Ha a hidegháborút, az Európán át húzódó vasfüggönyt vagy a német

megosztottságot egy építménnyel szeretnénk elmagyarázni, minden

bizonnyal a berlini falat választanánk. Berlin keleti és nyugati
szektorainak egy igazán jól látható határát képezte, amely a körülötte
élőkben elkeseredettséget, ritkábban csodálatot, sőt olykor művészeti
inspirációt váltott ki, és 28 éven át az életük részét képezte. A falat mától
számítva éppen harminc évvel ezelőtt törték át, tehát az eredeti helyén
már hosszabb ideje nem áll, mint ameddig egyáltalán „antifasiszta
védőfalként” funkcionált. Azt azonban nem mondhatjuk, hogy teljesen
eltüntették volna, hiszen éppen 1989 után indult világkörüli útjára. Mai
cikkünkben röviden áttekintjük, hogy az újraegyesítés árnyékában miként
zajlott a berlini fal lebontása, annak hasznosítása, és darabjai hogyan
kerültek ünnepélyes díszletként az új Németország külpolitikájának
eszköztárába, valamint hol találkozhatunk annak nyomaival, szerte a
világon.

(Forrás: de.wikipedia.org)
1961. augusztus 13-ának hajnalán az NDK különböző fegyveres erői
szögesdrótot húztak fel és árkokat ástak Kelet- és Nyugat-Berlin határán,
majd néhány nappal később a drótakadályokat betonelemekből álló fal
váltotta. A keletnémet vezetőség elkeseredett lépését a demográfiai
katasztrófa réme szülte: a jobb életkörülmények reményében a
fővároson keresztül 1949 és 1960 között az NDK 17 millió lakosából 2,6
millióan vándoroltak át az NSZK-ba. A fal a tömeges elvándorlást és így
az ország rövid távú összeomlását valóban megállította, de történtek
szökési kísérletek, és ezek 1989-ig összesen 125 halálos áldozatot
követeltek.
 A fal
rengeteg családot szakított szét: a képen nyugat-berlini lakosok mutatják meg gyerekeiket a
keleti oldalon élő nagyszülőknek. (Forrás: rarehistoricalphotos.com)
A viszonylagos konszolidáció évtizedei után az 1980-as évek végére az
NDK egyre komolyabb pénzügyi és gazdasági válságba került, és erre a
kommunista államvezetés képtelen volt megfelelő reformokkal
válaszolni, ehelyett az elégedetlenkedőket üldözte.
Tömegdemonstrációkra került sor, és sokan ismét a nyugatra
menekülést választottak, de ezúttal már külföldi országokon – főleg
Magyarországon – keresztül. A Szovjetunió támogatása híján elfogyott a
levegő az államvezetés körül, majd ezt tetőzte 1989. november 9-én
Günter Schabowski legendás elszólása. A kormány képviseletében
ugyanis Schabowski egy élőben közvetített sajtótájékoztatón nem tudta
egyértelműen meghatározni a keletnémet polgárok nyugatra utazásának
szabályait, erre több ezres tömeg gyűlt a fal köré, követelve a határ
megnyitását. A feszült hangulatban félő volt, hogy erőszakkal fogják
szétoszlatni a tömeget, de végül a határőrök és feletteseik
tanácstalansága miatt megtörtént a régóta várt csoda, és felnyitották a
sorompókat. Emberek ezrei özönlöttek Nyugat-Berlinbe, és az akció
spontaneitását jól tükrözi, hogy az akkori nyugatnémet kancellár, Helmut
Kohl épp Lengyelországban értesült a szenzációról, vagy például a
fizikusként dolgozó Angela Merkel sem volt hajlandó lemondani
szokásos csütörtök esti szaunázásáról egy kisebb demonstráció
kedvéért. Az ünnepléssel teli hosszú éjszaka természetesen egyszer
véget ért, és számunkra innentől érdekes a történet kevésbé ismert
része, vagyis hogy mi lett a fal további sorsa.  

