemen, a szája
bekenve a rúzsommal, az álla feszes a vágytól és a ragyogóan kék szemei
néznek le rám a szép arcából, Istenre esküszöm annyira szexin néz ki,
mint ha egy másik nő megcsókolta volna. Féltékeny vagyok saját
magamra és a vacak rúzsomra, ahogy dobálom a fejem. – Remington...
Felnyög és ad nekem egy csókot, egy gyors és kemény csókot, egy kicsit
megharap a fogával, mielőtt elszakítja magát tőlem, és kihúzza az ujját is
belőlem.
Anélkül, hogy sietne, szép lassan nekiáll kigombolni a virágos ruhám
gombjait. Minden sejt a testemben őrjöng, ahogy felülök és segítek neki
kigombolni alul a gombokat, miközben ő felül dolgozik. – Gyorsan, ó,
Istenem, érj hozzám – zihálom.
– Csitt – zümmög, ahogy megfogja a ruhámat egészen középen,
könnyedén félrelöki a szövetet, így meglátja a fehér pamut fehérneműmet,
amit viselek. Az összezsugorodott mellbimbóim majdnem átdöfik a
melltartóm anyagát, a bugyim nyirkos, és én nem hiszem, hogy ez
lehetséges, de a szemei most sokkal sötétebbek vagy éhesebbek, mint
korábban valaha is voltak.
– Istenem, meg tudnálak enni.
 Mielőtt tudatosulhatna bennem, már meg is találja a melltartóm
kapcsát, és amint félre löki, az ujjaival elkezdi dörzsöli a
bimbóudvaromat, közben végig harapdálja a számat, az alsó és a felső
ajkamat is, míg le nem hajtja a fejét, és a szájába nem veszi az egyik
bimbómat.
Óhhh – hallom. És ez én voltam. Én adtam ki magamból ezeket a
hangokat. Nekifeszülök a testemmel.
Megdörzsöli a nyelve hegyével a mellbimbómat és az élvezet
hullámokban áramlik át rajtam. Visszacsúsztatja a kezét a bugyimba,
ujjaimmal a hajába markolok. Úgy tűnik, nagyon éhes, és én is annyira
szomjazom, abban a pillanatban, ahogy a megérzem, hogy a középső ujját
belém nyomja, annyira megduzzadok, és annyira nedves és kétségbeesett
leszek, érzem, ahogy a szájával szopja a mellemet, mintha ki lenne éhezve
rám, ettől kezdek elmenni.
Az ujjaimmal megragadom a haját és az öklömbe szorítom, a fejem
visszaesik a párnára és egy óóóóóóóóh hang, hagyja el az ajkamat, az
izmaim kezdenek összerándulni és elernyedni, összerándulni és
elernyedni, miközben ő lassan mozgatja az ujját bennem, ezzel is
elnyújtva az örömömet, ahogy erősebben megszívja a mellemet,
elszabadul valami, elönt az áradat és csak úgy árad szét bennem a
gyönyör.
– Ó, Istenem – sírok, és felágaskodok hozzá, az arcomat a nyakába
fúrom, ahol végigfuttatom a nyelvemet a finom feszes bőrén,
kétségbeesetten iszom őt magamba. – Ó, Istenem, csak arra várok, hogy a
tiéd lehessek. Hogy érezzelek. Téged. Magamban.
 Nézi, ahogy levegő után kapkodok, csillog a szemében a birtoklás, ami
felvillanyoz engem. – Még nem végeztem veled – mondja nekem
gyöngéden, a nedves ujját odatartva nekem, hogy nyaljam le. – Meg
fogom dugni a szádat az enyémmel, a puncidat az ujjaimmal, és minden
egyes részedet, amit csak tudok a nyelvemmel. És te, meg fogod csókolni a
farkamat, amíg el nem jön a holnap.
– Most akarom megcsókolni a farkadat.
– Most nem. – Pár lépést hátrál, és lerántja a bokszszerkóját, így
láthatóvá válik a napbarnított bőre, az izmai, tetoválása, és... a szemem
majdnem kiesik a helyéről, amikor meglátom a hatalmas és gyönyörű
merevedését, amint a zuhanyt nyitja meg és engedi a vizet a kádba. Értem
jön, és a szemeim égnek a látványától, a gyönyörű álló farkától, olyan
közel van, látom a csillag tetoválását felette.
Meg szeretném csókolni azt a részét, mint ahogy szeretném
megcsókolni a többi részét is. Nem, nem csak megcsókolni akarom. Meg
akarom nyalni. Szívni. Kóstolni. És magamnak követelni őt, ő az enyém,
örökkön-örökké.
Mielőtt megragadhatnám, hogy játsszak vele, ahogy ő játszott velem,
megfogja a karomat és a lábamra állít, majd besétál velem a hatalmas
jakuzzihoz. Kerek és csont színű, a szoba közepén helyezkedik el, elzárja a
csapokat, kinyújtja az egyik karját, hogy azon támaszkodjam meg, amíg
belépek a lábammal a vízbe, aztán rávárok, hogy kövessen engem. Belép a
hátam mögé, beleülünk a meleg vízbe, ahogy elhelyezkedtünk a kádban,
bekapcsolja a jakuzzi motorjait.
A szemem lehunyom, amikor körülölel a karjaival, azonnal elkezdi
nyalni a nyakamat. – Remy... – sóhajtom.
 A fogai legelnek a nyakamon, aztán recsegő hangon a fülembe suttog.
– A világon semminek sincs olyan jó íze, mint neked, a bőrödnek, a
nyelvednek, semmi sem olyan édes és lédús, mint a puncid. – Hirtelen
felemel és felállít engem, a víz fodrozódik körülöttünk, de ő továbbra is
ülve marad a kádban, az arca egy szintben van a vaginámmal. Széttárja a
kezét a combom, hogy a lábam szélesebb terpeszben legyen, és beletemeti
a fejét a lábaim közé, megcsókolja a puncimat, percekig csak a csiklómat
simogatja a nyelvével, majd feltolja a nyelvét a barlangomba. Érzem,
ahogy a morgása végig rezeg bennem, amikor készen lesz és kedvére
kiélvezkedte magát belőlem, visszafordít és újra leültet az ölébe.
– Ennél valami sokkal nedvesebbet kapsz majd – mondja a fülembe,
hangja sűrű, mint a szirup, aztán nyugodtan elkezdi megmosni a hajam. –
Ezek... nagyobbak és nehezebbek lettek.
Végigfuttatja a szappanos kezét a melleimen, úgy tűnik, minden vérem
leszivárog délre, a csiklómba és a mellbimbómba. – Igen – alig sikerül
kinyögnöm. – Annyira érzékenyek, és mindig hegyesek.
– Szopogatni akarom őket – sóhajtja a fülembe a hátam mögött, és
ahogy a nyelve végigsiklik rajtam, mintha már a megkeményedett
mellbimbóimat kóstolgatná, a csiklóm lüktetni kezd.
Érzem a merevedést a hátamon, annyira rohadt kemény, lüktet a
bőrömön, a nyelvem nyugtalan a számban, mert annyira körbe akar
tekeredni a farka körül. Kezembe veszek egy szappant és lesúrolom vele
az arcomat, próbálok megszabadulni az összes sminkemtől.
– Gyerünk – mondom, és gyorsan kiöblítem a habot a hajából.
Önelégült mosollyal néz rám, mint aki tudja, mi az oka a nagy
sietségnek. Amint előtte térdelek, és a samponos hajából próbálom
kimosni a habot bele a kádba, közrefogom őt, úgyhogy a hatalmas
merevedése – az a hatalmas ízletes dudor, ott van a combom között,
miközben mosom le a sampont. Odahajol és leszopogatja a nedves
vízcseppeket a mellbimbóimról. Felkiáltok, megragadja a seggem,
keményen magához ránt, a merevedéséhez dörzsölődök, a szopástól és
mozgástól a lábujjam is begörbül.
– Ez fájt? – hörög, és a fogával megrángatta a mellbimbóm hegyét.
– Nem, ó, Remy, ez olyan jó érzés.
Felnyög és keményen nekem löki a csípőjét, ahogy elkezdi szopogatni a
másik mellemet.
– A francba, Brooke, el tudnék menni csak attól, hogy szopogatlak
vagy hallak...
– Én is attól, hogy szoplak... és hallom a nyögéseidet...
Megragadja az egyik mellemet és szopni kezdi, a másik annyira
elnehezül, nyöszörgök és elkezdek mozogni a csípője felett, és mielőtt
tudatosulna bennem, elképzelem, hogy megemelem csípőmet és
magamba fogadom a farkát, meglovagolom őt és könyörgök neki, hogy
töltsön ki engem, újra és újra. Megállít engem.
– Nem megyek el egy kádban. Az egyetlen hely, ahol elmegyek az
rajtad lesz – dübörög.
– Vigyél az ágyba bolondozni – izgatottan lélegzem, a karjaimat a
nyaka köré kulcsolom.
Mire kivesz kádból, beteker egy törölközőbe, így cipel az ágyba,
addigra egy remegő tömegű vörösen izzó szükség leszek. De a következő
mondatától, még jobban reszketek.
 – Darabokra akarlak szaggatni, annyira akarlak. Egyszerre akarom
megcsípni, megharapni és szopni a mellbimbódat. – Lefektet az ágyon, és
leszedi rólam a törülközőt, aztán azonnal rám mászik és elkezd szárazra
nyalogatni. Ó, Istenem, nem tudok lélegezni, azt hiszem, nem fogom
túlélni ezt, elkezdi csipkedni a mellbimbómat, miközben a nyelvével
mindenhol végignyalogat.
– Remington...
Annyira hipnotikus. A légkör körülöttem most megváltozott, megvan
az, ami kell nekünk, egy ágy, ő és én. Esküszöm, érzem a villámlásokat a
testünk között. A nyelvével a torkomon cikázik, felszakad bennem az
ismerős érzés, az édesen reszelős bőrkeményedéses keze a bőrömön,
amikor végighúzza a görbületeimen. – Láttalak... a fejemben... minden
nap, minden kibaszott órában... – mormogja.
Beleszagol a nyakamba és újra a markába fogja az egyik mellemet,
reszketek, amikor összenyomja a húsomat és megnyalogatja a
kulcscsontomat. Az ujjaim végigfutnak a sima hátán, s minden izma
körülvonalazódik az ujjaim alatt, és jaj, Istenem, engem tart. A karjaiban.
Még vizes és nedves a hideg levegőn, de ő semmi mást nem akar, csak
szárazra nyalni engem.
Két kézzel megragadom a borostás állát. – Remington Tate –
nyöszörgöm és összepréselem az ajkainkat.
Még több erővel nyomja az ajkát az enyémhez és a nyelvemet
szopogatja. – Brooke kibaszott Dumas. – Forró tekintettel figyel engem, a
hüvelykujjával kínozza a mellbimbóimat, lecsúsztatom a kezemet a testén,
és megsimogatom a kemény hosszát.
 – Meg akarlak csókolni – ráfonom az ujjaimat a makkjára, és mohóm
szopni kezdem a nedves nyelvét. – Mondd, hogy azt akarod, hogy itt
csókoljalak meg. Ha nem akarsz a lábam között lenni, akkor a számban
akarlak téged.
Felnyög és felcsúsztatja a kezét az arcomon. – Ez az, ahol lenni akarok.
Hogy használhasd a kis fogaidat. Hogy végigfuttasd a nyelvedet rajtam,
ahogy elevenen elnyelsz engem. Szeretném látni ezeket az ajkakat, ahogy
körülveszik a farkam tövét, olyan rossz, nem is emlékszem mikor
csináltam utoljára …
– Istenem, fogd be a szád. – Lehajolok és beveszem a számba a farkát.
Teljesen. Minden lüktető forró centijét, amennyit csak be tudok venni, azt
beveszem.
Egy halk, fájdalmas hang szakad fel a mellkasából, annyira kemény és
készen áll, azonnal meg tudom kóstolni néhány kóbor csepp spermáját. A
szempilláim alól felnézek rá, ahogy a szemébe nézek, látom benne a nyers
extázist, attól, hogy látja az ajkamat a farka körül. Nem a tövénél... ahhoz
túl nagy, hosszú és vastag. De ajkaim szorosan záródnak köré, a
nyelvemmel a makkját dörzsölöm.
Rálapítom a kezemet a hasára, hogy megtámasszam magam, a hasa
összerándul, amint az ujjaim megsimogatják a csillag tetoválását a
köldökénél. Az ágyékom ég a vágytól és féltékeny, amiért a számnak van
szerencséje most tele lenni vele.
Remy a kezében tartja a fejemet, elragadtatottan, amiért a nyelvem
végigcsúszik a vastag hosszán. Reszketek az érzéki, ősi tekintetében.
Megragadom a tövénél, rákulcsolom a kezemet és elkezdem szívni a
számmal, beleegyezve nyöszörög, amikor másik pozícióba áll. Lerakja a
lábát az ágyról, én maradok négykézláb a matracon, miközben,
szorgalmasan nyomkodja magát a számba. Felnyög és lök egyet, a szemét
behunyva sodródik. Már megkóstolhatom őt, sós és készen áll, hogy
kitörjön. Lüktető és olyan szenvedélyesen erőteljes, a csiklóm sajog a
féltékenységtől.
A melleim fityegnek alattam, ahogy nyalogatom őt négykézláb, amikor
hirtelen az egyik keze végigcsúszik a gerincemen, dédelget minden
bemélyedést és ívet, amíg a középső ujja le nem csúszik a fenekem
vájatába, aztán tovább halad lejjebb és lejjebb, a puncim bejáratáig, hogy
a hosszú ujját megmártogassa bennem.
Az élvezet villámcsapásként száguld át rajtam. Felnyögök és
meghimbálom a csípőmet, hogy az ujját mélyebbre dugja bennem,
felnézek rá, hogy lássam az arcát, a gyönyörű, vad, bujaságtól edzett arcát,
ahogyan azt nézi, hogyan adom meg neki élete Istenverte legjobb
szopását.
A mellkasa megrándul. Érzem, ahogy a feszültség háborog le rajta,
ahogy harcol magával, hogy megőrizze az irányítást. De azt akarom, hogy
vesszen el és legyen ősi. De ő óvatos. Visszatartja. Gyengéden ringatja a
csípőjét.
– Éhezel rám? – kérdezi, és tudom, hogy miért kérdezi, a számba
akarja üríteni magát? Istenem, esküszöm, nem is akarom ezt abbahagyni
még annyi időre sem, hogy igent mondjak.
Elkezdem két kézzel simogatni a tövénél, hátra húzódom és úgy
válaszolok neki. – Sóvárgok utánad. Ki vagyok éhezve rád. Kérlek, add
oda nekem.
 A torkából feltörő hang, csak még vadabbá tesz engem. Hozzálát
finoman két ujjával baszni a puncimat, ugyanakkor az egyik kezével a
fejemet markolja, így tart engem a helyemen, és elkezdi a farkát pumpálni
belém, minden egyes alkalommal egy kicsit mélyebbre tolja magát belém,
amíg hátul megüti torkomat, majd lassan visszahúzza. De azt akarom,
hogy elveszítse az irányítást, annyira, mint amilyen elveszett én vagyok,
nekilátok mozgatni a fejemet, fel és le egyre gyorsabban.
– Brooke! – kiáltja, felveszi a ritmusomat, és ő is ugyanolyan gyorsan
pumpálja magát belém, a feje hátraesik és egy állati morgás szakad fel a
torkából. Aztán felnyög és kilövell belém, három, meleg, sós patak
sugárban önti el a számat, és én annyira kész vagyok és megrészegültem
tőle, hogy abban a másodpercben megyek el én is, ahogy megérezem az
ízét, ezzel egyidejűleg, ő kihúzza az ujjait a puncimból és körbe simítja a
csiklómat. Színek felrobbannak a lehunyt szemhéjam mögött, a testem
megborzong, nyöszörgök és ragaszkodóan fogom a farkát a kezemben,
lázasan nyalogatom a hegyét, szeretném minden cseppjét, minden egyes
cseppjét. Mikor befejezem, zihálva veszem a levegőt, éhesen megnyalom a
szám sarkát és felnézek rá.
– Brooke – mondja, engem bámul, heves megszállottsággal a
tekintetében, valahogy álmélkodva, majd felemel engem, rátapasztja a
száját az enyémre, közelebb húz magához, a karjaival beborít, a szája égő
és forró az enyémen, ahogy visszafektet minket az ágyra. Talán a számban
még mindig érezni az ízét, de ez őt nem érdekli, megcsókol, mintha
semmi sem maradt volna ott belőle, csak a szánk. És úgy érzem, hogy ez
az egyetlen részem, amit még mozgatni tudok.
 Úgy fektet le minket, hogy ő hátam mögött fekszik, gyengéden, de
birtoklóan fogja a markába a puncimat. – Szeretem, amikor éhezel rám –
suttogja a fülembe, ahogy simogatja a hasamat.
– Terhes vagyok a gyerekeddel. Távol voltunk egymástól, és ez már
kínzás. Álmomból mindig izzadtan ébredtem fel és annyira vágytam rád,
hogy utána már nem tudtam visszaaludni, mert az egész testem fájt –
suttogom nyögve, amikor megmarkolja a puncimat.
Gyengéden megharapdálja a hátul a fülemet, és finoman belém hatol
az ujjaival. – Nem tudtam egy éjszaka sem normálisan aludni, mióta
elmentél. Az ágy olyan üres nélküled, hogy vagy veszek egy hideg zuhanyt,
vagy az edzőterembe megyek – mormogja, ahogy meghúzza a
fülcimpámat. – De annyira nehéz volt, ha csak rád gondoltam, Brooke.
Gondolni a babára, akit beléd raktam. – Kicsit megharapdálja hátul a
fülemet, miközben az ujját döfködi belém. Reszketek a vágytól, ahogy
megérzem a kemény és hosszú farkát a fenekem mögött, kissé nekem
szorítja magát, a csípőnk egyszerre mozdul. Még több fenséges gyönyör
cikázik át rajtam, amikor rájövök, hogy még nem végzett velem. Ezután
átdob engem a hátamra, hogy szembenézzek vele, a csípője köré rakja a
lábaimat. – Mozogj velem – adja ki a parancsot, majd felém mozdul és
megbasz engem, a testünk egymáshoz súrlódik és dörzsölődik.
A mellkasom megtelik szeretettel, ahogy megcsókoljuk, majd nézzük
egymást. A kék szeme, tüskés haja, ezek a duzzadó izmai. A megduzzadt
csiklóm féktelenül összerándul minden mozdulatra, ahogy a csípőjét
ringatja, a farka teljes hosszával végig dörzsöli a szeméremajkam húsát,
simogatja a túlérzékeny csiklómat. Szeretlek, akarom neki mondani, de az
egyetlen hang, ami felpezseg belőlem, az egy kis lihegés.
 – Kit szeretsz? – nyögi gyengéden.
– Téged.
– Ki a te embered? – a nyelvével gyötri a számat, majd lehelet finoman
végighúzza a reszelős állkapcsát az enyémen, amit egy nyögés kísér. – Ki a
te embered?
Annyira imádom az érzést, ahogy a borostája az arcomhoz ér, a kezeim
közé fogom az arcát és újra megcirógatom az állkapcsát az enyémmel. –
Remington Tate, az én Szökőáram.
– Azt akarod, hogy mindenhol rajtad legyek?
– Hmm, mindenhol akarlak téged.
Amikor azt mondom, hmm, tudom, hogy ez azt jelenti, hogy meg
fogok fürödni az ő illatában, és a nyögése, azt mondja nekem, hogy ezzel a
mondatommal az őrületbe kergetem őt. De amivel ő engem az őrültbe tud
kergetni az az, ahogyan a spermáját nevezi, amikor az mondja ''magam''.
Annyira rohadtul szeretem, ahogyan szeret engem megjelölni, szereti
érezni magát a bőrömön, bennem, rajtam, a számban. Hmm...
– Te kértél engem, Brooke Dumas – felcsapja a karomat a fejem fölé és
bilincsbe fogja az ujjaival a csuklómat, miközben farkát lassan
végighúzkodja a lüktető szemérem ajkamnál, a csiklómnál erősebben
nyomja hozzám magát. Figyel engem, ugyanolyan megbabonázottan, a
szerelemtől és a bujaságtól sújtottan, pont mint, ahogy én nézem őt,
memorizálom őt, és úgy tűnik mintha ő is memorizálna engem. Nyakam
hátraível, ahogy lelassítja a ringató mozdulatait, miközben engem az
extázis szélére lök az a pár perc, ahogyan a testünk finoman őröl
egymáson. És itt vagyunk. A susogó hangok, ahogy hús csapódik a
húshoz, testünk összecsapódó hangjai, a nyögésem, a mormogása, ezzel
mind tisztában vagyok.
A nevét suttogom, amikor elmegyek, és a szemem hirtelen kinyílik,
abban a pillanatban, amikor látom, hogy megfeszül, mielőtt felrobban
meglátom rajtam, szorosan lehunyja a szemét, lehajtja az állát, ahogy
beteríti az egész hasamat, és velem együtt rázkódik meg, ujjai
megszorítják a csuklóm. Azt akarom, hogy rajtam hagyja a nyomát, ahogy
lefogva tart és telespriccel, attól megborzongok, mindketten nyögünk,
hosszú, elnyújtott hangja ez a megkönnyebbülésünknek.
Amikor mindketten ellazulunk, az oldalához húz engem, és mogorván
mormolja: – Erre vártam harminckilenc napja.
– És öt órája.
– És egy kicsit több, mint harminc perce. – Elégedetten vigyorgott,
mert nyilvánvalóan, le voltam nyűgözve attól, amit mondott, magába
issza az arcom látványát. A hüvelykujjával röviden végigsimít az államon.
– Rád gondoltam. Folyamatosan. Nappal. Éjszaka.
A hüvelykujjával simítja végig az arcomat és úgy néz rám, mint aki
meg akar engem enni; ezután lehajol, és pontosan ezt is teszi. Megcsókol,
mintha én egy értékes és ehető kincs lennék, akit most mindenestül felfal.
Lecsúsztatja a kezét a hátamon. Érzem a bőrkeményedését a bőrömön,
amitől reszketni kezdek.
Úgy néz le rám, hogy a haja bájosan és nedvesen rendetlenül áll. – Te
kurvára szép vagy.
– Nevetségesen nézek ki.
Halkan nevet, majd megcsípi az orrom. – Nevetségesen szép.
 Fogva tart a tekintetével, ahogy az arcomat nézi, mint aki tiszteli azt,
ami a szeme előtt van, aztán lehajol, megcsókolja a hasamat és ráhajtja a
fejét.
– Mérges vagy rám, amiért eljöttem, hogy megnézzelek? – kérdezem,
és a kezemmel beletúrok a hajába.
– Nem. – A köldökömet nyalogatja. – Tudom, hogy mit kaptam, és te
egy kicsit bajos vagy, ez vagy te.
– Én? Te kerested magadnak a bajt. Te születtél úgy, hogy az orvosok
ahelyett, hogy azt mondták volna, hogy "ez egy fiú'', azt mondták, hogy
"Ó, ez egy baj!"
Halkan és rekedten kuncog, aztán hirtelen elhallgat, rám néz, a szeme
józan, szinte megkínzott. – Istenem, mennyire szükségem van rád. – A
homlokát az enyémnek támasztja, durván és vontatottan fújja ki a levegőt.
– Megőrültem, ha rád gondoltam. A repülőúton végig azt a dalt
hallgattam, amit te játszottál le nekem, amivel elmondtad, hogy szeretsz
engem. – A forró szája újra lecsap, lázasan csókoljuk egymást, feltolja
magát a könyökére, újra megcsókolja a hasam. A légzése durva. Nem
tudja megállni, hogy ne szimatoljon engem. Érintse az egész testem.
Emlékeztetve engem arra, hogy ő minek a tulajdonosa.
Órákig nem tudjuk abbahagyni a csókolózást és mormogást, annyira jó
érzés így együtt lenni, amíg vissza nem fekszik a hátam mögé, és el nem
rendez engem a karjaiba. Szippant egyet a nyakamból és kapok egy puszit
a fülem mögé. Aztán simogat egy darabig, és amikor felfedezi, hogy
ottmaradt egy kis sperma a bőrömön, felemeli két ujját és bedörzsöli a
puncimba.
Zihálok.
 – Csitt, – mondja halkan. – Arra van szükségem, hogy itt legyek.
Pontosan itt. – Az ujjaival pumpálja a barlangomat, lágyan nyalogatja a
nyakamat, megborzongok és érzem, hogy jön. Halkan kuncog és
gyorsabban kezd dörzsölni, hevesen mozog bennem, olyan érzés mintha a
farka lenne bennem. A szemem lángol és kezdek remegni, amikor a
tenyere élét hozzám nyomja, hogy még magasabbra vigyen.
Amikor végeztem, még mindig úgy érzem magam, mint egy drogos,
arra gondolok, hogy ő bennem van. – Amikor újra szeretkezel velem, azt
akarom, hogy bennem maradj. Egész este, esküdj meg nekem, hogy
bennem leszel, ahogy azt megígérted.
Maga felé fordítja az arcomat és úgy tűnik, hogy akar engem, a kezeibe
fogja a fejemet és magába szívja a nyelvemet, mintha ki lenne éhezne rá.
– Egész este baszni foglak, nem szarakodok, és veled fogok maradni.
Lassan kifújja a levegőt, mintha a gondolat, hogy neki egyedül kell
lennie, az minden erejét felemésztené, a lélegzete meleg az arcomon,
ahogy a beleegyezésemre vár.
Amikor bólintok, lustán szexin rám mosolyog. Visszamosolygok rá.
Boldognak érzem magam. Teljesnek. Mintha a világ ma este, a helyes
irányba forogna.
Egy kis extra időt szán a megtisztításomra és felizgatásomra, mindent
megtesz, hogy örömet szerezzen nekem, amitől az összes a pillangó a
gyomromban megnyugszik. Annyira gyenge vagyok, csak nyögni és
suttogni tudom, hogy ez milyen jó érzés, ő meg visszasuttogja, hogy én
milyen finom vagyok és mennyire jó engem érezni.
Amikor megmosott minden centit a vállamon, a torkomon és a
fülemen a nyelvével, a felizgatásomra használt kezét is leveszi rólam és
leteszi mellém, a szokásos kiskanál–nagykanál pozícióba helyez, és a
testével meg a lábaival körülfon engem, mint egy perec, sóhajtok, majd
ezután elalszunk. Az éjszaka közepén, néha odatolja az orrát és beletemeti
azt a bőrömbe. Hátra nyúlok és bizonytalanul megsimogatom a haját,
megfordulok a karjában, úgyhogy érezhetem az illatát, elnyelek minden
érzést, hogy újra egy ágyban lehetek az egyetlen emberrel, akit valaha is
szerettem.
És végre otthon érzem magam, mert végül eljött hozzám.

[1] YOLO – You Only Live Once

 Tizenkettő

Fordította: Jane

Kezdődik

Két nappal később, még mindig ugyanabban a hotel szobában vagyok, és

nagyon jó érzéssel ébredek fel, amikor is észreveszem, hogy ő engem néz.
Egyik kezére támaszkodik, izmai megfeszülnek. A szexi, fekete haja össze-
vissza áll és a lusta, érzéki mosolyát viseli, amit azok a pasik viselnek,
akiket összerogyásig kielégítettek, és annyira szexi, hogy fel tudnám falni.
Doromboló hangot adok ki, amikor az oldalamra fordulok, hogy szembe
kerüljek vele.
– Nem akarok kiszállni az ágyból – suttogom, egy ujjamat a kelta
tetoválására csúsztatom. Végig simít a karomon, és a pihekönnyű érintése
majdnem elviselhetetlen. Megpuszilja a fülemet.
– Kihez tartozol? – kérdezi gyengéden. Szemei újra csak azt mondják,
hogy az övé vagyok.
– Hozzád.
Felém nyúl, és olyan erősen szorít magához, hogy felnyögök.
– Így igaz!
Egy fura kis nevetés hagyja el a torkomat, egy kis kuncogás.
– Soha nem fogod abbahagyni ezt a kérdezgetést, igaz? Oh, utállak!
Hallottad ezt? Miattad kuncogtam. – Nevetve maga alá gördít, és én
megütöm a mellkasát.
– Kibaszottul kuncogtam miattad, és még semmi vicceset sem mondtál!
– Kurvára tetszett. Kuncogj még egyszer.
– Soha! – nevetek, és ez is egy istenverte kuncogásnak hallatszik.
Utálok kuncogni, de a szemében tükröződő jókedvtől boldogság tölt el, a
nevetésétől olyan, mintha a mellkasomban bomba robbant volna, és
tovább folytatom a rohadt kuncogást. Az arcomat figyeli, minden
arcvonásomat, és a mosolyunk halványodik. A teste ránehezedik az
enyémre. A mellizmai nyomják a melleimet. A súlya fogva tart. Annyira
szeretem ezt, még ha nehezemre is esik így levegőt venni. Szemeiben
szeretet olvad szét, amikor előre dől és az ajkait az enyémre szorítja. Nem
használjuk a nyelvünket, csak a puha, száraz ajkainkat, amelyek annyira
tele vannak szerelemmel, hogy lebegni tudnék tőlük.
Kezem felsiklik az izmos hátára.
– Mikor indulsz? – kérdezem.
– Amilyen későn csak lehetséges, hogy még azért időben oda érjek a
következő meccsre.
A fájdalmam és csalódottságom úgy tűnik, ki ült az arcomra, mert még
szorosabban fog, ahogy oldalra dől és engem is magával húz.
– Boldog vagy itt? Jól bánnak veled? – Orrát a halántékomhoz nyomja.
– Senki nem bánik velem vagy ért meg olyan jól, mint te. Kivéve Mel-t.
– És a szüleid?
– Ők szeretnek – ennyi, amit mondok. El akarom mondani, hogy ők
annyira nincsenek feldobódva a helyzetünktől, de amikor a szemébe
nézek és rájövök, hogy neki nincsenek szülei, akik támogatják és szeretik
őt, rájövök, hogy mennyire szerencsés vagyok. – Azt érezted, hogy nem
szeretnek téged, amikor a szüleid nem jöttek vissza? – kérdezem.
– Nem azt, hogy nem szeretnek, hanem azt, hogy nem értenek meg.
Általánosságban beszél róluk, mintha semmit nem jelentene neki, mintha
csak egy egyszerű tény lenne. Egy tény, ami összetöri a szívem minden
egyes alkalommal, amikor rá gondolok.
– Oh, Remy. Annyira sajnálom. Utálom őket, amiért ezt tették veled.
Felkel és felveszi a nadrágját, és tudom, hogy enni akar, természetesen.
– Miért? Nem szenvedtem. Miért sajnálod? Én, akkor is jó apa leszek. –
Rám kacsint. – Pont azért, mert olyan szar alakok voltak, lesz belőlem jó
apa.
Szemei csillognak, és sírni akarok, ahogy mindketten a hasamat nézzük.
Mindketten nagyon örülünk ennek a babának, annak ellenére, hogy nem
terveztük őt. Lehet, hogy fiatalok vagyunk és bolondok, fiatalok és
szerelmesek, de mindketten nagy reményeket fűzünk ahhoz, hogy együtt
tudunk családot alapítani. Ahhoz, hogy együtt legyünk. A kopogtatásra
szemöldököm ráncolom. Ő is mogorván néz, aztán rám mutat.
– Maradj! – Kimegy, hogy ajtót nyisson, én addig az arcom a párnájába
temetem, utálom, hogy ma itt hagy. Beszéltem az orvosommal és
ragaszkodik hozzá, hogy még két hétig ne utazzak, addig, míg el nem
érjük az első trimeszter végét, szóval az még két és fél hét.
Amikor hangokat hallok, elveszem a köpenyét, felveszem és kimegyek.
Remington azonnal kiszúr a boxoló köpenyében, és úgy reagál, ahogy
mindig. Majdnem érzem, ahogy gondolatban elkap és úgy megdug, ahogy
nem tudott azóta, hogy kiderült, hogy terhes vagyok. Pete úgy fest, mint
aki napok óta nem aludt. Remington még mindig úgy néz rám, mint aki
éppen megdug gondolatban, ajkai mosolyra görbülnek az elégedettségtől,
mint mindig, amikor a ruháit viselem. Begörbíti az ujját, és lassan oda int.
A szívem elolvad és oda megyek, tisztában vagyok vele, hogy figyeli
minden mozdulatom. Egymás felé nyúlunk, elkapja az ujjaimat és maga
mellé húz, ahol én elkezdem simogatni az izmait, amíg Pete-tel beszél.
Annyira lefoglal az izmai gyúrása, hogy beletelik egy pár másodpercbe,
mire észreveszem a beállt csendet. Annyira nagy a csend, hogy a légy
zümmögését is hallani lehetne.
– Mi történt? – kérdezem, miközben egyikükről a másikra nézek.
Pete meglazítja a nyakkendője csomóját.
– Rossz híreim vannak.
Félelem kezd el gyökeret verni a belsőmben.
– Milyen rossz hír?
A földet nézi és ujjaival a hajába túr, és érzékelem, hogy Remy engem
bámul, a kék szemei annyira intenzíven néznek, hogy a félelem teljesen
szétárad bennem.
– Skorpióról van szó – mondja Pete. Ettől az egy szótól, a szívem úgy
elkezd verni, mint egy légkalapács.
– Mi van vele? – A borzongató érzés a bőrömön kellemetlenül érint.
Utálok rá gondolni. Róla beszélni. Utálom a nevét. De Remington itt van.
Biztonságban. Ő biztonságban van. Nem? Szemei rám szegeződnek. Olyan
...olyan aggodalommal teli a nézése. A francba. Fázok. Lebénultam.
Lefagytam.
– Nora, vele töltötte az éjszakát – mondja Pete hűvösen. A szavai mélyen
és félelmetesen érintenek, egy kész csoda, hogy még van elég agysejtem,
hogy felfogjam, amit mond. A húgom.
– Egy közeli hotelben voltak eddig. Vele jött ki, és még egy másik nővel és
a három gorillájával. A repülőtérre mentek, úgy tűnik, van egy jegy a
húgodnak is.
– Elmegy vele? – hátra tántorodom, annyira megdöbbent a hír. – Nem
mehet el vele, ez a … ez a ...a hálátlan kis szarházi!
– Csillagszóró! – mondja Remington, de túlságosan felpörögtem, hogy rá
hallgassak.
– Istenem! Annyira agyatlan, nem gondolkodó, meggondolatlan kis
hülye! Nem hiszem el …
Teljesen kiborulok, míg Remington nyugodt és komoly. Karjait
összefonja a mellkasán, tetovált bőre megfeszül az izmain, kis terpeszben
áll, szemei csillognak az összpontosítástól. Hogy lehet, hogy ő, a harcos,
gondolkodik, míg én szét akarok verni valamit? Mindent megtett Nora-
ért, miattam. Mindent. És Pete! Pete szerelmes belé. A szemeim égnek a
frusztráció szülte forró könnyektől és az agyam zakatol, lejátszok minden
egyes pillanatot az elmúlt hetekről, lejátszom újra azt a beszélgetést,
amikor megnyílt Skorpióval kapcsolatban, és engem annyira lefoglalt a
babáért és Remington-ért való aggódásom, hogy nem figyeltem rá.
Annyira csak magamra figyeltem. Nem vettem észre a jeleket. De milyen
jeleket? Ez nem lehet igaz!
Előkapom a mobilom és bekapcsolom, az üzeneteket nyitom meg, de
csak Mel-től, Kyle-tól és Pandorá-tól kaptam, egy sem jött Nora-tól.
Tárcsázni kezdem a számát, miközben Pete körbe járkál, és Remington
csendben engem néz, karjai összefonva, szemöldöke mélyen a szeme
fölött, próbál rájönni, hogy mi történik.
– Nem tetszik ez nekem, Rem – mondja Pete, ahogy fáradhatatlanul
körbe járkál, rázza a fejét. Annyira zilált, mintha most küzdött volna meg
egy krokodillal. – Ha Nora elmondja neki, hogy Brooke terhes, és hogy
ágyhoz van kötve, akkor ő annyira sebezhető lesz, mintha a turnén lenne,
kivéve, hogy nem lehetsz itt, hogy megvédd őt. Bántani tud, ember!
– A hangposta jön be – vágok közbe, aztán bontom a hívást, majd újra
tárcsázom. Semmi. Istenem, mi a fene baja van? Ez a férfi, küldött nekem
egy dobozt, tele skorpióval! Nincsenek elvei, semmi mást nem akar csak
újra kicseszni Remington-nal. És újra a húgomat fogja felhasználni, és ezt
ő nem fogja fel? Amikor beteszem a telefont a köntös zsebébe,
észreveszem, hogy Remington ádáz tekintettel néz rám. Tudom, hogy ő
ezt még jobban utálja, mint én és tudom, hogy rájött a kapcsolatra. Az,
hogy Nora visszament Skorpióhoz, pont most, nem lehet véletlen.
Skorpió, valamivel visszacsábította. Újra csak ki akarja használni. És én
nem fogom hagyni, hogy a pasimnak bármi baja essen.
– Veletek akarok menni – fakadok ki. Hirtelen már nem is érzem magam
annyira biztonságban. Terhes vagyok, távol vagyunk
egymástól...Reminton-nak megjelenik az a vad védelmező nézés a
szemeiben. Nem tudom, hogy mit fog csinálni, de a védelmező ösztönök
uralják a testemet, féltem őt, a babámat, magamat. – Veletek akarok
menni – ismétlem meg.
– Gyere ide – mondja gyengéden, karját felém nyújtva.
Három lépés és már a karjaiban is vagyok. Még a medvék sem ölelnek
ilyen erősen, mint ő.
– Mikor jöhetsz velem? – suttogja. Keze meleg és szilárd, ahogy felemeli a
fejem. – Brooke, mikor? – kérdezi újra.
– Tizennyolc nap. – Egy évtized. Egy örökkévalóság.
Szemei birtoklóan villannak és bólint.
– Itt leszek. Reggel tízkor, azon a tizennyolcadik napon. Rendben van?
Erre mit válaszolhatok? Ma elmegy, és minden kaotikus. A szemeim
szúrnak egy kicsit, és lehajtom a fejem, hogy ne vegye észre.
Egy dühös morgás szakad ki belőle, ahogy ellép tőlem.
– Ezzel basztatni engem!!!! – A hajába markol, és Pete felé fordul. –
Meghátrálunk ebben a szezonban. El fogja engedni, amint megtudja, hogy
nem verekszem többé. És itt maradok, ahol szükség van rám. Mondd le,
ameddig meg nem születik a lányom!
Amikor rájövök, hogy mit csinál, elkapom a vastag karját és addig húzom,
amíg rám nem néz.
– Remington Tate! – Az álla határozottságtól feszes, és engem hatalmába
kerít a pánik. – Megígérem neked, minden egyes porcikámmal és
szerelmemmel, amit irántad érzek, hogy nem fogom engedni, hogy bármi
történjen velem vagy a babával. – Kezembe veszem az arcát és végig
futtatom az ujjam az állán. – Mi, nem fogunk hátráltatni téged. Nem
tudnám magamnak megbocsájtani. Te menj ki oda és harcolj. És nyerj.
Bízz bennem. Téged választalak. Szeretem a húgom, de téged jobban
szeretlek. Segíteni fogunk neki, amikor tudunk, de ez, nem a te rovásodra
fog történni! Többé már nem. Ezúttal nem választom őt. Téged
választalak!
Hajamba markol és a szemembe néz.
– Nem foglak odatenni, hogy válassz !
A szemeim égnek. Kemény csókot nyom az ajkaimra, aztán olyan eltökélt
tekintettel néz rám, hogy azt érzem, belém lát.
– Annyiszor fogom megmenteni, ahányszor szüksége van rá. Miattad.
– Nem – nyögöm. – Nem, már azt sem tudjuk, hogy mi történik.
Szorosan magához húz.
– Szükségem van rá, hogy tudjam, hogy kimaradsz ebből, kis
csillagszóróm. Szükségem van rá, hogy tudjam, hogy a nap minden
pillanatában biztonságban vagy. Sehova nem mész egyedül. Ne válaszolj
csak a mi, vagy Melanie hívására. NE vegyél át csomagokat. Ne hidd el,
bármit is hallasz vagy olvasol rólam. A tudtom nélkül, ne lépj kapcsolatba
a húgoddal.
Szemei cikáznak az arcomon, mintha meg akarna bizonyosodni arról,
hogy jól vagyok és sértetlen. Aztán a hálószobánkba megy és én követem
őt, ahol felkap egy pár ruhát és egy pólót dob oda nekem.
– Beszélni akarok velük.
– Mi? Kivel?
– A szüleiddel. – Odajön, és hátra dönti a fejem, álla határozottan feszül.
– Azért hoztalak ide, hogy biztonságban legyél, felügyelet alatt, hogy
vigyázzanak rád. Beszélni akarok a szüleiddel. Azt akarom, hogy a
szemembe nézzenek és a szavukat adják, hogy fognak rád vigyázni. Őrt
fogok állítani az ajtód elé, egyet a liftekhez és egyet be a lakásodba – és ne
kezdj el ellenkezni velem! – Leállít, még mielőtt el tudnám kezdeni.
Frusztráltan takarom el az arcom.
– Miért beszélünk rólam? Én miattad aggódom! – sírom el magam,
karom magam mellé ejtem. – Téged akar kicsinálni, Remington!
Esküszöm, ha valaki bántani mer téged, én tízszeresen adom vissza nekik.
– Nagyfiú vagyok már. Most menjünk, ismerjük meg a szüleidet.
– Nem bírnám elviselni még egyszer azt, amit a múltkor csináltál! Ez
most már az ő döntése.
– Most nem lesz olyan, mint múltkor volt.

