Donatella Di Pietrantonio

A,VISSZAADOTT
LANY
Fordította Todero Anna

PARK KÖNYVKIADÓ
 A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Donatella Di Pietrantonio: L ‘Arminuta
Einaudi, Torino, 2017

Fordította Todero Anna

A fordítást az eredetivel egybevetette és szerkesztette
Szalay Marianne

Copyright © 2017 Giulio Einaudi editore s.p.a. Torino

Hungárián translation © 2020 Todero Anna
Magyar kiadás © 2021 Park Könyvkiadó, Budapest
Borítóterv © Emanuele Ragnisco -
www.mekkanografici.com
Borítóillusztráció © Elisa Talentino

ISBN 978-963-355-673-3

Szerkesztette Tönkő Vera

A szöveget gondozta Zsarnay Erzsébet
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
A borítót az eredeti felhasználásával készítette Váradi
Zsolt
Az elektronikus verziót készítette az eKönyv
Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
Questo libro é stato tradotto grazié ad un contributo alla
traduzione assegnato dal Ministero italiano degli Affari
Esteri e della Cooperazione Internazionale. A könyv
megjelenését az olasz külügyi és nemzetközi
együttműködési minisztérium támogatta.
 Tartalom
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
Piergiorgiónak, aki olyan rövid ideig volt velünk
 Bizonyos értelemben máig megrekedtem abban a
gyerekkori nyárban, azóta is ott kering körülötte a lelkem
folyton-folyvást, időnként nekicsapódva, mint egy rovar
a vakító lámpa körül.

ELSA MORANTE: Hazugság és varázslat

 1

Tizenhárom éves koromban nem ismertem a másik

anyámat.
Nehézkesen kapaszkodtam fel a háza lépcsőjén,
kezemben egy ormótlan bőrönddel meg egy összevissza
bedobált cipőkkel teli táskával. A bejárati ajtó előtt
olajszag és várakozás. Az ajtó nem akart kinyílni, valaki
némán rángatta belülről, a zárral bajlódott. Figyeltem,
ahogy egy pók a fonala végén vergődik a semmiben.
A fémes kattanást követően egy kislány jelent meg,
meglazult fonatain látszott, hogy a haját több napja
fonhatták be. A húgom volt, akivel még sosem
találkoztam. Kitárta az ajtót előttem, közben szúrós
szemmel fürkészett. Akkoriban még jobban
hasonlítottunk egymásra, mint felnőttkorunkban.
 2

A nő, aki megszült, nem állt fel a székről. A karjában

tartott csecsemő a szája sarkába dugott hüvelykujját
rágcsálta, talán épp kibújni készült a foga. Mindketten
rám néztek, a kisfiú abbahagyta a monoton nyöszörgést.
Nem tudtam, hogy ilyen kicsi öcsém van.
− Hát itt vagy − mondta a nő. − Pakolj le.
Csak lepillantottam a táskára, amelyből cipőszag áradt,
valahányszor megmozdítottam. A belső szobából, a
behajtott ajtó mögül elnyújtott, hangos horkolás
hallatszott. A csecsemő újrakezdte a nyöszörgést, és a
mell felé fordult, szájából nyál folyt a kifakult
pamutanyag átizzadt virágaira.
− Az ajtóval mi lesz? − vetette oda a kérdést az anya a
mozdulatlanul álló kislánynak.
− Nem jönnek fel azok, akik elhozták? − kérdezett
vissza a lány, és felém bökött hegyes állával.
Ebben a pillanatban lépett be a bácsikám − ekkor már
így kellett hívnom −, a lépcsőmászástól kifulladva. A
forró nyári délutánon két ujjal fogott egy vállfát, rajta
vadonatúj télikabát, az én méretemben.
− A feleséged otthon maradt? − kérdezte tőle az első
anyám emelt hangon, hogy elnyomja a karjában tartott
kisfiú egyre hangosabb sírását.
− Az ágyat nyomja − felelte a bácsikám, és felkapta a
fejét. − Én mentem el tegnap, hogy vegyek valamit, télire
is − tette hozzá, és megmutatta neki a kabátomba varrt
címkét.
A nyitott ablak felé húzódtam, és letettem a
csomagjaimat a földre. A távolból ismétlődő zaj
hallatszott, mintha köveket rakodnának le egy
teherautóról.
 A háziasszony úgy döntött, hogy kávéval kínálja a
vendéget, az illat legalább a férjét is felébreszti majd,
mondta. A gyereket betette a járókába, hogy ott sírjon,
azután átment a sivár étkezőből a konyhába. A kicsi
megpróbált a rácsba kapaszkodva felhúzódzkodni, ott,
ahol egy spárgával hanyagul befoltozott lyuk volt. Amikor
közelebb mentem hozzá, még jobban rázendített. A régi
nővére nagy nehezen kivette a járókából, és ott hagyta a
zúzott kavicsból készült járólapon. A kisfiú négykézláb
indult el a konyhából kiszűrődő hangok felé. A lány sötét
tekintete az öccséről rám vándorolt, de továbbra is
lesütötte a szemét. Rátapadt ez a tekintet új cipőm
aranyszínű csatjára, végigfutott vadonatúj ruhám kék,
merev redőin. Mögötte egy légy röpködött a levegőben,
néha nekiütközött a falnak, rést keresett, ahol kijuthatna
innen.
− Eztet is attól a bácsitól kaptad? − kérdezte halkan.
− Tegnap vette, mert itt szükségem lesz rá.
− A rokonod? − kíváncsiskodott.
− Távoli bácsikám. Mostanáig vele meg a feleségével
éltem.
− Akkor ki az anyukád? − kérdezte elbizonytalanodva.
− Kettő van. Az egyik a te anyád.
− Párszor emlegette, hogy van egy nővérem, de nem
nagyon szoktam elhinni, amit mond.
Hirtelen mohó ujjakkal megrántotta a ruhám ujját.
− Eztet nemsokára kinövöd. Jövőre nekem adhatod, de
aztán vigyázzál rá, nehogy valami baja legyen!
Az apa ásítozva, mezítláb jött ki a hálószobából.
Derékig meztelen volt. Meglátott, miközben a kávé illatát
követte.
− Hát itt vagy − mondta, pont úgy, mint a felesége.
 3

Ritkás, bágyadt hangok jöttek a konyha felől, a

kiskanalak sem csilingeltek már. Amikor meghallottam a
hátratolt székek hangját, félelem szökött a torkomba. A
bácsikám odajött elbúcsúzni, sietősen végigsimított az
arcomon.
− Aztán jó legyél − mondta.
− A kocsiban felejtettem egy könyvet, lemegyek érte −
eredtem a nyomába a lépcsőházban.
Azzal az ürüggyel, hogy megnézem a kesztyűtartóban,
bemásztam a kocsiba. Becsuktam az ajtót, majd
lenyomtam a zárógombot.
− Hát te mit csinálsz? − kérdezte a bácsikám a
vezetőülésből.
− Visszamegyek veled, nem leszek a terhetekre. Anya
úgyis beteg, segítenem kell neki. Én itt nem maradok,
nem is ismerem ezeket az embereket.
− Ne kezdjük újra, próbálj józanul gondolkodni. Az
igazi szüleid már várnak, és szeretni fognak. Jól fogod
érezni magad, ha olyan helyen élsz, ahol tele van
gyerekekkel a ház. − Az arcomba lehelte a kávét, amit az
előbb ivott, az illat összevegyült az ínye szagával.
− Én otthon akarok élni, veletek. Ha valami rosszat
követtem el, mondd meg, és nem teszem többé. Ne hagyj
itt!
− Sajnálom, de nem maradhatsz nálunk, ezt már
elmagyaráztuk. Most pedig légy szíves, hagyd abba a
hisztizést, és szállj ki − zárta le a vitát semmibe meredő
tekintettel. Az állkapcsán, pár napos borostája alatt úgy
vibráltak az izmok, mint amikor kezdett dühbe gurulni.
Nem engedelmeskedtem, továbbra is ellenálltam.
Akkor az öklével a volánra csapott, és kiszállt, hogy
kirángasson az ülés előtti szűk helyről, ahová reszketve
lekuporodtam. Kulccsal nyitotta ki az ajtót, megragadta a
karomat, a ruhán, amelyet ő vett nekem, a vállánál pár
centi hosszúságban felrepedt a varrás. A karomat szorító
kézben nem ismertem rá annak a szűkszavú apának a
kezére, akivel egészen aznap reggelig együtt laktam.
Az aszfalton rajtam kívül csak keréknyomok maradtak.
Égettgumi-szag terjengett a levegőben. Amikor
felemeltem a fejem, azt láttam, hogy rám erőltetett
családom egyik tagja a második emeleti ablakból figyel.

Fél óra múlva visszajött, hallottam a kopogást, aztán a

hangját a lépcsőházból. Azonnal megbocsátottam neki,
és boldogan kaptam fel a csomagjaimat, de alig értem az
ajtóhoz, máris elhaltak a léptei a lépcső alján. A húgom
egy doboz vaníliafagyit tartott a kezében, ez volt a
kedvencem. Ezért jött, nem azért, hogy elvigyen. A
többiek ették meg azon az 1975-ös augusztusi délutánon.
 4

Estefelé hazaértek a nagyobb fiúk is, az egyik füttyel

üdvözölt, a másik tudomást se vett rólam. Lökdösődve
rohantak a konyhába, hogy megkaparintsák a helyeket az
asztal körül, amelyet az anya vacsorára terített. Fröcskölt
a paradicsommártás, ahogy telemerték vele a
tányérjukat, az asztal sarkára, ahol én ültem, már csak
egy szivacsos fasírt jutott el, kevéske mártással. A belseje
világos volt, vízbe áztatott kenyérbélből készült, néhány
húscsomóval. Kenyérfasírtot ettünk, hozzá kenyeret
mártogattunk a szószba, hogy megtöltsük valamivel a
gyomrunkat. Néhány nap alatt megtanultam, hogy
versenyeznem kell az ételért, és folyamatosan a
tányéromra kell koncentrálnom, hogy megóvjam a villák
légitámadásaitól. De azon az estén még azt a keveset is
elvesztettem, amivel az anya keze kiegészítette szűkös
adagomat.
Első szüleimnek csak vacsora után jutott eszébe, hogy
nincs ágyam.
− Ma éjjel a húgoddal alszol, úgyis soványak vagytok −
mondta az apa. − Aztán majd holnap meglátjuk.
− Ha mind a ketten el akarunk férni, fejtől-lábtól kell
feküdnünk − magyarázta Adriana. − De elébb lábat
mosunk − nyugtatott meg.
Közös lavórba áztattuk a lábunkat, Adriana hosszan
dörzsölte ki a koszt a lábujjai közül.
− Nézzed már, milyen fekete lett a víz − nevetett −, az
én lábamtól, a tiéd tiszta volt.
Szerzett nekem párnát, aztán bementünk a szobába,
nem gyújtottunk villanyt, a többi gyerek úgy szuszogott,
mint aki alszik, a kamaszok erősen izzadtak. Suttogva
elhelyezkedtünk fejtől-lábtól. A gyapjúhuzatú matrac
puha volt és göröngyös, lecsúsztam a közepére.
Ammóniaszagot árasztott a sok pisitől, ami eláztatta,
nekem új volt ez a szag, és visszataszító. A szúnyogok a
véremet kívánták, szerettem volna jobban betakarózni,
de Adriana álmában magára húzta a takarót.
Hirtelen megrándult a teste, talán zuhanásról
álmodott. Finoman arrébb toltam a lábát, és az olcsó
szappantól frissen illatozó talpához simítottam az arcom.
Csaknem egész éjjel hozzásimultam az érdes bőrhöz,
követtem a lába minden mozdulatát. Az ujjaimmal
kitapogattam töredezett körmei szabálytalan szélét. Van
kisolló a bőröndömben, gondoltam, reggel majd
odaadom neki.
A nyitott ablak keretében megjelent a fogyó hold, aztán
továbbment. Csak a csillagok uszálya maradt, és az a
csekély szerencse, hogy errefelé nem takarták el a házak
az eget.
Majd holnap meglátjuk, mondta az apa, de aztán
megfeledkezett rólunk. Adrianával nem kértünk tőle
semmit. A húgom minden este kölcsönadta a talpát, hogy
az arcomhoz szoríthassam. Másra nem számíthattam
abban a szuszogással teli sötétségben.
 5