Nem
mindenki örült a spontán határnyitásnak. (Forrás: spiegel.de)
A bizonytalan másnap

November 9. után a keletnémet hatóságok egy ideig próbáltak dacolni a

folyamatokkal: az ellenőrizetlen határátkelőket és a falban vésőkkel,
csákányokkal kárt tevő polgárokat megfenyegették, a károkat pedig
igyekeztek helyreállítani. 14-éig tíz új határátkelőhelyet nyitottak meg,
majd december 22-én Kohl kancellár és Hans Modrow keletnémet
miniszterelnök jelenlétében a Brandenburgi kapunál lévő falelemet
eltávolították. A határőrök a falat egyre inkább magára hagyták, így a
berliniek szinte korlátlanul eshettek neki szerszámaikkal és vihettek az
otthoni vitrinjeikbe egy-egy szuvenírt a haldokló NDK-ból. „A nép
lebontja a falat”, örvendezett akkoriban Nyugat-Berlin szociáldemokrata
polgármestere, Walter Pomper. 1990. július 1-jén, a német valutaunió
életbe lépésével hivatalosan is megszűnt a határellenőrzés a belnémet
határ berlini szakaszán, és ezzel párhuzamosan megkezdődött a fal
szisztematikus lebontása. A munkálatokban eleinte 300 keletnémet
határőr és katona, majd október 3-ától a Bundeswehr 600 utásza vett
részt, és november 30-ig végeztek is a feladattal. Csak Berlinben 184 km
falat, 154 km határkerítést, 144 km jelzőkészüléket, 87 km árkot
számoltak fel, és ezalatt körülbelül 1,7 millió tonna építési törmelék
keletkezett. Ezzel azonban nem ért véget a munka, hiszen a Berlin és
Brandenburg határán fekvő műszaki zárat csak egy évvel később, 1991
novemberében számolták fel teljesen.

Egy ifjú “Mauerspecht” – ahogy a

falat lebontókat hívták. (Forrás: de.wikipedia.org)
A német újraegyesítés után a Berlinen át húzódó korábbi veszélyes és
kerülendő határzónára igyekeztek lecsapni a befektetők, hiszen egy
része a város központjában kifejezetten értékes területnek számított. Jó
példa erre a Potsdamer Platz, ahol egymás közvetlen közelében kezdtek
el sokasodni a felhőkarcolók és a szórakoztatóipar épületei. A vállalkozói
lobbik közepette ugyanakkor a falból néhány szakaszt mementóként
meghagytak, és ezek az 1990-es évek végétől a városvezetés részéről
tudatos emlékezetpolitikának köszönhetően emlékhelyként
megmaradhattak. A következőkben röviden felvázoljuk, hogy az olvasó a
német főváros utcáit járva hol találkozhat az egykori határvonal
emlékeivel.

A berlini maradványok

Aki manapság turistakaluz vagy pontos helyismeret nélkül igyekszik

például Neukölln kerületből a centrumba (Mittébe), nem biztos, hogy
észreveszi, hol futott az egykori határ. Érdemes a lábunk elé nézni,
ugyanis egy kettős bazaltkockasor hat kilométeren át húzódik a talajon,
szimbolikusan elválasztva Kelet- és Nyugat-Berlint, és ezt néhol
fémtáblákkal is jelzik. Emellett 2001 és 2005 között kiépítettek egy 160
kilométer hosszú, többnyire aszfaltozott gyalog- és kerékpárutat (Berliner
Mauerweg), amelynek nagy része az úgynevezett járőrfolyosó
nyomvonalán halad, vagyis ahol az NDK-s határőrök közlekedtek
Nyugat-Berlin körül. Természetesen mindezek nehezen tudják
visszaadni egy város kettévágásának brutalitását, így annak elképzelése
a fantáziánkra marad.