♥♥♥

A nappalimban várjuk a szüleimet. Mindent végig futtattam a fejemben,

meg akarom őket védeni, meg akarom védeni Nora-t, de végül is, nem
akarok senki miatt hazudni, vagy bárkinek is hazudni. A szüleim
megérdemlik, hogy tudják az igazságot, még ha ezzel fájdalmat is okozok
nekik. Nem fogok tétlenül ülni és hagyni, hogy vádaskodjanak vagy
elítéljék Remington-t, mert azt hiszik, hogy bántott engem, mikor én, én
voltam az, aki bántotta őt, mert meg akartam menteni a húgomat.
Istenem, de mi van, ha menthetetlen? MI van, ha annyira belemerült
ebbe, hogy nem lehet őt kirángatni ebből, és ha mégis, akkor újra és újra
visszaesik, mint egy drogfüggő?
Amikor a szüleim megérkeznek, alig néznek rám, a szemük a hátam
mögé néz, egyenesen fel Remington arcára.
– Te vagy a barátja? Te vagy az, aki felcsinálta, aztán elhagyta őt? –
Dühöng apám.
Remington kikerül engem, odamegy és lenéz apámra.
– Igen, én vagyok. – Kezét a hasamra teszi, majd hozzá teszi. – Ajánlom,
hogy én legyek.
– Te vagy. Most nyugodjunk le egy kicsit. – Fújom ki a levegőt.
– Én nem vagyok nyugodt – mondja Remy azon a mély hangján, ahogy
előbb az apám, majd az anyám szemébe néz. – Egyedül hagyták. Ha azt
akartam volna, hogy egyedül legyen, akkor nem hoztam volna őt haza.
– Jól vagyok, Remington. Apa, vonulj vissza és ülj le. – Elkapom Remy
csuklóját és hagyja, hogy hátra húzzam a székekhez, a szüleim követnek
minket. Leül mellém és kezét a hasamra teszi. Élesen szívom be a levegőt
és a szüleimre nézek.
– Anya és apa, Nora átvert titeket. Nem utazott a világ körül, a múlt
szezonban. Egy olyan férfival randizott, akit úgy hívnak, Skorpió. Nem
volt Hawaii-on vagy Timbuktuban, hanem vele utazott, míg én
Remington-nal utaztam. Skorpió is egy harcos.
Anyám a szája elé kapja a kezét, de nem igazán tudja leplezni a lesújtott
nyögését.
– Skorpió, drogokat adott Nora-nak, és ezzel lenyűgözte őt. Azért, hogy
elengedjék őt, Remy feladta a bajnokságot. És azt hiszem ebben az évben
is szüksége lesz a segítségünkre.
Anyám Remy-re néz, apám nem is pislog, mert ő eddig is Remy-t
bámulta. Az izmai feszültségéből tudom, hogy Remington is szemmel
tartotta őt.
– Oh, Nora – anyám felnyög, ahogy a fejét fogja.
– Veszítettél, a kis Nora miatt? – kérdezi hirtelen apám. Apám edző, és
tiszteli a sportolókat. – Bedobtad a törölközőt miatta?
Remy gyengén felnevet és előre dől, könyökét a térdére teszi.
– Nem. Brooke miatt tettem.
Apám azonnal feláll, és abban a pillanatban, lassan, mint egy oroszlán,
Remy is talpra áll.
– Remington, azt hiszem, hogy te és én rosszul indítottunk. – Apám
megkerüli az asztalt és kezet nyújt. Teljesen eltűnik belőle az
ellenségesség. Olyan, mintha egy tonna kő esett volna le róla és még egy
apró mosoly is van a szája sarkában. – Lucas Dumas vagyok.
Remy nem is néz a kezére, azonnal megfogja és megrázza, erősen és
határozottan, hangja érzelemmel teli.

– Remington vagyok.
 Tizenhárom

Fordította: Betty Boop

Vége a várakozásnak

Hagyott nekem egy üzenetet. Azon az éjszakán, amikor Remington

elment, a szobámban találtam egy üzenetet a párnám alatt.

Ez nem az, amire gondolsz. Visszajövök a szezon után. Meg kell ezt
tennem. Kérlek, ne gyere utánam!

Mi a fasz van?
A zavarodottság nem fejezi ki eléggé, talán nincs is olyan szó, amivel le
lehetne írni a reakciómat erre az üzenetre. Nem tudom abbahagyni az
olvasását. Olyan, mintha szeretnék valami rejtett utalást találni a lefirkált
üzenetében, de semmi.
Anya és apa is naponta átjönnek, majd rákezdenek, hogy Nora ilyen,
meg hogy Nora olyan. Mondták már rá, hogy könnyelmű és felelőtlen, de
ez alkalommal őket is nagyon aggasztja az, amit elmondtunk nekik. Az a
gyanúm, amiért még nem adták fel teljesen, annak az az egyetlen oka,
hogy mielőtt Remington elment, arra kérte őket, bizonyosodjanak meg
arról, velem minden rendben lesz, és ő majd tesz annak érdekében
valamit, hogy Nora hazajöjjön. A szüleim ragyogtak. És én?
Elnézést kértem, és kimentem a mosdóba. Ahol leültem egy kicsit, és
megpróbáltam lélegezni. Még mindig nem tudok rendesen lélegezni, ha
valami olyanra gondolok, aminek egyáltalán bármi köze van Skorpió-
hoz... és Remy-hez. Meg szerettem volna mutatni anyának és apának az
üzenetet, de nem vitt rá a lélek, mert csak még egy dolog lenne, ami miatt
aggódnának, amikor lényegében semmit nem tudnak tenni? Egyszerűen
nem ment.
Viszont, megmutattam az üzenetet Melanie-nak.
– Mi a faszt jelent ez egyáltalán? – értetlenkedik Melanie, amikor
megmutatom neki másnap. Teljesen összezavarodva néz rám.
 – Nem tudom.
– Elmondom, mit jelent. Ez azt jelenti, „Én egy kis szardarab vagyok,
amit mindig is tudtál, de nem voltál hajlandó elhinni. Visszajövök, amint
újra szétbaszom a te és a barátod életét. Ne próbálj megállítani." Ez –
mondja Melanie dühösen – az, amit jelent az üzenete.
Most ismét eszembe jut, mit mesélt Skorpióról, és bárcsak egy kicsit
jobban figyeltem volna rá.
– Ha visszament Skorpióhoz, akkor Skorpió az, akit érdemel – fortyan
fel Mel.
Még mindig ugyanolyan zavaros az üzenete, mint amikor az első
alkalommal elolvastam, sóhajtok és úgy döntök, foglalkozok egy kicsit a
másik nővel, aki a szobában van. – Josephine, nincs szüksége valamire? –
kérdezem az épületen belüli testőrömtől, a „nőstény-hímtől", ahogy
Melanie nevezte őt, aki korábban még a verekedésen követett minket.
Persze erről sem tudtam, mert Remington – az imádni való
bunkóbirtokló – már felbérelt valakit, hogy megvédjen. És Josephine,
valójában egy nagyon édes, de egyértelműen nagy és veszélyes nő.
– Nem, köszönöm, Miss Tate! – mondja a nő, meglehetősen mogorva
hangon a sarokból, ahol fél szeme az ablakon, a másik pedig egy
magazinon van.
Melanie a szája elé emeli a kezét, hogy elfojtsa a kuncogását.
– Mondja, maga "Mr. Tate-nek" hívja Szökőárat? – kérdezi tőle.
– Természetesen, Miss Melanie. – bólint udvariasan Josephine.
– Brookey, nem tudom elhinni, hogy a srácodat bárki is „uramnak"
hívja, semmilyen módon. „Uramnak", az öltönyös embereket szólítjuk. A
másik két női őr is „uramnak" szólítja?
Josephine bólint, és Melanie boldogan folytatja a kuncogást.
Kendra és Chantelle, a két másik testőröm, szándékosan nő, mert
Remy nem viselne el egy férfit körülöttem, de ők mindig a házamon kívül
köröznek, vagy a lifteknél. Remington, rendkívül felzaklatott állapotban
ment el Skorpió és Nora miatt – a pokolba velük.
Pete biztosította őt.
– Megszerezték a húgát. Nem kell nekik többé Brooke, hogy vele
basztassanak téged, Nora-n keresztül fogják ezt tenni.
– Nem. Nem, én nem engedem! – Ígértem. De nem hallottam semmi,
de semmit Nora-ról, semmit, csak ezt a hülye üzenetet.
– A harag úgy érzem, nem elég jó szó arra, hogy leírja azt, amit érzek,
Melanie – mondom neki, ahogy behajtom az üzenetét a zsebembe.
 – Kiscsibém, én kurva dühös lennék. Ő nem. Nem érdemel meg. Egy
hőst. Mint Remy, hogy megmentse őt. PONT! Skorpiót akarja? Skorpió
az, akit megérdemel!
– Mel, ha csak arra gondolok, mit tett értünk az elmúlt évben, rosszul
leszek tőle. Nem engedem neki, hogy ártson magának miattam, vagy
bármi más miatt, aminek köze van hozzám. Még emiatt a baba miatt sem!
Melanie megölel.
– Tudom, csak ne idegesítsd fel magad, gondolj a babára.
– Mr. Tate egy nagyon szerencsés ember – kottyantja ki Josephine a
székéből, és bólint.
– Ó, Josephine, kell egy új szó a szerelemre, amit mondhatunk erre a
két emberre – szól Melanie, hátra veti a szőke haját, és megérinti ápolt
körmével az ajkát, miközben elgondolkodva összeszűkül a szeme. –
Josephine, ki kell találni nekik egy nevet, mint a Bennifer, ami a többi
híres párnak is van. Segíts nekem, biztos benne van az egyik ilyen pletyka
magazinban, amit olvasol. Mit szólnál a "Bremy–hez"?
– Miért nem mondjuk inkább azt, hogy "Miley"? Mint te és Riley? –
Vágok vissza.
Melanie vigyorog és közelebb hajol hozzám.
– Igen, volt egy kis baráti látogatás. Eljött hozzám minden este, és
micsoda tűzijáték volt ott. De ő, csak egy kis szórakozás, Brooke. Ő,
hihetetlen módon hű Remyhez. Értem soha nem hagyja abba azt, amit
csinál, és én soha nem adom fel az életemet érte. – Sóhajt, és hátrahajtja a
fejét, úgy bámulja a plafont. – Azt hiszem, barátok maradunk.
– Extrákkal.
Szemtelenül vigyorog.
– Igen. – Aztán megfogja a kezemet. – De azt akarom, ami neked van.
Már vagy százszor lettem szerelmes életemben! De soha nem úgy, mint te.
Szóval kíváncsi vagyok milyen az, amikor tényleg elesek, és nem csak
megbotlok, tudod?
Mosolygok, megfogom a másik kezét és odarakom a hasamon lévő
apró dudorra.
– Itt. Érzed ezt? Ez a kis buborék, akiről meséltem... – Josephine is
közelebb jön.
– Az, ahogyan mozog a baba? – kérdezi Josephine.
Biccentek megfogom a kezét, és Melanie keze mellé teszem.
– Azt hiszem, a fiúcska elkezdett mocorogni. De ne mondd még el Mr.
Tate-nek. – Kötekedek vele a Mr. miatt. – Azt szeretném, hogy akkor
érezze ezt, ha már biztos leszek abban, hogy ez a baba.
 ♥♥♥

Holnap elérkezik a tizennyolcadik nap.

Holnap elérkezik a tizennyolcadik nap.
Nem haltam meg. Nem történt tragédia. Nora, nem próbált
kapcsolatba lépni velem, és belekényszeríteni egy borzasztó helyzetbe.
Remy, nem ment át feketébe. Saját nyomorúságomnak már búcsút
mondhatok, mert én megyek Haza Remyhez HOLNAP!!!
A gyönyörű kisbabám biztonságban van a méhemben, és ma pontosan
tizenkéthetes terhes vagyok.
Úgy érzem, ezeregyfajta érzés bizsereg bennem, amikor
összecsomagolom a cuccaimat. Bizony, van elég sok minden, amit
bepakolhatok. Szóval, igen, végül is, mivel kaptam egy platina
hitelkártyát, és egy kicsit szomorú is voltam, amiért hiányzott az
emberem. Persze, arról se feledkezzünk meg, hogy az ördög nevű Melanie
itt ült a vállamon, amikor elütöttük az időt az interneten, összeomlottam
és vettem egy csomó baba dolgot, és egy-két kismama dolgot is
magamnak. Úgy tűnt, sokkal több mindent vettem annál, mint amire
szükségünk van, – ez a babavásárlási láz.
Szóval, van egy apró, pici, piros Converse cipő, néhány pici babaruha,
csak a biztonság kedvéért, és egy olyan, amire az van írva: Az én
apukám jó nagyot tud ütni. Becsomagolom a „Mire számíthatsz ha
terhes vagy” könyvemet. Ami nem egy könyv, mint azt már elmondtam
Melanie-nak is – ez egy átkozott terhességi biblia. Tehát ez mind, berakva
a baba bőröndbe.
Az összes edzőcuccomat is elpakoltam egy külön rekeszbe, mert
megpróbálkozhatok egy kis könnyű futással, és esküszöm, most az, hogy
majd újra futhatok, az olyan érzést ad nekem, mintha repülnék. Már alig
várom! A sportos ruháimmal együtt elpakolok néhány nevetséges farmert
is, amiknek olyan terhes deréköv része van – az meg még nevetségesebb,
milyen ideges vagyok attól, nekem ezeket majd viselnem is kell, a
normális farmerem helyett –, bepakolok még néhány terhes pólót is.
Pakolás közben megszólal a mobilom, amikor válaszolok, Pete hangját
hallom. – Ő, már nagyon izgatott, amiért visszakap téged – mondja
nekem.
 – Ó, Pete, annyira készen állok – mondom, ahogy körülnézek a
szobámban, boldogan, mert nem fogom újra látni egy darabig, majd
behajítom a futócipőmet a cipzáras cipősrekesz oldalán.
– De úgy értem, komolyan nagyon izgatott – teszi hozzá Pete, és
jelentőségteljesen megköszörüli a torkát.
Hallom a kiáltásait a háttérben, és kellemesen megbizserget az
ismerős hang, amint azt mondja:
– Mert én vagyok a kibaszott király !!
Abbahagyom a csomagolást és kiegyenesedem, a szemem nagyra
nyílik.
– Ez ő volt?
– Igen! Kezd bepörögni!
– Gyertek már ide! Meghalok, hogy láthassam!
– A meccsnek késő este lesz vége. De mielőtt felkel a nap, már úton
leszünk hozzád.
– Azok a szemétládák szeretnének egy darabot Szökőárból, ők
megkapják, de kurvára bele is fognak fulladni! – Hallom a háttérben.
Igazából, örömömben felnevetek, ösztönösen a pocakom köré tekerem
a karom az apró dudorom fölé.
– Akkor most fekete?
– Még nem, de hamarosan az lesz. Azt hiszem, ez felhalmozódott. Meg
vagyunk lepve, amiért ilyen sokáig kitartott. Úgy gondoltam, ezt
mindenképpen tudnod kell. Hamarosan találkozunk.
– Pete, vigyázz rá! Ne vigyél neki nőket.
– Te viccelsz, ugye? Hiába szaggatják itt a bugyijukat, őt semmi más
nem érdekli, csak amit Seattle-ben hagyott.
– Tudok beszélni vele? – kérdezem, és a mellkasomban érzem ezt a
furcsa, izgatott szorítást. Pár másodpercnyi csend, majd mély torokhang
folyik ki a telefonból, és repül egyenesen a szívemhez.
– Baby, annyira fel vagyok pörögve, készen állok, hogy szétüssek néhány
segget és visszakapjalak téged.
– Tudom, hogy kész vagy! – mondom nevetve.
– Az összest megpróbálom KO-val kiütni, csak neked.
– És én várok rád kora reggel!
– Rendben, ezt megbeszéltük – jövök érted. Vegyél fel nekem egy
ruhát. Nem. Vegyél fel valami szépet és feszeset. A hajad legyen
leengedve. Vagy tűzd fel, a francba, ez az őrületbe kerget engem.
– Majd feltűzöm, és te majd leengedheted – ajánlom fel.
 Tisztán hallatszik, ahogy kifújja a levegőt, aztán csak a hosszú csendet
hallani, mintha elképzelné az egészet.
– Igen – morogja végül, és hallom a növekvő tömörséget a hangjában.
– Igen? – az én hangom sem hangzik jobbnak mint az övé, miközben
szorongatom a telefont, hallom a lélegzetén, ahogy lenyugszik, és most
már egyszerre hangzik nyersnek és gyöngédnek, mint amilyen mindig
velem. – Igen, csináld ezt.
Elolvadok tőle, felpezsdít az izgalom, és újra lobogni kezd bennem.
Egész nap pakolgatok, majd lezuhanyozom, és kipróbálok vagy ezer
dolgot a hajammal és a ruháimmal, hogy mit és hogyan viseljek.
Kipróbáltam a hajamat feltűzve, leengedve, hullámosan, úgy döntöttem,
egy szép laza fehér vászonruhát veszek fel, egy balerina cipővel, a hajamat
lazán felfogom egy lófarokba, ahogy gyakran szoktam viselni.
Nem hiszem, hogy az eddigi életemben valaha is ennyire fel lettem
volna pörögve, mint másnap, amikor alig tudok nyugton ülni Melanie
mellett a kabriójában. Mel, egyike azoknak a keveseknek, akik úgy
döntöttek, még akkor is, ha egy évben több mint kétszáz nap esik az eső
itt Seattle-ben, a másik 165 napon érdemes lehúzott tetővel vezetni, és így
is tettünk, mivel ma egyike volt a napos 165 nap egyikének, lehúzott
tetővel vártuk a magánrepülőt, hogy leszálljon.
– Azt hiszem, látom – mondom, a kék ég felé mutatva.
– Brookey, annyira édes vagy. Ez olyan, mintha minden falat, amit
magad köré építettél leromboltál volna, és kibújt mögüle egy tizenöt éves
bakfis. – Melanie jól szórakozik, zöld szeme csillog, a napszemüvege a feje
tetejére van tolva.
Nem tudtam válaszolni, mert a repülő két hátsó kereke hozzáért a
földhöz, a gép annyira fehér és szép, egy kék és ezüst csíkos vonallal a
közepén, ami egészen az elegáns farokrészéig húzódik, csak ezt bírtam
nézni, ahogy leszállt. Az izgalomtól a pulzusom táncot járt, az ujjaim
szorosan markolták az autó ajtaját.
– Úgy érzem olyan, mintha már egy év is eltelt volna azóta, amióta
utoljára láttam őt.
– Örülök, hogy ilyen jól el tudtam veled feledtetni az idő múlását –
mondja Mel gúnyosan, aztán elvigyorogja magát, a karkötői zörögnek a
kezén, ahogy gyorsan magához húz. – Egy rohadt ölelés jár a sofőrnek,
amiért kihozott a reptérre, nem? – Mikor a gép begurul a FBO hangárba,
ahol mi parkolunk, hozzá fordulok és annyira szorosan magamhoz
ölelem, majdnem fájdalmat okozok neki. – Szeretlek, Mel. Légy jó, és
látogass meg hamar!
 – Megyek, ha végzek a mostani projektemmel! – Aztán gyengéden
oldalba bök, és a hátam mögé int a fejével. – Itt van.
Megfordulok. A repülőgép olyan közel parkolt le, az egyik szárnya
kevesebb, mint hat méterre állt Mel autójától. Mivel a lépcsőt már
leengedte az egyik pilóta, aggódva rángatom a kocsi ajtaját, hogy
kinyíljon, Melanie sikoltozik utánam.
– A cuccaid, hülye lány! Hé, el ne hagyd a fejedet a nyakadról!
Visszamegyek a táskáimért, és mikor újra megfordulok, Remington-t
fedezem fel a nyitott ajtóban. Ezeregy harang kondul meg bennem
izgatottan. Tudom, hogy ki kellene vennem a többi táskámat is Mel
kocsijából, de amikor lendületet vesz, és egyszerre három lépcsőn száguld
lefelé, elindulok elé a járdán és futok felé. Annyira jó érzés, hogy futhatok,
és most egyenesen az ő kitárt karjaiba.
Vinnyogok, ő elkap, magához szorít és nevetve körbeforog velem.
Amikor nézzük egymást, a mellem zihál a kemény mellkasán, a lábam
még mindig pár centivel a föld felett lebeg, ahogy a karjaiban tart, és
látom, amint a napfény megvilágítja a kis kék foltokat a szemében, úgy
néz le rám, mint aki meg akar ölelni, becézgetni, enni és baszni, mindezt
ugyanabban az időben.
– Vigyél haza – sóhajtom, ahogy a nyakába csimpaszkodom, miközben
letesz a földre.
– Szívesen – hörgi, és az egyik nagy kezét ráteszi az arcomra. A
homlokát lehajtja az enyémre és az ajkával betapasztja a számat, közben
Mel-t halljuk kiabálni.
– Remy, vigyázz rá! Játssza a kemény kis sütit, de ő egy olvadt
csokoládé lesz tőled, tudod!
Remy nevet és odamegy megköszönni neki. Riley száll ki a gépből és
közvetlenül Mel-ék mellett táborozik le.
– Hello, barátom! – mondja.
– Hello, barátom ! – vágja rá Melanie, mikor Riley megpaskolja
Remington vállát. – Hozom a bőröndöket.
Remington-t nézem, ahogy visszasétál hozzám, a testét, ahogyan
mozog a laza farmerjában és a szürke pólójában, aminek állítólag nem
kellene ennyire szorosan körbeölelnie a dagadó izmait, és már nem is
lélegzem, amikor a karjaiba vesz és lenéz rám, a szemében két szó lángol:
Az enyém.
Ő visz be a gépbe az ölében, mintha én lennénk a menyasszony ő meg
a vőlegény, aki átemel az ajtó küszöbén, ahogy belépünk az új
otthonunkba. Diane síkit, az Edző és Pete tapsolni kezd, amint leteszi a
lábam odabent.
– Hurrá! Itt van! – mondja Pete.
– Óóó, Brooke, Olyan gyönyörű vagy terhesen!
– Most végre a fiam, a fejét a játékon tudja tartani – morogja az
Edzője, szinte nyögve megkönnyebbülésében. Lágyan felnevetek és
közelebb megyek hozzájuk, hogy megöleljem őket, amikor megérzem,
Remington megfeszülő kezét a derekamon, ebből sejtem mennyire
nehezére esik elengednie.
Riley is bemászik a gépbe.
– A fenébe, ez a lány aztán mindig jól néz ki. És te is, B! Ragyogsz,
mint egy sztár!
Hallok egy kis morgást a hátam mögött, és azt hiszem Remington
megelégelte, hogy mindenki engem ölelget. Mielőtt Riley előre tudna
lépni, Remy megragadja a derekamat és elvisz hátra a helyünkhöz,
tudom, milyen extrán birtokló, amikor fekete, így csak letelepedek mellé,
felemelem a kezét és szeretettel megcsókolom rajta a sérüléseit.
– Rendben, Rem. Visszajött, így nem lesz több szétszedett hotel szoba!
Szükségünk van rád, hogy teljesen koncentrált legyél – mondja Pete,
átváltva teljesen üzleti módba, ahogy a gép megkezdi a kigurulást.
– Amint elfoglaljuk a szobáinkat, levonszolod a seggedet az
edzőterembe. Átkozott legyek, ha hagylak, felkészületlenül menni a
kibaszott elődöntőbe – mondja az Edző.
– Én mindig a legjobb formámat adom a kibaszott ringben – válaszolja
neki Remington, de csak félig figyelt oda, az arckifejezése hevesen
védelmező, miközben engem figyel, amint megcsókolom minden egyes
ujjpercét.
– Ez az fiú! Ez az, amit szeretek hallani – mondja az Edző.
Remy megfordítja a kezét az enyémben úgy, hogy a hüvelykujjával
súrolja az alsó ajkamat. Folyékony fekete-szürke szeme végigfürkész
engem, látom a férfiúi elismerését a tekintetében, ami csak megerősít
abban, ez a fehér vászonruha határozottan jó választás volt a részemről.
Három hónapos terhes vagyok, de esküszöm, ahogy most rám néz, attól
úgy érzem magam, mint egy szűzlány.
Kinyújtja a kezét, visszatartom a lélegzetem megelőlegezve az
érintését, a keze meleg és erős, érzem a bőrkeményedéseit az arcomon.
Nem kapok, levegőt amint megérzem, ahogy egy ujját lassan végighúzza
az állkapcsomon.
– Sokat gondoltál rám?
 – Nem – kötekedek vele.
Elnézően mosolyog, és az ujjával lefelé végigsimít az arcom, majd fel a
homlokomig, onnan a fülcimpámhoz vándorol az ujja.
– Valaki más járt a fejedben?
Szikrázok, az érintésétől lángra gyulladok, egy vállrándítással sikerül
még egy kicsit titokzatoskodnom. Megint elnézően mosolyog rám, mint
aki tudja, nincs esély arra, hogy másra gondoljak rajta kívül, – ő az, aki a
világegyetem közepe és a világ királya.
– Rendesen eteted a gyerekemet? – kérdezi durván, és nyíltan felemeli
a ruhám szoknya részét, felcsúszik alatta a keze, egyre feljebb jár, már a
combomnál és a bugyimnál tart, aztán széttárja az ujjait a csupasz
hasamon. – Vagy kilopóztál este egy parókában és idős mamaruhában?
A csapat a saját ülősarkából, mintha tőle kérdezne valamit, de ő nem
húzza ki a kezét, csak megbizonyosodik arról, a szoknyám még mindig
takarja a lábam, ahogy a kezét a ruhám alatt tartja, én meg már
gondolkodni sem tudok, mert az érintése rántottát csinál az agyamból.
Gyengéden mosolyog le rám, mintha pontosan tudná, az érintése mit
csinál velem. Aztán a másik kezével az összefogott hajam alá nyúl és
elkezd simogatni. Egy kínos kis doromboló hang hagyja el az ajkam és
hallom, ahogy válaszul kuncogva engem figyel.
Két hónap önmegtartóztatás. Nélkülözés, hiány és vágyakozás. Most a
sejtjeim éberen bizseregnek bennem. Még csak nem is fogta meg a
mellemet, ami fáj, és úgy érzem nehezebb, mint valaha. Még csak nem is
érintette meg a puncim, ami már átáztatta a bugyimat és összerándult a
vágytól, de Istenem, érzem az öröm gyökereit a hajamtól a talpamig.
A kezét folyamatosan a csupasz hasamon tartja, bőr ér a bőrhöz, de
közben masszírozza a fejbőrömet is, ahogy a lófarkam alatt simogatja a
fejemet, úgy érzem mintha a testem minden részét érintené.
Mellkasa kitágul, ahogy vesz egy mély levegőt, lehajtja a fejét,
megérinti az orrával a nyakamat, és észreveszem, hogy velem együtt
lélegzik. A vágy forró nedve áraszt el és szinte nyöszörgöm. Begörbülnek
az ujjaim az izmos karjai körül, az ujjam alatt érzem a lágy pólójának
anyagát, elsuttogom a nevét, és mielőtt betudnám fejezni, felém fordítja a
fejét, becsúsztatja a nyelvét az összezárt ajkam közé. Óh, kérlek, óh, óh.
A nedvesen nyalogató nyelve visszatér. Vágy cikázik rajtam keresztül,
amint az ajkam szétválik, miközben a kiéhezett testem kiabál neki, adjon
nekem többet, adjon nekem mindent, szerelemet akarok és szükségem
van rá most, most kérem, azonnal.
 Megadja nekem, de lassan. Megízlel, kinyitja a kezét a tarkómon, a
hüvelykujjával simogatja a hajszalagot a lófarkamban... lassan megöl
engem... felnyögök és megérintem a vállát, az ajkai jobban rám tapadnak,
mélyebben, nedvesebben ízlel és kutat engem. Ilyen lassan haladunk, és
ez olyan, mint egy álom. Aztán elkezdi baszni a számat hevesen, erősen,
ízlelgetve minden centimétert, amit elér a nyelvével, visszahúzza, majd
előrefurakszik a nyelvével újra, aztán megint előre tör, mielőtt utoljára
megízlel. Forróság önti el a testem – az őrületbe kerget.
Kibontja a lófarkamat és nézi, ahogy a hajam leomlik a vállamra, a
szemei most olyan feketék, felfalnak engem. Mániás és éhes, de úgy tűnik,
annyira boldog – szinte megkönnyebbült – attól, hogy láthat engem,
látom, ahogy tucatnyi csodálatos parányi fény ragyog az íriszében.
Felcsúsztatja a kezét hátamon, és még közelebb húz magához. Csókja
megrészegít, és a fejem hátraesik az ülés támlájára. Nyögdécselek és
lázasan mozgatom a számat alatta, észre sem veszem, hogy a kezemmel
belekapaszkodom, amíg meg nem érzem, az ingét az ökölbe szorított
kezemben.
– Hiányoztál – zihálom a szájába, ami rajtam mozog, halkan felhördül
és megnyalogatja a nyakamat. Minden csókja tüzet gyújt, a nyakamtól a
fülemig.
– Ma este, a meccs után – mondja, lélegzete mély és lassú, az enyém
gyors és kapkodó.
Hátrahúzódva bámul le rám, kábult mosolyomat tanulmányozza.
– Kívánsága számomra parancs.
– Azt parancsolom, ismét legyél az enyém ezen az estén, te örökre az
enyém vagy.
Annyira komolyan mondja, hogy nevetek, de ő nem nevet. Még csak
nem is mosolyog. Úgy néz rám, mintha csak arra várna, mondjam újra,
még ha vicceltem is, hogy a kívánsága számomra parancs. Megsimogatom
a borostás állát.
– Mit fogsz csinálni velem ma este?
Érzem a lélegzetét a fülemben, megharap és halkan mondja nekem.
– Csókollak. Simogatlak és becézlek téged. Kinyallak. Kényeztetlek.
Megbaszlak és szeretlek. Ha ezzel mind megvagyunk, akkor veled alszom.
– Megmozgatja az ujjait, hatalmas, erős és sebhelyes, a hasamon. – Nem
emlékszel, hogy ki rakta ezt beléd?
– Ó, emlékszem. Ennek az emléke tesz engem forróvá.
– És ezért akarok ezeregy ilyet benned. De, miért nem nézel ki
terhesnek? Eszel rendesen?
 – Igen! Miért? – Felegyenesedem, ahogy kihúzza a kezét a ruhám alól.
– Azt akarod, hogy felrobbanjak? Azt akarod mindenki tudja, terhes
vagyok?
Hátradől, a könyökét az ülés hátsó részére támasztja, ettől a
mozdulatától jól kirajzolódik minden izma a pólója alatta, miközben
édesen mosolyog és bólogat.
– Tehát mindenki tudja, hogy foglalt vagyok és a tiéd? – erősködöm.
Bólint egy aranyos mosollyal, ami egészen a szeméig elér.
– A fenekem már hatalmas, és a lányok is nagyobbak lettek. Ebből
látszik mi következik, a hasam is követni fogja majd őket.
– Történetesen imádom, ahogy a lányok kinéznek ebben a ruhában. És
a segged kurvára zamatos.
– Akkor miért nem használjuk ki az előnyeit? Megkapod a nagy
melleket, a nagy segget és egy darabig a lapos hasat.
A szemhéjai összeszűkülnek, miközben elismerően nézegeti a
lányokat, majd mosolyra görbül a szája, ahogy közelebb húz magához.
– Gyere ide.
– Valakinek ördögien csillog a szeme.
Mosolyából nevetés lesz.
– Gyere ide. Hiányoztál.
– Mit tervezel, uram?
Végigsimít az ölén.
– Elmondom, mi közül választhatsz.
– Választhatok?
– Zene.
– Ez egyre jobban hangzik.
– Csókok.
– Megnehezíted a dolgom.
– Petting.
– Most már gonoszkodsz.
– Vagy minden, a fent említettek közül.
Figyelmeztetés nélkül ugrom fel rá, felnevet és azonnal magához
szorít.
– Most elkaptalak!
– Már elkaptál, amikor rám néztél – halkan és zavartalanul,
mosolyogva ismerem be, mintha a hatalmas egójának még szüksége lenne
egy óriási löketre tőlem. – Mikor kacsintott, nekem végem volt, Mr.
Remington Tate... a szexi barát, a gyilkos harcos, a születendő gyermekem
apja. Most már biztos lehetsz benne, megkaptál.
 Tizennégy

