NAGYVÁROS

LÉLEK NÉLKÜL
Fordította Kurdi Imre
 Manfred Flügge

NAGYVÁROS
LÉLEK NÉLKÜL
Bécs, 1938

CORVINA
A mű eredeti címe:
Mafred Flügge: Stadt Ohne Seele. Wien 1938.
© Aufbau Verlag GmbH & Co. KG, Berlin 2018
Hungarian translation © Kurdi Imre, 2019

Borítófotó: Bécs, 1938. március © Cultiris, 2019

A kötetet tervezte és tördelte: Sebastian Stachowski

Jelen kiadvány a jogtulajdonos írásos engedélye nélkül sem részben, sem egészben
nem másolható, sem elektronikus, sem mechanikus eljárással, ideértve a
fénymásolást, számítógépes rögzítést vagy adatbankban való felhasználást is.

The translation of this work was supported by a grant from the Goethe-Institut.
A könyv fordítását a Goethe Intézet támogatta.

Kiadja a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és

Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

e-mail: corvina@lira.hu
www.corvinakiado.hu
Felelős kiadó: Kúnos László, a Corvina igazgatója
Felelős szerkesztő: Blaschtik Éva
Műszaki vezető: Kurucz Dóra

ISBN 978 963 13 6580 1

Nyomtatta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Danielnek és Viviane-nak
 – Fogunk mi is haragudni egymásra?
– Nem, fiam – mondta az anya –, mi nem
ismerjük az ilyesmit.
Felix Salten, Bambi, 1923
(Fenyő László fordítása)
 1

Anschluss:
kizárás és lezárás

Sigmund Freud szombaton, 1938. június 4-én hagyta el Bécset.

Minden ragyogását elveszítette már a bécsi aranyszív, mire a
modern lélekelemzés atyja elindult az emigrációba. Freud, aki
az ókori kisplasztikák megszállott gyűjtője volt, most az
Isztambult Párizzsal összekötő Orient expresszen utazott.
Szigorúan a menetrend szerint, 15 óra 35 perckor gördült ki a
„vonatok királya” – benne arannyal díszített tengerkék fülkék –
a bécsi Westbahnhofról. Linzen, Salzburgon és Münchenen
keresztül vezető, tizenkét órás utazás után, késő éjszaka haladt
át a szerelvény a Kehlt Strasbourggal összekötő Rajna-hídon.
Rengeteg újságíró nyüzsgött a párizsi Gare de l’Esten ezen a
pünkösd vasárnapon. William Bullitt, az amerikai nagykövet és
Marie Bonaparte köszöntötte a kis csoportot: Freudon kívül a
feleségét, Marthát, a lányát, Annát, egy doktornőt, egy
házvezetőnőt és egy kutyát. A vasárnapot a hercegnő elővárosi
birtokán, Saint-Cloudban töltötték a bécsiek, vacsora után pedig
felszálltak a Gare de l’Esten a londoni vonatra. Menekültek,
emigránsok, hontalanok lettek immár – sokan jutottak erre a
sorsra akkoriban. De viszonylag kedvező körülmények között
sikerült elhagyniuk az országot azzal a csaknem 150 000
honfitársukkal összevetve, akik menekülésre kényszerültek.
Ausztriának a Német Birodalomhoz való csatlakozásával Freud
kizáródott a hazájából – és vele együtt az is, amit képviselt. De
legalább nem a bizonytalannak kellett nekivágnia. Amikor
megpillantotta azt az egyik londoni park szélén álló házat,
amelyet fia, Ernst bérelt számára angol barátok segítségével,
Freud állítólag így kiáltott fel: „Heil Hitler!” – példáját adva
annak a keserű humornak, amely még nyolcvankét éves
korában sem hagyta cserben.

***

Adolf Hitler 1938. március 14-én késő délután érkezett meg

Bécsbe. Linzből indult aznap, és St. Pöltenben ebédelt a Führer.
Ott hívta fel telefonon Theodor Innitzer bécsi érsek, hogy
üdvözölje Ausztriában, és megígérje neki: templomharangok
zúgása fogja fogadni Bécsben. A schönbrunni kastély felől
hajtott be Hitler autókonvoja a belvárosba, ugyanazon az úton,
amelyen Ferenc József császár járt a Hofburgba annak idején.
Könnyen meglehet, hogy az ifjú Hitler, aki a Mariahilfer Straße
közelében lakott, látta is még annak idején az öreg császárt.
Fél hatkor állt meg Hitler Mercedese az I. kerületben, a
Kärtner Ring 16-os szám alatt álló Imperial Hotel előtt. Az 1862
és 1865 között, az olasz neoreneszánsz stílusában épült
markáns palota egyike volt azoknak a Ringstraße mentén álló
pompás épületeknek, amelyek csodálattal töltötték el Hitlert,
aki Bécsben töltötte ifjúkorának jó néhány esztendejét. Olyan
illusztris vendégek fordultak meg ebben a szállodában, mint
Thomas Mann vagy Luigi Pirandello. A hotel zsidó tulajdonosát,
Samuel Schallingert 1938 márciusában megfosztották
vagyonától, és négy évvel később a theresienstadti
koncentrációs táborban meggyilkolták.
Nem messze a szállodától, a Belvedere kastély parkjában álló
kertészlakban raboskodott immár két napja Kurt Schuschnigg,
az utolsó osztrák kancellár. Azt a propagandahazugságot
terjesztette a nemzetiszocialista sajtó, hogy Schuschnigg
hamarosan szabadon távozhat majd egy általa kiválasztott
országba – pedig valójában hét esztendei fogság várt a
kancellárra.
Egyetlen éjszakára és még egy napra szállt meg Hitler az
előkelő hotelben: már március 15-én kora este – miután
megtartotta beszédét a Heldenplatzon és megtekintette a
Ringstraßén rendezett díszszemlét – visszarepült Münchenbe,
majd másnap tovább Berlinbe. Ezzel pedig sorsdöntő hét ért
véget Ausztria és – mint hamarosan kiderült – egész Európa
életében.

***

Sigmund Freud gyakran és szívesen időzött Berchtesgadenben:

1899 nyarán, amikor első ízben ott járt, négyszintes, faerkélyes
épületet bérelt a Riemerlehen nevű birtok területén, és abban a
házban fejezte be az Álomfejtést.
Még ugyanabban az évben meg is jelent a pszichoanalízis
alapműve, igaz, hogy 1900-as évszámmal, ezzel is jelezve egy új
korszak kezdetét. Utoljára 1929-ben járt Berchtesgadenben a
család: ekkor a Königsseetől nem messze fekvő,
Schneewinkellehen nevű épületben laktak. Freud éppen Rossz
közérzet a kultúrában című munkáján dolgozott, és olyan
látogatókat fogadott, mint Ernest Jones és Ferenczi Sándor. Az
ismerősök közül Marie Bonaparte hercegnő időzött a legtovább
Freud közelében.
Adolf Hitler 1925 óta ugyancsak rendszeresen időzött
Berchtesgadenben, és megfordult ott 1929 nyarán is. Mihelyt
elegendő hatalomhoz és pénzhez jutott, Hitler rezidenciaszerű
főhadiszállássá építtette ki az Obersalzberget: élvezte a
hegycsúcsokra és völgyekre nyíló pompás kilátást, nagyobb
magasságokba azonban soha nem merészkedett, mivel minden
hegyi túra alkalmával szédülés fogta el.
1938 februárjában, amikor Hitler végzetes
következményekkel járó tárgyalásokat folytatott
Berchtesgadenben Schuschnigg kancellárral, a felháborodott
Freud a következőket írta egyik levelében Ernst fiának:
„Képzeld csak el mindezt a csodálatos Obersalzbergen, ahol oly
szorgalmasan szedegetted a vargányát.”

***

Anton Wildgans (1881–1932), bécsi költő és drámaíró, a

Burgtheater kétszeres igazgatója beszédet szándékozott tartani
1929-ben, Stockholmban az Osztrák Köztársaság fennállásának
tizedik évfordulója alkalmából. A betegség azonban
megakadályozta Wildganst az utazásban, ezért 1930. január 1-
jén, a rádióban mondta el beszédét.
Wildgans büszkén hitet tett Ausztria és a köztársaság mellett,
kiemelve az ország önállóságát és életképességét, jóllehet ebben
sokan kételkedtek, mivel inkább az egykori soknemzetiségű
állam előnyeit hangsúlyozták. Wildgans, akit 1914-ben magával
ragadott még a háborús eufória, most az ország politikai
életében párját ritkító osztrák és köztársasági öntudatról tett
tanúbizonyságot: egyértelműen kiállt az ellentmondásos
politikai örökség terhét viselő „új Ausztria” mellett, külön is
hangsúlyozva Bécs szerepét, az első és voltaképpeni
világvárosét német nyelvterületen, amely egyaránt
meghatározó szerepet játszott a világpolitikában és
világkultúrában.
Wildgans megalapozottnak nevezte az osztrákok büszkeségét
és történelmi öntudatát, sőt fennen magasztalta az „osztrák
embert”, aki mindig is kénytelen volt belehelyezkedni más
népek lelkivilágába, és ennek folytán ideális pszichológussá
fejlődött, jóllehet nem vált „a tettek és az uralom emberévé”.
Tapasztalható persze – úgymond – némi elmaradottság és
slamposság is, valami módfelett fontosat azonban mégis csak
megőrzött ez az ország, nevezetesen „az emberi szívet és az
emberi lelket”. Végezetül annak a reményének adott hangot
Wildgans, hogy Ausztria továbbra is „a szépség minden isteni
csodájával megáldott és barátságos emberek lakta ország”
marad.
1932-ben, mindössze ötvenegy éves korában hunyt el Anton
Wildgans, így nem kellett megérnie a köztársaság bukását, és
azt, hogy a német szomszédok megszállták az országot. Fia,
Friedrich Wildgans klarinétművész és zeneszerző egy ellenálló
csoporthoz csatlakozott 1938 után, amiért hosszú
börtönbüntetésre ítélték.

***

Nem csupán az osztrák történelem kínos és rossz emlékű

epizódja az 1938. március 11-e és 15-e között végrehajtott
Anschluss, hanem egyszersmind maradandó tanulságokkal
szolgáló, univerzális tandráma is. Igaz, hogy a német
nemzetiszocialisták leigázták Ausztriát, Ausztria azonban maga
is elindult a barbárság felé vezető úton, így hát a német
bevonulás végső soron összhangban állt bizonyos belső
mozgalmakkal. Jóllehet valószínűleg nem sorakozott fel az
Anschluss mögé a politikai többség, mégis léteztek az országban
olyan társadalmi és politikai erők, olyan politikusok, akik
többé-kevésbé önszántukból erre az útra léptek, és ezt az utat
egyengették.
Németországban jó néhány hónapig eltartott 1933-ban, mire a
terror, a tilalmak és a megfélemlítés hatására maradéktalanul
az NSDAP kezére került a hatalom, és minden állami szerv
ellenállása megtört. A zsidók diszkriminációját és a
nyilvánosságból való fokozatos kiszorítását, egyre
szemérmetlenebb jogfosztását, kirablását és elüldözését
szolgáló intézkedések bevezetése hosszabb időt vett igénybe
Németországban. Bécsben mindössze néhány nap leforgása
alatt lezajlott mindez, és úgyszólván egyik pillanatról a másikra
tört ki a terror. A fékevesztett hatalmi erőszak ilyen hirtelen
kitörése adja a márciusi bécsi események különlegességét.

***

Mindmáig az Anschluss (csatlakozás) fogalmával jelöljük azokat

a politikai és katonai eseményeket, amelyek Ausztriának a
Német Birodalomba való betagozódásához vezettek, jóllehet ez
a fogalom elbagatellizálja és látszólag legalizálja a történteket.
Valójában annexióról volt szó, amelynek formális legalitása
ugyanolyan kérdéses, mint Hitler német birodalmi kancellári
kinevezéséé 1933. január 30-án. Jóllehet a nácik hivatalos
közleményei kerülték, az „Anschluss” fogalma általánosan
elterjedt volt a közbeszédben. Maga Hitler úgy fogalmazott a
Heldenplatzon elmondott beszédében, hogy hazája „belépett” a
Német Birodalomba. Az 1937 novemberében kelt úgynevezett
Hoßbach-jegyzőkönyvben, amely Hitler háborús terveit
rögzítette, Ausztria „megtámadásáról” esik szó. Az osztrák
szövetségi kormány és a német birodalmi kormány
jóváhagyásával 1938. március 13-án elfogadott törvény, a
folyamat döntő dokumentuma pedig „újraegyesítést” emleget,
ami történelmi szempontból tekintve merő abszurditás. Az erős
nemzetiszocialista propaganda által terjesztett, ujjongó
osztrákokat bemutató felvételek azt a (részben máig ható)
benyomást keltették, hogy az eseményt egyhangúlag üdvözölte
a lakosság, holott ez egyáltalán nem igaz.
A nyelvi egyszerűsítés okán jelen munkában is megtartjuk az
„Anschluss” fogalmát, részben az 1938 novemberében lezajlott
pogromokat jelölő „birodalmi kristályéjszaka” analógiájára,
amely maga is az esemény során keletkezett, és ugyanolyan
cinikus módon fedi el a tényeket. Megtaláljuk a német
„Anschluss” szót az 1938 márciusában lezajlott eseményeket
feldolgozó angol és francia munkákban is: a fogalom az
azonosítást szolgálja tehát, és mentes minden értékítélettől.

***

Az Ausztria állam- és kormányformájáról folytatott vitákban

három válságtéma kapcsolódott össze egymással az I.
világháború után:
1. Az identitás kérdése: Vajon önálló, önmagában nyugvó, jól
definiált határokkal rendelkező képződmény-e Ausztria a
monarchia bukása és az elveszített világháború, illetve az
ennek következtében elszenvedett területi veszteségek után,
vagy egy nagyobb egész (a „Német Birodalom”) része, amelyből
egyelőre kizárta a történelem (az 1866-os königgrätzi csata) és a
világháború győztes hatalmainak akarata (vagyis az 1919-ben
aláírt békeszerződés)?
2. Az alkotmány kérdése: Köztársaság avagy ideiglenesen
uralkodó nélkül maradt monarchia, netalántán egy merőben
egyedi, semmi mással össze nem hasonlítható képződmény-e ez
az új Ausztria? A világháborús vereség következtében létrejött
köztársaságot már-már polgárháborúnak nevezhető
összetűzéseket követően 1934-ben felváltotta a pártokat és a
parlamentet kiiktató, úgynevezett hivatásrendi állam
(Ständestaat), amelynek egyetlen politikai szervezete a Hazafias
Front (Vaterländische Front) volt. Vezetői sajátságos autoriter
államnak, ellenfelei viszont a fasizmus egyik változatának
tekintették ezt a hivatásrendi államot.
3. A „zsidókérdés”: Miféle jogállással rendelkeznek vajon a
zsidók Ausztriában? Már jóval 1914 előtt – tehát korábban, mint
Németországban – felütötte fejét a Katolikus Egyház
támogatását is élvező, agresszív osztrák antiszemitizmus. Az
1920-as alkotmány azonban – de a hivatásrendi állam 1934.
május 1-jén elfogadott alkotmánya is – egyenlő jogokat és
kötelességeket biztosított a zsidók számára.
1938 márciusa mindhárom kérdésre „megadta a választ”:
Ausztria elveszítette az önállóságát, sőt végül még a nevét is, és
Nagy-Németország részévé vált. Az úgynevezett „Ostmark” hét
birodalmi tartományát (Reichsgau) a német diktatúra szabályai
szerint irányították az élükre kinevezett, többnyire birodalmi
német vezetők, biztosítva a gazdasági és katonai
kizsákmányolást. Összességében véve is döntő lépést jelentett
tehát az Anschluss a nemzetiszocialista rezsim radikalizálódása
során: az emberi és állampolgári jogaiktól megfosztott
zsidóknak egyik napról a másikra féktelen önkénnyel és
mindaddig elképzelhetetlen brutalitással kellett szembesülniük.
Az események menetében bekövetkezett hirtelen fordulat, a
végletesen felkorbácsolt közhangulat, továbbá a rezsim
ellenfeleinek és a nemkívánatos személyeknek a gyors
letartóztatása esélyt sem hagyott az ellenzék számára.
Ellenállás eleinte szórványos, reménytelenül hősies tettek
formájában mutatkozott csupán, és bizonyos idő elteltével
kerülhetett csak sor szervezett ellenakciókra, amelyek végső
soron mégis a politikai és a morális megújulás
kiindulópontjainak bizonyultak. Soha azelőtt nem mutatkozott
meg ilyen rövid idő alatt és ilyen leplezetlenül a
nemzetiszocializmus valódi természete, ami a szervezett
ujjongás és a fékevesztett barbárság kettősségén alapult. A
téboly, az elvakultság, a történelmi fikciók, valamint a kritika és
a felvilágosodás határai voltak ennek az iszonyatosan
tanulságos korszaknak a központi aspektusai.

***

Elmesélhető az Anschluss úgy is, mint egy pillanat története:

obszcén, már-már Arthur Schnitzler Körtánc című darabjába
illő történet, amelynek megvannak a maga sajátos előzményei
és következményei. Csakhogy a következmények felől tekintve
mit sem számítanak többé az előzmények: hazugság és
szemfényvesztés, illetve önáltatás, a voltaképpeni cél
elleplezése volt csupán mindaz, ami addig elhangzott.
A sorsdöntő nap 1938. március 11-e volt: aznap, pénteken
délután adta fel a hivatalban lévő kancellár az Ausztria
függetlenségéért vívott harcot. A március 9-e után beinduló
dinamika – akkor határozta el Schuschnigg, hogy döntésre viszi
a dolgot, vagyis népszavazást ír ki a független Ausztria
fennmaradásáról – meggyorsította az állam bukását. Maga a
nép, amelyet az előző években megfosztottak jogaitól, nem volt
képes elhárítani a fenyegető végkifejletet. A nácik viszont
mozgósítottak, lelkes tömegeket vittek az utcára, hogy a
maradéktalan, ujjongó egyetértés látszatát keltsék. Szükség volt
az Anschluss végrehajtásához osztrák közreműködésre is, ám
végső soron mégis a hatalom németországi birtokosainak
gazdasági és katonai-stratégiai megfontolásai alapján került rá
sor.

***

George Clare angol író, aki 1938-ban Georg Klaar néven

menekült el Bécsből, könyvet írt családja sorsáról. Az 1842 és
1942 közötti időszakot felölelő bécsi családtörténetben
olvasható az alábbi furcsa epizód. Az Anschlusst követően nem
csupán az utcán, hanem saját lakásukban is szakadatlan
támadásoknak voltak kitéve a zsidó családok. Aggódva sietett
Georg a barátnője, Lisl lakására, mert a lány telefonált neki,
hogy „látogatók” jelentek meg náluk. És csakugyan: olyan
kaotikus látványt nyújtott a lakás, mintha kifosztották volna.
Sötét tekintetű, fegyveres férfiak voltak a látogatók, már-már
farsangi jelmezre emlékeztető egyenruhában. Eltulajdonították
a készpénzt és a családi ezüstöt, és megitták a lakásban
található összes alkoholt. Amikor pedig távoztak, a következő,
tartalmi és helyesírási szempontból egyaránt kétes cédulát
hagyták hátra: „Mivel az SA átkutatta ezt a lakást, senki ne
háborgassa most már a lakókat. A német nép nem ismeri a
boszut. Sig Heil!”
De nem volt helye az Anschluss hetében a kétes kimenetelű
viccelődésnek, jóllehet a politikai események nem nélkülözték a
véres drámaiságba átcsapó groteszk vonásokat. Egy évekig tartó
huzavona végére tett pontot a banális félreértésektől hemzsegő,
olcsó komédiára emlékeztető végrehajtás, amiben a Bécs és
Berlin között folytatott telefonbeszélgetések játszották a legfőbb
szerepet. Valóságos sorscsapásként érte 1938. március 11-e a
köztársaságot, a kultúrát és Bécset, ezt a páratlan várost.
 2

Bécs megmarad

Nem kevés önhittség szükségeltetik ahhoz,

hogy városokat akarjon leírni valaki.
Joseph Roth

„Árnyék gyanánt telepszik most a városra az este, elmossa a

házak és a tornyok éles körvonalait, fakón is rikító
fényreklámokat gyújt, és minden egyéni stílust hétköznapi
hivatali és üzleti homlokzatok személytelen egyformaságában
old fel. Minden individualitás eltörlődik most az emberi
arcokról, az utcákról és a terekről – legalábbis a város szívében
– eltörlődik minden, ami bécsi. – Ismét eljött egy pillanat,
amikor nivellálódik és jövőre szomjazó feledésbe merül minden
[…]. Minden nagyváros veszélyessé válik ilyen pillanatokban.
[…] Épp ezért oly aggasztó Prága, München, Bécs a fordulat
óráiban; de kiváltképp aggasztó Bécs. Mert ott nem csupán
rárontanak az ellentétek az egymás mellett álló, egymás mellett
elsétáló emberekre a gondolkodás átértékelésének és
elszabadulásának pillanatában, de belülről, lelkében szakítanak
ketté minden egyes embert […]. Ilyenkor ébred fel a kópé,
minden kollektivitás és pszichózis halálos ellensége, hogy
elővegye az önmagán gúnyolódó szellemesség oly sokszor
bevált kópés oldalkacsintását, és a legmerészebb piruetteket
mutassa be. Ilyen ez a város: – a halhatatlan Szegény Augustin
egykori szülővárosa! Sírni nem igazán képes; de hogyha nevet –
akkor nemegyszer könnyek között teszi.”
Már-már költői megfogalmazása ez a nagyváros sötét
víziójának a történelmi fordulat órájában, széles
ecsetvonásokkal, elmosódó körvonalakkal megfestve,
hatásosan, akár egy Bruckner-szimfónia. Az Anschluss
drámájának egyik főszereplője, Kurt Schuschnigg szövetségi
kancellár tekintett ki így irodájának ablakán lemondásának és
politikai vereségének estéjén.

***

Nem is tudja már végül az ember, hogy milyen is valójában az a

város, ha túlontúl gyakran leírják, megéneklik, kárhoztatják és
magasztalják. És az is meglehet persze, hogy túlságosan sokrétű
és ellentmondásos a valóság, vagy éppenséggel összeolvad
benne a klisé meg a realitás. „Bécs a működő legendák városa” –
állítja Friedrich Torberg „Értekezés a bécsi kávéházról” című
írásában: nemegyszer elébe megy itt a valóságnak a költői vagy
újságírói lelemény, így teremtve meg azokat a jelenségeket,
amelyeket azután felfedezni vélnek a látogatók is, a város lakói
is.
 Merőben különböző, ámde egyaránt széles körben elterjedt
vélekedésekkel találkozhatunk az 1900 utáni Bécset illetően:
• a népies, kedélyes Bécs, a Práter, a valcer, a sütemények, a
borozók és az „édes leánykák” városa;
• a modern Bécs, a művészi avantgárd és a közegéül szolgáló
irodalmi színvonalú újságírás, a kabarék, a kávéházak városa;
• Bécs mint a tudományok (kiváltképp az orvostudomány és a
fizika játszott vezető szerepet) és a filozófia (például a Bécsi
Kör) városa;
• Bécs mint a klerikális diktatúrára törő Katolikus Egyház
által is szított antiszemitizmus, illetve a nemzeti gyűlölködés
városa;
• a zsidó Bécs, ahol egyaránt éltek polgárosodott zsidók és
Kelet-Európából érkezett koldusok, illetve házalók. Több zsidó –
összesen az ausztriai zsidóság 90 százaléka – élt ebben a mélyen
katolikus városban, mint a többi európai metropoliszban.
És mindezeket a merőben különböző bécsi benyomásokat
körüllengte a zene, az operett, a klasszika, a modernek, hiszen
Bécs volt a zene világfővárosa, 1900 körül és közvetlenül utána
minden bizonnyal, leváltva a 19. század Párizsát.
Bécs mint kulturális és politikai központ többé-kevésbé
sértetlenül átvészelte a maga metamorfózisait: 1806-ot, amikor
felbomlott a Német-római Birodalom, és a Habsburg császárok
nem voltak többé egész Közép-Európa urai, hanem Délkelet-
Európa egyes területeit uralták csupán; az 1848-as forradalmat,
amikor éppen Bécsben ért véres véget a népek kurtára
sikeredett tavasza; az ipari forradalmat és a porosz–osztrák
ellentét háborús megoldását, az 1866-os königgrätzi csatát.
A politikai stabilitás hosszan tartó korszakát élte át Bécs a 19.
század közepe óta, ami egyet jelentett az 1848-ban trónra lépett
Ferenc József császár uralkodásával. Mindeközben pedig
rohamos társadalmi változások zajlottak le a városépítészet, az
ipar, a művészetek, az életvilág és a lakosságösszetétel
területén. A városközpontot pompás császári székhellyé
alakították át; a régi városfal helyén széles körút épült, amely
gyűrűként zárta körbe a történelmi óvárost. Reprezentatív
középületeket emeltek az így létrejött Ringstraße mentén:
felépült az Operaház, a Rathaus, a Burgtheater, de szállodákat
és magánpalotákat is építettek itt a gazdag családok, miközben
egyre újabb és újabb külterületek népesültek be, és váltak a
város részeivé.
Felvirágzott a szellemi élet is. A festészetben, a zenében, az
operában és a színházban megnyilatkozó művészi kreativitás,
már-már a párizsihoz mérhető bohémvilág és kávéházi élet,
művészeti és építészeti modernizmus egészítette ki a dicső
hagyományt, a divat- és luxusiparon alapuló kifinomult
hétköznapi kultúrát. A könnyedség, az életöröm, a báj és az
erotika légköre lengte be a várost, amely valóságos „álomvilág”
képét nyújtotta a felületes szemlélő számára, jóllehet valójában
gyűlölet – nemzeti gyűlölködés és kiváltképp antiszemitizmus –
mérgezte a politikai légkört.
Bécs volt a szíve annak az öntudatos kettős monarchiának,
amely Kelet-Európa és a Balkán, továbbá Észak-Itália jelentős
területeit uralta. Belső ellentmondásokban és centrifugális
erőkben nem volt persze hiány, ezeket azonban kényes
egyensúlyban tartotta az uralkodó, a kormány és a hivatali
apparátus. A nacionalizmus, aminek hullámai Németországban
egyre magasabbra csaptak a napóleoni megszállást követően, és
ami ott a politikai egyesítés legfőbb hajtóerejévé vált, veszélyes
és elfojtandó gyúanyagnak számított a Habsburg
Birodalomban. Németországnak ki kellett küzdenie, a Habsburg
Birodalomnak viszont meg kellett őriznie a maga egységét. A
Németországhoz fűződő viszonyt tisztázta az 1866-ban
megvívott rövid háború: ettől fogva két külön birodalom
létezett egymás mellett. 1913-ban egyszerre ünnepelték Ferenc
József uralkodásának 65. és II. Vilmos uralkodásának 25.
évfordulóját.
Mégsem vált szét egymástól teljesen a két államalakulat, sőt
éppenséggel megbonthatatlan szövetségük vezetett a végzetes
következményekhez: előbb a háború kitöréséhez 1914-ben,
majd a két császárság párhuzamos bukásához az I. világháború
után. Ámde az Anschluss drámája bebizonyította, hogy ezzel
sem ért még véget a két egymástól elkülönült birodalom közös
sorsa. Jóllehet maga a birodalom itt is, ott is megszűnt, eszméje
mindkét oldalon továbbra is fennmaradt. 1914 előtt mindkét
állam elszalasztotta annak esélyét, hogy valóban alkotmányos
monarchiává alakuljon, 1918 után pedig mindkettő képtelen
volt életképes köztársaságot létrehozni. Hitler alakja így a két
ország közös történelmi kudarcát szimbolizálja az 1918-tól
1945-ig tartó időszakban.

***

Még az ország egészénél is jobban meg kellett küzdenie Bécsnek

1918 után azért, hogy meglelje a maga új szerepét. Számos
funkcióját elveszítette a város, miközben rengeteg volt az új
betelepülő. Kétmillióan éltek a fővárosban az ország nagyjából
hétmillió lakosa közül. „Egy éhező köztársaság vízfeje” volt az új
Bécs.
Se a múltjához nem tudott visszatérni a város 1919 után, se
arra nem volt lehetősége, hogy új jövőt találjon ki magának. A
közvetítés platformjává szeretett volna válni, és csakugyan erre
lett volna hivatott talán, csakhogy az 1930 utáni autoriter
Európában inkább valamiféle zárványnak tűnt a sokszínű Bécs,
és útjában állt az új, veszélyes tendenciáknak. A lelkét kellett
tehát elorozni Bécsnek ahhoz, hogy elbukjon. És csakugyan így
is cselekedtek a vezető politikusok: a rendszer, amelyet
létrehoztak, képtelen volt mozgósítani az ország megvédésére
alkalmas erőket. 1934-re eltűnt már „Bécs újszerű
különlegessége”, a város ereje megtört, állítja Elias Canetti.

***

Párizs és Bécs, érdemes összevetni a kettőt. Nagyszabású,

egységes stílusú építkezések folytak mindkét városban a 19.
század közepe óta, amit eleinte sokan kritizáltak ugyan, később
mégis a csodájára jártak. Párizshoz hasonlóan Bécs sem egy
ország funkcionális fővárosa és egy hatalmi rendszer politikai
centruma volt csupán, hanem egy külön szellemi, morális és
esztétikai világ, egy hatalmas kisugárzással bíró szellemi
kozmosz.
A politika területén nem alakulhatott ki különleges kapcsolat
Párizs és Bécs között, mivel Franciaország mereven
ragaszkodott az 1919-es békeszerződés betűjének betartásához,
és nem folytatott konstruktív politikát Ausztriával szemben. Ha
volt olyan ember, akiben megtestesültek az e tekintetben
elszalasztott lehetőségek, akkor kétségtelenül Berta
Zuckerkandl, a saját szalont fenntartó újságírónő volt az. Berta
Zuckerkandl az osztrák sajtó cézárjának, Moritz Szepsnek, a
liberális Neues Wiener Tagblatt alapítójának lánya volt, és maga
is jelentős befolyásra tett szert. Apja Rudolf trónörökös
bizalmasa volt, Berta pedig megörökölte Moritz Szeps sokrétű
kapcsolatait, és politikusok, diplomaták, művészek
találkozóhelyévé tette a szalonját. „Az én pamlagomon kel
életre Ausztria” – szokta volt mondani. Berta Zuckerkandl
szemében mindenekelőtt a modern gondolkodás központja volt
Bécs, a Bécsi Kör filozófusaival és a férje személyében is
megtestesülő progresszív tudománnyal: Emil Zuckerkandl, a
liberális orvos előbb Grazban, később Bécsben működött
anatómusként, de már 1910-ben meghalt.
Elegáns, rendkívül szép szemű asszony volt Berta
Zuckerkandl. Írásos visszaemlékezései kellemes könnyedségről
tanúskodnak, és tömör, de találó portrévázlatokat
tartalmaznak. Mivel nővére a későbbi francia miniszterelnök,
Georges Clemenceau fivéréhez ment feleségül, számos jelentős
francia személyiség is megfordult Berta Zuckerkandl
szalonjában, például Auguste Rodin, amikor 1902-ben
ellátogatott Bécsbe.
Az I. világháború alatt Berta Zuckerkandl egy ideig Svájcban
élt, és a semleges országból igyekezett titkos diplomáciai
kapcsolatot létesíteni Franciaországgal, miután a bécsi politikai
vezetés belátta, hogy el fogják veszíteni a háborút. Párizs
azonban nem vette komolyan a különbéke érdekében tett
erőfeszítéseket, annál is kevésbé, mert egy német diplomata, a
múzeumszakértő, műgyűjtő és dandy Harry Graf Kessler
megtorpedózta őket.
Utolsó felvirágzását 1937-ben élte meg a szabad Ausztria
Párizsban. Hatalmas Ausztria-térkép borította az ottani
világkiállítás osztrák pavilonjának homlokzatát, az alpesi
országba és fővárosába invitálva a látogatókat. És csakugyan
sok látogatót elcsábított az ifjú bécsi hölgyek által felszolgált
kávé és sütemény.
Berta Zuckerkandl, aki az 1930 utáni drámai években is
tovább ápolta párizsi kapcsolatait, már tizenhárom nappal az
Anschluss után Svájcon keresztül Párizsba emigrált, mivel
közismert zsidó személyiség lévén veszélyben forgott az élete.
Az akkoriban már idős hölgy intenzíven részt vett a párizsi
emigráns osztrák körök tevékenységében, és anyagi
támogatásban is részesítette őket. 1940-ben, amikor a német
Wehrmacht megszállta Franciaországot, Berta Zuckerkandl
Algériába távozott, de Párizs felszabadulása után hamarosan
visszatért a városba.

***

1933-tól 1938-ig Gabriel Puaux, az akkoriban rendkívül sikeres

író, René Puaux fivére képviselte Bécsben a Francia
Köztársaságot. A Schwarzenbergplatzon, egy impozáns,
elkülönülten álló palotában volt a nagykövet rezidenciája, nem
messze a Belvedere kastély parkjától. Gabriel Puaux kedvelte az
osztrákokat, mert úgy vélte, hogy kelta vér folyik az ereikben,
akárcsak a franciáknak, és gyűlölte Németországot, „a nagy,
elporoszosodott birodalom fegyelmezett, szorgos
germanizmusát”; sőt megesett, hogy német emberevőket és
aprócska Ausztriát emlegetett. A nagykövet szolgálati idejének
öt esztendeje alatt folyton váltogatta vezetését és irányvonalát a
párizsi külügyminisztérium. Puaux kritikusan szemlélte a Saint-
Germain-i békeszerződést, és meggyőződéssel vallotta, hogy az
európai nagyhatalmaknak segítséget kell nyújtaniuk
Ausztriának a Népszövetség keretében ahhoz, hogy
megakadályozzák az Anschlusst. Puaux Dollfuß kancellár
barátja és csodálója volt: kedvelte az öregúr megnyerő mosolyát
és könnyed előkelőségét, életrevalónak, ironikusnak, derűsnek,
nagyvonalúnak találta, politikai realistának és nagy küzdőnek
tartotta Dollfußt.
A Belgrádba, illetve Bukarestbe tartó francia külügyminiszter,
Louis Barthou 1934. június 19-én az Orient expressz utasaként
átszelte Ausztriát. Hogy az említett kormányok, Ausztria esküdt
ellenségei előtt elkerüljék a hivatalos találkozó látszatát, Dollfuß
a bécsi Westbahnhofon szintén felszállt a vonatra, majd az
Ostbahnhofon leszállt. A rövid közös vonatozás során csak
informális megbeszélésre nyílt lehetőség. A jó hangulatú
beszélgetés végeztével Barthou így köszönt el a kancellártól: A
viszontlátásra! Ámde mindkettejüket még ugyanabban az
évben, 1934-ben meggyilkolták.
Louis Barthou Marseille-ben esett áldozatul egy
merényletnek, amelynek voltaképpeni célpontja a jugoszláv
király volt, akit külügyminiszteri minőségében fogadott.
Utódjának, Pierre Laval külügyminiszternek vesszőparipája
volt, hogy be kell keríteni Németországot, mégpedig úgy, hogy
észre se vegye. Laval éppen ezért Franciaország, Ausztria és
Olaszország szövetségének létrehozásán ügyködött, amibe
Angliát is igyekezett bevonni. 1935. április 14-én csakugyan
aláírták a négy említett ország szerződését Stresában, a Lago
Maggiore partján: mivel a szerződés Ausztria függetlenségének
megvédésről szólt, „stresai front” néven is szokás emlegetni. A
„stresai front” egyúttal arra való reakciónak is tekinthető, hogy
Németország újra bevezette az általános hadkötelezettséget.
Még ugyanabban az évben megkezdődött Németország és
Olaszország közeledése. Mussolini egyik bizalmi emberét,
Giuseppe Renzettit küldte Berlinbe, és leváltotta Vittorio Cerruti
nagykövetet, akinek nem sikerült elnyernie a Führer
rokonszenvét. Hitler a maga részéről Sven von Müller német
újságírót küldte a Ducéhoz, aki azzal az üzenettel tért vissza,
„hogy Ausztria mint második német állam nem folytathat
tartósan a Birodalom ellen irányuló politikát, és muszáj
szívélyes együttműködést kialakítania Berlinnel”.
1936-ban, amikor a szocialista Léon Blum vezette kormány
került hatalomra Franciaországban, háttérbe szorult az
Ausztria-barát politika, a francia baloldal ugyanis a fasizmus
egyik formájának tekintette az osztrák hivatásrendi államot.
Mindhiába igyekezett Puaux megértetni az új francia
kormányfővel, hogy Ausztria nem totalitárius állam. Puaux hitt
Ausztriában, tető alá hozott több kulturális együttműködési
megállapodást a két ország között, és újra meg újra jelentős
francia művészeket, illetve írókat hívott meg Bécsbe.

***

Bécsben semmi nem változott: zajlott tovább az élet

„kedélyesen és könnyedén”, koncertekkel, opera- és
színielőadásokkal, kabarékkal és mozikkal, légyottokkal és
kávéházi találkozókkal, mert a kávéházakban továbbra is a
szabadság honolt. Az orvostudomány, a biológia, a pszichológia
és a pszichiátria, a matematika, a logika és a művészetek
területén továbbra is kiemelkedő teljesítményeket
könyvelhetett el a város. Nagyszerű éveket élt meg a színház,
amely a 19. század osztrák klasszikusait állította előtérbe. A
főváros szocialista önkormányzata progresszív szociálpolitikát
folytatott, megadóztatta a vagyonosokat és – társadalmi
utópiája szellemében – modern lakónegyedeket építtetett.
Kihívás volt a „vörös Bécs” a köztársaság ellenségei számára,
hiszen a fővárosban nemcsak a polgármestert, hanem 1934-ig
az összes városatyát is a szociáldemokraták állították.
Bécsben az esztétikum állt a modernség gondolkodásának,
eszméinek és kritikai szellemének előterében. Itt a lélek és a
formák játszották a döntő szerepet, nem a politikum, mint
Berlinben, és nem az életreform, mint Münchenben. Bécs nem
sokat törődött a politikával. Úgy tűnt, hogy mindent letompít a
hétköznapok kifinomult kultúrája, a formatudatosság, az élet
élvezete. A boldogtalanság stílustalanságnak, a pesszimizmus
nemtörődömségnek számított csupán. Bécs 1919-ben betiltotta a
nemességet, mégis megőrizte előkelőségét: továbbra is egy
immár elveszett korona ékköve maradt a város.

***

1925. augusztus 18-tól 31-ig tartották meg a Bécsi

Konzerthausban a cionisták 14. kongresszusát, amelyen
kétszázhatvenegy küldött vett részt a világ minden tájáról. Ez
alkalomból érkezett a városba George Eric Rowe Gedye angol
újságíró, hogy tudósítson az eseményről. Egy csapat
hangoskodó, vendégeket szidalmazó és kövekkel hajigáló
fiatalember volt az első, amit látott. Az angol újságíróban egy
pillanatra felötlött a gondolat, hogy valamiféle diákcsínyről
lehet szó talán, de hamarosan belátta: a randalírozók
csakugyan komolyan gondolják a dolgot. Őt magát is eltalálta
néhány elhajított kő, miközben igyekezett bejutni a kongresszus
színhelyére, pedig csak megfigyelő volt. A kongresszus
résztvevői szerencsére megőrizték higgadtságukat, annál is
inkább, mivel az elszenvedett támadások ismét megerősítették
őket az önálló zsidó államra vonatkozó követelésükben. Az
etnonacionalista (völkisch) egyetemisták randalírozása éppúgy
megrendítő élmény volt az angol megfigyelő, mint a szívtelenül
vigyorgó bámészkodók számára. Gedye angliai szerkesztősége
mindazonáltal nem adott hitelt a tudósításnak.
Az 1890-ben született Gedye katonaként és titkosügynökként
szolgálta hazáját az I. világháborúban. 1922-ben Kölnből
követte nyomon a Ruhr-vidék megszállását, és éles
szemrehányásokat fogalmazott meg Franciaországgal szemben.
1925-től Bécsben dolgozott az újságíró, és onnan építette ki
budapesti, illetve prágai kapcsolatait. Egy varázslatos és
kedélyes városra számított, némi délies bájjal fűszerezve. Ámde
hamarosan belátta, hogy egy olyan politikai drámát kell
nyomon követnie Bécsben, amely évről évre rosszabb
végkifejlettel fenyeget. Gedye így szemtanúja és krónikása lett
az ifjú köztársaság önfelszámolásának, egészen addig, amíg a
náci Németország be nem kebelezte Ausztriát. Az újságíró
mindeközben kritikusan szemlélte saját hazáját is, és újra meg
újra bírálta Anglia Európa-politikáját. Gedye 1929-től a New
York Times ausztriai és délkelet-európai tudósítójaként folytatta
munkáját.

***

Bécs elképzelhetetlen valcer nélkül. Így vélekedett a francia

zeneszerző, Maurice Ravel is, amikor Szergej Pavlovics
Gyagilev, a Párizsban rendkívül népszerű Orosz Balett vezetője
felkérte egy „Bécs” témájú balettzene megírására. Ravel
mindazonáltal jókora késéssel, 1919 decembere és 1920 áprilisa
között teljesítette az 1906-ban kapott megbízást, úgyhogy sok
víz lefolyt addig a Dunán. „A valcer mélabús vidámságában
Európa sírja vissza tovatűnt életörömét, a háború előtti csalóka,
virgonc fiatalságát, a szelíd-békés boldogság szétdúlt mítoszait.”
Ez a Claudio Magris által érzékletesen leírt atmoszféra volt a
kiindulópontja Ravel fantáziájának is.
Egy császári kastélyt képzelt maga elé a francia zeneszerző az
1855 körüli években, vagyis a régi szép Habsburg időkben,
miközben La Valse. Poéme chorégraphique című darabját
komponálta. Keringőző párok bukkannak fel a ködből, míg
végül megtelik táncosokkal a hatalmas, hirtelen éles
csillárfénnyel megvilágított terem. Csakhogy ekkor úgyszólván
megnyílik a táncparkett, és sötét, brutális hangokra, végül pedig
apokaliptikus dübörgésre vált a mindaddig szentimentálisan
rajongó zene.
Mestermű ez az ördögi valcer, de semmi esetre sem
balettzene, állapította meg Serge Diaghilev (így írta a nevét
Párizsban), inkább egyfajta balett-festmény, amely a zene
eszközeit használja. És ez a vélemény tönkretette a két művész
barátságát. Ravel előbb két zongorára írta meg a darabot, és
később dolgozta csak ki a zenekari változatot. És csakugyan:
másodsorban balettzene csupán, elsősorban inkább egy letűnt
korszak visszhangja, illetve az elkövetkezendő katasztrófák és
pusztítások előjátéka ez a mű.
A két zongorára írott változat ősbemutatójára Bécsben került
sor 1920. október 23-án, a Bécsi Konzerthaus kistermében, ahol
maga a zeneszerző és Alfredo Casella adta elő a művet.
Párizsban 1920. december 12-én hangzott el először a
zongorára írott változat, és jóval később, 1929. május 23-án
láthatta csak a Párizsi Opera közönsége a balett-változatot Ida
Rubinstein rendezésében.
1929-ben, ezúttal hangversenykörúton, ismét Bécsben járt
Maurice Ravel, és találkozott a bécsi konzervatóriumban tanító
zongoristával, Paul Wittgensteinnel, aki a világháborúban
elveszítette a jobb karját. Jelentős vagyon örököse lévén
Wittgenstein több zeneszerzőt is megbízott azzal, hogy írjanak
számára egykezes koncertdarabokat: Richard Strauss, Szergej
Prokofjev és Benjamin Britten teljesítette is a megbízást. Maga
Ravel egyetlen tételből és számos kadenciából álló, pompás G-
dúr rapszódiát írt Paul Wittgenstein számára. Forrongó,
vészjósló komorsággal indul, és csaknem mindvégig a mély
hangfekvésekben marad ez a darab, hiszen bal kézre íródott. A
zongoraszólam feloldódik a zenekar hangzásában, színesítve
emezt, de megtagadva a párbeszédet.
 1932. január 5-én tartották a Concerto pour la main gauche
ősbemutatóját a Bécsi Musikverein nagytermében, a Bécsi
Szimfonikusok előadásában. Ravel a maga részéről
mindenesetre roppant elégedetlen volt azzal, amit hallott, sőt
dühbe gurult, mivel az önfejű és összeférhetetlen Wittgenstein
önhatalmúlag betoldott a kompozícióba jó néhány cikornyás
díszítést, és mivel öt évre megvásárolta a kizárólagos jogokat,
Ravel eredeti verziójának előadására 1937-ben, a zeneszerző
halálának esztendejében kerülhetett csak sor Párizsban. Egy
évvel később Bécs már „halott” volt, Wittgenstein pedig az
Egyesült Államokba emigrált. Az előadók rabszolgák csupán,
jelentette ki a feldühödött zeneszerző. Mégis minden művész
kiszolgáltatottja a maga korának, még akkor is, ha úgy gondolja,
hogy átlát rajta.
Nemcsak az immár örökre letűnt múlt felidézése volt a La
Valse, hanem egyszersmind a vészterhes jövő megelőlegezése is.
Javában folytak Saint-Germainben az Ausztriával kötendő békét
illető tárgyalások, miközben Ravel ezen a kompozíción
dolgozott. A francia diplomaták bizonyára jól elszórakoztak
azon, hogy egy természettudományi múzeumban, a kihalt
fajoknak szentelt teremben fogadták az osztrák küldöttséget,
pedig dönthettek volna bölcsebben is. Ily módon ugyanis
elszalasztották azt a lehetőséget, hogy majdani
szövetségesükként leválasszák Németországról Ausztriát.
 3

Zsidók nélkül

…senki sem ismeri a zsidókat, senki sem érti

őket.
Felix Salten, 1925

1925. március 10-én, a délutáni órákban Otto Rothstock, a

huszonegy éves fogtechnikus hat lövést adott le revolveréből
Hugo Bettauerre, aki író és szerkesztő volt, és tizennégy nappal
később belehalt sérüléseibe. A merénylet színhelye a Bettauers
Wochenschrift. Probleme des Lebens (Bettauer hetilapja. Az élet
problémái) című lap szerkesztőségi irodája volt, amely a Lange
Gasse 5–7. szám alatt működött. A letartóztatott támadó azt
állította, hogy ily módon akart tiltakozni Bettauer
erkölcstelensége ellen. A tettes közel állt az osztrák
nemzetiszocialistákhoz, merényletét a jobboldali körökben
valóságos hőstettként ünnepelték, és perében a náci párt egyik
ügyvédje védte. A gyilkost végül csakugyan nem ítélték el,
hanem előbb beszámíthatatlannak nyilvánították, majd
tizennyolc hónapos pszichiátriai kezelés után szabadlábra
helyezték. Rothstock sokáig és háborítatlanul élt
Németországban, ahol 1945 után az irodalmat és a sajtót
elárasztó szenny ellen folytatott küzdelem egyik élharcosaként
exponálta magát.
Hugo Bettauer számos nagy sikerű folytatásos regény
szerzője, nagy példányszámban terjesztett botránylapok és
szexuális felvilágosító brosúrák kiadója, továbbá
kabarékonferanszié volt – és mint „a nép megrontója” régóta
magára vonta már az etnonacionalista jobboldal gyűlöletét.
Bettauer 1872-ben született a Bécs közelében fekvő Badenben,
több házasságot kötött, és jó néhány szerelmi viszonyt folytatott
kalandos élete során, miközben hosszabb-rövidebb ideig New
Yorkban, Münchenben és Berlinben is élt. Amerikában tanulta
meg Bettauer azt, hogy hogyan kell érdekes tartalmakat direkt
és hatásos módon a sajtóban tálalni. A botrányokat
mellékhatásnak tekintette csupán, és ugyanúgy nem lehet
elvitatni tőle a kritikus-felvilágosító szándékot, ahogyan a
sikeréhséget sem. A zsidó születésű Bettauer tizennyolc éves
korában tért át a protestáns hitre. Iskolatársai közé tartozott
Karl Kraus, aki személyesen soha nem kedvelte ugyan, mégis
védelmébe vette a politikai támadásokkal szemben.
Bettauer Die freudlose Gasse (Az örömtelen utca) című
regényéből készült az egyik klasszikus német némafilm, és nagy
sikert aratott 1922-ben megjelent és 1924-ben Hans Moser
főszereplésével megfilmesített könyve, a Die Stadt ohne Juden
(Nagyváros zsidók nélkül) is. Annak bemutatására vállalkozott
ez a „holnapután játszódó regény”, hogy mi történne, ha
csakugyan valóra válna a „Kifelé a zsidókkal!” jelszó.
 A regény cselekménye azzal kezdődik, hogy Dr. Karl
Schwerdtfeger, a keresztényszocialista kancellár törvényt hozat
„valamennyi nem árja lakos Ausztriából való kiutasításáról”.
Nem bírunk már a zsidókkal, mondja indoklásképpen Dr.
Schwerdtfeger, mivel szorgalmuknak és kitartásuknak, üzleti
érzéküknek és rátermettségüknek köszönhetően fölényben
vannak az „árjákkal” szemben, és máris magukhoz ragadták a
vezető szerepet a szellemi élet, a gazdaság és a kultúra
területén. Az egyik cionista vezető örömmel üdvözli a nagyjából
félmillió emberre vonatkozó törvényt, de nem saját hazát
követel a zsidók számára, hanem abban bízik, hogy más
országok befogadják majd az elűzötteket. A zsidók és a faji
törvényekben meghatározott zsidó származásúak kiutasítása
„humánusan” zajlik, kórházvonatot bocsátanak rendelkezésre
az öregek és a betegek számára, de halállal büntetnek minden
visszatérési kísérletet.
A bécsi lakosság túlnyomó többsége lelkes egyetértéssel
fogadja a kiutasítást. Amikor azonban érzékelhetővé válnak a
zsidók eltávolításának negatív következményei (az infláció, a
pénzromlás, a közellátás válsága, a gazdaság és a turizmus
bojkottja más országok részéről), lassanként átfordul a
közhangulat. Lázadoznak a nők és az édes leánykák, mivel
többé már nem kényeztetik őket zsidó szeretőik, hanyatlik a
luxusipar, a „vidám és könnyelmű város” színházait és
operettszínpadait ásító üresség lengi be. Olyan ez a zsidók
nélküli Bécs, mint „az ostobaság nemzetközi múzeuma”.
A cselekmény magvát egy szerelmi történet alkotja: Leo
Strakosch, a tehetséges rajzoló és grafikus, Lotte Spineder
vőlegénye, akinek szülei kimondottan szívesen fogadták a
jövendőbeli zsidó vőt, Párizsba emigrál, és ott komoly művészi
sikereket arat. Egy év elteltével pedig franciának álcázva, hamis
papírokkal felszerelkezve hazatér, és Lotte szüleinél megszállva
saját szakállára megszervezi az „Igaz keresztények” nevű
ellenállócsoportot. Strakosch plakátokkal, illetve az
Arbeiterzeitungban megjelentetett cikkekkel szítja az általános
elégedetlenséget egészen addig, amíg végképp megfordul a
közhangulat, új választásokat írnak ki, és végül eltörlik a
törvényt. A zsidók hazatérnek, Leo pedig feleségül veheti Lottét.
Csakis egy efféle, Leo által is „zsidó pimaszságnak” nevezett
manipuláció vethet véget a szörnyű állapotoknak.
Felvonultatja ez a regény az összes antiszemita klisét,
kifigurázza a német-nemzeti etnonacionalista politika minden
egyes elemét, bemutatja a zsidó élet sok-sok változatát a
koldustól a művészig, a spekulánstól a családapáig, miközben
jelentős szerephez jut a szexuális féltékenység motívuma is.
Maga Bettauer „egészen szórakoztató regénykének” tartotta
művét.

***

Lehet többé-kevésbé jól sikerült, politikai mögöttes tartalommal

is bíró tréfaként olvasni Bettauer könyvét, a nevetségessé tett és
a bűnbakok eltávolítása után immár feleslegessé váló
etnonacionalisták („horogkeresztesek”) azonban nem voltak
vevők az efféle humorra – az adott téma kapcsán a legkevésbé.
Utólag visszatekintve mindenesetre már-már próféciaként hat
ez az 1922-ben keletkezett regény. „Igencsak össze kell szednie
magát a valóságnak, ha utol akarja érni ezt az elbeszélőt” – írta
Bettauer könyvének megjelenésekor Alfred Polgar.
Bettauer modellje Leopold Kunschak keresztényszocialista
parlamenti képviselő volt, aki 1919-ben törvényjavaslatot
szándékozott beterjeszteni „A zsidó nemzet jogállása”
tárgyában. Kunschak törvényjavaslata azt célozta, hogy emeljék
elismert kisebbség rangjára a zsidókat, de korlátozzák
állampolgári jogaikat, és szabják meg maximális létszámukat az
országban, továbbá határozzák meg, hogy milyen
foglalkozásokat választhatnak. Kunschak pártbéli elöljárója,
Ignaz Seipel prelátus tartalmilag egyetértett a javaslatokkal, de
ki akart várni egy „kedvezőbb” pillanatot, így a törvényjavaslat
végül nem került a Nemzeti Tanács elé.
1936-ban Kunschak azt írta, hogy legfőbb ideje „felhagyni a
struccpolitikával, és észszerű, a jog talaján álló megoldást
keresni a zsidókérdésre, még mielőtt a fékevesztett brutalitás
oldja meg a problémát”. Amikor pedig csakugyan eljött a
brutális „megoldás” ideje, Kunschak ellenzékbe és végül
koncentrációs táborba került, mivel az Anschluss ellenfelei közé
tartozott.
Alig kellett kitalálnia valamit Bettauernek, bőven elegendő
volt idéznie, hiszen a mindennapi beszéd széles körben
elterjedt részét képezték a zsidóellenes szófordulatok és
szlogenek. Nyilatkozata szerint előítéletektől mentes regényt
akart írni a szerző. A Die Stadt ohne Juden mindenesetre
bestseller lett, és több nyelvre lefordították: 1926-ig
negyedmillió példány kelt el belőle. Egyik porosz utánzója
Berlin ohne Juden (Berlin zsidók nélkül) címmel írt könyvet.
Egyes zsidó kritikusok naivnak, mások elbizakodottnak ítélték a
regény, Alfred Rosenberg nemzetiszocialista ideológus pedig a
zsidók bomlasztó tevékenységének mintapéldáját látta benne.

***

Bettauer egyik irodalmi elődje, a német költő és elbeszélő, Otto

Julius Bierbaum „pokoljárásra” küldte Kakuk herceg című
regényének módfelett problematikus főhősét, és ez a pokoljárás
az egyetem, illetve a művészet közegén át egészen a politikáig
vezet: az „Osztrák Keresztény Antiszemita Pártban” Henry Felix
Hauart megismerkedik a rasszista politikával. Hauart, aki
jelentős vagyont örökölt ismeretlen apjától, és identitás nélküli
idegenként csapódik ide-oda, arról képzeleg, hogy valamelyik
Habsburg herceg fattya, pedig apja valójában csak egy német
zenész vagy egy orosz herceg lehet. Anyja pedig szászországi
zsidó asszony, aki bujkál nevelőszülőkhöz adott fia elől, tovább
erősítve annak önazonosságát illető kétségeit.
Éppen akkor lepleződik le Hauart mint zsidó, amikor
igyekszik megvetni a lábát az osztrák etnonacionalisták
(Völkische) között, és lelepleződését képtelen megemészteni.
Egészen addig mesés identitást fantáziált össze magának:
„Mindig ő volt a főhőse ezeknek az összefabulált történeteknek,
amelyek a fantázia birodalmába átnyúló öntükrözésének
fordításai voltak.” A szélhámos végül kínos helyzetbe kerül
tehát, nem lel többé kapaszkodót, és nem marad más
választása, mint hogy szeretett automobiljával belehajtson egy
szakadékba.
Markáns végpontja ez az Ausztria-epizód Bierbaum 1907-ben
megjelent, barokkosan terjengős, egész Németországot
bemutató társadalmi és nyelvi panorámájának – de
egyszersmind a jövő kísérteties megelőlegezése is. Azt állítja
ugyanis a regény, hogy Németország valósággal diktátor után
kiált: egy német Napóleon után, aki filozófus és hadvezér, „a
tettek zseniális hőse”. Lehetett volna-e pontosabban definiálni a
„Führer”-t jóval azelőtt, hogy bárki is hallotta volna Adolf Hitler
nevét?

***
Politikai tényezővé a „Wotan-szakállas” Karl Lueger révén vált
Bécsben az antiszemitizmus. Lueger éveken át küzdött a
főpolgármesteri tisztségért, és meg is nyerte a választásokat, de
első alkalommal nem sikerült megszereznie a császár
jóváhagyását. Amikor antiszemita kirohanásaival 1897-ben
végül mégis csak sikerült meghódítania a bécsi városházát,
jóval békülékenyebbnek mutatkozott. Magánemberként Lueger
egyébként jól kijött a zsidókkal. Közszájon forgó kijelentése így
hangzott: „Hogy ki a zsidó, azt én mondom meg.” Felix Salten
„luegerkedésnek”1 nevezte ezt a cinikus módszert, mások „puha
antiszemitizmus”-t emlegettek.
Az egyházi tisztségviselők és a lelkipásztorok nemegyszer
megfeledkeztek a nyolcadik parancsolatról, és hazug
tanúbizonyságot tettek zsidó felebarátaik ellen, mindenféle
kitalált gonosztettekkel, például rituális
gyermekgyilkosságokkal vádolva őket. Felix Salten így
panaszkodott: „Senki nem lepődik meg, ha a lehető legrosszabb
dolgokat hallja a zsidókról; de mindenki úgy elcsodálkozik, ha
valami jót vesz észre bennük, hogy még a szava is elakad. […]
Többnyire azért gyűlölik a zsidókat, mert egyáltalán nem
ismerik őket.”
Még veszélyesebb antiszemita politikus volt Georg von
Schönerer. Ami Lueger esetében puszta taktikának tűnik –
manapság populistának neveznénk azt, aki a tömegek félelmeit
és előítéleteit kihasználva igyekszik megvalósítani saját
politikai szándékait –, azt Schönerer fanatikus meggyőződéssel
képviselte. Az ő etnonacionalista antiszemitizmusa minden
ízében rasszista volt a szó biológiai értelmében, Schönerer
azonban mindenekelőtt a német-nemzeti irányvonalat
képviselte. Ausztriának feltétlenül csatlakoznia kell a Német
Birodalomhoz – ez volt Schönerer követőinek és utódainak
meggyőződése már 1914 előtt is, de kiváltképp 1918 után. A
kíméletlen, megsemmisítő antiszemitizmus mellett olyan
fogalmak és szimbólumok (Führer-köszöntés, Heil-kiáltások)
tartoztak Schönerer ideológiai csomagjához, amelyek fontos
szerepet játszottak később, a nemzetiszocialista diktatúra idején
is. A későbbi nácikhoz hasonlóan Schönerer is esküdt ellensége
volt a politikai katolicizmusnak, ez pedig nemcsak a baloldal,
hanem egyszersmind a keresztényszocialisták ellenfelévé is
tette. Schönerer ezzel együtt furcsa módon Bismarck csodálója
volt, jóllehet a német kancellár a „német kérdés” kis-német
megoldását választotta.

***

A zsidók emancipációja, vagyis a társadalmi életben való

egyenjogú részvételük lehetővé tétele, sem Németországban,
sem pedig Ausztriában nem volt tartós, fokozatosan
előrehaladó folyamat a napóleoni megszállás után. A zsidók
jogállását illető minden egyes előrelépés azon nyomban az
antiszemitizmus egyre újabb hullámait és formáit vonta maga
után. Állandó jelenség maradt a zsidóellenesség, ami részben
klerikális, részben a kapitalizmussal szemben kritikus
álláspontot elfoglaló körökből táplálkozott. A 20. század első
harmadában pedig, amikor végre-valahára sikeresnek tűnt az
integráció, bekövetkezett a legsúlyosabb visszaesés.
A zsidóellenesség erős hagyományából következett az is, hogy
Bécsben fogalmazódott meg első ízben a cionizmus
alapgondolata, nevezetesen Theodor Herzl műveiben, aki
franciaországi tudósítóként meghatározó tapasztalatokra tett
szert az ottani antiszemitizmust illetően, kiváltképp 1895,
vagyis az egész francia államot válságba taszító Dreyfus-ügy
után. Herzl egy évvel később megjelent, A Zsidó Állam címet
viselő munkája „a zsidókérdés modern megoldására tett
kísérlet”. Herzl alapeszméje egy zsidó állam létrehozásának
szükségessége volt. Hiszen a zsidók – úgymond – egy népet
alkotnak, még ha ezt történetesen nem is így látják – ellenségeik
azonban előbb-utóbb rá fogják kényszeríteni őket erre a
belátásra. Herzl 1897-ben megszervezte Bázelben az első
cionista kongresszust, ahol Palesztinát jelölték ki a
megalapítandó zsidó állam helyéül. Rengeteg szörnyűségnek
kellett még megtörténnie addig, amíg nagy hatású politikai
mozgalom válhatott ebből a marginális irányzatból, és Herzl
sírját áthelyezhették az önálló Izrael államba.

***

1925-ben egy lelkes úti beszámoló jelent meg Bécsben a

palesztinai zsidó telepek fejlődéséről. A Felix Salten író álnevet
használó Siegmund Salzmann, Josephine Mutzenbacher bécsi
örömlány regényes élettörténetének feltételezhető szerzője –
jóllehet Salten szerzőségét soha nem sikerült kétséget kizáró
módon bebizonyítani, stilisztikai jegyek alapján azonban
valószínűsíthető –, aki 1923-ban világhírre tett szert Bambi
című, állatokról szóló történetével, ezúttal „régi földön” élő „új
emberekről” számolt be. Húsz évvel Theodor Herzl halála után
új szakasz kezdődött a bibliai tájakra irányuló zsidó
betelepedésben, Salten pedig, a szemtanú, ragyogóan megírt
beszámolót készített az első sikerekről, de a problémákat sem
hallgatta el.
A megbékélésről és a zsidók valódi egyenjogúsításáról szőtt
álmoknak – liberális felfogású apja álmainak – immár
befellegzett Németországban és Ausztriában, mondja Salten,
mivel a többségi társadalom nem hajlandó elfogadni a zsidók
asszimilációját és integrációját. Németországot felfalja a
gyűlölet, az ellenségeskedés, „az agresszív német-nemzeti
érzület szűk látókörű brutalitása”, ami főként az egyetemeken
tombol. A zsidók a világháborúban bebizonyították
hazafiságukat, hősies önfeláldozással harcoltak, mégis „ostoba
vádaskodást” kaptak csak cserébe, illetve azt, hogy vagy
áldozati bárányoknak tekintették, vagy bűnbakoknak kiáltották
ki őket.
Salten meggyőződéses cionistaként utazik a régi-új országba,
amely persze még messze nem állam, és nem titkolt
lelkesedéssel tölti el az, amit Palesztinában lát és tapasztal.
Mindenekelőtt azt emeli ki az író, hogy a bevándorolt zsidók
egyaránt megváltoztatják az országot és önmagukat, hogy
csakugyan „új emberek” válnak belőlük, mivel levetkezik
mindazt, amit a hosszú perifériára szorultság, a gettólét okozott
gondolkodásukban, viselkedésükben, fellépésükben. Salten
meggyőződéssel vallja, hogy a zsidó népnek csakugyan
küldetése, mégpedig „földi küldetése” van, és nagyra értékeli a
történelmi zsidóság kulturális teljesítményét, ami a
monoteizmust ajándékozta a világnak.
Salten nem hallgatja el a konfliktusokat, az ellentmondásokat
és az arabokkal előforduló erőszakos összetűzéseket, de
igyekszik bagatellizálni őket. A jövőt tekintve pedig véleménye
szerint az lesz a döntő, hogy sikerre vezet-e majd a béke és a
megbékélés politikája, mivel Palesztinában nincs helye sem a
kolonializmusnak, sem az európai fennhéjázásnak, sem pedig a
vallási fanatizmusnak.
Cionista lelkesedése ellenére Salten továbbra is Bécsben élt,
egészen addig, amíg elemzését szomorú tényekkel alá nem
támasztotta a valóság, és ő maga is emigrációba nem
kényszerült.
 ***

Bécsben fejlődött nagy hatású politikai mozgalommá az

antiszemitizmus; Bécsben jött létre válaszreakcióként a
cionizmus; és Bécsben íródott az antiszemitizmus első átfogó
kritikája is. 1901-ben jelent meg az Antisemitismus. Von den
Zeiten der Bibel bis Ende des 19. Jahrhunderts (Antiszemitizmus.
A bibliai időktől a 19. század végéig) című esszé Heinrich von
Coudenhove-Kalergi gróf tollából. Coudenhove-Kalergi gróf
felmenői apai részről Belgiumból származtak, és osztrák
szolgálatban álló katonatisztek, illetve diplomaták voltak,
édesanyja pedig a görög Kalergis család sarja volt – ez a család
birtokolta Velencében a Vendramin-Calergi-palotát, amelyben
1883-ban elhunyt Richard Wagner. A jezsuita neveltetésben
részesült jogász, Heinrich Coudenhove-Kalergi diplomáciai
pályára lépett, Athénban, Dél-Amerikában és Japánban élt, ahol
megismerkedett későbbi feleségével.
Coudenhove-Kalergi két kritikus esszét írt 1906-ban,
negyvenhét éves korában bekövetkezett haláláig: egyet a
szabadkőművesekről, egyet az antiszemitizmusról. Aki akár
csak a legcsekélyebb mértékben is pozitívan nyilatkozik a
zsidókról vagy a szabadkőművesekről, azt azonnal közéjük
sorolják, írta a hívő katolikus, és azt sem hallgatta el, hogy
korábban ő maga is táplált antiszemita előítéleteket. A zsidó
történelem, illetve a zsidó vallási iratok és hagyományok alapos
tanulmányozását követően Coudenhove-Kalergi a 19. század
fogalmi keretei között értelmezte az antiszemitizmus eredetét
és hatását. Sigmund Freud is ismerte ezt a könyvet, és állítólag a
legjobbnak tartotta az adott témában.
Azzal a csatakiáltással kezdődik az esszé, amelyet újabban –
úgymond – lépten-nyomon hallani: Kifelé a zsidókkal!
Bezárkózás és kirekesztés tapasztalható mindenütt, állapítja
meg Coudenhove-Kalergi: egyrészt a keresztény többségi
társadalom, másrészt az ortodox zsidók részéről. A zsidóság
emancipációja és integrációja, amely a francia forradalommal
vette kezdetét, zátonyra futott, egyértelműen kudarcnak
nevezhető. Egyenlő jogok papíron léteznek csupán.
Coudenhove-Kalergi méltatja Theodor Herzlt, és üdvözli a
zsidó államra vonatkozó eszméjét. Másfelől dicséri a
reformzsidóságot, amely jobban integrálhatóvá teszi a zsidókat
a társadalomba, míg az ortodox zsidóság minden vallások
legfanatikusabbika, ilyenformán pedig táptalaja a folyamatos
önkirekesztésnek. A szerző számba veszi azokat a valós
feltételeket, amelyek között a zsidók éltek és továbbra is élnek,
majd megnevezi azokat a zsidó nőket és férfiakat, akik jelentős
szerepet játszottak az emberiség történetében. Végszavában
Coudenhove-Kalergi leszögezi, hogy az antiszemitizmus nem
egyéb, mint „fanatikus vallási gyűlölet”, ami különféle álorcákat
ölt ugyan – újabban történetesen a faj elmélet álorcáját –, mivel
azonban sem „zsidó faj nem létezik”, sem pedig „zsidó
természet”, ezek egytől egyig tévképzetek. A probléma magva
abban a felfogásban rejlik, miszerint egyetlen igaz vallás létezik
csupán, jóllehet egyetlen vallást sem szabadna kigúnyolni és
nevetség tárgyává tenni. A legfőbb alapelvnek éppen ezért így
kell hangoznia: „Sacra non tangere” – nem szabad kétségbe
vonni azt, amit bármelyik vallás követői szentként tisztelnek.
1929-ben, amikor Heinrich Coudenhove-Kalergi
antiszemitizmus-tanulmánya újra megjelent Bécsben, a szerző
fia az „Antiszemitizmus a világháború után” című írással
egészítette ki a kötetet. Richard von Coudenhove-Kalergi gróf az
orosz és lengyel zsidóknak az 1905-ös oroszországi forradalom
után megkezdődött tömeges bevándorlására vezeti vissza a
„zsidókérdés” kiéleződését. Ez vezetett szerinte az
antiszemitizmus elterjedéséhez nem csupán Európában, hanem
az Amerikai Egyesült Államokban is, ahol korábban nem
létezett ez a jelenség. A klasszikus bevándorlóország, mint írja,
azóta évről évre szigorítja a maga bevándorlási törvényeit.
A keleti zsidóknak az Egyesült Államokba és Ausztriába
irányuló újabb és újabb bevándorlási hullámai „asszimilációs
válsághoz” vezettek, újabb és újabb érveket szolgáltatva az
antiszemitizmus számára, amilyen például a marxizmus és a
zsidóság önkényes azonosítása volt a bolsevizmus 1917-es
győzelme után. A történelmi tapasztalatok ezzel szemben azt
bizonyítják, hogy „a zsidóságnak az egyes államokban tanúsított
politikai magatartása […] mindig az adott országban
tapasztalható bánásmódtól függ. Míg a cári Oroszországban
forradalmi magatartást tanúsított, addig Angliában ugyanolyan
konzervatív vagy liberális volt a zsidó értelmiség, mint az
értelmiség általában véve.”
Közép-Európának a háborús veszteségek, illetve az infláció
folytán bekövetkezett elszegényedése jó táptalaja lett a
gazdagokkal és az újgazdagokkal szembeni irigységnek. Richard
Coudenhove-Kalergi szerint ez az irigység a háború után
megerősödött antiszemitizmus egyik legfőbb összetevője, amit
egyesek ráadásul – a nacionalizmushoz hasonlóan – egyfajta
villámhárítóként használnak. A jobboldali sajtó a zsidó
bankokra és áruházakra, „a zsidó gazdagság fellegváraira”
irányította a nép gyűlöletét, pedig „összességében véve a zsidók
többet veszítettek, mint amennyit nyertek a háborún”. Az
antiszemitizmus fegyvere egyszerre irányul – úgymond – a
kapitalizmus és a kommunizmus ellen.
A politika a maga részéről, mondja Richard Coudenhove-
Kalergi, kihasználta a tömegek zsidóellenes hangulatát, és
ahelyett, hogy leküzdötte volna, felerősítette a választók
zsidóellenes előítéleteit. Az antiszemitizmus frontvonala
jelenleg Németországon, Ausztrián és Lengyelországon
keresztül húzódik. „A háború előtt Oroszország volt az
antiszemitizmus világközpontja. Jelenleg Németország játssza
ugyanezt a szerepet.” A cionizmusról és annak paradox
hatásáról szóló fejezetben Richard Coudenhove-Kalergi azt írja:
A cionizmus újabb érveket játszik az antiszemitizmus kezére,
ilyenformán ugyanis idegen nemzetként, és nem az adott
ország polgáraiként élik meg magukat a zsidók. Egyébiránt
pedig senki sem képes a zsidókat a nem zsidóktól
megkülönböztetni.
Az ifjabb Coudenhove-Kalergi nem érte be a pesszimista
elemzéssel, hanem úgy gondolta, hogy meglelte a hatékony
eszközt korának szellemi válsága ellen: nevezetesen az európai
egységet, amiből kirekesztette volna Angliát. Egy új elit, egy új
szellemi nemesség eszméjét vallotta, vagyis inkább a
konzervatív forradalom képviselői közé tartozott. Szélesebb
körű ismertségre 1923-ban, Paneuropa című könyvével tett
szert a szerző, amelynek címe az általa életre hívott mozgalom
jelszavává vált. Coudenhove-Kalergi úgy viselkedett, mint egy
újonnan megalapított vallás prófétája, és nem kereste az
együttműködést más Európa-mozgalmakkal. Kapcsolatban állt
korának számos közismert személyiségével, többek között
Thomas és Heinrich Mann-nal is.
Évről évre rendeztek Európa-kongresszusokat, többnyire
Bécsben. Az osztrák kancellárok, Seipel, Dollfuß és Schuschnigg,
elvállalták a Páneurópai Mozgalom tiszteletbeli elnökségét. Még
1937-ben is sor került ilyen kongresszusra Bécsben.
Coudenhove-Kalergi úgy gondolta, hogy eszméi
összeegyeztethetők az osztrák hivatásrendi állammal, ez a
próbálkozás azonban számos hívét elidegenítette tőle, és egyre
inkább elszigetelődött. Richard Coudenhove-Kalergi a Duna-
menti országok és Franciaország unióját szorgalmazta.
 1938-ban Richard Coudenhove-Kalergi családjával együtt
Svájcba menekült, a Páneurópai Mozgalom pedig Bernbe tette
át székhelyét. Coudenhove-Kalergi azonban hamarosan
továbbutazott Párizsba, ahol még 1938-ban lemondott cseh
állampolgárságáról. Időközben meggyőződésévé vált az is, hogy
Angliának Európa részét kell képeznie, mert máskülönben
lehetetlen felvenni a harcot a náci Németországgal.
Coudenhove-Kalergi 1940-ben Lisszabonon keresztül New
Yorkba menekült.
Richard Coudenhove-Kalergi az Egyesült Államokban is
kitartott eszméi, mindenekelőtt a független Ausztria eszméje
mellett, és a nácik áldozatának tekintette az országot.
Lassanként egyre közelebb került az emigrációban élő
Habsburg Ottóhoz, és az alkotmányos monarchia szószólójává
vált. Mindeközben hiábavaló erőfeszítéseket tett egy emigráns
osztrák kormány megalakítása érdekében, mivel ekkorra már
mindenütt nemkívánatos személynek tekintették. Annyi
mindenesetre bizonyos, hogy Coudenhove-Kalergi a sötét
időkben is életben tartotta az európai egység gondolatát, ezért ő
lett 1950-ben az aacheni Nemzetközi Károly-díj első
kitüntetettje.

***

A bécsi zsidók többsége védelmezőjét látta a császári

uralkodóházban, éppen ezért magától értetődött, hogy a zsidó
katonák hazafiakként harcoltak 1914 után a császári
hadseregben. Hazafiságukat később mégis ugyanúgy újra meg
újra kétségbe vonták, mint Németországban. 1915 óta nagy
számú szegény kelet-európai zsidó menekült Ausztriába a
háború elől, ami az antiszemitizmus újabb fellángolásához
vezetett. A zsidóknak a bécsi lakosságon belüli számaránya
magasabb volt, mint a német nagyvárosokban, és jóval
magasabb volt a párizsinál vagy a londoninál is. Az 1920-as
években megszaporodtak az olyan antiszemita atrocitások,
mint a Bécsi Egyetem Anatómiai Intézete ellen intézett támadás.
Erőszakos csoportok járták a Leopoldstadt utcáit. Ez a közkeletű
nevén „Macesz-sziget”-ként emlegetett kerület úgyszólván kelet-
európai stétlnek számított a nagyvároson belül, jóllehet a zsidó
lakosok számaránya itt sem haladta meg a 30 százalékot. 1938-
ban körülbelül 170 000 zsidó élt Bécsben; számuk 1945-re 6000
főre csökkent. Több mint 65 000 bécsi zsidó lelte halálát a
holokauszt során, nagyjából 130 000 fő pedig emigrációba
kényszerült.
Jóllehet Németországban már az úgynevezett „Gründerzeit”-et
követő 1873-as válság óta létezett antiszemita párt, amely
átmenetileg parlamenti képviselettel is rendelkezett, mégis
előbb szerveződött meg politikailag Ausztriában az agresszív,
nyíltan rasszista antiszemitizmus. 1904-ben, tehát még a
császárság idején alakult meg Észak-Csehországban a német–
cseh nemzetiségi konfliktus hatására a Német Munkáspárt
(Deutsche Arbeiterpartei, DAP). A pártba olyan német
szakmunkások, alkalmazottak, hivatalnokok és
kereskedősegédek tömörültek, akik támadásokat intéztek a
versenytársaiknak tekintett, alacsonyabban képzett csehek
ellen. Kifejezetten antikapitalista és hangsúlyozottan
antiszemita volt ez a német-nemzeti szakszervezetekből kinőtt
irányzat, amely különösen nagy számú követővel rendelkezett a
Leopoldstadtban. 1918-ban Német Nemzetiszocialista
Munkáspárt (Deutsche Nationalsozialistische Arbeiterpartei,
DNSAP) néven alakult újjá a DAP, de marginális párt maradt.
Az 1919-ben, Münchenben alapított Német Munkáspárt
(Deutsche Arbeiterpartei) 1920. február 24-én megtartott első
tömeggyűlésén vette fel a Nemzetiszocialista Német
Munkáspárt (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei,
NSDAP) nevet. 1919 őszén csatlakozott a mozgalomhoz Adolf
Hitler, aki korábban nem folytatott politikai tevékenységet.
Hitler indíttatása Salzburgba vezethető vissza, ahol számos
ehhez hasonló csoportosulás működött, és semmi esetre sem a
háború előtti Bécsbe, ahogyan Mein Kampf című könyvében
állította.

***

A zsidók „bomlasztó” hatását sulykoló, katolikus körökben is

elfogadottnak számító etnonacionalista diskurzus figyelmen
kívül hagyta a zsidók társadalmi helyzetét. A zsidók ugyanis
évszázadokon keresztül korlátozott jogokkal rendelkező
megtűrtek voltak, állampolgári státuszhoz pedig szigorú
megkötésekkel juthattak csupán. A zsidóknak – feltéve, hogy a
tényeknek ellentmondóan zárt csoportnak tekintjük őket –
alapvető érdekük fűződött az állam és a társadalom
stabilitásához, a jogrend és az intézmények megbízhatóságához,
hiszen túlságosan sokáig és túlságosan gyakran voltak
zaklatásnak, önkénynek, üldöztetésnek kitéve. Ahol egyes
zsidók forradalmárként léptek fel – például Oroszországban –,
ott mindig általános, nem pedig különleges jogokért küzdöttek.
A zsidók többsége tehát alapvetően konzervatív,
hagyománytisztelő és családcentrikus volt, (írásos!)
hagyományaik pedig több mint kétezer évre nyúltak vissza.
Egy dolog az európai zsidóság vallási- és társadalomtörténete,
megpróbáltatásainak hosszú sora és gyötrelmes útja az
egyenjogúságig. És teljesen más dolog „a zsidó”-ról szóló,
kizárólag az antiszemiták pszichéjéből és érdekeiből fakadó
klisé: az antiszemitáknak ugyanis riogatásra alkalmas kísértetre
volt szükségük propagandacéljaik elérése érdekében. Joseph
Roth Tarabas című, 1934 tavaszán megjelent regénye
nagyszerűen felidézi ezt a „zsidó” figurája köré szőtt gonosz
mítoszt, mintha egyetlen démonikus alakká olvadna össze az
összes zsidó: „A zsidó! – Ősrégi kísértet, amelyet ezernyi
alakban plántáltak el szerte az országban, fekélyes kelés a
testben, érthetetlen, ravasz, vérszomjas és jámbor egyszerre,
ezredszer is feltámadt, pedig ezerszer agyonverték már,
kegyetlen és megbocsátó, rettenetesebb a nemrégiben véget ért
háború összes retteneténél: a zsidó.” Ez a fantom képezte az
alapját minden antiszemita diskurzusnak, miközben a zsidók
állítólagos másságát a „faj” áltudományos fogalmával
igyekeztek racionalizálni. Tény mindenesetre az, hogy „Bécsre
nem csupán az »antiszemitizmus fővárosaként«, hanem az
osztrák-zsidó akkulturáció és integráció kulturális, politikai és
társadalmi központjaként is visszatekinthetünk”.
Az alapproblémát a következőképpen ragadhatjuk meg: a
Habsburg Birodalom történelmi okokra visszavezethető etnikai
és vallási sokszínűsége nem kedvezett a kölcsönös tolerancia
kultúrájának. A birodalom egységének tudata, a konstruktív
szintézis igenlése elsősorban a zsidók körében volt jellemző,
akik feltétel nélkül azonosultak a császári uralkodóházzal,
illetve kiváltképp a német nyelvvel és kultúrával. A zsidók
hittek Ausztriában, ők voltak az igazi hazafiak, míg a
nacionalisták újra meg újra veszélybe sodorták a birodalom
egységét. Az első köztársaság megörökölte a nemzetiségi
problémát, az összetartást és a belső egységet azonban nem a
köztársasági államforma biztosította, mint például
Franciaországban a harmadik köztársaság megalapítása óta,
hanem kizárólag a kultúra: az irodalom, a zene, a színház, a
képzőművészet. A Salzburgi Ünnepi Játékok története is
bizonyítja, hogy számos zsidó éppen ezért, az integráció és a
társadalmi részvétel megvalósítása érdekében fejtett ki
fáradhatatlan tevékenységet az említett területeken, a
(nyelv)kritikát és a filozófiát is beleértve.
A zsidóknak a nyilvánosságból való kiszorítása, majd a
társadalomból való kirekesztése, amire hamarosan sor került
az Anschlusst követően, a lelkétől fosztotta meg Bécset, és a –
végső soron a katonai mozgósítás szolgálatában álló –
„népközösség” látszategységét teremtette meg. Míg Bettauer
regénykísérlete egyetlen zsidók nélküli országot, egyetlen
zsidók nélküli nagyvárost feltételezett csupán, addig Hitler és
hívei az egész világról el akarták tüntetni a zsidókat – és nem
érték be puszta gondolatkísérletekkel.
 4

Az elsikkasztott köztársaság

Olyan időszak volt, amikor sok minden történt,

de még inkább olyan időszak,
amikor érezhető volt, mennyi minden történhet.
Elias Canetti

Közös fotócikk-kereskedést nyit Mussolini, Hitler és Dollfuß.

Mussolini hívja elő, Hitler másolja, és Dollfuß nagyítja a
negatívokat… Nemcsak a három rezsim közeli rokonságára
játszott rá ez az 1934-es bécsi vicc, hanem az osztrák kancellár
alacsony testalkatára is. De hát csakugyan kisstílű fasiszta volt-e
vajon Dollfuß kancellár? Tényleg ugyanazt a politikát
képviselte-e, mint két nagyobb hatalmú szellemi fivére? Dollfuß
véget vetett az osztrák köztársaságnak, és sajátos politikai
rendszert vezetett be a parlamentarizmus helyett. Ennek
ellenére sem lehet azonban minden további nélkül az 1938
márciusát követően hatalomra került rezsim előfutárának
tekinteni az osztrák hivatásrendi államot. Két szakaszban
bukott el a szociáldemokraták és a keresztényszocialisták
történelmi kompromisszumának eredményeként létrejött
köztársaság: előbb 1927-ben, majd – immár véglegesen – 1934-
ben.

***

Akkor vetődött fel a német kérdés Ausztriában, amikor a

Németországban 1918/19-ben megalakult köztársaság
felszólította az osztrákokat a csatlakozásra. Három párt
képviseltette magát ekkor a bécsi Ideiglenes Nemzetgyűlésben:
a szociáldemokraták, a keresztényszocialisták és a német-
nemzetiek. A három említett párt történelmi kompromisszumot
kötött: a szociáldemokraták elfogadták a demokratikus
kereteket, és lemondtak a rendszer forradalmi megdöntéséről, a
két polgári párt pedig elfogadta a köztársasági államformát.
Friedrich Gustav Piffl bécsi érsek felszólította a katolikusokat,
hogy vegyenek részt az új állam felépítésében, lehetővé téve
ezzel, hogy a keresztényszocialisták egyetértésüket adják.
Létrejött tehát a polgárság, a parasztság és a munkásság
koalíciója – legalábbis így fogalmazott a szociáldemokrata Karl
Renner a bécsi parlamentben. November 11-én – aznap írták
alá a fegyverszüneti megállapodást a nyugati fronton – a
Bécsben tartózkodó Károly császár lemondott a kormányzásról,
és kinyilvánította, hogy a jövőbeli államformát illetően bármely
döntést hajlandó elfogadni. A császár nyilatkozata azonban
nem jelentette egyszersmind a trónról való lemondást is.
A császár nyilatkozatát követő napon a következő döntést
hozták a parlamenti képviselők: „Német-Ausztria demokratikus
köztársaság; Német-Ausztria a Német Köztársaság része.”
(„Német-Ausztrián” az egykori császárság német ajkú területeit
értették.) A csatlakozás (Anschluss) gondolatával kezdődött
tehát az Osztrák Köztársaság története, amely ideiglenes
államalakulatnak tekintette önmagát. Az új politikai
képződményt az 1918-as győztes hatalmak hozták létre: ezek a
hatalmak húzták meg külső határait, és korlátozták
szuverenitását. Ez a külpolitikai szempont határozta meg a
továbbiakban, egészen 1933-ig az Anschlussról folytatott
vitákat.

***

Az 1919 februárjában megtartott választásokon szavazhattak

első ízben a nők. Két csaknem egyenlő erejű tömb alakult ki a
választások során: egyfelől a szociáldemokraták, másfelől a
keresztényszocialisták, míg a német-nemzetiek támogatóik
jelentős részét elveszítették. A két nagy párt koalícióra lépett –
erre kényszerítette őket már maga a válságos gazdasági helyzet
is –, de mindössze néhány hónapig állt fenn a szövetség. Mégis
meghoztak egy sor jelentős szociális törvényt: a nyolcórás
munkanapról, a munkásoknak járó szabadságról, az üzemi
tanácsok bevezetéséről és a munkanélküliek segélyezéséről.
1945 után ismét hatályba lépett, és a lényeges pontokat tekintve
mindmáig érvényben van az 1920-ig kidolgozott alkotmány.
Államfővé Michael Hainisch pártonkívüli gazdasági szakembert
választotta meg a törvényhozás két kamarája, a Nemzeti Tanács
(Nationalrat) és a Szövetségi Tanács (Bundesrat).
Az első Osztrák Köztársaság megalapítása után széles körben
elterjedt az a nézet, hogy ez az új politikai képződmény
életképtelen. A szociáldemokrata Karl Renner egy történelmi
hajótörés maradványának tekintette az apróra zsugorodott
Ausztriát, márpedig ebből a nézőpontból tekintve nagyon is
kívánatosnak tűnt a csatlakozás (Anschluss). Németország a
maga részéről abban reménykedett, hogy Ausztria
megnyerésével kompenzálhatja az 1918-as vereség
következtében elszenvedett területi veszteségeket. A
szociáldemokraták 1918 novemberében megtartott
kongresszusa kimondta: „Német-Ausztria önmagában véve
gazdaságilag életképtelen képződmény”, éppen ezért kívánatos,
hogy különleges jogállású szövetségi államként csatlakozzék
Németországhoz. A szociáldemokraták 1919-ben tüntetést
szerveztek „Nagy-Németország a jövőnk” jelszóval, amely a
„Deutschlandlied” („Deutschland, Deutschland über alles”)
eléneklésével ért véget.
A Franciaország részéről oktrojált, 1919. szeptember 10-én
Saint-Germainben aláírt békeszerződés azt követelte, hogy az
immár Osztrák Köztársaságnak nevezett állam tartózkodjék
minden olyan akciótól, amely veszélybe sodorhatná a
függetlenségét. A Németországhoz való csatlakozás tilalmát
ilyenformán diktátumként és önrendelkezési jogának
korlátozásaként élte meg az osztrák lakosság, annál is inkább,
mert a Tirolban, Vorarlbergben és Salzburgban addigra már
megtartott népszavazásokon egyértelmű többség alakult ki az
Anschluss támogatóinak javára. A győztes hatalmak éles
reakciói azonban egykettőre véget vetettek az efféle
törekvéseknek. A jugoszláv megszállás alatt álló Karintia ötven
százalékos arányban úgy döntött, hogy továbbra is Ausztria
része marad. 1921-ben, az immár Burgenlandnak nevezett
egykori német ajkú Nyugat-Magyarország csatlakozásával pedig
kialakultak az ország mindmáig érvényes határai.
 ***

1920-ban felbomlott már a vörösök és a feketék konszenzusa.

Ignaz Seipel prelátus lett a keresztényszocialisták új vezére: ő
maradt tíz éven keresztül az osztrák politika erős embere, aki
két ízben is betöltötte a szövetségi kancellári tisztséget. Seipel
elfogadta a csatlakozási tilalmat, mivel tudta, hogy az ország
politikai és gazdasági stabilizálása csakis a Népszövetségtől
igényelt kölcsönök segítségével lehetséges, ezekhez pedig
szükség volt a győztes hatalmak jóváhagyására. A baloldal
gyűlölte Seipelt: az „Austrichelieu” és a „Nincs-pardon-prelátus”
(„Keine-Milde-Prälat”) gúnyneveken emlegették, mivel 1927-ben
kijelentette, hogy a baloldali tüntetőkkel szemben nem
tanúsíthat elnéző magatartást az állam. Mintha csak egy másik
korból származott volna ez a katolikus politikus, aki kiűzte a
megbékélés és a kompromisszumok szellemét a politikai
vitákból.
Seipel legfőbb ellenfele a szociáldemokrata Otto Bauer volt. A
két politikus kölcsönösen respektálta egymást, az országban
mégis nyílt ellenségeskedés tört ki a politikai szekértáborok
között. 1922-ben egy munkás rálőtt Seipelre, aki éppen úton volt
a kancellári hivatalba. 1927-ben pedig a politikusnak üggyel-
bajjal sikerült csak kimenekülnie szolgálati gépkocsijából,
amelyre rátámadt a feldühödött tömeg.
Mindkét fél létrehozta a maga fegyveres milíciáját: a jobboldal
a Heimwehrt, a baloldal a Schutzbundot. 1927-ben, a kiélezett
választási küzdelmet követően eszkalálódott az erőszak, és már-
már kitört a polgárháború. Július 15-én mozgósította híveit a
baloldal az úgynevezett schattendorfi perben hozott ítélet
(három radikális jobboldali gyilkos felmentése) elleni
tiltakozásra. A bécsi erőszakcselekmények végül az Igazságügyi
Palota felgyújtásába torkolltak, és a brutális rendőri
beavatkozás kilencven halálos áldozatot követelt.
Fordulópontot jelentett az 1927-es év az első köztársaság
történetében, mivel ettől fogva engesztelhetetlenül állt szemben
egymással a két tábor: voltaképpen látens polgárháború zajlott,
amely időről időre erőszakos formában is felszínre tört. Hogy ez
az ellenségeskedés néhány év elteltével lehetetlenné tette
Ausztria védekezését a nemzetiszocializmussal szemben, azt
csak jóval később látták be a politikusok.
1930 novemberében, a nemzeti keretek között megtartott
utolsó választásokon a következő erőviszonyok alakultak ki: 72
mandátumot szerzett a Szociáldemokrata Munkáspárt
(Sozialdemokratische Arbeiterpartei, SDAP), 66-ot a
keresztényszocialisták, 16-ot a Nagy-Német Párt (Großdeutsche
Partei), 18-at a Heimwehr-blokk. A Heimwehr vezetője, Richard
Steidle puccskísérletet hajtott végre 1931. szeptember 13-án, ezt
azonban gyorsan leverték. 1932. április 24-én tartották a bécsi
helyhatósági választásokat. A szavazatok 59 százalékát itt a
szociáldemokraták, 20 százalékát a keresztényszocialisták, 17
százalékát a nemzetiszocialisták szerezték meg. Bécs így
továbbra is vörös város maradt.
1933-ban, amikor a nemzetiszocialisták kerültek hatalomra
Németországban, merőben új színben tűnt már fel az Anschluss
(csatlakozás) kérdése. Az osztrák szociáldemokraták
megváltoztatták programjuknak a csatlakozást követelő pontját:
ettől fogva csakis egy szabad, békés Németországhoz kívántak
volna csatlakozni.

***
Ebben az időszakban semmiféle szerepet nem játszott már a
császári család, amely 1919. március 23-án egy misét és a
császári himnusz eléneklését követően Svájcba távozott. Az
1919. április 3-án meghozott úgynevezett Habsburg-
törvényekkel a család minden uralkodói jogát eltörölték. A
Habsburg-Lotaringiai-ház minden egyes tagját kiutasították az
országból, vagyonukat, birtokaikat és kastélyaikat pedig
kisajátította az Osztrák Köztársaság. A nemesi címek viselését és
a császári időkben használt megszólításokat ugyancsak
betiltották.
Károly a Genfi-tó partján telepedett le, és onnan igyekezett
újra meg újra magára vonni a közfigyelmet – mígnem végül
titkos puccsistává vált az Anton Kuh által „Kezes Károlynak”
titulált utolsó császár. Az efféle akciók miatt hamarosan
kiutasították a semleges Svájcból a családot: kénytelenek voltak
az Atlanti-óceánon fekvő Madeira szigetére, a Sziszi néven
ismert Erzsébet császárné egykori kedvenc tartózkodási helyére
költözni.
Csakhogy az ottani klíma a legkevésbé sem kedvezett az
immár trónjától megfosztott Károly egészségének. Ráadásul
fogytán volt a pénz is, így fel kellett hagyni a költekezéssel.
1921-ben meghalt az utolsó császár, akinek még mindig sok
híve volt Ausztriában. Még imaegylet is alakult az emlékezetére,
mivel egyesek szentnek tartották. (2004-ben csakugyan
boldoggá avatta Károlyt II. János Pál pápa.) XIII. Alfonz spanyol
király segítségével végül 1922-ben, Baszkföldön telepedett le a
császári család.
Habsburg Ottó, a „trónörökös” kilencéves volt apja halála
idején. Ottó kitűnő eredménnyel végezte el iskoláit, illetve az
egyetemet, és megtanulta a birodalom immár elveszett
tartományainak nyelvét, így a magyart és a horvátot is.
Luxemburgi érettségi vizsgáját követően a belgiumi Löwen
(Louvain) Szabad (azaz katolikus) Egyetemére iratkozott be a
jóvágású fiatalember. A család időközben a Charleroi-tól délre
fekvő Ham-sur-Haure-ba, egy szürke, soktornyú kastélyba
költözött.
Habsburg Ottó az Othon Duc de Bar címet viselte Belgiumban,
a Habsburgok ugyanis Lotaringia és a Maas felső folyása
mentén fekvő Bar hercegei is voltak valaha. Jóllehet Ottó
továbbra sem mondott le a bécsi trónról, és úgy tűnt, hogy az
1932 után válságosra fordult helyzet még javította is az esélyeit,
az Ausztriáért folytatott végjátékban csupán bábként és
cserejátékosként vehetett részt. A császárság múltja viszont
egyfajta álomszerű feltámadást ért meg az irodalomban mint
feldicsőített Habsburg-mítosz.

***

Az elveszített világháború és a Habsburg Birodalom

összeomlása személyes válságba taszította Ernst Lothart, aki
jogász és író volt egy személyben. Lothar így Sigmund Freudhoz
fordult segítségért, jóllehet a pszichoanalitikusnak a
Berggasséban található lakását rendkívül komornak érezte.
Eleinte úgy hatott Lotharra Freud, mint egy tipikus osztrák
orvos: „Rövidre nyírt bajusz és szakáll, keskeny arc, mély gallér,
[…] apró fekete csokornyakkendő a gallér csücskei közt.” De
egykettőre megváltozott az író benyomása, amikor Freud leült
az íróasztalához, és különös fény gyúlt a szemében: úgy érezte
Lothar, mintha az analitikus megröntgenezte volna a
tekintetével.
A következő kérdés foglalkoztatta Lothart: „Hogyan élhetünk
tovább anélkül az ország nélkül, amely mindeddig értelmet
adott az életünknek?” Freud felhívta látogatójának figyelmét
arra, hogy anyja halálát is túlélte: „Az anya a mi hazánk. És
biológiai tény, hogy tovább élünk nélküle is, hiszen előbb hal
meg az anya, mint a gyerekek.” Lothart azonban nem győzte
meg ez a válasz. Úgy gondolta, hogy Freuddal mostohán bánt
Ausztria, és ezért semmit sem jelent számára ez az ország.
Csakhogy az analitikus így folytatta: „Soha nem is létezett talán
az az ország, amelyről ön beszél, csupán a képzeletünkben.”
Ausztria az egyetlen olyan ország, ahol élni képes, felelte
Lothar. Hány országot ismer tulajdonképpen? – firtatta Freud
rendületlenül, majd érdekes vallomást tett:
„Morvaországból származom, akárcsak ön. Mélységesen
kötődöm Bécshez és Ausztriához, akárcsak ön, jóllehet […]
ismerem a sötét bugyrait is. […] Ausztria-Magyarország nem
létezik többé. Nem szeretnék máshol élni. Az emigráció
elképzelhetetlen számomra. Így hát ezzel a torzóval élek
tovább, és továbbra is egésznek képzelem majd.” Az utolsó
mondatok Freud egyik olyan írásából valók, amely közvetlenül
Ausztria fegyverletételét követően keletkezett, és világossá
teszik, hogy magának a szerzőnek is tisztáznia kellett az
újonnan kialakult helyzethez való viszonyát. Mivel pedig
odakint várakozott már a következő páciens, Freud a
következőképpen búcsúzott el Lothartól: „Önnek teljesen igaza
van, […] halálra bosszantja az embert ez az ország, és mégis itt
akar meghalni.”
Jól szemlélteti ez a történet a Habsburg-mítosz kialakulását a
kettős monarchia bukása után. 1938 márciusában pedig ismét
aktuálissá vált a beszélgetés nem egy mondata.
Erős ember szerepét játszó, nemegyszer uniformisban
parádézó politikus létére meglehetősen alacsony és vézna férfiú
benyomását keltette Engelbert Dollfuß kancellár, kiváltképp
Mussolini mellett, aki nemegyszer a tengerparton,
fürdőnadrágban fogadta a más országokból érkezett hivatalos
vendégeket. Dollfuß termete (a testmagasságát illető adatok 151
és 157 centiméter között ingadoznak) sokakat gúnyolódásra
késztetett: „zsebkancellárként”, és „Millimetternichként”
emlegették. A kancellár könnyen dühbe gurult, ám ő is nagy
előszeretettel provokálta ellenfeleit.
1932-ben foglalta el Dollfuß a kancellári bársonyszéket, éppen
akkor, amikor mélypontjára jutott az ország gazdasági válsága.
Támogatást mindenekelőtt Mussolinitól remélt a kancellár, a
Duce ugyanis érdekelt volt Ausztria függetlenségének
megőrzésében, jóllehet belpolitikai engedményeket –
nevezetesen a parlamentáris rendszer megszüntetését és a
baloldali pártok betiltását – követelt cserébe. Csakhogy
akkoriban még a szociáldemokratáké volt a parlament
legerősebb frakciója.
Mussolini, aki igyekezett a béke és az egyetértés híveként
feltüntetni magát, az 1920-as évek végétől kezdve titkos
intervenciókat hajtott végre a Balkánon és Ausztriában:
fegyverekkel és lőszerrel látta el, sőt bőségesen pénzelte is a
Heimwehrt, miközben egyre határozottabban követelte az
ország alkotmányának megváltoztatását, ami Dollfuß kancellár
hivatalba lépését követően vezetett csupán eredményre. A Duce
igyekezett megakadályozni, hogy Németország rátegye a kezét
Ausztriára, mivel attól tartott, hogy ebben az esetben Dél-Tirolt
is magának követelhetné a Német Birodalom.
A paraszti sorból származó Dollfuß számára a katolikus
diákegylet tette lehetővé, hogy egyetemre járjon. A világháború
idején a császárvadászok között harcolt, és kiemelkedő
bátorságról tett tanúbizonyságot. Legendás hírre tett szert az
úgynevezett Dollfuß-rés a Dolomitokban. Dollfuß felesége,
Alwine Németországból származott, és protestáns volt.
Keresztényszocialista politikusok és a parasztszövetség, illetve a
Heimwehr képviselői mellett Dollfuß kancellár a náci-
szimpatizáns Anton Rintelent, Stájerország tartományfőnökét is
meghívta kormányába.
Ebben a tekintetben Seipel irányvonalát követve Dollfuß
szakadatlanul hangoztatta egyfelől Ausztria német mivoltát,
másfelől az országnak a Német Birodalomtól való
függetlenségét. Dollfuß demokratának vallotta magát, és
hízelgéssel igyekezett elejét venni a nagy fasizmus
térhódításának. A következőképpen nyilatkozott a kancellár
1933. március 25-én, nem sokkal Hitler németországi hatalomra
jutása után: „Csakis úgy háríthatjuk el a barna hullámot, ha mi
magunk hajtjuk végre, […] amit a nácik ígérnek, és
Németországban már meg is tettek.”
1924-ben ismét kénytelen volt népszövetségi kölcsönért
folyamodni az államcsőd szélére került Ausztria. Franciaország
ahhoz a feltételhez kötötte hozzájárulását, hogy az ország az
elkövetkező huszonkét évben nem alakíthat vámuniót
Németországgal. Az újabb kölcsönnek köszönhetően
stabilizálódott a schilling, amelyet hamarosan már „alpesi
dollár”-ként emlegettek.

***

1932 szeptemberében Bécsbe várták Hitlert, a Führer azonban

végül mégis Goebbelst küldte maga helyett az osztrák
fővárosba. Tizenötezer embert mozgósítottak a nácik erre az
eseményre. Mivel a bécsi hatóságok megtiltották, hogy
Ausztriáról beszéljen, Goebbels főként az akkori német
kancellárt, von Papent támadta. A rendezvényt követően náci
tüntetésre került sor, ami a zsidó egyetemisták elleni brutális
támadással végződött. Jóllehet az egyetemet ideiglenesen
bezárták, 1932 őszén egyre gyakoribbakká váltak a hasonló
atrocitások. 1932 októberében etnonacionalista egyetemi
hallgatók egy csoportja megtámadta a lainzi Country Clubot:
ezúttal külföldi vendégeket bántalmaztak, férfiakat és nőket
egyaránt.
1933. március 29-én a belvárosban randalíroztak a bécsi
nácik: üzleteket rohamoztak meg, és zaklattak minden egyes
járókelőt, akit zsidónak véltek, nyilvános tanúbizonyságát adva
gátlástalanságuknak. A bécsi zsidóság körében ezt követően
kitört a pánik, Dollfuß azonban igyekezett megnyugtatni a
kedélyeket: sok támogatója akadt így a zsidók között is, akiket a
többiek megvetően csak „Dollfuß-zsidók”-ként emlegettek.

***

1933. március 4-én Dollfuß kancellár elveszített egy parlamenti

szavazást, de nem volt hajlandó beletörődni az eredménybe,
mondván: a döntő ellenszavazatot egy szociáldemokrata
képviselő adta le egyik képviselőtársa nevében, aki a szavazás
időpontjában éppen a vécén tartózkodott. Éles felháborodást
keltett, hogy a szavazatot leadó képviselő nem legitimálta
magát. A groteszk történet sorsdöntő következményekkel járt:
Renner, a parlament elnöke lemondott, és mivel egyik
helyettese sem volt hajlandó a helyébe lépni, Dollfuß
befejezettnek nyilvánította a parlamentáris államformát, és a
hadigazdaság körülményeire szabott 1916-os felhatalmazási
törvényre hivatkozva a továbbiakban szükségrendeletekkel
kormányzott.
Hitler hatalomra jutása óta egyre szaporodtak Ausztriában az
Anschluss hívei, Dollfuß pedig egyfajta hideg államcsínnyel
igyekezett belpolitikailag hatástalanítani ezt a tendenciát. 1933-
ban előbb a Schutzbundot, a baloldali milíciát tiltották be, majd
nem sokkal később a taglétszámát tekintve jelentéktelen
Kommunista Pártot is, és új politikai szervezet, egyfajta
egységpárt alakult: a Hazafias Front (Vaterländische Front, VF),
amelynek élén Ernst-Rüdiger Starhemberg állt.
Betiltottak azonban Ausztriában egyes jobboldali
szervezeteket is: többek között – 1933. július 19-én,
terrorcselekményekre hivatkozva – az NSDAP-t. A náci párt
ennek ellenére továbbra is fenntartotta titkos németországi
kapcsolatait, és a legkevésbé sem mondott le a további
terrorcselekményekről. 1933 októberében merényletet követett
el Dollfuß ellen egy fiatal náci, a rendőrség azonban igyekezett
a szociáldemokratákra kenni a támadást.
Hitler egy különleges ellenintézkedéssel, az úgynevezett ezer
márkás zárlattal torolta meg az NSDAP ausztriai betiltását: ettől
fogva ezer márkát kellett letétbe helyeznie minden Ausztriába
látogató német állampolgárnak, ami gyakorlatilag megbénította
a Németországból Ausztriába irányuló turizmust, és tovább
rontotta az ország gazdasági helyzetét. Az előre kalkulált
tizenötezer helyett így néhány száz német vendég érkezett
csupán a Salzburgi Ünnepi Játékokra, pedig 1934-ben nagy
nemzetközi népszerűségnek örvendett már a rendezvény. A
Vorarlberghez tartozó Kleinwalsertalban mindazonáltal
rendkívüli szabályozás volt érvényben, ami – mivel
kihasználták az élelmes emberek – igen jót tett az ottani
idegenforgalomnak. A legfontosabb osztrák újságokat
betiltották Németországban, néhány jelentéktelen lap, illetve
álcázott náci propagandabrosúra kerülhetett csupán
forgalomba.
Németország kivételével a világ minden tájáról érkeztek
résztvevők az 1933. szeptember 7-e és 12-e között Bécsben
megrendezett Általános Német Katolikus Napokra. Ekkor
ünnepelték meg „A lelkek megújítása” mottóval a Stephansdom
építésének 500. és a török ostrom alóli felszabadulás 250.
évfordulóját. Még ugyanabban a hónapban megtartották
Bécsben a Második Internacionálé egyik találkozóját.

***

Az 1919-ben felállított Szövetségi Hadseregben rendszeresített

uniformisok a német Reichswehr egyenruháira emlékeztettek.
Dollfuß kancellár azonban új egyenruhákat vezetett be a
császári idők uniformisainak mintájára: lágyabb anyagokból
készült sapkák váltották fel a porosz acélsisakot, a tisztek pedig
magasított, kerek ellenzős sapkát viseltek. A tábornokok
egyenruháját égszínkék szövetből szabták, akárcsak Radetzky
marsall idejében. Nagy örömét lelte új egyenruhájában maga az
apró termetű kancellár is, aki kedvelte a tollakkal díszített
ellenzős sapkákat, és ha csak tehette, mellére tűzte
érdemrendjeit.
A korszaktévesztés benyomása támadhatott a szemlélőkben,
amikor Dollfuß kancellár régi-új egyenruhát viselő miniszterei
és hívei kíséretében megjelent a hivatalos rendezvényeken: a
Habsburg-nosztalgia keveredett itt a harcias szimbólumokat,
ceremóniákat és dalokat előnyben részesítő európai
szomszédok fasiszta maskarádéjának utánzásával.

***

1934 januárjában Dollfuß kancellár az úgynevezett „római

szerződések” megkötése révén igyekezett stabilizálni az ország
külpolitikai helyzetét: Ausztria ezzel Olaszországéhoz és
Magyarországéhoz kötötte a sorsát, miközben Magyarországon
már-már fasisztának nevezhető rendszert irányított a tábornok
és politikus Gömbös Gyula. Jóllehet Gömbös 1936-ban meghalt,
ezután sem következett be számottevő változás a magyar
politikában.
Februárban Dollfuß még élesebb támadást indított a baloldal
ellen: házkutatásokat tartottak a szociáldemokrata vezetőknél,
hogy elkobozzák a fegyvereiket, sőt jó néhányukat le is
tartóztatták. Az immár betiltott Schutzbund február 12-én,
Linzben kemény ellenállást tanúsított a rendőrség
házkutatásaival szemben, és fegyveres ellenállási akciókra
került sor Bécsben is. Február 15-ére minden lázadási kísérletet
levertek, és az összes szociáldemokrata szervezetet feloszlatták.
Átkutatták ugyanekkor – állítólag illegális fegyvereket keresve
– Stefan Zweig író villáját is, amely a salzburgi
Kapuzinerbergen állt. Nyilvánvaló és hitvány provokáció volt
ez, úgyhogy Zweig, aki nemegyszer előre megérezte a közeledő
vészt, hamarosan elhagyta írói munkássága színhelyéül
szolgáló kastélyát, sőt a hazáját, Ausztriát is. Stefan Zweig az
első osztrák emigránsok közé tartozott: a történtek után
Londonban telepedett le, és jóllehet rengeteget utazott az
egyelőre még szabad Európában, Bécsbe a továbbiakban
látogatóként tért vissza csupán, utoljára 1937 novemberében.
Mielőtt öngyilkosságot követett el a brazíliai Petrópolisban,
Zweig megírta még a Sakknovellát, ezt az elkötelezett szöveget,
amelynek fontos témája Ausztria annektálása, illetve azok a
rémtettek, amelyeket a Gestapo követett el a bécsi Metropol
szállodában.

***

1934. május 1-jén Dollfuß kancellár kihirdette a „német,

keresztény és autoritárius hivatásrendi állam” új alkotmányát.
November 12-ét, a köztársaság megalapításának emléknapját
1933-ban eltörölték már. Megfosztották szerepüktől a pártokat
és a parlamentet, a Heimwehr szervezeteit feloszlatták, a
választásokat betiltották. Az új rendszer alapjának „a
hivatásrendek egyetértésen alapuló együttműködését”
nyilvánították, vagyis a céheknek és a különféle testületeknek
szánták a meghatározó szerepet a társadalom életében. Az
egyén szabadsága jelentéktelen szemponttá vált, a társadalmi
kapcsolataitól függő ember a felsőbbség gyámsága alá került.
Egység- és állampártként működött a Hazafias Front, amelynek
elvileg a társadalom összes érdekcsoportjára tekintettel kellett
lennie. A Schmerlingplatzon (Ringstraße) álló köztársasági
emlékművet előbb mankós keresztekkel takarták el, később
lebontották. Eleinte csakis a Heimwehr használta ezt az új
szimbólumot, az egyenlő és T alakban végződő szárú,
úgynevezett mankós keresztet.
Jó néhányan, köztük Joseph Roth és Karl Kraus, csakis azért
álltak ki az új alkotmány mellett, mert a fasizmus ellen irányuló
óvintézkedésnek tartották. Karl Kraus például nem volt
hajlandó vérebeknek titulálni a hivatásrendi állam képviselőit,
mondván: „Barátom a véreb is, ha Hitler ellen uszítják.” Az új
alkotmány teljes egyenlőséget biztosított a zsidók számára. Az
új, autoritárius államban, amelyben felülről töltöttek be
minden egyes tisztséget, egyedül az izraelita hitközség őrizhette
meg belső választásokon alapuló demokratikus státuszát.
Friedrich Torberg, aki mindennek ellenére sem táplált
illúziókat, a következőképpen vonta meg a mérleget: „a
hivatásrendi állam a politikai pártok végét, a
véleményszabadság durva korlátozását, az egyértelműen
antiszemita tendenciájú németkedés visszaszorítását, a
sajtócenzúra és további teljesen vagy félfasiszta intézkedések
bevezetését” jelentette; amelyek arra szolgáltak, hogy „kifogják
a szelet a nagy náci-testvér vitorlájából (aki, mint tudjuk, nem
hagyta ezt)”.
A „hivatásrendi állam” csak hozzávetőlegesen írható le az
„ausztrofasizmus” fogalmával. Schuschnigg kancellár például a
maga részéről autoriternek nevezte ugyan, de nem tartotta
diktatúrának ezt az államformát. Az antiparlamentáris
rendszer, amely 1933-tól 1938-ig állt fenn Ausztriában, egyfajta
alternatív társadalommodellnek tekintette önmagát. Hans
Weigel pedig, az osztrák kabaré egyik képviselője, egész
egyszerűen „a világ legkontárabb diktatúrájának” nevezte.

***

Nem sokáig örülhetett Dollfuß kancellár annak a szerepnek,

amelyet minidiktátorként játszott, 1934. július 25-én ugyanis
behatolt a Ballhausplatzon berendezett hivatalába egy náci
rohamosztag. Több lövés is érte Dollfußt, aki sebesülései
következtében néhány óra leforgása alatt elvérzett. Még azt sem
engedték meg neki a merénylők, hogy papot hívasson. Annyi
ereje azonban maradt még a kancellárnak, hogy az igazság- és
oktatásügyért felelős minisztert, Kurt Schuschniggot ajánlja
utódja gyanánt. Az a legfurcsább ebben a történetben, hogy a
német rádióállomások már a merényletet megelőző napon
jelentették a kancellár halálát, és a náci lapokban kárörvendő
karikatúrák jelentek meg róla. A szóban forgó nap, július 25.
délutánját a Bayreuthi Ünnepi Játékokon töltötte Adolf Hitler, és
egész este örömteli hangulatban volt, miután A Rajna kincse
előadását követően értesült Dollfuß haláláról.
Az osztrák Bundesheer leverte a bécsi puccskísérletet. A két
fővádlottat halálra ítélték, és kivégezték, a nácik vidéki
felkeléseit ugyancsak elfojtották. Dollfuß meggyilkolása idején
éppen az Alpokban időzött Puaux francia nagykövet, aki
mártírhalált halt hősnek tartotta a kancellárt. Mussolini
védelmet kínált Dollfuß özvegyének Olaszországban, és 60 000
katonát vonultatott fel a határon. A Duce dühös volt Hitlerre:
„förtelmes, szexuálisan elfajzott, veszedelmes bolondnak”
nevezte a Führert, a nemzetiszocializmusról pedig azt mondta,
hogy az a „germán őserdő forradalma a római-latin civilizáció
ellen”.
Nagyszabású gyászünnepséget rendeztek Dollfuß kancellár
emlékére 1934. augusztus 8-án, a Heldenplatzon, 200 000
résztvevővel. Az esemény fő szónoka Rüdiger Starhemberg
alkancellár volt. Az egyik nagy méretű plakáton az „Éljen
Ausztria!” („Heil Österreich!”) felirat volt olvasható. Akkoriban
Kurt Rieth volt a bécsi német nagykövet, és azt követelte, hogy
adják ki a tetteseket Németországnak. Mivel Rieth ezzel
kompromittálta a Német Birodalmat, hazarendelték, és Franz
von Papent nevezték ki a helyére. Von Papen, a katolikus
arisztokrata rövid kancellári ténykedésének kudarca után, 1932
őszén lehetővé tette előbb Hitler felemelkedését, majd 1933
januárjában kancellári kinevezését. Az 1934-ben végrehajtott
Röhm-puccs során von Papennek üggyel-bajjal sikerült csupán
elmenekülnie a náci fogdmegek elől, ellentétben Schleicher
tábornokkal, a Hitlert megelőző utolsó német kancellárral. A
bécsi nagykövetté kinevezett von Papen most bebizonyíthatta
végre, hogy igenis hasznára lehet még a náciknak. Megbízatása
az volt, hogy minden feltűnést elkerülve készítse elő az
annexiót, a „hideg Anschluss”-t.
Meggyilkolása után az egész országban valóságos kultusz
bontakozott ki Dollfuß, a mártírhalált halt kancellár körül:
utcákat és tereket neveztek el róla, emlékműveket állítottak
neki, a fővárosban felszenteltek emlékezetére egy kis
templomot. Az iskolákban és az ifjúsági szervezetekben
gyakorta felhangzott a Dollfuß-dal: „Dollfuß-szal az új időkbe!”

***

1935. július 13-án súlyos közlekedési baleset történt a Linztől

délre fekvő Ebelsbergben. Délelőtt tizenegy óra körül teljes
sebességgel az egyik útmenti fának hajtott egy hátul
lefüggönyözött ablakú, fekete limuzin. Az egyenruhás sofőr és a
mellette ülő rendőrtiszt súlyosan megsérült. A tágas autó hátsó
ülésein Schuschnigg szövetségi kancellár foglalt helyet a
családjával. A kancellár kizuhant az autóból, és könnyebb
sérülésekkel megúszta az ütközést, akárcsak kilencéves fia, az
ifjabb Kurt Schuschnigg, akit saját testével védelmezett Alice
Ottenheimer, a nevelőnő. Az agyrázkódás mellett „Kurti” vágott
sebeket szerzett, amelyek maradandó hegeket hagytak hátra a
homlokán és arca bal oldalán. A kancellár feleségét, Herma
Schuschniggot holtan emelték ki az autóból: az asszony nyaka
nekivágódott a nyitott tető peremének.
A mélyen hívő kancellár isteni büntetésnek tartotta a
balesetet, mivel egy ideje szerelmi viszonyt folytatott Anna
Mahler szobrásznővel, Alma Mahler-Werfel egyik lányával. A
balesetet követően Schuschnigg felszámolta a kapcsolatot.
Éppen nyári szabadságra, a Wolfgangsee partján fekvő St.
Gilgenbe tartott a Schuschnigg család, amikor megtörtént a
baleset. Tichy nevű sofőrjük előző este hosszan időzött a
kocsmában, és valószínűleg altatót kevert a sörébe néhány náci.
Tichy ennek ellenére reggel hat órakor szolgálatba lépett, és
útközben elaludt a volánnál. A sors kegyetlen iróniája, hogy a
baleset megelőzött egy merényletet: nem messze a baleset
színhelyétől ugyanis egy férfi várta bombával kezében a
szolgálati gépkocsit. A rendőrségnek sikerült elfognia és
kihallgatnia. Ausztria jövője immár a kancellártól, a merénylet
voltaképpeni célpontjától függött – és ahogy az nyilván hitte:
Isten oltalmától.

***

Jóllehet szívesen hordott egyenruhát, mégis meglehetősen

civilnek hatott a Dollfuß meggyilkolása után néhány nappal
kinevezett új kancellár. Schuschniggnak hosszúkás, keskeny,
szigorú, kissé beesett, erős csontozatú arca volt, akkurátusan
elválasztotta csillogó, szőke haját, keskeny bajuszt és vékony
keretes, egyszerű szemüveget viselt. Arckifejezése
mogorvaságot és fáradtságot sugárzott, tekintete zárkózott,
visszautasító volt. Kinevezése idején Európa egyik legfiatalabb
kormányfője volt a kancellár, de szeretett volna idősebbnek,
tapasztaltabbnak látszani. Nagyapját, aki vezérőrnagyi
rendfokozatot viselt, nemesi rangra emelte a császár, és
katonatiszt volt Schuschnigg apja is. Maga a kancellár bátran
harcolt az I. világháborúban. Magánéletében Schuschnigg
kulturált férfi, nagy zenerajongó volt, jó néhány zenész és költő
tartozott a baráti körébe.
Schuschnigg a Garda-tó partján fekvő Rivában született,
akkor, amikor Észak-Olaszország egyes területei még a
Habsburg Birodalomhoz tartoztak; később a jezsuiták Stella
Matutina (Hajnalcsillag) nevű internátusának növendéke volt
Feldkirchben. A későbbi kancellár rögtön érettségi vizsgáját
követően, 1915-ben önként jelentkezett a hadseregbe, és az
olasz fronton szolgált. Mivel 1918-ban olasz hadifogságba esett,
1919-ben sikerült csak hazatérnie. Schuschnigg ezt követően – a
katolikus diákegylet tagjaként – jogi tanulmányokat folytatott,
majd ügyvédi praxist nyitott Innsbruckban. A vallásgyakorlás –
részint meggyőződésből, részint a családi hagyományok okán –
része volt mindennapjainak.
Schuschnigg egy bozeni kereskedő leányát, Herma Maserát
vette feleségül, aki soha életében nem volt hajlandó olaszul
megszólalni. Közös fiuk, Kurt 1926-ban született. Ugyanebben
az évben lett Schuschnigg parlamenti képviselő a
keresztényszocialista frakció tagjaként, néhány évvel később,
1932-ben pedig igazságügyi és oktatási miniszterré nevezte ki
Dollfuß kancellár. Schuschnigg egyetértett a hivatásrendi állam
alapelveivel, mivel sajátos „osztrák útnak” tartotta ezt az
államformát a parlamentarizmus és a diktatúra között,
osztozott tehát a rendszer justizmordjaiért és a köztársasági
intézmények megszüntetéséért viselt felelősségben. 1933-ban
Schuschnigg újra bevezettette az 1920-ban egyszer már eltörölt
halálbüntetést. A fent említett okokból ellenségesen
viszonyultak hozzá, és folyamatosan támadták a baloldali
pártok.
1937-ben megjelent, Dreimal Österreich (Háromszor Ausztria)
című könyvében Schuschnigg három lehetséges utat vázolt fel
hazája számára: a radikális semlegességet; a valamely
államszövetséghez való csatlakozást; illetve a sokrétű
szövetségek rendszerén alapuló viszonylagos semlegességet.
Schuschnigg megítélése szerint az lett volna Ausztria számára a
legkedvezőbb, ha „a híd és a közvetítő” szerepét tölthette volna
be „a népek és az államok között”. A kancellár hangsúlyozta az
osztrák függetlenség megvédésének szükségességét, csakhogy
addigra megbénítottak és betiltottak már minden olyan
politikai erőt, amely végszükség esetén csakugyan
megvédelmezhette volna az országot.
 ***

Bőséges információkkal rendelkezünk Schuschnigg politikai

nézeteiről és az útról, amelyet bejárt, mivel a kancellár számos
feljegyzést készített 1938 és 1945 között, a háború és a fogság
esztendeiben. Schuschnigg megértést tanúsított az
antiszemitizmus iránt, hiszen az ő véleménye szerint is
túlságosan sok zsidó élt Bécsben. „A lehető legegyszerűbben
kifejezve: a bécsi antiszemitizmus csak az őslakosok gazdasági
élet-halál harca volt a keleti zsidók parttalan áradatával
szemben.” Hívő katolikus lévén Schuschnigg elítélte a
fajelméletet és a vér mítoszát. A bécsi zsidóság létszámának
csökkentéséhez véleménye szerint elegendő lett volna az 1919
után megszerzett állampolgárságok revíziója, illetve a további
bevándorlást meggátló határzár, ami egyszersmind megfelelt
volna „a konszolidált, tősgyökeres, mert már régóta a városban
élő zsidóság” érdekeinek is. Schuschnigg barbárságnak
bélyegzett minden ezen túlmenő intézkedést, úgy vélte
azonban, hogy hoztak „jó és helyes” eredményeket is a
nemzetiszocialisták „új tanai”. Schuschnigg szerint a fiatalok
túlnyomó többsége színtiszta idealizmustól és fanatikus hittől
vezéreltetve csatlakozott a nemzetiszocialista mozgalomhoz.
Látott a kancellár „fénylő pontokat” is a nemzetiszocialisták
programjában, például az anyákról és a gyermekekről való
gondoskodást, a közösségi gondolat tudatos erősítését, a
teljesítményre való nevelést, a mezőgazdaság piaci
szabályozását – egyszóval Schuschnigg végső soron
lehetségesnek tartotta az átjárást saját keresztényszocializmusa
és a nemzetiszocialista állam között.
Sajátos véleménye volt Schuschniggnak magáról a Führerről
is: „Értelmetlenség volna tagadni, hogy valóságos fenomén ez a
Hitler. […] Kérdéses azonban, hogy szükségképpen feltételezi és
igazolja-e a zsenialitás az immorális gátlástalanság elvét. […]
Hitler mágikus hatalommal bír az emberek felett […].”