Vizes melegség terjedt szét a bordáim alatt, azonnal

kiugrottam az ágyból. Megtapogattam a lábam közét,
száraz volt. Adriana megmozdult álmában, de nem ült
fel. Az ágy sarkába húzódott, aludt tovább, vagy újra
elaludt, mint aki már hozzászokott. Egy idő után én is
visszafeküdtem, összehúztam magam, amennyire csak
bírtam. Két test voltunk a nedvesség körül.
A szag lassanként elpárolgott, csak időnként csapott az
orromba. Hajnaltájt valamelyik fiú, nem jöttem rá,
melyik, pár percig egyre hevesebben rángatózott, közben
nyögdécselt.
Reggel Adriana felébredt, és mozdulatlanná dermedt, a
feje a párnán, a szeme nyitva. Aztán rám pillantott, de
nem szólt. Az anya bejött a kisfiúval a karján, és
beleszagolt a levegőbe.
− Nagyszerű, már megint bepisiltél. Nem újdonság.
− Nem is én voltam − felelte Adriana, és a fal felé
fordult.
− Persze, biztosan a nővéred volt, aki olyan jó nevelést
kapott. Iparkodjál, késő van − mondta, és átmentek a
konyhába.
Nem álltam készen rá, hogy kövessem őket, és nem is
bírtam megmozdulni. Csak álltam ott földbe gyökerezett
lábbal, még ahhoz sem volt bátorságom, hogy kimenjek a
fürdőszobába. Az egyik fiú szétvetett lábbal leült az
ágyra. Ásítozva tapogatta duzzadó alsónadrágját. Amikor
észrevette, hogy én is ott vagyok a szobában, összeráncolt
homlokkal rám bámult. Megállt a pillantása a mellemen,
amit csak trikó takart, azt hordtam pizsama helyett a
nagy melegben. Ösztönösen összefontam a karom a
nemrég kinőtt domborulat fölött, miközben izzadság
fakadt a hónaljamban.
 − Te is itt aludtál? − kérdezte alig felnőtt férfihangon.
Zavartan igennel feleltem, ő gátlástalanul méregetett
tovább.
− Tizenöt éves vagy?
− Nem, még csak tizennégy leszek.
− De tizenötnek nézel ki, vagy többnek is. Jó gyorsan
kifejlődtél − állapította meg.
− Te hány éves vagy? − kérdeztem udvariasságból.
− Majdnem tizennyolc, én vagyok a legnagyobb. Már
dolgozom, de ma nem megyek munkába.
− Miért?
− Nincs rám szüksége a főnöknek. Csak akkor hív, ha
kellek.
− Mivel foglalkozol?
− Segédmunkás vagyok.
− És az iskola?
−Na ja, az iskola! Hetedikben kimaradtam, úgyis
folyton megbuktattak.
Láttam a munkától duzzadó izmait, erős vállát.
Gesztenyebarna hab kúszott fel napégette mellkasán és
följebb, az arcán. Úgy látszik, ő is korán felserdült.
Amikor nyújtózkodott egyet, megéreztem a felnőttszagot,
nem volt kellemetlen. Halszálkára emlékeztető sebhely
húzódott a bal halántékán, talán egy rosszul összevarrt,
régi seb.
Nem beszéltünk többet, megint a testemet nézte.
Időnként megigazította a kezével a nemi szervét, hogy
kényelmesebben helyezkedjen el. Fel akartam öltözni, de
előző nap nem csomagoltam ki, és ott maradt a
bőröndöm, ahol hagytam, az engem bámuló fiúnak háttal
kellett volna megtennem pár lépést, hogy elmenjek érte.
Vártam, hogy történjen valami. A fiú tekintete lassan
haladt lefelé fehér pamuttal fedett csípőmtől meztelen
lábszáramig, görcsösen összeszorított lábfejemig. Nem
akartam hátat fordítani neki.
Bejött az anya, rászólt, hogy igyekezzen, az egyik
szomszéd napszámost keres valami mezei munkára.
Cserébe több láda érett paradicsomot ad, amit be lehet
főzni.
− Te lemégy a húgoddal tejért, ha reggelizni akartok −
parancsolt rám azután, próbálta meglágyítani a hangját,
de a mondat végére olyan lett, mint mindig.
A másik szobában a kisfiú négykézláb odamászott a
táskámhoz, és kiborította maga köré a cipőimet. Az
egyiket rágcsálni kezdte a keserű íztől eltorzult szájjal.
Adriana már az ebédhez tisztította a zöldbabot az
asztalhoz húzott széken térdelve, a konyhában.
− Nézd meg, mennyi jót kidobtál − kapta az újabb
szemrehányást.
Nem törődött vele.
− Mosakodjál meg, aztán lemegyünk tejért, éhes
vagyok − fordult felém.
Én mentem be utolsóként a fürdőszobába. A fiúk
kifröcskölték a vizet a padlóra, aztán beletapostak,
cipőtalpak és meztelen talpak nyomai rakódtak
egymásra. Nálunk, otthon soha nem nézett ki így a padló.
Elcsúsztam, de jó balerinához illően nem ütöttem meg
magam. Ősszel biztosan nem fogok többé se balettórára,
se uszodába járni.
 6

Emlékszem az egyik reggelre, még a kezdeti időkből, az

ablakokból sápadt fény hirdette a zivatart, amely mint
mindig, aznap is hamarosan kitört. Különös nyugalom
honolt a lakásban, Adriana lement a kisfiúval a földszinti
özvegy asszonyhoz, a férfiak mind elmentek. Egyedül
maradtam az anyával.
− Kopasszad meg a csirkét − parancsolt rám, és a
lábánál fogva felém nyújtotta a döglött állatot, amely
lecsüngő fejjel lógott a kezében. Nemrég hozta valaki,
hallottam a beszélgetést a lépcsőházból, aztán a végén az
anya hálálkodását. − Azután zsigereljed ki.
− Micsoda? Nem értem.
− Tán így akarod megenni? Le kell szedni róla a
tollakat, nem? Aztán felvágod, és kiszeded a beleit −
magyarázta, és közben kissé megrázta felém nyújtott
karját.
Hátraléptem, és elfordítottam a tekintetemet.
− Nem bírom, rosszul vagyok tőle. Inkább kitakarítok.
Szótlanul nézett. Tompa puffanással lecsapta a dögöt a
mosogatópultra, és dühösen tépkedni kezdte a tollait.
− Ez még csak főve látott baromfit − motyogta
összeszorított foggal.
Nekiálltam takarítani, az nem volt nehéz. Más
házimunkát nem tudtam végezni, nem értettem hozzá.
Hosszan dörzsöltem a szivaccsal a kád alján húzódó
vízkőfoltot, aztán kinyitottam a csapot, hogy megtöltsem
a kádat. Hideg vízzel, mert meleg víz nem jött a csapból,
és nem akartam rákérdezni. A konyhából időnként a
szétvágott csontok recsegése hallatszott, miközben én
tovább izzadtam a piszkos szaniterek körül. Végül
belülről bezártam az ajtót a kis vaskampóval, és
belemerültem a vízbe. Amikor a kád szélén lévő
szappanért nyúltam, úgy éreztem, meghalok. Kifutott a
vér a fejemből, a karomból, a mellemből, és minden
tagom jéghideg lett. De maradt még pár másodpercem,
hogy elvégezzek néhány teendőt: kihúzzam a dugót, és
segítséget kérjek. Nem tudtam, hogyan hívjam fel
magamra a konyhában lévő nő figyelmét, nem bírtam
anyának szólítani. Az A és NY hangok helyett savanyú tej
csomóit hánytam a lefolyó vízbe. Már a keresztnevére
sem emlékeztem, hiába próbáltam volna felidézni. Akkor
felüvöltöttem, és elájultam.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mire Adriana pisijének
száraz szagára ébredtem. Meztelenül feküdtem az ágyon,
a testemen törülköző. Mellettem a földön üres pohár,
minden bizonnyal cukoroldat volt benne, az anya
minden betegséget ezzel kúrált. Később aztán megjelent
az ajtóban.
− Ha rosszullét kerülget, mért nem szólsz? Inkább
megvárod, míg összeesel? − kérdezte, miközben rágott
valamit.
− Bocsánat, azt hittem, elmúlik − feleltem anélkül,
hogy ránéztem volna.
Éveken át nem szólítottam meg. Amióta visszaadtak
neki, az „anya” szó úgy beragadt a torkomba, mint egy
béka, amelyik nem akar többé kiugrani. Ha
mindenképpen hozzá kellett fordulnom, másképp
próbáltam magamra vonni a figyelmét. Időnként, ha a
karomban volt a kisfiú, jól belecsíptem a lábikrájába,
hogy felsírjon. Akkor az anya felénk fordult, és beszélni
kezdtem hozzá.
Sokáig megfeledkeztem róla, milyen apró kínzásokkal
gyötörtem az öcsémet, és csak most jutott eszembe
véletlenül, amikor már betöltötte a húszat. Egy padon
ültem mellette, ott, ahol most él, és megláttam a bőrén
egy lila foltot, olyat, mint amilyet az én csípéseim
okoztak. De ez most attól volt, hogy nekiment egy bútor
sarkának.

Vacsoránál mindenki izgatottan fogadta a ritkaságnak

számító csirkét, Adriana azt kérdezte: csak nem nyári
karácsony van? Én éhes voltam, de undorodtam is a
csirkétől, láttam magam előtt, ahogy a mosogatóba
lógtak a belei, a reggeliről ott maradt piszkos csészék
közé.
− Az egyik comb apátoké, a másik meg azé, aki ma
elájult − döntötte el az anya. De miután a mellet
félretette másnapra, már csak sokkal kisebb és
csontosabb részek maradtak. A Sergio nevű fiú azonnal
fellázadt.
− Ha valaki beteg, az húslevest eszik, nem combot −
háborgott. − A comb nekem jár, ma segítettem a fenti
lakónak költözködni, és még a pénzt is elvetted, amit
kerestem.
− És ráadásul őmiatta kellett betörnöd a vécéajtót −
szólt közbe a másik fiú, és felém bökött a mutatóujjával.
− Ez csak bajnak van, nem adhatnátok vissza azoknak,
akiknél eddig lakott?
Az apa rácsapott a fejére, hogy üljön vissza, és
maradjon csöndben.
− Már nem vagyok éhes − mondtam Adriana felé
fordulva, és visszamenekültem a szobába. Adriana
kisvártatva utánam jött egy szelet olajos kenyérrel.
Megmosakodott, és átöltözött, túl rövid szoknya volt
rajta.
− Edd meg gyorsan, aztán megyünk a búcsúba −
mondta, és odatartotta az orrom elé a tányért.
− Milyen búcsúba?
 − Hát a védőszentünk ünnepére! Nem hallottad a
rezesbandát? Mindjárt rákezdik az énekesek is a téren.
De mink nem oda megyünk, Vincenzo elvisz a vurstliba −
suttogta.
Alig fél óra múlva a Vincenzo halántékán lévő
halszálkán már annak a térnek a fényei csillogtak, ahol
tábort vertek a cigányok. Ő volt az egyetlen a fiúk közül,
aki nem támadt nekem a csirkecomb körüli
perpatvarban, és a többi testvért nem is hívta, csak mi
voltunk vele, Adriana meg én. Összeszámolta a ki tudja,
hol összeszedett aprópénzét, aztán elbeszélgetett a
jegypénztárossal, látszott, hogy ismerik egymást, talán a
korábbi búcsúkból. Együtt cigarettáztak, egykorúaknak
látszottak, és egyformán sötét bőrük volt. A cigány fiú
elkérte a pénzt az első körre, azután mehettünk ingyen.
Még sosem voltam vurstliban, anyám azt mondta,
veszélyes, az egyik barátnője kisfiának összezúzta a
hüvelykujját a dodzsem. A tapasztalt Adriana segített
felülni, aztán lehajtotta a biztonsági rudat.
− Jól kapaszkodj meg a láncban − figyelmeztetett,
mielőtt beült elém.
Közte és Vincenzo között repültem, engem ültettek
középre, hogy ne törjön rám a félelem. Amikor a
legmagasabbra értünk, valami boldogságféle fogott el,
mindaz, ami az utóbbi napokban történt, a földön
maradt, mint a sűrű köd. Elsuhantam fölötte, akár meg is
feledkezhettem róla egy kis időre. Néhány próbakör után
hirtelen egy rúgás ért hátulról, és a hang:
− Kapd el a farkát! − de túl erőtlenül mozdítottam a
karomat, nem mertem elengedni a láncot.
− Nyújtsd ki a kezed, kislány, nem lesz semmi bajod −
biztatott, aztán erősebben csapott oda. A harmadik
kísérletre belevetettem magam a semmibe, és éreztem,
hogy valami szőrös dolog csattan nyitott tenyeremen,
belekapaszkodtam, ahogy csak bírtam. Elnyertem a
rókafarkat és Vincenzo örömujjongását.
 Az ülések csikorogva lassítottak, majd megálltak.
Kiszálltam, tehetetlenül botladoztam. Nem a hidegtől
volt libabőrös a karom, a mindennapos zivatarok után
visszatért a hőség. Vincenzo odajött, és némán a
szemembe nézett csillogó szemével. Bátor voltam.
Lesimítottam a ruhámat, amit összegyűrt a szél. Ő
cigarettára gyújtott, és az első szippantás után az
arcomba fújta a füstöt.
 7