Fordította: Jane

PHILADELPHIA

Nagyon fel van pörögve, és nem tetszett neki, amikor Pete-el és

Rileyval beszélgettem az úton. Az sem tetszett neki, amikor ott hagytam
őt, hogy elmenjek pisilni, ezért föl-alá járkált a hálószobánkban, mint
valami ideges vőlegény, és abban a pillanatban, hogy kiléptem a fürdőből,
a számra tapadt és kb. fél óráig csak csókolt, míg értünk nem jöttek, hogy
elmenjünk a verekedésre. Nem akart elengedni még az öltözőknél sem,
karja erősebben fonódott rá a derekamra, ahogy beljebb és beljebb
haladtunk az Undergroundba.
Mondtam neki, hogy már alig várom, hogy lássam, ahogy küzd, és
hogy itt leszek és nézem. Összeszorította az állkapcsát, és birtoklóan,
éhesen az ajkaimra nézett. Aztán bólintott és megpaskolta a fenekem, míg
Petenek szigorú utasításokat adott arról, hogy nehogy elmerjen mozdulni
mellőlem. Ezért most Pete úgy hozzám van tapadva, mintha sziámi ikrek
lennénk. Most ő a testőröm, és kábító fegyvere is van, egy paprika spray.
Fel van mindenre készülve. Egész nap megfélemlítő nézése volt, hogy
mindenki tartsa magát távol.
– Túl komolyan veszed a dolgod – viccelődök.
– Amit ez az ember akar, meg is kapja – mondja kuncogva.
Ahogy haladtunk a székek felé, az első sorban a ring jobb oldalán, úgy
éreztem, mintha egy egész bogárraj ébredt volna a gyomromban. És
olyan, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy láttam őt
küzdeni. Izgalom keveredik az idegességgel, és sajnos a gyomorégés, ami
az első trimeszterben rám törő rosszullétek óta megmaradt, kezd újra
gyötörni.
– Remington megvette az ebbe a boxba szóló jegyeket, hogy az
emberek ne legyenek a közeledbe – magyarázza Pete, amikor leülünk, és
észreveszem, hogy a mellettünk levő két-két oldalsó szék, és a hátunk
mögött lévő két szék is üres. Pete bólint valakinek a ring másik oldalán, és
én követem a tekintetét, és meglátom Josephine-t ott állni, rajtunk tartja
a szemét.
– Honnan jött Jo? – kérdezem, boldogan mosolygok rá, és elégedetten
veszem észre, hogy kurtán ő is visszamosolyog rám. Valahogy olyan a
tartása, mint egy katonának, és képes nagyon udvariasan és diszkréten
viselkedni, miközben ugyanolyan félelmetesen néz ki.
– El kellett intézzen pár dolgot és úgy repült ide, hogy beérjen minket.
Diane-nel fog lakni és a nyomodban lesz, amikor Remington nincs
melletted.
Talán ellenkeztem volna dologgal, ha nem kedvelném őt ennyire, és ha
nem hallottam volna, hogy mennyire boldog, hogy egy olyan munkát
kapott meg, amit általában a férfiak szoktak. Szóval tovább mosolyogtam
rá, míg Pete és én elhelyezkedtünk, és elkezdtük nézni az első meccset.
„Hol van Remy?” „Hozzátok ki Remyt!” A tömeg kiabál, amikor
negyedszer is elfoglalják a ringet, és mire a skandálás elkezdődik, csak egy
nevet lehet hallani az arénában. „Rem-ing-ton, Rem-ing-ton, Rem-ing-
ton!”
– A szervezők imádják, ha a közönség könyörög érte – mondja
kuncogva Pete. És végre meghalljuk.
– Így van, hölgyeim és uraim! Kurvák és latrok! Lányok és kibaszott
fiúk! Akarjátok őt? Most meg is kapjátok! Köszöntsétek ma este az
egyedüli és utánozhatatlan, Remington Tate, SZÖKŐÁR!!!!!!!!!!!!!!!!
Az én Szökőáram! Az agyam izgatottan kiabál, az Én Szökőáram. Az
enyém, enyém, enyém. Enyém ma este, enyém mindörökre.
A teremben mindenki lábra pattan, körül állják a ringet. Egyesek
tölcsért csinálnak a kezükből és úgy kiabálnak, míg mások ugrálnak és az
ő nevével ellátott poszterekkel hadonásznak. „Remy, meghalnék érted,
Remy!”– kiabálja egy hang a hátam mögül. Boldogság bugyog a
vénáimban, ahogy látom kifele jönni őt.
A tökéletes, erős alakja és az ellazult vállai, a Szökőár köntös a világ
legkeményebb izmait takarja, amitől a mellbimbóim megkeményednek és
a testemen vágy robog át. Ahogy a fények ráfókuszálnak, mohón szívom
be a gödröcskés arcának látványát, de akkor megpillantom a piros rúzs
foltokat az állán. És a száján. Zavarodottan pislogok.
Elkapja a köteleket és beugrik a ringbe, úgy ér földet, mint egy macska,
aki már birtokolja azt a darabot a ringből, és aztán a köntös lecsúszik róla
és ott áll Remington teljes gyönyörűségében. Látom őt, de még mindig
zavarodott vagyok attól, amit a kisfiús arcán látok, azokat a nyomokat,
pirosak és szétterülnek a nap barnította bőrén, miközben az igazság
elkezd jobban és jobban elmerülni a bensőmben, és minden egyes csók,
olyan mintha ostorcsapás lenne számomra.
Ezeregy bizonytalanság ütötte fel a fejét bennem, olyanok, amelyekről,
azt sem tudtam, hogy léteznek. Elképzelem, ahogy manikűrözött kezek a
bőréhez érnek... ajkak az ajkain... morgások, amelyeket másnak ad ki... a
bőrkeményedései valaki más bőrét súrolják...A szemeim égni kezdenek,
amikor Pete halkan megszólal.
– Brooke, ez a dolog ezzel az életformával jár. Nem kéri a groupikat –
csak harcolni akar. Nem nagy dolog.
– Bárcsak meg tudnám értetni ezt a testem többi részével is, az
agyamat leszámítva – mondom nyomorultan, és úgy érzem, hogy a
fájdalom fekete felhőként zuhan rám, mint egy köpeny a világosságra. Egy
pár székkel odébb, egy nő haját húzva üvölt: „Szökőárrrrrrrr! Be akarlak
húzni a szobámba és addig baszni míg járni sem tudok!!! Atyám, annyira
meg szeretném ütni azt a kurvát.
És akkor ott van ő, gyönyörű és varázslatos Remington Szökőár Tate.
Szokása szerint körbeforog a ringben, és én egy óriási nyomást érzek a
mellkasomban, átkarolom a babámat, és bámulom azt a kis dudort, ami
őt jelzi. Soha nem bántam meg, hogy teherbe estem, de most annyira
terhesnek és hülyének érzem magam. Lassan és mélyen lélegzek, míg az
összes bizonytalanságom emészt belülről. Közösen családot alapítunk.
Anya leszek... de ő akkor is egy harcos lesz, körülötte fiatal, csinos
groupiekkal, akik bármit megtesznek azért, hogy megkapják őt. A
Terhesség Előtti Brooke úgy gondolná, hogy soha senki nem tudja őt
elvenni tőle. De a Terhes Brooke egy kicsit hátrányban érzi magát. Mert
lehet, hogy egy kicsit fáj, hogy nem kérte meg a kezem. Lehet, hogy nem is
akarja? Miért is fárasztaná magát vele, mikor már az övé vagyok?
– Brooke, rád néz – mormogja Pete izgatottan.
Még mindig bizonytalannak érzem magam, jobban, mint azt akarnám,
mély levegőt veszek és tovább bámulom a hasam, ezt a hülye ruhát, amit
viselek, amit a reggel vettem fel csak miatta.
– Brooke, égbekiáltóan bámul téged – mondja Pete, most már
idegesen.
A tömeg elcsendesedik. A csend nyomasztóvá válik, mintha Szökőár
már nem mosolyogna, és most mindenki tudja, hogy valami nincs
rendben. Érzem, ahogy szemei belefúródnak a fejem tetejébe, olyan
erősen bámul. És tudom, hogy amikor felnézek, mást sem fogok látni,
csak pirosat. Rúzst. Azon a szép arcán. Olyan rúzs, amit egyszer én
kentem rá, de ez a mai valaki máshoz tartozik. Lehet, valamelyik kibaszott
kurvához, akit megdugott, amíg nem voltam itt. Istenem.
– Brooke, Jézusom, mi a franc van? Azt akarod, hogy a ma estét is
elbassza?
 Megrázom a fejem és kényszerítem magam, hogy rá nézzek. Vadsággal
és vágyakozással a szemében néz rám. Terpeszállásban áll, álla megfeszül
és védekező állást vesz fel, és tudom, hogy érzi, hogy valami nincs rendbe
velem, mert a kezeit ökölbe zárja a teste mellett és úgy néz ki, mint aki
készen áll arra, hogy kiugorjon és elvigyen innen engem. Büszkén tartom
vele a szemkontaktust, mert nem akarom, hogy tudja, hogy mennyire
szenvedek, de amikor rám mosolyog, nem tudok vissza mosolyogni rá.
Mosolya eltűnik. Szemei fájdalmasan villannak, ahogy ökölbe szorítja a
kezeit, és a vad arckifejezése, majdnem belém mar, de én is ugyanolyan
vadnak érzem magam, és ez alkalommal, egyszerűen nem tudom
lecsillapítani, olyan kibaszott dühös, féltékeny, megbántott és terhes
vagyok.
Halványan emlékszem azokra az időkre, amikor itt ültem és azt
kívántam, bárcsak ez a csodálatos vad bestia az enyém lenne. És most itt
ülök terhesen, szenvedve, mert valami nő vagy nők, megcsókolták és
érintették azt, amiről úgy gondolom, hogy az enyém, és hirtelen azt
akarom, ami régen volt. Csak egy lány akarok lenni, aki munkát akar.
Ennyi. Egyszerű célok és egyszerű élet. De nem. Nem kaphatom meg ezt
most. Mert itt vagyok, szerelmes vagyok Remington Tate-be, jobban, mint
valaha is gondoltam volna, hogy lehetséges. És ő olyan megfoghatatlan,
mint egy hullócsillag, olyan, amilyet soha senki nem kaphat el igazán,
mert ha el is kapod, keresztüléget. Most is égek miatta, a mellkasom
közepe, az iránta érzett szerelmem szétmar.
Képtelen vagyok tovább a fekete szemeibe nézni, kényszerítem
magam, hogy a ringbe nézzek, ahová akkor érkezik az ellenfele, és a
szemeim rá siklanak, majd gyorsan vissza, az elegáns, sötét B betű
tetoválásra, ami Remington jobb bicepszén van. A szívem hitetlenül
remeg. Zavarodottan bámulom a mintát, és rájövök, hogy igen, az ott a
bicepszén, valójában egy tökéletes, gyönyörű B betű. ÉS ez a dolog valami
őrületeset tesz velem. Szegény bugyim teljesen elázik, és elkezdek
lüktetni.
Remington az ellenfele felé fordul, és látom, ahogy kekeckedően felfele
görbül a szája, amikor ránéz a másikra, egy fiatal és pattogós valaki, aki
úgy tűnik, alig várja, hogy elkezdjék. Összeérintik a kesztyűjüket, és
Remington rám néz. Azután, mosolygás nélkül, jelentőségteljesen
megfeszíti a bicepszét és megcsókolja a B betűt. Egy erőteljes, forró
hullám cikázik át rajtam egészen a puncimig, és össze kell zárjam a
lábaimat. Felvillan a mosolya, mintha tudná, hogy nedves lettem tőle és
hogy nem tudok magamon segíteni. Megszólal a csengő.
 – Mikor csináltatta azt a tetoválást? – kérdezem. Nem tudom nem
bámulni a mintát.
– Rögtön miután elhagytuk Seattlet – válaszolja Pete.
Remington megindul a türelmetlen, fiatal hím felé, és azonnal lecsap
rá, aztán hátrál és elhajol, ezzel magához csalja az új fiút, aki lendít és
elvéti, ekkor Remington újra támad egy erős egy-kettő ütés
kombinációval, ami úgy hátrataszítja pasit, mint egy ágyúgolyó. A
köteleknek csapódik, és aztán arccal előre zuhan a padlóra.
– Óóóóóóóóóóóóóóó! – morajlik a tömeg.
– Áú, az biztos fájt – mondja Pete, de közben vigyorog, amikor a
hátam mögül valaki kiabálni kezd.
– Ezt kapod, amikor ki állsz a Szökőár ellen, seggfej!
Függetlenül attól, hogy épp mi jár a fejemben, az, hogy láthatom
Remingtont verekedni, annyira felemelő érzés, hogy görcsbe rándulnak az
izmok a bensőmben, mintha én harcolnék. Az ellenfele feláll, és
Remington újra megüti, precízen és erőteljesen, a teste megfeszül, a szexi
fekete B a bicepszén hullámzik az izmai mozgásától. Teljes érzelmi csőd
vagyok, ahogy folytatódik a meccs, és egy csepp izzadság lecsorog a
melleim közé. Úgy tűnik a terhességtől a testhőm is magasabb, de ahogy
nézem a gyerekem apját ott fent – a káosz nagy mestere, azzal a
tetoválással, ami üvölti a világ felé, hogy ő az enyém, de ugyanakkor a
csókokkal, amiket azoktól a kurváktól kapott –, féltékennyé és dühössé
válok tőle. Úgy érzem magam, mint egy vulkán.
Remington végül kiüti fiatal ellenfelét, és az este tovább részében is
csak hozzák és hozzák neki az ellenfeleket. Olyan erővel üti ki őket, hogy
csak úgy pattognak a köteleken, az oldalukra dőlnek, pofára esnek, vagy
térdre rogynak, és mindegyikük a fejét rázza a döbbenettől, mintha az
agyuk remegne.
Megállíthatatlan.
– Soha nem szűnök meg ámulni azon, hogy mennyire szeret
nagymenőzni, amikor nézed a meccseit! – nevet fel Pete.
Hitetlenül megrázom a fejem, de Pete komoran bólint.
– Komolyan. A különbség a véráramlatában, amikor ki van téve a
tekintetednek – ahogy megváltózik és árad belőle a tesztoszteron, ahogy
életre kell a harcos ösztöne –, az hihetetlen. Tudtad, hogy a férfiak
tesztoszteron szintje felemelkedik, amikor egy új vonzó nőt látnak? Az övé
nem. Csak akkor veri ki a plafont is, amikor meglát téged – az ő nőjét.
Pete szavai gyilkosak. Olyan, mintha Remington mindig azt akarná
bebizonyítani, hogy ő a legerősebb férfi a világon és ő lesz az, aki megvéd
engem – és oh, igen, hiszek neki. Legyőzi a negyedik, majd az ötödik
ellenfelét is, a teste olyan, mint egy szex és erő buldózer, ahogy leveri
őket, egyiket a másik után, azok a sötét szemek rám szegeződnek,
megbizonyosodnak róla, hogy nézem őt. Minden egyes pillantástól, amit
felém küld, csak még jobban fáj belül, még dühösebb leszek és
szégyenletesen felizgulok, amíg megduzzad a csiklóm, és a kezeim annyira
összeszorítom az ölemben, hogy nem tudom, mit akarok jobban:
megdugni őt vagy felpofozni.
A hatodik és a hetedik ellenfelét is behozták már, és Remington még
mindig nem fáradt. Blokkol, üt, támad és védekezik.
– Szökőőőőőárrrrrrrrr, Szökőőőőőárrrrrrrrr – kántálja a közönség, és
Pete csatlakozik hozzájuk, kezeivel csápol a levegőben, miközben ezer
ember kántálja ugyanazt a szót, a felkonferáló megragadja Remington
karját és a győzelem jeleként a magasba emeli.
– A győztesünk! Még egyszer, hölgyeim és uraim, bemutatom nektek
Remington Tate-t, a Szökőőőőárrrrrt.
Sötét szemeivel engem keres. Abban a pillanatban, amikor rám
találnak, a pulzusom vadul ver a testemben, a szívem zakatol a
mellkasomban, ahogy rám bámul és mosolyog. Egy reszketés fut végig
rajtam a gödröcskéi látványától, a világító mosolyától, a sötét, ápolatlan
állkapcsától – és az a kibaszott vörös rúzs.
Amikor nem mosolygok vissza, a szemöldökét összeráncolja,
megragadja a kötelet és kimászik a ringből.
– Szökőár, Szökőár, Szökőár – hallom, ahogy újra izgatott kántálásba
kezdenek.
Kényszerítem magam, hogy álljam az acélos tekintetét, de a lábaim
remegni kezdenek, ahogy közeledik. Odanyújtja a kezét, és látok minden
kibaszott rúzsnyomot az arcán, aztán a kezére nézek és megragadom. Az
állkapcsom összeszorítom, ahogy húz a sorok között.
– Kulcsok – vakkantja Rileynak, aki leugrik a ringből és mellettünk
jön.
– Elviszlek titeket, srácok.
A hátsó szobákba megyünk, Remington megáll az öltözőjénél, hogy
magához vegye a váltóruháját, de közben nem engedi el a kezem. Nem
tudom nem nézni azt a rohadt rúzsfoltot azon a szexi, őrjítő száján, és a B
betű tetoválását a szexi, kemény bicepszén. Ellentétes érzések kavarodnak
bennem olyan sebességgel, hogy nem tudok mást tenni, mint
összeszorítani a fogaimat. Egy pillanatra elengedi a kezem, míg felvesz
egy fehér pólót és egy fekete melegítő nadrágot, aztán megragadja újra a
kezem, összekulcsolja az ujjait az enyéimmel, és kifelé vezet. A Navigator
hátsó üléséhez vezet, és amint elhelyezkedünk, és Riley elindítja az autót,
megfogja az arcomat, és ugyanazzal az éhséggel néz rám, mint ahogy
egész nap nézett. Vagy még éhesebben. Előredől, hogy megcsókoljon és én
elfordulok tőle.
– Ne – mondom.
Kényszerít, hogy hátradöntsem a fejem és mélyen, kétségbeesett
hangon mormolja:
– Azt akarom, hogy nézz engem, amikor harcolok. Egy
örökkévalóságig vártam, hogy rám nézz – az enyémre szorítja a száját, és
villámok cikáznak át rajtam. A vágy olyan erős bennem, hogy szükségem
van az összes akaraterőmre, hogy összezárjam a számat és elforduljak
tőle.
– Ne csókolj meg – sziszegem.
Egyik kezével megragadja az arcomat és visszafordít, ismét az ajkamra
nyomja a száját, kényszerítve, hogy szétnyissam, és egy nyögéssel a
számba löki a nyelvét. Felnyögök, ahogy a nyelve az enyémhez ér,
gyengéden harcol, miközben közte és az ülés között fészkelődöm, aztán
eltolom a vállánál fogva és elfordítom a fejem.
– Engedj – nyögöm.
– Istenem, annyira szükségem van rád, mint a levegőre… –
becsúsztatja az érdes tenyerét a ruhám alá, hosszú ujjaival végig simít a
combomon, ahogy vágyakozó, nedves csókokkal borítja el a nyakam. –
Miért játszadozol velem? Hmm? Most azonnal benned akarok lenni...
– A groupieknak is ezt mondtad? – ahogy a keze feljebb csúszik a
combomon, csak még dühösebb leszek, meglököm a kőkemény mellkasát
és frusztrált hang hagyja el a torkom, amikor nem mozdul. – Mondd ezt
annak, aki megcsókolta az állad, a homlokod, az arcod és a kibaszott
szádat!
Összezavarodott tekintettel húzódik hátrább.
– Csupa rúzs folt az arcod, Remington! – mondom, miközben
megigazítom a ruhámat.
Egy mély, elkeseredett hangot ad ki, aztán elhúzza a kézfejét az ajkain,
majd lenéz és meglepetten néz rá a vörös csíkra a kezén. Összeszorítja az
állkapcsát és hátra zuhan a székbe, morogva hajtja hátra a fejét. A hajába
túr és dühösen a mennyezetre néz. Megpróbálok az ülés másik felére
csúszni, de kinyúl és átkarolja a derekam.
– Ne tedd – fakad ki, mintha fájdalmai lennének.
 Lenyelem a düh gombócot, ami a torkomban van, amikor a
derekamról a kezemre csúsztatja kezét és összekulcsolja az ujjainkat. A
teljes út alatt, érzem, ahogy a tenyere az enyémnek simul, a vastag, hosszú
ujjai körül ölelik az enyémeket, szorosan tartva, mialatt a mellkasom
olyan, mintha készülne felrobbanni. Elérünk a hotelhez és Riley óvatosan
a visszapillantó tükörből ránk néz.
– Összeszedem a csapat többi tagját is – mondja.
– Kösz – mondja Remington, ahogy kisegít engem az autóból. Aztán,
még mindig a kezemet fogva, végig vezet az előtéren egészen a liftekig.
Beszállunk, és az állán még mindig ott virítanak a vörös foltok. Még
ezekkel a foltokkal is, ő minden nő álma. A haja kócos és fekete, a
melegítőnadrágja a csípője alján lóg, míg a pólója teljesen ráfeszül a
kockás hasizmára és a széles vállára, meg a feszülő bicepszére. Még
mindig ugyanaz a szex ikon, ami mindig is volt, míg én annyira terhesnek
érzem magam, mint még soha.
Behúz a szobánkba, az ajtó hatalmas csattanással csukódik be, és
abban a pillanatban elengedi a kezem és a csípőmtől fogva felemel, és az
étkezőasztalra tesz.
– Ne tedd ezt velem – megszorítja a nyakam és újra a ruhám alá
csúsztatja a kezét, gyorsan felhajtja és a bugyimon keresztül fogdosni
kezd. – Kibaszottul ne tedd ezt velem most – morogja.
Remegni kezdek, mikor az szája eléri az állam, fogai közé veszi az
ajkaimat, ahogy ujjával dörzsölni kezd a bugyimon keresztül. Utálom ezt a
nyöszörgést, aki kiszalad a számon, de úgy tűnik, neki tetszik, mert
felmordul és egyenesen a számra akar tapadni. Elkapom a fejem, a
hangom lágy és fájdalommal teli.
– Téged akarlak megcsókolni, nem őket! – elsírom magam, míg
taszítok egyet a mellkasán.
– Én vagyok – kihúzza a kezét a ruhám alól, két kezébe fogja a fejem,
és megcsókol, összekenve engem valaki más rúzsával, ahogy a számra
tapad és erőszakkal feltárja azt. A mellkasának feszülve próbálom eltolni,
míg végül már nem bírom, míg a nyelve az enyémmel viaskodik és a
karjaiba zár, ahogy az asztalra fektet, a karjaival véd meg a kemény
felülettől, míg kétségbeesett éhséggel szívja az ajkaimat. – Én vagyok –
mondja, kezével végig simít az oldalamon egészen a mellemig.
Felnyögök a vágytól és utálom, hogy ezt teszem. Annyira nedves
vagyok. Annyira szükségem van rá. Olyan kurva jó illata van. Megőrjít, de
amikor kezébe veszi a mellem, még mindig annyira féltékeny és dühös
vagyok, hogy próbálom eltolni a kezét. Mély, fájdalmas hangot ad ki.
 – Brooke… – frusztráltan sóhajt, majd megfogja a ruhám anyagát és
egyetlen mozdulattal kettétépi. Zihálok, amikor félre söpri az anyagot,
hogy feltárja a testem, a sötét fejét rögtön lehajtja, hogy nyelvét végig
húzhassa a bőrömön, a köldökömtől felfele halad, kezét felfele csúsztatva
bordáimon. Remegés fut át rajtam, átkarolom a fejét, őrlődöm a között,
hogy felhúzzam őt a számhoz vagy eltoljam magamtól, ezért inkább a
hajától fogva felhúzom.
– Ne! – mondom, és ő felemelkedik, rám néz azokkal a ragadozó
szemeivel, és tudom, hogy nem kellene provokálnom, le kellene
nyugtatnom őt, de őrülten féltékeny vagyok. Ez lett belőlem miatta.
Szeretem és a megszállottja lettem, miközben azon gondolkodom, hogy
vajon kivel volt. Lehet, hogy nem is tudja, de ők tudják, és ők nem én
vagyok. Határozottan felülök és dühösen elkapom az állát, és elkezdem
dörzsölni az ujjaimmal és a tenyeremmel a nyomokat. Mikor nem sikerül
letörölnöm őket, fogom a fehér pólóját és felhúzom azt, hogy letöröljem az
arcát. Ő csak áll ott, jobban fújtat, mint amikor verekszik, úgy néz rám,
mintha könyörögne valamiért, értem, ahogy türelmesen áll és hagyja,
hogy tisztára töröljem.
Az ujjaim remegnek. A szemei ragyognak, ahogy dörzsölöm, de még
mindig nem tudom letörölni a rúzsfoltokat, és ez megőrjít. Megnyalom az
ujjam és a foltokra dörzsölöm a nyálam, aztán a pólóval kezdem el törölni.
Frusztráltan felhördül és az ujjait a szájába dugja, aztán elkezdi dörzsölni
azokat a helyeket, amelyeket én is dörzsölök, az ujjaink egymásba
ütköznek, ahogy szétkenjük a nyálunkat az állán. Felhúzom a pólóját és
újra dörzsölni kezdem, teljesen kifulladok, mire végre elkezd lejönni a
rúzs.
Akkor állok le, mikor már semmi sincs rajta, csak a kemény, vad álla, a
testem lángol a vágytól és a szívem is ég a szerelemtől, míg minden
porcikámat felemészti a féltékenység. A hajába kapaszkodom, és
odahajolok, hogy ott csókoljam meg, ahol azelőtt más csókja volt, így
próbálom eltörölni mindazt, ami ott volt. Aztán máshol is megcsókolom,
minden helyre jut egy ahol azelőtt a foltok voltak. A csípőmbe markol,
amikor végig húzom az ajkaimat az álla vonalán és a szája felé közelitek,
és megcsókolom, gyorsan, majdnem úgy, mintha nem akarnám, aztán
hátra húzódok, miközben élesen szívom be a levegőt. Felhúzza a
szemöldökét.
– Kész? – kérdezi elgyötört hangon, és azt hiszem nem is lélegzek,
amikor bólintok. Fogja a foltos pólóját, és egyetlen mozdulattal lerántja
magáról és elhajítja. – Most pedig te meg én szeretkezni fogunk. Nem kell
várunk egy másodperccel... sem tovább... hogy együtt legyünk.
Remegek, és a hangom nyers a sok érzelemtől.
– Nem tudom elviselni, amikor látom a rúzsfoltjaikat rajtad,
Remington – nem fogom hagyni, hogy megcsókoljanak. És most nem a
terhességi hiszti, vagy az én bizonytalanságom mondatja ezt velem! Már
régen megmondtam neked, hogy nem fogok osztozni. Nem fogok osztozni
rajtad!
– Shh, baby, nem is várom el tőled és nem is akarom – letolja a
szétszaggatott ruhámat a vállamról, és hagyja, hogy szétterüljön alattam
az asztalon. Lefektet, aztán végig néz rajtam, ahogy ott fekszem
kitárulkozva előtte. Mindenhol megérint – a lábaimat, a karjaimat, a
melleim között –, ahogy rám dől. – Az Edző épp kötözte be a kezeimet, a
fejhallgató rajtam volt. Nem láttam őket, amikor jöttek, csak akkor,
amikor rám másztak. Nem fog többet megtörténni. Nem csókoltam meg
senkit. Nem csókoltam meg egyiküket sem. Csak téged, kis csillagszóróm.
Lehajtja a fejét a melleimhez, és megnyalja az egyik mellbimbómat a
melltartómon keresztül, becsúsztatja a kezét a fehér pamut alá, lehúzza az
anyagot és a kidudorodó mellem alá teszi.
– Nyalni és szopni fogom ezeket, és azt teszek velük, amit csak akarok.
A szívem forró vért pumpál az ereimbe, ahogy a másik oldalon is
lehúzza az anyagot és megnyalja az érzékeny csúcsot, élvezet hullámok
önti el a testem az érintésétől. A melleim nagyobbak, felágaskodnak, a
bimbóim sötétebbek és duzzadtabbak, és ő úgy fogja a kezébe őket,
mintha új területeket fedezne fel. A hangtól, amit kiad, belőlem is feltör
egy sóhaj, ahogy ficánkolok a vágytól. A szemei az enyémet keresik,
amikor meghallja a sóhajomat, és elkapja a derekam és az asztal szélére
húz, a fenekem a levegőbe lóg, mikor lecsúsztatja magáról a melegítőjét.
Hirtelen megérzem, hogy mennyire kemény, a merevedése az elázott
puncimat súrolja, ahogy előre dől, hogy nyalja és szopogassa a melleimet.
– Érzékeny? – megnyomja az egyik bimbót, aztán a másikat, a keze
durva, de mégis gyengéd. A hátam ívbe feszül és lágyan nyögök. Akarok
egy zúzódást, azt akarom, hogy fájjon, a bőröm, az izmaim, ahogy fáj az
iránta érzett szerelmem is.
– Igen – zihálom, és a torkom elszorul és a szükségtől könnyek
gyűlnek a szemembe.
Mohón csókolja a számat, aztán lehajtja a fejét és a nyakamba dörmög.
– Brooke – kényezteti a puncim és benyomja a hüvelykujját a
testembe, miközben oldalra fordítja a fejét és a nyelvével az enyémet
simítja. Remeg a bensőm, ahogy hátra húzódik, hogy az arcomat nézze,
miközben ujjaz. Látom a nyers szükséget az arcán, ahogy engem néz,
aztán felemeli a kezét és lenyalja a nedvektől csillogó ujját. Oh, Istenem,
látom őt – egy vad hím, mégis kisfiúsan elragadó azzal a kócos sötét
hajával, és mocorgok és nyögök, mert akarom őt, akarom, AKAROM ŐT!
– Nyughatatlan vagy, mondd, mit szeretnél? – a vágytól túlfűtött
hangjától, remegés fut át rajtam, ahogy válaszolok neki.
– Úgy akarlak nyalni, ahogy te nyalsz engem – bólint, és előre dől, és
odatartja a nyelvét, majd a tarkómra teszi a kezét és odanyomja a
nyakához. Nedves és forró, a bőre, mint a selyem a nyelvem alatt.
Megborzongok, ahogy felfele haladok, belemarkolok a hajába és a felső
ajkát beszívom a számba. Olyan az íze, mint mindig, olyan, mint aki
engem kíván. Hevesen csókolózunk, és még jobban akadozik a lélegzetem.
Letépi a melltartómat, ahogy az alsó ajkába harapok, és kapkodva veszi a
levegőt, amikor lehúzza a bugyimat és hátra húzódik, hogy végig nézzen a
meztelen testemen. Végig hordozza rajtam a tekintetét, valósággal felfal.
Nézi a duzzadt, meztelen melleimet, és tudom, hogy kívánja őket.
Tenyerébe veszi az egyiket, mintha most ismerkedne a testemmel. Ezt
tette a testemmel. Ez történik a testemmel miatta. Megérinti a másik
mellemet, aztán azonnal mindkettőt a kezébe veszi, gyúrja őket és játszik
velük, közben csillogó szemekkel issza be a látványukat.
Vérzik az ajka a harapásomtól, és a mellkasa síkos az izzadtságtól.
– Megharaptalak – mondom tiltakozva.
– Csak tedd rá az ajkaidat.
– Remy...
– Tedd rá a nyelved – újra előre hajol és az ajkait az enyémhez
dörzsöli, és én gyengéden megnyalom, úgy ahogy egy állat tisztítaná ki a
sebet. Gyengéden megszívom a vérző ajkát. Végig húzza az orrát az
enyémen és nyalogatni kezdi az ajkaimat. Megölelem őt, széttárom a
lábaimat és a dereka köré fonom őket. A szükség végigsöpör rajtam,
ahogy megfogja a fenekem és felemel. Megemelem a hátsómat, hogy
segítsek neki, és annyira meg vagyok részegülve a vágytól, hogy a látásom
is elhomályosul, ahogy odavisz a kanapéhoz.
Megcsókolja a nyakam, ahogy leenged, aztán körözni kezd az ujjával a
lábaim között, pont ott ahol a legnedvesebb vagyok és én felnyögök.
– Készen állsz rám? – a hangja a fülemnél van, ahogy simogatja a
nedves redőimet. – Készülj fel rám.
Belém nyomja a hosszú ujjait, hogy még nedvesebb legyek, de annyira
el vagyok ázva, hogy könnyedén becsúsznak az ujjai. Összehúzódik a
puncim és alig bírom visszatartani az orgazmusom, amikor dörzsölni
kezdi az érzékeny pontjaimat. Lefele csúsztatja az ajkait a testemen, majd
lehajtja a sötét fejét, nyelvét végig húzza a csiklómon, óvatosan nyaldos,
ahogy a combomat lefogva széttárva tartja a lábaimat. A tarkóját fogom és
nézem, hogy mit csinál velem. Aztán letérdel a kanapé szélénél és pár
centivel lejjebb húz, aztán elkezd befurakodni. Kemény, Forró.
Keményebb, mint bármi, amit eddig fogtam. A testem ívbe feszül és
zihálok, ahogy minden egyes milliméterét belém vezeti, míg a
tekintetünkkel fogva tartjuk egymást. Kezébe fogja az arcom és végig
húzza a hüvelykujját az alsó ajkamon, keményen, de mégis
szeretetteljesen meghúzza, hogy folyamatosan nyomul befele, amíg végül
teljesen ki nem tölt. Nyöszörgök, ahogy mozgatja a csípőjét. Előre dől és
megcsókolja fülem.
– Hiányoztam neked.
Odafordulok és megcsókolom, zihálok, ahogy megemelem a csípőmet.
– Úgy érzem, mintha soha nem lettem volna ennyire nedves és
duzzadt.
– Soha nem voltam még ennyire kemény – kihúzza magát, majd újra
benyomul, lassan és élvezetesen. Érzem, ahogy szétfeszít, feltár, befogad,
megtölt, aztán ott hagy... nyafogok, és már majdnem könyörgöm neki,
hogy jöjjön vissza, amikor megteszi… visszajön... belém zúdul... az izmok
a karjain, a kelta tetoválásai és a B betű, hullámzik, ahogy mozog. Mikor
harmadszor belém nyomul, a kezeimet lefogja a fejem fölött, erősen
belém csapódik, amitől a melleim fel-alá ugrálnak. Kiáltok és ő elfolytja a
hangot a szájával. Mélyen belélegzem az illatát.
– Szeretlek... – mondom fulladozva.
Megáll bennem, nehezen veszi a levegőt. Egy mélyről fakadó hang
hagyja el a torkát, ahogy oldalra fordul és elkezdi nyalni a fülem. Aztán a
karjaiba zár, mintha meg akarna védeni, ahogy felveszi a ritmust, ami
gyors, határozott, vad, ösztönös. Majdnem sírok, amikor hozzá nyomom a
csípőmet és odafordulok a füléhez, zihálok attól, ahogy falja a nyakam,
dörzsöli a melleimet, és keményen és gyorsan dug.
– Oh, Istenem... Remington... Remington...
Homlokát az enyémnek nyomja, ahogy folytatja a nyomulást, aztán
elkezdi kényeztetni a csiklómat, míg a farka keményen és durván lüktet
bennem. Ellazulok és összetörök, irányíthatatlanul remegek, ahogy egy
csodás, forró csókkal birtokba veszi a számat. Szerelem, szenvedély,
szükség árad szét bennem, ahogy elélvezek és összetörök alatta.
 – Jól vagy? – kérdezi, ahogy lassít a mozgásán, míg én még mindig
élvezek.
– Igen! – minden porcikám érte kiált. Felemelkedem és odanyomom
magam, többet akarok, őt akarom. Felmordul, mintha nem tudná
visszafogni magát és kihúzódik, aztán újra belém csapódik, még
erősebben, egyik kezével szorosan fogj a derekam, hogy egy helyben
tartson, míg újra belém nyomul. Nyögök, és a nevét suttogom.
– Remy...
A szemei égetnek, ahogy végig húzza a kezét a torkomon, a melleim
között, aztán odahajol, hogy újra megnyaljon.
– Enyém – suttogja lágyan, emlékeztetve engem.
– Tied, csak a tied – mondom és érzem, hogy egy újabb orgazmushoz
közeledek.
Az orrát a fülemhez nyomja, morog, ahogy forrón elélvez bennem, a
nagy teste az enyémhez feszül, egy állati hangot hallat, mielőtt újra
megszólal.
– Enyém!
Miután elélvez és a karjaiba tart egy rövid ideig, felemel, úgy, hogy
még mindig bennem van, és én a nyakához szorítom az orrom. A
konyhába visz, elvesz két zöld almát, egyet nekem ad, majd bevisz a
főhálószobába. Bele harapok az almába, ahogy elhelyezkedünk a takarók
alatt, aztán ő is elkezdi enni az almáját. Csókolózunk egy kicsit, és olyan
íze van, mint a lédús, savanykás almának. Megeszi az almáját, aztán
lenyalogatja a szám szélén lévő almalevet, és én odatartom neki az én
almámat is, mert úgy gondolom, hogy még éhes. Egy nagyot harap belőle,
és rám mosolyog, mikor látja, hogy én is onnan harapok, ahonnan ő az
előbb.
A lábai nyughatatlanul mozognak, és tudom, hogy az én felpörgött
Remym nem fog ma este aludni, de ha egész éjjel szeretkezni akar velem,
én benne vagyok. Remélem, ezt tervezi. Úgy fordulok, hogy ne csússzon ki
belőlem, ahogy mindketten az almámat esszük. Egyszerre nevetünk fel és
azt mondom neki.
– A babánk most akkora, mint egy szilva.
– Egy szilva? – kinyitja száját és én odatartom neki az almát, aztán a
szabad kezemmel egy szilva méretűt formázok.
– Egy szilva – ismétlem meg.
– Annyira kicsi – mondja gyengéden, végigsimít a nagy kezével a
pocakomon.
 – Ennyire kicsi – mondom, majd a nagy meleg testéhez húzódok,
hallgatom, ahogy megeszi a maradék almát, és hagyom, hogy felnyalja az
összes almalevet, ami a bőrömre csöppent.
 Tizenöt

Fordította: Betty Boop

Hogyan döntsünk ki egy fát

Remington teljesen beleszeretett a négy hónapos hasamba. Kezd

igazán meglátszani, és ez nagyon izgatja őt. Nem, ez nem csak őt izgatja.
Engem is nagyon izgat, és rohadtul szerelmes vagyok a terhes
pocakomba! Olyan csodálatosan érzem magam. Nincs többé
hányingerem. Valahogy úgy tűnik, hogy "ragyogok", de azt hiszem, ez
annak köszönhető, ahogy Remy szeretkezik velem, és a babának, akit
belém rakott.
Minden reggel a kezével méri meg a dudort a hasamon, amikor
megállok az egész alakos tükör előtt a hotelszobánkban. Bármit is csinál
éppen (zuhanyzik, fogat mos), odajön hozzám, és megvizsgál engem, a
tekintete csillog a büszkeségtől, amikor a kezébe fogva leméri a változást.
Hangja rekedtes ma reggel. Most ébredtünk fel, meztelenül áll a hátam
mögött, hatalmas szikár teste tökéletesen látható a tükörben az enyém
mögött, ahogy lehajtja a sötét fejét és megszaglászik engem.
– Biztos vagy benne, hogy eleget eszel? – suttogja a fülembe, mielőtt
szorosan magához húz és az ajkával a torkomat kaparássza.
– Nem fogok elkezdeni annyit enni, mint te! – támadok neki,
miközben megfordulok a karjában és összekulcsolom az ujjaimat a
tarkóján, vigyorogva nézek fel rá, mint egy szerelemtől sújtott bolond,
amivé ő tett engem. Játékosan megpiszkálom a gödröcskéit. – Már
rájöttünk arra, hogy gondjaid vannak. Csak azt akarod, hogy mindenki
megtudja és felfogja, én terhes vagyok és foglalt.
Felemel a lábamról, így a szánk egy vonalba kerül, és egy nagy puszit
nyom az ajkamra, miközben magához szorít.
– Ez így van!
Ma, az edzőteremben meg akarja nekem mutatni, hogyan kell őt
ledönteni – vagy, inkább bárki mást, aki megfenyeget – a lábáról. Most,
amikor már sétáltam, majd egy kicsit kocogtam is, az orvos teljes
beleegyezésével, úgy érzem, mintha nyertem volna egymillió dollárt. De
ami leginkább jó érzéssel tölt el, az az, ahogyan Remington rám néz.
Dögösen és birtoklóan, ez az én nőm, ez az én gyermekem. Azt olvastam,
ez teljesen normális, ha ilyen tüzes és nyűgös valaki, amikor éppen terhes,
de én tényleg nem tudom megállni, hogy ne szaggassam le róla a ruháit,
amint megérzem az illatát, égek a vágytól és rá akarok ugrani a szexi
testére. Amit meg is csinálok, legalább kétszer egy nap, az ő teljes férfiúi
örömére.
Nem ment át feketébe abban a két hónapban, amióta visszajöttem, de
terveznek valamit Pete-tel és Rileyval. Az a tény, hogy mind a hárman
olyan titokzatosak ezzel kapcsolatban, aggaszt engem. Azt hiszem, ennek
Norához van köze, de amikor azt mondtam neki – Remy, Nora ezt az
üzenetet hagyta nekem. Nem akarja, hogy bármit is tegyek, és talán csak
meg kellene várni az utolsó meccsedet, mielőtt beszélek vele – de csak
kuncogott, és azt mondta: – Hagyd ezt most rám, rendben?
De ez nincs rendben.
Nagyon félek. Ma reggel volt egy furcsa találkozója Pete-tel és Rileyval
a nappalinkban. Rám nézett, és halkan megkérdezte: – Beszélhetnék a
srácokkal egyedül egy percet? – Azóta folyamatosan aggódok a terveik
miatt.
És ez az egyetlen olyan része, amit nem szeretek a terhességben.
Utálom, amiért úgy kezelnek, mint egy bárgyú, puhány, finom kis
nebáncsvirágot.
Nem, uram. És ezt ma az edzőteremben be is fogom bizonyítani,
amikor a terhes hasam ellenére átdobom és leteperem a földre Remington
Tatet.
Figyelem, ahogy a teljes felüléseket csinálja, közben gyorsan veszi a
levegőt, ki és be. Figyelem, ahogy három fordulót ugrókötelezik és három
fordulót árnyék-bokszol, lendít, üt, lendít, üt, hárít, lebukik... a tökéletes
mellkasa kiizzadt, amilyen intenzitással dolgozik, az engem is felpörget.
Az Edző utasításokat kiabál neki be a pálya széléről, és Riley feljegyzi a
teljesítményét a papírjára.
Amikor Remington már teljesen leizzadt, int nekem és odahív a
ringhez, addigra az egész bőröm izzik a vágytól.
– Készen állsz?
Bólintok, és bemászok mellé a ringbe.
Ma az egyik, középen cipzáras, szűk, egybe részes edzőruhám van
rajtam. A tekintetével felfal engem, és esküszöm, mindenütt lángolok,
ahol hozzám ér. A tekintetét az enyémbe mélyeszti.
– Készen állsz? – most nyers a hangja.
 – El sem tudod képzelni, hogy mennyire kész vagyok. Szétrúgom a
segged, és ettől majd csodásan fogom érezni magam.
– Először rúgd szét a sípcsontomat, és csak majd utána a seggemet –
húz közelebb magához, és a forró meleg leheletét érzem a fülemben,
amint suttog nekem. – A legfontosabb dolog, amit meg kell tenned ahhoz,
hogy le tudj engem teríteni, először is ki kell, hogy billents az
egyensúlyomból. Ha én vagy bárki, aki nehezebb nálad egyensúlyban van,
akkor soha nem fogod tudni őket kiütni.
– Oké – mondom, ahogy megáll mellettem, mert engem már az ő
közelsége is kibillent az egyensúlyomból.
– Megrúgod a sípcsontomat, én kibillenek az egyensúlyomból, akkor
elkaszálsz a lábaddal, mint a múltkor, aztán megrúgod a leggyengébb
részt a sarkamnál – na, nézzük, hogy megy ez neked! Tehát ha kibillentesz
az egyensúlyomból, akkor legyőzöl engem.
Az idegességtől pillangók repkedtek a gyomromban, felnyögök és
megforgatom a szemem.
– Úgy érzem, újra meg fogok sérülni. Te még mindig egy fa vagy,
Remington.
– Egy kibaszott sípcsonton rúgás. – Alaposan végigmér, az ajka
mosolyra húzódik, látni a szexi és pajkos gödröcskéit. – Gyerünk.
Megtartod az egyensúlyod, és kibillentesz az enyémből.
Belenézek a játékosan csillogó kék szemébe, miközben teljes szívemből
azt érzem, egy hatalmas nagy adag szeretet ül rajtam.
– Téged bántani, ellenkezik minden ösztönömmel – mondom
drámaian, mintha valóban azt gondolnám, hogy le tudom őt dönteni.
– Egy kicsit sem fogsz bántani – mondja nevetve.
Aztán megragadom az állkapcsát, megcsókolom a szája sarkában,
mielőtt elhúzódok tőle és megfeszítem a lábaimat.
– Rendben, a büszkeségem azt mondja, ezt meg kell tennem. Mi lenne,
ha te lennél Skorpió?
Morcosan néz rám.
– Leteríted őt baba, és most megmutatom, hogy hogyan. Gyerünk,
rengesd meg a világom, kis csillagszóróm.
Megteszem. Megrúgom a sípcsontját, minden súlyomat beleadom,
amíg azt nem mondja: – Jaj! – aztán elkaszálom a lábammal olyan
gyorsan, ahogy csak tudom, elkapom a hátul a lábát, és úgy érzem
feldönthetem. De ő még mindig Remington Tate, és természetesen úgy
néz ki, hogy mindjárt visszanyeri az egyensúlyát. Hátra tántorodik, amitől
én billenek ki az egyensúlyomból. Vinnyogok, amikor esni kezdek,
azonnal megragad engem, és leveti magát a hátára, megakadályozva ezzel
az esésemet.
Kuncog, ahogy kiegyenesedünk.
– Hagytál nyerni – vádolom, összeszűkült szemmel.
A fejét rázza.
– Nem, ez te csináltad saját magadtól – győzköd engem.
– Te, egy hihetetlenül nagy hazug vagy – mondom, és eltolom
magamtól.
Vihog, és velem az ölében felül, megsimítja a lófarkamat.
– Nem is volt olyan kemény, ugye? – kérdezi, miközben az arcomat
simogatja.
– Nem – sóhajtom, majd halkan a fülébe súgom, hogy csak ő hallja. –
De te az vagy.
A számat nézi, én meg mocorgok rajta. Lehajtja a fejét és megszagol
engem, amikor az orra megérinti a nyakamat, attól érzem, ahogy a
bizsergés végigszalad az egész bőrömön.
– Szeretsz vitatkozni velem? – kérdezem selymes hangon, ahogy
megtámaszkodom a karommal a vállán, egyre izgatottabb vagyok és
bepörögtem, mert érzem a hatalmas erekcióját alattam.
– Hmm – mondja, ahogy felemeli a kezét, és megfogja a nyakam. –
Szeretem az ilyen vitákat, mint ez... – gyengéden megcsókol, és benyomja
a nyelvét a számba, a nyelve érintésétől az egész testemen végigszalad az
elektromosság. Izzadt az edzés után, az íze forró és szomjazó, úgy érzem,
hogy még forróbb és még szomjasabb leszek, a körmömmel
megsimogatom a mellkasát, az izma sima és kemény, ahogy terpeszkedek
rajta.
Az öklébe fogja a lófarkam, kezével egy helyben tart engem, felemeli a
fejét és kissé mogorván mondja – Riley...
– Igen, megmondom az Edzőnek. – Riley nem tudja leplezni a
nevetést a hangjában, hoz nekünk néhány törölközőt és italt, mielőtt
elindul a kijárat felé.
– Remington... – szidom meg.
Az ajkának a sarkai édesen kunkorodnak, ahogy az ujjaival az
edzőruhám cipzárját babrálja, miközben Riley kiabál az Edzőnek.
– Hé, Edző, mi már kiütöttük, innentől a srácot Brooke veszi át! –
Eltűnnek a tornaterem ajtaja mögött, és amint az ajtó becsukódik utánuk,
Remington hevesen csókolja felfelé a nyakamat. – Lehetetlen, hogy
valami ennyire gyönyörű legyen – mormogja nekem, ahogy a tenyerével
érzékien a gerincem mentén végigsimogat.
 – Tehát a csókolózás az, ameddig eljutunk, mert ebből szinte
lehetetlen engem kiszedni – suttogom.
– Ennek mennie kell – mondja nekem, miközben nyalogat.
Megcsókolja a számat, a kezébe fogja a nyakamat. Aztán, a szabad kezével
elkezdi lehúzni a cipzáramat az edzőruhámon. Ficergek és felnyögök,
mert mi még soha nem próbáltuk ezt csinálni, amikor ilyen bonyolult
valami van rajtam, mint most ez a ruha.
– Ez lejön, de nem könnyen.
– Csak egy kis helyet kell csináljunk nekem – mormogja hevesen az
államnak, ahogy lehajol a combomhoz, megragadja a szövetet mind a két
oldalon a belső combomnál; aztán megrántja és elszakítja a cicaruhámat,
megnyitja a varrásnál. Érzem a levegőt az égő középpontomon, ahogy
beszivárog a nyíláson keresztül. Benyúl a szakadáson. – Kapaszkodj a
nyakamba – ahogy manőverezik, letépi és lehúzza a bugyit, amit viselek.
Megrángatja, és kihúzza a szakadáson keresztül, a szeme csillog, a sürgető
szexuális vágy úgy söpör át rajtam, mint egy vihar.
– Ó, kérlek. – Odahúzom a fejét az enyémhez, a számba veszem finom
ajkát, a csípőmet kétségbeesetten ringatom felette.
Felemel engem egy pillanatra, majd lelöki magáról a
melegítőnadrágját, az egyik kezét a csípőmre teszi és visszaemel, elég erős
ahhoz, hogy ezt egy kézzel is könnyedén megcsinálja, aztán felnyársal
engem magára. Nagy. Forró. Kemény. Az enyém. Felnyögök és
megnyalogatom a nyakát, elveszek, ahogy kitágulok körülötte.
Megragadja a fejem, és keményen megcsókolja a számat. Ő mozog, az
egyik kezével gyengéden megemel, majd visszaenged, a másik kezében a
nyakamat tartja, miközben engem csókol, szája erős és parancsoló, kutató
és ízlelő, visszahúzódó és ingerlő.
Gyorsan és keményen megyek el, a karjába húz, mintha egy satuba
fogna, amikor az összehúzódásaim végighullámzanak rajta. Hallom,
ahogy halkan morog, hagyja, hogy megfejjem őt. Aztán felemel engem,
átvisz a ring széléhez és rátesz a kötelekre. Az egyik karjával átölel, egy
másodpercre sem húzta ki magát belőlem. Ismét mozogni kezd. Halkan
felnyögök. Úgy érzem, a levegőben lebegek, a kötél és a karja között, az
egyetlen kapcsolatom a testével csak a karja és a farka bennem. A
lófarkam a hátam mögé esik, amikor a nyakamat hátraívelem, és ő már
ott is van, hogy felfalja azt. Nyávogok, ahogy mozog, és lecsúsztatom az
ujjaim a kidudorodó karjára, érzem, ahogy a bicepsze megfeszül és
összehúzódik a testével együtt, ahogy pumpál engem.
 Nem beszélünk. Nincs szükségünk szavakra; mi így beszélünk, mint
most. Felemelem a fejem, megharapom és megnyalogatom, aztán zihálok,
amint meghallom a légzését, izmai mozognak és megfeszülnek, miközben
mozog bennem, amíg én újra el nem megyek. Soha, de soha nem megy el
előbb, mint én – mindig vár, beindít és figyel engem. A szeme elsötétül,
ahogy most engem néz, amikor elmegyek; majd megfeszül az állkapcsa, a
teste megkeményedik, ahogy mélyen belém süllyed, és ott tartja magát, ez
az, ahol felrobban, amikor elmegyek körülötte, megölelem magamban,
megragadom és végighullámzok rajta.
Ahelyett, hogy leereszkednénk a földre mikor végeztünk, inkább
közelebb húzódunk egymáshoz.
– Maradj bennem – könyörgök neki. Kapkodom a levegőt, és a
körmeimet a vállába mélyesztem.
Még közelebb húz magához, lehajtja a fejét a mellem közé, és vesz egy
nagy levegőt, mintha a bőröm lenne az ő levegője, aztán finoman
beleharap a mellem tetejébe.
– Benned akarok élni – mondja morogva, gyengéd hangon, amitől
elolvadok, megragad engem és közelebb húz magához, harapdál, nyalogat
és megfürdet engem, az állával dörzsöli a bőrömet. – Istenem, benned
akarok meghalni.
Úgy érzem, a csontjaim szétfolynak a testemben, de még inkább
ellazulok, érzem, ahogy vonz az energiája, ez a hatalmas erejű tornádó,
amivel dolgozik bennem.
– Te annyira birtokolsz, hogy tudom, engem is magaddal fogsz vinni.
– Nem, én soha nem bántanálak.
Halkan nevetek.
– Ez nem a te választásod lesz. Magaddal fogsz vinni, mert én oda
megyek, ahová te mész. Te leszel az én végzetem, Remington Tate, de ez
az, amit én választottam.
Az arca összefacsarodik a fájdalomtól, ahogy a kézfejével megcirógatja
az állkapcsomat.
– Nem, Brooke. Megvédelek téged, még magamtól is.
Egy pillanatig egymásra bámulunk, és az eltökéltség a tekintetében,
hogy megvédjen, csak még jobban megnyugtat engem, mert bármi is
történik, az életem mindig összefonódik az övével, jöjjön jó vagy rossz.
Mellette leszek, futok, harcolok, ragaszkodok, és üldözőbe veszem az
álmait, amelyek ma már az enyémek is.
 – Ahogy mondtad, szeretni foglak, még ha ez meg is öl minket –
suttogtam, miközben cirógatom az arcát. – Mi mind meghalunk. És én
inkább úgy halok meg, hogy tudom, hogy kibaszottul szerettelek.
– Baby, az egyetlen, akik ezt megteheti, az én vagyok – mondja
rekedten, és annyira magához szorít, hogy nevetnem kell a teljes és totális
boldogságomban.
– Remy... hol fogunk lakni a babával?
Felegyenesedik és felemel a karjaiba, a lábam még mindig körülzárja a
csípőjét, ahogy keresztülmegy a ringen.
– Bárhol, ahol te szeretnél. Akkor már vége lesz a szezonnak. Bárhová
elviszlek, ahová csak akarod.
– Arra gondoltam, lehet, megtartom a lakásomat. Eleinte nem
akartam, megújítani a szerződést. De lehet, hogy okos dolog lenne, ha
lenne valahol egy bázisunk. Van egy második hálószoba ahol csak jógázni
szoktam, az lehetne a gyerekszoba. Melanie mindent beszerezhet és...
Leültet minket a székre, ami a ring sarkában van, egy kosárban a
törölközők és az italok várnak ránk. Megragad egy törülközőt, könnyedén
megemel az ölében, lassan elkezd megtisztogatni, a profilja nyugodt és
ellazult.
– Megkérem Pete-t, hogy újítsa meg a bérleti szerződést további egy
évre, míg keresünk valami mást – mondja nekem. – Használhatod a
kártyát, amit adtam, hogy beszerezz bármit, amit szeretnél.
Átkarolom a nyakát, és megpiszkálok egy rejtett gödröcskét.
– Szóval, még mindig a barátnőd és az alkalmazottad vagyok?
Hivatalosan is?
Megragadja hátul a fejemet, elfordítja az arcomat a mennyezet felé, és
egy ösvényt nyal az államig, majd fel egészen a számig, ahol körülöleli azt
az övével.
– Hivatalosan, az Enyém vagy.