***

1934. július 30-án foglalta el Schuschnigg kancellári hivatalát,

az alkancellár pedig a Heimwehr egykori vezetője, Starhemberg
lett, aki eleinte közel állt ugyan a nácikhoz, később azonban
hitelt érdemlő módon elhatárolódott tőlük. Ernst Rüdiger
Starhemberg gróf (1899–1956) ugyanazt a nevet viselte, mint
legnevezetesebb őse, aki Bécs város kapitányaként
kulcsszerepet játszott az 1683-as török ostrom visszaverésében.
Starhemberg alkancellár ezzel szemben inkább egyenruhás
dandy, mintsem politikus volt, és csak mellékszereplőként vett
részt a németek elleni védekezésben. Müncheni egyetemi
hallgatóként Starhemberget magával ragadta az újonnan színre
lépett, feltörekvő Hitler karizmája, így részt vett az 1923-as
puccskísérletben is, de még időben biztonságos helyre
menekült. Starhemberget egy ideig Mussolini pénzelte, 1930-
ban pedig személyesen fogadta Hitler, hogy kipuhatolja, vajon
hasznát vehetné-e Ausztriában. És Hitler már akkor kijelentette,
hogy Dél-Tirol kérdése soha nem fordíthatja egymás ellen a
német és az olasz népet. 1934-től 1936-ig Starhemberg
egyszersmind a Hazafias Front vezetője volt, de soha nem
sikerült komoly személyes hatalomra szert tennie. 1938 telén és
tavaszán pedig családjával együtt Svájcban tartózkodott.
Kancellári kinevezése után Schuschnigg a bel- és a
külpolitikában egyaránt Dollfuß irányvonalát követte. Azzal
próbált meg nagyobb játékteret biztosítani magának, hogy
felvette a kapcsolatot Habsburg Ottóval. Jóllehet legitimista volt,
Schuschnigg belátta, hogy a Habsburgok visszatérése
óhatatlanul nemzetközi bonyodalmakhoz vezetne. Dollfuß
kancellár már 1933 tavaszán arra bátorította Schuschniggot,
akkori miniszterét, hogy keresse a kapcsolatot a Párizsban
tartózkodó Ottóval. Habsburg Ottó 1930-ban lett nagykorú, és –
nem utolsósorban feltehetőleg menyasszonyt keresve – sokat
utazott szerte Európában. A jóindulatú érdeklődést tanúsító
Mussolini maga is fogadta Rómában az ifjú Habsburgot.
Ausztriában egyáltalán nem merült feledésbe a császári
dinasztia, akár tömegek mozgósítására is képesek voltak a
monarchia hívei, akik maguk is keresték a nyilvánosságot. 1933.
szeptember 15-én kelt levelében Habsburg Ottó Innitzer bécsi
érseket emlékeztette azokra a boldog időkre, amelyekben a
császárság idején a népeknek – úgymond – részük volt, és
üdvözölte a katolikus Ausztriának az ország függetlenségéért és
jövőjéért vívott harcát.
Az osztrák legitimisták szervezeteinek központi irodáját
Friedrich von Wiesner báró, egy régi császári diplomata
vezette, akinek meggyőződése volt, hogy csakis a monarchia
képes véget vetni a zűrzavaros állapotoknak Ausztriában.
Másik fontos képviselőjük Max von Hohenberg herceg volt.
Wiesner 1931-ben az összes monarchista csoportosulást, a zsidó
frontharcosokat és a szociáldemokratákat is magában foglaló
szövetséget alapított „Vasgyűrű” néven. A hivatásrendi állam
vezetőitől az különböztette meg a Habsburgokat, hogy az
utóbbiak különös jelentőséget tulajdonítottak a munkásság
bevonásának. Számos monarchista akadt az osztrák zsidóság
körében is. Több mint ezerhatszáz települési önkormányzat
adományozott díszpolgári címet Habsburg Ottónak 1938-ig, az
Anschlusst követően azonban ezeket a címeket csaknem kivétel
nélkül visszavonták. Négyszázhetvenöt ausztriai egyesület
választotta tiszteletbeli tagjául Ottót. Az 1937-es esztendő vége
felé egyes becslések szerint 1,2 millióra rúgott a legitimisták
létszáma Ausztriában.
Habsburg Ottó 1933 januárjának első napjaiban Berlinbe
utazott, és a tömegben elvegyülve meghallgatta Hitler egyik
beszédét, a Hitlertől és Göringtől – August Wilhelm egykori
német trónörökös közvetítésével – érkezett meghívásokat
azonban nem fogadta el. Látogatást tett viszont a fiatalember
Hindenburg birodalmi elnöknél, aki ez alkalommal kitűzte
összes osztrák érdemrendjét, amelyeket még Ferenc József
császár adományozott neki annak idején. Hitler hatalomra
jutásának napján Ottó Berlinben tartózkodott még, de
hamarosan továbbutazott Münchenbe, ahol hajszál híján
letartóztatták.
Miután nácik egy csoportja 1933 márciusában felgyújtotta az
Inn partján fekvő Erlben az ünnepi játékok céljára emelt
épületet, Ottó levélben nyilvánította ki szolidaritását a Tirol és
Bajorország határán fekvő helység polgármesterével, és mivel
egyszersmind a terror minden formáját elítélte, tartósan
magára haragította a nácikat. A Habsburgok újbóli trónra
lépésének esetére Németországban annexiós tervet dolgoztatott
ki von Blomberg birodalmi hadügyminiszter („Ottó-ügy”). Az
ekkor készült terveket 1938-ban újra felhasználták.
Külpolitikai tekintetben Habsburg Ottó nem tartotta
helyénvalónak, hogy Ausztria kizárólag Olaszországra és
Mussolinire támaszkodjon, úgy vélte ugyanis, hogy csakis Párizs
és London támogatásával őrizheti meg függetlenségét az ország.
Dollfuß kancellár meggyilkolása után többen azt tanácsolták
Ottónak, hogy haladéktalanul utazzon Bécsbe, mivel váratlan
felbukkanása megnyugtatólag hatna a városban. Ottó azonban
nem akart Schuschnigg beleegyezése nélkül cselekedni, pedig
az újonnan kinevezett kancellár maga is a „Vasgyűrű” nevű
szövetséghez tartozott. Schuschnigg végül nem engedélyezte a
trónkövetelő ausztriai beutazását, de különmegbízottat küldött
hozzá azzal az üzenettel, hogy várja ki türelemmel
látogatásának megfelelő időpontját. Egyes tanácsadóinak
véleménye szerint jelentős esélyt szalasztott el Ottó az adott
helyzetben. Az ugyancsak „legitimista” érzületű Miklas
köztársasági elnök úgy vélte, hogy még maguk a
szociáldemokraták is üdvözölnék a Habsburgok visszatérését,
mert akkor ismét legalizálhatnák a pártjukat.
1935 szeptemberében sor került Schuschnigg kancellár és
Habsburg Ottó titkos találkozójára az elzászi Mulhouse-ban, a
Hôtel du Parc nevű szállodában, amelyet a francia
titkosszolgálat ellenőrzött. Ottó ekkor ígéretet tett arra, hogy
nem fog Schuschnigg akarata ellenére hazatérni, Schuschnigg
pedig cserében megígérte, hogy informálja Ottót minden egyes
Németországgal kötött megállapodásról. A kancellár azonban
éppen a Hitlerrel 1936. július 11-én megkötött megállapodást
illetően nem tartotta be ezt az ígéretét. Ottó, aki teljes joggal
mérgelődött, az új német nagykövet, von Papen befolyásának
rovására írta a dolgot.
Schuschnigg kancellár attól tartott, hogy a Habsburgok
visszatérése politikai, sőt alkalmasint katonai reakciókat
váltana ki Berlinben, de talán még Prágában és Belgrádban is.
Magyarország és Olaszország ugyanakkor nem utasította el
eleve a monarchia újbóli bevezetését. Ottó időközben fontos
politikai összeköttetéseket létesített Londonban és Párizsban. A
régi császári dinasztia híveinek távlati politikai célja az egykori
birodalom utódállamainak gazdasági uniója volt. Ottó három
testvére visszatért Ausztriába: Felix öccse a katonai akadémia
hallgatója, Carl Ludwig a bécsi bencés gimnázium diákja lett,
Adelheid húga pedig az egyik jótékonysági szervezetben vállalt
szerepet. Ő képviselte Ottót az országban megtartott hivatalos
rendezvényeken is, például a díszpolgári címek átadása
alkalmával.
A nácik egyetlen nagy becsmérlésben foglalták össze
valamennyi ellenfelüket. 1937. február 20-án a következőket
írta a Der SA-Mann című lap: „Az ördögi bolsevizmus mögött a
zsidó áll, a kapitalizmus összes maradványa mögött a zsidó áll,
a reakció mögött a zsidó áll – ezért tartottak nemrégiben
esdeklő istentiszteletet a bécsi zsinagógákban Habsburg Ottó
hazatérése érdekében – és a politikai uszítást folytató papok
mögött is a zsidó áll.” Jól látható, hogy a „zsidó” fogalmával
illettek a nácik mindent, ami nem volt ínyükre a valóságban.

***

Jelentős vonzerőt gyakorolt a hivatásrendi állam azokra a

tehetséges fiatalemberekre, akik harmadik útnak, illetve egy új,
katolikus dominanciájú társadalmi rend utópiájának
tekintették ezt a rendszert az 1918 óta egyre kaotikusabbá váló
Európában. Közéjük tartozott például a szociológus és újságíró
Eugen Kogon, akinek korai éveiben kulcsszerepet játszott
Ausztria. Kogon erősen emlékeztetett Bierbaum Kakuk herceg
című regényének főhősére: zsidó anyától született, katolikus
neveltetésben részesült, és sokat hányódott ide-oda
Németország és Ausztria, a Weimari Köztársaság és a bécsi
hivatásrendi állam között.
Eugen Kogon egy ukrajnai zsidó asszony fiaként született
ismeretlen apától. Édesanyja, Sophie Kogon, aki saját bevallása
szerint filozófushallgató volt, Nyikolajevből származott, 1902
júliusában érkezett Münchenbe, és ott hozta világra a fiát 1903.
február 2-án. Sophie Kogon nevelőszülőkhöz adta gyermekét, ő
maga pedig Genfbe távozott, ahol 1905-ben nyoma veszett:
elképzelhető, hogy visszatért Nyikolajevbe, és később
valamelyik pogromban lelte halálát.
Eugent katolikus nevelőszülők vették gondjaikba, és egyházi
iskolákba járatták. Eugen Kogon később közgazdaságtani és
szociológiai tanulmányokat folytatott Münchenben és
Firenzében, de főként Bécsben, mivel ez a világát vesztett
nyughatatlan világváros tűnt a legmegfelelőbb terepnek
politikai gondolkodása számára. Kogon két legfontosabb tanára
Hans Kelsen és Othmar Spann volt: az utóbbi irányításával
készítette el „A fasizmus és a korporatív állam” című doktori
értekezését 1927-ben.
Spann volt a hivatásrendi állam legfőbb elméleti
megalapozója. Miután végigharcolta a világháborút, Othmar
Spannt 1919-ben a közgazdaságtan és a szociológia
professzorává nevezték ki a Bécsi Egyetemen. 1921-ben jelent
meg Der wahre Staat (Az igazi állam) című könyve, amely
egyaránt szembehelyezkedett a liberalizmussal és a
parlamentáris demokráciával, illetve a marxizmussal. A szerző
1929-ben belépett az NSDAP-be, de egykettőre megmutatkoztak
a politikai véleménykülönbségek. Spann a „harmadik út”, az
autoritárius hivatásrendi állam elkötelezett híve volt, és
elutasította a nácik radikális antiszemitizmusát. Jóllehet az ő
tanyáján működött 1936 és 1938 között az NSDAP egyik illegális
nyomdája, 1935-től heves kritikával illették Spann
államelméletét a nácik. Eugen Kogon egy ideig tanára, Spann
irányvonalát követte, később azonban az ellenzék oldalára állt.
1938-ban végül mindkettőjüket megsemmisítendő ellenségnek
tekintették a nácik.
Doktori címének megszerzése után Kogont a keresztény
szakszervezetek figyelmébe ajánlotta Spann. Az Ausztriában
egyre nagyobb teret hódító, társadalmi aktivitást kifejtő
katolicizmus megfelelt Kogon politikai orientációjának, aki a
Schönere Zukunft (Szebb jövő) című konzervatív hetilap
szerkesztője lett Bécsben. Eugen Kogon hamarosan feleségül
vette régi müncheni barátnőjét, Margarethe Langot, és ekkor
tudta csak meg, hogy zsidó anyától született.
1927-ben nyerte el a Kogon házaspár az osztrák
állampolgárságot – ellentétben a Münchenbe távozott Adolf
Hitlerrel, aki 1932-ben lett csak német állampolgár, és már
néhány hónappal később birodalmi kancellárrá nevezték ki.
1932-től 1934-ig Kogon a Neue Zeitung (Új Újság) ügyvezetője,
1934 januárjától ugyanazon év áprilisáig az Österreichischer
Beobachter (Osztrák Megfigyelő) főszerkesztője volt, erősen a
jobb szélre sodródott tehát a politikai palettán. Legkésőbb az
1934 júniusában végrehajtott úgynevezett Röhm-puccs után –
ekkor likvidálták az SA vezetését és az NSDAP számos politikai
ellenfelét – Eugen Kogon feladta a nemzetiszocializmus
keresztény szellemű átalakítását illetően táplált illúzióit, és ettől
fogva a nemzetiszocialisták ausztriai befolyása ellen dolgozott.
1934-ben, az osztrák nemzetiszocialisták sikertelen
puccskísérlete után Kogon a Szász-Coburg-Koháry család
vagyonának kezelője lett, és ebbéli minőségében vétett az
újonnan elfogadott német devizatörvények ellen, amelyek
valójában egyet jelentettek Ausztria gazdasági bojkottjával.
Eugen Kogont 1936-os németországi utazásai során tartóztatta
le első ízben – ekkor még rövid időre – a Gestapo, végül mégis
hazaengedték Ausztriába. Később azt is a szemére vetették,
hogy hazatérése után német emigránsok segítségére kelt.
1938 márciusában Eugen Kogon neve is szerepelt azon a
listán, amelyet a Bécsben letartóztatandó személyekről
készítettek a nácik. Kogon „Gespräche mit Deutschen”
(Beszélgetések németekkel) című könyvén dolgozott ekkor, és
arra a megállapításra jutott, hogy alig akad olyan német, „aki ne
értene egyet legalább egynémely pontban a
nemzetiszocializmussal, és ne találna annak gyakorlatában
legalább egy-egy üdvös, de legalábbis elismerésre méltó
elemet”. Kogon felesége a szerző letartóztatása után
megsemmisítette ezt a kéziratot.

***

Figyelemre méltó párhuzamosságot mutat Eugen Kogon 1938

előtti intellektuális és politikai pályafutásával Erich Hermann
Wilhelm Vögelin fejlődése, aki jelentős politológussá vált, és
Eric Voegelin néven tette közzé írásait az amerikai
emigrációban. Voegelin 1901-ben született Németországban, és
1919-től 1922-ig jogi tanulmányokat folytatott, majd
politikatudományi doktorátust szerzett Bécsben. Tanárai közé
tartozott Hans Kelsen, az Osztrák Köztársaság alkotmányának
megfogalmazója, a Grazban tanító, de Bécsben is sokat olvasott
Joseph A. Schumpeter, és nem utolsósorban Othmar Spann.
Spann szemináriumain ismerkedett meg Voegelin Alfred
Schützcel, F. A. von Hayekkel és számos más későbbi
emigránssal. Akkoriban a császárság idejéből megörökölt
oktatógárda tanított még az egyetemeken, köztük számos zsidó
professzor. 1918 után azonban nem neveztek ki többé zsidó
professzorokat, úgyhogy jó néhány tehetséges tudóst már jóval
az Anschluss előtt a kivándorlás gondolata foglalkoztatta.
A Voegelinre nagy hatást gyakorló értelmiségiek közé tartozott
a szimbolista költő, Stefan George, a germanista Friedrich
Gundolf, de Karl Kraus is, akinek Fackel című lapját
rendszeresen olvasta a fiatalember. Voegelin az ideológiakritika
fontos előfutárát látta Kraus nyelvkritikájában, és ez az
olvasmány tette immunissá Heideggerrel szemben. Voegelin
úgy vélte, hogy a német nyelv és vele együtt a gondolkodás már
a császárság idején romlásnak indult Németországban. A 30-as
években jelentős katolikus szerzők, többek között Jacques
Maritain, Étienne Gilson és Hans Urs von Baltahasar
olvasásával, továbbá az Egyesült Államokba (a New York-i
Columbia Egyetemre), illetve Londonba (az ottani Warburg
Institute-ban fedezte fel Arnold Toynbee-t) és Párizsba tett
tanulmányutakkal tágította szellemi horizontját a protestáns
Voegelin.
Az Egyesült Államokban eltöltött hároméves Rockefeller-
ösztöndíjat követően Voegelin Bécsben akarta megszerezni a
habilitációt, és úgy tűnt, hogy csakugyan egyenes út vezet
számára az ausztriai professzúrához. 1929 óta magándocens,
1936 óta pedig Kelsen tanársegéde volt a fiatalember, eleinte
havi száz schillinges jövedelemmel, ami 1938-ig kétszázötven
schillingre (ötven dollárra) emelkedett. A szociáldemokrata
törzsszavazók közé tartozó Voegelin éber figyelemmel kísérte
az országban tapasztalható politikai nyugtalanságot, és
helytelenítette, hogy a szociáldemokratáknak a fasizmusról
alkotott fogalma teljesen összemossa a politikai különbségeket,
illetve azt, hogy a párt nem hajlandó lemondani forradalmi
elképzeléseiről, mit sem törődve azzal, hogy az Ausztriához
hasonló kis országoknak óhatatlanul tekintettel kell lenniük
szomszédaikra.
Idővel egyre inkább a keresztényszocialisták nyerték el
Voegelin rokonszenvét, aki határozottan elutasította a
marxizmust, illetve a szocialista vezetők ideologikus csőlátását.
Jóllehet a gazdasági és a társadalmi helyzet elemzésében igazat
adott nekik, Voegelin nem volt hajlandó elfogadni, hogy Hitler
hatalomra jutása ellenére is kitartottak apokaliptikus
programjuk mellett. Hasonló kritikával illette a baloldalt Karl
Kraus is, és ezt soha nem bocsátották meg neki. Voegelin Der
autoritäre Staat (Az autoriter állam, 1936) című könyvében
foglalta össze megfigyeléseit és reflexióit: ez a munka is
bizonyítja, hogy csakugyan megbízható intellektuális alapokkal
rendelkezett a hivatásrendi állam, jóllehet később, amerikai
emigrációja idején a szerző elhatárolódott az itt kifejtett
nézetektől. Voegelin többek között azért írta meg ezt a könyvet,
hogy ne csupán politológiát, hanem szociológiát is taníthasson
Bécsben, terveit azonban keresztülhúzta az Anschluss, és
menekülni kényszerült. Az olvasmányélmények mellett így
saját tapasztalatokra is támaszkodhatott az amerikai
emigrációban.

***

Innitzer bécsi érsek bizonyára tisztában volt azzal, hogy az

Úristen nem osztráknak született, ezért is intette Dollfuß
kancellárt újra meg újra, hogy ne hivatkozzon rá olyan gyakran.
Csakhogy Dollfuß végül már „Ausztria isteni küldetésé”-t
emlegette, pedig saját tragikus sorsa is egyértelműen bizonyítja,
hogy Isten, ha létezik egyáltalán, mit sem törődik az emberek
ügyes-bajos dolgaival, legkevésbé az államügyekkel.
És nyilvánvaló, hogy az időjárással sem törődik Isten. Hiszen
mi lett volna a nácik felvonulásából és Hitlernek a Hofburg
udvarán elmondott beszédéből, ha történetesen zuhogott volna
az eső, ha elverte volna Bécset a jég, vagy legalább kitört volna
a vihar 1938. március 15-én? Vajon készülhettek volna-e akkor
is ilyen mesés hatású politikai propagandafelvételek?
Isten és az osztrák főváros viszonya – külön történet ez is.
Hiszen nemcsak az életöröm, nemcsak a zene, nemcsak a
szerelem és a szabad művészetek városa volt Bécs, hanem
spirituális központ, a hit városa is. És nem lehetséges-e vajon,
hogy nemcsak a gyors siker reménye vonzotta ide a zsidókat,
hanem ez is? A Katolikus Egyház mindenekelőtt politikai és
társadalmi hatalom volt: az osztrákok kilencven százaléka
katolikus volt, és az egyház döntő befolyással rendelkezett az
oktatásügytől kezdve egészen a korlátozó házassági törvényekig
mindenütt.

***

Theodor Innitzer, egy cseh gyári munkás fia, 1933 márciusában

foglalta el a bécsi érseki széket. Erős testalkatú férfi volt a
bíboros, arca nyílt, markáns vonású. Innitzer előbb tudományos
karrierbe kezdett teológusként, később rövid ideig miniszteri
tisztséget viselt az egyik keresztényszocialista kormányban, és
ezt követően lett Ausztria legfőbb egyházi méltósága. A bíboros
támogatta és egy új kor beköszöntének tekintette Dollfuß
kancellár politikai irányvonalát, Dollfuß meggyilkolása után
pedig prédikációt tartott a bécsi dómban, és „isteni megváltónk
méltó utódának”, illetve mártírhalált halt hősnek nevezte a
néhai kancellárt. Nem volt ez a demokrácia mellett tartott
védőbeszéd, de nyilvánvalóan nem tetszett a náciknak sem.
Johannes Maria Gföllner linzi püspök már 1929-ben hamis
prófétának nevezte Hitlert. A faji gondolkodás
összeegyeztethetetlen a keresztény hittel, írta 1933 januárjában
Gföllner, miközben továbbra is kitartott az egyház
hagyományos antiszemitizmusa mellett, és zsidóellenesnek
vallotta magát „szellemi-etikai” értelemben. Muszáj gátat vetni
– tette hozzá a püspök – „mindannak a szellemi mocsoknak, az
erkölcstelenség iszapáradatának, amely elsősorban a zsidóság
felől kiindulva már-már elárasztja a világot”.
Michael von Faulhaber müncheni bíboros panaszt tett XI.
Piusz pápánál Gföllner ellen, aki igyekezett elhatárolódni a
náciktól, miközben az egyház bajorországi képviselői inkább az
együttműködést keresték az új rezsimmel. Eugenio Pacelli pápai
nuncius és az akkoriban még miniszteri tisztséget betöltő
Schuschnigg tető alá hozta a Dollfuß-kormány és a Vatikán
1933. június 6-án aláírt konkordátumát. Alig pár héttel később a
Német Birodalommal is konkordátumot kötött a Szentszék.
Dollfuß attól tartott, hogy az újabb konkordátum a
nemzetiszocializmus megerősödéséhez vezethet Ausztriában,
éppen ezért igyekezett megfelelő ellenlépéseket tenni Rómában.
Azt követelte például a Vatikántól, hogy tegye egyértelművé: a
megállapodás Németországgal, és nem a nemzetiszocialista
rezsimmel köttetett. Pacelli azonban nem volt hajlandó
egyértelmű nyilatkozatot tenni, és beérte azzal, hogy dicsérő
szavakkal méltatta Ausztriát. Az elkövetkezendő években
mindazonáltal újra meg újra megjelentek olyan mondatok a
Vatikán L’Osservatore Romano című lapjában, amelyek Ausztria
különleges szerepét és függetlenségét hangsúlyozták.
Innitzer megpróbálta kompromisszumkész magatartásra
bírni Gföllnert, mégpedig vallási érdekekre – valójában persze
az egyház világi érdekeire – hivatkozva. 1933. december 21-én
megjelent egy linzi püspök fogalmazta karácsonyi pásztorlevél,
amely elutasította a nemzetiszocializmust, és állást foglalt
Dollfuß irányvonala mellett. Egyetlen nagy család az emberiség,
csakis a keresztény nacionalizmus lehet Isten akaratából való, a
vallás pedig a nemzetek fölött áll, írta Gföllner. Az említett
pásztorlevélre heves szidalmakkal reagáltak a nácik.
1937. március 14-én az osztrák püspökök kinyilvánították
szolidaritásukat a Harmadik Birodalomban működő
kollégáikkal, bírálták a vallás befolyásának visszaszorítására
törekvő nemzetiszocialista államot, és sajnálkozásukat fejezték
ki amiatt, hogy Ausztriában is túl sokan kötelezték el magukat a
hitetlenség mellett. Az egyház támogatta a Dollfuß örökébe
lépett Schuschnigg kancellár politikai irányvonalát és Ausztria
függetlenségének érdekében tett erőfeszítéseit. A német–osztrák
kapcsolatok normalizálását célzó, 1936. július 11-én megkötött
berchtesgadeni egyezményt a béke, illetve a testvérviszály
lezárása irányában tett fontos lépésként üdvözölte Innitzer.
A hivatásrendi állam nem hivatalos orgánuma, a Friedrich
Funder szerkesztésében megjelent Reichspost (Birodalmi posta)
című lap ugyancsak üdvözölte a berchtesgadeni egyezményt,
mondván: ettől fogva nem lehet többé egymás ellen uszítani az
osztrákokat és németeket. Létezik – úgymond – kereszténybarát
szárny a nemzetiszocializmuson belül is, ezekkel a nemzeti,
keresztény erőkkel kell tehát keresni az együttműködést. A
névtelenül megjelent cikk szerzője Alois Hudal, Vatikánban
tevékenykedő osztrák teológus volt, aki a háború után magas
rangú nácik menekülését segítette. Hudal 1936 őszén adta közre
Die Grundlagen des Nationalsozialismus (A nemzetiszocializmus
alapjai) című könyvét, amelynek első, a szerző személyes
ajánlásával ellátott példányát von Papen adta át Hitlernek.
Jóllehet Németországban szűk körben terjesztették csupán,
Ausztriában heves vitákat váltott ki a könyv a vezető
katolikusok körében. Nyilvánvalóan félreismerték a nácikat
azok, akik közvetíteni próbáltak az egyház és a párt között: a
nemzetiszocialistákat ugyanis teljesen hidegen hagyták a
szellemi és a történelmi összefüggések, illetve az efféle
jóindulatú értelmezések, őket kizárólag a hatalom és a mások
felett gyakorolt ellenőrzés érdekelte.
Léteztek persze olyan keresztény erők is, amelyek a
hivatásrendi állam nevében határozottan szembefordultak
Hudalnak a nácik kegyeit kereső irányvonalával. A
következőket írta 1936-ban a Münchenből Bécsbe emigrált
filozófus, Dietrich von Hildebrand: „Ha békét kötünk a Német
Birodalommal, az jó; ha békét kötünk a nemzetiszocializmussal,
az maga a halál.” Hildebrand már 1935 júniusában
„vérmaterializmus”-nak és „brutális Herrenmoral”-nak (az
uralmon lévők moráljának) nevezte a nemzetiszocializmust a
Der Christliche Ständestaat (A keresztény hivatásrendi állam)
című folyóiratban, mondván: mindennel szakít ez a mozgalom,
ami kezdettől fogva a kereszténység lényegéhez tartozott, éppen
ezért nem szabad vele rossz kompromisszumokat kötni. Ezen a
kis csoporton belül egyesek – például a jezsuita Bernhard
Franzelin – még a fegyveres ellenállást is legitimnek tartották a
nemzetiszocializmussal szemben.
Mivel a Vatikánt is aggasztotta a nemzetiszocialista rezsim
hatalmának növekedése, 1937 márciusában megjelent az „Égető
aggodalommal” kezdetű pápai enciklika. XI. Piusz pápa
elismerte ebben az enciklikában, hogy az egyház mindaddig
tévedésben leledzett a nemzetiszocialista mozgalom
természetét illetően: A konkordátum „békefája” nem hozott
gyümölcsöket, „az elmúlt évek szemléltető oktatása” pedig
„olyan üzelmekre derített fényt, amelyek kezdettől fogva csakis
a megsemmisítő háború előkészítését célozták”. Amikor Pacelli
értesült arról, hogy Schuschnigg népszavazást akar tartani,
azon nyomban kijelentette, hogy „Hitler erőszakkal elejét fogja
venni a terv megvalósításának”.

***

Az osztrák Katolikus Egyház bizonyos körei – Innitzer bíboros

tudtával és jóváhagyásával – 1932 őszétől egészen 1936
júliusáig, a berchtesgadeni szerződés megkötéséig titkos
tárgyalásokat folytattak a nemzetiszocialistákkal. A kapcsolatot
Hans Eibl filozófiaprofesszor, az Eugen Kogon írásait is közlő
Schönere Zukunft című lap munkatársa hozta létre. Egyes
keresztényszocialista politikusok azonban határozottan elítélték
a nácikkal való efféle „titkos paktálást”. Sokak szemében csakis
a nácik ötödik hadoszlopának számítottak a senki által fel nem
hatalmazott „katolikus-nemzeti hídépítők”, akik 1938
márciusában magukhoz ragadták a kezdeményezést az osztrák
Katolikus Egyházon belül, jóllehet a híd, amelyet építettek, a
szakadékba vezetett, és ez a szakadék egykettőre elnyelte őket
magukat is.
1938. március 12-én házi őrizetbe helyeztek néhány papot,
köztük Sigismund Waitz érseket. Más katolikus személyiségek
mellett hosszabb időre letartóztatták Friedrich Fundert, a
Reichspost című lap főszerkesztőjét is, pedig Funder orgánuma
rendszeresen közölt antiszemita írásokat. A kritikus szellemű
papokat a nácik felszólították, hogy 1938. március 13-án,
vasárnap ne tartsanak istentiszteletet. Mussolinihez fűződő
kapcsolataiknak köszönhetően egyes papokat később szabadon
engedtek. A „hídépítő” Karl Pischtiak javaslatára döntött úgy
Innitzer bíboros, hogy megkongattatja a harangokat, amikor
Hitler bevonul Bécsbe. (Karl Pischtiak „félzsidó” volt, és az egyik
náci koncentrációs táborban halt meg 1944-ben.)

***

Nem okozott problémát az erőszakos rendszerrel való

együttműködés, hiszen végtére is immár évszázadok óta az
államhatalom hathatós segítségével küldte ellenségeit
idejekorán a túlvilágra az egyház, jóllehet aligha igazolhatta
volna bárki is a Bibliára hivatkozva ezt a gyakorlatot. A 20.
században mindenekelőtt az oktatási és művelődési
intézményekre gyakorolt befolyását igyekezett megőrizni az
olasz, a német és az osztrák Katolikus Egyház, ami végső soron
persze puszta illúziónak bizonyult. A nemzetiszocialisták
jövőképében nem jutott hely az egyházak számára: kiváltképp
az ifjúság nevelését akarták saját kizárólagos felügyeletük alá
vonni a nácik. És azt sem voltak hajlandók tudomásul venni a
Katolikus Egyház felelős vezetői, hogy évszázadokon keresztül
ők látták el jelszavakkal az antiszemitákat, ők igazolták
gyalázkodásukat, erőszakos cselekményeiket.
 5

A lélek regénye

Oly sok minden van bennünk egyszerre – ! […]

A lélek… tágas ország.
Arthur Schnitzler

Valóságos nagyhatalom, sőt Sigmund Freud véleménye szerint

talán egyenesen a legfőbb hatalom volt Ausztriában a Katolikus
Egyház. És elnyomó, autoriter, cenzúrázó, nem pedig
felszabadító hatalom. A szervezett katolicizmus hatalmi és
árnyoldala, az egyház mint intézmény és mint a társadalom
tartópillére mégis az egyik fele volt csupán az igazságnak: a
másik oldalon ott állt ugyanis a hit és a személyes útkeresés. Ez
az aspektus is képviseltette magát az osztrák fővárosban, éppen
ezért lett Bécs az a hely, ahol elmélyülhetett a „lelket” illető
tudás. Egyszerre volt Bécs a filozófia és a természettudományok
központja, Sigmund Freud (illetve Robert Musil)
munkásságában pedig átfedésbe került egymással a két említett
terület. A lelki élet természettudományosan és empirikusan
megalapozott, terapeutikus célú vizsgálata – ez volt Freud
legfőbb témája.
Diákévei alatt jelentős hatást gyakorolt Sigmund Freudra
Franz Brentano. Freud öt szemeszteren át hallgatta a filozófus
előadásait, és „átkozottul okosnak” találta őket. Brentano valaha
pap volt, és hitt Istenben, mégis elfogadta Darwin elméleteit.
Freud, a Biblia alapos ismerője rövid időre a teizmus hívéül
szegődött, végül azonban mégiscsak „hitetlen orvos és
empirikus” maradt. Freudnak a pszichéről vallott felfogását
ugyancsak befolyásolta Brentano, a filozófus, hiszen az
analitikus gondolkodásmódja soha nem volt kizárólag orvosi
jellegű.
Az említett szakasz akkor zárult le, amikor Freud egyre
intenzívebben a természettudományok, a zoológia, majd a
neurológia felé fordult. Ludwig Feuerbach műveiből merítette a
valláskritikai késztetést, egy alapvető illúzió
„megsemmisítésének” igényét, ahogyan maga Feuerbach
fogalmazott. Feuerbach mindazonáltal nem volt ateista, csupán
a „csuhásoktól” szerette volna megmenteni a vallást. A
pszichoanalitikus Freud számára később új formában vetődött
fel a vallás kérdése.

***

Az irodalomnak is fontos témája volt a hit mint a magánéleti

útkeresés mozzanata és mint a társadalmi tapasztalatok tükre.
Páratlan módon tárta fel ezt a problémakört regényeiben Franz
Werfel, a Prágából származó zsidó író, akit lenyűgözött a
katolikus hit. Werfel azonban soha nem tévesztette szem elől a
társadalmat és a politikát sem, így legfontosabb regényeit és
elbeszéléseit arra irányuló kísérleteknek tekinthetjük, hogy
összekapcsolja az aktuálist az örökkel.
Franz Werfel Barbara oder Die Frömmigkeit (Barbara avagy a
jámborság) című, 1929-ben keletkezett műve az osztrák lélek
regénye: önéletrajzi alapokon építkező társadalmi körkép. Az I.
világháborút megelőző időktől kezdve a háborús éveken át
egészen az új, területének jelentős részétől megfosztott Ausztria
későbbi sorsát eldöntő 1918-as forradalmi küzdelmekig nyomon
követhetjük Ferdinándot, a regény hősét. Werfel szemében nem
az a döntő, hogy végül melyik politikai irányzat kerekedik felül,
hanem az, hogy mit keresnek, hogy miben hisznek – vagy éppen
miben nem hisznek többé – az emberek. „Az volt a rettenetes a
mi korunkban, hogy nem létezett többé magától értetődő
módon Istenben nyugvó élet.”
De hiányoztak a társadalmi kapaszkodók is a vereség után.
„Nincs nemzetünk, nem tartozunk sehová, az állam szegény
árvái vagyunk” – mondja a hős, Ferdinand apja. Hiányzik az
otthonosság, a biztonság, amit 1914 előtt érezni véltek még az
emberek, és ezt az érzést nevezi Werfel „jámborság”-nak.
Mostanra nem maradt egyéb, mint a könyörtelen társadalmi
harc: „Az ember társadalmi élete lelki szempontból tekintve
nem egyéb, mint […] az erőfölényért vívott szakadatlan
küzdelem, még akkor is, ha ez rendszerint valamely nevetséges
fajtája csupán az erőfölénynek.”
Még a háború idején is létezett valamiféle biztonság, a
katonáskodó férfiak számára ugyanis „biztos kenyeret, éjszakai
szállást, a család évekre szóló ellátását” jelentette a
világháború, ez pedig legalább a legnyomorultabbakat
kisegítette sanyarú helyzetükből. A háború után azonban senki
sem tekintett többé hősökként a vert sereg katonáira: ettől
fogva talajvesztett, lecsúszott alakoknak számítottak csupán.
„Csupaszon meredeztek” ekkor „a kor szellemi idegvégződései”,
feltartóztathatatlanul terjedt az erőszak, a világvége-hangulat, a
pusztító düh: „Nem lenne nagy művészet a levegőbe röpíteni
ezt az egész ocsmány Bécset” – mondja az egyik regényalak.
Pedig az „önmegsemmisítés gyönyöre” ez, hiszen: „Gyönyörűség
élni, amikor elpusztul a világ.” Általánosan elterjedt az az érzés,
hogy hamarosan bekövetkezik valami „súlyos, elemi
katasztrófa”.
Ferdinándot is magával ragadja a forradalmi átalakulás
örvénye. Mivel gyermekkori emlékei határozzák meg lelki
életét, minden egyes sorsforduló alkalmával jámbor nevelőnője,
Barbara jut az eszébe.
Egyelőre összetartják még Bécset, a dalok városát a
grandiózus díszletek, éppen csak az nem illik hozzájuk, ami az
utcákon zajlik: „Átnéz a vészterhesen hömpölygő tömeg feje
felett a Ringstraße mentén álló paloták málló, elaggott
homlokzata, és elszörnyedve bámulja a túloldalon tátongó, üres
kerteket.” Jóllehet a háború után kitört zavargásokra
vonatkozik, megelőlegezi ez a mondat a későbbi eseményeket
is. De mi van akkor, ha a rémtettek nem Keletről jönnek, hanem
belülről fakadnak? Életvidámak, szarkasztikusak a bécsi
polgárok, ámde Isten óvjon attól, hogy a tömeg hatalmas,
elnehezült testéből valaha is előtörjön a pusztítás vad, édes
indulata!
Csakis akkor maradhat ember az ember, ha számot vet saját
élettörténetével, és őszinte belső keresésbe fog – mintha ezt
sugallná Werfel regénye. De mi történik vajon az emberekkel és
a várossal, ahol eldől a sorsuk, ha kivész belőlük a lélek? Ezt a
kérdést (egyelőre még) nem válaszolhatja meg a regény, de
megválaszolja majd a valóság, mégpedig hamarosan.
Veszteségérzet és harcoktól szabdalt jelen – ilyennek festette
Ausztriát, ilyennek festette Bécset Werfel regénye. A császárság
bukása után kialakult történelmi helyzetben mégis új érzelmi
hatalom jött létre a nyughatatlan köztársaságban: a feldicsőített
múlt.

***

Tíz évvel később, immár Párizsban és Sanary-sur-Merben, a

francia emigrációban Franz Werfel újabb regényt írt a lélek
történetéről: 1939-ben jelent meg Der veruntreute Himmel. Die
Geschichte einer Magd (Az elsikkasztott mennyország. Egy
cselédlány története). Ez a könyv nem a keresés, hanem a
veszteség és az öncsalás története. Teta Linek – így hívják a cseh
cselédlányt, aki itt a korábbi regény Barbarájának helyébe lép –
mindent meg akar tenni a maga lelki üdvössége érdekében,
éppen ezért erejéhez mérten támogatja unokaöccsének
teológiai tanulmányait. Néhány év múlva azonban Teta
Lineknek szembesülnie kell azzal, hogy méltatlan, kicsapongó
életet élő rokona elherdálta minden megtakarított pénzét.
Jóllehet csakugyan mélyen hívő ember volt, Teta Linek
elmulasztotta meglátogatni az unokaöccsét, csak rendszeresen
átutalta az összegeket.
Egy francia emigrációban élő én-elbeszélő idézi fel ezt a
tragikus esetet, amelyet egy Johannes Seydel nevű plébánostól
hallott. Az elbeszélő azonban nem gyászolja a tegnap világát:
„Úgy érzem, hogy az emigrációval felszólított bennünket a sors
a megújulásra.”
Az 1938-as katasztrófát is igyekszik megérteni az én-elbeszélő:
nevezetesen annak „a korszellemnek a bosszúját” látja benne,
amely „az isteni gondviselés legéberebb rendfenntartó szerve”.
Egyfajta időtlen elnyomó képében jelenik meg így a Bécset és
Ausztriát leigázó zsarnok: mintha maga az ég küldte volna
büntetés gyanánt. A zsarnokok túlnyomó többségéhez
hasonlóan – úgymond – a jelenlegi korszellem sem tűri a szabad
lelkeket és a független szellemeket, hanem csakis az önkéntes
rabszolgákat fogadja kegyeibe. „A történelem egynémely
szakasza végső soron azzal a titokzatos paradoxonnal szembesít
bennünket, hogy maga Isten nem akarja Isten létezését.”
Kísérletet tesz ez a könyv a márciusi ausztriai események
értelmezésére is, hiszen az én-elbeszélő elmondja, hogy amikor
az Amerikai Egyesült Államokba utazott, ottani barátai kérve
kérték: ne térjen vissza hazájába. Mégis visszajött Európába,
csakhogy: „Párizsban ért Ausztria orcátlan elrablásának
meglepő híre.” Ezt követően arról is beszámol az elbeszélő,
hogy egyik ismerőse rettenetes sorsra jutott abban az
országban, amely immár az ördög uralma alatt áll. Így tesz szert
végül kortörténeti aktualitásra a személyes üdvkeresésről szóló
regény.
De nem merül feledésbe a cselédlány története sem: Teta
Linek végül csatlakozik egy zarándokcsoporthoz, és eljut
Rómába, ahol audiencián fogadja őt maga a pápa. Itt azzal
bizonyítja be kortörténeti hűségét a regény, hogy megjeleníti az
immár halálos betegségben szenvedő XI. Piusz alakját.
Nagyszerű jelenetet ábrázol Werfel: a pápa megtántorodik,
amikor megáll előtte a cselédlány, és kénytelen egy pillanatra
Teta Linekbe kapaszkodni. A népi jámborság, az alázat, a
beletörődés megtestesítőjében lel támaszra a világegyház
látszólag nagy hatalmú vezetője: aligha képzelhetnénk el
tanulságosabb példázatot – és egyszersmind talán kritikát – az
egyház helyzetéről a fasizmus győzedelmes előretörése idején.
Gyöngék mindketten, és mindkettőjüknek csalódnia kellett: a
pápának és a cselédlánynak egyaránt. Teta Linek végül halálos
kimenetelű szívrohamot kap az audiencia során, és a pápa
életéből is néhány hét van hátra mindössze.
 Az epilógusban a cseh szakácsnő sorsáról elmélkedik az én-
elbeszélő és a plébános. Az elbeszélő a következőképpen vonja
meg a mérleget: „Nem akar hinni többé saját
halhatatlanságában, a maga örök felelősségében a lelkünk. Az
elsikkasztott mennyország: ez korunk hatalmas kasszahiánya.
[…] Perspektíva nélküli kép ez a világ, amelyből következetesen
kiirtották az Istenben való hitet. […] Márpedig így értelmetlen
minden.” A plébános azonban kiigazítja: „Csakis Isten
mozdulatlan. Mozgásban van az ő színe előtt minden, maga az
egyház is.”
1938 tavaszán Bécsben mindazonáltal számos embertársának
sorsán érzéketlenül lépett túl az egyház.

***

Álomszerű elbeszélés a lélek kötetlenül csapongó logikájához

igazodva: ez a programja Robert Musil A tulajdonságok nélküli
ember című kísérleti regényének. Idő-regény ez is a szó kettős
értelmében véve, akárcsak Thomas Mann alkotása, A
varázshegy: röviddel az 1914-es katasztrófa előtt játszódik a
cselekmény, végül pedig a létről és az időről, illetve a korszak
életérzéséről szóló esszévé terebélyesedik a könyv. Egyre
átláthatatlanabbá válik Musil szövege is, akárcsak Thomas
Mann műve, ámde fegyelmezetten dolgozó írókollégájával
ellentétben Musil képtelen célba érni, képtelen megalkotni a
megnyugtató elbeszélői zárlatot. Mintha mindkét regényben
megállt volna az idő, Musil elbeszélése azonban egyre
gyakrabban akadozik, és végül teljesen megfeneklik.
Azt a pontot keresi Musil regénye a múltban, az I. világháború
kitörésének előestéjén, amikor vakvágányra futott a
feszültségekkel túltelített társadalom fejlődése. Miközben
igyekezett megragadni ezt a pillanatot, a szerző elveszítette
uralmát saját regénye felett, és a könyv önálló életre kelt.
Akárcsak az ókori példázatban szereplő nyílvessző, amely soha
nem érhet célba, mivel röppályája végtelen sok részre osztható,
Musil, a regényíró sem érkezhetett el a történet tervezett
zárlatáig, a háború 1914-es kitöréséig. Mindvégig ezen a
szövegen dolgozott a szerző a ’20-as és a ’30-as években, sőt
később is, egészen 1942-ig, a svájci emigrációban bekövetkezett
haláláig.
Musil a következőképpen határozta meg vállalkozását:
„Kezdettől fogva jelenkorunknak a múltból kibontakozó
regénye volt ez…” Az elbeszélt korszakra vonatkoztatta tehát
vissza a könyv megírása idején, 1933 előtt és után, 1938 előtt és
után szerzett tapasztalatait a szerző, de mivel egyre nagyobb
időszak átfogására törekedett, egyre elviselhetetlenebbé vált a
feszültség is, mígnem az újabb történelmi katasztrófa végül
szerzőjével együtt elnyelte az egész vállalkozást.
Nemcsak ez a dilemma, és nemcsak szerzőjének nehéz anyagi
helyzete tükröződik vissza abban, hogy Musil regénye végül
töredék maradt, hiszen további húsz év elteltével sem érhette
volna el kitűzött célját a szerző. Sokkal inkább Ausztria 1938
előtti történelmi helyzetéből fakad ez a töredékesség: abból,
hogy lehetetlen volt meghatározni az ország mibenlétét és
lakóinak identitását, hogy lehetetlen volt megvédelmezni ezt az
identitást egy egyszerre kívülről és belülről rázúduló
fenyegetéssel szemben, miközben elháríthatatlanul közeledett a
katasztrófa, a részben vágyott, részben rettegett Anschluss
pillanata, az erőszak orgiájának rettenetes kitörése, amely
bűnözővé züllesztette magát az államot is. Annak megidézése,
ami elveszett, fontosabbá válik a könyvben, mint a fenyegető
avagy máris bekövetkezett pusztulás leírása. Ugyanezt
mondhatjuk a párizsi emigráns, Joseph Roth utolsó
elbeszéléseiről is, jóllehet ezek figyelembe veszik az elbeszélői
formákat illető hagyományos követelményeket.
A bécsi kultúra és társadalom egészének drámáját
szimbolizálja tehát Musil regényének kudarca, jól példázva
egyszersmind azt is, ahogyan egy író belefullad abba a
nagyszabású próbálkozásba, hogy az időről és a korszakról,
illetve saját létezésének időbeli korlátairól megfeledkezve
megírja a lélek regényét. A tragikus mozzanatok ellenére is
grandiózus és tanulságos baleset történik így a képzelet
birodalmában, mivel az identitás és a kortársi tanúságtétel
megtagadása mint a regény témája, illetve a lineáris és célra
tartó elbeszélést megkövetelő elbeszélői konvenció elutasítása
elszabadítja a teljességgel parttalanná váló gondolatfolyamot.
A regény főhőse és szerzője „közösen” tagadja meg azt, hogy
az óhatatlanul bekövetkező végkifejlet, az elháríthatatlanul
közeledő katasztrófa, a háború kitörése, vagyis az egész
társadalom pusztulása felé haladjon, miközben másrészt nem
hajlandók elbeszélni a magánszférában lezajló tévelygéseket, az
egészen az incesztusig menő szerelmi bonyodalmakat, a
gyilkosságokat és a tébolyt sem. Mivel pedig a felvázolt kiinduló
helyzet továbbfejlesztésére alig kerül sor, az elbeszélendő
katasztrófa a kéziraton végzett munkába helyeződik át: egyre
újabb és újabb vázlatokat, lehetséges folytatások garmadáját
igyekszik integrálni az író, amelyek végül maguk alá temetik.
Ezen az immanens ellentmondáson, és nem a külső
körülményeken „futott zátonyra” a luxuslények
luxusszenvedéseit taglaló, elbeszélői luxusban tobzódó regény,
miközben az anyagilag igencsak szűkös körülmények között élő
szerző valós társadalmi kapcsolatai elhaltak.
A tulajdonságok nélküli ember felől tekintve előjáték és
előkészület csupán Musil minden korábbi írása, az elbeszélések,
az esszék, a színdarabok: ebbe a hatalmas, ámde eleinte – 1923
körül – még jól körvonalazottnak tűnő projektbe torkollik
minden korábbi mű. Az előkelő bécsi társaság egy reprezentatív
csoportja egy politikai esemény előkészítésén munkálkodik az
1913-as esztendő vége óta: Ferenc József császár trónra
lépésének 70. évfordulóját akarják méltóképpen megünnepelni
1918-ban, párhuzamosan II. Vilmos német császár trónra
lépésének ugyanakkor esedékes 30. évfordulójával.
Ilyenformán pedig úgyszólván magától értetődő módon a
regény témájává válik Ausztria és Németország viszonya is. A
valamivel előbb esedékes német évforduló fényét az osztrák
császár hosszabb és jelentősebb uralkodásának előtérbe
állításával igyekeznek elhomályosítani a szervezők. A
párhuzamos – valójában persze rivális – akció előkészítése
érdekében tett erőfeszítések képezik a regény tartalmát, jóllehet
kezdettől fogva világos, hogy minden tervet keresztülhúz majd
a háború 1914-es kitörése, és hogy az 1918-as esztendő
valójában a két monarchia párhuzamos bukását hozza majd el.
Hogy az elbeszélő végül mégis képtelen elérni ezt a világosan
meghatározott célt – a háború 1914-es kitörését, illetve a
gigantikus önünneplésre vonatkozó tervek teljes összeomlását
–, az részben a hős, Ulrich jelleméből fakadó szívó hatás
számlájára írható (Ulrich vezetéknevét következetesen
elhallgatja a narrátor). A többi regényalak – tábornokok,
diplomaták, politikusok, írófejedelmek, szalonhölgyek –
voltaképpen nem ellenlábasa Ulrichnak, hanem mindegyikük a
hős lehetséges létformáit tükrözi vissza az adott társadalom
keretei között. A pontosan harminckét éves főhős életprogramja
ugyanis az, hogy minden meghatározottságot eleve megtagadva
„szabadságolja magát az életből”, és elutasít minden beszűkítő
hatású pályafutást.
Pedig korábbi élettörténetét tekintve kimondottan sokoldalú
egyéniség a tulajdonságok nélküli ember, akárcsak maga a
szerző, akinek alapvető vonásait viseli. Szolgált már Ulrich a
hadsereg hadnagyaként, dolgozott mérnökként és feltalálóként,
illetve levéltárosként különféle állami szerveknél: dandy,
Nárcisz, az erotika rajongója ő egy személyben, egyszersmind
pedig besorolhatatlan rendmániás, aki megértéssel viseltetik a
bűnözők iránt és az emberi lélek mélyére lát, miközben
egyaránt alaposan ismeri Nietzsche filozófiáját és Ernst Mach
fizikusi, illetve tudományelméleti munkásságát. Hogy Ulrich
tudományos pontossággal igyekszik feltérképezni a sokáig
elfeledett és immár újra felfedezett „lelket”, az elsőrendű célja
nemcsak a figurának, hanem magának a szerzőnek is. (Vajon
alapvetően különbözik-e ez Thomas Mann azon követelésétől,
hogy össze kell kapcsolni egymással az észt és a lelket?)
Pszichoszociális karakterként tekintve Ulrich úgyszólván egy
különböző, egymásnak nemegyszer ellentmondó, egymást
mégis kölcsönösen egyensúlyban tartó részekből megalkotott
kinetikus szerkezet. A radikális eldöntetlenség állapotában él a
hős, és nem mer változtatni ezen, nem hajlandó a megtérésre,
mint a filozófus Kierkegaard, akire erősen emlékeztet,
legalábbis abban a tekintetben, hogy saját életében – talán a
radikális megoldás titkos vágyától is hajtva – pontosan
definiálja ugyan, mégis elkerüli az egzisztenciális kényszereket:
Ulrich így soha nem jut el a tervektől a tettekig, mivel
bármelyik tett gonosztettnek bizonyulhat. A párhuzamos akciót
kitervelő szalontársaság ellentéte pedig a tébolyult
prostituáltgyilkos, Moosbrugger, akinek esete azért gyakorol
ellenállhatatlan vonzerőt mindenkire, mert az előkelő társaság
tagjai titkon maguk is sejtik, hogy nem a békecsászár ünnepe,
hanem a romboló erők elszabadulása lesz vállalkozásuk
végeredménye, és még csak azt sem lehet majd megállapítani,
hogy kit terhel a voltaképpeni felelősség. Mintha hálókocsiban
utaztunk volna 1914 előtt, és csak az ütközésre riadtunk fel, írta
Musil a háborút megelőző évek társadalmáról.
Az előkelő társaság tagjaiból azonban egyelőre ömlik még a
szó, ki-ki el van foglalva a maga erotikus kalandjaival és üzleti
ügyeivel, vagyis végső soron önmagával. Egyfajta osztrák
utópiát láthatunk ebben az eldöntetlenségben, és csakugyan
befejezhetetlen, lezárhatatlan regény lett végül Musil életéből
is: ebből a nyersanyagból alkotta meg a lélek történetéről szóló
regényét, a tudás, az öntudat, az érzés és az Erósz szintézisét,
amelyben megpróbált szembenézni önmagával. Számba veszi
ez a könyv mindazt, ami naggyá tette az osztrák kultúrát – a
hétköznapok kultúráját is beleszámítva: a stilisztikai
tudatosságot, a hanyag eleganciát, a kifinomult öntudatot, a
pusztulással űzött játékot, a halálvágyat, a muzikalitást, a
kulináris és az erotikus élvezeteket – végül mégis minden
belebukik a részint belülről, részint kívülről fakadó
barbárságba.
A végső bukást azonban nem tárgyalja már a regény: megőrzi
inkább a múlhatatlannak tűnő, régi álmot. Végső soron nem az
elkerülhetetlen pusztulással szembesül tehát az olvasó, hanem
tanújává válik, amint – Elias Canetti szavaival élve – „egy
regény eszközeivel újraalkotják Ausztriát”. Ha túlságosan
mélyre merül ebbe a világba, akkor azt hiheti az ember, hogy
álomvilág volt csupán ez az egész Ausztria, és légvárnak tűnhet
számára az 1918 utáni Osztrák Köztársaság is. Kakániának
nevezi Musil az egykori Osztrák–Magyar Monarchiát, amely
„vágy- és rémképek dédelgetésére kivételesen alkalmas ország
volt; eleve volt ott az életben valami valószerűtlen”. Ulrich, a
regény főhőse pedig – a valóságérzékkel szembeállított
lehetségességérzékének köszönhetően – ideális állampolgára
ennek a teljességgel irreális államalakulatnak.
 Apjának halála után Ulrich újra találkozik már-már elfeledett
húgával, Agathéval, aki nem szerepel a regény első kötetében, a
korai vázlatokban viszont felbukkan. Saját lényének női
megfelelőjét ismeri fel Ulrich öt évvel fiatalabb testvérében, és a
belőle áradó vonzerő hatására egyre inkább feladja addigi
életét, egyre inkább eltávolodik az előkelő társaságtól – végül
pedig valamiféle képzeletbeli incesztustörténetet él meg,
mindvégig eldönthetetlen marad ugyanis, hogy valóban
megtörtént-e az incesztus. Merő gondolati játszadozás marad a
kettős jubileum esztendejére, 1918-ra tervezett és az informális
bizottság által előkészítendő békeünnep is. A párhuzamos akció
célja az, hogy „ragyogó életjelet” adjon magáról Ausztria,
felmutatva „az osztrák kultúra legbensőbb lényegét”.
Tényleg meghatározhatatlan, úgyszólván tulajdonságok
nélküli ország volt Kakánia. És mégis azt célozta a terv, hogy
megmutassa a világnak, mivé is válhatna tulajdonképpen. Így
került napvilágra az, ami hiányzott: a lélek. „A pontosság és a
lélek földi titkárságát” kellene tehát létrehozni. A pszichológiára
alkalmazott racionalitás – csakugyan ez volt Ausztria
legsajátságosabb hozzájárulása a szellemtörténethez.
Ulrich, a formátlan és meghatározhatatlan ember tévelygő
angyal ezen a földön: habozó lény, aki szüntelenül a tébolyult
tett közvetlen közelében él, mégis retteg a döntéstől, mivel
tudja, hogy gyilkos következményeket vonhat maga után
minden döntés. Musil azonban nem hagyja, hogy bűnössé
váljon a hőse, jóllehet a regény ilyenformán a lehetőségek
végtelen óceánjába torkollik, és megtagadja az olvasótól a
megváltó befejezést.
Musil nem volt hajlandó célirányosan elrendezni a
cselekményt és egyértelműen befejezni a regényt. Az írásmű
kudarcát úgy racionalizálta a szerző, hogy a regény formáját és
hősének életét tekintve egyaránt az esszéisztikus mozzanatot
hangsúlyozta, márpedig ilyenformán képtelen volt szilárd
mederben tartani a szövegét, és valósággal elsodorta a verbális
özönvíz: képzeletbelivé, puszta lehetőséggé vált maga a képzelet
alkotásain végzett munka is. Az 1938-ban bekövetkezett
Anschluss pedig, amely túlságosan is egyértelmű helyzetet
teremtett, immár végképp lehetetlenné tette Musil számára a
mű befejezését. A kérlelhetetlen tények elől így mindinkább a
dacos eldönthetetlenségbe menekült az író, jóllehet kénytelen
volt belátni, hogy regényprojektje egyre időszerűtlenebbé válik.
Musil végső soron elhibázta tehát a kortársi tanúságtételt,
ellentétben Thomas Mann-nal, az általa olyannyira gyűlölt
német írófejedelemmel, aki a maga elbeszélői párhuzamos
akciója révén valóságos lelkiismereti instanciává, „egy egész
nemzet szellemének teljhatalmú képviselőjévé” vált – még az
emigrációban, még saját nemzete ellenében is.
Egy minden ízében áttetsző korszakot tár az olvasó elé Musil
röntgentekintetű elbeszélője, aki egészen a legtitkosabb
gondolatokig menően hajszálpontosan ismeri minden egyes
figuráját. És csakis jelentős időtávlatból visszatekintve válhatott
világossá, hogy Musilnak a lélekről és a társadalomról szóló
művét éppen lezárhatatlansága teszi az osztrák tragédia
tökéletes ábrázolásává.
1931-ben jelent meg a berlini Rowohlt Verlagnál a regény első,
több mint hatszáz oldalas része; 1933 márciusában került
nyomdába a második rész eleje, valamivel több mint
háromszáz oldalnyi terjedelemben – de csakis a kiadó
sürgetésére, a szerző ugyanis addigra rég beleveszett már
kéziratába, úgyhogy ez az első, nagyjából ezer oldalnyira rúgó
szövegegység is voltaképpen lezáratlannak, ideiglenesnek
tekinthető csupán. A következő fejezetek megjelentetését –
jóllehet ezekben alig halad előre a cselekmény – 1938 tavaszára
tervezték, a terv megvalósítására azonban nem kerülhetett sor
az Anschluss történelmi körülményei között; a kefelevonat
oldalai teljesen beborították a szerző hatalmas íróasztalát, a
korrektúra azonban nem volt még készen. Képtelen az
átdolgozásra, jelentette ki Musil, mindig elölről kell kezdenie
mindent.
A kiadó kérésére az író felvázolta a tervezett folytatást: a
következő, II. 2-es számú kötetben a lényegi élet lelki alapjait és
előfeltételeit szándékozott bemutatni. „Az életsorsok merőben
költői bonyolításán túl [ez a kötet] merőben sajátos, átfogó
számvetést tartalmaz majd jelenkorunk lélektanával” – írta.
Ez volt tehát Musil legfőbb ambíciója: úgyszólván Freuddal
versenyre kelve megírni a jelenkor lélektanát; ezért tévesztette
szem elől egyre inkább a regényalakok sorsának alakulását. A
szerző és a kiadó sorsa viszont Hitler kezében volt. A külső
történések nem jelentettek elégséges hajtóerőt Musil számára
ahhoz, hogy felgyorsítsa a munkát – éppen ellenkezőleg.
Minden új tapasztalatát, az 1933 utániakat is belevetítette a
szerző az 1914-ben, vagyis egy katasztrófával korábban
játszódó regény utópikus terébe. Musil így egyre inkább szem
elől tévesztette a cselekményt, és egyre mélyebbre merült a
figurák gondolati fejlődésében, úgyhogy képtelen volt a regény
lezárására. Eredetileg 1937 decemberére időzítette a kiadó a
300–350 oldalnyi terjedelműre tervezett, II. 2-es számú kötet
megjelenését, az író azonban haladékot kért 1938 tavaszáig.
Pedig Németországban is hirdette a kiadó a kötetet, sőt az árát
is kikalkulálták már birodalmi márkában.
Mindig is késésben lesz a kéziratok leadásával, ez az egyetlen
biztos körülmény az életében, írta a szerző 1938. április 1-jén
hátborzongató öniróniával. Jóllehet az elbeszélőművészet
megújítójának vallotta magát, Musil nem fejlesztett ki
továbbörökíthető módszert; írói módszere csakis az adott
projekt esetében volt alkalmazható. A kéziraton végzett
munkája közben a szerző megváltoztatta célját és módszerét,
sőt talán eredeti koncepcióját is feladta: ettől fogva nem állt
többé szándékában biztos révbe kormányozni regényét, hanem
egyszerűen a végtelen horizont felé haladt – ha ugyan nem
tévesztett irányt teljesen. Olykor magában Musilban is felmerült
a gyanú, hogy regénye kudarcot vallott, ilyenkor azonban azzal
vigasztalta magát, hogy őt „magasabb szinten érte a kudarc”,
mint kortársai túlnyomó többségét.
Elias Canetti úgy vélte, hogy Musil regényének célja nem a
halhatatlanság, hanem maga a lezárhatatlanság volt.
Mondhatnánk úgy is: ugyanolyan illúzió volt a regény
befejezése, mint a két császár jubileumának megünneplése,
Ausztria és Németország párhuzama – a negativitásban.

***

Amikor elindult a svédországi emigrációba, az ifjú Bruno

Kreisky magával vitte A tulajdonságok nélküli ember egy puha
fedeles példányát. Kreisky azt remélte, hogy ez a regény
csillapítja majd a honvágyát – ámde éppen az ellenkezőjét
kellett megtapasztalnia.

***

Merőben másféle regényt írt a lélekről Hermann Broch.

Felületes látszat csupán, hogy a Vergilius halála a történelmi
témába, pontosabban szólva a történelmi fantáziába menekül;
a szöveg keletkezéstörténete valójában szoros szálakkal kötődik
az Anschlusst megelőző, illetve az Anschlusst követő ausztriai
eseményekhez. 1937-ben kezdett hozzá Broch a regény
megírásához, majd az Anschlusst követő rövid internálása
idején folytatta, és az emigrációban fejezte be a munkát. A
formálódó kéziratba pedig így óhatatlanul beleíródtak az
aktuális események. A könyv témája a római költő életének
utolsó néhány órája mint képzeletbeli hazatérés.
Akár Musil vagy Werfel is írhatta volna Broch
öninterpretációjának alábbi mondatait: „A kezdet kezdetétől
fogva és továbbra is elháríthatatlan kötelessége az emberi
léleknek, hogy felderítse saját mélységes irracionalitását. […] A
racionalitás és az irracionalitás egységéről van szó tehát,
ezeknek látszólagos ellentéte ugyanis feloldódik a mélyebb lelki
valóságban.” Ez a szándék tükröződik vissza a regény verses
eposz és próza határán egyensúlyozó stílusában, amely „az
ábrázolás minden egyes pillanatában igyekszik megteremteni a
lélekben lakozó ellentmondások egységét”.
 6

Freud világában

Psziché vagy, benned él a hon, / Az ősi szent!

Edgar Allan Poe: Helénához
Fordította Radó György

A Robert Musil parttalanná terebélyesedett kéziratában itt is,

ott is fellelhető aforizmák gyakorta egybeesnek Sigmund Freud
felismeréseivel, például amikor „a lélek titokzatos
kétneműségéről” esik szó, vagy éppen arról, hogy „a fantázia
nem önkény”. Musil témája is a „rossz közérzet a kultúrában”,
akárcsak Freudé: nem véletlenül emlegeti az író „a jelenkor
emberének közismert nyavalyáját […], amit civilizációnak
neveznek”. Ha a tudattalan teoretikusának közismert
megállapítása szerint az Én nem úr többé a saját házában,
akkor a regényírónál ezt olvashatjuk: „Az Én elveszíti eddigi
jelentőségét, nem kormányrendeleteket alkotó uralkodó többé.”
A sértődékeny, féltékeny Robert Musilt bosszantotta ez a
„vetélkedés”, így aztán jó néhány gonoszkodó megjegyzés
olvasható A tulajdonságok nélküli ember lapjain. A regény egyik
figurája például kijelenti, hogy a pszichoanalízis és a
relativitáselmélet csakis kitalálóik hiúságáról tanúskodnak.
Valójában persze maga Musil is tisztában volt azzal, hogy
mindez – már pusztán a jóval idősebb Freud munkásságának
időbeli elsőbbségét tekintve is – párhuzamos akció csupán.
Hiszen a neurológus Sigmund Freud is igyekezett tudományos
elméletalkotással és racionális felvilágosítással összekapcsolni a
lélek fogalmát.
Freud valójában soha nem határozta meg a „lélek” fogalmát,
sőt Bruno Bettelheim vélekedése szerint éppen többértelműsége
és emocionális töltete miatt használta. Bettelheim azonban
hozzátette: „Ha Freud lélekről beszél, akkor nem valamiféle
vallási jelenséget, hanem egy pszichológiai fogalmat ért ezen.
[…] Freudnak a lélekről alkotott elképzelésében nincs semmi
természetfeletti, semmi köze ennek az elképzelésnek a
halhatatlansághoz. […] Freud felfogása szerint a lélekben
lakozik a szellem, benne lakoznak a szenvedélyek, mégpedig
számunkra nagyrészt tudattalan módon. […]
Megragadhatatlansága ellenére alapvető befolyást gyakorol
életünkre a lélek.”

***

1937 áprilisában Freud dühös levelet írt Marie Bonaparte-nak,

Pierre Janet francia pszichiáter ugyanis azt állította, hogy
Freudnak a neurózisokról adott szexuális magyarázata csakis
Bécs városának szélsőségesen frivol légkörében jöhetett létre.
 Sok egyéb, például a plágium közvetett vádja is bosszantotta
Freudot a tanait illető párizsi kommentárokban. De vajon miért
utasította vissza az analitikus ilyen vehemensen, felháborító
ostobaságnak nevezve éppen a Bécsre vonatkozó utalást? Talán
nem tekintette magát bécsinek? Tényleg hasonló karriert
futhatott volna be Lipcsében is? Az analitikus apja, Jakob Freud
gyapjúkereskedő volt a morvaországi Freibergben (mai nevén
Příbor), és 1859-ben költözött a német vásárvárosba; fia, aki
eredetileg a Sigismund nevet viselte, éppen hároméves volt
akkoriban. Csakhogy a rendőrség néhány hónap elteltével
kiutasította a városból a családot. Mindmáig nem tudjuk, hogy
miféle kétes ügyletekbe keveredhetett vajon az idősebb Freud,
igaz, hogy bőven akadnak tisztázatlan családi bonyodalmak
ezen kívül is, például Freud egyik nagybátyjának szerepe egy
pénzhamisítási ügyben, vagy az a kérdés, hogy a második vagy
a harmadik házasságát kötötte-e Jakob Freud a nála húsz évvel
fiatalabb Amalia Nathansohnnal, akivel egyik bécsi üzleti útja
alkalmával ismerkedett meg.
1859-ben Bécsben, a Leopoldstadtban telepedett le a kis
család: ez a hely lett a következő hetvenkilenc évre Sigmund
Freud otthona. Itt járt gimnáziumba, itt folytatta orvosi
tanulmányait (Bécs annak idején az orvostudomány
kiemelkedő központja volt), itt lett belőle orvos, majd valamivel
később rendkívüli professzor. Ugyan melyik városhoz
kötődhetett volna Freud, ha nem Bécshez? Bizonyára a város
erotikus légkörére vonatkozó megjegyzés bosszantotta tehát
Freudot francia kollégájának távdiagnózisában, hiszen az ő
magánéletében csakugyan nem játszott jelentős szerepet a
kávéházak, a színházak, az operaelőadások és a könnyű
fajsúlyú szórakozások világa. Mondhatnánk úgy is: Freud nem
Bécsben, hanem a saját külön világában élt. Bécs kulturális
életéről Freud valójában alig vett tudomást, és róla is nagy
ritkán vett csak tudomást a korabeli Bécs.
Freud egész életében érzékenyen reagált arra, ha életrajzírói
próbálkozások tárgyául választották. Arnold Zweiget például,
akihez baráti kapcsolat fűzte, határozottan lebeszélte arról,
hogy megírja az életrajzát, a Stefan Zweig Die Heilung durch den
Geist (Gyógyítás a szellem által) című könyvében szereplő
Freud-portrét pedig módfelett szkeptikusan fogadta. Hosszan
idézhetnénk Freudnak az életrajzírást ellenző állásfoglalásait:
szilárd meggyőződése volt az analitikusnak, hogy az életrajzi
igazság megragadhatatlan, vagyis az életrajzok végső soron
óhatatlanul hazudozásba torkollnak.
Éppen ezért hangzik meglepően Freud ama megjegyzése a
jegyeséhez intézett egyik levelében, hogy majdani életrajzírói
dolgát megnehezítendő el fogja égetni összes korai feljegyzését;
ekkoriban ugyanis semmiféle biztosíték nem volt még arra,
hogy az analitikus élete valaha is felkelti majd az életrajzírók
érdeklődését. Az igazság az, hogy az ifjú Sigmund Freud
becsvágyó ember volt, és már életének korai szakaszában
rendületlenül hitt abban, hogy hamarosan kitűnik majd
jelentős teljesítményeivel, sőt valamiféle hős válik belőle. Freud
csakugyan kitűnő, számos elismerést bezsebelő diák volt, és
orvostanhallgatóként is a legkiválóbbak közé tartozott,
édesanyja és testvérei pedig kezdettől fogva körülrajongták az
ifjú zsenit. Magára Freudra is vonatkoztatható tehát azon
későbbi kijelentése, miszerint a gyermekkori vágyak
elpusztíthatatlanok.
Ennek ellenére hosszú és kitérőkben bővelkedő utat kellett
bejárnia Freudnak, és nemcsak zsidó származása miatt, hanem
azért is, mert először is rá kellett lelnie a saját témájára.
Meglepően esetlegesnek tűnő tudományos pályafutás vezette el
Freudot az angolnák nemi szerveinek biológiai vizsgálatától az
agy anatómiáján és a kokainkutatásokon át a lélekelemzésig.
A döntő mozzanat Freud 1885/86-os párizsi tanulmányútja
volt, amely a neurológus Jean-Martin Charcot-hoz vezetett,
Charcot ugyanis úgy vélte, hogy minden pszichikai zavarban
szerepet játszik a szexualitás. Párizsban, Jean-Martin Charcot-
nál és Nancyban, Hippolyte Bernheimnél sajátította el Freud az
idegbetegek hipnotikus kezelését. Freud a hipnózis módszerét
alkalmazva kezdte meg ideggyógyászi pályafutását, és később,
óvatosan előrehaladva fejlesztette csak ki a lélekgyógyászat
sajátos formáját, a maga saját elméletét és kezelési gyakorlatát,
a „beszélgetőkúrának” is nevezett szabad asszociációs
technikát. Ez a kemény munka és az intenzív önanalízis, nem
pedig a frivol és erotikus hangulatú bécsi dekadencia alapozta
meg „a tudattalan tudományos pszichológiáját”.

***

Sigmund Freud magánélete mai tudásunk szerint polgári-

konvencionális, alapvetően patriarchális keretek között zajlott.
Harmincéves korában, 1886-ban vette feleségül az analitikus
Martha Bernayst. Martha Bernays egy hamburgi
kereskedőcsaládból származott, apja üzletének csődje után
azonban Bécsbe költözött a család. Martha nagyapja tekintélyes
rabbi volt, így ortodox zsidó nevelésben részesült a lány. A
menyegzőt – a hitetlen Sigmund Freud beleegyezésével – a zsidó
rítus szerint tartották, mivel az osztrák házassági törvények
nem ismerték el a csupán polgári esküvőt. A házaspár első
közös bécsi lakása a Rathausstraße 7-es szám alatt volt; ugyanitt
nyitotta meg Freud 1886 áprilisában első önálló praxisát. Mivel
itt túlságosan magas volt a bérleti díj, a házaspár hamarosan
átköltözött a IX. kerületbe, a Schottenring 7-es számú házába, az
úgynevezett „Sühnhaus”-ba („Engesztelőház”), amelyet az 1881
decemberében leégett Ringtheaternek, a város vígoperájának
helyén emeltek.
Maga a császár rendelte el, és ő is finanszírozta a Votivkirche
közelében felépített lakóház létesítését. A lakbérek itt rendkívül
alacsonyak voltak, mivel eleinte senki sem akart a baljós
emlékezetű épületbe költözni. Freud azonban nem volt
babonás, és a lakóterek mellett praxisa számára is helyiséget
bérelt a félemeleten, annál is inkább, mert könnyen eljuthatott
innen az egyetemre is. Ebben a házban jött világra Freud első
gyermeke, Mathilde, és mivel ő volt a legelsőként született
gyermek az egész Sühnhausban, személyesen a császártól
kapott gratuláló levelet a fiatal család. Ugyanitt született később
a Freud család második és harmadik gyermeke is. A Freud
praxisában álló keskeny díványt hamarosan felváltotta a híres
kanapé, az egyik hálás páciens, Marianna Benvenisti ajándéka
az 1890-es esztendőből. 1891 szeptemberében egy közeli házba,
ugyancsak a IX. kerületbe, a Berggasse 19-es szám alá költözött
a család. Negyvenhét éven át élt és dolgozott itt Freud, Bécs
egyik leghíresebb épületévé téve az 1889-ben, neoreneszánsz
stílusban épült lakóházat. Eltartott néhány esztendeig, mire
különféle áthidaló megoldások után sikerült az analitikusnak
ugyanazon a szinten (megint csak a félemeleten) egymásba
nyíló lakó- és rendelőhelyiségeket bérelnie.

***

A Ringtől északra eső területet, a Schottentor környékét 1850-

ben csatolták a városhoz, és Alservorstadtnak, illetve
Alsergrundnak nevezték az Als folyócska után, amely egy
szőlőkkel beültetett dombról indulva keletnek, a Duna irányába
tartott. A kövezett Berggasse már Freud idejében is a felső
középosztály kedvelt lakhelye volt: mindkét oldalán egyforma,
hatszintes épületek álltak sűrűn. Nyugat felé erősen emelkedett
az utca, alsó, keleti vége pedig a Tandlmarktba, a zsidó
kereskedők zsibpiacába torkollott. Egyetlenegy fa sem állt az
egész utcában, csak lakóházak voltak itt, sok kis üzlettel.
A Berggasse 19-es számú házában született meg 1910-ig a
pszichoanalízis összes alapvető műve, itt volt a találkozóhelye a
Freud követőiből szerveződött első körnek, az úgynevezett
Szerdai Társaságnak, amelyből hamarosan kinőtt a Berggasse 7-
es szám alatt saját kiadót is működtető Pszichoanalitikus
Társaság. A gyakori külföldi látogatók mellett rendszeresen
megfordultak a Berggasséban álló házban Freud tanítványai és
hívei, köztük Alfred Adler és Carl Gustav Jung, akik később
mesterük ellenfeleivé váltak. Lassan, szívós munkával sikerült
csak kivívnia Freudnak egy bizonyos elismertséget, és hosszú
időbe telt, mire külföldön is megismerték a nevét és a
munkásságát; ellenfelei viszont kezdettől fogva hevesen vitatták
mindenekelőtt a szexualitás elméletéről szóló munkáit.
Alapvető jelentőséggel bírt az 1900-ban megjelent Álomfejtés,
amelyben Freud elfojtott vágyak álcázott beteljesüléseként
értelmezte az álmokat.

***

Meglehetősen keveset tudunk Freud feleségéről, Martháról,

mármint azon kívül, hogy sokkal ritkábban jutott el színházba
vagy operába, mint ahogyan szeretett volna, és hogy mindvégig
megőrizte északnémet dialektusát. Soha nem panaszkodott az
asszony, még amiatt sem, hogy férje mindegyik közös
gyermeküket a saját hőseiről nevezte el. Freuddal ellentétben
Martha a legkevésbé sem kedvelte a kutyákat, és krónikus
bőrkiütésben szenvedett miattuk. 1936. szeptember 13-án,
aranylakodalmuk alkalmával Martha a következőket írta Marie
Bonaparte-nak: „Tényleg nem volt rossz megoldás ez a házasság
problémájára, és mindmáig szeretetben, egészségben, erőben
élünk.” Olvasott, öntudatos, nyílt tekintetű nő volt Martha
Bernays, amikor Sigmund Freud megismerkedett vele, ennek
ellenére sem válhatott azonban férje intellektuális partnerévé,
aki jegyességük idején hosszú leveleket írt neki. Mivel nem
részesült felsőbb iskolai oktatásban, Martha beérte az anya és
háziasszony hagyományos szerepével, sőt férje kedvéért még a
vallási szertartásokról is lemondott. Kezdettől fogva a mindig
elegáns, mindig ápolt megjelenésű asszony tartotta kézben a
család pénzügyeit, ő vezette alkalmazottak segítségével a
háztartást, felügyelte a gyerekek nevelését, és évről évre
megszervezte a családi nyaralásokat. Lelkierejének, gyakorlati
és diplomáciai érzékének köszönhetően ő teremtette meg a
családban az egyensúlyt, ő gondoskodott a folytonosságról, ő
simította el azokat a viszályokat, amelyeket rendszeresen
kirobbantott hirtelen természetű férje.
A páciensei közé tartozó amerikai írónő, Hilda Doolittle olyan
emberként írta le Freudot, akinek szemében gyöngéd
szomorúság csillog, aki nem táplál semmiféle illúziót, mégis
retteg saját vágyaitól. Csakugyan megvoltak Freudnak a maga
sajátos rigolyái, és meglehetősen nehezen jött ki a
környezetében élő emberekkel, még a saját gyerekeivel is.
Életének vége felé kétségtelenül Anna lánya játszotta Freud
magánéletében a legfontosabb szerepet. Anna gyerekek között
élte le egész életét, saját gyermeke azonban nem lett; 1895-ben,
kései gyermekként született, éppen abban az évben, amikor
apja döntő eredményekre jutott kutatásai során. Anna Freud
már-már egykeként nőtt fel, hiszen testvérei jóval idősebbek
voltak nála. Érettségi vizsgáját követően, tizenkilenc éves
korában, 1914 nyarán Angliába utazott: ott érte a világháború
kitörése, ami súlyos aggodalmakat okozott apjának. Hetekig
eltartott, mire vissza tudott jutni Ausztriába, mivel a hajó,
amelyre az Osztrák–Magyar Monarchia londoni nagykövetével
együtt sikerült feljutnia, a kontinensen zajló harci
cselekmények miatt hosszú kerülőutat tett a Földközi-tengeren
át.
Anna Freud tanítónői képesítést szerzett, és miközben
huszonegy éves koráig két éven át gyakornokként dolgozott egy
alapfokú iskolában, megfogalmazódott benne későbbi
pedagógiájának alapgondolata, nevezetesen az, hogy
kölcsönösen tanulniuk kell egymástól a tanítóknak és a
tanítványoknak. Huszonhárom éves volt a lány, amikor apja
elvégezte az analízisét (néhány évvel később ez már
elképzelhetetlen lett volna). Anna, aki ezt követően elismert
laikus analitikus lett, és aktívan részt vett a Bécsi
Pszichoanalitikus Társaság tevékenységében, szülei lakásának
egyik utcára néző szobájában lakott, és itt rendezte be saját
analitikusi praxisát is. 1923 után, amikor a rákbeteg Freudon
sorozatos állkapocs- és szájpadlásműtéteket kellett
végrehajtani, kizárólag Anna ápolta otthon édesapját.
Mindeközben Anna Martin nevű, ügyvédként praktizáló fivére
vezette a Pszichoanalitikus Kiadót. Annát apró termetű,
törékeny, sötét hajú nőként írják le. Élénk természetű, olykor
kimondottan pajkos gyerek volt, munkáját azonban mindig a
lehető legnagyobb odaadással végezte. Apjához hasonlóan
Anna Freud is mindig szabadon beszélt, ha előadást tartott, és
ezzel lenyűgözte a hallgatóságát.
Magánéletében a nők álltak a legközelebb Anna Freudhoz, és
úgy tűnik, hogy házassági tervek soha nem kerültek szóba.
Közeli barátság fűzte Annát Lou Andreas-Saloméhoz, és
különösen szoros szálakkal kötődött az amerikai
milliomosnőhöz, Dorothy Burlingham-Tiffanyhoz, a New York-i
ékszerkirály, Louis C. Tiffany egyik lányához, aki 1925-ben lett
Freud páciense. Dorothy Burlingham-Tiffany elvált a férjétől, és
négy gyermekével együtt Bécsben telepedett le, hogy segítse
Anna Freud munkáját, aki az elsők között tett kísérletet a
pszichoanalízis felismeréseinek pedagógiai alkalmazására. A
két nő soha nem tárta a nyilvánosság elé személyes viszonyát,
de közös nyaralásokat szerveztek, és jó néhány fényképen
párként jelennek meg. Anna Freud és Dorothy Burlingham-
Tiffany számos cikket publikált közösen Bécsben, és később
Londonban is.
Freud szűkebb környezetéhez tartozott Max Schur is, aki még
orvostanhallgató korában látogatta a pszichoanalitikus
előadásait. Schur elkísérte Freudot a londoni emigrációba, és
mindvégig ő volt az analitikus kezelőorvosa, így
visszaemlékezései fontos forrásnak számítanak Freud életének
utolsó éveit illetően.

***

Az „irracionalitás racionális elmélete” – ez volt a

pszichoanalízis programja: a lelki élet megragadása oly módon,
mintha neurológiai folyamatokon alapulna, és ösztönök –
eredeti céljuktól eltérített, az emberben kora gyermekkora óta
működő szexuális ösztönök – vezérelnék. Arra törekedett Freud,
hogy „lecsapolja” az illúziók, a babonák, a fóbiák, a
kényszercselekvések, a tévesztések és a látszólagos véletlenek
feneketlen mocsarát. Pedig Sigmund Freud élete maga is tele
volt váratlan fordulatokkal, véletlenekkel és csodákkal.
 Freud maga sem volt mentes a kényszercselekvésektől és a
fóbiáktól, a nagyon is személyes indíttatásoktól és
impulzusoktól. „Én sem vagyok emberfeletti lény, én sem
vagyok analitikusan felvértezve mindennel szemben” – írta
egyik tanítványának, azt viszont soha nem tűrte, hogy kétségbe
vonják az autoritását. Az elválások és a veszteségek, illetve a
rendkívüli személyiségekhez, jelentős írókhoz fűződő
kapcsolatok egyaránt részét képezték Freud életének, aki az
alapos önanalízist választotta új tudományának
kiindulópontjául.
Az analitikus életének egyik kritikus pontján – amikor
nemcsak a rákbetegség kínozta, hanem az egyre sötétebb
politikai kilátások is aggasztották – felbukkant egy már-már
mesebeli alak, egy valóságos hercegnő. Marie, a hercegnő
született Bonaparte volt, és mivel egy görög herceghez ment
feleségül, jó néhány európai királyi házzal rokonságban állt –
végső soron tehát diplomáciai védettséget élvezett. Marie
Bonaparte művelt, több nyelven beszélő, természettudományos,
pszichológiai és irodalmi érdeklődéssel megáldott nő volt, két
gyermek mesésen gazdag édesanyja, aki mindezzel együtt
bonyolult érzelmi és szerelmi életet élt. Minden bizonnyal
túldetermináltnak neveznénk egy ilyen alakot, ha egy
filmforgatókönyvben vagy egy regényben találkoznánk vele.
Nem csoda tehát, hogy Freud meglehetősen szkeptikus volt,
amikor Marie Bonaparte 1925-ben felvette vele a kapcsolatot.
Időre volt szüksége az analitikusnak ahhoz, hogy hozzászokjon
a francia nőhöz, akit többnyire csak „hercegnő”-ként – ugyanígy
szólította Marthát a jegyességük idején – vagy „a mi
hercegnőnk’’-ként emlegetett.
Marie Bonaparte dédapja Napóleon császár öccse, Lucien
Bonaparte (1775–1840) volt. Nagyapja, Pierre Bonaparte (1815–
1881) párbajban megölte előbb a politikus és újságíró Victor
Noirt, majd a pápai gárda egyik tisztjét, mégsem állították
bíróság elé. Pierre Bonaparte szenvedélyes vadász, továbbá
hírhedt szoknyavadász, számos törvényes és törvénytelen
gyermek apja volt. Fia, Roland Bonaparte (1858–1924), aki
kiváló eredménnyel végezte el a Saint-Cyr-i katonai akadémiát,
és tehetséges természettudós lett, Marie-Félix Blanc-t (1859–
1882) vette feleségül. Marie-Félix Blanc a matematikus Francois
Blanc lánya volt, aki elsősorban a Bad Homburg-i és a Monte
Carló-i kaszinók igazgatójaként kamatoztatta a tudományát, és
mérhetetlen vagyonra tett szert.
Ebből a házasságból született 1882-ben Marie Bonaparte,
édesanyja azonban egy hónappal a szülés után meghalt. Mivel
úgy sejtette, hogy anyját az örökségre spekulálva eltették láb
alól, Marie később morbid érdeklődést tanúsított a gyilkosok
iránt – akadt is jó néhány a felmenői között I. Napóleon császár
óta. Felnőtt korában főként az elítélt gyilkosok érdekelték
Marie-t, aki küzdött a halálbüntetés ellen, és jó néhány elítélt
bűnözőt felkeresett különböző európai és amerikai
börtönökben, hogy kikérdezze őket.
Marie hasztalan igyekezett magára vonni apjának
érdeklődését, akit jóformán teljesen lekötöttek
természettudományos stúdiumai. Apja halála után, akit
rákbetegsége idején önfeláldozóan ápolt, Marie megtalálta az
íróasztalfiókban azt a sok száz levelet, amelyeket apjának írt.
Gondosan sorba voltak rendezve keletkezésük időpontja
szerint, de a címzett egyiket sem nyitotta ki és olvasta el.
Marie Bonaparte arca olyan benyomást keltett, mintha
ráfagyott volna a mosoly, fejét pedig kissé előrenyújtotta, ami
egyszersmind előrehajlította és elferdítette a nyakát. Az
asszonynak élesen metszett profilja és sugárzó, nagy szeme volt
mélyen leeresztett szempillákkal, arca keskeny és hosszúkás,
homloka széles, szája háromszög alakú. A markáns, túlontúl
erőteljes vonások összességében kissé groteszk kifejezést
kölcsönöztek az arcának.
Habár jó ideig szívós ellenállást tanúsított a házassági
tervekkel szemben, Marie Bonaparte 1907-ben végre hajlandó
volt hozzámenni György görög herceghez, a görög király
második fiához. Furcsa házasság lett ez, pedig százezer frank
értékű ékszert vásárolt a menyasszony a nevezetes alkalomra.
Két gyermeke született a házaspárnak, Pierre és Eugenie,
György azonban magával hozta a házasságba a szeretőjét, a dán
admirálist, Valdemar herceget, akihez élete végéig ragaszkodott.
1910-ben bukkant fel Marie életében az első pótapa, a
pszichológus Gustave Le Bon, aki saját elméletet dolgozott ki a
tudattalanról, és tömegpszichológiai munkái révén vált
ismertté. Tőle hallotta Marie azt, hogy a nők végső soron
fölényben vannak a férfiakkal szemben, és hogy a férfiak
problémái ebből fakadnak.
Marie Bonaparte soha nem volt boldog mint nő, sem a
házasságában, sem a szerelmi kalandjaiban, amelyekről – a
valóságosakról és a képzeletbeliekről egyaránt – példás
alaposságú listát vezetett. Kalandjai férje inasával kezdődtek, és
későbbi szeretői közé tartozott Aristide Briand is, aki felkeltette
érdeklődését a politika iránt. Jelentős szerepet játszott Marie
Bonaparte életében az orvos Albert Reverdin, leghosszabb
szerelmi viszonyát pedig (1919 után) Jean Trosier orvossal,
legjobb barátnője, Genevieve férjével folytatta az asszony. Mivel
mindezek ellenére sem sikerült megtapasztalnia a szerelmi
boldogságot, Marie végül úgy döntött, hogy gyógyíttatni fogja a
firigiditását. Marie Bonaparte az első nők közé tartozott, akik –
ha csak álnéven is – írtak erről a témáról, azt viszont nem tudta,
hogy pszichológiai vagy sebészeti megoldást keressen-e a
problémájára, így hát mindkettővel megpróbálkozott.
 1924-ben, Le printemps sur mon jardin címmel jelent meg
Marie Bonaparte első kötete. Marie a gyermekeinek írta ezt a
kertjéhez és a növényekhez fűződő szeretetteljes viszonyáról,
illetve a világnézetéről szóló könyvet: elmélkedéseiben
megkülönböztette egymástól a „pensée d’action”-t és a „pensée
de réflexion”-t, ő maga azonban egyértelműen a tettek embere
volt. A világháború idején és a rákövetkező években Marie
Bonaparte még faji fogalmakban gondolkodott, és nem volt
mentes az antiszemita előítéletektől sem. Apja halálos ágya
mellett írta meg Monologues devant la vie et la mort című
szövegét: jóval később, 1951-ben jelentek csak meg
nyomtatásban ezek a hosszú, költői, gyermek- és ifjúkori
emlékekkel átszőtt monológok az életről és a halálról.
Ekkoriban kerültek Marie Bonaparte kezébe első ízben
Sigmund Freud munkái, többek között a Bevezetés a
pszichoanalízisbe című írás. Nemcsak Gustave Le Bon, hanem
az elzászi születésű René Laforgue is Marie Bonaparte
figyelmébe ajánlotta a szerzőt. Laforgue 1913 óta
tanulmányozta Freud műveit, 1923 óta személyes levelezésben
is állt vele, és 1925-ben a Nemzetközi Pszichoanalitikus
Társaság tagja lett. Ő fordította franciára Freud néhány írását.
1925. április 9-én Laforgue levelet írt Freudnak a hercegnő
nevében, személyes találkozót kérve. Laforgue levelében az állt,
hogy a hercegnő rendkívül intelligens, jóllehet
kényszerneurózisban szenved. Pontosan érezte Marie is, hogy
Freud tartózkodóan reagált, és azt gyanította, hogy az analitikus
frivol, extravagáns nőnek tartja, sőt társadalmi értelemben
véve máris beskatulyázta. További levélváltásokat és jó néhány
félreértést követően Marie Bonaparte végül Bécsbe utazott, és a
Bristol Hotelben szállt meg. Kissé barátságtalannak találta
ugyan a szállodát, de legalább közel volt az Operához. Férje, aki
a legkevésbé sem volt zsarnoknak nevezhető, szeretőjével
együtt ellenezte az utazást, Marie azonban szokás szerint
kitartott elhatározása mellett. 1925. szeptember 30-án Marie
Bonaparte a következő bejegyzést tette jegyzetfüzetébe: „Ma
délután láttam Freudot.” Rendkívül mély benyomást tett az
asszonyra a pszichoanalitikus szelídsége és ereje („douceur et
puissance”).
Új szakasz kezdődött ezzel a találkozással Marie Bonaparte
életében. Az asszony meglelte a hivatását, és értelmes
elfoglaltságot talált magának: lefordította Freud néhány írását
(többek között A vicc és viszonya a tudattalanhoz címűt), és
döntő szerepet játszott a pszichoanalízis franciaországi
elterjesztésében. A kezdeti idegenkedést felváltotta a kölcsönös
bizalom, az analízisből idővel intim barátság lett. Freud
hamarosan mindent tudott már Marie-ról, önmagáról azonban
nem akart túl sokat elárulni. Ő maga – az erotikát illetően is –
kispolgári érzületű, állította az analitikus. Martha Freud később
bevallotta Marie-nak, hogy meglepte és sokkolta, sőt még
bántotta is, hogy férje egyszer csak intenzíven elkezdett
foglalkozni a szexualitással. Marie megértette Freudnak az
ókori kisplasztikák iránt tanúsított szenvedélyes érdeklődését,
és – görögországi kapcsolatainak is köszönhetően – évről évre
csodaszép darabokat ajándékozott neki.
Marie Bonaparte lejegyezte Freuddal folytatott számos
beszélgetését, és jegyzetei megbízhatóknak tekinthetők.
Feljegyezte például, hogy immár több éve tartó analízis után
Freud még mindig azt firtatta: „Mit akar a nő?” A folytatását
azonban rendszerint elhallgatják ennek a sokat idézett
mondatnak, ez ugyanis a következőképpen hangzik: A költők
mindeddig hamis képet festettek a szerelemről, és félrevezették
olvasóikat.
 ***

A társadalmi ranglétra túlsó végéről ugyancsak érkezett valaki,

aki jelentős szerepet játszott a Freud család életében később, az
emigráció idején is: egy Salzburg környékéről származó,
tanulatlan, katolikus cselédlány, egy Werfel-regénybe illő figura.
Az 1902-ben született Paula Fichtl zavaros családi körülmények
között nőtt fel, és ez egy életre elvette a kedvét a
házasságkötéstől.
Paula Fichtl több családnál szolgált már cselédlányként a
fővárosban, mielőtt nevelőnőként Dorothy Burlingham-
Tiffanyhoz került. Dorothy 1926-ban ugyancsak a Berggasse 19-
es számú házába költözött a gyerekeivel: egyszerre két lakást
bérelt a második emeleten, és a gyerekek igényei szerint
egymásba nyittatta, illetve átépíttette őket (nyílt tüzelésű
kandalló, világos fürdőszoba, tágas gyerekszobák).
Paula Fichtl 1929 nyarán lépett a Freud család szolgálatába.
Eleinte mellőzöttnek érezte magát, mert nagyon megszerette
Dorothy gyermekeit. Paula egész életét végigkísérte a rettegés,
hogy egyszer majd nem lesz rá többé szükség, ezért sem hagyta
magát rábeszélni arra, hogy valaha is szabadságra menjen.
Paula Fichtl 1929. július 15-én kopogtatott be Freud professzor
lakásának ajtaján, attól tartva, hogy rigolyás öregemberekhez
kerül. Paula felvételét Martha Freud intézte. Paula igazi
hamburginak, csöndes, finom, de kissé zsugori háziasszonynak
nézte az akkor hatvannyolc éves Marthát. Freud professzor
éppen csak rápillantott Paulára, és mindössze annyit mondott:
„Maradhat.”
Két másik háztartási alkalmazottat is foglalkoztatott a Freud
család, Anna és Maria Poidinger azonban napközben
tartózkodott csak a lakásban, ellentétben Paulával, aki
Freudékhoz költözött. A bejárati ajtókat belülről acélrudakkal
védték a betörők ellen. A várószobába vezető folyosón álló
padon ágyazott meg magának Paula éjszakára: a „professzor”
dolgozószobája előtt, tulajdonképpen a folyosón aludt tehát.
Itt aztán hamarosan elege lesz majd a szőnyegporolásból,
gondolta magában Paula a rendelőhelyiséget látva. Az egyik
perzsaszőnyeg a padlót, a másik a kanapét borította. Paula
rémisztőknek találta a dolgozószobában álló szobrocskákat.
Naponta ki kellett takarítania itt is, ki kellett szellőztetnie, és
friss huzatokkal kellett ellátnia a kanapéra helyezett párnákat.
Az íróasztalon Marie Bonaparte, Lou Andreas-Salomé és
Yvette Guilbert fotói álltak, mintha csak ők lettek volna a
Freudot oltalmazó istennők, Martha asszonyról készült fénykép
azonban nem volt látható sehol. Az íróasztaltól jobbra állt a
bölcsen mosolygó „kínai ember”: valójában az író Tang Hszien-
cu szobra négyszögletes sapkában, a Ming-dinasztia korából.
Öngyújtógyűjteménye is volt Freudnak, részint aranyból és
ezüstből készült darabokkal, ennek a gyűjteménynek azonban
1938-ban nyoma veszett.
Paulán kívül további három nő élt még a lakásban: Martha
Freud és húga, Minna Bernays, aki 1896 óta tartósan
Freudéknál lakott, továbbá Anna, a házaspár legfiatalabb lánya.
Anna minden reggel megvizsgálta apja megoperált szájpadlását.
A gyógy- és kötszerek, illetve a szükséges eszközök mindig
készenlétben álltak egy kerekes asztalkán. Minna Bernays,
Martha asszony négy évvel fiatalabb húga, akit Paula céltudatos
és kissé nyers modorú nőként ismert meg, közvetlenül a
házaspár hálószobája mellett aludt.
Mivel a lakásban nem voltak megfelelően szigetelve az
ablakok, télen egyfolytában húzott be a hideg levegő, és alig
győzték fűteni a cserépkályhákat. Jóllehet volt a lakásban
telefon is (A-18–170 volt a telefonszám), Freud nem szívesen
használta a készüléket, így aztán a gyerekei is legföljebb
végszükség esetén hívták telefonon. Az analitikus csakis
közvetlen beszélgetéseket folytatott olyan emberekkel, akiknek
a szemébe nézhetett.
Paula, a szobalány nem értette az intellektuális világot, nem
értette a viccet és az iróniát, és fogalma sem volt a
pszichoanalízisről. Rendszeresen félreértette a tréfás
megjegyzéseket, annyit azonban tudott, hogy valamiféle
híresség a „professzor”, aki nemegyszer illusztris vendégeket
fogad. Minden reggel fél kilenckor megérkezett a fodrász, és –
alkalmanként egy-egy schillingért – megnyírta Freud szakállát.
Kilenc órára kellett felszolgálni a reggelit az étkezőben.
A huszonhét éves Paula felelt Freud dolgozószobájáért és
rendelőjéért, Anna szobájáért, továbbá a házaspár háló-, illetve
öltözőhelyiségéért. Minna szobája Maria Poidinger illetékességi
körébe tartozott. A konyhában kizárólag a szakácsnő volt az úr,
természetesen Martha felügyelete alatt. Freud öltönyeit –
valamelyik ablak elé akasztva – naponta ki kellett szellőztetni.
Pontban déli egy órakor kellett felszolgálnia Paulának és
Mizzinek az ebédet. Étkezés közben rendszerint csak a nők
beszélgettek, Freud hallgatott. Ebéd után lepihent az analitikus.
Fél négykor szolgálták fel a kávét, utána pedig Freud este hét
óráig dolgozott. Mivel a családfő mindig percre pontosan jelent
meg az étkezéseken, a többiek olykor „óraemberkének”
nevezték. Szombat esténként, amikor az analitikus Minnával és
az ismerőseivel tarokkozott, kávét, aprósüteményt és vörösbort
szolgált fel Paula.
Paula nyitott ajtót a látogatóknak, a hírességeknek is, de csak
miután megbizonyosodott arról, hogy be vannak jelentve. Úgy
kellett Paulának bevezetnie és leültetnie a pácienseket, hogy ne
találkozzanak egymással. Ünnepek alkalmával Freud egy-egy
arany vagy ezüst érmét ajándékozott a házvezetőnőnek. Idővel
a konyhát is átvette Paula: feljegyzett jó néhány receptet, és
ízletes süteményeket sütött. Azt viszont valószínűleg nem tudta,
hogy egy olyan szakácskönyvet használ, amelynek szerzője a
Berggasse 19-es számú házának első emeletén lakott.
Stefanie Mathias, Adolf Mathias ügyvéd felesége volt Das Beste
aus aller Welt. 888 Kochrezepte einer Wiener Hausfrau (A
legjobb ételek a világ minden tájáról. Egy bécsi háziasszony 888
receptje) című, rendkívül sikeres szakácskönyv szerzője, amely
1935-ben jelent meg Lipcsében. Egy évvel később Stefanie
Mathias újabb könyvet adott ki 333 desszert receptjével (Zum
Après Souper). Miután Adolf Mathiast 1938-ban zsidó
származása miatt eltiltották hivatása gyakorlásától, 1939-ben
további nyolc zsidót telepítettek a házaspár lakásába. A
szakácskönyvek szerzője 1941-ben halt meg, férjét 1942-ben
Theresienstadtba deportálták.

***

Sigmund Freud érdeme az, „hogy rendet teremtett az álom

anarchiájában, csakhogy pontosan olyan állapotok uralkodnak
itt is, mint Ausztriában”. Ezzel az ironikus megjegyzéssel
kommentálta Freud álomelméletét Karl Kraus Die Fackel című
lapjában, aki 1908-ban nyitottan viszonyult még a
pszichoanalízishez. Freud ösztönök csatatereként értelmezte a
lelket, a császárság csataterén pedig a legkülönfélébb politikai
üzelmek zajlottak, mondhatnánk Kraust kiegészítve. Kraus
azonban hamarosan esküdt ellenségévé vált a
pszichoanalízisnek, és nem fukarkodott az új diszciplínát illető
vitriolos megjegyzésekkel.
Karl Krausnak a legkevésbé sem volt ínyére az, hogy a
pszichoanalízis élénk érdeklődést tanúsított a jelentős
művészek élete iránt (tehát alkalmasint Krausé iránt is, jóllehet
az életrajzírással szemben táplált kételyeit tekintve Kraus
nagyon is közel állt Freudhoz). „És mégis úgy gondolták, hogy
Goethe tudattalanja még mindig jóval tudatosabb egy
szexuálpszichológus legvilágosabb tudatánál!” Vagy még
maróbb gúnnyal: „Sáros csizmák, a pszichológusok levetett
csizmái éktelenkednek most a művész álmainak otthont adó
szentély kapujában.” Pedig törpék csupán a pszichológusok,
folytatta Kraus, akik bosszút akarnak állni az óriásokon.
Freud célja az volt, hogy feltárja az egyén lelki életének
törvényeit, a látszólag irracionális lelki élet módszeres
leírásához pedig az álmokon keresztül vezetett az út. Az
álmokat – akárcsak a lelki élet egyéb területeit – a vágyteljesítés
igénye uralja, ez az elv azonban nem közvetlenül, hanem csakis
különféle átváltozásokon, elfojtásokon, sőt olykor neurózisokon
keresztül jut kifejezésre.
Freud felfogása szerint biológiai (neurológiai) folyamatok
képezik a lelki élet alapját, csakhogy az ember nem rendelkezik
olyan szervvel, amely alkalmas lenne a belső érzékelésre.
Éppen ezért van szüksége olyan „tárgyakra”, amelyekhez
kötődhet: a gondolkodás és a képzelődés próbaszerű cselekvés
elképzelt tárgyak felhasználásával, amely azonban a
gyönyörelv és nem a valóságelv uralma alatt áll. A lelki életet
egy alapjában véve mechanikusan elgondolt pszichikai
apparátus szabályozza, amely feszültségek létrehozására és
leépítésére szolgál. Freud azonban csakhamar túllépett az
egyén lelki életének problémakörén, és az I. világháború után
megjelent írásaiban – például A gyönyörelven túl (1920), illetve
Rossz közérzet a kultúrában (1929) című esszéiben – egyre
inkább kulturális, illetve társadalmi problémákat helyezett
előtérbe, utolsó munkáiban pedig eljutott a vallás- és
kultúrkritikától a mitológiai témák elemzéséig. Jóllehet
nemcsak a tanítványaival, Alfred Adlerrel és Carl Gustav
Junggal bekövetkezett szakítás okozta az említett változást,
hiszen a mitológiai érdeklődés kezdettől fogva jelen volt az
analitikus munkásságában, minden bizonnyal elmélyítette
Freud mitológiai érdeklődését az, hogy Jung feltárta a psziché
kollektív struktúráit.

***

Minél fenyegetőbbé vált a jelen az Osztrák–Magyar Monarchia

bukása után, annál intenzívebb erőfeszítéseket tettek az
irodalmárok a Habsburg-mítosz előtérbe állítása érdekében.
Más kérdés az, hogy erősítette-e, vagy pedig – múltba révedése
miatt, ahogyan Bruno Kreisky a memoárjaiban vélelmezte –
inkább gyöngítette az osztrák nemzeti öntudatot az efféle
„kultúrpatriotizmus”.
Az írók személyes és szellemi gyökerei az 1914 előtti időkre
nyúltak vissza, és tovább élt bennük az immár elveszett
birodalom sokszínűsége, amelynek előnyeit sokan akkor
ismerték fel csupán, amikor már késő volt. Utolsó munkájában
Freud még messzebbre nyúlt vissza a múltba, nevezetesen „a
zsidó mítoszát” vizsgálta annak ősrégi forrásaitól kezdve. De
nem a messzi múltba menekült, hanem éppenséggel az akut
veszélyekre reflektált ezzel az írásával az analitikus.
Freud előfizetett a Das Neue Tage-Buch (Új Napló) című
folyóiratra, amely a párizsi emigrációban jelent meg Leopold
Schwarzschild szerkesztésében, vagyis éber figyelemmel
követte a Harmadik Birodalomban zajló eseményeket, a
könyvégetéseket, illetve a koncentrációs táborokban gyakorolt
terrort. 1935. szeptember 23-án az analitikus a következőket
írta Arnold Zweignek, akivel 1929-ben lezajlott első berlini
találkozásuk óta bizalmas viszonyban állt: „Nem lehet németté
Bécs egészen addig, amíg meg nem látogat.” Kétségkívül valós
aggodalomról tanúskodik ez a mondat még akkor is, ha keserű
humor rejlik benne. Zweig Haifában élt akkoriban, de időről
időre ellátogatott Bécsbe, vagy felkereste a francia
emigrációban, Sanary-sur-Merben élő kollégáját, Lion
Feuchtwangert.
Freud orvosa, Max Schur 1933 után nem írt fel többé a Német
Birodalomból származó gyógyszereket, és bojkottot szervezett
kollégái körében, összeállítva az ilyen termékek listáját,
kezdeményezését azonban végül meghiúsították a nácikkal
szimpatizáló osztrák orvosok. Túl sokan voltak ekkor már
Bécsben, akik nem látták világosan, hogy mi az, ami üdvös, és
mi az, ami végzetes lehet Ausztria számára.
 7

Sigmund Freud és a Mózes-mítosz

A modern emberből kiveszett a mitológiai

gondolkodáshoz és képzelethez szükséges erő.
Franz Werfel, 1941

1909-ben került Freud kezébe egy, a szimbólumoknak a népi

rituálékban játszott szerepéről szóló tanulmány, és mivel éppen
olyasvalakit keresett, aki kiismeri magát ebben a témában,
levelet írt a cikk szerzőjének, David Oppenheimnek, az
Akademisches Gymnasium tanárának: „Jó ideje foglalkoztat
már egy gondolat: a neurózisok tartalmának feltárása
érdekében tett erőfeszítéseink azt is lehetővé tennék talán, hogy
megoldjuk a mítoszok keletkezésének rejtélyét, hiszen a
mitológia magva nem egyéb, mint amit mi a »neurózis
magkomplexusának« nevezünk. […] Két tanítványom, a berlini
Abraham és a bécsi O. Rank vakmerő módon máris a mitológia
területére merészkedett. […] Csakhogy mi dilettánsok vagyunk
ezen a téren, és minden okunk megvan arra, hogy rettegjünk a
tévedésektől. […] Éppen ezért lenne szükségünk egy olyan
kutatóra, aki az ellenkező utat járta be, vagyis megfelelő
szakismeretekkel rendelkezik, és hajlandó felhasználni a mi
pszichoanalitikus eszköztárunkat, amelyet szívesen
rendelkezésére bocsátunk.”
David Oppenheim 1908-ban meghallgatta Freud néhány
egyetemi előadását, amelyeket akkoriban meglehetősen
kevesen látogattak. 1910 januárjának végén Oppenheim
meghívást kapott a Berggasse 19-es szám alatt ülésező Szerdai
Társaságba, és a jegyzőkönyvek rögzítik produktív
hozzászólásait. Amikor Alfred Adler kivált Freud tanítványai
közül, Oppenheim vele tartott, mivel osztotta Adler erősebb
társadalmi hangsúlyokon alapuló megközelítését, de továbbra is
tisztelettel viseltetett Freud iránt.
Teljes joggal nevezhető egyfajta fixációnak Freud már-már
mániákus érdeklődése az ókori kisplasztikák, kiváltképp a
szobrok iránt. Az analitikus munkáiban és személyes
érdeklődésében kezdettől fogva jelentős szerepet játszottak a
mitikus figurák: Hannibál, Ödipusz, Hamlet. Ebből a mitológiai
érzékenységből eredeztethető, hogy Freud az antik szobrocskák
szenvedélyes gyűjtője lett, amelyek idővel teljességgel
meghatározták személyes környezetét. Freud gyűjteménye
végül több mint háromezer darabból állt.
A fogalmi megalapozás kezdeteitől, 1885-től fogva
megfigyelhetők voltak Freud munkáiban a régészetre
vonatkozó metaforikus utalások, nem utolsósorban alighanem
Heinrich Schliemann akkoriban módfelett népszerű
önéletrajzának hatására, amelyet gyakran és szívesen olvasott
az analitikus, aki nem tudhatta, hogy a Tróját feltáró régész
súlyos mitomániás eset volt. Freud régészeti metaforikája az
ókori görög színházból vett fogalmakkal és nevekkel egészült ki.
Olyasvalami a mítosz, ami egyrészt a múltra utal, másrészt
viszont átnyúlik a jelenbe, vagyis az előtörténet nyoma az itt és
mostban.

***

A neurológiai zavarok kutatásával foglalkozó Hans Ehrenwald

1937 decemberében elküldte Freudnak Über den sogenannten
jüdischen Geist (Az úgynevezett zsidó szellemről) című könyvét.
1937. december 14-én kelt köszönő levelében Freud
megemlítette érdeklődését Mózes alakja iránt: „Jó néhány
esztendeje foglalkoztat már az a kérdés, hogy hogyan tett szert
a maga sajátos karakterére a zsidó, és bevett szokásom szerint a
kezdet kezdetén igyekeztem megragadni a problémát. Ámde
sajnos nem jutottam messzire.
Legnagyobb meglepetésemre úgy találtam, hogy a nép legelső,
úgyszólván embrionális élménye, Mózes befolyása és az
Egyiptomból való kivonulás mindmáig hatóan meghatározta az
egész későbbi fejlődést – akárcsak a kora gyermekkori trauma a
neurotikus egyénét.” Freud tehát párhuzamba állította
egymással az egyén lelki fejlődésében feltárt „neurotikus
folyamatokat” és a „vallási történéseket”. Az Egy illúzió jövője
(Die Zukunft einer Illusion) címet viseli Freudnak a vallásról
szóló, 1927-ben megjelent esszéje, és ez a cím nem egyszerűen
valamiféle tévedésre vagy tévhitre, hanem az ösztönelmélet
értelmében vett „vágyteljesítésre” utal.
1935. október 14-én felkereste Freudot Thornton Wilder, az
amerikai író, aki kitűnően beszélt németül. Freud módfelett
kedvelte Wilder Szent Lajos király hídja című könyvét. Wilder
ajánlotta Freud figyelmébe James Joyce Ulyssesét mint
pszichoanalitikus regényt. Az író beszámolója szerint a
vallásról folytatott beszélgetésük során Freud kijelentette, hogy
muszáj lesz újrafogalmaznia a vallásról mint illúzióról szóló
megállapítását, mégpedig a következőképpen: Történelmi
igazságtartalommal bíró illúzió a vallás, nevezetesen egy olyan
probléma rekapitulációja és megoldása, amely az élet első négy
esztendejében merül fel, és soha nem merül feledésbe, jóllehet
elfojtódik.
Freud már 1935. január 6-án a következőket írta Lou Andreas-
Saloménak: „Az elfojtott visszatérésének köszönhetik
kényszerítő erejüket a vallások, vagyis az emberiség
történetének ősrégi, letűnt, mégis nagy hatású folyamataira
utalnak vissza. […] A vallások nem valóságos, hanem történelmi
igazságukból merítik erejüket.” Csakhogy egy ilyen állítás a
Katolikus Egyház túlhatalma miatt megengedhetetlen
Ausztriában, vélte az analitikus. „Márpedig csakis ez a
katolicizmus védelmez bennünket a nácizmussal szemben.”
Egyik 1937-es, Marie Bonaparte-hoz írott levelében pedig Freud
hangsúlyozta: továbbra is lelkesedéssel tölti el „az a nagyszerű
belátás, hogy a vallás történelmi igazsággal bír”.

***

Freud felfogása ezen a ponton egybeesett Thomas Mannéval.

Thomas Mann 1926-ban kezdett hozzá József és testvérei című,
bibliai történeten alapuló regényének megírásához, és több
esszéjében, előadásában, illetve levelében nyilatkozott a mítosz
jelenségéről. Mann tisztában volt azzal, hogy mitológiai
érdeklődése keresztezte a nemzetiszocialisták mitologikus
gondolkodását, akik a 20. század mítoszaként értelmezték saját
képzeletvilágukat. Thomas Mann célja azonban „a mítosz és a
humanitás egyesítése” volt.
1936. május 6-án, Freud 80. születésnapja alkalmából Thomas
Mann „Freud és a jövő” címmel ünnepi előadást tartott a
Wiener Konzerthausban. Mivel maga Freud nem lehetett jelen a
tiszteletére rendezett ünnepségen, Max Schur javaslatára
Thomas Mann június 14-én Ludwig Binswanger kíséretében
felkereste az ünnepeltet grinzingi nyári lakában, és szűk körben
újra megtartotta az előadást.

***

1934 nyarán fejezte be Sigmund Freud „Mózes, történelmi

regény” című kéziratának első változatát, de tartózkodott az
írás megjelentetésétől. Ausztriában ugyanis, írta Arnold
Zweignek tanulmányának céljait és tagolását megvilágítva, „a
szigorú katolikus hit légköre” uralkodik.
Meggyőződése volt Freudnak, hogy az ellene intézett
támadások kivétel nélkül a Németországból elszármazott
Wilhelm Schmidt páter üzelmeire vezethetők vissza, aki a
Totem és tabu című esszé megjelenése óta az analitikus esküdt
ellenségének számított. A többek között etnológiai és
nyelvtudományi kutatásokkal is foglalkozó Schmidt azt állította,
hogy Freudnak a szexualitásról vallott nézetei ugyanúgy
aláássák a családi morált, mint a bolsevikok ideológiája. A
Keresztényszocialista Párthoz közel álló Schmidt jelentős
befolyást gyakorolt az osztrák Katolikus Egyház politikájára, és
a hagyományos, jóllehet nem rasszista értelemben vett
antiszemita álláspont képviselőjeként rendszeresen publikált a
hivatásrendi állam legfőbb támaszát képező Schönere Zukunft
című lapban. Wilhelm Schmidt pátert az Anschlusst követően
rövid időre házi őrizetbe helyezték, Mussolini azonban a
Vatikán kérésére közbenjárt az érdekében, és így Svájcba
távozhatott. Wilhelm Schmidt páter a háború után
elhatárolódott a fasiszta ideológiától, illetve az újpogányságtól,
és jelentős tevékenységet fejtett ki az egyesült, keresztény
Európa érdekében.
Bizonyára nem a Katolikus Egyház köreihez tartozó
ellenfeleinek várható reakciója volt az egyetlen oka annak,
hogy Freud átdolgozta Mózes alakjával foglalkozó írását. Kétes
eljárás volt önmagában véve már az is, hogy az analitikus
történelmi realitásként kezelt egy mítoszt – éppen ennek az
ellenvetésnek a hatástalanítására szolgált a címben szereplő
„történelmi regény” fogalom.
A Mózesről szóló munka folytatására sarkallta Freudot több
erős személyes motívum is. „Szüntelenül itt liheg a sarkamban
Mózes, illetve az, amivé formálni akartam” – írta az analitikus
Arnold Zweignek 1934. december 16-án. Kódolt önéletrajzi
vallomásként is olvasható tehát a Mózesről szóló írás, jóllehet
„minden önéletrajzi elemet elleplez benne az elmélet
szimbolikus nyelve”.
Sigmund Freud volt a legidősebb a szülei házasságából
született gyerekek közül: Julius (magyarul Gyula) nevű öccse
másfél évvel volt fiatalabb nála. A kis vetélytárssal szemben
táplált féltékenység, az anya figyelméért folytatott versengés
traumatikus véget ért, Julius ugyanis még kisgyermek korában
meghalt. A családregény rekonstrukciójának részét képezi az a
körülmény is, hogy Freud édesanyja, Amalia kivételes szépsége
ellenére szeszélyes, hiú, uralomra törő asszony volt, és nem
tanúsított különösebb gyengédséget gyermekei iránt.
Bensőségesebb viszony fűzte Sigmundot a nevelőnőjéhez, a
katolikus Resi Wittekhez, aki szülővárosa összes templomába
elvitte a kisfiút.
 1901-ben, amikor első ízben Rómába utazott, rögtön ámulatba
ejtette Freudot Michelangelo Mózes-szobra, amely eredetileg II.
Gyula pápa síremlékéhez készült. Ez a felfedezés a két név, a
Julius és a Mózes kombinációja révén újra előhívta Freudban a
gyermekkori traumát. Történelmi elemzésében Freud
megpróbálta egy kulturális referenciában, Mózes történelmi
alakjában feloldani személyes traumáját, amely a Julius
öccsével szemben táplált irigységből, illetve a fiatalabb testvér
halála után érzett bűntudatból fakadt. Ebből az indíttatásból
eredt az élethossziglan tartó feszültség, a bibliai alak iránt
tanúsított múlhatatlan érdeklődés, végül pedig az az analitikus
életének utolsó esztendeiben megfogalmazódott
ellenállhatatlan késztetés, hogy befejezze Mózesről szóló írását.
Számos jel utal arra, hogy Freud maga is tisztában volt
munkájának személyes motivációjával.