Már majdnem a ház előtt voltunk, amikor Vincenzo

odaadta a kulcsát. Valamit ott felejtett a vurstliban,
hagyjuk neki résnyire nyitva az ajtót. De nem jött, én
meg csak álmatlanul feküdtem, még mindig izgalomban
tartott a repülés. A fal túloldaláról ütemes nyikorgás
hallatszott a szülők szobájából, aztán semmi. Teltek az
órák, és menni vágyott a lábam, a lábfejem hozzáért
Adriana arcához. Kisvártatva elért hozzám a szokásos
nedvesség, felkeltem, és elfoglaltam Vincenzo üresen
maradt ágyát. Ahogy odafeküdtem, rátaláltam a
különböző testtájai szagára, ott volt a hónalj szaga, a
szájé, az ágyéké. Elképzeltem, ahogy a cigány barátja
lakókocsija előtt ácsorog, cigarettafüstbe burkolózva
beszélgetnek. Így ért az álom hajnaltájban.
Csak ebédnél jelent meg megkeményedett
cementfoltokkal tarkított munkásnadrágban. A jelek
szerint senkinek sem tűnt fel, hogy kimaradt éjszakára. A
szülők csak összenéztek, amikor odalépett az asztalhoz.
Az apa váratlanul sújtott le, szó nélkül. Vincenzo
kibillent az egyensúlyából, és miközben elesett, a keze
belecsapódott a tésztás tálba, a tészta tetején a
paradicsommártás abból a paradicsomból készült, amit
az elmúlt napokban kapott a földeken végzett
munkájáért. A földre zuhanva védekezőn
összegömbölyödött, és csukott szemmel várta, hogy vége
legyen. Amikor az apa lába távolabb került tőle, kissé
arrébb gurult, és ott maradt hanyatt fekve a hűvös
padlón, hogy összeszedje magát.
− Egyetek − mondta az anya a kisfiúval az ölében. A
gyerek nem sírta el magát a lármától, mint aki már
hozzászokott. A fiúk azonnal szót fogadtak, Adriana csak
vonakodva és némi késéssel, miután megigazította az
abroszt. Csak én ijedtem meg, mert még sosem láttam
közelről erőszakot.
 Odamentem Vincenzóhoz. Gyors, felületes légzés
mozgatta a mellkasát. Az orrából két vérpatak folyt
nyitott szájába, és az egyik szeme alatt máris kezdett
feldagadni az arca. A keze csupa paradicsom volt. Felé
nyújtottam a zsebkendőt, amit a zsebemben tartottam,
de nem vette el, csak elfordult. Akkor letelepedtem mellé
a földre, mint egy kis pont, közel a hallgatásához. Tudta,
hogy ott vagyok, és nem küldött el.
− Legközelebb kinyuvasztom − fogadkozott
összeszorított foggal, amikor meghallotta, hogy az apa
feláll az asztaltól. Már mindenki végzett az evéssel,
Adriana elkezdte leszedni az asztalt, a kisfiú álmosan
nyöszörgött.
− Ha nem eszel, a te bajod − mondta az anya, amikor
elment mellettem −, de mosogatni akkor is neked kell,
ma rajtad a sor − és a teli mosogatóra mutatott. A fiával
még csak egymásra se néztek.
Vincenzo felállt, és megmosta az arcát a
fürdőszobában. Összecsavart vécépapírdarabokat dugott
az orrába, és rohant vissza dolgozni, már véget ért az
ebédszünet.
Adriana öblögette a tányérokat, amiket
mosogatószertől habosan adtam át neki, és közben
mesélt a bátyja szökéseiről. Vincenzo először tizennégy
évesen követte a búcsú után a mutatványosokat a
szomszéd faluba. Segített nekik lebontani a vurstlit, és az
indulás pillanatában elbújt az egyik teherautó
rakterében. A következő állomásnál jött elő, félt, hogy
hazaküldik. De a cigányok megengedték, hogy velük
maradjon pár napig, dolgozott, bejárta velük a
környéket. Aztán feltették egy buszra, visszaküldték a
családjához, de előtte kapott tőlük emlékbe egy értékes
tárgyat.
− Apa agyba-főbe verte − mondta Adriana −, de
megmaradt az ezüstgyűrűje, azokkal a fura vésetekkel.
Attól a barátjától kapta, akit tegnap este láttál.
 − De én nem vettem észre, hogy Vincenzo gyűrűt
hordana.
− Eldugta. Néha felveszi, aztán forgatja az ujjai között,
és újra eldugja.
− De hová? Nem tudod?
− Nem, mindig máshová teszi. Biztosan varázsereje
van, mert ha megtapogatja, utána boldog egy darabig.
− Ma éjszaka is a cigányoknál aludt?
− Szerintem igen. Mikor olyan elégedett képpel jön
haza, akkor náluk volt. Pedig tudja, hogy utána megkapja
a magáét.
Az anya szólt Adrianának, hogy menjen ki az erkélyre,
szedje le a ruhát. Velem kevés házimunkát végeztetett,
vele nagyon sokat. Talán kímélni akart, de az is lehet,
hogy megfeledkezett rólam. Annyi bizonyos, hogy
ügyetlennek tartott, és joggal. Néha még azt sem
értettem, mit akar, olyan hadaró, elharapott tájszólásban
beszélt.
− Emlékszel Vincenzo első szökésére? − kérdeztem
Adrianát, amikor visszajött a konyhába, hogy letegye az
összehajtogatott konyharuhákat. − Kétségbe voltak esve?
Hívták a csendőröket?
Adriana a homlokát ráncolta, két szemöldöke csaknem
összeért. − Nem, a csendőröket nem. Apa kocsiba ült, és
elindult, hogy megkeresse. Anya nem sírt, csak hallgatott
− felelte, és az állával arrafelé bökött, ahol az anya
hangosan szidta valamelyik fiát.
 8

Hogy legalább pár órát tudjak aludni, felidéztem

magamban a tengert. A tenger még száz méterre sem volt
attól a háztól, amelyet az otthonomnak hittem, és ahol
csecsemőkoromtól pár nappal ezelőttig laktam. Csak az
út választotta el a kertet a strandtól, és ha délnyugati szél
fújt, anyám becsukta az ablakokat, és egészen leengedte a
redőnyöket, nehogy befújja a homokot a szobákba. De a
hullámok csapkodása akkor is hallatszott, csak
tompábban, és éjszaka elálmosította az embert. Erre
gondoltam Adrianával megosztott ágyamban.
Mintha mesét mondanék, úgy mondtam el neki,
hogyan sétáltam a szüleimmel a tengerparton, egészen a
város leghíresebb fagyizójáig. Anyám vállpántos ruhában
volt, a lábkörmei vörösre lakkozva, apámba karolva
lépkedett, én előreszaladtam, hogy beálljak a sorba.
Magamnak vegyes gyümölcsfagyit kértem tejszínhabbal,
nekik tejszíneset. Adriana nem is sejtette, hogy ennyiféle
íz létezik, többször is el kellett sorolnom őket.
− De hol a csudába van ez a város? − kérdezte
vágyakozva, mintha valami mesebeli helyről lenne szó.
− Innen nagyjából ötven kilométerre.
− Egyszer majd elviszel oda, akkor a tengert is
megmutatod. Meg a fagyizót.
Beszéltem neki a kertben elköltött vacsorákról. Én
terítettem, közben a strandolok elindultak hazafelé a
homokos partról, és ott mentek el a járdán, a kerítésen
túl, pár méterre tőlem. Csoszogtak a fapapucsaikban,
homokszemek peregtek a bokájukról.
− És mit ettetek? − faggatott Adriana.
− Többnyire halat.
− Tonhalkonzervet?
 − Nem, dehogy, sok más hal létezik. Frissen vettük a
piacon a halászoktól.
Leírtam, milyen a tintahal, az ujjaimmal utánoztam a
csápjait. Elmondtam, hogyan rángatóztak a garnélák a
pultokon, míg én elbűvölten néztem őket. Ők is bámultak
engem, a farkukon lévő két sötét folt olyan volt, mint egy
rosszalló szempár. Miközben anyámmal hazafelé
ballagtunk a kavicsos vasúti pálya mellett, a szatyrot a
végső összerándulások susogtatták.
Miközben meséltem, szinte újra éreztem a számban
anyám főztje, a sült hal, töltött tintahal, halleves ízét.
Vajon hogy van anyám? Eszik már? Felkel néha az
ágyból? Vagy talán kórházba vitték? Nem volt hajlandó
beszélni velem a betegségéről, biztosan nem akart
megijeszteni, de az utóbbi hónapokban láttam rajta, hogy
szenved, a strandra se jött ki, pedig máskor már
májusban ott volt, mihelyt meleg lett az idő. Megengedte,
hogy egyedül üljek a napernyő alatt, már úgyis nagy
vagyok, mondta. Az utazás előtti napon is kimentem,
még játszottam is a barátnőimmel, nem gondoltam, hogy
a szüleim tényleg meg merik tenni, hogy visszaadnak.
Még mindig napbarnított volt a bőröm, csak a
fürdőruha alakú fehér foltok szakították meg a
barnaságot. Abban az évben már melltartót kellett
hordanom, nem voltam már kislány. A bátyáim is jó
barnák voltak, de csak ott, ahol munka vagy szabadtéri
játék közben érte a bőrüket a nap. Biztosan lehámlottak a
nyár elején, aztán megint lesültek. Vincenzo hátára
térképet rajzoltak a nap harapásainak tartós nyomai.
− Aztán voltak-e barátnőid a városban? − kérdezte
Adriana. Épp az előbb integetett az ablakból az egyik
osztálytársnőjének, aki felkiabált neki a térről.
− Igen, voltak. Főleg Patriziával voltam jóban.
Vele választottam ki tavasszal a kétrészes fürdőruhát.
Az uszoda melletti üzletben vettük meg, úszni is együtt
jártunk. Patrizia valóságos úszóbajnok volt, én inkább
csak muszájból csináltam. Mindig fáztam: akkor is,
amikor beugrottam a vízbe, meg akkor is, amikor
kijöttem. Nem szerettem azt a benti szürkeséget meg a
klór szagát. De most, hogy minden megváltozott, ezt is
visszasírtam.
Egyforma fürdőruhát akartunk Pat meg én, hogy a
strandon majd megmutassuk új domborulatainkat. Egy
hét eltéréssel kezdtünk menstruálni, és a pattanásaink
kitörése is mintha össze lett volna hangolva. A két test
egymást bátorítva fejlődött.
− Neked ez jobban állna − mondta anyám az üzlet
polcai között, és előhalászott a többi közül egy többet
takaró bikinit. − Már csak azért is, mert a mell bőre
érzékeny, és a másikban leégnél. − Minden részletére
emlékszem annak a délutánnak, másnap kezdődött
anyám betegsége.
Így aztán letettem az aprócska kétrészesről, amelynek
masni volt a csípőrészén meg a két melltartókosara
között. Patrizia nem, ő továbbra is ezt akarta. Sokszor
jött át hozzánk, én hozzájuk ritkábban, a szüleim féltek,
hogy átragadnak rám a családja hibái. Vidámak voltak,
kicsit szertelenek, rendetlenek. Sosem láttuk őket a
vasárnapi misén, még húsvétkor meg karácsonykor sem,
talán nem keltek fel időben. Azt ették, amihez kedvük
volt, akkor, amikor megéheztek, kényeztették a két
kutyájukat meg a neveletlen macskát, amelyik felugrott
az asztalra, és ellopta az ennivalót. Emlékszem, amikor
kettesben uzsonnát készítettünk magunknak a
konyhában, szétkentük a csokikrémhullámokat a
kenyéren, pedig tudtuk, hogy árt a fogaknak.
− Ettől van erőm az úszáshoz − mondta Pat. − Egyél
még egyet, anyád úgyse látja.
Csak egyszer engedték meg, hogy ott maradjak náluk
éjszakára. A szülei moziba mentek, mi pedig későig
néztük a tévét, közben csipszet ropogtattunk, aztán
majdnem egész éjjel beszélgettünk az ágyban, míg a
macska a takarón feküdt, és dorombolt. Szokatlan volt
nekem az ilyen szabadság, másnap otthon majdnem
elaludtam a csirkemell fölött.
− Csak nem adtak be neked valamit? −
aggodalmaskodott anyám.
Patrizia azt hitte, viccelek, amikor megmondtam neki,
hogy el kell mennem. Eleinte fel sem tudta fogni, mit
jelent az, hogy van egy igazi családom, amelyik vissza
akar kapni, és én még nála is kevésbé értettem, amikor a
saját hangomon hallottam vissza mindazt, amit
megtudtam. Elölről kellett kezdenem a magyarázatot,
mire Patnak hirtelen egész testét rázni kezdte a zokogás.
Akkor ijedtem meg igazán, az ő reakciójából értettem
meg, hogy valami komoly dolog történik velem, Pat
sosem szokott sírni.
− Ne félj, a szüleid, mármint az itteniek úgysem
egyeznek bele. Apád a csendőrségnél van, majdcsak
kitalál valamit − próbált vigasztalni, miután összeszedte
magát.
−Azt hajtogatja, hogy nem tehet ellene semmit.
−Anyád biztosan kétségbe van esve.
− Egy ideje nincs jól, talán azóta, hogy megtudta, nem
maradhatok vele. Vagy épp ő döntött úgy, hogy elküld,
mert beteg, és nem akarja elmondani. Egyszerűen nem
tudom elhinni, hogy van egy családom, amelyik sosem
jelentkezett, és most hirtelen vissza akar kapni.
− De ha jobban megnéz az ember, tényleg nem
hasonlítasz egyik szülődre sem. Mármint azokra, akiket
ismerünk.
Éjszaka merült fel bennem az ötlet, másnap reggel
mondtam el Patriziának a napernyő alatt. Minden apró
részletét kicsiszoltuk, lelkesedtünk a tervünkért. Ebéd
után rohantam hozzá, még anyámtól sem kértem
engedélyt, aki a szobájában pihent. Akkoriban úgyis
elengedett volna egy bágyadt, másra figyelő igennel.
 Pat lehajtott fejjel jött ki, az ajtónak támaszkodott.
Gorombán arrébb taszította a lábszárához dörgölőző
macskát. Már nem is volt kedvem bemenni. Pat kézen
fogott, és magával húzott az anyja nemleges válasza felé.
Naivan azt találtuk ki, hogy másnap együtt jövünk el
hozzájuk a strandról, aztán náluk bujkálok, ameddig
szükséges, akár egy-két hónapig is. Ha eltűnnék, az itteni
meg az ottani szüleim talán jobban igyekeznének, hogy
megfelelő megoldást találjanak. Haza is telefonáltam
volna, de csak egyszer és röviden − mint a filmekben,
csak hogy megnyugtassam őket, és ismertessem a
feltételeimet.
− Én nem vagyok hajlandó odaköltözni. Vagy veletek
maradok, vagy világgá megyek.
Pat anyja szorosan átölelt, a régi szeretettel és
újdonsült zavarral. Helyet csinált a kanapén, és intett,
hogy üljek le mellé. Ő is elküldte a macskát, itt most nem
volt rá szükség.
− Tényleg nagyon sajnálom − mondta. − Tudod,
mennyire fontos vagy nekem. De nem lehet.
 9