♥♥♥

– Hogy lesz majd az oltásokkal, a hagyományos módon csináljuk, vagy

találunk egy orvos, aki eltérő menetrenddel dolgozik? Olyan sok
bizonyíték van arra, hogy egyes vakcinák lehetnek az okai az autizmusnak
– mondom Remingtonnak az egyik éjszaka.
Egy tonna zöldséget eszem. Azt olvastam, hogy a különböző színű
zöldségekben különböző antioxidánsok vannak. Zöld zöldségekben mást
találunk, mint a lilában vagy a narancssárgában, így egy szivárványt
eszem minden reggel, délben és este. A legjobbat Remington babájának.
Továbbá a gyümölcsök közül, az ananászt minden pillanatban. Mindig
csak ezt akarom enni. Amint megérkezünk egy új helyre, Remington
utasítja Dianet, hogy minden organikus ananászt vegyen meg, amit csak
talál. Összekeverem őket banánnal, turmixnak. Egy kis cayenne borssal
ízesítve eszem. Vagy Diane hirtelen kisüti nekem egy kis pulykával.
Ananász fanatikus lettem, Remington pokolian jól szórakozik ezen.
– Azt mondanám, hogy kislányt vársz – mondta nekem Diane tegnap
–, mert kívánod az édeset. De túl jól nézel ki hozzá. Legalábbis amikor én
terhes voltam a lányaimmal, úgy néztem ki, mint a szar.
– Miért?
– A lányok ellopják a szépségedet. És a pasid szerelmét. – Ajkai
mosolyra görbülnek, amint tanulmányozza a hasamat összeszűkült,
kíváncsi szemekkel. – De én semmiért sem cserélném el a lányaimat.
Megcsináltad azt a dolgot a gyűrűvel és a cérnával?
– Nem – mondtam, és ő elmagyarázza, hogy egy kis cérnára kötnek
egy gyűrűt, és azt a has fölé tartják, ha egyenesen kileng, akkor lány, ha
körbe forog, akkor fiú. Úgy hangzott, hogy ez egy nagy butaság, de persze,
most itt fekszem meztelenül az ágyban, és egy gyűrűt készülök a hasam
fölé tartani, amit Dianetől kaptam kölcsön. Remington sakkot játszik az
iPad-jén, a fejével megtámaszkodik a háttámlán, ő is a saját dolgával
foglalkozik, és én is az enyémmel. Néhány hét múlva megérkezünk
Austinba, és tudom, kezd ettől nyugtalan lenni, mert nem sokat alszik
mostanában.
Nagyon lenyűgöz, ahogy összpontosításra használja a sakkot. Minden
olyan éjszaka, amikor nyugtalan volt, és az iPad-jét fogva megpihent
rajtam, fogalmam sem volt, hogy sakkot játszik.
Éppen felkötöm a gyűrűt egy szál cérnára, amikor azt mondja.
– Felveszünk egy orvost, aki szimpatikus nekünk, és majd kidolgozzuk
az oltási rendet – bólintok, miközben végül feltartom a gyűrűt a hasam
fölé, és nézem, ahogy mozog. – Ez egy kör vagy egy vonal? – kérdezem.
Leállítja a játékot, és félreteszi az iPad-jét, felém fordulva nézi. Azt
hiszem egy fiú, mert olyan lent van a hasam és a bal oldalamon alszom, a
hajam is testes és fényes, de nem vagyok benne biztos, hogy igazak ezek a
régi feleség mesék.
– Szerintem mindkettő – válaszolom meg a saját kérdésem nevetve, ez
az átkozott gyűrű. – Micsoda kudarc! – vinnyogok, amikor megragad a
hónaljamnál és magához ránt.
 – Mit szeretnél, mi legyen? – kérdezi, szétterít és elsöpör egy laza
fürtöt a fülem mögé.
– Mindegy. Csak olyan kíváncsi vagyok.
– Akkor kideríted – mondja nekem, és megcsókolja az orrom hegyét. –
Elviszlek az orvoshoz, így megtudhatod, de én nem akarom tudni.
– Miért nem? – köré csúsztatom a karomat és átölelem, belenézek a
kék szemébe. – Félsz, hogy nagyon megszereted, túl erősen, mielőtt még
találkoznátok?
– Mindegy mit mondanak, ez az egész nem lesz valóság, amíg nem
tartjuk a karunkban. – Lehanyatlik a hátára és odahúz az oldalához; aztán
a kezébe fogja a fejemet, és az arcomat a nyakához fekteti, az a görbület az
én különleges helyem, becsukom a szemem és finoman megnyalom, úgy
ahogy megtanította nekem, hogy hogyan szereti. Ő olyan nagy, és olyan
nagyon szeret, olyan keményen harcol. Valami olyasmit adok neki, amije
még sohasem volt, és valószínűleg nem is tudta, hogy akarta. Fél
reménykedni...
Másnap a pálya szélén kószálok, nézem, ahogy szétzúzza a nehéz
zsákot. Üt. Üt. Üt. Egy kis jóganyújtást csinálok éppen, amikor
határozottan érzem, valami megüt engem belülről. Abbahagyom a
lélegzést. Megint érzem, teljesen mozdulatlan leszek, és megint érzem. Ez
nem egy buborék. Úgy érzem, mintha valami püfölné a hasamat, mint
ahogy az apukája püföli a nehéz zsákot.
A szívem ugrik egyet és én is ugyanolyan nehezen ugrom lábra.
– Remington. Remy! Remington kibaszott Tate!
Oldalra lendül, és egy kézzel megállítja a lengő zsákot.
– Érzed ezt! – remegő kezekkel veszem le róla a kesztyűt, és dobom
félre, ráteszem a kezét a hasamra, a szívem gyorsan ver. Gyerünk, kicsi
baba...
Remington zavartan ráncolja a homlokát. Egy rúgás.
Összehúzza a szemét, és a nagy kezét jobban rányomja a hasamra,
szeme elkerekedik, akárcsak az enyém. – Ez... ?
Bólintok.
Hirtelen kivillan a fehér foga, lefegyverez a mosolya, a gödröcskéi
olyan mélyek, még soha nem láttam ilyen mélynek őket, a szeme kékebb,
mint a Tahiti tenger, ahogy lehajtja a fejét, mintha készen állna arra, hogy
beszéljen a babával.
– Mondd a lánykának, hogy csinálja meg újra – suttogja.
– A lányka nem figyel rám. – Az ajkam mosolyra húzódik, ahogy
játékosan oldalba bököm. – És ő egy fiúcska. Mert a hajam fényes és
olyan lent van a hasam, azt hiszem. És eléggé fiúsan üt. Talán ha szépen
megkéred, majd újra megmutatja neked, azt, hogy hogyan mozog.
– Rúgj egyet a papának és menjünk innen! – mondja az Edző a zsák
másik oldaláról.
Remy rám vigyorog, közben Riley közelit felénk, fontoskodva, mint egy
lusta hullámlovas.
– A fiúcska megmozdult? Jézusom, ezt éreznem kell – nyúl felém.
– Ne érj hozzá – mordul rá Remington, és félrecsapja a kezét.
– Haver, ő olyan, mintha a testvérem lenne.
– El a kezekkel, Riley – figyelmezteti, és félretolja az egyik karjával.
Riley mennydörögve felnevet, miközben Remington megragad az
egyik kezével, közelebb húz magához, a másik kezét közben a hasamon
tartja, a tekintetük fogva tatja a másikét, miközben, mint két bolond, azt
várjuk, hogy a baba újra mozogjon. Amikor a fiúcska újra rugdalni kezd,
nevetésben tör ki, annyira tele vagyok szeretettel, hogy megölelem.
– Ez, már elég valós neked? – veszek egy nagy levegőt, mosoly táncol
az ajkamon, miközben lehajtom a fejem, megérzem a finom illatát, a
szappannal és verejtékével kevert illatát.
– Azt érezem, hogy ez kurvára szürreális – suttogja, szeme tele van
örömmel, és mintha egy versenyen lenne, sebességbe kapcsol,
megcsókolja a homlokom, az orrom, az arcom, az állam; aztán
megragadja a derekam, és feldob a levegőbe, egy ijedt hangú nyikorgás
hagyja el a számat, amikor elkap.
– Remington Tate, te vagy az egyetlen ember, aki így feldobja a terhes
barátnőjét a levegőbe!
– Ő egy kicsi csillagszóró és a kicsi lányka imádja ezt! – és újra a
levegőbe lendít.
Azon az éjszakán, az első alkalommal játszunk le egy dalt a babának.
Remy ráteszi a fejhallgatót a hasamra, és elindítja a Creed's-től a With
Arms Wide Open-t / Tárt karokkal.
A dallal mondja el a babának, hogyan fogja megmutatni neki a világot,
és hogy '' tárt karokkal" várja, esküszöm, én is érzem, ahogy a baba
megnyugszik, a szexis és szép apukája kinyújtózik mellettem, és elkezd
csókolgatni.
– Szerinted a lányka érez engem, kötődik hozzám? – kérdezi telt
hangon, két puha csók között, amivel a pocimat csókolja, miközben
hallgatjuk a zenét.
– Minden bizonnyal megvan a fiacskáddal a kapcsolat, mert ez az
egész rólad szól – piszkálódok vele halkan, a kezemben tartva az állát.
 Felnevet. – Minden rólam?
– Az egész. Minden. Az egész életem – mondom drámaian, hogy
érezze, nyilvánvalóan túlzok, de a mosolya olyan káprázatos és hatalmas,
ennek a nagy oroszlánnak az egója olyan hatalmas, hogy nem fér el a
szobában, megveregetem az állkapcsát, és felnevetek, de valamilyen oknál
fogva úgy érzem, újra el kell mondanom neki, ha csak ránézek, és látom,
ahogy ez a nagy és széles vigyor elterül az arcán. – Igen, Remy, ez tényleg
csak rólad szól.
 Tizenhat

Fordította: Jane

AUSTIN VÁR

– Szóval, minden címlapon az áll, hogy Szökőár barátnője terhes –

mondja Pete, miközben Austin felé repülünk.
Josephine is velünk jön most, de ő ma Pete-tel, Rileyval és
Remingtonnal a nappali egyik részében utaznak, miközben az edző a
padon ül, mi ketten Diane-nel pedig elfoglaltuk a másik nappali
helyiséget. Úgy tűnik, hogy Remy és a többiek a biztonságomról
beszélgetnek a két austini küzdelem alatt. Közeledünk az elődöntőkhöz és
Skorpió ugyanazon az estén fog harcolni, mint Remington.
Egy részem izgatott, hogy hátha összefutunk Norával a meccsek alatt,
míg a másik felem retteg egy ilyen találkozástól.
Remy mogorva és túlságosan védelmező. A tény, hogy az elcseszett
szülei Austinban élnek, és hogy eladta a házat, ahol általában megszállunk
ilyenkor, kétségkívül bosszantja őt. Pete bérelt egy másik házat, ahol távol
tarthat minket a médiától, de Remingtont ez sem békítette meg. Tudom,
hogy még a gondolatát sem szereti annak, hogy egy államban legyek
Skorpióval, nem hogy egy városban.
Miközben mutatom Diane-nek a képeket, amiket Melanie küldött a
babaszoba színeiről, hallom Remington hangját, csendes, mintha nem
akarná, hogy meghalljam, de ugyanakkor parancsoló.
– Bárki, aki a közelébe megy, vagy csak csúnyán néz rá, azonnal
elintézed.
Szemem sarkából látom, ahogy Pete komoran bólint és végigsimít
fekete nyakkendőjén.
– Ne aggódj Rem, úgy védem őt, mintha az enyém lenne.
– Ő nem a tied, szarházi. Ő az ENYÉM.
– Mister Tate – vág közbe Josephine –, ügyelni fogok rá, hogy
semmilyen módon ne essen bántódása vagy ne érje kellemetlenség.
– Igazán tetszik ez a kék–zöld terv – mondja Diane nekem, elszakítva
a másik oldalon folyó beszélgetéstől.
Miközben visszafordulok a képekhez, szomorúan mondom neki.
 – Azt kívánom, bár működött volna ez a gyűrűdolog. Remington nem
akarja tudni, és én sem akarom megtudni a dokitól, hogy aztán véletlenül
kifecsegjem neki.
– Hé! – kiállt át Riley a másik részből. – Hogy fogjátok hívni?
Remington vállai meggörnyednek, ahogy előrehajol, és Pete telefonján
tanulmányoz valamit, nem hiszem, hogy figyel rám, de mégis azt
mondom:
– Fiú nevet még nem tudtam kitalálni. De megvan a tökéletes lánynév
már.
– Ó igen, mi? – kérdezi Riley, kíváncsian a karjára dőlve.
– Iris – mondom halkan. Remington azonnal rám néz, és az intimitás
a tekintetében belém fúródik és úgy éget, mintha egy vággyal és
szerelemmel teli hullám csapódna belém.
– Tetszik az Iris – mondja rekedtesen, és jóváhagyóan bólint.
Nagyon nagy erőfeszítésébe kerül Pete-nek, hogy Remy arra figyeljen,
amit mutatott Pete a telefonon, mert Remington folyton felém néz a
repülő másik végéből. Én sem tudok arra koncentrálni amit Diane
mondd, mert folyton visszanézek rá.
Rossz érzés ennyire távol ülni tőle, az iPodom begyömöszölve a
táskámba, és a pasim annyira távol.
Amennyire csak lehetséges hátradől az ülésén, és a folyosón keresztül
kinyújtja a kezét. Összefűzöm az ujjaim az övéivel, és így megint minden
rendben van. Ő folyamatosan a pasis dolgait ellenőrzi, én meg Diane-nel a
gyerekdolgokról beszélünk, míg a kezemet fogja.

♥♥♥

Ahogy Pete és én elhelyezkedünk az austini Undergroundban,

balszerencsémre meglátom Skorpió két emberét, akik a ring másik feléről
figyelnek minket. Meglepettségemben pislogok és azonnal Norát
fürkészem a tömegben.
Nem találom sehol, és amikor a figyelmem visszairányítom a testőrök
felé, azt veszem észre, hogy még mindig minket figyelnek.
Az egyik srác feje borotválva van, a másik a pofacsontján büszkén visel
egy skorpió tetoválást, pont olyat, amit a főnöke is viselt, mielőtt
Remington kivágta, amikor elment Noráért.
Nora…
 A gondolat, hogy Skorpióval és a csatlósaival barátkozik,
boldogtalanná tesz engem, és a gondolat sajnos olyan érzéshez társul,
mintha ezer bogár mászkálna a bőrömön. Több vágy között ingadozom:
hányjak vagy fussak el, vagy menjek oda ezekhez a seggfejekhez és
követeljem, hogy mondják el, hol van a húgom. Úgy érzem magam, mint
egy kiakadt iránytű és nem tudom mit tegyek, merre induljak vagy, hogy
reagáljak, ezért inkább csak itt ülök és nézem őket – nagyon úgy érzem
magam, mint egy kis taknyos, annak ellenére is, hogy Pete itt ül mellettem
állig felfegyverkezve.
Amikor a két férfi felemelkedik és a ring széle felé indul, a ráeszmélés,
hogy felénk jönnek, összeszorítja a tüdőm. A szívem vadul ver a
mellkasomban, lázadó bensőm teljesen lemerevedik a rettegéstől. Pete a
műanyag székben mereven ülve suttogja.
– Valószínűleg nézni fogják Skorpió harcát később – vagy Remington
után szaglásznak. Leellenőrzik, hogyan harcol, hogy van-e valamilyen
látható sérülés rajta. Az Isten szerelmére, ne tégy semmit és hagyd
figyelmen kívül őket.
Nézem, ahogy a páros megáll előttünk, összezsugorodik a gyomrom.
– Ne mozdulj, Brooke – leheli Pete.
Nagyon is tisztában vagyok a már 6 hónapos gyerekkel a kis kerek
hasamban, kényszerítem magam, hogy lenézzek a betonra, míg ereimben
őrülten száguldozik a vér. A lábam remeg, ahogy védelmezően borítom a
kezem a hasam köré, akinek már hallottuk a szívdobbanásait, és akit
olyan messze szeretnék ezektől az emberektől tudni, amennyire csak
lehetséges.
De úgy tettem, mintha ezt a két seggfejt, akik megpróbálták
Remingtont provokálni a klubban a múlt szezonban, nem látnám, pedig
valójában még a bűzüket is éreztem, és minden erőmre szükség volt, hogy
ne lépjek a gyomrukba és ne törjem össze a golyóikat.
– Helló, Remy szukája. Adsz nekünk egy csókot? – vigyorog az egyik
gúnyosan.
Harag és tehetetlenség gyűlik össze bennem, ahogy kezdenek a sorok
megtelni körülöttünk, és kényszerítem magam, hogy a lábaikon tartsam a
szemem, remélve, hogy elmennek, vagy Pete végül tökös lesz és csinál
valamit.
– Azt ajánlom, hogy tűnjetek el – mondja Pete nyugodtan.
– Nem veled beszélünk, vézna, hanem a kurvával. Nem emlékszik rá,
hogy a puncija olyan nedves és lucskos lett, mint egy fóka, amikor a főnök
odatette, hogy csókolja meg őt? Ebben a pillanatban, a kis húgodat jó
keményen megbassza a főnök a többi csaja előtt.
Felkapom a fejem, ahogy a testem elönti a megaláztatás. Remegek,
összeszorítom a fogaimat és ökölbe zárom a kezem magam mellett, ahogy
azt kívánom, bárcsak szétcsaphatnék pár üveget a fejükön.
– Menjetek vissza abba a lyukba ahonnan kimásztatok, és mondjátok
meg annak a seggfej főnökötöknek, hogy Szökőár el fogja temetni idén!
– Brooke – Pete megragadja a könyököm, mialatt a két seggfej nevet.
– Azt akarod, hogy mondjuk el ezt neki? Remy legújabb kurvája? – a
kopasz pár centire a lábamtól a földre köp. – Ezt akarod–kurva?
– Figyelmeztetlek titeket, tűnjetek el – ismétli Pete, miközben feláll és
benyúl a kabátja zsebébe.
Teljesen védekező módba kapcsoltam, és a vérem száguldozik az
ereimben, ahogy bemutatok nekik.
– Mindenképpen. Mondjátok el neki, hogy húzzon el a faszba, és meg
fogja bánni, ha nem hagyja békén a húgomat.
Hirtelen hátulról Josephine megragadja a fickók ingjét, hangja
megtévesztően nyugodt, amikor megszólal.
– Igazi nőt keresnek, uraim?
Pete felhúz a helyemről, és magával rángat a sorok közt, a szívem
olyan hevesen dobog, hogy alig tudok lélegezni.
– Mi volt ez? – pördít meg Pete, a szemei lángolnak a felháborodástól.
– Egy kis paprika spray van a zsebemben, és te máris felbátorodtál?
– Pete, te egy nebáncsvirág vagy. Miért nem használtad? A nyakunkba
lihegtek.
– Brook, egy kis finomságot, kérlek! Ezeket a fickókat nem lehet
provokálni! Ha visszajönnek, amikor Remington verekszik, és ő meglátja
őket egy méterre tőled, ki fog jönni a ringből és ki fogják zárni, és ez az
utolsó szarság, amire szükségünk van... – elnéz, mély levegőt vesz, majd
morcosan néz rám – Mit mondott most neked az öltözőben? Mi?
Tisztán emlékszem Remington kérésére és azonnal visszaveszek a
hangomból.
– Hogy tapadjak a székemhez.
– Jól van akkor! Lehet, hogy ő szereti, hogy te egy kis csillagszóró
vagy, de én nem akarom, hogy eltűnj a szemem elől, és főként nem
akarom megégetni magam.
– Pete, Remy nem szeretné, ha lehajtott fejjel ülnék, míg az a két hülye
aláz engem. Biztos vagyok benne, hogy nem várná el tőlem, hogy ne
tegyek semmit.
 – Nem arra számít, hogy nem fogsz semmit sem tenni – éppen ezért
nevezett ki engem, hogy próbáljam ellenőrzés alatt tartani a dolgokat.
– Ha ő a te helyedben lett volna, tett volna valamit, és ha nem lennék
terhes, én is!
– Én nem a kibaszott Szökőár vagyok, Brooke! Nézz rám! – Pete
magára mutat a fekete kabátjában és nyakkendőjében. – Elismerem, én
nem vagyok terhes, és azt is, hogy használhattam volna egy ilyen kis
játékszert, ami itt van nálam, de az mindenféle riadalmat keltett volna,
ezért mikor Rem kijött volna, észrevette volna, hogy valami gond van és
otthagyta volna a mérkőzést. Nem kell, hogy mindig minden a támadásról
szóljon. Jézusom...
– Pete, sajnálom. Értem. Gyere, üljünk le. Csak örülök, hogy elmentek
– mondom, és mindketten kifújjuk a levegőt, ahogy megyünk vissza a
székeinkhez és elhelyezkedünk, hogy nézzük a meccset, de a kezeim még
mindig remegnek az adrenalintól, ami az ereimben száguldozik.
A hely megtelik emberekkel, mire az első mérkőzést bejelentik a
hangszórón.
– Üdvözlöm önöket hölgyeim és uram… – hallom.
A zaj és az izgalom körülvesz bennünket, ahogy nézzük, hogy a
harcosok jönnek-mennek. Látva a rengeteg vért és hallván a csontok
roppanását, egy kissé idegessé váltam.
Remy… ó Istenem. Elég, ha arra gondolok, hogy összefuthat
Skorpióval az öltözőknél és máris felfokozódik az idegességem.
Mélyeket lélegzem, amikor Pete azt mondja nekem:
– Tudod mit, Brooke? Azt mondta nekem, hogy azt sem akarja, hogy
bárki rád nézzen, szóval igazad van, azt akarta volna, hogy olyan messzire
vigyem őket tőled azonnal, amennyire csak lehetséges. De nem tudom szó
szerint venni, haver. Próbálom kézben tartani a dolgokat. Kérlek, értsd
meg, hogy hideg fejjel kell gondolkodnom.
– Megértem Pete, de te olyan vagy – túlzom el –, mint egy fegyver
ravasz nélkül.
– Tárgyalunk Skorpióval, Brooke – mondja az orra alatt. – Az utolsó
dolog, amit akarok, hogy súlyosbítsak a helyzeten, vagy ez sokba fog
kerülni Remingtonnak.
– Mi? – tágra nyílnak a szemeim. – Tudsz valamit Noráról?
– Csak annyit, hogy ezúttal Remington gondoskodik a dolgokról, és
téged teljesen ki kell hagyni – jelentőségteljesen összeszorítja az ajkait és
bólint, nem tudok vitatkozni vele, mert éppen Remingtont hívják ki és
ettől felrobban a nézőtér.
 – Igen, uram, hozza ki Szökőárt ezekhez az emberekhez! – kiáltja a
bemondó, és a tömeg „SZÖKŐÁR” nevét üvölti. A szívem kihagy egy
ütemet, és azonnal arra a vörös villanásra fókuszálok, ami megközelíti a
ringet.
A ma esti harc annyira jelentőségteljes. És nem csak azért, mert
hallottuk, hogy Skorpiót kizárták, mert az előző esti meccsen bokszert
használt, és mert Remington az első helyen van, hanem mert tudom, hogy
Austinban született és az él a fejében, hogy itt utasították vissza. De nem a
tömeg. Ó, nem. Soha nem a tömeg.
Az aréna visszhangzik a vérszomjas sikolyoktól, ahogy Remy beugrik a
ringbe, ami színt visz arra az unalmas és üres helyre.
– Ha ma éjjel egyszer sem veszít, akkor Skorpió lemarad mögöttünk.
Csupa jó hír – mondja Pete. Izgatottan bólintok, most csak Remyre
koncentrálok.
Riley és az edző elfoglalják a helyeiket a sarokban, míg Remington
leveszi a „Szökőár” feliratú köntösét és átadja azt. Amíg az ellenfelét
kihívják, Remy felemeli a karjait és vigyorog a közönségnek, aztán rám
mutat, és az emberek ordítani kezdenek. Brooke Brooke Brooke –
kántálják.
Nevet, és én elpirulok, mert ráeszmélek, hogy itt mindenki tud rólam.
Minden rajongója tudja, hogy én Szökőár terhes barátnője vagyok, úgy
hogy a fenébe mindennel. Kábultan integetek és egy csókot dobok neki,
imádom, amikor megragadja a csókom és a szájára nyomja. Úgy
gondolom, hogy ezt várták az emberek, amikor kántálni kezdték, hogy
„Brooke”, mert abban a pillanatban, hogy a keze kinyúl, hogy elkapja a
felé dobott csókot, a tömeg megvadul, és mi együtt nevetünk.
Egy új harcos lép be a ringbe, abszolút nem részesül abban a
felhajtásban, mint Remy, és a küzdelem elkezdődik.
Remington a fiatalabb harcosokkal mindig játszadozik. Úgy tűnik,
számítanak arra, hogy erős, de arra nem, hogy ilyen gyors, és látom, hogy
ez az őrületbe kergeti őket. Sokszor elhajol, egy kicsit játszadozik velük, és
aztán könyörtelenül végez velük – a tömeg örömére.
Tizenkét harcossal küzdött ma este, a végére megizzadt és egy
horzsolás van a bal oldalán. Amikor visszamegyünk a bérelt házhoz,
elkezdi kikérdezni Pete-et, aki leül a nappaliban, amelyből két másik
szoba is nyílik.
– Minden rendben az oldalvonalon?
– Ööö, úgy is mondhatjuk.
– Söpredékek?
 – Kettő. Ahogy mindig.
– Ránéztek Brooke-ra?
– Ööö…
Megperdül, a szemöldökét összevonja. – Kibaszottul ránéztek Brooke-
ra?
Pete rám néz, aztán rá. – Odajöttek beszélni. Brooke beintett nekik.
Mondtam nekik, hogy tűnjenek el. Josephine odajött. Elvittem onnan
Brooke-ot.
Remy rám néz és magasra vonja a szemöldökét.
– Bemutattál nekik?
Felállok. – Jobban szeretted volna, ha tökön rúgom őket?
Otthagyja Pete-et. Lassan a hajába túr, majd hátul a nyakára teszi a
kezét, és megrázza a fejét, majd megragadja a tarkómat és a szobánk felé
irányít engem.
– Ezt megvitatjuk a szobánkban – zsémbeskedik velem.
– Jó éjt, srácok – mondja Pete.
Remington megáll és visszafordul. – Semmi jele nem volt Brooke
húgának?
– Semmi – mondja Pete, és az arcán átsuhanó érzelem majdnem
összetör engem. Ő és Remington, valamilyen szótlan férfias
kommunikálást bonyolítanak le, és azzal annyi, mindenki elmegy a másik
irányba.
Ahogy Remy beterel a hálószobánkba, az ajtónak préselve találom
magam, és az orrát a nyakamhoz nyomja, ahogy újra megszagol.
A puncim összerándul, ahogy morog.
– Miért mutattál be azoknak a seggfejeknek? – hátrahúzza a fejét és
rám néz azzal az átható kék szemével. – Mit mondtak neked?
– Csak az arcunkba másztak, és utálok ilyet mondani, de Pete olyan,
mint egy megtöltött fegyver ravasz nélkül.
– Úgy gondolod?
– Jó, hogy meg tudta ma este őrizni a hidegvérét, mert én nem
tudtam. Megőrülök, ha csak arra gondolok, hogy Nora azokkal az
emberekkel van. Mit fogsz tenni?
Megrázza a fejét és a zuhany felé indul. – Ki kell maradnod ebből.
Utána indulok. – De legalább elmondod?
Kinyitja a zuhanyfülke ajtaját és a legsötétebb tekintetével bámul rám.
– Értünk, Brooke – suttogja komolyan, miközben a hasam alját
simogatja. – Hármunkért. Megígérted, hogy ki fogsz maradni ebből. És ha
megszeged az ígéreted, akkor Isten engem úgy segéljen...
 – Nem! Engem segéljen, hogy ha veszélybe sodrod magad miatta…
miattam… Én meg foglak…
– Mit? – Felvonja a szemöldökét, aztán önelégült mosollyal néz rám és
megpaskolja a seggemet – szeretem, amikor megütsz engem és szeretem,
amikor dühös vagy.
– De kibaszott őrült leszek, amilyennek még sosem láttál engem –
dühösen meredek a mellkasára, miközben elkezdi lehúzni az alsóját. –
Ne, Remy – mielőtt belép a zuhany alá, megragadom az állkapcsát és
kényszerítem, hogy rám nézzen. – Ígérd meg.
Derű illan a tekintetében, ahogy egyik ujját végighúzza a
halántékomon. – Mit csináljak veled, kis csillagszóróm?
– Ígérd meg – sürgetem.
– Megígérem – mondja –, hogy a húgod hamarosan veled lesz, és
eltaposom azt a férget ebben az évben.
Megpaskolja az állam és bemegy zuhanyozni és én nem tudom leírni
mennyire megkönnyebbülök. Soha nem hazudott nekem. Nem bőszavú,
de amit mondd az tele van nyomatékkal. Idén nyerni fog, és bármit is
egyezkedik most, Nora nemsokára szabad lesz. Félig megnyugodva
előveszem az olajokat. Pontosan négy percre van szüksége, hogy
lezuhanyozzon és megmossa a haját, és hogy egy töröközővel a csípőjén és
egy másikkal a mellkasát törölve kilépjen a fürdőből.
– Gyere ide és megtöröllek téged – mondom neki, ahogy követ engem
a padhoz, ami általában a szállodai szobák ágyának végénél szoktak lenni,
a karjaiba von és megcsókolja a fülem tövét.
– Kihez tartozol? – kérdezi lágyan.
Olvadás.
– Valami szerencsés fickóhoz – kényszerítem, hogy leüljön, harcolok a
késztetéssel, hogy végigcsókoljam minden porcikáját.
– Mondd a nevét – parancsolja, miközben hátradől, és az izmaihoz
dörgölöm magam. Néz, ahogy előtte térdelek, minden dolgomat leteszem
a közelbe, őrjítően rám mosolyog, ami őszintén ellenállhatatlan.
– Miért? Szereted a hangom, amikor kimondom? – kérdezem,
miközben kicsavarom az olajos üveg tetejét.
– Kibaszottul szeretem. Mondd ki a nevét, most – szexi tekintettel néz
rám, miközben a tenyerembe öntöm az árnika olajat és összedörzsölöm,
hogy felmelegítsem, mielőtt ügyesen végigcsúsztatom a kezem a
mellkasán és a vállai mentén.
– De… ő… bonyolult – suttogom, miközben behajlítom az ujjaim a
kulcscsontja és a torka körül. – Nagyon jól ismerem őt, és mégis… –
szünetet tartok, és a maradék árnika olajat az izmos karjára kenem. – Ő
még mindig egy rejtély – felfele simítok a karján, rákenem az olajat a
trapéz izmára, és a fülébe suttogok. – Néha Szökőár néven emlegetik, de
én Remynek hívom. És meg vagyok őrülve érte.
Mellkasából kuncogás morajlik fel, és látom, hogy öröm csillan fel a
szemében, miközben az arcomra néz és megcsípi az orrom.
– Jót teszel az egómnak, Brooke terhes-gyönyörű Dumas-m.
– De ne engedd ennek az egónak, hogy még nagyobb legyen –
figyelmeztetem őt, miközben a mellizmaiba dörzsölöm az olajat. Halkan
azt mondom: – Az enyém vagy.
Mosolygok, mialatt végigcsúsztatom az alkarján a kezemet, majd
ösztönösen megfogom a tenyerét és az ujjaira csókot nyomok, végig a kék
szemeibe nézek, amik gyöngédségtől fénylenek, ahogy néz engem.
– Ezek is az enyémek? – kérdezem bizonytalanul.
Halkabban beszél, miközben az egyik ujját végighúzza az arcomon.
– Attól függ, kis csillagszóró. Akarod?
– Akarom.
– Akkor a tieid, baby.
Megfogom a másik kezét, és annak is megcsókolom az ujjait.
– És ezek?
– Akarod? – felemeli a szemöldökét és az ajtó felé bök a fejével. – Kint
minden nő azokat akarja.
– De én akarom – tiltakozom.
Elnézően mosolyog és megint az állkapcsomra teszi az ujjait. – Akkor a
tied.
A hangom elmélyül, ahogy lerántom róla a törölközőt és olajat
dörzsölök a vádlijaira és combjaira. A szexi mosolyát, a gödröcskéit és a
kócos haját bámulom. Azt kérdezem: – És mi van veled? A lényeddel? –
ahogy a kockahasát dörzsölöm, felemelem a fejem az ajka után kutatva.
Felsóhajt, ahogy megnyalom a szája szélét. Lágyan. Folytatom a
masszírozást, miközben a szájára nyomom az ajkam. Ő egy harci gép és az
enyém, röviden becsukom a szemem, ahogy hozzáhajolok, és azt lehelem:
– Mi van veled, Remington? Az enyém vagy?
A mély lélegzetétől a mellbimbóim megkeményednek.– Akarsz
engem?
Istenem. Az én imádnivaló, nagy fiúm. Egy fiú, ezer ember erejével.
Játékos és birtokló. Belehalok a szükségbe és a szerelembe, ahogy azt
suttogom a fülébe:
 – Akarlak téged. Mindenedet. A fekete, kék, vagy bármilyen más
oldaladat is.
Miközben sóhajt, lehajtja a fejét, majd keményen és mélyen
megcsókol.
– Válaszolok neked majd, ha az ágyban leszel – megragadja a kezem és
az ágyra húz, de nevet és visszahúzom őt.
– Még öt perc.
Megrázza a fejét. – Kettő.
– Négy.
– Három, vagy bedoblak az ágyba, pont oda, pont most.
– Rendben.
– Rendben, dobjalak az ágyba? – bökdös.
– Rendben, még három perc! – sírva nevetek, ahogy gyorsabban
dörzsölöm a mellkasát. A nevetésem elhalványodik, ahogy a gondolataim
visszairányulnak Skorpió embereire. – Besurrant éjszaka az ágyamba, ha
rémálmai voltak. Annyira élénk volt a fantáziája, olyan dolgokat is
odaképzelt, jót és rosszat, amik nem is voltak valósak.
– Kiről beszélsz? – kérdezi rekedten.
– Nora – mondom, képtelen vagyok elrejteni a szomorúságot a
hangomban. – Én csak tudni akarom, hogy miért én… nem tudom. Miért
védtem őt mindig. Úgy tűnt szüksége van rám, és beleestünk ezekbe a
szerepekbe. Mindig védelemre volt szüksége. De most azon gondolkodom,
hogy ha nem hagyom, hogy egyedül oldja meg a problémáit, megtanulja
valaha a leckét? Mindig meg akartam védeni, de most semmi miatt nem
kockáztatom a babát, vagy téged, még érte sem.
Az arckifejezése annyira szelíd és megértő, hogy egy csomót érzek tőle
a mellkasomban.
– Shh, lazulj el – mondja, miközben a hajamat simogatja. – Skorpió
nem nyeri meg a bajnokságot, vagy a díjat vagy a húgod. Nem fog győzni.
Én. Fogok. Mindent. Hallasz engem? Megszerzem az aranyat, a
bajnokságot, a húgod szabadságát... Mindent. És esélyem lesz rá, hogy
megvédjem és kielégítsem és szeressem az én csajom.
 Tizenhét