***

Az eredeti német cím, „A férfiú Mózes és a monoteista vallás” a

Biblia egyik szöveghelyére, nevezetesen Mózes második
könyvére utal: „A férfiú Mózes is igen nagy vala Egyiptom
földén…” (2 Móz. 11,3). Míg Thomas Mann a környezetével
együtt hiteles benyomást keltő regényalakot formált Józsefből,
és igyekezett hitelesen ábrázolni a környezetét is, addig Freud a
Mózessel összefüggő intellektuális tartalmak elemzésére
törekedett oly módon, mintha Mózes csakugyan történelmi alak
lett volna. Jóllehet Freud – írásának tudományos értékét
relativizálva – eleinte még történelmi regényt emlegetett,
„hőse” egyre erőteljesebb történelmi realitásra tett szert a
munka előrehaladtával, pedig maga a szerző is tisztában volt
azzal, hogy a „Vajon tényleg élt-e Mózes?” kérdés
megválaszolhatatlan.
Freud valláskritikájának továbbgondolása és alkalmazása a
Mózesről szóló tanulmány az egyre drámaibbra forduló
történelmi körülmények között. Freudot az 1912/13-ban
keletkezett Totem és tabu óta foglalkoztatták a vallástörténeti,
illetve antropológiai témák, és úgy tartotta, hogy a mítoszok
egész népek vágyfantáziáinak eltorzult maradványai. Egyik
tanítványa, Karl Abraham a következőképpen fogalmazott: „A
mítosz ilyenformán a nép infantilis lelki életének fennmaradt
darabja, az álom pedig az individuum mítosza.” Mivel a
külvilágra kivetített neurózisként értelmezte a vallást, Freud
úgy vélte, hogy pszichológus lévén ez is az ő illetékességi körébe
tartozik. Fontos ösztönzést merített az analitikus a francia
vallástudós, Salomon Reinach 1905 óta megjelent
mítoszelemzéseiből (Cultes, mythes et religions).
1927-ben megjelent, Egy illúzió jövője című írásában „a vallási
képzetek pszichikai genezisét” igyekezett feltárni Freud,
miközben bűntudatból fakadó kényszerneurózisként értelmezte
magát a vallást. A vallás tartalmai „illúziók, az emberiség
legősibb, legerősebb, legsürgetőbb kívánságainak beteljesülései;
erejük titka pedig e kívánságok erejében rejlik”. Oly módon
rekonstruálja itt Freud a vallás keletkezését, hogy egyszersmind
kulcsot szolgáltat saját kora fékevesztett tömegeinek
elemzéséhez is. Nézeteinek a társadalmi viszonyokra való
alkalmazását 1921-es, Tömeglélektan és én-analízis című
írásában végezte el a szerző, amelyben az ős-horda újbóli
megjelenéseként értelmezte a tömeget. A tömeg Freud szerint
teljességgel egy vezér uralma alatt áll, aki úgyszólván
hipnotizőrként működik, és erotikus kötődésre emlékeztető
állapotot alakít ki.
 Az azonosulást Freud „az érzelmi kötődés legkorábbi és
legeredetibb formájának” tekinti. A tömegképződés
voltaképpen olyan folyamat, aminek során „minden egyes
individuum ugyanazzal az én-ideál helyébe lépő tárggyal,
nevezetesen a »tömegideálként« szolgáló »vezérrel« azonosul”,
ez a »vezér« pedig nem egyéb, mint „»a rettegett ős-apa«
képmása”: ennek az ambivalens imádatnak a titkos magva az
áldozat és az erőszak. A kultusz agresszív potenciálja ezt
követően egy képzeletbeli ellenségre, az engesztelő áldozatra
terelődik. Az imádott tárgy (a vezér) „egyre nagyszerűbbé,
egyre értékesebbé válik, mígnem végül ő birtokolja már az
egyén összes önszeretetét, úgyhogy magától értetődő módon
következik mindebből az egyén önfeláldozása. […] A tárgy
lépett az én-ideál helyébe.” Az itt leírt folyamat egyenes
következménye a morális instanciák teljes érvénytelenné
válása.
Legkésőbb ezen a ponton világossá válik, hogy az 1914 utáni
időszakban, például az Időszerű gondolatok háborúról és
halálról (1915) és A gyönyörelven túl (1920) című
tanulmányaiban – nem utolsósorban a háborús tapasztalatok
hatására – Freud agresszív komponensekkel egészítette ki
eredetileg a vágyteljesítést előtérbe állító ösztönelméletét.
Ilyenformán pedig nem lehetett többé Freudot egyszerűen csak
a politikával mit sem törődő szexuálteoretikusnak tekinteni,
hiszen sajátos kultúrpesszimizmusa számot vetett korának
valós viszonyaival. Belátva, hogy a kultúra általános
előrehaladása nem azonos az egyén tökéletesedésével, Freud
lelki és társadalmi téren egyaránt feladta a haladás hitéből
táplálkozó optimizmusát, és 1938 márciusának bécsi
tapasztalatai ismét csak megerősítették ebben.
Freud nem hitt abban, hogy a szexuális élet kiszakítható a
családi kötelékek közül, és abban sem, hogy a szexuális ösztön
kulturálisan alakítható. Úgy vélte, hogy – még egy esetleg
megváltoztatott társadalom keretei között is – képtelenség
sakkban tartani az ember konstitutív agresszivitását. Erósz és a
halálösztön küzdelmének kimenetele az analitikus szerint
ilyenformán „az emberi faj sorskérdése”, az emberiség ugyanis
immár képessé vált arra, hogy a tudomány és a technika
segítségével elpusztítsa önmagát.
Mózes, a vallásalapító, annak a követelménynek a
megtestesítője, hogy a szellemit az érzéki fölé kell helyezni.
Hasonló álláspontot képviselt Freud is, hiszen elmélete a
legkevésbé sem volt valamiféle boldogságvallásnak tekinthető.
A következőképpen nyilatkozott 1930. február 7-én egyik lojális
hívéhez, Oskar Pfister svájci paphoz írott levelében: „Saját
»pesszimizmusomat« eredménynek, ellenfeleim optimizmusát
pedig előfeltevésnek tekintem tehát. Úgy is mondhatnám:
belátáson alapuló házasságot kötöttem borúlátó elméleteimmel,
míg a többiek vonzalmon alapuló házasságban élnek a
magukéival. Szívből kívánom nekik, hogy boldogabbak
legyenek nálam.”
Freud, aki nem volt hajlandó elismerni az észnél magasabb
instanciát, elutasította Romain Rolland azon állítását, miszerint
az úgynevezett óceáni érzés lenne a vallás alaptapasztalata.
Annak ellenére, hogy „roppant hatalom”-nak, „az ember
legerősebb érzelmei uralójá”-nak tartotta, az analitikus a
tudományos világnézet ellenfelének tekintette a vallást, és az
előbbihez sorolta a pszichoanalízist.
A vallás történelmi igazságát elismerve Freud egyszersmind
felértékelte a zsidóság kultúrtörténeti teljesítményét: alapvető
jelentőségű kultúrtörténeti eseménynek, igazi szellemi
előrelépésnek tekintette azt, hogy a zsidók bevezették az
egyistenhitet. Ezzel pedig a zsidósághoz fűződő személyes
kötődését is hangsúlyozta, kiemelve, hogy a zsidóság nagy
szolgálatot tett az emberiségnek. Azzal, hogy bevezette az
egyistenhitet, Mózes megteremtette „a zsidót”. Csakhogy ez a
magas szellemi igényeket támasztó, sokféle előírást
megfogalmazó vallás kiváltotta azokat a negatív reakciókat,
azokat az elutasításokat és kollektív téveszméket, amelyeket
valláskritikájában Freud feltárt, és a tömeg dinamikájaként
azonosított.
A monoteizmus ilyetén levezetésének legérdekesebb pontja
az, hogy Freud egyiptominak tartotta Mózest, hiszen állítólag
egyiptomi már maga a neve is. Mózes – úgymond – nem maga
találta fel a monoteista vallást, hanem Ehnaton fáraó vallását
örökítette tovább, miután annak egyiptomi reformációja
elbukott. És csakugyan idézik a bibliai zsoltárok Ehnaton fáraó
naphimnuszát, vagyis valóban létezett valamiféle Egyiptomból
eredő hagyomány. Freud következtetése így hangzik tehát: Isten
kiválasztottjainak hitték magukat a zsidók, holott valójában az
egyiptomi Mózes választotta ki népüket arra, hogy megmentsék
és elterjesszék a világban, messze a Nílus partjain túl a
monoteizmust.
Freud Mózesről szóló írása az alábbi alaptéziseket
tartalmazza:
1. Mózes egyiptomi volt.
2. Mózes Egyiptomban tért egyistenhitre, és megtérítette a
zsidókat is.
3. Mózest egy lázadás során – az ős-horda cselekedeteinek
mintája szerint – megölte a zsidó nép.
4. A Mózes meggyilkolását továbbörökítő hagyomány
öntudatlan, ámde tartós bűntudatot ébresztett a zsidó népben.
Egy második Mózes újította meg és egészítette ki a
vallásalapítást.
„A zsidó” avagy „a zsidó karakter” – mindkét megfogalmazást
használja Freud – ilyenformán tehát az egyiptomi Mózes, illetve
az általa képviselt szigorúan monoteista és erősen szellemi
jellegű vallás teremtménye. Freud megkülönbözteti egymástól
az eredeti Mózes-Istent és a későbbi Jehova-Istent, vagyis a
zsidó vallás két fokozatban történő bevezetését feltételezi. (És
csakugyan változik az Isten-kép a bibliai elbeszélés során.)
Ámde mindez puszta spekuláció csupán. Úgy elemzi Freud a
kvázi-történelmi folyamatot, mintha megfeleltethető lenne neki
valamiféle lelki-strukturális tény, ráadásul figyelmen kívül
hagyja az antiszemitizmus alapmotívumainak teljes történetét,
amely a görög Alexandriában kezdődött, és az ókori Rómán
keresztül egészen az európai kereszténységig tovább élt, tovább
hatott.
Azt mindazonáltal helyesen ismerte fel Freud, hogy „a
zsidógyűlölet mélyebb okai rég letűnt korokban gyökereznek,
és a népek tudattalanjából kiindulva fejtik ki hatásukat”,
megindokolva ezzel egyszersmind azt is, hogy miért nyúlt
vissza az emberiség történetének korai szakaszára. Hiszen
tényleg központi jelentőséggel bír a vallások keletkezése és
továbbélése, valamint lelki és társadalmi hatóereje, „a
helyettesítések és torzítások szakadatlan játéka a vallástörténet
területén”. Túlságosan nagy lépés választja el azonban
egymástól az illúziók hatását és a vallások történelmi kezdeteit.
Természetesen nem Freud volt az első, aki az egyiptomi Mózest
illető spekulációkkal rukkolt elő; egészen Friedrich Schillerig
újra meg újra felbukkantak hasonló feltevések az évszázadok
során.
A mítoszelemzésre nézvést, ami bennünket elsősorban
érdekel, megállapítható, hogy Ehnaton és napkultusza, vagyis a
régi egyiptomi politeizmus meghaladása részletesen
dokumentált történelmi tény, akárcsak az említett „reformáció”
kudarca a fáraó uralkodása után. Nem a történelem, hanem a
mítoszok körébe tartozik ezzel szemben a zsidók Egyiptomból
való kivonulása, illetve az, hogy ezzel összefüggésben –
természetesen immár Ehnaton uralkodását követően – felvették
a sokféle előírást megfogalmazó egyistenhitet.
A zsidók Egyiptomból való kivonulásáról és hosszú sivatagi
vándorlásáról szóló történetet, amely alapvető szerepet játszik
a zsidó hagyományban, valójában vallástanítók találták ki a
zsidó elit babiloni fogságának idején, azaz egy jóval későbbi
történelmi korban. „Nem történelmi, hanem mitikus szerepet
játszik Egyiptom az exodus-történetben: meghatározó eleme
azok önképének, akik elmesélik ezt a történetet.”
Kiválóan alkalmas volt a Mózesről költött mitikus parabola
arra, hogy megindokolja, illetve valamiféle megfogható
eredetre vezesse vissza a sokféle, nehezen betartható vallási
előírást. Ez a merőben vallási mítosz pedig lépre csalta Freudot,
a mítoszok kritikusát. A Mózes-mítosz történelmi magva – ha
ugyan létezett egyáltalán – adatok híján hozzáférhetetlen az
elemzés számára.
Az átszellemítés nyújtotta az egyetlen esélyt arra, hogy a nyers
erőszak és a babonák felett végül győzedelmeskedjen az ész – ez
volt a vallás történelmi igazsága, és ez Thomas Mann Józsefről
szóló regényének „alaptézise” is. Freud ezzel szemben
„kulturális regressziónak” tekintette a kereszténységet, amely
túlságosan is megengedő álláspontot képviselt a szimbolikus
rítusokat, illetve a rejtett politeizmust illetően.
Freud véleménye szerint a vallás szimbolikusan elleplezve
nyilvánítja ki a maga „igazságait”, és éppen ez az, ami
megköveteli a dekonstrukciót: „Arra a meggyőződésre
jutottunk, hogy jobb elkerülni az igazság efféle elleplezéseinek
kimondását.” Freud teljesen ki akarta hagyni a játékból Istent,
hogy „a kulturális intézmények és előírások merőben emberi
eredetére” összpontosíthassa figyelmét, így próbálván
fellazítani a parancsolatok és törvények merev,
megváltoztathatatlan rendszerét. „Fontos előrelépés lenne ez a
kultúra nyomásával való megbékélés felé vezető úton.” „A
kulturális előírások merőben racionális megalapozása” mellett
foglalt állást az analitikus, ugyanakkor értelmetlennek találta a
vallások azonnali, erőszakos megszüntetésére irányuló
törekvést, és kezdettől fogva tisztában volt azzal is, hogy
jelentős ellenállásba ütközik majd a vallásról mint „az
emberiség neurózisáról” alkotott értelmezése. Ennek ellenére
úgy gondolta Freud, hogy megfontolásaival hozzájárul az
emberiség önfelvilágosításához a sötét időkben.

***

De mi volt vajon Freud fent elemzett utolsó írásának

kortörténeti célja és értelme? Kérdésessé akarta tenni a
zsidógyűlölet történelmi legitimitását? Azokra a magas szintű
követelményekre adott válaszreakció lenne a zsidógyűlölet,
amelyeket egy erősen szellemi jellegű vallás támaszt a
követőivel szemben? És mit árul el vajon ez a kísérlet magának
Freudnak a zsidó hagyományhoz fűződő viszonyáról? Talán
büszkén ki akart állni a zsidóság alapvető jelentőségű kulturális
teljesítménye, a monoteizmus bevezetése mellett? Vagy
éppenséggel el akart szakadni mindettől, ahogyan az
irodalomtudós Marthe Robert feltételezi? Netalántán
mindkettőt akarta egyszerre? A kísérlet szubjektív értelme
Robert szerint abban állt, hogy Freud „nem akart meghalni
addig, amíg meg nem írta élete regényét, és mivel az igazi
regényírókhoz hasonlóan őt is teljesen bűvöletbe ejtette saját
fiktív világa, nem tűrte többé, hogy korlátok közé szorítsa a
valóság”. Az „utolsó regény” ilyenformán Freud saját
legendájával egészíti ki a korábbi, ugyancsak nagyszabású
legendákat, megszabadítva a szerzőt egy hatalmas személyes
tehertől a zsidóságot, illetve apját illetően.
Marthe Robertet kiegészítve úgy fogalmazhatnánk talán: Élete
vége felé Freud túllépett az identitás elvén, szakított mindennel,
Béccsel, a német kultúrával, a zsidósággal; nem maradt belőle
más, csak maga Sigmund Freud, immár egy idegen országban.
Az analitikus emigrációja egyfajta átváltozás, megérkezés egy
régi-új országba.
Másrészt: Mózesről szóló írásában Freud hitet tett a zsidó
hagyomány mellett, és a zsidóság alapító mítoszát
dekonstruálva egyszersmind zsidónak vallotta magát. Mi is
tehát „a zsidó” (a törvénytisztelő)? Az egyiptomi Mózes által
kitalált lény. Ráadásul Mózessel, az új törvények megalkotójával
is azonosul az analitikus, ő azonban nem új vallás, hanem a
radikálisan felvilágosult, tudományos világkép szószólója,
amelynek magva a következetes valláskritika „keserű igazsága”.
Mindenestül túl akar lépni a valláson Freud, mondván:
elmúltak immár azok az idők, amikor szükség volt még Isten
eszméjére. Álarcot viselő önarckép tehát, és egyszersmind a
pszichoanalízis kultúrtörténeti perspektívájú értelmezése a
Freud által megalkotott Mózes-figura: meggyőződéssel vallotta
ugyanis az analitikus, hogy a tudattalanról felállított elmélete
megváltoztatta az ember önmagáról alkotott képét.
Mind az egyiptológia, mind pedig a mítoszkritika
szemszögéből tekintve tarthatatlan Freud okfejtése. Jan
Assmann, aki avatott szakértője mindkét területnek, az igaz és
hamis vallás „mózesi megkülönböztetésének” meghaladására
tett kísérletként értelmezi Freud elemzését, ez a
megkülönböztetés hintette el ugyanis az erőszak és a
gyűlölködés magvait a világban. Az antiszemitizmus történelmi
gyökereinek feltárására törekedett az analitikus: „Mivel
egyiptominak nyilvánította Mózest, lehetővé vált Freud
számára az, hogy kiemelje a zsidóságból és visszahelyezze
Egyiptomba […] a kirekesztő megkülönböztetést.” Ez sem
mentette meg persze az emigráció „zsidó sorsától”: Freudot, a
valláskritikust végső soron lépre csalták a mitológiai
szuggesztiók.
1939 augusztusában, Amszterdamban, egy emigráns kiadónál
jelent meg a Mózes és az egyistenhit német kiadása. Angolra
Ernst Jones fordította le a szöveget. Maga Freud szkeptikusan
tekintett a Mózesről szóló írás nyomtatásban megjelent
változatára, talán azért, mert torzónak, talán azért, mert
könnyen félreérthetőnek tartotta. Olykor lenyűgözi, máskor
idegenkedéssel tölti el a Mózes-tanulmány, írta Marie
Bonaparte-nak 1938. december 27-én.
Az említett levél tanúsága szerint arra is képes volt Freud,
hogy teljesen más szemmel tekintsen a zsidók mitikus hazájára:
azt tanácsolta ugyanis a hercegnőnek, aki éppen egyiptomi és
palesztinai utazásra készült, hogy semmiképpen ne hagyja ki
Jeruzsálemet. „Tudja, hogy helyettem, utazásra immár képtelen
öregember helyett is nyitva kell tartania a szemét ezen az
utazáson.” Ugyanolyan elérhetetlen lett Freud számára
Jeruzsálem, mint amilyen elérhetetlennek tűnt egykor Róma,
ahol megigézte Mózes.

***

Minden empirikus alapot nélkülöző történelmi spekuláció,

„képzeletbeli őstörténet”, teoretikus, nem pedig történelmi
regény Freud Mózesről szóló írása. Arra tesz itt kísérletet az
analitikus, hogy saját fogalmainak felhasználásával
megalkosson egy elbeszélést az erkölcs kezdeteiről és
civilizatorikus alapjairól, mégpedig annak tudatában, hogy a
vallási előírások komoly tehertételt jelentenek az ember
számára, hiszen az elemi ösztönök ellenállnak az efféle
domesztikációnak. A zsidóságnak az emberiség
kultúrtörténetében játszott kiemelkedő szerepéről szól Thomas
Mann József-tetralógiája is, amelyet szerzője „Isten szép
feltalálásának” nevezett. Sigmund Freud és Thomas Mann írása
egyaránt a győzedelmesen előrenyomuló barbárság
időszakában keletkezett, mégpedig egyfajta morális ellenállás
gyanánt. Miközben a nemzetiszocialista ideológia az emberiség
ellenségeként állította be a zsidókat, Freud és Mann – jóllehet
vallási értelemben véve mindketten hitetlenek voltak –
egyaránt azt hangsúlyozta, hogy szellemi fejlődése egyik döntő
előrelépését köszönheti az emberiség a zsidóságnak. Se Freud,
se Mann nem hitt a vallás tartalmaiban, mégis mindketten
nagyra értékelték annak történelmi funkcióját; személyes
életükben és gondolkodásukban mindketten elvetették Isten
hipotézisét, és távolságtartó iróniával tekintettek a mítoszokra.
Jóllehet nem hitt Istenben, Freud mégis számba vette tehát a
mítoszok jelentőségét mind az egyének, mind pedig a
közösségek életében.
Még az sem vitathatja el a felvilágosító szándékot Freud
egyiptomi spekulációitól, aki elveti alapfeltevéseiket, vagy
kétségbe vonja egyes szempontjaikat. Nem elegendő kijelenteni,
hogy a vallás bizonyíthatatlan alapokon nyugszik, azaz
kizárólag hagyományozott, nagy tekintélynek örvendő
elbeszéléseken és rítusokon alapul; és az sem elegendő, ha a
vallásnak csak a történelem során játszott civilizatorikus
szerepét (történelmi igazságát) hangsúlyozzuk: azt kell
megmutatni, miképpen ágyazódik be a vallás az emberek lelki
életébe és a társadalom intézményrendszerébe. Márpedig
Freud munkája jelentős, ráadásul drámai történelmi
körülmények között született hozzájárulás ehhez az átfogó
„valláskritikához”. Éppen ezért tekinthette magát Freud,
miután lezárta Mózesről szóló tanulmányát, egyfajta új
Mózesnek, aki egy szabad országba menekítette az ész sokféle
fenyegetésnek kitett vallását.

***

Sigmund Freud nem tudhatta: Berlinben, Hitler monumentális

Birodalmi Kancelláriájának egyik falán ott függött Domenico
Tintoretto alkotása, A gyermek Mózes megtalálása. A
festménynek 1945-ben nyoma veszett.

***

A mítosz valóságának és hatóerejének bemutatása nem egyenlő

a mítosznak, illetve a mítosz önkényes felhasználásának
legitimálásával: csupán a mítosz szubjektív, illetve társadalmi
adottságként való elismerése és kritikus elemzése a cél, hiszen a
mítosz a világ komplex és ellentmondásos voltára adott válasz.
Hogy milyen perverz formát ölthetett a mítoszok iránti
kritikátlan rajongás, hogy mennyire elvakulttá tehetett valakit a
jelen problémáival szemben, azt jól példázza Carl Gustav Jung
politikai és személyes kudarca az 1933 utáni években. 1905-től
1912-ig Jung szoros kapcsolatban állt Freuddal. Éppen azért,
mert svájci tanítványa nem volt zsidó, Freud nagy reményeket
fűzött hozzá, és úgyszólván trónja örökösének tekintette Jungot.
Miután szakított Freuddal, Jung felhagyott az individuális
lélekelemzéssel, és már A libidó szimbólumai és változásai
(1912) című könyvében – egyszersmind Freudnak a
szexualitásról alkotott elméletét is elvetve – a kollektív
tudattalan formáinak kutatásába fogott.
 1933 után politikai ellentétté élesedett a tudományos és
személyes vetélkedés. Jóllehet semmi nem kényszerítette erre,
Jung csatlakozott Freud ellenségeihez a nemzetiszocialista
Németországban, szóhasználatában messzemenően igazodott a
nemzetiszocialista propaganda nyelvezetéhez, sőt eltűrte, hogy
a náci propaganda eszközeként használják, és gátlástalan
antiszemita kijelentésekre ragadtatta magát egy olyan
időszakban, amikor kíméletlenül üldözték a zsidókat. Tévútra
vezette Jungot a kollektív identitásokba vetett hit, amelyhez
ezoterikus hajlamok és személyes gyengeségek társultak.
Annak ellenére, hogy – többek között a Neue Zürcher Zeitung
részletes, pontos tudósításainak köszönhetően – alapos
ismeretekkel rendelkezett a Harmadik Birodalomban uralkodó
politikai viszonyokról, és 1933 márciusában tett palesztinai
utazása során emigráns német zsidókkal is találkozott, Jung
1933 után több ízben is előadást tartott és interjút adott
Németországban: 1937-ig gyakorta megfordult Berlinben is,
mégpedig az ott élő svájci náci-szimpatizánsok körében. Jung
személyét – „a pszichoanalízis ellen” mottóval – tudatosan
felhasználta a nemzetiszocialista propaganda, így jelenléte
mindig nagy visszhangra lelt a német sajtóban. Arra is
felhasználta Jung ezeket az alkalmakat, hogy leszámoljon
Freuddal, pedig pontosan tudta, hogy akcióival nagyon is
konkrét veszélyeknek tette ki egykori mesterét.
1933. június 6-án Viktor von Weizsäcker interjút készített
Junggal a berlini rádióban. A beszélgetést bevezető állítás úgy
hangzott, hogy Jung „a maga építő jellegű lélektanát” szegezi
szembe Sigmund Freud bomlasztó pszichoanalízisével.
Ugyanebben a hangnemben ítélték el Freud munkásságát az
1933. május 10-én megrendezett könyvégetések alkalmával is.
Jung a germán szellemet emlegette, amely – úgymond – a maga
egészében szemléli a teremtést, és nem irányul egyoldalúan a
szexualitásra, majd a vezér eszméjéről és a vezérek
nemességéről értekezett: hangsúlyozva, hogy az új államban is
szükség van a pszichológiára, megemlítette, hogy a vezér csakis
akkor lehet képes mások vezetésére, ha ismeri önmagát.
Félreérthetetlen antiszemita kijelentések olvashatók Jung
1934-ben megjelent, A pszichoterápia jelenlegi helyzetéről című
írásában: „A zsidó mint viszonylagos nomád soha nem hozott
létre, és belátható időn belül nem is fog létrehozni saját
kultúrformát, hiszen minden ösztönének és tehetségének
kibontakoztatása többé-kevésbé civilizált gazdanépet
előfeltételez.”
Jung ezek után – már-már Otto Weininger hangütését idézve –
azt állította, hogy a zsidók a nőkhöz hasonlóan alattomosak,
tehát mindig az ellenfél páncélzatán megnyíló réseket veszik
célba. „Az árja tudattalan magasabb rendű potenciállal bír,
mint a zsidó tudattalan”, mivel az árják – úgymond – közelebb
állnak a barbár ifjúsághoz. Jung végezetül a germán ember
alkotó erejére hivatkozott, kiemelve „a nemzetiszocializmus
hatalmas jelenségét”, amelyre „ámuló szemekkel tekint az egész
világ”.
Jung állítása szerint Freud – akit ráadásul személyes okokból
intoleránsnak nevezett – fanatikus egyoldalúságot tanúsítva
egyfolytában a gyönyörelvre hivatkozott, pszichoanalízise
éppen ezért zsidó tudomány. A német lélek azonban más, Freud
elmélete tehát csupán a zsidókra alkalmazható, a német lélekre
nem.
Jung később azzal védekezett, hogy ilyen és ehhez hasonló
megnyilvánulásokkal akarta biztosítani a Mathias Heinrich
Göring vezetése alatt álló Pszichoterápiai Társaság (Gesellschaft
für Psychotherapie) fennmaradását Németországban. Mathias
Heinrich Göring Hermann Göring unokatestvére volt, és
kizáratta a szervezetből a Pszichoterápiai Társaság összes zsidó
tagját, egyúttal kinyilvánítva, hogy a továbbiakban Adolf Hitler
Mein Kampf című könyve képezi majd a Társaság
tevékenységének alapját. Jung pedig úgy vélte, hogy nem zsidó
svájci állampolgárként még mindig ő teheti a legtöbbet annak
érdekében, hogy 1933 után is fennmaradhasson
Németországban a pszichoterápia tudománya.
Jung szóba sem állt azokkal a zsidó emigránsokkal, akik
igyekeztek kapcsolatba lépni vele Svájcban, vagyis minden
alapot nélkülöz az a későbbi állítása, hogy megpróbált segíteni
egyes zsidókon. Bizonyos idő elteltével Jung belátta, hogy
Mathias Heinrich Göring kihasználja őt saját céljai érdekében,
és ettől fogva igyekezett nagyobb távolságot tartani a náci
Németországtól. Jóllehet megrázó hatást gyakoroltak rá az
úgynevezett kristályéjszaka eseményei, ekkor sem volt hajlandó
nyilvános állásfoglalásra, sőt számos megnyilatkozása
éppenséggel arra utal, hogy nem taktikai megfontolásból,
hanem meggyőződésből tette mindazt, amit tett. Svájcban heves
bírálatok érték Jungot, elsősorban a Neue Zürcher Zeitung
hasábjain, többek között olyan emigránsok részéről, akik a
nácik bábjaként bélyegezték meg a pszichiátert, mégpedig nem
is alaptalanul, hiszen 1933 után tanúsított magatartása teljes
joggal nevezhető a kollaboráció egyik formájának.
Jung úgy vélte, hogy szubjektív alapokon nyugszik és
személyes perspektíva kérdése minden pszichológia, így a saját
pszichológiája is, és ugyanennek az elismerését követelte
Freudtól, csakhogy nem egykori mesterének személyiségéből
vagy élettörténetéből, hanem annak zsidó identitásából
eredeztette Freud elméletét, azt állítván, hogy a bécsi analitikus
magatartásának jellegzetes zsidó vonása éppenséggel
gyökereinek megtagadásában érhető tetten. A zsidók –
úgymond – gyökértelen emberek, hiányzik belőlük a
khthonikus minőség, ezért vezet vissza Freud Adlerrel együtt
mindent a szexualitásra. Mindketten jellegzetes zsidó
elméleteket alkottak tehát, állítja Jung, amelyek
összeegyeztethetetlenek a német mentalitással.
1936-ban díszdoktorrá avatták C. G. Jungot a Harvard
Egyetemen, de ott is heves kritikák érték náci szimpátiái miatt.
Jung az alkalmat kihasználva alapos megfigyelésnek vetette alá
az ünnepség vendégszónokát, Roosevelt elnököt, akit – mint
ahogyan a diktátorok jellemvonásairól szóló egyik írásában
megemlítette – demagógnak és despotának tartott. 1937-ben,
Berlinben arra is alkalma nyílt Jungnak, hogy együtt figyelje
meg Mussolinit és Hitlert: ez alkalommal szerzett tapasztalatait
ugyancsak felhasználta a diktátorokról szóló elemzésében.
1936-ban Jung közreadta Wotan: a német létekről című, a
megragadásról és az elragadtatásról, illetve a vezérelvről szóló
esszéjét. A pszichiáter itt – bármiféle kritikai él nélkül – vallásos
mozgalomként értelmezte a nemzetiszocializmust, miközben
kinyilvánította, hogy őt magát a legkevésbé sem érdekli a
politika. Jung 1941-ben a német kollektív lélek
megtestesülésének nevezte Hitlert.
Idővel, ahogyan egyre bizonyosabbá vált a nemzetiszocialista
diktatúra bukása, Jung megváltoztatta irányvonalát. Az
analitikus – az amerikai írónő, Mary Bancroft közvetítésével,
aki egy svájci üzletember felesége és Jung páciense volt – 1943
óta kapcsolatban állt Bernben az Allen Dulles vezette amerikai
titkosszolgálattal. A „488-as ügynök”-ként regisztrált Jung
létesített kapcsolatot Dulles és bizonyos német
ellenállócsoportok között. Dulles nagyra tartotta Jung jelentéseit
és elemzéseit, többek között az 1939 előtti Németországról
készített beszámolóit, illetve a vezető náci politikusokról
készített jellemzéseit. Jung előre megjósolta Hitler
öngyilkosságát is.
 Alaptalan legenda csupán, hogy Jung üdvözlő táviratot küldött
1938-ban, amikor Freud megérkezett Londonba, akárcsak az,
hogy pénzt küldött Bécsbe egy titkos megbízottjával 1938
márciusában. 1945 után heves támadások érték Jungot
Svájcban mint náci szimpatizánst. Egyik 1945 júniusában
keletkezett írásában – Führerükkel együtt „pszichopatológiai
értelemben véve alacsonyabb rendűnek” nyilvánítva az egész
népet – Jung a németek kollektív bűnösségéről értekezett. Erich
Kästner, aki korábban merőben másféle hangnemhez volt
szokva a svájci lélekgyógyász részéről, szóvá is tette ezt néhány
újságcikkében.
C. G. Jung a továbbiakban nem foglalkozott politikával, és akut
szívpanaszai miatt jóval kevesebbet is utazott. Írásaiban ennek
ellenére újra meg újra tematizálta a nemzetiszocialista
katasztrófát, illetve a történelem és az egyéni psziché viszonyát.
A németeket – kiváltképp a Führerüket – most már
egyértelműen elítélte, és ellátta őket jó tanácsokkal azt illetően,
hogy hogyan dolgozzák fel ezt a súlyos történelmi tapasztalatot.
Pontosan úgy beszélt tehát, mintha ő maga kezdettől fogva
távolságtartó megfigyelő lett volna csupán, azaz továbbra is
hiányzott belőle az önismeret.
És mit szólt volna vajon akkor, ha megtudta volna azt, hogy
Sigmund Freud az emigrációba is magával vitte C. G. Jung
műveit?
 8

Hitler hazugsága Bécsről

Az utcák szennyének fajtiszta Parsifalja…

Walter Mehring

„Hitlerről nem jut eszembe semmi.” Ezzel a mondattal indította

Die Dritte Walpurgisnacht (A harmadik Walpurgis-éj) című
esszéjét Karl Kraus, aki kora egyik legnagyobb vitázójának
tartotta magát. 1933 nyarán és kora őszén keletkezett, de jóval
később, 1962-ben jelent csak meg nyomtatásban Kraus írása,
amely Hitler németországi hatalomra jutásának
következményeit elemezi. Nem Hitler személye, hanem a
nemzetiszocializmus mibenléte áll a befejezetlen „kései mű”
középpontjában, amely magán viseli a szerző stílusának összes
jellegzetes vonását: pengeéles megfogalmazások, elevenbe
találó, vitriolos aforizmák, terjengős elemzések, klasszikusokkal
megspékelt, bőségesen idézett ideológiai halandzsa.
 A nemzetiszocializmusnak nevezett „járványos agyrázkódás”-
ról és híveiről, akiket „múlhatatlan varázserővel igézett meg az
eszmétlenség eszméje”, bőven akadt viszont mondandója
Krausnak, hiszen csaknem háromszáz oldalra rúg a kézirat.
Már-már látnoki erővel idézi fel a szerző az ideológiát, az
elsilányult nyelvet, a „völkisch” etnonacionalizmus
abszurditását, továbbá az 1933-as esztendő első felében
Németországban végrehajtott rémtetteket. És nem feledkezik
meg az immár Ausztriát is közvetlenül fenyegető veszedelemről
sem: Kraus hitet tesz Ausztria mellett, pedig pontosan tudja,
hogy hazája soha nem lenne hajlandó kiállni érte és műveiért.
Noha az ő írásairól akkor még megfeledkeztek, Kraus szóba
hozza az 1933 májusában megrendezett könyvégetéseket,
megemlíti továbbá az első emigránsokat és az új rezsim olyan
szószólóit, mint Martin Heidegger és Gottfried Benn. 1933-ban
arra a megállapításra jut már a szerző, hogy a
nemzetiszocialista diktatúra „tűzimádókká, a vér mítoszának
elvakult híveivé” változtatja „a civilizáció legrátermettebb
működtetőit”, a brutális jelszavakkal szemben pedig a
következő, jellegzetesen krausi kritikát fogalmazza meg:
minduntalan kifelejtik a vesszőt az „Ébredj Németország!”,
illetve a „Pusztuljatok zsidók!” szlogenekből. Olyan diktatúra
tehát a nemzetiszocializmus, amely „bármire képes, éppen csak
a korrekt nyelvhasználatra nem”. Karl Kraus „az
elektrotechnika és a mítosz, az atommaghasítás és a máglya
egyidejűségeként”, vagyis a modern technika (médiumok,
fegyverek, infrastruktúra) és az archaikus gondolkodás
Hegyeként határozta meg a nemzetiszocializmust. Bizonyára
közvetlen tapasztalatokat is szerezhetett volna a szerző arról a
rezsimről, amelynek irracionális magvát találóan
meghatározta, ha 1936-ban bekövetkezett halála meg nem
kímélte volna ettől.
 ***

Adolf Hitler a német–osztrák határvárosban, Braunauban

született, 1907-től 1913-ig Bécsben élt, és Németországban
kezdte meg politikai pályafutását: ez a migrációs háttér pedig
sokak szemében valósággal predesztinálta őt arra, hogy
megvalósítsa Németország és Ausztria egyesítésének régóta
dédelgetett álmát. Ausztria és Bécs azonban kizárólag egy olyan
hatalmi játszma elemeként érdekelte Hitlert 1938-ban,
amelynek tétje a majdani háború esélyeinek javítása volt, a
háború előkészítése volt ugyanis Hitler voltaképpeni célja.
Alaposabban szemügyre véve nem más, mint átlátszó
élethazugság, hogy a Bécsben szerzett politikai tapasztalatok
alapvető befolyást gyakoroltak volna a későbbi német
kancellár, Hitler világképére. Tartós hatással volt rá ezzel
szemben – feltéve persze, hogy hajlandók vagyunk komolyan
venni Hitler Wagner-rajongását – Richard Wagner életműve,
pontosabban a Wagner műveiről Bécsben, illetve már
korábban, Linzben szerzett esztétikai tapasztalatok. A Wagner-
hatás különlegessége Hitler esetében abban áll, hogy a Führer
később a politika szférájában kamatoztatta esztétikai
tapasztalatait.
Adolf Hitler Mein Kampf című könyvének első fejezetei
egyfajta „fejlődésregény” gyanánt is olvashatók, csakhogy ez a
fejlődésregény nagyrészt fikció. Hitler pályafutásának leírói –
kiváltképp gondolkodásának és ténykedésének magvát, az
antiszemitizmust illetően – nemegyszer visszavetítik a „Führer”
figuráját és későbbi „nézeteit” a korai évekre. Csakhogy Hitler, a
politikus 1919 és 1922 között építette fel önmagát, tehát
kizárólag a karakter síkján állapítható meg folytonosság az
ifjúkori évekkel. Hitler nem volt még antiszemita, amikor úgy
döntött, hogy politikai pályafutásba kezd: azért lett
antiszemitává, mert az etnonacionalista táborban akart
politikai karriert csinálni. Mivel pedig az úgynevezett
zsidókérdés központi témának számított ebben a körben, a
lehető legradikálisabb pozíciót, a megsemmisítő
antiszemitizmus pozícióját kellett képviselnie ahhoz, hogy az
etnonacionalista tábor élére állhasson. Hitler figurájának
értelmezői – kiváltképp „osztrák hazájához” és Bécs városához
fűződő viszonyát illetően – nemegyszer kritikátlanul átvették a
„Führer” önstilizációjának bizonyos elemeit.

***

Már a DAP (Deutsche Arbeiterpartei; Német Munkáspárt) első,

inkább valamiféle törzsasztalra, mintsem pártgyűlésre
emlékeztető összejövetelén hangsúlyosan felvetődött az osztrák
kérdés. Hitler a Reichswehr megbízásából, megfigyelőként vett
részt az 1919 szeptemberében megtartott rendezvényen, és
határozottan ellentmondott az egyik hozzászólónak, aki
Ausztria és Bajorország egyesülését követelte arra hivatkozva,
hogy a győztes hatalmak bizonyára kedvezőbb békefeltételeket
kínálnának egy ilyen államalakulatnak. Gyakorta felmerültek
akkoriban efféle ötletek Münchenben, jóllehet
megvalósításukra aligha nyílt volna valós esély. Fontosabb
ennél, hogy Hitler határozottan elutasított mindenféle
szeparatizmust, és a lehető legradikálisabb megoldás,
Ausztriának a Német Birodalomhoz való csatlakozása mellett
kardoskodott. Meg kell teremteni – úgymond – azt az új, nagy és
erős Németországot, amely egyetlen háborút sem fog
elveszíteni többé.
 Az NSDAP 1920 januárjában elfogadott pártprogramja
„minden német egyesülését” követelte „Nagy-Németországban,
a népek önrendelkezési joga alapján”: egy olyan állam
megteremtése volt tehát a cél, amelynek részét képezi az összes
németek lakta területtel együtt Ausztria is. Az Anschluss
„újraegyesítés”-nek nevezett problémájával kezdődik a Mein
Kampf 1925-ben megjelent első kötete is, amely a szerző állítása
szerint „minden lehetséges eszközzel végrehajtandó
életfeladat”: „Német-Ausztriának vissza kell térnie a nagy
német anyaországba. […] A vér azonossága közös birodalmat
követel.”
Saját bevallása szerint Hitler már 1913 előtt, Bécsben eljutott
arra a felismerésre, hogy „Ausztria megsemmisítése a németség
biztonságának előfeltétele”, és jóllehet hangsúlyozta, hogy
forrón szereti német-osztrák hazáját, egyúttal kijelentette azt is,
hogy „mélységes gyűlölettel” viseltetik az osztrák állam iránt.
Hitler „a sors szerencsés rendelésének” nevezte, hogy a német–
osztrák határon fekvő Braunau am Innben született.
1920-ban még az 1919-es párizsi békeszerződésekben
Ausztriától elcsatolt Dél-Tirol visszaszerzésének fontosságát
hangoztatta Hitler, és ilyen értelmű kijelentések olvashatók a
Mein Kampf lapjain is. 1938-ban azonban többé már nem az
etnonacionalista propaganda, hanem a szövetséges Olaszország
politikai igényeinek elismerése játszotta a döntő szerepet.
Mussolini sokáig bizalmatlanul szemlélte és megvetette, sőt
megfigyeltette Hitlert. 1930 után kezdődött csak meg a két
diktátor fokozatos közeledése, amikor Hitler – jó néhány
párthívével ellentétben – Németország minden Dél-Tirolra
vonatkozó követelését feladta.

***
Úgy néz ki ez az ember, mint valami házasságszédelgő, jegyezte
meg Max Pallenberg, a színész. Thomas Mann pedig egyenesen
történelmi szédelgőnek nevezte Hitlert. Jó néhány hamis állítás
olvasható Hitler korai éveiről a Mein Kampf lapjain. „Engem
sajnos életem legszomorúbb időszakára emlékeztet Bécs városa,
amelyet sokan az ártalmatlan vidámsággal azonosítanak, és
kedélyes emberek ünnepélyes környezetének vélnek.”
Elengedhetetlen részét képezik Hitler önstilizációjának az efféle
állítások, a könyv voltaképpeni témája ugyanis nem a szerző
harca, hanem a nyilvánosság számára megalkotott képe volt. Ez
a könyv is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy létrejöhetett Hitler,
a közszereplő figurája mint a nagyrészt kitalált élettörténet
központi alakja.
Aligha lehetne visszavezetni Hitler állítólagos indíttatásait az
1914 előtti Bécs politikai és ideológiai áramlataira. Erősen
kérdéses önmagában véve már az is, hogy mindebből mit
érzékelt és mit dolgozott fel egyáltalán az iskolázatlan, és a
munkát lehetőleg messzire elkerülő, önhibájából nyomorgó
fiatalember. A történész Brigitte Hamann arra a
következtetésre jutott az 1914 előtti Bécs politikai és ideológiai
mintázatának gondos rekonstrukciója alapján, hogy „ezekben
az ifjúkori években nem ismerhető még fel a későbbi Hitler,
vagyis a diktátor, a politikus és a bűnöző”. Bécsi időszakában
Hitler semmiben nem különbözött a többi fiatal, vidékről
érkezett alkalmi munkástól, érdeklődése pedig módfelett
korlátozott és erősen egyoldalú, jóllehet roppant kitartó volt.
A bécsi időszakot a világháború után megkezdett politikai
pályafutás kezdeteivel összekapcsoló folytonosság nem Hitler
nézeteiben, hanem jellemvonásaiban rejlik. Habár csakugyan
nyomorúságos körülmények között élt Bécsben, Hitlernek
később nem volt különleges oka arra, hogy bosszút álljon a
városon. „A bécsi körülményekből semmi esetre sem lehet
levezetni, sem pedig megmagyarázni Hitler pályafutását.” És
ugyanez vonatkozik későbbi politikájának központi
aspektusára, az antiszemitizmusra is. „Lehetetlen Hitler linzi és
bécsi időszaka alapján választ adni arra a kérdésre, hogy mikor
vált számára minden egyébnél fontosabb alapkérdéssé az
antiszemitizmus.”
Eduard Bloch, Hitler rákbeteg édesanyjának kezelőorvosa a
család barátja és jótevője volt, semmi oka nem lehetett tehát
Hitlernek arra, hogy ellenérzéseket tápláljon a cseh zsidó
férfival szemben. Édesanyja 1907. december 21-én
bekövetkezett halála után – negyvenhét évet ért meg az asszony
– Hitler korrekt módon kifizette az orvos csekély honoráriumát,
és köszönetet mondott neki. 1938-ban, amikor az Anschlusst
követően személyes kéréssel fordult Hitlerhez „kiváltságos
zsidója”, a „Führer” engedélyezte Bloch és a Kafka családdal
rokonságban álló felesége számára azt, hogy kivándoroljanak
az Egyesült Államokba. Az emigráns orvosok többségéhez
hasonlóan az akkoriban már idős Bloch sem gyakorolhatta
ugyan hivatását Amerikában, de legalább hátrahagyta
emlékiratait és Hitler-jellemzését.
A bécsi Kunstakademie tanárai között – akik két ízben is
megtagadták Hitler felvételét, jóllehet az első alkalommal még
behívták próbarajzolásra – nem akadt egyetlen zsidó sem. A
sikertelen akadémiai próbálkozások tehát nem adhattak
személyes okot Hitler számára arra, hogy bosszút akarjon állni
a zsidókon. Számos jel utal ezzel szemben arra, hogy az ifjú
Hitler nagyon is kedvelte a zsidókat. Miután felélte anyai
örökségét, a Bécsben élő fiatalember újra meg újra jótékonysági
intézmények támogatására szorult, márpedig nagyon jól tudta,
hogy azokat – az ínségkonyháktól és a melegedőktől kezdve
egészen a Duna-csatorna túlsó partján, a Brigittenau nevű
munkáskerületben újonnan megnyitott meidlingi
hajléktalanszállóig, amelyet 1909-ben és 1910-ben látogatott –
többnyire jómódú zsidó polgárok finanszírozták.
Akkori cimborája, Reinhold Hanisch később beszámolt arról,
hogy Hitler gyakran dicsérte a zsidók jótékonykodását, a
Rothschildokét is, és Mózest, illetve a tízparancsolatot nevezte a
teljes emberi civilizáció alapjának, sőt egy ízben még Lessing
gyűrű-paraboláját is fejből elszavalta. Amikor II. Vilmos német
császár eltávolíttatta Heinrich Heine emlékművét Korfu
szigetéről – a szobrot Erzsébet császárnő állíttatta –, és az
esemény antiszemita hullámot váltott ki a bécsi sajtóban, Hitler
kijelentette, hogy Heine költészete maradandó érték, és a költő
nagyon is megérdemelte azt az emlékművet.
Aligha fordulhatott meg Hitler fejében akkoriban a zsidók
nélküli ország gondolata: valóságos katasztrófát okozott volna
ugyanis a zsidók esetleges távozása, hiszen magukkal vitték
volna az osztrák tőkét. Az akkoriban széles körben elterjedt
vérvádban sem hitt Hitler, aki tudomásul vette ugyan a
zsidóellenes polémiákat, de nem tette magáévá a vádakat.
Hanisch beszámolója szerint Hitler hitt abban, hogy a zsidók
külön fajhoz tartoznak, és ezért mindenütt idegenek maradnak,
ugyanakkor jobb embereknek tekintette őket, és – bármiféle
keveredést károsnak vélve – a zsidó faj tisztaságát dicsérte. Ha
bizonyos fenntartásokra vagy éppen tudatlanságra vallanak is
az efféle vélekedések, semmiféle jel nem utal arra, hogy Hitler
nyíltan zsidóellenes nézeteket hangoztatott volna ebben az
időben. A fiatalember ráadásul rendszeres érintkezésben állt a
bécsi zsidókkal, többek között a hajléktalanszállók lakóival. Egy
ízben viseltes öltönyt ajándékozott neki egy zsidó házaló,
amelyben bárki zsidó koldusnak nézhette volna. Akár egyfajta
városi csavargóként is elképzelhetjük tehát az ifjú Hitlert,
hasonlóan ahhoz a figurához, amelyet Charlie Chaplin formált
meg akkortájt Hollywoodban.
 Cimborája, Hanisch vetette fel azt az ötletet, hogy készítsen
Hitler képeslapokat, illetve kis méretű akvarelleket Bécs
különféle látványosságairól. Mivel maga Hitler túlontúl
szégyenlős volt ahhoz, hogy a festményeivel házaljon, Hanisch
a bevétel egy bizonyos részének fejében magára vállalta ezt a
feladatot. Nemcsak a turisták, hanem a bécsi képkeretezők is
szívesen vásárolták Hitler munkáit, márpedig ez utóbbiak
többnyire zsidók voltak. Rendszerint 12 koronáért vásárolták
meg Hanischtól, és 35 koronáért adták tovább a képeket.
Rendszeres vásárlója volt Hitler festményeinek a zsidó
üvegesmester, Samuel Morgenstern, akinek műhelye a
Liechtensteinstraße 4-es szám alatt, Sigmund Freud lakásának
közelében működött. Morgenstern ügyfeleinek listája arról
tanúskodik, hogy számos zsidó vásárolta Hitler képeit, többek
között Josef Feingold ügyvéd. Morgenstern az én megmentőm,
mondta állítólag Hitler. Miután 1938-ban „árjásították” a
műhelyét, a képkeretező két ízben is írt Hitlernek
Berchtesgadenbe, leveleit azonban nem kézbesítették. 1941-ben
a feleségével együtt deportálták Morgensternt: a férfi 1943-ban
halt meg a litzmannstadti gettóban, feleségét pedig 1944
augusztusában Auschwitzba hurcolták, és közvetlenül a
táborba való megérkezése után meggyilkolták. Lányuk, aki
túlélte a holokausztot, jól emlékezett a gyámoltalan, félszeg
festőre, aki néhány alkalommal felkereste apja műhelyét. 1913
után, amikor Münchenbe költözött, Hitler jóval nehezebben
adott már túl a képein, egyrészt azért, mert az ottani
kereskedők nem ismerték, másrészt azért, mert nagyjából
háromezer becsvágyó festő élt és dolgozott abban a városban.
Hitler azonban ekkorra hozzájutott már apai örökségéhez: ez
tette lehetővé számára azt, hogy felfrissítse a ruhatárát, és a
bajor fővárosba költözzön.
 ***

Szorgos újságolvasó lévén nem kerülhette el Hitler figyelmét,

hogy Lueger, a bécsi polgármester az antiszemitizmusra
alapozta politikáját. Hitler később kijelentette, hogy
megpróbálta ugyan gyűlölni Luegert, kiemelkedő szónoki
tehetsége miatt mégis a csodálói közé tartozott.
De lenyűgözte a Bécsben élő Hitlert egy másik szónok is,
nevezetesen kedvenc írója, Karl May. Az autodidakták
többségéhez hasonlóan Hitler is rendszertelenül,
véletlenszerűen választotta meg olvasmányait, feltétlenül
megbízott viszont a sajtóban („hazug sajtóról” akkor még nem
beszéltek). Az újság volt Hitler számára a művelődés legfőbb
forrása: teljesen mindegy volt neki, hogy melyik orgánumot, és
kinek a cikkét olvasta. Olvasott azonban Hitler különféle
brosúrákat és lexikonszócikkeket is, élénken érdekelték továbbá
a történelmi munkák, illetve az életrajzok; sokat olvasott
például Savoyai Jenő hercegről, Nagy Frigyesről, Richard
Wagnerről és Arthur Schopenhauerről. „Halálosan komoly
munkának”, a beszédeit előkészítő anyaggyűjtésnek tekintette
az efféle olvasmányokat, és mivel kitűnő memóriája volt,
bármikor képes volt felidézni egy-egy váratlan részletet.
A Karl May fellépését megelőző időszakban tele volt a bécsi
sajtó leleplező történetekkel arról, hogy a sikerszerző
önéletrajzi benyomást keltő kalandregényei valójában egytől
egyig puszta kitalációk. Hitler azonban bálványa védelmére
kelt, mondván: aljasság a múltját felhánytorgatni
olyasvalakinek, aki nagy ember és jelentős író.
A heves sajtókampány ellenére háromezer néző foglalt helyet
a III. kerületben, a zsúfolásig telt Soha teremben 1912. március
22-én, amikor Karl May megtartotta „Fel a nemes emberek
birodalmába” című előadását. Hitler ezúttal is egyik cimborája
kíséretében érkezett a rendezvényre, amelyet egy pacifista
egylet szervezett. Bertha von Suttner, a Nobel-békedíj
kitüntetettje ült az első sorban mint díszvendég. Winnetou
figurájának megalkotója azzal tisztelte meg az írónőt, hogy
felolvasott néhány részletet legújabb regényéből, előadásában
pedig hitet tett az emberiség egysége mellett, elmesélte, hogyan
sikerült úrrá lennie az életében megtapasztalt nehézségeken, és
kijelentette, hogy művei az emberiség megnemesítésének
szolgálatában állnak.
Egyértelműen negatív hangvételű beszámolók jelentek meg a
bécsi sajtóban erről az előadásról, csodálóját, Hitlert mégis
mélységesen megrázta az író mindössze tíz nappal később
bekövetkezett halála. Hitler még kancellári és hadvezéri
időszakában is kitüntető tisztelettel viseltetett Karl May iránt, a
frontkönyvtárakat is bőségesen ellátta a Winnetou-sorozat
köteteivel, sőt még tábornokainak is figyelmébe ajánlotta a
szerzőt, egyszersmind szemükre vetve a fantáziátlanságukat.

***

Hitlernek a fantáziáját a Wagner-élmény mozgatta meg a

legerőteljesebben és legtartósabban. Tizenkét éves korában,
Linzben hallotta az első Wagner-operát, nevezetesen a
Lohengrint, majd három évvel később ugyanott a Rienzit,
amelyet gyakran színpadra állítottak akkoriban. Mindenhez
cimborára volt szüksége az ifjú Hitlernek: az opera iránti
rajongásában például a Gustlnak becézett August Kubizekkel
osztozott, aki tapétázósegédből zongoristává küzdötte fel magát.
A linzi színházba is gyakran ellátogatott Hitler, és kedvenc
színészeinek többsége zsidó volt.
 Wagner Rienzi című operája egy egyszerű származású férfiról
szól, aki politikai pályára lép, és néptribunussá, majd diktátorrá
válik, végül azonban elbukik, és valóságos romhalmazt hagy
maga után. A mű cselekményénél azonban fontosabb volt
Wagner zenéjének érzelmi hatása. Az igazi Wagner-élmény
először 1906. május 5-én, a bécsi Operaházban kerítette
hatalmába Hitlert, amikor egyik fővárosi látogatása alkalmával
megtekintette a Trisztán és Izolda előadását. Gustav Mahler, az
Operaház igazgatója a díszlettervező Alfred Roller
közreműködésével valóban összművészeti alkotás
(Gesamtkunstwerk) módjára állította színpadra a bayreuthi
mester műveit. Mahler 1907-ben távozott ugyan a bécsi Opera
éléről, de előadásai továbbra is műsoron maradtak. Az
Operaház vezető karmestere ezt követően az antiszemita Felix
Weingartner lett. Kubizek beszámolója szerint Hitlernek a
legkevésbé sem volt ínyére a Gustav Mahler ellen irányuló
antiszemita agitáció.
Miután 1907-ben Bécsbe költözött, Hitler Kubizek
társaságában végignézte az Operaház összes Wagner-előadását:
a Trisztán és Izoldát, a Lohengrint, a Rienzit, A bolygó hollandit,
a Tannhäusert, A nürnbergi mesterdalnokokat és a teljes Ring-
tetralógiát. Hitler kedvenc énekese a tenorista Leo Slezak volt.
Hitler a legolcsóbb állóhelyekre váltott jegyet – a belépődíj itt
1,20 és 1,60 korona között változott –, és ha csak tehette, a nők
elől elzárt szektorban tartózkodott. Olykor-olykor megtekintette
Hitler a Volksoper egy-egy Wagner-előadását is.
Kubizek későbbi beszámolója szerint valóságos mámor
kerítette hatalmába Hitlert, amikor meghallgatta ezeket az
operákat, és idővel lényének részévé váltak Wagner művei.
Érdekelte azonban Hitlert a bécsi operett is: kifejezetten
kedvelte például Lehár Ferenc Víg özvegy című művét, amelyet
egy évvel első bécsi látogatása előtt mutattak be. Hitler és linzi
cimborája Goethe Faustjának második részét is megtekintette a
Burgtheaterben: Mefisztó szerepét Josef Kainz alakította abban
az előadásban.
Gustav Mahler és díszlettervezője, Alfred Roller valósította
meg első ízben következetesen Wagner forradalmi opera-
koncepcióját, az összművészeti alkotást. Az ő munkáikkal
összevetve avíttas benyomást keltettek még a Bayreuthi Ünnepi
Játékok előadásai is. A fények, a színek, a színpadi mozgás és a
mimika összjátéka, a csupán közvetítő szerepet játszó, nem
túlságosan domináns zenekar, a nagyszabású énekhangok és a
gyors tempó – mindez a maximumig felfokozta Wagner
zenéjének érzelmi, sőt mondhatni mágikus hatását. Egészen
különleges előadásokat, korának legprogresszívebb Wagner-
előadásait láthatta tehát Bécsben Hitler. A hatalom mint
színjáték, az „üzenetet” alátámasztó fényeffektusok: a bécsi
Operában leste el ezt Hitler, és ugyanezeket az effektusokat
igyekezett megvalósítani színpadias beszédeiben, miután
politikai pályára lépett.

Az ifjú Hitler ajánlólevelet szerzett, és megpályázott egy

gyakornoki állást Alfred Roller mellett, végül azonban mégsem
ment el a megbeszélt találkozóra, és – vagy ostobaságból, vagy
gyávaságból – nem élt a felkínálkozó lehetőséggel. Jó néhány
évvel később Hitler Bayreuthba helyeztette át az akkor már idős
díszlettervezőt, aki nem volt zsidó; Roller azonban képtelen volt
Bayreuthban színvonalas munkára. Hitler Wagner-rajongása
leginkább abban érhető tetten, hogy felhasználta a Bécsben
megtekintett előadások elemeit fény- és hangeffektusokkal
megtámogatott beszédeiben, illetve pártkongresszusi fellépései
alkalmával; későbbi antiszemitizmusa azonban nem Richard
Wagner zagyva zsidóellenes pamfletjeiből eredeztethető.
 ***

Négy évig katonáskodott Hitler az I. világháborúban, és

kétségkívül fontos tapasztalatokra tett szert ezalatt – ezek a
tapasztalatok sem tehették azonban antiszemitává. Zsidó volt
például az a százados, aki két ízben is felterjesztette
kitüntetésre. Minden jel arra utal, hogy Hitler egészen 1919
tavaszáig a baloldali eszmék híve volt: egész ezredével együtt a
müncheni forradalmárok Vörös Hadseregéhez tartozott, és
csodálta Kurt Eisnert, a forradalmár szociáldemokrata
politikust. Mély benyomást tett rá az Eisner meggyilkolását
követően rendezett nagyszabású gyászmenet is, amelyet később
– jóllehet merőben másféle politikai szándékoktól vezéreltetve –
ugyancsak utánozni igyekezett.
1919 májusában kezdődött csak meg Hitler politikai
pálfordulása, miután leverték a müncheni tanácsköztársaságot,
és ő maga is kis híján áldozatul esett a reakciós fehérterrornak –
kiváltképp pedig azt követően, hogy súlyos következményekkel
kellett számolni a Versailles-ban kialkudott békeszerződés
nyomán. Ekkor vette csak kezdetét Hitler közeledése az
etnonacionalista táborhoz, ekkortól látta csak szükségesnek
Németország olyan átalakítását, hogy soha többé ne
gyengülhessen meg, és ne veszíthessen háborút az ország. És
ekkor tette magáévá Hitler az antiszemitizmus politikai témáját
is, egyszersmind tudatosan kifejlesztve magában legfőbb
„tehetségét”, a látványosságként színre vitt politikai beszédet,
amely egyaránt megfelelt korai jellemvonásainak – például a
végeérhetetlen monologizálásra való hajlamának –, a Wagner-
előadásokon szerzett tapasztalatainak és művészi
önértelmezésének.
 Jóllehet politikai ténykedésében csakugyan jelentős szerepet
játszottak az esztétikai aspektusok, Hitler nem volt művész,
hiszen nem hozott létre maradandó alkotásokat. „Művész”
legjobb esetben is Thomas Mann meghatározásának negatív
értelmében volt csak, mint fegyelmezetlen, alkotóerő és ethosz
híján való bohém, aki pusztán egyfajta attitűdnek képzelte a
művész-létet. Kizárólag az önkép, a képzeletbeli szerep és a
nyilvános fellépések szempontjából volt fontos Hitler számára,
hogy művésznek tekintsék: jóllehet végül csakugyan sikerült
politikai fegyvert kovácsolnia ebből a káprázatból, a kitalált élet
helyettesítette nála a műveket, és teremtett (ön-)csalás révén
egyfajta (látszat)identitást.
Hitler, a politikus a színpadi előadások mintájára építette fel a
maga fellépéseit: ez a politikai színház volt működésében a
Wagnertől ellesett elem. A politikai beszéd mint rituálé, mint
szakrális esemény, mint bálványimádás: ez volt Hitler útja és
legfőbb eszköze kezdettől fogva. Rengeteg ripacskodásra és
mérhetetlen hatalomvágyra volt szükség ehhez a gátlástalan
ösztönkiéléshez. Mentálisan egy vérgőzös Wagner-operában élt
Hitler, és olyannyira kiismerte magát benne, hogy mély
benyomást tett többek között Winifred Wagnerre is, aki –
jóllehet másképpen – ugyanahhoz a világhoz tartozott. A
politikai beszéd volt Hitler operája: az összművészeti alkotás
szelleméből született, mediálisan megtámogatott politika. A
tömeg pedig nem ellenkezett, mi több, készségesen statisztált az
előadáshoz, amelynek főszerepét Hitler alakította. Az
ellenvetések, a kritikus kérdések és az ellenérvek lehetőségét
Hitler eleve kizárta, a korai években történetesen oly módon,
hogy hosszú, nem sokkal záróra előtt végződő beszédeket
tartott. És mindig hívei vagy éppen a bíróság előtt szónokolt;
soha nem kért szót semmiféle parlamentben, vagy egyéb olyan
testület előtt, ahol ellentmondásra számíthatott. Hitlernek –
amint már egyik kortársa is megállapította – lételeme volt a
beszéd.
A következőket írta nem sokkal korábban Felix Salten a Karl
Lueger-jelenségről, vagyis a bécsi polgármesternek a kispolgári
tömegek körében, az elnyomott, gazdátlanul legelésző bárányok
körében aratott sikeréről: „Aztán előáll ez a férfi, és – mivel
minden más művészetben kudarcot vallott – az üvöltő tömeg
szeme láttára leöl egy zsidót. Leöli a szónoki emelvényen,
halálra döfködi a szavaival, aztán darabokra szaggatja, és
odaveti a nép lába elé áldozat gyanánt.” A művész-politikus és
szónok Hitlerre is vonatkoztatható Salten fent idézett elemzése:
ő is kudarcot vallott minden más művészetben, ő is zsidókat
„öldösött” a beszédeiben – csakhogy ő nem érte be az uszító
szónoklatokkal.

***

A rendelkezésünkre álló támpontok alapján meglehetős

alapossággal rekonstruálhatjuk, hogy hogyan került bele Hitler
1919 májusától kezdve a politikába, és hogyan talált rá idővel a
maga témáira. Monológokat Bécsben is tartott már, most
azonban a közönségét is meglelte Hitler. Lassanként felfedezték
a sajátos torokhanggal megáldott, mégsem valamelyik osztrák
nyelvjárást beszélő, hatásos szónoklatokat tartó férfit, aki
mindig megőrizte szenvtelenül hideg tekintetét, miközben
fanatikus érzelmi elragadtatást sugárzott.
Münchenben Hitler az események gyújtópontjában állt. Még
periférikus figuraként, kívülállóként is utat talált a tömeghez, és
parancsvégrehajtóból aktív szereplővé vált. Mivel továbbra is a
Reichswehr kötelékébe tartozott, megfigyelőként és agitátorként
Hitler legalábbis az alapvető kérdésekre kiterjedő politikai
képzésben részesült. Elöljárója és kiképzője, Karl Mayr százados
egy propagandarészleg vezetője volt. Eleinte ő tette lehetővé,
hogy Hitler fontos kapcsolatokra tegyen szert (például Wolfgang
Kapp-pal Berlinben, még az 1920-as puccskísérlet előtt). Mayr
később az SPD-hez csatlakozott, és elhatárolódott Hitlertől:
ellenzéki aktivistaként koncentrációs táborba zárták, és ott halt
meg 1945-ben.
Mayr bízta meg Hitlert 1919 szeptemberében „A zsidók és mi”
című téma kidolgozásával, Hitler pedig csak ekkor, az
etnonacionalista jobboldalhoz tartozó szerzők írásait olvasva
kezdett el alaposabban foglalkozni a zsidókérdéssel. Egykettőre
megértette azonban, hogy alapvető jelentőséget tulajdonítanak
a zsidókérdésnek az említett jobboldali körökben, és felmérte
azt is, hogy a lehető legradikálisabb álláspontot kell képviselnie,
ha ki akar tűnni a többiek közül. Nem az 1914 előtti Bécs
gyűlölködő légkörében szerzett indíttatások hatására, hanem
ebből a politikai megfontolásból kiindulva alakította ki Hitler a
maga antiszemitizmusát. Éppen ezért olyan árnyalatlan és
olyan elvont antiszemitizmus ez: Hitler egész egyszerűen
átvette a jobboldali szerzők azon meggyőződését, hogy a
zsidóság nem vallási közösség, hanem faj, hogy piócák a zsidók
a népek testén, mivel kizárólag a haszonlesés hajtja őket. A
pogromok pedig – úgymond – értelmetlenek: úgy kell kiirtani a
zsidókat, hogy írmagjuk se maradjon, tekintet nélkül a
történetükre, létezésük társadalmi feltételeire, a társadalmi
hierarchiában elfoglalt helyükre.
Hitler a maga összességében, mint kategóriát tagadta a
zsidóságot, így hát semmi szükség nem volt arra, hogy
bármiféle ismeretekkel rendelkezzen a zsidókról. A zsidóság
kategoriális tagadásában pedig kezdettől fogva benne rejlett a
megsemmisítő fenyegetés, jóllehet akkoriban még sem alkalma,
sem pedig eszközei nem voltak az említett fenyegetés valóra
váltásához. Az abszolút ellenség mindenesetre kapóra jött neki
ahhoz, hogy abszolút igénnyel lépjen fel: Karl Kraus már 1933-
ban megállapította, hogy a nácik alapvető törekvése a
megsemmisítés.
Fogolytársa, Rudolf Heß beszámolója szerint Hitler habozó
álláspontot foglalt még el a zsidókérdést illetően, amikor a
landshuti börtönben megírta Mein Kampf című könyvét. Végül
azonban – Bécsben eltöltött ifjúkori éveit átértelmezve – Hitler
politikai szempontból előnyös múltat költött magának annak
érdekében, hogy hiteles benyomást keltsen az etnonacionalista
jobboldal vezéreként. Ez azonban egyszersmind azt jelentette,
hogy el kellett feledtetnie valós életét, le kellett tagadnia
bizonyos hatásokat, és el kellett tüntetnie a nyomokat. Pedig
valójában még saját családja történetével sem volt teljesen
tisztában: 1930 körül, amikor szárnyra kapott az a híresztelés,
hogy ő maga is rendelkezik zsidó felmenőkkel, genealógiai
szakértőket hívott segítségül, márpedig ez arra utal, hogy ő
maga sem tartotta kizártnak a lehetőséget.

***

1920 októberében Hitler Ausztriába utazott. Járt Braunauban,

Salzburgban és Innsbruckban is. Salzburgi beszéde lényegében
véve hatástalan maradt. Rövid időre ellátogatott ekkor Bécsbe
is, hogy felkeresse a húgát, Paulát. Az akkor huszonnégy éves
hajadon nem is hallott bátyjáról a háború óta, most mégis
elvitte vásárolni, és tisztességesen felruházta. Paula mélyen
hívő katolikus volt, és az is maradt. Angela nevű féltestvérével,
a Bécsi Egyetem zsidó diákegyleti menzájának vezetőjével is
találkozott a fővárosban Hitler, aki 1938-as bevonulása előtt
1921-ben járt utoljára Bécsben, és december 28-án beszédet
mondott a régi városházán.

***

1921-ben került kapcsolatba Hitler Dietrich Eckarttal, a bohém

költővel, drámaíróval és újságíróval. Eckart lett az a mentor, aki
elvégezte az utolsó simításokat a közszereplő Hitler „figuráján”.
Eckart ugyancsak művész volt a maga módján, ráadásul
megszállottan érdekelte a politika, és ő is sokat forgolódott
zsidó körökben 1914 előtt. Az ő közvetítésével ismerte meg
Hitler Heinrich Hoffmannt, a müncheni fotográfust, és
asszisztensét, Eva Braunt. Hoffmann jelentős sikert aratott Ein
Jahr bayerische Revolution im Bilde (A bajor forradalom egy
esztendeje képekben) című fotóalbumával, amelyből 120 000
példány kelt el.
Eckart kedveltette meg Hitlerrel a Berchtesgaden közelében
magasló Obersalzberg környékét. Itt rejtőzött el Eckart 1923-
ban, amikor becsületsértés, illetve testi sértés miatt perbe
fogták, de nem akart megjelenni a bíróság előtt. 1923
áprilisában járt Hitler első ízben az Obersalzbergen rejtőzködő
Eckartnál, aki már ugyanazon év december 26-án meghalt
szívelégtelenségben: utolsó műve így Hitler figurája volt.
Eckart Peer Gynt megtestesülésének látta Hitlert, és azt várta
tőle, hogy Ibsen színpadi hőséhez hasonlóan a világ királyává
váljon, de amazzal ellentétben tartósan győzedelmeskedjen és
tündököljön. Éppen ezért azt is a lelkére kötötte Hitlernek, hogy
az erőszak alkalmazásától sem riadhat vissza, ha csakugyan el
akarja érni a céljait. Mitikus identitással ruházta fel Hitlert
Eckart (a Thomas Mann-i értelemben) és mitikus küldetéssel:
nem valami vagy valaki újjászületéseként, hanem új
megváltóként. Ilyenformán pedig egy új elbeszélés ragyogó
kiindulópontja és egyben főhőse lett Hitler, aki csakugyan újra
meg újra a saját (kitalált) történetét mondta el beszédeiben, ha
mindez káprázat és projekció volt is csupán. Hitler
küldetésének – végső soron önbeteljesítésének – szolgálatába
állította tehát az erőszakot is. A voltaképpeni kérdés ugyanis a
következőképpen hangzik: amíg hetvenkedő, hóbortos
álmodozó volt csupán, Hitler nem tűnt veszélyesnek. De vajon
honnét jött az erőszakra való hajlama? Csak a háború alatt nap
mint nap átélt brutalitásból? Az erőszak megbújik már a
színpadias önkép szívében is, amennyiben az addigi
önazonosság megtagadásra és megsemmisítésre kerül, hogy egy
látszatidentitás lépjen a helyébe. Ezt a törekvést, amely egy
hatalmasra növesztett látszat-ént állít egy kitalált élettörténet
középpontjába, teljes joggal nevezhetjük mitomániának. Ha
pedig netalántán mégiscsak összeomlik az egész konstrukció,
akkor kitörnek belülről a pusztító erők, mindazok ellen
fordulva, akik átláthatnak rajta, és nevetségesnek tarthatják.
Ha a mitománia nem is szolgál „magyarázattal” Hitler sikeres
politikai pályafutására, mégis érthetővé teszi „létezésének
különös szerepjellegét”, amiről Joachim Fest beszélt, és
ugyancsak érthetővé teszi a csáberő és a bűnözői hajlam azon
kettősét, amiből a Führer-hatás fakadt. Valójában persze nem a
valós személy, illetve a valós jellemvonások eltűnéséről, hanem
csak elleplezésükről van szó: a szerep, a látszat-személyiség a
„küldetés” eszközévé válik. Hitler egyébiránt tehetséges
imitátor volt, és az apró részletekig menően képes volt utánozni
más emberek sajátos viselkedését.
Összegzésképpen a következőket mondhatjuk tehát:
„Bámulatos, milyen gátlástalanul hazudott Hitler Mein Kampf
című könyvében az életét illetően. A könyv ugyanis nagyrészt
fikció. Hitler úgy akarta elbeszélni az életét, hogy úgyszólván
maguktól adódjanak belőle azok a politikai eszmék, amelyeket
1924-ben vallott.” A személyes előtörténetét firtató kérdésekre
mindig dühösen reagált a Führer.
Hitler csakugyan olyan ember volt, aki a semmiből jött: egy
hazug mitomán konstrukció semmijéből. Esztétikai mintája
Wagner Parsifal című operája volt, amit 1913-ban látott
Bayreuthban: a minden kísértésnek ellenálló megváltófigura, a
tökfilkó, aki a lovagok közé keveredve végül a hanyatló társaság
megmentőjévé és új vezérévé válik. Csakhogy már Goebbels és
Himmler is több ízben felhívta a figyelmet arra, hogy a
megváltásnak a Parsifalban megvalósuló víziója ellentmond a
nemzetiszocialista ideológiának. Hitler azonban annyira
szerette ezt az operát, hogy kitartott mellette pártja ellenében
is: Parsifalhoz hasonlóan ő sem volt az örököse senkinek, és se
elődökre, se mesterekre, se tanítókra nem volt szüksége, még
Wagnerre és Nietzschére sem. Zseni volt 19. századi értelemben
véve: kizárólag a maga erejéből ért el és csinált meg mindent,
saját alakját csakúgy, mint az ideológiát. És hogy ezt „bevették”,
abból tragédia lett.

***

Hitlernek megvolt a maga története Béccsel, nyitott számlája

azonban nem volt a várossal. Hitlert csakugyan döntő hatások
érték Bécsben az 1913-at megelőző években, de nem politikai
vagy ideológiai, hanem esztétikai értelemben véve: megszállott
Wagner-rajongóvá lett, aki több mint négyszáz opera-előadást
tekintett meg. Linzben szerzett első élményei óta a korabeli
Wagner-kultusz volt Hitler szellemi-esztétikai létközege. Jóllehet
művésznek tekintette önmagát, valójában kezdettől fogva (a szó
19. századi értelmében véve) dilettáns volt, azaz merőben
passzív műélvező, akinek alkotóereje nem öltött testet konkrét
alkotásokban. Sajátságos esztéticizmusa csak 1919 után lelte
meg tárgyát, amikor a politika területére vitte át. Ebben állt
Hitler eredetisége, ebből fakadt elképesztő hatása.
A fent említett előkészületeket követően komoly lökést kapott
Hitler fejlődése Bayreuthban, 1923 után. Nem igaz, hogy Hitler
félreértette volna, inkább úgy mondhatnánk, hogy Bayreuth
értelmében véve magáévá tette Wagnert, habár Wagner-képe –
többek között a bécsi előadások hatásának is köszönhetően –
„modernebb” volt a bayreuthi Wagner-örökösökénél.
Hatalomra jutása után pedig Hitler a párt egyes vezetőivel is
szembeszegülve az állami kultusz rangjára emelte Wagner
életművét.
Hitler esztéticizmusa személyes vonatkozásban a
nyilvánosság számára felkínált képben nyilatkozott meg, abban,
ahogyan a megmentő, sőt a megváltó szerepében lépett fel,
akárcsak Parsifal; politikai téren pedig abban nyilvánult meg,
hogy kezdettől fogva kitüntetett figyelemmel viseltetett a
képzelet birodalma iránt, amelynek megdolgozására és
irányítására már 1933-ban külön minisztériumot létesíttetett. A
Német Birodalom területén alkotó minden egyes művész – a
zenészektől kezdve a képzőművészeken át egészen a filmesekig
– részét képezte ennek a sajátos hálózatnak, amelyet
kifejezetten azért hoztak létre, hogy uralma alá hajtsa a
„néptársak” képzeletvilágát, mégpedig a rasszista világkép
szellemében, amelynek gyilkos lényege fokról fokra került
napvilágra.
A Wagner-kultusz pedig úgyszólván az államvallás rangjára
emelkedett a Harmadik Birodalomban. Ebben a tekintetben
igazat adhatunk Hans Rudolf Vagetnek, aki a bevett
vélekedésekkel ellentétben azt állítja, hogy tulajdonképpen egy
sajátos esztétikai szemlélet instrumentalizálta itt a politikát.
Richard Wagner írásainak antiszemitizmusa viszont nem
játszott szerepet Hitler ideológiai fejlődésében; alkalmasint
inkább a Bayreuthi Ünnepi Játékok felelős vezetőinek
antiszemitizmusa erősíthette meg felfogását ezt a végzetes
téren, amely számára szűzföld volt.
A Mein Kampf lapjain mindazonáltal nem kerül szóba a
Wagner-téma. Az elfojtott bécsi tapasztalatok közé tartozott ez,
mert sok olyasmire emlékeztethette Hitlert, amit önképe
propagandisztikus újraalkotása során át kellett értékelnie:
mindenekelőtt a zsidókkal ápolt kapcsolatai során szerzett
nagyon is valós pozitív tapasztalatokra. Hiszen annak idején
meglehetősen nevetséges csodabogárnak számított Hitler
Bécsben, és mindenkinek az idegeire ment végeérhetetlen
monológjaival, zárkózottságával és párbeszédre való
képtelenségével: félszegsége és gyámoltalansága inkább
részvétet, mintsem rokonszenvet keltett azokban, akiknek
dolguk akadt vele.
A Mein Kampf megírása idején Hitler nem tett még szert az
alapvető fontosságú bayreuthi tapasztalatokra, viszont a bécsi
esztéticizmus szellemiségére alapozva újraalkotta már önmagát
mint közszereplőt, létrehozva az 1919-es esztendő
zűrzavarában „a politika területére vetődött művész” képét. Az
új néptribunus ilyeténképpen összefantáziált identitása – a
mitománia minősített esete – Richard Wagner jegyében állt, és
felhasználta a Bécsben megtekintett Wagner-előadások egyes
elemeit, mígnem végül Hitler „művész-politikusi”
önértelmezésében csúcsosodott ki. A politológus Eric Voegelin
egy Novalistól vett idézettel világította meg a Hitler-problémát:
Legyen olyan a világ, amilyennek én akarom. És legfőképpen:
Biztosítson a világ megfelelő kereteket és megfelelő közönséget
a fellépéseimhez.
 ***

Hitler mítosz-politikája szöges ellentétben állt Sigmund

Freudéval. Míg Hitler a propaganda összes rendelkezésre álló
lehetőségét kihasználva politikai eszközzé formálta és az
eljövendő birodalom szolgálatába állította a maga kitalált mű-
figuráját, addig Freud, a mitikus indentitás minden formájának
radikális kritikusa, dekonstruálta a zsidó hagyomány egyik
alapvető mítoszát, és igyekezett megmutatni azt, hogy
miképpen is gyökereznek voltaképpen az emberi pszichében a
vallási képzetek. Hatalmas történelmi irónia rejlik tehát a két
„Bécsben kiművelődött” férfiú „mítosz-stratégiájának”
ellentétében.
 9

Téli játékok

A politikai álmodozás bűn.

Kurt Schuschnigg

Ausztria a doktorok köztársasága volt. Szép számmal akadtak

jogi doktorátussal rendelkező ügyvédek a politikai spektrum
mindkét szélén, a keresztényszocialisták és a szociáldemokraták
között egyaránt, sőt még a nácik között is. A nácik
kirakatjogásza, Arthur Seyß-Inquart bicegve járt, mégpedig egy
háborús sebesülés következtében – legalábbis ezt állította.
Hazugság volt persze ez is, akárcsak a többi vonása annak a
képnek, amelyet Seyß-Inquart a nyilvánosság felé mutatott,
hiszen valójában egy hegyi túrán szerezte a sérülését tíz évvel a
háború után. Az igaz, hogy katonáskodott a háború idején, de
sértetlenül megúszta. Seyß-Inquart testesítette meg az osztrák
nácik kettős stratégiájának legális oldalát az Anschluss
előkészítése során, de szoros kapcsolatokat ápolt a mozgalom
terrorista szárnyával is.
Arthur Seyß-Inquart 1892-ben született Csehországban, és az
ottani német kisebbség nacionalista, antiszemita közegében
nőtt fel. Seyss nevű nagyapja egy Maria Antonia Inquart nevű
nőt vett feleségül, így kapta fiuk, majd unokájuk a kettős nevet,
amelyet a születési anyakönyvi kivonatban még Seissnek írtak.
Joghallgató korában Arthur Seyß-Inquart gyakorta látogatta a
bécsi udvari operát, mégpedig ugyanúgy az olcsó állóhelyekre,
sőt alkalmasint ugyanazokra az előadásokra jegyet váltva, mint
Adolf Hitler.
Politikai tekintetben Seyß-Inquart Georg von Schönerer híve
volt, és buzgón támogatta a politikus antiszemita irányvonalát.
A háborúban néhány hónapig az olasz fronton szolgált, és a
Vitézségi Érem ezüst fokozatával tüntették ki. Ott, az 59.
salzburgi gyalogezred kötelékében ismerkedett meg a bencés
rendhez tartozó Bruno Spitzl tábori pappal, aki később
egyházközségének, a Bécs nyugati részén fekvő Dörnbach nevű
városrésznek a plébánosa lett. 1917-ben szerezte meg Seyß-
Inquart a jogi doktorátust, és nyitott ügyvédi irodát a
fővárosban: ügyvédként jó néhány zsidó ügyfele és ugyancsak
számos zsidó konkurense akadt. Seyß-Inquart belépett a
Deutsche Gemeinschaft (Német Közösség) nevű, radikális
antiszemita és szocialistaellenes irányvonalat képviselő titkos
szervezetbe, valamivel később pedig az ernyőszervezetként
működő Deutsch-Österreichischer Volksbundba (Német-Osztrák
Népi Szövetség), illetve a katolikus Neuland-Bundba (Új-föld
Szövetség). Seyß-Inquart udvarias, előzékeny férfi hírében állt,
és mivel mélyen hívő katolikus lévén rendszeresen járt
templomba, állandó kapcsolatban állt Bruno Spitzl páterrel, akit
ingyenes jogi tanácsokkal látott el, sőt alkalmanként
előadásokat is tartott a templomában. Az ügyvéd felesége,
Gertrud Máschka – három leánygyermek anyja – nem vett részt
ebben a maskarádéban, hanem még a II. világháború után is
nyíltan a nácik hívének vallotta magát.
Seyß-Inquart, aki a Café Central törzsvendége volt, és
mindennap ott fogyasztotta el a kávéját, olyan körökben
forgolódott, ahol azt hitték, hogy a nemzetiszocializmus
megnemesíthető („beoltható”), mint valami növény. Seyß-
Inquart 1931 decemberétől az NSDAP híve volt, és pártoló
tagként havi száz schillinget fizetett be a párt kasszájába, tagja
volt továbbá a Steirischer Heimatschutz (Stájer Honvédelem)
nevű szervezetnek is, amelynek álcája alatt valójában az NSDAP
működött. Az 1936-os esztendő folyamán Seyß-Inquart gyorsan
emelkedett a ranglétrán, és hamarosan pártja élvonalához
tartozott.

***

Hermann Göring irodájában már 1936-ban olyan Német

Birodalom-térkép függött, amelyen nem szerepelt önálló
Ausztria. Hitler azonban megüzente türelmetlenkedő ausztriai
híveinek, hogy két évet várniuk kell még, amíg eljön az idő –
ami minden bizonnyal a fegyverkezési erőfeszítésekre utalt.
Csakis akkor hajthatja végre Németország az Anschlusst, ha
készen áll a fegyveres konfrontációra, üzente híveinek a
Führer, egyszersmind biztosítva őket arról, hogy nem
feledkezett meg róluk: „Hiszen én vagyok Ausztria hű
Eckehardja.” A Paris-Soirnak adott 1936. január 25-i
interjújában Hitler úgy fogalmazott, hogy Berlin nem tartja
akutnak az Anschluss kérdését: „Bécsnek belpolitikai okokból
van szüksége erre a mumusra.” Stehlin, a francia nagykövetség
katonai tanácsadója 1936-ban jelentést küldött Párizsba arról,
hogy a német légierő két éven belül bevethető állapotban lesz, a
francia kormányt azonban nem érdekelték egy ilyen alacsony
rendfokozatú tiszt nézetei.
Dollfuß meggyilkolása után, amelynek felelőssége
Németországra hárult, Hitler megváltoztatta stratégiáját, és
Franz von Papen egykori kancellár személyében új nagykövetet
nevezett ki Bécsbe. Von Papen megbízatása az volt, hogy
lépésről lépésre haladva és az alkalmas időpontot kivárva
készítse elő az Anschlusst.
Schuschnigg hitt abban, hogy sikerülhet megfelelő viszonyt
kialakítania Németországgal, legalábbis átmenetileg, amíg
stabilizálódik Ausztria gazdasági és külpolitikai helyzete. Ennek
érdekében Schuschnigg 1935 februárjában hivatalos látogatást
tett Párizsban és Londonban.
1936 tavaszán Schuschnigg bevezette az általános
hadkötelezettséget a tizennyolcadik életévüket betöltött férfiak
körében. Starhemberg úgy vélte, hogy ezzel veszélybe kerül a
Hazafias Front befolyása, és tiltakozásképpen kilépett a
kormányból. Az 1936 májusában újjáalakult kormányban
immár a külügyminiszteri tárcát is magához vonta
Schuschnigg, és ettől fogva egyre hajlamosabbá vált az előre
senkivel nem egyeztetett döntésekre.
Schuschnigg elutazott Hitlerhez Berchtesgadenbe, és július 11-
én aláírta a két ország majdani viszonyát megalapozó
egyezményt. „Két német állam”-ról tesz említést ez a
megállapodás: Németország elismeri Ausztria függetlenségét,
Ausztria pedig kinyilvánítja, hogy német állam. Mivel Hitler
megszüntette az ezer márkás zárlatot, Ausztria ismét
exportálhatta áruit Németországba, és hamarosan visszatértek
a német turisták.
Schuschnigg politikájának legfőbb célja a továbbiakban az
volt, hogy „ne kínáljon támadási felületet Hitlernek”. Az osztrák
kancellár ezenkívül biztosítani akarta a külpolitikai status quót,
hogy a belpolitikára koncentrálhasson. Úgy vélte, hogy
„nyugalomra, rendre, szoros gyeplőre” van szüksége az
országnak: magabiztosabban léphetne ugyanis fel Ausztria, ha
talpra állna végre a gazdaság, és megszűnne az erős külföldi
függőség. Ennek a politikának a biztosítását szolgálta tehát az
1936-os berchtesgadeni egyezmény, úgyhogy a továbbiakban a
kancellár igyekezett elkerülni mindenféle provokációt
Németországgal szemben.
Az NSDAP ausztriai legalizálását meg lehetett tagadni arra
hivatkozva, hogy a hivatásrendi államban nem működnek
pártok, csakhogy mindeközben ezrével kerültek szabadlábra a
korábban letartóztatott illegális nácik. Még a kormányba is
bekerült egy német-nemzeti politikus (Horstenau, a
Staatsarchiv vezetője) és egy álcázott náci (Guido Schmidt mint
külügyi államtitkár). A Vorarlbergből származó Schmidt a Stella
Matutina intézet növendéke volt egykor, akárcsak Schuschnigg
kancellár, és a Németországgal való kiegyezést szorgalmazta.
Alapos okkal feltételezhetjük azonban, hogy Schmidt kezdettől
fogva a németek érdekeit szolgálta, még akkor is, ha ennek
bizonyítása egy később lefolytatott perben nem sikerült.

A szabadon engedett nácik hamarosan kimutatkoztak,

bebizonyítva, hogy eleve képtelenség bármiről is megegyezni
Hitlerrel. Amikor az olimpiai játékok előkészületei során – a
nácik által bevezetett rituálé szerint – Athénból Berlinbe vitték
a fáklyát, sorozatos nemzetiszocialista tüntetésekre került sor
az Ausztriát átszelő útvonal mentén. 1936. július 29-én
nagyszabású politikai ünnepséget tartottak a bécsi
Heldenplatzon a legfőbb állami méltóságok részvételével. A
náciknak sikerült több ezer belépőjegyet szétosztaniuk híveik
között, akiket a fehér lábszérvédőikről lehetett felismerni, mivel
az SA egyenruhája akkor még be volt tiltva. A nácik, akik a
legelső sorokban foglaltak helyet, a fáklya megérkezésekor
felugrottak a helyükről, és hangos üdvrivalgásban, illetve „Sieg
Heil!” kiáltásokban törtek ki. A hangszórókból felhangzó
osztrák szövetségi himnusz helyett a nácik a Deutschlandliedet
(Deutschland, Deutschland über alles…), majd az akkoriban
még betiltott Host Wessel-dalt harsogták, Starhemberg herceg, a
legfőbb sportvezető szónoklatát pedig lehurrogták.
Starhemberg ezek után parancsot adott a rendőrségnek a rend
helyreállítására, s az hangos fújolás közepette szorította ki a
térről a nemegyszer heves ellenállást tanúsító, fehér
lábszárvédőt viselő tüntetőket. Letartóztattak ez alkalommal jó
néhány baloldali ellentüntetőt is.

1936. november 14-én Schuschnigg azt mondta a francia

nagykövetnek, hogy végső lehetőség gyanánt megfontolja a
monarchia visszaállítását. A kancellár ezt megelőzően titokban
találkozott már Habsburg Ottóval, 1937 januárjában pedig
újabb találkozóra került sor Vaduzban. A francia nagykövet
szkeptikusan fogadta az ötletet, és úgy vélte, hogy egyetlen évet
sem bírna ki az újra bevezetett monarchia. Jellemző
mindazonáltal, hogy már ekkor végső lehetőségekben
gondolkodott Schuschnigg, éppen ezzel a lehetőséggel nem élt
azonban akkor, amikor csakugyan eljött a cselekvés ideje.
Náci tömegtüntetésekre került sor 1937 februárjában, amikor
von Neurath német külügyminiszter hivatalos látogatást tett
Bécsben. A Hazafias Front harmincezer ellentüntetőt
mozgósított, és szállított a fővárosba az ország egész területéről,
akik „Heil Österreich!” és „Heil Schuschnigg!” kiáltásokkal
járták az utcákat.
 Az illegális náci párt hétfős bizottságot választott 1937.
március 7-én a Schuschnigg-gal folytatandó tárgyalásokra. Azt
is eldöntötte a párt, hogy kettős stratégiát fog folytatni a
továbbiakban: egyrészt Seyß-Inquart vezetésével megkísérli a
legális utat, vagyis a politikai közeledést, miközben másrészt a
radikális szárny fokozott erővel folytatja a terrorista akciókat.
1937 szeptemberének elején Mussolini hivatalos berlini
látogatásra indult, és vasúti szerelvénye áthaladt Ausztria
területén, de se maga Schuschnigg kancellár, se Schmidt
külügyminiszter nem volt hajlandó arra, hogy innsbrucki
megállóján köszöntse a Ducét. Így végül Michael Skrubl
belügyminiszterre és rendőrfőnökre, a hivatásrendi állam 1934-
ben elfogadott alkotmányának egyik atyjára hárult a feladat.
Louis de Blaas protokollfőnök is elkísérte a Ducét a német
határig, átadva neki Alwine Dollfuß üdvözletét, mivel amúgy is
érdeklődött az asszony és gyermekei hogyléte felől.
Németországból hazatérve Mussolini tudatta Schuschnigg-gal,
hogy semmiféle változás nem történt Olaszország és Ausztria
kapcsolatában. November elején Olaszország mindenesetre
csatlakozott a Németország és Japán között létrejött
antikomintern paktumhoz. 1937 novemberének közepén Hitler
Berlinben fogadta Lord Halifax angol külügyminisztert,
Chamberlain miniszterelnök közeli barátját. A találkozó során
Hitler megbizonyosodott arról, hogy Nagy-Britannia nem fog
határozott lépéseket tenni az Anschluss végrehajtása esetén.
1937 júliusától fogva Schuschnigg kancellár egyre
látványosabb engedményeket tett az osztrák náciknak, így hát
ugyanazokat a jogokat követelték maguknak a betiltott
szociáldemokraták is. A nácik azonban 1937 ősze óta egyre
fokozták a nyomást, egyre elszántabb titkos akciókat hajtottak
végre, nagy mennyiségben csempésztek például az országba
tiltott propagandakiadványokat. 1937/38 fordulóján immár
osztrák területen feltartóztatták Passau főpolgármesterét,
akinek az autója tele volt nemzetiszocialista brosúrákkal.

***

1937. november 20-án díszvacsorát rendeztek a Belvedere

kastély kertészlakában, amely 1936 tavasza óta Schuschnigg
kancellár magánrezidenciája volt. Az egyszintes, egyszerű
homlokzatú épületet díszkert rejtette el az utcán járók tekintete
elől. Fekete-fehér márványpadlóval, stukkódíszítésű
mennyezetekkel, hatalmas perzsaszőnyegekkel, damaszttapétás
falakkal, empire és biedermeier stílusú bútorokkal, egyszóval
pompásan alakították ki a tágas belső tereket: saját, még a
modellvasútját is befogadó szobái voltak itt Schuschnigg Kurti
nevű fiának, illetve a kancellár Bastel becenévre hallgató
adjutánsának, Georg Bartl alezredesnek és édesapjának.
Nehezen találták meg a vendégek a ház belsejébe vezető utat a
bokrok és fák között, pedig rendőrök strázsáltak mindenütt.
Néhányan úgy érezték magukat, mintha egy fenyegetett
diktátor szigorúan őrzött rejtekhelyére igyekeztek volna. Az
őszülő, egyszerű keretes szemüveget viselő kancellár azonban
egyáltalán nem úgy festett, mint valami zsarnok. Fehér kesztyűs
katonák szolgálták ki a vendégeket. Csak a svájci és a francia
nagykövet szerepelt a meghívottak között, a Németországot
képviselő Franz von Papen nem.
Az egyik falon ott függött még Schuschnigg nemrégiben
elhunyt hitvesének portréja, a kancellár jegyese azonban ekkor
már Vera von Czernin-Chudenitz grófnő volt. A grófnő előző,
Leopold Fugger von Babenhausen báróval, a német légierő
őrnagyával kötött házasságát annak ellenére érvénytelenítették,
hogy négy közös gyermekük volt. Nem is hagyták szó nélkül a
nácik a Vatikánnak a katolikus kancellárral szemben tanúsított
előzékenységét, Schuschnigg azonban mindaddig nem vette
feleségül a grófnőt, amíg el nem dőlt Ausztria sorsa.

***

Hitler az 1936-ban megkötött egyezség óta kivárásra játszott, és

továbbra is kettős stratégiát alkalmazott Ausztriával szemben:
egyrészt fenntartotta a politikai és gazdasági nyomást, másrészt
szubverzív akciókkal a társadalom destabilizálására, illetve a
félelem légkörének megteremtésére törekedett. Mindeközben
pedig gőzerővel folyt Németország felfegyverzése, illetve a
versailles-i szerződések fokozatos revíziója: a hadkötelezettség
újbóli bevezetése, a Rajna bal partján fekvő területek katonai
megszállása, a Saar-vidék Németországhoz csatolása egy
népszavazást követően, illetve a háborúhoz szükséges
infrastruktúra kiépítése. Szintén az ezután következő lépések
előkészítését szolgálták a politikai és katonai vezetés körében
végrehajtott tömeges leszámolások is.
Egy Berlinben megtartott titkos konferencián Hitler 1937.
november 5-én ismertette nagyszabású háborús terveit. A
tanácskozáson készült dokumentumok közül fennmaradtak
Friedrich Hoßbach ezredes feljegyzései, amelyek több
ellenvéleményt is rögzítenek, például Neurath külügyminiszter,
illetve két magas rangú katonai vezető – Werner von Blomberg
birodalmi hadügyminiszter, a Wehrmacht főparancsnoka,
valamint Werner von Fritsch, a szárazföldi erők főparancsnoka
– részéről, akik ellenezték a nyugati hatalmak ellen indítandó
háborút. Néhány héttel később mindhármukat felmentették
tisztségükből, mégpedig a nácik bevett szokása szerint egy előre
megrendezett kutyakomédia keretében.
 Blomberg azért kényszerült lemondásra, mert kiderült, hogy
második, fiatal felesége valaha prostituáltként dolgozott (Hitler
és Göring volt a két tanú az esküvőjükön), Fritschet pedig
homoszexualitással vádolta meg egy manipulált tanú, úgyhogy
kénytelen volt von Brauchitschnak átadni a pozícióját. Mivel a
birodalmi hadügyminiszter hivatalát megszüntették, Hitler
vette át a főparancsnokságot a teljes német haderő felett.
Wilhelm Keitelt nevezték ki a Wehrmacht
főparancsnokságának élére, miközben tizenhat idősebb
tábornokot nyugdíjaztak, huszonnégy további tábornokot pedig
áthelyeztek. Hitler, aki komoly ellenállásra számított, a
történtek után kijelentette, hogy a tábornokok egytől egyig
gyávák. Elmozdították pozíciójából Neurath külügyminisztert is,
akinek hivatalát Joachim von Ribbentrop vette át. Új
nagykövetek kerültek a legfontosabb állomáshelyekre, Rómába,
Bécsbe és Tokióba. Von Papen bécsi nagykövet azonban
mindent megtett annak érdekében, hogy továbbra is
nélkülözhetetlen maradjon, már pusztán csak önvédelemből is,
hiszen a nácik egyik terve a bécsi német nagykövetség előre
megszervezett ostromát és a nagykövet meggyilkolását
irányozta elő az Ausztriába való bevonulás ürügyeként.
Jóllehet ő mozgatta a szálakat a német haderő kulcspozícióiért
folytatott intrikákban, Hermann Göringnek nem sikerült
politikai hasznot kovácsolnia a történtekből, és hatalmának
kiterjesztése helyett kénytelen volt beérni a vezértábornagyi
kinevezéssel. 1938. február 4-én tartotta első ülését az új német
kormány – és egyszersmind az utolsót is a nemzetiszocialista
rezsim történetében. Ekkorra ugyanis minden jelentőségüket
elveszítették már a politika hagyományos formái.
Jó oka volt Göringnek arra, hogy a politikai-katonai
tisztogatást követően megpróbálja magához ragadni a
kezdeményezést. Az osztrák válság elterelhette a figyelmet a
németországi történésekről, hiszen ezeket akár
puccskísérletként, illetve a nácik soraiban tapasztalható
ellenállásként is értelmezhették volna külföldön. Jodl
vezérezredes a következőket jegyezte fel naplójába: A Führer el
akarja terelni Európa figyelmét a Wehrmacht vezetésében
kitört válságról, Schuschnigg jobban teszi hát, ha erőfitogtatás
helyett inkább reszketni kezd a félelemtől.
1938 márciusának zűrzavaros napjaiban Hermann Göring
volt a legfőbb kezdeményező, és politikai, illetve gazdasági
céljait szem előtt tartva mindvégig hideg fejjel irányított. Hitler
viszont idegesen és szentimentálisan viselkedett a Német
Birodalom első terjeszkedő manővere idején, vagyis szokatlanul
habozó magatartást tanúsított az Anschluss végrehajtásakor.

***

1938. január 25-én szokatlan természeti jelenség volt

megfigyelhető Bécsben: este nyolc órától körülbelül éjfélig
hatalmas aurora borealis villódzott a város felett, zöld, sárga és
kék fénybe borítva az egész égboltot. Sok helyen kivonultak a
tűzoltók, pedig nem volt mit oltaniuk. A régi időkben vészterhes
események előhírnökének tartották az északi fényt – de ugyan
ki hitt még az efféle babonákban?
Némelyek később azt állították, hogy pestismadarat is láttak
ugyanekkor Bécsben. Carl Zuckmayer például „a veréb egy
albínószerű változatát” említi visszaemlékezéseiben, amelynek
tollazatát fakó pettyek és foltok díszítették. Pestismadárnak a
csonttollút nevezték a középkorban, 1938-ban azonban senki
nem vont már le messzemenő következtetéseket az efféle
előjelekből.
 A köztársasági elnök bizakodását sem rendítették meg az
említett jelenségek. 1938-as újévi köszöntőjében Wilhelm
Miklas hangot adott abbéli reményének, hogy Ausztria
szabadon és függetlenül, „keresztény-német szellemben” és
Isten iránti rendületlen bizalommal folytathatja tovább
jobbközép politikáját, leküzdve és harmóniában oldva fel az
éles ellentéteket. Süssön melegen a világra a béke napja!
Január 15-én rendezték meg Bécsben a szokásos Operabált,
amely Schuschnigg kancellár jóváhagyásával 1935 óta állami
szubvencióban részesült. Ebben az évben Sigmund Freud lánya,
Mathilde Hollitscher tervezte jó néhány hölgy báli ruháját.
Ragyogó benyomást keltett a bálon maga a kancellár is, és
látványos fényképek jelentek meg a bécsi sajtóban a
vendégekről. (1939. február 21-én rendezték meg a következő
Operabált, mégpedig a német birodalmi kormány határozott
utasítására, az azt követő hosszú szünet azonban egészen 1956-
ig tartott.)
1938. január 11-e után tömeggyűlésekre került sor Bécsben és
az összes tartományi fővárosban a Vasgyűrű (Eiserner Ring),
illetve az Osztrák Birodalmi Szövetség (Reichsbund der
Österreicher) szervezésében: a monarchia mellett tettek hitet a
résztvevők több mint ötven rendezvényen, amelyek sok tízezer
embert mozgattak meg.

***

Ernst Lothar, a Theater in der Josefstadt intendánsa matinét

rendezett 1938. január 23-án „Ausztria versben” címmel. A
klasszikus szerzők, például Franz Grillparzer költeményei
mellett Nikolaus Lenau, Rainer Maria Rilke, Richard Beer-
Hofmann, Hugo von Hofmannsthal, Herman Broch, Franz
Werfel és Alfred Polgar verseit szavalták a színészek. Politikai
demonstráció volt ez az esemény, amelyet Kurt Schuschnigg
kancellár, Hans Pernter kulturális miniszter és Guido Zernatto,
a Hazafias Front főtitkára részvételével tartottak meg. Zajos
tetszésnyilvánítás tört ki, miután Ernst Lothar elszavalta Franz
Grillparzer „Sie sollen ihn nicht haben, den grünen
Donaustrand” („Nem lehet övék a zöld Duna-part”) kezdetű
versét: felállva tapsolt páholyában maga a kancellár is. Sokak
számára, akik hittek az új Ausztriában, rémisztően aktuálisnak
tűnt ez az 1840-ben írott költemény.
Ebből a matinéból merített talán némi bátorságot
Schuschnigg? Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ha némileg
habozva is, de elrendelte a nácik elleni fellépést. A Daily
Telegraph című angol lapnak adott interjújában a kancellár
kijelentette: „Széles szakadék választja el Ausztriát a
nácizmustól. Mi nem hiszünk az önkényuralomban.”
Január 25-én razziát tartott a rendőrség a Teinfaltstraße egyik
épületében, nem messze a kancellári hivataltól és a
Burgtheatertól. Hivatalosan annak a héttagú bizottságnak az
irodái működtek az épületben, amely az 1936-ban megkötött
szerződés óta a Hazafias Front (Vaterländsiche Front) és az
NSDAP közeledését volt hivatott elősegíteni, a kormány
azonban nagyon jól tudta, hogy valójában az ausztriai NSDAP
illegális főhadiszállását rendezték be itt, és „Barna ház” néven
emlegette az épületet a baloldal is. A bizottság vezetője a
szövetségi hadseregből elbocsátott százados, Josef Leopold,
helyettese pedig az ügyvéd Dr. Leopold Tavs volt.
A razzia során a rendőrség lefoglalt egy 1938-as esztendőre
vonatkozó akciótervet, amely többek között előirányozta, hogy
áprilistól kezdve a nácik figyelmen kívül hagyják a kormány
összes korlátozását és tilalmát, nyíltan viselik gallérjukon a
horogkeresztes jelvényt, karlendítéssel köszöntik egymást, és
mindenütt horogkeresztes zászlókat tűznek ki. Szó esett
továbbá arról is, hogy az osztrák rendőrség kötelékéből
titokban máris sokan csatlakoztak az SS-hez, így számítani lehet
a támogatásukra. A nácik terve az volt, hogy provokációikkal
vagy lemondásra, vagy a szövetségi hadsereg bevetésére
kényszerítik Schuschniggot, ez utóbbi pedig – a belső béke
fenntartására, illetve a vérfürdő megakadályozására hivatkozva
– ürügyet szolgáltat majd a német bevonulásra. Franciaország
és Anglia részéről nem számítottak határozott ellenlépésekre a
nácik. A bevonulás másik lehetséges ürügyeként szóba került
egy von Papen ellen elkövetett látszólagos vagy valóságos
merénylet is. Nem lehet kizárni, hogy csakugyan így próbáltak
volna megszabadulni von Papentől a nácik, hiszen
megpróbálkoztak ugyanezzel már az 1934-es Röhm-puccs során
is, von Papen azonban akkor – Schleicher tábornokkal
ellentétben – kicsúszott az NSDAP pribékjeinek markából.
„R. H.” szignó szerepelt a Teinfaltsraßén lefoglalt akcióterven,
márpedig ez csakis Rudolf Heß nevének kezdőbetűit jelenthette.
Az osztrák kormány azonban nem akarta, hogy a nyilvánosság
értesüljön a fenyegető veszély valós mértékéről, és
stratégiájának megfelelően kínosan igyekezett elkerülni a
Németországra vonatkozó utalásokat: ezért nem szerepelt Heß
neve a sajtóközleményekben, amelyek egyszerűen „Tavs-terv”-
et emlegettek. A héttagú bizottságot mindenesetre feloszlatták,
a Teinfaltsraßén álló épületet pedig bezárták.

***

1938 januárjának végén német–osztrák téli sportversenyeket

rendeztek Garmisch-Partenkirchenben. A német felet Hans von
Tschammer und Osten birodalmi sportvezető
(Reichssportführer) képviselte, aki meghívta az eseményre
Seyß-Inquartot. És – úgymond merő véletlenségből – felbukkant
a helyszínen von Papen is, aki állítólag ezért érkezett, hogy
megtekintse a Reißersee partján megrendezett bobversenyt.
1914 előtt kialakítottak már itt egy természetes vonalvezetésű
pályát, és itt rendezték meg az 1936-os téli olimpia versenyeit is.
Hivatalos tárgyalások kizárólag a német–osztrák Alpesi
Egyesületről folytak 1938. január 29-én, mintegy mellékesen
szóba került azonban a német–osztrák viszony jövője is, illetve
az, hogy nagyobb szerephez kellene juttatni a „nemzetieket” az
osztrák kormányban. Von Papen, a Weimari Köztársaság egyik
sírásója indította útjára a lavinát, ez a találkozó volt ugyanis a
március közepén kicsúcsosodó eseménysor kiindulópontja.
Már egy héttel a találkozó után értésére adták von Papennek,
hogy bécsi missziója véget ért, az egykori kancellár és
gyakorlott úrlovas azonban ezúttal sem esett ki a nyeregből,
hanem igyekezett továbbra is nélkülözhetetlenné tenni magát.
Berlinben lezajlott már addigra a nagy leszámolás, és minden
jel arra utalt, hogy immár megbízható csapattal vághatnak neki
a náci vezetők a további radikális lépéseknek. Von Papen ebben
a helyzetben Hitlernél tett búcsúlátogatását használta fel arra,
hogy előálljon az ötletével: nevezetesen azt javasolta a
Führernek, hogy találkozzon Schuschnigg kancellárral. Hitler a
maga részéről kapott az alkalmon, és von Papenre bízta
Schuschnigg meggyőzésének feladatát, egyúttal pedig Berlinbe
rendelte és új instrukciókkal látta el Seyß-Inquartot.
Február 10-én, a színlelt búcsúfellépés alkalmával a francia
nagykövet ugyanolyan elegánsnak látta von Papent, mint
mindig: halványan csíkozott világoskék zakó, kék nyakkendő,
kék zokni, agilis kék szem. Még mosolygott is von Papen,
miközben általánosságban véve az európai egyensúlyról
beszélt.
 Azzal nyilvánvalóan tisztában volt az egykori nagykövet, hogy
Hitler és Schuschnigg találkozója óhatatlanul eszkalációhoz
vezet majd. Schuschnigg-gal folytatott megbeszélésén –
gyakorlott hazudozó lévén – mindenesetre azt állította, hogy
Hitlernek nem volt tudomása Heß terveiről, és arról is
biztosította a kancellárt, hogy Hitler „baráti ajánlatot” tesz majd
neki Berchtesgadenben, továbbá becsületszavát adja Ausztria
függetlenségének megőrzésére. Hathatósan támogatta ezt a
manővert Guido Schmidt, a külügyminisztérium ifjú
államtitkára is, aki egy közvetítőn keresztül a kancellár minden
egyes lépését jelentette Berlinbe. Schuschnigg megbízott
Schmidtben, mivel nem tudta, hogy – alighanem inkább
karriervágyból, mintsem politikai meggyőződésből – áruló lett.
Az Anschlusst követően Schmidt beérte azzal, hogy gazdasági
előnyökkel jutalmazták árulását, és igyekezett távol tartani
magát a politikától. Amikor pedig a háború után pert indítottak
ellene, végül mégis felmentették.
Schuschnigg kancellár végül beleegyezett a berchtesgadeni
utazásba, de ragaszkodott a találkozó titokban tartásához. Még
az utazást megelőzően értesítette azonban az angol és a francia
nagykövetet, és igyekezett elnyerni Mussolini támogatását.

***

Mielőtt február 12-én elutazott Berchtesgadenbe, Schuschnigg

kancellár hivatalába kérette Bécs polgármesterét, a klerikális
Richard Schmitzet, és őt jelölte ki utódául arra az esetre, ha a
továbbiakban nem tudná ellátni hivatalát. Tizenegy óra utánra
várták Schuschniggot a Berghofban. Államtitkára, Guido
Schmidt kíséretében szállt fel a kancellár a Salzburgba induló
vonatra: inkognitóban utaztak, és sífelszerelést vittek
magukkal, mintha kirándulni indulnának. Ezúttal is groteszk
maskarádéval vette kezdetét a tragédia, és nem ez volt az utolsó
ilyen eset. Schuschnigg és Schmidt autóval utazott tovább
Salzburgból Berchtesgadenbe, ahová időközben megérkezett
von Papen is.
Mielőtt átlépte a német határt, Schuschnigg tájékoztatta
Salzburg tartomány biztonsági főnökét úti céljáról, majd
hozzátette: zárják le a határt, és haladéktalanul kezdjék meg a
katonai mozgósítást, ha huszonegy óráig nem érkezne vissza.
Számtalan katonai ellenőrzőponton kellett áthaladnia
Schuschnigg kancellárnak az Obersalzbergre vezető úton:
Hitler jó előre gondoskodott arról, hogy már az utazás alatt
ráijesszen.
Schuschniggnak nem állt szándékában újabb engedményeket
tenni a találkozón, Hitler azonban, akit alapos információkkal
látott el – többek között – von Papen, pontosan tudta, miképpen
billentheti ki egyensúlyából az osztrák kancellárt: szigorúan
megtiltotta neki a dohányzást, nyíltan szidalmazta és
fenyegette, jó ideig várakoztatta minden magyarázat nélkül,
végül pedig erős nyomást gyakorolt rá: „Vagy aláírja a
szerződést, vagy értelmetlen bármiről is beszélnünk, és
eredménytelenül zárul ez a tárgyalás; márpedig ebben az
esetben még ma éjszaka meg fogom hozni a magam döntéseit.”
Ugyancsak fenyegető benyomást tett Schuschniggra Hitler hegyi
főhadiszállásának egész légköre, illetve a magas rangú
katonatisztek jelenléte, akik maguk sem igazán értették, hogy
mi végre rendelték oda őket.
Az Obersalzberg környékének kiépítése 1934-ben kezdődött
meg. Habár a nácik rengeteg támogatóval rendelkeztek
Berchtesgaden környékén, nem mindenki mondott le önként a
házáról, illetve a gazdaságáról: sokan csak a kényszernek, sőt a
börtönbüntetéssel való fenyegetésnek engedtek végül. A nácik
ettől fogva befektetéseket eszközöltek a környéken: új üzemek –
részben hadiüzemek – létesültek, és egyre több külföldi
munkaerőre volt szükség; itt építették fel a dachaui
koncentrációs tábor egyik melléktáborát is. Új kormányzati
repülőteret építettek továbbá Ainrigban, közvetlenül az osztrák
határon. 1937 után alig juthatott már be a területre közönséges
halandó. Annál nagyobb számban tanyáztak itt az illegális
osztrák nácik, többnyire az Osztrák Légió (Österreichische
Legion) tagjai, akik innen szervezték hazai akcióikat, illetve a
fegyvercsempészetet.
Jeges volt a Führer főhadiszállására vezető út, amikor
Schuschnigg megérkezett: csak egy lánctalpas vontató
segítségével sikerült feljutnia a kancellárnak a Berghofba. Nem
sokkal a megérkezés előtt közölte Schuschnigg-gal von Papen,
hogy jó néhány tábornok is jelen lesz a megbeszélésen. Az is
feltűnt a kancellárnak, hogy az SS-őrszemek többsége az
Osztrák Légió tagja.
Gyalázatos színjáték volt ez a berchtesgadeni találkozó, egyike
az események jelen fázisában meglehetősen gyakori groteszk és
tragikus helyzeteknek. A jólnevelt, kifinomult Schuschnigg
Hitler megjátszott dühével és tombolásával szembesült. Egész
egyszerűen megalázták, jóllehet utólagos beszámolóiban
igyekezett ezt némileg enyhíteni. Pedig ez még csak az előjáték
volt: sokkal durvább megaláztatások is követték később, amikor
megfosztották a hatalmától.
Schuschnigg „birodalmi kancellár úr”-nak szólította Hitlert,
Hitler viszont következetesen a „Schuschnigg úr” megszólítást
használta, és miközben Ausztriát is beleértve „népem”-ről
beszélt, így fenyegetőzött feltétlen engedelmességet követelve:
„Engedelmességet követelek magától, és rá is fogom
kényszeríteni az engedelmességre, szükség esetén akár
fegyveres erővel. […] Meg fogom semmisíteni magát.”
„Szakadatlan nemzetárulás” volt Ausztria egész története,
harsogta Hitler. Schuschnigg megpróbált ellenvetést tenni,
mondván: „Mi, osztrákok a német történelem lényeges és
értékes részének tekintjük saját történelmünket.”
Hitler a nemzetiszocialistákkal szemben bevezetett
korlátozások maradéktalan és azonnali eltörlését követelte
Ausztria részéről, továbbá azt, hogy részesítsék amnesztiában a
börtönbüntetésre ítélt nácikat, nevezzék ki belügyminiszterré
Seyß-Inquartot, hadügyminiszterré Glaise-Horstenaut, és rajtuk
kívül az NSDAP-tag Dr. Fischböck is kapjon miniszteri tárcát az
osztrák kormányban. Azt az igényét is bejelentette Hitler, hogy
váltsák le Wilhelm Zehner tábornokot, a honvédelmi
államtitkárt, továbbá Alfred Jansát, a vezérkari főnököt. Ha
pedig követelései nem teljesülnek, tette hozzá, Németország be
fog vonulni Ausztriába. (Hitler tudomást szerzett arról, hogy
Jansa katonai védelmi tervet dolgozott ki.)
Miután Schuschnigg az összes fent említett követelést
visszautasította, Hitler fennhangon magához rendelte Keitel
tábornokot, mint aki azonnali utasításokat akar adni: persze ez
is a színjáték része volt csupán, hiszen nem készültek még el a
bevonulás tervei – mégis hatott.
Mindeközben apróbb megaláztatásokban sem volt hiány.
Amikor Schuschnigg kancellár engedélyt kért a dohányzásra,
hogy rendezhesse gondolatait, Hitler durván ráförmedt: „Az én
jelenlétemben senki nem dohányzik!” Hogy nyomatékot adjon
Hitler követeléseinek, Walter Reichenau tábornok előhozta az
ország német katonai megszállásának esetére készített terveket.
Ezt követően jelentették, hogy meg van terítve az ebédhez.
Szótlanul fogyasztották el a tárgyaló felek a levest, a húst és az
almás rétest. „Szálfatermetű, fess SS-legények” szolgálták fel az
ételt „makulátlan fehér pincérkabátban”. Ebéd után, miközben
megitták a likőrt, Hitler nagy kegyesen engedélyezett a
kancellár számára egy cigarettát.
Egyáltalán nem volt mozgástere Schuschniggnak, mégsem
engedett az összes pontban: arra hivatkozott, hogy bizonyos
ügyekben, például az új miniszterek kinevezését illetően
kizárólag a köztársasági elnök az illetékes. A kancellár
mindazonáltal késznek mutatkozott arra, hogy felterjessze
Seyß-Inquartot az igazságügyi miniszter posztjára; Hitler pedig
a maga részéről úgy tett, mintha nem ismerné a szóban forgó
férfiút, és szándékosan hibásan ejtette ki a nevét. Schuschnigg
ezt követően nyilvános garanciákat követelt Ausztria
fennmaradására, Hitler pedig csakugyan becsületszavát adta
erre.
Arra is hajlandó volt Hitler, hogy visszarendelje
Németországba Josef Leopoldot és Leopold Tavst, a két illegális
aktivistát, hiszen eleve az osztrák NSDAP újjászervezését
fontolgatta. Úgy gondolta, hogy lépésről lépésre haladva kell
döntésre vinni az Anschluss kérdését, mondhatni oly módon,
hogy az bizonyos idő elteltével szinte magától következzék be,
akárcsak a hatalom megragadása Németországban 1933-ban.
A következőképpen nyilatkozott Hitler: „Történelmi
küldetésem van, és végre is fogom hajtani. […] A legnehezebb
utat tettem meg, ami német embernek valaha is megadatott, és
enyém a német történelem legnagyobb teljesítménye, amire
német ember valaha is képes volt. És nem erőszakkal, hanem
népem szerető támogatásával értem el mindazt, amit elértem.”
Azt is kijelentette, hogy nagyobb joggal mondhatja osztráknak
magát, mint Schuschnigg. Rendezzen a kancellár szabad
népszavazást Ausztriában, és mérkőzzenek meg egymással.
„Abban az egyben bizonyos lehet, hogy meg fogom oldani az
úgynevezett osztrák kérdést, vagy így, vagy úgy!” Ezek után
egyre nyíltabb fenyegetőzésre ragadtatta magát: „Ki tudja –
talán egyszer csak ott termek Bécsben, akár a tavaszi vihar.”
Hogy oldja a feszültséget, Schuschnigg megkérdezte Hitlertől,
járt-e Bécsben a háború óta. Egy ízben felkereste Leondingban a
szülei sírját, és egyetlen éjszakát töltött csupán Bécsben, azt is
titokban, hiszen kitiltották az országból, felelte a Führer.

Nem sokkal este tíz után megtörten érkezett vissza Schuschnigg

Salzburgba. Meglepetésére a határt addigra lezárták. Jóllehet ő
maga adta ki a parancsot arra az esetre, ha nem érkezne vissza
este kilencig, annyira elgyötörte a kancellárt a
Berchtesgadenben töltött nap, hogy megfeledkezett saját
utasításáról. Schuschnigg vasárnap hajnali három órakor
érkezett vissza a fővárosba. Szombat délre elterjedt a
berchtesgadeni találkozó híre, és komoly nyugtalanságot keltett
Bécsben. A hivatalos közlemények eleinte cáfolták, hogy
csakugyan sor került volna ilyen tárgyalásokra, később
„kötetlen találkozó”-t emlegettek, pedig valójában nemhogy
kötöttségekről, de valóságos kényszerhelyzetről volt szó.
Schuschnigg kancellár – továbbra is kitartva a titkolózás
mellett – a maga részéről igyekezett elbagatellizálni a találkozó
jelentőségét, és elhallgatni a megbeszélés tartalmát, vagyis a
sajtó irányában azt a látszatot keltette, mintha jó, békés
megállapodás született volna. A bécsi gyárakban mégis tiltakozó
sztrájkokra került sor, és a munkások jelszava így hangzott:
Nem hagyjuk, hogy eladjanak bennünket Hitlernek!
Schuschnigg abba a hitbe ringatta magát, hogy képes egyedül
tárgyalni Hitlerrel, és saját szakállára elrendezni a dolgokat, így
a berchtesgadeni találkozó után még inkább elszigetelődött, és a
pánikhangulat megelőzése érdekében kizárólag Miklas
köztársasági elnököt és munkatársai legszűkebb körét
tájékoztatta a történtekről. Csakhogy Miklas, aki egészen addig
soha nem számított jelentős politikai tényezőnek, nem volt
hajlandó elismerni a Berchtesgadenben kötött megállapodást.
A német Wehrmacht mindeközben hadgyakorlatot tartott az
osztrák határ közvetlen közelében, és jóllehet szokásos
csapatmozgásokat emlegettek a hírek, félreérthetetlen volt a
fenyegető szándék. Ezt az alkalmat használta fel Schuschnigg
kancellár arra, hogy rábeszélje az egyezmény aláírására az
elnököt, mondván: máskülönben akuttá válik a német
bevonulás veszélye.
Wilhelm Miklas, aki a régi vágású demokraták közé tartozott,
voltaképp nem volt elkötelezett híve a hivatásrendi államnak,
inkább a hárompárti parlamentáris rendszert részesítette volna
előnyben. Seyß-Inquart kinevezésétől sokáig ódzkodott, de
mivel hívő katolikus volt, nagy benyomást tett rá a hír, hogy
Seyß-Inquart buzgó templomba járó. Még azt is tudni vélték,
hogy Seyß-Inquart Ausztria függetlenségének valamilyen
formában történő megőrzését szorgalmazza.

Csak hosszas vitákat követően került sor végül az osztrák

kormány átalakítására Hitler követeléseinek szellemében. Seyß-
Inquart lett a belügyminiszter, és ebbéli minőségében
egyszersmind a biztonsági szolgálatok feje, a bécsi rendőrséget
is beleértve; ugyancsak az ő, illetve helyettese, Hugo Jury
irányítása alá tartoztak a Néppolitikai Referatúrák
(Volkspolitische Referate). Ilyenformán pedig a nácik
betekintést nyertek az összes rendőrségi és bírósági aktába.
Külügyminiszterré Guido Schmidtet nevezték ki, és tárca
nélküli miniszteri posztot kapott Glaise-Horstenau, illetve Guido
Zernatto. A politikai okokból elítélteket amnesztiában
részesítették.
 Az Osztrák Légió harmincezer tagja térhetett haza
Németországból, akiket természetesen fűtött a bosszúvágy. A
Németországból Ausztriába menekült papokat kiutasították az
országból, az osztrák sajtó pedig nem tehetett többé említést
arról, hogy Németországban üldözik a katolikusokat. Ausztria
ráadásul kötelezettséget vállalt arra is, hogy soha nem fogja
megkísérelni a Habsburg restaurációt.
Arra azonban – Ausztria gazdasági érdekeire hivatkozva –
nem volt hajlandó Schuschnigg, hogy csatlakozzon Berlin
Csehország-ellenes politikájához. Bécsben eleinte nyugodtan
viselkedtek a nácik, hiszen ilyen értelmű utasítással tért haza
Berlinből Seyß-Inquart, vidéken azonban igyekeztek
nyugtalanságot kelteni. Schuschnigg nem fordult beszédben az
osztrák néphez, mivel Berchtesgadenben ígéretet tett arra, hogy
kivárja, amíg Hitler legközelebb felszólal a Reichstagban.
A baloldal politikai vezetői mindeközben arról tanácskoztak,
hogy mikor és hogyan tanúsítsanak ellenállást, Schuschnigg
kancellár azonban egyelőre nem mert hozzájuk fordulni, mivel
attól tartott, hogy ezzel eljátszaná Mussolini jóindulatát.

***

1938. február 14-én Bécs még egyszer megmutatta a világnak a

maga ceremoniális pompáját: Guido Schmidt, az új
külügyminiszter ünnepi fogadásra invitálta a Hofburgba a
diplomáciai testületek tagjait. Estélyi öltözékben jelentek meg a
vendégek, jó néhányan a császári idők uniformisait viselték,
Innitzer bíboros vörös talárban pompázott. Keringőt játszott a
zenekar, az ajtóknál a Heimwehr fekete egyenruhás őrszemei
posztoltak. Ragyogtak a kristálycsillárok és a dekoltázsok, de
közben mindenféle politikai híresztelések szállongtak. Aztán
hirtelen kialudt a világítás, így sötétben játszott tovább a
zenekar. Hamarosan visszajött az áram: még nem borult éji
sötétbe Ausztria.
A Mária Terézia császárnő termeiben sétálgató vendégek
között Schuschnigg kancellár félrevonta a francia nagykövetet,
akit országa barátjának ismert. Puaux, aki titokban már a
legrosszabbtól tartott, azt mondta: „Vouz avez bonne mine.”
(Nagyon jól néz ki.) Így leplezte el a helyzet komolyságát és az
ellenségek gonosz mesterkedését az ártalmatlan látszat. Egy
márványkandalló mellett álltak meg, amelyben nagy fahasábok
lángoltak. „Forróság van itt – mondta Schuschnigg –, de
Berchtesgaden óta még ennél is forróbb a helyzet egész
Ausztriában.” Az angol titkosszolgálatot már tájékoztatták,
suttogta a kancellár. Majd Hitler viselkedését kommentálva
megjegyezte: „Tébolyult az az ember, és egyenesen Istennek
képzeli magát.” Soha, egyetlen kormányfő sem bánt még úgy
külföldi politikussal, mint Hitler vele, tette hozzá Schuschnigg.
A nagykövet döbbent arcát látva azonban Puaux fülébe súgta:
„Muszáj mosolyognunk.” Végül fesztelen benyomást keltve vált
el egymástól a két férfi, mivel addigra jó néhányan figyelték
már őket.

Miklas köztársasági elnök február 16-án beadta a derekát, és

kinevezte biztonsági, illetve belügyminiszterré Seyß-Inquartot.
Seyß-Inquart pedig a rádióban kijelentette: Ettől fogva én
mondom meg, hogy mi a nemzeti politika. Néhány napra rá
szabadlábra helyezték a Bécstől délnyugatra fekvő wöllersdorfi
büntetőtáborban raboskodó összes náci foglyot.
Seyß-Inquartot már másnap fogadta Berlinben Hitler, és a
frissen kinevezett miniszter úgyszólván magától értetődő
módon náci karlendítéssel üdvözölte a Führert. Ez volt kettejük
első személyes találkozása. Seyß-Inquart állítólag síkra szállt
Ausztria függetlensége mellett, és elutasította a Katolikus
Egyház ellen folytatandó kultúrharcot. Himmlerrel és Frick
belügyminiszterrel is találkozott ekkor Seyß-Inquart, és
Himmlernek később a következőket írta: Kimondhatatlan
boldogsággal tölti el, „hogy a Führer eszköze” lehet. Immár
nyíltan viselhették Ausztriában horogkeresztes jelvényeiket a
nácik, a karlendítés azonban csakis akkor volt megengedett, ha
nem fejezett ki agresszív szándékot.
Schuschnigg kancellár február 18-án hosszú megbeszélést
folytatott a francia nagykövettel. A kancellár annak
kinyilvánítására kérte Angliát és Franciaországot, hogy alapvető
fontosságú szempontnak tekintik Ausztria függetlenségét.
Schuschnigg abban reménykedett, hogy hamarosan meghívást
kap Rómába, a Mussolinihez vezető szálak azonban ekkorra
már elszakadtak. A francia nagykövet sorra küldte
figyelmeztető jelentéseit Párizsba: Hitler kijelentette, hogy
Európa a kisujját sem fogja mozdítani, ha bevonul Ausztriába,
és a legkevésbé sem tart a francia légierőtől. Vagyis Európának
nem szabad tovább vesztegetnie az időt, sürgősen meg kell
szerveznie az osztrák főváros védelmét, és haladéktalanul újra
aktiválnia kell a stresai frontot.
1938. február 20-án Hitler beszédet mondott a Reichstagban
az osztrák kérdésről, és ezt a beszédet a RAVAG nevű osztrák
rádióállomás is közvetítette. A vidéki városok főterein első
ízben volt hallható Hitler-beszéd szerte Ausztriában. Bécs utcái
valósággal elnéptelenedtek a beszéd idejére. Hitler a gazdasági
sikereit emlegette, egyetlen szót sem ejtett azonban Ausztria
függetlenségéről, sem pedig a Berchtesgadenben megkötött
egyezményről, vagyis nem tartotta be a becsületszavát. Ehelyett
az alpesi országot fenyegető polgárháborús veszélyről
értekezett, „faji önrendelkezési jogot” követelve az Ausztriában
és Csehországban élő németek számára. Ahelyett, hogy adott
szavát betartva tiszteletben tartotta volna Ausztria önállóságát
és függetlenségét, Hitler az azonosságokat hangsúlyozta: „Nem
csupán a nép azonossága, hanem a hosszú közös történelem és
a közös kultúra is összefűzi a Birodalommal Német-Ausztriát.”
Hitler beszéde után tömegtüntetéseket tartottak a nácik az
egész országban, mégpedig a német nagykövetség
szervezésében. A harsány „Sieg Heil!” kiáltásokkal felvonuló
tüntetők azonban egyelőre még civil ruhát viseltek. Eddigi
stratégiájának és a hivatásrendi állam szellemének megfelelően
Schuschnigg kancellár erre föl betiltatott mindenféle politikai
gyűlést, vagyis célja az ország politikai életének, illetve politikai
szervezeteinek teljes megbénítása volt. Ám hogyan lehetett
volna végszükség esetén az ellenállás erőit mozgósítani egy
megbénított országban?