− Nem volt jó neked a városban? − vetette oda a

kérdést Vincenzo.
A ház alatti garázsban voltunk. A falak mellett
formátlan kupacban aljukat vesztett kosarak, a
nedvességtől összepöndörödött kartonpapírok, egy
lyukas matrac, amelyből csomókban jött ki a gyapjú. Az
egyik sarokban egy fejetlen játék baba. Ami kevés hely
maradt középen, ott hámoztuk és daraboltuk a
befőzőparadicsomot mi, gyerekek, de én voltam a
leglassabb.
− Nem szokta a munkát a kisasszony − csúfolódott
velem falzetthangon az egyik nagyfiú.
A kisgyerek belemélyesztette a kezét a vödörbe, amibe
a hulladékot dobáltuk, és a szájához emelt egy maroknyi
paradicsomhéjat. Az anya akkor éppen nem volt ott,
elment valamiért.
− Szóval? Mért jöttél vissza ide? − faggatott tovább
Vincenzo, és paradicsompiros mozdulattal mutatott
körbe.
− Nem én akartam. Anyám azt mondta, hogy már nagy
vagyok, és az igazi szüleim vissza akarnak kapni.
Adriana figyelmesen hallgatott, rám függesztette a
tekintetét, nem volt szüksége rá, hogy a kezét meg a
benne lévő kést nézze.
− Na persze! Eztet verd ki a fejedből, téged itten a háta
közepére se kívánt senki − szólalt meg Sergio, a
legkegyetlenebb. − Anya − ordított ki az ajtón −, tényleg
te akartad, hogy visszajöjjön ez a sükebóka?
Vincenzo taszított rajta egyet, mire Sergio lehuppant a
felfordított ládáról, amin ült, de még ekkor sem tűnt el a
gúnyos vigyor az arcáról. Esés közben belerúgott egy félig
teli tálba, és néhány hámozott paradicsom kigurult a
betonpadlóra, a porba. Gondolkodás nélkül ki akartam
dobni őket, de Adriana az utolsó pillanatban állított meg
egy gyors, felnőttes mozdulattal. Leöblítette és
megtörölte őket, aztán visszatette a tálba. Hátrafordult,
és némán bámult rám: megértettem? Nem dobunk el
semmit. Bólintottam.
Az anya visszajött a tiszta üvegekkel, amelyekbe majd a
paradicsomot töltjük. Már mindegyikbe belerakott egy-
egy bazsalikomlevelet.
− Úristen, ugye nem jött meg a bajod? − kérdezte
tőlem gorombán. Annyira szégyelltem magam, hogy alig
hallhatóan válaszoltam.
− Mi van? Megjött vagy nem jött meg? Intettem az
ujjammal, hogy nem.
− Még szerencse, mert akkor megromlott volna az
egész. Mikor megjön, bizonyos dolgokat nem szabad
csinálnod.

A ház meg a rézsű között, az egyik sarokban gyújtott

tűzön nagy fazékban zubogott a víz, épp befejeződött a
paradicsom dunsztolása. Vincenzo fél zsák kukoricával
jött vissza, időnként hátrafordult. Mikor azt kérdezte tőle
valaki, honnan van, úgy tett, mintha nem hallaná.
Leszedtük a kukorica bajuszát és zöldjét, a szemek
zsengék voltak, tej fröcskölt belőlük, ha belevájtuk a
körmünket. Figyeltem a többieket, és utánoztam őket. Az
egyik levél szélével elvágtam az ujjam, még túl puha volt
a bőröm.
Vincenzo megsütötte a kukoricacsöveket a parázson,
időnként puszta kézzel megfordította, csak egy pillanatra
ért hozzájuk kérges ujjaival.
− Ha kicsit odakap, még finomabb − magyarázta csálé
mosollyal.
 Az elsőt elhúzta Sergio orra előtt, aki azt hitte, az övé,
de én kaptam. Megégette a kezemet.
− Nem is bánom − dünnyögte Sergio, miközben várta,
hogy őrá kerüljön a sor.
− Csak párszor ettem, de akkor is főve. Így sokkal
ízletesebb − mondtam. Senki sem figyelt rám. Némán
segítettem Adrianának elmosogatni és elpakolni a
befőzéshez használt edényeket.
− Ne törődj Sergióval, mindenkivel gonoszkodik.
− Lehet, hogy neki van igaza, lehet, hogy nem is a
szüleid kértek vissza. Most már biztos, hogy azért vagyok
itt, mert anyám beteg. De lefogadom, hogy amikor
meggyógyul, eljön értem.
 10

Kedves Anya vagy Kedves Nénikém!

Már nem tudom, hogyan szólítsalak, de szeretnék

visszamenni hozzád. Nem érzem jól magam itt falun, és
nem igaz, hogy a rokonaitok vártak, sőt inkább úgy
fogadtak, mint valami csapást, és mindenkinek csak
útjában vagyok, ráadásul még egy éhes szájat kell
etetniük.
Te mindig azt mondtad, hogy egy lánynak nagyon
kell ügyelnie a tisztálkodásra, hát akkor elmondanám,
hogy ebben a lakásban még mosakodni sem könnyű.
Ketten osztozunk egy ágyon, amin pisiszagú matrac
van. Egy szobában alszom a tizenöt éves és még idősebb
fiúkkal, és ez nem tetszene neked. Nem tudom, mi vár
rám itt. Te, aki minden vasárnap misére mész, és
hittant tanítasz a plébánián, nem teheted meg, hogy itt
hagysz, ilyen körülmények között.
Beteg vagy, és nem akartad elmondani, mi bajod, de
én már elég nagy vagyok ahhoz, hogy melletted legyek,
és segítsek neked.
Tudom, hogy jót akartál nekem, amikor kicsi
koromban magadhoz vettél, mert szegény és népes
családba születtem. Itt nem változott semmi. Ha fontos
vagyok neked, nagyon kérlek, küldd el értem a
bácsikámat, különben előbb-utóbb kiugróm az ablakon.

Ui.: Ne haragudj, hogy nem köszöntem el tőled aznap

reggel, amikor ide kellett jönnöm, és köszönöm az ötezer
lírát, amit a zsebkendőim közé dugtál. Az apróból, ami
megmaradt, pontosan kitelik a boríték és a bélyeg.
 Elfelejtettem aláírni a vonalas füzetből kitépett lapra
írt levelet. Bedobtam a trafik ajtaja melletti piros
postaládába, aztán megszámoltam a megmaradt
pénzemet, még éppen tudtam belőle venni két jeges
nyalókát, mentásat magamnak, citromosat Adrianának.
− Kinek írtál? − kérdezte, miközben gondosan
lenyalogatta a jeges felületről lehántott papírt.
− A városi anyámnak.
− Az nem az anyád.
− Akkor a nénikémnek − helyesbítettem ingerülten.
− Igen, apánk másodunokatestvére. Pontosabban
igazából a férje a rokonunk, az, aki idehozott, a csendőr.
De a pénz az asszonyé, ő fizet érted.
− Honnan tudod? − kérdeztem, miközben a zöldes
folyadék végigcsurgott a pálcikán, le az ujjaimra.
− Tegnap este hallottam, mit beszélnek a szüleink a
hálószobában. Elbújtam a szekrénybe, mert Sergio meg
akart verni. Nagyon úgy néz ki, hogy ez az Adalgisa még
középiskolába is akar járatni téged, szegénykém.
− És még mit mondtak? − kérdeztem, miközben
megfordítottam a nyalókát, hogy lecsöpögjön a teteje.
Adriana a fejét rázta, kivette a kezemből a nyalókát,
körbenyalogatta, aztán visszaadta, és türelmetlenül
intett, hogy egyem már meg.
− Pedig már így is bajban vagyunk, azt hajtogatták.
Kelletlenül nyalogattam azt, ami megmaradt a
nyalókából, a számban tartottam egy darabig, míg
kifakult jégkísértet lett belőle.
− Add ide − mondta Adriana dühösen, és apró
harapásokkal körberágcsálta a pálcikát.
Megkérdeztem a postástól, mennyi idő alatt ér oda a
levél a városba, megszoroztam kettővel a napok számát,
és hozzáadtam még egyet a válasz megírására. Aztán
várni kezdtem, minden délelőtt tizenegytől ültem a
kőkerítésen, mialatt a gyerekek a téren szaladgáltak vagy
ugróiskoláztak. Lógáztam a lábam a szelíd szeptemberi
napsütésben, és időnként elképzeltem, hogy felbélyegzett
boríték helyett váratlanul beállít a csendőr bácsikám, akit
apámnak hittem. Hazavisz a hosszú, szürke autójával, és
akkor megbocsátok neki mindenért, azért, hogy hajlandó
volt visszaadni, hogy ott hagyott az aszfalton.
Vagy együtt jönnek, anyám gyógyultan, a haját szépen
feltupírozta a fodrásza, aki az én hajamat is le szokta
vágni − a frufrum már a szemembe nőtt −, a nyakában a
tavasszal meg ősszel hordott puha sáljainak egyike.
− Mit vársz, szerelmeslevelet? − viccelődött velem a
postás, miután csalódást okozva hiába kotorászott a
bőrtáskájában.

A furgon a délután közepén állt meg az ég kékje alatt.

A sofőr kiszállt, és megkérdezte, hányadik emeleten lakik
a címzett, a név az anya neve volt. Becsomagolt holmikat
kezdett kipakolni, a srácok rögtön abbahagyták a játékot,
és segítettek neki felcipelni a szállítmányt a lépcsőn.
Mindannyian kíváncsiak voltunk, ő pedig élvezte, hogy
bizonytalanságban tart minket.
− Vigyázzatok, nehogy nekicsapjátok a falnak.
Mindjárt kibontom, és akkor meglátjátok, mi ez −
ismételgette a legtürelmetlenebbeknek.
− Hol alszanak a lányok? − kérdezte, mintha betanult
utasításokat követne.
Adrianával kinyitottuk a szobánk ajtaját, és
hitetlenkedve néztünk össze. Pár percen belül egy
emeletes ágy öltött formát a szemünk előtt, létrával és új
matracokkal. A férfi odaállította a fal mellé, azután egy
háromrészes, összeszerelhető paravánt illesztett köré,
hogy eltakarja. Lement még valamiért, a levélre küldött
válasz még nem volt teljes.
− De ki rendelte ezt a sok mindent? És ki fogja
kifizetni? − kezdett aggodalmaskodni Adriana, mint aki
álomból ébred. − Apának már így is adósságai vannak. És
anya hová lett?
Ebéd után eltűnt a kisfiúval, nem mondott nekünk
semmit. Talán belemerült a pletykálkodásba valamelyik
szomszédasszonnyal.
− A szüleink nem hagytak itt pénzt − kezdett
mentegetőzni a húgom a férfihoz fordulva, aki az
utcakölykök segítségével éppen dobozokat cipelt fel. A
dobozokban két pár színes lepedő volt, egy gyapjúpaplan
és egy vékonyabb takaró. A jelek szerint csak a két ágy
egyikére szánták őket. Volt ott több szappan is, néhány
flakon a kedvenc samponomból meg a tetűirtó szerből,
hátha szükségem lesz rá. És egy kis üveg anyám kedvenc
parfümjéből, észrevette, hogy reggelente, az iskolába
készülve mindig csentem belőle pár cseppet.
− Az árut már kifizették. Csak az átvételi elismervényt
kell aláírnia egy felnőttnek.
Ezt Adriana intézte el, utánozta az apa bizonytalan
kézírását. Amikor magunkra maradtunk a szobában,
először azt kérte, hadd aludjon fent, aztán azt, hogy lent,
aztán megint fent. Levette a cipőjét, és kipróbálta, milyen
fekvés esik a matracokon, fel-alá szaladgált a létrán. A
régi, megereszkedett sodronyt meg a büdös matracot
kivittük a lépcsőházba.
− Félek, hogy az újat is eláztatom.
− Vízhatlan lepedőt is vett. A tied.
− De ki vette?
Ebben a pillanatban ért haza az anya, a kisfiú a vállára
ejtette lecsüngő fejét. Nem lepődött meg az újdonságon,
amit Adriana a blúzát rángatva azonnal meg akart
mutatni neki. Bosszantotta a lánya lelkesedése, valami
korlátolt önelégültséggel nézte az ágyat meg a többit,
aztán engem.
− Az a kényeskedő nagynénéd küldte. Ki tudja, miket
hordtál össze rólunk. Beszéltem vele a minap a
telefonfülkében, Ernesto, a kocsmáros szólt, hogy
Adalgisa asszony keres.
Már az első este bánni kezdtük, hogy ilyen
kiváltságban van részünk: vadonatúj matracokon,
paraván mögött aludhatunk. A fiúk elbújtak az izé mögé
− így hívták −, és azzal ijesztgettek minket, hogy hirtelen,
hangos kurjantás kíséretében előbukkantak. Többször fel
is borították, és a paraván szövetlapjai egy hét leforgása
alatt több helyen elszakadtak. Akkor bedugták a fejüket a
lyukakon, és trágár rigmusokat szavaltak. A húgom meg
én csak néztük elkülönült kis világunk lerombolását,
hiába tiltakoztunk, nem tudtuk megmenteni, a szülők
pedig nem avatkoztak be. Az egykeként töltött évek során
nem tanultam meg kiállni magamért, tehetetlenül és
dühösen tűrtem a támadásokat. Amikor Sergio elment
mellettem, szinte csodálkoztam, hogy néma átkaim
hatására nem csap belé a villám.
Csak Vincenzo maradt ki a bosszantásunkból,
időnként ráförmedt a fivéreire, hogy hagyják abba, mert
elege lett a zajongásukból. Miután levittük a garázsba a
használhatatlanná vált paravánt, este és ébredés után
hosszan nézett, mintha már hiányzott volna neki a
testem látványa. Nem sok ruha volt rajtunk, kitartott a
bágyadt nyár hősége.
Hiába örült annyira az ágynak a kezdet kezdetén
Adriana, nem bírt aludni benne se fent, se lent,
állandóan helyet cseréltünk. A legváltozatosabb
időpontokban kuporodott oda mellém, bárhol is voltam.
Vízhatlan lepedőnk viszont csak egy volt, úgyhogy
Adriana álmában kiengedett vizelete egy idő után
mindkét új matracot átitatta.
 11