Ezen valamelyest segítenek a megmaradt falszakaszok, amelyek mára

Berlin legfőbb turistaattrakciói közé emelkedtek. 2018 elejéig úgy tudták,
a határfalnak az eredeti helyén mindössze három szakasza maradt meg,
mindegyik Mittében. A leghosszabb – kisebb megszakításokkal – a
Bernauer Straßen áll, amelyhez tartozik egy őrtorony és egy
látogatóközpont (Gedenkstätte Berliner Mauer), ahol archív
filmfelvételeket és képeket lehet megtekinteni. Az eredeti 302
őrtoronyból egyébként ezen kívül csupán négy maradt fenn. A második
falszakasz a Niederkirchnerstraßenál lelhető fel, a Topographie des
Terrors nevű múzeum és a Szövetségi Pénzügyminisztérium épülete
között. A harmadik, rövidebb darab a Liesenstraßen található, a város
egyik legrégibb katolikus temetője, az Alter Domfriedhof mellett. Az
ismert darabokon túl, 2018 januárjában egy Christian Bormann nevű
helytörténész előállt azzal, hogy a város északi részén talált egy 80
méter hosszú, eddig nem regisztrált szakaszt egy elhagyatott, fákkal
benőtt területen. Mint kiderült, a Schönholz S-Bahn megállóhoz közeli
részen valóban az építkezés korai szakaszából fennmaradt falról van
szó. Érdekessége, hogy egy részét a második világháború alatt
elpusztított házak külső falaiból toldozták-foltozták össze.

A
Schönholzban nemrég azonosított falmaradványok. (Forrás: welt.de)
Jóval több és hosszabb darabok maradtak fenn a keleti falból
(Hinterlandmauer), amely a kelet-berlini oldalon zárta le a határsávot. Ezt
gyakran összekeverik a határfallal, ugyanis bizonyos szakaszain
ugyanolyan magasak voltak. Ilyen például a Leipziger Platzon és
a Stresemannstraßen lévő, akárcsak a Mühlenstraßevel és a Spree
folyóval párhuzamosan futó darab. Utóbbi a legjobb állapotban lévő és
leghosszabb (1,3 kilométeres) keleti fal, ismertebb nevén az East Side
Gallery. 1990-ben 118 német és külföldi (köztük magyar) művész színes
graffitiket festett az egyik oldalára, és ez olyannyira megtetszett
a látogatóknak, hogy 1991-ben műemlékké nyilvánították, és a világ
legnagyobb kültéri galériájaként tartják számon. Érdemes még
megemlíteni a rengeteg turistát vonzó Checkpoint Charlie határátkelőt,
ahol a Falmúzeumnál (Mauermuseum) szintén áll egy darab
a Hinterlandmauerből. Nem a német főváros azonban az egyetlen hely,
ahol beleütközhetünk a fal maradványaiba, hiszen Németország-szerte,
sőt – az Antarktiszon kívül – valamennyi kontinensen szétszóródtak
különböző úton-módon.

Az East Side
Gallery egyik ikonikus részlete (a szerző saját felvétele)
Betonból arany: a fallal való kereskedés