Schuschnigg azzal válaszolt Hitlernek, hogy február 24-én

beszédet mondott az immár teljesen jelentéktelenné vált
osztrák parlamentben. Von Papen német nagykövet mogorván
hallgatta végig a kancellár beszédét. Schuschnigg kijelentette:
„Ausztria keresztény, német, autoritárius és hivatásrendi
szövetségi állam”, amely életképes, és készen áll
függetlenségének megvédelmezésére, majd emlékeztetett
Dollfuß kancellárra, illetve arra, hogy gyilkosai nácik voltak, és
megemlítette Hitler Berchtesgadenben tett ígéreteit. Ausztria –
úgymond – immár tanúbizonyságot tett jószándékáról; most
azonban kénytelen határozottan kijelenteni: eddig, és ne
tovább! Ugyancsak szót ejtett Schuschnigg az 1918 óta
történtekről, és arról, hogy „a Német Birodalom sikeres
Führerének szavában bízva” cselekedett, továbbá hangsúlyozta
Ausztria gazdasági helyzetének javulását, a pénzügyek, a
mezőgazdaság és a turizmus felvirágzását. Az Úristen nem fogja
cserben hagyni Ausztriát, tette hozzá. (Csakhogy Istenre
hivatkozott vele szemben Hitler is.)
„Továbbra is irányadó az osztrák nép rendíthetetlen akarata
és felelős vezetőinek szilárd meggyőződése azt illetően, hogy
Ausztriánknak Ausztriának kell maradnia. […] Élni és virágozni
fog ez az ország, mert jelen formájában is saját népét, a német
kultúrát és a német sorsot szolgálhatja, illetve az egész világot a
béke szellemében. […] Német állam vagyunk, szabad állam
vagyunk, és ebben az országban mindenki egyenlő a törvény
előtt.”
Az utóbb idézett mondat az osztrák zsidóknak szolgáltatott
garanciát, ha nem is említette meg őket konkrétan. És jóllehet
Schuschnigg kancellár nem adta fel Istenbe vetett bizodalmát,
azt sem rejtette véka alá, hogy Isten csakis azokat segíti meg,
„akik elszántságot, töretlen akarást tanúsítanak akár a
legvégsőkig, és hajlandók minden erejüket latba vetni. Mivel
pedig mi a magunk részéről igenis elszántak vagyunk, kétség
sem férhet a győzelemhez. Így hát, bajtársaim, mindhalálig:
piros-fehér-piros!”
Annak ellenére, hogy a rádió is közvetítette Schuschnigg
beszédét, csaknem százezres tömeg gyűlt össze a Ringstraße
Parlament előtti szakaszán azért, hogy az ott felszerelt
hangszórókon keresztül hallgassa meg a kancellárt. Miután
Schuschnigg befejezte beszédét, felzúgott a tömegben az
„Ausztria! Ausztria!”, illetve a „Piros-fehér-piros, mindhalálig,
bizony!” kiáltás. Sokan összegyűltek a Schwarzenbergplatzon, a
francia nagykövetség épülete előtt is, nyilvánvalóan
Franciaország segítségében reménykedve.
A berchtesgadeni diktátumra utalva „igazi német békéről”
beszélt Schuschnigg. A kancellár mozgósító erejű beszéde
fokozta a harckészséget, csakhogy nem biztathatta harcra
honfitársait az, akinek kerülnie kellett a provokációt.
Mintha megkönnyebbültek volna a kávéházakban üldögélő
emberek, furcsa események zajlottak viszont a
Kärntnerstrassén, ahol a rendőrségi kordonok ellenére jelentős
tömeg verődött össze. Két zajos csoport igyekezett itt
túlharsogni egymást: egyfelől a „Piros-fehér-piros – Hitler
haljon meg most!”, másfelől az „Adolf Hitler, ő a Führer!” jelszót
skandálták, miközben az volt a kérdés, hogy a Dollfuß-dal vagy
a Horst Wessel-dal hallatszik-e ki végül jobban az általános
hangzavarból. A Ringen mindeközben feltorlódtak a különféle
zászlókkal feldíszített autók. A legnagyobb káosz mégis a Hotel
Sacher előtt uralkodott, ide tért be ugyanis a parlamentben
elmondott beszéde után Schuschnigg kancellár. Egymással
feleselő kórusok alakultak itt is, miközben lovas rendőrök
igyekeztek szétoszlatni a tömeget. Schuschnigg tulajdonképpen
pihenni indult a szállodába, de csak jóval éjfél után állt helyre a
nyugalom.
Schuschnigg parlamenti beszéde után Innitzer bíboros
elrendelte, hogy tartsanak esdeklő istentiszteleteket, Isten
segítségét kérve az osztrák béke megőrzése érdekében tett
erőfeszítésekhez. A kancellár beszéde ugyanis – úgymond –
örömmel és büszkeséggel tölt el minden igazi osztrák hazafit.
Grazban, „a népfelkelés városában” viszont az SA egyenruhát
nem viselő osztagai szállták meg a főteret, és nemcsak a
hangszórókat rongálták meg Schuschnigg beszéde alatt, hanem
még a városházára is kitűzték a horogkeresztes zászlót. Olyan
hangosan énekelték a nácik a Horst Wessel-dalt, hogy egyetlen
szót sem lehetett hallani a kancellár beszédéből. A rendőrséget
arra utasították, hogy csakis erőszakos cselekmények elkövetése
esetén lépjen közbe.
 Az ezt követő szombaton Grazba irányították az osztrák
hadsereg egységeit, erre a napra ugyanis hatalmas
tömegfelvonulást hirdettek meg ott a nácik, amire hatvanezer
hívüket várták az ország minden részéből. A hadsereg egységei
ágyúkat helyeztek el, géppuskafészkeket építettek ki a város
területén, katonai járművek cirkáltak az utcákon, és harci
repülőgépek jelentek meg a város felett. A felvonulást így végül
lefújták: Schuschnigg kancellár megnyert egy jelentéktelen
ütközetet, mivel ezúttal még elrettentette a nácikat az
erődemonstráció.
Vasárnap az osztrák függetlenség harmincezer híve vonult fel
helyettük a város utcáin. A baloldal mozgósította a munkásokat,
Schuschnigg azonban Seyß-Inquart követelésére leváltotta a
demonstráció szervezőjét, a Hazafias Front stájerországi
vezetőjét, Dr. Alfons Gorbachot.

***

Habsburg Ottó is megpróbált még egyszer és egyben utoljára

beavatkozni az események menetébe: 1938. február 17-én kelt
titkos levelében Schuschnigg felelősségét hangsúlyozta a nehéz
helyzetben, és emlékeztette a kancellárt egykori tiszti esküjére,
illetve a legitimista eszme szolgálatában szerzett érdemeire.
Most pedig – úgymond – neki kell fenntartania „a tiszteletre
méltó osztrák eszmét”, máskülönben elbukik az egyház utolsó
védműve Közép-Európában.
Felajánlotta Ottó azt is, hogy végszükség esetén elvállalja a
kancellári hivatalt, és kinyilvánította, hogy készen áll a harcra:
„Szilárdan eltökéltem, hogy akár a legvégsőkig is elmegyek a
nép és az állam védelmében, és nem kétlem, hogy maga a nép is
támogat ebben.” Ottó ezenkívül azt javasolta Schuschniggnak,
hogy támaszkodjon a politikai baloldal erőire, a
szociáldemokratákra és a szakszervezetekre Hitler ellenében,
amit a kancellár idővel megfogadott, bár későn és csak ímmel-
ámmal.
A Brüsszel északkeleti részén fekvő, Evere nevű városrész
repülőterén készenlétben álltak a Belga Királyi Repülőklub
gépei, hogy szükség esetén három fivérével együtt gyorsan
Bécsbe szállíthassák Ottót és kíséretét. Habsburg Ottó hajlandó
lett volna akár fegyveres erővel is szembeszállni Hitlerrel, amit
azonban Schuschnigg kancellár kénytelen volt visszautasítani:
Túl sok forog kockán, sőt talán minden. Egy vérrel
beszennyezett vagy külföldi segítséggel végrehajtott restauráció
lejáratná a dinasztia eszméjét, sőt talán Ausztria vesztét okozná.

***

Ami ezután következett, az már tényleg tánc volt a vulkán

tetején. A francia nagykövetség február 22-én fogadást adott
Miklas elnök és hitvese tiszteletére. Negyvenöt személyre
terítettek meg a tágas étkezőben, amelyet hatalmas, a Place de
la Concorde-ot és a versailles-i kastélyt ábrázoló freskók
díszítettek az 1900-as évek stílusában. A francia dicsőség efféle
fitogtatása azonban ironikus megjegyzésekre késztette a
nagykövetet, mivel Franciaország éppen belső válságát élte, és
külpolitikailag jóformán cselekvésképtelen volt.
Pár nappal később, február 28-án ugyancsak a francia
nagykövetségen felhangzott a Kék Duna és a Császárkeringő. Ez
volt az utolsó vacsora, az utolsó könnyed csevegés, az utolsó
tánc – még mindig gondtalan derűvel, ahogyan csakis Bécsben
lehetséges, állapította meg a nagykövet. Császári ragyogást
kölcsönöztek ennek az estének a nagy számban megjelent
arisztokraták: a meghívottak közé tartozott Louis von
Rothschild, a bankár, és Raoul Auernheimer író és újságíró,
Theodor Herzl unokaöccse is. Több mint kétszáz palack Cordon
Rouge fogyott el aznap este, vagyis mulatozás közben
fogyasztották el a vacsorát. Még hajnali öt órakor is táncolt
némelyik pár, az utolsó vendégeket pedig tejeskávéval és
virslivel bocsátották útjukra.
Puaux éjjel két órakor folytatta utolsó személyes beszélgetését
Schuschnigg kancellárral, aki a francia becsületrend
nagykeresztjét tűzte ki erre az alkalomra. Guido Schmidthez,
aki egy pillanatra belehallgatott a beszélgetésbe, a következő
szavakkal fordult a francia nagykövet: „Mondtam vagy tettem-e
bármit is valaha egy olyan Németország érdekei ellen, amely
tiszteletben tartja Ausztria függetlenségét?” Puaux ugyanis
nagyon jól tudta azt, hogy Schmidt a nácik ügynöke.
A nagykövet azt tanácsolta ezen az estén a kancellárnak, hogy
mielőbb utazzon el Mussolinihez, Schuschnigg azonban
megmakacsolta magát, és ehelyett inkább arra kérte Puaux-t,
hogy próbáljon meg azonnali gazdasági segítséget kieszközölni
a francia kormánynál Ausztria számára, ha egyszer a katonai
támogatás eleve nem jöhet szóba. Puaux ezek után a
főlépcsőhöz kísérte a kancellárt, Schuschnigg pedig keményen
kezet szorított vele, és határozottan a szemébe nézett: mintha
némi szomorúság bujkált volna a mosolyában, arcáról azonban
a tiszta lelkiismeret sugárzott – legalábbis így látta a nagykövet.
Március 9-én Puaux részletes jelentést küldött Párizsba arról,
hogy csakis Anglia, Olaszország és Franciaország
megállapodása mentheti meg Ausztriát, ámde hasztalan:
március 10-én lemondott a francia kormány, és Párizs politikai
vezetés nélkül maradt az Ausztria tekintetében sorsdöntő
napokra.
 Március 2-án Schuschnigg telefonbeszélgetést folytatott
Mussolinival, a Duce azonban csak Hitler látogatását követően
volt hajlandó fogadni az osztrák kancellárt. Ekkor értette meg
Schuschnigg, hogy minden elveszett, ekkor látta be azt, hogy
Seyß-Inquart áruló. Március 3-án Hitler Berlinben fogadta Sir
Nevile Hendersont, az angol nagykövetet, és határozottan
tiltakozott az angolok zavaró manőverei ellen, továbbá
kijelentette, hogy fel fogja venni a harcot, ha Anglia
megpróbálja keresztülhúzni a szándékait. Ellenállásra erről az
oldalról a Führernek a továbbiakban nem kellett számítania.

Egyre többen használták Bécsben demonstratív módon a náci

karlendítést. Nagy tömeg verődött össze esténként az
Operaházzal szemben, a Kärntnerstraße és az Opernring
sarkán, az 1937-ben megnyitott német idegenforgalmi iroda
előtt, amelynek kirakatában nagy méretű Hitler-portré
díszelgett. Horogkeresztet tartó hatalmas birodalmi sas feszült a
saroképület domború sarkára, a bejárat felett a Deutsches Reich
felirat állt. Mellette pedig: Birodalmi Vasúti Központ a német
utasforgalom számára. Elegáns benyomást keltettek az iroda
kirakatának márványba foglalt, nagy méretű üvegfelületei. Jó
néhányszor tartottak már odabent illegális SA-gyűléseket,
pontosan tudták tehát a fővárosi nácik, hogy mi az úti cél. A
rendőrség pedig a tudósítani szándékozó újságírókat fenyegette
letartóztatással, nem pedig az engedély nélküli tüntetés
résztvevőit.
Nyíltan árusították itt a Volksrufot, ami hasonló antiszemita
lap volt, mint a Der Stürmer. De feltűnt újra a három nyíl is, a
szociáldemokraták 1932 óta használt, a nácik horogkeresztjére
válaszoló emblémája, illetve a felemelt ököl a „Szabadság!”
köszöntéssel. A rendőrség tétlenül szemlélte a fejleményeket. A
Hazafias Front tagjai „Heil Schuschnigg!”-gal köszöntötték
egymást. Felizzott a hangulat, kirakatok törtek be.
Egyértelműen kisebbségben maradtak a horogkeresztesek. A
türelmét vesztett baloldal fel akart lépni a nácikkal szemben,
amit a rendőrség megtiltott.
Néhány percre ismét nyílt politikai küzdelem zajlott ekkor az
utcán, amire 1934 óta nem akadt példa Ausztriában – az
elkövetkezendőkben pedig évekig nem volt rá lehetőség.
 10

Végzetes tavaszi éjszaka

Sehol a világon nem oly hatásos a vég, mint

Ausztriában.
Karl Kraus

1938 márciusának első napjaiban Schuschnigg kancellárnak be

kellett látnia, hogy csakugyan kénytelen lesz a végső
megoldáshoz folyamodni. Mivel szerte az országban, különösen
Grazban egyre inkább aktivizálódtak a nácik, a nemzeti
érzelmű ellenzékkel folytatott tárgyalások pedig
megfeneklettek, Schuschniggnak be kellett bizonyítania, hogy
az ország lakosságának többsége elutasítja az Anschlusst, ehhez
pedig a nép támogatására kellett alapoznia további stratégiáját.
Schuschnigg, aki rendületlenül hitt az „osztrák nemzet”
létezésében, úgy határozott, hogy záros határidőn belül
népszavazással fogja megerősíttetni az ország függetlenségét.
 Habsburg Ottó tanácsát követve, a keresztény
szakszervezetekhez közel álló Richard Schmitz polgármester
közvetítésével a kancellár kapcsolatba lépett a bécsi munkásság
képviselőivel, és március 4-én fogadta a nagy bécsi gyárak
üzemi tanácsaiból megválasztott, Friedrich Hillegeist és
Theodor Heinisch vezette küldöttséget. Nem barátként jöttek a
kancellárhoz, jelentette ki a két küldöttségvezető, a bécsi
munkások mégis készen állnak arra, hogy megvédelmezzék az
ország függetlenségét, ennek előfeltétele azonban a
szabadságjogok helyreállítása: ugyanazok a jogok illetik meg a
szociáldemokrata pártot is, mint az immár legalizált NSDAP-t. A
szakszervezeti szövetségen belül megtartandó szabad
választásokat, továbbá saját napilapot és jobb szociális
törvényeket követelt a delegáció. Négy órán keresztül tartott ez
az első megbeszélés, és a felek megállapodtak a folytatásban.
Schuschnigg szorongatott helyzetben volt tehát, de még nem
tört meg.

***

1938. március 5-én ünnepi rendezvényre került sor a Bécsi

Egyetemen Innitzer bíboros és több miniszter részvételével.
Johannes Hollnsteiner, a katolikus teológiai kar dékánja
kinyilvánította a német katolikus diákság hűségét Schuschnigg
kancellár iránt, a bíboros pedig ezt örömmel nyugtázta, egyúttal
azonban szót ejtett a német békéről, illetve a népnek az
egyházban játszott szerepéről is.

***
Schuschnigg kancellár tovább folytatta a bécsi munkássággal
megkezdett tárgyalásokat, Németországgal azonban nem volt
hajlandó újabb megállapodást kötni. Egyértelműen kiderült ez
március 5-én, amikor megjelent Bécsben Wilhelm Keppler,
Hermann Göring „rendkívüli ausztriai megbízottja”. Keppler
eredetileg vállalkozó volt, és már Hitler birodalmi kancellári
kinevezését megelőzően közvetített a nácik és az ipar képviselői
között, azóta pedig magasra emelkedett az SS ranglétráján:
1937. július 12-e óta az ő hatáskörébe tartoztak az Ausztriát
illető kérdések, az 1938-ban végrehajtott tisztogatások után
pedig külügyi államtitkárrá nevezték ki.
Magánrezidenciáján, a Belvedere kastély kertészlakában
fogadta a német küldöttet Schuschnigg kancellár, aki előbb „a
rejtett agresszió iskolapéldájának” nevezte a Keppler által
előterjesztett, állítólag a „jobb együttműködést” szolgáló
javaslatokat, majd kijelentette, hogy Németország ezzel a
berchtesgadeni megállapodást semmibe véve kísérletet tett az
Anschluss leplezett megvalósítására, illetve arra, hogy
csatlósállamává tegye Ausztriát. Keppler a kormány újabb
átalakítását, illetve a két ország katonai együttműködését
követelte, a tárgyalás azonban hamarosan véget ért, mivel
Schuschnigg határozottan visszautasította a német
követeléseket, vagyis vállalta a konfrontációt Hitlerrel, és nem
volt hajlandó további engedményekre.
Hogy úrrá legyenek átmeneti tanácstalanságukon – hiszen
egyelőre maga Seyß-Inquart sem kapott újabb utasításokat
Berlinből –, március 7-én és 8-án zavargásokat robbantottak ki
Bécs utcáin a nácik: nemcsak jelszavakat kiabáltak a
randalírozók, hanem számos olyan járókelőt is zaklattak, akiket
zsidónak véltek.
 ***

1932/33 fordulóján az akkori német kancellár, Kurt von

Schleicher tábornok megpróbált szövetséget kötni a
szakszervezetekkel, hogy megakadályozza Hitler hatalomra
jutását. Csakhogy egyrészt jócskán megkésett próbálkozás volt
ez, másrészt túlságosan nagy volt a kölcsönös bizalmatlanság.
Ugyanígy járt most Schuschnigg kancellár is, aki megpróbált
nyitni a baloldal felé, mivel megértette, hogy szüksége van a
munkások szavazataira.
Mintegy háromszázötven szakszervezeti bizalmi részvételével
tartottak munkásgyűlést március 7-én a Bécs északi részén
fekvő, Florisdorf nevű városrész (XXI. kerület) egyik
munkásszállásán. Ez volt a politikai baloldal első legális
rendezvénye 1934 óta – és hosszú ideig egyben az utolsó is.
Kizárólag gyakorlati problémák szerepeltek a tanácskozás
napirendjén, politikai követelésekről, illetve a hivatásrendi
állammal való esetleges együttműködésről nem esett szó.
„Előbb a szabadság, azután a harc!” – hangoztatta az egyik fiatal
résztvevő, és ez is bizonyítja, hogy a munkások jócskán
alábecsülték a veszélyt.
Március 8-án fogadta Schuschnigg a munkásképviselők
küldöttségét. A kancellár a szakszervezetek követeléseit
keményeknek tartotta, de jogosaknak ismerte el, így ismét
megállapodás született a tárgyalások folytatásáról. Aligha
várhatta volna el híveitől a baloldal, hogy feltétel nélkül
szövetségre lépjenek a hosszú időn át „véreb”-nek bélyegzett
kancellárral.
Schuschnigg Bécsbe rendelte Ausztria római katonai attaséját,
Dr. Emil Liebitzky ezredest, és tollba mondott neki egy
memorandumot. Miután már másnap fogadta Mussolini,
Liebitzky ismét visszatért Bécsbe, és jelentette, hogy a Duce
roppant elégedetten, bizakodóan nyilatkozott, nevezetesen
kitartásra buzdította Ausztriát, mivel – úgymond – a szórványos
vidéki lázongások nem bírnak komoly jelentőséggel: az a fő,
hogy a főváros a kormány kezén maradjon. A népszavazás
ötletét ezzel szemben elhibázottnak tartotta Mussolini,
mondván: a németek minden bizonnyal megkérdőjeleznének
még egy pozitív eredményt is. A diktátorok ugyanis kizárólag
akkor írhatnak ki népszavazást, ha eleve biztosak a legalább
kilencven százalékos sikerben, márpedig így vereséggel érne fel
már a hatvan százalékos eredmény is. Mivel Schuschnigg
megüzente a Ducénak, hogy nem áll módjában lefújni az akciót,
ettől fogva nem kapott többé választ Rómából.
Schuschnigg kancellár március 6-án beavatta terveibe
bizalmasát, Guido Zernattót, a Hazafias Front lojális vezetőjét,
március 8-án este pedig tájékoztatta Seyß-Inquartot, a miniszter
becsületszavát véve a titoktartásra. Berlin ennek ellenére
egykettőre értesült a kancellár terveiről, vagy Seyß-Inquart,
vagy Zernatto titkárnője révén, aki a náciknak kémkedett. Seyß-
Inquart, aki nem kapott instrukciókat Berlinből, szokatlanul
határozatlannak mutatkozott az ezt követő órákban, és ez is
egyértelműen bizonyítja, hogy csakugyan váratlan lépésre
szánta el magát Schuschnigg.

***

1938. március 9-én 8 óra 10 perckor Schuschnigg felszállt az

Innsbruckba induló vonatra. Azt előző nap közölte már a
kancellár, hogy fontos bejelentést fog tenni a Hazafias Front
ottani rendezvényén, amelyre a város dísztermében került sor.
Valóságos diadalmenetnek bizonyult Schuschnigg számára az
innsbrucki utazás: kitörő lelkesedéssel fogadták Linzben és
Salzburgban, ahol rövid időre megállt a vonata, és zajos
ünneplésben részesült Innsbruckban is, ahová 17 órakor
érkezett meg.
19 órakor Schuschnigg beszédet mondott a város pompás
dísztermében, és ezt a sorozatos tetszésnyilvánításoktól
megszakított beszédet a rádió is közvetítette. Ekkor jelentette be
nyilvánosan a kancellár, hogy mindössze négy nappal később,
március 13-án, vasárnap népszavazást tartanak Ausztria
függetlenségéről. „Feltétlenül meg kell tudnom, hogy akarja-e az
osztrák nép ezt a szabad és német, független és szociális,
keresztény és egységes […] hazát!” Ellenségéről és annak
mesterkedéseiről viszont nem tett említést Schuschnigg, és nem
ejtett szót a hivatásrendi államról sem. Ehelyett az „egykori
Szociáldemokrata Párt” tagjaihoz fordult segítségért,
beszédének ez a része azonban alig volt hallható a
rádióközvetítésben, mivel egy náci kezelte a rádiótechnikát.
Schuschnigg kancellár Andreas Hofert, a napóleoni
megszállás időszakának szabadsághősét idézte („Emberek, itt az
idő!”), és a sajtóbeszámolók szerint „viharos tetszést” aratott a
hallgatóság körében, amikor kiadta a jelszót: „Szabad és német,
független és szociális, keresztény és egységes Ausztriát!
Kenyeret és békét az országban!” Azt is hangsúlyozta
Schuschnigg, hogy azonos jogok illetik meg mindazokat, akik
kiállnak a haza ügye mellett, és felszólította hallgatóságát, hogy
mindannyian „egy emberként” szavazzanak igennel.

Joseph Goebbels valósággal tajtékzott: naplójában „alávaló”-nak

nevezte Schuschnigg beszédét, a népszavazás tervét pedig
„aljas, ostoba trükk”-ként bélyegezte meg. Bécsben
mindazonáltal egy csapásra megváltozott a légkör:
felszabadultnak, bizakodónak látszottak az emberek. Azt
azonban nem tudhatták, hogy Mussolini lemondott már
Ausztriáról, hogy német csapatok vonultak fel a határon, hogy
Schuschnigg kancellár megalázó bánásmódban részesült
Berchtesgadenben, hogy a távoli Anglia részvétlenül figyelte az
eseményeket, Párizs pedig a kormányválság miatt gyakorlatilag
cselekvésképtelen volt. A választásra jogosultak életkorát
huszonnégy évre emelték, attól tartván, hogy a fiatalok inkább
a nácik mellett voksolnának.
Az innsbrucki beszéd másnapján Schuschnigg tájékoztatta a
helyzetről Dr. Desider Friedmannt, a bécsi izraelita hitközség
elnökét. Már a berchtesgadeni találkozót követően biztosította a
kancellár az aggódó elnököt arról, hogy nem fenyeget
semmiféle veszély. Schuschnigg csakugyan bizakodón várta a
tervezett népszavazást. Friedmann még aznap a Hazafias Front
rendelkezésére bocsátotta a zsidó nagyiparosok körében
gyűjtött, a népszavazás lebonyolításának támogatását szolgáló
adományokat ötszázezer schilling értékben, amelyet március
11-én egy újabb, ezúttal háromszázezer schillingről kiállított
csekk követett. A Jewish Telegraphic Agencynek adott
interjújában Friedmann kijelentette: a népszavazás be fogja
bizonyítani, hogy az osztrák nép elutasítja a nácizmust, és
minden zsidó teljesíteni fogja hazafias kötelességét.
Hamarosan megjelentek Bécs utcáin a párt mindaddig
betiltott jelvényét, a három nyilat viselő szociáldemokraták, és
fraternizálni kezdtek a Hazafias Front híveivel. A Hazafias
Front pedig harcra készült: március 11-e reggelére
gépfegyvereket telepítettek a város stratégiai jelentőségű
pontjaira, és fegyveres erősítés érkezett a szervezet központjába
is (Am Hof 4).
Március 10-én, csütörtökön éjszaka röplapot terjesztett a
„Forradalmi Szocialisták Bizottsága”, a baloldali
szociáldemokraták 1934 óta illegalitásban működő szervezete.
A röplap így szólt: mindenképpen igennel kell most szavaznia
annak, aki nem kér a Hitler-fasizmusból, de eljön majd az
osztrák fasizmussal való leszámolás ideje is.
Ugyanezen az éjszakán erőszakcselekményeket követtek el a
nácik Grazban, Linzben, Klagenfurtban és Innsbruckban. A
rendőrség tétlenül nézte a történteket, a szövetségi hadsereg
viszont gyalogságot és repülőgépeket küldött. Az Arbeiter-
Zeitung március 12-iki száma felpanaszolta, hogy erősen jelen
van az utcákon a nemzetiszocializmus, továbbá azt írta, hogy a
népszavazással „eljött a munkásság ideje”. A lap főcímében
pedig a következő állásfoglalás volt olvasható: „Minden munkás
kiáll Ausztria mellett!” Valóságos csoda, ha ugyan nem az utolsó
osztrák slamposság volt, hogy egyáltalán megjelenhetett ez a
lapszám.

***

Schuschnigg kancellár váratlan húzása meglepte és

lépéskényszerbe hozta a nácikat. Évek óta követelték a
népszavazást maguk a nácik is, Schuschnigg azonban olyan
rövid határidőt szabott, hogy a német náciknak esélyük sem
volt a szavazást megelőző kampányba való beavatkozásra. Nem
készült forgatókönyv Berlinben az előbb vagy utóbb
mindenképpen szükségszerűnek vélt Anschluss esetére, és nem
álltak készen a katonai bevonulás tervei sem; egyetlen fedőnév
létezett mindössze: az „Ottó-hadművelet”. Göring régóta
sürgette már Hitlert, hogy dolgoztassa ki az ausztriai bevonulás
katonai terveit, és az előző évben csakugyan készültek is
bizonyos előtanulmányok, az akció voltaképpeni célja azonban
a Habsburgok visszatérésének megakadályozása volt – innen a
fedőnév. Tényleges katonai előkészületekre viszont nem került
sor, mivel Beck vezérkari főnök elutasította a tervet. A
Wehrmacht február 4-én hivatalba lépett új vezetése azonban
végül – jóllehet az idő szorításában immár improvizációra
kényszerülve – teljesítette Hitler kívánságát, és Keitel
vezetésével elkészültek a felvonulási tervek.
Goebbels – Hitler egyetértésével – gigantikus akciót szervezett
„utazási propaganda” címén: százharminc millió röplapot
nyomtattak ki, készenlétbe helyezték a repülőgépeket, hogy
ledobják őket, rádióadásokat készítettek elő, és megszervezték
az osztrák adók zavarását. A német sajtó mindeközben azt írta,
hogy Hitler Hamburgba készül, holott rég eldöntötte már, hogy
Bécsbe utazik.
Schuschnigg népszavazási terve veszélybe sodorta Hitler
presztízsét. Csakis olyan népszavazásokat engedhetett meg
magának a nemzetiszocialista vezetés, amelyeknek
lefolyásához és eredményéhez eleve nem férhetett kétség. Mivel
pedig csaknem bizonyosnak tűnt, hogy az Anschluss nem
szerezhet többséget az osztrák választók körében, bármi áron
meg kellett akadályozni a szokatlanul rövid határidővel kiírt
referendumot. Schuschnigg kancellár azzal számolt, hogy
országos átlagban hetven százaléknál is erősebb többséget
szereznek majd a függetlenség hívei, sőt még Karintiában és
Stájerországban is jóval ötven százalék feletti eredményt várt.
Seyß-Inquart a maga részéről hetvenöt százalékra becsülte a
várható igen szavazatok arányát.
Soha nem sikerült pontosan megállapítani, milyen arányban
támogatta valójában az Anschlusst az osztrák lakosság. Más
kérdés, hogy hányan csatlakoztak utólag, anyagi előnyök
reményében az Anschluss híveihez. A Gestapo még 1938
júniusában is harminc százaléknál kevesebbre becsülte a
nemzetiszocializmus osztrák híveinek arányát, hozzátéve, hogy
sokan csupán megalkuvásból igyekeznek náciknak tűnni (őket
„márciusi ibolyák”-ként emlegették). A nácizmus ellenségeinek
arányát viszont a teljes osztrák lakosság negyven százalékára
tette a német titkosrendőrség.

Német oldalon eleinte teljes káosz uralkodott: félreértések,

dühkitörések, vég nélküli, értelmetlen telefonbeszélgetések,
parancsok és parancsvisszavonások, könyörgések és
fenyegetőzések követték egymást – maga Hitler pedig
bizonytalan és ideges volt. Egyedül Göring őrizte meg a
hidegvérét, és ezt később jelentős érdemeként tudta be Hitler:
„Válsághelyzetekben brutális és jéghideg a birodalmi marsall.”
Mi sem bizonyítja jobban a német rezsim meglepettségét,
mint az a tény, hogy az új külügyminiszter, Ribbentrop éppen
Londonban tartózkodott. Göring azonban hamarosan telefonált
neki, és kioktatta, hogyan magyarázza meg az angol
politikusoknak a legújabb fejleményeket. Mindenekelőtt azt
kellett cáfolnia a külügyminiszternek, hogy Németország
bármiféle ultimátumot adott volna, illetve bármiféle nyomást
gyakorolt volna.
Seyß-Inquart március 10-én felhívta Schuschnigg figyelmét,
hogy a népszavazás terve megsérti a Berchtesgadenben kötött
megállapodást. A kancellár hajlandónak mutatkozott ezen a
megbeszélésen bizonyos engedményekre, de szigorú kritikával
illette a stájerországi nemzetiszocialista csoportok hazaáruló
magatartását. Schuschnigg nem akart időt adni a náciknak
propagandagépezetük beindítására, és a végsőkig ragaszkodott
a népszavazás tervéhez. Késő este Seyß-Inquart elment a
Regina hotelbe, az osztrák NSDAP vezetőinek találkozóhelyére.
Éppen ekkor érkezett vissza Berlinből Odilo Globocnik Hitler
legfrissebb instrukcióival. Hitler bármi áron meg akarta
akadályozni a népszavazást, éppen ezért teljes körű
felhatalmazást adott az osztrák náci pártnak, Seyß-Inquartot
pedig arra utasította, hogy ő is kövesse az említett irányvonalat,
és szüntesse be a Schuschnigg-gal folytatott tárgyalásokat.
További instrukciókat Seyß-Inquart pénteken, levélben kapott a
Führertől.
Amikor Németország elrendelte a katonai mozgósítást, a
Wehrmacht tábornokai igyekeztek palástolni nemtetszésüket,
Goebbels pedig hősies napokra számítva a következőket
jegyezte fel naplójába: „Megint nagy idők, roppant történelmi
feladat. […] A kocka el van vetve: szombaton bevonulunk. […]
Nyolc napon belül miénk lesz Ausztria.” Valójában azonban
még nyolc napra sem volt szüksége a Német Birodalomnak.
Március 10-én este fél hét körül Hitler aláírta a saját
főparancsnoksága alatt lebonyolított „Ottó-hadművelet” 1-es
számú utasítását. Március 12-ére a Wehrmachtnak
készenlétben kellett állnia az ausztriai bevonulásra, hogy
helyreállítsa az ország alkotmányos rendjét, és megakadályozza
a német lakosság ellen elkövetett erőszakcselekményeket abban
az esetben, „ha egyéb intézkedések hatástalannak
bizonyulnának”. A művelet lebonyolítását a lehetőségekhez
képest erőszakmentesre tervezték, és igyekeztek a
provokációkat elkerülve „a lakosság által is örömmel fogadott
békés bevonulás” látszatát kelteni. Mozgósítási parancsot kapott
a VII., a VIII. és a XIII. hadseregcsoport, és bevetésre készen állt
a Göring vezette légierő is. Németország és más államok
határain nem vezettek be különleges biztonsági
rendszabályokat, Hitler ugyanis nem számolt a nyugati
hatalmak katonai intervenciójával.

***
Március 11-e, péntek. Derűs égbolttal, zavartalan napsütéssel
köszönt be a szabad Ausztria utolsó napja. 6 óra 15 perckor
telefonhívásra ébred Puaux, a francia nagykövet: Theodor von
Hohenfels, a kapcsolattartója keresi a kancellári hivatalból.
Hohenfels beszámol arról, hogy a német határt lezárták, és a
szövetségi hadsereg állásokat épít ki a Bécsbe vezető utak
mentén, majd felszólítja a nagykövetet, hogy haladéktalanul
siessen a Ballhausplatzra. Indulás előtt Puaux felhívja még a
Quai d’Orsay-t. A Francia Külügyminisztérium késve válaszolta
meg március 9-én elküldött jelentését, és nem osztotta borúlátó
helyzetértékelését, mondván: csakis azt veszik észre a
diplomaták, amit észre akarnak venni.
Puaux a Burgtheater közelében, a Minoriták temploma
mögött, egy mellékutcában száll ki az autójából, és az egyik
oldalbejáraton lép be a kancellári hivatalba. Hohenfels
irodájában ott várja már Michael Palairet, az angol nagykövet.
Hohenfels tájékoztatja a két férfit arról, hogy Hitler a
népszavazás elhalasztását követeli. Palairet: „Remélem, hogy a
kancellár nem adja be a derekát.” – Puaux: „Most már csak
Mussolini közbenjárása segíthet.”
Pár nappal korábban merült fel az a közös ötlet, hogy
gyermekeivel, Evával és Rudolffal együtt Olaszországba küldik
a meggyilkolt Dollfuß kancellár özvegyét, hogy eszközölje ki a
Duce közbenjárását Ausztria érdekében, de hasztalan
próbálkozás maradt ez is.
Hohenfels azt kérdezi: „Mit fog tenni Franciaország?” – Puaux:
„Franciaországban pillanatnyilag nincs kormány.”
A nagykövet a Schuschnigg irodája felé tartó, holtsápadt
Guido Schmidtbe botlik a folyosón. Puaux szótlanul kezet nyújt
neki, mint aki kondoleál.
Időközben ugyancsak megérkezett a Ballhausplatzra Max
Jaeger, a svájci nagykövet és Victor Kienboeck, az Osztrák
Nemzeti Bank elnöke. A szintén halálra sápadt Kienboeck
alighanem sejti már, hogy tekintélyes aranykészletét
hamarosan bevagonírozzák Berlin felé.

***

Életének sorsdöntő napján, reggel fél hatkor telefonhívásra

ébred Schuschnigg kancellár is. A hívó fél Dr. Michael Skubl
államtitkár a rendőr-főkapitányságról. Dr. Skubl elmondja,
hogy Salzburgnál egy órája hermetikusan lezárták a német
határt, továbbá arról számol be, hogy a sajtóállamtitkár a
tervezett népszavazás „uszító hangú kommentálása” miatt
cenzurális intézkedéseket foganatosított Dr. Hugo Jurynek a
Wiener Neueste Nachrichten számára írott cikkével szemben.
Schuschnigg 6 óra 15 perckor lép ki lakása ajtaján. A sofőr a
Stephansdomba viszi a hívő embert, ahol még teljes csend
honol, néhány oldalkápolnában tartanak csak hajnali misét. A
papok lila miseruhát viselnek, hiszen közeledik a Reminiscere,
a nagyböjt második vasárnapja. Schuschnigg fejében ott
motoszkál még a reggeli telefonhívás, és nem egészen érti, hogy
miről van szó. Abban azonban bizonyos, hogy rendkívüli nap
köszöntött rá, és érzi, hogy szüksége lesz az természetfeletti
hatalmak segítségére. Gyertyák pislákolnak az „Örök segedelem
Anyjának” képe, egy krétai Madonna-ikon előtt. Kurt
Schuschnigg keresztet vet, ahogyan azt gyermekkorában az
édesanyjától tanulta.
Csendes még a Ballhausplatz, a kancellári hivatal, amikor
megérkezik a kancellár, és utasítja a rendőrséget, illetve a
gárdát, hogy zárják le a belvárost, pontosabban a
Ballhausplatzra vezető utakat. Schuschnigg elejét akarja venni
annak, hogy megismétlődjön a Dollfuß kancellár ellen
elkövetett merénylet, utasításait azonban figyelmen kívül
hagyják. Ludwig Jordan főkonzul telefonál Münchenből, és
elmondja, hogy az ott állomásozó hadtest készen áll az ausztriai
bevonulásra. Salzburgnál visszavonták a határról a német
vámtisztviselőket, a forgalmat leállították, se vonatok, se autók
nem jutnak át a határon.
Lassanként benépesülnek a város utcái, és feltűnnek
Schuschnigg hívei is. Az egyik teherautóról az „O du mein
Österreich” című induló, Franz von Suppé hetyke szerzeménye
szól, más teherautók a „Szabad, német, keresztény Ausztria”
jelszót harsogják.
A Friedrich Hillegeist vezette szakszervezeti delegáció tagjai
az Augustinerkellerben várják a hírt, hogy hajlandó fogadni
őket a kancellár, és folytathatják a korábban megkezdett
tárgyalásokat. Ott várnak egészen sötétedésig – mindhiába.
Senki nem kéri a segítségüket, és jó néhányukat hamarosan
letartóztatják.

***

Schuschnigg első beszélgetőpartnere ezen a reggelen Dr. Hugo

Jury, aki 1937 februárjától 1938 januárjában elrendelt
feloszlatásáig a kancellár által engedélyezett hétfős bizottság
elnöke volt: valójában az olyan illegális nácik fedőszerveként
működött ez a bizottság, akik Josef Leopolddal ellentétben nem
akartak nyílt erőszakhoz folyamodni. Dr. Hugo Juryt, az egykori
orvost, aki 1930-ban állt át a nácikhoz a Heimwehr soraiból,
illegális tevékenység miatt több ízben letartóztatták, de minden
egyes alkalommal újra szabadlábra helyezték. Schuschnigg a
következőképpen írta le a férfit: „Alacsony, köpcös, rendkívül
öntudatos, erős csontozatú; a szokásos hegek a simára
borotvált, ráncoktól barázdált arcon.”
A berchtesgadeni találkozó után Hitler nyomására
Schuschnigg a Hazafias Front keretében működő Néppolitikai
Referatúrák vezetőjévé nevezte ki Dr. Hugo Juryt, aki ebbéli
funkciójában 1938. március 2-án a rádióban hitet tett Ausztria
mellett, egyszersmind azonban hangsúlyozta, hogy pártja végső
soron továbbra is az Anschluss érdekében fog munkálkodni. A
Wiener Neueste Nachrichten március 11-iki számába szánt
cikkében Jury „a népszavazás alkotmányellenes jellegéről”
értekezik, azt állítva, hogy a szóban forgó intézmény egyáltalán
nem szerepel az alkotmányban, következésképpen puszta
magánkezdeményezésnek tekintendő. Azzal a következtetéssel
zárul a cikk, hogy az osztrák nemzetiszocialistáknak
„mindenképpen el kell utasítaniuk az eredményét tekintve
ellenőrizhetetlen népszavazást”. Jóllehet nem engedélyezte a
cenzúrahatóság, Jury cikke később mégis megjelent, mégpedig
kétszázezer példányban, a Wiener Volkspresse című lapban.
Március 11-e délelőttjén, a Schuschnigg-gal folytatott
beszélgetés során Jury egyfolytában azt firtatja, hogy honnan
vette a kancellár a népszavazás „eszement ötletét”, mégpedig
éppen akkor, amikor – úgymond – ilyen jól állnak a dolgok.
Valószínűleg ennek kiderítése volt Jury legfőbb megbízatása,
hogy később majd legyen kin bosszút állni. A kancellár azonban
kitart amellett, hogy őt terheli a teljes és kizárólagos felelősség.
Ez volt tehát Dr. Hugo Jury jelentéktelen, szánalmas szerepe
az Anschluss végrehajtásában: a hasznos bolondé. Jury később
mégis ragaszkodott a politikai jutalomhoz, és meg is kapta, amit
akart, igaz, hogy csak rövid időre: előbb a társadalmi felelősség
minisztere posztját töltötte be az új kancellár, Seyß-Inquart
kormányában, akinek egyúttal a helyettese lett, később pedig
Gauleiterré (körzetvezetővé) nevezték ki Kremsben
(Niederdonau). Kapzsisága és a csehekkel szemben tanúsított
féktelen bosszúvágya miatt azonban a Morvaországból
elszármazott Jury hamarosan összekülönbözött pártbéli
vetélytársaival, és 1945. május 9-én ciánkálival megfűszerezve
fogyasztotta el utolsó vacsoráját.

***

9 órakor Schuschnigg kancellár beszélni akar Seyß-Inquarttal, a

belügyminiszternek azonban nyoma veszett.
Erős migrénnel ébredt aznap Dornbachban Gertrud Seyß-
Inquart. Férjét – a végzetes nap összes fontos szereplőjéhez
hasonlóan – telefonhívás ébreszti fel alig négy órányi alvás
után: az egyik államtitkár beolvassa a telefonba Hugo Jurynek a
Wiener Neueste Nachrichten számára írott cikkét, a tervezett
népszavazás ellen megfogalmazott tiltakozást. Seyß-Inquart a
maga részéről nem lát okot a cenzurális beavatkozásra, de
Schuschniggnak engedi át a döntést (aki végül betiltatja az
írást).
Szokatlanul korán indul el hazulról a belügyminiszter. A Szent
Péter és Pál plébániatemplomban kezdi a napot, ahol éppen
hajnali misét tart világháborús katonatársa, Spitzl páter. Seyß-
Inquart leül a megszokott helyére, és tenyerébe temeti az arcát.
Ugyanekkor imádkozik a Stephansdomban Schuschnigg is.
Seyß-Inquart később azt mondja, azért imádkozott aznap
reggel, hogy elkerülhető legyen a vérontás. Vagyis pontosan
tudta, hogy sorsdöntő nap köszöntött Ausztriára.
Nem időzhet hosszan a templomban Seyß-Inquart, mert
fontos politikai teendők szólítják: 8 órakor a Westbahnhofra
hajtat, hogy fogadja Glaise-Horstenaut. A pályaudvaron
azonban megtudja, hogy Glaise-Horstenau repülőgépen tér
haza Németországból, ezért a Duna keleti partján fekvő asperni
repülőtérre siet. Csakhogy Glaise-Horstanau nem hozta
magával a Hitlertől várt levelet, amely végül futárpostával
érkezik meg a német nagykövetségre, hiszen végtére is egyelőre
még miniszteri tisztséget visel Ausztriában. Mindeközben
Rudolf Heß, Josef Bürckel és más magas rangú náci vezetők is
megérkeznek Bécsbe, az események fókuszába.
Reggel óta felhőbe borult az ég, és egyre hevesebb szél fúj. Ide-
oda röpködnek az utcákon a teherautókról ledobott röplapok, a
hangosbemondókból továbbra is különféle jelszavak
harsognak. Az osztrák hadsereg katonai vonatokat indít
Salzburgba március 11-e délelőttjén, és 9 óra 15 perckor kiadják
a parancsot az összes 1915-ben született tartalékos (körülbelül
húszezer fő) behívására.

Berlin az osztrák nemzetiszocialisták összes fontos vezetőjét

felszólítja arra, hogy álljanak készenlétben, és legyenek
elérhetők egész március 11-én.
Seyß-Inquart Klausnerrel, Mühlmann-nal és Globocnikkal
együtt Glaise-Horstenau irodájában üldögél az Am Hof téren.
Göring tudni akarja, hogyan is állnak a dolgok, így sürgető
telefonhívását követően Seyß-Inquart és Glaise-Horstenau
tábornok a Ballhausplatzra indul: 10 óra előtt néhány perccel
felkeresik a kancellárt. Éktelen felháborodás tört ki a
Birodalomban a küszöbönálló népszavazás miatt, mondja
Glaise-Horstenau: „Úgy tudni, hogy dühöng és tajtékzik maga
Hitler is.” A Führer azt követeli Schuschniggtól, hogy legkésőbb
12 óráig mondja le a népszavazást, máskülönben bevonul az
országba a német hadsereg.
Schuschnigg kijelenti, hogy nem sértette meg a
berchtesgadeni megállapodást, de csakhamar kénytelen belátni,
hogy érvekkel itt már nem megy semmire. Megérti, hogy
mindkét látogatója a németek bábja, azaz további tárgyalásokra
immár nincs esély. Ennek ellenére felajánlja Seyß-Inquartnak
az alkancellári tisztséget, Seyß-Inquart azonban elhárítja az
ajánlatot, mondván: Most már ő sem lát esélyt olyan
megoldásra, amely megnyugtató lenne Berlin számára is.
Miután újabb telefonbeszélgetést folytatott Göringgel, Seyß-
Inquart bejelenti az újabb német követelést: Egy órán belül
mondja le Schuschnigg a népszavazást, és tűzzön ki új
időpontot két héttel későbbre, mégpedig az 1935-ös Saar-vidéki
referendum mintája szerint. Válasz híján pedig – úgymond –
Göring abból fog kiindulni, hogy Seyß-Inquartnak nincs
lehetősége telefonálni, és megteszi a megfelelő lépéseket.
Schuschnigg roppant ideges, egyik cigarettát szívja a másik után
– az egyelőre még osztrák Asta márkát. Kis idő elteltével a
kancellár tájékoztatja a helyzetről Miklas elnököt, és elmondja
neki azt is, hogy aggodalmának adott hangot az összes
diplomáciai képviselet, csak a német nagykövetség burkolózik
jeges hallgatásba.
Dr. Skubl közli, hogy a rendőrségre nem lehet többé
számítani, és a hadseregbe se vethetnek túl nagy reményeket,
mivel a katonai vezetők nem akarják felvenni a harcot
Németországgal. Schuschnigg attól tart, hogy megismétlődik
1866, és polgárháború tör ki, ezért azt fontolgatja, hogy
technikai nehézségekre hivatkozva elhalasztja a népszavazást.
11 órakor a kancellár magához hívatja két bizalmasát, Guido
Zernattót és Dr. Hans Perntert, aki nemcsak minisztere, hanem
közeli barátja is.
11 óra 30 perckor a kancellár ismét fogadja Glaise-Horstenaut
és Seyß-Inquartot, és megkéri őket, hogy közöljék Göringgel:
elfogadják a német követelést. Csakhogy Glaise-Horstenau és
Seyß-Inquart egy rövid telefonbeszélgetést követően újabb, még
radikálisabb német követeléssel áll elő: nevezetesen azzal, hogy
két órán belül mondjon le a kancellár, és adja át hivatalát Seyß-
Inquartnak, máskülönben megkezdődik a német bevonulás.
Saját miniszterei közlik tehát Schuschnigg-gal egy külföldi
kormány újabb és újabb ultimátumait.
Schuschnigg ekkor a telefonhoz lép, hogy felhívja Mussolinit a
római Palazzo Veneziában, a Duce azonban letagadtatja magát.
Bécs már 1934 óta Olaszországra támaszkodott Németországgal
szemben, de mivel Franciaország és Anglia jóindulatát sem
nélkülözhette, nem járhatott eléggé az olaszok kedvében. Az
abesszíniai háború kirobbantása után pedig, amelyhez
Olaszország hamarosan német segítséget volt kénytelen igénybe
venni, lehetetlenné vált Ausztria számára, hogy egyidejűleg
ápoljon jó kapcsolatokat Olaszországgal és az olasz intervenciót
elítélő nyugati hatalmakkal. Jócskán meggyengítette Ausztria
pozícióját az is, hogy a spanyol polgárháborúba való közös
beavatkozás tovább közelítette egymáshoz Németországot és
Olaszországot.
Jó ideig szótlanul álldogál a három férfi a kancellári hivatal
ablakában. Schuschnigg végül megkérdezi a másik kettőt, hogy
mit gondolnak a helyzetről magánemberként. Seyß-Inquart
feldúltan hallgat, szemlátomást a könnyeivel küszködik. Glaise-
Horstenau pedig így felel: „Nem tudom, hogy tisztességes ember
részt vehet-e még egyáltalán ebben a dologban az adott
körülmények között.” Nem lehet tudni, hogy Seyß-Inquart és
Glaise-Horstenau színészkedik-e csupán, vagy tényleg erős
nyomás alá helyezték őket is.
Schuschnigg kancellár kijelenti, hogy két óra alatt nem tud
lemondani, de azért felkeresi Miklas köztársasági elnököt.
Miklas azt javasolja, hogy forduljanak drámai hangú felhívással
az osztrák néphez vagy a külföldi hatalmakhoz. Ekkor érkezik
meg Rómából az értesítés: „Az olasz kormány kijelenti, hogy
nem tud tanácsot adni a jelenlegi helyzetben, ha esetleg hozzá
fordulnának.” Mussolini ezzel végleg a sorsára hagyta Ausztriát.
Aznap reggel érkezett vissza Rómából Dollfuß kancellár
özvegye, hogy beszámoljon Mussolinivel folytatott
tárgyalásairól. A Duce kijelentette, hogy nem tehet semmit,
mivel Schuschnigg elhanyagolta a római kapcsolatot, és a saját
kottájából játszott.
Bécsi barátai világosan látják, hogy Dollfuß kancellár özvegyét
gyermekeivel együtt a lehető leghamarabb biztonságba kell
helyezni. Az asszony hazamegy a gyerekeiért, és könnyű
csomagokkal indul útnak. Az útlevelében szerencsére a
leánykori neve, Alwine Dreher szerepel. Pozsonynál
akadékoskodás nélkül átengedik a határon az osztrák
tisztviselők, a csehek azonban vízumot követelnek tőle. Pierre
de Leusse, a francia nagykövetség egyik munkatársa siet a
helyszínre taxival egy rövid telefonbeszélgetést követően, hogy
felvilágosítsa a cseheket az asszony kilétéről. Éppen idejében,
hiszen egy órával később már a Gestapo veszi át az ellenőrzést a
határállomáson, ők pedig minden bizonnyal felfigyeltek volna a
Dollfuß névre a gyerekek papírjaiban.

Kora délután, amikor egyre nyilvánvalóbbá válik Schuschnigg

veresége, Theodor Hornbostel, a kancellári hivatal vezetője
megkísérel telefonkapcsolatot létesíteni a párizsi és a londoni
kormány illetékeseivel, Hugo Jury azonban megakadályozza a
próbálkozást.
Schuschnigg még mindig nem adja fel, kitérő manőverekkel
próbálkozik, felajánlja például a népszavazásra feltett kérdés
módosítását, Berlin azonban hajthatatlan, és minden egyes
engedményre még radikálisabb követelésekkel válaszol. Nincs
többé mozgástere a kancellárnak, kiváltképp azt követően, hogy
Seyß-Inquart közvetítésével értesül Göring immár egyértelmű
fenyegetéséről: vagy haladéktalanul lemond, vagy megkezdődik
a német bevonulás.
Schuschnigg magához kéreti a hadsereg két magas rangú
képviselőjét, akik közlik vele, hogy a hadsereg kész felvenni a
harcot, az ellenség azonban túlerőben van, külföldi segítségre
pedig nem lehet számítani – vagyis nyomatékosan igyekeznek
lebeszélni a kancellárt a fegyveres ellenállásról. Schuschnigg
csak ekkor adja fel: pontosan 14 óra 50 perckor bejelenti a
kormány ülésén, hogy lemondja a népszavazást, és egyúttal
parancsot ad, hogy – a német bevonulás esetén fenyegető
fegyveres konfliktust megelőzendő – vonják vissza a határról az
osztrák hadsereg egységeit. Elrendeli továbbá, hogy szüntessék
be a népszavazás ügyében folytatott nyilvános agitációt.
Hamarosan megindul a menekülők áradata Pozsony felé.
Haladéktalanul útnak indul Guido Zernatto, a politikai
ambíciókat tápláló költő is, aki egészen a legutolsó pillanatig
bizakodott. Zernatto a titkárára bízza a népszavazás céljára
létesített alapot, kereken egymillió schillinget, mondván: ha
Ausztria majdani urai elveszik is ezt a pénzt, ne állíthassák róla,
Zernattóról, hogy magával vitte a kasszát (később mégis
pontosan ezt állították). Március 13-án, amikor házkutatást
tartanak a Hazafias Front irodáiban, Hantschk, az irodavezető
átadja a kasszát, de nem kap róla semmiféle igazolást – két
nappal később pedig letartóztatják.

***

Délután két óra körül Schuschnigg tájékoztatja Seyß-Inquartot

arról, hogy megbeszélte a köztársasági elnökkel a népszavazás
lefújását, és egyúttal megkéri miniszterét, hogy közölje a
döntést Göringgel. Seyß-Inquart 14 óra 45 perckor éri el
Göringet telefonon, aki ezt követően rövid megbeszélést tart
Hitlerrel.
15 óra 5 perckor újra telefonál Göring: A népszavazás
lemondása – úgymond – nem elegendő, Schuschnigg megszegte
a Berchtesgadenben kötött megállapodást, és eljátszotta Berlin
bizalmát. A nemzeti érzelmű miniszterek mondjanak le, és
követeljék Schuschnigg kancellár lemondását is. Egy órán belül
küldje el Seyß-Inquart a Führernek az előkészített táviratot.
Seyß-Inquart megpróbálja Zernattóra és Schmidtre bízni az
újabb ultimátum kézbesítését, ők azonban nem állnak kötélnek,
hiszen eddig is Seyß-Inquart közvetített. Seyß-Inquart: „Úgy
látszik, én lettem a történelem telefonközpontos kisasszonya.”
Olyan üzenetek közvetítését bízzák újra meg újra a miniszterre,
amelyekre semmiféle befolyása nincsen.
16 óra 5 perckor Seyß-Inquart újra felhívja Göringet, és
jelenti, hogy a második ultimátumot is elfogadták, majd 16 óra
15 perckor távozik a kancellári hivatalból. Még mindig
gőzerővel zajlik az utcákon a népszavazást előkészítő agitáció.
Seyß-Inquart már a leendő kormánya névsorán töri a fejét,
miközben bevett szokása szerint betér a Café Centralba egy
feketére.
Globocnik telefonon közli Göringgel, hogy Miklas elnök
beleegyezett Seyß-Inquart kancellári kinevezésébe – csakhogy
ez nem igaz. Globocnik megpróbálja rábeszélni Göringet, hogy
egyelőre ne indítsa útnak az Osztrák Légiót, Göring azonban
nem sokat törődik az önállóság látszatának megőrzését célzó
próbálkozásokkal, és kijelenti, hogy fokozni kell a Miklas
elnökre gyakorolt nyomást. További késlekedés esetén bevonul
a Wehrmacht.
Seyß-Inquart Wolfgang Muff tábornokkal, a német
nagykövetség katonai attaséjával, Göring bizalmasával
tanácskozik a kancellári hivatalban. Seyß-Inquart nem kíséri el
a tábornokot Miklas elnökhöz, aki továbbra sem hajlandó az új
kormány kinevezésére. Egyre több fiatal náci hatol be eközben
akadálytalanul a kancellári hivatalba. A nácikat látva
Schuschnigg megérti: nyakán a Gestapo, ha egyelőre még
civilben is. Megszállják a hatalom centrumát, küszöbön áll a
bevonulás.
Seyß-Inquart azt mondja, hogy Schuschniggnak nyomást
kellene gyakorolnia Miklas elnökre az új kormány kinevezése
érdekében, hiszen azután bizonyára megnyugodnának a
kedélyek. A miniszter egyúttal megpróbál elhatárolódni a
radikálisoktól. Miklas elnök továbbra is hajthatatlan, és
megtagadja Seyß-Inquart kancellári kinevezését. Schuschnigg
abba a híresztelésbe kapaszkodik, hogy Seyß-Inquart gyakorló
katolikus és tisztességes ember – és talán megmenti Ausztria
függetlenségének utolsó maradékát.

***

Késő délután váratlanul megjelenik a rádió székházában Anna

Mahler, és telefonálni akar a kancellárnak. Ismét szerelemre
gyúlt volna Schuschnigg iránt? Vagy sürgősen figyelmeztetni
akarja valamire? Netalántán attól tart, hogy megtalálhatják a
kancellárnál a hozzá írott szerelmes leveleit? Baloldali érzelmű
barátai elől eltitkolta a kapcsolatot az asszony – most pedig a
náciktól kell rettegnie? Anna Mahler azonban végül mégis
visszafordul, amikor megpillantja az íróasztalánál üldögélő,
magába roskadt Oskar Czeiját, a rádió vezérigazgatóját.
Ausztria ügye elveszett.
Újabb, ezúttal 19 óra 30 perckor lejáró ultimátum érkezik
Berlinből, Hermann Göringtől: További halogatás esetén 20
órakor kétszázezer fős német hadsereg lépi át a határt.
Schuschnigg feladja. Rendet rak az íróasztalán, megsemmisít
néhány személyes érdekű feljegyzést. Dollfuß halotti maszkját
bámulja, ami ott áll az asztalán, és Mária Terézia hatalmas
portréját az iroda falán.
A kancellár megbeszéli Miklas elnökkel, hogy rádiószózattal
fordul a lakossághoz. A kancellári hivatal vörös szalonjában áll
a mikrofon, csaknem ugyanott, ahol a gyilkos lövések érték
Dollfuß kancellárt. 1924-ben alapították a RAVAG-ot (Radio
Verkehrs AG), az első osztrák rádióállomást, és állandó vezeték
kötötte össze egymással a Ballhausplatzot meg a rádió épületét.
Az I. kerületben, a Johannesgasséban volt a rádió régi székháza,
de 1938 tavaszára csaknem teljesen elkészült már az új épület.
Váratlanul elhallgat a vidám Strauß-keringő. Figyelem,
figyelem, mondja egy hang, nemsokára fontos bejelentés
következik. Felhangzik a RAVAG szignálja, a ketyegő metronóm,
aztán minden bevezető nélkül megszólal Kurt Schuschnigg, a
szövetségi kancellár.
„Nehéz, sorsdöntő helyzettel szembesített bennünket a mai
nap. Az a megbízatásom, hogy beszámoljak a történtekről az
osztrák népnek. A német birodalmi kormány szoros határidejű
ultimátumot intézett a köztársasági elnök úrhoz, azt követelve
tőle, hogy nevezzen ki kancellárrá egy bizonyos személyt, és
alakítsa át a kormányt a német birodalmi kormány javaslatai
szerint, máskülönben jelen órában megkezdődik a német
csapatok bevonulása. Leszögezem az egész világ színe előtt,
hogy hazugság az összes olyan híresztelés, miszerint
munkásfelkelések törtek ki, és patakokban folyik a vér, a
kormány pedig nem ura a helyzetnek, és képtelen saját erejéből
fenntartani a rendet Ausztriában. Az elnök úr megbízásából
közlöm tehát az osztrák néppel: valójában az erőszaknak
engedünk. Mivel pedig még ebben a válságos órában sem
vagyunk hajlandók német vért ontani, parancsot adtunk
véderőnknek, hogy bevonulás esetén érdemi ellenállás nélkül,
ellenállás nélkül vonuljon vissza, és várja ki az elkövetkezendő
órákban meghozandó döntéseket. […] Elbúcsúzom hát ez órán
az osztrák néptől, német kifejezéssel élve és szívből kívánva:
Isten óvja Ausztriát!”
Schuschnigg valóban nem „Bundesheer”-nek, „szövetségi
hadseregnek”, hanem „Wehrmacht”-nak, „véderőnek” nevezte
beszédében az osztrák hadsereget.
A kancellár lemondásának bejelentése után Seyß-Inquart és
Glaise-Horstanau kilép a kancellári hivatal erkélyére, és
igyekszik megnyugtatni az összegyűlt tömeget. Egy
horogkeresztes zászlót lengető suhanc eközben felmászik az
épület homlokzatára.
Rádióbeszédét követően Schuschnigg megpróbálja még
leszögezni, hogy az egyes tartományokban egyelőre minden
marad a régiben, de letorkollják, mondván: nem adhat többé
utasításokat. Ekkor ízleli meg először az egykori kancellár azt a
kiszolgáltatottságot, amiben még hosszú ideig része lesz.
Schuschnigg egyik minisztere, Hans Hammerstein-Equord
januárban lábtörést szenvedett, és még mindig mankóval jár. A
kancellár beszédét követően a férfi magasba emeli a mankóját,
és így kiált: „Éljen Ausztria! Ma szégyellem, hogy német
vagyok!” Majd Glaise-Horstenauhoz bicegve így folytatja: „Igen,
Ausztria számára ez a vég. De biztos lehetsz benne, hogy
Németország számára is.”
Hans August Hammerstein-Equord báró egy Ausztriában
letelepedett német nemesi család sarja volt. Hammerstein-
Equord előbb a belbiztonsági, majd az igazságügyi tárcát
vezette Schuschnigg kormányában, és egyúttal betöltötte a
„kulturális propagandáért felelős megbízott” funkcióját is.
Közvetlenül az Anschluss után nyugdíját megvonva
nyugállományba helyezték, majd 1943-tól a kirchdorfi járási
hivatal építésügyi részlegén teljesített hadiszolgálatot, 1944.
július 21-én pedig letartóztatták, és a mauthauseni
koncentrációs táborba internálták. Hammerstein-Equord
leromlott egészségi állapotban élte túl a rendszert, és 1947-ben
halt meg.
Este 8 órakor hallani lehet a kancellári hivatalban a
Votivkirche harangjait. Eugen Lennhoff, a Telegraf című bécsi
lap tudósítója írja: „Ezzel véget ér Ausztria utolsó öt órája.”
Robert Breuer megfigyelése szerint este 7 óra tájban
következik be az alapvető hangulatváltozás az utcákon. Hitler
hívei ettől fogva jól láthatóan viselik horogkeresztes
jelvényeiket, illetve karszalagjaikat, és lassanként
összeverődnek az első tüntető menetek. Náci alvezérek állnak a
nyitott gépkocsikban, és karlendítéssel köszöntik a járókelőket.
Végighajt a város utcáin egy motorkerékpáros konvoj: az SA és
az SS előőrsei. Egy csapásra eltűnnek a Hazafias Front jelvényei.
A háziasszonyok igyekeznek a lehető legtöbb élelmiszert
bespájzolni. Egyelőre még békés a tömeg, de már mámortól
ittas, mint akit megbabonáztak.

***

Mindössze három percig, 19 óra 47-től 19 óra 50-ig tartott

Schuschnigg beszéde. A kancellár állva olvasta fel a szöveget, de
utána kénytelen leülni. Fivére, Arthur Schuschnigg, a RAVAG
zenei részlegének vezetője elvégzi utolsó hivatalos teendőjét:
feltesz egy hanglemezt, amelyről felhangzik Haydn
Császárkvartett néven emlegetett (Op. 76, No. 3)
vonósnégyesének második tétele (Poco Adagio: Cantabile) a régi
császárhimnusz alapjául szolgáló téma variációival (igaz, hogy
ugyanerre a dallamra énekelték az úgynevezett
„Deutschlandlied”-et is).
Nemcsak a köztársaság rekviemje Haydn zenéje: immár
másodízben bukik el vele együtt a régi császárság is. Nemcsak a
közeli jövő vész el, elenyészik vele együtt a dicső múlt is.
Bizonyára jó néhány rádióhallgató akkori érzelmeit találóan
jellemzik Felix Salten 1925-ben papírra vetett mondatai: „Sok
olyan ember van Ausztriában, akik nem gyászolják a
monarchiát, nem bánják a Habsburgok bukását, és mégis
megdobogtatja szívüket Haydn régi, szép melódiája, egyszerűen
azért, mert szeretik. Ezek közé az emberek közé tartozom
magam is.”
Arthur Schuschnigg távozik a stúdióból, hiszen pontosan
tudja, hogy számára sincs itt többé jövő. Pár perccel később egy
SS-osztag szállja meg a rádió épületét. Az újdonsült urak pár
héttel később már a rádió új, még fel sem avatott, de máris
megszentségtelenített épületében dolgoznak az
Argentinierstrassén.
De még mindig nem ért véget a politikai játszma: most már az
újonnan kinevezendő kormány a tét, márpedig ebben döntő
szerepe van Miklas elnöknek. Még mindig ügyelnek a nácik,
hogy fenntartsák a legalitás látszatát. Kurt Schuschnigg a
kancellári hivatalban marad egészen addig, amíg el nem dől az
utódlás kérdése.
Időközben felbukkan Wilhelm Keppler, Göring bizalmasa, és
átadja Seyß-Inquartnak a miniszterek előre elkészített listáját.
Dr. Skrubl hivatalban marad, újonnan kinevezendő a két náci,
Kaltenbrunner és Wolff. Csakhogy Wilhelm Miklas elnök Berlin
újabb és újabb ultimátumai dacára sem hajlandó kancellárrá
kinevezni a nemzetiszocialista Arthur Seyß-Inquartot.
20 óra 18 perckor Seyß-Inquart rövid, mindössze
háromperces rádióbeszédet tart, mégpedig belügy- és biztonsági
miniszteri minőségében, egyetlen szóval sem említve az
ideiglenes kormányt. „Osztrák férfiak és nők! Német
néptársak!” Továbbra is ellátja hivatali teendőit, mondja Seyß-
Inquart, következésképpen gondoskodni fog a rend és a
nyugalom fenntartásáról. Tanúsítson mindenki különös
fegyelmezettséget ezen a napon, és ne kerüljön sor túlfűtött
tüntetésekre. Kiváltképp a nemzetiszocialisták rendfenntartó és
biztonsági egységeit inti a miniszter arra, hogy gyakoroljanak
megnyugtató hatást saját eszmetársaikra. Seyß-Inquart
beszédét rögzítik, és többször is leadják. Seyß-Inquart és Glaise-
Horstenau közben kénytelen személyesen csitítani az épület
előtt összegyűlt, sőt időről időre behatoló fiatal nácikat.
Seyß-Inquart felszólítja Schuschniggot, hogy beszélje rá
Miklas elnököt az új kormány kinevezésére. Ez majd, mondja a
miniszter, megnyugtatja a nácikat. Neki magának, teszi hozzá,
semmi köze a randalírozó radikálisokhoz.
20 óra 48 perckor ismét jelentkezik telefonon Göring, és
lediktálja megbízottjának, Kepplernek a német hadsereg
beavatkozását kérő táviratot. Hermetikusan le kell zárni a
határokat, köti Keppler lelkére Göring, „nehogy ezek
kimenekítsék a vagyonukat”. Egyébiránt pedig nem szükséges,
hogy Seyß-Inquart valóban elküldje azt a táviratot, bőven
elegendő, ha telefonon kinyilvánítja egyetértését. Hiszen
egyelőre nyugalom van még az országban, legalábbis a zsidó
állampolgárok ellen elkövetett erőszakcselekményektől
eltekintve. Seyß-Inquart nem akarja elküldeni a táviratot.
Keppler telefonál helyette Berlinbe, és azt mondja az immár
türelmetlenkedő Karl Heinrich Bodenschatz tábornoknak, a
légierő főnökének, hogy Seyß-Inquart beleegyezett a dologba.
Seyß-Inquart tehát nem telefonál személyesen, azonban a
katonai vezetők ragaszkodtak a „segítségkéréshez”.
Este kilenc óra után Seyß-Inquart bemutatja a szövetségi
elnöknek a miniszterek tervezett névsorát, Miklas elnök
azonban még mindig nem hajlandó az új kormány
kinevezésére. 21 óra 30 perckor gyülekezni kezdenek a
kancellári hivatal előtt a 89. SS-Standarte fehér inget és fekete
nadrágot viselő tagjai. Vezetőjük Felix Kinner, az atléta, Ausztria
sprinterbajnoka, aki megtalálja a módját, hogy bejusson az
épületbe.
Miklas elnök csak éjfél után adja be a derekát, miután
többszörös fenyegetések érték őt magát és családtagjait is: Seyß-
Inquart átveheti végre a kancellári kinevezést. Hitler ezzel
elérte a célját: legális úton kormányra kerültek Ausztriában a
nemzetiszocialisták, az általuk irányított kormány pedig
határozatot hozhat az ország önfeladásáról. Kis idő elteltével
fáklyás menet vonul át a Ballhausplatzon: bármihez is fognak,
mindig a tűzzel játszanak a nácik. Miközben Seyß-Inquart
végignézi a látványosságot, ott áll mellette Klausner, az NSDAP
országos vezetője.
Hajnali 2 óra 10 perckor Muff tábornok és Wilhelm Keppler
felhívja a berlini külügyminisztériumot. Ausztriában teljes a
nyugalom, jelentik, éppen ezért Seyß-Inquart kérése az, hogy ne
küldjenek német csapatokat. Hitler azonban hamarosan
megüzeni, hogy nem lehet már lefújni a bevonulást, Göring
pedig dühöng: Hogy merészelték ilyesmivel zavarni a Führert?
A német csapatok bevonulása még nem vet véget Ausztria
függetlenségének. Formálisan március 13-án történik csak meg
az Anschluss, mégis a 11-éről 12-ére virradó éjszakát
tekinthetjük sorsdöntőnek. Talán tényleg úgy gondolta Seyß-
Inquart, hogy – legalábbis átmenetileg és bizonyos mértékben –
megőrizheti az ország függetlenségét, és hosszabb folyamat fog
majd elvezetni az Anschluss gyakorlati végrehajtásáig.
Valójában viszont három napig tartott az egész.
Lemondását követően Schuschnigg nem méri fel, hogy teljesen
új helyzet állt elő, és hogy most már veszélyben forog ő maga is.
Seyß-Inquart köszönetet mond neki, és megkérdezi, nem akar-e
visszahúzódni valamelyik külföldi nagykövetségre. Schuschnigg
elengedi a füle mellett a jóindulatú figyelmeztetést. Elbúcsúzik
néhány munkatársától: nem sejti még, hogy többségüket
néhány órán belül letartóztatják.
Schuschnigg bátran, a főbejáraton át távozik az épületből. A
védelmére kirendelt fegyveres katonatiszt azt mondja az
autóban: „Gyorsan az asperni reptérre!” (Ott készenlétben áll
már egy repülőgép.) Schuschnigg azonban leinti: „Nem, nem
fogok megfutamodni.” Majd így szól a sofőréhez: „Hajtson csak
haza, Franzl.”
Schuschnigg hazatér tehát a Belvedere kastély parkjában álló
rezidenciájára. Dolgozószobájának falán Beethoven portréja,
íróasztalán súlyos bronzfeszület, néhány fénykép és virág, a
sarokban egy szobanövény. Kora reggeltől az egykori kancellár
rabságának színhelyévé válik majd a kertészlak: egészen 1945-
ig Hitler személyes foglya marad Schuschnigg.

***

Fülöp hesseni herceg, aki Savoyai Mafaldát, az olasz király

lányát vette feleségül, 1930 óta aktív nemzetiszocialista volt. Őt
küldte most rendkívüli megbízottjaként Mussolinihez Hitler. 21
órakor landolt Rómában a herceg, és azonnal fogadta a Duce.
Hitler levele biztosította Mussolinit arról, hogy Németország
semmiképpen nem kérdőjelezi meg a Brennernél húzódó
határt. 22 óra 25 perckor jelentette Berlinbe a herceg, hogy a
Duce „elintézett ügy”-nek tekinti Ausztriát. Kitörő örömmel
fogadta Hitler ezt a hírt, kinyilvánítva, hogy minden
körülmények között kitart a Duce mellett, és bármilyen
szerződést hajlandó megkötni vele. „Ezt soha, de soha nem
felejtem el neki!” – jegyezte meg a Führer két ízben is.
Bizalmasai körében Hitler később kijelentette, hogy nem tehette
volna kockára egy nyolcvanmilliós nép sorsát kétszázezer dél-
tiroli miatt. Azt követően, hogy Fülöp herceg egy ideig Hitler
linzi terveinek megvalósításán, a művészeti múzeum
létrehozásán dolgozott, egyre élesebb ellentétbe került a
Führerrel, és a háború utolsó éveit különféle táborokban
töltötte, akárcsak felesége, aki a buchenwaldi koncentrációs
táborban halt meg.

Március 11-én este rendezték meg Berlinben, a Prinz-Albrecht-

Strassén, a Pilóták Házában az évente esedékes pilótabált a ház
urának, Hermann Göringnek a jelenlétében. Göring többször
átment a szomszédos Légügyi Minisztériumba a bál alatt, hogy
elintézze bécsi telefonjait. Sem az osztrák nagykövet, sem az
osztrák katonai attasé nem jelent meg az ünnepi eseményen.
Göring igyekezett megnyugtatni a cseh nagykövetet, mondván:
semmiféle Csehszlovákia ellen irányuló akció nem szerepel a
német vezetők tervei között. Franciaország berlini nagykövete,
François-Poncet 23 órakor tiltakozó jegyzéket juttatott el
Hitlerhez, Schuschnigg azonban akkorra lemondott már.
Megalázó vereséget szenvedett március 11-én a francia politika,
állapította meg François-Poncet bécsi kollégája.

Március 11-én 20 óra 45 perckor megkezdődtek a német

Wehrmacht ausztriai bevonulásának utolsó előkészületei. Hitler
aláírta az „Ottó-hadművelet” 2. számú utasítását: bevonulás
március 12-én, a hajnali órákban. Két óra tájban megindultak
már az első egységek, és március 12-én 5 óra 30 perckor át is
lépték a határt, 8 órakor pedig követték őket főerők. A német
hadsereg kereken hatvanötezer katonája, továbbá több ezer
rendőr és tizenhatezer fős biztonsági személyzet vett részt
Ausztria megszállásában. 10 óra után néhány perccel leszálltak
az asperni repülőtéren a német légierő első gépei. Az első
motorizált egységek a március 13-ára virradó éjszakán érték el
Bécset.
Haditechnikai szempontból tekintve csúfos kudarcba fulladt a
megszállás: nem volt elegendő üzemanyag, nem álltak
rendelkezésre megbízható térképek, úgyhogy végül vasúton
kellett Bécsbe szállítani a páncélosokat. Megfeszített erővel
kellett dolgoznia a nemzetiszocialista propagandagépezetnek,
hogy elterelje a külföld figyelmét az efféle kínos esetekről.
Jóllehet a tömegek váratlan lelkesedése némileg megkönnyítette
a helyzetet, alapvető elvárás volt, hogy a soron következő
bevonulás alkalmával olajozottabban történjen minden, mind a
beavatkozás ürügyét, mind pedig a tényleges lebonyolítást
tekintve. A Berlinben akkreditált katonai attasék figyelmét
természetesen nem kerülte el, milyen kínos kudarcokat
szenvedett el a Wehrmacht az ausztriai bevonulás során.
Stehlin, a francia nagykövetség katonai tanácsadója
mindazonáltal úgy vélte, hogy maguk a németek terjesztik az
efféle álhíreket, mégpedig azért, hogy ártalmatlanabbaknak
tüntessék fel magukat a valóságosnál.
A Reichspost március 12-iki száma egész hasábos cikket közölt
„a lemondási nyilatkozat előtörténetéről”, és meglepően
kritikus írásban foglalta össze az elmúlt éjszaka történéseit: a
nemzetiszocialisták azt követelték Richard Schmitztől, Bécs
polgármesterétől, hogy felhúzassa a horogkeresztes zászlót;
hogy a polgármester nem volt hajlandó átadni a városháza
őrségének fegyvereit; hogy védőőrizetbe helyezték Tirol
tartomány helytartóját; hogy a nemzetiszocialisták
megrohamozták a Hazafias Front székházát, és lerombolták a
Dollfuß kancellár emlékére ott felállított mankós keresztet;
hogy az este folyamán feldúltak néhány zsidó üzletet, betörték
többek között a Strauchgasséban működő Sonnenschein
papíráru-kereskedés kirakatait.
A lap vezércikke azonban, amely „A Schuschnigg-kormány
lemondása” címet viselte, áldozatul esett a cenzúrának:
hatalmas fehér folt éktelenkedett az első oldalon. Március 12-én
jelent meg utoljára a Reichspost „A keresztény nép független
napilapja” alcímmel. A Vorarlberger Tageblatt viszont március
12-i számában jócskán elébement már az elvárásoknak:
hatalmas horogkereszt ékeskedett az első oldalon, a vezércikk
„A nemzetiszocializmus győzelme Ausztriában” címet viselte,
alcímként megjelent az „Egy a nép, egy a birodalom, egy a
vezér!” jelszó, a harmadik oldalon pedig a horogkeresztet
dicsőítette Ottokar Kernstock költeménye. A lap egyik
tudósítása ráadásul arról szólt, hogy „hihetetlen provokáció”
történt Bécsben, a tüntetők ugyanis leszaggatták egy
gépkocsiról, majd „a sárba taposták” a horogkeresztes zászlót.

***

Végzetesnek bizonyult Schuschnigg kancellár március 9-én

elmondott beszéde, amiben bejelentette a népszavazást, és
hangsúlyozta, hogy kész az ellenállásra: sokakat maradásra bírt
ez a beszéd azok közül, akik már a menekülést fontolgatták.
Sokan döntöttek úgy, hogy mégis maradnak, és elmennek
szavazni március 13-án – most pedig csapdába estek, mivel
Ausztria összes keleti szomszédja lezárta a határait: a Habsburg
időkből örökölt elvakult gyűlölet meghiúsította a fenyegetett
emberekkel szemben tanúsítandó szolidaritást. „Még mindig
inkább Hitler, mint a Habsburgok!” – jelentette ki 1937-ben
Beneš cseh elnök.
Zsúfolásig megtelt március 11-én este az összes bécsi
pályaudvar, a határállomások felé vezető utakon pedig erősen
feltorlódott a forgalom. Különös, tarka egyveleget alkottak a
menekülők: egyaránt akadtak közöttük arisztokraták és
katonák, parasztok és zsidók, papok és állami hivatalnokok,
újságírók és művészek. Jó néhányan gyalogszerrel indultak
útnak az erdők felé.
Több vonat is elindult a Ostbahnhofról, mégpedig annyi
kocsival, amennyit csak el bírt vontatni a mozdony. Csakhogy a
korbácsokkal felszerelt, kutyákat vezető fiatal nácik minden
egyes alkalommal visszafordították a szerelvényeket, és
leszállították, majd letartóztatták az utasokat, úgyhogy végül
jóformán kiürültek a kelet felé induló vonatok. Aki ellenállással
próbálkozott, azt a többiek szeme láttára fosztották ki a
horogkeresztes karszalagot viselő suhancok.
Lundenburg (Břeclav) határállomás. Megállt egy vonat a cseh
oldalon. A csehek előbb a váróterembe tereltek minden osztrák
állampolgárt, majd arra kényszerítették őket, hogy térjenek
vissza Ausztriába. Senkinek nem engedélyezték, hogy cseh
ismerőseinek vagy cseh politikusoknak telefonáljon. Borzalmas
jelenetek játszódtak le itt, csak keveseknek sikerült
továbbjutniuk. A visszatoloncolt osztrákok némelyikét Bécsből
közvetlenül Dachauba deportálták. Kevesen kaptak
menedékjogot, a menekülők többségét – már ha átjutottak
egyáltalán a határon – kiutasították. Kedélyesen élcelődött a
náci sajtó a Ostbahnhofon lejátszódó, kaotikus és pánikról
tanúskodó jeleneteken. Három számjegyűre rúgott a városban
elkövetett öngyilkosságok száma Hitler Bécsbe érkezésének
napján.
 ***

Seyß-Inquart hitvesét nem akadályozták a drámai események

abban, hogy lányával, Irenével és a lány jegyesével, Dr. Rudolf
Neumann orvossal elmenjen aznap este az Operába. Az asszony
migrénje addigra már elmúlt. Csajkovszkij Anyegin című
operáját adták az Állami Operaházban, miközben haldoklott az
osztrák állam. Fél 7-kor kezdődött, és teljes nyugalomban zajlott
le az előadás. Horogkeresztes karszalagot viseltek már a
rendőrök, mire a nézők kiléptek az utcára. Ujjongó tömeg
hömpölygött az Opera előtt, a főútvonalakon pedig hatalmas
volt a forgalom: a népszavazás mellett agitáló teherautókon
kívül rengeteg személygépkocsit lehetett látni, bennük –
legalábbis Seyß-Inquart asszony vélekedése szerint – Pozsony
felé menekülő zsidók.
Spitzl páter később azt írta, hogy szomorúság töltötte el azon a
napon. Látta Seyß-Inquartot a hajnali misén, mégis ez az ő
báránykája, a császárvadászok egykori tisztje okozta Ausztria
vesztét, és szolgáltatta ki az országot „az áruló Adolf Hitlernek”.
Rengeteg kérelmező fordult az Anschluss napjaiban Spitzl
páterhez, aki 1931 óta állt a dornbachi egyházközség élén,
hiszen köztudott volt, hogy személyes ismerőse Seyß-
Inquartnak. Aztán egyszer csak megjelent két Gestapo-ügynök,
továbbá négy SS-katona, és letartóztatták a papot, majd
átkutatták az íróasztalát. Spitzl páter másnap szabadult. Mivel
újra meg újra felhívta magára a figyelmet kritikus szellemű
prédikációival, 1942-ben ismét letartóztatták, végül azonban
ezúttal is szabadon bocsátották. Maga Seyß-Inquart soha többé
nem járt a dornbachi templomban, de titkárnője, Emilie Loidl
közvetítésével továbbra is rendszeresen fizette az egyházi adót.
 Innitzer bíboros, aki szerdán még a népszavazás sikeréért
imádkozott, felszólította a híveket, hogy mondjanak köszönetet
vasárnap az Úristennek azért, „hogy vérontás nélkül zajlott le a
nagyszabású politikai átalakulás, és imádkozzanak Ausztria
boldog jövőjéért”. Az egyházfő hozzátette még: „Természetes,
hogy mindenkinek készségesen és maradéktalanul végre kell
hajtania a hatóságok minden egyes utasítását.”
 11

Név nélküli ország

Hogyan történhetett meg mindez?

Hisz voltaképp nem vagyunk harcias nép.
Ottenreiter asszony,
ifjabb Kurt Schuschnigg nevelőnőjének édesanyja

A nemzetiszocialisták biztonsági szolgálatai jobban fel voltak

készülve az Anschlussra, mint a Wehrmacht, és elsőként
érkeztek meg az akkor még független országba. Heinrich
Himmlernek különleges tervei voltak Ausztriával: itt akarta
berendezni az SS mintaállamát.
Hajnali 2 óra 30 perckor, nem sokkal a Bécsben lezajlott
kormányváltás után három Ju 52-es repülőgép szállt fel
Münchenből teljes rádiócsendben, kikapcsolt helyzetjelző
fényekkel. A gépek 4 óra 30 perckor landoltak az asperni
repülőtéren. Fedélzetükön utazott Heinrich Himmler, az SS
birodalmi vezére (Reichsführer SS), Reinhard Heydrich, a
biztonsági szolgálat (Sicherheitsdienst, SD) főnöke, továbbá
Kurt Daluege tábornok egy állig felfegyverzett SS-kommandó
kíséretében. Ez volt az igazi rajtaütés, hiszen a nevezettek máris
magukkal hozták a letartóztatandó személyek listáját, pedig
jogellenesen tartózkodtak Ausztria felségterületén. A csoport
haladéktalanul „munkához látott”, vagyis megkezdte a politikai
ellenfelek és a potenciális ellenállók letartóztatását: nem csak
baloldali politikusok ellen indult hajtóvadászat, hanem a
hivatásrendi állam vezető reprezentánsai ellen is. Olyan
politikusok őrizetbe vételére került sor, mint például Leopold
Figl és Franz Olah, de foglyul ejtették Louis von Rothschildot is,
aki megpróbált Olaszországba menekülni: a bankár útlevelét
bevonták, palotáját pedig elkobozták.
Heydrich jó előre kidolgozta terveit az osztrák biztonsági
apparátus átalakítására, illetve a rendőrségnél végrehajtandó
tisztogatásokra, és már március 12-én lefoglalta a Metropol
szállodát, amely ettől fogva a Gestapo bécsi főhadiszállásaként
működött. A szombati nap folyamán úgyszólván folyamatosan a
levegőben tartózkodott a német légierő több mint kétszáz gépe,
amelyek nemzetiszocialista propagandaröplapok millióit
dobták le minden nagyobb osztrák város felett.
Szombaton délelőtt tíz órakor tette le a hivatali esküt Bécsben
Seyß-Inquart új kormánya. Himmler az utolsó pillanatban
kicsikart még néhány változtatást: végül Kaltenbrunner kapta
meg a belügyminiszteri tárcát, Otto Steinhäusl udvari tanácsos
pedig, akit az 1934 júliusában végrehajtott puccskísérletben
való részvételéért hét évi fegyházbüntetésre ítéltek, a főváros
rendőrkapitánya lett.

***
Maga Hitler meglehetősen későn, különféle kerülőutakat téve
bukkant csak fel az Anschluss színpadán, és utolsóként érkezett
meg Bécsbe is. Március 12-e reggelén Hitler Berlin-
Tempelhofból a München mellett fekvő Oberwiesenfeldbe
repült, de nem soká időzött az ottani repülőtéren, hanem
hosszú autókonvoja élén elindult az osztrák határ felé, és már
dél körül megérkezett Mühldorf am Innbe, a 8. hadsereg
főhadiszállására, ahol meghallgatta Fedor von Bock tábornok
beszámolóját az addig végrehajtott csapatmozgásokról.
Délután négy órakor gördült át a határon a „górékübli” néven
emlegetett, súlyos G4-es Mercedes-terepjárókból álló konvoj.
Önként és örömmel nyitották fel a sorompókat mindkét ország
vámtisztviselői. Amikor a Führer megérkezett szülővárosába,
Braunau am Innbe, újabb szereplő bukkant fel a politikai
színpadon: az ujjongó nép, amely kitörő lelkesedéssel fogadta,
miként már az első német csapatokat is aznap reggel. Akár
spontán dolog volt, akár szervezett, vagy a kettő elegye, olyan
politikai akció volt ez, amely látszólag legitimálta a történteket,
és segített elfeledtetni a tervezett népszavazást, továbbá az
ellenállásnak még a gondolatát is. Pontosan így értelmezte a
tömegek lelkesedését a külföld is. Arról sem szabad azonban
megfeledkeznünk, hogy tizennyolc filmes stábot állítottak
szolgálatba a nácik kimondottan azért, hogy a lehető
leghatásosabb módon rögzítsék a lelkesedést, miközben az
összes zsidó fotográfust és fotóügynökséget eltiltották a
hivatásgyakorlástól.
Hitler nem állt meg a szülőháza előtt, hanem továbbhajtatott,
és Ried, majd Wels érintésével jutott el a százhúsz kilométeres
távolságban fekvő Linzbe. Lassan haladt az autókonvoj az
ujjongó tömegben. Eduard Bloch a lakása ablakából nézte végig
a Führer bevonulását, és úgy látta, hogy egy pillanatra Hitler is
észrevette édesanyjának egykori orvosát. Este fél nyolc körül
érkezett csak meg Hitler a linzi városháza elé, ahol ismét „Sieg
Heil!” kiáltásokat hallató, mámoros tömeg fogadta. Egy a nép,
egy a birodalom, egy a vezér.
Őrületes volt.
Ausztria újonnan hivatalba lépett kancellárja, Arthur Seyß-
Inquart hitvese kíséretében Linzbe repült aznap délután. Vele
tartott néhány minisztere, de Heinrich Himmler és Reinhard
Heydrich is. Seyß-Inquart megindító szózatot intézett a
tanácsháza előtt hömpölygő, mintegy nyolcvanezer fős
tömeghez.
„Führerem! Egész hazánk nevében üdvözlöm önt, Führerem
és birodalmi kancellárom, ebben a német nép és távolabbi
hatását tekintve az egész európai történelem alakulása
szempontjából jelentőségteljes pillanatban, első ízben ismét
Ausztriában! Eljött a nap, amikor a békediktátum, a kényszer,
az ármánykodás és az egész világ értetlensége ellenére
visszataláltak végre egymáshoz a németek. […] Az osztrákok
ujjongása közepette hatol be országunkba a Birodalom
hatalmas hadserege. […] Egyszerű ember lévén, egyszerű
szavakkal, de osztrákok millióinak szívéből szólok: Köszönjük!”
Seyß-Inquart hozzátette még: Ezennel érvényét veszítette a
békeszerződés 88. pontja, Németország és Ausztria a
továbbiakban „oszthatatlan sorsközösséget” képez, vagyis egy
népnek tekintendő, amelyet a nemzetiszocializmus eszméje
vezérel.
Rövid válaszában Hitler visszautalt pályafutásának
kezdeteire: „Ha ebből a városból indított útnak egykor a
gondviselés a Birodalom vezetése felé, akkor minden bizonnyal
küldetést ruházott rám, márpedig ez a küldetés nem lehetett
más, mint hogy visszaadjam hőn szeretett hazámat a Német
Birodalomnak!” Miután a jelenlévők elénekelték a
„Deutschlandlied”-et és a Horst Wessel-dalt, Hitler a Weinzinger
hotelbe hajtatott: az impozáns, háromszög alakú homlokzattal
és toronnyal ékesített épület a Duna-parti hajókikötő közvetlen
közelében állt.
Hermann Göring, aki Berlinből, a rádiótudósítások alapján
követte nyomon az általános lelkesedést, táviratot küldött a
szállodába: „Miért nem csináljuk végig?” Ez a könnyedén
odavetett kérdés adta meg az utolsó lökést a történelmi
döntéshez, rávilágítva egyszersmind az egész folyamat
rögtönzött jellegére. Eredetileg ugyanis valamiféle átmeneti
megoldásban, a két ország egyfajta perszonáluniójában
gondolkodtak a nemzetiszocialista vezetők, és ugyanerre
spekulált Seyß-Inquart is, aki meg akarta őrizni Ausztria
önállóságának utolsó maradékát, saját magának vindikálva az
állam vezetését. Most mégis a teljes és gyors csatlakozás
irányába terelődött minden. Az pedig végképp felbátorította a
Linzben időző Hitlert, hogy a külföldi tudósítók máris úgy
ábrázolták az eseményeket, mintha csakugyan megtörtént
volna az Anschluss, pedig államjogi értelemben még nem ez
volt a valós helyzet.
A Daily Mail című angol lap március 15-iki száma interjút
közölt Hitlerrel, mégpedig egy március 12-én, Linzben folytatott
beszélgetés alapján. Ward Price, az újság tudósítója nagy
rajongója volt a Führernek, benne látta ugyanis azt a politikust,
aki megmenti Európát a bolsevizmustól. Az interjúban Hitler
kijelentette: az a cél, hogy Ausztria ugyanolyan német
tartománnyá váljon, mint Szászország, Württemberg vagy
Bajorország. Március 12-én Goebbels felolvasott egy
proklamációt a berlini rádióban, amely meglehetősen
elnagyoltan körvonalazta csupán Ausztria jövendőbeli
státuszát: alapvetően arról szólt a szöveg, hogy Schuschnigg
megszegte a Berchtesgadenben kötött megállapodást, és hogy
hamarosan igazi népszavazásra kerül sor. Goebbels
egyszersmind elrendelte, hogy lobogózzák fel három napra
Berlint: „Változzon Berlin zászlótengerré!”
A március 12-éről 13-ára virradó éjszakán a szabadságáról
visszahívott Wilhelm Stuckart német államtitkár és osztrák
kollégája, Dr. Friedrich Wimmer kidolgozta az Anschluss
jogalapját képező, „Ausztriának a Német Birodalommal való
újraegyesítéséről” szóló törvényt. Ezzel egyidejűleg április 10-
ére kitűzték az új népszavazást.

Bevett szokása szerint Hitler sokáig aludt. Délelőtt

Leondingben, szülei egykori háza előtt fogadta a Führert Sepp
Miesenberger, a város új polgármestere, majd együtt kimentek
a temetőbe. Velük tartott Hitler egykori gyámja, Josef Mayrhofer
az öt lányával, egykori történelemtanára, Hans Valentin Hube,
és egyik volt osztálytársa, Wilhelm Hegmüller. A szülők sírjánál
verset szavalt egy gyerek, majd virágcsokrot adtak át Hitlernek,
akit ezt követően néhány percre magára hagytak.
A Führer a Weinzinger hotelben ebédelt. Sepp Wolkerstorfer,
Linz polgármestere felhasználta ezt az alkalmat arra, hogy a
város védnökévé nyilvánítsa Hitlert, és megígértesse vele egy új
Duna-híd megépítését. Leonding polgármestere bejelentette,
hogy a város főtere immár az Adolf Hitler tér nevet viseli. Hitler
a meglepett jelenlévőket megnyugtatandó erre fel megjegyezte,
hogy éppen most készülnek elfogadni Bécsben azt a törvényt,
amely kimondja: Ausztria a Német Birodalom egyik
tartománya. „Ütött a nagyszerű óra. Kimondhatatlanul boldog
vagyok.” Ünnepélyes csend támadt a teremben, pedig várni
kellett még egy keveset arra, hogy véglegessé váljon az
Anschluss.
Keppler és Stuckart Bécsbe repült a tervezettel. Vasárnap
délután öt órakor a Seyß-Inquart vezette osztrák kormány
mindössze ötperces tanácskozást követően igent mondott a
törvényre. Miklas elnök viszont lemondott inkább, hogy ne
kelljen aláírnia az Ausztria megszüntetéséről szóló törvényt.
Miklas kijelentette, hogy akadályoztatva van hivatala
gyakorlásában, és az 1934-es alkotmány 77. cikke alapján összes
hatáskörét a kancellárra ruházta. Seyß-Inquartnak pedig azt
mondta az elnök: „Igyekezzen megóvni Ausztriánkat!” Seyß-
Inquart ezt követően új, kettős funkciójában aláírta a törvényt,
amelynek szövegén apróbb módosításokat eszközöltek még az
osztrák hivatalnokok. A miniszterek náci karlendítéssel
ünnepelték meg az eseményt.
Seyß-Inquart és Stuckart autóval indult el Linzbe, mivel
éjszakai landolásokra alkalmatlan volt az ottani repülőtér.
Éjféltájban, miután megérkeztek, átnyújtották Hitlernek az
Ausztriának a Német Birodalommal való újraegyesítéséről szóló
„sarkalatos törvényt”, a Führer pedig egy neoreneszánsz
íróasztalon azon nyomban alá is írta a dokumentumot,
megjegyezvén: „Igen, a helyes politikai cselekvés elejét veszi a
vérontásnak.” (Mintha valaha is visszarettent volna a
vérontástól.) A törvény kihirdetésére ugyan este nyolc órakor
sor került már Berlinben, mégis Hitler aláírásával, 1938.
március 13-án vált csak véglegessé az Anschluss. 6,7 millió új
lakost és 83 870 négyzetkilométernyi területet nyert egyetlen
tollvonással a Német Birodalom, Adolf Hitler pedig ezzel
Ausztria új államfője lett.
Seyß-Inquartot, aki hivatalos alkalmakkor ettől fogva fekete
egyenruhát viselt, SS-Gruppenführerré és birodalmi
helytartóvá nevezte ki Himmler, jelentősebb szerepet azonban
csak a II. világháború idején osztottak rá újra, amikor a
megszállt Hollandia helytartója lett. A népszavazás
lebonyolításának feladatával Josef Bürckelt bízták meg, és neki
kellett megtisztítania a pártot is a hivatásrendi állam híveitől.
 Hétfőn 10 óra 40 perckor, Ennsen, Neumarkt an der Ybbsen és
Melken keresztül folytatódott Hitler diadalútja. 13 óra 30
perckor érkezett meg a konvoj St. Pöltenbe, ahol a Führer
megebédelt a Krenzer Gasse 18-as szám alatt álló Hotel
Pittnerben. Hitler rövid időre, csak az ablakon keresztül
mutatkozott az ujjongó tömeg előtt. 15 óra 30 perckor
folytatódott az út, és délután ötkor haladt el a konvoj a
schönbrunni kastély mellett. Az egész városban megkongatták a
harangokat, az utak mentén tömött sorokban álltak az emberek.
Tizenhárom, állig felfegyverzett SS-katonákat szállító autó
követte Hitler Mercedesét. Este hét óra körül érkezett meg a
Führer a Hotel Imperial elé. Ott Berlinből idevezényelt
rendőrök vontak háromsoros kordont, arccal a tömeg felé
fordulva. Az ujjongó tömegre való tekintettel Hitler kénytelen
volt szólni néhány szót, pedig nem készült arra, hogy beszélni
fog. Jelen volt a helyszínen egy osztrák század is, ennek
arcvonala előtt azonban a Führer szemlátomást vonakodott
elhaladni.

***

Mivel az „újraegyesítés” államjogi aktusa Linzben lezajlott már,

Bécsben még szombaton 19 óra 30 perckor sajtótájékoztatót
tartottak a kancellári hivatalban. Az osztrák sajtószolgálat
összes korábbi munkatársát letartóztatták, csupa új arcot
lehetett látni. Magát a sajtótájékoztatót egy Lazar nevű férfiú, az
egyik bécsi újság korábbi bukaresti tudósítója tartotta: a
monoklit viselő úriember nem keltett kimondottan árja
benyomást. Az újságírók mindazonáltal megtudhatták tőle,
hogy Seyß-Inquart immár egy személyben viseli a kancellári és
az elnöki hivatalt, továbbá azt is, hogy a tervezett
népszavazáson nem vehetnek majd részt a zsidók. Nem
vehetett tehát részt rajta maga Lazar sem, mivel alig néhány
nappal a szóban forgó sajtótájékoztató után Dachauba
hurcolták.
A Bécsi Egyetem rektora március 13-án kijelentette, hogy
intézménye mindig is „a német kultúra előőrse” volt, majd
gratulált Seyß-Inquartnak a kancellári megbízatáshoz, és
biztosította az újonnan kinevezettet az egyetem „odaadó
hűségéről”.

***

Március 15-én, kedden, Hitlernek a Heldenplatzon, a Hofburg

udvarán tartott nevezetes beszédének napján, fokozott
biztonsági intézkedéseket léptetnek életbe. Az újságíróknak
külön engedélyért kell folyamodniuk, a külföldi tudósítókat
ennek során fegyveres erővel a Hofburg épületébe kényszerítik,
mégpedig magas rangú osztrák katonatisztek egy csoportjával
együtt, akik minden ellenállás nélkül vetik alá magukat a
megaláztatásnak.
Tizenegy órára tűzték ki a Heldenplatzra szervezett
tömeggyűlés kezdetét. Seyß-Inquart elmegy Hitlerért és
vazallusaiért a Hotel Imperialba. A Führer előzőleg elolvasta és
jóváhagyta már Seyß-Inquart beszédét. Amikor Hitler autója
megérkezik, kétszázötvenezer ember tolong a téren, köztük jó
néhány iskolai osztály, illetve különböző cégek teljes
alkalmazotti gárdája. A hangosbemondók felkonferálják a
birodalmi helytartó, Seyß-Inquart köszöntő beszédét.
Seyß-Inquart mint az osztrák szövetségi állam utolsó
államfője jelenti Hitlernek, hogy végrehajtották „a német
népnek és Führerének akarata szerint meghozott törvényt”.
„Ma valóra vált, amiért a német történelem évszázadain
keresztül harcoltak, amiért milliószám ontották vérüket s adták
életüket a német nép legjobbjai, ami áldozatos küzdelmük
végcélja és keserű óráik utolsó vigasza volt: hazatért az
Ostmark, újra feltámadt a Birodalom, megszületett a német nép
új birodalma!” Odalent, a tömegben elvegyülve álldogál Gertrud
Seyß-Inquart, háztartási alkalmazottjával, Planetta asszonnyal,
Dollfuß gyilkosának özvegyével együtt.
Hitler mindössze kétszer ejti ki „Ausztria” nevét a
Heldenplatzon elmondott beszédében, többek között akkor,
amikor az ország „úgynevezett önállóságát” emlegeti. Azután
kijelöli „a német nép legrégibb keleti tartományának” új
feladatát, nevezetesen azt, hogy a német nép, illetve a Német
Birodalom legújabb bástyája legyen. Hitler történelmi misszió
végrehajtójának tekinti magát, és életének legnagyobb
sikereként értékeli, hogy „hazája belépett a Német
Birodalomba”.
A szállodában elköltött ebéd után Hitler visszatér a
Heldenplatzra, hogy koszorút helyezzen el a Burg külső
kapujánál, az I. világháborúban elesett katonák hősi
emlékművénél, ezt követően pedig elfoglalja helyét a parlament
épülete előtt felállított dísztribünön. Délután kettőkor a német
légierő több mint négyszáz gépe – közöttük több bombázó –
repült át a város felett, majd a Wehrmacht, illetve az osztrák
hadsereg, továbbá Hitler személyes SS-testőrsége (SS-
Leibstandarte) és a rendőrség egységei tartanak díszszemlét a
Ringen. Március 14-én feleskették már Hitlerre az összes
osztrák katonát, az addigi osztrák hadsereg pedig ideiglenesen
az 5. hadseregcsoport nevet kapta. Az ausztriai bevonulás
alkalmával viselte Hitler első ízben tányérsapkáján az arany
tábornoki tölgyfalevelet annak jeléül, hogy közvetlen
parancsnoksága alá tartoznak a fegyveres erők.
 A Führer elsőként húgát, Paulát fogadja a Hotel Imperialban,
következő vendége pedig Innitzer bíboros. Franz von Papen jó
ismerősét, a bíboros bizalmasát, Johann Jauner-Schrofenegg
lovassági kapitányt kérte fel a közvetítésre, és Seyß-Inquart
kormányának egyes tagjai is részt vállaltak a bíboros
meggyőzésében. Érkezésekor a bíboros örömteli kiáltásokat vél
hallani a szálloda előtt összeverődött tömegből, más jelenlévők
a Hitlerjugend-csoportok üvöltözéséről számolnak be:
„Csatornába a bíborossal!” Miközben Hitler a Heldenplatzon
szónokol, egyesek ilyen feliratokat emelnek a magasba:
„Akasztófára a csuhásokkal!”, „Dachauba Innitzerrel!”, illetve
„Francba a jezsuitákkal!”
Valójában negyedóráig sem tart a találkozó, amelyre titkára,
Jakob Weinbacher kíséri el a bíborost, mégis sokakban az a
benyomást keltette, hogy a Katolikus Egyház áldását adta az
Anschlussra. Bizonyára abban reménykedett Innitzer, hogy az
Anschluss mámoros hangulatában Hitler megígéri: érintetlenül
hagyja Ausztria szellemi és vallási alapjait. Csakhogy a
nemzetiszocialista sajtó egyáltalán nem tesz említést a
következő napokban arról, hogy a Führer bármiféle ígéretet tett
volna az Egyháznak, így aztán Bürckel Gauleitertől követelnek
megfelelő garanciákat az egyházvezetők, mígnem a vita végül a
vezető egyházi méltóságok lojalitását kinyilvánító nyilatkozatba
torkollik. Goebbels egyenesen „gyáva képmutató klerikus”-nak
nevezi naplójában Innitzer bíborost.
Az asperni repülőtérre vezető úton Hitler megállítja konvoját
a Központi Temetőnél, és felkeresi unokahúga, Geli Rauball
sírját. Este hétkor landol a Führer repülőgépe München-
Oberwiesenfeldben, ahol a légierő díszszázada mellett
megjelennek az NSDAP és a bajor politika prominensei is. Újabb
diadalmenet következik az immár alkonyi félhomályba borult
Münchenen át. Tizenötezer fáklyás áll díszsorfalat, ujjongó
polgárok tolonganak az utak mentén és a házak erkélyein.
Hitler az Odeon térre, az 1923-as puccskísérlet áldozatainak
emlékművéhez hajtat, és magánlakásában, a
Prinzregentenplatzon tölti az éjszakát: ott fogadja Rudolf Heßt,
hogy egyeztesse vele „az NSDAP újjászervezésének” irányelveit
az egykori Ausztriában.
Március 16-án repül tovább Hitler Münchenből Berlinbe, ahol
néhány perccel öt óra után Hermann Göring és Joseph Goebbels
fogadja a tempelhofi repülőtéren. Az újabb, ezúttal berlini
diadalmenetét követően a Führer a birodalmi kancellária
erkélyéről szól a tömeghez. Mellette ott áll Göring, az Anschluss
legfőbb stratégája. Hatalmas lökést kap ezzel a következő
négyéves terv, gőzerővel folyhat tovább a fegyverkezés.
Március 16-án tartják a Heldenplatzon a következő
tömegrendezvényt: Himmler, Daluege, Heydrich és Bürckel
jelenlétében felesketik az osztrák rendőrséget Hitlerre.
Az egykori kancellár, Schuschnigg sorsának egyetlen kurta
jelentést szentelt csupán az immár nemzetiszocialista
ellenőrzés alatt álló sajtó: „Schuschnigg becsületszavát adván
továbbra is a rezidenciáján maradhat, ahová személyes
védelmére SS-egységeket rendeltek ki.” Folynak még – úgymond
– a tárgyalások arról, hogy melyik országba fog távozni az
egykori kancellár. Mit sem számít már ekkor eggyel több vagy
kevesebb hazugság.

***

„Ezzel az Ausztriával senki nem szerezhetett magának hódítói

babérokat” – jegyezte meg néhány évvel később Glaise-
Horstenau. És csakugyan úgy tűnt, hogy az ország önként és
dalolva vetette magát a németek karjaiba.
 A Heldenplatzon elmondott beszéd valóságos örömóda volt
még, március 18-án, Berlinben azonban már jóval fenyegetőbb,
jóval követelőzőbb hangot ütött meg a Führer. Kemény
harcokra, súlyos áldozatokra kell felkészülnie a lakosságnak az
immár nagy-német Birodalomban, hiszen a háború és a
világhatalom kivívása a cél.
Március 18-án Hitler megvonta az ausztriai akció első
mérlegét. A berlini Kroll-operában, amely a Reichstag
épületében kitört tűzvész óta a „parlament” ideiglenes
székhelyéül szolgált, a Führer leszögezte, hogy az osztrák állam
eleve életképtelen volt. A nemzeti elv határozza meg – úgymond
– a jövőt, nem maradhatnak tehát fenn nemzetiségi enklávék.
Továbbá: Az Anschluss előtti állapotok korlátozták a német
néphez tartozó 6,5 millió ember önrendelkezési jogát. Álszent
világ-nevelőnők és demokráciáról papoló világ-nyárspolgárok
kívánták így, jegyezte meg gúnyolódva, akik valójában
békediktátumokkal hajtanak végre erőszakot. „A nemzetek
Isten akaratából valók, örök érvényűek, a Népszövetség viszont
az emberi gyarlóság, az emberi kapzsiság és haszonlesés
módfelett kétes tákolmánya csupán.”
Azóta vált újra aktuálissá az Anschluss gondolata, folytatta
Hitler, hogy megkezdődött Németország gazdasági feltámadása.
„Németország újra világhatalom.” Ezt követően Schuschniggot
becsmérelte a Führer, mondván: az egykori kancellár politikája
„merénylet volt az osztrák nép ellen”, rezsimje pedig híján volt
a legalitásnak. „Elhatároztam, hogy véget vetek hazám további
megerőszakolásának! Éppen ezért haladéktalanul lépéseket
tettem annak meggátolása érdekében, hogy Ausztria
Spanyolország sorsára jusson.” Polgárháború helyett béke,
mondja az agresszor: íme a történelemhamisítás mesterműve.
Azt azonban némi joggal állíthatta Hitler, hogy
intézkedéseinek végrehajtása során „három napon belül” elébe
sietett „az egész haza”, mégpedig anélkül, hogy akár csak
egyetlen puskalövés is eldördült volna, vagyis ő az osztrák nép
és az osztrák nemzetiszocialista kormány kívánságát teljesítette
csupán, „végtelen szerencsétlenségtől és mérhetetlen
szenvedéstől” kímélve meg „ezt a csodaszép országot”.
Schuschnigg és hívei – úgymond – hálásak lehetnek neki,
Hitlernek, hogy megmentette az életüket, hiszen a nemzeti
szenvedélyek kitörése minden bizonnyal elsöpörte volna őket, ő
viszont nagylelkűen megkíméli ellenségei életét. A Führer
ezután „a legmagasabb rendű történelmi küldetés
végrehajtójának” nevezte magát, és kifejezte megelégedettségét,
hogy sikerült visszavezetnie hazája lakosait „a nagyobb
népközösségbe”, mégpedig anélkül, hogy egy „halottakkal és
romokkal borított csatamező” meghódítására kényszerült
volna. Immáron hetvenötmillió ember és a német Wehrmacht
áll a döntés mögött, jelentette ki.
Lengyelország és Magyarország más országokkal együtt
megértően reagált, mondta Hitler, majd forró köszönetet
mondott Mussolininek. „Németország békét akar”, készen áll
azonban arra, „hogy akár a legvégsőkig menően
megvédelmezze létét és becsületét”. (Ez a megjegyzés
előrevetítette a majdani háború árnyékát.) Népszavazást
rendeznek egész Németországban, jelentette be a Führer, és
április 10-én megválasztják az új parlamentet, „Nagy-
Németország új képviseletét” is.

***

Demonstrálandó, hogy valóban egyesülés történt, március 13-a

és 24-e között számos „látogatást” szerveztek osztrák katonai
egységek számára – többek között Berlinben és Münchenben.
Az Anschluss előtt Németországba menekült, illegális nácikból
szervezett Osztrák Légió ünnepélyesen bevonult Bécsbe.
Ausztriában és a Német Birodalomban egyaránt népszavazást
tartottak az Anschlussról. Március közepétől a hónap végéig
feleskették Hitlerre az összes osztrák hivatalnokot (a zsidókat
kivéve). A német Wehrmacht március 20-a után
élelmiszersegélyeket osztott a rászorulóknak, elsősorban a bécsi
munkáskerületekben. Német rendőrségi zenekarok játszottak a
Heldenplatzon, a gyerekek szórakoztatásáról pedig a
rendfenntartó erők gondoskodtak.
Az Anschlusst követően két hónapon belül konzulátussá
minősítették át Bécsben az összes külföldi nagykövetséget,
Írország és a Szovjetunió pedig bezárta ausztriai képviseletét. A
nemzetközi sajtó egykettőre napirendre tért a történtek felett. A
svájci kormány (Bundesrat) egyik tagja, Giuseppe Motta
elismeréssel nyilatkozott a berni német nagykövetnek az
Anschluss lebonyolításának módjáról, ami megítélése szerint a
legfontosabb világpolitikai esemény volt 1918 óta.
A Népszövetség egyetlen tagja sem emelt panaszt, pedig az új
nemzetközi jogi helyzet ellentétes volt valamennyi 1919 óta
megkötött szerződéssel. Az egyes országok kormányai
úgyszólván kivétel nélkül – minden kommentárt mellőzve –
tudomásul vették a történteket, egyedül a mexikói kormány
fejezte ki tiltakozását március 19-én. Jóval később, több hét
elteltével csatlakozott a tiltakozáshoz Chile és Kína, továbbá a
Spanyol Köztársaság emigráns kormánya. A Szovjetunió
közvetve tiltakozott csupán, felszólítva a nyugati hatalmakat a
beavatkozásra.
A Neue Zürcher Zeitung a következőképpen vonta meg a
mérleget 1938. március 13-án: „Alaposan elő volt készítve a
hatalom megragadása. […] Egyfelől kitörő lelkesedés, másfelől
mélységes szomorúság, csüggedés – ez volt tapasztalható ezen a
történelmi jelentőségű márciusi éjszakán.” Március 17-én pedig
a következőket írta ugyanez a lap: „Fagypont alá zuhant
Bécsben […] a hangulat. […] Nyomasztó érzés meghódított
ország polgárának, meghódított város lakójának lenni. A
segélykiáltások elhalnak az ajkakon. Meghozta Bécs számára az
első kijózanodást Hitler és a német hadsereg fellépése, amiben
kimutatkozott a hódítók valódi természete.”

***

1938. május 28-án – visszamenőlegesen, március 13-iki hatállyal

– életbe léptették Ausztriában a nürnbergi faji törvényeket. Az
immár választójoguktól is megfosztott zsidók semmiféle
tevékenységet nem folytathattak többé a sajtó, a közigazgatás,
az igazságszolgáltatás, a művészetek és a kultúra területén.
Százhatvanöt osztrák állami tisztségviselőt deportáltak 1938.
április 1-jén a Westbahnhofról a dachaui koncentrációs
táborba. Május 21-én indult a második transzport, és ettől fogva
jóformán hetente jártak a foglyokkal telezsúfolt szerelvények
immár Buchenwaldba és Sachsenhausenbe is.
1938. április 20-a, Hitler 49. születésnapja a vezérkultusz egyik
csúcspontja volt: úgy tűnt, a Führer bármire képes – immár
Ausztriában is. Az amerikai Time Magazine Wilhelm Frick
belügyminiszter szavait idézte: „Adolf Hitler egyenlő
Németországgal, Németország pedig Adolf Hitlerrel.”
Mérhetetlen mennyiségű virágot és tortát, illetve egyéb
születésnapi ajándékot küldött a birodalmi kancellárnak az
egész német lakosság.
1933 óta Hitler egy lapra tett fel mindent: igyekezett elcsitítani
a nyugati hatalmakat, illetve Lengyelországot és a Szovjetuniót,
miközben gőzerővel fegyverkezett. És persze egyre-másra
kinyilvánította békeszeretetét, más népek iránt érzett
tiszteletét: mindenekelőtt oly módon, hogy részt vett azoknak a
válságoknak a megoldásában, amelyeket ő maga idézett elő.
Anglia szemlátomást legitimnek tekintette a német területi
követeléseket, és túlságosan szigorúaknak, idejétmúltaknak
tartotta a versailles-i békeszerződés rendelkezéseit,
Franciaország pedig visszariadt attól, hogy ellenintézkedéseket
tegyen, már csak azért is, mert ehhez általános mozgósítást
kellett volna elrendelnie, amit egyetlen párizsi kormány sem
mert felvállalni.
Hitler alapvető külpolitikai, katonai-stratégiai és gazdasági
célokat váltott valóra azzal, hogy a Birodalomhoz csatolta
Ausztriát. Németország egy csapásra 1,4 milliárd birodalmi
márka értékű arany- és devizatartalékhoz jutott, amivel
enyhíteni lehetett a fegyverkezés következtében egyre
feszültebbé váló gazdasági helyzetet, továbbá jelentős
nyersanyagforrásokra és 600 000 főnyi szabad munkaerőre tett
szert, nem is beszélve az egykori osztrák hadsereg hat azonnal
bevethető hadosztályáról. Mindennek tetejébe számottevően
megromlott a még mindig demokratikus berendezkedésű
Csehszlovákiának, Franciaország utolsó térségbeli
szövetségesének a stratégiai helyzete.
A mindenhatóság álmát dédelgető Hitler immár
legyőzhetetlennek hitte magát, és egykettőre elfelejtette, milyen
ideges volt azokban a bizonyos márciusi napokban, hiszen 1933
és 1936 között megszilárdította hatalmát a belpolitikában, 1936
és 1939 tavasza között pedig – előbb Ausztria annektálása, majd
Csehszlovákia megszállása révén – számottevően javított
katonai-stratégiai pozícióin.
A Führer mindeközben mind a Birodalom, mind pedig az
egykori Ausztria területén kivívta a tömegek lelkes egyetértését,
ami ugyancsak alapvető előfeltétele volt a háború
kirobbantásának, illetve a kezdettől fogva bevezetett
terrorpolitikának. Munkához láthatott Adolf Eichmann, és –
amint ez már 1938 novemberében megmutatkozott – újabb,
még radikálisabb szakaszába lépett a zsidóellenes politika. Nem
is történt változás egészen a keserű bukásig, a politikai
észszerűség felébredéséig, az emberiességhez való
visszatérésig. A mítoszokra hivatkozó, gyarló emberi törvények
és intézmények helyett állítólag időtlen értékekre alapozó
politika a mesterségesen gerjesztett eufória rövid időszakának
elmúltával kizárólag romokat és gyászt hagyott maga után.

***

A vezető egyházi méltóságokat nyugtalansággal töltötte el, hogy

a nemzetiszocialista sajtó egyetlen szóval sem említette
Hitlernek az Innitzer bíborossal megtartott rövid találkozó
alkalmával, március 15-én, a Hotel Imperialban tett ígéreteit.
Bürckel Gauleiter pedig a maga részéről igyekezett egyértelmű
állásfoglalást kicsikarni a püspököktől. Végül csakugyan sikerült
bizonyos engedményeket elérnie az Egyháznak a hosszas
tárgyalások során, ennek ára azonban a hűségnyilatkozat volt.
Elsőrendű fontossággal bírt – kiváltképp az április 10-ére
kitűzött népszavazás előkészületei közepette – a
nemzetiszocialista propaganda számára, hogy az Egyház ne
utasítsa el az Anschlusst.
A következőképpen fogalmaztak felhívásukban a püspökök,
arra biztatván a híveket, hogy szavazzanak igennel a
referendumon: „Örömteli elismerésünket fejezzük ki, hogy a
nemzetiszocialista mozgalom kiemelkedő eredményeket ért és
ér el a nemzeti és a gazdasági építkezés, valamint a
szociálpolitika területén, a Birodalom és a nép, kiváltképp a
legszegényebb néprétegek szolgálatában. Meggyőződésünk
továbbá, hogy a nemzetiszocialista mozgalom tevékenysége
elhárította a romboló szellemű, istentelen bolsevizmus
veszedelmét. A püspökök áldása kísérje tehát a jövőben ezt a
munkát!”
Egyetlen szót sem érdemelnek tehát azok, akiket elhurcoltak
és megkínoztak? Áldás a koncentrációs táborokra, amelyekben
jó néhány pap is raboskodott már ekkoriban? Egy másik
nyilatkozat ugyanakkor arról szólt, hogy „népünk ezer
esztendős vágyát teljesíti be ez az egyesülés a németek nagy
birodalmának kebelén”.
Utólag kitalált legenda csupán, hogy a püspökök által
valójában aláírt nyilatkozat ártalmatlanabb volt a sajtóban
megjelent szövegnél. Az viszont bizonyos, hogy széles körű
megütközést keltett külföldön ez az állásfoglalás. Nyilván úgy
gondolták a Katolikus Egyház vezetői, hogy befolyásuk
megőrzése érdekében néhány jelentéktelen ügyben teljesítik
majd a nácik elvárásait, végső soron azonban áldásukat adták a
faji politikára és az elnyomásra, a háború idején pedig – a
kegyetlen keleti hadjáratot legitimálva – a bolsevizmus ellen
vívott harc szükségességét hangsúlyozták.
Még ebben a drámai helyzetben sem volt képes tehát a
Katolikus Egyház arra, hogy szakítson sok évszázados
zsidóellenességével. Sem az Anschluss előtt, sem pedig utána
nem emelték fel szavukat egyházi méltóságok – csupán az
Egyház egyes tagjai – a zsidók érdekében. Akadtak olyan
egyházi személyek is, akiket az sokkal inkább felháborított,
hogy egy kalap alá vették őket a zsidókkal, amikor a nácik ezt
skandálták „Előbb a zsidók, aztán a feketék!”
Az egyszerű papok körében mindazonáltal jóval árnyaltabb
volt a kép: akadtak közöttük olyanok, akik prédikációikban és
az egyházmegyei értesítőkben lelkesen agitáltak az Anschluss
mellett, mások viszont ellenálltak a nyomásnak, kerülték az
olyan megalázkodó gesztusokat, mint például a náci
karlendítés, és kijelentették, hogy az „Isten hozott” („Grüß
Gott”) a lehető legszebb köszönés. 1938-ban rendeleti úton
betiltották a politikai témák tárgyalását a plébániai
értesítőkben, így hát sem az Anschlussról, sem pedig a
zsidóüldözésekről nem eshetett szó többé.
Mivel az Anschluss éppen a húsvéti ünnepek idejére esett,
valósággal burjánzásnak indult az esemény jelentőségét
méltató sajtókommentárokban a feltámadási metaforika,
amelyet hamarosan a pünkösd rózsás retorikája váltott fel.
Egykettőre elillant azonban a katolikusok eufóriája is, mivel
egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a hatalom újdonsült birtokosai
semmibe veszik az Egyház érdekeit.

***

Március végén ismét Bécsbe látogatott Hitler. Bernhard Anselm

Weber Békeünnep és Eugen d’Albert A hegyek alján című
operáját adták az Operaházban a Führer tiszteletére, akinek
valaha olcsó állóhelyekkel kellett beérnie, most viszont a
császári díszpáholyban foglalhatott helyet.
Március 25-én Hitler ausztriai körútra indult, és országszerte
beszédet mondott a nagyobb városokban: ezzel járult hozzá az
április 10-ére kitűzött népszavazás előkészítéséhez, amelyet az
immár végrehajtott Anschluss ügyében tartottak. Ausztriai
körútja során Judenburgba, Dr. Walter Pfrimer ügyvéd
szülővárosába is eljutott a Führer. Pfrimer a Heimatschutz és a
Heimwehr aktivistája volt, aki 1931-ben csúfos kudarcba
torkolló puccskísérletet hajtott végre, éppen ezért annak idején
letartóztatták és elítélték, 1938-ban viszont – mint Hitler elődjét
– immár hősként ünnepelték.
Több Judenburg nevű helység is létezett Ausztriában a zsidó
kereskedők egykori útvonalai mentén. A Bécs és Villach között
fekvő Judenburg jelentős ipari központ volt, a város neve
azonban megütközést keltett az adott körülmények között,
annál is inkább, mert főtere immár Adolf Hitler nevét viselte.
Egyes judenburgi polgárok éppen ezért azt javasolták, hogy
még a Führer választási fellépése előtt változtasson nevet a
város. Az egyik helytörténésznek azonban sikerült
bebizonyítania, hogy a helység neve korábban Judiburch volt, és
ez a név egy 11. századi, Jutho nevű fejedelemre utal, aki várat
építtetett a környéken. Jóllehet meglehetősen légből kapottnak
tűnik, módfelett hasznosnak bizonyult az említett magyarázat,
ilyenformán ugyanis megőrizhette nevét a város, és annak sem
volt többé akadálya, hogy Hitler megtartsa választási beszédét
április 4-én. Az aznap feladott leveleken a „Judenburg köszönti
a Führert” bélyegzés olvasható, az április 10-én megtartott
népszavazáson pedig egyetlen „Nem” akadt mindössze a
városban leadott 4602 voks között.