Az egyik ilyen éjszakán halt meg a tengeri anyám az

emeletes ágy felső szintjén. Nem látszott betegnek, csak
egy kicsit szürkébb volt a szokottnál. A szőrös anyajegy,
ami úgy terült el az állán, mint egy hernyó, egyszer csak
fakulni kezdett. Pár perc alatt elhalványult, aztán
beleolvadt a környező, sötét fehérségbe. A levegő nem
duzzasztotta többé anyám mellkasát, a pillantása
megdermedt.
A temetésre a másik anyám kísért el. Szegényadalgisa,
szegényadalgisa, ismételgette a kezét tördelve. De aztán
elzavarták, csupa lyuk a gyapjúharisnyája, ilyen külsővel
nem jelenhet meg a búcsúztatón. Egyedül maradtam elöl,
az elhunyt egyetlen lánya, mögöttem fekete alakok
elmosódó csoportja vett részt a szertartáson. A sírásók
leengedték a koporsót a frissen ásott gödörbe, a
szegleteknek súrlódó kötelek csikorogtak a nagy súly
alatt. Alighanem túl közel mentem a gödör széléhez, a
lábam megcsúszott a füvön, és ráestem a fakoporsóba
zárt halottra. Kábultan és talán láthatatlanul hevertem
ott. A pap monoton hangon áldást osztott, az én testemet
is behintette szenteltvízzel. Aztán koppantak az ásók, és a
kiáltásaimra süketen elkezdték visszahányni a kiásott
földet. Végül valaki erősen megragadott a csuklómnál
fogva.
− Ha tovább sikítozol, mint akinek elment az esze,
kihajítalak az ablakon − fenyegetett meg Sergio, és
megrázott a sötétben.
Nem tudtam visszaaludni. Addig követtem a hold
hideg útját, míg el nem bújt a fal mögött.
 Ez a rémálom volt éjszakai szorongásaim csúcspontja.
Időnként pár percre álomba merültem, aztán felriadtam,
és rám tört valami küszöbönálló szörnyűség
bizonyossága, de miféle szörnyűségé? Addig botorkáltam
az emlékezet rései között, míg hirtelen felszínre nem
bukkant anyám betegsége, és egyre csak súlyosbodott,
hatalmasra nőtt a sötétben. Nappal képes voltam úrrá
lenni rajta, tudtam hinni a gyógyulásban, abban, hogy
utána hazatérhetek. Éjszaka viszont álmomban annyira
rosszabbodott az állapota, hogy végül meghalt.
Ekkor kivételesen én csusszantam le Adrianához. Nem
ébredt fel, arrébb húzta a lábát, hogy elférjünk fejtől-
lábtól, ahogy szoktunk, de én a feje mellé akartam
hajtani a fejemet a párnára. Átöleltem, hogy így
vigasztalódjam. Pici volt és csontos, zsíros haj szaga
áradt belőle.
Kontrasztképpen előbukkantak az emlékezetemből
Lidia göndör fürtjei, mint vörös virágok a lepedőn. Lidia
a csendőr apám húga volt, túl fiatal ahhoz, hogy
nénikémnek nevezzem. Pár évig együtt éltünk a szüleim
házában, az első ottani emlékeimben mindig feltűnt az
alakja. A folyosó végén lévő szobában lakott, hosszú, szűk
helyiség volt, de tengeri kilátással. Délutánonként
gyorsan megírtam a leckémet, aztán zenét hallgattunk a
rádióból. Lidia az elvesztett kedvese miatt gyötrődött,
bánatosan ismételte a szerelmes strófákat, asztmás
mellkasára szorítva az öklét. A szülei a tengeri levegő
miatt küldték el a falujukból a bátyjához.
Amikor kettesben maradtunk, Lidia felvette a
miniszoknyát meg a magas talpú szandált, amit a
szekrényben rejtegetett, és maximális hangerőre állította
a lemezjátszót. Az ebédlőben járta a shake-et, csukott
szemmel rázta magát. Ki tudja, hol tanulta, sötétedés
után nem tehette ki a lábát a házból, de néha fellázadt, és
kiugrott valamelyik földszinti ablakon. Minden este ott
akartam tudni magam mellett, leginkább abban a
pillanatban, amikor álomba merültem, és egyszerre a
legelérhetetlenebb helyeken kezdett viszketni a hátam.
Lidia odajött, hogy megvakarja, aztán még egy darabig
ott ült az ágyam szélén. Megszámlálta sovány testemen a
csigolyákat, és mindegyikről kitalált egy történetet. A
legkiállóbbaknak nevet adott, hol az egyiket, hol a
másikat érintette meg, és öregasszonyok módjára
beszéltette őket.
− Állást kaptam − mondta egy napon, amikor hazaért.
Így vesztettem el őt, a Nagyáruházban, pár évvel a
visszaadásom előtt. Egyik nap kora reggel elmentünk
vásárolni, és miközben én egy halacskákkal és tengeri
csillagokkal dekorált pólót méregettem, ő szólt az egyik
eladónőnek, hogy az igazgatónővel szeretne beszélni. Azt
mondták, mindjárt jön, megvártuk. Mihelyt
bemehettünk sivár irodájába, Lidia előhúzott a
táskájából egy titkárnői bizonyítványt, és azt kérte, hadd
dolgozzon ott, bármilyen beosztásban. Az íróasztal előtt
ült, én pedig mellette álltam, néha megsimogatta a
karomat.
Csaknem rögtön behívták egy rövid próbaidőre. Egyik
este úgy jött haza, hogy remegő tenyerén tartotta az
egyenruháját, másnap már azt kellett felvennie.
Felpróbálta, fel-alá sétált benne a nappaliban. Kék-fehér
volt, keményített gallérral és kézelővel. Most már neki is
egyenruhája volt, mint a bátyjának. Piruettezett párszor,
hogy lássuk, milyen szépen pörög a szoknyája. Mire
megállt, és a szédülése is elmúlt, én már kimentem a
szobából.
Eladóból rögtön pénztáros lett, aztán egy év után
osztályvezető. Egyre később járt haza. Azután áthelyezték
a központba, amely több száz kilométerre volt tőlünk.
Néha írt nekem, de nem tudtam, mit válaszoljak. Igen,
jól megy az iskola. Persze, Patriziával még mindig
barátnők vagyunk. Az uszodában megtanultam fejest
ugrani, de továbbra is fázom. Eleinte képeslapokat
küldött a város nevezetességeiről, de egy idő után
elapadtak. A füzetemben olyan feketére színeztem a
napkorongot, amilyen a hangulatom volt, és a tanítónő
felhívta a szüleimet, hogy megkérdezze, meghalt-e valaki
a családban. A bizonyítványom tiszta kitűnő lett, a
gondosan megírt házi feladatokkal töltöttem ki azt az
időt, amit Lidia üresen hagyott.
Augusztusban visszajött nyaralni, de nem mertem
ismét boldog lenni vele. Lementünk a szokásos strandra,
és Lidia leégett, pedig alkalmazotti kedvezménnyel
vásárolt naptejet. Amikor a strand törzsvendégei
üdvözölték, már az emigránsok fals északi akcentusával
beszélt velük. Helyette is szégyenkeztem, és kezdtem
kiölni magamból a nosztalgiát.
Mielőtt úgy döntöttek, hogy visszaadnak, már csak
egyszer találkoztam vele. Valaki csengetett, én ajtót
nyitottam, és egy ismeretlen nő állt előttem, festett,
egyenesre kihúzott hajjal. A lábába egy kislány
kapaszkodott, aki nem én voltam.

Adriana mellett a sötétben elképzeltem, hogy Lidia

majd megment, talán magához vesz egy időre ott
északon. De másik városba költözött, és nem tudtam,
hogyan érhetném el. Ekkor még nem tudtam elképzelni
másféle menekülést.
 12

Eloltották a villanyt, és beugrottak az ágyba. Sergio

éppen csöndre intette a másik fiút, amikor beléptem a
szobába, de a párnáról még mindig hallatszott elfojtott
nevetésük. Vincenzo délután elment valahová, Adriana
pedig még kint dajkálgatta a kisfiút. Levetkőztem a
sötétben, és a vészterhes csendben bebújtam a takaró
alá. A lábfejemhez hozzáért valami élő, ami mozgott és
csapkodott, meleg volt és pihés. Megcsipkedte a
bokámat, felsikoltottam, a két fiú vihogni kezdett. Nem
tudom, hogyan jutottam el a villanykapcsolóig,
hátrafordultam az ágy felé. Egy galamb tipegett körbe-
körbe, ép szárnyát kitárta, mintha az is elég volna a
repüléshez. A másik el volt törve a tövénél. Az ürüléke az
új takarón. Elérte a matrac szélét, és leesett, a begyével
csapódott a padlónak.
A fiúk felültek, és harsányan röhögtek, hevesen
csapkodták a combjukat, még a könnyük is kicsordult. A
madár tovább próbálkozott a padlón, szeretett volna
felemelkedni. Sergio megunta a látványt, elkapta az ép
szárnyát, és kihajította az ablakon. Abban a pillanatban
értettem meg, hogy a másik szárnyát is ő törte el.
Közvetlen közelről üvöltöttem a képébe, hogy
szörnyeteg, és úgy karmoltam végig az arcát, hogy a
körmeim nyomában azonnal kiserkent a vér. Nem
védekezett, nem ütött meg, csak kissé erőltetetten
nevetett, hogy lássam, úgysem tudok fájdalmat okozni
neki. A másik fiú az ágyakon ugrált, mint egy majom, a
galambok burukkolását utánozta.
Bejött az apa, hogy megnézze, mi folyik itt. Mielőtt
kiderítette volna, mi történt, találomra kiosztott néhány
pofont mindkét fiúnak, csak hogy lenyugodjanak. Valami
hallgatólagos megállapodás alapján a fiúkat mindig ő
verte meg, amióta úgy megnőttek, hogy a felesége már
gyengének bizonyult. Az anya foglalkozott Adrianával,
aki nagyjából naponta kapta meg a verésadagját.
− Csak vicceltünk − mentegetőzött Sergio −, mert éjjel
folyton sikítozik minden ok nélkül, és felébreszt minket.
Most legalább volt oka sikítani.