Fordította: Betty Boop

Austin egy örvény

Egy csoport szarvas ugrik át a zölden burjánzó kert mögött az austini

bérelt háznál. Rámutatok az őzekre, és azt mondom: – Nézd! – De Remy
csak morog; egy kicsit lefoglalja, hogy átforgasson egy gigantikus
traktorabroncsot, újra és újra.
Annyira meleg van itt Texasban, izzadság csorog a nyakamon, és
befolyik a dekoltázsomba. Hunyorgok a délutáni napfényben,
megkérdezem Remyt és az Edzőt, kérnek-e valamit bentről, az Edző
megrázza a fejét, míg Remy csak morog, és elkezdi forgatni a kereket az
ellenkező irányba.
– Mindjárt végzünk – tudatja velem az Edző. Biccentek és felmutatom
két ujjamat, így tudatom vele, nekem két percbe fog telni, hogy
megtegyem az ötödik utamat a házba egy limonádéért.
Bent a házban kiszúrom Rileyt a nappali sarkában, és annyira
mozdulatlan, szinte nem is látni őt. Kezeit bepréselte a ruhája zsebébe, és
a bejárati ajtót bámulja végtelen rosszallással. A testem egyből riadó
üzemmódba kapcsol, valami hideg kezd kicsírázni a hasam mélyén.
– A szülei – mondom undorodva.
A szülei. Két példánya azoknak, akik nem érdemelték meg a péniszt és
a petefészket, amiért nem tudták becsülni, hogy valami olyan csodálatosat
hoztak létre, mint Remington! Felnevelték őt? Oh, nem. Azok a seggfejek
csak bedugták a fiúkat egy elemgyógyintézetbe, ahol felügyelnek rá, és ők
soha nem mentek vissza.
Riley összeszorítja az ajkait, majd megerősíti a gyanúmat.
– Pete már foglalkozik vele.
A karjaimat a hasam köré fonom, életbe lépett nálam a védelmező
ösztön, a pillantásom elsiklik a bejárati ajtóról.
– Miért zaklatják őt állandóan? Mit akarnak jóvátenni?
– Brooke! – mondja Riley fojtottan a nevem, a nevetése az egyik
legkeserűbb és legszomorúbb nevetés, amit valaha is hallottam. – Ők
seggfejek. Keresztül mentünk már ezen több tucat alkalommal, és tudják
kapni fognak Remingtontól egy rohadt csekket, hogy elmenjenek innen.
Elöntött a harag attól, ahogy felidéztem magamban, milyen nyugtalan
lett Remy minden alkalommal, amikor a szülővárosa közelébe értünk. Az
előző szezonban is felbukkantak a szülei, őt keresték, és a látogatásuk
végén, egy Remy aláírásával ellátott csekkel távoztak.
– Nem érdemelnek meg tőle semmit. Semmit, – suttogtam.
Mielőtt tudatosult volna bennem, átszeltem a nappalit.
– B! Csak hagyd, majd Pete lerendezi őket – javasolja nekem Riley.
De ehelyett kivágom az ajtót, és meglátom őket a tornácon, nagyon
csinosak. A férfi... olyan magas, mint egy hegy, és nem látszik rajta a kora.
Esküszöm, szinte fáj látnom a hasonlóságot közte, és Remy között.
Ugyanazok a kék árnyalatú szemek, amikkel Remy azonnal levett a
lábamról, de a kifejezés ezekben a szemekben teljesen más. Az élet és a
vitalitás, a hajtás és az erő, amit mindig látok Remington szemében,
teljesen hiányzik az apjáéból.
És az anyja? Ahogy kritikus szemmel végignéz rajtam, én ugyanazt
teszem vele, egy csinos kis ruhában van, olyan kicsinek néz ki,
nyugodtnak és édesnek –ami csak még jobban összezavar, és úgy érzem,
még jobban megsemmisít.
Ezekre az emberekre rámosolyognék egy liftben, vagy az utcán
mellettük elhaladva. Úgy néznek ki, mint akik jók és gondoskodók, de
hogyan lehetnek ilyenek? Hogyan lehet, hogy elhagyták Remyt, és még
ezek után van pofájuk újra és újra kopogtatni az ajtaján, mintha jogukban
állna ezt tenni?
Elfog az undor a puszta gondolatától is annak, hogy elhagyjam ezt a
kis babát, akit magamban hordok, és még mindig nem tudom felfogni,
miért tenné meg ezt bárki is a saját fiával.
– Egyedül hagyták egész életében. Miért nem tudják békén hagyni
most is? – követelem tőlük dühösen.
Még van képük rémülten nézni rám, nem tudom, mi ijesztette meg
őket, a külsőm, vagy a kitörésem, de nagy valószínűséggel talán
mindkettő.
– Beszélni akarunk vele – mondja a nő.
Mert ő csak ennyi, csak egy nő. Soha nem tudok úgy ránézni, és úgy
gondolni rá, mint bárkinek is anyjára, különösen nem Remyére.
– Nézd... hallottunk a babáról – teszi hozzá. A szeme a hasamra
villant, és érzem, ahogy Pete közelebb jön hozzám, mintha arra
számítana, Remy helyett, majd neki kell a nőt leállítania, amiért meg
akarja érinteni a hasamat. – Ez a baba, – folytatja a nő továbbra is,
vékony vonallá préseli össze az ajkát és felém int – lehet, hogy pont olyan
lesz, mint ő. Felfogtad te ezt?
– Igen! – mondom, és felemelem az államat. – Remélem, olyan lesz
mint Remy.
– A fiúnk nincs abban az állapotban, hogy apa legyen! – a férfi
mennydörgésszerű mély dörgő hangja, megijeszt engem. – Lehet, hogy
bántani fog valakit. Ezért van szüksége a gyógyszerekre, és hogy valaki
féken tartsa!
– Ohédesistenem, milyen képmutatók! Maga akar beszélni nekem
arról, milyen egy jó szülő? – kérdezem felháborodottan, úgy, hogy a
tüdőm már nem is működik. – A fia egy tiszteletre méltó és nemes ember
lett, annak ellenére, amiért neki meg kellett küzdenie azzal, hogy maguk
elhagyták az egyetlen gyermeküket! Maga, aki elvette a gyermekkorát és
eldobta őt, maga szeretné itt megmondani, hogy hogyan kellene élnie az
életét?
– A fiúnk beteg! Azt akarjuk, hogy kezeljék, valaki időközönként
ellenőrizze egy mentális létesítményben, így megbizonyosodhatunk arról,
ő nyugodt és derűs, mint egy normális ember – mondja a nő.
– Nem! Maguk azok, akik betegek! Remy legalább tudja mi a baja, de
én úgy gondolom mind a kettőjüknek ki kellene találnia azt mi a maguk
baja.
Az ajtó mögöttünk kitárul, és Riley lép ki rajta, olyan kegyetlen
kifejezéssel az arcán, amit még soha nem láttam rajta.
– Maguk elvesztettek egy hihetetlen emberi lényt – mondja Riley,
ledöbbentnek néznek ki, az ő nyugodt, fenyegető szavaitól, azt hiszem ez
az első alkalom, hogy találkozik velük. – Maguk voltak a szülei, maguknak
kellett volna felnevelni és megtartani őt. Nem fogom sajnálni őt ezért,
tényleg, mert jól megvan. De magukat sajnálom.
– Mi vagyunk a családja – förmed rá Remy anyja.
– Maguk voltak a családja – javítja ki Pete, ahogy közelebb lép
hozzám. – Ő most már a miénk. És ez volt az utolsó alkalom, hogy
megkérjük magukat, távozzanak. Ha legközelebb meglátjuk magukat itt
hívatlanul, értesíteni fogjuk a hatóságokat.
Olyan furcsa, ahogyan a férfi rám néz, a szeme annyira hasonlít rá,
olyan mint Remyé, de a gyengéd és forró tekintet helyett, kirívóan és
hideg megvetéssel néz rám.
– Maga nagyon buta, amiért megengedte, hogy a fiam ezt csinálja
magával – mondja, miközben a hasamra mutat.
 Hirtelen hátra húznak, egy izmos falba ütközöm. A lélegzetem a
torkomon akad, amikor egy hatalmas nyitott kéz védelmezően a hátamra
simul, és egy hang, Remington hangja, a fejem felett száll, amitől felállnak
a kis szőrszálak a karjaimon.
– Gyere újra a közelébe, vagy bármihez ami az enyém, és megmutatom
neked egy pillanat alatt, milyen veszélyes is vagyok – mondja élettelen
lapos hangon, de ez a nyugalom annál inkább tűnik fenyegetőnek.
Az ingadozó energia, ami körülveszi őt, az felgyorsítja a pulzusomat,
amíg a szülei válaszára várunk. Egyikük sem tűnik képesnek arra, hogy túl
sokáig állja Remington tekintetét. A férfi feszesre összeszorította az ajkát,
megfogja a felesége kezét, és magával rántja őt lefelé a járdán az
autójukhoz.
Remeg a testem, a súlyomat Remy tartja meg, amikor szorosan
magához húz a csípőmnél fogva, és azt mormolja: – Menjünk be.
Mindannyian bemegyünk.
Remington felkap egy vizes palackot a konyhából és gyorsan kiissza az
egészet. Még mindig az edzőcuccában van, az izmai csillognak. Megrázza
a nedves haját, majd lehuppan a nappali egyik kanapéjára és dühösen
nézi az üres üveget, amit ledobott a földre, és most körbe forog. A
könyöke a térdén pihen, a széles válla merev és feszült, a sötét fejét
lehajtja, ahogy bámul a semmibe, csak nézi az üveget. Ahogy körbe-körbe
pörög.
– El sem hiszem, hogy a választható szülők közül, neked egy ilyen nő
jutott, Rem – szólal meg Riley először. Megpróbálja viccel elütni a dolgot,
figyelembe véve azt ami történt, de senki sem nevet. A feszültség a
levegőben olyan vastag, hogy egy fejszével kéne keresztül csapni rajta.
Remington felemeli a fejét, és lecsap rám a heves kék szeme.
– Ha ők valaha is a közeledbe jönnek, én leszek az első, aki megtudja.
Hallasz engem, csillagszóró?
A vad védelmező kifejezéstől a tekintetében, egy hasonlóan védelmező
érzés tekeri szorosan körbe a hasamat.
– Nem engem kerestek, téged akartak látni.
– Nem akarom látni őket a közeledben. Nem akarom őket látni a
gyerekeink közelében – mondja dühösen. A szívem összefacsarodik a
mellkasomban; azt mondta "gyerekek", többes számban? Mosolyogni
akarok és megölelni őt ezért, de a tekintetében szinte... nyers a fájdalom.
– Végeztél? – kérdezem gondtalanul, és kifelé intek ahol eddig
dolgozott.
Bólint, az arca feszes, ahogy a fejem felett a többieket figyeli.
 A borongós haragja, szinte érezhető a levegőben. Egy furcsa kifejezés
ül az arcán, mintha próbálná egybetartani magát. Az állkapcsát
összeszorítja és ellazítja. Utálom, amiért neki ezen keresztül kellett
mennie, szemtől-szembe találkozni a szüleivel, de talán itt volt az ideje,
hogy találkozzanak, és újra és újra bebizonyította, mindent megtesz azért,
hogy megvédjen minket.
Úgy érzem mintha fejbe vert volna valaki, ahogy letelepedek az
oldalához, és a kezembe veszem a karját és elkezdek dolgozni a vastag
csuklóján.
– Nem tudom elhinni, hogy két ilyen seggfej, mint amilyenek ők,
hogyan tudtak megalkotni egy ilyen csodálatos embert, mint te –
suttogom halkan.
Pete csendben kimegy a konyhába, Riley pedig az udvarra indul,
segíteni elpakolni az Edzőnek.
Ahogy elhalkulnak a lépéseik hangjai, és minden elnémul körülöttünk,
Remington rám néz. A halálosan csendes és nyugodt hangján szólal meg,
hallani, hogy nagyon erősen küzd valamivel magában.
– Igazuk van, kicsi csillagszóróm.
Úgy érzem, mintha mellkason ütöttek volna egy baseball ütővel.
Vesz egy mély lélegzetet, és hevesen rám néz.
– Brooke, én még Skorpió ivadékainak sem kívánnék ilyen apát, mint
én, nemhogy a saját gyerekemnek.
Nem, nem egy baseball ütővel. Azt hiszem, most már egy vonat
csapódott belém. A fájdalom keresztülszáguld rajtam, és a kezemből
kiesik a karja.
– Kérlek, ne mond ezt. Kérlek, ne gondolj semmi másra, minthogy te
leszel a legjobb apa a világon.
Összeszorítja az állkapcsát, és elmondhatom, csakis az én kedvemért
lágyítja meg a hangját.
– Lehet, ő olyan lesz, mint én.
– Milyen is vagy te? – vágok vissza hevesen, a hasamat szorongatva. –
Gyönyörű, kívül és belül? Több akaraterővel rendelkezel, mint bárki, akit
valaha is ismertem. Herkulesi, nagyvonalú, kedves...
Annyira meggyötörtnek néz ki, megragadom az állkapcsát, és
ráveszem, hogy rám nézzen.
– Te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt velem. Te egy emberi
lény vagy Remy, és valós, és nem is kellenél ha másmilyen lennél. Mi ezt
szeretnénk. Szeretnénk, ha egy család lennénk. Megérdemeljük –
ugyanúgy, mint bárki más.
 Összeszorítja az állkapcsát, és a fogait csikorgatja.
– Kicsi csillagszóróm, attól még ez nem jelenti azt, hogy ez a helyes.
Én kibaszottul értéktelen vagyok, egy semmi, nem tudok mást csak
harcolni.
– Nem, ez nem igaz. Te egy nagy harcos vagy, de nem ez az, amitől te,
TE leszel. Remy, nem látod, milyen inspiráló vagy? Annyira becsületes,
ösztönző, szenvedélyes, vad és gyengéd. Védelmező és gondoskodó
anélkül, hogy bármi elvárásod lenne. Még soha nem hallottam, hogy
megítélnéd vagy kritizálnád az embereket. A saját szabályaid szerint éled
az életed, és mindent megteszel, hogy megvédd azokat, akik körülvesznek.
Keményebben szeretsz, mint ahogy harcolsz, és én még soha nem láttam
senkit úgy harcolni, ahogy téged. Senki sem tanította meg, hogyan legyél
önmagad, ezt te hoztad létre egyedül. Bármilyen is vagy, te vagy az
egyetlen apa, akit valaha is akartam a gyerekeimnek, és az egyetlen
ember, akit valaha is szeretni fogok. Hagyd azt a kettőt. Ők csak
biológiailag hoztak létre téged, de ők. Nem. Csináltak. Semmit. Hogy. Te.
Legyél.
Magába issza a szavaimat, és elgondolkodik rajtuk, megragadom a
tarkóját, és lehúzom magamhoz, így meg tudom csókolni a szép ajkait, és
megállítom, hogy többé bármi bántó dolgot mondjon magáról.
A szája először kemény, de meglágyul a nyomás alatt, már úgy érzem,
enyhül benne a feszültség, amikor a nyelvével visszacsókol, és ajkamba
mormog.
– Te vak vagy, mert az enyém vagy.
– Nem. Látok, mert a tiéd vagyok.
A szeme újra az arckifejezésemet kutatja, a tekintete védelmezően
ragyog rám, tudom, mindent megtesz, hogy megvédjen engem és a
babánkat.
– Ők nem értenek egyet az én döntésemmel. Te egyetértesz vele? –
kérdezi tőlem.
Istenem, én mindennel egyetértek, bármit csinál, ennyire megbízom
benne, tisztelem és szeretem őt. Tudom, ő még mindig megkérdőjelezi a
döntését, hogy természetes úton ellenőrizzék a betegségét. Valószínűleg
így neki ez dupla erőfeszítés, magára vállalta, hogy a gyógyszerek nélkül
tart fegyelmet, és az egész életét az egészséges életmódnak szenteli,
őszintén szólva, ez nem olyan, mint egy politikai kérdés. Ez az ő élete, és ő
így próbál élni, és én vele akarok élni. Bárki, aki valaha is volt beteg, vagy
hosszú távú gyógyszeres kezelést kapott, tudja milyen, amikor egy kémiai
dolog valamit helyrerak a szervezetben, akkor az valami mást tönkretesz.
Nézd csak meg a mellékhatások listáját. Nincs mágikus tabletta az
egészségre.
Nekünk kell folyamatosan dolgoznunk ezen, valamint az egészség nem
egy szilárd helyzet. Ez egy olyan cél, amiért mindig meg kell dolgozni és
hajszolni kell, naponta és mindörökké. Remington mindig harcol ebben a
küzdelemben... és én mindig vele küzdök.
– Elfogadom a választásod, Remy – mondom neki, és fogva tartom a
tekintetét, így tudja, komolyan gondolom.
A mosoly, amely megjelenik az arcán, az óh, olyan gyengéd.
– Most már van egy kicsi emberke, akiért felelősek vagyunk. Meg kell
mondanod, ha ez túl sok neked, Brooke.
– Meg fogom mondani! – egyezek bele.
Megfogja a kis kezemet a nagy, kérges kezével és egybekulcsolja,
mindketten azt nézzük, ahogy az ujjaink egybefonódnak.
– Akkor add a szavadat, hogyha valaha is kicsúszik a kezemből az
irányítás, és te azt szeretnéd, hogy használjak gyógyszereket, szólsz, és én
is a szavamat adom, azonnal megcsinálom azt amire kérsz.
– Remington, a szavamat adom neked – mondom, és megszorítom a
kezét.
– És én is a szavamat adom neked. – Közelebb von magához,
becsomagol a karjaiba, és én belesimulok az erős, és védelmező ölelésébe,
ahogy szétnyitja az ujjait a kerek hasamon és lehajtja a fejét a vállamra,
hogy megnézze a gömbölyű pocimat.
– Mindig megvédelek téged, amíg csak meg nem halok – suttogja
hátul a fülemnek. – Semmi sem bánthat titeket. Ha ő olyan, mint én,
megfogom tartani a lánykát, mint ahogyan azt ők velem soha nem tették
meg. Megfogom neki mutatni, hogy hogyan tud boldogulni. Ez még
mindig megéri.
Én teljesen elolvadtam, ahogy elfordítom a fejem, és beletemetem az
orromat az izzadt mellkasába, sehol máshol nem akarok lenni.

– De mi van, ha ő egy fiúcska lesz. Ő is boldogulni fog. Úgy, mint te.

 Tizennyolc

Fordította: Betty Boop

FEKETE

Ők előhozták belőle. A szülei. Akik egész életükben nem törődtek vele,

és minden alkalommal, amikor eljöttek ide, hogy lássák őt, azzal csak
fájdalmat okoztak neki. Nem telt el csupán csak pár óra az Austini
látogatásuk után, és Remy átment teljesen feketébe.
Tudom, hogy ez nekik köszönhető. Pete is tudja. Riley is tudja. Az
Edző és Diane is tudja.
A reggeli látogatásuk után, alig tudott felkelni az ágyból, és ez már így
megy napok óta. Remy csak fekszik, és ki van kapcsolva. Fáj, amiért így
kell látnom őt, úgy érzem, mintha hasba rúgnának minden nap.
– Felkelt már? – kérdezi Pete a nappaliból. A csapat elszóródva
gubbaszt a kanapékon, rám néznek, ahogy becsukom magam mögött a
hálószoba ajtaját. Kétségbeesetten rázom meg a fejem. Remy már nagyon
mélyre süllyedt, annyira amennyire még sohasem láttam őt eddig,
teljesen kikapcsolt.
Alig néz egyenesen rám. Alig eszik. Alig beszél. Elég rossz, nagyon
rossz hangulatban van, de úgy tűnik, küzd ezzel, hogy ne borítson ki
senkit, és ezért aztán nem mond semmit, egyáltalán semmit. Az egész
belső harcából csak annyit látok, ahogy az öklét, összezárja és kinyitja,
összezárja és kinyitja, a tekintetét egy pontra szegezi, és ott is tartja
percekig, mintha bármit is látna benne.
– A francba. Ez rossz – mondja Pete, miközben végighúzza a kezét az
arcán. Folyton ezt mondja, ez "rossz".
Diane, Lupe, Pete és Riley arckifejezésétől pocsékul érzem magam.
– Legalább a glutamin kapszulát bevette? – kérdezi tőlem az Edző, a
homlokát ráncolja fel, egészen a kopasz fejéig. – Ellenkező esetben, el
fogja veszíteni az izomtömegét, amiért olyan keményen megdolgozott!
– Bevette őket.
Csak kivette őket a kezemből, letolta őket egy korty vízzel, és huppant
is vissza az ágyba.
Még csak nem is húzott oda magához, mint máskor, amikor mániákus.
 Mintha nem szeretné magát... és nem szeretne engem sem.
Csendben és olyan szürke érzéssel magamban, mintha egy viharfelhő
lenne felettem, megyek, leülök egy székre és a kezemre meredek,
mindenkinek a tekintetét magamon érzem, egy hosszú, szörnyű percig. A
tekintetük lyukat fúr a fejem tetejébe, mintha nekem tudnom kéne,
hogyan kell kezelni ezt a szart. De nem tudom. Már két éjszakát töltöttem
vele így, a karomba tartottam ezt a nagy, és nehéz oroszlánt, közben
halkan sírtam, hogy ne hallja meg. A nap többi részében pedig az izmait
dörzsöltem és azon igyekeztem, hogy Remington Tatet visszahozzam
hozzám.
Remington észre sem veszi, hogy ő az egyetlen, aki összetart minket.
Most már mindannyian azért küzdünk, hogy visszahozzuk őt. Annyira
össze vagyunk kötve egymással, hogy valahogy depressziósak lettünk vele
együtt. Tényként kijelenthetem, miután mindenki arcát csaknem három
napja nézem, egyikünk sem fog addig mosolyogni, amíg újra meg nem
látjuk a két gödröcskéjét.
– Nem mondott semmit? – töri meg Pete a csendet. – Legalább dühös
azok miatt a seggfejek miatt? Valamiért?
Megrázom a fejem.
– Ez a baj Remyvel. Mindent elvisel. Mint egy nagy pofont. Csak áll
ott, de mindent magába szív. Néha azt kívánom, bárcsak elmondaná azt,
amit érez, a fenébe! – Pete feláll, és megkezdi a járkálást.
Riley a fejét rázza.
– Én tisztelem őt ezért, Pete. Amikor kinyitod a szád, és kimondasz
valamit, azzal teszed valódivá. Bármi is fut át a fején, tény, ha ő nem
mondta ki, az azt jelenti, harcol ellene. Nem hagyja, hogy annyira
számítson, hogy ki kelljen mondania.
Leejtettem a hajamat, mint egy függönyt, és megpróbáltam
visszapislogni a szememben lévő könnyeket, nem akartam, hogy lássák,
mindez hogyan hat rám. De ez hatott. Csak egyszer voltam depressziós
életemben. Az egy nagy, sötét fekete lyuk. Ez nem valami könnyű kis
depresszió, ahol egy kicsit szomorú vagy és lehangolt, mint egy PMS
(premenstruációs szindróma). Ez egy mindent elsöprő érzés, hogy meg
akarsz halni. És az érzés, hogy meg akarsz halni, teljesen ellenáll minden
túlélési ösztönnek. A normális ösztön ilyenkor az, hogy megöld magad,
ezzel védd meg a szeretteidet, ez az, ami megöli a túlélési ösztönt. Beteggé
tesz az, ahogy elképzelem, most Remy is azt az összevisszaságot érzi, amit
én éreztem akkor, amikor az életem felrobbant körülöttem, és annyira
mélyre taszított le a sötétbe, folyamatosan azon aggódom, vajon képes
leszek-e kihúzni őt onnan, ahelyett, hogy én is alámerülnék vele.
Bármi is az, amit érez, emlékeztetnem kell magam arra, most nem
tudja kontrollálni a fejében lévő gondolatokat, amik kínozzák őt. Az agya
most nem a sajátja, annak ellenére, hogy most ez vezérli a reakcióit.
Támogatni akarom, megerősíteni és megérteni. Nem akarom, hogy azt
érezze, rászorulok, és bármelyik pillanatban széteshetek. Istenem,
hathónapos terhesen, biztosan rászorulok érzelmileg, és egy kicsit
szétestem nélküle.
– Legalább lejön, hogy üsse a zsákokat. Nem is tudod, mennyire
mélyen csodálom őt ezért – teszi hozzá Riley mogorván.
– Szerinted kikeveredik ebből a meccs előtt, Brooke? – kérdezi tőlem
az Edző. – Istenem, végignézni, ahogy megalázták őt tavaly odakint... az
idei volt az ő éve. Ez volt az ő szezonja.
– Nem hiszem, hogy bunyózni fog ma este – vallom be.
– Tehát akkor búcsút mondhatunk az első helynek a rangsorban –
mérgelődik Pete.
– Nem hagyhatod őt így harcolni, Pete! Baja eshet. Árthat magának, –
tör ki belőlem; aztán veszek egy nagy levegőt, és megpróbálok
megnyugodni.
– Ezért lett volna jobb, ha ő nem emlékszik semmire – mondja Pete,
végtelen mennyiségű keserűséggel a hangjában.
– Ezen mit értesz?
– Sokkal jobb lenne, ha nem emlékezne semmire abból, amit a szülei
valaha is tettek vele.
A védelmező ösztöneim túlfeszültek a bosszútól.
– Mit csináltak vele?
Volt valami ijesztő abban, ahogy Pete habozott, ahogy a szeme,
végigsiklott az egész csoporton, majd visszatért hozzám. A pulzusom
kétszer olyan gyorsan vert, mint a normális, mire végre beszélni kezdett.
– Még hűségesek voltak hozzá, mert az első alkalommal, amikor
elsötétült, tízéves volt, Brooke. De először azt hitték, megszállta őt valami.
Fanatikussá váltak, és a végül ördögűzést végeztek rajta.
Amikor az utolsó szavakat kiejti a száján, és a zaklatott agyamig is
eljut, addigra már megszakadt a szívem a mellkasomban. Befogom a
számat, de elhagyja egy alig hallható hang.
Diane eltakarja az arcát.
Szitkok esnek ki Riley ajkain, ahogy lehajtja a fejét és a szőnyegre néz.
Az Edző a kezére mered.
 A csend elhúzódik... feszesre húzza a bánat, a hitetlenség és ez a kínzó
csalódottság... egy beteg kisfiú miatt, akit annyira félreértettek...
Az "Iris" dalra gondolok, amit lejátszott nekem. A dal, amivel azt
akarta, hogy lássam és megértsem őt. Még ha a saját szülei nem is értették
meg őt.
Ó Istenem.
– Betették egy ördögűző körbe, a saját otthonában – mondja Pete, és
ezzel a tőrt még mélyebbre szúrja belém. – A szobájából kivittek mindent,
azért hogy ne tudjon ártani senkinek, és egy kötéllel az ágyához kötözték.
Ez így ment napokig – nem tudjuk pontosan, hány napig, de több mint
egy hétig –, amikor az egyik kis szomszéd fiú kereste, aki játszani szeretett
volna Remyvel, az ő szülei voltak azok, akik közbeléptek. A "szent embert"
kirúgták, és helyette Remy intézetbe került.
Egy hangot sem lehet hallani a szobában.
Már nem lélegzem. Úgy érzem, már nem is élek.
– Sajnos – folytatja Pete –, ő mindenre emlékszik ebből az epizódból,
mert az intézetben, néhány kísérleti hipnózissal a felszínre hozták az
emlékeit. Kipróbáltak néhány terápiát, hátha valamelyik működik. Nem
mintha ez segített volna. Rosszabb lett, mert a saját teste megvédte volna
őt ettől a fájdalmas emléktől, ha mi nem csesszük el azzal az átkozott
hipnózissal.
Még mindig nem lehet hallani egy hangot sem.
De hallom a szívemet, ahogy dobog bennem, olyan erősen. Erősen és
gyorsan, mint azokban az időkben, amikor tudtam úgy sprintelni, mint a
szél. Azt is hallom, ahogy a vér ömlik az ereimben, gyorsan és tombolva.
Készen állok... és dühös vagyok... és kétségbeesetten harcolni akarok
valamiért. Harcolni érte. Emlékszem rá, amikor azt mondta, van egy
emléke a szüleivel. Ahogyan az anyja keresztbe fekteti őt éjjel. A
leírhatatlan fájdalmamtól apró repedések keletkeznek bennem. Ó, Remy.
– Szóval, erre az egészre emlékszik? – kérdezem, miközben a testem
közepe ég a tehetetlen dühtől.
– Tudom, hogy tudja azt, a szülei tévedtek... ha ő, kék. De amikor a
fekete oldala előjön, akkor tudom, hogy elhiszi azt, amit ők mondtak. –
Pete frusztrációja és a kétségbeesése kiül az arcára. – Ez természetes,
szeretné tudni, vajon miért nem akarták őt.
– De mi akarjuk őt! – sírom.
– Tudjuk, B, nyugodj meg. – emelkedik talpra Riley, és odajön
hozzám.
 Magához ölel, rájövök a kezem a hasamon van, és a képtől, hogy az én
Remingtonom, kisfiúként egy ilyen dolgot kellett elviseljen, ami nem is az
ő hibája volt, az szétzúzza a fejem. Ó, milyen nagyon kívántam, bárcsak itt
lennének most előttem a kibaszott gonosz szülei, és ugyanannyira örülök
annak is, amiért nincsenek most itt, mert nem tudom, mit csinálnék
velük, vagy mit mondanék nekik. De bántani akarom őket, amiért
bántották őt! Kiabálni akarok velük és megütni őket, és utánuk rohanni
egy vasvillával. Ökölbe szorítom a kezem és finoman eltávolodok Rileytól.
Ő és Pete olyanok nekem, mintha a testvéreim lennének, de Remy nem
szereti, ha hozzám érnek, és én nem szeretem azokat a dolgokat, amik
tudom, hogy fájdalmat okoznak neki – még akkor is, ha tudom, most nem
látja. Jobban akarom érezni magam, de az egyetlen, aki megvigasztalhat,
az a férfi, aki hálószobánk ágyában fekszik.
Csendben elindulok a szoba felé.
– Később találkozunk srácok – köszönöm, hogy benéztetek hozzá.
– Egyikünk itt lesz a környéken – mondja Pete.
Nem akarok megszólalni, így intek az ajtóból, becsukom magam
mögött, a szívem elkezd mindenféle marhaságot csinálni, amikor
meglátom Remyt. A nagy izmos alakját, arccal lefelé, elterülve az ágyon,
mintha egy oroszlán pihenne. Ő az én játékos fiúcskám, a védelmező
emberem, a féltékeny barátom, a beképzelt harcosom. Az én félreértett
kisfiúm.
A szemem végigfut rajta, nézem a tüskés sötét haját, ami a párnán
pihen, a szép és szögletes állát. Nyugodtan pihen. Pihen, mintha
megsebesült volna néhány olyan helyen, amit a kezem nem ér el, és a
szemem nem lát.
Bezárom az ajtót, aztán megfogom hátul a ruhám cipzárját, elkezdem
lehúzni, leveszem magamról. Ezt nem azért csinálom, mert szexelni
akarok vele, és ezért szeretnék meztelen lenni, hanem azért, mert
szükségem van erre, érezzem kell a bőrét az enyémen. Soha nem aludt
egyetlen egy éjszakán sem úgy velem, hogy volt közöttünk valami.
Szeret érezni engem, és én égek, hogy érezzem őt.
Bemászom az ágyba, és megölelem hátulról.
– Nézz magadra – mondom utánozva azt, amit néha ő szokott
mondani nekem, zümmögök az ajkaimmal a fülébe, a kezemet a válla
körül a mellkasához csúsztatom, csak ott állítom meg, ahol a szíve dobog.
Felnyög, amint megcsókolom hátul a fülét.
– Nézd csak – mondom kedvesen a fülébe. Finoman megnyalom hátul
a fülét, ahogy ő szokta nekem, végigfuttatom rajta a kezemet, úgy
simogatom, ahogy ő szokott simogatni engem. – Szeretlek, imádlak,
becsüllek, akarlak, és annyira szükségem van rád, soha nem is gondoltam,
hogy egy másik emberi lényt majd ennyire fogok szeretni, imádni,
becsülni, és ennyire foglak akarni és ennyire szükségem lesz rád,
mindennél jobban ezen a világon – suttogom. Halkan morog, mintha
hálás lenne, a szemem is megtelik könnyel, mert ez annyira igazságtalan,
amiért neki ezzel kell küzdenie. Miért kell bárkinek is küzdenie
ilyesmivel? Miért kell egy ilyen szép embernek, aki nem akar ártani
senkinek, éreznie ezeket a kémiai impulzusokat, amitől bántani akarja
magát? Azt éreznie, hogy az élete nem ér semmit? Hogy értéktelen? Arra
gondolnia, hogy inkább meghalna?
Nekem, nem kell mondania. Már voltam ott. De én csak egyszer jártam
ott. Ő viszont olyan sokszor van ott, de nem számít hányszor, mert mindig
kihúzza magát onnan, ezzel bebizonyította azt, hogy a jövőben is kihúzza
onnan magát. Ő egy ilyen harcos. Szeretetteljesen végig húzom a
nyelvemet a hasa barázdáin, a karja izmain, a torkán és a lezárt száján.
Elfordul.
– Mit csinálok, Brooke? – kérdezi.
Megmerevedek az üres hangjától.
– Hogy gondolhattam azt, hogy én apa legyek? Vagy akár neked a
férjed? – Megfordul egy furcsa, fájdalmas zajjal, és a hangját elnyeli a
párnája, ahogy a duzzadó izmaival, a karját a párna alá csúsztatja, és az
arca elé tartja azt.
– Remy – mondom, arra kényszerítve a hangom, hogy abbahagyja a
remegést és a bennem lévő fájdalmat kizárjam. Beszarás. – Nem érdekel
mit mond neked az elméd, mit érezzen a tested, te tudod. Remy. Te
tudod. Jó és nemes vagy, és megérdemled ezt. Ezt akarod. – A karomat a
derekára csúsztatom, és közelebb nyomon magam hozzá.
– Megérdemlem, hogy kitegyenek. Mint egy kutyát.
A könnyek, amelyek pillanatokkal ezelőtt keletkeztek, már kicsúsznak
a szememből.
– Nem, ezt nem mondhatod, nem, ezt nem.
Elhúzódik tőlem, de én nem engedem. Átölelem a vállát, és nem
engedem távolabb menni, az ujjaimmal a hajába túrok, és a fejbőrét
simogatom.
– Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Úgy szeretlek, mint egy kibaszott
őrült idióta. Ha egy rakás rendetlenség vagy, a rendetlenséget akarom
veled. Csak hadd érjek hozzád, ne húzódj el – suttogom szipogva.
Felnyög, és újra visszafúrja az arcát a párnába, ahogy megérintem őt,
szinte összerezzen. De megérintem a karját, és végigkövetem a B jelet, a
kelta tetoválást a bicepszén. A hangok, amiket kiad magából, egy igazi
oroszlánra emlékeztetnek, mint egy sebzett oroszlán, és ettől
kétségbeesettnek és vadnak érezzem magam, mint egy oroszlán, ahogy
megpróbálja visszacsalogatni a társa érdeklődését.
Néha azt hittem nehéz vele amikor mániás, mert egy energialabda,
ezért nehéz kordában tartani. De semmi sem olyan nehéz, mint most,
amikor a harcosom elmerült a sötétben, és nem akar semmit. Úgy érzi, ő
nem éri meg.
Gyengéden hozzáérek az ujjaimmal az állához, megkarcolom a
körmömmel a fejbőrét úgy, ahogyan tudom, hogy szereti. Hagyja, de nem
nyitja ki a szemét, csak mély hangon, sötéten morog.
– Szeretnél zenét hallgatni? – kérdezem tőle, és mivel nem mond
nemet, így az iPodért nyúlok, a fülébe teszem a fülhallgatót, és lejátszom
neki Sara Bareillestól az I Choose You (Téged választalak) című számot.
Meghallgatja a dalt, miközben cirógatom, pontosan úgy, ahogy ő
szokott simogatni, azt akarom, hogy pontosan ugyanazt érezze, amit
akkor érzek, amikor ő becéz és nyalogat engem. Azt akarom úgy érezze,
becsben tartott, védett, megértett, kívánt, szeretett és dédelgetett.
Úgyhogy megpróbálom a lehető legjobban csinálni... és bár tudom az én
kezem nem akkora mint az övé... és tudom, hogy a nyelvem kisebb a
tarkóján... de azt tudom, hogy szereti az érintésem és szereti a nyelvemet
magán érezni...
Tehát a "Téged választalak" című számmal mondom el, hogy őt
választottam... és hogyan lesz az enyém, és hogyan leszek én az övé...
– Mindig téged választalak, Remy. Az első napon, amikor megláttalak,
beleszerettem abba, amit láttam, és minden nap egyre jobban imádlak.
Imádom, amit a kezemben tartok, a férfit, akit érintek, itt és most. –
Nekinyomom a kidudorodó hasamat a hátához. Kétségtelenül terhes
vagyok, és egy kicsit nehéz manőver, hogy tökéletesen hozzásimuljak, de
nagyon szeretném őt olyan közel tartani magamhoz, amilyen közel csak
tudom.
Hirtelen megfordul. A karja körém tekeredik, mint egy satu, majd a
homlokát megpihenteti a melleim között, és megkapaszkodik bennem.
Nem néz rám, de érzem, mi kell neki. Ellazulok a szorításában, így tudja,
hogy szeretek itt lenni, az ajkam bejárja a feje tetejét.
Hirtelen belenyög a bőrömbe, és az izmai hullámoznak körülöttem,
ahogy lefeszíti magát rólam, láthatóan nagy erőfeszítésébe kerül, és
visszazuhan az ágyra.
 – Menj ki, bébi. Menj, valahová máshová. Használhatatlan vagyok
ebben az állapotban.
Valami összefacsarodott bennem. Nem akarom, hogy azt érezze,
elkényeztetem, vagy sajnálom, úgyhogy felrázom a párnámat, mintha
minden rendben lenne, és azt mondom.
– Nem akarok menni sehová. Inkább itt lennék veled.
Egy kímélő pillantást vet rám, ahogy megérzem azokat a szemeket
magamon, a szívem megdobban. Egyre gyorsabban ver, amikor hozzám
ér. Felcsúsztatja az ujjait a hajamba, a tekintete soha nem hagy el engem.
A szeme még soha nem volt ennyire kilátástalan; kísértetjártnak néz ki, de
a fekete íriszében, még látom őt. Azt a tüzet, ami ő. Ez az energia, ez az
intenzitás, ott lappang a háttérben, mint egy tigris. A keze lesiklik a
gerincemen, majd előre húzza és elindul felfelé, megsimítja a kemény, de
érzékeny mellbimbóimat, aztán megpihenteti a fejét rajtam, és széttárja a
kezét a pocakomon.
– Tényleg velem akarsz lenni – mondja mogorván. A benne lévő
ragadozó, még mindig ott van. Az oroszlán. A nyers ösztön, ami ő.
Odaszegez a kérdő pillantásával, ami szinte olyan, mint egy parancs. Igen,
a szeme sötét és komor, de azok íriszek még mindig élnek és éhesek. Éhes
a szeretetemre, döbbenek rá. Miattam.
– Igen, Remy – mondom, mindenféle kétség nélkül a hangomban,
vagy akár bennem. – Veled akarok lenni. És ne hívj ezért mazochistának,
mert te vagy a mindenem. A kalandom, a valósom, becsomagolva egy szép
és féltékeny szexi csomagba, aki engem nevetségesen boldoggá tesz.
Noráról gondoltam azt, hogy egy drogos, de most már tudom, én sem
vagyok más. Függök tőled. Te vagy az én kokainom, és te vagy az egyetlen
dílerem.
Behunyja a szemét, és felsóhajt.
– Lehet, hogy te most nem akarod, hogy itt legyek veled, de én
szeretnék itt lenni – mondom neki. – Otthagytam az egész életem,
csakhogy veled legyek. Csak veled. És tudod, nem volt rossz az ottani
életem. – Megsimogatom a haját. – Volt egy hely, amit béreltem; jó,
gondoskodó szüleim, menő barátok és egy új munkám. Otthagytam
mindent. Hátrahagytam az álmaimat, és a tieidet választottam, és téged.
Mint valami hülye rajongó. – Szórakozott kis nevetés hagyja el a számat.
Ülőhelyzetbe küzdi nagy tömör testét az ágyon, megragadja a fejem, és
a szájával vágja el a nevetésem.
 – Te nem vagy hülye rajongó – suttogja a számba és magába szívja a
válaszom, mielőtt még hozzáteszi: – Te vagy az én nőm, és te kurvára túl
jó vagy nekem.
Megborzongok, amikor maga alá húz, felnyögök és megérintek minden
kis bőrfelületet rajta, amit csak tudok.
– És te vagy az én férfim és te túl jó és értékes vagy bárkinek, de te
még mindig az én férfim vagy. Az enyém.
Morog és úgy helyezkedik el rajtam, hogy a merevedése a lábaim
között legyen, gyötrődő tekintete reménykedve kapaszkodik az enyémbe,
ahogy az egyik lábamat a csípője köré teszi. Aztán megragadja a térdemet,
és ugyanezt teszi a másikkal is.
– Szeretlek – mondom lélekszakadva. Azt hiszem, ezt már nagyon sok
alkalommal elmondtam neki, de most arra van szüksége, hogy újra
elmondjam neki, mert az arckifejezése vaddá válik, amikor meghallja ezt
tőlem, ez úgy pezseg fel bennem, hogy azt érzem, újra és újra el kell neki
mondanom. Felemelem a fejem, és elismétlem minden egyes csóknál,
amit az arcára adok. Úgy döntök, addig mondogatom, amíg meg nem
unja, és ez hosszú, hosszú ideig tart, amikor végül birtokba veszi a számat,
hogy elhallgattasson.
Legalább hatvannégy csókomba került.
A tizenharmadik csóknál, belém hatolt. Ráérősen mozog bennem,
mélyen, minden egyes alkalommal, amikor azt mondom – Szeretlek –
előrenyomul, azt hiszi ez az egyetlen módja, hogy én is szeressem őt, ha
azt erőszakkal elveszi tőlem. – Szeretlek – nyögöm ki a következő
előrehatolásánál, behunyja a szemét, érzem, ahogy kétségbeesetten szívja
magába a gyengédségemet. Megpróbálom sakkban tartani az
orgazmusomat, ahogy megragadom a vállát, és folyamatosan azt
mondom, – szeretlek, szeretlek – de ő olyan forró, és szép, szüksége van
rám, és nekem is szükségem van rá. Felvisz a csúcsra, miközben harcolok
ellene, és elér az orgazmus, a hatvankettedik – Szeretlek – közben.
A szemében még mindig látni, hogy farkaséhes és egyre éhesebb lesz
minden egyes – Szeretlek – után. Amikor ő is utánam jön, közben engem
figyel, mint aki nem biztos abban, hogy hihet nekem, mert nem tudja
elhinni magáról, hogy szeretetre méltó. Szóval, amikor nem tudja
türtőztetni magát, bedugja a nyelvét a számba és szétzúzza azt az övével,
durva és kemény, megragadom, és még durvábban csókolom vissza.
Megborzong bennem, az izmai összerándulnak. Megragadja a
csípőmet, és még mélyebbre tolja magát, megszorítom őt, csábító a
számára, hogy teljesen belém engedje magát. Halkan felnyög és
megszopogatja a nyelvem, közben a hátára kulcsolom a lábaimat és
szorosan összezárom a hátán, ahogy elengedi magát, a karjaimat is
összezárom körülötte, és amikor az izmai abbahagyják a remegést,
továbbra is szorosan tartom őt, így nem tud megszabadulni tőlem.
Óvatosan vigyázva rám, leereszkedik az oldalára, én is fordulok vele, az
arcomat a nyakába temetem, ahogy oldalra fordul. Még mindig bennem
van, és nem is akarom, hogy kihúzódjon belőlem.
– Ne gyere ki – nyögöm.
Kihúzódik belőlem, ahogy igazgat, majd visszamanőverezi magát rám,
és megkezdi a nyalakodását, az egyik kezét széttárja a mellemen, a
másikat a pocakomon. Felnyögök és azt hiszem, sírni szeretnék a
boldogságtól, mert az oroszlánom visszatért. Legalábbis, elég törődést
mutat valami iránt. Irántunk.
Tudja, hogy a baba és én, törődünk vele.
Később lejátszik nekem egy dalt a "Hold Me Now" a Redtől, rájövök,
ezzel szeretne megkérni arra, hogy tartsam őt. Megteszem, felé fordulok,
mihelyt leáll a tisztogatásommal, sürgetem, hogy emelje fel az arcát a
mellemről, egészen addig, amíg a nagy teste, kényelmesen nem
illeszkedik az enyémhez, de a kezét még akkor is birtoklóan a babánk
felett tartja.