***

Az Anschluss ügyében megrendezett népszavazás előkészületei

során, amely életének utolsó választási kampánya volt, a Führer
Seyß-Inquart kíséretében különvonattal beutazta az egész
országot, és beszédet tartott a nagyobb városokban. Seyß-
Inquart mindeközben többször is azzal vádolta Bürckelt, hogy
nem tanúsít kellő megértést Ausztria iránt. Április 8-án,
Grazban nyílt vita robbant ki kettejük között, és a Führer végül
Seyß-Inquartnak adott igazat. Általában véve is jellemző vonása
volt ez a Harmadik Birodalomnak az illetékességi körök
megtöbbszörözése és pontatlan elkülönítése, ami folytonos
rivalizáláshoz vezetett Hitler lakájai között. Ilyenformán pedig
a vazallusok, akik szakadatlanul igyekeztek túllicitálni egymást,
nagy mértékben hozzájárultak a rezsim radikalizálódásához.
A népszavazási kampány támogatása céljából Goebbels
csúcsra járatta a roppant propagandagépezetet. A
propagandaminiszter ezúttal nem érte be a milliószámra
kinyomtatott brosúrákkal és röpcédulákkal: ezenfelül a német
ipar ajándékaként néprádiók tízezreit osztotta szét az egykori
Ausztria területén, hogy mindenütt zavartalanul hallgathassa a
lakosság a Führer és minisztere beszédeit. Az 1938. április 10-iki
népszavazást Németországban is megtartották. Ausztriában
Bürckel jelentése szerint a választásra jogosultak 99,7 százaléka
adta le voksát, és összességében 99,73 százalékra rúgott az
„igen”-nel szavazók aránya. Fényképet közöltek az újságok a
szavazatát leadó Miklas elnökről, sőt a náci karlendítést imitáló
Innitzer bíborosról is. A Német Birodalomban „mindössze”
99,09 százaléknyi „igen” szavazatot adtak le a választók.
1938. április 25-én birodalmi felügyelővé nevezték ki Bürckelt,
akinek feladata Ausztria és a Német Birodalom egyesítésének
zökkenőmentes levezénylése volt. Seyß-Inquart nem viselt
többé hivatalt, mégis megőrizte különleges státuszát, és
mindenhová elkísérte az SS-testőrség. Az egykori miniszter új,
tágasabb házat építtetett magának Dornbachban, hogy
elszállásolhassa testőreit. Számos magas rangú berlini vendéget
fogadott otthonában.

***
Joseph Goebbels naplójában, amely szerzőjének szándéka
szerint minden bizonnyal az eljövendő nemzedékek okulására
íródott, jól megragadható a propagandaminiszter hatalomvágya
és beteges akcionizmusa. Március 14-én például a következő
bejegyzést tette a propagandaminiszter: az Anschluss „az
elképzelhető legrövidebb idő alatt zajlott le. Két nap alatt
történelmet írtunk.” És csakhamar kiderült persze az is, hogy
miféle történelmet: 1938 márciusában megkezdődött már az
első ausztriai koncentrációs tábor terveinek kidolgozása, és
1938 májusa és augusztusa között csakugyan megkezdte
működését a mauthauseni kőfejtőben, Bécs és Salzburg között
félúton, a Dunától északra kiépített tábor, ahol több mint
százezer embert gyilkoltak meg az elkövetkezendő években.
„Belátható időn belül megszűnik az Ausztria nevet viselő
ország. Ezeréves fogalom tűnik el ezzel az állami és a politikai
életből. Így hozta a történelem” – írta 1938. augusztus 3-án a
Völkischer Beobachter. Így vált végül fantommá, név nélküli
országgá Ausztria.
Hogy mennyire más szempontja is volt az eseményeknek, azt
jól mutatja az inváziónak egy másik formája, ami az Anschlusst
követte: müncheni háziasszonyok népes csapatai rohamozták
meg a még mindig luxuscikkekkel telezsúfolt salzburgi
üzleteket, hogy a birodalmi márka bevezetése előtt kihasználják
a számukra roppant kedvező valutaárfolyamot. 1938. április 26-
án viszont, amikor csakugyan megtörtént az átállás, immár az
osztrákoknak kedvezett az árfolyam.
 12

Nincs kegyelem

Ausztria nyájas ország volt.

Anton Kuh

Szemlátomást zavarban volt az SA-egyenruhás fiatalember,

pedig jó ideje felügyelte már a zsidó férfiak és nők csoportját,
akik térden csúszva, kefékkel súrolták az utca kövezetét.
„Súrolópartiknak”, illetve „súrolóakcióknak” nevezte ezt a
megalázó kényszermunkát a kárörvendő csőcselék. Csakhogy
váratlanul odalépett a csoporthoz egy jól öltözött férfi, majd
levetette a zakóját, fogott egy kefét, letérdelt, és maga is súrolni
kezdte a kövezetet. Az SA-egyenruhás felrángatta a földről, hogy
ellenőrizze a papírjait. Aztán elvigyorodott, amikor meglátta a
Göring nevet, végül azonban mégis jobbnak látta
haladéktalanul lefújni az akciót, és szélnek ereszteni alkalmi
rabszolgáit.
 Csakugyan a Göring nevet viselte a csoport furfangos
megmentője: Albert Göringnek hívták, és a birodalmi légügyi
miniszter, a második számú nemzetiszocialista hatalmasság
féltestvére volt. Albert Göring megpróbálta jóvátenni Hermann
Göring gaztetteit: 1928 óta Bécsben élt már, és a Junkers Werke
fűtőtesteket gyártó részlegének ausztriai, magyarországi, illetve
csehszlovákiai kereskedelmi vezetőjeként szakadatlanul
ingázott Bécs, Budapest és Prága között. Albert Göring hírhedt
szívtipró, a molett hölgyek szenvedélyes rajongója volt, és
gyakran vendégeskedett bécsi zsidó családoknál: szoros
kapcsolatokat ápolt például a Tobis-Sascha Filmindustrie AG
vezetőivel, amelynek 1934-ben technikai igazgatója lett. A
vállalat tulajdonosai a zsidó Pilzer fivérek – Oskar, Kurt,
Severin és Viktor – voltak.
Albert Göring, akiről azt beszélték, hogy zsidó apától
származott, igyekezett segíteni barátain és ismerősein, többek
között Henny Porten egykor népszerű színésznőn. Henny
Porten nem akart elválni zsidó férjétől, Wilhelm von
Kaufmanntól, ezért nem kapott több szerepet Berlinben, Albert
Göring azonban elintézte, hogy a házaspár áttelepülhetett
Bécsbe, ahol a Tobis Részvénytársaság titkárnőjeként talált
munkát az egykori színésznő.
Azon kevesek közé tartozott Albert Göring, akik az Anschluss
napjaiban határozottan felléptek a már március 11-én este
megkezdődött erőszakcselekmények ellen. Az SA tagjai
letartóztatták és megverték, amikor megpróbált segítségére
lenni egy hetvenöt éves asszonynak, akinek nyakába „Zsidó
disznó vagyok!” feliratú táblát akasztottak. A filmproducer
Oskar Pilzert és hozzátartozóit személyesen kísérte el Albert
Göring az olasz határig, és a megengedettnél jóval nagyobb
összegű külföldi valutával is ellátta őket. Maga Pilzer nem
sokkal később belehalt egy műtétbe, családjának viszont
sikerült az Egyesült Államokba menekülnie.
Hogy megünnepelje Bécsben aratott diadalát, Hermann
Göring megígérte a testvéreinek, hogy mindegyiküknek teljesíti
egy-egy kívánságát. Albert ekkor azt kérte tőle, hogy helyeztesse
szabadlábra, és engedje kiutazni az országból Habsburg-
Toscanai József Ferdinánd főherceget – és csakugyan így is
történt.
Később, az immár megszállt Prágában Albert Göringnek jó
néhány zsidó életét sikerült megmentenie üzleti kapcsolatai
révén. A cseh nacionalisták 1945-ben ennek ellenére elfogták és
súlyosan bántalmazták, végül pedig átadták az amerikai
hatóságoknak. Háborús bűnös fivére társaságában eltöltött
hosszú fogság után sikerült csak Albert Göringnek tisztáznia
magát, és megtört emberként szabadult. Neve és rokoni
kapcsolatai kapóra jöttek akkor, amikor emberéletek forogtak
kockán, a háború után viszont félreérthető tehertételnek
bizonyult a Göring név.

***

Németországban a kommunisták és a szocialisták, Ausztriában

viszont a zsidók voltak a hatalomra jutott nemzetiszocialisták
első áldozatai – írta 1938. március 23-iki számában a New York
Times. A zsidók ellen folytatott hadjárat a nemzetiszocializmus
alapvető jellegzetessége és egyik legfőbb témája volt. Az 1938
márciusában végrehajtott Anschluss új fokozatát jelentette a
nemzetiszocialista rezsim radikalizálódásának és
brutalizálódásának, illetve a lakosság zsidó része ellen intézett
támadásoknak. Sehol, még Németországban sem került sor
korábban az antiszemitizmus olyan leplezetlenül szadisztikus
megnyilvánulásaira, mint Bécsben. Ausztria annektálása révén
ugrásszerűen megnőtt a náci hatalomnak kiszolgáltatott zsidók
száma (miután 1938-ig a német zsidók egy bizonyos része már
kivándorolt).
Hermann Göring „a német Ostmark csatlakozásáról”
szónokolt egy tömeggyűlésen 1938. március 26-án. „Annyi zsidó
él manapság ebben a városban, hogy aligha nevezheti magát
német városnak Bécs. Nem beszélhetünk német városról, ha
egyszer háromszázezer zsidó él itt. Márpedig újra német
várossá kell válnia Bécsnek, hiszen fontos német feladat vár rá
a német Ostmark központjaként.” Ahhoz pedig, hogy Bécs
végrehajthassa a rá váró feladatokat, tette hozzá Göring, nem
kellenek zsidók. Éppen ellenkezőleg: „a zsidó gazdaság
szakszerű átállítására”, „az üzleti és a gazdasági élet
árjásítására” van szükség, mégpedig „kíméletlenül”.
A nemzetiszocialista sajtó címlapon hozta másnap Göring
beszédét, az amerikai nagykövetség azonban arról is beszámolt
a State Departmentnek, hogy Göring egyik mondatát
következetesen kihagyták a sajtóbeszámolók. Ez a mondat pedig
a következőképpen hangzott: „Jobb, ha a zsidók tisztában
vannak azzal, hogy mindenképpen el kell tűnniük.”
Március 11-e első, közvetlen következménye az volt, hogy
egyik pillanatról a másikra jogfosztottá, mi több: bárki szabad
prédájává lett Bécs lakosságának egyhatod része. A legdurvább
támadásokkal kellett számolnia annak, aki a munkahelyéről, a
moziból vagy a színházból igyekezett hazafelé aznap este, és
zsidó volt, vagy zsidónak nézhették. „Mi semmit nem úszunk
meg” – mondhatták volna 1938-ban a bécsi zsidók Ferenc József
után szabadon, hiszen állítólag a császár is ezt szokta mondani
minden sorscsapás után. Olyan spontán kitörő agresszióban
volt részük, ami később, a bonyolult kérdőívek,
folyamodványok formáját öltő állami elnyomás idején sem volt
kevésbé önkényes. Az 1938-as év folyamán, kiváltképp a
novemberi kristályéjszakát követően Göring és tervezői az
egész Birodalomra kiterjesztették „a zsidóknak a gazdasági
életből való kiiktatását” célzó „bécsi modellt”.
Olyan mértékű elnyomásban volt részük Ausztriában a
zsidóknak, amilyenre Németországban már 1933 óta nem volt
példa. Itt ráadásul egyik pillanatról a másikra történt minden,
minden előzetes felszólítás vagy figyelmeztetés nélkül,
úgyszólván magától értetődő módon. Tanúbizonyságot tettek
róla Hitler bécsi követői, hogy csakugyan megértették a Führer
programját: a rablásra és emberkínzásra való felhatalmazást.
„Nem valamiféle kívülről jövő politikának estek áldozatul a
bécsi zsidók.”

A zaklatás legszembetűnőbb formájára az Anschlusst követő

napokban Bécs utcáin került sor. A házfalakat, az
emlékműveket, a járdákat, az utak burkolatát még elborították
a népszavazási kampány nyomai, a bécsi zsidókat pedig most
arra kényszerítették, hogy fáradságos kézi munkával tüntessék
el ezeket a nyomokat, lehetőséget teremtve a szadizmus
féktelen tombolására ezeken a „súrolópartikon”.
Hosszú hagyományra tekinthetett vissza a büntetésképpen
kirótt tisztogató munka a Duna-menti metropoliszban: már II.
József császár, a megkeseredett reformer is utcaseprésre
ítéltette a prostituáltakat és egyéb szabályszegőket. A
kisemberek bosszúja nemegyszer abban nyilvánult meg, hogy
jól öltözött járókelők lába elé zúdították az összesöpört
szemetet. Az 1938 előtti küzdelmek során a Hazafias Front hívei
több ízben saját jelszavaik eltüntetésére, illetve röpcéduláik
összegyűjtésére kényszerítették az illegális nácikat, de a
szociáldemokratákat és a kommunistákat is. 1938 márciusában
azután bosszút álltak a nácik, de a zsidókon.
„Mei Mutterl war a Weanerin, drum hob’ i Wean so gern”
(„Anyám is bécsi volt bizony, hát szívem csücske Bécs”) –
énekelte járdasúrolás közben az egyik zsidó. Egy másik – keserű
humorral – így kommentálta a kényszermunkát: „Végre egy
újfajta mozgási lehetőség.” Az egyik kávéházban arra
kényszerítettek egy nőt, hogy drága bundájával törölje fel a
padlót. Hamarosan kiderült azonban, hogy Amerikából
érkezett, friss szenzációkra vadászó újságíró volt az illető, aki
fizetséget, 20 schillinget követelt az elvégzett munkáért. Még a
véresen komoly dolgok is groteszk bohózat alakját öltötték
nemegyszer, ám éppen ebben mutatkozik meg igazán a
mindenkori autoritárius mozgalmak, kiváltképp a hitlerizmus
kettős természete: Tulajdonképpen groteszk mozgalmak ezek,
mind eszméiket, mind megnyilvánulásaikat vagy vezéreik
önstilizációját tekintve; ábrázatuk céllövöldébe való, ámde
egykettőre kiderül, hogy vérszomjas, kegyetlen paprikajancsik.
A szadizmus, a kegyetlen viccelődés, az aljas gyilkosság –
úgyszólván magától értetődő részét képezte mindez a nácik
véres humorának.
Hermann Neubacher polgármester március 17-én igyekezett
mentegetni az addig elkövetett erőszakcselekményeket a
külföldi sajtó képviselői előtt: Soha addig „nem sikerült ilyen
emberségesen lebonyolítani egy radikális, villámgyors, száz
százalékos társadalmi átalakítást”, a nácik pedig – úgymond –
visszatartották híveiket attól, hogy bosszút álljanak, pedig jó
okuk lett volna erre a korábban átélt rengeteg szenvedés miatt.
Hogy eltereljék a figyelmet önkényesen végrehajtott
rablóportyáikról, a nácik a „kommunistákat” hibáztatták. Egy
burgenlandi falu zsidó lakosait – köztük öreg és beteg
embereket – a Duna egyik szigetére szállították, és az egyre
emelkedő vízállásnak kiszolgáltatott embereknek csak üggyel-
bajjal sikerült egy hajóra menekülniük. Térdeplő, nyilvánosan
megalázott, kigúnyolt emberek súrolták az utcák és terek
kövezetét, senki sem állíthatta tehát később azt, hogy elkerülték
a figyelmét az efféle atrocitások.
„Általános volt az arcvesztés” március 11-e estéjén, írta
később Carl Zuckmayer. Eltorzult ábrázatát mutatta a lélek
nélküli város. „Véresre verték, leköpdösték, inzultálták az
utcákon a zsidókat. Rengetegen érkeztek törött bordákkal,
betört koponyával, kivert fogakkal a zsidó kórház
ambulanciájára. […] Korra és nemre való tekintet nélkül
összeterelték, és arra kényszerítették őket, hogy békaügetésben
közlekedve maguk is azt kiáltozzák: »Pusztuljanak a zsidók!«
vagy »Mocskos zsidó vagyok!« […] Idős asszonyokat és férfiakat,
köztük tekintélyes rabbikat, orvosokat és ügyvédeket
kényszerítettek járdasúrolásra vagy autómosásra.”

Súlyos ellenpontját képezi a nemzetiszocializmus híveinek

kitörő lelkesedéséről forgatott számtalan filmnek az
erőszakcselekményeket dokumentáló néhány fénykép. Cingár,
talán tizenkilenc év körüli fiatalembert ábrázol az egyik
jellegzetes felvétel, amely a márciusi napokban készült
Bécsben: simára fésült hajában akkurátus választék, hosszú,
fekete kabátja alól kikandikál a térdnadrág, makulátlanul
csillog a finom, alkalmasint már rablott cipő, lábán fehér
lábszárvédő, a nemrégiben még illegális SA tagjainak
ismertetőjele. Egyenesen áll, szemét a földre szegezve, ugyanis
körötte felnőtt férfiak és nők térdepelnek a földön, eléggé újnak
ható, fehér zománcvödrök mellett, kezükben szivaccsal vagy
kefével: a járdát súrolják, alkalmasint az Ausztriát vagy
Schuschniggot éltető, Hitlert szidalmazó jelszavakat kell
eltakarítaniuk. Rendőrök igyekeznek hátrébb szorítani az
összeverődött tömeget, amely szemlátomást jól szórakozik a
látványosságon.
Szívesen utánajárna az ember annak, hogy miképpen alakult
a fényképen látható fiatalember sorsa, aki ekkor nyilvánvalóan
átmeneti, az Anschluss hetének zavaros viszonyait szemléltető
öltözéket visel még. De miféle egyenruhába bújt vajon később?
Kiknek az őrzője, kinek a kínzója lett? Hogyan egyeztette össze
makulátlan öltözékével a szadizmust és mások megalázását?
Úgy gondolta-e, hogy tisztességesen cselekszik a maga módján,
legalábbis abban az értelemben, ahogyan Himmler állította ezt
1943-as poseni beszédében a holokauszt végrehajtásában részt
vevő SS-katonákról? Ki, hol és mikor vonta felelősségre ezt a
fiatalembert? Megbűnhődött-e valaha is? Vagy elesett a keleti
fronton? Netalántán valamelyik orosz hadifogolytáborban
raboskodva volt alkalma elgondolkodni életéről és viselt
dolgairól? Talán őt magát is megalázták és megkínozták
később? Felelősségre vontak-e bárkit is ezért az erőszak-
orgiáért, ezért a gyalázatért? Elszégyelli magát az ember az
áldozatokra gondolva, miközben beszámol kínzatásaikról, és
benne is feltámad a düh, miközben végignézi ezeket a képeket,
és elolvassa a súrolópartikról szóló beszámolókat.
Hiszen mi is mutatkozik meg végső soron ezekben a
jelenetekben? A nemzetiszocializmus természete? A bécsi
néplélek egyik mindaddig rejtett vonása? A kedélyesség és a
lezserség visszája? Erről 1922-ben a következőket írta már Hugo
Bettauer: „Jó adag rosszindulat keveredik a bécsi kedélyességbe,
sehol másutt nem mond csődöt olyan hamar a részvét és az
együttérzés, mint Bécsben.”
Arra kényszerítették a sebészt, jó néhány emberélet
megmentőjét, hogy kefével súrolja a kövezetet: közben savat
loccsantottak a kezére, és a nyakába egy vödör vizet zúdítottak.
Egyes zsinagógákban, például a Seitenstettenstrassén arra
kényszerítették a zsidókat, hogy imaszíjaikat magukra öltve
tornagyakorlatokat végezzenek a főoltár előtt. Sokakat a
kaszárnyák illemhelyeinek takarítására rendeltek ki,
nemegyszer puszta kézzel dolgoztatva őket. De nemcsak az
utcákon tombolt a csőcselék: saját lakásukban is megtámadtak
és kiraboltak jó néhány zsidót, a gépjárműveiket például
minden további nélkül elkobozták. Egy zsidó önként átadta az
autóját, és felajánlotta, hogy a nácik sofőrje lesz, azt remélte
ugyanis, hogy így később majd visszakaphatja a kocsiját.
Csakugyan meg is engedték neki, hogy sofőrködjön,
egyszersmind azonban kénytelen volt gondoskodni utasai
ellátásáról is. A rendőrség óva intette a bécsieket a fosztogató
„kommunistáktól”, és felszólította a lakosságot, hogy ilyen
esetekben haladéktalanul értesítsék a hatóságokat. Valójában
persze meg sem hallgatták, sőt nemegyszer bántalmazták is
azokat, akik a hatóságokhoz fordultak.
Az SA tagjai egy olyan lakás kitakarítására kényszerítettek
néhány zsidó járókelőt, amelyből nem sokkal korábban
szállították el két öngyilkos zsidó holttestét. A
Habsburgergasséban, ahol a zsidóktól eltulajdonított, immár SS-
jelvényekkel ellátott gépkocsik parkoltak, napról napra saját
korábbi autóik lemosására kényszerítették az egykori
tulajdonosokat. Maró lúggal kellett súrolniuk az utcákat a
zsidóknak, amitől kisebesedett a kezük. Miközben a zsidók egy
emlékműre festett Schuschnigg-portré eltávolításán dolgoztak a
Praterstern közelében, a járókelők így kiáltoztak: „Munkára
fogták végre a zsidókat! Köszönjük a Führernek, hogy munkát
adott nekik!” Minden reggel újra meg újra takarítóakciókra
vezényelték a bécsi zsidókat.
Két német katonatiszt az autójába invitált egy bécsi
fiatalembert, aki már a legrosszabbtól tartott. A tisztek azonban
nem látták rajta, hogy zsidó, és arra kérték, hogy mutassa meg
nekik a várost. A Führer munkát adott végre a zsidóknak,
mondta egy súrolóparti láttán a fiatalember. Az egyik
katonatiszt azonban letorkollta: Nem munka ez, hanem
disznóság.
Bő két hét elteltével, felsőbb utasításra vetettek csak véget a
bécsi súrolópartiknak: eljött az ideje, hogy a spontán agresszió a
bürokratikusan szabályozott, előírásokon, rendeleteken,
felméréseken alapuló, módszeres fosztogatásnak adja át a
helyét, hiszen könnyebb kérdőívekkel és hivatalos eljárásokkal,
engedélyekkel és bélyegzőkkel elleplezni a gaztetteket. „Semmi
sem történhet törvényes alap nélkül a Birodalomban. […]
Pogromokra nálunk nem kerülhet sor” – írta a Völkischer
Beobachter bécsi kiadása 1938. április 26-án. Bebizonyították az
1933 óta felhalmozódott németországi tapasztalatok, hogy a vég
nélküli papírháborúval is elérhető a kitűzött cél.

***

Az Anschlusst követően létrehozott első új intézmény az

úgynevezett Zsidó-referatúra (II/112-es osztály) volt. Louis von
Rothschild egykori palotájában nyílt meg az Adolf Eichmann
vezetése alatt működő „Zsidó Kivándorlás Központi Hivatala”.
Louis von Rothschildot – fivérével, Alphonsszal ellentétben,
akinek sikerült elmenekülnie – letartóztatták, amikor
megpróbálta elhagyni az országot, a magángyűjteményükben
talált értékes festményeket pedig elkobozták: a műalkotások
ügyében maga Hitler volt az illetékes.
Március 13-án házkutatást tartottak a Palesztina Hivatalban, a
Palesztinában élő zsidók nem hivatalos bécsi képviseletén. Itt
különféle dokumentumokat és jelentős pénzösszeget foglaltak
le. A március 17-én és 18-án, az Izraelita Hitközség épületében
végrehajtott házkutatások során előkerültek a Schuschnigg
kancellár meghirdette népszavazás előkészítését szolgáló
adományok átvételi elismervényei, ami ürügyet szolgáltatott az
elnökség letartóztatására és az irodák bezárására, továbbá arra,
hogy a nácik ugyanilyen összegű „adományt” hajtsanak be a
bécsi zsidóságtól. Emil Taglicht főrabbi és Emil Engel, a
hitközség első titkára jelenlétében Eichmann kijelentette, hogy
800 000 schillinget, illetve 550 000 birodalmi márkát kell
fizetniük azért, hogy tovább folytathassa tevékenységét a
hitközség. Taglicht és Engel a hitközség tagjaihoz fordult: április
15-én az összes zsinagógában felolvasták felhívásukat, és
májusra csakugyan össze is gyűlt a nácik által követelt összeg.
Tízezrek fordultak ezekben a hetekben emigrációs számot
kérve a hitközséghez, többek között olyanok is, akik
huszonnégy órán belül kénytelenek voltak elhagyni a lakásukat.
A hetvenegy éves Leopold Freund, a nemzetközi hírnévnek
örvendő röntgenorvos, aki a továbbiakban kizárólag zsidó
személyeket kezelő „betegápoló”-ként folytathatta
tevékenységét, öngyilkosságot követett el, miután kifosztották a
lakását.
Nagy számú öngyilkosságot regisztráltak ekkortájt a nem
zsidó lakosság körében is, joggal feltételezhető azonban, hogy
valójában a nácik gyilkolták meg a hivatásrendi állam több
reprezentánsát, például a Heimwehr vezetőjét, Wilhelm Freyt
teljes családjával és háztartási alkalmazottjával együtt, illetve a
kényszernyugdíjazott Wilhelm Zehner tábornokot, a védelmi
minisztérium utolsó államtitkárát.
Az Anschlusst követő első héten hatszáz öngyilkosságot
regisztráltak, és tizennégyezer embert tartóztattak le, március
végéig azonban hetvenezerre emelkedett a letartóztatottak
száma. Elbocsátottak nyolcezer állami hivatalnokot,
foglalkoztatási tilalommal sújtották a zsidó művészeket,
újságírókat, egyetemi oktatókat, ügyvédeket, orvosokat, illetve
tanárokat. A zsidó üzletek bojkottja 1938. április 10-e és 20-a
között érte el tetőpontját. Mindennek ellenére nem került sor
kollektív ellenállásra, inkább az „amorf rezignáció” állapota
volt jellemző.
Külön erre a célra felállított vitrinekben helyezték
közszemlére a városban a Der Stürmer című uszító náci lap
példányait. Nyilván szükségük volt még a bécsieknek némi
korrepetálásra az antiszemitizmus területén, úgyhogy most
végre megtudhatták: „A Stürmer felvilágosít: Ellenséged a
zsidó.” Hamarosan kapható lett Bécsben az SS Das Schwarze
Korps című újságja is.

Elözönlötték a külföldi konzulátusokat a lehetséges

menekülőútvonalakat kereső bécsi zsidók, zsúfolásig tömve volt
még a Paraguayi Köztársaságnak a Kärntner Strassén működő,
apró konzulátusa is. Az Amerikai Egyesült Államok
konzulátusán listát készítettek a kérelmezőkről, hiszen
országonként megszabott kvóták szabályozták a bevándorlást,
amihez ráadásul ottani kezesekre volt szükség. Egyesek
amerikai névrokonok után kutattak a telefonkönyvben, és
hozzájuk fordultak segítségért – néha sikerrel. Svédország,
Norvégia, Svájc és Franciaország csaknem teljesen elzárkózott a
menekülők befogadásától, Magyarország és Jugoszlávia pedig
egyáltalán nem fogadott be zsidókat. Ausztrália konzulátusa
formanyomtatványok tízezreit osztotta ki.
A Graben közelében, a Bräunerstrassén működött az
útlevélhivatal: ott lehetett átvenni a kiutazási engedélyeket, de
csakis akkor, ha az illető bemutatta az adóhivatalban kiállított
igazolást arról, hogy nincs semmiféle adóhátraléka. Így akár két
hétig is eltarthatott, mire összegyűlt az összes szükséges pecsét:
ebadó, telekadó, közművek…
Megszűnt a Bécsben akkreditált külföldi sajtótudósítókat
tömörítő szervezet, helyébe a „Külföldi Sajtó Tudósítóinak Bécsi
Uniója” lépett. Minden egyes újságírónak kérelmeznie kellett a
felvételét, a „nem árja” származásúakat azonban elutasították.
A régi sajtóigazolvány is elegendőnek bizonyult azonban ahhoz,
hogy megkímélje tulajdonosát a súrolópartikon való kényszerű
részvételtől. Jól tették tehát a külföldiek ezekben a kritikus
napokban, de még később is, ha jelvényt tűztek a gallérjukra
nemzeti lobogójuk színeivel.
Eugen Kogon és családja a kanyargós Glanzinggasséban lakott
a 7-es szám alatt, a XVIII. kerületben, a város északi részén.
Március 11-én, pénteken a kertben dolgozott, retket vetett
Kogon két fia, Alexius és Michael. Mire bejöttek a kertből,
szüleik feszült figyelemmel hallgatták a rádiót, és ők is éppen
elcsípték még Schuschnigg kancellár lemondó beszédének
utolsó szavait: Isten óvja Ausztriát!
Apjuk leült, és cigarettára gyújtott, hogy rendezze a
gondolatait, édesanyjuk pedig habozás nélkül azt mondta a
fiúknak: „Megyek csomagolni. Apátoknak azonnal el kell
utaznia!” A két fiú nyomban átlátta a helyzetet, hiszen több
ízben szó esett már a családban erről az eshetőségről.
„Jobboldalt, az íróasztalfiókban találod a doktori oklevelemet!”
– kiáltotta az előrelátó apa. Hasznára lehet még ez a
dokumentum, bárhol is talál majd menedéket – feltéve persze,
hogy átjut egyáltalán a határon.
Kogon elintézett még két rövid telefonhívást, értesítette
Schultz kisasszonyt, a titkárnőjét, aztán az autójához, egy
sötétkék Ford Hudson Terraplane-hez cipelte a nehéz bőröndöt.
Ott álldogált az út szélén felesége és két fia, továbbá Olga, a
háztartási alkalmazottjuk. Egyetlen szóval sem említette Kogon,
hogy hová indul, sem pedig azt, hogy mikor fog visszatérni.

***

Eugen Kogon először is felvette autójába két újságíró kollégáját,

Alfred Missongot és Klaus Dohrnt. Negyvenhat kilométert
sikerült megtenniük mindössze, ugyanis zárva találták
Angernnél a cseh határátkelőt. Klaus Dohrn átúszta a Marchot –
erről a határfolyóról kapta a nevét Morvaország –, és eljutott az
amerikai emigrációba. Kogont és Missongot viszont
letartóztatták, és a Gänserndorfban megtartott kihallgatás után,
március 13-án mindkettőjüket a Rossauer Ländén, a Duna-
csatorna nyugati partján álló bécsi rendőrségi fogdába
szállították.
Szerencsére volt Kogonnál ceruza és papír, így bűnügyi
regényt – valójában naplót – kezdett írni 26-os zárka címmel,
amelyben rögzítette fogva tartásának valós körülményeit
(tényleg a 26-os számú cellában raboskodott): a
börtönviszonyok egyik ritka dokumentuma az így keletkezett
szöveg az Anschlusst követő napokból.
„Hogy anyaszült meztelenre vetkőztették, miután
beszállították a börtönbe, és elkobozták nyakkendőjét, gallérját,
mandzsettagombjait, sőt még a cipőfűzőjét is, hogy erős
rövidlátása ellenére nem tarthatta magánál a szemüvegét, hogy
több embertársa szeme láttára kellett elvégeznie a szükségét a
szűkös cellában, hogy egész napi élelme […] három szelet száraz
kenyér, egy bádogcsajkányi híg leves és egy tál bab vagy lencse
vagy darakása volt, hogy este fél nyolckor rendszerint három
szalmazsákon volt kénytelen negyed- vagy ötödmagával
nyugovóra térni, hogy reggel ötkor felébresztették, és egy vagy
több őrszem nógató kiáltozása közepette, egy négy vízcsappal
felszerelt, hosszú bádogvályúnál kellett mindössze három perc
alatt megtisztálkodnia, legfőképp pedig, hogy különböző
fajsúlyú bűnözőkkel, részben nehézfiúkkal vették egy kalap alá
– mindennek zokszó nélküli elviselése nem lehetett épp könnyű
egy efféle tekintélyes úriembernek.”
Március 12-én, szombaton tanítási szünetet rendeltek el a
bécsi iskolákban. Kogonék otthonában egész nap be volt
kapcsolva a rádió, a családfő azonban nem adott életjelet. Egy
hét elteltével érkezett meg tőle az első levelezőlap az
Elisabethpromenade, Rendőrségi Fogda, 26-os cella, Bécs, IX.
kerület címről, „1938. március 21-e, hétfő” keltezéssel.
A Führer születésnapját ünnepelték 1938. április 20-án a
fellobogózott Bécsben: új állami ünnepnap volt ez Ausztriában.
Mindössze hét további születésnap várt még az akkor
negyvenkilenc éves Hitlerre. A Kogon család otthonában nem
volt horogkeresztes zászló, és nem kapcsolták be aznap a rádiót
sem. A fiúk édesanyja kapott némi pénzt Münchenből, az
apjától. Májusban átszállították Eugen Kogont egy másik
börtönbe (VII. kerület, Hermanngasse 38.), és ott hallgatták ki
első ízben, hatvan napi raboskodás után. Kogonnak, akit soha
nem ítéltek el, de nem is helyeztek szabadlábra, több ízben
tanúskodnia kellett, többek között más foglyok ellen folytatott
perekben.
Amint börtönregénye is bizonyítja, Eugen Kogon az első
pillanattól fogva védekező módba kapcsolt, és ez végül a túlélés
zálogának bizonyult, hiszen bécsi rabsága szenvedéseinek
kezdete volt csupán: hét hosszú évet kellett átvészelnie nem
kevés szerencsével és hallatlan kitartással különféle
börtönökben, az utolsó időszakban pedig a buchenwaldi
koncentrációs tábor 9093-as számú foglyaként. Hogy hogyan
sikerült kezdettől fogva tanúsított elszántságának köszönhetően
egészen a háború végéig átvészelnie Kogonnak a koncentrációs
tábort, az már egy másik történet lapjaira tartozik. Annyi
azonban bizonyos, hogy Kogon később az ott történtek egyik
legfontosabb szemtanújává, majd a koncentrációs táborok
történetének első feldolgozójává, illetve az ifjú Német
Szövetségi Köztársaság egyik legbefolyásosabb politikai
publicistájává vált, ami miatt már-már a feledés homályába
merültek korábbi, Ausztriában szerzett politikai tapasztalatai.
Kogon tanárát, Othmar Spannt 1938-ban előbb
nyugállományba helyezték, majd letartóztatták, és Dachauba
hurcolták. Miután négy hónap elteltével, súlyos
szembetegséggel szabadlábra került, Spann Bécstől
északnyugatra, a cseh határ közelében álló vidéki
parasztházába húzódott vissza. Othmar Spann 1945 után sem
kapta vissza a katedráját, jóllehet soha nem folyt érdemi vita
arról, hogy miféle következtetések is vonhatók le vajon a
hivatásrendi állam néven emlegetett kísérletből.

***

1933-ig a Schönere Zukunft című katolikus lap munkatársa volt

Eugen Kogon. A folyóirat főszerkesztője, Joseph Eberle (1884–
1947) Németországban született, de már 1913-ban Bécsbe
költözött, és 1916-ban kötött házasságát követően megkapta az
osztrák állampolgárságot. 1924-ben alapította Eberle ezt a lapot,
amely – jóllehet az utolsó időszakban immár az alapító nélkül –
1941 elejéig működött. Ellentmondásos irányvonalat képviselt a
Schönere Zukunft, ami abban is megnyilvánult, hogy nemzeti és
antiszemita irányultsága ellenére egyre nyíltabban ellentétbe
került a nácizmussal, jóllehet Eberle 1933-ig pozitív vonásokat
is látott a nemzetiszocialista mozgalomban, például a
szociálpolitika területén. Főképp a lap korai időszakából
maradtak fenn antiszemita megnyilvánulások Eberlétől, aki „a
kérdések kérdésének” nyilvánította a zsidókérdést.
Tizennégyezren németek voltak a lap összesen mintegy
húszezer olvasója közül, és Regensburgban végezték a nyomdai
munkálatokat is. Eberle folyóirata 1933-ban üdvözölte a berlini
könyvégetéseket.
1937-ben ideiglenesen betiltották, végül azonban mégis újra
engedélyezték a Schönere Zukunft németországi terjesztését.
Jóllehet 1938-tól fogva már csak teológiai témájú cikkeket közölt
a lap, ezek is kritikusan viszonyultak a nemzetiszocialista
rezsimhez, amely megszegte a Katolikus Egyháznak tett
ígéreteit. A főszerkesztőt így több ízben is kihallgatta a Gestapo,
Eberle azonban rendszerint a Mein Kampfra, illetve Hitler
beszédeire hivatkozott, kiemelve belőlük a kereszténységre
utaló mondatokat. A Gestapo így végül rendkívül ravasz módon
szerkesztett lapként könyvelte el a Schönere Zukunftot.
A katolikus napilapokat hamarosan megszüntették az
Anschluss után, 1940-től pedig a folyóiratok kerültek sorra. Az
adott körülmények között Eberle kultúrharcnak, sőt valóságos
ellenállásnak tekintette lapjának teológiai témájú cikkeit, és
csakugyan meg is nőtt az érdeklődés a folyóirat iránt, a
példányszám azonban a papírhiány miatt nem volt növelhető.
Eberle 1940-ben átengedte a lapot egy stuttgarti kiadónak. Az
egykori főszerkesztőt 1941-ben letartóztatták, a szerkesztőség
irodáit átkutatták. A vád „a Führer nevelő tevékenységének”
publicisztikai eszközökkel történő „zavarása és bomlasztása”
volt. Fogsága ideje alatt Eberlét sokszor kihallgatták, és jóllehet
nyolc és fél hónap elteltével súlyos betegen szabadlábra
helyezték, nem publikálhatott többé.
Joseph Eberle, aki mindvégig kitartott a hivatásrendi állam
eszméje mellett, így hát semmi esetre sem nevezhető
demokratának, még a kristályéjszakát követően is Ausztria
elzsidósodását emlegette, és úgy vélekedett, hogy
megérdemelten bűnhődnek a zsidók. A kérdés mármost az,
hogy mennyiben ássa alá a katolicizmus mellett tanúsított
kiállásának hitelét az efféle politikai irányultság.

***

Eric Voegelin rég elhagyhatta volna Bécset, de elég erősnek

tartotta Ausztriát ahhoz, hogy megvédelmezze magát. Saját
elemzései alapján Voegelin úgy vélte, hogy a nyugati hatalmak
nem nézhetik tétlenül az Anschlusst, hiszen ez végzetes
következményeket vonna maga után, éppen ezért módfelett
meglepte, hogy nem történt semmiféle beavatkozás.
A tudóst elbocsátották a Bécsi Egyetemen betöltött állásából,
de előrelátó ember lévén rendelkezett külföldi
megtakarításokkal: egy osztrák fővárosban dolgozó svájci
újságíró barátjának engedte át hazai jövedelmét, aki ennek
fejében svájci újságokban megjelent cikkeinek honoráriumából,
svájci frankra átváltva egy zürichi közjegyzőnél letétbe helyezte
számára a megfelelő összeget. Voegelin így elegendő pénzzel
rendelkezett ahhoz, hogy bizonyos ideig Svájcban
maradhasson, terve azonban végül mégis kis híján kudarcba
fulladt.
Egy Gestapo-ügynök csöngetett be a tudós lakásába, hogy
átvizsgálja a könyveit. Egyáltalán nem viselkedett ellenségesen
a huszonöt év körüli férfi, aki az egyik szék támlájára terítette a
zakóját. Amikor azonban Voegelin kissé rendmániás felesége ki
akarta vinni a ruhadarabot a fogasra, az ügynök felkiáltott: „Ne
nyúljon hozzá! Benne van a pisztolyom!”
 Jó néhány könyvet talált a lakásban a Gestapo-ügynök a
bizánci birodalomról, mivel akkoriban éppen ezzel a témával
foglalkozott Voegelin. Az ügynök végül magával vitte Kurt
Schuschnigg és Karl Marx egy-egy kötetét, nem teljesítette
viszont a házigazda azon kérését, hogy az erőviszonyok
kiegyenlítése végett vegye magához a Mein Kampfot is: Voegelin
így legalább Amerikában is olvasgathatta Hitler könyvének ezt
a korai kiadását. Még aznap este vonatra szállt, és Svájcba
menekült. Aggodalmai ellenére semmiféle problémája nem
akadt a határon, bizonyára azért nem, mert nem exponálta
magát a politikában, és zsidó sem volt.
Később, amikor ismét Gestapo-ügynökök jelentek meg a
lakásban, a tudós felesége, Lissy Onken Voegelin azt mondta
nekik, hogy férje útlevele a rendőrségen van, mivel nemrégiben
kivándorlóvízumért folyamodott, így az ügynökök dolguk
végezetlen távoztak. Húsz perccel később érkezett meg Voegelin
távirata, amelyben tudatta feleségével, hogy rendben
megérkezett Zürichbe. Az asszony ezek után a szüleihez
költözött, de észrevette még a házuk előtt őrködő,
nyilvánvalóan férje esetleges visszatérésére váró Gestapo-
ügynököt. Lissy Onken Voegelin szülei meggyőződéses nácik
voltak, és – ezúttal némi védelmet nyújtva – hatalmas Hitler-
portré függött a nappalijuk falán. Egy héttel később Lissy is
követte a férjét Svájcba, sőt végül még könyvtáruk egy részét is
sikerült megmenteniük.
Voegelin kénytelen volt kivárni Zürichben, amíg megkapta az
olyan tudósok számára rendszeresített „nonquota immigration
visa”-t, akiknek munkát kínáltak az Egyesült Államokban. A
Harvardon tanító barátai, Schumpeter és Haberler – az egyetem
dékánja, Arthur Holcombe segítségével –, elintéztek számára
egy határozott idejű szerződést, a hivatalos meghívásra
azonban várni kellett még. Voegelin felkereste Zürichben az
Egyesült Államok helyettes konzulját, aki maga is a Harvard
Egyetem diákja volt valaha, csakhogy a férfiban feltámadt a
gyanú: mivel Voegelin nem volt sem katolikus, sem
kommunista, sem pedig zsidó, vagyis alaposabban
belegondolva semmi oka nem lehetett arra, hogy elutasítsa a
nemzetiszocializmust, attól tartott a helyettes konzul, hogy egy
köztörvényes bűnözővel akadt dolga, aki megpróbál az Egyesült
Államokba menekülni a büntetés elől. Csak a helyzet
tisztázódása, vagyis Holcombe meghívólevelének megérkezése
után kaphatta meg Voegelin a beutazási engedélyt.
Később is része volt még a tudósnak hasonló
értetlenkedésben, nemegyszer még emigránsok részéről is,
sokan nem értették ugyanis, hogy miért utasítja el valaki a
nemzetiszocializmust, hacsak nem a párthovatartozás vagy a
faji üldöztetés okán. Velük szemben kezdettől fogva Max Weber
fogalmára, az intellektuális tisztességre hivatkozott Voegelin.
Voegelin beszámol arról, hogy egyik ismerőse, aki elmenekült
Ausztriából, saját rajzai közé keverve csempészte ki az
országból Dürer néhány alkotását. A vámtisztviselő, aki
alaposan szemügyre vette a mappa tartalmát, végül így szólt az
illetőhöz: „Úgy látom, idővel mégiscsak meghozza eredményét a
kitartó szorgalom.”

***

A tehetetlenség nyomasztó érzése uralkodott el a márciusi

eseményeket követően minden Anschlusst ellenző társadalmi
csoporton, a Katolikus Egyházon is, így egészen 1938 októberéig
várni kellett az első tiltakozó megmozdulásra. Az összes
katolikus egyesületet – a cserkészektől kezdve az ifjúmunkás
egyletekig – feloszlatták, és Dachauba deportáltak jó néhány
katolikus tisztségviselőt.
Innitzer bíboros bízott abban, hogy a nácik tiszteletben fogják
tartani a konkordátumot, és lehetővé teszik az Egyház számára,
hogy továbbra is befolyást gyakoroljon az ifjúságra. Csakhogy
az egyházfő alaposan félreismerte az ellenfelet: mindhiába
emelte fel szavát a következő hónapokban például az
iskolarendszer átalakítása, illetve az Innsbrucki Egyetem
teológiai karának bezáratása ellen, a tiltakozással csak azt érte
el, hogy rendszeresen magához rendelte, és lekezelő
bánásmódban részesítette Bürckel Gauleiter. Az sem segített, ha
közvetlenül Hitlerhez fordult a bíboros: már szeptember végén
memorandumot intézett Hitlerhez az osztrák püspöki kar, a
Führer azonban még csak válaszra sem méltatta az egyházi
méltóságokat.
1938-ban október 7-ére, a törökök ellen vívott 1571-es lepantói
tengeri ütközet évfordulójára esett a rózsafüzér ünnepe. Ebben
a csatában állította meg a Velencéből és más itáliai
városállamokból, illetve Spanyolországból és a Vatikánból álló
Szent Liga az Oszmán Birodalom további terjeszkedését a
Földközi-tenger térségében. Prédikációjában Innitzer bíboros
biztató szavakkal fordult a Stephansdom előtt egybegyűlt
nyolcezer fiatalhoz, elismerve, hogy egyesek talán nem értették
az egyház vezetőinek az elmúlt hónapokban tanúsított
magatartását, majd hitbéli kitartásra buzdította a jelenlévőket,
áldozatkészségről és a hit kimutatásához szükséges bátorságról
beszélt, továbbá bibliai idézetnek nevezte az „örömből merített
erő” („Kraft durch Freude”) szlogent. A bíboros legfontosabb
kijelentése azonban így hangzott: „Egyetlen vezéretek van:
Krisztus a ti vezéretek.”
Lelkes fogadtatásra leltek ezek a szavak az ifjú katolikusok
körében, és egészen addig nem is nyugodtak meg a kedélyek,
amíg a bíboros meg nem mutatta magát a tömegnek palotája
ablakában. Fehér kendővel integetett Innitzer az ujjongó és
daloló embereknek, pedig szeretett volna mielőbb véget vetni
az egyre inkább tiltakozó tüntetésbe forduló ünneplésnek. „Egy
a nép, egy a birodalom, egy a püspök!” – kiáltozták a fiatalok,
akik állítólag megvertek ez alkalommal néhány nácit is.
Nem sokáig váratott azonban magára a hatalom
birtokosainak reakciója: jó néhány katolikus tisztségviselő
letartóztatása után a Hitlerjugendet küldték Innitzer nyakára a
nácik. Elegendőnek bizonyult egyetlen százfős osztag, amelynek
legfiatalabb tagja tizennégy, legidősebb tagja huszonöt éves
volt. Október 8-án, szombaton este indult a támadás: nyolc óra
tájban a Hitlerjugend osztaga megrohamozta a Stephansplatz 7-
es szám alatt álló püspöki palotát. A randalírozók betörtek több
mint ezer ablakot, elégették a bíboros miseruháit,
eltulajdonítottak több gyűrűt és kegytárgyat, köztük Innitzer
mellkeresztjét, továbbá bútorokat és feszületeket rongáltak
meg. Az épületben tartózkodó egyházi méltóságok – köztük
maga Innitzer bíboros – a padláson kerestek menedéket: a
fenyegetőzés ellenére sem árulták el rejtekhelyüket a papok.
„Dachauba Innitzerrel!” – harsogta a Hitlerjugend. Rongálás és
fosztogatás zajlott ugyanekkor a Stephansplatz 3-as számú
épületben, a Stephansdom paplakjában is. Itt kettős lábtörést
szenvedett egy pap, akit kidobtak az épület ablakán: mivel
senki sem hívott hozzá mentőt, négyhetes kórházi ápolás után
élete végéig mankóval kellett járnia.
Az új rendőrkapitány, az SS kötelékébe tartozó Otto Steinhäusl
egy közeli kávéházból követte az eseményeket, és egy óra
elteltével lefújta az akciót. A rendőrség, amelyet időközben
többen is értesítettek, késlekedve, és akkor is jelentéktelen
erőkkel vonult ki a helyszínre, lehetőséget adva a
randalírozóknak a menekülésre. A nemzetiszocialista
hatóságok rövid ideig tartó háziőrizetbe helyezték mindazokat,
akik az említett épületekben tartózkodtak, és hallgatási
kötelezettséget róttak rájuk, maga Innitzer bíboros azonban
részt vehetett már a vasárnapi misén.
Pacelli pápai nuncius, aki véletlenül éppen Bécsben
tartózkodott, napokkal később tarthatott csak szemlét a feldúlt
helyiségekben. Innitzer levelet írt a Führer irodájának,
részletesen ecsetelve a „kiábrándító élmény”-t, választ azonban
ezúttal sem kapott, így a helyreállítás teljes költségét magának
az Egyháznak kellett viselnie. Mindennek ellenére külföldre is
eljutott a történtek híre, ez pedig feldühítette a nácikat.
Október 13-án Bürckel Gauleiter – feltehetőleg ittasan – uszító
beszédet mondott a Heldenplatzon összegyűlt kétszázezres
tömeg előtt. Bürckel „a politizáló klerikusokat” gyalázta, akik –
úgymond – régi hatalmi álmaikat dédelgetve az állam ellen
uszítják a lakosságot, majd a csehekre és a zsidókra, illetve „a
mindkét nemhez tartozó apácákra” hárította a teljes
felelősséget. A Völkischer Beobachter szélsőségesen radikális
uszító kampányba kezdett ugyanekkor a „zsidóbérencek”-nek
bélyegzett egyházi méltóságok ellen, mígnem egyik napról a
másikra ejtette a témát. Innitzer bíboros azonban, aki még
mindig a támadások okozta sokk hatása alatt állt, nem emelte
fel szavát egy hónappal később, novemberben, amikor
pogromokra került sor a bécsi zsidóság ellen.
 13

Schuschnigg, a rab

Kétségtelen, hogy jó néhány hibát elkövetett Kurt Schuschnigg,

másrészt azonban kétségtelen az is, hogy kénytelen volt
elődeinek, Seipelnek és Dollfußnak a politikáját folytatni, akár
akarta, akár nem. Márpedig ez a politika a belső demokrácia
leépítését célozta a reménybeli támogató, Olaszország
jóindulatának elnyerése érdekében. Hogy lett volna-e más
lehetőség, hogy nyílt ellenállással kiszabadulhatott volna-e
Ausztria Németország fojtogató szorításából, az ma már
megválaszolhatatlan kérdés. Annyi bizonyos, hogy családi
hagyományait tekintve monarchista volt a kancellár, ezt
azonban magánügynek tekintette, és nem hagyta, hogy
befolyásolja a politikáját. Óhatatlanul más államok politikai és
katonai válaszlépéseit vonta volna maga után a Habsburg
restauráció, Schuschniggnak pedig nem voltak megbízható
szövetségesei a nyugati hatalmak között.
Lemondása után Schuschnigg kancellár nem hagyta el az
országot, nem vonult emigrációba, és nem szervezett emigráns
kormányt – és később belátta, hogy ez hiba volt. Különböző
osztrák emigráns szervezetek alakultak 1939 után
Franciaországban (Conseil National des Austrichiens), illetve az
Egyesült Államokban és Kanadában (Habsburg Ottó, továbbá
Coudenhove-Calergi kezdeményezésére), de nem jött létre a
szabad Ausztria olyan képviselete, amelyet partnerüknek
tekintettek volna a szövetséges hatalmak.
A németek szándéka, és nem az osztrákok kívánsága
érvényesült az Anschluss ügyében, ezért is történt német
mintára minden: a közigazgatás és a párt újjászervezése, az
állami hivatalnokok kinevezése. Sok osztrák szegődött az új
rezsim hívéül a látványos gyorsasággal végrehajtott Anschluss
után, részint a zajos ünneplés és a propaganda hatására, részint
anyagi előnyök reményében.
Korábbi ígéreteiket megszegve a nácik politikai fogolyként
kezelték az egykori kancellárt, akinek ilyenformán saját bőrén
kellett megtapasztalnia, hogy mivé züllöttek a
nemzetiszocializmus párthívei. Éveken át tartó fogság, illetve
megaláztatás várt Schuschniggra, és ennek során tanúsított
méltóságteljes magatartása feltétlenül tiszteletet érdemel.
Töretlen kitartása révén végül új szerepre tett szert az egykori
kancellár: fontos történelmi események tanúja lett belőle, aki
ráadásul utólagos reflexiókkal kiegészített naplóban
dokumentálta szenvedéseit.
Schuschnigg, aki a múzsák kedvelője volt, inkább nevezhető
értelmiséginek, mintsem politikusnak: szigorú életelveket
vallott, és mindvégig kitartott katolikus életformája mellett, jól
ismerte tehát a bűnt is. Schuschnigg kancellár egy valójában
nem létező esélyt igyekezett megragadni a külpolitikában,
belpolitikai téren pedig végső soron tévútnak bizonyult a
hivatásrendi államnak nevezett autoritárius rendszer, amely
lerombolta a köztársaságot, megbénította az önvédelemre
alkalmas erőket, delegitimálta az államot, és mégsem védhette
meg Ausztriát a náci veszedelemmel szemben.
A hivatásrendi államot a preventív kollaboráció egyik
formájának is tekinthetjük. Ha ugyanis abból indulunk ki, hogy
előbb vagy utóbb mindenképpen a nácik kezére került volna
Ausztria, akkor eleve a katonai ellenállás lett volna az egyetlen
lehetőség. Vagy a nyugati hatalmak, nevezetesen Olaszország
kiállása révén, vagy az osztrák hadsereg hősies áldozata árán –
a pusztán szimbolikus ellenállás helyett –, a szakszervezetek és
a Hazafias Front támogatásával, ami néhány napig tarthatott
volna. Ezzel megmutatva, hogy Ausztria nem önként veti magát
a nácik keblére, és alapot adva annak a későbbi állításnak, hogy
az ország a nemzetiszocialisták első áldozata volt. Elképzelhető,
hogy ebben az esetben nem került volna sor 1945 után Ausztria
tíz esztendeig tartó megszállására sem.

***

Schuschnigg személyes katasztrófája március 11-e estéjén vette

kezdetét. Csak azután eszmélt rá, hogy árulók tömkelegével
vette körül magát, miután már foglyul ejtették. Mit sem
számítottak ekkor már a Seyß-Inquarttól kapott garanciák. A
kancellár csak most értette meg a régi bölcsességet: hosszú
kanalat vigyen magával az, aki leül az ördög asztalához.
Lehetetlen volt bármiről is megállapodni a nácikkal, hiszen a
becsületszavuk mit sem ért: hűtlenség és árulás, ez volt a nácik
becsülete. Egyértelműen bebizonyították már az 1933-as
németországi események is, hogy lehetetlenség előzékenységet
tanúsítva, okos taktikával kompromisszumokra bírni a
nemzetiszocialistákat, mert kezdettől fogva kizárólagos
hatalomra, ellenfeleik megalázására és megsemmisítésére
törtek.

A március 12-ére virradó éjszakán, miután távozott a kancellári

hivatalból, Schuschnigg hajnali két óra körül érkezett haza
pompás, idilli rezidenciájára, a Belvedere kastély parkjában álló
kertészlakba. Otthon várt rá a fia, az édesapja, Arthur nevű
fivére a feleségével, illetve a jegyese, Vera von Czernin-
Chudenitz grófnő. Reggel hat óra tájban körülvette az épületet
az SS, akiket később az Osztrák Légió egységei váltottak le.
Schuschnigg felhívta Michael Skubl rendőrkapitányt, aki
biztosította, hogy senki sem korlátozza a szabad mozgásban, és
Seyß-Inquart máris elrendelte az őrség visszavonását. (Skubl
ugyan miniszteri tárcát kapott még Seyß-Inquart ideiglenes
kormányában, március 13-iki lemondását követően azonban őt
magát is letartóztatták, és egészen a háború végéig házi
őrizetben tartották Kasselben.)
Csakhogy az őrséget természetesen nem vonták vissza: egész
családjával együtt hetekig fogva tartották az egykori kancellárt,
és lehetetlenné tették, hogy akár postai úton, akár telefonon
kapcsolatba lépjen a külvilággal. Kizárólag a háztartási
alkalmazott, Elisabeth Wieland hagyhatta el a házat bevásárlás
céljából. Még azt sem engedélyezték Schuschnigg számára, hogy
rövid sétákat tegyen a kertben, vagy részt vegyen a hajnali
misén. Seyß-Inquart megüzente, hogy hamarosan látogatást
tesz az egykori kancellárnál, de nem tartotta be az ígéretét.
Valamivel később ismét SS-osztagok vették át az épület
őrzését, különös élvezetet lelve a zajos parádézásban.
Éjszakánként reflektorok fénycsóváit irányították a házra, és
rövidesen benyújtották Schuschniggnak a felhasznált áramról a
számlát, aminek haladéktalan kiegyenlítésére több ízben
felszólították. Lemondása után hamarosan zárolták a
bankszámláit, ilyenformán pedig Schuschnigg semmiféle
jövedelemmel nem rendelkezett többé, hiszen a miniszteri
nyugdíj intézménye nem létezett Ausztriában: nyugdíjazását
követően a bevett szokás szerint bizonyára valamelyik felső
bíróságon ajánlottak volna neki hivatalt. A nemzetiszocialista
sajtó persze mindeközben az egykori kancellár mesés
gazdagságáról költött hazugságokkal kürtölte tele a világot.
Március 26-án alapos házkutatást tartottak a kancellári
rezidencián, és ugyanekkor hallgatta ki Schuschniggot első
ízben a Gestapo: de nem a március 11-én történteket, hanem
kizárólag az egykori kancellárnak a Habsburgokhoz fűződő
kapcsolatait firtatták a kihallgatók. Úgy tűnik, hogy nem
jutottak még döntésre a nácik Schuschnigg további sorsát
illetően: Bürckel Gauleiter Himmlerhez és Heydrichhez fordult
a problémával, ők pedig a maguk részéről Göringnél
érdeklődtek, a végső döntés azonban Hitler kezében volt.
Csakhogy a Führer habozott.
1938. május 28-án átszállították Schuschniggot a pompás
Hotel Metropolba. A szálloda, amelynek nevét akkoriban még
„Hôtel Métropole” formában írták, 1873-ban, a világkiállítás
alkalmából épült a Duna-csatorna közelében, a Franz-Josefs-
Kaion, és ebben az épületben rendezte be főhadiszállását a
Gestapo az Anschluss után. Mivel az egykori kancellár
hozzátartozóit szabadon engedték, jegyese mindent megtett
annak érdekében, hogy javítson vőlegénye helyzetén: Vera
Czernin von Chudenitz fáradhatatlanul írta egyik levelet a
másik után, némelyiket személyesen Hitlernek címezve, és
állhatatosan kilincselt Schuschnigg érdekében, így nagy részben
neki köszönhető az, hogy az egykori kancellár az övéivel együtt
átvészelte a következő éveket. A magabiztos fellépésű,
öntudatos asszony mind sokrétű kapcsolatait, mind pedig
megmaradt anyagi eszközeit – hiszen műkincsgyűjteményének
jelentős részét, többek között egy Vermeer-festményt lefoglalták
– mozgósította Schuschnigg érdekében, akinek családját immár
a sajátjának tekintette.
Schuschniggot egy szűk, ablaktalan padlásszobában, az
egykori ruhaszárítóban tartották fogva a Metropol szálló ötödik
emeletén. Megalázták és zaklatták őt is, bőségesen kijutott neki
is a súrolópartikból. Hetekig nem engedélyezték számára a
tisztálkodást, kamrájának teljes berendezése pedig egyetlen
szalmazsákból, továbbá egy apró asztalból és egy fotelből állt. A
két őrszem egyike a szobában, a másik az ajtó előtt posztolt, és
mivel folyton-folyvást belekötöttek valamibe, szakadatlanul
ágyaznia és takarítania kellett. Egyetlen fogkeféjével és saját
törölközőjével kellett kitakarítania az egykori kancellárnak az
illemhelyet, amelyet kínzói rondítottak össze. Éjszakánként az
őrök öncélú lármával akadályozták meg foglyukat az alvásban,
és a lehető legsilányabb ételeket hozták neki az egyik közeli
kávéházból, mégpedig saját kontójára; vasár- és ünnepnapokon
pedig a maradékokkal kellett beérnie a rabnak, aki ilyenkor
semmiféle ellátásban nem részesült. Több ízben csőre töltött
fegyverrel fenyegették az őrök, és nyilvánvalóan őt magát
hibáztatták volna, ha csakugyan eldördül egy végzetes lövés.
Néhány hét elteltével Schuschnigg idegei felmondták a
szolgálatot: pánikrohamok és sírógörcsök gyötörték,
depresszióba esett, és ijesztően lefogyott. Hetekig eltartott, mire
Vera, akinek ugyancsak minden egyes lépését megfigyelték,
kieszközölte az orvosi vizsgálatot. Amikor pedig találkozhatott
végre a jegyespár, egész beszélgetésüket végighallgatták.
Schuschnigg és menyasszonya sokáig küzdött azért, hogy
összeházasodhassanak, az esküvőn azonban végül fivére,
Arthur képviselte az egykori kancellárt, akit erre az alkalomra
sem engedtek ki a cellájából. Az egyik esküvői tanú Schuschnigg
édesapja, a másik a kápolna sekrestyése volt. Szigorúan
ügyeltek a nácik, hogy senki se lássa odakint az egykori
kancellárt, és senki ne értesüljön a sorsáról. Amikor édesapja
októberben szívelégtelenségben elhunyt, még azt sem
engedélyezték Schuschniggnak, hogy búcsút vegyen a halottól.
1938. december 12-én váratlanul megjelent Schuschnigg
cellájában Heinrich Himmler és Ernst Kaltenbrunner. Himmler
felkereste Louis von Rothschildot is, aki ugyancsak a Metropol
szállóban raboskodott. Az SS birodalmi vezére (Reichsführer SS)
semmit nem volt hajlandó elárulni az egykori kancellárnak
arról, hogy milyen sorsot szánnak neki. Schuschnigg panaszt
tett Himmlernél amiatt, hogy a kezébe került lapok tanúsága
szerint lejárató kampányt folytat ellene a nemzetiszocialista
sajtó. Himmler: „Gondom lesz erre.” Továbbá: „Ön
megfeledkezett róla, Schuschnigg úr, hogy németnek született.”
Osztrákként soha életében nem változtatott a meggyőződésén,
felelte erre az egykori kancellár. 1939 májusában még mindig
arról faggatták Schuschniggot, hogy a Habsburgok
restaurációját szorgalmazva összeköttetésben állt-e az
angolokkal 1934-ben. Rendkívül durva kihallgatás volt ez,
mindhiába állította Schuschnigg, hogy nem létezett ilyen angol
kapcsolat.
Valójában nem számolt saját túlélésével, és már-már végképp
megtört. Arthur fivére igyekezett tartani benne a lelket a
válságos helyzetben, igyekezett felkészíteni a hosszú fogságra,
és szakadatlanul arra biztatta, hogy semmiképpen ne adja fel.
Legnagyobb bosszúságára Schuschnigg fogsága idején is
képtelen volt leszokni a dohányzásról. Arthur Schuschnigg az
egykori kancellár rezidenciáján töltötte a március 11-éről 12-ére
virradó éjszakát, édesapjuk azonban még idejében hazaküldte,
hogy legalább a család egy tagja szabadlábon maradjon. Miután
március 12-én elbocsátották a RAVAG-tól, Arthur feleségével és
gyermekeivel együtt áttelepült a Rajna-vidékre, végül pedig – a
művészettörténet doktora lévén – Hermann Göring
engedélyével Berlinben, a Kaiser-Friedrich-Museum (ma Bode
Museum) tudományos munkatársaként kapott állást. A háború
alatt Arthur Schuschnigg a légierőnél szolgált, feladata azonban
légifelvételek elemzése és értékelése volt csupán.

***

1939. október 29-én váratlanul megparancsolták az egykori

kancellárnak, hogy tizenöt percen belül csomagolja be minden
személyes holmiját két kis bőröndbe, ezt követően pedig
átszállították a müncheni Wittelsbach-palotába, a Gestapo
ottani központjába. Itt javultak kissé a fogvatartás körülményei:
felesége kieszközölte, hogy berendezhessen egy kis
magánkönyvtárat, rádiókészüléket tarthasson, továbbá
leveleket írhasson és személyes feljegyzéseket készíthessen.
Vera – Schuschnigg fiával együtt – ugyancsak Münchenbe
költözött: több ismerős segítségére számíthatott így, mivel már
első férjével is ott élt. Mivel a házaspár olykor-olykor kettesben
maradhatott, 1941. március 23-án közös gyermekük született:
Maria Dolores Elisabeth, akit Sissynek becéztek.
1941. december 8-án feleségével és lányával együtt vasúton a
Berlintől északra fekvő sachsenhauseni koncentrációs táborba
szállították. Ott élt a család egy elkerített, apró téglaházban
egészen 1945. február 6-ig. A tábor speciális „prominens
részlegéhez” tartozott ez a ház: különleges bánásmódban
részesülő, illetve kivételes státuszú foglyokat helyeztek el itt, a
háromszög alakú terület hátsó szegletében, külön kerítéssel
körülvéve.
 Vera Schuschnigg elhagyhatta a tábort, és akár Berlinbe is
elmehetett. Mivel pedig sem távozáskor, sem érkezéskor nem
kutatták át a holmiját, leveleket és egyéb tárgyakat is magával
tudott vinni. Az ifjabb Kurt Schuschnigg, a müncheni
Wittelsbacher Gimnázium növendéke, aki a szünidőben
meglátogathatta apját, egy rendkívül sovány, ősz hajú férfival
találkozott, akit a táborban „Dr. Auster” néven tartottak
nyilván. „Dr. Auster” könyveket és újságokat olvasott, titokban a
BBC adását hallgatta a néprádióján, és még háztartási
alkalmazottja is volt, egy orosz nő személyében.
1945. február 7-én áthelyezték a családot a flossenbürgi
táborba, ahol a nemzetiszocialista rezsim jó néhány ellenségét
kivégezték akkoriban. Csaknem két hónapot töltöttek itt
Schuschniggék más különleges státuszú foglyokkal együtt.
Április 2-án Schuschnigg hosszabb beszélgetést folytatott Fülöp
hesseni herceggel, akit a Führer 1938 márciusában még
különleges megbízottjaként Mussolinihez küldött, 1943-ban
azonban már letartóztattatott, talán csak azért, mert az olasz
király veje volt. Április közepén néhány napot a dachaui
koncentrációs táborban töltött, a hónap végén pedig Tirolba,
egy hegyi szállodába került a csoport: ott szabadították fel az
egykori kancellárt és prominens fogolytársait május 4-én az
amerikaiak. Május 10-én – nem annyira pihenés, mint inkább
politikai ellenőrzés céljából – Olaszországba, Capri szigetére
szállították az egész csoportot. Schuschnigg fogolytársai közé
tartozott Hjalmar Schacht, Léon Blum, André François-Poncet,
Alexander von Falkenhausen tábornok, Clermont-Ferrand
püspöke és Martin Niemöller: a foglyok több mint húsz nemzet
tagjaiból álló miniatűr Népszövetsége volt ez.

***
Schuschnigg Capri szigetén láthatta végre viszont a fiát, aki
1944-től a haditengerészetnél szolgált. Az ifjabb Kurt
Schuschnigg súlyos sebesülést szenvedett, amikor bombatalálat
érte a Prinz Eugen nehézcirkálót, de megszökött a kórházból, és
a háború utolsó heteiben a letartóztatás szakadatlan
veszélyének kitéve, az immár romokban heverő Német
Birodalom területén átvágva már-már hihetetlen körülmények
között eljutott előbb Dél-Tirolba, majd Svájcba.
A háború után az Egyesült Államokban telepedett le a
Schuschnigg-család: egyetemi oktatóként csinált karriert St.
Louisban az egykori kancellár, aki nem táplált többé politikai
ambíciókat. Senki sem hiányolta Schuschniggot Bécsben, hiszen
– amint azt maga is nagyon jól tudta – Ausztria rossz
lelkiismeretének megtestesítője volt. A történészeket, a
regényírókat és a filmrendezőket nem igazán érdeklik
Schuschnigg történelmi alakjának mélységei és ellentmondásai.
Az értelmezők többsége magánérdekű sorstragédiának, nem
pedig Ausztria ügyéért vállalt szenvedésnek tekinti az egykori
kancellár életének a nemzetiszocialisták fogságában eltöltött
időszakát.
 14

Bécsi rekviem

Az emberiség – Hála nekünk! – felszabadult

végre, semmi szüksége nincs többé
emberiességre!
Walter Mehring, 1934

1938. március 16-án este tíz óra tájban két SA-karszalagot viselő
fiatalember zörgetett be a XVIII. kerületi Gentzgasse 7-es számú
sarokházában az egyik 3. emeleti lakás ajtaján: „Itt lakik a zsidó
Friedell?” Kínos kérdés, mit is kellene felelni rá? A lakás
tulajdonosának apja csakugyan zsidó volt (Moritz Friedmann-
nak hívták a textilgyárost), anyja (született Caroline
Eisenberger) viszont nem. Egyéves volt Egon mindössze, amikor
anyja elhagyta a családot. A házasságot felbontották, a fiú pedig
Frankfurtban élő nagynénjéhez került. Ötven évvel később
bukkant csak fel életében ismét az anyja, hogy pénzt követeljen
tőle. Egon Bad Hersfeldben érettségizett, és tanárai közé
tartozott Konrad Duden. Szövevényes történet. Jó néhány
kérdést megválaszolt a lakástulajdonos az emberiség
kultúrtörténetéről szóló könyveiben, de mit felelhetett volna az
SA kérdésére? Csakugyan zsidó? Csakugyan Friedellnek hívják?
Hiszen hivatalosan csak 1916-ban vette fel ezt a művésznevet.
Nem akart szűnni a dörömbölés, úgyhogy a háztartási
alkalmazott, Hermine Schimann végül ajtót nyitott. Évek óta
Egon Friedellnél élt már ez az asszony, akit a házigazda
kizárólagos örökösévé nyilvánított a végrendeletében. A
szokatlan lárma hallatán kilépett a szobájából maga Friedell is,
és azon nyomban megértette, hogy képtelen lesz felelni a
kérdésre. De megértette azt is, hogy nincs is értelme törnie
magát, hiszen az ajtóban álló férfiakat valójában egyáltalán
nem érdekli a válasz. A betolakodók figyelmét egy pillanatra
elterelte Schimann asszony vejének, egy Kotab nevű nácinak a
hazaérkezése: Kotab a házvezetőnő lányával együtt ugyancsak
a tágas lakásban élt, és pár nappal korábban nemzetiszocialista
jelképekkel zsúfolta tele a szobáját. Ezt a pillanatot használta ki
Friedell, akinek a könyvei csaknem az egész lakás falait
beborították, arra, hogy kulcsra zárja maga mögött a dolgozó- és
hálószobájába vezető ajtót.
Egon Friedell a bécsi és berlini kabarészínpadokon tett szert
széles körű népszerűségre, de fellépett a két főváros
legjelentősebb színházaiban, például Max Reinhardt
rendezéseiben is. Legnagyobb sikerét mindazonáltal egy tréfás
jelenettel aratta, amelyben Goethe életéről kell számot adnia
egy államvizsgázónak. Jóllehet a vizsgázó valójában maga
Goethe, mégis megbukik, mivel képtelen válaszolni a nagy
tekintélyű vizsgabizottság kérdéseire, amely immár tananyaggá
vált életének apró-cseprő részleteiről faggatja. Mindent jobban
tud nála a következő vizsgázó, egy magoló stréber. Jellegzetes
példája ez a jelenet a kávéházi irodalomnak, a pillanat
művészetének, az életteli tárcairodalomnak: nem igazán
mélyen szántó, mégis virtuóz, és a közönséggel összekacsintva a
tréfa, a könnyed csevegés ürügyéül használja a
műveltséganyagot – a kultúra és az élet mint a kabarészínpad
nyersanyaga.
1907-ben, Alfred Polgarral együtt írta Friedell a szóban forgó
kabarészatírát, és sok száz alkalommal játszotta el a főszerepet
kirobbanó sikerrel. Kapóra jött neki az is, hogy Hessenben nőtt
fel, mivel Goethéje így kifogástalan frankfurti dialektusban
szólalhatott meg. 60. születésnapján, 1938. január 21-én, a
Theater an der Wienben alakította Friedell utoljára a szerepet.
És előrelátó ember lévén több tucatnyi levelezőlapot
nyomtattatott erre az alkalomra a következő szöveggel: Az ön
jókívánságai szerezték nekem a legnagyobb örömet! De hát
jutott-e eszébe bárkinek is, hogy gratuláljon neki? Néhány
barátjának talán, például Franz Theodor Csokornak, aki
felkereste azon a végzetes márciusi napon is, és igyekezett
meggyőzni, hogy muszáj lesz emigrálnia.
Ugyanerről győzködte Friedellt többi barátja, például Carl
Zuckmayer is. Vele március 9-én, a városban találkozott, és a
Neuer Markton üzemelő Reiss bárba ültek be. Zuckmayer
Reinhardt színházáról és talán éppen akkoriban próbált új
darabjáról áradozott: ebben is szívesen fellépett volna Friedell,
akit „kövér, széles vállú, busa fejű férfi”-ként írt le az író. „Erős
álla felett lágy, mégis szarkasztikus vonású ajkak, szája és
szeme körül szakadatlanul ott bujkált valamiféle játékos
kifejezés.”
Valójában nem ivott, hanem vedelt ekkor már Friedell, az
ételre viszont jóformán rá se hederített, mintha csak belülről
akarta volna megfullasztani magát. Zuckmayer állítása szerint
harmincnyolc pohár magyar pezsgőről, továbbá huszonhat
pohár sörről szólt végül a számla.
Friedell egyszer csak félbeszakította Zuckmayer szóáradatát:
„Mihez kezdesz, ha jönnek a nácik?” – „Nem jönnek.” – „És ha
mégis?” – „Akkor nem marad más lehetőség, mint az
emigráció.” – „Én nem emigrálok – jelentette ki egyszerre
csüggedten és eltökélten Friedell –, mihez kezdenék szánalmas
csóróként egy másik országban?” (Bárcsak ugyanígy
gondolkodott volna Hitler is.)
Bármit képes volt eljátszani Egon Friedell, az utolsó felvonást
kivéve. Az én hihetetlen életem – ezt a címet viselte a darab,
amelyet egész életében játszott. Temérdek szellem szorult ebbe
a vaskosan játékos testbe, amely a gonoszkodó abszurditásokkal
megfűszerezett bécsi irónia és szatíra két lábon járó szintézise
volt.
Friedell könyveit betiltották a Német Birodalomban,
fellépésekről, illetve felolvasásokról szó sem lehetett többé, és
érvényüket veszítették a kiadói szerződései is. Március 11-e
után Friedell beszüntette rendszeres napi sétáit a Zähringer
parkban, és bezárkózott háló-, illetve dolgozószobájába: vagy az
íróasztalánál, vagy kedvenc helyén, a pamlagon dolgozott,
szájában régi, hosszú, ívelt szárú pipája, amelyet a 19. századi
diákpipák mintájára faragtak.
Amikor tehát bezörgettek az ajtaján, a két SA-karszalagos férfi
láttán bizonyára átfutottak az agyán az akkoriban már-már
mindennaposnak számító tragikus történetek. Visszahúzódott
hát a szobájába, majd felhúzta és gondosan rögzítette a redőnyt.
Aztán megfontolt ember lévén lekiáltott még a járókelőknek,
mielőtt kiugrott az ablakon: „Helyet! Álljanak félre, kérem!”
Soha nem derült ki, hogy mi is történt valójában:
elképzelhető, hogy puszta félreértés okozta a tragédiát, de
meglehet az is, hogy intrikáló „örökösei” csakugyan
feljelentették Friedellt, aki állítólag rálőtt egy horogkeresztes
zászlóra, jóllehet soha nem tartott magánál fegyvert. Egon
Friedell azonban hitet tett városa mellett még azzal is, hogy a
bécsi utca kövezetén zúzta halálra magát: ide tartozott, ezt a
színpadot hordozta a szívében még akkor is, amikor másutt
lépett fel.
Előbb egy mentőorvos, aztán háziorvosa, Dr. Pollak vizsgálta
meg a halottat. A halál oka a halotti jegyzőkönyv szerint:
kizuhant az ablakon. Dr. Pollak úgy vélte, hogy Friedell még
zuhanás közben szívinfarktust kapott. Temetését 1938. március
21-én tartották a Központi Temető protestáns parcellájában.
Április 1-jén, az elhunyt lakásán került sor a halálozási
jegyzőkönyv felvételére. Leltárba vették többek között az
ónémet hálószobabútort, amelyet még Friedell szülei vásároltak
annak idején. A hatalmas könyvtárból alig maradt már addigra
valami. 85 960,39 birodalmi márkára becsülték az elhunyt
vagyonát: a 6720,63 birodalmi márkás adó, illetve a 66,67
birodalmi márkás orvosi honorárium levonása után Friedell
kizárólagos örökösére, Hermine Schlimann házvezetőnőre
szállt minden. 1940-ben halt meg az asszony, Irma nevű lánya
azonban náci férjével együtt egészen 1945-ig Friedell lakásában
élt. Egon Friedell Kirchbichlben álló vidéki házát lefoglalták,
100 márka összegű, később beérkezett honoráriumát pedig
átutalták a Téli Segély számlájára. Friedell nővére, aki szobrász
volt, Párizsba menekült: utolsó lakhelye a Montparnasse-on, a
Cité Falguière-en volt. Ott kereste fel 1964-ben Georg Stefan
Troller, hogy lefilmezze és interjút készítsen vele.

***
Berta Zuckerkandl meleg szavakkal méltatta Friedellt: „Sok
álarca van, a cinikusé, a bolondé, a tudósé, a költőé, de a
maszkok maszkját, a színészi maszkot viseli a legszívesebben.”
Max Reinhardt szerint pedig zseniális dilettáns volt Friedell, aki
arról álmodozott, hogy Goethe Eckermannja lehessen, nem a
színpadon, hanem a való életben, a történelmi Eckermannt
ugyanis begyöpösödött tudálékoskodónak tartotta: „Mit
kihoztam volna én Goethéből!” Bármit és bárminek az
ellenkezőjét el lehet mondani Egon Friedellről, akit minden
egyes ismerőse más-más embernek látott: annyi mindenesetre
bizonyos, hogy zseniális társalgó és a mindenkori társaság lelke
volt.
A csípős nyelvű Karl Kraus monumentális szócséplésnek
nevezte Friedell könyveit, kiváltképp Az újkor kultúrtörténete
című, több mint ezerhétszáz oldalas munkát, amely 1927 és
1931 között jelent meg Münchenben, a C. H. Beck Verlagnál.
Hamarosan követte ezt a könyvet Az ókor kultúrtörténete című,
ugyancsak rendkívül terjedelmes mű, mégpedig ezúttal
Zürichben, a Helikon Verlagnál. Maga Friedell sem tagadta
azonban, hogy sziporkázó szappanbuborékok, aforizmák,
kisarkított állítások, szellemességek, továbbá ügyesen
összeollózott plágiumok végeérhetetlen sorozata ez a szöveg,
hiszen 1905-ben megírta már, hogy a gyerekek tudják, hogy az
élet komolytalan dolog, így hát játékként és szórakoztató
időtöltésként kezelik.
Nagyszabású szintézis Friedell kultúrtörténete: csodálta is
mindenki, aki nem olvasta. Valójában egyfajta groteszkről, egy
végtelen hosszúra nyújtott vasárnapi publicisztikáról van szó,
amelyben nincs helye semmiféle tragédiának. Rengeteg
mondanivalója akadt a szerzőnek a kultúráról, úgyhogy
nyomban rá is vetették magukat az ínyenckedő
bölcsészhallgatók. Művészi, nem pedig tudományos munka ez,
írta Friedell a könyvek tömkelegéből összeollózott
világértelmező értekezésről, hiszen végső soron, tette hozzá,
költők a történészek is.
Friedell „az újkor anekdotagyűjteményének” nevezte könyvét,
mivel egyáltalán nem hitt az úgynevezett történelemben.
Gőgösen, a jövőt alapvetően elhibázva, kultúrpesszimista
megvetéssel intézte el például az új médiumot, a filmet, és
mindkettőt materialista nihilizmusnak bélyegezve egy kalap alá
vette az amerikanizmust meg a bolsevizmust, mondván:
mindkettő „kiiktatja a lelket a társadalmi kapcsolatokból”.
Ragyogóan félresikerült, szórakoztató módon bosszantó könyv
ez, meggyőzőnek tűnő abszurditásokkal, találó, mégis téves
következtetésekkel és monumentális tévedésekkel teli, írta
Alfred Polgar. Annyi mindenesetre bizonyos, tette hozzá, hogy
alapos meglepetésben lesz részük az olvasóknak. Jó néhány
olyan passzusa van a szövegnek, amelyek Polgar megítélése
szerint minden további nélkül elnyerhetik a nacionalisták, sőt
az etnonacionalisták (die Völkischen) tetszését is: a
pszichoanalízissel szemben megfogalmazott kritikájában
például valósággal „harcos antiszemitizmusról” tesz
tanúbizonyságot a szerző.
Friedell a „lélek” védelmében szállt síkra a pszichoanalízissal
szemben. A radikális antiszemiták szóhasználatát átvéve azt
állította például, hogy „a fertőzés terjesztésének nagyszabású
kísérlete” a pszichoanalízis, „alattomos bosszúja azoknak, akik
a rövidebbet húzták, és most a világ neurotizálása,
szexualizálása, diabolizálása a céljuk. A Sátán birodalmának
eljövetelét híreli tehát a pszichoanalízis.” Friedell
mindazonáltal nem vitatja el Freud alapvető érdemeit: javára
írja például a tudattalan és az elvétések felfedezését, a szellem
szupremáciáját az anyagi világgal szemben, továbbá a
gyermekkor jelentőségének felértékelését. Mindent tönkretesz
azonban, állítja Friedell, Freud pánszexualizmusa. „Az
irracionalizmus rendszere tehát a pszichoanalízis, jóllehet a
racionalizmus módszerein alapul: egy szélsőséges pozitivista
transzcendentalizmusa”, ami mélyen belenyúlik az okkultizmus
tartományába.
A lélek apológiája következik rögtön ezután, jóllehet Freud
éppenséggel arra törekedett, hogy a racionalitás tartományába
helyezze át a lelket. Friedell viszont úgy véli: „A lélek valóság
feletti, az anyag valóság alatti.” Továbbá: „A valóság felett álló
lélek az igazi realitás.” „Halovány fénysugár jelent meg
azonban a másik oldalon. Ennek a fénynek a története lesz az
európai kultúrtörténet következő fejezete” – írja végezetül
reménykedve a szerző. Valójában persze a teljes sötétségről
szólt a következő fejezet, és ez a sötétség elnyelte magát
Friedellt is: öngyilkossága a bécsi lélek pusztulásának
szimbóluma, amelynek megmentését Friedell a maga módján
minden egyébnél előbbrevalónak tartotta.

***

„Dolgozhatna valamivel gyorsabban ott az a zsidó!” – jegyezte

meg ingerülten az IG Farben egyik vezetője, alkalmasint saját
hatalmát fitogtatva négy kollégája előtt, akikkel 1942. december
4-én szemlét tartott a Monowitz Munkatábornak, avagy
Auschwitz III-nak is nevezett Buna Werkben. De tudták-e vajon
a menedzserek, hogy milyen tempóban dolgozott az a bizonyos
zsidó azelőtt, akkor, amikor verseket faragott még Lehár Ferenc
operettjeihez, amelyek elnyerték magának a Führernek a
tetszését is? Nemrégiben ugyanis Bécs egyik legnagyobb sztárja
volt még a bizonyos zsidó, elismert és jómódú, kiváló humorú,
előrelátó, ráadásul sportos férfiú, mindez azonban senkit sem
érdekelt azóta, hogy 1938-ban deportálták. Nem felejtette el a
sorait senki, aki akár csak egyetlenegyszer is hallotta őket: Oly
forró ajkamról a csók… Ne félj, ne félj bolond szívem… Vágyom
egy nő után…
Fritz Löhner-Bedának hívták azt a zsidót, és 1883. június 24-én
született a csehországi Wildenschwertben, ami később az Ústí
nad Orlicí nevet kapta. Ötéves volt a fiú, amikor Bécsbe
költözött, és Löhnerre változtatta eredeti nevét nevet a Löwy
család. Löhner-Beda művésznevének másik eleme a Fritz cseh
megfelelője volt, egymás között ugyanis csehül beszéltek a
családtagok. Löhner-Beda jogi doktorátust szerzett, és belépett a
Hadimah (Előre) nevű cionista szervezetbe, amelynek
futballcsapatában gólvadászként brillírozott. Mivel ki nem
állhatta az ügyvédi munkát, viszont könnyen és gyorsan írt,
nemsokára már addigi hobbijából, a verselésből élt Löhner-
Beda. 1908-ban, Getaufte und Baldgetaufte (Kikeresztelkedettek
és hamarosan kikeresztelkedők) címmel jelent meg a bécsi
zsidóság eltúlzott alkalmazkodási törekvését kigúnyoló első
könyve.
Löhner-Beda egykettőre a bécsi kabarék egyik ismert figurája
lett, és szoros, a végsőkig tartó barátságot kötött Fritz
Grünbaummal. Konferansziéként nemsokára szerződést
kínáltak neki Berlinben is, és hamarosan megírta első dalait,
illetve librettóit, többek között Robert Stolz számára. Leo Fall
felkérésére Fritz Grünbaummal együtt készítette el Löhner-
Beda A dollárhercegnő szövegkönyvét, de gyakran feltűnt a
színpadon, illetve filmekben is, többek között Gustaf
Gründgens, Willy Forst, Heinz Rühmann, Theo Lingen, Max
Pallenberg és Fritz Kortner partnereként.
Hermann Leopoldi zeneszerző számára 1922-ben Löhner-
Beda írt egy dalszöveget Bécsről, a „haldokló mesevárosról”,
amely „halálában is kedvesen mosolyog még”, de feldolgozott
társadalomkritikus témákat is, és nem volt hajlandó
elválasztani egymástól a humort meg a kritikát: „Nem kér a
zsidóból a német, / kutyázza, disznózza egyre. / De énekli a
dalait: a germán / hűség készteti erre.” Nagy sikerű slágerek
egész sora került ki ezután Löhner-Beda keze alól: „Du
schwarzer Zigeuner” („Egy dal csak az élet”), „Was machst du
mit dem Knie, lieber Hans, beim Tanz” (kb. ’Mit csinál a térded,
kedves Hans, ha jön a tánc’), „Benjamin, ich hab nichts
anzuziehn” (kb. ’Benjámin, egy ócska rongyom sincs’) … A „Yes,
we have no Bananas” című amerikai slágerhez írott német
szövege pedig („Ausgerechnet Bananen”) nagyobb
népszerűségre tett szert még az eredetinél is.
Löhner-Beda 1925-ben másodszor is megházasodott: az
Izraelita Hitközséghez tartozó, huszonkét éves Helene Jellineket
vette feleségül. A Josefstadtban élt a házaspár, és két lányuk
született: Liselotte 1927-ben, Evamaria 1929-ben.
1914 óta dolgozott Löhner-Beda Lehár Ferenc számára, akinek
zenéje „finom monarchiaelegy” volt a szó Friedrich Torberg-i
értelmében, a húszas évektől kezdve pedig a tenorista Richard
Tauber egészítette ki a Lehár–Beda duót. Ludwig Herzer
közreműködésével írta meg Löhner-Beda a Goethéről (!) szóló,
Friederike című librettót, amihez 1928-ban komponált zenét
Lehár. Két zsidónak köszönhette tehát rohamosan gyarapodó
vagyonát a zeneszerző: Löhner-Bedának és Taubernek, akikhez
olykor egy harmadik zsidó, Ludwig Herzer csatlakozott a
librettó társalkotójaként. Legnagyobb sikerüket 1929-ben, a
berlini Metropoltheaterben A mosoly országa című operettel
aratták, természetesen Richard Tauberrel a főszerepben. De
nem állt távol Löhner-Bedától a könnyed, swinges szórakoztatás
sem: ő írta a dalszövegeket például Ábrahám Pál Viktória és
Hawaii rózsája című operettjeihez. Csakhogy a Bál a Savoyban
1932-es berlini bemutatója után hamarosan kiszorították a
zsidókat a német zenei életből.
Még ugyanabban az évben elkészítette Paul Knepler, Löhner-
Beda és Lehár a Giuditta című Mozart-paródiát, amiben a
szövegkönyv hiányosságai ellenére egymást érik a pompás
zeneszámok: nem véletlenül tartotta ezt az operettet
legérettebb művének a zeneszerző. Teljesen megfelelt Bécs
szellemének az, ahogyan a szerzők a részben vágyakozó,
részben kacér melódiákkal megtűzdelt könnyű műfajban
feldolgozták a kultúrtörténeti nyersanyagot. Jóllehet Jarmila
Novotná véleménye szerint soha nem hangzott el érzékibb dal
német operettben, mint a „Meine Lippen, die küssen so heiß”
(„Oly forró ajkamról a csók”), mégis ez volt a hattyúdal: Lehár
nem írt több operettet, Löhner-Beda pedig nem írhatott többé
dalszövegeket.
A bécsi Operaházban, 1934. január 20-án tartották a mű
ősbemutatóját, és a rádiófelvételen jól hallani a közönség zajos
tetszésnyilvánítását. Lelkesen ünnepelte az előadást Miklas
köztársasági elnök és több miniszter is, akik virágcsokrokat
hajítottak a színpadra. Hosszú időre megalapozta Tauber
sikerét a „Freunde, das Leben ist lebenswert!” (kb. ’Barátom,
élni érdemes!’) című sláger, pedig nem sokkal később –
kiváltképp magára a szerzőre nézvést – érvényét veszítette már
ez a sor.
Löhner-Beda tisztes jövedelemre tett szert, és – akárcsak
barátja, Grünbaum – műtárgyakba, illetve bútorokba fektette a
keresetét. Kollégái érdekeiért is kiállt azonban a dalszerző, akit
1935-ben a Szerzők, Zeneszerzők és Zenekiadók Osztrák
Társaságának (AKM) alelnökévé választottak. Amikor az
Anschlusst megelőzően arra biztatták, hogy hagyja el Ausztriát,
Löhner-Beda így felelt: „Kedveli a dalaimat ez a Hitler, úgyhogy
nincs mitől tartanom.” Senki sem sejthette előre azt, hogy
milyen gyors és brutális fordulatot vesznek majd a dolgok. Fia,
Bruno még idejében emigrált, lányai, Liselotte és Evamaria
azonban még iskolába jártak, úgyhogy már csak rájuk való
tekintettel is Bécsben maradt Löhner-Beda.
A librettista Victor Léon (voltaképpen Hirschfeld) a
következőképpen válaszolt arra a kérdésre, hogy miért dolgozik
olyan sok zsidó a könnyűzene területén: „Az operett közönsége
könnyek között akar nevetni, márpedig éppen ez az, amiben mi,
zsidók kétezer éves gyakorlatra tettünk szert Jeruzsálem
lerombolása óta.”
Csakhogy nem mindenkinek volt ínyére az efféle zene: a Der
Stürmer című náci lap például fáradhatatlanul szapulta „a
beteges, tipikusan zsidó erotikát”, illetve a „zsidó érzelgősséget”.
A legfőbb uszító mégis a berlini zenetudós, Herbert Gerigk („a
Führernek az NSDAP teljes szellemi és világnézeti iskolázása,
illetve nevelése ellenőrzése végett kirendelt megbízottja
alárendeltségében működő zenei főosztály vezetője”), aki
egyszersmind a Die Musik című lap főszerkesztője volt. A
goebbelsi irányelvek heroikus, acélosan romantikus, minden
szentimentalizmustól mentes német művészetet írtak elő.
Lehár Ferencet sem szenvedhette Gerigk, mondván: ahol
ennyi zsidó tüsténkedik, ott csakis valami nemzetközi giccs
lehet a végeredmény. „A Lehár zenéjének alapjául szolgáló
szövegek – zsidó szerzemények lévén – teljességgel nélkülözik a
német érzületet.” Az is szálka volt azonban Gerigk szemében,
hogy nem árja nőt vett feleségül a zeneszerző, jóllehet Lehár
több ízben hangsúlyozta árja származását a
propagandaminiszterhez intézett leveleiben. Gerigk volt a Theo
Stengel közreműködésével kiadott, Juden in der Musik (Zsidók a
zenében) című lexikon szerkesztője, a háború idején pedig
Rosenberg birodalmi vezető bevetési stábjában dolgozott:
magángyűjteményekben őrzött, értékes kották elrablásával
bízták meg a megszállt Franciaországban.
Gerigk Lehár ellen intézett támadásai eredménytelenek
maradtak, Goebbels és Hitler ugyanis hajlandó volt olykor-
olykor kivételt tenni a „zsidótlanítás” területén. Már csak a
háborúra való tekintettel is nagy szükség volt a szórakoztatásra,
a jó hangulat fenntartására a mosoly egykori országában.
Goebbels május 18-án fogadta Lehárt, aki beszámolt neki zsidó
felesége sorsát, illetve Giuditta című operettjét illető
aggodalmairól, 1938. június 17-én pedig a propagandaminiszter
feljegyezte naplójába, hogy Hitler engedélyezi Lehár
„megmentését”.
Gerigk nem érte be a sarkos vélemények megfogalmazásával,
hanem azzal is előmozdította jó néhány zenész és
szövegkönyvíró meggyilkolását, hogy listákat készített a
kiiktatandó zsidókról. Soha nem vonták felelősségre a
zenetudóst, és jóllehet nem taníthatott többé 1945 után, évekig
a Ruhr-Nachrichten című újság zenekritikusaként működött.
Előkelő helyen szerepelt tehát Gerigk listáján Fritz Löhner-
Beda, aki rendszerint a következő szavakkal intette magához a
pincért a Heinrichshof kávéházban: „Hozza ide nekem a
Völkischer Beobachtert, utána akarok nézni, mit csinál
mostanában a tapétázó!” Csakhogy a tapétázó ebben a
kávéházban is elhelyezte a maga besúgóit.
Jelen voltak a náci spiclik a Simpl nevű kabaré pincéjében is,
amikor Fritz Grünbaum elénekelte utolsó, „Majd csak lesz még
jobb is” („Es wird schon wieder besser”) című bécsi dalát. A
Simpl koromsötét színpadán állva Grünbaum március 10-én így
kiáltott fel: „Nem látok semmit, abszolút semmit! Nyilván a
nemzetiszocialista kultúrába tévedtem!”
Március 11-én az egész éjszakát ébren töltötte a Löhner-család a
Lange Gasse 46-os szám alatti lakásban. Felvetődött többek
között a közös öngyilkosság lehetősége is. Vagy mégis
próbáljanak meg inkább vízum nélkül átjutni a határon?
Szombat lévén ki sem nyitottak talán a konzulátusok (valójában
kinyitottak). Fritz Grünbaum és felesége, akiket ugyancsak
figyelmeztetett Löhner, azonnal az egyik náci ügyvédhez
fordultak: a férfi átvette tőlük a honoráriumot, végül azonban a
kisujját sem mozdította a megígért vízumok megszerzése
érdekében.
Március 13-án állig felfegyverzett férfiak dörömbölnek az első
emeleti lakás ajtaján. Löhnert bántalmazzák és letartóztatják,
majd a rendőrkapitányságra hurcolják, feleségét üvöltve
szidalmazzák, a két lány zokog. Ugyanekkor tartóztatják le
Rudolf Kalmar írót, aki kilencven hónapot vészel át a
koncentrációs táborokban, és 1945-ben megírja Zeit ohne Gnade
(Könyörtelen idő) című beszámolóját. Helene Löhner, akinek
többen azt tanácsolták, hogy mielőbb folyamodjon holland
vízumért, nem látogathatja a férjét, nem küldhet neki semmit,
de legalább tudja, hogy hol raboskodik.
„Zsidó bűnözők vagyunk!” – kiabáltatják az őrizetesekkel a IX.
kerületi Elisabethpromenadén, röviden csak a „Liesl”-en álló
rendőrségi fogdában, és különféle maskarákat aggatnak rájuk,
mielőtt bántalmazni kezdik őket. Különös előszeretettel
gúnyolják ki azokat, akik saját bevallásuk szerint frontharcosok
voltak a világháborúban. „Nem hiszem el, hogy tényleg ennyire
gyűlöltök bennünket!” – kiáltja az egyik fogoly.
Március 31-én százötven foglyot zsúfolnak össze a
gyűjtőcellákban, másnap pedig a Westbahnhofra szállítják őket,
ahol őrzésüket már az SS veszi át: ez a művészekből és
politikusokból álló, úgynevezett „1-es számú
prominenstranszport”. Az elhurcoltak közé tartozik Bécs
egykori polgármestere, a Heimwehr egyik vezető politikusa,
Richard Schmitz, továbbá a parasztmozgalom egyik
vezéralakja, jó néhány szakszervezeti funkcionárius, újságíró és
jogász, de Leopold Figl és Alfons Gorbach, Ausztria két 1945
utáni kancellárja, a Szarajevóban meggyilkolt trónörökös,
Ferenc Ferdinánd két fia, valamint Desider Friedmann, Jakob
Ehrlich és Robert Stricker, a zsidó kulturális szövetség három
vezető képviselője is: utóbbiak nem élik túl a koncentrációs
tábort. Az SS vélekedése szerint „rothadó, elzsidósodott,
elcsuhásodott kávéházi csőcselék” az egész osztrák lakosság.
Löhner-Beda a 14-es blokk 4-es számú körletébe kerül a
dachaui koncentrációs táborban, és együtt raboskodik az
ugyancsak letartóztatott Hermann Leopoldival: vele együtt
helyezik át Buchenwaldba is 1938 szeptemberében.
Richard Tauber éppen a milánói Scalában koncertezett,
amikor bevonultak Bécsbe a nemzetiszocialisták, és előbb
Angliába, majd Dél-Afrikába menekült. Hanglemezeit és az
előállításukhoz használt nyomóformákat a nácik
megsemmisítették, az énekes apját pedig letartóztatták és
Theresienstadtba deportálták. Később Buchenwaldba került
Emil Tauber, ahol meggyilkolták.
Ismert énekes volt Tauber mellett Joseph Schmidt is, akinek
sikerült 1938-ban Franciaországba menekülnie, és az ország
1940-es német megszállása során is kicsúszott a Gestapo karmai
közül. Schmidt végül a gyrenbachi munkatáborban kötött ki,
mivel Svájcban kényszermunkára küldték az emigráns
férfiakat, és amikor megtudta, hogy két lányát
Theresienstadban meggyilkolták, öngyilkosságot követett el.
Fritz Grünbaumot és feleségét leszállították Pozsonyban a
vonatról, és visszatoloncolták őket Bécsbe. Grünbaumnak
sikerült ugyan egy időre elrejtőznie, végül azonban
feljelentették, letartóztatták, bántalmazták, majd Dachauba
hurcolták. Lakását és jelentős műkincsgyűjteményét – többek
között Egon Schiele tizenkét képét – elkobozták a nácik.
Amikor Grünbaum megérkezett a dachaui rámpára, az arra
vonuló őrség a szájából kihúzott nyelvével tisztogatta meg a
csizmáját. Amikor az SS-Oberführer megkérdezte tőle, hogy mi
történt vele, Grünbaum nagy nehezen kinyögte: „Vasúti ütközés,
Oberführer úr.” Végül barátja és kollégája, Löhner-Beda vette
gondjaiba a sebesültet.
Ábrahám Pál, aki előbb Budapestre menekült, később
Franciaországon keresztül kivándorolt az Egyesült Államokba,
és egy ideig bárzongoristaként kereste a kenyerét
Hollywoodban, de nemsokára súlyos depresszióba esett, és
pszichiátriai kezelésre szorult. Ötvenkét idegbetegségben
szenvedő egykori európait szállított az Egyesült Államokból
Németországba 1946-ban az „elátkozottak repülőgépe”, köztük
Ábrahám Pált, aki 1960-ban halt meg egy hamburgi klinikán.
A kabarettista Karl Farkasnak sikerült vonattal eljutnia
Prágába. Két órával azután, hogy távozott otthonról, megjelent
a lakásán a Gestapo. Farkas feleségének és gyermekének később
ugyancsak sikerült elmenekülnie.
Peter Hammerschlag, a költő Jugoszláviába menekült, de
később honvágytól űzve hazatért Bécsbe: a férfit letartóztatták,
és Auschwitzban meggyilkolták.
Nem ébresztettek részvétet az ilyen és hasonló sorsok Dr.
Robert Kauerben, a bécsi evangélikus egyházi főtanács
elnökében. Kauer elrendelte, hogy 1938. április 18-án tartsanak
hálaadó istentiszteletet Ausztria összes evangélikus
templomában, és vonják fel a horogkeresztes lobogót, továbbá
énekeljék el a „Deutschlandlied”-et és a Horst Wessel-dalt. Az
egyházfi hivatalos közleménye a következőképpen hangzott:
„Boldogsággal tölt el bennünket, az Ostmark evangélikus hitű
németjeit, hogy szeretett Führerünk tette nyomán
hazatérhetünk a hatalmas Német Birodalomba. […] Hálával
nyugtázzuk a Harmadik Birodalom azon őszinte törekvését,
hogy valóra váltsa a kereszténység parancsolatait.” Magát
Hitlert pedig a következő szavakkal üdvözölte az evangélikus
egyházi főtanács elnöke 1938. március 13-án: „Felekezetükre
való tekintet nélkül, minden itt élő német megmentőjeként
érkezik Ön öt esztendei súlyos elnyomás után, ami az
ellenreformáció legszörnyűbb időszakát idézte. Isten áldása
kísérje útját hazáján, ezen a német országon keresztül!”
Löhner-Beda feleségének vagyonát elkobozták, az asszony
csak egy csekély összeget vehetett fel a számlájáról hetente,
hogy biztosítsa önmaga és gyermekei megélhetését. A nyarat
még egyszer utoljára Bad Ischlben tölthette a csonka család.
Helene Löhner-Bedának harminchatezer birodalmi márka
menekülési adót kellett fizetnie.

1938 szeptemberében, miközben Dachauból Buchenwaldba

szállítják a rabokat, Löhner-Beda így szól: Ez bizony már
végképp nem a mosoly országa. Buchenwaldban a 17-es
barakkba kerül a dalszerző, és a latrinák takarításával
megbízott 4711-es kommandóba osztják be.
A táborban felszerelt hangszórókból felhangzik olykor a
„Vágyom egy nő után” című dal. Együtt raboskodik
Buchenwaldban Fritz Grünbaum, Paul Morgan, Jura Soyfer és
Löhner-Beda: akár bécsi kabarét alapíthatnának. Hermann
Leopoldit, a zeneszerzőt kilenc hónap elteltével kivásárolják a
rokonai, úgyhogy kivándorolhat az Egyesült Államokba. Még a
fogolytársakat is rendszeresen megnevettetik Grünbaum
rögtönzött konferanszai. Paul Morgan 1938. december 10-én,
Jura Soyfer 1939. február 16-án hal meg: mindkettőjüket a tífusz
viszi el. 1939 karácsonyán hangzik fel első ízben a
„Buchenwaldi dal” („Buchenwaldlied”), amelynek szövegét
Löhner-Beda, zenéjét pedig Hermann Leopoldi írta.

Ha ébred a nap, és hajnal hasad,

munkára indulnak a menetoszlopok
bele a derengő pirkadatba. […]
Buchenwald, én soha nem feledlek,
mert te vagy a sorsom. […]
Mégis igent mondunk az életre,
mert eljön egyszer a nap, amikor szabadok leszünk.

Maradtak ránk versek más raboktól is. 1942-ben a Buna Werkbe

helyezték át a gyakorta betegeskedő Löhner-Bedát.
1942. december 4-én az IG Farben öt név szerint ismert,
magas rangú vezetője szemlét tart a Buna Werkben. A szemle
során szembejön velük két rab: egyikük a facipőben csoszogó
Löhner-Beda. „Dolgozhatna valamivel gyorsabban ott az a
zsidó!” – jegyezte meg az egyik vezető, kimondva ezzel a fogoly
halálos ítéletét. Még aznap este agyonveri Löhner-Bedát az
egyik elvetemült kápó. Az ő neve is ismeretes. A háború utáni
Németországban az IG Farben vezetői fényes karriert futottak
be, jólétben és elismertségben éltek. Soha nem förmedt rájuk
senki: Dolgozhatna valamivel gyorsabban ott az a náci! A
dalszerző halotti bizonyítványában, amely legalább írónak
nevezi az elhunytat, „öregkori gyengeség” szerepel az
elhalálozás okaként, ami nem is csoda kétezer esztendei
üldöztetés után.
Löhner-Beda halála után Lehár Budapesten elkészítette
Cigányszerelem című operettjének árjásított változatát. A
dalszerző feleségét és két lányát végül deportálták, és 1942
augusztusában, a Minszk közelében fekvő Malij Trosztenec
megsemmisítő táborban mindhármukat meggyilkolták.
 15

Német átváltozás

Vége lett a bécsi iskolának,

a futballban s az életben is már.
Friedrich Torberg

Abból merítette erejét a nemzetiszocializmus, hogy hívei

olyasvalamit vetítettek bele a mozgalomba és Führerükbe,
aminek semmi köze nem volt Hitler valós szándékaihoz. A
nemzetiszocializmus nyílt és titkos ausztriai hívei, a sok áruló
és opportunista tényleg azt hitte, hogy „honfitársuk”, Hitler
csakugyan tesz majd valamit „hazája” érdekében. Csakhogy
ezek hiú reményeknek bizonyultak, valójában ugyanis az
egykori osztrák állam teljes gleichschaltolását hajtották végre a
nácik az Anschluss után: német törvényeket léptettek életbe,
német közigazgatást vezettek be, és többségükben német
helytartókra bízták az ország irányítását. Ausztria önállóságát
kíméletlenül felszámolták, gyakorlatilag német kézre került
Bécs és az Ostmark: ám éppen ez adott tápot a háború után
annak a meggyőződésnek, hogy Ausztria áldozatul esett a náci
agressziónak, miközben a maga részéről semmit sem tett az
igazodás és a német követelések kielégítése érdekében.
Csakhogy valójában öngyilkossággal elősegített gyilkosság volt
az Anschluss, amint Alfred Polgar 1940-ben szarkasztikusan
megjegyezte.
A haza, a hazatérés, az osztrákok csatlakozási vágya, saját
történelmi küldetése: mindez Hitler misztifikációja volt csupán.
Az pedig elsősorban az olajozottan működő német
propagandagépezetnek volt köszönhető, hogy sikerült
„virágesős hadjárattá” stilizálni Ausztria katonai megszállását.
Nem az osztrákok álmai, hanem Hitler és Göring fondorlatos
tervei váltak valóra az Anschluss révén. „Így válhatott képessé a
katonai téren egyelőre még meglehetősen tapasztalatlan és
felkészületlen Németország egy olyan ország lerohanására,
amelynek elegendő ereje lett volna az ellenálláshoz, azonban a
valóságtól elszakadt bel- és külpolitikája, illetve
gazdaságpolitikája, továbbá vezetőinek téves politikai
helyzetértékelése révén eljátszotta a fennmaradás esélyét.”
Meglehetősen egyértelmű történelmi mérleget vonhatunk
tehát: nem volt más az Anschluss, mint a világos stratégiai és
gazdasági céloknak alárendelt német politika eredménye,
egyszersmind azonban csak egy közbülső állomás, a
világháborúhoz vezető út egyik fontos szakasza. Az
mindenesetre kiderült, hogy 1938-ban nem volt még képes
olyan villámháborúk megvívására a Wehrmacht, mint 1940
után.
Nem Hitler találmánya volt az Anschluss gondolata, mert már
1918 után felmerült: csakhogy történelmi szempontból tekintve
eleve értelmetlen eszme volt. Nem igaz, hogy életképtelen lett
volna az első osztrák köztársaság, a demokrácia 1934-ben
megkezdett leépítése pedig fatális következményekkel járt.
„Nem állíthatjuk, hogy külpolitikailag elszigetelődött volna
Ausztria: éppenséggel önmagát szigetelte el ugyanis az ország a
Dollfuß óta folytatott, kizárólag Olaszországhoz igazodó
politikája révén.”
Az Anschluss, mint valami prizma, megmutatja, hogy mi volt a
nemzetiszocializmus, hogy ki volt Hitler, hogy milyen
következményekkel jár a nihilizmus és a mitikus téboly, hogy
miből fakad a szélsőséges erőszak. Túlságosan
leegyszerűsítenénk tehát a helyzetet, ha kínos üzemi balesetnek
tekintenénk az Anschlusst Ausztria történetében, és hibát
követnénk el, ha a tömegek lelkesedését és az 1938
márciusában lezajlott atrocitásokat külön kezelnénk, hiszen
egyazon dolognak a két oldaláról van itt szó: nagyzási mániával
párosuló beteges pusztításvágyról. És fontos, hogy a Bécsben
lezajlott erőszakcselekményeket ne tekintsük pusztán olyan
„kísérőjelenségeknek”, amelyek akár el is maradhattak volna,
vagy megnyilvánulhattak volna lényegesen ártalmatlanabb
formában is. A zsidó lakosság ellen irányuló polgárháború
ugyanis alapeleme volt ennek a politikai ideológiának. A
pusztításvágyról hullt le a lepel, és ez a pusztításvágy volt az,
ami a nemzetiszocializmus „projektjének” lényegét képezte.
Hitler maga volt az, aki hatalmasra növesztett, irreális énjét
mitikus megváltófiguraként a politika mércéjévé téve
megágyazott ennek a pusztításvágynak. A nemzetiszocializmus
projektje nem alakulhatott volna máshogyan, ugyanis kezdettől
fogva a realitások tagadásán alapult: tagadta nevezetesen
mindazoknak az élethez való jogát, akiknek nem jutott hely a
nácik tébolyult világképében.
Még jóval a háború előtt, már az Anschlusst követően létrejött
szoros kapcsolatok és az Ausztriában megtapasztalt erős német
jelenlét következtében is egyértelművé váltak azonban a
mentalitás- és viselkedésbeli különbségek, vagyis még 1945 előtt
szertefoszlott az az elképzelés, hogy Ausztria és Németország
végső soron összetartozik. Nem csupán a vereségből, illetve a
legyőzött Német Birodalomtól való elhatárolódás igényéből
következett tehát az, hogy Ausztria magára eszmélt. Még német
származású emberek brutális és tömeges elűzésére is sor került
a háború után. Semmi esetre sem nevezhető azonban
ellenállásnak a németekre aggatott gúnynevekben – például az
I. világháború idejéből ismert Marmeladinger-ben (kb.
’lekvárzabáló’), illetve a nagy hagyományokkal rendelkező
Piefke-ben vagy a Moxikaner-ben (’es mog sie kaner’; kb. ’senki
se csípi őket’) – megnyilvánuló ellenszenv. A bécsi közönség
hamarosan hiányolni kezdte a város színházaiból eltávolított
kedvenceit, és nem volt hajlandó kegyeibe fogadni a
Birodalomból érkezett német színészeket, a politika színpadán
pedig még inkább ez volt a helyzet.

***

„Ausztria harc nélküli eleste” végzetes következményekkel járt

az Anschluss ellenzőire nézve: a tömeges letartóztatások, az
ellenzékiek elmenekülése, valamint az egyház képviselőinek, a
kulturális és a politikai élet egyes szereplőinek az Anschlusst
üdvözlő megnyilatkozásai, továbbá a többi európai állam
passzivitása – mindez összességében véve eleve
ellehetetlenítette a szervezett ellenállás gondolatát.
A szocialista baloldal – a Forradalmi Szocialisták Csoportjához
tartozó baloldali szociáldemokraták, a Vörös Segély és a
Szocialista Munkássegély keretében tevékenykedő
kommunisták – már a hivatásrendi állam idején kiépítette
ugyan a maga ellenzéki struktúráit és titkos külföldi csatornáit,
az „Ostmarkban” uralkodó viszonyok gyors és teljes körű
újjászervezése miatt azonban maga is eddigi tevékenységének
teljes újragondolására kényszerült Prágából, Brünnből vagy
éppen Párizsból.
Eleinte annyi történt csupán, hogy a szociáldemokraták, a
kommunisták és Habsburg Ottó, illetve párthívei az április 10-
ére kitűzött népszavazás bojkottjára és az Ausztria leigázásával
szemben tanúsítandó ellenállásra szólították fel a lakosságot,
továbbá szolidaritást hirdettek a rabszolgasorban élő német
néppel. A kommunisták, akik 1938 nyarán megkezdték az
ellenálló sejtek szervezését, a munkásokhoz, a katonákhoz és az
ifjúsághoz fordultak: „Ausztria népe! Védekezz, vedd fel a
harcot az idegen betolakodókkal és ügynökeikkel! Végképp
eljött az idő, hogy egységfrontba tömörüljön minden osztrák!” A
Gestapo azonban, amelynek sikerült beszerveznie és
besúgóként felhasználnia a baloldal számos egykori hívét,
kíméletlenül elfojtotta az efféle próbálkozásokat. Egyes
katolikus papok és a Katolikus Egyházhoz tartozó csoportok is
renitens magatartást tanúsítottak 1938-ban, illetve a háború
idején – olykor saját életüket sem kímélve. Az Anschlusst követő
időszak mérlegét megvonva a szórványosnak mondható hősies
próbálkozások ellenére is kénytelenek vagyunk azonban
leszögezni, hogy az ellenállás csak marginális jelenség volt.

***

„Pusztán a külsőségeket tekintve változatlanul folyt tovább az

elegáns, könnyed bécsi élet. Ragyogó előadásokat tartottak az
Operában, régi pompájában tündökölt a Burgtheater, és
rendszeresen megtelt a többi fővárosi színház nézőtere is. […]
Mintha kifejezetten azzal a céllal rendezték volna a külföldi
képviseletek nem egy ünnepi fogadását, hogy kiragadják
gyászos hangulatukból a vendégeket. Mindenki élvezni akarta
az életet, amíg csak lehet, és igyekezett elfojtani magában
annak tudatát, hogy erre valójában már rég nincsen lehetőség”
– írta visszatekintve az emigrációba kényszerült Siegfried
Trebitsch.
Annak ellenére tovább játszotta a maga szerepét a
takaréklángra csavart Bécs, hogy – legalábbis Friedrich Torberg
véleménye szerint – „elsüllyedt város” volt már. Nem mondható
értéktelennek, ideológiával fertőzöttnek minden, ami az
Anschluss után jött létre a bécsi művészetben, de mégsem
igazán számítanak ezek a teljesítmények, hiszen az újdonsült
hatalmasok legitimációját szolgálták, és igyekeztek elterelni a
figyelmet a küszöbönálló katasztrófáról. Aki továbbra is jelen
akart lenni az immár alaposan megtisztogatott színpadokon,
annak nyilvánosan meg kellett hajolnia – a horogkereszt előtt.
Josef Nadler, a befolyásos germanista Bécs mindenkinek
örömére szolgáló „német átváltozásaiként ünnepelte az
újonnan kialakult viszonyokat.

Goebbels propagandaminiszter már március 12-én azzal a

megbízatással küldte Bécsbe egyik legfőbb bizalmasát, a
Birodalmi Sajtóhivatal (Reichspressestelle) vezetőjét, Alfred-
Ingemar Berndtet, hogy nyújtson hathatós
propagandatámogatást az Anschluss végrehajtásához, és
mihamarabb építse ki az osztrák fővárosban a berlini
minisztérium helyi alosztályát. Berndt hivatala a parlament
egykori épületének irodáiba költözött. Goebbels elsősorban „az
osztrák sajtó reformját” kívánta levezényelni Berndt
segítségével, de ellenőrzése alá akarta vonni a kulcspozíciók
betöltését a színházakban, a rádióban és a filmgyártásban is.
Ezúttal is – mint mindenütt a Harmadik Birodalomban –
hamarosan kitörtek azonban az illetékességi körökről folytatott
viták, úgyhogy Berndtet már decemberben leváltották. A
háború idején Rommel tábornok mítoszának felépítése volt
Alfred-Ingemar Berndt legjelentősebb propagandasikere.
Hitler érkezése miatt zárva tartott március 14-én az összes
állami és magánszínház, illetve mozi. Március 15-én tették
közhírré az illetékesek, hogy „az Ausztriában bevezetett új
rend” szellemében tisztogató akciók kezdődnek a bécsi
színházakban, három nappal később pedig máris a győzelemről
adott hírt a Völkischer Beobachter: „A bécsi színházak
elzsidósodásának egyszer és mindenkorra vége.” Március 31-
ére tizenkettő maradt meg csupán a huszonnégy bécsi színház
közül, de ezeknek a többsége is bezárt két hétre, mert át kellett
alakítaniuk a műsortervet. Az előadásokat lemondták vagy
későbbi időpontra helyezték át olyankor, amikor Hitler, Bürckel
Gauleiter vagy Hermann Göring beszédeit közvetítette a rádió,
a magánszínházakban és kabarészínpadokon pedig
hangszórókat szereltek fel a fontos beszédek közvetítésére.
Szokatlan melódiák csendültek fel az Operaházban március
17-én: a „Deutschlandlied”-et és a Horst Wessel-dalt játszotta a
zenekar, mielőtt kezdetét vette a Fidelio Hans Knappertsbusch
vezényelte előadása. Arról azonban már nem szól a fáma, hogy
a közönség, amely felállva, náci karlendítéssel hallgatta végig a
dalokat, hogyan fogadta később a rabok szabadságot ünneplő
kórusát. Rövid időre bezárták, majd új vezetéssel és átalakított
műsorral ismét megnyitották a varietészínpadokat is, a mozik
pedig sorra játszották az olyan nemzetiszocialista
propagandafilmeket, mint például a Hitlerjunge Quex („Quex a
Hitlerjugendben”) és a Triumph des Willens („Az akarat
diadala”).
 Ezerötszáz írót és újságírót, összesen a kulturális élet mintegy
ötezer szereplőjét tiltották el hivatása gyakorlásától. Több mint
háromszáz személyt érintett ez a tilalom csak a zenei életben.
Faji okokból elbocsátották Karl Alwin és Josef Krips
karmestereket; önként távozott Lotte Lehmann, a világhírű
szopránénekesnő, aki már 1933-ban, Berlinben sem volt
hajlandó asszisztálni a náci kultúrpolitikához. Richard Tauber
1938. március 7-én lépett fel utoljára az Operaházban, és
néhány nappal az Anschlusst megelőzően távozott Bécsből.
Rudolf Beer, a Volkstheater egykori igazgatója öngyilkosságot
követett el, miután súlyosan bántalmazták az SA tagjai a Bécsi-
erdőben. Beer két kollégáját, akik a verőlegények kezére adták,
nem ítélték el 1945 után.
Az osztrák fővárosban rendezték meg a Birodalom
Színházainak Ünnepi Hetét 1938 júniusában. Ötödik
alkalommal került sor erre a rendezvényre, de első ízben
tartották meg Nagy-Németországban. Joseph Goebbels eleinte
„visszataszító alakoskodást” és „sötét, dohos szellemet” vélt
felfedezni Bécsben, végül azonban mégis csak élvezte a
Rózsalovag előadását: „Micsoda zenekar, micsoda hangulat […].
Ráadásul ez a páratlan ház, és ez a közönség.” Az Operaház
élére Goebbels egyelőre nem talált alkalmas jelöltet
Németországban, ezért a jogi végzettséggel rendelkező Erwin
Kerbert nevezte ki igazgatónak, aki 1933 óta adminisztratív
igazgatóként, 1937 óta pedig művészeti vezetőként dolgozott az
Operában. Jóllehet Kerber nem lépett be a náci pártba,
etnonacionalista nézeteket vallott, és egyetemi hallgatóként az
egyik jobboldali diákegylet tagja volt.
Minden zsidót eltávolítottak a Bécsi Filharmonikusok
soraiból, köztük olyan jelentős művészeket is, mint például a
hegedűs Arnold Rosét, akinek sikerült Londonba menekülnie.
Rosé lányát, Almát deportálták, majd Auschwitzban
meggyilkolták, miután hegedűsként játszott az „auschwitzi
lányzenekar”-ban. Számos német propagandacélokat szolgáló
fellépést szerveztek később a Bécsi Filharmonikusok számára
szerte a megszállt Európában. A Németországban 1933 után
alapított, „nem árja” művészek megsegítését szolgáló zsidó
kulturális szövetségek mintáját követő szervezetekre
Ausztriában nem mutatkozott igény, mivel túlságosan erős volt
már az emigrációs nyomás.
Nemzetiszocialista üzemi sejtek (NSBO) alakultak az összes
színházban. 1938. március 17-én a következőket írta a Neues
Wiener Tagblatt: „Mivel kevés kivételtől eltekintve csupa
kifogástalan érzületű árja művész dolgozik a Burgtheaterban,
itt faji értelemben véve csekély változtatásokra lesz szükség az
új rend bevezetése során.” Mindenesetre műsorára tűzött a
Burgtheater nemzetiszocialista propagandaműveket is, például
a véres szájú SS-költő, Hanns Johst Schlageter című darabját.
Március 12-én Mirko Jelusich író – 1931 óta az illegális NSDAP
tagja – került a Burgtheater addigi igazgatójának, az 1931 óta
hivatalban lévő Hermann Röbbelingnek a helyére. Bécsi irigyei
azonban igyekeztek befeketíteni Jelusichot Goebbels előtt,
mégpedig azt állítva, hogy horvát lévén megbízhatatlan. Már
március 11-én szabadságoltak néhány színészt (Fritz Strassnyt,
Fritz Blumot, Hans Wengrafot és Lilly Karolit), továbbá
Friedrich Rosenthal dramaturgot, illetve a kórus két tagját
(Jakob Wolfot és Adolf Zombort), és április 30-ától a fizetésüket
sem folyósították többé. Két súgó és egy díszletmunkás „nem
árja származása” ellenére tovább dolgozhatott még egy ideig,
akárcsak a balett, az igazgatási részleg és a ruhatár néhány
alkalmazottja. Jelusich tizenkét „rendkívüli álláshely”
engedélyezését kérte arra hivatkozva, hogy a nevezettek
távozása súlyos veszteséget jelentene a színház számára, és az
újdonsült igazgató kérését Josef Gielen kivételével csakugyan
teljesítették. A rendezőt 1939 elején kizárták a Birodalmi
Színházi Kamarából, és rövidesen Argentínába emigrált, de
1945 után visszatért Bécsbe, és előbb a Burgtheater igazgatója,
majd az Operaház főrendezője lett.
Goebbels eleve átmeneti megoldásnak tekintette a „vadnáci”
hírében álló Jelusich kinevezését, és végül az NSDAP egyik régi
tagja, Lothar Müthel mellett döntött, akinek rendezői
munkásságát nagyra becsülte. Mivel a propagandaminiszter
jelöltje súlyos autóbalesetet szenvedett, az első időkben Ulrich
Bettac, a színész helyettesítette: Bettac 1927 óta több ízben
megfordult már a Burgtheaterban, és lelkes tagja volt az
illegális náci pártnak. Bettacnak – nem utolsósorban anyagi
téren is – sikerült valóra váltania a személyéhez fűzött
reményeket, meglehetős bizalmatlanság fogadta viszont az
időközben felgyógyult Müthelt 1939. május 8-án, amikor
hivatalba lépett: kezdett elegük lenni az osztrákoknak a
németekből.
1939-ben, a Birodalom Színházainak Ünnepi Hete alkalmával
a bécsi közönség kifejezte nemtetszését a Birodalomból érkezett
német színészekkel szemben, demonstratív módon ünnepelte
viszont az osztrákokat. Jóllehet csupán közvetett módon, de
magával Goebbelsszel szemben is kinyilvánította ellenszenvét a
bécsi közönség, úgyhogy a propagandaminiszter kénytelen volt
betiltatni a nyílt színi tetszésnyilvánításokat. Friedrich Schiller
Tell Vilmos című drámáját, amit 1933 után – „nemzeti
szabadságdráma”-ként értelmezve – gyakran színpadra
állítottak Németországban, pompás, nagyszabású „ünnepi
előadáson” mutatta be a Burgtheater 1938. április 20-án, a
Führer születésnapja alkalmából. 1941-től azonban – Hitler
személyes kívánságának eleget téve – nem játszották, és az
iskolákban sem tárgyalták többé a művet: talán most értették
csak meg a nácik, hogy Schiller darabja a zsarnokgyilkosságról
szól, és hogy a náci szabadságfogalom összeegyeztethetetlen a
német klasszika ideáljaival.
Egyetlen alkalommal látogatott el csupán Hitler a
Burgtheaterba: 1939. június 11-én, amikor Johann Nestroy Einen
Jux will er sich machen (Mulatni akar az ember) című bohózatát
adták. A Führer mellett Goebbels és Seyß-Inquart ült a
páholyában. 1941-től 1943-ig Müthel töltötte be az Opera
főintendánsi posztját is, végül azonban Karl Böhm lépett a
helyébe.
A Burgtheater társulatához tartozó Fritz Lehmann a
klarinétművész Freidrich Wildgansszal – Anton Wildgans fiával
– és Adolf Gubitzer tűzrendészeti vezetővel együtt tagja volt a
Roman Karl Scholz atya körül szerveződött ellenállócsoportnak.
Egyik színész kollégájuk, Otto Hartmann azonban, aki színleg
csatlakozott a csoporthoz, de valójában a Gestapo ügynöke volt,
elárulta őket. Az árulás következtében több tucat embert
letartóztattak, és közülük tízet ki is végeztek.