Amint 1989 végén sejteni lehetett, hogy a fal napjai meg vannak
számlálva, rögtön megjelentek azok az üzletemberek, műkincsgyűjtők és
kalandorok, akik ennek eladásából szerettek volna vagyonra szert tenni.
A keletnémet Külkereskedelmi Minisztérium rengeteg megkeresését
kapott, így a hirtelenjében értékes gazdasági termékké előlépett
építményből az NDK kormánya megpróbált minél több pénzt kisajtolni.
Az ezzel való kereskedést a LIMEX nevű építkezési vállalatra bízták,
amelyről úgy hírlett, komoly külföldi tapasztalattal rendelkezik, mivel
korábban Dél-Amerikában építkezett, valamint Nyugat-Berlinbe szerzett
olcsó keleti vendégmunkásokat. Mivel az üzlet csodásan működött, egy
második céget (LeLé Berlin Wall Verkaufs- und Wirtschaftswerbung
GmbH) is alapítottak a város nyugati felén, és a szerepeket rögtön
felosztották: a LIMEX főleg állami intézményeket és múzeumokat
keresett meg, a nyugat-berliniek pedig – az igazi bevételekkel
kecsegtető – magánszemélyekkel kereskedtek.
A LIMEX élén Helge Möbius a tengerentúlról várta a nagy bevételt, így
1990 elején személyesen utazott ki megvalósítani a saját amerikai álmát.
Az USÁ-t bejárva szegmensenként 25–35 ezer márkát kért, attól
függően, hogy azok a város mely részéről származtak, volt-e rajtuk
graffiti, és ha igen, beazonosíthatóan ki volt a művész. Az értékesítés
során a kizáró okot az jelentette, ha egy faldarab előtt embereket lőttek
le. John Scimmarelli, egy New Jersey-i vállalkozó lépett elő a LIMEX
legfőbb amerikai értékesítőjévé, aki 1990 elején komoly
médiavisszhangot váltott ki azzal, amikor a USS Interprid hajón New
Yorkba szállíttatta a fal két látványos darabját.[1] Az érdeklődés
fellendült, így Scimmarelli nem csak magángyűjtöket látott el
termékekkel, de komoly amerikai intézményeket is, főként múzeumokat,
galériákat, egyetemeket, sőt exelnökök könyvtárait is. 

A lebontott
maradványok magukra hagyva egy Potsdam melletti területen. (Forrás:
deutschlandfunkkultur.de)
A LIMEX tevékenysége során összesen 360 szegmenst adott el (köztük
olyanokat, amelyek a Potsdamer Platzról vagy a Brandenburgi kaputól
származtak), eredetiségi nyilatkozattal és a lebontásról készült
dokumentációval ellátva. Ezzel párhuzamosan 1990. június 23-án
a nyugat-berliniek Monacóban egy nagyszabású aukciót szerveztek,
amely során 70 szegmenst adtak el, összesen két millió márka értékben.
A bevételeket hivatalosan karitatív célokra szánták elkölteni az NDK-ban,
de ezek nagy része idővel felszívódott. Amikor az 1990-es évek közepén
ismét felszínre került az ügy, a felelősök már rég eltűntek, hiszen
a LIMEX-et és a LeLé Berlint is felszámolták.

Természetesen nem csak e két vállalat igyekezett kihasználni a fal

lebontását. A keletnémet Nemzeti Néphadsereg a szegmenseken túl
táblákat, kerítéseket, felszereléseket, sőt a határőrök egyenruháit is
árulta. Miután 1990 októberében a Bundeswehr átvette a munkát, az
üzlet néhány hónapra leállt, de idővel Bonnban is felismerték ennek
jelentőségét, így decembertől folytatódhatott, és körülbelül hat millió
márka folyt be ebből a Szövetségi Védelmi Minisztérium kasszájába.
Megemlíthetőek még azok az építkezési vállalatok, amelyeket 
a betontömbök szétzúzásával és újrahasznosításával bíztak meg, de
a látványosabb elemektől sejthetően más úton szabadultak meg. Egyes
becslések szerint körülbelül 500 szegmens menekült így meg
a bezúzástól, de dokumentumok híján ezek mai helyét visszakövetni
szinte lehetetlen.

A fal szerte a világban

Németországban Berlinen kívül számos helyen találkozhatunk

a maradványokkal. Ez részben az Axel Springer AG lapkiadó vállalatnak
köszönhető (többek közt ez a Bild vagy a Die Welt lapok kiadója), amely
az 1989-es események huszadik évfordulóján, 2009-ben 33 szegmenst
vett meg, és minden szövetségi tartománynak ajándékozott egyet.
A hivatalos indoklás szerint ezzel akarta felhívni a figyelmet a
a „szabadság és önrendelkezés erejére“, valamint tiszteletét kifejezni az
ekkor már nem élő alapító, Axel Springer iránt. A médiacézár ugyanis
haláláig nem tudott beletörődni a német megosztottságba, és a fal
felépülése után a szerkesztőségét demonstratívan a fallal szemben,
a Kochstraßen állíttatta fel. A nagyvonalú ajándékozásnak köszönhetően
nem csupán a tartományi gyűlések épületei mellett látható egy-egy
darab, hanem az 1989-ben aktív politikusok is jutottak néhányhoz.
Közéjük tartozik Mihail Gorbacsov vagy George H. W. Bush, Helmut Kohl
pedig lakóhelyén, Ludwigshafen-Oggersheimben állíttatta fel a sajátját.
A német exkancellárok közzül Willy Brandt is kiérdemelt egyet, az övé
szülővárosában, Lübeckben található (Willy-Brandt-Haus).