Másnap segítettem összehajtogatni a megszáradt

lepedőket.
− Vigyázz a büdösbogarakkal − mondta az anya, és
lerázott egy szép zöldet. − Nem tudom, mért szeretnek
annyira rátelepedni a száradó ruhára. − Aztán a
poloskákról a legnagyobb természetességgel tért rá a
fiaira. − Ez a második eléggé félresikerült. A másik
megszökik néha, de azért elég rendes.
− Nem akarják, hogy itt legyek, azért gyötörnek. Miért
nem küldtök vissza oda, ahonnan jöttem?
− Lassanként Sergio is megszokja. Te meg vigyázz,
hogy ne kiabálj álmodban, mert felidegesíted.
Megállt egy pillanatra a lepedőkupaccal a kezében.
Kivételesen a szemembe nézett, mintha eszébe jutott
volna valami.
− Emlékszel, mikor az esküvőn találkoztunk? Úgy hat-
hét éves lehettél.
Mintha egy ostorcsapással ütött volna rést az
emlékezetemen.
− Rémlik valami, csak itt olyan más vagy a hétköznapi
ruhádban. Akkor elegáns voltál − ismertem el.
− El sem tudod képzelni, hányszor volt rajtam az a
kosztüm. Egy idő után annyira kihíztam, hogy attól
féltem, szétreped rajtam a varrás − mosolyodott el. −
Júniusi délután volt, a jegyespár sokáig fényképezkedett
− kezdte mesélni. − Jócskán megéheztünk, háromkor
még le sem ültünk a helyünkre az étteremben. Hirtelen
megfordulok, és meglátlak. Rád sem ismertem, annyira
megnőttél, megszépültél.
− És honnan tudtad, hogy én vagyok az?
− Először is megéreztem, aztán meg ott volt Adalgisa,
ugyebár. Egy rokonnal beszélgetett, nem vett észre
rögtön. Megszólítottalak, fölkaptad a fejed. Tátott szájjal
bámultál, tán azért, mert csurogni kezdett a könnyem.
Ma már a találkozásunk minden apró részletéről
kifaggatnám, de akkor túlságosan össze voltam
zavarodva. Ő magától is folytatta, a lepedőket lerakta egy
székre.
− Mihelyst Adalgisa meglátott, odaállt kettőnk közé.
De te odatoppantál eléje a kíváncsi arcocskáddal, és jól
megnéztél magadnak.
A homlokába lógó, idő előtt megőszült hajtincset
bámultam, olyan volt ez, mint valami különös
ismertetőjel. Amikor visszaadtak neki, az ősz fürt már
kezdett beolvadni a korán megszürkült hajszálak közé,
majd idővel eltűnt a teljes fehérségben.
Azon a napon, az esküvőn még nem tudtam semmit. A
két apám egymás távoli rokona volt, az ő vezetéknevüket
viseltem. Amikor elérkezett az elválasztásom ideje, a két
család szóban felosztotta egymás közt az életemet,
anélkül, hogy pontos egyezséget kötöttek volna, anélkül,
hogy belegondoltak volna, milyen árat fogok fizetni a
hanyagságukért.
− Nem mondhattam túl sokat, mert csöppség voltál
még, de azért jól kiosztottam a nénédet.
− Miért?
− Annak idején égre-földre esküdözött, hogy sokszor
eljöttök majd hozzánk, együtt fogunk felnevelni. Ehelyett
csak az egyéves szülinapodon láttalak, akkor is mink
mentünk el a városba. − Elcsuklott a hangja egy
pillanatra. − De aztán elköltöztetek, és minekünk senki
sem szólt.
Figyelmesen, feszülten hallgattam a történetét, de nem
akartam hinni neki. Adriana is megmondta, rögtön az
érkezésem napján, hogy nem nagyon lehet bízni benne.
− Azzal mentegette magát, hogy beteg a sógornője, és
nem hagyhatta ott, de pont mikor szóba hozta, Lidia
odajött köszönni, és majd kicsattant az egészségtől.
− Lidia asztmás volt, időnként be kellett vinniük a
sürgősségire − feleltem szárazon.
Rám nézett, és nem szólt többet. Megértette, melyik
oldalon állok. Felemelte a lepedőkupacot a székről, és
bevitte a hálószobába.
 13

A válasz nélkül maradt levelem után új egyezség

születhetett, bár én semmit sem tudtam róla.
Szombatonként a falusi anyám átadott nekem egy kisebb
összeget, ami a városi anyámtól jutott el hozzá
valahogyan. Amikor a markomba szorítottam a pénzt −
bár az átadója néha már elvett belőle egy keveset −,
mindig megnyugodtam, hogy távoli anyámnak talán
javulóban van az egészsége. És még mindig nem felejtett
el. Úgy éreztem, a pénzérmékkel együtt a tenyere melegét
is megkapom, ott van a százlírások fémjében, mintha
csak megérintette volna őket.
Összenéztem Adrianával, és lementünk Ernesto
kocsmájába. Kinyitottam a fagylaltos hűtőt, keresgélni
kezdtem a hideg, fehér párában. Két, mogyoróval
megszórt pálcikás jégkrémet vettem, magamnak
csokisat, Adrianának meggyeset, kint ettük meg, egy
asztalkánál ültünk, mint a kártyázó öregemberek. A
megmaradt pénzt félretettem, néha vettem belőle új
cumit Giuseppének, mert folyton elvesztette.
Pár hét alatt összegyűlt annyi pénzem, amennyi elég
volt a buszjegyre meg néhány szendvicsre. Adriana
megijedt, amikor szóltam neki, akkor megkértük
Vincenzót, hogy kísérjen el minket. Vincenzo mindig a
téren szívta el a cigarettáját, mielőtt hazajött volna
vacsorázni. Lehunyt szemmel fújta a füstöt, mint amikor
elgondolkodott valamin.
− Nem bánom, de odahaza senki sem tudhatja, hová
megyünk − egyezett bele legnagyobb meglepetésemre. −
Beadjuk nekik, hogy dolgozni jöttök velem vidékre.
Egyébként meg úgysem érdekli őket − tette hozzá, és
sötét pillantást vetett a második emelet felé.
Hajnalban szálltunk fel a városba tartó buszra.
Adriana még sosem járt ott, Vincenzo is csak bizonyos
külvárosi részeken, ahol a mutatványos cigány barátai
táboroztak. A megálló néhány lépésre volt attól a
fürdőhelytől, ahol a nyarakat töltöttem. Anyámmal a
krémtől illatos árnyékból néztük, amint a fürdőzők
seregestül vonulnak a kötéllel elkerített szabadstrand
felé. A nyár végén szőlőt csipegettünk a fürtökről,
amelyeket anyám uzsonnára hozott magával.
Most korán érkeztünk, nem volt ott senki. Egy új lány
söpörte a járda és a presszó bejárata közti betonlapokat.
Az úszómester épp ekkor nyitotta ki a sárga-zöld
cikkekből álló napernyőket, egyik fémes kattanás a másik
után. Az enyémhez, az első sorban, nem nyúlt, mintha
csak tudta volna, hogy nem lesz rá szükség.
− Nahát, téged is látni? Hová tűntél? − kérdezte,
amikor elmentem mellette. − Eltűntetek, anyád se jött,
talán elutaztatok valahová? Várj csak, mindjárt kinyitom
neked a hetest.
A régóta nem használt nyugágy hangosan nyikorgott.
A kifakult trikót viselő férfi hirtelen a kísérőim felé
fordult, akik pár méter távolságból követtek. Nem
hasonlítottak a szokásos vendégekre.
− Az unokatestvéreim, a hegyekben laknak − mondtam
neki halkan.
De úgysem hallották volna, annyira lefoglalta őket a
sok újdonság. Leültek a homokba, még Vincenzo is
megilletődöttnek látszott. Apró, kedvetlen hullámok
nyaldosták a partot, tajték nélkül, hangtalanul. A nap
még alacsonyan járt, a sirályok a hullámtörő sziklákon
gubbasztottak.
− Ha kiárad, meghalunk? − kérdezte Adriana
rémülten. Hitetlenkedve csorgatta át a finom homokot az
ujjai között. Levetkőztünk, Adrianán az én kinőtt
fürdőruhám volt, Vincenzo alsógatyában maradt. A
ruháinkat a napernyő bordáira akasztottuk, az egyikről
ott lógott egy haj gumi, amelyről azt hittem,
elvesztettem. Ezek szerint itt hagytam. Nagy nehezen
leszedtem onnan lerágott körmeimmel, és a táskámba
tettem. Évek óta megvolt. Kicsi koromban mindig anyám
fésült meg, aztán ezzel a gumival fogta össze a hajamat,
miközben a kezével végigsimított az arcomon. Minden
reggel ott ült az ágyam szélén, én vele szemben álltam.
Kellemes volt a hajamban végigszántó hajkefe hangja, a
fémtüskék enyhe vibrálása.
A húgom még a lábfejét sem akarta bevizezni, annyira
félt, hogy elragadja a tenger. Lekuporodott a száraz
részen, állát a térdéhez szorította, a tekintete feloldódott
abban a nagy kékségben. Én némán lemerültem, addig
siklottam a víz alatt, míg tartott a levegőm, fel sem
kavartam a felszínt. Amikor kidugtam a fejem, láttam a
strandot, amelyet kezdtek benépesíteni a koránkelők,
Adrianát, aki összegömbölyödve várta, hogy
visszamenjek, Vincenzo erőteljes nekifutását és azt,
ahogy fröcskölve a vízbe ugrott. A folyóban tanult meg
úszni a barátaival. Erős, kapálózó karmozdulatokkal
közeledett, nyomot hagyott a tenger felszínén. Amikor
odaért, eltűnt egy pillanatra, aztán hirtelen a két lábam
közé nyomta a nyakát, és felemelt. Ott találtam magam a
vállán, lebegett a vízen, és köpködött körbe-körbe.
Csöppet sem fáztunk.
− Klassz, hogy elhoztál minket, baromi jól érzem
magam − mondta.
Arrébb siklott, kézállásokat és bukfenceket mutatott
be, többször is derékon ragadott, és eldobott, mint
valami játékszert. Nevetett, a sótól fehér volt az ínye.
Véletlenül hozzáért a lábfejem a nemi szervéhez, amely
duzzadtan feszült. A fülemre szorította a kezét, és szájon
csókolt, aztán a nyelve bekúszott a számba, és a
nyelvemet vágyakozón kerülgetve felfedező útra indult.
Megfeledkezett róla, kik vagyunk.
Elúsztam tőle, sietség és undor nélkül. Csak a parton
vettem észre, hogy még mindig gyorsabban dobog a
szívem. Adriana ugyanúgy kuporgott a homokon, ahogy
ott hagytam. Talán nem telt el sok idő, mégis másnak
tűnt a világ. Lefeküdtem mellé a homokba, vártam, hogy
kavargó lelkembe visszatérjen a nyugalom.
− Éhes vagyok − szólalt meg panaszos hangon.
Voltak szendvicsek a táskámban, de hogy felvidítsam,
elvittem a büfébe, és az utolsó líráimból vettem neki
minipizzát meg kólát. Vincenzo épp akkor jött ki
fáradtan a vízből, amikor visszaértünk a napernyőhöz,
olyan volt, mint egy primitív, vad istenség, aki csak
egyetlen napra ereszkedett le a tengerhez. Erőtlen
lépteiből arra következtettem, hogy minden bizonnyal
megtermékenyítette a végtelen kékséget. Volt, aki
felfigyelt rá a túlságosan testhez tapadó alsónadrágjában,
amelyből szőrcsík villant ki. De ezen a derűs nyárutón
már nyoma sem volt az augusztusi, izzadt tömegnek. El
tudtam kerülni, hogy felismerjenek a törzsvendégek,
bujkáltam előlük a strandon, amely felnevelt.
Vincenzóval is kerültük egymást a nap hátralevő
részében. Némán kiraktam a szendvicseket. Elkísértem
Adrianát a hintához, aztán valamilyen ürüggyel ott
hagytam.
Csak át kellett menni a túloldalra, elindulni a csaknem
szemközti utcán. Végigmentem a kerítés mellett, néztem
az elhagyatottság jeleit. Egy széket felborított a szél, az
asztalon pedig, amelynél vacsorázni szoktunk a
szabadban, az első lehullott levelek hevertek. Egy rongy
beakadt a rózsa tüskéibe, ez volt anyám kedvenc virága −
májusban mindig a mellére tűzött egy rózsabimbót, ha
elment otthonról. Magasra nőtt fű, szomjan halt virágok.
A postaláda nem volt tele, talán valaki eljön a levelekért
időnként, az enyémet is megkapták. A kerti utat belepte a
délnyugati szél által odahordott homok, a redőnyök mind
leengedve, mint amikor nyaralni indultunk. A fészerben
a biciklim, az egyik kereke leeresztett. Belecsöngettem az
üres szobák csendjébe, majd a hiábavaló várakozás után
többször is hosszan megismételtem. A csengőgombhoz
szorítottam a homlokomat, és így maradtam, míg
elviselhetetlen nem lett a meleg. Futva indultam
visszafelé, akár el is üthetett volna egy autó. Leültem a
kabinok árnyékában.
Úgy látszik, tényleg meghalt, mint álmomban, mint a
tulipánjai, máskülönben nem hagyta volna el a házat. De
ő küldte nekem a faluba az emeletes ágyat meg a többi
holmit, és a másik anyám azt állította, hogy beszéltek
telefonon. Akkor miért nem beszél velem is? Hol van?
Talán nem akar megijeszteni a beteg hangjával egy távoli
kórházból. És ha nem is így van, hanem az apámat
helyezték át egy másik városba? Azt mondta,
megtörténhet. Nem, bárhová magukkal vittek volna. És
Lidia tud erről? Tudja, és nem keres meg? Igaz, hogy
nem nagyon tartják a kapcsolatot. Nem sokkal az északra
költözése előtt megint olyasmit művelt, amit nem kellett
volna, és anyám talán nem bocsátott meg neki teljesen.
Lidia megismerkedett a táncosnővel, aki a szemközti
ház padlásterében lakott, néha titokban eltársalogtak a
kerítésen át. Lili Rose egy éjszakai lokálban dolgozott a
tengerparton, és délutánig aludt. Időnként jól öltözött
urak nyomták meg óvatosan a csengőt nála. Lídiának
még azt is megtiltották, hogy köszönjön neki, mintha
ragályt terjesztett volna.
De egy forró vasárnapon a szüleim temetésre mentek,
és kettesben hagytak minket a házban. Lili Rose átjött
megkérdezni, hogy nálunk van-e víz, mert nála semmi
sem jön a csapból. Az előző esti sminktől megviselt szem,
kifakult, gubancos haj, aprócska ruha. Lidia beinvitálta,
megkínálta hideg üdítővel, aztán felajánlotta, hogy
zuhanyozzon le. Lili Rose mezítláb, víztől csöpögve jött ki
a fürdőszobából, elöl félig nyitott köntösben, anyám
köntösében.
Először kimérten, aztán egyre szorosabban
összefonódva táncolni kezdtek a nappaliban a lemezek
lassú, érzéki ritmusára. Lili Rose előretolta a csípőjét,
megmutatta, hogyan kell mozogni, hozzádörgölőzni egy
férfi testéhez. Kinyújtotta a lábát a frottírköntös résében,
és Lidia lábához nyomta, de csak úgy viccből.
Lassanként, ahogy teltek a percek, kezdtem
nyugtalankodni, az ajtó felé pislogtam, ők bezzeg nem.
Eltolták az útból a dohányzóasztalt, és áttértek a féktelen,
szilaj shake-re, úgy rázták magukat, mint akiket
megszállt az ördög. Lidia levette átizzadt pólóját, csak
sort és melltartó volt rajta. Egy 45-ös fordulatszámú
lemez után zihálva zuhantak egymásra a kanapén. Lili
Rose derekán kibomlott a köntös öve, és kilátszott
mindene.
Így talált rájuk anyám, aki a vártnál előbb jött meg a
temetésről.