***

Számos ismert szerző számára – és ez nem csupán a zsidókra

vonatkozott – egyetlen, keserű lehetőség maradt az Anschluss
után: az emigráció. Más költők és regényírók számára viszont
eljött a nagy lehetőség. Nem csupán körülrajongták és
ünnepelték, de busásan meg is fizették a rezsim szolgálatába
szegődött tollforgatókat: némelyikük jövedelme még a
Wehrmacht tábornokaiét is meghaladta. Jó néhány olyan író
akadt tehát, aki „kultúrpolitikai fordulat” gyanánt üdvözölte az
Anschlusst. Nagyjából ötven ilyen különleges bánásmódban
részesített szerző élt Ausztriában, köztük Bruno Brehm,
Friedrich von Gagern, Robert Hohlbaum, Mirko Jelusich, Karl
Heinrich Waggerl és Josef Weinheber.
Josef Weinheber 1933 óta részt vett már az illegális nácik
tevékenységében, és semmiféle kétséget nem hagynak
meggyőződése felől a Führert dicsőítő költeményei, illetve „A
hazatérés himnusza”. Weinheber szembeállította „a nép
szellemi hangadóit” a népellenes erőkkel, azt állítván, hogy a
bécsiek idegenszerűnek, ellenségesnek éreznek mindent, ami
zsidó. A megtört néptest meggyógyításának – úgymond –
„magától értetődő előfeltétele a zsidóknak a német néptérből
való kiszorítása”. Folyamatban volt már a „végső megoldás”
1941-ben, amikor Weinheber leírta ezeket a szavakat.
Nagyjából hétszázötven írót vett fel tagjai közé a Birodalmi
Írói Kamara. A tagságot, ami a publikálás előfeltétele volt,
kérvényezni kellett. Elűztek, betiltottak vagy letartóztattak
viszont több mint hétszáz írót. Ötven vezető lektort és
ezernégyszáz lektort állítottak munkába a nácik, hogy
kirostálják a „nemkívánatos irodalmat”, mindenekelőtt a zsidó
szerzők munkáit. A heroikus etnonacionalizmus művészeti
ideálja vált mérvadóvá, ahogyan azt az emigráns Herbert
Marcuse már 1934-ben leírta, emellett pedig bőkezű
támogatásban részesült a szórakoztató irodalom.
Theodor Kramer messze nem érezte magát olyan ragyogóan
az új rendszerben, mint Josef Weinheber. Kramer egy zsidó
körorvos fiaként született Alsó-Ausztriában, súlyosan
megsebesült az I. világháborúban, és miután előbb
könyvkereskedőként dolgozott, 1931-ben szabad foglalkozású
író lett. A költő, aki 1928-ban jelentős sikert ért el Die
Gaunerzinke („Tolvajjel”) című verseskötetével, 1934-ben
belépett az osztrák szocialista írók egyesületébe. 1938-ban,
amikor családjával együtt elűzték a lakásából, és nem sikerült
kiutazási engedélyt szereznie, Kramer idegei felmondták a
szolgálatot, és öngyilkossági kísérletet hajtott végre. Végül
Thomas Mann közbenjárása nyomán engedélyezték a
kivándorlást a költő számára 1939. július 20-án.

***

Ich erinerre mich ganz genau (Egészen pontosan emlékszem) –

így hangzik a címe Karl Böhm visszaemlékezéseinek, és
csakugyan gyakran használja a karmester ezt a fordulatot
ghostwriterével folytatott beszélgetése során. Valójában persze
sok mindenre pontatlanul emlékszik Böhm: így járnak azok,
akik életük egyik kínos szakaszát igyekeznek később felidézni.
Sok mindent elfelejtett, vagy legalábbis elfelejt megemlíteni a
karmester: nem hozza szóba sem az 1938-ban lezajlott bécsi
atrocitásokat, sem azt, hogy 1935-ben ünnepi koncertet adott
Hitler születésnapja alkalmából a charlottenburgi Städtische
Operben, és megfeledkezik arról is, hogy kinyilvánította
készségét az új hatalmasokkal való együttműködésre. „Nem
érdemli meg a tiszteletre méltó »német« nevet az, aki nem
támogatja feltétlen »igen« szavazattal a Führernek ezt a tettét” –
jelentette ki Böhm a nácik 1938. április 10-ére kitűzött
népszavazása előtt. Hasonló nyilatkozatot tett többek között
Ewald Balser, Attila Hörbiger, Paul Hörbiger, Paula Wessely és
Josef Weinheber is. Bruno Walterhez fűződő baráti kapcsolatára
viszont, illetve arra, hogy támogatta kollégáját, nagyon is
pontosan emlékszik Karl Böhm, jóllehet nem rejti véka alá,
hogy nem kedvelte a Walter munkáiban nemegyszer
megnyilatkozó „zsidó szentimentalizmust”. „Száműzetésnek”
azonban nem a zsidóknak az Anschlusst követően megkezdett
elűzését nevezi a karmester, hanem azt, hogy őt magát két
esztendei foglalkoztatási tilalommal sújtották 1945 után,
jóllehet nem sokkal később világhírre tett szert.
Könnyekre indította Böhmöt az a tragikus esemény, hogy a
bécsi Operaház súlyosan megrongálódott a szövetségesek
bombatámadásai során, 1938-ban viszont egyetlen
könnycseppet sem hullatott a karmester. Hogy miért nem
vonult emigrációba? Mert nem ajánlottak neki külföldi
szerződést. Előbb a szerződés, aztán az emigráció? Ebben a
szerencsében kevesen részesültek az elűzöttek közül. Böhm
mindazonáltal úgy érzi, hogy mindig is egyértelművé tette,
melyik oldalon áll.
Karl Böhm mindvégig igyekszik elkerülni az interjúszerű
visszaemlékezés során, hogy kénytelen legyen nevén nevezni
Hitlert, akit „a legfőbb úr”-ként és hasonló körülírásokkal
emleget. A háború idején – egészen 1944-ig – sokfelé utazhatott
és koncertezhetett a megszállt Európában Böhm, aki szóba
hozza ugyan a „rettenetes politikai helyzet”-et, a konkrétumok
említésétől azonban tartózkodik. Mindenesetre bizonyos abban,
hogy New York kulturális élete sokat köszönhet az oda
emigráltaknak. (Meglett volna az elűzetésnek a jó oldala is?)
Más jelentős karmesterekhez, Furtwänglerhez, Karajanhoz,
Knappertsbuschhoz és Krausshoz hasonlóan Böhm a
nemzetiszocialista rezsim kulturális reprezentánsa volt. Neve
megtalálható az „isteni kegyelemben részesültek listáján”,
amely a Birodalmi Kulturális Kamara összesen tizennégyezer
tagjának maroknyi csoportját mentesítette 1944-ben a
hadiszolgálat, vagyis a frontszolgálat, illetve a hadiüzemekben
végzendő munka alól. Karl Böhm már 1933-ban, közvetlenül a
nemzetiszocialisták hatalomra jutása után elnyerte a drezdai
operaház igazgatói posztját, és vezető funkciót töltött be a
„Harci Szövetség a Német Kultúráért” (Kampfbund für
Deutsche Kultur) nevű szervezetben, és többek között arról
hadovált zenei szaklapokban, hogy „a jelenkor zenéjének útja a
szentimentalizmusmentesség”. Zsidó szentimentalizmusnak
mondták ezt akkoriban. Ez volt talán a probléma Bruno
Walterrel is?

Ha Dollfußt „zsebkancellár” gúnynéven emlegették, akkor

kénytelenek vagyunk zsebkomikusnak nevezni az ugyanolyan
apró termetű „népszínészt”, Hans Mosert, aki valójában a
Johann Julier névre hallgatott. Moser komikus hatást keltő
színpadi beszédmóddá fejlesztette vele született
gégefőbetegségét: ez volt a híres-nevezetes, Moser-féle
motyogás. Beszédmódja, illetve testbeszéde nevetségesen
ostoba, illetve alattomos szereptípusokra predesztinálta a
színészt: egy antiszemita parlamenti képviselőt alakított például
a Nagyváros zsidók nélkül című némafilmben. A Leopoldstadt
egyik zsidó színházában kezdődött Hans Moser színészi
pályafutása, aki a nácik faji kategóriái alapján „másodfokú
keverék”-nek minősült. Mivel azonban Goebbels
nélkülözhetetlennek minősítette a jelenlétét a szórakoztató
filmekben, Moser továbbra is színpadra léphetett, és miután
alázatos kérelmező levelet intézett a Führerhez, zsidó felesége,
Blanka Hirschler különleges engedéllyel áttelepülhetett
Magyarországra. A színész immár házasságban élő lánya
kivándorolt Argentínába, 1945 után pedig a Moser házaspár
visszaköltözhetett hitzingi villájába.

1938. március 15-én nevezték ki Fritz Knollt, az NSDAP tagját a

Bécsi Egyetem új rektorának. Hitler még aznap fogadta az
újonnan kinevezettet a Hotel Imperialban, Knoll pedig az
egyetem összes professzorának nevében kijelentette: „A Bécsi
Egyetem nemzetiszocialista tanárai örömteli lelkesedéssel
üdvözlik Führerüket, és saját oktatói törekvéseik beteljesülését
látják abban, hogy az Ostmark újra egyesülhetett a Német
Birodalommal. A Bécsi Egyetem még a legnehezebb időkben is a
Nagy-Németországért vívott küzdelem bástyája volt.”
Március 22-én feleskették Hitlerre az egyetem összes nem
zsidó professzorát. Az oktatók hatvanhat százalékát
elbocsátották, a diákszervezeteket pedig pártellenőrzés alá
vonták. A diákegyesületek – történelmi „érdemeik” elismerése
mellett – önként feloszlatták magukat, és betagozódtak a
nemzetiszocialista diákszövetségbe. A tanárszakos hallgatókat
néprajzi és fajelméleti előadások látogatására kötelezték. Az
egyetemi hallgatók összlétszáma, ezen belül a női hallgatók
számaránya erősen visszaesett, akárcsak a Német
Birodalomban 1933 után; csak a háború alatt került ismét egyre
több nő egyetemre.
Április 25-én került sor az átmenetileg bezárt egyetem újbóli,
ünnepélyes megnyitására. A történész Heinrich von Srbik, az
Osztrák Tudományos Akadémia új elnöke tartotta az ünnepi
előadást. Ezer éves álmot váltott valóra az Anschluss, jelentette
ki a szónok, aki az „Egy a nép, egy a birodalom, egy a vezér!”
jelszóval zárta mondandóját.
„Öt évet kellett leélnünk a rohadt fekete disznók uralma alatt
ahhoz, hogy teljes intenzitással csendüljön fel bensőnkben a
»Deutschland erwache [Ébredj, Németország]«. Úgy vélem,
hogy mi, osztrákok vagyunk a legőszintébb és
legmeggyőződésesebb nemzetiszocialisták” – írta egyik
kollégájának két héttel az Anschluss után a zoológus Konrad
Lorenz, aki akkoriban éppen pártfelvételi kérelmének
előkészítésén munkálkodott. A Königsbergi Egyetemen
hamarosan lehetősége nyílt Lorenznek arra, hogy kifejtse a
rasszista biológiáról vallott nézeteit, amire a háború után már
nem emlékezett egészen pontosan.
 ***

Az Anschlusst követő időszakról szóló munkák rendszeresen

megfeledkeznek egy alapvető jelentőségű intézkedésről, amely
teljesen felforgatta az emberek hétköznapi életét: nevezetesen
arról, hogy az ország összes közútján bevezették a jobbra
tartást. Az Osztrák Köztársaságban és fővárosában ugyanis –
néhány tartomány kivételével – még az utak menetirány
szerinti bal oldalán zajlott a közlekedés.
Már a Római Birodalom idejében is mindig az utak bal
oldalán haladtak a lófogatok. A forradalmi Franciaország
Robespierre vezette kormánya foglalta törvénybe első ízben a
jobbra tartási kötelezettséget Párizs útjain, Napóleon pedig az
említett törvény hatálya alá vonta a főváros területén kívül
közlekedő katonai járműveket is. Mivel sokat utazott szerte
Európában, a császár a hintójában írta meg rendeleteit és
sürgönyeit, amelyeket az ablakon keresztül nyújtott át a fogat
bal oldalán haladó lovas futárnak. Így aztán idővel bevezették a
jobbra tartást minden olyan országban, amelyet meghódítottak
a franciák, és ez a rend maradt érvényben 1815 után is. Anglia
volt az egyetlen kivétel, hiszen nem is hódította meg Napóleon.
Ausztria pedig francia megszállás alá került ugyan, a birodalom
egyes részeinek, például Horvátországnak a kivételével 1815
után mégis visszaállította a balra hajts-t.
Mindazonáltal már 1921-ben bevezették a jobbra tartást az
akkoriban csak néhány hágón át megközelíthető Vorarlbergben,
1927-ben pedig döntés született arról, hogy az egész európai
kontinensen így fogják szabályozni a forgalmat. 1932-ben kellett
volna megtörténnie Ausztriában a teljes átállásnak, Bécs városa
azonban – a villamospályák ily módon szükségessé váló
átalakítása miatt – képtelen volt betartani a határidőt. 1930-ban
lépett érvénybe az új szabályozás Tirolban (Kelet-Tirolt kivéve),
illetve Salzburg tartományban, így Land am Salzachban kellett
oldalt váltaniuk az Ausztria nyugati és keleti része között
közlekedőknek. 1935-ben azonban átállt az új forgalmi rendre
Karintia és Kelet-Tirol is.
Az ország gleichschaltolásának szellemében, és bizonyára
nem utolsósorban a háborús előkészületekre való tekintettel az
Anschlusst követően bevezették Ausztriában a német közúti
forgalmi rendet, vagyis az általános jobbra tartást is, azonban a
bécsi villamosvonalakon támadt technikai problémák miatt a
folyamat egészen 1939-ig elhúzódott. Az osztrák gépjárművek
nemzeti felségjelzését április 2-iki határnappal „A”-ról „D”-re
változtatták.

***

A hatalom új birtokosainak némely intézkedése nagy

támogatásra lelt a lakosság körében, ilyen volt például a
kötelező polgári házasság bevezetése. A Katolikus Egyház
befolyásának köszönhetően 1918 után is érvényben maradtak
Ausztriában a császári idők vallási színezetű házassági
törvényei, most viszont valóságos házasodási boomot idézett elő
az új szabályozás, amit anyagilag is támogatott az új rezsim,
miközben szigorúan büntette a magzatelhajtást, és betiltotta a
fogamzásgátló szerek reklámozását.
A lakáshelyzet javítása a zsidók jogfosztása révén vált
lehetségessé. Negyvennyolcezer lakás vált lakatlanná Bécsben
az 1939-es esztendő végéig részben a tömeges kivándorlás és
menekülés, a kisajátítások és letartóztatások következtében,
részben azért, mert a lehető legszűkösebb helyen zsúfolták
össze a zsidókat, a felszabadult lakásokba pedig nem zsidó
bérlők költözhettek. Tíz év alatt nem épített ennyi lakást a
megelőző időszakban Bécs városának önkormányzata.
Mindeközben úgynevezett „zsidóházak” gettószerű
koncentrációja alakult ki a Berggasse környékén: hetvenkilenc
zsidót telepítettek be 1942-ig csak abba házba, amelyben
Sigmund Freud lakott. A nem zsidó bérlők jó része az ekkor
kiutalt lakásokban élt még évtizedekkel a háború után is.

***

Valóságos tragédiával ért fel az Anschluss Ausztria nemzeti

futballválogatottja számára, ami annál is fájdalmasabban
érintette az osztrákokat, mivel a labdarúgás volt a
legnépszerűbb sportág az első Osztrák Köztársaság idején. 1921-
ben például nyolcvanezer néző befogadására alkalmas stadiont
avattak fel a Hohe Wartén. Az európai kontinens országai közül
Ausztria vezette be elsőként, 1924-ben a profi labdarúgást, így
1938 előtt virágkorát élte Bécsben a futball: három európai top
csapattal, az Admirával, az Austriával és a Rapiddal
büszkélkedhetett a város. Kiemelkedő eredményeket ért el
Ausztria az akkoriban még Európa-kupának nevezett Európa-
bajnokságokon is: az osztrák csapat 1930-ban a második helyen
végzett Olaszország mögött, 1932-ben pedig – ezúttal
Olaszországot megelőzve – megszerezte a végső győzelmet. Az
Austria Wien Matthias Sindelar vezérelte csodacsapata 1931-
ben 5:0-ra legyőzte az európai szárazföldön mindaddig veretlen
skótokat. Ugyanez a csapat Berlinben 6:0-ra, Bécsben pedig 5:0-
ra verte a Német Birodalom válogatottját, de 8:1, 8:2, illetve 4:0
arányú győzelmet aratott Svájc, Magyarország és Franciaország
ellen is. Anglia válogatottjának sikerült csupán legyőznie az
együttest kiélezett küzdelemben.
 Ausztria – Németországgal ellentétben – kivívta az indulás
jogát az 1938-as, Franciaországban megrendezett labdarúgó-
világbajnokságon, a nemzeti válogatott azonban az Anschluss
következtében feloszlott, így hát le kellett mondani a szereplést.
Mivel Anglia válogatottja nem volt hajlandó a kiesett osztrák
csapat helyébe lépni, végül nyolc osztrák játékost szerepeltető
össznémet csapat indult a világbajnokságon. Jóllehet egyáltalán
nem törték magukat az egykori osztrák játékosok azért, hogy az
össznémet válogatottban szerepelhessenek, azt csakis a
Matthias Sindelarhoz vagy Walter Nauschhoz mérhető sztárok
engedhették meg maguknak, hogy visszautasítsák a német
válogatottba szóló meghívást. Mivel a legkevésbé sem értették
meg egymást a Birodalomból és az egykori Ausztriából érkezett,
merőben különböző játékfelfogást képviselő labdarúgók, az
össznémet csapat 2:4 arányban elveszítette a negyeddöntőt
Svájc ellen. Olaszország megszerezte második világbajnoki
címét, így aztán Hitler nem fényképezkedhetett német
világbajnok-csapattal.
A II. világháború idején összesen huszonnyolc, az egykori
Ausztria területéről származó játékos szerepelt a Német
Birodalom labdarúgó válogatottjában. Két válogatott
mérkőzésen kizárólag az Ostmark játékosaiból összeállított
csapat lépett pályára: ez a gárda 1939. május 21-én, Bécsben 7:1-
re legyőzte Csehországot, és 1939. október 22-én, Prágában 5:5
arányú döntetlent ért el Morvaország ellen. Ami pedig a
klubfutballt illeti, a Rapid Wien megszerezte a „német” bajnoki
címet.
1939. január 24-én jelentette Matthias Sindelar, a legendás
futballista halálhírét a bécsi sajtó. Kedvesével, Camilla
Castagnolával együtt holtan találták a labdarúgót az asszony
lakásán, és kapcsolatukra is ekkor derült csak fény. Ötvenhat
alkalommal szerepelt Sindelar az osztrák válogatott
középcsatáraként, és már 1931 óta alapvetően őrá épült az
úgynevezett „bécsi iskola” játékstílusa. Az Anschluss azonban
egy csapásra véget vetett a dicsőségnek. Sepp Herberger, a
birodalmi futballválogatott új szövetségi kapitánya közepes
tehetségnek tartotta Sindelart, pedig 1938-ban, amikor utoljára
pályára lépett a csatár egy barátságos mérkőzésen, két gólt lőtt
Berlinben a Hertha BSC-nek. Hamarosan terjedni kezdett
Bécsben a szóbeszéd, hogy nem természetes halállal halt meg a
labdarúgó, pedig bizonyára a lakás elhanyagolt kéménye okozta
a tragikus kimenetelű füstmérgezést. Az egyik jócskán
megkésett, egy évvel később megjelent nekrológban pedig a
következő szemenszedett hazugság olvasható: Sindelar „szívből
üdvözölte, hogy az osztrák sport hazatért végre a Birodalom
milliós karjai közé”.
Az osztrák nemzeti ligát a Ostmark körzeti ligája váltotta fel
az Anschluss után, az állítólag „elzsidósodott” profi labdarúgást
pedig megszüntették. Náci karlendítéssel kellett kezdeniük, és
azzal is kellett befejezniük a csapatoknak minden egyes
mérkőzést, és a Hitlerjugend vonta ellenőrzése alá az
egyesületek utánpótlás-nevelését.

A zsidó sportolók számára egész egyszerűen a véget jelentette

az Anschluss: az összes zsidó sportegyesületet – köztük a
rendkívül sikeres Hakoah Sport Clubot – feloszlatták. 1919-ben,
Bécsben alapította meg a Hakoah-t – a héber szó jelentése ’erő’ –
egy orvosokból, ügyvédekből és a kulturális élet képviselőiből
álló, maroknyi csoport, köztük a librettista Fritz Löhner-Beda.
„Ifjú zsidók váltak végre a nemrégiben még kigúnyolt
zsidópalántákból” – írta örvendezve a Jüdischer Sport című lap,
amikor a klub futballcsapata osztrák bajnoki címet szerzett az
1924/25-ös szezonban. A bajnoki cím megünneplése éppen a
Bécsben megrendezett nemzetközi cionista kongresszus idejére
esett.
Tizennyolcezer néző befogadására alkalmas stadionnal
rendelkezett Bécs II. kerületében a Hakoah, amelynek sportolói
a modern vezetésnek köszönhetően több ízben
vendégszerepeltek az Egyesült Államokban és Angliában is.
Egyik New York-i mérkőzésüket negyvenhatezer néző előtt
játszották, Londonban pedig 5:0 arányú győzelmet aratott a
csapat a West Ham United ellen. Igaz, hogy az angol klub a
tartalék csapatát küldte pályára, mégis ez volt az első olyan
alkalom, amikor egy angol futballklub hazai pályán vereséget
szenvedett egy kontinentális Európából érkezett csapattól.
Ugyancsak országos bajnoki címet szerzett 1925-ben a klub
hokicsapata, a vízilabdacsapat pedig 1927-ben és 1928-ban
végzett a bajnokság első helyén. Komoly sikereket értek el az
egyesület birkózói és bokszolói is: őket több ízben testőrként
alkalmazták a klub tagjait fenyegető antiszemita támadások
miatt. Fritzi Löwyn és Hedy Bienenfelden kívül egyetlen osztrák
úszónő sem nyert korábban Európa-bajnoki érmet (1927). Lucie
Goldner, Ruth Langer és Judith Deutsch – mindhárman a klub
úszónői – kivívta az 1936-os berlini olimpiai játékokon való
indulás jogát, végül azonban tiltakozásképpen lemondták
szereplésüket. Az osztrák úszószövetség megtorlásképpen
örökre eltiltotta őket a versenyzéstől, és törölte összes bajnoki
címüket. Összesen ötvenkét olimpiai érmet szerzett Ausztria
1896 és 1936 között: ezek közül tizennyolcat zsidó sportolók
nyertek, ami messze meghaladja a zsidóknak az osztrák
lakosságon belüli számarányát. Túlnyomórészt zsidók alkották
1920 körül a rendkívül sikeres magyar nemzeti válogatottat is.
A cionista irányvonalat képviselő Hakoah abban segítette a
fiatalokat, hogy önbizalomra tegyenek szert. Az volt a cél, hogy
a kisportolt „izomzsidó” rácáfoljon az antiszemita előítéletekre,
pontosan úgy, ahogyan ezt a publicista Max Nordau már a 19.
század végén követelte. Számos zsidó futballklub alakult
Európa-szerte 1920 után: többek között Budapesten, Berlinben,
Prágában, Innsbruckban és Linzben – Bécsről nem is beszélve.
Kifejezetten zsidó egyesületek voltak ezek, és Dávid-csillagot
viseltek többnyire kék-fehér mezükön. A Hakoah nevű bécsi
sportklubot 1938-ban betiltották, a szezonban elért összes
eredményét törölték, és az egyik náci szervezet vette át a
stadionját. Az egyesület különböző szakosztályainak több
tucatnyi sportolója lelte halálát a holocaustban, egyes
túlélőknek pedig, akik megpróbálták újjáalapítani a klubot 1945
után, ismét nyílt antiszemitizmussal kellett szembesülniük.

***

Mindmáig kedvelt látványosság, sőt Bécs városának egyik

jelképe az Óriáskerék, amelyet 1897-ben építettek fel a
Práterben, mégpedig Steiner Gábor impresszárió ötlete
nyomán. 1919-ben az eredeti tulajdonos névrokona, Eduard
Steiner vette át az üzemeltetést, 1938-ban azonban
mindkettejük vagyonát elkobozták. Steiner Gábornak sikerült
az Egyesült Államokba menekülnie, Eduard Steinert viszont
Auschwitzban meggyilkolták. Eduard Steiner örököseinek csak
1953-ban, évekig tartó pereskedés után sikerült
visszaszerezniük az Óriáskereket, végül azonban mégis
túladtak rajta. Összesen huszonkét zsidó tulajdonban álló
vállalkozás működött a Práterben az újabb kutatások szerint:
jóllehet ezeket 1938-ban egytől egyig kisajátították, jóvátétel
fizetésére csak kivételes esetekben került sor.
Finom, előkelő étterem működött Bécs I. kerületében, a
Weihburggasse 4-es szám alatt „Zu den drei Hussaren” néven.
Az I. világháború után megnyitott vendéglő az 1930-as években
anyagi nehézségekkel küzdött, ezért az egyik közeli áruház
étkezdéjeként üzemeltette Ella Zierner-Zwieback. „A zsidóknak
a német gazdasági életből való kiiktatását célzó rendelet”
értelmében 1938. március 26-án a berlini vendéglős, Otto
Horcher tulajdonába került az étterem, akinek nevezetes
intézménye a Schönberger Lutherstraße 26-os szám alatt
működött a német fővárosban. Ezt követően hamarosan újra
virágzásnak indult a régi nevét megtartó bécsi étterem, és még
a háború idején is idejárt vacsorázni az új uralkodó kaszt. 1943-
ban azonban végül kénytelen volt bezárni a vendéglőjét Otto
Horcher, aki Madridba tette át a székhelyét, és ott, a Calle de
Alfonson üzemeltette egészen halálig a Horcher-éttermet. Az
1949-ben újra megnyitott bécsi vendéglőt 2010-ben végleg
bezárták.

***

„Zsidómentesíteni” akarták a kultúrát a hatalom újdonsült

birtokosai, csak éppen hiányosak voltak az ismereteik. Így aztán
súlyos problémájuk támadt, amikor a családfakutatóik
kiderítették, hogy a Strauss zenészdinasztia is zsidó eredetű.
Hiszen megírta már a Der Stürmer is, hogy aligha képzelhető el
németebb, népiesebb zene az idősebb Straussénál, illetve
fiaiénál: a néptársak életörömének fokozását várta mindenki a
Strauss család népszerű melódiáitól.
Goebbels propagandaminiszter úgy oldotta meg a problémát,
hogy birodalmi titokká nyilvánította a Strauss család
származását, 1938. június 5-én pedig a következő bejegyzést
tette naplójába: semmi kedve „tétlenül végignézni, ahogyan
lépésről lépésre aláásnak minden német kulturális
hagyományt”. Az okirathamisítástól sem riadtak tehát vissza a
nácik: egész egyszerűen hallgatásra kötelezték azokat a
családfakutatókat, akik tudták, hogy részben katolikus hitre tért
zsidó ősöktől eredt a zenészdinasztia.
Miután külföldi fellépések alkalmával már korábban is
népszerű ráadásszámnak bizonyult a Kék Duna keringő (Op.
314), 1925. október 25-én Felix Weingartner megtartotta az első
tisztán „Strauss-koncertet”. A Bécsi Filharmonikusok
hangfelvételek egész sorával dokumentált Strauss-
hagyományának voltaképpeni megalapítója azonban Clemens
Krauss volt: az ő vezényletével adott Strauss-koncertet a
zenekar a Salzburgi Ünnepi Játékokon 1929. augusztus 11-én, és
ezt a koncertet 1933-ig évről évre megismételték.
Az első, tulajdonképpen már „újévi” Strauss-koncertet a II.
világháború idején, ugyancsak Clemens Krauss vezényletével
adta a zenekar: „rendkívüli koncert” volt ez nyilvános
főpróbával 1939. december 30-a délutánján, illetve december
31-e délelőttjén, a Bécsi Zenebarátok Társaságának
aranytermében. A hangverseny programján kizárólag ifjabb
Johann Strauss szerzeményei szerepeltek.
Az első, immár délelőtt megtartott újévi koncertre, amelynek
programját Josef Strauss és ifjabb Johann Strauss műveiből
állították össze, 1941-ben, a „Második Filharmóniai Akadémia”
keretében került sor. 1946-ban tűzték műsorra a Bécsi
Filharmonikusok első ízben a Radetzky-indulót, idősebb Johann
Strauss szerzeményét (Op. 228). Ezek a hangversenyek, amelyek
hozzájárultak a Bécsben nemrégiben megtörtént szörnyűségek
elfeledtetéséhez, csak a háború után kapták az „újévi koncert”
nevet.

***
Még az 1938-as esztendő folyamán Bécsből Nürnbergbe
szállították, és az ottani Katalin-templomban állították ki a
Német-római Birodalom koronázási jelvényeit, a jogart, a
birodalmi almát, a birodalmi kardot és a császári koronát,
amelyeket Hitler már a Mein Kampfban „az örök sorsközösség
zálogai”-nak nevezett. Amerikai katonák bukkantak rá a
kincsekre, amelyek végül egy légvédelmi bunkerben vészelték
át a háborút, és Bécsbe szállították őket, ahol mindmáig
megtekinthetők a Hofburgban.
 16

Megcsonkított életutak

Szégyenletes dolog a menekülés.

Ernst Lothar

Kitüntetés az emigráció.
Adrienne Gessner

1938. március 13-án Joseph Goebbels elégedetten jegyezte fel a

naplójába: „A zsidók többsége elmenekült. Hová? A semmibe,
akár a bolygó zsidó.”

***

Történelmet írunk – ezzel a szófordulattal igyekeztek a bécsiek

elviselhetővé tenni önmaguk számára 1938 márciusának
eseményeit. Egyik vicces kortársuk azonban így replikázott: „Én
a magam részéről jobban szeretnék földrajzot írni.” Sokak
számára az jelentette a menekvést, hogy a földgolyó Bécstől
távol eső zugaiban próbáltak szerencsét. „Messze? … No de
mitől messze?” – így hangzott az egzotikus menedékhelyeket
illető, közszájon forgó, Alfred Polgartól eredő kérdés.
Bécs, 1938 márciusa: életutak törnek derékba, életpályák
szakadnak ketté ezen a láthatatlan idővonalon. Az addigi élet
Bécsben – és a későbbi élet Párizsban, Londonban, New
Yorkban, Los Angelesben vagy akár Sanghaiban, Mexico
Cityben. Az emlékezés az egyetlen, ami összeragasztja egy ilyen
emigránsélet két darabját, valójában mégis ott tátong közöttük
maga az elbeszélhetetlen: a menekülés pillanata. Ritkán említik
meg az emigránséletrajzok a menekülés körülményeit, pedig
éppen ezen a ponton tátong a legveszélyesebb szakadék.
Feltűnően gyakoriak viszont az ellentmondások, a
pontatlanságok az emigránsok nemegyszer évekkel később
papírra vetett memoárjaiban, hiszen senki sem szereti
visszaidézni a megalázó élményeket, illetve a velük együtt járó
rettegést. Az egyik szakasz a menekülést illetően meghozott
döntés, az elindulás, az idegenben eltöltött kezdeti időszak, a
másik az új egzisztencia megteremtéséhez szükséges
erőfeszítés. Sokkal később érzik csak úgy a száműzöttek, hogy
megérkeztek végre valahová (ha egyáltalán), de mindenképpen
életük egyik legfőbb, meghatározó jelentőségű témájává válik
az emlékezés azok számára, akiknek csakugyan sikerül ez a
megérkezés. Váratlanul új értelmet nyer ekkor egy archaikus
dimenzió: a száműzöttek istene – a sors (Stefan Herz-Kestranek
szavaival élve).
A hírnév sem nyújtott védelmet az üldöztetés ellen, akár a
kultúra területén, akár másutt szerezte valaki. Minden egyes
osztrák ismerte a sívilágbajnok Hannes Schneider nevét, aki
világsztár volt síoktatóként és dokumentumfilmek
szereplőjeként egyaránt. Schneidert 1938. március 13-án
letartóztatták, mivel nyilvánosan szót emelt az Anschluss ellen,
és elbocsátotta náci agitációt folytató alkalmazottait. Számos
zsidó barátja volt a sportolónak, aki nem volt hajlandó arra,
hogy a továbbiakban kizárólag „árjákat” oktasson az Arlbergen.
Hannes Schneidert nemzetközi nyomásra végül szabadlábra
helyezték ugyan, de eltiltották hivatása gyakorlásától. A síző így
kénytelen volt eladni Sankt Antonban működő sportszaküzletét,
és Svájcon, illetve Franciaországon keresztül eljutott az Egyesült
Államokba. Schneider Amerikában, a Colorado államban fekvő
Boulder sípályáin folytatta a pályafutását – sok Európából
érkezett emigráns tanult itt síelni nála –, a II. világháború idején
pedig az amerikai hadsereg kiképzőjeként dolgozott, és az
amerikai hadsereg kötelékében harcolt a fia is.

***

A többek között úti beszámolóiról ismert író és fordító, Richard

Arnold, egy apró termetű, véznának tűnő férfi, aki Arnold
Höllriegel álnéven publikált különböző bécsi, prágai és berlini
lapokban, azok közé a szerencsétlenek közé tartozott, akik
mindjárt a legelső estén vonaton akartak átjutni a cseh határon,
de visszatoloncolták őket Ausztriába. Arnold eredetileg
Schuschnigg mellett akart szavazni március 13-án, és meg
akarta várni szokásos heti újságcikkének megjelenését, ezt
követően szándékozott csak külföldre távozni; így hát
bőröndökbe csomagolta a holmiját, és március 10-én öt évre
meghosszabbíttatta az útlevelét.
Nagyon jól tudta az író, hogy nem sokáig tarthat már ki
Bécsben, de maradt egészen a legutolsó pillanatig, mivel ő volt
több német emigráns szerző bécsi összekötője, akik utalásokat
vártak az Egyesült Államokból – egy ottani segélyszervezettől,
amely a német kulturális szabadság helyreállításán
munkálkodott –, és csak az ő közvetítésével juthattak hozzá a
pénzükhöz. Arnold, aki március 11-én este végül mégis a
menekülés mellett döntött, és felszállt a Prágába induló
vonatra, a határon tudta csak meg, hogy az osztrák
állampolgárokat nem engedik át Csehországba. Jóllehet sikerült
még táviratoznia Beneš elnöknek, a választ már nem várhatta
meg, mivel a többi menekülővel együtt feltuszkolták a Bécsbe
visszainduló vonatra.
Időről időre lassított, sőt meg is állt olykor-olykor a Bécs felé
haladó szerelvény, így néhányan kiugrottak a kocsikból, és
gyalogszerrel vágtak neki a bizonytalannak, ehhez azonban
nem volt elég ereje az írónak. Arnoldot végül útitársaival együtt
tizenkét órán keresztül fogva tartották a bécsi Ostbahnhof
várótermében, ahol semmiféle ülőalkalmatosság nem volt. A
csoport egyes tagjait letartóztatták, a többieket – köztük
Arnoldot – néhány nap múlva szabadon engedték. A férfi, aki
ezt követően néhány napra elrejtőzött Bécsben, találkozott
Gedye-vel, az angol újságíróval, és beszámolt neki a
történtekről.
Arnold végül ismét vonatra szállt, mégpedig ezúttal
Olaszország felé. Még a határ előtt lerángatták azonban a
szerelvényről, és letartóztatták, mivel túl sok pénz volt nála:
tizenöt schilling az engedélyezett tíz helyett, ráadásul arra a
„zsidó pimaszságra” vetemedett, hogy gót betűkkel
nyomtattatta a névjegyét. A két említett ok elegendőnek
bizonyult arra, hogy hetekig fogva tartsák. Papírjai szerencsére
Richard A. Bermann névre voltak kiállítva, így kínzói nem
jöttek rá, hogy a nácik szemében gyűlöletes Arnold Höllriegel
íróval akadt dolguk.
 A Prágában született Höllriegel végül cseh útlevelet szerzett,
így sikerült Prágán keresztül Párizsba menekülnie. Miután
barátai körében, Bretagne-ban kipihente a fáradalmait, az író
katolikus hitre tért, ezt a fogadalmat tette ugyanis korábban
arra az esetre, ha kiszabadul a nácik karmaiból. Ezt követően
rövid időre Angliába utazott, és megpróbálta – csekély sikerrel –
felvilágosítani a Tory Párt néhány képviselőjét az Ausztriában
történtekről, de kihasználta az alkalmat arra is, hogy felkeresse
londoni otthonában Sigmund Freudot, aki harmincöt évvel
korábban, Berchtesgadenben egy Havanna-szivart ajándékozott
az akkor még ifjú egyetemistának.

***

Az ifjú szociáldemokrata, Bruno Kreisky sokkal nagyobb

harckészséget várt volna el a pártjától, és úgy vélte, hogy dicső
tett lett volna már akár csak az időleges ellenállás is. A
hivatásrendi állammal kötött kompromisszumot ezzel szemben
eleve kizárta a fiatalember, mondván: Schuschnigg a náci
Németország katolikus megfelelőjévé tette Ausztriát. De hát
mire jó egy másik német állam, ha mindkettőt totalitárius
rezsim uralja? Nem volt ínyére Kreiskynek az a „múltba révedő
kultúrpatriotizmus” sem, ami legfőképp a Salzburgi Ünnepi
Játékokban manifesztálódott.
Bruno Kreisky nagyon is komolyan vette jogi tanulmányait,
jóllehet illegális politikai tevékenység miatt több ízben rövid
börtönbüntetésre ítélték, márpedig ez nem feltétlenül vált
előnyére a stúdiumoknak. Jogtudományi szigorlatán – hiszen
magától értetődött, hogy megszerzi az osztrák politikusok
körében már-már elvárásnak tekintett jogtudományi
doktorátust –, amelyre március 14-én, hétfőn került sor, Kreisky
maga választhatta ki a megválaszolandó kérdéseket, a
vizsgabizottság tagjai ugyanis alig várták már, hogy
megérkezzen végre Bécsbe Hitler, így különösen nagyvonalúan
bántak a jelölttel.
Egy csapat náci járta végig a jogi kar épületét azon a
délelőttön zsidó áldozatokra vadászva. Ezt a vizsgát is megúszta
azonban aznap Kreisky, mivel a csoport vezetője, egyik régi
iskolatársa észrevette ugyan a majdani kancellárt, de igyekezett
elterelni róla a többiek figyelmét. Pár nappal később viszont
letartóztatták, majd kihallgatták és bántalmazták az újdonsült
jogászdoktort, akit végül azzal a feltétellel helyeztek
szabadlábra, hogy elhagyja az országot. Az egyik jóindulatú
tisztviselő utólag felírta a szóba jöhető országok meglehetősen
kurta listájára Svédországot, Kreisky új útlevelébe pedig
elfelejtették belepecsételni a piros „J” betűt (Jude, vagyis zsidó)
– szerencsére képtelenség volt egyik napról a másikra
felszámolni a hagyományos osztrák slamposságot.

***

Nem tulajdonságok nélküli, hanem éppenséggel tulajdonságok

tömkelegével bíró ember, ráadásul zsidó, következésképp pedig
osztrák hazafi volt Ernst Lothar, aki számos különböző funkciót
töltött be a politikai, illetve a kulturális életben. „Javíthatatlan
optimista a lehető legalkalmatlanabb időkben” – így jellemezte
felesége ezt a derűs, már-már gyermeki természetű férfit,
akinek számos sorscsapást kellett kiállnia.
Lothar, akinek apja ügyvéd volt, 1890-ben született Brünnben
Lothar Ernst Müller néven. Nem csupán a Müller név
gyakorisága késztette később a névváltoztatásra, hanem az a
körülmény is, hogy bátyja, a katolikus hitre tért Hans Müller-
Einigen több műfajban is komoly irodalmi sikereket ért el. Hans
Müller-Einigen legismertebb munkája egy operettlibrettó: az Im
weissen Rössl (A fehér lóhoz címzett szállodában) című
szövegkönyv, amelynek zenéjét Ralph Benatzky írta. Ernst
Lothar fivére meglehetősen jól keresett drámaíróként, így házat
vásárolt Svájcban, a Thuni-tó partján fekvő Spiezben.
1904-ben Bécsbe költözött a család. Ernst Lothar itt
germanisztikai, illetve jogi tanulmányokat folytatott az
egyetemen, és jogi doktorátusának megszerzése után a
császárság legfiatalabb udvari tanácsosává nevezték ki.
Tanulmányai befejeztével Lothar hamarosan feleségül vett egy
francia nőt, Marie Hélène Sachs des Renaudes-t, de már nem
sokkal a mézeshetek után kitört a háború. Lothart, akinek
időközben két lánya született, katonai szolgálatra
alkalmatlannak nyilvánították, és előbb államügyészként
foglalkoztatták, 1918 után pedig az ifjú köztársaság
kereskedelmi minisztériumába helyezték át, ahol
kultúrpolitikai feladatokat is kapott. Lotharnak köszönhető,
hogy az Osztrák Köztársaság állami garanciát vállalt a Salzburgi
Ünnepi Játékokra, és az ő nevéhez fűződik a Világkereskedelmi
Főiskola, illetve a Bécsi Vásár megalapítása is. Verseit és
regényeit kezdettől fogva Ernst Lothar néven publikálta.
Lothar 1925-ben kilépett az állami szolgálatból, és a
továbbiakban a kultúra területén tevékenykedett: előbb a Neue
Freie Presse öt színikritikusának egyike lett, majd – többek
között a Burgtheaterban – maga is rendezni kezdett. Színházi
emberként igyekezett előtérbe állítani Franz Grillparzer
életművét, és nagy súlyt fektetett az osztrák kulturális
hagyományok ápolására. Lothar, akit 1933-ban az Osztrák
Alkotóművészek Szövetségének elnökévé választottak, két évvel
később a Theater in der Josefstadt igazgatója lett a sokfelé,
többek között Berlinben, Salzburgban és Amerikában is dolgozó
Max Reinhardt pártfogása alatt.
Lothar, akinek házasságát szétzilálta ez a rengeteg
elfoglaltság, kizárólag fekete nyakkendőt viselt 1933
augusztusától fogva, amikor Agathe nevű lánya meghalt
gyermekbénulásban. Hosszabb kapcsolatot követően végül újra
megházasodott: feleségül vette Adrienne Gessner (valójában
Geiringer) színésznőt.
Adrienne Gessner az Opera közelében nőtt fel, apja ugyanis
híres énektanár volt. Gyakran vendégeskedett náluk Enrico
Caruso, akinek nagy rajongója volt a színésznő, akit kedves arca
és pisze orra komikus szerepekre predesztinált. Miután
feleségül ment Ernst Lotharhoz, a Beethovenplatzon bérelt
lakást a házaspár.
Max Reinhardt 1935-ben teljes egészében Lotharra bízta a
Theater in der Josefstadt vezetését, mivel nem sikerült
rábeszélnie, hogy ideiglenesen vegye át tőle berlini színházait.
Túlontúl erős szálakkal kötődött Lothar Bécshez, és nem volt
hajlandó az idegen fővárosba költözni. A színház programját
egyrészt 19. századi osztrák klasszikusok – például Nestroy és
Grillaparzer –, másrészt kortárs osztrák szerzők, mindenekelőtt
Hofmannsthal, Werfel és Schnitzler műveiből állította össze a
rendező, aki szívesen műsorra tűzött francia szerzőket, például
Henri Bernsteint is. Ugyancsak Lotharnak köszönhető Jean
Giraudoux La Guerre de Troie n’aura pas lieu című darabjának
német nyelvű ősbemutatója, amelyre Es kommt nicht zum Krieg
(Nem lesz háború) címmel, a francia nagykövetség
támogatásával került sor.
Ernst Lothar sokat tett színházában Franz Grillparzer
életművének ápolásáért, amit sokáig kimondottan jó szemmel
néztek a hivatásrendi állam politikai vezetői. 1937-ben viszont,
amikor A toledói zsidó nő című Grillparzer-drámát tűzte a
színház műsorára Lothar, nem mentek el a bemutatóra a
politikai és egyházi méltóságok, pedig az előadás kerülte a
jelenre vonatkozó demonstratív utalásokat.
Éppen egy héttel az Anschluss előtt hosszabbították meg
Lothar színigazgatói megbízatását további öt évre. Az igazgató
linzi vendégszereplésre utazott társulatával március 11-én, és
ott értesült Schuschnigg lemondásáról, illetve arról, hogy
mégsem kerül sor a népszavazásra. Nagy szüksége van most
Ausztriának az osztrákokra, hogy megvédelmezhesse magát a
Braunauban született egykori osztrák ellen, jelentette ki az
egyik színész.
A hazafelé vezető úton Lothar kénytelen volt elkerülni a
városközpontokat, mivel mindenütt náci felvonulásokat
tartottak. Johanna nevű – Hansinak becézett – lányával
reggelizett a rendező a Beethovenplatzon, majd elindult a
színházba, de előbb még lelkére kötötte a lánynak, hogy ki ne
mozduljon otthonról. A házmester, aki korábban mindig hangos
„Jó reggelt, udvari tanácsos úr!”-ral köszöntötte a rendezőt,
most annyit mondott csupán: „Heil Hitler, mérnök úr!” Ez
azonban nem Lotharnak, hanem egyik szomszédjának szólt – őt
nem tartotta már méltónak a köszöntésre a házmester. Vagy
egyik pillanatról a másikra láthatatlanokká váltak a zsidók? A
ház előtt mégis megpillantotta valaki Lothart: nevezetesen egy
fiatal író, aki nemrégiben nyújtotta be darabját elbírálásra a
színigazgatónak. Lothar habozás nélkül az emigráció mellett
döntött, amikor utcai harcokat és náci felvonulásokat látott
mindenütt. Pár lépésnyire volt csupán a Beethovenplatztól a
Hotel Imperial, Hitler bécsi szállása.
Alighogy hazaért, két nyomozó jelent meg Lothar lakásán,
hogy bevonják az útlevelét. Felesége, aki ugyanakkor érkezett
haza egy vendégszereplésről, megpróbált jelenetet rendezni, a
rendező azonban készségesen átadta a nyomozóknak az
útlevelét, és elnézést kért tőlük Adrienne viselkedése miatt.
Másnap csehországi turnéra indult az asszony: jóllehet
szívesebben otthon maradt volna, nem hagyhatta cserben a
társulatát.
Huszonötezer schillingjébe került Lotharnak, hogy Josefine
Holmann, a titkárnője közvetítésével visszaszerezze az
útlevelét. Attila Hörbiger igazolást szerzett Lothar számára a
Színpadi Egylettől, amely bizonyította, hogy a nevezett minden
kötelezettségét teljesítette, és hálával tartoznak neki a
színészek, illetve a színházi dolgozói és alkalmazottai. Lothar
magához vette az útlevelét, az említett igazolást és a kiutazási
engedélyt, majd lányával együtt útnak indult. Jó néhány
bőröndöt vittek magukkal, hiszen nem hagyhatták otthon
Adrienne ruhatárát és ékszereit sem. Meglehetősen óvatlanul
viselkedett az asszony, ugyanis felhívta a férjét telefonon, és
megkérdezte tőle, hogy hová készül. Hanshoz, a bátyjához
utazik, felelte Lothar, és természetesen a lányát is magával
viszi. Ebből aztán megértette az asszony, hogy neki is követnie
kell férjét az emigrációba, hiszen Lothar fivére akkor már
Svájcban élt. Amikor megpróbált búcsúlátogatást tenni egykori
színházában, az ügyelő nyersen elzavarta az addigi igazgatót,
mondván: zavarja a próbát. Max Reinhardt nevét addigra az
összes plakátról eltüntették már.
A kirúgott színigazgató búcsút vett fivérétől, Roberttól, aki
Bécsben maradt egészen 1942-ig, amikor Rigába deportálták,
majd meggyilkolták. A körülményekhez képest békésre
sikeredett az indulás március 19-én: bepakolták a bőröndöket a
vadonatúj Steyr 50-esbe – a Volkswagen bogárra hasonlított ez
az autó –, amelynek volánjánál Lothar hűséges sofőrje, Josef
Wlcek foglalt helyet. Az út széléről integetett a távozók után
Hansi jegyese, a Beethovenplatz műjégpályáján pedig kecsesen
siklottak a párok, mintha csak valcert táncoltak volna a
kellemes tavaszi napsütésben. Lothar, aki már a császárság
bukását is nehezen dolgozta fel, valóságos tragédiaként élte
meg, hogy el kell hagynia Bécset. „Keményebb dolog a lelki
halál a testinél” – írta később. Márpedig tömegesen haltak a
bécsiek efféle lelki halált 1938 márciusában.
Hansi vőlegénye, Ernst Häussermann maga is színész volt, és
jóllehet apja nyomdokaiba lépve 1938-ban a Burgtheater
társulatának tagja lett, zsidó származása miatt ugyancsak
emigrációba kényszerült, és az Egyesült Államokban telepedett
le. Ott vette feleségül Johanna (Hansi) Lothart, aki Max
Reinhardt titkárnőjeként dolgozott New Yorkban, de már 1945-
ben, mindössze huszonhét éves korában meghalt. Ernst
Häussermann, aki jó néhány kisebb filmszerepet eljátszott az
Egyesült Államokban, és egy ideig Max Reinhardt
rendezőasszisztenseként tevékenykedett, a háború után
visszatért Bécsbe, és – többek között a Burgtheater
igazgatójaként – fontos szerepet játszott az osztrák kulturális
életben.
Ernst Lothar, aki csakugyan magával vitte a lányát is, a svájci
határ irányába indult a szép, új kocsival, csakhogy a feltűnést
keltő járművet nem sokkal a határ előtt elkobozták az SA tagjai.
Lothar akkor engedte át az autót a rablóknak, amikor
molesztálni kezdték a lányát, és aláírt egy igazolást, miszerint
önként mondott le a járművéről „hazafias célokra”. A határig
mindenesetre elvitték őket az útonállók, ha már a sofőrüket
hazaküldték. Szomorú vasárnap volt ez a március 20-a, pedig
gyönyörűen sütött a nap. A bécsi városképről is elmondható
volt 1938 márciusában az, amit menekülés közben, a Feldkirch
vidékén elébe táruló látványról írt Lothar: „Látszólagos
nagyszerűség leplezi az alávalóságot, a szépség álarca a
közönségességet.”
 Az utolsó határőr, akivel dolga akadt a rendezőnek, név
szerint bemutatkozott – Mosernek hívták –, és kifejezetten
barátságos hangot ütött meg: elmondta, hogy színházrajongó
lévén látta Lothar néhány rendezését. A Moser nevű férfi végül
így kiáltott a svájci vonatra felszállók után: „Viszontlátásra
Ausztriában!” Csakhogy Ausztria nem létezett többé, úgyhogy
jóval később, 1945 után kerülhetett csak sor a viszontlátásra,
amikor az amerikai hadsereg kulturális területért felelős
tisztjeként tért vissza hazájába Lothar. Hosszú idő telt el tehát
addig, amíg Ernst Lothar újra rendezhetett a Burgtheaterban,
de hát hozzá volt szokva a leghajmeresztőbb sorsfordulatokhoz.
„Az első dolog az emigrációban az, hogy mély lélegzetet vesz
az ember.” Ernst Lothar azonban eleinte sokat betegeskedett, és
olyan heves honvágy gyötörte, hogy majdnem visszatért Bécsbe,
legalábbis komolyan fontolóra vette a hazatérést. Jól tette
azonban, hogy végül mégis külföldön maradt, mert időközben
vizsgálatot indítottak ellene a Theater in der Josefstadt
adósságai ügyében: azt állították a hatalom új birtokosai, hogy
saját zsebére dolgozott az igazgató, pedig valójában kizárólag a
szerződésében megállapított honoráriumait vette fel.
Turnéja befejeztével Adrienne Gessner Magyarországon és
Olaszországon keresztül jutott el a férjéhez Svájcba, nem sokkal
később pedig Le Havre kikötőjéből New Yorkba hajózott a
család. 1939. április 19-én léptek partra az Egyesült
Államokban, ahol Adrienne kisebb emigráns színházakban
lépett fel, Lothar pedig kiteljesítette írói munkásságát. Nem
csupán Vöm Wunder des Überlebens (A túlélés csodájáról) írt,
hanem Der Engel mit der Posaune (Angyal a harsonával) címmel
megírta nagy Bécs-regényét is, amely nem csupán
többgenerációs családregény, hanem egy bécsi bérház története
is egyben. 1948-ban, amikor megfilmesítették a könyvet
Ausztriában, Adrienne Gessner is szerepet kapott a
filmváltozatban.

***

Hans Weigel zsidó nagypolgári családból származott, és az

egyetem jogi karára iratkozott be a bécsi Akadémiai Gimnázium
elvégzése után, de nem fejezte be tanulmányait. Ehelyett széles
körű tapasztalatokra tett szert különböző hamburgi, berlini és
párizsi kiadók, illetve lapok gyakornokaként, és több
szakmában kipróbálta magát, mígnem a „Literatur am
Naschmarkt” nevű kabaré sikeres szövegírója, rendezője és
előadója lett. Csakhogy az Anschluss után egyszeriben vége
szakadt Bécsben a nevettetésnek.
Egészen március elejéig nem gondolta Weigel, aki bízott a
népszavazás sikerében, hogy csakugyan veszélyesre fordulhat a
helyzet: hitt „az osztrák csodában, a kiirthatatlan
slamposságban”, egyszóval abban, hogy minden marad a
régiben. Március 11-én dél tájban azonban érezni lehetett már a
közelgő vészt, írta később Weigel, mintha csak egy készülődő
földrengéstől remegett volna a levegő.
Miután elhangzott a rádióban Schuschnigg kancellár utolsó
beszéde, és megkezdődött az aznap éjszaka sugárzott szedett-
vedett, klasszikusokból, indulókból, Wagner-feldolgozásokból és
a Horst Wessel-dalból összezagyvált zenei program, Weigel
nyomban megértette, hogy el kell tűnnie Bécsből, mivel
túlságosan is exponálta magát kritikus szövegeivel, ráadásul
zsidó volt, jóllehet soha nem volt hajlandó efféle
önmeghatározásra, és visszaemlékezéseiben is kizárólag
idézőjelek között írta le ezt a szót, illetve származékait.
 Weigel felesége március 12-én vonattal Svájcba utazott:
Németországon keresztül jutott el Zürichbe az asszony, ahol
fellépése volt. Maga Weigel egy hétig Bécsben időzött még, és
megtapasztalta az utcákon tomboló tébolyt, jóllehet őt magát
nem érte semmiféle inzultus. Március 19-én, felesége zürichi
levelezőlapjának megérkezése után útnak indult maga Weigel
is, mégpedig vonaton, Salzburgon keresztül a Német
Birodalomba, hogy onnan jusson el Svájcba. Keveseknek jutott
eszükbe ezekben a napokban az, hogy az Anschlusst
kihasználva az ellenkező irányba indulva vágjanak neki a
menekülésnek.
Előadóművész lévén 1937 óta olyan pecsét volt már Weigel
útlevelében, amellyel szabadon mozoghatott Németországban.
Csomagot alig vitt magával, első úti célja a Bodensee partján
fekvő Friedrichshafen volt: ott töltötte az éjszakát, másnap,
vasárnap pedig átkelt kompon Konstanzba, és miután
elhelyezte bőröndjét a pályaudvar csomagmegőrzőjében, sokáig
figyelte a határátkelőhöz vezető utat. Egyszer aztán – mintha
közönséges járókelő lenne csupán – egyszerűen átsétált
Kreuzlingenbe. A német vámosok egyetlen szó nélkül
lepecsételték az útlevelét, a svájciaktól pedig neki magának
kellett pecsétet kérnie, hogy később bebizonyíthassa: legálisan
érkezett az országba. Weigel ezután szállodai szobát bérelt a
svájci oldalon, és elküldte a hotel egyik alkalmazottját a
konstanzi pályaudvaron hagyott csomagjáért (némi ruha és egy
színházi távcső volt a bőröndjében). Így menekült el Ausztriából
Hans Weigel, hasznára fordítva komikusi tehetségét és azt, hogy
módfelett szigorú benyomást keltett vastag keretes
szemüvegében.
Annak ellenére, hogy nem kaphattak munkavállalási
engedélyt a bevándorlók, Svájcban is feltalálta magát Weigel,
jóllehet két ízben munkatáborba kellett vonulnia. 1945 után
pedig hamarosan visszatért Bécsbe, és tovább folytatta sokrétű
tevékenységét mint író, mint szerkesztő, mint ifjú irodalmi
tehetségek útjának egyengetője, mint szenvedélyes vitázó és
mint a szép asszonyok szenvedélyes rajongója.

***

Konrad Lorenz kivételével az összes korábbi és későbbi osztrák

Nobel-díjas elhagyta az országot 1938-ban: Viktor Hess, Erwin
Schrödinger, Otto Loewi, Wolfgang Pauli, a díj 1945-ös
kitüntetettje, továbbá Eric Kandel, aki az Egyesült Államokban
futott be hosszú kutatói karriert. De érdemes közéjük sorolni –
jóllehet nem kapta meg a Nobel-díjat – Lise Meitnert is, aki már
1914 óta Berlinben dolgozott, és ott is maradt egészen 1938-ig,
amikor Svédországba emigrált.
Akarata ellenére kényszerült emigrációba a legendás Erwin
Schrödinger (1887–1961), a kvantumfizika egyik atyja, aki
fizikus és tudományfilozófus volt egy személyben. A protestáns
családból származó Schrödinger katolikus környezetben, Bécs I.
kerületében, a Stephansdom közelében nőtt fel; apja gyáros volt
(viaszosvászon, linóleum), és mivel maga is
természettudományos karrierről álmodozott valaha, eleve erre
a pályára szánta a fiát. A család felmenői részben
Németországból és Magyarországról, részben Ausztriából
származtak, és apjának első, fiatalon elhunyt felesége révén
Schrödingernek Angliában is éltek rokonai, akiket
gyermekkorában meglátogatott már. Az egyke Schrödinger,
akinek nevelésére – a mindenkori nevelőnők mellett – alapvető
befolyást gyakorolt nagyanyja is, sok későbbi hírességhez
hasonlóan az Akadémiai Gimnázium növendéke volt, és
minden tárgyból kiváló, matematikából, illetve fizikából
azonban rendkívüli teljesítményt nyújtott: máris ifjú zseni
hírében állt tehát, amikor beiratkozott a Bécsi Egyetemre.
Jóllehet egy erősen leromlott állagú épületben működött,
kiváló oktatókat és kutatókat foglalkoztató, jövőorientált
intézmény, a bécsi tudományos élet egyik dísze volt a Bécsi
Egyetem Fizikai Intézete, amelynek munkatársai közül jó
néhányan élénk érdeklődést tanúsítottak a filozófiai és a
tudományelméleti kérdések iránt is.
Az I. világháború idején katonai szolgálatot teljesített
Schrödinger, és egyik legfontosabb tanára elesett az olasz
fronton. 1918 előtt is publikált már a fiatal tudós néhány cikket
az elméleti fizika akkoriban aktuális kérdéseiről, az
atomelméletről, a relativitáselméletről, illetve a
hullámelméletről, doktori címének megszerzése után pedig
hamarosan tanársegédi állást ajánlottak neki Jénában, és mivel
egykettőre sikerült integrálódnia a nemzetközi tudományos
életbe, 1936-ig több külföldi professzori állást betöltött már:
előbb Zürichben, ahol Einstein és Max von Laue utódja lett,
1926-tól pedig Berlinben, ahol a Németországot elhagyó Max
Planck helyébe lépett.
Schrödinger soha nem törődött a politikával. Minden
figyelmét lekötötte viharos magánélete (rendkívül fiatal nőkkel
folytatott sorozatos viszonyokat, miközben nyitott házasságban
élt), továbbá a tanítás és az írás, illetve az Európa-szerte tartott
számtalan előadás. 1926-ban publikálta a tudós a
kvantummechanika területén elért legfontosabb eredményeit,
és 1933-ban kapta meg a fizikai Nobel-díjat.
Ennek ellenére sem kerülte el persze Schrödinger figyelmét,
hogy zsidó kollégáit elbocsátották és elüldözték a
nemzetiszocialisták 1933-as hatalomra jutása után, sem pedig
az, hogy Albert Einstein, akivel kitűnően megértették egymást,
nem tért vissza az Egyesült Államokból Németországba. Jóllehet
tartózkodott a politikai megnyilvánulásoktól, Schrödinger –
berlini professzúrájának megtartása mellett – 1934-ben
szabadságoltatta magát, és Oxfordba távozott. Csakhogy
Oxfordban élénk felháborodást keltett hagyományosnak
nehezen mondható életmódja, miközben a hatalom
németországi birtokosai rásütötték a megbízhatatlanság
bélyegét.
Jóllehet professzúrát ajánlott neki a Princeton Egyetem,
Schrödinger mégis inkább Grazot választotta 1936-ban,
meghozva pályafutásának legmegkérdőjelezhetőbb döntését.
Két évig élt és tanított a fizikus Grazban, miközben – megbízott
professzorként – hetente egyszer előadásokat és
szemináriumokat tartott Bécsben is, ahol egyik szeretője élt.
Talán azért nem hallotta meg az idők szavát Schrödinger, mert
három nő között kellett megosztania idejét és figyelmét.
Bécsben nem volt kifejezetten nyomasztó a nemzetiszocialisták
jelenléte, a grazi egyetemet azonban több mint ötven
százalékban ők tartották a kezükben. Schrödinger egyik
kollégája, Armand Daladieu, a fizikai kémia professzora
barátságosan csengő neve ellenére elvadult náci, mi több: a
nácik helyi vezére volt.
1936 januárjában jelentette be XI. Piusz pápa a Pápai
Tudományos Akadémia megalapítását. Max Planckkal, Niels
Bohrral és Ernest Rutherforddal együtt Erwin Schrödinger, a
fizika grazi professzora is meghívást nyert a hetven férfiúból
álló tekintélyes testületbe, amelynek tagjai „feddhetetlen
állampolgári és morális magatartásról” tettek tanúbizonyságot,
és „mindig tisztelettel viseltettek a vallás iránt”. Schrödinger
jelen volt Rómában 1937. június 1-jén, az Akadémia
felszentelésén, és átvette Pacelli államtitkártól a tagság jeléül
adományozott aranyláncot. Tudta-e vajon bárki is a Vatikánban,
hogy Schrödinger életfelfogását alapvetően befolyásolta a
védánta indiai bölcsessége, és hogy erre hivatkozva igyekezett
igazolni szexuális életét?
Az Anschluss után azonban egy csapásra megváltozott a
helyzet. Jóllehet zsidó kollégáit – köztük az orvosi Nobel-díjas
Otto Loewit – elbocsátották és zaklatták, Schrödinger úgy tett,
mintha nem értené, hogy ő maga is kényelmetlenné vált a nácik
számára, jóllehet nem volt zsidó: kétség sem férhetett ugyanis
ahhoz, hogy a fizikusnak semmi köze a nemzetiszocialistákhoz,
és inkább a hivatásrendi állam, illetve az önálló Ausztria hívei
közé sorolható.
Schrödinger, aki 1938 őszére oxfordi tartózkodást tervezett,
még ezt megelőzően nyilvános állásfoglalással hozta zavarba
angol barátait és immár emigrációba kényszerített kollégáit:
1938. március 30-án jelent meg a Grazer Tagespost című
újságban a fizikus hosszú nyilatkozata, amelyben a nácik által
április 10-ére kitűzött népszavazás, illetve az „igen” szavazat
mellett agitált. Jóllehet úgy vélte, hogy állásfoglalása hazájának
javára válik, ezzel a nyilatkozatával Schrödinger nyilvánvalóan
alávetette magát az új hatalomnak, amelynek valódi szándékait
jó ideig nem látta még világosan.
Kényszeredetten hangzik az egész nyilatkozat, mégis hiába
kutatunk benne ironikus mellékzöngék után: később is
hangsúlyozta a fizikus, hogy önszántából, mindenféle
kényszertől mentesen írta a szóban forgó levelet. Úgy tűnik,
hogy továbbra is Németországban dolgozó, nem zsidó
kollégáihoz hasonlóan magánbékét akart kötni az új rezsimmel
Schrödinger is.
Schrödinger Berlinben, a Max Planck 80. születésnapja
alkalmából megrendezett konferencián tartózkodott 1938.
április 23-án, amikor a Bécsi Egyetem megszüntette oktatói
megbízatását. 1938. augusztus 16-án pedig, amikor az osztrák
hivatalnoki kar megújítása tárgyában hozott törvényre
hivatkozva Grazban is felmondtak neki, a fizikus kénytelen volt
végre számot vetni azzal, hogy a helyzete tarthatatlanná vált.
Egészen addig nem volt hajlandó belátni, hogy a nácik eleve
rossz szemmel néznek minden szabad szellemet, amíg a berlini
egyetem, amelynek egykor ugyancsak professzora volt,
„politikai megbízhatatlanság”-ra hivatkozva meg nem vonta a
nyugdíját.
Szeptember közepén Schrödinger feleségével együtt Rómába
repült. Nem vittek magukkal több pénzt a személyenként
engedélyezett tíz birodalmi márkánál, úgyhogy római
barátaiktól kellett kölcsönkérniük még arra is, hogy taxival
mehessenek be a városba a repülőtérről. Minden ingóságát és
teljes könyvtárát Grazban hagyta a házaspár, nehogy bárki is
megneszelje menekülési terveiket. A tudós és felesége egy időre
meghúzhatta magát a Pápai Akadémia egyik vendégszobájában,
így végső soron mégiscsak volt valami értelme elvállalni annak
idején az akadémiai tagságot.
Végül Belgiumban, Gentben kapott állást, 1940-től pedig
Dublinban tanított Schrödinger. 1956-ban, súlyosan megromlott
egészségi állapotban tért csak vissza Bécsbe, és ezt követően
szülővárosában tanított még néhány évig. Ekkor vált élő
legendává hazájában is.

***

1921-ben fedezte fel Otto Loewi az idegi impulzusoknak a

szívhez való továbbítását végző anyagot. Később kiderült, hogy
az acetilkolin ez az úgynevezett vagusanyag, az első azonosított
neurotranszmitter. Loewi és munkatársai számos további
értékes felfedezésre jutottak a transzmittereket illetően, és új
alapokra helyezték a neurológiát. Ezekért a kutatásaiért kapta
meg Loewi kollégájával, Henry Dale-lel megosztva 1936-ban az
orvosi Nobel-díjat.
Otto Loewit, aki zsidó volt, hónapokig fogva tartották, majd az
ország elhagyására kényszerítették az Anschluss után. Kiutazási
engedélyt azonban csakis azt követően kaphatott a tudós, hogy
egy nemzetiszocialista irányítás alatt álló bankhoz utalta át a
Nobel-díjjal együtt kézhez kapott összeget, amit addig egy
stockholmi bankszámlán tartott. Schrödingernek, aki szintén
Svédországban fektette be a Nobel-díj mellé járó jutalmát,
legalább ezt az összeget sikerült megmentenie.
Otto Loewi előbb a brüsszeli Université Libre, majd az oxfordi
Nuffield Institute vendégtanára lett, végül a New York
Universityn kapott 1940-ben farmakológiai professzúrát. 1961.
december 25-én halt meg, miután 1946-ban elnyerte az
amerikai állampolgárságot.

***

Robert Breuer 1909-ben született Bécsben, és több ottani lapnál,

többek között a Neues Wiener Tagblattnál és a Neue Freie
Pressénél újságíróskodott, de megjelent 1935-ben egy
verseskötete is Gedichte vom Leben, Lieben und Lachen (Versek
az életről, a szerelemről és a nevetésről) címmel. 1938-ban
külföldi tudósítóként volt regisztrálva, mivel éppen az egyik
pozsonyi lapnak dolgozott. Így történt, hogy négy pozsonyi
újságíró kollégáját fogadta Bécsben vasárnap, 1938. március 13-
án, akik terepszemlére érkeztek az osztrák fővárosba. Cseh
rendszámú gépkocsival közlekedett tehát a társaság, miközben
Breuer körbekalauzolta kollégáit a városban és a
kávéházakban.
 Március 12-én, szombaton délután jelent meg Bécsben első
ízben a mindaddig betiltott Völkischer Beobachter, és
hamarosan elterjedt a hír, hogy Hitler úton van Bécs felé. Hiába
igyekeztek élelmiszert spájzolni a háziasszonyok, mert délután
négykor az összes üzlet bezárt.
Kizárólag náci újságok hevertek a Kärntner Straße és a
Walfischgasse sarkán működő Fenstergucker kávéház asztalain,
a liberális lapok megjelenését ugyanis beszüntették, és új
főszerkesztőket neveztek ki. A „Zur Stadt Brünn” nevű
étteremben, ahol megebédelt a társaság, máris német
katonatisztek üldögéltek a bécsi hölgyek asztalainál. Breuer és
kollégái egymás között magyarul vagy csehül beszéltek.
Délután öt óra tájban a Rebhuhn kávéházba, a bécsi újságírók
közkedvelt, Breuer által is gyakorta látogatott találkozóhelyére
indult a társaság. A pincér a megszokott sorrendben rakta ki
Breuer elé az újságokat, de közben fojtott hangon megjegyezte:
„Szép kis dolgok zajlanak itt.” Csüggedt benyomást keltő
vendégek üldögéltek az asztaloknál, és igen sok volt a szabad
hely, a Pozsonyból érkezett újságírók azonban nem ismerték fel
a vészhelyzetet.
Breuer számára mindazonáltal világos volt, hogy újságíróként
nincs többé jövője Bécsben, eladta tehát a zongoráját, és
megszabadult veszélyessé vált könyveitől, azt viszont nem
tudta, hogy hová menekülhetne. Március 14-én, miután
elkísérte édesanyját az egyik buszmegállóhoz, feltartóztatták az
újságírót, aki nem viselt semmiféle jelvényt: „Helyi lakos
maga?” Amikor pedig igennel válaszolt, arra kényszerítették,
hogy egy órán keresztül szemetet söpörjön. A közelében
dolgozott egy ismert orvos, kezében vödör és kefe. Mivel
ütlegelték és rugdosták is közben, Breuer több ízben kénytelen
volt újrakezdeni a munkát. „Ilyen az, amikor az árja cselédedet
dolgoztatod, te mocskos zsidó!” Utcaseprésre kényszerítettek
ugyanekkor néhány élemedett korú hölgyet is, akik azt
állították, hogy a férjük frontharcos volt az I. világháborúban.
Csakis azért nem esett bántódása az újságírónak később,
amikor az SS tagjai kihallgatták, mert magánál tartotta
nemzetközi sajtóigazolványát, és hitelt érdemlően igazolta,
hogy soha nem írt politikai témájú cikkeket. A külföldi
sajtótudósítókat tömörítő szervezet addigra már feloszlott
Bécsben, helyében megalakult „A külföldi sajtó tudósítóinak
bécsi uniója”, ahová minden újságírónak kérelmeznie kellett a
felvételét. Az immár érvénytelenné vált régi sajtóigazolvány
mégis elegendőnek bizonyult tehát arra, hogy megvédje
tulajdonosát a súrolópartikon való részvételtől. Hosszas
utánajárás után, az angol újságíró ismerőseitől kapott
meghívólevelekre hivatkozva sikerült csak Breuernek „egyszeri
kiutazásra és a Német Birodalomba való visszatérésre” jogosító
útlevelet szereznie.
Dánián keresztül kísérelte meg Robert Breuer a menekülést:
június végén előbb Berlinbe utazott, onnan pedig
Koppenhágába repült. Csakhogy Dánia nem fogadott be osztrák
állampolgárokat: „Nem akarjuk, hogy idejöjjön hetvenezer
bécsi zsidó” – mondták az újságírónak, mielőtt egy éjszakára
fogdába zárták. Nem egy menekülő öngyilkosságot követett el
hasonló helyzetekben, Breuer azonban visszavonatozott
Berlinbe, majd Bécsbe.
Hatalmas kereslet mutatkozott az osztrák fővárosban
nyelvtanárok iránt: a francia volt az első idegen nyelv az
iskolákban, most viszont egy csapásra angolul vagy spanyolul
akart tanulni mindenki, úgyhogy egykettőre elkapkodták az
antikváriumokból még a régi nyelvkönyveket is. „Maga árja
vagy angolul tanul?” – hangzott a vicces kérdés. A különböző
mesterségek oktatása mellett főzőtanfolyamokat is tartottak a
Zsidó Frontharcosok Szövetsége szervezésében tartott
átképzéseken.
Pár nappal később újabb kísérletet tett Breuer: ezúttal
vonaton, Nürnberg érintésével a belga határ felé indult útnak.
Aachenben mindenkit leszállítottak a szerelvényről, és csak
másnap reggel, alapos csomagellenőrzés, illetve motozás után
folytatódhatott az utazás. Robert Breuer végül eljutott Angliába,
1941-ben pedig az Egyesült Államokba. Még angliai
tartózkodása idején megírta azonban Nacht über Wien (Éjszaka
Bécs felett) című, átfogó beszámolóját. Stefan Zweig, akinek
megmutatta a kéziratot, azt javasolta neki, hogy őrizze meg
gondosan, és ötven év múlva adja majd nyomdába ezt a
szöveget – és csakugyan így is történt.
Újságíróként dolgozott Breuer az Egyesült Államokban is,
többek között New Yorkban, az Aufbau című emigráns lap
munkatársaként, és tíz évvel a háború után tért csak vissza
Bécsbe. A Rebhuhn kávéház öreg pincére ennek ellenére
felismerte: „Tudtam, tényleg tudtam, hogy az Operaház
megnyitójára visszajön a doktor úr!”

***

Lelkesen, reménykedve írt Palesztináról Felix Salten, aki

cionista volt ugyan, mégsem jutott eszébe, hogy csakugyan
kivándoroljon, hiszen Bécs volt az otthona. Szomorú epizód
kapcsolódik Saltennek a Nemzetközi PEN Clubban betöltött
funkciójához, ő volt ugyanis az 1933-ban, Ragusában megtartott
kongresszus felelős szervezője, és jóllehet ez volt az első ilyen
rendezvény a nácik németországi hatalomra jutása után, Salten
nem volt hajlandó nevét adni a Német Birodalomban maradt
írókat elítélő határozathoz, ezt pedig – jóllehet inkább
naivitásról volt szó – az immár emigrációba kényszerült
szerzőkkel együtt való kollaborációnak tekintette Karl Kraus is.
Salten – akárcsak Stefan Zweig – távol akarta tartani magát a
politikától: „Zsidó vagyok magam is, mégsem szeretném, ha
barátságtalan nyilatkozatot tennénk Németországgal szemben.
Egy dolog a pillanatnyi helyzet, és más dolog a német nép, a
német kultúra. Nem vagyok hajlandó pusztán a pillanatnyi
helyzet okán támadást intézni Németország ellen.” Salten, aki
nem akart „kivételezett zsidó” lenni, a Ragusában kerekedett
botrány miatt még 1933 szeptemberében kilépett a PEN
Clubból. De kiléptek és külön etnonacionalista szervezetet
alapítottak a „német érzületű osztrákok” is.
Zsidó könyvkiadónak tekintették a nácik a Paul Zsolnay
Verlagot, amely Németországban értékesítette könyveinek
hatvannyolc százalékát. Már csak ezért is fontos lett volna 1933
után a német piac megmentése, úgyhogy többek között ezért
sem volt hajlandó egyértelmű politikai állásfoglalásra Salten, a
kiadó sikerszerzője, a tulajdonos személyes jó barátja. 1935-ben
mégis tiltólistára kerültek Felix Salten könyvei Németországban
Salten nem volt a hivatásrendi állam ellensége: örömmel
nyugtázta „a fecsegő, frázispuffogtató, professzionális politika
végét”, és a „politikamentes Bécset” védelmezte.
1933 után, a német könyvpiacról származó bevételek csaknem
teljes kiesése miatt kritikus anyagi helyzetbe került az író, aki
ettől fogva már csak más országokból érkező honoráriumokra
számíthatott. Mivel munkaviszonyát 1938. május 1-én
megszüntette a Neue Freie Presse, a Zsolnay Verlagot pedig
részben árjásították, Salten a továbbiakban az egyik
művészegylettől kapott csak csekély összegű nyugdíjat.
„Eszemben sincs elhagyni a szülővárosomat, és nem hiszem,
hogy valaha is erre kényszerülnék” – írta Salten Stefan
Zweignek még 1938 áprilisában is. Az 1939-es esztendő elején
azonban kénytelen volt belátni, hogy nincs többé maradása:
1939. február 6-án kapta meg a beutazási engedélyt Svájcba, és
négy héttel később – miután felszámolta a háztartását,
könyveinek és kéziratainak nagy részét pedig elajándékozta
vagy elégette – elhagyta Bécset. Nagy segítségére volt Saltennek
a kiutazási engedély megszerzésében, hogy a hivatalos
tanúsítvány szerint az Izraelita Hitközség leghűségesebb tagjai
közé tartozott.
Stefan Zweighez írott levelei egyikében Salten feltette a
kérdést, hogy vajon hol hibázott. „Naiv gyanútlansága” legfőbb
okát „a színház, a művészetek és az irodalom iránti, akár
elvakultnak is mondható rajongásában” vélte felfedezni az
önkritikus író, továbbá abban, hogy eltéphetetlen gyökerek
fűzik „Bécs és Ausztria földjéhez, a zenéhez, ami ebből a földből
árad”, és „már-már állati módon” kötődik az erdőhöz, illetve
állataihoz.
Egyik régi barátjával, Siegfried Trebitsch-csel is találkozott
Zürichben Salten. Trebitsch és felesége március 16-án,
repülőgépen menekült el Bécsből, miután hivatalos
meghívólevelet kaptak a Masaryk-társaságtól egy Prágában
megtartandó előadásra. A menekülésüket megelőző napokban
elkobozták a házaspár autóját, mivel nem volt rajta
horogkeresztes zászló, a sofőrjüket pedig agyba-főbe verték,
amikor megkísérelte visszaszerezni a járművet.
Felix Salten életének egyik utolsó örömteli eseménye a Bambi
című könyvéből forgatott Disney-film svájci bemutatója volt.
1945 októberében, Zürichben halt meg az író, és a friesenbergi
izraelita temetőben helyezték örök nyugalomra. Salten Rosalie
nevű nővére Theresienstadtban halt meg hosszú szenvedés
után.
 ***

Bécsben született Regina Wiener néven, és nem csupán leírta,

hanem személyében is megtestesítette a hétköznapok bécsi
kultúráját, mégpedig szárnyaló könnyedséggel és elkötelezetten,
igényesen és szórakoztatóan, kicsattanó életörömmel. A saját
erotikus-irodalmi világában élt tehát, bátran és könnyelműen,
energikus spontaneitással. A 20. század első felének csaknem
minden női szerepét eljátszotta ez az asszony: volt jó családból
származó, érettségizett úrilány, volt egy gazdag örökös felesége,
volt dúsgazdag férfiak kitartott szeretője, volt később maga is
íróvá érett irodalmi modell, volt alkalmi újságíró és lapalapító,
pedagógiai tanácsadó, továbbá még két ízben feleség és két
gyermek édesanyja, végül pedig tehetséges fiainak és naplopó
férjeinek nevelője.
Minden bizonnyal legendává vált volna egy férfi már fele
ennyi élettapasztalattal felvértezve is, és tudós tanulmányokban
elemeznék a műveit; Gina Kaus (1893–1985) azonban a
„szórakoztató irodalom” kétes értékű pecsétjével kénytelen
beérni az irodalomtörténetben. Független volt ez az asszony,
eleinte csak lélekben, később már társadalmi és gazdasági
értelemben is: állandóan ingázott Bécs és Berlin között,
rendszeresen felbukkant Angliában, jelen volt Hollywoodban,
márpedig ez szakadatlan, kemény alkalmazkodást követelt.
Gina Kaus azonban soha nem panaszkodott.
Nem hagyta, hogy megrontsa jellemét a gonosz kor, amelyben
élnie adatott, és bármilyen könnyelmű volt is, nem nevezhetjük
egyszerű szerencsejátékosnak, pedig rengeteg válságot és
veszteséget, elválásokat és elidegenedéseket kellett átvészelnie.
Gina Kaus mérsékelt érdeklődést tanúsított csupán
legérdekesebb irodalmi nyersaga, saját hihetetlen élete iránt:
valósággal könyörögni kellett neki azért, hogy írja meg az
emlékeit. És egyáltalán nem érezhető ezen a könnyed stílusban
megírt könyvön, hogy tizenöt esztendeig dolgozott rajta a
szerző, aki számos emlékét megidézi, gyermek- és ifjúkoráról
azonban hallgat, és nem említi botrányos életű féltestvérét,
Stephanie Hohenlohe-Waldenburg-Schillingsfürstöt sem, aki –
jóllehet ő is zsidó származású volt – a náciknak kémkedett.
Musil és Werfel formálta irodalmi alakká Gina Kaust mint
fontos emberek barátnőjét, mint gátlástalan, becsvágyó
művészetpártolót, aki forradalmi kalandokba bocsátkozik,
miközben egy iparmágnás szeretője. Ezek a férfi írók azonban
bizonyos aspektusait, bizonyos fázisait ragadták meg csupán az
asszony szerepeinek: Gina Kaus szemüvegén keresztül nézve
másféle megvilágításba kerül a bécsi társasági élet nem egy
híres-nevezetes alakja – például Karl Kraus is, aki hódolója volt.
Sajátos morál szerint élte az életét ez az asszony: minden
körülmények között igyekezett hű maradni önmagához. Volt
arisztokraták, ügyvédek, tőzsdei spekulánsok, költők és szegény
ördögök szeretője; szerette a gyermekeit, szerette édesanyját és
fivérét, akiket sikerült az Egyesült Államokba menekítenie.
Fáradhatatlan, energikus, még gyöngeségében is erős nő volt, és
állhatatlansága és ellentmondásos lénye ellenére kivételes
vonzerőt sugárzott. Háziasszonynak azonban csapnivaló volt,
amint ezt maga is elismerte.
Jó néhány műfajban kipróbálta magát Gina Kaus:
színdarabokat, regényeket, tárcákat, elbeszéléseket írt, de
dolgozott filmforgatókönyvek társszerzőjeként és színpadi
művek fordítójaként is. Míg bizonyos formákkal játszi
könnyedséggel boldogult, mások komoly erőfeszítésre
kényszerítették, stílusa azonban mindig realista, lendületes,
tömör, változatos, akárcsak a kor, amelyben alkotott. Gyakran
eljátszadozott egy-egy klisével, miközben őrá nem illett egyetlen
klisé sem. Temérdek humort, érzékiséget, társadalmi
tudatosságot egyesített magában ez az asszony nemcsak
korának médiumaként, hanem saját életének szuverén
uralkodójaként is (akárcsak a csodált Nagy Katalin cárnő, akiről
életrajzi regényt írt): még a legválságosabb élethelyzetekben is
megőrizte optimizmusát, sikereivel pedig kivívta író
kollégáinak irigykedését. Soha nem keveredett még ennél jobb
társaságba, jegyezte meg Gina Kaus, amikor a nácik elégették a
könyveit.
Akárcsak a többi emigránsnak, ennek a könnyedén csapongó
léleknek is meg kellett azonban birkóznia a „hatalmas töréssel”,
a kettéhasadt idővel: azzal, hogy „életünk kellős közepén újra
kell kezdenünk, újra kell tanulnunk mindent”. Olyan közös
tapasztalata volt ez a száműzötteknek, amely kimondva-
kimondatlanul elválasztotta őket egykori honfitársaiktól. Ez
sem akadályozta meg azonban Gina Kaust abban, hogy végül a
stájerországi Altausseeben lelje meg igazi otthonát.
Egy pompás, régi házban lakott az írónő – akkoriban éppen
Eduard Frischauer ügyvéd élettársa – 1938 márciusában, és
jóllehet szeretett volna Bécsben maradni, Schuschnigg lemondó
beszéde után világossá vált, hogy ez lehetetlen.
Mi a legértékesebb értékpapír? Egy külföldi útlevél – így
hangzott akkortájt az egyik bécsi vicc. Otto Kausszal, fiai apjával
kötött házassága révén olasz útlevelet szerzett Gina Kaus, új
partnere pedig ragaszkodott ahhoz, hogy még szombaton,
március 12-én elhagyják Bécset: az olasz konzulátusra küldte
tehát az asszonyt, hogy haladéktalanul – akár megvesztegetés
árán is – hosszabbíttassa meg az útlevelét. Nem véletlenül
akarta elérni Eduard Frischauer, aki nemegyszer konfliktusba
került a nácikkal ügyvédi munkája során, a Svájcba induló
legelső vonatot. Gina Kaus persze ragaszkodott a személyes
emléktárgyaihoz, naplókhoz, levelekhez, fényképekhez,
csakhogy ezeket a padláson tárolták, a padlásajtó pedig zárva
volt, és hétvége lévén sehol sem találták a házmestert. Ráadásul
éppen a szabónál voltak az asszony tavaszi ruhái, hogy méretre
igazítsa őket: mindez elveszett tehát, csakis a legszükségesebb
holmikat vihette magával a pár, akinek távozása után néhány
perccel megjelentek a házban a Gestapo ügynökei.
Tüzetes ellenőrzésnek vetették alá a szerelvény utasait és
csomagjaikat a svájci határon, az olasz útlevél azonban
valóságos csodát tett: Gina Kaus csomagját senki nem vizsgálta
át. Az utazás idejére különvált a pár, hogy Gina Svájcból
szervezhesse meg Frischauer megmentését, ha a férfinak nem
sikerülne átjutnia. Ugyanazon a szerelvényen hagyta el Bécset
Walter Mehring is. Zürichben röviden időzött csupán Gina Kaus
és Eduard Frischauer: hamarosan tovább indultak Párizsba,
ahol máris várta az asszonyt egy filmes szerződés. A francia
fővárosban sem akart azonban huzamosabb időre
berendezkedni Frischauer, aki eleve az Egyesült Államokba
készült. És igaza is volt, hiszen csakugyan sürgette őket az idő:
1939. szeptember 1-jén, a II. világháború kitörésének napján
futott ki hajójuk Amerika felé. Tíznapos macska-egér-játék
következett ezután a német tengeralattjárókkal, végül azonban
épségben megérkeztek az Egyesült Államokba. Együtt utazott a
párral a már régóta Hollywoodban élő Vicki Baum, Gina régi
barátnője, aki ezúttal Angliából érkezett. Eduard Frischauernek
azonban végül nem sikerült beilleszkednie Amerikában:
leginkább szerencsejátékkal próbálkozott, és Gina Kaus tartotta
el egészen addig, amíg el nem veszítette a türelmét.
Gina Kaus egyik amerikai ismerőse az asszony volt férjének,
Otto Kausnak a szeretője volt annak idején, de nem sokkal az
Anschluss előtt elhagyta Bécset, és meg sem állt egészen
Amerikáig, mivel képtelen volt elviselni a férfi szakadatlan
féltékenykedését. Menekülésre késztethetett tehát egyeseket
ilyesmi is, és ez visszatekintve a lehető legszerencsésebb
sorsfordulatnak bizonyult.
Méltányos-e vajon szemrehányást tennünk Gina Kausnak
azért, mert regényei és színdarabjai a „szórakoztató irodalom”
körébe soroltatnak? Nem lenne-e jobb, ha csodálnánk inkább
ezt az asszonyt, aki kora szörnyűségei közepette ilyen
nagyszerű teljesítményre volt képes?

***

Nem állíthatjuk, hogy a sorstalanság jutott volna osztályrészül A

tulajdonságok nélküli ember szerzőjének. Robert Musil 1931-ben
Berlinbe költözött, mégpedig azért, hogy kivonja magát a bécsi
társasági életből, továbbá azért is, mert úgy vélte, hogy a német
fővárosban közvetlenebb módon átélheti kora szellemi életének
feszültségeit és konfliktusait. 1914 előtt is élt már a német
fővárosban az író az S. Fischer Verlag Neue Rundschau című
lapjának szerkesztőjeként, de a legkevésbé sem volt ellenére,
hogy a háború kitörésekor behívták frontszolgálatra.
Musil berlini tartózkodása idején jelent meg A tulajdonságok
nélküli ember első két kötete, a Rowohlt Verlag azonban már
1933-ban beszüntette a könyv reklámozását, mivel a pozitív
fogadtatás ellenére alig fogyott a mű. Jóllehet a
nemzetiszocialista rezsim egészen 1938-ig nem zaklatta a
kiadót, Musil szakított a Rowohlttal, és 1933 nyarán feleségével
együtt visszatért Bécsbe – mindhiába, mert itt is hamarosan
eluralkodott rajta a világvége-hangulat.
Hazatérése után a Fischer Verlag szerzője lett Musil, amelynek
vezetője, Gottfried Bermann Fischer cégével együtt az osztrák
fővárosba menekült. A kiadó köteteit – köztük Thomas Mann
munkáit, amelyek kimaradtak az 1933 májusában
megrendezett könyvégetésekből – továbbra is árusították a
Német Birodalomban, és – legalábbis egyelőre – nem tiltották be
Musil regényét sem, talán azért, mert nem volt eléggé ismert a
szerző. Mivel nem tartozott a politikailag elkötelezett írók közé,
csakis valamiféle félreértésnek köszönhető, hogy Musil fellépett
a kultúra védelmében összehívott 1935-ös párizsi
kongresszuson, egy olyan rendezvényen, amelyet –
bármennyire is igyekeztek elleplezni ezt a tényt – a
kommunisták szerveztek. Musil felszólalását, amiben
védelmébe vette a politikától való távolságtartást és
visszautasított minden állami beavatkozást, így nem kis
megrökönyödéssel fogadták a résztvevők, köztük a német és az
olasz emigránsok. Ami a politikát illeti, barátai megítélése
szerint Musil soha nem volt a világos elvek és az egyértelmű
állásfoglalások embere: minden egyes nézetben talált ugyanis
valami megfontolásra érdemeset, és nem volt hajlandó eleve
elvetni egyetlen lehetséges szempontot sem. Az ellentmondások
efféle kiegyensúlyozására törekszenek a szerző irodalmi
műveinek alakjai is.
Musil felesége, Martha asszony, egy berlini zsidó kereskedő,
Benny Heimann lánya hat évvel idősebb volt a férjénél. Martha
huszonegy éves korában kötötte első házasságát, de miután
férje két évvel később, Firenzében meghalt, Olaszországban
maradt, és festészettel foglalkozott. Második házasságát
Rómában, Enrico Marcovaldi kereskedővel kötötte az asszony:
két gyermek született ebből a házasságból, amelynek felbontása
után Martha visszatért Berlinbe. Martha, aki egyik testvérénél
élt, és továbbra is festészeti tanulmányokat folytatott, végül
megismerkedett az ugyancsak a német fővárosban tanuló
Musillal, és 1910-ben Bécsbe költözött vele. Bonyolult
adminisztratív manipulációkat követően tették csak lehetővé a
klerikális Habsburg Birodalom törvényei a válást és az újabb
házasságkötést, amire 1911-ben került sor, miután adoptálta
Marthát egy magyar férfi, Musil pedig protestáns hitre tért.
Martha asszony beszélte rá az írót arra, hogy folytassa a
munkát befejezetlen regényén, miután 1933-ban visszatért
Bécsbe. A kiadótól kapott csekély összegű előlegek mellett egy
magánemberekből szerveződött társaság támogatása tette
lehetővé Musil számára az írói munkát: két művészettörténész
kezdeményezésére alakult az említett támogatói kör, de
korábban, Berlinben is sor került már hasonló szerveződésre.
Egészen életében alimentált szerző maradt Robert Musil: saját
jövedelme jóformán nem volt, olykor-olykor kapott csupán
némi honoráriumot egy-egy felolvasóestért vagy előadásért.
Lehetséges megoldásként nemegyszer felmerült ebben a
helyzetben az öngyilkosság is: revolverrel mindenesetre
felszerelkezett, ám ennek ellenére soha nem adta fel
megszokott életstílusát, kínosan ügyelt a ruházatára, a már-már
katonás tartására, illetve arra, hogy akkurátusan borotvált
legyen. Így láthatjuk Musilt a fényképeken is: ahogyan már
annak idején, a katonaiskolában megszokta, mindig nagy
gondot fordított az ápolt megjelenésre, ha ruházata nem is
követte feltétlenül a legfrissebb divatot.
Mindemellett rendszeresen sportolt is: tornászott, úszott,
gyalogtúrákat tett, pedig már 1929 óta komoly egészségügyi
problémákkal – légzési nehézségekkel, vérkeringési
panaszokkal és magas vérnyomással – küszködött, epeműtétje
után pedig, 1936-ban valószínűleg könnyebb agyvérzést
szenvedett. Végül maga az élet kényszerítette ki azt, amire
felesége mindaddig hasztalan intette az írót: nevezetesen az
életmódváltást, Musil ugyanis lelassult még az írásban és az
olvasásban is, és sorozatos eszméletvesztésekkel küszködött.
Egyes emigránsok – többek között az „írófejedelem” Thomas
Mann – 1938 előtt erőfeszítéseket tettek már Musil
biztonságának szavatolása érdekében. Mann, aki időközben az
Egyesült Államokba költözött, a kiadó Bermann Fischer
javaslatára felvette a kapcsolatot Alice Mayrisch-sal, a
luxemburgi mecénással, aki hajlandó lett volna befogadni a
Musil házaspárt, Musil azonban nem élt a lehetőséggel, nyilván
azért, mert nem tudta, hogy Mayrisch asszonyé volt a
csodálatos colpachi kastély. Golo Mann, Thomas Mann fia, a
Zürichben kiadott és ugyancsak Alice Mayrisch által támogatott
Maß und Wert című folyóirat szerkesztője elfogadta közlésre
Musil regényének egyik fejezetét, az író azonban kevesellte a
honoráriumot.
Joseph Roth, aki 1938. február 24-én érkezett Bécsbe, és a
Hotel Bristolban szállt meg, Soma Morgenstern közvetítésével a
Museum kávéházban találkozott Musillal. Könnyen megtalálta a
közös hangot, és jó két órán át beszélgetett a két író. Roth, aki
ezúttal is tetemes mennyiségű alkoholt fogyasztott, Musilhoz
hasonlóan derűlátással nyilatkozott Ausztria jövőjét illetően.
Musil nem volt közvetlen fenyegetésnek kitéve 1938
márciusában, az Anschluss napjaiban, felesége pedig állítólag
horogkeresztes jelvényt tűzött a gomblyukába, hogy ne essen
bántódása, amikor elhagyta a lakást.
Egy csapásra megváltozott azonban Musil helyzete március
13-án, amikor a kiadó vezetője, Bermann Fischer Rapallóba, az
olasz riviérára menekült. Tulajdonképpen 1937 őszén meg
kellett volna már jelennie a II. kötet befejező részének, mivel
azonban az író képtelen volt elkészülni a húsz fejezetre rúgó
szövegrész korrektúrájával, 1938 márciusára halasztották a
megjelenést. Akkor, 1938 márciusában viszont szóba sem
jöhetett többé a könyv kiadása. Két nappal Bermann Fischer
távozása után megjelent a könyvkiadó házában a Gestapo, és
lefoglalta az összes értékes műtárgyat, illetve dokumentumot,
úgyhogy előlegek kifizetésére nem kerülhetett sor többé, és
feloszlott a bécsi Musil-fórum is.
Az Anschluss után hamarosan felkereste Musilt Bécsben
Eugen Claassen hamburgi könyvkiadó, és nagyvonalú ajánlatot
tett neki, mondván: megvásárolja műveinek összes jogát, újra
kiadja a regényt, és elhárítja a propagandaminisztérium
részéről támasztott akadályokat. Jóllehet anyagi problémái
ezzel egy csapásra megoldódtak volna, az író mégis
visszautasította az ajánlatot. Claassen azt tanácsolta Musilnak,
hogy maradjon Bécsben, és jelentős szerepet ígért neki az új
kultúrpolitikában, Musil pedig ezek után komolyan fontolóra
vette, hogy Hamburg közelében telepszik le – ott működött a
Claassen Verlag –, egyszersmind azonban már májusban
elkezdte szervezni a kivándorlását.
1938. augusztus 15-én Svájcon keresztül Olaszországba utazott
a Musil házaspár: Finstermünz érintésével előbb a svájci
Vulperába, majd az Olasz Alpokba, a Bolzanótól délnyugatra és
a svájci határtól nem egészen harminc kilométerre fekvő
Edolóba vezetett az útjuk. A luxemburgi mecénástól, Alice
Mayrischtól kapott összegből fedezték a két hetes tartózkodást.
Musil levelet írt Bermann Fischernek, aki időközben
Stockholmba menekítette a kiadóját, Fischer azonban nem
tudott több előleget fizetni. 1938. szeptember 2-án Sankt Moritz
és Chur érintésével Zürichbe utazott a Musil házaspár: ott két
napig szállodában laktak, majd szobákat béreltek a Fortuna
panzióban, de csak november 22-én jelentkeztek a svájci
hatóságoknál, és nem akartak továbbutazni Luxemburgba.
Jóllehet A tulajdonságok nélküli embert 1938. október 20-án
betiltották a Német Birodalomban, sikerült a házaspárnak új,
három hónapig érvényes útleveleket szereznie a zürichi német
konzulátuson, sőt a biztonság kedvéért belepecsételtettek az
útlevelekbe még egy sanghaji vízumot is. Martha Musil
útlevelében nem szerepelt a „J” (Jude, vagyis zsidó).
Első osztályon, de egyedül utazott Genfbe Robert Musil 1938
végén, amikor ottani felolvasásra hívta meg a „Comité
International pour le placement des Intellectuels Réfugiés”.
Marie Ginsberg alapította az említett egyesületet, aki
titkárnőként dolgozott a Népszövetségnél, és különféle
nemzetközi forrásokból sikerült pénzt szereznie. Fejedelmi
vendéglátásban részesült Musil Genfben, és kellemesnek találta
mind a várost, mind pedig a környéket, ráadásul ettől fogva
rendszeresen, havi száz svájci frankkal támogatta a Comité.
1939 februárjában Zürichben olvasott fel az író. Tisztességes
honorárium, barátságos sajtó, kimondottan rokonszenves volt
minden jelentette ki Musil, pedig alig ismeri valaki Svájcban.
Továbbra sem volt azonban egyértelmű, hogy csupán
ideiglenesen tartózkodott-e külföldön, vagy pedig emigrációba
vonult az író, és ő maga sem sietett ezt illetően felvilágosítással
szolgálni a svájci hatóságoknak. Jóllehet állandó tartózkodási
engedélyért folyamodott, végül mindig csak háromhónapos
periódusokra engedélyezte Musil svájci tartózkodását az
idegenrendészet, márpedig így egyre újabb és újabb
folyamodványokat kényszerült kitölteni az író, akit nemegyszer
ellenőrzött a rendőrség is. Ennek ellenére sem kellett azonban
óvadékot letétbe helyeznie Musilnak, James Joyce-szal
ellentétben, akinek 20 000 frankjába került a svájci tartózkodás.
1939 júniusában, Zürichben Musil véletlenül összefutott az
utcán Fritz Wotrubával, a szobrásszal, és zsidó feleségével,
Mariannal, aki Düsseldorfból származott. Idejében távozott
Bécsből a Wotruba házaspár is. Az író és a szobrász ismeretsége
egy bécsi felolvasóestről származott: az ifjú Elias Canetti
olvasott fel Káprázat című, akkoriban még kiadatlan
regényéből. Fritz Wotruba mutatta be Musilt Robert Lejeune
lelkésznek, aki számos további kapcsolatot közvetített.
Hét hónapja élt már Musil Genfben, mégis rendszeres
konfliktusokat okozott a főbérlőkkel és az idegenrendészettel
az, hogy még mindig Zürichben volt bejelentve. Valójában nem
létező külföldi bevételeire hivatkozott az író a hatóságokkal
folytatott huzavonában, de még most sem hanyagolta el magát:
mindig kifogástalanul öltözködött, ügyelt a testápolásra,
rendületlenül végezte szokásos tornagyakorlatait, és minden
reggel akkurátusan rendet rakott az íróasztalán. Évi hatezer
svájci frankból élt ebben az időszakban a Musil házaspár.
Amikor egy berlini ügyvéd közvetítésével megpróbálta
kipuhatolni, hogy lekerülhetne-e esetleg a tiltólistáról A
tulajdonságok nélküli ember, egyik levelében árja származása
mellett arra hivatkozott az író, hogy 1916-ban szót emelt már az
Anschluss érdekében.
Robert Musil utolsó nyilvános fellépésére Winterthurban
került sor: húsz érdeklődő érkezett mindössze a felolvasásra,
köztük az író ismerősei. A mecénás és műgyűjtő Oskar
Reinhardt viszont nem jelent meg az eseményen, de küldött
legalább száz frankot a meghívó egyesület által felajánlott,
ugyancsak száz frankos honoráriumot kiegészítendő.
Musil utolsó lakhelye az egyik genfi kisdedóvó területén volt,
pedig ki nem állhatta a gyermekzsivajt. Alighanem éppen
tornagyakorlatokat végzett 1942. április 15-én, amikor
összeesett. Ki tudja, miféle élet reményében igyekezett
megőrizni az életerejét. Végül csakugyan maga alá temette
Musilt, aki valamiféle belső költészet kifejeződésének tekintette
az életet, a lehetséges, de célba soha nem érő regényfolytatások
lavinája. Az író holttestét elhamvasztották, hamvait szétszórták
a szélbe. Számos esztétikai, filozófiai és kortörténeti rejtéllyel
szembesítette utókorát ez a töredékes, mégis monumentális
„mű”, ha ugyan helytálló itt ez a fogalom. És mégis Musil
regénytöredéke volt a legátfogóbb, jóllehet közvetett kísérlet az
osztrák dráma megértésére: annak megértésére tehát, hogy
hogyan torkollik időleges önfeladásba egy bizonytalan identitás.

***

Hogy még nagyobb nyomatékot adjon az Anschluss elleni

tiltakozásának, Joseph Roth lemondott hadnagyi rangjáról. Igaz,
hogy mindössze őrmesterségig vitte az I. világháború idején,
vagyis rég nem a valóságban élt már ekkor a Habsburg-mítosz
legfontosabb képviselője.
Nehéz természetű, kellemetlen ember volt Joseph Roth,
valóságos pióca, végső soron mégis szakadatlanul, ráadásul
ügyesen alkudozó üzletember – legfőképp pedig súlyos
alkoholista, aki kezdettől fogva az alkoholból merített ihletet, az
alkohol segítségével küzdötte le írói gátlásait. Hihetetlen
mennyiségű szöveget írt Roth – nem függetlenül az elfogyasztott
alkohol mennyiségétől –, de az a legfontosabb, hogy kiemelkedő
tehetségű elbeszélő volt: mondhatni függőségbe taszítják az
olvasót ennek az alkoholfüggő elbeszélőnek a történetei.
Eredetileg újságíró volt Joseph Roth: a Frankfurter Zeitung
franciaországi tudósítója, száguldó riporter Közép-Európában,
Dél-Franciaországban, de Galíciában is, ahonnan a felmenői
elszármaztak. És nemcsak éles szemű megfigyelő, nemcsak jó
tollú újságíró volt, hanem képes volt éleslátó véleményalkotásra
is. („Hitler szerint a zsidók kommunisták, ezzel egyidejűleg
viszont bankárok is.”) Ennek ellenére hamarosan vágyakozva
megidézett álomvilágokba menekült nem csupán
elbeszéléseiben és regényeiben, hanem politikai
helyzetmegítéléseiben is. Így lett belőle legitimista, akit fontos
szövetségesüknek tekintettek a Habsburgok hívei – beleértve
magát Ottót, a trónkövetelőt is – Jóllehet senki sem tudhatta,
hogy csakugyan komolyan vette-e szerepét az állítólagos
hadnagy.
Ifjúkorában a császárság esküdt ellensége volt, és erre
alapozta később azt a jogát, hogy nosztalgiával gondoljon vissza
a monarchiára. És ez lett legfőbb, úgyszólván kizárólagos
irodalmi témája is. 1933-ban, amikor Németország elhagyására
kényszerült, Roth nem Bécsbe, hanem Párizsba költözött.
Látogatóként bukkant fel csupán az osztrák fővárosban,
utoljára pár nappal az Anschluss előtt, amikor Habsburg Ottó
megbízottjának adta ki magát, és találkozót kért Schuschniggtól
(amit a kancellár elutasított). Párizs volt Roth igazi életközege: a
Jardin de Luxembourg környékén, a Rue de Tournon bárjaiban
érezte leginkább otthon magát, de élt egy évig Nizzában, sőt
rövid ideig Marseille-ben és Amszterdamban is, ahol
kapcsolatokat tartott fenn az emigráns könyvkiadókkal. A
legfontosabb kapcsolat azonban Stefan Zweighez fűzte az írót,
akitől anyagi támogatást is kapott. Roth küldött olykor némi
pénzt feleségének, akit az egyik bécsi pszichiátriai intézetben
ápoltak, Franciaországban viszont előbb a két gyermeket nevelő
színésznő, Andrea Manga Bell, később Irmgard Keun írónő volt
az élettársa, aki ugyancsak nem vetette meg az alkoholt. Úgy
tűnik, hogy Joseph Rothnak egyre kevésbé volt szüksége a való
világra.
Egyes barátai és kollégái rendszeresen szemrehányást tettek
az írónak. Közéjük tartozott a Sanaryban élő Ludwig Marcuse,
aki ki nem állhatta Roth nosztalgiáit, és nem egyszer a fejére
olvasta: „Dühös vagy a haladás évszázadára, mert átvert téged
is, így hát fennen dicséred azt, ami korábban volt. Műfogásnak
nem rossz, az kétségtelen. De hát miféle társaságba keveredsz
ezzel a műfogással?”
 1935-ben, amikor szorosabb kapcsolatba került a
legitimistákkal, a következőképpen tett hitet az író Ausztria
mellett a Der christliche Ständestaat (A keresztény hivatásrendi
állam) című lapban, egy kritikára válaszolva: „Nem
kényszerűségből élünk ebben a »kis alpesi országban«.
Továbbra is azt a nagyszerű gondolatot képviseljük, amelynek
híján egyetlen hétig sem maradhatna fenn ez a »kis alpesi
ország«! Nem »hazafias«, hanem már-már vallásos gondolat az
»osztrák gondolat«. Nem »a másik német állam« vagyunk,
hanem az első, úgyszólván: a legelső német és nemzetek feletti és
keresztény állam!”
Annyi biztos, hogy nem a köztársaság megerősítését szolgálták
az efféle gondolatok – éppen ellenkezőleg. Roth mindazonáltal
úgy vélte, hogy a múlthoz fűződő viszony nélkül
elképzelhetetlen, életképtelen maga a köztársaság is:
olyasvalamihez ragaszkodott tehát, ami nem létezett többé, és
olyasvalamiben hitt, ami sem addig, sem pedig később nem vált
valóra. Elképzelhetőnek tartotta az író még a katolikusok és a
zsidók közötti kiegyezést is, feltéve, hogy a „gazdanépek”
feladják antiszemitizmusukat, és nem akarják többé „kivetni
magukból a zsidókat”.
A kapucinus kripta című regényében teljesítette ki Joseph Roth
a maga Habsburg-mítoszát: egy kallódásra ítélt férfi története
ez a könyv, amelynek cselekménye 1938 márciusában ér véget.
Egyik regényének pedig már 1927-ben a Flucht ohne Ende (Vég
nélküli menekülés) címet adta az író, nyilván nem véletlenül,
hiszen az ő menekülése sem ért véget soha, legalábbis erről
tanúskodnak barátja és kollégája, Soma Morgenstern életrajzi
feljegyzései. Morgenstern közvetlenül az Anschluss után előbb
Párizsba, majd az Egyesült Államokba menekült. Minden
nagyobb pályaudvaron ellenőrizték az utasokat, sőt egyeseket
előállítottak és kikérdeztek március 13-án, amikor vonatra
szállt, és elindult Bécsből – Linzet, Hitler aznapi tartózkodási
helyét kivéve, ahol nem került sor efféle zaklatásokra.
Azért szegődött a hivatásrendi állam hívéül Joseph Roth, mert
úgy gondolta, hogy ez az állam védelmet nyújt a fasizmus ellen,
és mert – amint erről elbeszélései is tanúskodnak – megfelelt
személyes ízlésének a múlt glorifikálása. Magát Schuschniggot
nem tartotta ugyan különösebben sokra az író, mégis szónoki
mesterműnek minősítette a kancellár 1938. február 24-én
elmondott beszédét. Roth, aki aznap érkezett Bécsbe, rá akarta
volna beszélni Schuschniggot, hogy adja át a hatalmat
Habsburg Ottónak, de csak Michael Skrubl, az 1933-ban
rendőrkapitánynak kinevezett egykori író fogadta a kancellár
helyett, és azt tanácsolta neki, hogy mielőbb távozzon az
országból. És március 9-én, három nappal a német csapatok
bevonulása előtt Joseph Roth csakugyan örökre elhagyta
Ausztriát.
A következőképpen vonja meg a mérleget A kapucinus kripta
egyik szereplője: „Ausztria nem állam, nem haza, nem nemzet.
Ausztria vallás.” Nagy tisztelője volt az író Habsburg Ottónak,
akit „császári apostoli felség”-nek nevezett.
Lényegében véve fikció, álom, nem e világról való illúzió volt
Roth Habsburg-mítosza. És kiváltképp életének kései
szakaszában magára a szerzőre is igaz volt az, amit a regény
főszereplője, Trotta mond magáról: idegen volt az emberek
között, „hontalanként” bolyongott az élők világában. De mivel
irodalmi formát adott neki, mégis megőrizte a múltba vetett
hitet.
Egyre romló egészségi állapota ellenére egészen élete végéig
nem hagyta abba Roth az írást. Olyan csodálatos művek
kerültek még ki a keze alól, mint például A szent korhely
legendája. 1939-ben halt meg az író rövid kórházi kezelés után.
Olyan vénséges, olyan elgyötört benyomást keltett élete utolsó
napjaiban, mint maga a császár, mintha egy másik, egy rég
letűnt világból maradt volna itt, pedig negyvenöt éves volt
csupán.

***

Hermann Broch azok közé tartozott, akik nem vették elég

komolyan saját baljós előérzeteiket. 1933-ban sem voltak már
illúziói Hitlert illetően, mégsem hagyta el az országot: még
mindig abban reménykedett, hogy a nyugati hatalmak végül
úgyis megvédelmezik majd Ausztriát. A háború után pedig a
veszély csáberejére hivatkozott, jóllehet ebben az esetben a
pusztulás élvezetéről beszélhetnénk inkább.
Hermann Brochot, aki nem Bécsben, hanem Altausseeben,
Stájerország északi szegletében élt, 1938. március 13-án
letartóztatták. Alighanem valamiféle bosszúról volt szó: Négy
géppisztollyal felfegyverkezett, horogkeresztes karszalagot
viselő fiatal náci kereste fel az írót, aki kommunista hírében állt
a faluban, mivel előfizetett a Das Wort című, Moszkvában
megjelenő irodalmi lapra. Éppen reggelihez terített Broch
házvezetőnője, Angela Zand, amikor berontott a házba a négy
suhanc, és Bad Ausseebe, a járásbíróság épülete mellett álló
szűkös fogdába hurcolta az írót.
Angela másnap engedélyt kapott, hogy papírt és írószereket,
továbbá egy megkezdett kéziratot vigyen a fogdába. Broch
közös cellában raboskodott két másik férfival, úgyhogy egyikük
mindig kénytelen volt a földön aludni, a zárkában ugyanis két
priccs volt csupán. Azt viszont engedélyezték neki, hogy
levelezőlapokat küldjön, írhatott tehát Annemarie Meier-
Graefének is, aki Dél-Franciaországba, Saint-Cyrbe emigrált.
Értesítsen a letartóztatásáról másokat is, kérte Broch a
kedvesét, akivel 1936-ban, egyik bécsi látogatása alkalmával
ismerkedett meg.
Mivel Broch gyomorbajban szenvedett, és emésztési
panaszokkal küszködött, engedélyezték, hogy külön vajas
zsemlét hozasson magának, amit megosztott rabtársaival.
Rettentő látomásait „Erzählung vom Tode” (Elbeszélés a
halálról) című kéziratában rögzítette. Főként hangokról esik szó
ebben szövegben: egymással összegabalyodó, a múltból és a
jövőből, az életen túlról áthallatszó hangokról. Ebből a magból
fejlett ki a következő, embert próbáló hónapok során Broch
nagyregénye, a Vergilius halála, amely ilyenformán az író
élményeinek közvetett tükreként is olvasható. A regény későbbi
változataiba beépültek szerzőjének a fogság alatti víziói és
tapasztalatai is: írónak lenni világvége-helyzetben, egy kultúra
letűnése az író tudatában. Erich Dumann kormánytanácsos,
Bad Aussee bírája mentette ki Brochot szorult helyzetéből:
egész egyszerűen szabadon bocsátotta, mivel politikailag
veszélytelen magántudósnak tartotta.
Április első hetét Bécsben töltötte az író, de jelentkeznie kellett
a rendőrségen. Pedig jobban járt volna talán, ha nem a
fővárosban, hanem Bad Ausseeben, a fogdában éli meg ezt a
vérgőzös időszakot.
Bécsi otthonában, a Gonzagagasséban csak ritkán tartózkodott
az ötvenkét éves író, aki előbb egy magánklinikán, később
Jadwiga F. Judd lakásán keresett menedéket. A bécsi születésű
Jadwiga F. Judd zsidó volt ugyan, de egy amerikai férfival kötött
korábbi házassága révén amerikai útlevéllel rendelkezett, ez
pedig védelmet jelentett számára. A vendégeskedésből
hamarosan szerelmi viszony lett, és szóba került a házasság is.
Nem egy nőnek megígérte Broch – úgymond a mértéktelen
levelezés nemkívánatos mellékhatásaként –, hogy elveszi
feleségül.
 Hetekig küzdött az író egy angol, francia vagy amerikai
vízumért, de soha nem sikerült dűlőre vinnie a dolgot, mivel
mindig hiányzott egy-egy dokumentum, vagy éppen lejárt
valamelyik szükséges igazolványa. Viszonylagos biztonságban
érezte még magát Broch a Schwarzenbergplatz és a
Schubertring sarkán üzemelő Promenaden-Caféban, de
nemegyszer órákig utazott céltalanul a városi vasúton, hogy
elrejtőzzön: hontalanná vált tehát immár Bécsben is. A szó
szoros értelmében undort keltettek benne a körülötte zajló
események: „hányingerkeltőnek” találta a nácik által megszállt
Bécset, és tényleg gyakran elhányta magát. „A legszörnyűbb
Hitlerhez kötődő élménye” ez a sorozatos rosszullét volt,
mondta később.
Írni jóformán képtelen volt Hermann Broch a várakozás
nehéz heteiben. De július 20-án megkapta végre az angol
vízumot, úgyhogy 24-én elindult az asperni repülőtérről
Rotterdam érintésével Croydonba, ahová hétórás utazás után
szerencsésen megérkezett. Mindössze húsz birodalmi márkát
vihetett magával a száműzetésbe. Nem sokat javult Broch
állapota 1944-ben sem, amikor sikerült végre befejeznie a
Vergilius halálát. Sok más emigráns szerzőhöz hasonlóan ő is
abban reménykedett, hogy megkapja a Nobel-díjat – mindhiába.

***

1937 novemberének egyik utolsó napján Alma Mahler-Werfel

felkeresett egy tenyérjóst, aki azt jövendölte neki, hogy
ötvenkilenc éves korában el fogja hagyni Bécset, és férjével
együtt egy másik országba költözik. Aligha hitte el az asszony
akkoriban, hogy csakugyan ez a jövő vár rá.
 Nehezére esik az embernek, hogy személyes tragédiát
emlegessen Alma Mahler-Werfel esetében, hiszen túlontúl
groteszk alakként lép elénk ez az asszony már a kortársak
leírásaiban is. Pedig számos erre utaló mozzanat akad az
életében: előbb betiltották első férje, Gustav Mahler
kompozícióit, és elveszítette két gyermekét, végül pedig
emigrációba kényszerült. A számtalan anekdota, amely Alma
Mahler-Werfel alakjához kapcsolódik, alkalmasint arra való
csupán, hogy valamivel derűsebb képet fessen a sötét korról,
amelyben élt.
Házasságait, illetve szerelmi kapcsolatait mindig is eszköznek
tekintette, és társadalmi céljai szolgálatába állította ez az
asszony, aki – másokat eszközként használva – végül olyan
befolyásra tett szert a politikai és a művészeti életben, mint
amilyennel még a párizsi társaságban is csak kevés hölgy
rendelkezett. Idősebb vetélytársnőjén, Berta Zuckerkandlon is
sikerült felülkerekednie 1931-ben, amikor villát vásárolt a Hohe
Wartén, a XIX. kerületben, egy Döbling közelében álló, több
mint kétszáz méter magas dombon.
Tulajdonképpen Alma Mahler-Werfel indította el pályáján
Franz Werfelt, a későbbi sikerszerzőt, Werfel ugyanis az ő
rábeszélésére hagyott fel az expresszionista lírával, és kezdett el
történelmi, illetve kortárs témájú regényeket írni. És nem
véletlenül tartozott Franz Werfel is a Zsolnay Verlag szerzői
közé, hiszen Alma Mahler-Werfel szorgalmazta ennek a
kiadónak a megalapítását is annak érdekében, hogy ne
szoruljanak többé német kiadókra az osztrák írók.
A hivatásrendi állam egyik legfontosabb tartópillérévé vált a
Werfel házaspár. Franz Werfel kiélhette végre a maga katolikus
komplexusát, és mint a hitről – pontosabban az elveszett hitről
– író szerzőt kegyeibe fogadta, támogatta és kitüntette a
rendszer, nagyvonalúan szemet hunyva ifjúkorának forradalmi
tévelygései felett. Alma, aki harmadik házasságában másodszor
ment feleségül zsidó férfihoz, rosszabb pillanataiban erősen
hajlamos volt az antiszemita kirohanásokra, igaz, inkább a
múló hangulat, mintsem a meggyőződés okán. Alma Mahler-
Werfel és Franz Werfel házassága valóságos bulvárkomédia
volt. Miközben Anna, a lánya Schuschnigg kancellár szeretője
volt, jó néhány szeretőt tartott maga Alma Mahler-Werfel is:
közéjük tartozott többek között Johannes Hohnsteiner atya, a
kancellár közeli barátja és Innitzer bíboros jobbkeze. Werfel
pedig szemet hunyt a dolog felett. A kancellárhoz intézett egyik
levelében Hohnsteiner támogatta Alma intrikáját az Opera
igazgatója, Weingartner ellen, akit végül csakugyan leváltottak.
Alma Mahler-Werfel, Franz Werfel és Johannes Hohnsteiner
együtt látogatta meg Thomas Mannt Zürichben, és teázás
közben mindannyian aláírtak egy Schuschniggnak címzett
képeslapot.
Almára bizonyos mértékig vonzó hatást gyakorolt a nácik
katonás viselkedése: 1937 októberének végén, amikor Berlinben
járt, pozitívan nyilatkozott az ott tapasztalt fegyelemről, illetve
az általános mozgósításról. A spanyol polgárháború idején az
asszony védelmébe vette Francót, miközben Franz Werfel a
köztársaságiak oldalára állt: polgárháború amott, házastársak
háborúskodása emitt. Alma Mahler-Werfel mostohaapja, a festő
Carl Moh a nácik naiv híve volt.
Amikor berendezkedett villájában a Hohe Wartén, és nála
vendégeskedett az előkelő bécsi társaság, mindenekelőtt a
politikai élet színe-virága, Alma Mahler-Werfel úgy érezhette,
hogy végre győzedelmeskedett Berta Zuckerkandl felett. Franz
Werfel azonban, akinek jogdíjaiból a villát vásárolták, a városra
nyíló pompás kilátás ellenére sem érezte jól magát a birtokon,
és ha csak tehette, inkább Breitensteinben dolgozott.
 1937-ben Alma a ház eladása mellett döntött. Rendeztek még a
kertben egy utolsó, egészen másnap reggelig tartó szüreti
mulatságot: politikusok, miniszterek és arisztokraták mellett
jelen volt jó néhány művész is, többek között Carl Zuckmayer,
Bruno Walter, Ödön von Horváth, továbbá a rendező Ernst
Lothar és felesége, Adrienne Gessner. Szüreti zene szólt,
pezsgőztek és bólét ittak a vendégek az illatozó kert erotikus
atmoszférájában, Alma valósággal tündökölt a háziasszony
szerepében, úgyhogy mindenki megfeledkezett a közeledő
katasztrófáról. Mégis eluralkodhatott a vendégseregen
valamiféle titkolt kétségbeesés, ugyanis rengeteg ital fogyott:
Werfel végül beleesett a kerti tóba, Zuckmayer pedig a
kutyaólban aludta ki magát. A holmiját is összecsomagolta már
addigra a Werfel házaspár: egyelőre szállodába akartak
költözni, azt viszont nem sejtették még, hogy hamarosan
emigrációba kényszerülnek.
1937 őszén Max Reinhardt visszatért Amerikából Bécsbe, hogy
színpadra állítsa a Burgtheaterban Franz Werfel új, Egyetlen
éjszaka című színdarabját. Szellemekké változnak át, vagyis
„lelki alakot” váltanak hús-vér emberek mindszentek
éjszakáján ebben a kísérteties darabban, amely – valamiféle
újjászületés reményét sugallva – a hamarosan elkövetkező
búcsúzásokat vetíti előre talán. Mindenesetre átütő sikert
aratott ez a rejtélyes darab, amely egyszersmind Reinhardt
utolsó rendezése volt hazájában. 1938 márciusában, az
Anschluss idején újra Amerikában tartózkodott már a rendező,
és Werner Krauß közvetítésével kapta azt az ajánlatot, hogy
„tiszteletbeli árjává” nyilvánítják, de nem kívánt élni a
lehetőséggel. A tulajdonában álló Leopoldskron-kastélyt ezt
követően elkobozták, és vendégházként üzemeltették a
Salzburgi Ünnepi Játékok idején. Az ily módon emigrációba
kényszerült rendező pedig Los Angeles és New York között
ingázott egészen 1943-ig, amikor váratlanul meghalt.
Oskar Kokoschka, Alma Mahler-Werfel egykori szeretője már
a 30-as évek elejétől fogva többnyire Prágában élt, és rövid
látogatásokat tett csupán Bécsben. A festő kilenc művét
állították ki a nácik az „Elfajzott művészet” címmel
megrendezett, 1937-es müncheni kiállításon. 1938 őszén,
amikor Prágában is válságosra fordult a helyzet, Kokoschka
cseh élettársával együtt Angliába menekült, és ott is maradt
egészen a háború végéig: ott festette meg 1942-ben Anschluss –
Alice csodaországban című képét, Bécs pusztulásának, illetve az
ész bukásának és a sötét kor beköszöntének allegóriáját.