Szimbolikus jelentőségű a bajorországi Vilshofenben lévő elem, amely

2011 óta áll a jelenlegi helyén. Ez a Passau melletti városka volt ugyanis
a „szabadságba vezető kapu“, amelyen keresztül 1989 szeptemberében
a keletnémet menekültek Magyarországról az NSZK-ba jutottak, és az
ott felállított sátorvárosban megpihenhettek. Összefuthatunk a falból
származó elemekkel számos németországi közparkban, múzeumban,
iskolában és egészen furcsa helyeken is. 2009-ben az Erdinger sörfőzde
ügyvezető igazgatója a tulajdonost, Werner Brombachot 70.
születésnapja alkalmából egy szegmenssel ajándékozta meg, amely
azóta a vállalat kertjében áll. Az A&O Hotels and Hostels szállodalánc
előszeretettel tart az épületeinek lobbijaiban falelemeket, természetesen
kizárólag oktatói célzattal. Egy niederlaueri szoborparkban pedig egy
művész a Stonehenge mintájára hozott létre egy installációt, amelyben
a kék/sárgára festett elemek szimbolizálják Európát.

A niederlaueri
“Stonehenge”. (Forrás: the-wall-net.org)
Ahogy már fentebb említettük, a fal darabjai a világ különböző részein
felbukkannak, részben a Szövetségi Kormány vagy Berlin város tudatos
ajándékozásai miatt, de gyakran más úton-módon kerültek új helyükre.
A következőkben nem kontinensenként, hanem néhány kategóriába
sorolva nézzünk meg egy-egy történetet. 

A kétoldalú kapcsolatok erősítése céljából

A német diplomácia eszköztárában a mai napig gyakori ajándékozási

szokás a fal egy darabját küldeni a partnernek. Így történt ez többek közt
Grúziával (Tbilisziben az Európa téren látható, 2017 óta), Katarral (a
dohai Georgetown University Atriumában, 2018 óta) vagy Costa Ricával
(San Joséban, a külügyminisztérium kertjében, 1994 óta), és ez hivatott
erősíteni a német–argentin vagy német–szingapúri barátságot is. A fal
ceremoniális átadása nem kizárólag a Szövetségi Kormány hatásköre,
így Berlin szenátusa is előszeretettel használja. Ide sorolható Szöulban
a Berlin téren, a berlini medve mellett álló darab, akárcsak Párizsban az
1989. november 9. sétányon lévő. A japánok pedig a Miyako-szigetek
egyikén álló német skanzenbe szereztek egyet, aláhúzva az ott már
a 19. század óta ápolt szoros barátságot a németekkel.
 Egy szegmens Tbilisziben (a
szerző saját felvétele)
Szimbolikus helyeken