♥♥♥

Eltelt egy hét. Eltekintve attól a néhány órától, amikor Remington arra
kényszeríti magát, hogy lemenjen edzeni, a szobánkban marad, és úgy
tűnik, nem akar engem a szeme elől téveszteni. Nem beszél sokat velem,
de a karját, mint egy satu, körülöttem tartja, azt akarja, hogy megetessem
és megbasszam minden alkalommal. Próbálom fenntartani az
érdeklődését az élet iránt, ezért beszélek neki mindenféle apróságról, amit
meglátok, amikor kimegyek a szobából ennivalóért magunknak.
Elmondom neki, hogy elkaptam Dianet és az Edzőt csókolózás közben a
minap. Elmondom neki, hogy Melanie milyen keményen dolgozik, hogy
megtalálja a megfelelő mintát a baba szobájába, és hogy Pete szomorúnak
tűnik Nora miatt. Szeret engem hallgatni – tudom, hogy igen.
A végső megközelítés, és Remington még nem jutott el odáig, hogy
valamelyik éjszaka verekedjen a ringben. A második helyre esett vissza,
Skorpió után. Lejjebb is eshetett volna, de Skorpió elvesztett egy pár
meccset, mert drogosan harcolt, Pete szerint nem volt olyan eleven, mint
máskor. Arra gondolni, hogy Nora azzal a seggfejjel van, annyira aggaszt,
hogy attól beteg leszek. Mi van, ha Nora is kába és tehetetlen, ez a
gondolat kimart engem, de nem hiszem, hogy most tudok ezzel
foglalkozni. Csak annyit szeretnék, hogy Remington, sikeresen befejezze
ezt a szezont, ez az ő álma. Csak majd ez után fogjuk megtalálni a módját,
hogy Norát ismét biztonságba helyezzük otthon, bár érzem a hasamban,
hogy a pasim már kitervelt valamit, de ez nem segített elűzni a
nyugtalanságomat.
De most, már csak három nap maradt a nagy verekedésig, és
Remington még teljesen sötét. Ma, amikor elment edzeni, még csak nem
is nézett bele senkinek a szemébe. Tudom, hogy érez dolgokat, rossz
dolgokat. Tudom, hogy nem fogja elmondani őket, mert az azt jelentené,
hogy veszített, és ő soha nem fog veszíteni. Kivéve, amikor miattad
veszített, súgja egy szomorú kis hang a fejemben.
Mindenki egyre jobban aggódik miatta, azt különösen aggasztónak
találom, amikor Remy arra kér, hívjam be Petet és Rileyt. Kopogtatnak a
főhálószoba ajtón, jobban betakarom Remy meztelen testét a fehér
lepedővel úgy, hogy csak az izmos háta és a karjai látszódjanak, és
bevezetem őket.
– Itt vannak – mondom.
Riley közelít elsőként és térdel le az ágy szélére.
– Hé, Rem, hogy vagy?
– Rosszul – mondja.
– Mi a helyzet? – mondja Pete.
Csend.
– Azt akarom, hogy vigyetek el... az átkozott kórházba,...hogy
felvegyenek oda engem.
Riley szeme szélesre tágul, mint ahogy Pete-é is. A fiúk rám néznek egy
pillanatra, közben Remington pontosan elismétli azt, amit mondott.
– Azt akarom, hogy vigyetek el... az átkozott kórházba... hogy
felvegyenek, és megcsinálják azt az átkozott eljárást – teszi hozzá.
Van valami Riley szavaiban – abban, ahogy hezitál, mielőtt válaszolna
neki – amitől egy új ijedtség fut végig rajtam.
– Újra azt akarod megcsinálni – mondja Riley.
A párnába bólint. – Most – hangsúlyozza határozottan.
Riley tehetetlenül fordul Pete felé, aki egy pillanat múlva megragadja a
telefonját.
– Először is ki kell deríteni, mikor tudjuk megcsinálni. Hadd hívjam
fel a kórházat – mondja, és elkezd tárcsázni, miközben kioson a szobából.
 – Ha ez lesz, akkor attól egészen magadhoz térsz – mondja Riley,
ahogyan lábra áll, és közben finoman megütögeti Remington hátát.
Remington elkapja a nyakkendőjét és közelebb húzza magához, ahogy
felül.
– Kurvára ne babusgass engem. Csak vigyél oda, és ne merészeld,
megengedni neki, hogy lássa – teszi hozzá fogcsikorgatva.
Felemelem szemöldököm, amikor rájövök, Remington azt hiszi,
elhagytam a szobát, Riley szeme rám villan egy pillanatra, így jelez,
hagyjam annyiban, mintha nem hallottam volna semmit. De én nem
hazudok Remingtonnak, soha többé, úgyhogy előre lépek.
– Veled akarok lenni. Ha ők meggyógyítanak téged, vagy bármit is
csinálnak veled. Akkor ott akarok lenni, és én ott is leszek.
Felegyenesedik a hangomra, de először Rileyra néz.
– Riley... – figyelmezteti. Riley meglazítja a nyakkendőjét, amikor
Remy megrázza a fejét, és rám néz. – Itt maradsz, és én majd visszajövök.
– nyersen beszél, de nyilvánvalóan gondoskodóan, egészen más hangon
beszél velem, mint amit a férfiaknál használ.
– Én nem hiszem – makacsul ellenállok, mert komolyan gondolom,
hogy nem változtatom meg a döntésem. Ők hárman úgy bánnak velem,
mintha én egy hozzá nem értő, gyenge kis rózsabimbó lennék!
Remy összehúzza a szemét, és megfogja az állát a makacsságom láttán,
felemelem a szemöldököm, és átkarolom magam.
– Megyek, ahová te mész. Érted? Bármi is ez, nem nagy ügy –
mondom.
Nem hagyja abba a bámulásomat, egy izom ráng az állkapcsánál.
– Nem. Nagy. Ügy! – biztosítom, blöffölök, de ez mindenem, amim
van. De nem hagyom, hogy újra eltűnjön a szemem elől.
 Tizenkilenc
Fordította: Betty Boop

FEKETE KONTRA KÉK

Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy szinte csak erőszakkal tudtam

rávenni a fiúkat arra, hogy elkísérhessem őket, ezért bölcsen csendben
maradtam, miközben megtesszük az utunkat a kórházba. Úgy tűnik,
mindenki egy hullámhosszon van. Egy szót sem váltottunk egymással.
Alig nézünk egymásra. Mindannyian arra számítunk, majd Remy mond
valamit, de a figyelmét kitartóan az elsuhanó városi tájra fordítja, a
profilján látszik a szilárd elhatározás. Nem igazán hiszem, hogy bármit is
látna a tájból, elveszett a fejében.
Amikor megérkezünk, hirtelen megérzem a teste melegét, lehajol,
hogy megöleljen, és az ajkát az enyémekre tapassza egy gyors csók erejéig.
Hangjától borzongás fut keresztül rajtam, ahogyan ezt mondja nekem: –
Hamarosan itt leszek.
– Nem! Veled akarok menni! – mondom a széles hátának, ő eltűnik a
folyosón egy nővérrel, miközben Pete odamegy az asztalhoz, hogy
bejelentse őt. Kezdem sejteni, valójában ez az egész milyen komoly dolog,
amikor Riley úgy kezd el velem beszélni, mint egy gyerekkel.
– Sokkal jobb lesz ez így Brooke, ha te itt kint maradsz – gyakorlatilag
duruzsol.
Morcosan nézek rá. – Ne bánj velem úgy, mintha csak, egy kis gyenge
virágszál lennék, Riley. Ott akarok lenni, miatta. Nekem muszáj ott
lennem vele.
Pete feje abba az irányába néz ahol Remington eltűnt, gyorsan
odakocogok hozzá. – Pete, bemehetek vele?
Egy pillanatig folyik közöttük ez a néma férfi a férfivel kommunikáció,
majd Pete végül biccent Rileynak, és azt mondja – visszajövök érted, ha
előkészítették.
– Előkészítik?
Pete ugyanazon a folyosón tűnik el, mint Remington.
– Riley?
 Ettől teljesen összezavarodtam.
Riley felsóhajt. – Van az ilyen betegek számára egy eljárás, amivel
előidéznek nála egy agyi rohamot. – Ahogy elkezdi magyarázni, úgy
hallgatom, mintha épp most csúsztam volna át egy alagút másik oldalára,
és minden másodpercben egyre távolabb kerülök tőle. Tűz ég a
szememben, és most már tudom azt, hogy a kórházi falak fehérek.
Annyira üres és sima fehér... – miközben az agya elektromos áramot
kap...
A szív egy üreges izom, és milliárd alkalommal ver életünk során.
Eddigi rövid életem alatt megtanultam, amikor nem tudsz futni, mert
elszakadt az ínszalagod, még ha a szíved egy millió darabra is törött,
akkor is szeretheted az egész lényedet.
A te egész, szánalmas, kurvára őrülten kiszolgáltatott lényedet...
Érzem a szívemet a mellkasomban, keményebben ver, mint eddig
valaha, dobban, dobban, dobban. Annak ellenére, hogy megpróbálok úgy
viselkedni, mintha ez az egész NEM LENNE NAGY ÜGY, forog velem a
világ, ahogy megpróbálom felfogni, mi az, amit Riley nemrég
elmagyarázott nekem. Hogy Remington hamarosan elektrosokk terápiára
kényszeríti magát. Egy kibaszott elektromos áramot fognak a fejbőrén
keresztül átküldeni rajta, hogy az agya egy kibaszott agyi görcsöt kapjon.
Most meg azt mondja, lehet némi rövidtávú memóriavesztése, hogy őt
altatásban és izomrelaxálásban is részesítik, a véroxigén szintjét és a
szívfrekvenciáját is ellenőrizni fogják, és hogy nincs más ismert
mellékhatás, mint a lehetséges rövid- vagy hosszútávú memóriavesztés.
Esküszöm, amikor felidézem magamban a jelenetet, ahogyan Remington
eltűnt a folyosón a kórházi személyzettel, hallom, ahogy egy halk, tompa
hang visszhangzik a hideg és fehér falakról –ez a halk tompa hang
belőlem jön.
– Ó, Riley – a neve, mint egy nyomorult kis nyögés, úgy jön ki a
számon, eltakarom a kezemmel az arcom, a pánik és a félelem úgy
növekszik bennem, mint egy hullám, és én ebben fuldoklom.
A pulzusom akadozik, amikor Pete megjelenik, és int nekem. Követem,
futok utána, az egyik felem haldoklik, másik felem él, még soha nem
voltam ekkora pánikban, mint amikor belépek a szobába. Látom a
gépeket, fokozottan érzékelem a kórház felülmúlhatatlan ridegségét, és a
szoba közepén meglátom őt. Már le is van szíjazva körben a vastag
csuklója, a tépőzáras szíjjal.
Gyönyörű teste kifeszítve a sík felületen, kórházi köntössel van
befedve, az arca a mennyezetre néz.
 Remy.
Az én gyönyörű, magabiztos, vidám, kékszemű fiúm, az én komoly,
komor emberem, aki annyira szeret engem, amennyire még soha senki
nem szeretett az életemben.
A késztetés, hogy megvédjem őt bármitől, hirtelen tör rám, lassan
közelítek hozzá, de határozott léptekkel, egyik kezemmel a sárgadinnye
méretű pocakom fogom, ahol a babánk van. Az egész karom
kontrollálatlanul remeg, ahogy elérem és megfogom a nagy, barna kezét,
mely le van szíjazva az asztalra. Szíjazva. Az asztalra. A hangom repedt,
mint az üveg, ahogy finoman megdörzsölöm az ujjaimmal az ő ujjait,
igyekszek nyugodtan és racionálisan viselkedni, míg igazából úgy érzem
megőrültem, és sikítani szeretnék. – Remy, ne csináld ezt. Ne bántsd
magad, ne bántsd magad többé.
Megszorítja az ujjaim, és elfordítja a fejét tőlem. – Pete...
Pete megragadja a könyökömet és elvonszol onnan kezdek kiborulni,
amikor rájövök, hogy Remington tényleg nem akar engem itt látni. Nem
nézett a szemembe. Miért nem akar belenézni a rohadt szemembe? Pete
felé fordulok, ahogy kifelé húz a szobából, a hangom átmegy
hisztérikusba.
– Pete, kérlek, ne hagyd, hogy ezt tegye!
Pete megragadja a vállam, és halkan sziszeg, így nem hívjuk fel
magunkra a figyelmet.
– Brooke, ezt az együttes eljárást használják az olyan embereknél, akik
a BP–nél elértek odáig, hogy öngyilkosságon gondolkodjanak vagy
kíséreljenek meg, ezzel húzzák őket vissza! Nem sikerül mindenkinek
megtalálni a megfelelő gyógyszer kombinációt, és az orvosok tisztában
vannak ezzel. Végig le lesz nyugtatózva.
– De ez csak egy harc, Pete – szerencsétlenül érvelek ez mellett,
rámutatva a szobába. – Ez csak egy hülye harc, ez az, ami ő!
– Majd túljut rajta. Csinált már ilyet!
– Mikor? – sírok.
– Mikor elmentél, és meg kellett akadályoznunk, hogy felvágja a
kurva csuklóját miattad!
Óhédesistenem. A szívem összetört darabjai olyan nehezek, azt hiszem
hallom, és nem csak a szívemet, de az egész belsőmet, ami összetört a
bánat súlya alatt attól, amit most Pete mondott nekem. A fájdalom olyan
nagy, védelmezően körbeölelem a hasamat, és kétségbeesetten próbálok
visszaemlékezni arra, hogyan kell lélegezni, nem magam miatt, hanem a
baba miatt. A gyermeke miatt.
 – Brooke, ez az a szar, amiben egész életében élt. Egyszer fent, egyszer
lent, mind a két véglet. A döntés, amit hozott, lehet, hogy fájdalmas, de
így túl lesz rajta. Ez formálta őt, ettől lett az, aki. Erős, ettől a
baromságtól! Lehetsz szánalmas, vagy lehetsz nagyon erős, de nem
lehetsz egyszerre mindkettő. Ő erős. Most neked is erősnek kell lenned,
miatta, ha megtudja, hogy ez összetört téged, az megtöri őt.
Annak ellenére, hogy a félelmeim teljesen felzabálták az összes
önbizalmamat, és a gyomrom azzal fenyegetett, hogy mindent kiad
magából, valahogy sikerül egy normális személy látszatát mutatnom.
Sikerül kiegyenesítenem a gerincem, és felemelnem a fejem, egy kis
szaggatott sóhajjal felsóhajtok, mert ezt miatta csinálom. Megteszem ezt
vele, és ezzel be fogom bizonyítani magamnak, és neki is, hogy elég erős
vagyok ahhoz, hogy ennyire nagyon szeressem őt.
Veszek egy másik lélegzetet, és megtörlöm a szemem sarkát. – Ott
akarok lenni mellette.
Pete az ajtó irányába int, jóváhagyóan bólint felém. – Csak tessék.
A lépéseim csendesek és szinte tétovák, ahogy bemegyek a szobába.
Tudom, hogy ő nagy, hatalmas és erős, még ha a szívem rendetlenkedik is
a mellkasomban, és még ha úgy is érzem, hogy a vérem helyett most jég
folyik az ereimben, be fogom bizonyítani neki, én méltó vagyok arra, hogy
a párja legyek, és mellette fogok állni, amikor ő nem tud. Nem tudom,
hogyan fogom ezt bizonyítani, mert én most romba dőltem, mint egy
összetört épület, ahogy sétálok benne. Kívülről nem látszik rajtam semmi,
de a lelkem mélyén szétestem, egyik részem a másik után, sejtről, sejtre.
Most egyenesen a szemembe néz, látom a sötét szemében az aggódást.
Persze, most is azért aggódik, hogy én összeomlok. Nem akarja ezt látni a
szememben. – Rendben vagy? – kérdezi tőlem rekedt suttogással.
Bólintok, és megfogom a kezét. Tudom, mit kell válaszolnom. – Több,
mint rendben. – Ugye? De egyszerűen nem tudok több szót kipréselni az
összeszorult torkomon. Szóval megérintem az ujjait, és amikor
megszorítja az enyémet, visszaemlékszem a repülőutunkra, amikor
Seattle-t hagytuk el, ez a kéz az egyetlen, amit én többé nem akarok
elengedni, olyan keményen, ahogy csak tudok, ránézek és reszketve
lemosolygok rá.
– Ez az én csajom – mondja rekedten, és a hüvelykujját végighúzza az
enyémen.
Le van szíjazva, arra vár, hogy megkapja elektrosokk kezelést, és rólam
kérdez. Ó, Istenem, annyira szeretem, ha meghal, akkor meg akarok halni
vele én is, és ez nem vicc. Pislogok, megpróbálom visszatartani a
könnyeimet, és még erősebben nézek rá.
– Foghatom a kezét? – kérdezem az egyik nővért.
– Sajnálom, nem lehet az eljárás során – mondja nekem.
Remington óvatosan figyel engem, amikor arra kényszerítem magam,
hogy hátra lépjek, ők felerősítik az elektródákat a homlokára. Egy
tűzlabda van a torkomban, a szívemben és a gyomromban. Már nem is
lélegzem, amikor a nővér megkérdezi tőle: – Készen áll?
– Üssön ki – feleli, szeme röviden átfut rajtam, ellenőrzi a reakciómat,
mielőtt újra a mennyezetre néz.
Megkezdik az intravénás leszedálását.
Elkezdenek kérdéseket feltenni neki – Teljes neve?
– Remington Tate.
A szemem könnyel telik meg.
– Születési idő?
– 1988 Április tíz.
– Születési hely?
– Austin, Texas.
– Szüleinek a neve?
– Dora Finlay és Garrison Tate.
Alig tudom felfogni azt a tényt, hogy ő leszíjazva beszél a kibaszott
szüleiről, akiktől ennyire fekete lett, a hangja mély és erős, így válaszol
mindenre, bármit is kérdezzenek tőle.
Aztán azt mondják neki – számoljon el egytől százig. – Majd rátesznek
egy maszkot.
Elkezd visszaszámolni, magamban vele számolok. Lehunyta a szemét.
Gyönyörű sötét pillái az erős arccsontján fekszenek.
Saját védelmező ösztönöm elkezdett tombolni bennem, olyan
hangosan akarok rájuk kiabálni, és megállítani őket most, hogy Remy
nem lát, és nem tudna ebben megakadályozni engem. De itt állok, mert ő
ezt akarja csinálni. Mert ő erős. Erősebb, mint én. Ostorozza magát, hogy
formában legyen, és legyen elég életereje, legyőzni ezt.
Ezután megkezdik az árammal történő stimulálását.
A nagy teste lemerevedik, és az asztalhoz feszül.
A testem megfeszül, és elkezd berobbanni.
A gép egy sípoló hangot ad ki.
A lábujjai begörbülnek.
 Nem tudom, mi lenne, ha elkezdene hadonászni és összetörni
dolgokat, mert annyira erős, de a teste viszonylag mozdulatlan marad,
miközben az agya megkapja a sokkot. Istenem.
Istenem.
Ó, a kurva Istenit neki.
Szerelmes vagyok Remington Tate-be és ő 1-es típusú bipoláris, ez úgy
csap le rám, mint egy lavina.
Én nem hiszem, hogy valaha is sírtam így. Annak ellenére, hogy
minden erőfeszítést megteszek azért, hogy ne kezdjek el sírni, a könnyek
szó szerint kirobbannak a szememből, a karom remeg, és a testem
annyira gyenge a bánattól, oldalra lépek, a hátammal nekitámaszkodom a
falnak, sikertelenül próbálom visszaszipogni minden könnyemet.
– Hé, Brooke, hé – mondja Pete, az oldalamhoz térdelve megölel.
– Nagyon nehéz – mondom, eltakarom az arcom, és megpróbálok
elhúzódni tőle, mert Remy nem akarja ezt. Remy nem szereti ezt. – Ne érj
hozzám, Pete, Istenem, ez így kurvára nehéz. Annyira kurva nehéz! –
Megragad engem, és megráz egy kicsit, a hangja megnyugtató, de a
szemében látom a fájdalmat.
– Ő nem szenved, Brooke. Csak azt akarja, hogy jobban legyen.
Brooke, ő NEM egy áldozat. A döntései a körülményein alapszanak.
Aggódni fog érted. Valahogy, kontrollálnod kell magadat – úgy, mint
ahogyan azt ő teszi, könyörgöm neked, légy erős.
Bólintok, de semmi másra nem tudok gondolni csak Remy gyönyörű
agyára, a szép testére, ő az én templomon, a menedékem, elviselem ezt.
– Brooke, ez nekem is fáj. Rendben? Nekem is fáj. Nem engedheted,
hogy ezt meglássa. Ő erős, mivel már ennyire érintett, ez az ő valósága; és
foglalkozik vele, soha nem is volt ez másképp. Nem panaszkodik ez miatt.
Ne hagyd, hogy meglássa, ez összetört téged, mert azzal összetöröd őt.
Nem neked kell megmentened őt; csak legyél mellette, amíg megmenti
önmagát.
Átölelem magamat és bólintok, letörlöm a könnyeimet, miközben
próbálom egyben tartani magam. Kipréselem a könnyeket a szememből,
miközben megkísérelek lábra állni, a nővérek és az orvos azt mondják,
mindennel kész vannak.
Remy még benyugtatózva van az asztalon, már levették róla lélegeztető
maszkot, és elkezdték valahogy kitisztítani a légútját. Megragadom a
kezét, amikor kiszíjazzák, és az ajkamhoz emelem, megcsókolom minden
egyes ujjpercét, aztán felitatom vele a könnyeimet, majd felszárítom azt az
ajkammal.
 Pont úgy, ahogyan azt Remy tette...
Pete olyan jó ember, megszakad a szívem, hogy a húgom nem látta ezt.
– Pete, a húgomnak nagyon tetszettél, nem tudom mi történhetett –
suttogom.
Szemöldöke felugrott a haja vonaláig. – Mi? Brooke, én is szerettem
őt, és még mindig szeretem. De nem fogom elhagyni a bátyámat senki
kedvéért.
Csendben bólintok, és Remington nagy kezét tanulmányozom. Minden
bőrkeményedést, minden vonalat a tenyerében... minden kiemelkedést az
öklén, a hosszát és az alakját a szép ujjainak, a rövid végét az ő tiszta és
szögletes körömének.
Csendben cirógatom a vonalakat Remy tenyerében, majd felemelem a
fejem, és belemosolygok Pete barna szemébe. – Egy nap majd találni
fogsz valakit, akiért mindent megtennél. Pete, én vigyázni fogok Remyre.
Te fogsz megtanítani engem arra, hogy tökéletesen tudjak gondoskodni
róla.
Rám mosolyog, és megsimogatja a vállam. – Úgy sem megy egyikőtök
sem sehová, majd megmutatom, hogyan kell ezt nektek csinálni. – Ráteszi
a kezét Remington vállára, és esküszöm, még ha nem is vér szerinti
testvérek, de a szívében és a lelkében ő valójában Remington testvére, és
ebben pillanatban, mennyire szeretném azt, ha a húgom és én olyan közel
lennénk egymáshoz, és olyan hűségesek lennénk, mint ők.
– Brooke, tettem valamit, amit nagyon szégyellek, és azt hiszem,
tartozom neked egy bocsánatkéréssel – kottyantja ki Pete. Látva a
reménytelenséget a szemében, attól jeges kétségbeesés kezd szétterjedni a
hasamban.
– Mikor elmentél, annyira rosszul lett. Öngyilkosság veszélye miatt
kórházi megfigyelés alatt volt, és folyamatosan nyugtatózták, mert mikor
felébredt szétverte a dolgokat, és próbált utánad menni. Adtak neki
antidepresszánsokat, de nem működött, és a rapid ciklusú betegeknél (évi
több hangulatingadozás), mint Rem, ez nem egy jó ötlet, egyébként. Tehát
el kellett kezdeni vele ezt – és az asztalra mutat. – Hetekig csináltuk, így
ettől kitisztult...
Rám néz, és nem hiszem, hogy még lélegzem. Csak bámulok rá, várom
a többit, zavarosan és részben zsibbadtan ettől a mai érzelmi
hullámvasúttól.
– Miután megkapta az első három kezelést, egy kicsit jobban lett,
valamennyire kitisztult, így minden héten eljöttünk, háromszor kapott
ECT (elektromos úton történő görcskeltés, elektrokonvulzív terápia) egy
pár hétig. Ez idő alatt, még mindig végig fekete volt. Mi hoztunk neki
tizennégy nőt.
A szívem megrepedt minden egyes kiejtett szavától, érzem, ahogy
felállítok magamban különféle mentális blokkokat, megragadom a
hasamat, és a fejemben hallom a sikolyokat, nem akarom ezt tudni, nem
akarom ezt tudni, nem akarom ezt tudni!
– Minden egyes nővel aláírattam a papírokat, hogy nem fognak
beszélni, nincs fénykép, és majd kettős védelmet használnak...
mindannyian kijöttek egy fél óra múlva az óvszeres csomag sértetlen volt,
elmondták, arra sem tudták rávenni, hogy megforduljon, vagy egyáltalán,
hogy felemelje a fejét az ágyról. Azt mondta nekik, hogy távozzanak.
Mindegyiknek.
Nem veszem le róla a szemem, Pete megdörzsöli az arcát a kezével, és
még hozzáteszi: – Nem feküdt le egyikükkel sem Brooke, nem számít,
mennyire keményen is próbáltuk őt rávenni erre. Megszállottja volt a
kibaszott levelednek, csak azt olvasta és olvasta minden pillanatban,
amikor ébren volt. Amikor végül is sikerült kihúznia magát a
depresszióból, és átment a szeme kékbe, nem emlékszik ebből az egészből
semmire. Talán azért, mert fekete volt, amikor történt, vagy talán azért,
mert az elektrosokknak ez volt a mellékhatása. Tizenkét kezelést kapott.
De mi majdnem elvesztettük őt, Brooke, tudod? Riley is és én is ki
voltunk... teljesen ki voltunk akadva rád! Szóval azt mondtuk neki, hogy
volt ezekkel a nőkkel.
– Pete! – zihálom egészen és totálisan undorodva.
– Sajnálom! De azt akartuk, arra emlékezzen, hogyan működtek a
dolgok, milyen volt előtted. Emlékezzen arra, hogy több száz ilyen nő van
odakint, nem csak te. – Vállat von, és szinte könyörögve néz rám. – De
még akkor is, amikor megpróbáltuk rávenni őt arra, hogy ő jól el lesz
nélküled, azt hiszem a fejében a szabályok teljesen másképpen
működnek. Hallotta, ahogy elmondtuk neki a nőket, de nem
kommentálta, aztán elkezdett csomagolni, és kijelentette repülünk
Seattle-be, és elintéztük, hogy a húgod visszajusson hozzád. Szóval igen.
Én – Riley és én – hazudtunk neki – mondja. – És ez már megöl engem.
Ha egyszer megtudja majd az igazat... soha többé nem fog megbízni
bennünk újra!
Megtörik a hangja és elfordul, amikor Riley jön be a szobába. Riley
oda-vissza kapkodja a fejét közöttünk, érzi, hogy valami készül. Végül
Pete azt mondja, ijesztően fáradt hangon – Megmondtam neki, ember.
 Riley ugyanolyan hitetlenkedve bámul, mint én, az arca elcsüggedt. –
B – mondja.
Ez minden, amit mond. Csak egy betű. Az egyik betű, ami rá van
tetoválva Remy jobb bicepszére.
– El kell neki mondanotok – mondom, egyikükről a másikukra
pillantok, nem is vagyok képes elviselni azt a fájdalmat, amit most
Remington miatt érzek. – Ti soha, soha többé nem hazudhattok neki. Ez
nem tisztességes vele! Én is megcsináltam vele egyszer, megértem, hogy
csak őt akartátok megvédeni, ahogy tudtátok... de ez összezavarja őt.
Zavaró, hogy elfelejt néhány olyan dolgot, amit csinált. Többé nem lehet,
hogy – közülünk valaki,– hazudik neki. Mind a ketten hallottátok, amit
mondtam?
Riley megsimogatja az arcát lefelé a kezével, a hangja is ingadozik. –
Ki fogja rúgni a kibaszott seggünket.
Mindkettőjükre ránézek, az arckifejezésük szakadt, megrázom a fejem.
– Ha tényleg így gondolod, akkor te nem ismered őt.

♥♥♥

Nem sokkal később ébredt fel, ahogy a fiúk elhagyták a szobát. A szeme
zavaros, de amikor megállapodik rajtam, kiélesedik. Még nem kékek, de
látok egy kis életet azokban a fekete mélységekben, és érzek egy kis
bizsergést magamban, ahogy összegabalyodik egy hatalmas érzelemmé.
– Nézd meg magad – szólal meg az altatótól elmélyült hangon. Hallom
a nyilvánvaló dicséretet a szavaiban, mintha fantasztikusan néznék ki,
amikor meglátom az egyik gödröcskéjét, az érzelmem intenzitása szinte
megbénít engem. Nem tudja, hogy nélkülem egy nagy halom
összevisszaság volt, de én most már tudom. Nem tudja, hogy azokat a
nőket, akiket azért vittek, hogy örömet szerezzenek neki, nem akarta
egyiküket sem. Nem tudja, hogy milyen csodálatos, tökéletes, szép, nemes
és jó, ő minden, minden, amit valaha is akartam.
És most, kurvára fáj tudnom, hogy a testvérei, akiket szeret és törődik
velük, nem tudták mit tegyenek, így végül hazudtak neki.
– Nézz magadra – vágok neki vissza gyengéden, közvetlenül az ágya
mellett a földön térdelve, és az arcomat a kézfejére fektetem. Megcsókolok
minden zúzódást a kezén, még egyszer.
– Hé, én megoldom ezt, nem akarom, hogy aggódj – mondja, és a
szabad kezével végigsimít a fejemen.
 – Tudom. – Lehajtom a fejem, és a lepedőhöz dörzsölöm az arcom, így
talán nem fogja meglátni a kóbor könnycseppeket, amik a szememből
szivárognak. Újra megcsókolom szeretetteljesen az öklét. – Tudom, hogy
meg tudod csinálni.
Még mindig az érzéstelenítőtől mély a hangja, de most is ugyanolyan
hatással van rám, ez mindig is így volt. – Kelj fel onnan. Mit csinálsz ott?
– dörmögi mogorván, ahogy felhúz. Tudom, hogy adtak neki izomlazítót,
de még így is, mielőtt egyáltalán felfoghatnámmit csinál, magára húz,
odahúzódik hozzám pont úgy, ahogy aludni szoktunk éjszaka, amikor ő az
ágyamban van. A pocakom útban van, de nem olyan óriási, úgyhogy egy
kicsit oldalra dőlök, belélegzem a nyaka illatát, majd a mellkasába
temetem az arcomat, ahogy elhelyezkedünk.
– A nővérek ki fognak engem rúgni innen, ha ezt meglátják –
mondom.
Megragadja a seggem, és egy kicsit jobban eligazgat. – Nem fogom
megengedni nekik. Te vagy a gyógyszerem.
Becsukom a szemem, olyan az illata, mint szokott lenni, Remys. Ezek
az ő karjai. Minden normális, kivéve, hogy ruhában vagyok, rajta pedig a
kórházi hálóing van, és nem a szállodai szobánkban vagyunk. Ő még
mindig önmaga, a markában hordja a szívemet. Mindent akarok, ami itt
van a karomban.
Felcsúsztatom a kezem az állkapcsára, és megcsókolom minden részét
az arcának, amit tudok, ahogy kétségbeesetten megragadom. – Remy, te
vagy a királyom – szorosan megölelem. – Nincs sakkjátszma, amit
nélküled játszanék.
Mocorog, hogy elérje a kart az ágy alatt, és egy kicsit feljebb üljünk az
ágyban. Elrendez az ölében, az ajkai a fülemnél vannak. – Te vagy a
királynőm, aki megvéd engem – mondja szórakozottan, és amikor
bólintok, mert képtelen vagyok megszólalni, megsimogatja a hajamat,
amikor belenéz az arcomba – tudom, még ha nem is mondja nekem, a
szemem duzzadt, ebből látja rajtam, hogy sírtam. Érzem az ajkait a
szemhéjamon, az egyiken, majd a másikon, ahogy az öklébe fogja a
hajam, és durván arra kér – maradj erős, kicsi csillagszóróm. Légy erős
velem.
Bólintok – megpróbálom, mert inspirálsz engem.
– Megszereztük, amit kértél, Rem – mondja Riley az ajtóból. Annyira
kényelmes a karjaiban, így nem is fordulok felé, hogy üdvözöljem. Érzem,
hogy valami selymes érinti meg az arcomat. Kinyitom a szemem, és azt
látom, ahogy Remy egy rózsát nyújt nekem. Ő. A kórházban. Egy rózsát
ad nekem, azokkal a sötét szemeivel, amiben már megcsillannak a kék
foltok.
– Remy – mondom, zavaromban nevetgélve.
– Egy kibaszott kertet adnék neked, ha tehetném. – Megfogja az
arcomat, és nem engedi el, így bámul rám. – Azért, amiért itt vagy most
velem.
– Ó, Istenem. – lehajtom a fejem a mellkasára, mert nem bírok a
szemébe nézni, a kezem közé szorítom a kórházi hálóingét. – Itt leszek
minden alkalommal, amikor neked ezt kell tenned. Itt leszek, megígérem
neked.
Miközben kijelentkezünk a kórházból, kapok egy SMS-t Melanie-tól.

Hogy mennek a dolgok a Boldogan Éltek Amíg Meg Nem Haltakban?

Valami újdonság boldogságföldön?

Mosolygok, amikor visszakapjuk a bérelt Escalade-t, mintha ez csak

egy újabb normális hétfői nap lenne, Remington bemászik velem az
autóba, elfoglalom a helyem, ő pedig a hátamra teszi a karját, ahogy azt
mindig meg szokta tenni. Voltam már a pokolban, és visszajöttem a
mennyországba, hirtelen tudatosul bennem, ez lesz az én életem: a
sötétség után, mindig, mindig megtalálom a fényt, ami ő maga.
Azt írom neki vissza, Tökéletes.
– Legutóbb a kezelések segítették ki őt az öngyilkossági gondolatokból,
de akkor háromszor csináltuk egy héten, most már nincs erre több időnk.
Nem adhatunk neki több izomlazítót sem, így kénytelenek leszünk abban
reménykedni, ez is elég volt arra, hogy lenullázza – közli Pete
mindenkivel.
– Kibaszottul jól vagyok – hörgi Remington. Úgy tűnik, mindannyian
az ő tekintetét keressük, és Riley az, aki összeszedi a bátorságát ahhoz,
hogy megszólaljon. – Rem, Pete és én szeretnénk neked elmondani
valami fontosat – mondja, a tekintetét röviden rám szegezi, a hangjával
gyakorlatilag könyörög nekem, belebeszéli Remybe az indítékait. – Pete-
nek vannak friss információi Brooke húgáról, és mi szeretnénk mondani
neked valamit. Holnap reggel, a tornateremben az edzés előtt?
– Hallottam – mondja egyszerűen, meglepve ezzel mindenkit az
autóban. – Még mindig azon gondolkodom, ezért mit csináljak veletek,
hülye gyerekek.
– A francba, Rem – mondja Riley megdöbbenve. – Mindjárt a
gatyámba csinálok, úgyhogy légy méltányos.
 Pete úgy néz ki, mint aki nagyon ideges. – Rem, Istenre esküszöm
soha nem hazudtam neked semmi másról – ez ártalmatlannak tűnt; úgy
tűnt, csak egyedül ezzel tudunk segíteni a lelkiállapotodon.
– Az én lelkiállapotomon nem segít a tudat, hogy nem bízhatok
benned, seggfej – morogja. Mindketten elhallgatnak, és még mindig úgy
néznek ki, mint akik betegek, amikor Remy még hozzáteszi: – Ti a
testvéreim vagytok, de Ő Az Enyém. Ha elhagyna a hazugságod miatt,
azért én megölnélek most téged. Az Istenit, mind a kettőtöket
megölnélek...
– Visszahoztuk volna hozzád, Remington – fogadkozik Pete. –
Esküszöm, ha tudtuk volna, milyen szinten vagy... esküszöm, mi
visszahoztuk volna hozzád.
– Rem, mi csak igyekeztünk neked segíteni, túlélni ezt. Amit mindig is
megteszünk. Azt hittem, vége van, haver. Azt hittük, segítünk. De aztán
Brooke visszajött, és rájöttünk, hogy ez milyen helytelen – a francba,
milyen nagy hiba volt az, amit csináltunk. Nem is jöttünk rá arra, hogyan
tudnánk kijavítani azt, amit mondtunk, anélkül, hogy ne nézzél minket
hülyének.
Remy sokáig gondolkodott, aztán mindhárman egymásra néztek, ezzel
a furcsa testvéri kötelékkel a tekintetükben. Aztán Remington bólint, a
karját a derekam köré csúsztatja, magához húz, és amikor az orrával
megérinti a pulzusom, lágyan morog, amikor a kezét a kidudorodó
hasamra görbíti, az összes feszültség eltűnik a vállamról. Elolvadok a
karjaiban.
Ezernyi kis lepke csapkod bennem, amikor meghallom, hogy újra
belélegzi az illatomat, ezúttal, hosszabban és mélyebben, mintha szüksége
lenne az illatomra, hogy megnyugodjon és megtalálja az egyensúlyt.
Lehajtom a fejem, és megcsókolom a sötét feje tetejét, a kezemmel a
hajába túrok. Esküszöm, nem tudom magam leállítani, hogy ne csókoljam
meg. Csókolom az állkapcsát, a halántékát, megfogom a kezét,
megcsókolom ujjainak a hátulját.
Amikor visszamegyünk a lakosztályba, ahol Diane vár minket, ragyog
az arca miközben tálalja neki a vacsorát, mikor Remy rám néz az asztal
fölött, és megpaskolja az ölét, majdnem futok hozzá. Felemeli a villáját
nekem, ettől úgy érzem magam, mint egy kis hülye kiéhezett madárka,
amit most etetnek meg először ebben az évszázadban.
– Még? – csendben, feszülten figyeli a számat, újra felemeli a villáját,
bólintok, és egyben harapom le az egész falatot, majd mielőtt még
elmajszolnám, rányomom az ajkam az övére, mert nem tudom máshogy
kifejezni azt a megkönnyebbülést, amit most érzek, végigcsináltuk ezt az
egész kezelést, és látom, hogy minden rendben van vele. Valóban, egy
kicsit jobban van.
Lustán megüti az ágyat, a teste még mindig kába az érzéstelenítéstől és
az izomlazítótól, amit beadtak neki, a matrac nyikorog alatta, ahogy leesik
rá, minden izma ellazul. – Gyere ide – anélkül hív, hogy felemelné a fejét
és arra nézne, ahol vagyok.
Most mostuk meg a fogunkat, felveszem a ruháit, amivel teleszórta a
szobát amerre ment, majd hozzáteszem az enyémeket is, összehajtogatom
egy csinos kis halomba a sarokban lévő székre, és meztelenül becsúszok
mellé a takaró alá. Összeér a bőrünk. Minden érzés felfokozódik. Hálás
vagyok az érintéséért. Hogy hallhatom a hangját. Minden egyes
pillanatért, amit vele tölthetek. Most látom csak azt, hogy ez milyen
értékes. Minden dal, amit lejátszik nekem, mikor ezzel a briliáns elmével
minden rendben van, és ragyog a fénytől és a gondolatoktól. Értékes, sőt,
ha a sötétben van, csendben harcol, és belém kapaszkodik.
Karjával átkarolja a derekamat, és az ujjaival megfogja a
csípőcsontomat, ahogy vonszol engem magához a szokásos
kanálpozícióba. Az aggodalom, amit amiatt érzek, amin keresztül ment,
végig söpör rajtam, és nem tudom megállni, hogy ne nyomjam neki
magam extra erősen. Hallom, ahogy jól szórakozva kuncog.
Hallani a puha és szexi nevetését...
Ó Istenem.
– Ez nem vicces – mondom könnyezve, és szembefordulok vele. – Ez,
kibaszottul nem vicces.
– De igen, ez az – suttogja, egy imádnivaló gödröcskével az arcán, a
hangja mély és dallamos, megdörzsöli a hüvelykujja párnájával lefelé az
orromat. – Soha, senki nem aggódott miattam ezelőtt.
– De igen, ők igen, Remy. Mindenki, akit szeretsz, szeret téged. Pete,
Riley, az Edző és Diane. Csak ők jobban elrejtették ezt előled.
Elgondolkodva néz rám, aztán széttárja a kezét a hasamon, az ajkával
lágyan és gyengéden dörzsöli meg az enyémet. – Megcsináltam ezt már
egyszer. Megcsinálom most is, kicsi csillagszóróm. – Azokkal a sötét
szemeivel néz rám, végighúzza a hüvelykujját a homlokom. – Nem
akarom, hogy miattam szomorú legyél, rendben? – magához húz, és
összeszorítja a szemeit, felnyög, mintha jó érzés lenne neki, hogy a
karjaiban tart. – Boldoggá akarlak tenni. Azt akarom, hogy te kurva
boldog legyél, soha többé nem akarok neked szomorúságot okozni.
 – Rendben – mondom, még egy kicsit elérzékenyülve, rányomom az
ajkamat az állkapcsára.
– Oké? – mondja, elfordítja a fejét és rányomja az ajkait az enyémekre.
Lecsúsztatom a karomat a hasamra, összefűzöm ujjaimat az övével, és
bólintok. – Több, mint rendben.
A szabad kezemmel a hajába markolok, az egyik lábamat a csípője köré
tekerem, és ezeregy puszit hintek az arcára, amitől kuncogni kezd. Halkan
vele nevetek, de nem hagyom abba, egy mosollyal az ajkaim körül
folytatom tovább a csókolgatását.
Most már tudom, ő tényleg az enyém. Ezek az ujjak már attól a
pillanattól az enyémek, amióta megérintett. Ez az arc. Ez a száj.
Hatalmas, kedves, védelmező, birtokló és megbocsátó szívű. Azóta az
enyém, amióta én az övé vagyok, és tudni ezt, attól úgy érzem magam,
mintha szétszedtek volna darabjaimra, majd ismét összeraktak volna, de
sértetlenül és boldogan.
– Úgy akarok aludni, hogy bennem vagy – könyörgök neki, és
végighúzom a nyitott számat az állkapcsán, a körmömmel hirtelen
belekarmolok a bőrébe a vállán, ahogy belélegzem az ő meleg bőrét, és
megpróbálok valahogy közelebb kerülni hozzá a pocakommal.
Becsúsztatja a kezét kettőnk közé és elkezd felkészíteni engem az
ujjaival, miközben elfordítja a fejét, hogy lassan, komótosan birtokba
vegye a számat, a nyelve lelassít, egy könnyed gyönyörbe nyaldos engem.
– Készen állsz? – mormogja indulatosan.
– Tölts meg... – Ez minden, amit mondani tudok, és egy elfúló hang
tör fel a torkomból, ahogy megragadja a derekamat, és elsüllyed bennem.
A hosszával, teljesen kitölt engem, annyira, hogy alig tudok beszélni, vagy
lélegezni vagy bármi másra gondolni, azon kívül, hogy Remy bennem van,
lüktető és meleg, szája lassan, csendesen visz, megnyugtat, hogy ezt
csinálja velem. És, hogy ő van nekem.