1938 márciusában éppen Olaszországban tartózkodott a Werfel

házaspár. Franz Werfel nem is tért haza a kritikus napokban,
Alma viszont Bécsbe utazott, hogy előkészítse a menekülést:
pénzt varrt be övekbe, magához vette Bruckner és Mahler
néhány kéziratos szerzeményét, illetve az ékszereit. Alma
Mahler-Werfel március 12-én vonattal Prágába utazott, miután
eltöltött még egy éjszakát Hollnsteinerrel egy szállodai
szobában, ezt követően pedig Magyarországon és Jugoszlávián
keresztül eljutott előbb Triesztbe, majd Milánóba, ahol már várt
rá a férje. Milánóból együtt utazott tovább a házaspár előbb
Franz Werfel húgához, a Zürichi-tó partjára, majd Párizsba.
Éppen azon a napon, 1938. június 1-én érkeztek meg a francia
fővárosba, amikor Ödön von Horváthot halálra sújtotta egy
faág.
Werfel Londonba készült, de mivel Alma túlságosan hidegnek
és nedvesnek találta az ottani klímát, végül – Párizs és Sanary-
sur-Mer között ingázva – Franciaországban maradt a házaspár.
Alma szeretőjét, Hollnsteinert, Schuschnigg bizalmasát
letartóztatták, és néhány hónapra a dachaui koncentrációs
táborba internálták, végül azonban szabadon engedték. Később
meg is házasodott a férfi.
1940 szeptemberében drámai körülmények között menekült
el a Werfel házaspár a megszállt Franciaországból, és az
Egyesült Államokban folytatta az emigránséletet. Franz Werfel
továbbra is sikerszerző maradt, és mit sem változtatott korábbi
álláspontján: „Nem valamiféle fényűző időtöltés a művészet,
hanem – éppen ellenkezőleg – az idő foglyul ejtése azért, hogy
elűzzük a halált.”
Franz Werfel 1945-ben, nem sokkal a háború vége után
meghalt. Alma Mahler-Werfel, aki fiatal szeretőket tartott még
nyolcvanéves korában is, New Yorkba költözött Los Angelesből,
és legendás alakká vált. Barátja, Friedrich Torberg egy
Amerikában élő osztrák emigráns segítségével kigyomlálta az
asszony visszaemlékezéseiből az antiszemita kitételeket. Pedig
éppen ellentmondásossága teszi különösen érdekessé ezt a
temperamentumos nőt, aki egy egész évszázad fontos tanúja
volt.

***

Gyakran hallani elvetélt költőkről, Friedrich Torberg azonban

elvetélt futballista volt. Annál nagyobb sikereket ért el viszont
íróként és vízilabdázóként, ráadásul ő írta meg Die Mannschaft
(A csapat) címmel a világ első vízilabda-regényét. Túl sok
gyerek jelentkezett a Hakoah, a legnépszerűbb bécsi zsidó
sportklub futballcsapatába, úgyhogy a tizenhárom éves Fritz
Kantort – így hívták Torberget, mielőtt felvette írói álnevét – az
úszókhoz irányították. Huszonnégy éves volt Torberg, amikor
felvette a cseh állampolgárságot.
 Friedrich Torberg, aki jó érzékkel tapintott rá korának nagy
kérdéseire, huszonkét éves korában vált népszerű íróvá A
Gerber érettségije című gimnazistaregényével, és az irodalom,
illetve az újságírás között ingadozó szerzők közé tartozott:
mindkettőre szüksége volt ugyanis a megélhetéshez. Torberg
személyes hangvételű, kritikus szellemű versei részben Erich
Kästner modorában íródtak, de hajlékonyabbak,
szellemesebbek a német költő műveinél.
Egy előadás miatt Torberg éppen Prágában tartózkodott 1938
márciusában, így a rádióból értesült a Bécsben zajló
eseményekről, jóllehet az adást egyfolytában zavarták. Egyik
barátjával az éjszaka kellős közepén a Masaryk-pályaudvarra
sietett az író, de egyetlen Bécsből érkező utast sem talált a
vonatokon. Az egykori sportolót, akinek sikerült eljutnia
Svájcba, majd Párizsba, szerencsére katonai szolgálatra
alkalmatlannak nyilvánították, így nem kellett osztoznia a cseh
légió tragikus pusztulásában, amely kilátástalan harcot vívott
1940-ben a francia hadsereg oldalán a Wehrmacht ellen.
Torberg a hollywoodi filmstúdiókban próbált szerencsét, de
nem járt sok sikerrel, mivel az emigrációban is makacsul
ragaszkodott európai attitűdjéhez. Így aztán hamarosan
visszatért Bécsbe a háború vége után, és Die Tante Jolesch
(Jolesch néni, 1975) címmel megírta leghíresebb, a kávéházi
kultúrának és jó néhány kortársának emléket állító könyvét.
Másképp fest azonban az „elsüllyedt város” – így nevezte
Torberg az Anschlusst megelőző időszak Bécsét – az Auch das
war Wien (Ez is Bécs volt) című, posztumusz megjelent
regényben, amelyet az emigrációban írt még a szerző: a
megszállt országból való menekülés története ez a könyv, olyan
sorsot beszél el tehát, amelyet magának Torbergnek nem kellett
személyesen elszenvednie.
 Jó néhány szövegében tematizálta Friedrich Torberg –
nemegyszer polemikus éllel – az emigráció, illetve a zsidóság
tapasztalatát, akár az ár ellen úszva is. De hogyan is
prédikálhatott volna megbékélést, ha emigráns lévén egy
történelmi sebre utalt már a puszta létezése is? Ennek ellenére
számos elismerésben és kitüntetésben részesült az író, aki végül
díszsírhelyet kapott a bécsi Központi Temetőben. Élete vége felé
mindazonáltal ismét sokan félreismerték Torberget: Efrájim
Kishon szatíráinak rendkívül sikeres fordítójaként úgyszólván
izraeli kollégájának tolmácsát látták benne, pedig valójában
rengeteg saját nyelvi leleménnyel gazdagította Kishon humorát.

***

Torberghez némileg hasonló író, de merőben másféle

személyiség volt a jóval idősebb Alfred Polgar, aki nem szerette,
ha akár dicséretképpen is „a kis formák mesterének” nevezik,
hiszen nagyratörő irodalmi ambícióikat táplált. Bármiképpen is
vélekedjünk róla, mégiscsak a tárca volt a kornak és a
médiumnak leginkább megfelelő köztes a műfaj a két
világháború között, Polgar pedig kritikus, öntörvényű
szellemben írt. „Nem igazán illik egy olyan emberhez, aki
mindig a Duna árja ellenében úszott, az, hogy védelmébe veszi
ezt a folyót – pedig végső soron igazi »kincseknek« kelt a
védelmére, mivel jobban látta őket azoknál, akik elvhűen
mindig együtt úsztak az árral” – ezekkel a szavakkal méltatta
kollégáját 60. születésnapján Karl Kraus, a Die Fackel című
folyóirat utolsó számában.
Csakugyan az ár ellen úszott Alfred Polgar már 1914-ben is,
hiszen azon kevesek közé tartozott az írók körében, akiket nem
ragadott magával a háborús hisztéria. Jó néhány műfajban
kipróbálta magát Polgar, a kis formáktól kezdve az igényes
publicisztikán keresztül egészen a színikritikáig és az életrajzig,
az 1920-as évek elején pedig humoros jeleneteket írt közösen
Egon Friedell-lel, és nem egy mondata szállóigévé vált:
„Pontosan annyira német Ausztria, mint amennyire kék a
Duna.”
Azok közé az osztrák szerzők közé tartozott Alfred Polgar,
akik komoly sikereket arattak Berlinben 1933 előtt. Aztán jött az
első, majd 1938-ban a második menekülés: még éppen idejében
felszállt az író a Zürichbe induló éjjeli vonatra, így nem kellett
átélnie az Anschlusst követő hisztériát. A svájci szerzők persze
tiltakoztak az országba menekült költők és írók ellen, pedig az
újonnan érkezettek nem veszélyeztették pozícióikat az ottani
tájirodalomban.
Párizsban valamivel jobban érezte magát Polgar, már csak
azért is, mert hivatalos kapcsolatainak köszönhetően nem
nyilvánították „ellenséges külföldi személlyé”, vagyis nem
internálták. Amikor azonban a Wehrmacht megszállta
Franciaországot, valóságos drámát kellett megélnie Marseille-
ben, illetve a spanyol határon: végül amerikai vezetők
segítségével, gyalogszerrel kelt át a Pireneusokon, és
Lisszabonban hajóra szállt az Egyesült Államok felé. A szíve
mélyén mindvégig európai maradt Alfred Polgar, jóllehet
amerikai filmstúdióknak dolgozott, és felvette az amerikai
állampolgárságot. De biztonságos távolságot tartott Bécstől még
akkor is, amikor visszatért Európába: Zürichben telepedett le,
és ott is helyezték örök nyugalomra.
Az 1938 előtti bécsi szellem szívmelengető emlékezete is
belevegyül az Alfred Polgar nevét mindmáig körüllengő
ragyogásba, és mivel hatása soha nem korlátozódott
szülővárosára, méltán nevezhetjük ezt az írót „világosztráknak”
a szó musili értelmében.
 ***

A kávéházi irodalom bécsi hármashangzatában Alfred Polgaré

volt az előkelő, Friedrich Torbergé a sportos és bizalmas, Anton
Kuhé (1890–1941) pedig a marón keserű, epés, közvetlenül
politikus hang. Kollégáival ellentétben Kuht nem fűtötte
különösebb irodalmi becsvágy, jóllehet kijelentette, hogy
hosszas gondolkodás eredménye az is, ha nem ír valaki. Prága,
Bécs és Berlin háromszögében élt ez a szerző: Prágából
származott a családja, ott dolgozott újságíróként már nagyapja
és apja is; Bécsben született, apja ott lett a Neues Wiener
Tagblatt főszerkesztője; Berlinben pedig sziporkázóan
szellemes, improvizált konferanszokkal szórakoztatta a
közönségét. Vezetékneve (Kuh, azaz ’tehén’) lapos viccelődésre
késztette nem csupán ellenségeit, hanem még barátait is,
úgyhogy amikor bemutatkozott, rendszerint gyorsan
hozzátette: „Elsütötték már az összes viccet.” Az összeset, egyet
kivéve, amelyet emigrációja idején maga az író agyalt ki,
mondván: „Eddig a bécsi Kuh (tehén) voltam, újabban viszont a
párizsi cul (szamár) vagyok.” Anton Kuh legfőbb tehetsége azóta
is közszájon forgó aforizmáiban nyilvánult meg: „Nem muszáj
rögtön a tárgyra térni, személyeskedhetünk is”; „A szellem az
agyat a dolgoktól elválasztó távolság légvonalban mérve”; „Az
eszme: gyakorta vitatott tárgya a plágiumpereknek”; „Nem más
a melankólia, mint honvágy önmagunk után”.
Anton Kuh pacifista volt, kivéve akkor, ha Karl Krausra
terelődött a szó: Kraust ugyanis szakadatlanul támadta, és hol
„Zarathustra majmának”, hol „az intelligencia plebejusának”
titulálta. 1914-ben Kuh felemelte szavát a háború ellen, 1918-
ban Werfellel és Kischsel együtt átélte forradalmi időszakát,
később a szexuális forradalmár Otto Gross hívéül szegődött, és
1925-től 1933-ig többnyire Berlinben, később ismét Bécsben élt.
Nagyszerű vitázó, született gúnyolódó volt Anton Kuh, aki
beérte a kis formákkal, a publicisztikával, az esszével, a
rögtönzött, szóbeli előadással, és inkább a nagy elődöktől
fennmaradt aforizmák összegyűjtésének szentelte idejét
ahelyett, hogy irodalmi ambíciókat dédelgetett volna.
Éles politikai megnyilatkozásai, illetve zsidó származása miatt
már 1933 óta közvetlen veszélynek volt kitéve: 1937-ben,
Salzburgban például megpróbálták átcsalni a német határon,
hogy elrabolják. Prága és Bécs között ingázott 1938
februárjában és márciusában az író, akit a nácik ausztriai
hatalomátvételére kidolgozott Tavs-terv, illetve az, hogy
Schuschnigg kormánya megpróbálta eltussolni az ügyet, arra
késztetett, hogy megpróbálja megmenteni a hazáját: „Bele
akartam avatkozni a világpolitika játszmáiba, és irodalmár
létemre belevetettem magam a politika áradatába.”
Alma Mahler-Werfel kapcsolatai révén csakugyan sikerült is
Kuhnak kieszközölnie egy találkozót Pernter oktatási
miniszterrel, és megpróbálta rávenni a politikust, hogy hagyják
szabadon beszélni a rádióban Karl Seitzet, Bécs februárban
letartóztatott egykori polgármesterét, a
legmegvesztegethetetlenebb szociáldemokratát, aki
mozgósíthatja a munkásságot. Valóra vált tehát az irodalmár
álma: beszélhetett a miniszterrel. Csakhogy nemsokára
titokzatos küldönc érkezett a politikushoz, és ezzel vége szakadt
a beszélgetésnek. Azt persze már ez alatt a néhány perc alatt is
megértette Kuh, hogy kilátástalan vállalkozásba fogott, felszállt
tehát a Prágába induló déli vonatra: ez volt a legutolsó olyan
szerelvény azon a gyászos emlékű március 11-én, amely
ellenőrzés nélkül haladhatott át a határon.
A következőképpen vigasztalta magát Anton Kuh, amikor
elindult a párizsi, majd a New York-i emigrációba: „Tarhálókra
végül is mindenütt szükség van.” Amerikai emigrációja idején
Anton Kuh hozzáfogott a zsidó hagyományok alapos
tanulmányozásához, de soha nem adta fel a „produktív
tapintatlankodás” módszerét. „Hitler túlélésének
művészetében” viszont – így hangzott egyik előadásának Max
Pallenberget idéző címe – végül is csődöt mondott a szerző:
szívinfarktus végzett vele 1941-ben.

***

Sorsuk nemcsak a könyveknek van, hanem a

könyvkereskedőknek is: Martin Flinkeré például jellegzetes
monarchiabeli sors volt. Flinker, akinek apja katonaorvos volt,
Magyarországon született 1895-ben, de jogi doktorátusát már az
osztrák fővárosban szerezte. Mivel jobban érdekelte a kultúra,
mint a hivatali vagy a politikai karrier, a fiatalember kitanulta a
könyvkereskedést Hugo Heller mellett a bécsi Bauernmarkton.
Heller ugyancsak Magyarországról származott, és jelentős bécsi
személyiségek, többek között Sigmund Freud jó ismerőse volt.
Olyan könyvkereskedővé vált mellette Flinker is, aki kedvelte az
írókat, és Elias Canetti kivételével az írók is kedvelték őt. Azt
pedig senki nem tudta, hogy milyen okra vezethető vissza az
ellenségeskedés Flinker és Canetti között.
1929-ben alapította meg Flinker „Buchhandlung am
Kärntnertor” nevű könyvkereskedését: a bécsi irodalmi
könyvkereskedést. Csakis olyan vevőkkel foglalkozott Flinker,
akik pontosan tudták, hogy mit keresnek, azt viszont ki nem
állhatta, ha valaki a polcokon keresgél.
Rendszeres felolvasásokat is szervezett üzletében a
könyvkereskedő, és minden egyes alkalomra külön brosúrát
készíttetett a műről és szerzőjéről szóló információkkal, sőt
olykor az adott szerző még publikálatlan szövegeivel. Bécsi
időszakában is kapcsolatban állt már Flinker Thomas Mann-nal,
és 1938-ban, Zürichben tovább mélyült, 1950-ben, Párizsban
pedig újra felvirágzott ez a kapcsolat.
1938 márciusában Flinker habozás nélkül elszánta magát a
menekülésre, és magával vitte Karl nevű fiát is. Felesége
azonban nem volt hajlandó velük tartani, visszatért inkább
Csehországba, a családjához: végül mindannyian odavesztek a
holokausztban.
Zürich volt a száműzetés első állomása Martin Flinker és fia
számára: egy panzióban laktak a Seefeldstrassén, de hamarosan
továbbindultak Franciaországba. 1938. július 14-e előestéjén
érkeztek meg a felszabadultan ünneplő francia fővárosba:
annál nyomorúságosabban érezték persze magukat mint bécsi
menekültek. És később sem sikerült megkedvelniük Párizst,
ahol harmincezer osztrák menekült élt, úgyhogy 1939 tavaszán
Normandiába, Caenbe költöztek: itt járt gimnáziumba Karl
egészen a háború kitöréséig, amikor mindkettőjüket egy
Limoges mellett fekvő táborba internálták. Mivel a fiú nem
töltötte még be tizenhatodik évét, szabadon engedték, és
sikerült munkát szereznie a városban, sőt az egyik limoges-i
potentáttal is összebarátkozott, így apját is sikerült
kiszabadítania.
A német megszállás hírére kénytelenek voltak elhagyni
Franciaországot a menekültek. Flinker és fia csakugyan el is
jutott Bordeaux-ba, az utolsó Angliába induló hajót azonban
lekésték, úgyhogy Madrid felé vették az irányt, ahol barátaik
éltek. Leírhatatlan káosz uralkodott Bayonne-ban, a
határvárosban. Már-már álomszerű jelenetként emlékezett
vissza később Karl Flinker arra, hogy hogyan is sikerült
átjutniuk végül a spanyol határon: Megállt mellettük egy Rolls-
Royce, kiszállt belőle egy piros fejfedőt viselő férfi, és
megkérdezte, hogy hová tartanak. Madridba? Hiszen éppen oda
igyekszik ő is. Így jutottak át a határon egy magas rangú
katolikus egyházi méltóság autójában, aki diplomáciai útlevéllel
utazott
Vasúton jutott el Flinker és fia Madridból az Andalúziában
fekvő Algericasba, onnan pedig egy halászhajó kajütjében
elrejtőzve keltek át Tangerbe, a nemzetközi közigazgatású
marokkói városba, ahol két üres hordóban elrejtőzve szálltak
partra. Zsúfolásig tele volt menekültekkel a város, de volt ott
sok német katona is. Egy francia ellenálló látta el hamis
papírokkal a menekülteket, így vészelhették át a következő
éveket Tangerben egészen a háború végéig.
1945-ben mindketten visszatértek Párizsba, és az idősebb
Flinker – befolyásos politikus barátai, többek között Robert
Schumann külügyminiszter támogatásával – hamarosan
megnyitotta új könyvesboltját. Valóságos kulturális centrummá,
mi több: legendává nőtte ki magát ez a könyvkereskedés is,
legendás volt persze már maga a hely is, ahol működött: Quai
des Orfévres 68, mindössze néhány lépésnyire Franciaország
leghíresebb rendőrőrsétől. Felkereste ezt a könyvesboltot 1950-
ben Thomas Mann is, aki Flinker közbenjárására megkapta a
francia becsületrendet, ám Mann mégis csalódott volt, mivel
barátjával, Bruno Walterrel ellentétben, aki parancsnok lett, őt
csak a tiszti fokozatra méltatták.
Kilencvenegy éves korában halt meg Martin Flinker,
könyvkereskedésére pedig, ami hamarosan megszűnt, ma már
csak egy márványtábla emlékeztet. Fiával, Karllal ellentétben az
idősebb Flinker soha nem tért vissza Bécsbe, és visszautasított
minden vagyoni jóvátételt, mondván: „A végén még azt
hihetnék, hogy tényleg jóvátették valamit.”
 ***

Ari Rath családjának lakása Bécs IX. kerületében, a

Porzellangasse 9-es szám alatt volt, mindössze egyetlen
saroknyira Freudétól. Ari Rath szülei, Josef és Laura, Galíciából
származtak, apjának papíráru-kereskedése volt az osztrák
fővárosban, amelyet bátyjával, Jakob Frieddel együtt
üzemeltetett. A „Fried & Rath” nevet kapta a cég, mivel egy
bürokratikus tévedés folytán más-más nevet viselt a két fivér.
Jóllehet egyfolytában marakodtak, jó üzletemberek voltak a
cégvezetők, úgyhogy nemsokára már öt bérházuk volt
Berlinben (a nácik által elkobzott épületeket soha nem kapták
vissza a tulajdonosok). Ha nem is az ortodox előírások szerint,
de azért vallásos szellemben élt a család, és nem szakították
meg a kapcsolatot a Lemberg környékén élő rokonokkal sem.
Ötéves volt mindössze Ari Rath, amikor sokat betegeskedő,
depresszióban szenvedő édesanyja öngyilkosságot követett el.
Anyai nagyanyja a nevelőnőkkel együtt alapvető befolyást
gyakorolt a fiúra, és alaposan el is kényeztette. Bátyjához,
Maxhoz hasonlóan a IX. kerületi Wasa Gimnáziumba iratkozott
be Ari is 1934-ben. Az akkori oktatási miniszter, Schuschnigg
rendeletének megfelelően elkülönített keresztény és zsidó
osztályokba osztották be az iskola tanulóit. 1935. május 1-én a
Praterstadionba kellett vonulnia minden felső tagozatos bécsi
diáknak, miután jó előre begyakoroltatták velük a Dollfuß-dalt.
A család rokonai közül néhányan már 1935 őszén
kivándoroltak Palesztinába. Ari édesapja, aki 1936-ban újra
megnősült, Palesztinában járt nászúton második feleségével,
Ritával, és kedvező áron juthatott volna telekhez Tel Avivban,
de nem élt a lehetőséggel. 1937-es berlini utazása alkalmával –
ezt az utazást kapta ajándékba a bár micvájára – Arit roppantul
meglepte ottani rokonainak felhőtlen jókedve. Gyakran járt
Berlinbe bevásárolni a család, mivel kizárólag Németországban
költhették el a lakbérekből származó ottani bevételüket.
1938. március 13-án, amikor összetűzésekre került sor a nácik
és a Hazafias Front híveivel szövetkezett szociáldemokraták
között, Ari és fivére a Hazafias Front oldalára állt. Apjuk és
mostohaanyjuk Berlinben tartózkodott aznap, de hamarosan
mindketten visszatértek Bécsbe.
1938. március 22-én kezdődött meg újra a tanítás az iskolában
a március 11-én elrendelt szünet után. A némettanár elnézést
kért a diákoktól, hogy kénytelen horogkeresztes karszalagot
viselni. A zsidó osztályokat részben az épületen kívül helyezték
el, mivel tanulóik létszáma megnőtt. A keresztény háztartási
alkalmazottak nem dolgozhattak tovább Ari zsidó családjánál,
apjának üzletét pedig árjásították, és autóját elkobozták.
Szívesen átvette volna a járművet a garázs egyik alkalmazottja,
az ügyben eljáró náci komisszár azonban magasabb
rendfokozatot viselt nála, és magának követelte a kocsit. 1938
májusában további háromezer zsidó kereskedővel együtt
letartóztatták, és előbb Dachauba, majd Buchenwaldba
hurcolták Ari apját. Súlyos betegen élte túl a koncentrációs
tábort, élete utolsó időszakában tolószékbe kényszerült, és
1946-ban, New Yorkban látta csak viszont a két fiát.
Jóllehet Angliába is eljuthattak volna az egyik
gyerektranszporttal, Ari és Max 1938 nyarán úgy határozott,
hogy megpróbálnak inkább kivándorolni Palesztinába. A
jelentkezőknek csak a negyede kapta meg a lehetőséget, nekik
azonban szerencséjük volt. Miután elbúcsúzott iskolatársaitól a
Schiffamtsgasséban, 1938. október 31-én Ari két barátjával
együtt hazaindult. Másnap kellett vonatra szállniuk Trieszt felé,
hogy onnan hajózzanak el Palesztinába. Csakhogy a sötét utcán
bekerítette, és előbb szidalmazni, majd ütlegelni kezdte őket a
Hitlerjugend egyik osztaga: Zsidókölykök! Zsidókölykök! Végül
egy „Hermann Göring Ócskavasgyűjtés” feliratú teherautóra
tuszkolták, és a Práterbe, egy hatalmas gyárépület elhagyott
udvarára vitték őket, hogy másnap reggel ócskavasat
válogassanak Lobauban, a Duna túlsó partján. Mivel teljesen
besötétedett már addigra, Ari és barátai a leszállás közben
támadt kavarodást kihasználva elmenekültek. Ari Rath így
végül nemsokára csakugyan egy kibucban élt, megtanult
héberül, és a Jerusalem Post – egészen 1990-ig az egyetlen angol
nyelvű izraeli lap – vezető munkatársa lett, életének utolsó
éveiben pedig sokat utazott szerte Németországban és
Ausztriában mint fontos kortörténeti tanúságtevő.

***

1938-ban volt esedékes Hans Robert Fliegel érettségi vizsgája,

akinek apja, Dr. Julius Fliegel az egyik leghíresebb bécsi
gyémántkereskedő volt. A család a Leopoldstadtban, a
Lassingleithnerplatz 3-as szám alatt lakott, és még 1937-ben is
Olaszországban vakációzott.
1938. január 7-én félrevonta Hans Robert Fliegelt egyik
osztálytársa, egy született Hohenlohe-Schillingsfürst herceg,
akinek apja elkötelezett náci, a Dresdner Bank
igazgatótanácsának tagja volt: azt a baráti tanácsot adta
Fliegelnek a fiú, hogy mielőbb távozzon Ausztriából. Amikor
elmesélte otthon az esetet, autoriter apja letorkolta Hans
Robertet, mondván: túlságosan fiatal ő még ahhoz, hogy efféle
tanácsokat osztogasson. Annak ellenére éberen nyomon követte
az események alakulását a fiú, hogy négy nehéz írásbeli
vizsgára – német, matematika, francia, latin – kellett
felkészülnie: látta a német utazási iroda előtt összegyűlt
tömeget, és nem kerülték el figyelmét az utcákon történt
atrocitások sem.
Március 13-án telefonált Hans Robert Fliegelnek az apja, és
ráparancsolt, hogy azonnal üljön taxiba, és siessen a központi
vámhivatalba, ahol különféle papírokat kellett kitölteniük. Hans
Robert ezután az amerikai nagykövetségre rohant vízumkérő
lapokért, apja azonban összetépte a papírokat attól tartván,
hogy a Gestapo menekülési kísérlettel fogja megvádolni. Dr.
Julius Fliegelnek ugyanis az első pillanattól fogva megtiltották,
hogy bármit is áruba bocsásson az értéktárgyai közül, és
nyomás alá helyezték azt követelve, hogy mondjon le teljes
vagyonáról, amit ingatlanokba, gyémántokba, ékszerekbe,
illetve külföldi valutákba fektetett.
A Wotruba nevű ügyvéd, akit a nyakára küldtek, arra
kényszerítette Dr. Julius Fliegelt, hogy mélyen valós értékük
alatt adja el gyémántjait a Kärntnerstraßén működő Kochert
cégnek. Az aranyrudakat pedig egyszerűen elkobozták a nácik,
és felbecsülték az ingatlanok értékét. A házat megszállták a
Gestapo ügynökei, még a cseh házmestert is kihallgatták, a férfi
azonban kitartott, sőt elrejtett még egy kisebb aranyrudat is,
amelyet Hans Robert nyomott a kezébe egy óvatlan pillanatban.
A fiút rövid időre letartóztatták, de hamarosan szabadlábra
helyezték. Március 11-e után két hétre bezárt az iskola, az
érettségi vizsgákat azonban – jóllehet egyszerűsített, rövidített
formában – megtartották. Hans Robert Fliegel leérettségizett
tehát. Időközben apját is letartóztatták, és csak június 20-án
engedték szabadon. A család egyik ismerőse, egy Goldhirsch
nevű zsidó közvetítésével sikerült útleveleket szerezniük egy
korrupt nácitól: 6000 schillingért darabját, a fiú anyja és öccse
számára is. 1938 júliusának közepén kapta meg a család a
feddhetetlenségi bizonyítványt, teljesen nevetséges módon,
hiszen akkorra minden vagyonukból kiforgatták már őket. A
menekülési adóról (Reichsfluchtsteuer) szóló, 1938. július 7-én
kelt végzésben ez állt: összvagyon 115 422 birodalmi márka,
amelynek egy negyede, vagyis 28 855 birodalmi márka a
megfizetendő adó.
A család végül június 24-én, vasárnap hagyta el Bécset: előbb
Antwerpenbe mentek, majd hajóra szálltak az Egyesült Államok
felé. Egy nappal az elutazásuk után ismét megjelent a
lakásukon a Gestapo, ezúttal azzal a szándékkal, hogy
Dachauba deportálják Dr. Julius Fliegelt. A rokonság jó néhány
tagját meggyilkolták a holokauszt során. Hans Robert Fliegel
különféle alkalmi munkákból élt New Yorkban, nem sokra ment
tehát az érettségijével Amerikában.

***

1988-ban került Robert Mildwurm kezébe egy Bécsben

megjelent könyv, amely az Anschluss utáni időszakot,
nevezetesen a zsidók ellen elkövetett támadásokat dolgozza fel.
Saját fényképét fedezte fel Mildwurm a kötet borítóján: egy
olyan képet, amelyen édesanyjával és egy ismeretlen férfival
együtt látható. Robert Mildwurm 1920-ban született, és
családjával együtt az osztrák főváros IV. kerületében élt. 1938
márciusában édesanyjával együtt arra kényszerítették a
szomszédban lakó nácik, hogy kefével súrolják a
Favoritenstraße kövezetét. Robert Mildwurm hét hónapig
raboskodott Dachauban, de még a háború kitörése előtt
kiszabadult, és kivándorolt Angliába. Onnan szervezte meg
édesanyja menekülését, aki előbb Sanghajba, majd San
Franciscóba került. Dacos, büszke tartású férfi látható az 1938-
ban készült felvételen.
 ***

Furcsa dolog az emlékezés: segíti, de össze is zavarja az

emigránsokat. Minden keserűség ellenére nemegyszer
megszépítette az idő a száműzöttek bécsi emlékeit. Az ifjú Kent
Nagano egy ideig San Franciscóban, a Bécsből emigrált Varga
László karmester mellett dolgozott, és társaival együtt
nemsokára teljes meggyőződéssel vallotta: Bécs a világ legszebb
városa.
 17

Tranzit

Kellemetlenné vált Bécs új urai számára G. E. R. Gedye, az angol

újságíró, aki túlságosan sok mindent látott, és túlságosan sok
mindenről tudósított. Március 18-án felszólították tehát, hogy
még aznap este jelenjen meg a sajtórendőrség központjában,
ahol Zoffals udvari tanácsos, egy régi vágású osztrák bürokrata
azt mondta neki: legnagyobb sajnálatára kénytelen arra kérni,
hogy három napon belül távozzon Bécsből. Gedye amúgy sem
szándékozott volna tovább időzni az osztrák fővárosban.
Másnap délelőtt az SS-hez rendelték kihallgatásra. Egy Klein
nevű SS-tiszt ezúttal azt a tudósítását kritizálta, amelyben
beszámolt az osztrák törzstisztek rövid fogvatartásáról
Hitlernek a Heldenplatzon elmondott beszéde alatt, Gedye
azonban nem volt hajlandó visszavonni a cikkét. Jóllehet Klein
elvileg semmisnek nyilvánította a kiutasítást, a továbbra is
fennálló nyomásra való tekintettel az újságíró csomagolni
kezdett, és csakugyan nem is kellett sokáig várnia az immár
végleges kiutasításra: a parancs közvetlenül Berlinből érkezett.
A városházán megtartott utolsó sajtóértekezleten, amelyen
Gedye részt vett még, leplezetlen fenyegetések hangzottak el
azokkal a külföldi tudósítókkal szemben, akik netalántán
megpróbálják felfújni a zsidókon esett – úgymond –
jelentéktelen sérelmeket.
Az angol–amerikai sajtó munkatársai búcsúztatták el Gedye-t
a pályaudvaron, a rendőrség azonban meg akarta akadályozni,
hogy felszálljon a vonatra, mégpedig azzal az ürüggyel, hogy
nem tett eleget minden szükséges formalitásnak (amire külföldi
lévén eleve nem is kötelezhették). Jó ideig eltartott, mire
sikerült előkeríteni valakit a Gestapótól. Az újságíró csomagjait
ezután tüzetesen átvizsgálták, különleges gondot fordítva
többek között a horgászbotjaira. Általános ölelkezés következett
a baloldali érzelmű barátokkal, a csaknem teljesen üres
szerelvény elindulása után pedig Gedye vetett még egy utolsó
pillantást a bécsi munkásnegyedekre, ahol már horogkeresztes
zászlók lengtek. Az újságíró Mephisto nevű tacskója felemelte
az egyik mancsát, mintha náci karlendítéssel köszönt volna el a
várostól: rég megtanította már neki gazdája ezt a mutatványt.
Prágában, a Masaryk-pályaudvaron néhány ismerőse fogadta
az újságírót, aki megérkezett a következő dráma színhelyére, és
pontosan tudta, hogy hamarosan elesik majd ez a bástya is.

***

Kivételes bátorság szükségeltetik ahhoz, hogy saját élete

kockáztatásával mentse meg valaki másokét, ráadásul egy
idegen országban. 1926-ban költözött Bécsbe az Amerikában
született Muriel Gardiner, és ott is maradt egészen 1938-ig,
pedig 1934 óta részt vett már az ellenállásban. Muriel Gardiner
orvosi tanulmányokat folytatott, illetve a pszichoanalízist
tanulmányozta az osztrák fővárosban, de közben kapcsolatba
került a betiltott szociáldemokratákkal, és egyre nagyobb
szerepet játszott a konspiratív politikában.
Muriel Morris – ez volt az asszony leánykori neve – 1901-ben,
Chicagóban született rendkívül jómódú családban: szülei
vágóhidakat üzemeltettek az illinois-i metropoliszban. Muriel
irodalmi és történelmi tanulmányokat folytatott Bostonban,
1922-ben pedig Európába utazott – járt többek között Rómában,
Párizsban és Londonban is –, és Oxfordban folytatta irodalmi
tanulmányait. Ott kötött rövid ideig tartó házasságot Julian
Gardinerrel, amiből egy leánygyermek, Connie született.
Muriel, aki olvasta Sigmund Freud néhány könyvét, sőt levelet
is írt a szerzőnek, 1926-ban Bécsbe utazott, Freud azonban nem
volt hajlandó személyesen foglalkozni vele, egyik
tanítványához, az amerikai Ruth Mack Brunswickhoz
irányította inkább. Három évig tartott, és több ízben később is
folytatódott még az analízis, aminek során Muriel úgy döntött,
hogy analitikusnak képezteti ki magát, és ezzel egyidejűleg
orvosi tanulmányokba kezdett.
Sok időt fordított Muriel Gardiner Connie-ra, a lányára, és a
politikai tevékenységre is. 1932-ben a Szovjetunióba utazott a
milliomoslány, kommunista szimpátiái azonban nem tartottak
soká; annál szorosabb kapcsolatba került viszont az osztrák
szociáldemokraták balszárnyával. 1934 után, amikor a
hivatásrendi állam vezetői betiltották a szociáldemokrata
pártot, jó szolgálatot tett az amerikai útlevél: Muriel sokat
utazott a szomszédos országokban az elvtársak futáraként. A
csehországi Brünnben működött az illegális párt vezetése,
amelynek egyik kulcsfigurája Joseph Buttinger, az egyszerű
munkáscsaládból származó politikus volt, aki 1927 óta részt
vett már a párt küzdelmeiben. Barátai egyszerűen Joe-nak
szólították a több álnéven – például „Wieser”-ként – is ismert
férfit. Szoros munkakapcsolat alakult ki Muriel Gardiner és
Joseph Buttinger között, amiből hamarosan szerelem szövődött.
Megtörtént az Anschluss, de Muriel Gardiner még mindig nem
fejezte be orvosi tanulmányait: jó néhány vizsgáját meg kellett
ismételnie, mivel túl sok idejét elrabolta a konspiratív
tevékenység. Rengeteg olyan szociáldemokrata élt a megszállt
Bécsben, akiknek hamis papírokra volt szükségük, sokak élete
veszélyben forgott, úgyhogy vagy el kellett bújtatni, vagy
külföldre kellett juttatni őket. Végül a kedvezőtlen körülmények
ellenére is sikerült Muriel Gardinernek befejeznie tanulmányait
ebben a hektikus évben, jóllehet félzsidóként, „első fokú
keverékeként tartották nyilván a nácik.
Inkognitóját megőrizve felhívta Muriel Gardinert Hermann
Broch, az író is, akinek az asszony tanácsait követve sikerült
végül vízumhoz jutnia. Ugyancsak Muriel Gardiner segítségével
sikerült elhagynia az országot a Freud páciensei közé tartozó,
„Farkasember” néven elhíresült orosz Szergej Pankejevnek.
Pankejev egy ideig Bécsben maradhatott még az Anschluss
után, hiszen nem volt zsidó, állampolgárságát azonban
elveszítette, amikor az Októberi Forradalmat követően elhagyta
Oroszországot, és csak a Népszövetség által kiállított Nansen-
útlevéllel rendelkezett. Ruth Mack Brunswickhoz járt analízisbe
Pankejev is, így Muriel már bécsi tartózkodásának első
időszakától fogva ismerte a férfit: tőle vett orosz nyelvleckéket,
mielőtt a Szovjetunióba utazott. Muriel Gardiner beszélte rá a
felesége halála óta súlyos depresszióban szenvedő Pankejevet
arra, hogy kövesse analitikusát Angliába. Maga Ruth Mack
Brunswick azonnal távozott Ausztriából az Anschluss után.
Rengeteg menekülőért vállalt kezességet Muriel Gardiner,
hogy vízumot igényelhessenek az amerikai konzulátuson. Akár
Ausztrián belül, akár külföldre, például Brünnbe vagy Svájcba –
ott élt a lánya, aki apja révén brit állampolgár volt – utazott az
asszony, mindenütt megfigyelte a Gestapo. Az egyik ilyen
ellenőrzés alkalmával azt állította Muriel, hogy turistaként
érkezett Prágába, de komoly problémái támadtak, mivel nem
tudta állítását bizonyítani. Jóllehet tett még néhány „turistautat”
Klagenfurtba és Salzburgba, nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb
kénytelen lesz az asszony elhagyni Ausztriát, ugyanis jó néhány
bizalmasa a nácik ügynöke, de legalábbis párttag lett.
Joseph Buttinger Prágában tartózkodott az Anschluss idején,
de legalább egyszer titokban visszatért Bécsbe. Párizsban
találkozott újra a pár, ahol mindketten erőfeszítéseket tettek a
Franciaországban menedéket kereső osztrák emigránsok
érdekében. Itt, a párizsi emigrációban mutatkozhatott először
nyíltan együtt Muriel Gardiner és Joseph Buttinger. A férfi
házassági ajánlatát azért fogadta el végül Muriel, mert belátta,
hogy ezzel megkönnyíti Buttinger politikai tevékenységét, és
különben is mindketten eleve az Egyesült Államokba készültek.
Csakhogy túl sokáig halogatták az indulást: 1939-ben, a
háború kitörése után sok más emigránshoz hasonlóan
„ellenséges külföldi személy”-nek nyilvánították, vagyis
internálták, és csak francia barátainak közbenjárására
engedték végül szabadon az Anschluss óta immár németnek
számító Buttingert. Bordeaux-ból, a Franciaországból kifutó
utolsó amerikai hajóval szándékozott útnak indulni a házaspár,
de nem kevés leleményességre volt szükség ahhoz, hogy
csakugyan feljussanak a fedélzetre, mivel az utasok
ellenőrzését végző francia tiszt nem volt hajlandó engedélyezni
az „ellenséges külföldi személy”-ként nyilvántartott Buttinger
beszállását.
Joseph Buttinger az Egyesült Államokban is tovább folytatta
politikai tevékenységét: könyveket és cikkeket írt, részt vett
továbbá annak az európai értelmiségiek megmentése céljából
alakult hálózatnak a munkájában, amelyet Varian Fry vezetett
Marseille-ben. Muriel Gardiner Buttinger neves pszichiáter lett,
és elsősorban problematikus helyzetű gyerekekkel foglalkozott.
Visszaemlékezéseit Codename Mary címen tette közzé az
asszony, akit elvtársai tényleg csak „Mary”-ként ismertek a bécsi
illegalitásban.

***

Olyan világ jön nemsokára, amelyben nem lesz helyük többé a

hozzájuk hasonló embereknek, mondta nem sokkal hatvanadik
születésnapja előtt Stefan Zweig Carl Zuckmayernek. Zweiget
sikerei és kivételes társadalmi státusza ellenére már régóta
sötét víziók gyötörték: úgyszólván lényének egyik alapvonása
volt ez, és a legkevésbé sem rendítette meg Zuckmayer joviális
derűjét. Bécsi emigrációja idején is megőrizte töretlen
optimizmusát a sikeres német drámaíró, akinek zsidó
származásáról csak kevesen tudtak.
Valamiféle kollektív vakság kerítette hatalmába a bécsieket,
akik nevetgélve igyekeztek elbagatellizálni az egyre
nyilvánvalóbb fenyegetéseket. A kedélyesség álarca mögül
„bármikor előtörhetnek a legszörnyűbb indulatok, a gyűlölet, az
irigykedés, az érzéketlenség, a durvaság, mert annak a
szakadéknak az elviselhetetlen elleplezése ez, amelybe
örömmel vetné bele magát az elcsábított tömeg”, mondta
Zuckmayernek Max Pallenberg 1934-ben, miközben Mefisztó
szerepére készült Salzburgban. Azt viszont már nem
tapasztalhatta meg Pallenberg, hogy csakugyan igaza van, mert
még ugyanabban az évben életét vesztette egy repülőgép-
szerencsétlenségben.
1933 és 1937 között a Salzburgi Ünnepi Játékokra utaztak
azok, akik ki akarták pihenni a Bécsben zajló politikai színház
fáradalmait: már-már valószerűtlennek tűnő, utópikus enklávé
volt ez a hely abban az időben. A látogatók többsége nem győzte
eleget dicsérni 1937 csodálatos nyarát. Ott volt Erich Maria
Remarque, és eljött Amerikából Thornton Wilder is. Arnold
Rosé vonósnégyese játszott ősszel az Attersee partján álló
Kammer-kastélyban, és Joseph Haydn Császárkvartett néven
emlegetett vonósnégyese zárta az este programját: nem
himnusz gyanánt, hanem olyan egyszerűen és jámboran, már-
már imádság módjára, ahogyan maga a zeneszerző megalkotta.
Könnyes szemmel hallgatta végig az előkelő vendégsereg a
darabot, amely nemcsak az immár örökre letűnt, harmonikus
Ausztria utózöngéje volt, hanem egyszersmind a soha viszont
nem látást megelőző búcsú is.
Különös időjárás köszöntött be 1938 kezdetén. Hetekig nem
esett sem hó, sem eső, az ég ragyogóan tiszta, a föld száraz volt,
a végzetes márciusi hetekben pedig nemegyszer forrón sütött a
nap. Korán kirügyezett minden, a gyümölcsfák, a szőlő, a
sövények, aztán beköszöntött a hideg május, és sok növény
elfagyott. Mindeközben már-már karneváli hangulat uralkodott
Bécsben. Csapatostul küldték a gyerekeket az utcákra a nácik, a
legkülönbözőbb korú fiatalok lengették a horogkeresztes
zászlókat „Heil Hitler!”-t kiáltozva. És valóságos vetélkedés
indult meg a gyerekek között, mert mindegyikük azt állította,
hogy az ő szülei voltak az elsők, akik kiálltak az Anschluss
mellett. Mindennek ellenére biztonságban érezték magukat az
emberek az osztrák fővárosban. Mussolini – úgymond – végül
majd úgyis segít… És naiv optimizmussal tekintettek a jövőbe
még a német emigránsok is: Carl Zuckmayer például az Osztrák
Nemzeti Bankban helyezte el a megtakarításait. Februárban
kapta meg Zuckmayer az osztrák állampolgárságot:
Salzburgban várt rá az újonnan kiállított útlevél. Bécsi színházi
elfoglaltságai azonban nem tették lehetővé az író számára, hogy
elutazzon érte, így egészen a háború végéig hiába várt rá az a
bizonyos dokumentum. Igaz, hogy megérkezett közben
Salzburgba a Gestapo parancsa is: feltétlenül le kell tartóztatni
az útlevél tulajdonosát, ha netalántán felbukkanna.
Március 11-én tartották a Theater in der Josefstadtban
Zuckmayer új darabjának első rendelkező próbáját: olyan
színészek szerepeltek volna az Ernst Lothar rendezte
előadásban, mint Attila Hörbiger és Paula Wessely. A próba
idejére mindannyian – a színészek, a rendező és a szerző is –
elszigetelődtek persze a valóságtól, amely értelmetlenné tett
közben minden további munkát: egy másik előadás próbái
zajlottak immár, mire kilépett a színház épületéből a társaság.
Estére elszabadult a pokol, durva, hisztérikus ordibálás
hallatszott mindenütt. Soha nem hallott még effélét Zuckmayer,
még a világháború idején és a féktelenül tomboló 20-as években
sem. Németországban a legalitás látszatát megőrizve vették át a
hatalmat a nácik, itt viszont valóságos felkelés, féktelen
tombolás tört ki: mindent elsöpört „a vak, gonosz bosszúvágy”,
„a csőcselék boszorkányszombatja”, „a világvége robaja”. A
nácizmus csupasz lényege, a legalantasabb ösztönök
elszabadulása mutatkozott meg ebben a színjátékban: vallásos
téboly, áldozati rítus liturgia nélkül. Zuckmayert valóságos sokk
kerítette hatalmába: jóllehet igyekezett nyugodtnak, eltökéltnek
hatni, és ellenállásról beszélt, valójában képtelen volt bármiféle
racionális cselekvésre.
Taxit hívott, és Franz Horch dramaturggal együtt egy idegen
lakásra hajtatott. Útközben kénytelen volt északnémet kiejtéssel
„Heil Hitler!”-t kiáltozni, nehogy feltartóztassák, mivel
menekülő zsidót látott a tömeg mindenkiben, aki taxiban ült.
Aztán találkozott egymással néhány jó barát: Ödön von
Horváth, Franz Theodor Csokor, Albrecht Joseph, Alexander
Lernet-Holenia, és egymásra licitáltak az akasztófahumorban.
 Március 12-én telefonált Emil Jannings, és felajánlotta, hogy
mozgósítja kapcsolatait a német nagykövetségen Zuckmayer
érdekében. Wilhelm von Ketteler, a fiatal katolikus attasé,
Franz von Papen közvetlen munkatársa biztosította Janningst
arról, hogy Zuckmayert nem fenyegeti semmiféle veszély.
Ausztriában másképp fognak zajlani a dolgok, tette hozzá
Ketteler, Zuckmayer pedig végtére is katolikus. Nyilvánvalóan
tévesen ítélte meg a helyzetet a diplomata, hiszen közvetlen
veszélyben forgott ekkor már az ő élete is. „Két órával később
halott volt az az ember.” Kettelert ugyanis elrabolta és
meggyilkolta egy motorizált osztag: a gyilkosok kilétére soha
nem derült fény.
Zuckmayer felesége és lánya Berlinbe repült, onnan pedig
sikerült külföldre jutniuk. Maga a drámaíró egyedül kelt át a
svájci határon március 15-én, Hitler bécsi diadalának napján.
Jóllehet egyszer már Innsbruckban is átvizsgálták a csomagjait,
tüzetes motozásnak vetették alá Zuckmayert az osztrák
vámosok, akinek Feldkirchben, a határállomáson immár német
egyenruhásokkal akadt dolga. Hatalmas szerencsére és nem
kevés vagányságra volt szüksége ahhoz, hogy végül átjusson a
határon: mellére tűzte az I. világháborúban szerzett
kitüntetéseit, rendkívül határozott fellépést tanúsított, nem
árulta el, hogy zsidó anyától született, sőt elképzelhető még az
is, hogy az ellenőrzést végzők némelyike felismerte, és titokban
szimpatizált vele. Mi pedig a magunk részéről szívesen hitelt
adunk az író izgalmas visszaemlékezéseinek még akkor is, ha
nemegyszer vérbő színpadi dialógusait juttatják eszünkbe,
hiszen Zuckmayer szerette az embereket, és igyekezett
mindenkire a lehető legkedvezőbb szerepet osztani.

***
Bruno Walter karmester a ’20-as évek közepén megelégelte a
Münchenben elszenvedett sorozatos antiszemita támadásokat,
és áttelepült Berlinbe, 1929-ben pedig a lipcsei
Gewandthausorchester karmestere lett, miután az intrikusok
megakadályozták bécsi szerződtetését, jóllehet számtalanszor
vezényelt az osztrák fővárosban. Alban Berggel is közeli
ismeretséget kötött a karmester, és gyakran vendégeskedett
Werfeléknél.
1933 tavaszán, amikor feleségével, Elisa Korneck
szopránénekesnővel együtt hazatért egy amerikai turnéról, már
a Cuxhaven felé tartó hajón érezte, hogy alapvetően
megváltozott a légkör: a német utasok igen óvatosan
nyilatkoztak, és senki nem kritizálta Hitlert. A kikötővárosban,
ahol két lánya fogadta a házaspárt, mindenütt horogkeresztes
zászlók lobogtak már.
Egy 1933. március 17-re tervezett lipcsei koncertet súlyos
fenyegetések miatt kénytelen volt lemondani a karmester:
jóllehet a Gewandthausorchester vezetősége kiállt mellette,
Goebbels személyes beavatkozása nyomán végül mégis Richard
Strauss vezényelt azon az estén. Felesége rábeszélésére Bruno
Walter azonnal elhagyta Németországot: előbb az osztrák
fővárosba ment, később Amszterdamban vezényelt, ahol már
megérkezésekor zajos rokonszenv-nyilvánítással fogadták: nagy
tömeg gyűlt össze a hangversenyterem előtt egy szabadságról
szóló, régi holland dalt énekelve. A karmester azonban óvatos
nyilatkozatokat tett csupán, hiszen mindaddig kénytelen volt
tekintettel lenni a családjára, amíg felesége és lányai is
kiutazhattak hozzá Hollandiába. Mahler VIII. szimfóniájának
előadását kedvezően fogadta a közönség és a kritika. Párizsban
később bankettet rendeztek Emil Ludwig és Bruno Walter
tiszteletére.
 1934-ben a Salzburgi Ünnepi Játékokon vezényelt Bruno
Walter, és itt találkozott újra Thomas Mann-nal, egykori
müncheni szomszédjával, aki azóta már ugyancsak
emigrációban, a Zürich mellett fekvő Küstnachtban élt. A
hivatásrendi állam kormánya szívesen látta Ausztriában a
karmestert, aki lakást bérelt a Bécsi erdő északi lankáin, de
gyakran utazott vendégszereplésre más európai és amerikai
nagyvárosokba is.
Bruno Walter hamarosan összebarátkozott Kurt Schuschnigg-
gal és feleségével, Hermával. A karmester „csöndes, komoly,
eltökélt férfinak”, „talpig becsületes” idealistának tartotta a
kancellárt, aki kivívta Hitler gyűlöletét, mivel hitt Ausztriában.
Schuschnigg a maga részéről szívesen látogatta Bruno Walter
koncertjeit, és miután felesége autóbalesetben meghalt,
különösen megkedvelte Gluck Orfeo ed Euridice című operáját.
A Walter házaspár fiatalabbik lánya egy német
díszlettervezőhöz ment férjhez, így Németországba költözött, és
felvette a német állampolgárságot, de gyakran ellátogatott
Bécsbe.
1936-ban került a bécsi Operaház élére Bruno Walter, aki a
VIII. szimfóniát („Ezrek szimfóniája”) vezényelte Gustav Mahler
halálának 25. évfordulóján, mégpedig a kancellár védnöksége
alatt. Minisztereivel, továbbá Miklas köztársasági elnökkel és
Innitzer bíborossal együtt jelen volt a hangversenyen maga
Schuschnigg is. A közönség zajos üdvözlésben részesítette
Waltert, és amikor csend lett végre, valaki elkiáltotta magát:
„Éljen Walter!” A karmester ezek után a közönséghez fordult az
újabb tapsviharban: „Nagyon örülök, hogy otthonra leltem
Bécsben. Mindig hűséges leszek ehhez a városhoz.”
Üdvrivalgásban tört ki az egész terem, állva tapsolt páholyában
maga Schuschnigg kancellár is.
 Az erősen nacionalista érzületű müncheni zeneszerző, Hans
Pfitzner kijelentette, hogy nem teszi be a lábát Bécsbe egészen
addig, amíg Schuschnigg kormánya le nem mond, és hasonlóan
nyilatkozott jó néhány német operaénekes is. 1936-ban ennek
ellenére előadták az osztrák fővárosban Pfitzner Palestrina
című művét. 1937-ben, egy összehangolt akció keretében
bűzbombákat hajítottak a terembe a nácik a Trisztán és Izolda
egyik előadása közben, és ugyanilyen támadásra került sor
egyidejűleg más színházakban, illetve mozikban is. Walter
rendületlenül folytatta ez előadást, az Izolda szerepét alakító
énekesnőnek azonban elment a hangja, így csak a zenekar
játszotta végig a szerelmi halált.
Az 1937-es esztendő végén, mielőtt huzamosabb időre
Amszterdamba utazott a karmester, felhívta telefonon az egyik
államtitkár, és arra kérte, hogy a stabilitás érdekében
hosszabbítsa meg a szerződését a következő három évre.
Nyilvánvalóan politikai jelentőségre tett szert ekkorra az a tény,
hogy Bruno Walter állt a bécsi Opera élén. Bronislaw
Hubermann 1935-ben megalapította a Palestine Orchestrát, a
későbbi Israel Philharmonic Orchestra csíráját. Európából való
távozása előtt azt tanácsolta Walternek a lengyel
hegedűművész, hogy meneküljön el ő is, amíg még lehetséges, a
karmester azonban bízott Schuschniggban és Ausztriában.
1938 februárjának utolsó napjaiban – nem sokkal Schuschnigg
24-én elmondott beszéde után – Smetana Da libor című operáját
vezényelte Walter az osztrák fővárosban. Zajos ünneplésben
részesítette a közönség a kancellárt, amikor megjelent a
páholyában, az előadást követő fogadáson pedig részt vettek a
cseh kormány képviselői is. Bruno Walter ezt követően
visszatért Amszterdamba, nem is sejtve még, hogy ez volt a
búcsúfellépése Bécsben.
 Hollandiából követték nyomon Walterék a márciusi bécsi
eseményeket: végighallgatták a rádióban Schuschnigg lemondó
beszédét, sőt belehallgattak még az utána sugárzott sajátos
zenei egyvelegbe is, de amikor egy asszony azt mondta a
riporternek, hogy örül az új Ausztriának, kikapcsolták a rádiót.
Jóval később értesült csak az immár hontalanná vált család
arról, hogy hietzingi villájukat kirabolták.
Március 13-án az amszterdami Concertgebouw zenekara
Bruno Walter kívánságára megváltoztatta aznapi programját, és
Richard Strauss Halál és megdicsőülés című szerzeménye
helyett Egon Wellesz Prospero szellemidézései című művét
játszotta: öt szimfonikus darabot Shakespeare A vihar című
drámája nyomán, amelynek ősbemutatóját 1938. február 19-én
és 20-án vezényelte Walter a Bécsi Filharmonikusok élén.
Március 16-án, Rotterdamban megismételték a Concertgebouw
zenekarának előadását, a karmester pedig meghívta a
zeneszerzőt Hollandiába, akinek így sikerült elmenekülnie az
osztrák fővárosból, és külföldön maradt. A Bécsi Egyetem ezt
követően megvonta Wellesztől a tanítási engedélyt, 1941-ben
pedig német művészettörténész feleségével együtt doktori
címétől is megfosztották.
Egon Wellesz, a zeneszerző és zenetudós 1885-ben született
Bécsben, és Bartók, Hindemith, Milhaud, Honegger, illetve
Kodály mellett az Új Zene Nemzetközi Társasága alapítói közé
tartozott. Wellesz, aki távol tartotta magát a politikától, nem
volt a hivatásrendi állam ellensége, és inkább monarchista
nézeteket vallott, egy meghívásnak eleget téve Oxfordba utazott
tovább Hollandiából, és 1938 júliusában követte a családja is.
Miután „ellenséges külföldi személyinek minősítették, és 1940-
ben Man szigetére internálták, idegösszeomlást kapott a
zeneszerző, szabadulása után azonban visszatért Oxfordba, és
folytatta oktatói munkáját. Különféle díjakban és
kitüntetésekben részesült Egon Wellesz Bécsben a háború után,
de soha nem nyerte vissza habilitációját.
1938-ban komoly aggodalmakat élt át a Walter házaspár
idősebb lányuk, Lotte sorsa miatt, akit letartóztattak Bécsben.
Egy koncert szünetében tudta meg a karmester a rádióban
közölt hírt. Az Elisabethpromenadén álló rendőrségi fogdában
raboskodott Lotte, és hiába hívták fel a szülők Berlinben élő
vejüket, ő is tehetetlen volt. Walterék ennek ellenére
megtartották nizzai és monacói koncertjeiket, és
Franciaországban értesültek arról, hogy lányukat szabadlábra
helyezték.
Hasztalan folyamodott Monacóban állampolgárságért a
házaspár, a francia állampolgárságot viszont a politikus Paul
Reynaud közbenjárására végül sikerült megszerezniük, annál is
inkább, mivel a karmester 1937-ben megkapta a francia
becsületrend legmagasabb fokozatát. Két órába telt mindössze,
amíg kiállították új útleveleiket, amelyekre egy londoni koncert
miatt volt szükség. Walterék idősebb lánya, Lotte énekesnő volt,
és állítólagos prágai, illetve zürichi fellépések ürügyén Svájcba
menekült. Mivel lakhatási engedéllyel rendelkezett Svájcban,
egy ideig a lánnyal együtt Luganóban maradt a házaspár. Másik
lányuk, Grete addigra már ugyancsak Zürichben élt a férjével,
Robert Neppach-hal. Rövid kitérő következett ezután Firenzébe,
ahol Brahms Német rekviem című művét vezényelte Bruno
Walter.
Kis híján tragikus véget ért egy görögországi utazás, mivel a
repülőgép, amelybe villám csapott, lezuhant a tengerparton, de
minden utas túlélte a balesetet. Hamarosan ennél is komolyabb
megpróbáltatás várt azonban a Walter házaspárra, Grete nevű
lányukat ugyanis, akinek viszonya volt egy énekessel,
féltékenységből lelőtte a férje. 1939 augusztusának végén,
pontosan azon a napon történt az eset, amikor megérkezett a
Moszkvában kötött és a II. világháború nyitányának tekinthető
Molotov–Ribbentrop-paktum híre.
A II. világháború időszakát az Egyesült Államokban töltötte a
Walter házaspár, mindvégig szoros kapcsolatot tartva Thomas
Mann-nal és az övéivel, a háború után pedig visszatértek
Ausztriába. Senki sem emlegette Bécsben, hogy Bruno Walter
emigrációba kényszerült, maga a karmester pedig békülékeny
magatartást tanúsított azokkal a kollégáival – például Böhmmel
és Furtwänglerrel – szemben, akik megalkudtak a
nemzetiszocialista rezsimmel. És pontosan ilyen elnéző
magatartást vártak el az osztrákok az emigránsoktól, akik
gyűlölködésbe és elutasításba, sőt vádaskodásba ütköztek, ha
netalántán jóvátételt merészeltek követelni.

***

Elképedve meredt vendégeire a recepciós hölgy: „Maguk

tényleg elmenekültek egy kormányváltás miatt? Nálunk,
Franciaországban jóformán naponta megesik az ilyesmi.”
Párizsban csakugyan egyszerű volt a helyzet: kormányok
mennek, kormányok jönnek, de a köztársaság ettől még
fennmarad. Viszont csaknem huszonötezer ausztriai menekült
jött és ment 1938 tavaszán a párizsi szállodákban, náluk
ugyanis másképp zajlott, és csakugyan jó okot adott a
menekülésre a kormány váltás.
Tényleg lezajlott ez a filmbe illő párbeszéd Párizs V.
kerületében, a Rue Victor-Cousin 9-es szám alatt álló Hôtel de
l’Univers-ben: az a bizonyos film pedig menekülő írók egy
csoportjáról, továbbá szerelemről, irodalomról, különféle
halálnemekről, újabb és újabb menekülésekről, illetve
sorsfordulatokról szólhatna. Szerelemről a lehető
legalkalmatlanabb időben, közvetlenül a szakadék szélén. A
„Híd Clairac-ban” címet adhatnánk filmünknek a történet
legizgalmasabb, legabszurdabb epizódjára utalva. A
cselekmény középpontjában pedig mindvégig egy asszony állna:
arca keskeny, elnyújtott háromszög alakú, és finom fürtök
koronázzák. Lehet, hogy nem túl szép ez a nő, de a kisugárzása
rendkívüli, ráadásul tele van belső nyugtalansággal,
bizonytalansággal. Hertha Pauli a neve, és a szálloda
földszintjén bérelt szobát, Carli becenévre hallgató kollégája,
Karl Frucht pedig, aki korábban soha nem járt még Párizsban, a
tetőtérben lakik. Egyetlen fürdőszoba áll a vendégek
rendelkezésére az egész szállodában, kis világ ez.
A közvetlen közelben álló Hôtel Trianonban, a Rue de
Vaugirard 3-as szám alatt lakik Walter Mehring, az apró
termetű berlini költő, aki 1933-ban elmenekült Németországból,
és azóta többnyire Párizsban, illetve Bécsben élt. Mehring
reménytelenül szerelmes Hertha Pauliba: „Álom, a mi egyetlen
találkánk” – írja később. Hasznos kapcsolatokkal rendelkezik ez
a Mehring a francia kormánykörökben, és – ki tudja, honnan –
mindig van pénze. Hogy kit kihez milyen szálak fűznek, az soha
nem teljesen világos ebben a társaságban, de annyi bizonyos,
hogy az igazit – akárcsak Racine tragédiáiban – senki nem
találja meg.
Most viszont a túlélés a tét, de merre vegyék vajon az irányt?
Hiszen hamarosan tovább kell állniuk Párizsból is, habár a
recepciós hölgy egyelőre még nevetgél a kormányváltásokon.
Csakis a költők látnak messzebb az orruknál, például Walter
Mehring: „A legnagyobb biztonságban még mindig a múltban él
az ember jobb híján akár az Osztrák–Magyar Monarchiában is,
ahol tovább hatott a Habsburg-ház hagyománya a császári
kriptában, a Freud-féle tudatalattiban, az egyetlen még nem
átpolitizált, vagyis se nem marxista, se nem fasiszta
rendszerben.”
Karl Frucht, aki zsidó családból származott ugyan, de apja
elfelejtette körülmetéltetni, a sok könyves sikerszerző, Paul
Frischauer titkáraként kezdte pályafutását. Arra viszont
rákényszerítette a fiát az idősebb Frucht, hogy jogot tanuljon,
mivel – úgymond – ez a boldogulás egyetlen kulcsa. Az 1938-as
esztendő első napjaiban sok más kortársához hasonlóan Karl
Frucht is észrevette a baljós jeleket, a démonikus északi fényt és
az egyre gyakrabban felbukkanó pestismadarakat, megvitatta
hát a helyzetet Hertha Paulival és a költő-politikus Guido
Zernattóval. Mivel azonban Zernatto, aki maga is megpróbált
hinni a kedvező végkifejletben, megnyugtatta őket, Frucht és
Pauli egyre csak halogatta a távozást.
Nyughatatlanok voltak mindketten, és nem láttak világosan a
kapcsolatukat illetően sem. Der Riss der Zeit geht durch mein
Herz (Szívemet szakítja ketté az idő hasadéka) címmel adta
közre visszaemlékezéseit Hertha Pauli, és csakugyan találóan
leírja ez a kép a szerző csapongó érzelmi életét. El is időznénk
ennél a témánál szívesen: számtalan szerelmi történet
képzeletbeli képkockái foroghatnának le a szemünk előtt,
mindig érdekes helyszíneken, mindig rendkívüli szereplőkkel.
Hertha Pauli láncdohányos volt, így igyekezett úrrá lenni az
nyughatatlanságán.
Hertha Pauli apja, a kémia professzora, prágai zsidó családból
származott, de katolikus hitre tért, és nevet változtatott: így lett
az egykori Wolf Paschelesből Wolfgang Joseph Pauli. Maga
Herta Pauli, akinek édesanyja Berta Maria Schütz, a női
egyenjogúságért harcoló újságíró volt, nem félzsidónak, hanem
félkereszténynek vallotta magát. Bátyja, a „Zweistein” néven is
emlegetett Wolfgang Pauli nemzetközi hírű fizikus lett, és 1928-
tól Zürichben, a Műszaki Főiskolán, 1940-től pedig Princetonban
tanított. Zürichbe csak 1945 után fogadták vissza Wolfgang
Paulit, amikor megkapta a fizikai Nobel-díjat.
Hertha Pauli első színpadi fellépésére 1925-ben került sor
Bécsben. Miután édesanyja 1927-ben, férje egyik félrelépése
után öngyilkosságot követett el, Hertha nemsokára áttelepült
Berlinbe, és Max Reinhardt színházában játszott egészen 1932-
ig. 1929-ben ment feleségül a színésznő egyik kollégájához, Carl
Behrhez, de már 1932-ben fel is bontatta a házasságot, mert
beleszeretett Ödön von Horváthba. Amikor a drámaíró közölte
vele, hogy valaki mást vesz feleségül, Hertha Pauli
öngyilkosságot kísérelt meg.
Hitler németországi hatalomra jutása után Hertha Pauli
visszatért Bécsbe, és a jogász végzettségű Karl Fruchttal együtt
megalapította az Österreichische Korrespondenz nevű, eleinte
Németországból elűzött szerzőket, később bécsi írókat, többek
között Egon Friedellt is képviselő irodalmi ügynökséget. Bécs
XVIII. kerületében, a Weimarer Straße 31-es szám alatt, egy
cottage stílusú villa tetőterében, Hertha szobájában működött
az ügynökség irodája. De nemcsak más szerzők könyveivel
foglalkozott Hertha Pauli: 1937-ben, Lipcsében, Nur eine Frau
(Csak egy asszony) címmel jelent meg Bertha von Suttnerről
szóló életrajza, de 1938-ban már be is tiltották ezt az – úgymond
– gyalázatos könyvet. Bűzbombákat hajítottak a stúdióba a
nácik, miközben a szerző felolvasta könyvének egyik részletét a
bécsi rádióban.
Walter Mehring ragaszkodását igen nehezen tűri az asszony.
Groteszk figurának találja, már-már valamiféle koboldnak vagy
űzött vadnak látja ezt a félénk, apró termetű, kissé púpos,
különös arcú férfit. De hát Mehring mégis csak költő, és
valósággal ontja a kíméletlenül szatirikus, vitriolos, ráadásul
hamisítatlan berlini szlengben és berlini tempóban megírt
verseket. Annál furcsább persze, hogy ennek ellenére csakis
Párizsban, és valamennyire talán még Bécsben érzi otthon
magát. Barátai is voltak ott, többek között Franz Theodor
Csokor, az író. Herha Pauli, Csokor és Frucht évről évre együtt
ünnepelte a születésnapját, mivel mindhárman szeptember
elején születtek.
Nem lehet olyan súlyos a helyzet, ha egyszer a
Császárhimnuszt játsszák, mondta Hertha Pauli apja
Schuschnigg kancellár lemondó beszéde után, amikor
felhangzott a bécsi rádióban Joseph Hayd zenéje. Mehring
viszont nem volt ilyen derűlátó, hiszen jól emlékezett még
Hitler első németországi rémtetteire, arra, hogy hatalmas
letartóztatási hullám vette kezdetét a Reichstag leégése után, és
sok szerző – többek között ő maga is – kénytelen volt külföldre
menekülni. Nem sokkal korábban írt verset Mehring egy ősrégi
monda nyomán a mohringi tóban lakó hatalmas rákról, amely
immár kétezer esztendeje várja, hogy tehessen végre valami
gonoszat. Most pedig, 1938 márciusában, Bécsben ismét égetően
aktuálissá vált ez a szöveg: „Ha előjönne az a rák, / támadna
serege is, / és tűzzel-vassal irtanák / azt, ami él ma itt.”
Visszafelé peregnének az órák, örök éjfél köszöntene ránk, és
visszajutnánk a boszorkányégetések, a zsidópogromok idejébe,
teszi hozzá a költő.
Március 12-én arra az elhatározásra jutnak a barátok, hogy
egyesével próbálnak meg átjutni Svájcba: elsőként Mehring,
hiszen ellene máris kiadták a körözést. A költő felhívja
Párizsban Pierre Cornert-t, az ottani külügyminisztérium
sajtófőnökét, akinek francia papírjait is köszönheti, és miután a
Hertha szobájában álló kályhában elégettek minden
kompromittáló dokumentumot, a jelenlévők megállapodnak
abban, hogy mihelyt megérkezett Zürichbe, Mehring felad egy
„Üdvözlettel, Emil bácsi!” szövegű táviratot.
 Franciául társalognak a barátok, amikor kikísérik a költőt a
Westbahnhofra, azt a látszatot keltve, mintha a
franciatanárukat búcsúztatnák. Mehring gond nélkül eljut
Zürichbe, de azonnal tovább is indul Párizsba, miután elküldte
a megbeszélt táviratot. Szerencsés döntés ez, mert a franciák
néhány napra lezárják a svájci határt a Bécsből érkező
menekültek előtt.
Miután még egyszer találkozott Horváthtal és Csokorral,
Hertha Pauli március 13-án vonatra száll. A Bécs utcáin zajló
zsidóellenes atrocitások láttán eszébe jut, hogy Horváth már
Mesél a bécsi erdő című darabjában megmutatta „a bécsi
kispolgár bestialitását”.
Jelentős késéssel indulnak aznap a vonatok. Már jóval a svájci
határ előtt végigjárják a szerelvényt a Hitlerjugend bőrnadrágot
és horogkeresztes karszalagot viselő tagjai, és átkutatják az
utasok csomagjait, de Hertha Paulinak sikerül némi
csokoládéval és kacér megjegyzésekkel elterelni a figyelmüket.
A határon már az SS végzi az ellenőrzést az osztrák vámosok
helyett: itt kellemetlen keresztkérdéseket tesznek fel az
asszonynak. Hivatalos úton van, állítja Hertha, német
könyveket szándékozik eladni külföldön, ebbe végtére is senki
nem köthet bele. Ötórás késéssel indul tovább a vonat,
amelynek fülkéiben kaotikus állapotok uralkodnak a határőrök
dúlása után. Fivérét, a fizikust nem találja Zürichben Hertha,
mivel a férfi éppen Angliában tartózkodik. A zürichi
kiadóházaspár, Emil és Emmie Oprecht látja el információkkal
a menekülteket, náluk hagyta hátra Herthának címzett levelét
Walter Mehring is. Sokan még attól sem könnyebbültek meg,
hogy sikerült elhagyniuk Bécset: Hertha Pauli beszámolója
szerint több öngyilkosság is történt a szállodában, ahol lakott.
Karl Frucht Bécsben tartózkodik még március 15-én, úgyhogy
látja a Hitler beszédére várakozó hatalmas tömeget. Egyik
barátját kéri meg, hogy vásároljon számára bőröndöt, nehogy
bárki is megneszelje, hogy menekülni készül. Frucht még
egyszer találkozik Csokorral és Horváthtal a Türkenstraße és a
Wahringer Straße sarkán működő Astoria kávéházban. Csokor
hivatalos meghívást kapott Lengyelországba egy irodalmi
előadásra, így pár nappal később neki is sikerül távoznia
Bécsből. Horváth nem zsidó, ráadásul magyar állampolgár,
mégis hamarosan Párizst választja Bécs helyett.
Mielőtt kitaxizik a Westbahnhofra, Karl Frucht elbúcsúzik
még az apjától, aki bocsánatot kér tőle azért, hogy jogi
tanulmányokra kényszerítette annak idején: „Úgyis hiába volt
minden!” Egy egész korszak tömör mérlege ez. Frucht apja
később Prágán át eljut Lengyelországba, de ott reked, pedig
eredetileg Angliába készült: Lembergben éri utol a háború
1939-ben.
Frucht első osztályra vált jegyet Zürichbe, és így megússza az
ellenőrzést. Innsbruckig többször végigjárják a vonatot a
Hitlerjugend osztagai, és a másodosztályról leszállítanak
minden zsidót. Hertha Pauli a zürichi Odeon kávéházban látja
viszont Karl Fruchtot.
Hertha Pauli és Karl Frucht Párizsban együtt felkeresi
Mehring ottani barátját, Pierre Comert-t. Az elegáns, ápolt
szakállú úr felvilágosítja őket: nincs szükség vízumra ahhoz,
hogy Svájcból Franciaországba utazzon valaki, csak a francia
konzulátus munkatársai híresztelik ezt a menekülők
elrettentésére.
A Tournon kávéházban ott ül Joseph Roth mellett Hermann
Rauschning, akiben nem bízik senki, de csatlakozik a
társasághoz, amely olykor a Boulevard Saint-Michelen üzemelő
Capoulade kávéházba teszi át a székhelyét, Andrea Manga Bell
és Soma Morgenstern is. Egyelőre kitartóan küldözgetik az
emigránsok a leveleket Ausztriába. Aztán váratlan baleset éri
Ödön von Horváthot: a Champs-Elysées egyik köröndjén éri utol
az írót a vihar, és halálra sebzi egy lezuhanó szilfaág.
Olyannyira abszurd haláleset volt ez, hogy még a szava is
elakadt tőle mindenkinek, kivéve Walter Mehringet, mert
számára ugyanolyan természetes volt a versírás, akár a
lélegzetvétel: „Szatírjáték volt élete, / s Horváth egy fába halt
bele. / Habár hazája elveszett, / disznók elé nem vettetett…”

Hamarosan eljön az az idő, amikor a franciákra sem lehet

számítani többé: vészjósló, menekülésre késztető
kormányváltásokra kerül sor itt is. A német és osztrák
menekülteket viszont még azt megelőzően internálják, hogy
megszállná az országot a Wehrmacht. Volt osztrákoknak nevezi
az utóbbiakat a leleményes francia bürokrácia, hiszen Ausztria
nem létezik többé. Igaz, hogy nem sokkal később romokban
hever már az egykori francia köztársaság is. „Nem könnyítették
meg számunkra a franciák azt, hogy megszeressük az
országukat” – írta visszatekintve Karl Frucht.
1939-ben, a háború kitörése után négy hétre a colombes-i
futballstadionba internálják, 1940-ben pedig a Le Mans-tól
nyugatra fekvő Meslay-du-Maine-ben fekvő táborba helyezik át
őket, szabadulásuk után pedig Dél-Franciaországban
bolyongnak. És mit csinál vajon mindeközben Hertha Pauli?
Természetesen beleszeret egy francia férfiba, mégpedig a Midi
egyik hídján, Clairacban, a Lot folyó partján fekvő kétezer
lakosú településen. Mintha villám csapott volna az asszonyba
azon a hídon, pedig a falu szépfiúja volt csak a pimasz Gilbert,
és fogadásból csavarta el Hertha Pauli fejét. Ostobaság?
Könnyelműség? Vagy kétségbeesett kísérlet a sors
kicselezésére? Mindenesetre igazi szenvedély, igazi ragaszkodás
vált a kalandból: Gilbert, aki a háború alatt részt vett a francia
ellenállásban, később, Marseille-ben is felbukkant még, hogy
segítségére legyen a menekülőknek. Végül mégis elválasztotta
egymástól a szerelmeseket a háború: a vízumért folytatott
hosszú küzdelem után Hertha Pauli és menekülő társai
átjutottak a spanyol határon, és Lisszabonban felszálltak a Nea
Hellas nevű hajóra, amely 1940 szeptemberében futott be New
York kikötőjébe.
Ezt azonban már az Amerikában töltött évekkel együtt
meghagyjuk annak a bizonyos filmnek: nem meséljük el Hertha
Pauli újabb házasságát, sem azt, hogy viszontlátta még Gilbertet
a Midi partján, hallgatunk hosszú betegség után bekövetkezett
haláláról, a bécsi Központi Temetőben megtartott
búcsúztatásáról, sőt arról is, hogy később ugyanabban a sírban
helyezték örök nyugalomra Karl Fruchtot. És képzeletbeli
filmünkre tartozik Walter Mehring zürichi élete és halála is,
bennünket ugyanis elsősorban a Bécsből menekülők történetei
érdekelnek. Hadd idézzük mindazonáltal azt a fanyalgó
megjegyzést, amelyet Karl Frucht tett a városba való
visszatérése után: „Egész egyszerűen hiányoznak a zsidók.”
Igen, hiányoznak a zsidók mint éltető társadalmi és szellemi
közeg, még akkor is, ha szívesen ápoljuk az örökségüket.

***

Mivel a svájci könyvkiadókat tömörítő szervezet nem tűrte meg

az országban az S. Fischer Verlagot, Bécsbe költözött a cég
vezetője, Gottfried Bermann Fischer. Fischer talált magának egy
szép házat a schönbrunni kastély közvetlen közelében, a XIII.
kerületben, a Wattmanngasse 11-es szám alatt. A császári istálló
alkalmazottai számára épült valaha ez az egyszintes, sárgára
mázolt épület: repkénnyel befutott falakkal körülvett,
macskaköves udvar, hátul vadon burjánzó kert. Mélységesen
elkeserítette Bermann Fischert osztrák ismerőseinek
„gyanútlan optimizmusa”, illetve az, hogy Anglia és Mussolini
segítségében reménykednek. Sok barátja felkereste otthonában
a könyvkiadót: a Werfel házaspár, Musil, Zuckmayer, Zsolnay,
Thomas és Katja Mann, de vendégeskedett nála Jean Giraudoux
és Bruno Walter is.
1937 őszén tűzte műsorára a Burgtheater Gerhart Hauptmann
Patkányok című darabját, és erre az alkalomra Bécsbe utazott a
szerző. A Nobel-díj 1912-es kitüntetettjének irodalmi
pályafutása igen szorosan kötődött Samuel Fischer kiadójához,
természetes volt tehát, hogy az író megkérte Bermann Fischert:
rendezzen fogadást otthonában prominens vendégek
részvételével. Nyolcvan meghívót küldött szét Fischer, de
három nappal a megbeszélt időpont előtt megérkezett
Hauptmann kínosan magyarázkodó levele, amelyben lemondta
az eseményt, mégpedig arra hivatkozva, hogy nehézségei
támadhatnak odahaza, ha látogatást tesz egy emigráns
házában. A Burgtheater császári páholyában ülve fogadta a
bécsi közönség hódolatát Hauptmann, aki kizárólag von Papen
társaságában mutatkozott, pedig megtekintették az előadást az
osztrák kormány képviselői is. Másnap este, titokban,
szégyenkezve kereste fel Bermann Fischert az író és felesége.
Nem volt többé szabadsághős Gerhart Hauptmann, átállt ő is a
patkányok táborába.
1938. március 7-én telefonált Baden-Badenből Otto Flanke, a
kiadó szerzője és egykori lektora, és közös kirándulásra
invitálta Fischeréket Ragusába, mondván: már meg is vásárolta
a vonatjegyeket. Valójában persze burkolt figyelmeztetés volt ez
arra, hogy Bermann Fischer mielőbb hagyja el Bécset. Ugyanezt
javasolta nem sokkal később és immár teljesen nyíltan Pierre
Bertaux is, aki Párizsból telefonált. Csakhogy túl késő volt már:
március 11-én még mindig az osztrák fővárosban tartózkodott a
kiadó családja.
Egyetlenegyszer ment már csak be az irodájába Bermann
Fischer, aki összecsomagolta ugyan a bőröndjeit, de nem indult
el autóval a magyar határ felé. Jó ismerőse volt viszont a Ringen
működő osztrák utazási iroda vezetője, így március 12-én,
szombaton rendelt nála két hálófülkét az olaszországi
Rapallóba induló vonatra: Rapallóban tartózkodott akkor a
kiadó egykori alapítójának, Samuel Fischernek az özvegye.
Feleségével és két lányával indult útnak Bermann Fischer, aki
egy Stradivari hegedűt, továbbá Bach és Mozart néhány
művének kéziratát is magával vitte úti csomagjában.
A Südbahnhofon megkérdezte Bermann Fischertől a hordár,
hogy nála van-e az útlevele. „Természetesen! És német
útlevelem van!” – felelte a könyvkiadó. És ez volt a szerencséje,
hiszen osztrák útlevéllel aligha juthatott volna fel a vonatra.
Miközben őt magát is többször ellenőrizték, Bermann Fischer
látta, hogy más utasokat letartóztatnak.
Késő éjszaka, amikor megérkezett a szerelvény az olasz
határra, Bermann Fischer hallotta, hogy ellenőrzések zajlanak
odakint. Végül olasz vámosok léptek be a fülkéjükbe, és miután
felkapcsolták a villanyt, meglátták a hegedűtokot. „Régi vagy új
az a hegedű?” – „Nagyon-nagyon régi. Olasz. Stradivari.” – „Va
bene.”

Bermann Fischer Rappalóban találkozott újra Gerhart

Hauptmann-nal, aki valósággal sugárzott a boldogságtól:
mindig is nagy híve volt Mussolininek, és most személyesen
fogadta a Duce. Örvendezett az író az Anschlussnak is, és
kijelentette, hogy Hitler nagyszerű tettet hajtott végre, régi
álmot váltott valóra, majd hozzátette még: „Európa fővárosa
leszünk!” Pedig inkább azt kellett volna mondania: az iszonyat
fővárosa.
Hétfőn házkutatást tartottak a könyvkiadó bécsi székhelyén:
lefoglaltak számos könyvet, illetve értékes festményt, és a
Dorotheumban árverésre bocsátották a teljes berendezést.
Három SS-egyenruhát viselő férfi érdeklődött Bermann Fischer
után. „Elutazott” – felelte a pesztonka. „Micsoda szerencséje
van!” – bosszankodtak az SS-ek.
Bermann Fischernek, aki Olaszországból Zürichbe utazott
tovább, hosszas küzdelmet kellett vívnia azért, hogy új helyre
költözhessen (Stockholm) és társkiadót (Bonnier) találjon
vállalata számára. De meg kellett küzdenie a könyvkiadónak
Thomas Mannért is, aki Amerikában képzelte el a jövőjét, és
ezért úgy gondolta, hogy nincs többé szüksége az S. Fischer
Verlagra. Ez azonban már egy másik történet.
 18

Freud útra kel

El kell viselnünk a sorsot, bármilyen legyen is.

Sigmund Freud, 1921

1933. május 10-én késő este könyvégetést rendezett a

nemzetiszocialista diákszervezet a berlini operaház melletti
téren, a Friedrich Wilhelm Egyetemmel szemben. Sorra
úgynevezett tűzítéletet mondtak itt a nemkívánatos szerzők
műveire, és a negyedik tűzítélet a következőképpen hangzott:
„Az ösztönélet lélekromboló túlhangsúlyozása ellen, az emberi
szellem nemességéért! Tűzre vetem Sigmund Freud írásait!”
Maga Freud a következőképpen kommentálta a történteket:
„Micsoda haladás ez a középkorhoz képest! Akkor még engem
küldtek volna máglyára, nem a könyveimet.”

***
Visszatekintve idiótáknak gondolhat bennünket bárki –
jelentette ki később Anna Freud –, hiszen 1937-ben még minden
további nélkül elhagyhattuk volna az országot. 1936 óta sejthető
volt már, hogy Hitler előbb-utóbb meghódítja Ausztriát, vagy
pedig önként csatlakozik a Német Birodalomhoz az ország.
Anna Freud pedagógus volt, de még a gyerekek is csak azt
kérdezgették tőle, hogy mi lesz, ha eljön Hitler, mert nekik sem
volt kétségük afelől, hogy csakugyan el fog jönni egyszer. Úgy
tűnik, nemcsak a fejünket, hanem az egész testünket a
homokba dugtuk, összegez Anna Freud. És az antiszemitizmus?
Igen, „az volt a legrosszabb – folytatja –, de hát a meglehetősen
zajos osztrák antiszemitizmus árnyékában éltük le az egész
életünket”. Így hát eszükbe sem jutott, hogy egyre nagyobb
veszélyben forognak. Nyilvánvalóan összecseng a fent idézett
kijelentés azzal, amit Ernest Jonesnak írt Anna Freud 1938.
február 20-án, nem sokkal Hitler és Schuschnigg
berchtesgadeni találkozója után: Bécsben kitört a pánik, „de mi
a magunk részéről nem veszünk részt benne”.
Sigmund Freud attól tartott, hogy menekülése a
pszichoanalitikus iskola teljes felbomlását vonná maga után, és
életművének megmentése volt számára az elsőrendű szempont.
Azt viszont lassan értette csak meg, hogy éppen ezért kell
elmenekülnie. Freud mindazonáltal nem utasította el eleve a
kivándorlás gondolatát, már csak azért sem, mert két Berlinben
élő fia már 1933-ban emigrált: Oliver Franciaországban, Ernst
pedig Angliában telepedett le. „Tulajdonképpen cudar idők
járnak, és semmiféle garancia nincsen arra, hogy elviselhető
lesz a jövő” – írta Martha Freud 1931-ben Berlinből, ahová
egyedül utazott. Freudban 1934-ben, Dollfuß meggyilkolása
után felötlött már a gondolat, hogy egyszer még Bécs
elhagyására kényszerülhet, de efféle megfontolásokkal
vigasztalta magát: „A mi csőcselékünk azért nem annyira
brutális, mint a vele egyívású német.”

***

Az 1938-as esztendő elején pontosan tudta már Freud, hogy

nem sok van hátra az életéből, mégsem veszítette el a humorát.
Marie Bonaparte azt írta neki Athénból, hogy halottnak látta
álmában, pedig sok evilági beszélgetésben reménykedik még,
mielőtt a túlvilágon folytatják majd a disputát. 1938. január 27-
én kelt válaszlevelében arról elmélkedett Freud, hogy hogyan
fogja majd köszönteni őt a hercegnő az elíziumi mezőkön, és
hozzátette: ott minden bizonnyal jobban is fest majd, mert nem
torzítják el száját a műtétek után visszamaradt hegek.
Csakugyan egyre súlyosbodó panaszokkal kezdődött Freud
számára az az év, úgyhogy február 19-én újabb műtétet
hajtottak végre az állkapcsán. A családja biztonságáért érzett
aggodalom mellett a testi fájdalmat is el kellett tehát viselnie a
rákövetkező hónapokban. Mindennek tetejébe nehéz helyzetbe
került a Pszichoanalitikus Kiadó, mióta Freud könyveit
betiltották Németországban.
Nem sokkal az említett műtét után Freud levelet írt Angliában
élő Ernst fiának. Ha nem is határozta még el magát a
menekülésre, komolyan fontolóra vette a dolgot, mivel –
úgymond – Schuschnigg és Hitler berchtesgadeni találkozója óta
súlyos aggodalomra adnak okot az Ausztriában zajló
folyamatok, és egyáltalán nem kizárt, hogy ennek rossz vége
lesz. „Kétséges mindazonáltal, hogy ugyanolyan vég következik-
e el itt is, mint Németországban, mert roppant erős, és komoly
ellenállást fog tanúsítani a Katolikus Egyház. Schuschnigg pedig
tisztességes, bátor, jellemes férfi. Visszatérése másnapján
meghívott magához három zsidó nagyiparost, és biztosította
őket arról, hogy itt nincs mitől tartaniuk a zsidóknak. […] Más
kérdés, hogy mi lesz akkor, ha Schuschniggnak egyszer mennie
kell. Nem tudok kivándorolni a két öregasszonnyal olyan
egyszerűen, mint Te. […] Ha gazdagok lennénk, én pedig nem
lennék rokkant, akkor megkísértene a gondolat, hogy a
Földközi-tenger partjának valamelyik kellemes zugában húzzuk
meg magunkat. […] A legrosszabb, ámde meglehetősen
valószínűtlen esetben, vagyis akkor, ha veszélybe kerül itt az
életünk és a szabadságunk, egy kis autózással biztonságos
helyre juthatok Pozsonyon keresztül.”

***

Miután végighallgatta a rádióban Schuschnigg lemondó

beszédét, Freud a következő bejegyzést tette naplójába:
„Schuschnigg leköszönt – Finis Austriae.” És feljegyezte azt is,
hogy éppen aznap töltötte be huszonnegyedik életévét a fia,
Ernst.
Március 12-én, szombaton Paula, a házvezetőnő
horogkeresztes zászlót fedezett fel a szemközti ház
homlokzatán. Az alkalmazott felszolgálta a reggelit, mint
rendesen, Freud azonban alig vett magához ételt. Munkára
gondolni sem lehetett, az egész délelőttöt együtt töltötte a
család, Paula volt az egyetlen, aki kimerészkedett aznap az
utcára: SA-osztagok masíroztak az egész városban, és egyre
több horogkeresztes zászlót lehetett látni mindenütt.
Anna Freud végignézte az ablakból, ahogyan egy csapat náci
feldúlta a szemközti házban működő apró fűszeresboltot.
Bútorokat és különféle árukat hajigálták az utcára a támadók, a
tulajdonos fiait elhurcolták, az asszony sikoltozva rohant ki az
üzletből.
Március 13-án este került sor az Anschluss hivatalos
bejelentésére. Ezt a hírt is a rádióban hallotta, és feljegyezte
naplójába Freud. Ugyanerre a napra hívták össze Freud
lakására a bécsi Pszichoanalitikus Társaság vezetőségi ülését,
amelyen Anna Freud elnökölt. Apja a jelenlévők mindegyikével
kezet fogott, miután megbeszélték, hogy ki akar külföldre
távozni. Maga Freud úgy nyilatkozott, hogy Bécsben marad,
egyszersmind azonban emlékeztetett Yochanan ben Zakkai
rabbira, aki Jabnéban nyitott Tóra-iskolát a jeruzsálemi
templom lerombolása után, így biztosítva a hagyomány
folytonosságát templom, illetve saját állam híján is. Azt viszont
már nem tette hozzá Freud, hogy ezt a példát fogja-e követni a
pszichoanalízis fennmaradásának biztosítása érdekében, ha
csakugyan elveszik Bécs. Ekkoriban már az általa megalapított
lélektan lényegének összefoglalásán, mondhatni tudományos
végrendeletén dolgozott. 20-án újabb ülésre került sor, amelyen
jelen volt Marie Bonaparte és az angol Ernest Jones is. A
Pszichoanalitikus Kiadó súlyos anyagi helyzetére való
tekintettel Marie Bonaparte felajánlotta, hogy megvásárolja és
külföldre menekíti a még raktáron lévő könyveket.

***

Március 15-én dörömböltek Freud lakásának a rendelőbe nyíló

ajtaján: az SA öt tagja állt odakint, és rontott be Paula Fichtlt
félretaszítva az előszobába. Előjött a dörömbölésre Martha
Freud is, és higgadtan azt mondta: „Foglaljanak csak helyet,
nálunk nem szoktak álldogálni a vendégek.” Ez a fogadtatás
szemlátomást összezavarta az betolakodókat. Martha ezután
beinvitálta az urakat a nappaliba, majd az asztalra ürítette a
pénztárcáját, és így szólt: „Szolgálják ki magukat!”
Annát eközben a páncélszekrény kinyitására kényszerítette a
banda főnöke: 6000 schilling volt a zsákmány. Ekkor lépett ki a
dolgozószobájából Freud: dühösen végigmérte a rablókat, de
egyetlen szót sem szólt. Amikor elhagyták a lakást, a férfiak
visszakiáltottak még: „Visszajövünk még!” Paula gyorsan
kulcsra zárta mögöttük az ajtót. Magukkal vitték a rablók a
családtagok útleveleit is, de szerencsére az Anschluss után
amúgy is érvénytelenné vált osztrák útlevelekről volt szó.
Paulának a lelkére kötötték, hogy azonnal hívja fel a
házitelefonon az egy emelettel feljebb lakó Dorothy
Burlinghamet, ha újabb hívatlan látogatók érkeznének. Dorothy
Burlingham pedig értesíti majd az amerikai nagykövetséget,
ahol már amúgy is aggódtak Freud biztonsága miatt: március
10-én látogatást tett a családnál John Cooper Wiley főkonzul.
Az Egyesült Államok franciaországi nagykövete, William
Bullitt Freud páciense volt a ’20-as évek közepén, amikor
Bécsben szolgált. Később, amikor Moszkvába helyezték,
meghagyta bécsi utódjának, hogy ügyeljen Freud és övéi
biztonságára. Az Anschluss napjaiban – immár Párizsból –
Bullitt állandó telefonkapcsolatban állt Béccsel, de Marie
Bonaparte-tal is. Párizsban szolgáló német kollégájának,
Johannes von Welczek grófnak, aki régi vágású diplomata volt,
Bullitt egy fogadáson azt mondta, hogy nemzetközi botrány
törne ki, ha Freudnak bántódása esne. Hugh Robert Wilson, az
Egyesült Államok berlini nagykövete ugyancsak azt követelte
Ernst von Weizsäcker német külügyi államtitkártól, hogy ne
gördítsenek akadályokat Freud kivándorlása elé. A március 15-
én történt eset után Wiley főkonzul a következő táviratot küldte
Washingtonba Cordel Hull külügyminiszternek: „Fear Freud,
despite age and illness, in danger.” Az azonban meglehetősen
valószínűtlen, hogy maga Roosevelt elnök is részt vett volna a
Freud megmentése érdekében indított akcióban.
SA-kommandó járt március 15-én a Pszichoanalitikus Kiadó
irodájában is, amely a Berggasse 7-es szám alatt működött.
Freud Martin nevű fia, akit az összes többi zsidó ügyvéddel
együtt eltiltottak hivatása gyakorlásától, március 14-én
hozzákezdett a kompromittáló iratok megsemmisítéséhez, de
feltartották, úgyhogy nem tudta befejezni a munkát a
motorizált kommandó megérkezésééig. A nácik szerencsére
nem sokat törődtek a hiányzó dokumentumokkal. Ehelyett
lőfegyverekkel fenyegették Martint, és hosszú ideig még a
vécére sem engedték ki. Amikor kiengedték végre, a férfi
megpróbált elrejteni néhány további dokumentumot, azt
azonban nem vette észre, hogy az egyik szemközti lakásból
egyfolytában szemmel tartja egy náci. Végül megjelent a
helyszínen Anna Freud, és a betolakodók távozása után
mindkét testvér a szülők lakására sietett. (Visszaemlékezésében
március 13-ára datálja az esetet Martin Freud, Sigmund Freud
naplójában viszont a következő, március 15-én kelt bejegyzés
olvasható: „Ellenőrzés a kiadónál és a lakásomon.”)

***

Minden alapot nélkülöző híresztelés, hogy Benito Mussolini,

Olaszország diktátora is Sigmund Freud szószólói közé tartozott
az Anschlusst követő kritikus napokban. Azt persze nagyon jól
tudta Freud, hogy sokan Mussoliniben látták Ausztria
függetlenségének garanciáját, arról azonban szó sem volt, hogy
szimpatizált volna a Ducéval. Egyik 1928-ban írott szövegében
az analitikus Leninhez hasonlította Mussolinit, a despotát, és
mindkettőjüket megvetéssel emlegette, 1934 júniusában pedig
hangot adott abbéli aggodalmának, hogy Mussolini előbb-utóbb
kiszolgáltatja Ausztriát Hitlernek. Egy évvel korábban fennállt
ugyan valamiféle közvetett kapcsolat Freud és a Duce között,
ám ez teljesen egyoldalú volt.
1933. április 25-én felkereste Freudot egyik tanítványa, a
trieszti pszichoanalitikus, Edoardo Weiss, mégpedig
Giovacchino Forzano olasz író társaságában, akinek lányát
hasztalan kezelte. Weiss szabadulni szeretett volna a nehéz
pácienstől, Freud azonban rövid időre fogadta csupán a
Concetta nevű lányt, és arra szorítkozott, hogy átnézte Weiss
jegyzeteit.
Másnap, amikor ismét a Berggasséban jártak az olaszok,
Mussolinire terelődött a szó, Forzano ugyanis a Duce közeli
ismerőse volt, és még színdarabot is írt Mussolini kívánságára
Napóleon bukásáról. Hivatalosan a darab társszerzőjének
tekintették Mussolinit, pedig valójában tanácsokat adott csupán
a szerzőnek, és betoldott néhány mondatot az utolsó jelenetbe.
Elsősorban árulással magyarázta ez a darab Napóleon bukását,
hiszen attól rettegett maga Mussolini is, hogy elárulja a saját
népe.
A Burgtheater is bemutatta Forzano drámáját 1932-ben,
Werner Krauß rendezésében, a szerző pedig most
megajándékozta Freudot az azóta nyomtatásban is megjelent
mű egy példányával, amelybe olasz nyelvű ajánlást írt
(„Sigmund Freudnak, aki jobbá teszi a világot, csodálattal és
köszönettel”), mégpedig – jóllehet nyilván saját indíttatásból –
Mussolini nevében is. Az olasz író ezután arra kérte Freudot,
hogy viszontajándék gyanánt küldje el vele – ugyancsak
személyes ajánlással – valamelyik művét a Ducénak. Freud az
Albert Einsteinnel folytatott levelezését tartalmazó, nem sokkal
korábban megjelent Háború, de miért? című könyvet
választotta, amely egyfajta pacifista manifesztumnak
tekinthető, és a következő ajánlást írta a kötetbe: „Benito
Mussolininek, egy öregember szívélyes köszöntésével, aki
felismeri a hatalom birtokosában a kultúra héroszát. Bécs, 1933.
4. 26. Freud”.
Aligha tekinthetjük a csodálat kifejezésének ezeket az óvatos,
már-már intő szavakat, amelyekkel arra a csakugyan
örvendetes tényre utalhatott talán az analitikus, hogy Mussolini
újra meg újra előmozdította a Róma területén folytatott
régészeti feltárásokat. Végül csakugyan a Duce könyvtárába
került a dedikált kötet, az viszont merőben valószínűtlen, hogy
Mussolini, aki egészen jól értett németül, valaha is elolvasta,
vagy akár csak kézbe vette volna: mindig is megvetette az olasz
diktátor a pacifizmust, rendőrsége pedig minden bizonnyal
letartóztatta volna Freudot, ha megpróbál Olaszország
területére lépni, jóllehet az analitikus, aki 1923-ban járt utoljára
Rómában, mit sem tudott az ilyen értelmű parancsról.
1933. június 29-én jelent meg egy cikk Mussolini aláírásával a
Popolo d’Italia című újságban: az írás szemfényvesztésnek
nevezte a pszichoanalízist, és személyes támadást intézett
Sigmund Freud mint az irányzat pápája ellen. Forzano
kezdeményezése semmiféle eredményre nem vezetett tehát.
1938. március 14-én kelt levelében Forzano csakugyan arra
kérte Mussolinit, hogy lépjen fel Freud védelmében, de különös
színben tünteti fel az olasz író kérését az, hogy Freud zsidó
származását emlegeti, hiszen a Duce rég csatlakozott már a
német nácik antiszemita irányvonalához. Mussolini
mindenesetre válaszra sem méltatta ezt a levelet, az a
híresztelés pedig teljességgel abszurd, hogy Freud
rokonszenvezett volna a Ducéval, illetve a fasizmussal.

***
Naplóbejegyzéseinek tanúsága szerint Freud is értesült arról,
hogy március 14-én este Hitler megérkezett Bécsbe. A következő
postabélyegzőt viseli minden olyan levél – így Freud levelei is –,
amelyet a következő napokban adtak fel az osztrák fővárosban:
„A Führer Bécsben”. Rengeteg látogató járt a Berggasséban
ezekben a napokban, Freud azonban többnyire az íróasztalánál
ült, és rendületlenül folytatta Mózesről szóló tanulmányát.
Dorothy Burlingham időközben telefonon informálta a
helyzetről az Angliában élő Ernst Jonest.
Jones a maga részéről több telefonbeszélgetést is folytatott a
Párizsban tartózkodó Marie Bonaparte-tal, és eltökélte, hogy
rábeszéli Freudot a kivándorlásra. Mivel nem indult közvetlen
járat Londonból Bécsbe, Jones március 16-án előbb Prágába
repült, onnan pedig bérelt gépen utazott tovább az osztrák
fővárosba: amikor megérkezett, látta az asperni repülőtéren
parkoló német katonai repülőgépeket, amelyek időről időre
rajokba rendeződtek, és mélyrepülésben elhúztak a város felett,
hogy megfélemlítsék a bécsieket. Páncélosokkal is találkozott
Jones Bécs utcáin, mögöttük pedig népes csapatokban vonultak
a „Heil Hitler!”-t kiabáló nácik: az a benyomása támadt az angol
analitikusnak, hogy többségükben Németországból érkeztek
ezek az emberek.
Anna Freud fogadta Jonest, és a repülőtérről a
Pszichoanalitikus Kiadó irodájába mentek. Megint fegyveres
suhancok szállták meg a Berggasse 7-es számú ház lépcsőházát,
folyosóit, és magát az irodát is. Martin Freud, akit egyfolytában
sakkban tartottak, az egyik sarokban üldögélt. Az irodában
fellelhető összes készpénzt elrabolták a betolakodók, Jonest
pedig – a brit nagykövetség ajánlólevelével mit sem törődve –
letartóztatták, és egy órán keresztül fogva tartották, amikor
megpróbálta felhívni a figyelmüket a kiadó nemzetközi
jelentőségére.
 Jones Freud lakására sietett a felzaklató közjáték után, és
hosszú beszélgetést folytatott az analitikussal. Freud azonban
még mindig nem volt hajlandó rászánni magát az emigrációra,
mondván: nem hagyhatja cserben a hazáját. Jones erre
megemlítette a Titanic másodtisztjét, aki azzal védekezett a
bíróság előtt, hogy nem ő hagyta el a hajóját, hanem a hajója
hagyta el őt. Mint utóbb kiderült, ez a mondat csakugyan nem
tévesztette el a hatását. Sokan fordultak Joneshoz rövid bécsi
tartózkodása alatt azzal a kéréssel, hogy tegyen valamit az ő
érdekükben is, de erre nem tehetett ígéretet.
Jones bécsi utazása elérte tehát a célját: Freud végre rászánta
magát az emigrációra, Franciaországot azonban eleve kizárta,
mivel ott – úgymond – nem sokra becsülik a pszichoanalízist.
Fontos volt Sigmund Freud számára az is, hogy a lehető legtöbb
hozzátartozóját magával vihesse, beleértve Max Schurt, az
orvosát, és Paula Fichtlt is, aki a másik két háztartási
alkalmazottal ellentétben hűséges volt a családhoz. Freud egy
alkalommal mintegy mellékesen megkérdezte Paulától:
„Nemsokára elköltözünk. Velünk tart?”
Március 17-én megérkezett az osztrák fővárosba Marie
Bonaparte, és ott is maradt egészen április 10-ig, így Jones
visszatérhetett Angliába, hogy megszerezze a beutazási
engedélyt Freud és családtagjai számára. Sir Samuel Hoare-ba
(később Lord Tempelwood), a belügyminiszterbe vetette
legfőbb reményét az angol analitikus, akit a korcsolyaklubjából
ismert. „A korcsolyázó barátom” – így hangzott a
belügyminiszter álneve Freud és Jones leveleiben, illetve
telefonbeszélgetései során. Megtette a szükséges lépéseket
Freud érdekében a Royal Society is, Hoare belügyminiszter
pedig csakugyan engedélyezte a beutazást és a munkavállalást
nemcsak Freud, hanem hozzátartozói, tanítványai és orvosa
számára is, mégpedig anélkül, hogy bármiféle kezességvállalást
követelt volna.
Éppen azon a napon, amikor Jones Londonban kézhez kapta a
beutazáshoz szükséges dokumentumokat, délelőtt tizenegy
órakor ismét zörgettek Freudék ajtaján: két bőrkabátos férfi és
három egyenruhás, fegyveres rendőr állt odakint. Amikor Paula
Fichtl becsapta az orruk előtt az ajtót, a férfiak hangoskodni
kezdtek: „Nyissa ki, de azonnal, maga arcátlan nőszemély!”
Paula sírt és sikoltozott, miközben az ajtónak vetette a vállát, de
megjelent az előszobában Freud, és annyit mondott csupán:
„Engedje csak be az urakat, Paula.”
Megijedt a kicsike, jegyezte meg Freud, hogy oldja a
feszültséget, a betolakodók pedig még a kalapjukat is levették.
Semmi bántódása nem esik a professzornak, jelentette ki a
banda vezére, ha megteszi azt, amit követelnek tőle: azzal
tárgyalni kezdett Freuddal, miközben a többiek – azúttal
bizonylat ellenében – ismét kiürítették Martha pénztárcáját.
Ekkor jutott csak eszébe Paulának, hogy felhívja Dorothy
Burlinghamet, de késő volt már.
Azt követelték Freudtól a betolakodók, hogy menjen velük
kihallgatásra a Gestapóra. Ezúttal Anna Freud mentette meg a
helyzetet, mondván: „Apám nem bír lemenni a lépcsőn, én
viszont szívesen elmegyek magukkal, és megadok minden
szükséges felvilágosítást.” Anna Freud ezután magához vette a
Schurtól kapott Veronál-kapszulát, és csakugyan beszállt a
nyitott, fekete autóba. Ugyanilyen kapszulát kapott az orvostól
Martin Freud is, amikor a kiadó irodájában kihallgatták.
Feszülten várakozott a család, Freud egyik Havannát szívta a
másik után. Dorothy Burlingham felhívta időközben az
amerikai konzulátust, tájékoztatta Wiley főkonzult, és
megérkezett az analitikus lakására Max Schur is. „Ez volt a
legrosszabb nap” – írta később az orvos. „Végtelen hosszúra
nyúlt minden egyes óra. Ez volt az egyetlen olyan alkalom,
amikor csakugyan aggódni láttam Freudot. Egyfolytában
szivarozott, és fel-alá járkált a szobában. Késő este volt már,
amikor hazaérkezett Anna Freud. Ritkán mutatta ki Freud az
érzelmeit, ezen az estén azonban a legkevésbé sem fogta vissza
magát. […] Soha nem kérdeztem meg Annától, hogy mi történt
tulajdonképpen a Gestapón.” Sigmund Freud naplójában
mindössze a következő, szűkszavú bejegyzés olvasható: Anna a
Gestapón.
A Gestapo főhadiszállásán Anna Freud ragaszkodott az
azonnali kihallgatáshoz: így akarta elejét venni annak, hogy ott
tartsák éjszakára, és később esetleg koncentrációs táborba
hurcolják. Anna kihallgatása közben telefonált valaki: talán az ő
védelmében történt a beavatkozás a kulisszák mögött. Schur
visszaemlékezései szerint Anna Freud megkérdezte az apját,
hogy nem lenne-e jobb a közös öngyilkosság, az analitikus
azonban a következő dühös és egyben ironikus válasszal
hárította el a felvetést: „Miért? Mert éppen azt akarják, hogy
megtegyük?”
Martin Freud szerint valószínűleg úgy vélte a Gestapo, hogy
„egykori katonákból szerveződött zsidó terroristacsoporttal”
akadt dolga. Mit ért azon, hogy egy nemzetközi szervezet tagja?
– faggatták Annát, aki erre higgadtan elmagyarázta, hogy a
Nemzetközi Pszichoanalitikus Társaság merőben
politikamentes szervezet, és kizárólag tudományos kérdésekkel
foglalkozik, bizonyítékképpen pedig bemutatta a Társaság egyik
nem zsidó tagjának levelét.

***
Április 29-től május 4-ig ismét Bécsben tartózkodott Marie
Bonaparte: Anna Freuddal együtt elégették azokat a leveleket és
dokumentumokat, amelyek nem tűntek feltétlenül megőrzésre
méltóknak. A következő éjszakákat Freud lakása előtt, a
lépcsőházban töltötte a hercegnő: ő volt az analitikus testőre
kékesfekete nercbundában, szarvasbőr kesztyűben és elegáns
kalapban, krokodilbőr retiküljében a görög
diplomataútlevelével. Maga Freud soha nem értesült az
akcióról, Paula, a háztartási alkalmazott viszont teával és
csokoládéval látta el az illatfelhőbe burkolódzó védangyalt.
Ezekben a drámai napokban fejezte be Anna és Sigmund
Freud a hercegnő Topsy. Les raisons Tun amour című
könyvének fordítását, amely arról szól, hogy hogyan gyógyít
meg egy beteg kutyát az operáció és a gondoskodás.
Jólesett ugyan visszaemlékeznie a gyermekkorában
megismert állatokra, de hosszú ideig nem akart kutyát, írta
Marie Bonaparte, gyermekei könyörgését pedig azzal hárította
el, hogy felesleges emberi érzelmeket pazarolni egy kutyára.
Amikor azonban tizenhat éves lánya súlyosan megbetegedett,
végül mégis teljesítette a kérését.
Hamarosan kutyát akart már a hercegnő férje, György herceg
is, és csakugyan szerzett magának egy aranyszínű tibeti csau-
csaut. A Tatoun nevű állat utódai közé tartozott a Teaupi nevű,
Topsynak becézett szuka, aki ragaszkodott Marie-hoz, utazni
viszont nem szeretett. Egyik betegsége idején tumort fedezett
fel Topsy szájában a hercegnő, és kérlelő pillantásait látva
nehéz szívvel úgy döntött, hogy sugárkezelésre küldi az állatot.
Nem csupán a kutya sorsáról számol be könyvében Marie
Bonaparte, hanem más témákon, például a túlvilágon is
elmélkedik: a keresztény paradicsomot túlságosan ridegnek
találja, úgyhogy szívesebben kerülne egy másik mitológiából
ismert másvilágra.
 Jóllehet egykor aranyszínű bundája megőszült, Topsy túlélte
az intenzív orvosi beavatkozást. És mi volt a különleges ebben a
kutyában? Topsy társaságában ki tudja pihenni az embereket,
írja Marie Bonaparte. Ezért kedvelte talán a kutyákat Freud is?
Szerénységet és bölcsességet tanul Topsytól, írta a hercegnő,
hiszen a kutya a mindenkori pillanatnak él. Soha nem mozdul
mellőle az állat, ha betegeskedik: nem engedi be a szobájába a
halált, és megajándékozza azzal az érzéssel, hogy közel a
gyógyulás. Életerőt sugárzó talizmán volt Marie Bonaparte
számára Topsy.
1936 májusában kezdte el, és egy évvel később fejezte be
szerzője ezt a könyvet. A kézirat elolvasása után Freud azt írta
Marie Bonaparte-nak, hogy meghatónak, őszintének találja a
szöveget, és jóllehet nem analízis ez a mű, mégis az analitikus
igazságkeresése hatja át. Egyszersmind azt is elmagyarázta a
hercegnőnek Freud, hogy miért vagyunk képesek ilyen
mélységes szeretettel fordulni egy-egy kutya felé: ez esetben
ugyanis „minden ambivalenciától mentes vonzalomról” van
szó, arról, hogy „leegyszerűsödik és megszabadul az élet a
kultúrával fennálló, nehezen elviselhető konfliktusától”, vagyis
megismerhetjük „egy önmagában teljes létezés szépségét”.
Tovább erősíti mindezt „a szoros rokonság, a feltétlen
összetartozás érzése”.
Nagy változást hozott a hercegnő az analitikus életébe, hiszen
ő kedveltette meg vele a kutyákat, és ő ajándékozta neki Jo-Fit,
aki rendszerint jelen volt Freud analízisein. Ugyanabból az
alomból való szuka volt Jo-Fi, mint Marie Bonaparte kedvence,
Topsy. Jo-Fi pontosan tudta, mikor ért véget egy-egy kezelés, és
ilyenkor némán fölállt. Újfajta érzelmeket tapasztalhatott meg
tehát a hercegnő révén az analitikus, aki egyik páciensének azt
mondta, hogy ugyanolyan viszony fűz bennünket az állatokhoz,
mint a csecsemőkhöz: nincs ebben a viszonyban semmiféle
ambivalencia, semmiféle ellenállás, az emberi kapcsolatok
viszont soha nem mentesek az ambivalenciától.
Egy olyan nő sorsát testesítette meg Topsy Marie Bonaparte
szemében, aki életének egy bizonyos pontjára érve elveszíti a
vonzerejét. A halál problémáját is megvitathatta Topsy kapcsán
Freud és a hercegnő: Az írók számára azt jelenti a
halhatatlanság, hogy tovább élnek sok ismeretlen ember
emlékezetében, írta Freud Marie Bonaparte-nak 1937.
augusztus 13-án, ő maga viszont a halhatatlanságnak arra az
egyetlen formájára vágyik csupán, hogy a hercegnő
emlékezetében éljen tovább.
Jól jellemzi Freud magatartását ezekben a szörnyű időkben,
amikor őt magát is közvetlenül fenyegette már a német
barbárság, hogy nem csupán Mózes alakjára, hanem egy
szeretett kutya sorsára is képes volt figyelmet fordítani. Marie
Bonaparte Topsyról szóló könyve 1939-ben, Amszterdamban, az
emigráns Allert de Lange Verlagnál jelent meg Anna és
Sigmund Freud fordításában. Ugyanabban az évben lehelte ki a
lelkét Topsy Marie Bonaparte ágyában.

***

Kihaltak voltak Bécs utcái azon az esős reggelen, 1938

májusában, amikor Edmund Engelman, a fiatal fényképész
elindult a IX. kerületbe, a Berggasséba. A szükséges
előtétlencsék és filmek mellett fénymérő és két fényképezőgép –
egy Rolleiflex és egy 28, illetve 50 milliméteres objektívvel
felszerelt Leica – volt Engelman táskájában, aki természetesen
fotóállványt is vitt magával. Nem szerette volna a fotográfus,
hogy megszimatolják úti célját a nácik, ezért időről időre
aggódva körülkémlelt. Csillogott még az esővíztől a macskakő,
amikor Engelman kívülről lefényképezte a Berggasse 19-es
számú házat. Meglehetősen sötét volt aznap reggel, így hát csak
reménykedhetett a fiatalember abban, hogy feltűnés nélkül
fényképezhet majd odabent a lakásban, a villanófény és a
reflektorozás ugyanis könnyen felkelthette volna a Gestapo
figyelmét.
Edmund Engelman családja sok más zsidó családhoz
hasonlóan a Leopoldstadtban élt. Engelman, akinek Kelet-
Európából bevándorolt édesapja tekintélyes üzletemberré
küzdötte fel magát, 1907-ben született Bécsben, és ugyanabba a
reálgimnáziumba járt, mint korábban Freud, érettségi vizsgája
után pedig a Bécsi Technikai Főiskolán végzett gépész, illetve
elektronika szakon, de kémiát és kinográfiát is tanult.
1931-ben, amikor Engelman befejezte tanulmányait,
rendszeres és nemegyszer erőszakos támadásokra került sor az
intézményben a zsidó diákok ellen, egymás mellett létezett
tehát a legkorszerűbb kutatás és a nacionalista hisztéria. Mivel
nem talált fotómérnöki állást, a fiatalember 1932-ben
megnyitotta Foto-City nevű, számos technikai újdonságot kínáló
üzletét a Kärntnerstraßén, az Opera közelében, 1934-ben pedig
dokumentarista képsorozatot készített a Goethehofban lakó
munkások ellen alkalmazott brutális rendőri erőszakról, de
1938-ban elővigyázatosságból megsemmisítette ezeket a
felvételeket.
1933-ban, egy baráti társaságban ismerkedett meg Engelman
August Aichhornnal, a Freud környezetéhez tartozó nem zsidó
pszichoanalitikussal, akivel idővel egyre szorosabb baráti
kapcsolatba került. Különös gondot fordított Aichhorn az
„Elhanyagolt ifjúság”-ra – így hangzik egyik könyvének címe is
–, illetve a fiatalkorú bűnözőkre, a hatóságok mégis bezáratták
az intézetét. Széles vállú, kecskeszakállas, jó kedélyű, mosolygós
férfi volt August Aichhorn, aki rendszerint fekete kalapot viselt,
és mindenhová magával vitte a tacskóját.
1938 májusában a Karlsplatzon, az Adolf Loos tervei szerint
berendezett Museum kávéházban, Aichhorn törzshelyén
találkozott a két barát. Ekkor számolt be Aichhorn
Engelmannak arról – közben többször is óvatosan
körülpillantva –, hogy Freudék lakására betört az SA, hogy
Anna Freudot kihallgatta a Gestapo, és hogy hamarosan
kivándorol az egész család. Dokumentálni kellene tehát a
lakást, folytatta az analitikus, még mielőtt becsomagolják és
elszállítják a berendezést, hiszen meglehet, hogy egyszer, „ha
elül majd az idők vihara”, múzeumot rendeznek még be ott. A
család támogatóit nem nevezte meg Aichhorn, megkérte viszont
a fotográfust arra, hogy ne ijesszen rá Freudra, és mindig
azokban a helyiségekben fényképezzen, ahol éppen nincs
útban, majd felvázolta a lakás beosztását és Freud napirendjét.
Engelman munkához látott. Először kívülről fényképezte le a
házat, attól tartva, hogy esetleg megsemmisülhet egy majdani
háborúban (ez azonban szerencsére nem történt meg). Az
épület kapujától balra kóser hentesüzlet, jobbra fűszeresbolt
működött. Két horogkeresztes zászló is lengett a homlokzaton:
egy kisebb közvetlenül a kapu felett, egy nagyobb valamivel
feljebb. Az épület belsejébe vezető boltozatos lépcsőházból jobb
kéz felé indult a félemeletre a lépcső, magába a lakásba pedig
két ajtón át lehetett bejutni: a bal oldali a lakóhelyiségekbe, a
jobb oldali a rendelőbe vezetett. A jobb oldali ajtón a következő
felirat állt: „Prof. Dr. Freud, 8–4” (a két szám a rendelési időre
vonatkozott).
Eduard Engelman becsöngetett, a jó előre beavatott Paula
Fichtl pedig ajtót nyitott neki. A képsorozat első darabjain a
folyosó és az előtér látható. A fényképész sokszor csak nehezen
tudta felállítani a szűk helyen a fotósállványt. Az akkori
várószobában alakult meg egykor az úgynevezett Szerdai
Társaság, a későbbi Pszichoanalitikus Társaság elődje, többek
között Adler, Rank, Stekel, Jung, Jones és Abaraham
részvételével. Ott állt a rendelőben a híres kanapé, és számtalan
apró szobrocska díszelgett az asztalokon, a vitrinekben, illetve a
polcokon. Egy rejtett tapétaajtón át is elhagyhatták a páciensek
a helyiséget, hogy ne kelljen keresztülmenniük a várószobán.
Kénytelen volt Engelman felkapcsolni az összes rendelkezésre
álló villanyt, mert gyenge volt a lakásban a természetes fény, így
aztán remélni tudta csak, hogy észrevétlen marad. Minden
egyes felvételről jegyzeteket készített a fotográfus, aki
napközben a lakásban dolgozott, estéit pedig a képek
előhívásával és nagyításával töltötte. Az első naptól fogva az
volt Engelman terve, hogy egy albumba beragasztva Freudnak
ajándékozza az elkészült nagyításokat.
Megrémült az analitikus is, megrémült a fotográfus is, amikor
a harmadik napon mindkettőjük számára váratlanul
összefutottak a lakásban, de a szerencsére éppen jelen lévő
Aichhorn egykettőre tisztázta a helyzetet. Miután
megkönnyebbülve kezet fogott a két férfi, Engelman elővette és
átadta Freudnak az immár kész albumot, az analitikus arca
pedig egyre jobban felderült, amikor leült, és belelapozott.
„Szívből köszönöm. Rendkívül sokat jelent ez nekem” – mondta
végül Freud, aki nyomban beleegyezett abba is, hogy egy portré
erejéig leüljön az íróasztalához.
Ezután is járt még néhány alkalommal a Berggasséban
Engelman, és további portrékat készített Freudról, a feleségéről,
illetve Annáról. Tőle valók a család útlevélképei is. Martha
Freud körbevezette a fotográfust a lakásban, és megmutatta
neki a tömörfa bútorokat, a keleti szőnyegeket. Ókori
műtárgyak csakis a rendelőben voltak, annál több volt viszont a
lakóhelyiségekben a személyes emlék: ajándékok, fényképek,
kristályvázák és porcelánedények, továbbá egy személyes
ajánlással ellátott fénykép Einsteinről, akit csodálattal
emlegetett Martha Freud.
Éppen egy ilyen alkalommal érkezett haza Anna Freud a
Rothschild-palotában működő kivándorlási hivatalból, ahol
megalázó bánásmódban részesítették, és hosszú várakozásra
kényszerült. A középületek liftjeit sem használhatták a zsidók.
Ekkor készítette el Engelman Anna Freud talán legszebb
portréját: a sanyarú viszonyok közepette is méltóságteljes,
határozott benyomást kelt a képen. Freud végül megkérte a
fotográfust, hogy nagyítsa ki egyik portréját, és a következő
ajánlással adta vissza Engelmannak a képet: „Szívből köszönöm
a művésznek 1938 Freud”.
Eduard Engelman is a kivándorlás mellett döntött a Freud
család távozása után, de még a kristályéjszakát is kénytelen volt
Bécsben tölteni. Miután rövid időre letartóztatták, és átesett egy
kisebb orvosi beavatkozáson, végre sikerült a fotográfusnak
francia, illetve bolíviai vízumot szereznie: egyetlen bőrönddel
indult útnak 1939. január 1-jén, amikor Párizsba repült. A Freud
lakásán készített felvételek negatívjai Aichhornnál maradtak.
Engelman menyasszonya Lengyelországon keresztül érkezett
Párizsba, és 1939 szeptemberéig ott is maradt a pár, valójában
ugyanis eleve nem szándékoztak Bolíviába menni. Végül
sikerült beutazási engedélyt szerezniük az Egyesült Államokba,
a fotográfust azonban a háború kitörése után Ellis Islandre
deportálták, így csak többhetes késéssel érkeztek meg New
Yorkba.
A háború után Engelman megpróbált kapcsolatba lépni
Aichhornnal, csakhogy az addigra már meghalt: a titkárnője,
Regele kisasszony őrizte meg, és juttatta el Anna Freudhoz a
negatívokat, tőle kapta vissza őket a fotográfus Londonban. Jó
néhány bútordarabot felismert Engelman, amikor Paula Fichtl
körbevezette Maresfield Gardensben, Freud utolsó lakhelyén, és
elmesélte neki, hogy milyen boldog volt az analitikus abban a
házban: A Führernek köszönhetjük ezt is, élcelődött gyakran. A
legjobban a ház mögött elterülő kertet szerette Freud, és a
kertre néző ablaknál érte a halál is.
1966-ban, amikor megvásárolták és átépítették Freud egykori
lakását a Berggasséban, még mindig látható volt a padlón a
kanapé körvonala. Aztán eltűnt az analitikus bécsi életének ez
az utolsó, nevezetes nyoma is. 1977-ben jelent meg a teljes
képsorozat, amelyet Freud lakásán készített Eduard Engelman.