A második világháború végi rendezés kapcsán a felosztott és egymás

ellen hergelt népek közül a német mellett gyakran a koreai jut eszünkbe.
Nem véletlen tehát, hogy Dél-Koreában kifejezetten gyakori a berlini fal
kiállítása. Tedzsonban az 1993-as világkiállítás óta maradt meg az az
elem, amellyel a németek a rendezvényen részt vettek. Padzsu mellett,
a határ menti Doraszan állomáson Joachim Gauck szövetségi elnök
avatott fel egy elemet 2015 októberében, kifejezve reményét, hogy
a megosztottságon a koreaiak is békésen át tudnak lépni, akárcsak
a németeknek sikerült. A két ország közti demilitarizált zónához közeli
Goszeongba a Hanns-Seidel Alapítvány szállíttatott két szegmenst.
2009-ben pedig egy „falutazást“ szerveztek, amely során olyan helyekre
küldtek egy-egy darabot, ahol a megosztottság és a határ menti élet
mindennapos (Koreán kívül például Palesztinába, Ciprusba vagy
Jemenbe).
 A doraszani elem
felavatása. (Forrás: the-wall-net.org)
1990-ben Edwina Sandys festőnő, Winston Churchill unokája
a keletnémet kormány döntése értelmében kiválaszthatott nyolc
szegmenst a falból, amelyek egy amerikai körút után nagyapja
emlékkönyvtárához kerültek, Fultonba. Churchill híres, 1946-os
beszédének városában a Breakthrough nevű emlékművet Ronald
Reagan és Mihail Gorbacsov avatta fel.

Verdunban, a Centre mondial de la Paix nevű múzeum kertjében szintén

találunk egy elemet. A város ugyanis nem csak az 1916-os csatáról
híres, hanem François Mitterrand és Helmut Kohl híres kézfogása
nyomán a francia–német kibékülés szimbolikus helyévé vált.

Brüsszelben az Európai Bizottság épületénél, az Európai Parlamentnél

és a NATO főhadiszállásánál is kiállítottak a falból. Utóbbi helyszínen az
elem az európai egységre emlékeztet, míg a World Trade Center
mellette lévő darabjai a 2001-es terrortámadásra, és a NATO 5. számú
cikkelyére utalnak. A luxemburgi Schengenben állók a határok
lebontásának jeleként szolgálnak. Lengyelországban többek közt
Krzyżowába került egy elem. A nemzetiszocialista rezsimben a Moltke
család ott lévő birtokán működött a Kreisauer Kreis nevű ellenálló
csoport Helmuth James Graf von Moltke körül, akit 1944-ben
letartóztattak és 1945 januárjában kivégeztek. Később pont ezen
a helyen igyekezett a berlini fal leomlása idején Kohl kancellár Tadeusz
Mazowiecki lengyel miniszterelnökkel a nyugatnémet–lengyel
kapcsolatokat normalizálni.
 A schengeni elemek, egyiken Gorbacsov
arcképével. (Forrás: the-wall-net.org)
Ajándékozás a hála jeleként

A nyilvános hálálkozásból származó falelemekből egyértelműen az

Egyesült Államokban található a legtöbb, amelyek főként múzeumokba,
katonai támaszpontokra, egyetemi campusokra kerültek. Az 1948–1949-
es berlini légihíd megszervezésében Lucius D. Clay tábornok vállalt
oroszlánrészt, ezért unokája, Chuck Clay szenátor kapott egy
szegmenst, amelyet ma a Kennesaw State University egyetemistái
csodálhatnak meg campusukon. Az amerikai elnökök közül Ronald
Reagannak ajándékoztak egyet a kansasi Fort Leavenworthba, illetve az
idősebb Bush elnöknek a texasi George H. W. Bush Presidential
Librarybe.

A német újraegyesítésben vállalt amerikai szerepért Miami és

Washington D.C. városok részére is küldtek néhány elemet. Az amerikai
fővárosba ráadásul a lipcsei Verbundnetz AG jóvoltából egy olyan elem
került, amelyen Kohl, Gorbacsov és Bush aláírásán kívül szerepel Lech
Wałęsa, Angela Merkel vagy Hans-Dietrich Genscher kézjegye. New
Yorkban az ENSZ székháza mellettit az egykori főtitkár, Kofi Annan
kapta egy berlini látogatása során.
Érdemes még megemlíteni Ottawát, ahova az NSZK-ban a hidegháború
alatt állomásozó kanadai katonák iránti köszönetből került egy
szegmens. És persze ne felejtsük el a tizenöt éven át a Tabánban álló
két elemet, amelyeket az I. kerületi SZDSZ kapott. A gyűjtők folyamatos
rongálásai és a lefestések miatt 2004-ben áthelyezték a Máltai
Szeretetszolgálathoz és Kozma Imre atyához, a zugligeti templom
plébánosához. A döntésnek szintén szimbolikus jelentősége volt, hiszen
az atyának nagy szerepe volt a keletnémet menekültek 1989. nyári/őszi
elszállásolásában és a sátortábor működtetésében. Budapesten ezen
kívül a Terror Háza előtt áll egy szegmens (2010 óta), amelynek
felavatásán többek közt Németh Miklós egykori miniszterelnök is részt
vett.