Ott maradtam a kabinok mögött. A sírva bolyongó

Adriana véletlenül botlott belém. Talán lerepült a
hintáról, le sem törölte a homokot a szájáról meg az
orráról. Védtelen volt ebben az idegen környezetben,
nem talált vissza az első sorban lévő napernyőhöz, ahol a
bátyjával együtt megvárhatott volna.
− Nem magamtól estem le, azok löktek le −
siránkozott, amikor odaértünk a napernyőhöz. − Azt
mondták, hogy én nem hintázhatok, mert nem járok erre
a strandra. − A játszótéren köröző fiúkra mutatott.
Vincenzo úgy indult el feléjük, mint egy feldühödött
bika, nem tudom, hogy volt-e szóváltás, vagy rögtön
egymásnak estek. Mire Adrianával odaértünk, már a
földön gurultak ide-oda, egymásba fonódtak, mint a
homokszobrok, mind egy ellen, a miénk ellen. Odahívtuk
a strand igazgatóját, aki rájuk ordított, és szétválasztotta
őket. De aztán félrevont, és megkért, hogy ne hozzam ide
többé ezt a gatyás félcigányt, különben is ki ez? Biztosan
nem áll rokonságban egy ilyen rendes családdal, az apám
ráadásul csendőr.
Vincenzo megmosakodott a sekély vízben, de nem
élvezte a fürdést. A délután közepén jártunk, a
szomszédos napernyők alatt görögdinnyét ettek, és
minket bámultak. Arra jött egy árus a sípjával,
végigsétált a part mentén, „friss kókuszt tessék”,
kiabálta.
− Hát az meg mi? − értetlenkedett Adriana.
− Egy egzotikus gyümölcs − mondtam, de nem volt rá
elég a pénzem.
A férfi elmosolyodott, amikor a húgom kíváncsian
odament a vödörhöz, és adott neki egy darabot, de kicsit,
csak kóstolónak.
Felöltöztünk, és elindultunk a buszmegálló felé, egy
pillanatra mintha az általános megkönnyebbülés sóhaját
hallottam volna a hátunk mögül. A busz ablakából
integettem az ötemeletes háznak, ahol Patrizia lakott, és
némán megígértem a barátnőmnek, hogy visszajövök, és
meglátogatom.
− Én majd a későbbi busszal megyek haza, beugrom a
haverokhoz − szólalt meg Vincenzo az egyik külvárosi
megállónál, és felpattant az ülésről. Néztem összevert
arcát a poros üvegen keresztül, és nem tudtam eldönteni,
mit érzek iránta. Rám nézett, és a mutatóujját az ajkára
szorította, miközben a sofőr újra elindult, de nem tudom,
csókot akart-e küldeni vagy hallgatásra intett.
Adriana végigaludta az utat, de egész éjszaka azon
siránkozott, hogy leégett a napon. Otthon senki sem vette
észre, az anya csak annyit kérdezett, hoztunk-e egy kis
gyümölcsöt vidékről. Vincenzo két nap múlva jött haza,
és az apa nem büntette meg, talán fel sem tűnt neki, vagy
már letett róla, hogy jó útra térítse a fiát.
 14

− Gyere le, mutatok valamit, a garázs mögött várlak −

szólt fel az ablak alól.
Pár perc múlva lementem Adrianával, mire
barátságtalanul nézett rám.
Elküldte Adrianát, hogy vegyen neki cigit a téren, a
visszajárót megtarthatja. Jó sok pénz lehetett a zsebében
Vincenzónak, le is ejtett egy bankjegyet, miközben az
érméket rakta össze. Amikor látta, hogy követni akarom
Adrianát, egyetlen pillantással megállított.
− Ő még túl kicsi, nem tud titkot tartani − mondta,
amikor a húgom befordult a sarkon. − Akkor most várj
meg itt.
Hamar visszajött, szokása szerint gyanakodva
pillantgatott hátra. Kék bársonyzacskót húzott elő a hóna
alól, aztán letérdelt a földre, és kibontotta, hogy
megmutassa a kincseit. Úgy rakta ki szép sorban a
tárgyakat a ház körüli betoncsíkra, mint egy ékszerbolt
pultjára. Használtak lehettek, kicsit megkopott a fényük.
Ujjait a lehető legóvatosabban mozgatva szedett szét két
összebogozódott láncot, aztán letette őket egymás mellé.
A végén elégedetten vette szemügyre karkötőkből,
gyűrűkből és medálos vagy medál nélküli láncokból álló
kis kollekcióját, és felém fordult, hogy lássa, hogyan hat
rám a sok csillogó arany. Meglepte, hogy aggodalmasan
hallgatok.
− Mi bajod, nem tetszenek? − kérdezte, és csalódottan
állt fel.
− Hol szedted ezeket?
− Sehol, fizetségbe kaptam − magyarázkodott egy
sértett kisfiú fintorával.
 − De hát ez egy kisebb vagyon. Lehetetlen ennyi pénzt
keresni két nap alatt.
− Búcsúzóul a haverjaim így köszönték meg, hogy
ingyen segítettem nekik.
− És most mit akarsz kezdeni ezzel a holmival? −
faggattam.
− Eladom − mondta, és újra letérdelt, hogy összeszedje
az ékszereket.
− Megőrültél? Ha rajtakapnak a lopott holmival,
javítóintézetbe kerülsz.
− Jaaaj, mit tudsz te erről? Ki mondta, hogy lopottak,
he? − És felém fordulva felmutatott két karkötőt remegő
kezével. Az orrcimpája is remegett frissen serkent
bajusza fölött.
−A vak is látja. És különben is apám csendőr, sokat
mesél a cigányokról, akik betörnek a házakba. −
Kicsúszott a számon a szó, még mindig nem tudtam
megjegyezni, hogyan kell emlegetnem az örökbefogadó
szüleimet.
− Persze, te kis szerencsés, folyton a csendőr apád jár
az eszedben. Ő bezzeg, mármint a nagybátyád, nem is
gondol rád. El se jön megnézni, jól érzed-e magad itt a
faluban.
Hirtelen kezdtek folyni a könnyeim, nem is éreztem,
hogy kicsordulnak. Vincenzo úgy beszélt, mint Sergio, de
a következő pillanatban már fel is állt, és odajött hozzám.
Kérges hüvelykujjával letörölte a könnyeimet, és
bűnbánó arccal, bűnbánó hangon ismételgette, hogy
nem, ne sírjak, mert nem bírja elviselni. Várj, várj,
mondta, aztán összeszedte az ékszereit, és visszatette a
kék zacskóba. Mindet, egyet kivéve.
− Azért hívtalak le, hogy neked adjam ezt, csak
felidegesítettél… − És odanyújtott egy rövid nyakláncot a
rajta csüngő, szépen megmunkált szívvel.
 Ösztönösen elrántottam magam, hátraléptem, aztán
oldalra, ő pedig ott maradt a levegőben lógó lánccal, az
ide-oda billenő medállal. A homloka viharos ráncokba
gyűrődött, a száját vékony vonallá préselte. A homlokán
lüktetett a halszálka, vöröslött az újra felhorgadt dühtől.
De ugyanakkor fájdalmas, védtelen csodálkozást is
láttam a szemében. Visszaléptem elé, felemeltem az
állam, hogy elfogadjam az ajándékot. Nem nézett rám,
csak a keze érintését éreztem a tarkómon, amint
meglepően gyakorlott mozdulattal összekapcsolta a
láncot. A mellemen szív alakú hűvösség terjedt szét egy
pillanatra, aztán a fémet felmelegítette a mélyről jövő
vér, amely apró, sűrű, szabályos dobbanásokkal
mozgatta.
− Igazán jól áll − mondta Vincenzo torokhangon.
Lassú ujjakkal körberajzolta a bőrömön a medált,
aztán elindult lefelé, a mellem felé.
− Itt a cigid − érkezett futva Adriana.
Hirtelen megállt, nem tudom, mit látott.
− A cigid… − ismételte meg halkan, és tétován
nyújtotta Vincenzo felé a dobozt.
Még ott volt a fogai között a visszajáróból vásárolt
meggyes jégkrém pálcikája. Hátrafordultam, levettem a
nyakamból az ajándékot, és a zsebembe dugtam. Csak
néhányszor volt rajtam, de még ma is őrzöm ezt a
valószínűleg lopott tárgyat. Nem is értem, hogyan
tudtam húsz éven keresztül megtartani, mindenhová
magammal vinni. Ragaszkodom hozzá. Párszor
kabalaként használtam, az érettségin, néhány fontos
találkozón. Legközelebb Adriana esküvőjére veszem fel,
ha igaz, hogy tényleg férjhez akar menni. Ki tudja, kié
volt valamikor ez a szív.
Akkortájt igyekeztem elkerülni, hogy kettesben
maradjak Vincenzóval, de ha megláttam, belső görcs
rántotta össze a zsigereimet, majd rögtön ezután valami
ernyedtség öntötte el a hasamat. A garázs felőli
ablakokon esténként behallatszott hívogató fütyülése,
komoly akaraterő kellett hozzá, hogy elengedjem a fülem
mellett. Rövid, hiábavaló várakozás után dühös
némasággal jött haza, és bevágta az ajtót. Olyan légáram
örvénylett körülötte, hogy hol egy falra akasztott lábos
esett le, hol Giuseppe kezdett bőgni minden ok nélkül,
hol Adrianát fogta el megmagyarázhatatlan fejfájás. Én
kitartóan kerültem Vincenzót.

A szombati zsebpénzből kitelt a buszjegy. A szülőknek

megmondtam az igazat, azt, hogy egy régi barátnőmet
akarom meglátogatni a születésnapján. Arra is engedélyt
kértem, hogy ott aludhassak. Összenéztek egy pillanatra
a szokásos, beletörődő tétovaságukkal.
− Én nem tudlak elvinni, nem indul az autó − adta meg
az engedélyt az apa. Olyan idegenül csengett a hangja,
hogy csak ekkor jöttem rá, szinte soha nem szólal meg.
Kora reggel lementem, az ablakból megláttam valami
színeset a ház mögötti rézsűn, gondoltam, elviszem
Patriziának. Más ajándékkal úgysem tudom meglepni.
Gyermekláncfű volt, és más szerény, sárga virágok,
amelyekből repceillat áradt. Összekötöttem a csokrot egy
madzaggal, és visszamentem a lakásba, hogy
készülődjem az útra. Adriana nem tudott semmiről,
amikor rájött, hová megyek nélküle, berohant a szobába,
felkapott egy rajzot, amit tőlem kapott, és a szemem
láttára miszlikbe tépte. Meglepetésemre az anya elkísért
a buszmegállóba a kisfiúval a karjában. Integettem a
kicsinek az ablakból, ő meg csak úgy szokásból mozgatta
a kezét, nem akart integetni.
Útközben a virágok elhervadtak, és a közelben ülők
folyton a csokrot nézték, talán az illat miatt. Amikor az
északi partszakaszon álló épület ötödik emeletén álltam
Patriziáék ajtaja előtt, felmerült bennem a kérdés, hogy
átadjam-e egyáltalán a barátnőmnek.
Patrizia a nyakamba borult, és örömkiáltásokban tört
ki, a kutyák izgatott ugatásba kezdtek, a macska is
odajött, hogy megnézze, mi történt. Szemlesütve
mentegetőztem, amiért ilyen csekélységet hoztam, de
Patrizia fel-alá ugrálva esküdözött, hogy én vagyok
számára a legszebb ajándék.
Az egész délelőttöt kettesben töltöttük, és megállás
nélkül beszéltünk, de én egy kicsit kevesebbet.
Szégyelltem volna beszámolni az új életemről, inkább
elszántan kérdezgettem az övéről. Ráismertem a házbeli
szagokra, a konyhában a fahéj illatra, a szobában Patrizia
kissé fanyar izzadságszagára, a fürdőszobában a Chanel
parfümre, amelyet Patrizia anyja mindig magára fújt,
mielőtt bement az irodába. Egy nappal lekéstem a
szülinapi ünnepséget, de a hűtő tele volt mindenféle sós
meg édes maradékkal, órákig eszegettük az ágyon fekve.
Pat elmesélte, hány úszóversenyt nyert meg, én
harmadik vagy negyedik lettem volna, ha ott vagyok.
Nevettünk a hosszú orrú fiún, aki hónapok óta
kerülgette.
− És mégis hogyan akar megcsókolni azzal az
ormánnyal? − kérdezte Patrizia, aki még nem döntötte el,
adjon-e neki egy esélyt.
„Amikor nem voltál itt…”, minden történet így
kezdődött, mintha már lezárt fejezet volna a távollétem.
 15