♥♥♥

Még mindig fekete a harc napján, és a hangulat az elnöki lakosztályban

súlyos a feszültségtől, miközben arra várunk, hogy elkészüljön.
Pete, Riley, és az Edző keringenek a főhálószoba ajtajánál, miközben
engem elevenen felfal az érte való aggódásom, mert tényleg nem tudom,
engedni kellene-e őt harcolni, ebben az állapotban, mint amiben most
van.
 – Ejtsd ki annak a faszfejnek a nevét! – sziszegi az Edző Pete-nek. Azt
hiszem, ezzel akarja felbosszantani Remingtont, akinek a féktelen
energiái így akcióba lendülnének, de Pete megrázza a fejét.
– Nem fogjuk a haragot használni. Tele van öngyűlölettel, amikor ilyen
mélyre süllyedt – suttogja Pete.
De én személy szerint leginkább úgy éreztem, ez az ő belső harca.
Harcol önmagával odabent. Azt hiszem, nem igazán van egy véleményen
az önmarcangolás szóval, de úgy érzem, elgondolkodik a szavakon, érzi
őket a lelkében. Az elektrosokk segített ugyan, de ő még mindig mélyen
van. Ez összetör engem, hogy neki így kell harcolnia.
– Próbáld bemelegíteni azokat az izmokat, Brooke – javasolja Pete.
Átmegyek oda ahol Remy csendben próbálja felvenni a csizmáját, fel–
le csúsztatom a kezem a hátán, próbálom ellazítani az izmait amennyire
csak tudom, bemelegítem őket, lassan, megfontoltan, keményen nyomom
rá az ujjaimat.
– Rendben, Rem, gyerünk, pörgesd fel magad. Tudom, hogy ezt
szereted – mondja Pete, ahogy leteszi Remy iPodját a hangszórókhoz.
Az ''Uprising'' a Musetól szólal meg a szobában, nagy hangerővel. A
lázadó ütős zene úgy tűnik, eléri Remington fülét is, és az izmai kezdenek
fellazulni az ujjaim alatt, mintha ő nem tudna segíteni, de reagál.
A szívem megremeg egy kicsit. Talán visszatér önmagához?
Annyira arra koncentrál, hogy megküzdjön önmagával, csak
reménykedni tudok abban, hogy maradt benne elég küzdeni akarás
Skorpió ellen.
Magára rángatja a másik bakancsát is, miközben tovább masszírozom
a kemény izmait, megpróbálok átadni neki minden csepp hasznos és
gyógyító energiát. Bemelegítek minden izmot, egyesével a hátán, külön
figyelmet fordítok a rotátorköpenyére (vállízületet körülölelő 4 lapos ín).
Mikor már nem tudok magamnak parancsolni, odahajolok a sötét fejéhez,
és megkérdezem tőle, hogy érzi magát, ő megragadja a fejemet, a kezében
tartja, lezárja a szájával az ajkamat, és kifoszt engem.
Amikor visszahúzódik, a szám ég az ő nedves forróságától, a szeme
lassan ég a sötét és vad kétségbeeséstől. Bámul rám, mintha én lennék az
egyetlen reménye a világon, a nézése olyan vad és ádáz, ami fellobbantja
bennem a reményt, hogy talán fel tudja küzdeni magát. Talán annyira
akarja ezt, hogy kihúzza magát ebből. Tudom, mennyire nagyon akarta
ezt a győzelmet, és tudom, mennyire gyűlöli, amikor a fekete oldal
baszakodik vele.
 – Remington haver, ez az, amire vártál – ragadja meg Pete a vállát, és
hogy felhívja a figyelmét, megnyugtatóan megszorítja. – Minden, amit
valaha is akartál, itt van egy karnyújtásnyira. Minden. Terveid voltak a
bajnokság után, tudom, hogy tudod. Megnyerni ezt. Brooke, a baba...
Ezeknél a szavaknál látom, ahogy összeszorítja a szemeit egy
pillanatra, aztán vesz egy lassú hosszú lélegzetet. Pete odahajol hozzá, és a
fülébe suttog valamit. Remington bólint, és mogorván azt mondja neki: –
Köszönöm. – Amikor kinyitja a szemét, felkel, és az agyamban lévő
idegvégződések úgy tűnik, hogy lángra gyúltak az izgalomtól.
Már magára terítette a boksz ruháját, a faragott barna testének
minden négyzetcentimére úgy néz ki, mint egy gyilkológép, amivé építette
magát. Amikor azt mondja: – Gyere ide, Brooke, annyira ideges vagyok a
verekedés miatt, majdnem megbotlok, amikor előre megyek. A karjaiba
húz, szorosan megölel, egy meleg csókot ad a fülem mögé, és ezt suttogja.
–Szükségem van rád, arra, hogy mindig a lássalak, nagyon fontos.
Mindig. Mindig.
Hirtelen megborzongatja a zsigereimet az a tudat, hogy ő most
küzdeni fog, és lehet, hogy a mennyország jön, de lehet, hogy a pokol, és
én kénytelek leszek ezt végignézni. – Nem fogok elmozdulni a helyemről!
– ígérem meg neki.
Egy kicsit tovább tartja fogva a tekintetemet, aztán még egyszer
megcsókol a fülem mögött, és megpaskolja a fenekem. Ez minden, amit
csinál. Aztán elkezd egy helyben ugrálni, és a karjaival köröz maga körül,
az egész hangulat drámaiba tolódik, amint a csapat elkezd újra lélegezni.
– Hol van Jo? – kérdezi mogorván Pete-től.
Egy kis bizsergés kezdődik bennem, amint rájövök, ő tényleg
visszatért.
– Elment felderíteni a területet – mondja Pete, egy kicsit megremeg a
hangja, talán attól, hogy ő is rájött ugyanarra, amire én is.
– Sem te, sem pedig Jo, nem veheti le a szemét Brooke-ról, hallasz
engem? – Parancsolja, ahogy kilazítja a nyakát, előbb az egyik oldalon,
majd a másikon.
– Meglesz, haver! – biztosítja erről Pete.
– Rendben, készen állunk? – kérdezi az Edző, miközben megfogja a
táskát, amiben Remy tiszta ruhái és a Gatorades itala van, majd a vállára
rak egy extra fejhallgatót.
– Készen – válaszolja Remington, és lehúzza az iPodját a
hangszórókról. A zene azonnal elhal, mi mindannyian őt nézzük, ahogy
megfogja a fejhallgatót az éjjeliszekrényről, és bedugja az ezüst iPodba.
 – A pokolba is, ez az én fiam! – kiabálja az Edző.
Riley is kiabál örömében. – Ez az ember!
– Ki fogja szétrúgni a seggüket? – ütögeti meg az edző Remy hátát,
miközben az ajtó felé mennek.
– Én fogom. – Hallom Remington halk morgását.
Az Edző még keményebben ütögeti meg a hátát. – Milyen nevet fog ma
este mindenki sikoltozni?
– Az enyémet.
– Mondd ki!
– Szökőár.
– Ezek a szemétládák nem így mondják!
Remington odacsapja az öklét a mellkasához, és azt kiáltja –
SZÖKŐÁR!!
– ÍGY KELL EZT! – kiáltja vissza neki az Edző.
Összeütik az öklüket, majd az Edző kivezeti őt a szobából a liftekhez,
mi pedig követjük őket.
– Van benned elég erre a meccsre, fiam?
– Megcsinálom.
Az Edző bólint, majd megkérdezi: – Mit tegyünk, ha ő nem adja fel,
fiam? Már tudod, mit teszel?
– Tudom, mit kell tennem.
Ahogy hallgatom, ezt az utolsó nyugodt kijelentését, a vér is kiszalad
belőlem, úgy érzem, minden egyes porcikám remeg, és futkos rajtam a
libabőr. Egy részem azt akarja, hogy legyek bátor, és nézzem meg ezt a
harcot, de én nem emlékszem, hogy valaha is éreztem volna azt, hogy
ennyire hiányzik belőlem a bátorság, mint most.
Remington hirtelen összeráncolja a szemöldökét, és a vastag ujjával
megböki az Edző mellkasát. – Bármi is történik, nem dobjuk be a
törölközőt. Hallasz engem? Mi SOHA, DE SOHA nem adjuk fel.
A feszültség a levegőben drasztikusan megemelkedik, gyorsan
egymásra nézünk. Amikor nem érkezik az azonnali válasz az Edzőtől,
Remington hátralép egyet. – Edző. Nem dobjuk be a törülközőt. Mi nem
adjuk fel. Ennyi.
Az Edző szeme egy pillanatra felém villan, csak egy pillanatra, de ez
nekem elég, hogy meglássam a tekintetében azt, hogy habozik, mielőtt
bólintana. Kifújom a visszatartott levegőt, Pete megfogja a kezem, amikor
meghalljuk a csilingelést.
– Menjünk – mormogja.
 Beszállunk a liftbe, de annyira rohadtul ideges vagyok, hogy a hevesen
dobogó szívem biztosan el fogja törni egy pár bordámat, mire eljutunk az
Undergroundba. Remington csendben piszmog az iPodjával, a fekete
fejhallgatója a kézben van. Próbál bejutni a saját kis világába. Az összes
szeretetemmel, amit a szívemben érzek iránta, nézem, ahogy lehajtja a
fejét, felrakja a fejhallgatót, és elindítja a zenéjét.
– Miért ígérted meg? – néz szembe Riley az Edzővel, amíg Remy
hallgatja a zenéjét, a hangja vádló. – Ha a dolgok a ringben eldurvulnak,
mi nem engedhetjük meg neki azt, hogy ma ott meghaljon!
– A szeme kezd újra kék lenni! Ha valaki meg fog halni ma este, az
nem a mi emberünk lesz! – vitatkozik vele az Edző.
Rendben, kezd elegem lenni ebből az egész értelmetlen vitatkozásból!
A gyomrom úgy összetekeredett, mint egy mérges csörgőkígyó, és már
egyszerűen nem tudok egy másodperccel sem tovább itt állni némán. –
Pete, miről beszélnek? Kezdek nagyon kiborulni, a fenébe is.
– Voltak pletykák erről, hogy ez lesz az évtized mérkőzése – válaszolja
az orra alatt. – Mindketten nagyon makacsok, és az egyiküknek fel kell
adnia a másik győzelméért, Brooke. Lehet, hogy ez rossz lesz. Ahogy
mondtad... ez kurvára el is romolhat.
Hívatlanul és nemkívánatosan, a tavalyi szezon utolsó meccse
játszódik le a fejemben. Emlékszem, Remy elesett, véres testére a vászon
padlón. A tömegre, ahogy kiabálja a nevét. És a csendre, amikor rájöttek
arra, hogy Szökőár, a – heves, szenvedélyes, és gyönyörű Szökőár – lent
maradt.
Még az összes zsigerem össze van kuszálódva az emlékektől, amikor
kicsoszogunk a liftből, de Remington megragadja a kezemet, és visszatart.
A fülembe suttog – maradj a látóteremben. – A szeme az enyémbe
fúródik, és én imádkozom, és imádkozom és csak imádkozom, hogy ne
lássa meg a félelmet a szememben, de ő leveszi a fejhallgatóját és
keresztbe rakja a nyakában, hallom a zenét örvényleni közöttünk.
Esztelen és gyors.
– Maradj a helyeden, Brooke – mondja, és felcsúsztatja a kezét a
hajamba, majd lecsap a szájával az enyémre, egy kis ízelítőt lop belőlem,
miközben egy kis ízelítőt hagy magából bennem. Mikor abbahagyja, kába
és bódult leszek. A homlokát az enyémnek támasztja, a tekintete izzó,
ahogyan rám néz. – Imádlak minden lélegzetemben, amit veszek, minden
sejtemben, imádlak. – Egy másik gyors és kemény csókot ad, majd
megcsapkodja a seggem. – Figyeld, ahogy összetöröm!
 Ahogy haladunk az Underground felé, a karját az ülésem háttámláján
tartja kinyújtva, miközben hallgatja a zenét. Az autó többi részére halálos
csend telepszik. Szinte harapni lehet az erőszakot a levegőben, ahogy
elmegy az öltözők felé, szeretnék utána kiabálni, ezer "Szeretlek tégedet",
de most már az iPodjával foglalkozik, és bekerült az ő saját kis világába.
– Pete, ő valóban készen áll erre? – suttogom bizonytalanul.
– Nagyon remélem, Brooke. Nem szeretném, ha ez az epizódja,
elvenné egy másik álmát. Gyerünk – mondja, ahogy a könyökömet fogva a
helyünkre vezet a tömegen keresztül.
Legalább kétezer ember van ma este az arénában. Az Underground
egész szezonjában csalogatták a közönséget, és most már elég
vérszomjasak lettek, hogy megnézhessék Skorpió és Szökőár harcát.
Arcukon piros csíkok, a vért szimulálva. Élénkpiros R betű díszíti a női
arcokat és néhánynak a mellein is van felirat.
Látom a piros – a szökőár piros – sávokat az üléseken, és a hátsó
részen, az állóhelyeknél a tömegben van még egy kis fekete is. Skorpió
fekete.
Leülök a helyemre Pete mellé, és észreveszem, Remington ismét
üresen hagyta a két helyet a mi oldalunkon, úgy tűnik, egy életen át
várunk. Bámulom az üres ringet középen, és a közönség is kezd egyre
hangosabban üvöltözni, várják, hogy Remington és Skorpió kitöltse a 7m
x 7m-es négyzetet, amit látnak.
– Szööökőőőááár! – sikoltja kórusban egy baráti társaság a ring
túloldaláról, velem szemben.
Mögöttem skandálni kezdik: – Hozzátok ki őket! KI! KI! KI!
A hangszórók recsegni kezdenek, amint bekapcsolják a mikrofont, és
egy bemondó tűnik fel a színpadon. Majdnem kiugrom a bőrömből.
– Hölgyeim és uraim, Helló! – Az emberek beordítják a köszönésüket,
mielőtt a bemondó folytatná. – Nos, itt vagyunk ma este veletek! Készen
álltok rá emberek? Készen álltok a harcra, amilyenben eddig még nem
volt részetek? Eddig még nem volt ilyenben részetek, emberek!
Mérkőzésvezető?
A bíró a ring sarkából minden figyelmével a bemondó felé fordul.
– Uram, nem lesz szükség a szolgálataira ma este – a bemondó
udvariasan mondja, majd drámaian körbemutat, ami miatt mennydörgő
robajjal robban fel körben az arénában a tömeg, ahogy felállnak, és
helyeselve sikoltoznak.
– Ez így van! – Kiabálja a bemondó, zengő hangon vissza a tömegnek.
– Ma este, nincsenek szabályok, nincs bíró. Bármi mehet. Bármit Lehet,
emberek! Nem kiütéses lesz a küzdelem, hanem feladásos.
Valamelyiküknek ma este fel kell adnia!
– Vagy meghalnia!! – kiabálják izgatottan az emberek.
– Hölgyeim és uraim! Igen! Ez egy feladásos küzdelem ma este az
Undergroundban! Most, hívjuk a legrosszabb rémálmukat a ringbe! A
férfit, aki miatt a lányaik sírnak. A férfit, aki elől valószínűleg elfutnának.
A férfit, akivel bizonyára nem akarnának, egy ringbe kerülni. A címvédő,
Benny, a Fekeeetee, Skorpióóóó!
Hiperventilálok. Nem tudom, hogyan gondolhattam azt, hogy
megbirkózzom ezzel, hogy csak itt ülök, és megnézem a kibaszott évtized
meccsét, mert minden szervem bennem reszket az idegtől, és azt hiszem,
ki fogom hányni a szívemet. Bármi mehet. Nincs játékvezető. Mint ahogy
azt gondolták, hogy ez fog történni, az be is következett, és én nem tudom
biztosan, milyen lelkiállapotban van Remington.
– Pete, hányni fogok – próbálok apró mély lélegzeteket venni, amint a
hasamban megéreztem a hirtelen és kemény összehúzódást.
A távolban egy alak a fekete köntöse körül csapkod, így közelíti meg a
gyűrűt, és a hányinger teljes erővel emelkedik fel bennem, ahogy
meglátom őt.
Skorpiót.
A hatalmas középső ujjával döfköd a levegőbe, úgy döntök, ő még
rosszabb, mint az én Voldemortom, mert ez a fickó valójában él.
– Micsoda seggfej – mondja Pete undorodva.
Az utóbbi időben bennem felgyülemlett bosszúsággal figyelem Skorpió
kivonulását a ringhez, Remington eldobta a győzelmet, hogy megmentse
Norát ettől a gusztustalan férfipéldánytól. És Nora, hol van most? Skorpió
mit csinált vele? Remington azt mondta nekem, bízzak benne, és én
bízom is, de a félelem olyan nagy bennem, amint belenézek az arcába
ennek az undorító rémálomnak, minden sejtem el akar menekülni.
Lehetetlen, hogy elhallgattassam a kétségbeesett sikoltozást a fejemben,
ami azt mondja nekem, Remingtonnak ez fájni fog ma este. Ismét meg fog
sérülni, és te, akkor nem állíthatod le! Te nem csinálhatsz semmit!
Hirtelen meglátom Norát a lelátókon, és a borzalmas harag
fájdalmasan söpör végig rajtam, ahogy gondosan elkerüli a pillantásomat.
Skorpió felugrik a ringbe, a segítői leveszik a ruháját, az extra-nagy
fekete skorpió, amit úgy tűnik, hogy az utóbbi időben tetováltatott
magára, az egész hátát betölti. Ahogy a tömeget köszönti megfordul, hogy
mindenki jól láthassa. A srác még mindig rondább, mint bármelyik
seggfej, akit ismerek, és egy kis perverz örömöt érzek, mert meglátom a
szörnyű heget az arcán, amit Remy jóvoltából szerzett.
– A jó hír az, hogy még mindig undorító – mondja Pete.
– Pete, nem tudom elhinni, hogy a húgom ezt tette, amikor végre
leszokott és megszabadult tőle, majd visszamegy egy ilyenhez. Ez
megőrjít. – Vetek egy újabb lopott pillantást Nora felé keresztül a ringen,
és az ő árulása úgy vág, mint egy kés.
– Ez nem az, amire gondolsz, Brooke – mondja nekem Pete, aztán
biccent a gyűrű felé. – A pasid már elintézte. Várd ki a végét.
– Ezt, hogy érted? – kérdezem zavartan, de ha Pete válaszolt is, nem
hallom.
Skorpió megfordult Nora irányba, és ő egy komor kifejezéssel az arcán
néz fel rá, amely nem igazán tűnik nekem úgy, mintha egy szerelem-
sújtotta fiatal nő arckifejezése lenne. Aztán megpördül a tengelye körül,
rám nézz, ésfelemeli a középső ujját a levegőbe. Egyenesen rám.
– Oh, apám, Brooke, az Isten szerelmére ...
Válaszul felemelem mind a kettő középső ujjamat, és az az állat rám
mosolyog a sárga fogú mosolyával.
Pete zihál és felnyög, mintha fájdalom emésztené. – Rendben, ha
Remington megtudja, hogy ő bemutatott neked, és te meg vissza mutattál
neki...
– Fúúúúj! – kezdik el kiabálni az emberek azonnal, bemutatja nekik is
a középső ujját, valamint a sárga mosolyát is, és ha ez még nem lenne
elég, elkapja az ágyékát, és megszorítja. – FÚÚÚÚJ !! – kiabál a tömeg.
Istenem, nem értem, miért akar a testvérem egy ilyen példánnyal
lenni! Régebben olyan romantikus volt. Régebben egy herceget szeretett
volna. És ő Skorpióhoz megy?
– És aki kihívta a bajnokot ma este, mindannyian tudjuk a nevét! Mi
mindannyian arra vártunk, hogy ő léphessen be ebbe a ringbe ma este.
Szóval... ki ő? Készen ááállnak üdvözölni az egyetlen Remingtooooooon
Tate-et, itt van önökneeeek Szööökőőőááár!!
Lehetetlen, hogy elfojtsam azt a villámlást, ami átfut rajtam, amikor
meghallom a nevét. Az csak hangos volt, amikor Skorpió jött ki. De ahogy
az emberek most elkezdenek kiabálni Remington miatt, attól a torkom és
szívem összeszorul a mellkasomban.
– Rem–ing–ton! Rem–ing–ton!
A kántálás végighasít a tömegen. A vörös szín átveszi a teljes uralmat
az arénán. Aztán meglátok egy kis piros villanást, amiért majd meghalok,
hogy láthassam, miközben mindenütt körülvesz az ő színe és a neve. –
Remyyyyy, öld meg, Remyyyy! Menj, Szökőőőár!
Saját testi funkcióim felfokozódtak, mindenféle módon. A tüdőm, a
szívem, a mellékvesém, a szemem, minden részem túlfeszül miatta.
Abban a pillanatban, amint bekocog az arénába, az idegesség, a félelem és
az izgalom úgy pörög bennem, mint a forgószél. Megszakadok a
késztetéstől, hogy bevezessem őt biztonságosan, és ugyanúgy
szurkolhassak neki, mint ahogyan azt a többi rajongója teszi, és
megmutathassam neki, ha valaki, akkor én tudom, hogy aki ma birtokolni
fogja azt a ringet, az ő lesz.
Egy átlagos lépéssel, bemegy a ringbe, és azonnal lehetővé teszi
Rileynek, hogy lehúzza a köntösét a válláról. Esküszöm, hallom a kollektív
sóhajt a nőktől, akik közel állnak hozzám.
– Remyyyyyyy! Öld meg, Remy !! – kiabál valaki.
És akkor csodálatos dolog történik.
Azzal kezdi, hogy pimaszul körbe néz, ahogy mindig is szokta. Minden
izma káprázatos, barna, és kemény, hallom a nőket sikoltozni, azt
mondják neki, hogy a testét halhatatlanná kellene tenni, annyira férfias és
tökéletes. Aztán rám néz. Kék szeme csillogó. Ragyogó kék. Rám villantja
a gödröcskéit, és rájövök, egy remegéssel a szívemben, hogy ez az, amiről
az Edző beszélt, hogy visszajön a kékbe. A szeme kék. Tiszta, szép,
ragyogó kék. Azoktól a szemektől és a gödröcskéktől verdesni kezdenek a
pillangók a gyomromban, és én felszállok velük.
Egy mámoros érzelem száguld át rajtam, és hirtelen tudom, érzem az
egész lényemmel, hogy megnyeri ezt. Megcsinálja. Ő Remington Tate. Ő
egy olyan ember, aki ha elesik, újra és újra felkel. Ő taszít, felszánt, kifoszt
és tovább megy. Ő. Megnyeri. Ezt. Emlékszem, hogy ki is ő. Ahonnan ez
az ösztöne származik, néhány megnevezhetetlen forrásból, amivel senki
sem rendelkezik ebben a világban. Legyőzhetetlen és verhetetlen – és ő
össze fogja törni Skorpiót, mint ahogyan azt akarta.
Megszólal a csengő, és a pasim nem vesztegeti az idejét. Egyenesen a
ring közepére megy, miközben Skorpió úgy tűnik, azt hiszi, most majd egy
kicsit körül fogja ugrálni, Remington hirtelen behúz neki háromszor, elég
gyorsan ahhoz, hogy a csúnya állat megtántorodjon hátrafelé.
Izgalom buborékok szabadulnak fel bennem. Tölcsért csinálok a
kezeimmel, a számhoz emelem, és azonnal csatlakozok a többi
sikoltozóhoz. – Remy !!
– Brooke? – Pete kényszerít vissza a helyemre, de olyan izgatott
vagyok, így nem tudok sokáig a seggemen maradni. Érzem őt, Remington
súlyát a hasamban; úgy érzem, bennem él, és érzem az energiáját is
magamban.
A küzdelem teljes erővel elkezdődik.
Remy az öklével belecsap Skorpió állkapcsába, aki az ütéstől
megtántorodik. A mellkasomban alig tudom féken tartani az érzelmeimet,
amíg a tüdőm dolgozik a levegőért. Istenem, már alig vártam, hogy ez
megtörténjen, és úgy érzem, mintha ezer évig kellett volna várnom, és alig
tudom visszafogni magam. A tömeg már alig várta, hogy lássa ezt, és ők
teli tüdőből ordibálnak. És én is!
– Menj, REMY !!!
– Öld meg, Remy!
– Remington, kurvára szeretlek! Ohédesisten, szeretlek! – sikítom.
– Brooke! – mondja Pete elborzadva, és hasam felé bök. – Az ugrálás
most nem tesz jót.
– Ez jó, Pete. Ez annyira jó! – A baba mocorog, és érzek néhány
elviselhető fájást, de én már éreztem ezeket néhányszor ezelőtt is, és
utána olvastam, a szervezet így készül fel a három hónap múlva esedékes
szülésre. Azt hiszem, a baba is érzi az adrenalinomat. Vagy tudja, hogy az
apukája küzd. Fészkelődik minden alkalommal, amikor a fájások jönnek,
és azt hiszem, ez egy kicsit túl sok neki ahhoz, hogy most pihenni tudjon.
Hogyan tudnánk relaxálni, amikor ezt nézzük? Ohédesistenem!
– Nem tudom mi történik Remingtonnal abban a ringben – mondja
Pete. – De ő mindent megtesz, és mindegy, hogy éppen milyen eleven, ő
véghez viszi. Riley azt mondja, ez az izom memória, de én nem vagyok
ebben olyan biztos.
– Ez Remy, Pete – mondom neki izgatottan, megragadom és
megölelem.
Remington újra bevisz egy tökéletes ütést, védekezik, elugrik és üt,
miközben Skorpió nem vitt be egy ütést sem neki. Egyetlen egyet sem. A
tömeg elkezdi skandálni: – Öld meg, RIP! Öld meg, RIP! Öld meg, RIP!
Pete közben elmondja nekem, hogy a világon egyik edző sem képes egy
harcost erősebb ütővé tenni; vagy benned van ez a heves ökölcsapás vagy
nincs. Azt mondja, a sebességen lehet dolgozni, de ez nem teszi a kezét
nehézzé, és most látom is a különbséget az ökölcsapásainak az erejében.
Most látom, miért kellett Skorpiónak csalnia, hogy megnyerje a tavalyi
bajnokságot.
A szünetben, Remy folyamatosan ugrál, tele van energiával, miközben
Skorpió ül a széken, fejét leengedte a földre néz, a csapata dolgozik rajta,
bekenik vazelinnel, vagy valamivel a vágásait.
 Újra megszólalt a gong.
Remington eltávolodik a kötéltől és bevisz egy ütést, de ezúttal Skorpió
visszaüt, gyorsan és pontosan, tombol a saját ritmusában.
Közel mennek egymáshoz, és egymásba kapaszkodnak. Remington
kiszabadítja magát és meglendít egy jobb horgot. Skorpió kivédi és egy
erős ütést visz be, amely Remington bordáin landol. A lélegzete kiszakad
belőle, de Remyt ez nem rázza meg. Nem, az én fámat ez nem rázza meg.
Ehelyett elindul, és folyamatos ökölcsapásokkal üti Skorpiót, az arca
koncentrált és ádáz. Skorpió feje hátrabicsaklik, vér kezd ömleni az
orrából és egy szétnyílt sebből az egyik szeme közelében.
Skorpió visszaüt, az öklével eltalálja Remington állkapcsát, s vér ömlik
ki a száján. Egy másik összehúzódástól összerándulok, és ezúttal
gondjaim vannak, nem emlékszem, hogyan kell lélegezni. A harc egyaránt
izgalmas és intenzív, de gyötrelmesen fájdalmas nézni.
A forgószél gyorsaságú ökölcsapások folytatódnak. Elugrálnak,
kergetik egymást, mindketten meg akarják ütni a másikat. A különbség az
ökölcsapások erejében nyilvánvaló. Remington gyorsabb és erősebb, és
úgy tűnik, hogy Skorpió magára vállalta mára a bokszzsák szerepét.
Megbillen, szinte szét van lapítva, de ő nem fog elesni, folyamatosan
eltáncol és bevisz egy ütést Remynek. Megragadja Remington nyakát, és
megpróbálja levinni őt a földre, amikor ezt nem tudja megtenni, felemeli
a térdét, bele a gyomrába.
– Micsoooda! Ez nem igazságos! – sírom.
– Remington egy bokszoló; soha nem használja másra a lábát, kivéve
arra, hogy azon álljon, de itt bármi megtörténhet, Brooke. Ha Skorpió
harapni akar...
A félelem visszabújik belém, és egy másik összehúzódás ragad meg,
elég keményen ahhoz, hogy egy fájdalmas nyögést kelljen visszafojtanom,
és le kell ülnöm egy pillanatra.
Egy dühös morgással, Remington eltaszítja magától Skorpiót és
elindul, hogy ledózerolja őt. Ütés után ütés. Bumm! Bumm! Bumm!
Láttam őt már ilyen sebességgel ölni a nehéz bokszzsákot, de soha,
soha nem láttam még őt így gyilkolni egy másik embert. Skorpió eltakarja
a fejét és lehajtja, Remington megtámadja, nekimegy a gyomrának,
megüti egy, kettő, három alkalommal. Skorpió visszapattan a kötelekről
és térdre esik.
Köp egyet a földre és nagy erőfeszítés árán feláll, amíg Remington
hátrahúzódik, ahogy kapkodja a levegőt, a szemöldökét összeráncolja, a
szeme úgy csillog, mint egy ragadozónak.
 Skorpió előre felé támad, és bevisz egy szerencsés egyenes ütést Remy
állkapcsára, aztán bevisz egy másik kemény ütést a jobb bordájára. Remy
hátra tántorodik.
Látom a sárga vigyorát Skorpiónak az arcán, amikor a harmadik
ütéssel egyenesen célba veszi Remy homlokát, Remington visszapattan a
kötélről, ez a hang, amit annyira nyomasztó hallani, megragadom az
ülésem, egy nyers fájdalom kiáltással.
Kiegyenesedik, ahogy egy reszketeg lélegzetet vesz, látom széles
mellkasát megemelkedni, és a szívemet úgy érzem lemészárolták. Minden
egyes alkalommal érzem a fájdalmat, amikor bevisznek neki egy ütést, az
összehúzódásokat egyre élénkebben érzem! Összerezzenek belül, ahogy
újra megközelíti Skorpiót, most már ő is ugyanúgy vérzik, mint az
ellenfele.
Megint középre mennek, és újra meghallom az ütések a hangjait, puff
puff puff!
Az idegeim rongyosra kopnak, ez a forduló nagyon lassan halad. Az
egyik jön a másik után. Egyikük sem adja fel. Egyikük sem bukik el.
Aggódva vergődők az ülésemen, aztán megérzek egy kis pukkanást,
amikor ez a sima hang elér engem, és lenézek, meglátom ott a horrort, a
magzatvíz csorog le a szoknyám alól a csupasz lábamra. – Nem –
mondom.
Érzem, ahogy elfehéredek a puszta pániktól, felpillantok Remingtonra,
majd Pete-re, de ő annyira belemerült a küzdelembe, mentálisan
becsukom a szemem, és azt mondom a babának –kérlek, kérlek, csak
addig bírd ki, amíg apád végez.
Még csak hat és fél hónapos terhes vagyok. Hét, talán ez a legtöbb.
Még nem szülhetek most!
Remington támad, az ökle meglódul, többször is meglendíti a karját.
Olyan gyorsan, hogy alig látom a mozdulatait, többnyire csak a hangokat
lehet hallani, ahogy folyamatosan zúzza a csont a csontot.
Ez nem is kérdés. A vajúdás már elkezdődött. Az összehúzódások.
Minden, amit a könyvben olvastam megtörténik. A magzatvíz folyik, mert
a magzatburok megrepedt. Hála Istennek, ez nem egy árvíz, de
folyamatosan szivárog ki belőlem, és csorog le a lábamra. Hirtelen veszek
egy mély lélegzetet, amint a fájdalom elragad. A fájások, mielőtt a víz
elfolyt volna, szinte semmi sem volt ahhoz képest, amilyen fájdalmat most
érzek, valami megragadja és megszorítja a hasamat. De Remington küzd
ott fent, és én nem megyek innen sehová addig, amíg ő ezt be nem fejezi.
 Ohédesistenem, nekem még nem is volt időm, hogy elkezdjek félni a
vajúdástól, egészen idáig!
Annyira lefoglalt az, hogy megpróbáltam visszaemlékezni, hogyan kell
a lassú, pihentető légvételek alkalmazni, amiről olvastam, nem vettem
észre, hogy Nora elhagyta a helyét és megállt előttem.
– Minden rendben van veled, Brooke? – kérdezi aggódva.
A francba. Észrevette. – Jól vagyok – zihálom, amint az
összehúzódásom enyhül egy kicsit.
– Brooke, Benny nem fogja feladni. Inkább meghal – teszi hozzá
remegő hangon, könnyek csillognak a szemében. – Nem akarhatod azt,
hogy megölje őt Brooke – ez tönkre fogja tenni Remy elméjét! Benny nem
egy szörnyeteg, ő nem.
– Nora – fogja meg Pete a kezét, és odahúzza magához. – Már
gondoskodtunk róla, Nora. Skorpió nem bánthat téged többé. – Belenéz a
szemébe, felemeli a kezét és megérinti az arcát, Nora lélegzete elakad,
amikor hozzáér. Szinte tapintani lehet, ahogy sistereg közöttük a levegő,
Pete gyengéd hangon így folytatja: – Már tárgyaltunk. És megszerezzük
azt.
– Mi van? – kérdezem zavartan. – Mi folyik itt?
Pete feláll, és átadja a helyét Norának, majd elfoglalja az üres széket
mellettem, a másik oldalamon. – Pete, mi folyik itt? – követelőzöm.
– Pete! – mondja Nora sírva. Vadul rázza a fejét, ettől Pete tétovázik.
– Pete! – követelem dühösen. – Most azonnal elmondjátok nekem, mi
ez a baromság!
Pete meghúzza a nyakkendőjét egy pillanatra, majd lehajtja a fejét,
odahajol a fülemhez, és kifakad. – Skorpió, Remington vérét akarja. Nem
hiszi azt, hogy Remington rá tudja őt venni arra, hogy feladja vagy, hogy
van benne annyi, hogy megölje őt – elérte, hogy Remington egyetértsen
abban, minden bajnoki mérkőzés legyen feladásos. Ha a mi emberünk
nyer, megkapja a bajnoki címet, de ami a legfontosabb Remynek, hogy
megkapja a... videót Noráról.
Nora egy kis fájdalmas sóhajjal temeti a kezébe az arcát, én annyira
megdöbbentem, az agyam szinte visít, ahogy megpróbálja feldolgozni a
hallottakat. Norát zsarolják egy videóval, ami róla készült? És Remyvel...
megállapodtak abban, hogy ezt csinálják?
– Ő akarta ezt csinálni – monda Pete azonnal.
– Istenem, Nora – mondom. A gondolat, hogy az az őrült felhasználta
a húgomat arra, hogy Remingtonnak meg kelljen hoznia egy ilyen lélekölő
választást, mint megölni Skorpiót, mindannyiunkat féltem ettől. Ha az a
szemét nem tudja legyőzni Remyt, elhatározta, hogy egy gyilkost csinál
belőle?
És ezzel ráveszi, hogy átmenjen feketébe örökre...
Minden figyelmemmel a húgomra összpontosítottam, amikor jött egy
másik összehúzódás, Nora lassan rásimította a kezét a hasamra. – Ez a
baba?
Vettem egy mély lélegzetet, és előrehajoltam felé, így Pete nem hallja,
amit mondok, bólintok. – Igen.
– Mit csináljak Brooke?
– Csak fogd meg a kezem, miközben nézem az én emberemet, ahogy
lerendezi ezt.
Mintha csak nekem akarna kedvezni, Remington folytatja Skorpió
kivégzését ott fent. Az idegeim cafatokban lógnak. Skorpió majdnem
fekete vérével van tele fröccsenve az egész vászon padló, és bár már
botladozik, nem hajlandó elesni.
Lihegve, de megállíthatatlanul ragadja meg Remington a nyakánál
fogva, és fordítja arrafelé a fejét, ahol Norának ülnie kellene, hogy az lássa
az üres széket. Az ajkai mozognak, ahogy motyog valamit Skorpió fülébe,
és rögtön azután, hogy Skorpióból egy gúnyos kis nevetés harsan fel,
hangos csattanás tölti ki az arénát.
– ÁÁÁÁÁÁ! – A közönség felmordul, amikor Skorpió könyöke eltörik,
és a karja, a közepétől lefelé ernyedten lóg.
A gyomrom összeugrik egy csomóba, ahogy a verekedés egyre inkább
alattomos lesz, Remy beszorítja Skorpiót a sarokba, és ütni kezdi a fejét
egyik oldalról a másikra, megtámadta őt, mintha az ő feje lenne a
bokszkörte. Skorpió küzd, és belevágja a térdét Remy gyomrába.
– Brooke – mondja szipogva Nora –, ők meg fogják ölni egymást!
A félelem egy égő labdává gyűlik a torkomban, amikor mindketten
egyre nagyobb rettegéssel nézzük a verekedést. Még mindig keményen
küzdenek. Skorpió bedobott egy pár rúgást, és így visszakerültek középre.
Remyre rászáradt a vér, Skorpióé és a sajátja is, bár Skorpió alig tud
megállni a lábán egyenesen, dühösen nekimegy a vállával, és megpróbálta
lefejelni Remingtont.
– Egyiküknek be kell fejeznie ezt most! – suttogja Nora az orra alatt.
– Annak Skorpiónak kell lennie – mondom.
Ekkor Remington bevisz egy gyors és erős ütéskombinációt, amitől
Skorpió azonnal térdre esik. A közönség felordít az izgalomtól, Remy
megtörli a karja hátoldalával a homlokát, és engem kutat a nézők között.
 Amikor megtalál a tömegben, nem veszi le a szemét rólam, miközben
megragadja Skorpiót a hajánál fogva és felrángatja, hogy a lábra álljon,
amikor megmutatja neki Norát, aki mellettem ül.
Suttog valamit Skorpiónak, Skorpió válaszul csak kiköpi a piros vérét a
földre.
Remy ellöki őt, és úgy helyezkedik el újra, hogy felemeli a kezét
védekezésre, oly módon, ami egyértelműen azt mondja, jól van seggfej,
akkor gyere, folytassuk a bunyót, és majd meglátjuk, ki törik meg először.
Így verekednek újra. Remington eltáncol, az ökle lecsap, ugyanazzal a
természetellenes erővel, amit a közönsége annyira szeret, és ők azonnal
üvöltözni kezdenek tetszésük jeléül. Nézzük, ahogy az izmai megfeszülnek
és összeszorulnak, ahogy dolgozik velük. Skorpió végül kap még két ütést
és egy jobb horgot– aztán az arcára loccsanva elesik.
A közönség izgatottan szítja, felhangzik egy ismerős kórus, ami egyre
hangosabbá válik: – REM–ING–TON! REM–ING–TON!
– Zárjuk le a dolgot, Öld meg !!!!!!!! – egy fiatal férfi kiabál be a
sarokból, az első sorban.
Leereszkedik a csend, ahogy Remington megközelíti Skorpió
mozdulatlan testét, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán levegőt
veszek. A szívem összevissza ver a mellkasomban, miközben hallom,
ahogy Nora halkan elkezd mellettem zokogni.
Skorpió a földön mászik. Remington a tekintetét mereven rám szegezi,
a széles, csillogó mellkasa megfeszül minden elgyötört lélegzetvételénél,
és tudom, hogy a homlokom összeráncolódott a fájdalomtól, de
magamban könyörgök, nem akarom, hogy észrevegye, valami baj van.
– Menj, Remy !!!!! – sikítom, de nem tudok felállni, úgyhogy a
helyemről kell üvöltenem. Visszafordul, és megüti Skorpiót, amikor ő
megpróbál felkelni.
Az emberek üvöltenek beleegyezésük jeléül.
Remy megragadja Skorpió egészséges karját, egy mozdulattal
megroppantja az összes ujját; aztán eltöri a csuklóját.
Skorpió szeme kidülled. Elkezd vonaglani, amikor Remington
felcsúsztatja a kezét, hogy megfogja az ép könyökét. Remington kicsavarja
azt egy egészen furcsa testhelyzetbe, amikor egy fájdalmas összehúzódás
tépi szét az egész testemet, amitől vissza kell fojtanom egy fájdalmas
nyögést.
Skorpió szétverve köpköd alatta. Hirtelen valaki hangosan felkiált, és
egy fekete törülközőt dobnak be a ringbe, közvetlenül Skorpió vonagló
teste mellé.
 Remington bilincsbe fogja az állát, amikor meglátja a törölközőt, a
közönség pfujolni kezd, amikor rájönnek, hogy Skorpió csapata feladta a
küzdelmet. Csalódástól fénylik Remynek az egész arca, és eltart neki egy
pár másodpercig, mielőtt végül elengedi az ellenfelét. Skorpió kiköp egy
csomó vért a szájából, és lihegve felnéz rá.
Remington kezd elsétálni tőle, de meghallva azt, amit Skorpió motyog
az orra alatt, megfordul, és lecsap az öklével, a szerencsétlen rovar
elveszíti az eszméletét.
– SZÖKŐÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁR! – Hallom a bemondót felsikoltani.
Remy rám néz, az arckifejezése kegyetlen, mint a fájdalom bennem. A
tesztoszteron viharként örvénylik körülötte, és látom az érzelmeit
forrongani a dühös kékszemében, ahogy némán sikoltozza – Ne szórakozz
velem, vagy azzal, ami az enyém, soha többé!
A ring széléhez jön, de én megrázom a fejem, hogy ne csinálja ezt.
Szeretném látni őt ott, ahogy felemelik a karját, ahogy megkapja azt az
átkozott címet, hallani a nevét a konferanszé ajkáról, hallani, ahogy
ugyanaz a név felharsan a hangszórókon keresztül.
A bemondó megragadja a karját, és felrántja a levegőbe, mielőtt
Remington elérhetné a kötelet, eláraszt a boldogság és elvegyül a
fájdalmammal, amint meghallom...
Meghallom azt, amit az előző szezon végén kellett volna hallanom...
– A győztes az idei Underground bajnokságban, REMINGTON TATE,
SZÖKŐÁÁÁR!!! Szökőáááár!! Szökőár... hová mész?
A szemem csíp és egy gyönyörű elmosódás lesz őbelőle.
Zokogok, mert tudom, hogy kiugrott a ringből, és értem jön. Tudom,
hogy tudja, valami nincs rendben, mindig tudja. Nem kell neki
mondanom. Pete mellettem ül, és semmiről sem tud. De a húgom tudta.
És Remy, ő is tudja. Érzem a karját, ami izzadt és véres, ahogy letérdel
előttem.
– Brooke, óh bébi, jön a kislányunk ugye? – Amikor rábólintok arra,
amit mondott, zihál és lángol a kék szeme, miközben letörli a könnyeimet
– Gondoskodok rólad, rendben? Eddig te gondoskodtál rólam, bébi; most
én fogok rólad. Gyere ide. – Megemel engem, a könnyeim az izzadt torkát
áztatják, karommal átölelem, amint elkezd vinni a kijárat felé.
– A fiunknak... nem... kéne... még jönnie... Még túl korai... Mi lesz, ha
valami nem...?
Eddig minden érzelmemet elfojtottam, de most, mint az árvíz, úgy önt
el engem. Ennek később kellett volna történnie, a bajnokság után. Miután
a babaszoba készen van. Miután Seattle-be költözünk.
 A tömeg megrohamoz minket, és a rajongók kinyújtják a kezüket, hogy
megsimogassák a nedves, barna, izmos mellkasát, ahogy utat vág nekünk
a kijárathoz, figyelmen kívül hagyva minden kiabálást, minden hívást,
mindent kivéve engem.
– Szökőár, te egy szikla vagy! SZÖKŐÁÁÁÁR!
Egy dal kezdődik, felharsan – komolyan harsan – a hangszórón
keresztül, nem ismerem fel az énekest, vagy a hangot, amikor egy hang
csatlakozik hozzá.
– A győztes kérésére, akinek egy nagyon különleges kérdése van... –
Hallom a bemondót, miközben Remington buldózerként vezet minket
végig a tömegen, a fejem odaszorította a mellkasához. Hallom a
szívverését. A lélegzetét. Minden részét, érzem.
Megállás nélkül visz át a tömegen, át a fájdalmon, észreveszem, hogy a
rajongók kezében egy fehér rózsa van, miközben elmegyünk mellettük, és
néhányuk ránk dobja a lelátókról. Aztán meghallom a dal szövegét, amint
a szavak megütik a fülemet, mint egy lövés adrenalin, úgy száguld a
vérkeringésemben: Gyere hozzám feleségül...
- Mi–mit? – zihálok.
Nem válaszol.
Utasításokat vakkant Pete-nek, hogy hozza a kocsit, amikor végre
kilépünk az Undergroundból, beszállunk az autóba, Nora is bemászik Pete
mellé előre.
Remington a kezébe veszi az arcomat, így néz rám, a hangja mély az
érzelmeitől és a kiszáradástól, az arca feldagadt és véres, ez engem megöl,
mert nem tudok csinálni ezzel most semmit.
– A dallal kellett volna megkérjelek, hogy gyere hozzám feleségül, de
most kénytelen leszek ezt lerendezni én magam – suttogja, a szeme
ragyogó kék és hatalmas a sötétben. – Az eszed. A tested. A lelked. Téged
nekem teremtettek. Mindened az enyém.
Megszorítja az arcomat a két keze között, amelyek nedvesek, kérgesek
és véreznek.