A Terror Háza előtti szegmens. (Forrás: hu.wikipedia.org)

Magánszemélyek tulajdonában lévő érdekességek

Cikkünk zárásaként néhány olyan elemet szeretnénk bemutatni,

amelyeket magánszemélyek vásároltak vagy kaptak, és díszítésük vagy
kiállítási helyük miatt a faldarabok nem éppen szokványos csoportját
képezik.

A TÜV Rheinland minőségbiztosítási cég yokohamai üzletháza mellett áll

egy szegmens, amelyet egy Japánban élő német üzletember vett meg
2005-ben egy aukción. Uwe Bast a szerzeményt a TÜV rendelkezésére
bocsátotta, ráadásul a rajta lévő graffiti alkotóját is megkérte arra, hogy
újítsa meg művét, így az friss színekben pompázik.

Forrás: the-wall-net.org
Los Angeles egyik legexkluzívabb környékén, Hollywood Hillsben áll egy
feltehetően eredeti darab, azonban a története nem ismert. Ugyancsak
bizonytalan az ausztráliai Canberra egyik német művelődési házához
tartozó elem, amely 1992 óta ott áll, de mivel az eredeti tulajok már
elhunytak, nem maradt fenn róla hiteles forrás.

A szerencsejáték fellegvárában, Las Vegasban a Main Street Casino

egykori tulajdonosa vett 1996-ban 17 500 dollárért egy szakaszt, amelyet
az említett kaszinó férfi mosdójának egyik falába építettek be. A belgiumi
Antwerpenben pedig egy techno klub, az Ampere állíttatott fel egy
elemet, amelynek jellegzetessége, hogy az A nyolcadik utas:
a Halál című filmből ismert Alien figura mászik rajta. A kompozíciót
összeállító művész, Hannes D’Haese szerint az Alien úgy mászik
a falon, ahogy az ember vágyik a szabadságra. Az Ampere
üzemeltetője, Joachim Marijnen pedig egy interjúban elmondta, azért
szerzett be egy elemet, mert gyerekként élte át az 1989-es kelet-berlini
eseményeket, így személyesen kötődik a falhoz.