***

Március 28-án, hétfőn jelentette Ernest Jones, hogy sikerült

megszereznie a beutazási engedélyeket Angliába, a család
kitelepülése előtt azonban ki kellett még alkudni a feltételeket
az új rezsim hatóságaival. Freud jogi képviselője Dr. Alfred
Indra volt: ő közvetített már a Wittgenstein család, illetve a Karl
Wittgenstein iparmágnás lányainak és fiainak külföldi
vagyonára ácsingózó nemzetiszocialista hatóságok között is.
Más lapra tartozik, hogy valójában kivel szemben volt lojális az
ügyvéd, és mennyiben vezérelték önös érdekek.
Anna Freud vállalta magára a végeérhetetlen ügyintézést az
egykori Rothschild-palotában működő kivándorlási hivatalban.
Sorra érkeztek az egymásnak ellentmondó határozatok, egyre
újabb és újabb követelésekkel rukkolt elő a hatóság, így aztán
meglehetősen ingadozó volt a család hangulata. Freud
magánkönyvtárának tetemes részét Heinrich Hinterberger
bécsi könyvkereskedő vette át, mivel könyveket alig vihetett
magával a család. Egy évvel később sikerült megmentenie az
állományt a New York-i Dr. Jakob Schatzkynak, aki 1850
birodalmi márkát fizetett a kötetekért.
Marie Bonaparte magához vett néhány fontos feljegyzést
Freud papírkosarából, és Párizsba küldetett néhány szobrot,
mintha az ő tulajdonát képeznék. Freud tarokk-kártyáját Paula
Fichtl őrizte meg: „Prof. Freud utolsó kártyája 1938” – írta a
paklira. Freud olykor elküldte Paulát, hogy vásároljon neki
londoni várostérképeket.
„Két biztató kilátásom maradt ezekben a vigasztalan időkben:
az, hogy együtt láthatlak mindnyájatokat, és – to die in
freedom” – írta Freud Ernst nevű fiának Londonba 1938. május
12-én. Ugyanebben a levelében a bibliai Jákobhoz hasonlította
magát, aki öregségére gyermekeivel együtt Egyiptomba
költözött.
Freud sógornőjének, Minna Bernaysnak, aki szívpanaszokkal
küszködött, szanatóriumba kellett vonulnia. Április 10-én tért
vissza a Berggasséra, és ő volt az első a családtagok közül, aki
1938. május 5-én elhagyta Bécset, mégpedig Dorothy
Burlingham kíséretében, aki Bobbal, a fiával együtt Svájcban
töltött pár napot, és onnan szervezte meg néhány saját
tulajdonának deklarált bútordarab elszállítását. Dorothy
Burlingham férje öngyilkosságot követett el, amikor megtudta,
hogy felesége nem fog visszatérni hozzá New Yorkba, hanem az
analitikus családjával együtt Angliába települ át, így egyéb
problémáik mellett Dorothy lelkiállapotával is törődniük kellett
Freudnak és az övéinek az emigráció első időszakában.
Martin Freudot kizárták ugyan az ügyvédi kamarából, de
feleségével és két gyermekével együtt viszonylag hamar
kiengedték az országból. Freud fia már két héttel a többieket
megelőzve előbb Belgiumba utazott az Oostende expresszel,
majd továbbment Párizsba. Nemsokára követte őt az analitikus
legidősebb lánya, Mathilde a férjével, Robert Hollitscherrel:
március 26-ra mindannyian megérkeztek Londonba.
Martin Freudot, aki megpróbálta megsemmisíteni édesapja
végrendeletét, mivel a dokumentumból fény derülhetett volna
az analitikus külföldi megtakarításaira, rajtakapták és
megfenyegették. Március 16-án Dr. Anton Sauerwaldot
nevezték ki a Pszichoanalitikus Kiadó ügyvezető igazgatójává,
amelynek vezetését addig Martin Freud látta el. Sauerwald, aki
tudott Freud végrendeletéről, nem adta tovább az információt.
Gondja volt Sigmund Freudnak Hanna Breuerre, egykori
mestere, Josef Breuer egyik fiának özvegyére is, akinek az
amerikai vízumhoz szükséges affidavitot szerzett. Április 17-én
volt az ötvenkettedik évfordulója annak, hogy megnyitotta
praxisát az analitikus, és május 6-ára esett a 82. születésnapja,
ezúttal azonban egyik évforduló sem adott okot az örömteli
ünneplésre.
Ezekben a napokban érkezett meg végre a várva várt francia
tranzitvízum is: az 1938. május 13-án kelt dokumentum nem
engedélyezte a munkavállalást Sigmund Freud számára
Franciaországban, és legföljebb tíz napban szabta meg a
tartózkodás idejét. „Kétszer is kikocsiztam a városba ezen a
héten, hogy búcsút vegyek Bécstől. Gyönyörű volt a Kobenzl
ebben a kora tavaszi pompában” – írta Freud május 20-án
Londonba Minnának, a sógornőjének, majd hozzátette még:
valamiféle megfoghatatlan lebegés állapotában él, és
valószerűtlennek érzi egész környezetét, Martha viszont
rendületlenül tartja magát.
Összesen tizenhat személy kapta meg az angol vízumot Ernest
Jones kezdeményezésére: Prof. Sigmund Freud, 82 éves; Martha
Freud, 77 éves; Minna Bernays, 73 éves (ő korábban távozott
már); Anna Freud, 42 éves; Dr. Martin Freud, 48 éves; Martin
Freud felesége, Esti, 41 éves; Walter, a fiuk, 16 éves; Sophie, a
lányuk, 13 éves; Sigmund Freud unokája, Ernst Halberstadt, 24
éves; Sigmund Freud lánya, Mathilde, 50 éves; Mathilde férje, R.
Hollitscher, 62 éves; Dr. Max Schur, Freud orvosa, 41 éves;
Schur felesége és két kisgyermeke, továbbá a házvezetőnő,
Paula Fichtl, 36 éves. A fentnevezettek május 15-én átvehették a
birodalmi sassal díszített német útlevelet. Feleségével együtt
távozott Bécsből Freud fivére, Alexander, a tekintélyes vámügyi
és forgalomszervezési szakértő, professzor és császári tanácsos
is. Alexander Freud Harry nevű fia pedig addigra Kanadában
tartózkodott már.
Marie Bonaparte május 1-én filmfelvételeket készített a
kézikamerájával Bécs utcáin. A következő felirat díszelgett
aznap a Berggasse 19-es számú házának homlokzatán:
„Bizonyítsa be ez a május elseje, hogy nem rombolni, hanem
építeni akarunk!”

Az utolsó bécsi fejezet témája a váltságdíj volt. Vagyona húsz

százalékát kellett megfizetnie a Birodalmat elhagyó minden
zsidónak „menekülési adó” (Reichsfluchtsteuer) címén, a
száműzöttek vagyonát azonban önkényesen, az 1938. január 1-i
állapot szerint becsülték fel. De hogyan fizethette volna meg
Freud a kirótt adót, ha egyszer zárolták a számláit? Hiszen azt
nem ismerhette el, hogy vannak külföldi megtakarításai is. Így
végül Marie Bonaparte fizetett a pszichoanalitikus helyett,
Freud azonban ragaszkodott az összeg későbbi
visszatérítéséhez. A hercegnő a bécsi görög nagykövetség
diplomáciai futárával küldte el sógorának, a görög királynak
Freud aranytartalékait, és ezt az összeget később Athénból a
londoni görög nagykövetségre utalták át.
A műtárgyak értékének felbecsülésével megbízott Hans
Demel, a bécsi Kunsthistorisches Museum igazgatója Freud
ismerőse volt, és szándékosan alacsony, „mindössze” 30 000
birodalmi márkás becslést terjesztett elő. Végül 125 318
birodalmi márkában állapították meg az analitikus vagyonának
összértékét: ennek 25 százaléka, vagyis 31 329 birodalmi márka
volt a kirótt adó. Marie Bonaparte fizette meg tehát ezt az
összeget, gyakorlatilag kivásárolva Ausztriából a Freud
családot. Június 2-án állították ki a hatóságok az igazolást arról,
hogy semmiféle további követelésük nincs, így végre
elhagyhatta Bécset a család. Anna Freud Párizsba és onnét
Londonba szóló vonatjegyeket vásárolt a Cook utazási
irodában.

De nemcsak hatósági igazolásokra volt szükség, hanem

magának az analitikusnak is nyilatkoznia kellett arról, hogy
korrekt elbánásban részesült. A szóbeszéd szerint Freud odaírta
még a nyilatkozat alá: szívből ajánlja mindenkinek, hogy
látogasson el a Gestapóra. Ezt állította később Paula Fichtl, és
ezzel a poénnal zárulnak Martin Freud visszaemlékezései is.
Jóllehet Freud sokszor bizonyságot tett arról, hogy nem
veszítette el keserű humorát, mégis meglehetősen
valószínűtlen, hogy éppen a legutolsó pillanatban provokálni
akarta volna a Gestapót.
Csakugyan fennmaradt egy kézzel írott dokumentum, amelyet
minden bizonnyal Indra, az ügyvéd fogalmazott. Ez a
nyilatkozat a következőképpen hangzik: „Készséggel kijelentem,
hogy mind a mai napig, azaz 1938. június 4-ig semmiféle
bántódás nem ért sem engem, sem a velem egy háztartásban
élőket. A hatóságok és a párt funkcionáriusai mindig korrekt és
előzékeny magatartást tanúsítottak velem és családom tagjaival
szemben. Bécs, 1938. június 4.” A szöveg alatt saját kezű aláírás:
„Prof. Dr. Sigm. Freud”.
 Mivel június 4-én indult útnak a család, valószínűleg június 2-
án kelt ez az – ezek szerint előredátumozott – nyilatkozat, a
későbbi anekdota forrása pedig talán a „készséggel” szó lehet.
Elképzelhető persze az is, hogy vagy akkor, vagy később, de
élőszóban tette azt a bizonyos kiegészítést az analitikus, akinek
jó oka volt arra, hogy ne adja írásba a sokat emlegetett
mondatot.

***

Június 3-án zárultak le az előkészületek: kiürült az összes

szekrény, ládákba, illetve dobozokba csomagolták az antik
műtárgyakat és a könyveket. Utoljája ülte körül az étkezőasztalt
a család. Paula felszolgálta a teát, de alig szólalt meg valaki.
Paula délután csomagolta össze egyetlen bőröndjét: magával
vitte Martha Freud ifjúkori fényképét, a háziasszony ajándékát,
és bevarrta a kabátja bélésébe az összes arany- és ezüstpénzt,
amit az elmúlt években kapott. „Ma egy kicsit korábban
lefekszünk” – mondta Paulának az analitikus.
Pünkösd szombatja volt június 4-e. Ugyanazt a reggelit
szolgálta fel Paula, mint mindig: a professzornak egy lágy tojást
tatár beefsteakkel, a többieknek pirított fehérkenyeret és
lekvárt. Anna megkérte Paulát, hogy hozzon apjának egy pohár
vermutot. Alighogy befejezték a reggelit, telefonált Josefine
Stroß, a gyermekorvos, Anna Freud munkatársa, aki egy évvel
korábban belépett a Pszichoanalitikus Társaságba. A doktornő
elmondta, hogy Max Schurt vakbélgyulladással kórházba
szállították, ezért ő fogja helyettesíteni az úton Freud orvosát.
Dél körül Paula taxit hívott. Fél háromkor hagyta el a lakást a
család, és velük tartott csau-csau kutyájuk is. Anna Freud két
fülkét foglalt a vonatra: az egyiket a családtagok és a kutya, a
másikat Josefine Stroß és Paula Fichtl számára.
Alighogy elindult a vonat, belépett Paula fülkéjébe egy férfi, és
megkérdezte a házvezetőnőt, hogy ő is a Freuddal utazók közé
tartozik-e. Paula megrémült, de hamarosan kiderült, hogy nem
náci, hanem az amerikai nagykövetség egyik munkatársa volt
az illető, és az volt a feladata, hogy diszkréten felügyelje az
utazást. Freudéknak is bemutatkozott, de mindvégig a
háttérben maradt.

Nem kis meglepetésben volt részük az utazóknak a salzburgi

pályaudvaron, ugyanis Paula Fichtl családja fogadta őket. A
házvezetőnő édesapjával együtt eljött búcsút venni három
másik családtag is, és havasi gyopárt ajándékoztak Freudéknak.
A professzor kezet rázott ugyan Fritz-cel, Paula unokaöccsével,
de szeretett volna elkerülni minden feltűnést, ez pedig rosszul
esett a házvezetőnőnek, akit a jó szándék vezérelt.
Münchenen keresztül folytatódott az utazás. Több ízben
áthívták Freudék fülkéjébe Josefine Stroßt, mert a professzor
rosszul lett, és szívgyógyszerre volt szüksége. Késő éjszaka,
amikor Kehl felé tartott már a szerelvény, helyet szorítottak a
család fülkéjében Paula Fichtlnek is, Martha Freud ugyanis
ragaszkodott hozzá, hogy mindannyian együtt legyenek a
határátlépés ideje alatt. Anna válaszolt a német vámosok
kérdéseire, maga Freud egyetlen szót sem szólt. Paula úgy
hallotta, hogy a kalauz távozóban még egyszer kinyitotta a fülke
ajtaját, és halkan azt mondta: „Szíves örömest magukkal
tartanék én is, professzor úr.”
Kehlben – csodával határos módon – nem került sor
csomagellenőrzésre. Hajnali 2 óra 45 perckor, amikor a
szerelvény átgördült a határon, Freud így szólt: „Szabadok
vagyunk végre.”

***

Fényképészek tucatjai várták 1938. június 5-én, pünkösd

vasárnapján a híres tudóst a párizsi Gare de l’Esten: Freudnak –
az emigránsok túlnyomó többségével ellentétben – nem a teljes
bizonytalanság, nem a kiszolgáltatottság, nem a
jelentéktelenség jutott tehát osztályrészül. Bécsen kívül híres
embernek, már-már legendának számított, ami persze újabb
félreértés volt csupán. A Párizsban rendezett felhajtás
mindenesetre előrevetítette azt, ami Londonban vár majd rá.
De nyomorúságos állapotban érkeztek meg Párizsba az utazók,
látszott, hogy meggyötörték őket az elmúlt hetek, és megviselték
őket az utazás fáradalmai.
Marie Bonaparte, Bullitt amerikai nagykövet, továbbá Freud
Ernst nevű fia és Harry nevű unokaöccse köszöntötte a Bécsből
érkezetteket. Erőtlen, elesett ember benyomását keltette a
pályaudvaron az analitikus: támogatásra szorult járás közben,
pedig egy fekete, elefántcsont markolatú botra támaszkodott,
amelyet a hercegnőtől kapott ajándékba. Martha Freud gyűrött
sportkabátot és széles karimájú filckalapot viselt, a kezében
pedig hatalmas táskát szorongatott. Anna – kötött sapkával a
fején – valósággal elveszett a túlméretezett esőkabátban.
Furcsa, szánalmas, már-már elveszett benyomást keltett az
egész társaság.
Nem úgy a hercegnő. Ő cobolygalléros modellruhát és
margarétákkal díszített, széles karimájú kalapot viselt, Bullitt
nagykövet pedig elegáns öltönyben, nyakkendőben,
szivarzsebében díszzsebkendővel jelent meg a pályaudvaron.
Egy Bentley és egy Rolls-Royce parkolt az épület bejárata előtt.
Pompás tavaszi idő volt, amikor Marie Bonaparte Saint-Cloud-i
villájába, a Rue Adolphe-Yvonra hajtott a társaság. Fonott
székek álltak a kertben, Freud számára pedig kényelmes
heverőt és gyapjútakarót készítettek elő. Paula Fichtlt
családtagnak tekintették: ő is helyet foglalt a vacsoraasztalnál,
habár a kagylókkal nehezen boldogult. Marie Bonaparte újabb
szobrocskát ajándékozott Freudnak a nevezetes nap emlékére:
egy bronzból készült Athénét, a szabadság szimbólumát,
amelyet Paula vitt magával a bőröndjében gyapjútakaróba
csavarva.
Más bécsieknek is segített Marie Bonaparte abban, hogy
külföldre jussanak, és nemcsak Freudnak viselte gondját
ezekben a mozgalmas hetekben, hanem elő kellett készítenie
Eugenie nevű lányának esküvőjét is, aki 1938. május 30-án ment
feleségül Dominique Radziwill lengyel herceghez.
Harmadszor járt Párizsban Sigmund Freud 1938-ban, ezen a
júniusi napon, de este tíz órakor, a Gare du Nordról már tovább
is indult a család. Nem kellett elhagyniuk a helyüket az
utasoknak Calais-ban, amikor felgördült a szerelvény a kompra,
és nyugodtan zajlott az átkelés. Mindenki a fedélzetre tódult,
amikor megcsillantak a holdfényben Dover fehér sziklái.
Ellenőrzés nélkül léphetett az ország területére az analitikus
családja, mivel mindannyiuk számára diplomáciai státuszt
biztosítottak az angol hatóságok Ernest Jones közbenjárása
nyomán, Freud kutyájára azonban sanyarú sors, hat hónapos
karantén várt, ebben a tekintetben ugyanis nem ismert kivételt
Anglia. Látogatni mindazonáltal lehetett az állatot a főváros
nyugati részén fekvő Landbroke Grove állatotthonában.
Freud kezelőorvosát, Max Schurt másodszor is meg kellett
operálni Bécsben, pedig kereste már a Gestapo, sőt
kérdezősködtek felőle a kórházban is. A legutolsó pillanatban,
június 10-én hagyta el az osztrák fővárost az orvos és családja.
Kezelőorvosa, aki nem volt zsidó, kiállított Schur számára egy
olyan tanúsítványt, amely megmentette a férfit attól, hogy a
vámosok netalántán pénz vagy ékszerek után kutassanak a
kötéseiben. Igazán fellélegezni mégis csak Párizsban mert a
doktor, aki szintén Marie Bonaparte vendége volt, mielőtt
továbbutazott Londonba. „Micsoda hihetetlen kontraszt volt ez!
Épp hogy csak megmenekültünk a tébolyultak világából, akik
szabadon dönthettek éltünk vagy halálunk felől, most pedig
Marie Bonaparte szép házában időztünk mint megbecsült,
szívesen látott vendégek” – írta Schur visszatekintve.
Miután megérkezett Londonba, Freud köszönő levelet írt a
hercegnőnek: „Az az egyetlen nap, amelyet az Ön párizsi
házában tölthettünk, visszaadta a méltóságunkat és az
életkedvünket.”

***

Összesen tizenhat személy kapott beutazási engedélyt Angliába,

Sigmund Freud négy idős húgának kellett csak Bécsben
maradnia. Közülük hárman megözvegyültek már, egyikük
pedig soha nem ment férjhez. Freud és fivére, Alexander
160 000 schillinget (22 000 dollárt) fordított arra, hogy
gondoskodjanak róluk. Az 1938-as esztendő végén Marie
Bonaparte megpróbálta Franciaországba menekíteni az idős
hölgyeket, a francia hatóságok azonban elutasították a
vízumkérelmüket.
A Freud húgairól való gondoskodás így teljes egészében Anton
Sauerwaldra hárult, akit a nácik bíztak meg a Pszichoanalitikus
Kiadó felügyeletével. Sauerwald náci volt ugyan, de nem
veszítette el teljesen a lelkiismeretét. A kémiadoktor Sigmund
Freud egyik régi ismerősének, Herzig professzornak a diákja
volt valaha, és rendkívül nagyra becsülte egykori tanárát. A
robbanóanyagok szakértőjeként dolgozott Anton Sauerwald a
bécsi rendőrségen, és az Anschlusst megelőzően
merényletekhez használatos robbanóanyagokkal látta el az
illegális osztrák nácikat.
Sauerwald eleinte egyfolytában szidalmazta a kiadó
munkatársait, mivel zsidókkal dolgoztak, később viszont
unalmában olvasgatni kezdte Freud munkáit, amelyek erős
hatást tettek rá. És ugyancsak megnyerőnek találta Freud
személyiségét is, miután személyesen megismerkedett vele.
Anton Sauerwald szót emelt a Freud család kivándorlása
érdekében, és együttműködött Freud ügyvédjével, Dr. Indrával,
aki az NSDAP tagja volt. Amikor az SA tagjai nem tanúsítottak
kellő tiszteletet Freuddal szemben, Sauerwald megjegyezte:
„Mit várjon az ember ezektől a poroszoktól? Még azt se tudják,
hogy kicsoda Freud.”
1939-ben váratlanul felbukkant Londonban Anton Sauerwald,
és felkereste Freud öccsét, Alexandert. Nyilván kémkedni
küldték a nácik, és az volt a feladata, hogy jelentést tegyen az
analitikus egészségi állapotáról. Alexander a maga részéről
hasztalan igyekezett kiigazodni rajta. Amikor megkérdezte tőle,
hogyan egyezteti össze a Freuddal és családjával szemben
tanúsított segítőkészségét a náci világnézetével, Sauerwald így
felelt: A Führer, aki a lehető legjobban tud mindent, felismerte,
hogy veszélyben forog a haza. És felismerte azt is, hogy
nemzetközi kapcsolataik miatt a zsidók nem lehetnek a nép
megbízható tagjai. Ezért kell elhagyniuk az országot, de ez nem
jelenti azt, hogy egyesek nem érdemelnek kíméletet. Így festett
hát a világ ennek a fura férfinak a fejében, aki immár a négy
Freud-nővér legfőbb patrónusa lett. És csakugyan gondoskodott
róluk, gyakran meg is látogatta őket. 1941-ben azonban, amikor
Sauerwaldot behívták katonai szolgálatra, a nővérek
elveszítették védelmezőjüket, és hamarosan deportálták őket.

Előbb a Biberstraße 14-be, egy gyűjtőlakásba telepítették a Dolfi

becenévre hallgató Adolfine Freudot, Pauline Winternitzet,
Marie Freudot és Rosa Grafot. A nővérek megírták a
nemzetiszocialista hatóságok részéről vagyonkezelővé
kinevezett Erich Führernek, hogy kénytelenek mind a négyen
egyetlen helyiségben élni, panaszuk azonban süket fülekre
talált: „Elképzelni sem tudjuk, hogy Ön érzéketlen egy ilyen
rendelkezés láttán.”
Végül – miután újra meg újra becsapták és kifosztották őket –
Theresienstadtba szállították az idős hölgyeket: Adolfine
halálának oka az alultápláltság volt, Paulát és Marie-t 1943
szeptemberében a Malij Trosztenec megsemmisítő táborba
hurcolták, és meggyilkolták, Rosa Grafot 1943 tavaszán
deportálták Treblinkába.
A következő vallomást tette 1946-ban, a nürnbergi perek
során a treblinkai tábor egyik túlélője: „Megérkezett a vonat
Bécsből. A peronon álltam, amikor kiterelték az embereket a
vagonokból. Az egyik idősebb asszony odalépett Kurt Franzhoz,
elővette az igazolványát, mondván, hogy Sigmund Freud húga,
és azt kérte, hogy osszák be valami könnyebb irodai munkára.
Franz alaposan megnézte az asszony igazolványát, aztán
kijelentette, hogy minden bizonnyal tévedés történt. Azzal
odavezette az asszonyt a menetrendhez, és azt mondta neki: két
óra múlva indul a vonat vissza Bécsbe, úgyhogy hagyja csak itt
az értéktárgyait meg az iratait, és menjen el a fürdőházba.
Fürdés után pedig majd egy Bécsbe szóló vonatjeggyel együtt
visszakapja a papírjait. Az asszony természetesen elment a
fürdőházba, és soha többé nem tért vissza.”
 Anton Sauerwaldot, aki súlyosan megsebesült a háborúban, és
tuberkulózisban is szenvedett, 1945 után háborús bűnösként
perbe fogták Bécsben, végül azonban felmentették, mivel Anna
Freud Marie Bonaparte-tal együtt a vádlott javára vallott a
perben, és igazolta, hogy Sauerwald segítségére volt a
családjának, és semmiféle felelősség nem terheli a Freud-
nővérek deportálását illetően.

***

Meggyőzően bizonyítja a pszichoanalitikus szomszédainak

sorsa, hogy csakugyan merőben kivételeseknek kell
tekintenünk Freud távozásának körülményeit. A bérlők fele
zsidó volt 1938-ban, de lakott a házban egy illegális náci is.
Freud távozása után zsidóházzá nyilvánították, vagyis
gyakorlatilag tranzittáborrá változtatták az épületet, amelybe
hetvenkilenc további zsidó lakót telepítettek be.
Siegmund Kornmehl, a földszinten működő kóser hentesüzlet
tulajdonosa elsősorban zsidó jótékonysági szervezetek
beszállítója volt: 1938 októberében kénytelen volt bezárni az
üzletét, és 100 000 birodalmi márka „menekülési adó”
megfizetése után feleségével együtt kivándorolt Palesztinába.
Kornmehl 1942-ben halt meg Tel Avivban, felesége pedig
hasztalan küzdött jóvátételért a háború után.
A ház első emeletén lakó Rudolf Hausernek a
textilkereskedését kellett árja kézre adnia. A tetemes összegű
„menekülési adó” megfizetése után Hauser feleségével és két
fiával együtt kivándorolt. Jóllehet a háború után visszatértek az
Egyesült Államokból, soha nem kapták vissza a cégüket: az
„árjásító” megtarthatta orvul szerzett javait.
 Huszonhat esztendeig lakott a második emeleten Dorothea és
Emil Humburger, aki déligyümölcsökkel kereskedett, akárcsak
korábban az apja: a III. kerületben működő üzletét közvetlenül
az Anschluss után kifosztották, majd árjásították. Humburger
1939-ben feleségével és három lányával együtt Athénba
menekült, negyedik lánya pedig, aki katolikus családba
házasodott, Bécsben élte túl a háborút. Humburger Grete nevű
lánya 1935 óta Leo Perutz író felesége volt, és férjével, illetve
három lányukkal együtt 1938-ban Olaszországon át
Palesztinába menekült. 1941-ben, felesége halála után
Humburger Tel Avivba költözött, 1947-ben pedig visszatért
Bécsbe. Nem tudni, hogy kapott-e valaha is kártérítést, az
mindenesetre bizonyos, hogy később újabb déligyümölcs-
kereskedést nyitott az V. kerületben.
A harmadik emeleten lakott Victor John és Antoinette nevű
felesége a két lányukkal. Harminc éven át dolgozott a férfi egy
biztosítótársaság igazgatójaként, az Anschluss után azonban
nyugdíjazták. 1939-től újabb zsidó lakókat – olykor tizenkettőt
egyszerre – költöztettek a család lakásába. Victor John és
családja Uruguayba szeretett volna kivándorolni – mindhiába.
Annyit tudni csupán, hogy végül mindannyiukat
Litzmannstadtba deportálták, további sorsuk viszont
ismeretlen.
 19

Londoni epilógus

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen szép

Anglia.
Anna Freud, 1914

1938. június 6-án reggel hat órakor érkezett meg Londonba

Sigmund Freud, akit gyermekei, Mathilde és Martin
társaságában a menekülés legfőbb szervezője, Ernest Jones
fogadott a Victoria Stationön. De megjelent az analitikus
üdvözlésére a Suthern Railway főfelügyelője és a pályaudvar
igazgatója is, ők tették ugyanis lehetővé azt, hogy – a rengeteg
várakozó újságíróra való tekintettel – ezúttal ne a szokásos
vágányra fusson be a Párizsból érkező vonat. Akárcsak a
határátlépés során, ezúttal is eltekintettek mindenféle
ellenőrzéstől. Az egyik lezárt oldalsó kijárat előtt parkolt Jones
autója: ő vitte magával Martha és Sigmund Freudot, a többiek
pedig taxival követték őket.
Miközben Jones körbekocsikáztatta a házaspárt Londonban,
Sigmund Freud roppant büszke volt: rendre felismerte ugyanis
az angol főváros nevezetességeit, hiszen Bécsben
tanulmányozott már néhány útikönyvet. Az Elsworthy Roadon,
a 39-es számú ház előtt ért véget az utazás: ezt az épületet vette
bérbe a következő hetekre Ernst Freud. Kissé előreugró
bejárata és faburkolatú oromzata volt a cottage stílusban épült
vörös téglaháznak, amelynek tetején orgonasípokként
sorakoztak az apró kémények.
A Primrose Hill-lel, egy nyolcvan méter magas, zöldellő
dombbal volt határos a kert, a domb túloldalán pedig a Regent’s
Park terült el, úgyhogy szabad kilátás nyílt a Cityre. Freudot, aki
üdvözlő levelek tömkelegét kapta még teljesen ismeretlen
emberektől is, valósággal elbűvölte ez a rengeteg szépség:
„Elárasztottak bennünket a virágok” – írta leveleiben. Bécsben a
családjával együtt jogfosztott lett az analitikus, itt viszont híres
embernek számított már abban a pillanatban, amikor
megérkezett. Számtalan látogató, barát és rokon kereste fel a
családot, de érkeztek kérelmezők is. A készséges és szívélyes
fogadtatás ellenére egyelőre nem akartak angol
állampolgárságot adni a hatóságok a Freud családnak, mert ez
precedenst teremtett volna a nagy számú közép-európai
menekült számára.

Az első roham csillapultával Freud folytatta Mózesről szóló

tanulmányát: először is új előszót írt a műhöz, amelyben
kifejezte megkönnyebbülését, hogy immár „a szép, szabad,
nagylelkű Angliában” dolgozhat, és nem kell tekintettel lennie
egyházi, illetve politikai ellenfeleire.
 Anna és Ernst pedig eközben eladó házat keresett. Találtak is
végül egy megfelelő épületet a Hampstead nevű városrészben,
ahol sok értelmiségi és művész lakott: ide költözött hamarosan
Elias és Veza Canetti is, akik 1938 novemberének közepén
távoztak Ausztriából, mégpedig ugyancsak a Kehlen át
közlekedő vonaton. Freud azonban augusztus közepén írta csak
alá az adásvételi szerződést, miután megérkeztek Londonba a
bécsi lakásból elszállított bútorok, könyvek és szobrocskák,
köztük a legendás kanapé. Kifogástalan munkát végzett az 1938
júniusában „árjásított” Bäuml fuvarvállalat, amelyet a 19.
században alapított még Elizaim Bäuml.
Szükség volt még némi átalakításra az újonnan megvásárolt
házban ahhoz, hogy beköltözhessen a család. Mivel az
Elsworthy Roadon időközben lejárt a bérleti szerződés, Freud –
egy újabb állkapocsműtétet követően – 1938. szeptember 6-án a
Warrington Crescentre, a jó hírű Esplanade Hotelbe (ma The
Colonnade Hotel) költözött az övéivel.
Sokat írtak az angol újságok a pszichoanalitikusról, aki
odahaza nem ismerte az efféle hírverést, Londonban viszont
csaknem ugyanolyan népszerű figurának számított, mint
Einstein az Egyesült Államokban. Így aztán hamarosan
mindenki tudta már, hogy hol van „Freud’s place”: 20
Maresfield Gardens, egy nyugodt sarok, valóságos idill a
száműzetésben. Hampsteadből pedig egykettőre Freudstead
lett.
Tíz szobája és kiépített tetőtere, továbbá földszinti terasza volt
a 19. században épült háznak, amelyhez hétszáz
négyzetméteres, hatalmas kert is tartozott nyárfákkal,
platánokkal és rózsabokrokkal. Ernst Freud – elsősorban a
betegeskedő Minna Bernays számára – felvonót építtetett be az
első emeletig. Freud dolgozószobájából közvetlen kijárat nyílt a
kertbe. Tágasabb, világosabb, levegősebb volt itt minden, mint a
Berggasséban, abban a sötét bécsi lakásban. Tényleg az ígéret
földje jutott osztályrészül Freudnak a nyomorúság helyett: úgy
érezte magát utolsó otthonában a száműzött pszichoanalitikus,
mint nyaranta Bécs környékén, Döblingben vagy Grinzingben.
Martha és Paula készítette elő a beköltözést, ami legfőképpen
azt jelentette, hogy helyreállították a megszokott rendet a
dolgozószobában és a rendelőben. Minden egyes tárgynak
pontosan tudta a helyét Paula, így mit sem változott az íróasztal
munkafelülete Bécshez képest. Mosolyogva simogatta meg
Freud az egyik egyiptomi szobrocskát, amikor viszontlátta:
huszonnégy esztendeje kapta ajándékba Szergej Pankejevtől, a
„Farkasember”-től, aki időközben ugyancsak Londonba
költözött, és olykor felkereste egykori analitikusát.: „Újra itt van
hát minden, csak én nem vagyok már itt” – mondta Freud,
amikor első ízben belépett a dolgozószobájába.
Továbbra is kizárólag Anna, a lánya ápolta Freudot, akárcsak
Bécsben. Ernst Freud felesége, Lucie később beszámolt arról,
hogy Anna arcáról boldogság sugárzott, miközben halálos beteg
édesapját ápolta Londonban, pedig már-már pusztító
önfeláldozást követelt tőle ez a tevékenység. Annak ellenére is
jótékonyan hatott Sigmund Freud jelenléte a hozzá közel
állókra, hogy soha nem mondott egyetlen köszönő szót sem.
Így élt Sigmund Freud a fájdalom lakatlan szigetén, a
közömbösség óceánjának kellős közepén – legalábbis ezt írta
Marie Bonaparte-nak 1939 júniusában. Arról viszont, hogy az
övéi féltő gondoskodással vették körül, egyetlen szót sem ejtett
a pszichoanalitikus. Freud befejezte Mózesről szóló
tanulmányát, amelyet tudományos munkássága méltó
lezárásának tekintett, és megérte még az írás megjelenését,
illetve azt, hogy megvásárolták Amerikából a fordítás jogait.
Mindeközben pedig látogatókat fogadott: rendszeres vendégei
közé tartozott többek között Stefan Zweig és Arnold Zweig, két
ízben tiszteletét tette nála az Egyesült Államok párizsi
nagykövete, William Bullitt, és ellátogatott hozzá Salvador Dalí,
aki két portrét készített róla.
Anna Freud és Ernest Jones részt vett az 1938 júliusában,
Párizsban megrendezett pszichoanalitikus kongresszuson, ahol
röviden beszámoltak a március óta lezajlott bécsi
eseményekről. Jelen volt ezen a rendezvényen Marie Bonaparte
is. Ha pedig Londonba utazott a hercegnő, akkor mindig
magával vitte a kézi filmkameráját, és jóllehet kissé reszketeg,
mégis emlékezetes felvételeket hagyott az utókorra Freud
életének utolsó időszakáról. Jól látni ezeken a felvételeken, hogy
Freudot megviselte az emigráció, a betegség és az öregség, de
érzékelhető az is, hogy ennek ellenére mindvégig megőrizte a
büszkeségét.
Ellátogatott a pszichoanalitikus londoni otthonába egy régi
párizsi ismerős, Yvette Guilbert sanzonénekesnő is. 1889
augusztusából datálódott ez az ismeretség, amikor Freud
Párizsban járt egy a hipnózisról szóló nemzetközi
kongresszuson. Abban az évben rendezték meg a világkiállítást,
akkor épült az Eiffel-torony. Párizsi mesterének, a pszichiáter és
sztárorvos Jean-Martin Charcot-nak a felesége javasolta
Freudnak, hogy hallgassa meg az Eldoradóban az akkoriban
ismertté vált, éles, kacér, kihívó hangú nőt, aki torokból
öblögette a recsegő „r” hangokat. A zöld ruhát és könyékig érő
fekete kesztyűt viselő Yvette Guilbert – Toulouse-Lautrec
kedvenc modellje – minden bizonnyal hipnotizálta Freudot a
maga frivol dalaival. Később Bécsben is rendszeresen fellépett
az énekesnő, aki Max Schillerhez, az osztrák biológushoz ment
feleségül.
1926-ban került analízisbe Freudhoz Eva Rosenfeld, Yvette
Guilbert egyik unokahúga, így megújította kapcsolatát a
pszichoanalitikus és az énekesnő, akik számos levelet is
váltottak. Yvette Guilbert tiszteletjegyeket biztosított Freudnak
bécsi fellépéseire, az analitikus pedig virágot küldött
viszonzásképpen a Bristol Hotelbe, ahol az énekesnő megszállt.
Yvette Guilbert utolsó bécsi fellépésére 1935. november 10-én
került sor, mégpedig történelmi programmal: „La France qui
chante” – francia sanzonok a 15. századtól a jelenkorig. 1938
októberében, amikor Londonban lépett fel, Yvette Guilbert
meglátogatta az immár emigrációban élő „kedves nagy ember”-
t, és egy fényképet ajándékozott neki a következő ajánlással:
„Au savant Sigmund Freud le salut d’une artiste Yvette
Guilbert.”

***

Már 1937-ben megvásárolta Marie Bonaparte Wilhelm Fließ

özvegyétől azokat a leveleket, amelyeket Freud ifjúkorában írt
berlini kollégájának, később viszont a legszívesebben elégetett
volna. Marie Bonaparte és Anna Freud néhány évvel a háború
után ennek ellenére közreadta ezt a levelezést. Az Anschluss
után a hercegnő nagyvonalú támogatásban részesítette a
Franciaországban tartózkodó osztrák emigránsokat, illetve
Freies Österreich című lapjukat, a háború kitörésekor pedig
férjével együtt Dél-Afrikába emigrált, és 1944 őszén, a város
felszabadítása után tért csak vissza Párizsba. Hazatérése után a
hercegnő ismét szívélyes viszonyt ápolt az édesapja örökségét
immár Londonból gondozó Anna Freuddal.
1939 augusztusában, miután búcsút vett Marie Bonaparte-tól,
Freud azt mondta Max Schurnak, hogy nagy boldogság volt
számára ennyi értékes barátra lelni. Kettejük különös
kapcsolatán tűnődve nem győzünk eleget álmélkodni ezen a
sorsszerű találkozáson, amely egymás mellé sodorta a
csehországi zsidók leszármazottját, aki egy felvilágosult világ
úttörőjének vallotta magát, és annak a korzikai családnak egyik
kései örökösét, amelynek neve már-már mitikusan cseng a
világtörténelemben.

***

1939 szeptemberében, a II. világháború kitörése után Sigmund

Freud kijelentette, hogy számára minden bizonnyal ez lesz a
legutolsó háború. Nem kellett már megérnie a
pszichoanalitikusnak, hogy a bátor Paula Fichtlt sok más
emigránssal együtt ellenséges külföldi személynek
nyilvánították, és Man szigetére internálták, ahol a
kényszermunkáért legalább fizetség járt. Annak ellenére is
hónapok elteltével engedték csak szabadon Paulát, hogy többen
szót emeltek az érdekében.
Sigmund Freud utolsó olvasmánya Balzac egyik korai regénye
A szamárbőr volt: Az ajándékba kapott szamárbőr teljesíti a hős
összes kívánságát, de minden egyes alkalommal kisebbre és
kisebbre zsugorodik, míg végül teljesen elveszíti varázserejét.
Éppen megfelelő olvasmány volt ez a lélekbúvár számára, aki a
vágyteljesítés eltérített formájaként értelmezte az ember álmait,
illetve ösztönéletét.
Anna Freud és Dorothy Burlingham immár megváltozott
feltételek között folytatta korábban megkezdett munkáját,
Josefine Stross pedig – aki Angliában ebben a formában írta a
nevét – ugyancsak megfelelő elfoglaltságra lelt az újonnan
megnyitott pedagógiai intézményekben. Freud kezelőorvosa,
Max Schur megkapta végre az amerikai vízumot, és családjával
együtt kivándorolt az Egyesült Államokba. Mindvégig ott volt
azonban az orvos Freud betegágya mellett az utolsó napokban,
és 1939. szeptember 23-án enyhe morfiumtúladagolással vetett
véget a pszichoanalitikus szenvedéseinek. Anna Freudnak, akit
az orvos előre beavatott a terveibe, igen nehezére esett, hogy
hozzájárulását adja.
Már a Freud halálát követő pénteken sábáti gyertyákat
gyújtott a vallás kritikusának felesége, pontosan úgy, ahogyan
gyermekkorában tanulta, házassága ideje alatt viszont nem
tehette. Hamarosan olvasni is újra elkezdett Martha Freud,
akárcsak ifjúkorában, habár egy kemény munkával eltöltött élet
után megengedhetetlen naplopásnak érezte ezt a tevékenységet.
Miután húga, Minna 1941-ben meghalt, Martha Freud egyre
bizalmasabb kapcsolatba került Paulával, a házvezetőnővel, aki
hosszan gyászolta 1951. november 2-án elhunyt háziasszonyát.

***

„An important Jew, who died in exile” – ezt a költői sírfeliratot

szentelte a pszichoanalízis atyjának W. H. Auden. Sigmund
Freudról írott verses rekviemjében az orvos ellentmondásos
törekvését és maradandó hatását méltatta a költő, kiemelve,
hogy Freudot, aki új korszakot nyitott vitatható elméleteivel,
még öregkorában is szakadatlanul foglalkoztatta az emberi élet:

For one who lived among enemies so long;

If often he was wrong and at times absurd,
To us he is no more a person
Now but a whole climate of opinion.2

Sigmund Freud, aki Mózesről szóló tanulmányában kísérletet

tett – többek között – arra, hogy megkérdőjelezze az
antiszemitizmus „történelmi alapjait”, mindig is zsidónak
vallotta magát, és kiváltképp zsidónak vallotta magát életének
utolsó esztendeiben. De másféle kritikát is megfogalmazott az
antiszemitizmussal szemben az analitikus, ezt azonban
figyelmesen kell olvasnunk ahhoz, hogy ne értsük félre.
1938. november 25-én, Egy szó az antiszemitizmusról címmel
jelent meg Freud rövid cikke a Die Zukunft című párizsi
emigráns lapban, mégpedig az alábbi szerkesztői
kommentárral: „Az alább következő cikk Sigmund Freud első
közleménye azóta, hogy elüldözték Bécsből.” Willi Münzenberg,
a kommunista párt egykori tagja volt a lap kiadója, akinek –
mint már korábban is – jelentős szerzőket sikerült megnyernie
orgánuma számára Thomas Manntól kezdve Arthur Koestleren
át Aldous Huxley-ig.
1938. október 31-én írott cikkében Freud emlékezetből idéz
egy „a nemrégiben lezajlott zsidóüldözéseket” illető
megnyilatkozást, azt állítva, hogy nem emlékszik már a
forrásra, abban viszont bizonyos, hogy nem Heinrich von
Coudenhove-Kalergi gróf értékes elemzéséből, a Das Wesen des
Antisemitismusból (Az antiszemitizmus természete) valók az
említett gondolatok. „Élénk érdeklődést keltett benne – mondja
Freud állítása szerint a nem zsidó szerző – korunk antiszemita
őrjöngése, és kiváltképp a vele szemben megnyilvánuló
tiltakozás.” Az egyház, illetve maga a pápa járt az élen –
úgymond – ebben a tiltakozásban, de szót emeltek sokan mások
is, egyszerűen csak az emberiesség nevében. „A szeretet
vallása” mellett való határozott kiállást mindazonáltal
hiányolta a meg nem nevezett szerző: a szeretet vallása ellen
vétkezik ugyanis mindenki, aki tétlenül nézi, hogy „kigúnyolják,
bántalmazzák, kirabolják és a nyomorba taszítják” a zsidókat.
Ugyancsak hiányolta a szerző annak beismerését, „hogy
évszázadokon keresztül igazságtalanul bántunk a zsidó néppel,
és hogy továbbra is így cselekszünk, mivel még mindig
igaztalanul ítéljük meg a zsidókat”: „nem rosszabbak nálunk a
zsidók, végső soron akkor sincs tehát jogunk lenézni őket, ha
némileg eltérő tulajdonságokkal és hibákkal rendelkeznek”. Mi
több, vannak a zsidóknak előnyös tulajdonságaik is, hiszen
ritkábban italoznak, kevesebb súlyos bűncselekményt követnek
el, mint a keresztények, ráadásul nagylelkűen adakoznak, és
„értékes teljesítményekkel rukkoltak elő a tudományok, a
kultúra és a technika területén, bőségesen honorálva irántuk
tanúsított toleranciánkat”. Nem leereszkedő kegyelmet, hanem
puszta méltányosságot kellene tehát gyakorolni velük szemben.
„Természetes, hogy mély benyomást tett rám ez a nem zsidó
részről elhangzott határozott állásfoglalás.”
Legkésőbb az utóbb idézett mondat olvastán világossá válik
azonban, hogy mit is akar mondani Freud tulajdonképpen:
nevezetesen azt, hogy valójában senki nem fogalmazta meg a
nemrégiben lezajlott zsidóüldözések láttán az antiszemitizmus
efféle kritikáját. Nem igaz tehát, hogy cserben hagyta az
öregedő szerzőt az emlékezete, hiszen a következőképpen zárul
a cikk: „Vagy tévednék talán, és nem is jelent meg ilyen
állásfoglalás? Tényleg semmiféle hatást nem értek el a
kortársak között a két Coudenhove munkái?”
Az állítólagos emlékezetkihagyás ürügy volt csupán Freud
számára ahhoz, hogy kimondja saját fájdalmát és keserűségét.

1939 májusában felkereste Freudot bécsi ügyvédje, Dr. Alfred

Indra, aki a Német Birodalom megbízottjaként előzőleg New
Yorkban tárgyalt külföldi vagyonukról a Wittgenstein család
tagjaival. Búcsúzáskor így szólt a férfihoz az analitikus: „Szóval
visszamegy – hová is? Nem jut eszembe a város neve.”
 20

Emléknyomok

99 százalékban emlékekből áll az életem.

Alfred Polgar

Az 1938-as esztendő elején tetemes örökséghez jutott Murray

Burnett, New York-i középiskolai tanár: tízezer dollárt hagyott
rá egyik nagybácsikája, ami mai értéken számítva az említett
összeg tízszeresének felel meg. Mivel nemrégiben házasodott,
Burnett úgy döntött, hogy feleségével együtt Európába utazik az
örökölt pénzből, és meglátogatják az asszony Belgiumban élő
rokonait. Március végén érkezett meg Antwerpenbe a házaspár,
és ott érte őket a bécsi események, illetve a zsidókkal szemben
elkövetett erőszakcselekmények híre. Burnették maguk is
zsidók voltak, és mivel Bécsben is éltek zsidó rokonaik, az
asszony ragaszkodott ahhoz, hogy az osztrák fővárosba
utazzanak, hátha hasznukra lehetnek az ottaniaknak. A belga
kikötővárosban működő amerikai konzulátus kiállította Burnett
és felesége számára a szükséges papírokat, de nyomatékosan
felhívta a figyelmüket arra, hogy mindig viseljék Bécsben az
amerikai nemzeti lobogót ábrázoló kitűzőt, máskülönben
veszélybe kerülhetnek.
Tenisz- és golfütőkkel felszerelkezve, gyanútlan amerikai
turistáknak álcázva, valójában persze elszorult torokkal
érkeztek meg Burnették a bécsi Westbahnhofra. Kénytelenek
voltak végignézni nem egy erőszakos atrocitást, látták a
városban kihelyezett, hatalmas antiszemita plakátokat,
amelyek tolvajként és gyilkoskét tüntettek fel minden zsidót:
„Minden zsidó bűnöző!” Még a taxikat sem használhatták a
város zsidó lakosai, Burnették pedig, akik azelőtt egyáltalán
nem foglalkoztak ilyesmivel, egyszeriben zsidóknak érezték
magukat. Senki nem maradhat semleges megfigyelő ebben a
helyzetben, gondolta magában Murray Burnett.
A bécsi rokonok szemében már-már kilátástalan
vállalkozásnak tűnt a kiutazási engedély megszerzése. A
házaspár mindenesetre magával vitt jó néhány, saját
tulajdonukként feltüntetett értéktárgyat: drága gyűrűket
viseltek minden egyes ujjukon, az asszony pedig a
meglehetősen enyhe időjárás ellenére két bundát húzott
magára egymás fölé. Burnett és felesége akadálytalanul eljutott
Svájcba, Bécsben használt fényképezőgépüket pedig a vonatút
idejére egy párnába rejtették.
Burnették ezt követően körülnéztek még egy kicsit Dél-
Franciaországban, és az egyik bárban, ahová betértek, jazzt
játszott a fekete bőrű zongorista: később egyikük sem
emlékezett már pontosan arra, hogy Cannes-ban vagy
Marseille-ben történt-e az eset. Sok német menekült élt arrafelé
1938-ban, most pedig újabb emigránsok érkeztek Ausztriából,
úgyhogy még mindig a Bécsben tapasztaltak jártak Burnették
fejében: a zsidókat ért megaláztatások, a kiutazási engedély
megszerzése érdekében tett kétségbeesett erőfeszítések, a
konzulátusok előtt kígyózó sorok, mígnem a bécsi emlékképek
összemosódtak a bárban szerzett benyomásokkal. Hatásos
jelenetek, gondolta magában Burnett, aki korábban is írt már
egy forgatókönyvet.
New Yorkba visszatérve Murray Burnett Joan Alison
közreműködésével megírta Everybody comes to Rick’s
(Mindenki Rick bárjába jár, 1941) című színdarabját. Rick egy
titokzatos amerikai férfi: azt beszélik róla, hogy a
köztársaságiak oldalán harcolt a spanyol polgárháborúban,
most pedig a továbbutazás lehetőségében reménykedő
menekültek találkozóhelye a bárja. Számos tudósítás jelent meg
1940 májusa után a New York-i lapokban azokról az időközben
náci megszállás alá került európai országokból érkezett
menekültekről, akik nemegyszer magánszemélyek segítségével
voltak kénytelenek hamis papírokat szerezni, mert az amerikai
hatóságok nem engedélyezték számukra, hogy belépjenek az
országba. Jóllehet 1940 őszén egyre újabb és újabb interjúk
készültek nevezetes emigránsokkal, egyetlen New York-i
színház sem volt hajlandó bemutatni a darabot, mivel az
Egyesült Államok nem lépett még be a háborúba, ilyenformán
pedig nem tűnt eléggé aktuálisnak a téma.
Burnett és Alison végül kapcsolatba került Iris Lee-vel, aki a
hollywoodi Warner Bros. filmvállalat megbízásából ígéretes
filmötletekre vadászott a New York-i színházak környékén. És
Iris Lee csakugyan a főnökei figyelmébe ajánlotta Burnett és
Alison darabját (habár főnökei ezt később tagadták). A Warner
Bros. még 1941 karácsonya előtt megvásárolta a kéziratot,
röviddel azután tehát, hogy a japán hadsereg támadást intézett
Pearl Harbor ellen, és az Egyesült Államok belépett a II.
világháborúba. A kézirat ezután végigjárta szokásos útját a
stúdiók rendszerében: 1942 késő nyarán és őszén lezajlott a
forgatás, 1942 decemberében pedig bemutatták a filmet a
részben emigránsokból álló Los Angeles-i tesztközönségnek.
Az 1943-as esztendő elején került az amerikai mozikba a
végleges változat Casablanca címmel, talán az Algiers című
sikerfilmre utalva, amelynek főszerepét a Bécsből elmenekült
Hedy Lamarr játszotta. Fontos körülmény az is, hogy a
bemutató idején a marokkói város nevével volt tele a média,
mivel ott tartották meg Churchill és Roosevelt találkozóját,
amelyen a náci Németország ellen vívott háború további
lefolyásáról döntött a két államférfi: ez alkalommal állapodtak
meg abban, hogy csakis Németország feltétel nélküli
fegyverletételével érhet véget a háború. Kedvezően
befolyásolták tehát a film fogadtatását az aktuális események is,
habár inkább Marseille-ben és Lisszabonban játszódtak le efféle
jelenetek, nem pedig a szép art deco épületekkel teli
Casablancában, amely jóformán sértetlenül vészelte át a
háborút. Éppen a meglehetősen nyugodt körülmények miatt
választották a marokkói kikötővárost Churchill és Roosevelt
találkozójának helyszínéül.
A film összesen hetvenöt szereplőjének több mint a fele
Európából érkezett menekült volt. Valósággal elözönlötték
Hollywoodot a megszállt európai országokból elmenekült
színészek, akik gyakran nácik szerepét alakítva hosszú időre
meghatározták az amerikai filmek náci kliséjét. Közéjük
tartozott Helmut Dantine, aki annak idején náciellenes ifjúsági
csoportot szervezett Bécsben. Dantine apja az osztrák
vasúttársaság igazgatója volt, fiát pedig 1938 márciusában
letartóztatták, és az egyik Bécs környékén működő táborba
internálták. Menekülését, amelynek végén Los Angelesben
kötött ki, az tette lehetővé, hogy júniusban szabadlábra
helyezték, mivel a tábor egyik orvosa igazolta, hogy sürgős
orvosi kezelésre szorul.
Ludwig Stössel, bécsi színész komoly sikereket aratott
Berlinben egészen 1933-ig, a következő években viszont
többnyire Ausztriában lépett színpadra: szerepelt Salzburgban
az Akárki Max Reinhardt rendezte előadásain, és a Theater in
der Josefstadt társulatának tagja lett, ahol fellépett Goethe
Faustjában, illetve Franz Gripplarzernek A toledói zsidó nő című
drámájában is. Stössel nem sokkal az Anschluss előtt aratta
egyik legnagyobb sikerét Jacques Deval Mademoiselle
(Komorna) című darabjában. Közvetlenül az Anschluss után
felmondtak a színház összes zsidó színészének, Stössel mellett
Albert Bassermann-nak, Helene Thimignek és Ernst Deutschnak
is.
A színház szűkszavú közleménye mindössze arról szólt, hogy
Alfred Neugebauer veszi át az eredetileg Stösselnek szánt
szerepet Max Mell Apostelspiel (Apostoljáték) című darabjának
új előadásában, mivel Stössel júniusban egy filmforgatásra
Londonba utazik. A szöveg azzal a cinikus megjegyzéssel zárult,
hogy Ludwig Stössel valószínűleg nem fogja Bécsben tölteni a
következő színházi évadot, pedig valójában három különböző
bécsi börtönben került sor a színész következő fellépéseire: az
úgynevezett védett fogoly szerepét osztották rá, mielőtt sikerült
Londonon keresztül az Egyesült Államokba emigrálnia. A
háború után értesült csak arról, hogy legközelebbi
hozzátartozóit kivétel nélkül meggyilkolták. Jó néhány
hollywoodi filmben feltűnik Stössel mint mellékszereplő: a
Casablancában például felejthetetlenül alakítja a reménykedő,
naiv menekült szerepét, aki hibás angolsággal kérdezgeti, hogy
mennyi az idő. Ludwig Stössel Bécsben meghallotta már az idők
szavát, ezért is került Hollywoodba, ezért szerepelt a
Casablanca című kultikus filmben, amely többek között az 1938-
as bécsi események mementója is.

***

Cionista fordulata előtt nem sokkal Theodor Herzl még a bécsi

zsidók kikeresztelkedéséről fantáziált, mondván: vonuljanak
hosszú sorban, vele, Theodor Herzllel az élen a
Stephansdomhoz, és térjenek át katolikus hitre. 1938
márciusához egy hasonló menetet képzelhetünk el, csakhogy
kifelé a városból: az elűzöttek menetét, azokét a zsidókét és
nem zsidókét, akikre ráerőszakolták az emigráns soha többé el
nem feledhető életformáját. „Zsidókká degradált irodalmárok,
festők, zenészek, színészek, diplomás ügyvédek és orvosok,
továbbá rabbik” gyülekeztek Marseille-ben és a menekülteket
befogadó egyéb városokban, köztük „egy Nobel-díjjal kitüntetett
magfizikus”.
Akaratuk ellenére világ-osztrákokká, Bécs kifinomult
kultúrájának hírvivőivé lettek ezek a száműzöttek akár
Sanghajba, akár Aucklandbe, akár Buenos Airesbe vetette őket
a sors, és soha nem feledték el szülővárosukat. Csakis az ő
távozásukkal vált véglegessé a régi, sokszínű Ausztria letűnte,
amelynek kultúrájában egyaránt fontos szerephez jutott az
élvezet, a játék és a kritika; az ő távozásukkal, akiknek elődei
még a Habsburg Birodalom valamelyik tartományából vagy
Bécs valamelyik belső kerületéből származtak, és akik – a
színházak előtt régen árusított cukorkás zacskókra utaló
Friedrich Torberg szavával élve, aki magát is közéjük sorolta –
az összetéveszthetetlen „finom monarchia-keveréket” alkották.
Sokan meghaltak, sokan új életet kezdtek idegenben, és még
az is meglehet, hogy új életükben osztályrészül jutott nekik a
happiness – de nem a boldogság. Az otthon maradottak persze
úgy érezték, hogy jól jártak az emigránsok, pedig ők valójában
elszenvedték már a lehető legnagyobb megaláztatást, a lehető
legnagyobb veszteséget.
Az ifjú Heinz Grünwald, aki 1938-ban vándorolt ki a
hazájából, „zsidó származású, régi vágású osztráknak” vallotta
magát. Grünwald leérettségizni sem tudott Hitler miatt, és
Casablancából jutott el az Egyesült Államokba, ahol eleinte
kisebb alkalmi munkákból élt, később pedig sikeres újságíró, a
Time Magazine főszerkesztője lett. 1987-ben, Henry Grunwald
néven tért vissza Heinz Grünwald Bécsbe az Amerikai Egyesült
Államok nagyköveteként.
Nem kevésbé érdekes pályát futott be Albert Drach író, aki
ugyancsak tősgyökeres bécsi volt. Drach családjáé volt
Mödlingben az úgynevezett Drach-udvar, itt támadtak rájuk a
nácik 1938. április 26-án, miután Hitlert kritizáló megjegyzéseik
miatt feljelentette őket az egyik házmester. Drach édesanyja, aki
Bécsben maradt, még 1939-ben meghalt, maga Albert Drach
viszont október 25-én elhagyta az országot: mivel sikerült
átutazó vízumot szereznie Jugoszláviába, előbb Splitből
Triesztbe, majd 1939 februárjában Nizzába utazott, onnan
internálták 1940-ben a Camp des Milles-be a franciák. A Vichy-
féle állam hatóságai csodával határos módon kiállították Drach
számára az igazolást arról, hogy nem zsidó, így 1948-ban
visszatérhetett Bécsbe az író, és megalkothatta
visszaemlékezésekkel átszőtt, számos díjjal kitüntetett
regényeit.
1938-ban bezárták a Wasa Gimnáziumot, az ifjú Erich Fried
alma materét. Ugyanazon év április 24-én állítólagos
devizabűncselekmények miatt letartóztatták Fried apját, Hugo
Fried szállítmányozási vállalkozót és édesanyját, Nelly Fried
divattervezőt, miután az egyik kávéház pincére kihallgatta a
külföldre távozás esélyeit latolgató beszélgetésüket. Hugo
Friedet súlyosan bántalmazták, és hiába helyezték később
szabadlábra, hamarosan meghalt mindössze negyvennyolc
évesen. Nelly Fried tizenhárom havi rabság után szabadult, és
követte a fiát Angliába, Erich Fried ugyanis időközben oda
menekült. A költő nagyanyját előbb Theresienstadtba, majd
Auschwitzba deportálták, és meggyilkolták. Erich Fried egész
életében verseket írt. Vajon felróhatja-e neki bárki is, hogy
szövegei nem csupán a szerelemről szólnak, hanem egyértelmű
politikai állásfoglalásokat is tartalmaznak?

Tekintélyes bécsi ügyvéd, emellett szociáldemokrata és zsidó

volt Dr. Robert Gerstmann, akinek nem zsidó felesége, Luise
Zeitlinger 1937-ben tuberkulózisban meghalt. Két lánya és egy
fia volt a házaspárnak, mindhárman kitűnő tanulók. Hertha, a
fiatalabb lány tizenhét éves volt 1938-ban, bérlete volt az
Operába és a Burgtheaterba, továbbá rendszeresen
korcsolyázott és síelt. Hertha 1938. március 5-én érkezett haza
egy sítúráról, és rengeteg német nácit látott útközben, amint
illegálisan Ausztria területére léptek, hogy előkészítsék az
Anschlusst. Március 14-én, másodszori próbálkozásra sikerült
Dr. Robert Gerstmann-nak Olaszországba menekülnie. Apjuk
távozása után a család egyik barátja viselte gondját a
gyerekeknek, és ő fizette a tandíjukat is. Ugyancsak a család
barátai közé tartozott Dr. Engländer, az ügyvéd, aki nem volt
hajlandó kivándorolni: „Inkább leszek cipőpucoló a Kärtner
Strassén, mint császár Kínában” – mondogatta a férfi. Csakhogy
míg az utolsó kínai császár kertészként végezte, Dr. Engländert
az egyik német megsemmisítőtáborban meggyilkolták.
Jóllehet a kirándulásokon most már csak az „árja” tanulók
vehettek részt, Hertha továbbra is szorgalmasan látogatta az
iskolát: hacsak tehette, fiatal férfiak társaságában járt
kirándulni vagy éppen evezni, és minden vasárnap – ahogyan
addig is – elment a katolikus misére. A Horst Wessel-dallal
kezdődött minden egyes tanítási nap, és náci karlendítéssel
minden egyes tanóra, 1938 szeptemberében pedig
megkezdődtek a légoltalmi gyakorlatok, kiosztották a
gázálarcokat, vagyis egyre fenyegetőbb közelségbe került a
háború.
Dr. Robert Gerstmann 1938 májusában visszatért már
Olaszországból Prágába, és magához vette Fredit, a fiát. Ettől
fogva már csak a két lány, Trude és Hertha élt Bécsben.
Mindketten a kivándorlásra előkészítő tanfolyamokat
látogattak: megtanulták, hogyan készítik a teát, és hogyan vetik
meg az ágyat más országokban.
Szeptember 1-jén, az új tanév kezdetén az iskola igazgatója
közölte a lányokkal, hogy kitűnő tanulmányi eredményük
ellenére nincs többé helyük az osztályban. Hertha, akinek
érettségi vizsgája egy év múlva lett volna esedékes, egy ügyvédi
irodában talált munkát, de a novemberi pogromok után ezt a
tevékenyéget is kénytelen volt feladni. Egy teljes
kilátástalanságban eltöltött rövid időszak után a lány újra
összeszedte a bátorságát, és elhatározta, hogy irány Chile, ott élt
ugyanis nemrégiben elhunyt édesanyjuk egyik nővére. Minden
női báját és összes pimaszságát latba vetve Hertha
előretolakodott a konzulátus előtt kígyózó sorban, úgy tett,
mintha nem lenne zsidó, és csakugyan sikerült személyesen a
konzullal beszélnie: a konzul pedig, aki elbűvölőnek találta a
lányt, segített neki a vízum megszerzésében. Az elutazása előtti
napokban szakadatlan éhség gyötörte Herthát: kénytelen volt –
úgyszólván búcsúzásképpen – még egyszer megkóstolni a hazai
konyha összes finomságát, habár jó néhány étel – többek között
a tejszínhab – hiánycikk volt már.
 Körülményesre sikeredett a kitelepülés 1939 januárjában,
mivel először is Prágába utazott a két lány, és hosszas
rábeszélés után sikerült rábírniuk édesapjukat arra, hogy velük
tartson. Ezt követően Drezda érintésével Brémába utazott, majd
hajóra szállt a család, és február közepén érkeztek meg Chilébe.
Végül ott ment férjhez Hertha, aki megtanulta az idegen
nyelvet, de soha nem feledte el Bécset. Dr. Robert Gerstmann
pedig előbb a biztosítási szakmában, később az egészségügyben
talált munkát, és 1947-ben, hatvanhárom éves korában hunyt
el.

***

Közlekedési baleset történt Bécsben 1938. február 10-én: Stefan

Herz-Kestraneket, az ifjú színészt elgázolta az Opernringen
közlekedő, J jelzésű villamos. A fiatalember azonban könnyebb
sérülésekkel megúszta a balesetet – talán csak azért, hogy újabb
drámai fordulatokat vehessen az élete. Stefan Herz-Kestranek
édesapja Dr. Eugen Herz, édesanyja Ida Kestranek volt.
Kulturált, nagypolgári család volt ez, amely szoros kapcsolatban
állt többek között a Wittgenstein és a Hofmannsthal családdal.
Eugen Herz, a családfő 1907-ben katolikus hitre tért. Stefan, a
fia 1909-ben született, és gimnáziumi tanulmányai befejeztével
előbb jogi doktorátust szerzett, majd színésznek szegődött
Grazban, végül azonban mégis inkább az acéliparban vállalt
munkát. Stefan Herzet 1934-ben adoptálta a nagybátyja, Hans
Kestranek, aki ilyen módon akarta biztosítani neve
fennmaradását.
Stefan Herz-Kestraneknek, aki 1934 óta a Heimwehr tagja
volt, és a hivatásrendi állam elkötelezett hívei közé tartozott,
1938-ban közvetlen veszélyben forgott az élete. Előbb Svájcba
menekült, de ott nem sok reménye volt a maradásra, hiszen
csak kevesen kaptak hosszabb időre szóló tartózkodási
engedélyt. Stefan Herz-Kestranek első felesége, Maria követte
ugyan a férjét Zürichbe, de 1938 júniusában végett vetett már a
kapcsolatnak, mivel nem akart tovább egy zsidó felesége lenni.
A Côte d’Azure-ön, a Le Lavandou nevű városkában telepedett
le a Bécsből érkezett menekültek egy maroknyi csoportja, mivel
olcsóbb és nyugodtabb volt ott az élet, mint Párizsban. Le
Lavandouban sem uralkodott azonban teljes politikai szélcsend:
egykettőre valóságos kis közösséget alkottak az osztrák
emigránsok az író Emil Alphons Rheinhardt körül, aki 1928 óta
Le Lavandouban élt, és teljesen beilleszkedett már. Felkereste
itt E. A. Rheinhardtot maga Thomas Mann is, amikor 1933-ban
az övéivel együtt megérkezett a francia emigrációba.
Stefan Herz-Kestranek egy apró, bútorozott villában, a Chalet
Hélène-ben bérelt szállást: „Heléna-otthon”-nak nevezte a
helyet a férfi, aki némettanításból élt, miközben élettársa, Hilde
Kellner tornaórákat tartott. Ezenkívül nyulakat tenyésztett, és
zöldséget termesztett a kertben a pár. Gyakran szerveztek
kulturális programokat, többek között kabaréesteket Le
Lavandouban: Stefan Herz-Kestranek ilyenkor tréfás
jeleneteket írt és adott elő, többek között „Bobby és Rudi gróf az
emigrációban” címmel.
A Le Lavandouban élő emigránsok köréhez tartozott Kurt
Liechtenstein is, a bécsi Skót Gimnázium egykori diákja,
akárcsak Stefan Herz-Kestranek. Liechtenstein, aki 1938
márciusában, Prágán keresztül jutott el Franciaországba,
nagypolgári családból származott, és Svájcba menekítette a
vagyonát, de az Osztrák Kommunista Párt tagja volt. Mielőtt
továbbutazott az Egyesült Államokba, hátrahagyott még némi
pénzt, hogy lehetővé tegye Herz-Kestranek számára a
kivándorlást Dél-Amerikába. Ugyancsak a Skót Gimnázium
egykori diákja volt Dr. Julius Munk, aki rendőrségi
orvosszakértőként dolgozott Bécsben, most pedig Lieselottéval,
a feleségével együtt Le Lavandouban élt. Feltűnt ebben a
városkában Fritz Brügel, az Osztrák Kommunista Párt tagja, és a
cseh Vera Dubček is. Jóllehet Brügel álnevet használt Le
Lavandouban, mindenki tudta, hogy kicsoda valójában. 1941-
ben Spanyolországon és Portugálián keresztül Angliába
menekült, 1945-ben pedig a Csehszlovák Köztársaság
diplomatája lett. Ugyancsak Le Lavandouban időzött 1940
márciusának végén, illetve áprilisának elején Egon Erwin Kisch.
A háború kitörése után kivétel nélkül ellenséges külföldi
személyeknek nyilvánították, és internálták az egykori osztrák
állampolgárokat a francia hatóságok: erre a sorsra jutott még a
régóta Le Lavandouban élő Rheinhardt is. Stefan Herz-
Kestraneknek sikerült 1941-ben átjutnia a spanyol határon,
Lisszabonban pedig hajóra szállt Montevideo felé.
Némettanításból élt a férfi Uruguayban is, élettársa pedig
továbbra is tornaórákat tartott. Herz-Kestraneket nem törte
meg az emigráció, 1945-ben visszatért Bécsbe. Más sors várt
azonban Emil Alphons Rheinhardtra, aki Julius Munkkal együtt
Le Lavandouban maradt: mindketten részt vettek a francia
ellenállásban, de elárulták és letartóztatták őket, így hosszas
kínzatások után végül mindketten az egyik német
koncentrációs táborban lelték halálukat. Mindkettejük neve ott
szerepel a Le Lavandouban felállított emlékművön azoké
között, akik Franciaországért áldozták életüket.

***

Megtalálta az utat Le Lavandouba az ugyancsak száműzetésbe

kényszerült Hans J. Thalberg is, aki még a császárság idején
született, és apja ügyvéd, nagyapja pedig bankár volt. Thalberg
édesanyja nagyszerűen zongorázott, apja pedig egy egyiptomi
halálistenséget ábrázoló szobrocskát ajándékozott Sigmund
Freudnak.
Érettségi vizsgája után szerény bérért vállalt munkát Hans J.
Thalberg egy textilgyárban. 1937-ben úgyszólván álomvilágban
élt az egész osztrák főváros: 1938 februárjában érte Bécs lakóit
az első sokk, akkor, amikor értesültek Schuschnigg és Hitler
berchtesgadeni találkozójáról. De még ekkor sem jutott eszébe
senkinek, hogy legfőbb ideje lenne elmenekülni. Schuschnigg
kancellár lemondásának másnapján Hans J. Thalberg egy
gyökeresen megváltozott várost látott munkába menet: az egyik
mellékutcába kanyarodott, hogy kikerülje a Ringen járőröző
német katonákat, és egyetlen ismerőssel sem találkozott
útközben. Alig néhányan jelentkeztek csak munkára a zsidó
alkalmazottak közül az irodában, az „árják” viszont
pártjelvényeket viseltek, és máris át akarták venni a céget a
letartóztatott zsidó tulajdonostól.
Déltájban ért haza a férfi, és megtudta, hogy édesanyja a
továbbiakban kizárólag zsidó vendégeket fogadhat a
kozmetikai szalonjában. A házuk földszintjén működő
könyvkereskedés zsidó tulajdonosát addigra letartóztatták, az
üzletét árjásították, és az új tulajdonos SA-egyenruhában
parádézott. A zsidóknak előre kellett engedniük az üzletekben
az „árja” vásárlókat. A ház egyik lakójának, egy orvosnak
nyoma veszett: senki sem tudta, hogy letartóztatták-e, vagy
öngyilkosságot követett el. De nem ő volt az egyetlen, aki
nyomtalanul eltűnt Bécsben ezekben a márciusi napokban. SA-
egyenruhában feszített a házmester is, és nyersen rámordult
Hansra, hogy azonnal fizesse vissza régi adósságát, 3,75
schillinget. Hans engedelmeskedett, és örült, hogy megúszta
ennyivel.
 1938 szeptemberében sikerült Hans J. Thalbergnek jugoszláv
vízumot szereznie, mivel nem pecsételték még be az útlevelébe
a J-t (Jude, azaz zsidó). Amikor elindult a vonata a
Südbahnhofról, nem tudta még, hogy soha többé nem fogja
viszontlátni sem az apját, sem pedig Mariettát, a húgát. (Miután
a nyílt utcán letartóztatták, a lányt Lengyelországba hurcolták,
és az egyik megsemmisítőtáborban meggyilkolták.) 1942-ben,
Theresienstadtból küldött levelet Hans J. Thalberg édesanyja,
akinek a férje addigra már meghalt. A családi könyvtár egyik
darabját is elküldte fiának az asszony, amelyet egészen addig
sikerült megőriznie: A tiszta ész kritikáját, Kant művét, Hans
apjának kézzel írott bejegyzéseivel.
Le Lavandouban Thalberg szoros szellemi kapcsolatba került
Emil Alphons Rheinhardttal, aki rendelkezésére bocsátotta a
magánkönyvtárát. Hans J. Thalberg hamarosan kénytelen volt
feladni azt a reményt, hogy eljuthat Amerikába: 1942
novemberében már inkább Svájcba szeretett volna menekülni.
Amikor az emigránsok és ellenállók után kutató német
megszállók hozzákezdtek Dél-Franciaország átfésüléséhez,
Thalbergnek hatalmas szerencsével sikerült átkelnie a határon
a havas hegyekben, és eljutnia Svájcba.
Hans J. Thalberg később visszatért Bécsbe, diplomáciai
szolgálatba lépett, és Bruno Kreisky közvetlen munkatársa lett.
Hivatali ideje alatt nem emelt szót a külügyminisztériumban
nemegyszer tapasztalható antiszemita megnyilvánulások ellen,
inkább „Von der Kunst, ein Österreicher zu sein” (Az
osztrákként való létezés művészete) címmel megírta
visszaemlékezéseit. Hans J. Thalberget végül osztrák
nagykövetté nevezték ki Bernben: jól ismerte a várost, hiszen
egyszer már ott lelt menedéket.
 ***

Előbb-utóbb visszatekintenek két életükre a száműzöttek,

akiknek sikerült beilleszkedniük az Újvilágban. Az emlékek
elhalványulnak, elmosódnak, csupán egy éjszakai utazás
néhány töredéke rémlik fel néha, aztán semmibe vész ez is, és
vele együtt elenyészik ez a különös életforma, a száműzetés
utáni száműzetés, ami Hans J. Thalberg szerint mindig idegen
élet, mindig amputált élet marad.
Két nyelvet, egy halott és egy idegen nyelvet beszélnek az
emigránsok, és két szakaszra bomlik az élettörténetük: első
szakasza az egyszer-volt-hol-nem-volt országban, olykor a
„nálunk-bezzeg országban” játszódik, ami valójában persze
soha-sehol-sincs ország.
Ide-oda sodródik az ember a semmiben a haza és az új haza
között, mintha egy tutajon hánykolódna a sötétlő óceánon, és
ott kuporognak mellette mindazok, akik fontos szerepet
játszottak egykor az életében. Akárcsak azokban a rövid,
elegáns, álomszerű, mégis mélységes valósággal átitatott
elbeszélésekben, amelyeket az építészettörténész Adolf Placzek
írt életének vége felé. A kitűnő Hans Sedlmayr, akinek oly sok
mondanivalója akadt a középpont megszűnéséről, 1938
májusának utolsó napjaiban lehetetlenné tette Adolf Placzek
számára, aki családja rosszallása ellenére szakította félbe orvosi
tanulmányait, és fordult a művészettörténet felé, hogy tovább
folytassa művészettörténeti stúdiumait a Bécsi Egyetemen.
Jóllehet 1939. március 1-én katonai szolgálatra méltatlanná
nyilvánították, és belepecsételték útlevelébe a piros „J” betűt
(Jude, vagyis zsidó), a későbbi építészettörténész 1939. április
29-én eljutott Harwichba, az angol kikötővárosba, később pedig,
immár Amerikában, sikerült kamatoztatnia művészettörténeti
érdeklődését, amit családja puszta hóbortnak tekintett: ez lett a
foglalkozása. Egyáltalán mi volt tartós, megbízható érték
azokban az időkben? Mire lehetett építeni? Mi volt észszerű, és
mi volt észszerűtlen az adott körülmények között? Nem
használt itt már semmiféle hagyományos okoskodás. 1938 előtt
teljesen haszontalan nyelvnek számított Bécsben az angol.
Csak az emlékezés marad, nem firtatjuk többé a miérteket. A
közbülső időszak színpada elenyészett, mégis Bécs volt a világ
közepe, innét indult ki minden, ami fontos. 1927: riasztóan
meginog Ausztria, beköszöntött a teljes bizonytalanság. „Erőd
volt ekkor a kicsiny Ausztria, az egykor hatalmas Ausztria
örököse – csakhogy már ellenséggel teli.”
Ragyogó nevekkel büszkélkedhetett Bécs, ám egytől egyig
„utolsó példány” volt – legalábbis így látta Karl Kraus, akinél
kevesen tudtak többet a pusztulásról. Senki nem tudta, vajon
maga is utolsó példány netán? Az pedig, aki száműzetésbe
ment, attól fogva legjobb esetben is „egy nagy korszak szerény
kísértete” lehetett csupán. Felvillan olykor egy-egy kép:
Sigmund Freud ballag fölfelé a Berggasséban, és eltűnődve
megáll egy hírhedt garniszálló előtt.
1937 volt az az év, amikor még egyszer, utoljára szépnek és
világosnak, életvidámnak tűnt az egész város – utána azonban
nem békülést hozó záróakkord következett, hanem „szörnyű,
megalázó katasztrófa”. Mintha csak gúnyt akart volna űzni
Bécsből, szakadatlanul szólt a valcer, végül azonban
hóhérricsajjá vált a keringő – ahogy azt Maurice Ravel előre
megsejtette.
Adolf Placzek nem sokkal az Anschluss előtt barátnőjével
együtt részt vett az Operabálon. Egyetlen kívánsága volt a
fiatalembernek: feleségül venni ezt a nőt. Márciusban aztán,
amikor elszánta magát a menekülésre, megértette, hogy soha
többé nem fogja viszontlátni a kedvesét: mégis élete végéig
megőrizte az Operabálra szóló belépőket.
És pillantsunk csak körül: Prága, Belgrád, Varsó – csupa
várakozással teli város. A háborút várta mindegyik, ha nem is
tudott róla. 1938 márciusában aztán olyan lárma támadt
Bécsben, mint még soha annak előtte: emberek százezrei
kezdtek el teli torokból üvölteni. „Elesett egy város, de pusztán
álmaink városa volt, egy kölcsönvett Trója.”

***

Az emlékezetkultúra legvégén áll az absztrakció, az

emlékezésért felelős agysejtekben lezajló folyamatok és azok
kommunikációs csatornáinak feltárása. A Bécsben eltöltött ifjú
évekre való személyes visszaemlékezésben gyökerezett Eric
Kandel tudományos érdeklődése: 1938-ban ért véget ez az
ifjúság is, mégpedig azzal, hogy a későbbi tudós elmenekült, és
az Egyesült Államokban kezdett új életet. Kandel The age of
insight című, 2012-ben megjelent könyve a megismerés
évszázadáról, a test és a szellem viszonyának feltárását célzó
próbálkozásokról szól. Mivel az említett kérdésfeltevés 1900
körül merült fel Bécsben, azt kutatja a neurológus, hogy miféle
összefüggésben álltak vajon egymással azok a szellemi és
művészi áramlatok, amelyek naggyá tették akkoriban az
osztrák fővárost.
Eric Kandel, akinek eredeti neve Erich Richard Kandel volt,
Bécs IX. kerületében, a Severinergasse 8-as szám alatt töltötte a
gyermekkorát. Az egyetem közvetlen közelében lakó Kandelt
kora gyermekkorában lenyűgözte már a Josephinum, az
orvostudományi múzeum, de nem esett messze a házuktól a
Berggasse sem, így hamar megismerte Sigmund Freud nevét is.
Eric Kandel édesapjának játékboltja volt a Kutschermarkton,
egy pincehelyiségben. Mivel 1938 novemberében elüldözték a
lakásából, és kirabolták a családot, a szülők amerikai
rokonaikhoz menekítették két fiukat, és pár hónappal később
maguk is New Yorkba emigráltak. Eric Kandel, akinek felesége
Franciaországban, más zsidó gyerekekkel együtt egy
kolostorban elrejtőzve élte túl a háborút, a Harvard Egyetemen
végzett, és saját élettörténete alapozta meg a tanulásra, az
emlékezésre, a felejtésre és a kreativitásra, illetve az említett
jelenségek neurológiai alapjaira vonatkozó tudományos
kérdésfeltevéseit. Eric Kandel tudományos munkásságát 2000-
ben orvosi Nobel-díjjal jutalmazták.
Eric Kandel meggyőződéssel vallotta, hogy Sigmund Freud
nyomdokain halad tovább a pszichológia és az agykutatás
összekapcsolására irányuló próbálkozásaival. Filmet is
forgattak arról, hogy hogyan nőttek ki Kandel sajátos
tapasztalataiból az egész emberiség javát szolgáló tudományos
felismerések: elválaszthatatlanul összekapcsolódik egymással
ebben a filmben az élettörténet és a kortörténet, a személyiség
és a munkamódszer, az elmélet és a gyakorlat, a környezet és a
nyilvánosságra gyakorolt hatás, a gyermekkor helyszíneinek
újrafelfedezése és az agysejtek belvilágának bemutatása. Végül
szülővárosának díszpolgárává választották az amerikai tudóst,
aki boldognak tűnt 2017-ben, amikor a második köztársaság
egyik legrangosabb érdemrendjét mellére tűzve megjelent a
bécsi Operabálon.

***

A március már csak ilyen. […] Nagy idők jönnek

megint.
 Joseph Goebbels, Berlin, 1938. március 11.

Aludd csak végig mind a „nagy időket”,

aludj, míg újra boldog lesz a kor.
Fritz Löhner-Beda, Buchenwald, 1940

Nem csupán a lelke veszett el Bécsnek 1938 márciusában:

elesett a várossal a német szellemi szabadság utolsó bástyája is,
ahol virágzott a kritika, a kreativitás, a merészség, a tudomány,
a filozófia és egy egészen sajátos humor. Oda lett Prága, Berlin
és Budapest tündöklő konstellációja, ez a nagyvárosok alkotta
sajátos szellemi egység, amelynek Bécs volt a titkos centruma:
az a város, amely nem csupán külső keretet, hanem stílust és
sajátos ízt is kölcsönzött az irodalomnak és a költészetnek, a
zenének és a színjátszásnak. Mennyi kölcsönhatás, mennyi
inspiráció, figyelemre méltó életek mennyi valóságos és fiktív
helyszíne – egy egész magaskultúra lett egy csapásra a múlté.
Bécs bukása nyitotta meg az utat Európa számára a
katasztrófa felé: a barbárok kívülről és belülről rázúduló
hordáinak ezúttal sem tudott ellenállni a város. A hatalom
újdonsült birtokosai erősebbek lettek ugyan „Ausztria pimasz
elrablása” (Werfel) révén, ám a rövid diadal után harcuknak
nem lehetett más eredménye, mint hogy Bécs a szó valós és
morális értelmében romokban hevert már Bécs és Berlin is
romba dőlt – Berlinről nem is beszélve.
Az elűzöttek mentették meg, ők őrizték meg az utókor
számára szerte a világon mindazt, ami egykor naggyá tette
Bécset, ezt az immár elveszett várost: a szellemi pezsgést, az
érzéki, kifinomult, nyitott, egy csipetnyi kreatív gonoszkodással
megfűszerezett életformát, amiből szerencsére egy s más
visszaköltözött a mai Bécsbe is.
 És jóllehet azóta is minden tavasszal kirügyeznek a fák az
osztrák főváros kertjeiben és parkjaiban, a gondűző valcerek
pedig újra visszanyerték ártatlanságukat, nem csupán a friss
hajtások jelennek meg Bécsben márciusban, hanem kétségek és
árnyak is nemegyszer.
 Függelék

IRODALOMJEGYZÉK

Alt, Peter Andre: Sigmund Freud. Der Arzt der Moderne. Eine
Biographie. München, 2016.
Amann, Klaus: Literaturbetrieb 1938–1945. In: Tálos, Emmerich
/ Hanisch, Ernst / Neugebauer, Wolfgang (szerk.): NS-
Herrschaft in Österreich 1938 bis 1943. Bécs, 1998, 283–299. o.
Andies, Hellmut: Die Juden in Wien. Bécs, 1988.
Assmann, Jan: Moses der Ägypter. Entzifferung einer
Gedächtnisspur. Frankfurt am Main, 2000.
Auden, Wystan Hugh: Collected Shorter Poems 1930–1940.
London, 1959.
Axmann, David: Friedrich Torberg. Die Biographie. München,
2008.
Baier, Stephan / Demmerle, Eva: Otto von Habsburg. Die
Biographie. Bécs, 2002. [Magyarul: Habsburg Otto élete.
Fordította Blaschtik Éva. Budapest, 2003.]
Bair, Deirdre: Jung. A Biography. Boston, New York, London,
2003.
Baur, Eva Gesine: Freuds Wien. Eine Spurensuche. München,
2008.
Beckermann, Ruth: Die Mazzesinsel. Juden in der Wiener
Leopoldstadt 1918 bis 1938. Bécs, 1992.
Behling, Katja: Martha Freud. Die Frau des Genies. Anton W.
Freud előszavával. Berlin, 2002.
Bermann-Fischer, Gottfried: Bedroht – bewahrt. Weg eines
Verlegers. Frankfurt am Main, 1967.
Berthelsen, Detlef: Alltag bei Familie Freud. Die Erinnerungen
der Paula Fichtl. München, 1989.
Bertin, Celia: Die letzte Bonaparte. Freuds Prinzessin. Ein Leben.
Fordította Christa von Petersdorff. Freiburg im Breisgau,
1989. [Eredeti kiadás: La derniére Bonaparte. Párizs, 1982.]
Bettelheim, Bruno: Freud und die Seele des Menschen.
Fordította Karin Graf. Düsseldorf, 1984.
Bierbaum, Otto Julius: Prinz Kuckuck. Leben, Taten, Meinungen
und Höllenfahrt eines Wollüstlings. München, 1980 [1907].
Binder, Dieter A. / Schuschnigg, Heinrich: „Sofort vernichten”.
Die vertraulichen Briefe Kurt und Vera von Schuschniggs 1938–
1943. Herbert Rosendorfer előszavával. Bécs, 1997.
Blumenberg, Hans: Präfiguration. Arbeit am politischen Mythos.
Közreadta Angus Nichols és Felix Heidenreich. Frankfurt am
Main, 2014.
Böhm, Karl: Ich erinnere mich ganz genau. Autobiographie.
Közreadta Hans Weigel. München, 1973.
Bonaparte, Marie: Topsy. Les raisons d’un amour. Párizs, 2004.
Botstein, Leon: Judentum und Modernität. Essays zur Rolle der
Juden in der deutschen und österreichischen Kultur 1848 bis
1938. Bécs, Köln, 1991.
Botz, Gerhard: Nationalsozialismus in Wien. Machtübernahme,
Herrschaftssicherung, Radikalisierung 1938/39. Karl R. Stadler
előszavával. Bécs, 2008.
Bourgeon, Jean-Pierre: Marie Bonaparte. Párizs, 1997.
Brainin, Elisabeth / Ligeti, Vera / Teicher, Samy: Vom Gedanken
zur Tat. Zur Psychoanalyse des Antisemitismus. Frankfurt am
Main, 1993.
Breuer, Robert: Nacht über Wien. Ein Erlebnisbericht aus den
Tagen des Anschlusses im März 1938. Bécs, 1988.
Broch, Hermann: Der Tod des Vergil. Roman. Frankfurt am
Main, 1976. [Magyarul: Vergilius halála. Fordította Győrffy
Miklós. Budapest, 1976.]
Burke, William Hastings: Hermanns Bruder. Wer war Albert
Göring? Fordította Gesine Schröder. Berlin, 2014.
Canetti, Elias: Das Augenspiel. Lebensgeschichte 1931–1937.
Frankfurt am Main, 1988. [Magyarul: Szemjáték. Fordította
Halasi Zoltán. Budapest, 1985.]
Clare, George: Letzter Walzer in Wien. Spuren einer Familie.
Fordította Gabriele Grunwald, Frank Hergün és Hedda Pänke.
Frankfurt am Main, Berlin, Bécs, 1984.
Coles, Robert: Anna Freud oder Der Traum der Psychoanalyse.
Fordította Rainer Stach. Frankfurt am Main, 1995.
Conze, Vanessa: Richard Coudenhove-Kalergi. Umstrittener
Visionär Europas. Zürich, 2004.
Corino, Karl: Robert Musil und Thomas Mann. Ein Dialog.
Pfullingen, 1971.
Corino, Karl: Robert Musil. Eine Biographie. Reinbek, 2003.
Coudenhove-Kalergi, Heinrich Graf: Antisemitismus. Von den
Zeiten der Bibel bis Ende des 19. Jahrhunderts. Fortgeführt von
Richard Coudenhove-Kalergi, dem Sohn und Begründer der
Paneuropa-Bewegung. Közreadta Peter Landesmann. Bécs,
München, 1992.
Czeike, Felix (szerk.): Wien 1938. Bécs, 1978.
Denscher, Barbara / Peschina, Helmut: Kein Land des Lächelns.
Fritz Löhner-Beda 1883–1942. Salzburg, 2002.
Dickel, Manfred: „Ein Dilettant des Lebens will ich nicht sein”.
Felix Salten zwischen Zionismus und Jungwiener Moderne.
Heidelberg, 2007.
Doolittle, Hilda: Huldigung an Freud. Rückblick auf eine
Analyse. Fordította és a bevezetőt írta Michael Schröter.
Sigmund Freud Hilda Doolittle-hez írt leveleivel. Frankfurt
am Main, 1975.
Engelman, Edmund: Berggasse 19. Das Wiener Domizil Sigmund
Freuds. Peter Gay előszavával, Rita Ransohoff képleírásaival.
Fordította Brigitte Weibrecht. Stuttgart, Zürich, 1977.
Eberle, Joseph: Erlebnisse und Bekenntnisse. Ein Kapitel
Lebenserinnerungen des früheren Herausgebers der
Zeitschriften „Das Neue Reich” und „Schönere Zukunft”.
Stuttgart, 1947.
Feigl, Erich: Otto von Habsburg. Protokoll eines politischen
Lebens. Bécs, 1978.
Fest, Joachim: Hitler. Eine Biographie. München, 2000.
Fetz, Bernhard (szerk.): Nacht über Österreich. Der Anschluss
1938 – Flucht und Vertreibung. Salzburg, 2013.
Fischer, Lisa / Köpl, Regina: Sigmund Freud. Wiener
Schauplätze der Psychoanalyse. Bécs, 2005.
Flem, Lydia: La vie quotidienne de Freud et de ses patients.
Párizs, 1986.
Fliegel, Hans Robert: The Holocaust and the Viennese Family
Fliegel. Gépirat, Literaturhaus Wien, Exilarchiv: N1.EB-83.
Flügge, Manfred: Dasßüchtige Paradies. Künstler an der Côte
d’Azur. Berlin, 2008.
Flügge, Manfred: Das Jahrhundert der Manns. Berlin, 2015.
Foer, Franklin: How Football explains the World. An Unlikely
Theorie of Globalisation. New York, 2004.
Freud, Martin: Sigmund Freud. Man and Father. New York,
1958.
Freud, Sigmund: Gesammelte Werke. Band I–XVIII. Marie
Bonaparte közreműködésével közreadta Anna Freud et al.
London, Frankfurt am Main 1940–1968. (GW) [Magyarul:
Sigmund Freud Művei. I–IX. Sorozatszerkesztő: Erős Ferenc.
1993–2001.]
Freud, Sigmund: Gesammelte Werke. Nachtragsband. Texte aus
den Jahren 1883–1938. Közreadta Angela Richards Ilse
Grubrich-Simitis közreműködésével. Frankfurt am Main,
1987.
Freud, Sigmund: Briefe 1873–1939. Közreadta Ernst és Lucie
Freud. Frankfurt am Main, 1960.
Freud, Sigmund: Der Mann Moses und die monotheitische
Religion. Drei Abhandlungen. Közreadta Jan Assmann.
Stuttgart, 2010b.
Freud, Sigmund: Tagebuch 1929–1939. Kürzeste Chronik.
Közreadta és bevezetővel ellátta Michael Molnar. Fordította
Christfried Tögel. Bázel, 1996.
Freud, Sigmund: „Unterdeß halten wir zusammen”. Briefe an
Kinder. Közreadta Michael Schröter. Berlin, 2010a.
Freud, Sigmund / Andreas-Salomé, Lou: Briefwechsel.
Közreadta Ernst Pfeiffer. Frankfurt am Main, 1966.
Freud, Sigmund / Pfister, Oskar: Briefwechsel 1909–1939.
Közreadta Isabell Noth. Zürich, 2014.
Freud, Sigmund / Zweig, Arnold: Briefwechsel. Közreadta von
Ernst L. Freud. Frankfurt am Main, 1968.
Freud-Bernays, Anna: Eine Wienerin in New York. Die
Erinnerungen der Schwester Sigmund Freuds. Közreadta
Christfried Tögel. Berlin, 2004.
Freud-Marie, Lilly: Mein Onkel Sigmund Freud. Erinnerungen an
eine große Familie. Közreadta Christfried Tögel. Berlin, 2006.
Frey, Stefan: „Was sagt ihr zu diesem Erfolg”. Franz Lehár und
die Unterhaltungsmusik des 20. Jahrhunderts. Frankfurt am
 Main, Lipcse, 1999.
Friedell, Egon / Polgar, Alfred: Goethe und die Journalisten.
Satiren im Duett. Közreadta Heribert Illig. Bécs, 1986.
Friedell, Egon: Schriftsteller- Schriftspieler. Bécs, 2003.
Friedell, Egon: Kulturgeschichte der Neuzeit. Die Krisis der
Europäischen Seele von der Schwarzen Pest bis zum Ersten
Weltkrieg. Zürich, 2009. [Első kiadás 1927 (1. kötet), ill. 1931
(2. kötet).] [Magyarul: Az újkori kultúra története. I–VI.
Fordította Vas István és Tandori Dezső. Budapest, 1994]
Frucht, Karl: Verlustanzeige. Ein Überlebensbericht. Bécs, 1992.
Gardiner, Muriel: Code Name „Mary”. Memoirs of an American
Woman in the Austrian Underground. London, 1983.
Garscha, Winfried R.: Die NSDAP Österreichs im März 1983 –
Regierungspartei oder fünfte Kolonne? In: Felix Kreissler
(szerk.): Fünfzig Jahre danach – der „Anschluß” von innen und
außen gesehen. Bécs, Zürich, 1989, 149–158. o.
Gay, Peter: Freud, Juden und andere Deutsche. Herren und Opfer
in der modernen Kultur. Aus dem Amerikanischen von Karl
Berisch. München, 1989.
Gay, Peter: Freud. Eine Biographie für unsere Zeit. Aus dem
Amerikanischen von Joachim A. Frank. Frankfurt am Main,
2006.
Gedye, George Eric Rowe: Als die Bastionen fielen. Die
Errichtung der Dollfuß-Diktatur und Hitlers Einmarsch in Wien
und den Sudeten. Eine Reportage über die Jahre 1927–1938.
Bécs, 1981.
Gerstmann, Hertha: Im rasenden Wirbel einer irrsinnigen
Welt. Die Wahre Geschichte eines Wiener Mädchens in den
Jahren 1937–1939. Santiago de Chile, 1993. Publikálatlan
kézirat, Literaturhaus Wien, Exilarchiv: 6/03 – N1. EB-31.
Gessner, Adrienne: Ich möchte gern was Gutes sagen…
Erinnerungen. Bécs, 1985.
Goebbels, Joseph: Die Tagebücher. Közreadta Elke Fröhlich. I.
rész, 5. köt.: Dezember 1937-Juli 1938. München, 2000.
Goederen, Philip de: Österreichs Juden in der Ersten Republik
und im Ständestaat. In: Potoschnigg, Franz / Putzer, Peter /
Rinnerthaler, Alfred (szerk.): Semitismus und Antisemitismus
in Österreich. München, 1988, 137–148. o.
Göring, Hermann: Reden und Aufsätze. Közreadta Erich
Gritzbach. 2. kiad., München, 1938.
Greinert, Wolff A.: Hans Weigel: „Ich war einmal…” Eine
Biographie. Bécs, 2015.
Grieser, Dietmar: Liebe in Wien. Eine amouröse Porträtgalerie.
München, 2006.
Grubrich-Simitis, Ilse: Freuds Moses-Studie als Tagtraum. Ein
biographischer Essay. Frankfurt am Main, 1994.
Gun, Nerin E.: Die Stunde der Amerikaner. Bruchsal, 1968.
Haas, Hanns: Der Anschluss. In: Tálos, Emmerich / Hanisch,
Ernst / Neugebauer, Wolfgang (szerk.): NS-Herrschaft in
Österreich 1938 bis 1943. Bécs, 1998, 1–24. o.
Hagspiel, Hermann: Die Ostmark. Österreich im Großdeutschen
Reich 1938 bis 1943. Bécs, 1995.
Hahnl, Hans Heinz: Vergessene Literaten. Fünfzig
österreichsiche Lebensschicksale. Bécs, 1984.
Hamann, Brigitte: Hitlers Edeljude. Das Leben des Armenarztes
Eduard Bloch. München, 2010.
Hamann, Brigitte: Hitlers Wien. Lehrjahre eines Diktators. 2.
kiad., München, 1999. [Magyarul: Bécs és Hitler. Egy diktátor
tanulóévei. Fordította Kajtár Mária és Szántó Tamás.
Budapest, 2000.]
Harmetz, Aljean: The Making of Casablanca. Bogart, Bergman,
and World War II. New York, 2002.
Heer, Friedrich: Der Glaube des Adolf Hitler. Anatomie einer
politischen Religiosität. München, 1968.
Heißler, Dagmar: Ernst Lothar: Schriftsteller, Kritiker,
Theaterschaffender. Köln, 2016 [online].
Henz, Rudolf: Das Ende der RAVAG. Ein Erlebnisbericht über
die Märztage 1938. In: Czeike, Felix (szerk.): Wien 1938. Bécs,
1978, 277–285. o.
Herbert, Ulrich: Geschichte Deutschalnds im 20. Jahrhundert.
München, 2014.
Herz-Kestranek, Miguel / Arnbom, Marie-Therese (szerk.): …
also hab ich nur mich selbst! Stefan Herz-Kestranek – Stationen
eines großbürgerlichen Emigranten 1938–1945. Bécs, Köln,
Weimar, 1997.
Hiebl, Ewald: Die Zeit des Nationalsozialismus (1933–1945). In:
Geschichte von Berchtesgaden. Stift – Mark – Land. III. köt.
Közreadta Walter Brugger. Berchtesgaden, 2002, 961–1016. o.
Hilmes, Oliver: Witwe im Wahn. Das Leben der Alma Mahler-
Werfel. München, 2004.
Hilmes, Oliver: Berlin 1936. Sechzehn Tage im August. München,
2016.
Hirsbrunner, Theo: Maurice Ravel und seine Zeit. Laaber, 2014.
Hitler, Adolf: Mein Kampf. Eine kritische Edition. 1. köt.
Közreadta Christian Hartmann et al. München, Berlin, 2016.
Hofeneder, Veronika: Der produktive Kosmos der Gina Kaus.
Schriftstellerin – Pädagogin – Revolutionärin. Hildesheim,
2013.
Höllriegel, Arnold [Richard A. Bermann]: Österreicher –
Demokrat – Weltbürger. München, 1995. (A Deutsches
Exilarchiv kiállítása, Frankfurt am Main.)
Höllriegel, Arnold: Die Fahrt auf dem Katarakt. Eine
Autobiographie ohne Helden. Bécs, 1998.
Hopfgartner, Anton: Kurt Schuschnigg. Ein Mann gegen Hitler.
Graz, Bécs, Köln, 1989.
Hoerschelmann, Antonia (szerk): Oskar Kokoschka. Exil und
neue Heimat 1934–1980. Bécs, 2008.
Jäger-Sunstenau, Hanns: Johann Strauss. Der Walzerkönig und
seine Dynastie. München, 1965.
John, Michael: „Körperlich ebenbürtig…” Juden im
österreichischen Fußballsport. In: Schulze-Marmeling,
Dietrich (szerk.): Davidstern und Lederball. Die Geschichte der
Juden im deutschen und internationalen Fußball. Göttingen,
2003, 231–262. o.
Jones, Ernest: Das Leben und Werk von Sigmund Freud. 3. köt.:
Die letzte Phase 1919–1939. Fordította Gertrud Meili-
Dworetzki Katherine Jones közreműködésével. 3. kiad., Bern,
Stuttgart, Bécs, München, 1982.
Jungk, Peter Stefan: Franz Werfel. Eine Lebensgeschichte.
Frankfurt am Main, 2001.
Kaiser, Konstantin: Die Spaltung der Literatur. In: Klamper,
Elisabeth et al. (szerk.): Wien 1938. Bécs, 1988, 375–385. o.
Kandel, Eric: The Age of Insight. The Quest to Understand the
Unconscious in Art, Mind, and Brain, From Vienna 1900 to the
Present. New York, 2012.
Kraus, Gina: Von Wien nach Hollywood. Erinnerungen. Újra
közreadta Sibylle Mulot. Frankfurt am Main, 1990.
Kershaw, Ian: Hitler 1889–1945. Fordította Klaus Kochmann.
München, 2009.
Klamper, Elisabeth et al. (szerk.): Wien 1938. [A Historischen
Museum der Stadt Wien időszaki kiállítása.] Bécs, 1988.
Klucasek, Christine: Die Gleichschaltung der Wiener Bühnen.
In: Czeike, Felix (szerk.): Wien 1938. Bécs, 1978.
Knepler, Henry: Leaving Places. Gépirat. Dezember 1998.
Exilbibliothek im Literaturhaus Wien. Siegel N1.EB-76.
Kogon, Eugen: Die Idee des christlichen Ständestaates. Frühe
Schriften 1921 bis 1940. Szerkesztette: Michael Kogon. Berlin,
 1999.
Kogon, Michael: Lieber Vati! Wie ist das Wetter bei Dir?
Erinnerungen an meinen Vater Eugen Kogon. Briefe aus dem
KZ Buchenwald. München, 2014.
Kokoschka, Oskar: Mein Leben. München, 1971.
Koop, Volker: In Hitlers Hand. Die Sonder- und Ehrenhäftlinge
der SS. Köln, 2010.
Kraus, Karl: Die Dritte Walpurgisnacht. Közreadta Heinrich
Fischer. München, 1967.
Kreisky, Bruno: Zwischen den Zeiten. Der Memoiren erster Teil.
Bécs, 2000.
Kreissler, Felix: Der Österreicher und seine Nation. Ein
Lernprozeß mit Hindernissen. Bécs, 1984.
Krüll, Marianne: Freud und sein Vater. Die Entstehung der
Psychoanalyse und Freuds ungelöste Vaterbindung. Frankfurt
am Main, 1992.
Kuh, Anton: Der Affe Zarathustras (Karl Kraus). Eine
Stehgreifrede. A Wiener Konzerthaussaal előadása 1925.
október 25. Bécs, 1925.
Kuh, Anton: Metaphysik und Würstel. Feuilletons, Essays und
Publizistik. Közreadta Ruth Greuner. Zürich, 1981.
Kuh, Anton: Zeitgeist im Literatur-Café. Feuilletons, Essays und
Publizistik. Neue Sammlung. Közreadta Ulrike Lehner. Bécs,
1983.
Le Rider, Jaques: Modernité viennoise et crises de l’identité.
Párizs, 1994.
Le Rider, Jaques: Freud, de lAcropole au Sinai. Le retour à
VAntique des Modernes vi-ennois. Párizs, 2002.
Lichtenberger-Benz, Brigitte: Österreichs Hochschulen und
Universitäten und das NS-Regime. In: Tálos, Emmerich /
Hanisch, Ernst / Neugebauer, Wolfgang (szerk.): NS-
Herrschaft in Österreich 1938 bis 1945. Bécs, 1998, 269–282. o.
Liebmann, Maximilian: Theodor Innitzer und der Anschluß.
Österreichs Kirche 1938. Graz, Bécs, Köln, 1988.
Lockot, Regine: Erinnern und Durcharbeiten. Zur Geschichte der
Psychoanalyse und Psychotherapie im Nationalsozialismus.
Frankfurt am Main, 1985.
Löffler, Sigrid: Habsburgs Nachleben in der österreichischen
Literatur. Der Spiegel, 2009 október, „Die Habsburger”
különszám.
Loewenstein, Rudolph M.: Psychoanalyse und Antisemitismus.
Frankfurt am Main, 1968.
Lohrmann, Klaus: Kleine Geschichte der Wiener Juden. In:
Feurstein-Prasser, Michaela / Milchram, Gerhard: Jüdisches
Wien. Robert Schindel előszavával. 5. kiad., Bécs, 2016.
[Mandelbaum City Guide.]
Lothar, Ernst: Das Wunder des Überlebens. Erinnerungen und
Ergebnisse. Bécs, 1960.
Lothar, Ernst: Der Engel mit der Posaune. Roman eines Hauses.
Robert Menasse utószavával. Bécs, 2016.
Lunzer, Heinz / Lunzer-Tálos, Victoria: Joseph Roth. Leben und
Werk in Bildern. Köln, 1994.
Lützeler, Paul Michael: Hermann Broch. Eine Biographie.
Frankfurt am Main, 1985.
Maciejewski, Franz: Der Moses des Sigmund Freud. Ein
unheimlicher Bruder. Göttingen, 2006.
Magris, Claudio: Der habsburgische Mythos in der modernen
österreichischen Literatur. Bécs, 2000. [Magyarul: A Habsburg-
mítosz a modern osztrák irodalomban. Fordította Székely Éva.
Budapest, 1988.]
Maimann, Helene: Die Reaktionen der Auslandspresse auf den
„Anschluß” Österreichs an das Deutsche Reich. In: Czeike,
Felix (szerk.): Wien 1938. Bécs, 1978, 116–125. o.
Mann, Thomas: Essays. 3. köt.: Schriften über Musik und
Philosophie. Frankfurt am Main, 1978.
Marinelli, Lydia (szerk.): Freuds verschwundene Nachbarn.
Bécs, 2003.
Mattl, Siegfried: Wien im 20. Jahrhundert. Bécs, 2000.
Matuschek, Oliver: Stefan Zweig. Drei Leben – Eine Biographie.
Frankfurt am Main, 2008.
Matzner-Holzer, Gabriele: Verfreundete Nachbarn. Österreich –
Deutschland. Ein Verhältnis. Bécs, 2005.
Mayer, Andreas: Sigmund Freud zur Einführung. Hamburg,
2016.
Mehring, Walter: Wir müssen weiter. Fragmente aus dem Exil.
Berlin, 1981.
Mehring, Walter: Dass diese Zeit uns wieder singen lehre.
Gedichte, Lieder und Chansons. Martin Dreyfus utószavával.
Zürich, 2014.
Meysels, Lucian A.: In meinem Salon ist Österreich. Berta
Zuckerkandl und ihre Zeit. Bécs, München, 1984.
Moore, Walter J.: Erwin Schrödinger. Eine Biographie. Aus dem
Englischen von Thorsten Kohl. Darmstadt, 2012.
Morgenstern, Soma: Joseph Roths Flucht und Ende.
Erinnerungen. Közreadta és utószóval ellátta Ingolf Schulte. 2.
kiad., Berlin, 1998.
Moser, Jonny: Das Schicksal der Wiener Juden in den März-
und Apriltagen 1938. In: Tálos, Emmerich / Hanisch, Ernst /
Neugebauer, Wolfgang (szerk.): NS-Herrschaft in Österreich
1938 bis 1945. Bécs, 1998, 185–198. o.
Mosley, Leonard: Göring. Eine Biographie. Mit einer Einführung
von Wolfgang Jacobmayer. Fordította Hans Jürgen von
Koskul, München, 1975.
Musil, Robert: Der Mann ohne Eigenschaften. Roman. Esrtes und
Zeites Buch. Közreadta Adolf Frisé. Reinbek, 1981. [Magyarul:
 A tulajdonságok nélküli ember. I–III. Fordította Tandori Dezső.
Budapest, 1977.]
Neck, Rudolf / Wandruszka, Adam (szerk.): Anschluß 1938. Az
1978. március 14-én és 15-én tartott szimpózium
jegyzőkönyve. München, 1981.
Neck, Rudolf (szerk.): Wien 1938. Bécs, 1978.
Neugebauer, Wolfgang: Das NS-Terrorsystem. In: Tálos,
Emmerich / Hanisch, Ernst / Neugebauer, Wolfgang (szerk.):
NS-Herrschaft in Österreich 1938 bis 1945. Bécs, 1998, 163–
183. o.
Neugebauer, Wolfgang: Widerstand und Opposition. In:
Klamper, Elisabeth et al. (szerk.): Wien 1938. Bécs, 1988, 247–
259. o.
Neuman, Hendricus Johannes: Arthur Seyß-Inquart. Graz, Bécs,
Köln, 1970.
Nolte, Ernst: Diefaschistischen Bewegungen. München, 1966.
Nolte, Ernst: Der Faschismus in seiner Epoche. Action Frangaise
– Italienischer Faschismus – Nationalsozialismus. München,
1984.
Novak, Andreas: „Salzburg hört Hitler atmen”. Die Salzburger
Festspiele 1933–1944. München, 2005.
Pape, Christian: So erniedrigt wurde das menschliche Wesen
wohl nie wie durch die Psychoanalyse. Katholische Kritik an
der Psychoanalyse in der Ersten Republik. Diplomarbeit an der
Universität Wien. Bécs, 2016.
Pauli, Hertha: Der Riss der Zeit geht durch mein Herz. Erlebtes –
Erzähltes. Annemarie Stoltenberg utószavával. Berlin, 1990.
Pfohlmann, Oliver: Robert Musil. Reinbek, 2012.
Placzek, Adolf: Traumfahrt mit der Familie. Frankfurt am Main,
1999.
Placzek, Adolf: Wiener Gespenster. Bécs, 2000.
Pohanka, Reinhard: Pßichterfüller. Hitlers Helfer in der
Ostmark. Bécs, 1997.
Pototschnig, Franz / Putzer, Peter / Rinnerthaler, Alfred
(szerk.): Semitismus und Antisemitismus in Österreich. Ein
Unterrichtsversuch. München, 1988.
Prokop, Ursula: Margaret Stonborough-Wittgenstein. Bauherrin,
Intellektuelle, Mäze-nin. Bécs, 2003.
Puaux, Gabriel: Mort et transfiguration de l’Austriche 1933–
1955. Párizs, 1966.
Pyta, Wolfram: Hitler. Der Künstler als Politiker und Feldherr.
Eine Herrschaftsanalyse. München, 2015.
Rabinovici, Doron: Instanzen der Ohnmacht. Wien 1938–1945.
Der Weg zum Judenrat. Frankfurt am Main, 2000.
Rath, Ari: Ari heißt Löwe. Erinnerungen. Feljegyezte Stefanie
Oswalt. Bécs, 2012.
Rathkolb, Oliver: Führertreu und gottbegnadet. Künstlereliten
im Dritten Reich. Bécs, 1991.
Reich, Maximilian und Emilie: Zweier Zeugen Mund.
Verschollene Manuskripte aus 1938. Wien – Dachau –
Buchenwald. Bécs, 2007.
Robert, Marthe: Sigmund Freud-zwischen Moses und Ödipus. Die
jüdischen Wurzeln der Psychoanalyse. Fordította Hans
Krieger. Frankfurt am Main, Berlin, Bécs, 1977.
Rosar, Wolfgang: Deutsche Gemeinschaft. Seyß-Inquart und der
Anschluß. Frankfurt am Main, Zürich, 1971.
Rosenkranz, Herbert: Verfolgung und Selbstbehauptung. Die
Juden in Österreich 1938–1943. München, 1978.
Roth, Joseph: Ich zeichne das Gesicht der Zeit. Essays,
Reportagen, Feuilletons. Kommentárokkal ellátta és közreadta
Helmuth Nürnberger. Zürich, 2013.
Safrian, Hans / Witek, Hans: Und keiner war dabei. Dokumente
des alltäglichen Antisemitismus in Wien 1938. Erika Wenzierl
 előszavával. Bécs, 2008.
Salten, Felix: Bambi. Eine Lebensgeschichte aus dem Walde.
1923, új kiadás Wiesbaden 2016.
Salten, Felix: Das österreichische Antlitz. Essays. 2. kiad., Berlin,
1909.
Salten, Felix: Neue Menschen auf alter Erde. Eine Palästinafahrt.
Berlin, Bécs, Lipcse, 1925.
Sandner, Harald: Hitler. Das Itinerar. Aufenthaltsorte und
Reisen von 1889 bis 1943. 1–4. köt. Berlin, 2016.
Sauer, Walter: Österreichs Kirchen 1938–1945. In: Tálos,
Emmerich / Hanisch, Ernst / Neugebauer, Wolfgang (szerk.):
NS-Herrschaft in Österreich 1938 bis 1943. Bécs, 1998, 517–
536. o.
Schausberger, Norbert: Der Griff nach Österreich. Der
Anschluss. Bécs, 1978.
Schausberger, Norbert: Österreich. Der Weg der Republik 1918–
1980. Rudolf Kirchschläger kiegészítő beszámolójával. Graz,
Bécs, 1980.
Schausberger, Norbert: Der Anschluß. In: Österreich 1918–
1938. Geschichte der Ersten Republik. Közreadta Weinzierl,
Erika / Skalnik, Kurt. Bécs, 1983, 517. o. skk.
Scherer, Hans: Martin Flinker, der Buchhändler. Ein
Emigrantenleben. Frankfurt am Main, 1988.
Scheuch, Manfred: Der Weg zum Heldenplatz. Eine Geschichte
der österreichischen Diktatur 1933–1938. Bécs, 2005.
Schmidl, Erwin A.: Der „Anschluß” Österreichs. Der deutsche
Einmarsch im März 1938. Bonn, 1994.
Schmölzer, Hilde: Frauenliebe. Berühmte weibliche Liebespaare
der Geschichte. Bécs, 2009.
Schneeberger, Paul: Der schwierige Umgang mit dem
„Anschluss”. Die Rezeption in Geschichtsdarstellungen 1946–
1993. Innsbruck, Bécs, München, 2000.
Schneider, Peter: Sigmund Freud. München, 1999.
Schnitzler, Arthur: Jugend in Wien. Eine Autobiographie.
Közreadta Therese Nickl és Heinrich Schnitzler. Friedrich
Torberg utószavával. Frankfurt am Main, 1981.
Schölnberger, Pia / Loitfellner, Sabine: Bergung von Kulturgut
im Nationalsozialismus. Mythen – Hintergründe –
Auswirkungen. Bécs, 2016.
Scholz, Nina / Heinisch, Heiko: „…alles werden sich die Christen
nicht gefallen lassen”. Wiener Pfarrer und die Juden in der
Zwischenkriegszeit. Bécs, 2001.
Schulte, Michael: Berta Zuckerkandl. Saloniere, Journalistin,
Geheimdiplomatin. Zürich, 2006.
Schulz, Heidi: Hans Moser. Der große Volksschauspieler, wie er
lebte und spielte. Bécs, 1980.
Schulze-Marmeling, Dietrich (szerk.): Davidstern und
Lederball. Die Geschichte der Juden im deutschen und
internationalen Fußball. Göttingen, 2003.
Schur, Max: Sigmund Freud. Leben und Sterben. Frankfurt am
Main, 1977.
Schuschnigg, Kurt: Im Kampf gegen Hitler. Die Überwindung der
Anschlußidee. Bécs, 1969.
Schuschnigg, Kurt: Ein Requiem in Rot-Weiß-Rot. Stephan
Verosta előszavával. Bécs, 1978.
Schuschnigg, Kurt von (junior): Der lange Weg nach Hause. Der
Sohn des Bundeskanzlers erinnert sich. Feljegyezte Janet von
Schuschnigg. Bécs, 2008.
Schwarberg, Günther: Dein ist mein ganzes Herz. Die Geschichte
von Fritz Löhner-Beda. Göttingen 2000.
Schwarz, Birgit: Geniewahn: Hitler und die Kunst. Köln, 2009.
Seeber, Ursula (szerk.): Asyl wider Willen. Exil in Österreich
1933–1938. Bécs, 2003.
Seeger, Petra: Auf der Suche nach dem Gedächtnis. Der
Hirnforscher Eric Kandel. (Ein Film.) Köln, Bécs, 2008.
Singer, Peter: Mein Großvater. Die Tragödie der Juden von Wien.
Fordította Wolfdietrich Müller. Hamburg, Lipcse, Bécs, 2005.
Spielmann, Heinz: Oskar Kokoschka. Leben und Werk. Köln,
2003.
Spillmann, Brigitte / Strubel, Robert: C. G. Jung. Zerrissen
zwischen Mythos und Wirklichkeit. Über die Folgen
persönlicher und kollektiver Spaltung im tiefenpsychologischen
Erbe. Gießen, 2010.
Stangneth, Bettina: Eichmann vor Jerusalem. Das unbehelligte
Leben eines Massenmörders. München, Zürich, Hamburg,
2011.
Starhemberg, Ernst Rüdiger: Memoiren. Heinrich Dimmel
bevezetőjével és Heinrich R. Starhemberg utószavával. Bécs,
1971.
Stehlin, Paul: Auftrag in Berlin. Berlin, 1964.
Stern, Frank / Eichinger, Barbara (szerk.): Wien und die
jüdische Erfahrung 1900–1938. Akkulturation –
Antisemitismus – Zionismus. Bécs, Köln, Weimar, 2009.
Sternburg, Wilhelm von: Um Deutschland geht es uns. Arnold
Zweig. Die Biographie. Berlin, 1998.
Sternburg, Wilhelm von: Joseph Roth. Eine Biographie. Köln,
2009.
Stieg, Gerald: L’Austriche: Une Nation chimérique? Párizs, 2013.
Straub, Wolfgang (szerk.): Hans Weigel. Kabarettist – Kritiker –
Romancier – Literaturmanager. Innsbruck, 2014.
Suchy, Irene (szerk.): Empty Sleeve. Der Musiker und Mäzen Paul
Wittgenstein. Innsbruck, 2006.
Suchy, Viktor: Literatur „März 1938”. In: Czeike, Felix (szerk.):
Wien 1938. Bécs, 1978, 258–272. o.
Tálos, Emmerich / Hanisch, Ernst / Neugebauer, Wolfgang
(szerk.): NS-Herrschaft in Österreich 1938 bis 1943. Bécs, 1998.
Thalberg, Hans J.: Von der Kunst, Österreicher zu sein.
Erinnerungen und Tagebuchnotizen. Bécs, 1984.
Tichy, Marina / Zwetler-Otte, Sylvia: Freud in der Presse.
Rezeption Sigmund Freuds und der Psychoanalyse in
Österreich 1893–1938. Harald Leupold-Löwenstein
utószavával. Bécs, 1999.
Tögel, Christfried: Freud und Berlin. Berlin, 2006.
Tögel, Christfried: Die Rätsel Sigmund Freuds. Von den
Geschlechtsorganen des Aals zur Traumdeutung. Gießen, 2013.
Tögel, Christfried: Freuds Wien. Eine biographische Skizze nach
Schauplätzen. Gießen, 2015.
Torberg, Friedrich: Die Tante Jolesch oder der Untergang des
Abendlandes in Anekdoten. München, 1987.
Torberg, Friedrich: Die Erben der Tante Jolesch. München, 1981.
Trebitsch, Siegfried: Chronik eines Lebens. Zürich, 1951.
Ullrich, Volker: Adolf Hitler. Biographie. 1. köt.: Die Jahre des
Aufstiegs 1889–1931. Frankfurt am Main, 2013.
Vaget, Hans Rudolf: „Wehvolles Erbe”. Richard Wagner in
Deutschland. Hitler, Knappertsbusch, Mann. Frankfurt am
Main, 2017.
Veigl, Hans (szerk.): Fritz Grünbaum. Derieise Weise. Bécs, 1992.
Venus, Theodor: Von der RAVAG zum Reichssender Wien. In:
Taios, Emmerich / Hanisch, Ernst / Neugebauer, Wolfgang
(szerk.): NS-Herrschaft in Österreich 1938 bis 1945. Bécs, 1998,
301–318. o.
Voegelin, Eric: Hitler und die Deutschen. Közreadta Manfred
Hennigsen. München, 2006.
Voegelin, Eric: Autobiographical Reflections. Baton Rouge, 1989.
Walter, Bruno: Thema und Variationen. Erinnerungen und
Gedanken. Frankfurt am Main, 1963.
Walzer, Tina / Templ, Stephan: Unser Wien. „Arisierung” auf
österreichisch. Berlin, 2001.
Waugh, Alexander: Das Haus Wittgenstein. Die Geschichte einer
ungewöhnlichen Familie. Fordította Susanne Röckel. Frankfurt
am Main, 2010.
Weber, Thomas: Wie Adolf Hitler zum Nazi wurde. Vom
unpolitischen Soldaten zum Autor von „Mein Kampf”. Berlin,
2016.
Weigel, Hans: In die weite Welt hinein. Erinnerungen eines
kritischen Patrioten. Közreadta Elke Vujica. St. Pölten, 2008.
Weinzierl, Erika: Kirche und Nationalsozialismus in Wien im
März 1938. In: Czeike, Felix (szerk.): Wien 1938. Bécs, 1978,
164–171. o.
Weinzierl, Erika: Prüfstand. Österreichs Katholiken und der
Nationalsozialismus. Mödling, 1988.
Weinzierl, Ulrich: Alfred Polgar. Eine Biographie. Bécs, 1985.
Weinzierl, Ulrich: Stefan Zweigs brennendes Geheimis. Bécs,
2015.
Wiessensteiner, Friedrich: Der ungeliebte Staat. Österreich
zwischen 1918 und 1938. Bécs, 1990.
Weissweiler, Eva: Die Freuds. Biographie einer Familie. Köln,
2006.
Werfel, Franz: Barbara oder Die Frömmigkeit. Roman.
Frankfurt am Main, 1988.
Werfel, Franz: Der veruntreute Himmel. Die Geschichte einer
Magd. Roman. Frankfurt am Main, 1990.
Werfel, Franz: Von der reinsten Glückseligkeit des Menschen.
Stockholm, 1938.
Wildgangs, Anton: Rede über Österreich. Salzburg, 1976.
Woller, Hans: Mussolini. Der erste Faschist. Eine Biographie.
München, 2016.
Zapperi, Roberto: Freud und Mussolini. Aus dem Italienischen
von Ingeborg Walter. Berlin, 2016.
Zeder, Franz: Thomas Mann in Österreich. Siegen, 2001.
Ziegler, Thomas: Der Filmschauspieler Ludwig Stössel – Von
Burgenland nach Hollywood. Magisterarbeit. Bécs, 2015.
Zweig, Arnold: Freundschaft mit Freud. Ein Bericht. Berlin, 1996.
Zweig, Stefan: Die Welt von gestern. Erinnerungen eines
Europäers. Frankfurt am Main, 1992. [Magyarul: A tegnap
világa. Fordította Tandori Dezső. Budapest, 2008.]
Zuckerkandl, Berta: Österreich intim. Erinnerungen 1892–1942.
Frankfurt am Main, 1970.
Zuckmayer, Karl: Als wär’s ein Stück von mir. Horen der
Freundschaft. Frankfurt am Main, 1996
 Köszönetnyilvánítás

Információkért, ötletekért, tanácsokért, forrásokért,

javításokért, bátorításért és a támogatás egyéb formáiért
köszönetet mondok Iori Ganevnek (Bécs), Mila Genavának
(Oxford, Ohio), Nathalie Huet-nek (Párizs), Martina Schofeldnek
(Stuttgart), Silvia Ryfnek (Winterthur), Quinna Shennek
(Philadelphia), Michael Kogonnak (Basel), Edgar
Feuchtwangernek (London), Lennart Felixnek (München),
Daniel Stegmann-nak (Bréma), Jürgen Schulznak (Berlin) és
Irmtarudt Kussnak (Berlin).
Ugyancsak megköszönöm a támogatást Simone Faxának
(Sigmund Freud Museum, Bécs), Ursula Schwarznak
(Dokumentationsarchiv des österreichischen Widerstandes),
Veronika Zwergernek (Wiener Literaturhaus, Exilarchiv),
Michael Bunzlnak (Wien-Museum) és Katrin Kokotnak
(Exilarchiv in der Deutschen Nationalbibliothek, Frakfurt am
Main).
Köszönöm lektoromnak, Maria Mutuscheknek a kézirat
türelmes elolvasását és gondos javítását, illetve az érdemi
tartalmi javaslatokat. Franziska Günther kezdettől fogva
támogató figyelemmel kísérte ezt a munkát az Aufbau Verlag
részéről.
 M. F.
Berlin, 2017 augusztusa
Manfred Flügge (1946) Münsterben és Lille-ben folytatott
romanisztikai és germanisztikai tanulmányokat, 1976 és 1988
között pedig a Freie Universität Berlin docense volt. Jelenleg
szabadfoglalkozású író és fordító Berlinben. Számos könyvet
jelentetett meg, Das Jahrhundert der Manns (A Mannok
évszázada, 2015) a Spiegel bestsellerlistájára is felkerült.

Német nyelvű Wikipédia szócikke.

 Megjegyzések

[←1]
Lefordíthatatlan szójáték. A „Lügerei” szó jelentése „hazudozás”. (A fordító
megjegyzése.)

[←2]
Magyarul: „ellenfelek közt élve oly érthető; / s bár tévedett olykor, s
lehetetlenült, / számunkra mégsem csak személy ő / most, de az elvek egésze,
klíma.” Fordította Tandori Dezső.