– Gyere hozzám, Brooke Dumas.

 Húsz
Fordította: Betty Boop

Amikor eljön az ideje

Igent mondtam!
Már visszajátszottam az egész lánykérést a fejemben, újra és újra,
addig sem kell gondolnom ezekre a fájdalmas összehúzódásokra. Egyre
gyakrabban jelentkeznek, most már kevesebb, mint egy percesek a
fájások. Erős bennem a késztetés, hogy nyomjak, ahogy a kórházi ágyon
fekve várok, de tudom, még nem kéne nyomnom.
Remy, egy fájdalmas arckifejezéssel az arcán, a fülem mögé simítja egy
laza hajfürtömet. – Brooke... – Ennyi az egész, amit képes mondani,
majdnem olyan, mint egy bocsánatkérés, ahogy lenéz rám.
Fáj ránéznem. Az arca vértől csíkos, és az állkapcsa kissé meg van
duzzadva. Meg akarom érinteni és rendbe akarom hozni, de minden
alkalommal, amikor megpróbálom ezt csinálni, és tenni akarok ellene
valamit, ő megállít, és belepuszil helyette a tenyerembe.
– Szereznünk kell jeget az arcodra – ellenkezek.
– Kit érdekel a kibaszott arcom – dacol velem.
Felnyögök, amikor egy másik összehúzódás magával ragad, ő is hörög,
mintha ugyanúgy érezné.
Összeszorítja az állkapcsát, ahogy küzd, hogy ne boruljon ki.
Amikor a nővér ellenőriz engem, már hét centiméterre tágultam,
megkérdezi, nem akarok-e felkelni, járkálni, hogy előbb meglegyen a
tízcentis tágulás? Nem akarok, de bólintok. Remington láthatóan
megborzong, ahogy próbál nyugalmat erőltetni magára, de segít nekem
kiszállni az ágyból. Megkapaszkodom az alkarjában, hogy segítsen talpon
maradni, mikor elkezdtük kisétálni a szobából, könyörögni kezdek neki.
– Maradj velem. Maradj velem, oké?
– Rendben, Brooke – morogja automatikusan.
Összekulcsoljuk a kezünket, és az ő megnyugtató szorítása bátorsággal
tölt el, miközben végigsétálunk a kórházi folyosón.
 A szabad karjával átöleli a derekam, ahogy egy újabb összehúzódás
hullám rázza meg a testemet.
– Tereld el a figyelmemet – könyörgöm neki.
– Tetszett a bunyó? – kérdezi a fülembe suttogva.
Kék szeme táncol örömében, ajka ferdén húzódik felfelé az állkapcsán
lévő duzzanat miatt, és én fájdalmas nevetésben török ki az
összehúzódások között, mert persze, persze, hogy Remy ezt szeretné
tudni.
– Úgy szétrúgtad a seggüket, ahogy szoktad, de most a babád a szart is
kirugdossa belőlem.
Segít nekem visszamenni a szobába. Hamarosan teljesen elhomályosít
a fájdalom és semmi mást nem szeretnék, csak tolni, tolni, tolni.
Mire az orvos azt mondja, most nyomhatok, addigra már kimerültem.
Erős karjaival átölel a vállam körül, beletemeti az orrát a nyakamba,
mintha az illatom megnyugtatná őt. Az ő illata engem megnyugtat,
megpróbálok nem kiabálni a kedvéért, mert azt akarom, hogy velem
maradjon, és tudom, hogy soha nem akarna elfelejteni egy ilyen
pillanatot, mint ez. Keményen beleharapok az ajkamba, nyomok és
szorítom a kezét, miközben visszanyelem a nyögéseimet. Amikor
jelentkeznek a tolófájások, hosszabban és keményebben nyomok. Soha
nem értettem, miért nevezik ezt "munkának", de most már tudom. Még
néhány próbálkozás után, az erőfeszítéseim eredményeként a baba végül
kicsúszik, fáradtan felnyögök, ahogy csökken a nyomás a testemben,
leejtem a fejemet az ágyra.
Az orvos a kezébe veszi, és a megkönnyebbüléstől elhomályosult
tekintettel nézek rá, és látok valami nedves, csúszós rózsaszínű kis
valamit.
– Fiú – halljuk, majd a baba első sírása tölti be a szobát. Lehet, hogy a
tüdeje nem fejlődött ki rendesen, de a lágy kis sírástól a szívemben
túlcsordul az öröm.
– Egy fiú – zihálom.
– Egy fiú – ismétli Remington mogorván, és a mellkasom
cseppfolyóssá válik, ahogy meghallom az elfogadást, örömöt és a
megelégedettséget a szavaiban. Remynek nem kell mondania, de én
tudom, csak most lett igazi neki a mi fiúcskánk. Most már
mindkettőnknek valós a fiunk.
Csendben mosolygok magamban, miközben a szememből kicsordul a
könny. Az orvos motyog a nővéreknek, ahogy elvágja a köldökzsinórt.
 – Önállóan lélegzik. Nincs komplikáció. Mivel koraszülött –
inkubátorba kell tennünk.
– Szeretnénk látni... – sírok lélekszakadva. A karom annyira gyenge,
alig tudom felemelni, nem is tudom miért van ez, hiszen alig csináltam
valamit, miközben toltam.
A pici babánk másodszorra is felsír, amikor megtisztítják, aztán végül
úgy hozzák oda hozzánk. Nem hiszem, hogy Remington lélegzik,
miközben saját lélegzetem kirobban a torkomból, ahogy végre az első
alkalommal a kezembe foghatom ezt az apró kis életet.
Az orvos elkezd engem rendbe tenni, míg a nővér arra vár, hogy a
babát átvigye a PIC–re (koraszülött osztály), de Remington lehajtotta a
sötét fejét az enyémhez. Mi hozzásimulunk egymáshoz a baba kis kopasz
feje felett.
– Szeretem őt, Remy – suttogom, ahogy felemelem a fejem, alig
várom, hogy megérezzem az ő meleg leheletét az arcomon, és az ajkát az
enyémen. – Annyira szeretlek téged. Köszönöm neked ezt a babát.
– Brooke – hörgi tömören, ahogy elnyel minket a karjaiban. Tudom,
hogy mélyen legbelül Remy nem hiszi el, hogy ő ezt megérdemli. Senki
sem tanította meg ezt neki, így oda húzom a nagy vállát az enyémhez, és
megszorítom, amennyire csak tudom a gyenge, remegő, fáradt karommal,
míg a másikban a babánkat tartom.
– Ha ő olyan, mint én, támogatni fogjuk – suttogja aggódva a
fülembe. – Ha ő olyan, mint én... mi ott leszünk neki.
– Igen, Remy. Megtanítjuk neki a zenét. És a testmozgást. És, hogy
hogyan kell vigyáznia a kis testére. Erős lesz, ez lehet, néha meglepi őt, és
talán néha frusztrált is lesz. Megtanítjuk neki, hogy mi a szeretet. És, hogy
szeresse önmagát. Megtanítjuk őt szeretni.
Megtörli a szemét a kézfejével.
– Igen – és egy puszit nyom a homlokomra. – Igen, mi mindezt meg
fogjuk neki tanítani.
– Gyere és ölelj meg minket újra – kérem őt, amikor hátralép, mintha
én és ez a kis mókushangon síró baba, nem hozzá tartoznánk.
Visszatér hozzánk, és mi elolvadunk az ölelésében. Neki van a legjobb
ölelése, és mi tökéletesen illeszkedünk hozzá. Érzem, ahogy újra letöröl
egy könnycseppet a fejem tetejénél, ettől én is halkan sírni kezdek. Ő
annyira erős. Soha nem gondoltam azt, hogy ez a pillanat ezt teszi majd
vele. Átveszem az egyik kezembe a babát, mert a másikban Remingtont
kell, hogy tartsam.
 – Gyere ide – mondom neki, és kinyújtom felé a karomat. Amikor
leejti a fejét és hozzám simul, nem tudom eldönteni, hogy az én arcom
nedvesebb vagy az övé. – Annyira szeretlek – suttogom neki. –
Megérdemled ezt, és még sokkal többet is. Amíg te odakint harcolsz, én
harcolni fogok érted, hogy erre gyere haza.
Egy elkeseredett hangon morog és újra megtörli a szemét, mint aki
utálja a sírást. Aztán megragadja az arcomat, és megcsókolja hátul
fülemet, hangja mélyebb, mint amit valaha is hallottam.
– Kurvára szeretlek, minden részedet. Minden kis részedet.
Köszönöm, ezt a babát. Köszönöm, hogy szeretsz engem. Alig várom, hogy
a feleségem legyél.

♥♥♥

Már egy külön kórteremben vagyok, amikor Norát újra látom.

Kipirultan és boldogan jön felém, majd Pete is csatlakozik hozzá, aki
ugyanúgy néz ki, majdnem olyan kipirultnak, mint ő. Talán egy kicsit még
jobban ki van pirulva. Míg Pete megcsapkodja Remington hátát, és
gratulál az új apukának, Nora egyenesen felém jön.
– Brooke, láttam! Láttam az ablakon keresztül! Ő ott a legkisebb baba!
– Tudom Nora, ő annyira nagyon kicsi! – A hangom remeg az
izgalomtól, ahogy beszélni kezdek róla. – Neki még nem kellett volna
megszületnie, de az orvosok csodálkoznak azon, hogy milyen fejlett a
korához képest.
Leül az ágyam szélére, és megfogja a kezem, a szeme csillog a
boldogságtól. Egy pillanatig egymást bámuljuk, és bár nem akarom, hogy
én legyek az, aki letöröli a mosolyt az arcáról, de fel kell tennem neki egy
kérdést, ami ott motoszkál a fejemben.
– Nora, mit csináltál te Skorpiónál? – összerezzenek, ahogy
megpróbálok feljebb ülni, amikor elérem az ágy alatti kapcsolót, és feljebb
állítom az ágyat. – Miért nem mondtad el, hogy megzsarolt téged, hogy
tudjunk segíteni?
Pír kúszik fel az állától egészen a homlokáig, újra a kezébe temeti az
arcát.
– Ez annyira kínos.
Remington int nekem az ajtóból, hogy ő kimegy Pete-tel, rajta tartom
a tekintetemet az én nagy oroszlánomon, a haja kócos, kapucnis felsőt és
melegítőt vett fel, és akkor kezdem csak el felfogni, hogy van egy közös
gyermekük, és a mellkasom olyan hatalmasra duzzad, úgy érzem, el fogok
lebegni, mint egy felhő.
Halkan suttogja, a tekintete ragyog a párja büszkeségtől.
– Kint leszünk.
– Sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam neked – mondja neki Nora.
Miközben az ajtót tartja, megrázza a fejét, egy gödröcske tűnik fel.
– Ugyan, nem történt semmi.
Amikor becsukja az ajtót maga mögött, csak a húgom halk zokogását
lehet hallani a szobában, majd a saját hangomat, lágyan megsimogatom a
tarkóját, és óvatosan megkérdezem tőle.
– Bántott téged?
Kihúz egy zsebkendőt a táskájából, és megtörli vele a szemét.
– Nem. Csak össze volt zavarodva. Azt mondta, hiányzom neki. Vissza
akart kapni és bármit megtett azért, hogy vele maradjak. Valószínűleg
ezért küzdött olyan kurva nagyon – mondja. – Örülök annak, hogy
veszített. Csak utálom, hogy ez még mindig fáj nekem.
– Ó, Nora.
– Amikor hazajöttél, nem tudtam még tisztán gondolkodni. Te olyan...
védelmezve voltál. Terhes voltál a gyermekével! És ő annyira szerelmes
beléd. Míg én a pokolban voltam! Benny azt mondta, hogy eljuttatja
mindenhová a videót, ha nem megyek vissza. Újra bántani akart téged.
Meg akarta találni az egyetlen módját annak, hogy Remington veszítsen.
Nem akartam újra vele lenni, de féltem, hogy megzsarol titeket, a rólam
készült videóval! Szóval megtettem, visszamentem. Szerzett nekem...
drogokat.... amiket akartam. Tényleg szükségem volt rájuk, de tudtam, ha
elveszem őket, akkor soha többé nem jövök haza. Az volt a tervem, hogy
vele maradok – megtörli az arcát, amikor a könnyei kiömlenek a
szeméből, bár a hangja biztos és erős –, amíg a szezon véget ér, s akkor
már nem kellek neki, hogy benneteket bántson. Gondoltam megtalálom
majd a módját, valahogy visszaszerezem a videót, és megszökök tőle.
– Nora... – Kitárom a karomat, odahajol hozzám és a fejét a vállamra
fekteti. – Most már előre kell tekintsünk – suttogom. A szavak majdnem
úgy jönnek ki a számon, mint egy kinyilatkozás, mert most már van egy
babám. Egy baba. Akinek szüksége lesz rám csakúgy, mint a társamnak,
és szükségem van arra, hogy Nora egyedül is boldoguljon. Remy
megvédte őt értem, de én elhatároztam, hogy az én kötelességem
megvédeni bárkitől a fiamat és a pasimat éppen olyan hevesen – és ez
magába foglalja a saját családomat is.
 Kinyújtja a kisujját, mint régen, amikor még gyerekek voltunk, és
kisujj ígéretet tettünk egymásnak. Nevetve, egymásba kapcsoljuk az
ujjunkat.
– Csak ne mondd el anyának és apának. Ők kétségbeesetten várják,
hogy láthassák az unokájukat, és miközben mi itt beszélgetünk már
idefelé repülnek – mondja nekem.
– Senkinek sem kell tudnia a videóról. De ők bizonyára nagyon
izgatottak lettek, amikor meghallották a hangodat a telefonban.
Új, furcsa izgalommal, int az ajtó felé.
– Tehát, hogy fogjátok hívni a kis embert?
Fültől fülig vigyorgok rá, és suttogva válaszolok.
– Fogalmam sincs, úgyhogy remélem, az apukájának van ötlete.

♥♥♥

A neve Racer lett.

Racer Dumas Tate.
Mert berobogott a célba, mielőtt még felkészülhettünk volna rá.
A nővérek azt mondják, egy koraszülötthöz képest, ő már nagyfiú,
ennek ellenére Remy és én úgy gondoljuk, hogy ő annyira aprócska.
Istenem, maga a tökéletesség. Tíz apró ujj. Tíz apró lábujj. Rózsaszín
kis száj. Kis gomb orrocska.
Négy hétig volt szüksége az inkubátorra, de úgy tűnik, már majdnem
készen áll arra, hogy hazamenjünk. Most már nem kell a csövön keresztül
etetni többé, a súlya elérte a három és fél kilót, ami mindenkit lenyűgöz,
és nehezen tudják elhinni, hogy ő egy koraszülött. Aztán persze, meglátják
az apukáját és így rögtön megértik, hogy koraszülöttként miért ilyen nagy
és egészséges.
Remington az időt a következő szezonra való felkészüléssel tölti, míg
én a kórházban kószálok, elhatároztam, hogy az anyatejemmel etetem, így
megkap minden tápanyagot, amire az immunrendszerének szüksége van.
Már mindent elolvastam a "kenguru módszerről", ahol a nővérek a babát
az anya csupasz bőrére fektetik, hogy megerősödjön és fejlődjön az összes
szerve. Szeretek olvasni minden tudományos bizonyítékról, hogy
mennyire hasznos az érintés, a bőr érintkezése.
Tehát naponta egyszer a nővérek kiveszik Racert, kinyitom az ingem,
hogy a csupasz bőrömön keresztül érezzem a meztelen kis baba bőrét.
Néha Remy is itt van, és elterpeszkedik mögöttem, úgyhogy ő az én papa
kengurum, miközben én vagyok a babának a mama kenguruja. De nem.
Remy nem olyan, mint egy kenguru, ő ennél sokkal vadabb. Lehajtja az
orrát a kulcscsontomra és megszimatol, közben bámul le a babára, akit a
bőrömön érzek, és pontosan ezt csináljuk ma is, amikor Racer végre
kinyitja a szemét és felnéz ránk. A szemei kékek, fájdalmasan ismerős
kristálytiszta kék szemek, és én másodszor életemben szerelembe estem.

♥♥♥

Már hazaengedtek minket a kórházból, és végre mind a hárman itt

vagyunk Seattle-ben, a közös lakásunkban.
Ma van a negyvenedik nap a szülés után, és ma este Remington és én
végre szexelhetünk. Kivéve, hogy elhatározta, előbb elvesz engem
feleségül... hogy teljesen az övé legyek. Szóval, délben elmegyünk a
városházára.
Istenem, én. Haldoklom. El sem hiszem, hogy a babám szexi
apukájával ide jutottunk.
– Alszik – suttogom, a nappaliban ülve egy székben, ahová ma reggel
leültem megetetni Racert.
Remington még mindig a pizsama alsójában van, a mellkasa meztelen,
az arcán látszik milyen büszke, és az oltalmazás ott csillog a szemeiben,
meghalok az arckifejezésétől.
– Gyere szagold meg – suttogom egy nagy, visszafojtott mosollyal.
Odajön, és vesz egy hatalmas lélegzetet, ahogy lehajol Racer feje
búbjához.
– Jó az illata, nem? – kérdezem.
– Olyan jó, mint neked – suttogja Remington rekedten, én belélegzem
a baba illatát, ő pedig megszimatol engem.
Nevetünk, becsúsztatja a kezét a testem alá, hogy a karjaiba vegyen, és
azt mondja.
– Fogd szorosan.
És ezt teszem. Felemel engem, míg a karomban tartom a babát, és
elvisz minket az ágyhoz.
– Diane annyira izgatott miatta, mindannyian azok. Itt van már? –
kérdezem.
– Már úton van – mondja.
Lelkesen bólintok.
Az iPod hangszóróink a "Kiss Me" című számot játsszák Ed
Sheerantól. A dal ismerősnek tűnik valahonnan, de ez az ismerős érzés
csap meg akkor is, amikor leteszem Racert a kis bölcsőjébe az ágynak
azon az oldalán ahol én alszom, Remington a karjaiba ölel és elkezd
csókolgatni. Én is tipikus lány vagyok, és panaszkodok a hasamra. Még
mindig nem lett teljesen lapos, de neki tetszik, és csókolgatja.
Panaszkodni akarok az összes bennem dúló hormonra, de úgy érzem
értékes és féltve őrzött vagyok, és olyan szerencsés, hogy nincs is olyan
szó, amivel el tudnám mondani, mennyire kívánom ezt az embert, akit
szeretek. Tudom mit jelent Remingtonnak az, hogy családot alapított.
Soha nem panaszkodott amiért neki nincsen családja. De most, amikor
már van neki, tudom, hogy látja a különbséget. Tudom, hogy látja, mit is
hiányolt eddig. Most van egy családja, akiről gondoskodhat, és van egy
családja, aki gondoskodik róla.
Az ajtón felhangzó kopogtatás szakít el minket egymástól, és amikor
Remy kinyitja, Diane lép be a lakásba, a tekintete tűzet lő ki ránk, ahogy
meglátja rajtam Remington piros köpenyét, és őt a pizsama alsójában.
– Azt hittem, már mind a ketten készen vagytok!
Remy durván és izgatottan megcsókol, a szeme ragyogó tűzben ég.
– Menj készülődni. Nem tudok tovább várni arra, hogy az enyém
legyél.
– Már a tiéd vagyok!
A hüvelykujjával lehúzza az ajkam.
– Azt akarom, hogy az egész életedben az enyém legyél.
Befutottam a fürdőszobába, ahová beakasztottam a ruháimat, gyorsan
belebújtam, remegő kezekkel.
Nem igazán tudok Racertől pár óránál tovább távol lenni, és nekünk
tizenkét órára volt időpontunk, úgyhogy nem akartam magam kínozni egy
bonyolult ruhával. Szóval kiválasztottam egy egyszerű, de szép fehér
szoknyát és egy fehér csipkés felsőt hozzá. Remington azt mondta, majd
később lesz egy nagy templomi esküvőnk is ha szeretném, csak most alig
várja, hogy az övé legyek. Mondtam neki, hogy engem ez nem érdekel, én
csak az emberemet akarom!
A pillangók a gyomromban teljes erővel verdesnek, ahogy felfogom a
hajamat egy laza kontyba, hogy könnyednek, de csinosnak nézzek ki;
aztán megpróbálok egy kis színt vinni az arcomra és egy kicsit
megcsipkedem, így senki se tudja megmondani, hogy Racer olyan
gyakran ébreszt fel egy éjszaka.
Amikor kimegyek, a pasim már a nappaliban van. Minden egyes
hormon a testemben azzal fenyeget, hogy összeomlik bennem és egy sírós
csecsemőt csinál belőlem, amikor ránézek Remyre a fekete öltönyében.
Magas és széles vállú, tökéletesen megformált, a tüskés haja kócosan
mered mindenfelé, mint mindig, kék szeme az izgalomtól és a szeretettől
csillogó, és a gödröcskék... ő teljes egészében egy férfi, teljes egészében
egy kisfiú, és mindene az enyém.
Mielőtt rájöhetnék arra, hogy sírok, odajön hozzám, és letörli a
könnyeimet a hüvelykujjaival, lágyan rám nevet, amiért ilyen érzelmes
vagyok. Aztán megnyalogatja a szemem sarkát, ledönt a lábamról, és a
karjaiban kivisz a lakásunkból.
Az egész banda elözönli a városházát, mindenki, kivéve Dianet és a mi
drága Racerünket, akit még nem kéne túl sokat kihozni a levegőre, amíg
meg nem erősödik.
Itt van Melanie, Riley, Lupe edző. Az Edző, aki a kezében tart egy
tízszer tizenötös képet, a mosolygó Diane-ről, és azt mondja.
– Egyszerre akart lenni mind a két helyen, így felajánlottam, neki,
hogy elhozom ide a képét, miközben ő gondoskodik a jövő bajnokáról!
A szüleim nevetnek mellette. Anyám könnyekkel a szemében, apám
sugárzik a büszkeségtől. Pete és Nora ott állnak velük, kézen fogva,
megpróbálnak most dolgozni a kapcsolatukon, amíg itt leszünk Seattle-
ben, abban a pár hónapban, amíg a holtszezon tart. És Jo. Ő itt is van, az
arcán azzal a hetyke kis vigyorral és ezzel a tipikus katonai hozzáállással.
Érzem, ahogy az izgalom pezseg a mellkasomban, és megéget belülről,
amikor Remington és én odamegyünk ahol alá kell írjuk a papírokat, a
kezemet összefűzöm az ő napbarnított, hatalmas kérges kezével, amit
soha többé nem fogok elengedni.
Amikor megtörténik a hivatalos aláírás, férj és feleség leszünk. Mind a
két kezébe fogja a kezemet, kék szeme tiszta és csillogó és maradéktalanul
birtokló, ahogy felcsúsztat egy gyűrűt az ujjamra.
A gyűrű platina.
– A fehér gyémánt te vagy – mondja szűkszavúan suttogva, felemelem
a kezem, hogy lássam. A középen lévő fehér gyémántot jobbról egy kék,
balról pedig egy fekete gyémánt fogja közre.
– Te pedig a másik kettő vagy – mondom, és az érzelmeim mélységétől
majdnem megfulladok, amikor a kis kezeim közé fogom a kemény
állkapcsát, és kicsókolom a lelkét is belőle. – Szeretlek.
Akkor a kezembe veszem a nagy kezét, és rácsúsztatom a platina
karikagyűrűt, amit vettem neki, és belevésettem a belsejébe, AZ ÉN
IGAZIMNAK, A TE BROOKE DUMASOD.
– MR. és MRS. Szökőár !!! – kiáltja a csapat, amikor végeztünk.
Nevetünk, és Remington felemel a földről, a magasba lendít és elkap.
 – Most már az enyém vagy – jelenti ki boldogan, majd szorosan
magához húz, a nevetése elhal, a tekintete parázslóvá válik. A szemét
elismerően futtatja végig az arcomon, a kezébe fogja a nyakam, lehajol
hozzám, és megkapom tőle az egyik legfinomabb, legpuhább és legtovább
elhúzódó csókot, amit valaha is kaptam életemben.
– Van számodra egy ajándékunk, Brooke. – Pete és Riley egy dobozt
nyújt át, amikor odajönnek. – Ezt a csapattól kapod, kiegészülve az új
tagunkkal, Joval. – Intek Jonak aki a sor végén áll, majd feltépem az
ajándék csomagolását. Egy vörös villanást látok, és amikor kihúzom a
dobozból, egy ugyanolyan köntöst pillantok meg, mint amilyen Remyé.
De ezen a felirat így szól SZÖKŐÁR CSAJA.
Boldogan mosolygok, és megölelem őket, de nem sokáig, mert hallok
egy morgást, és elhúz egy nagyobb, erősebb, birtokló kar.
Negyven napos felgyülemlett szexuális vágy utazik velünk hazafelé. Ősi
szexuális energia kavarog köztünk, mint egy növekvő tornádó, ami a mi
érzelmeinkből táplálkozik. A boldogságunkból, a szeretetünkből. A
szükségünkből. Amikor belépünk a lakásunkat, Racer mélyen alszik a
bölcsőjében, amit úgy tűnik, Diane kihúzott a nappaliba. Leteszi a
magazint, amit lapozgatott, amikor odajön, és egy boldog visítással
szorosan megöleli Remingtont, hogy ő meglepetésében kuncogni kezd.
Aztán a meleg karját körém zárja.
– Remélem, mindketten tudjátok, úgy fogok vigyázni erre a babára,
mintha az unokám lenne – mondja nekünk.
– Diane – mondom izgatottan, a szavai teljesen meghatottak. –
Köszönöm.
Remington rámosolyog, látszik az összes gyönyörű gödröcskéje, Diane
még egyszer utoljára átöleli őt, mielőtt távozik. Remy lehúzza a fekete
nyakkendőjét és félre dobja. Kigombolja a hófehér ingének a felső
gombját, a karjaiba húz, birtokba veszi a számat, a nyelvével megtámadja
az enyémet, ahogy felemel és a sima fapillérnek nyom a bejáratnál.
– Meg kell, hogy csókoljam – lecsúsztatja a kezét, és megfogja a
fenekemet – az én gyönyörű feleségemet.
Megborzongok a boldogságtól és a szeretet végigfut a testem, ahogy
felcsúsztatom a kezem az ő tüskés hajába és ugyanolyan hevesen falom fel
a száját, mint ő enyémet. Racer felébred, hirtelen felsír, elszakadunk
egymástól, és mindketten a zaj felé fordulunk. Mielőtt ellépnék a pillértől,
Remington letesz a lábamra, megcsókol a fülem mögött, halk a hangja.
– Etesd meg, utána megetethetsz engem.
– Van egy-két ötletem, hogy mit akarsz, ezért, rendben van.
 – Rendben? – kérdezi, ahogy kibaktat a konyhába, miközben én
kiemelem a bölcsőből Racert.
– Több mint rendben! – kiáltom vissza. – Hozd be a bölcsőt, ha
bejössz a hálóba.
Gyorsan leülök az ágy szélére, kigombolom a felsőmet, és lehúzom a
melltartómat, majd ráteszem a tiltakozó kisbabánkat a mellemre,
ellenőrzöm az órát, hogy felváltva etessem majd a melleimből.
Nemsokára Remy leteszi a bölcsőt az ágy mellé arra az oldalra, ahol én
alszom, és megkezdi a járkálást.
Az oroszlánom nyugtalan.
A túltelített szexuális energia lebeg közöttünk és már feltöltődött
ezalatt a negyven nap alatt. A fejemben én már ezerféle módon
megbasztam Remingtont, és tudom, hogy gondolatban már ő is
megdugott, minden nap.
Míg Racert etetem, Remington feszülten figyel. Megeszik egy barackot
és két almát, és most újra járkálni kezd, miközben engem figyel, ahogy
megetetem a fiát, aztán kipattintja a gombokat a kabátján, hogy kinyissa,
aztán az ingén is. A szemei éhesek. Annyira éhes vagyok én is. Soha nem
vágytam rá ennyire, mint most. Megszoktuk, hogy gyorsan rendbe hozzuk
a dolgokat az életünkben, de nincs gyors mód arra, hogy rendbe hozzuk a
testet egy szülés után, meg kellett várni a negyven napot, bármi áron. De
Istenem, Racer olyan jó baba. Eszik és alszik. Úgy érzem, mintha tudná,
hogy az apukája különleges. És megpróbálja nekem könnyebbé tenni a
dolgokat. Azt hiszem, ha nem így lenne, akkor szereznénk segítséget. Van
lehetőségünk. Hozhatunk döntéseket. Ezek vagyunk mi, ez az életünk, mi
is és a körülöttünk élők is elégedettek ezzel.
– Kész vagy már? – Kérdezi durván, járkálás közben, látom, hogy
kihúzza az ingét a nadrágjából. Annyira birtokló. Minden nap, minden
éjjel, szorosan magához húz engem, miközben azt mondja, az övé vagyok.
De ő nem veszi észre, minden alkalommal, amikor ezt elmondja, azzal azt
is mondja, hogy ő az enyém. Nem birtokolhatsz valamit, hacsak nem
birtokol az is téged.
Miközben etetem a fiunkat, zenét hallgatunk, dalokat játszunk le
egymásnak, és dalokat játszunk le Racernek is. Most Remynek a nyitott
inge a teste mellett kinyitva leng, és ezzel felfedi a kockás hasát, aztán
odajön és a kezét arra mellemre teszi, ami szabadon van. Megfogja a
nyakam, lehajol és megcsókol.
 Vágy cikázik az ereimben, mire Racer abbahagyja a szopást és
elbóbiskol, Remington elhúzódik tőlem, rám néz, a szemhéja elnehezült,
ajkaim lüktetnek a csókjától.
– Emlékszel, amikor megkérdeztelek a családról, és te azt mondtad,
soha nem hiányzott neked, mert nem volt olyanod? – suttogom, és
rákulcsolom az ujjaimat az állkapcsára, szeretem, hogy az ő ajkai is
duzzadtak a csóktól. – Neked nem hiányzott, azért, mert már van egy. Te
felépítettél, létrehoztál egyet, Remington. Te vagy ennek a családnak a
vezetője. És tudod mit? A családod nem azért van itt veled, mert ez a
sorsuk, vagy, mert ugyanaz a vér csörgedezik az ereitekben, vagy, mert
nekik nem volt más választásuk. Ők azért vannak veled, mert szeretnek.
És téged választottak. – Belenézek a kék szemébe. – Én is téged
választottalak.
Még mindig a mellemnél tartom Racert, a hátam mögé nyúlok és
előhúzok egy összehajtott borítékot, amit az éjjeliszekrényre tettem le.
– Írtam neked egy levelet.
Az ajkát szemtelenül elhúzza, kinyúl érte, de nem adom át neki,
gonoszul elmosolyodok.
– Ezt elcserélem veled a régire, amit írtam neked.
– Nem – mondja, és megcsípi az orrom.
Nevetek.
– Te egy kapzsi ember vagy! De igen! – Ragaszkodom hozzá.
– Mi van benne? – Kérdezi, és magasra húzza a szemöldökét.
– Majd megkapod, ha odaadod nekem a régit, amit akkor írtam,
amikor még fiatal voltam, és féltem, megkapod helyette ezt az újat, amit
most írtam, amikor én... már a tiéd vagyok.
A szeme lángol az utolsó szavaimtól. Amikor kihúzza a régi levelet az
éjjeliszekrényéből, gyorsan kikapom a kezéből, hogy soha ne is
emlékezzen rá, hogy én ezt a levelet hagytam neki, mert most már soha
nem fogom elhagyni.
– Most már ezt az újat olvashatod bármikor – mondom neki,
miközben felállok, és a bölcső felé megyek, a szeme felvillan. Bólint,
ahogy leteszi az éjjeliszekrényre.
Ahelyett, hogy nekiállna elolvasni, engem figyel, ahogy leteszem
Racert, és elrendezem az oldalán, elmegy az iPodhoz, amit már
csatlakoztattunk a hangszórókhoz. Amikor visszajöttük a városházáról,
azt mondtam neki, úgy szeretném neki lejátszani a "From This Moment"
című dalt Shania Twain és Bryan Whitetól, most hirtelen, ez a dal tölti be
a hálószobát.
 A szívem megremeg, amikor megfordulok, hogy ránézzek, kezem üres,
üres nélküle. Ökölbe szorítja az ujjait az oldalánál, lassan vesz egy mély
lélegzetet, a tekintete lángol forró-kék a sóvárgástól, egy másodperc tört
része alatt, mindketten odapattannunk az ágy ellentétes oldalához.
Elkezdem kétségbeesetten levenni a szoknyámat, miközben ő lerángatja
magáról az ingét, szemünk azt figyeli, amit a másik csinál.
Előbb vagyok meztelen, mint ő, felkúszom az ágyra és átmászom, hogy
elérjem és kigomboljam a nadrágját. Egy rántással magához ragadja a
fejem, és szétzúzza a számat, mint aki nem csókolt egész életében. Szikrák
versenyeznek az egész testemben, a szánk ünnepel, és mindkettőnk száját
éhes nyögés hagyja el. Mohón tolom le a sötét nadrágot a csípőjéről, a csat
eléri a padlót. Félre rugdossa őket, és ledönt az ágyra, egy pillanatig sem
hagyja, hogy a szája elhagyja az enyémet. A kezem felcsúsztatom a
kemény izmain, a sima bőrén, érzem minden bőrkeményedését, ahogy
dörzsöli a bőrömet, és minden része a testemnek felébred tőle.
– Akarlak téged, szeretlek téged, semmit nem szerettem még így a
kibaszott életemben, semmit – mondja rekedten és szenvedélyesen,
félresöpri a hajamat, és megremegek, amikor az ajkaink újra
összezárulnak és átfordulunk az ágyon. Felhúzza a karomat, és összefűzi
az ujjainkat, amikor körbezárom a lábammal. Óvatosan elhelyezkedik
bennem, zihálok és nyöszörgök, és a szájába nyalok, érzem, a hosszát, a
szélességét, és a lüktető keménységét ahogy előrenyomul bennem.
Nyöszörög a gyönyörtől, ő is megnyal engem, áthatóan lassan, finoman
nyomul előre, annak ellenére, hogy érzem a vibráló feszültséget a testében
az enyém felett.
– Jól vagy? – kérdezi rekedten, miközben hevesen megcsókolja a
nyakam, szétnyitja az ujjait az enyémeken, és szorosabban összefűzi őket,
majd az ajkát az enyémhez dörzsöli és táncol vele.
– Több mint jól – zihálom. A gerincem hátra ívelem, a számmal
megkeresem a kutakodó nyelvét, és az enyémre szorítom, ringatjuk a
csípőnket, a szánk sebesen mozog, miközben a testünk lassan hosszan
elnyújtva ring, amikor először szeretkezünk egymással, mint férj és
feleség.
– Szeretlek – suttogom, mint egy éneket, ahogyan újra és újra belém
temeti magát, és ő minden alkalommal megismétli ezt, amikor visszatolja
magát belém, és közben szorítja a kezem. – Én is szeretlek.
Belül is és kívül is ragadok tőle, amikor már fáradtan kidőltünk, hörög
és szorosan magához húz, lecsúsztatja az ujját a combom, majd lassan és
szeretettel tolja vissza belém a spermáját az ujjaival, miközben kanál
pózba helyezkedik velem. Az orra segítségével tolja félre a hajamat, és
szagolja meg a nyakamat, és elkezdi csinálni az oroszlános dolgait,
megtisztogat, nyalogat, és szeret engem, suttogva mondja, hogy én az övé
vagyok. Behunyom a szemem, ahogy a hasamra rakja a kezét, mintha
néha elfelejtenénk, hogy Racer már nincs ott, és a kezére kulcsolom a
kezem, bólintok, amikor azt mormolja a fülembe.
– Enyém.
Éjjel, Racer nem sír fel, hogy enni kérjen, meglepetten és ijedten
ébredek fel, csakhogy meglássam Racert ahogy mélyen alszik az apja
karjaiban. Remington úgy tartja őt, mint ahogy engem szokott tartani,
határozottan, de óvatosan. Racer ezeket a kis mókus zajokat adja ki
magából, ahogy lélegzik, a haja sötét, mint a papájának, de a bőre
rózsaszín és puha, míg az apukája nagy és kemény, és hirtelen csendesen
sírdogálni kezdek a boldogságtól, amit érzek.
A szív egy üreges izom, és ez milliárd alkalommal fog verni az életünk
során. Körülbelül akkora, mint egy ököl, négy kamrája van, két pitvar, és
a két kamra. Úgy használom, mint ahogy a lelkemet használom, és a
testemet, és csontjaimat, izomrostjaimat, az idegeimet, szeretve minden
részecskét és molekulát bennem. Ezek pumpálják belém az életet, és
tudom, hogy ezt a szeretet szabadon adhatom oda ennek az egy
embernek, és ennek a kisfiúnak, akit ő adott nekem.
Szerelmes vagyok, örökre megváltoztatott ez a szerelem, ez az ember,
ez az új kis család.
Régebben versenyekről és érmekről álmodtam, most egy kék szemű
srácról álmodom, aki egy férfivá nőtt, és az én kék szemű harcosom, aki
azon a napon megváltoztatta az életemet, amikor rátette az ajkait az
enyémre.

NEKI

Kedves Remington!

Egy frissen végzet lány voltam, amikor elmentem megnézni, hogyan

küzdesz, és te nőt csináltál belőlem. Te tettél engem feleséggé. Te tettél
engem anyává. És te tettél engem, és teszel minden nap, a világ
legboldogabb nőjévé. Azzal fogom tölteni az egész életemet, hogy téged
szeretlek. És a gyermekeinket. Futok veled, eszem veled, megengedem,
hogy a karodba kapj, feldobj a levegőbe, és megnyalj engem. Én leszek a
barátod, a szerelmed, az ápolónőd, az edző partnered, a szeretőd, a
feleséged, és a nőstény oroszlánod, aki a te oldaladon harcol. Mindig,
mindig is az első számú rajongód leszek. Köszönöm, Remington egyetlen
szerelmem, hogy inspirálsz engem minden nap, a szelídségeddel és a
kitartásoddal. Köszönöm, hogy te leszel az apja a gyerekeimnek, nálad
csodálatosabbat elképzelni sem tudok. Köszönöm, hogy adtál nekem egy
kis harcost. Azt akarom, hogy tudd, nagyon boldog vagyok, hogy veled
dolgozhatok, így mi hamarosan együtt üdvözölhetjük a mi Irisünket.
Szeretlek, és szerelmes vagyok beléd, mindig és örökké, most és
minden másodpercben. Fekete és kék, minden négyzetcentiméternyi
csodálatos lényed, az enyém.
Kincsként foglak őrizni, és gondoskodom rólad, mindig.

A te Brooke-od

VÉGE!!!