Az antwerpeni darab. (Forrás: the-wall-

net.org)
A 2009-es berlini atlétikai világbajnokságon a jamaikai Usain Bolt két
versenyszámon, 100 méter és 200 méter síkfutáson is új rekordidővel
szerzett aranyérmet. A mezőnyből fölényesen kimagasló eredményeiért
az akkori berlini főpolgármester, Klaus Wowereit a fal egy szegmensével
ajándékozta meg a futót, amelyen ráadásul egy őt – nem túl jó színben –
ábrázoló graffiti díszeleg. Az ajándék ma a kingstoni hadtörténeti
múzeum mellett áll, és fő üzenete: az elénk gördülő határokat kellő
akarattal le lehet győzni.
 Usain Bolt és a berlini polgármestertől kapott
ajándék. (Forrás: thehindu.com)
[1] Ahogy a Der Spiegel 1990. január 29-i számának egy cikkéből
kiderült, nem Scimmarelli, hanem az akkor 27 éves David Schwarz volt
az első, aki New Yorkban árulta a fal maradványait. Schwarz egy berlini
barátját arra kérte, hogy két héttel a november 9-i események után
küldjön át neki néhány darabot, hogy még a nagy karácsonyi vásárlási
lázban némi zsebpénzre tehessenek szert. A fiatal férfiaknak így végül a
manhattani Fifth Avenue-n, zacskókban árult betondarabok eladásából
néhány ezer dolláros bevételük származott.
A berlini fal megépülése
1961 Augusztus 12-éről 13-ra virradó éjjel az NDK különböző fegyveres egységei, együttesen
15 000 főnyi csapaterővel lezárták a nyugati szektoroknak a szovjet szektorral, illetve az NDK
területével érintkező határait. Az utcákon a szektorhatárok közvetlen közelében, azokkal
párhuzamosan, de még NDK területen először szögesdróttekercseket húztak ki, amelyekkel a
gyalogos- és járműforgalom nagy része számára elvágták az átjárás lehetőségét. A drótakadályok
előtt pár méterrel árkot ástak keresztbe az utcákon, hogy a kordon autókkal való áttörését
megakadályozzák. Ezt követően elsősorban az NDK vidéki területei és a nyugati szektorok között
húzódó határszakaszon (a korábbi zónahatáron), de helyenként a város belterületén is könnyű
betonoszlopokra feszített, kb. 2 méter magas fonatos drótkerítést is telepítettek, a vidékiesebb
szakaszokon kettős kiépítésben. Ezekben a munkákban a fegyveres testületek mellett NDK-s
munkásmilicisták és önkéntesek is részt vettek.

A szovjet szektorban a határvonaltól beljebb, mélységi zárást és forgalomelterelést alkalmaztak, a

nyugati szektorok felől az átjárást elsősorban a szögesdróttekercsek és a közvetlenül mögéjük
felállított őrség akadályozta meg. Az eredetileg 80 átkelőhely közül csak 12-t hagytak nyitva.
Elvágták a városi gyorsvasút és a metró összeköttetéseit is. Csak a friedrichstrassei állomás
maradt meg, ahol egy határállomást alakítottak ki. Augusztus 15-én éjjel Szászországból érkező
építőipari munkások fegyveres felügyelet mellett elkezdték az addig felállított drótakadályok
bontását és a betonelemekből álló fal felépítését. A fal a szovjet és a nyugati (francia, brit és
amerikai) szektorok határa mentén, de NDK területen épült.
A váratlan határzárás Berlin lakosságát mindkét oldalon sokkolta. Családok tagjai kerültek a
kordon ellenkező oldalaira, százak nem tudtak eljutni a munkahelyükre vagy rokonaikhoz. Az első
órákban a határszakaszokon és a lezárt korábbi átkelőknél emiatt viták alakultak ki és atrocitások
történtek. A kordont a biztosítás ellenére számos esetben átlépték: az építkezés ideje alatt 85
keletnémet katona szökött nyugatra az épülő falon át, míg 800 polgári személy is sikerrel
menekült el az NDK-ból.

A nyugati diplomácia nem lepődött meg a fal megépítésén, mivel a Kelet-Németországban

tevékenykedő hírszerző hálózatuk révén a legtöbb fejleményről értesültek. Dean Rusk, amerikai
külügyminiszter élesen elítélte az akciót. A megelőző hetek menekültáradatáért a kommunista
kormány szabadságellenes politikáját tette felelőssé.  Az amerikaiak megerősítették berlini
egységeiket, 1500 főnyi erősítés érkezett a városba. Konrad Adenauer, NSZK-kancellár a Berlinről
szóló négyhatalmi egyezmény felrúgásával vádolta meg a „pankovi rezsimet”, mindemellett
nyugalomra szólította fel a nyugatnémet lakosságot. A britek és a franciák is demonstratívan a
szektorhatárra vezényelték néhány alakulatukat, de összecsapásra nem került sor, mivel a falat
építő munkások nem léptek ki a szovjet zóna területéről. A Szovjetunió a nyugati államok
felforgató- és kémtevékenysége miatt jogosnak nevezte a határ lezárását. Az NDK-propaganda a
berlini falat a fasizmus ellen emelt védőbástyaként jellemezte.