A macska nyávogva dörgölőzött a gazdájához, de csak

egy szórakozott simogatást kapott, ennivalót nem. Észre
se vettük, hogy eltelt a nap, Pat még mindig pizsamában
volt. Az ajtó hangja, majd a kulcsok koppanása az
előszobai asztalon kizökkentett minket gyorsan
helyreállított közös világunkból. Vanda elérzékenyült,
hosszan átölelt, átragadt rám francia parfümje.
Lehunytam a szemem, belevesztem a fehér vászonblúz
szorításába, amíg csak lehetett. Vanda megértette, hogy
nem neheztelek rá, könnyedén megbocsátottam neki,
hogy nem volt hajlandó elbújtatni a lakásukban.
− Hadd nézzelek − mondta aztán, és hátralépett.
Úgy találta, hogy megint megnőttem, és csak egy kicsit
fogytam le. Véletlenül épp aznap hozott a vendéglőből
rakott padlizsánt, ami az egyik kedvenc ételem volt.
Mialatt ettem, ő mosolyogva figyelt, lemondott a saját
adagjáról, azt mondta, úgyis régóta fogyókúrázni készül.
Eközben Pat apja telefonált, hogy későn ér haza. Az ő
részét is megettem, és kenyérrel tisztára törülgettem a
tányért. A barátnőm meglepődött, régebben nem
csináltam ilyet.
− Falun így szokás − magyaráztam zavartan.
Vanda kedvesen érdeklődött a vér szerinti
családomról, vele nyíltabban beszéltem. Kissé
felbátorodtam, azután hirtelen újra rám tört a szégyen.
Ezzel a szégyenkezéssel kezdtem elismerni az első
szüleimet.
Felsoroltam a többi gyerek nevét, meséltem Adrianáról
meg Giuseppéről. Kettejüket akaratlanul is szánalommal
és gyengédséggel írtam le, különösen Adrianát. A húgom,
így emlegettem. Vincenzóról egy szót sem szóltam.
− És a szüleid? − kérdezte végül.
 − Mióta apám elvitt oda, nem beszéltem velük.
− Nem, én azokra gondoltam, akiknél most laksz.
− Az apa a téglagyárban dolgozik, de azt hiszem, nem
mindig − aztán elhallgattam. Elnézést kértem, és
kirohantam a mosdóba, de csak azért, hogy
bezárkózzam, és az illatos flakonokat szagolgatva várjak
egy kicsit. Lehúztam a vécét anélkül, hogy használtam
volna, aztán visszamentem. Ahogy sejtettem, Vanda már
mással volt elfoglalva.
Később Patrizia megkérte, hogy vigyen el minket a
kikötőbe megnézni a hajók felvonulását, aznap volt a
helyi tengerészet ünnepe. A legközelebbi templomban
tartott mise után a virágfüzérekkel feldíszített
tengernagyi hajó elindult a szent szobrával és a pappal,
mögötte haladtak a halászhajók, egészen a legkisebbekig,
azokon is apró, színes zászlók lobogtak a szélben. Pat
meg én futva követtük őket a tömegben a rakparton,
aztán továbbmentek a strand mentén észak felé. Mielőtt
visszatérnének, babérkoszorút dobnak majd a vízbe, a
tengerbe veszett társaik emlékére. A halászfeleségek sült
apróhalat árultak, Patrizia mindkettőnknek vett egy-egy
zacskóval, a sprotni pici szálkái csiklandozták a
nyelvünket. A vacsorát is megettük, nem akartunk
csalódást okozni Vandának, aki csőben sütve készítette el
a férje által hozott friss hüvelykagylót.
− Múlt héten láttam apádat − mondta Nicola. − Egy
ellenőrző pontnál, a városon kívül.
− És beszéltél vele? − kérdeztem izgatottan.
− Nem, éppen egy kamiont állított le. Szakállt
növesztett.
− Ne gondolj most erre − rázott meg Pat, miután
megrovó pillantást vetett az apjára. − Készülődjünk,
menjünk vissza az ünnepségre. Kölcsönadom valamelyik
ruhámat.
 Tehát idén sem maradunk le a látványos fináléról, a
tűzijátékról.
− Nem érdemes kocsival menni − állapította meg
Nicola, úgyhogy felültem a biciklivázra, és nekiindultunk,
a többiek a nyomunkban. Nicola minden erőlködés
nélkül taposta a pedált, csengetéssel figyelmeztette a
gyalogosokat, akik a kikötő felé közeledve egyre többen
lettek. Csöndben, simán haladtunk az első bódék fényei
és karamellás illatai között: vattacukor, mandulás
grillázs. Időnként csatornabűz-kigőzölgés. Aztán a széles
tengerparti járdán nem tudtunk továbbmenni,
leszálltunk a biciklikről, és odaláncoltuk őket az egyik
fürdőépület vasrácsához. Patriziával szerettünk volna
kettesben körülnézni egy kicsit, abban maradtunk a
szüleivel, hogy a tűzijáték után találkozunk. Leültünk a
strandon a képzeletbeli első sorba, hogy ott várjuk meg,
míg elkezdődik a látványosság, a tömeg lassan
gyülekezett mögöttünk. Kétfelől fiatalok ültek, egy
göndör hajú, szemüveges srác időnként előrehajolt, és
rám sandított.
− Tetszel a fürtöskének − nevetgélt Pat, és a fiú felé
kacsintott.
Átöleltem Pat vállát, és egy pillanatra jó erősen
megszorítottam. El sem tudtam mondani, mennyire
hiányzik nekem ő is, meg az az élet is, amelyből
kitaszítottak. Talán észrevette a könnyeimet, hiába
próbáltam elrejteni őket.
− Mi bajod? − kérdezte, de nem válaszoltam.
Az előkészületek az előadás közeledtét jelezték,
izgalom hullámzott végig a nézőkön. Felálltunk, a
tekintetünket a tenger fölötti sötétségre szegeztük.
Visszafogottan kezdték, mintha csak próbát tartanának,
egy-egy rakéta durrant, majd fokozatos crescendo
következett. Egy dicsőséges pillanat, azután kihunytak az
örök égitestek hideg hátterére rajzolódó, frissen
felrobbant csillaguniverzumok. A víz alatt,
gondolatainktól távol, a halak néma rémülete lapult.
Hirtelen egy élő, határozott kéz szorította meg a
kezemet, megfordultam, és rámosolyogtam Patriziára,
akit már percek óta nem láttam. Nem ő volt az, hanem a
göndör srác, a szemüvege visszatükrözte a tűzijáték
fényeit. Még ma is érzem, ahogy összerándult a
gyomrom, bár most már kissé tompábban. Ennyi lány
közül pont engem választott!
− Hogy hívnak? − csapta meg a fülemet a szájából
áradó lágy hang és lehelet. A finom vonások
másodpercről másodpercre váltottak színt, mint az égi
csodák.
Nem tudom, hallotta-e a válaszomat az utolsó
durranássorozat zajában. Én nem tudtam leolvasni a
szájáról a nevét, talán Mario vagy Massimo. A kéz felől,
amely pár pillanatig erősen fogta az enyémet, meleg
borzongás futott fel a karomon, egészen a szívemig.
Valaki meglökte a fiút, és az arcomra küldött csók
elveszett a levegőben. Mi ketten is azonnal elvesztettük
egymást a strandot betöltő tolongásban. Nekem meg
kellett keresnem Patriziát, a fiú elsodródott mellőlem.
Nagyjából annyi idős lehetett, mint Vincenzo, és
mennyire más volt.

Amióta visszaadtak, egyszer sem aludtam olyan

hosszan és mélyen, mint ezen az éjszakán. A hajnali
fénnyel az új nap enyhe szorongása is átderengett a
függönyön, beférkőzött a vendégágyba. Kábultan
ébredtem, mintha berúgtam volna előző este. Délután
vissza kell mennem a faluba. Vandával reggeliztem, ő
volt az egyetlen, aki már talpon volt.
− Nem láttad anyámat mostanában?
 − Amióta nem vagy vele, egyszer sem − mondta, és
elém tette a kakaómat.
− De párszor átmentél az utcánkon, gondolom.
− Igen, de a ház mindig zárva volt. − Kenyérrel és
lekvárral, virág alakú keksszel kínált.
− Talán egy távoli kórházban kezelik, és apám biztosan
elkísérte.
− Ezt miből gondolod?
− Azok a falusiak nem is kértek engem vissza, neki
pedig nem volt rá semmi oka, hogy visszaadjon. Talán
azért titkolta el az igazságot, mert nem akart
megijeszteni, de az utolsó hetekben már nem volt ereje
főzni, takarítani. Csak feküdt az ágyban, és sírt miattam.
− Elhallgattam, a szememet dörzsöltem. − De biztos
vagyok benne, hogy amikor meggyógyul, eljönnek értem,
és újra kinyitjuk a házat − fejeztem be.
Vanda elgondolkodva itta a kávéját, amely apró, barna
foltot hagyott az orrán.
− Idővel minden érthetőbb lesz − mondta −, most
próbáld kibírni, legalább a következő tanévet. Amilyen jó
tanuló vagy, úgyis ide fogsz járni valamelyik városi
gimnáziumba, akármi lesz is.
Bólintottam, a kihűlőben lévő kakaót néztem, és a
körmömet rágtam.
− Most egyél. Meglátod, megengedik majd, hogy újra
meglátogass minket.
Később megkérdeztem Patriziától, volna-e kedve
elkísérni a házunkig, nincs messze. Úgy fellelkesedett,
mintha valami kalandos küldetésre készülne.
− Vigyek csavarhúzót? − kérdezte a titkosügynökök
mély hangján, mert úgy vélte, fel kell majd feszítenünk a
kapu zárját.
 De a kapu nyitva volt, hangok jöttek a ház mögül.
Besettenkedtünk, Pat a filmekben látott kémek járását
utánozta. Végigmentünk a kerti úton. A homokot
elsöpörték, a kert rendezett volt, frissen nyírt fű illata
érződött. Egy gereblye állt a falnak támasztva, kissé
távolabb más szerszámok. De a ház most is be volt zárva,
a redőnyök leengedve. A fészerben a biciklimet egy kicsit
elmozdították, a kereke újra fel volt fújva, mellette a
földön a pumpa. Ütemes koppanások a ház mögül, aztán
semmi. Megint ugyanez. Lélegzet-visszafojtva, kiszáradt
szájjal készültem az apámmal való találkozásra. Sokszor
kopogott így a kalapáccsal, ha javítgatott valamit.
A ház sarkához érve nekimentem valakinek, és
felordítottam. Romeo, a kertész karjában találtam
magam. Patrizia viszont elvesztette az egyensúlyát, és a
fűbe huppanva bámult minket.
− Ejnye, szép kislány, te meg hogy kerültél ide? Azt
hittem, nincs senki a házban. Szólnál anyádnak? Én
végeztem mára.
− A szüleim elutaztak − rögtönöztem. − Kitől kaptad
meg a kulcsot?
− Apád hagyta ott nekem egy kávézóban. Telefonon
beszéltünk, azt mondta, rakjam rendbe a kertet, mielőtt
jön az ősz.
− Az ajtóhoz is van kulcsod?
− Nem, az nincs − mondta, de gyanút fogott. − Te meg
egyedül vagy itthon? − kérdezte a ház felé mutatva.
− Nem, a barátnőmnél lakom, csak néhány könyvért
jöttünk. Egyébként nekem is ideadhatod a kulcsot, anya
meg apa holnap jön haza. − Azt gondoltam, hihetően
tudok hazudni, de Rómeót nem sikerült becsapnom.
− Jobb lesz, ha visszaviszem a kávézóba, így egyeztünk
meg a zászlós úrral.
Ezzel megfosztott attól a lehetőségtől, hogy legalább a
kertbe be tudjak menni. Nem tettem szóvá, hogy
elvétette apám rendfokozatát.
Ebédnél nehezemre esett a villámra tekerni a kagylós
spagettit, Nicola tudta, mennyire szeretem, és
könyörgött, hogy egyek. Valami kedvetlen rossz érzés
szorongatta a torkom. A tévében az új terrorellenes
törvényekről beszéltek, aztán egy tudósítás következett
az első nagy olasz vízi vidámparkról, amely nemrég nyílt
meg.
− Ott a helyünk − mondta Pat. − Szerveznek egynapos
buszos utazásokat, elmegyünk, ha legközelebb jössz.
De csak jó pár évvel ezután mentünk el. Éppen vége
volt a vizsgaidőszaknak az egyetemen, Rómából mentem
el Patriziához, és együtt utaztunk oda. Szokatlan úti cél
volt a tó két lánynak, de Patrizia szerelmi csalódásból
lábadozott, és úgy érezte, az állóvíz kitűnően illik a
hangulatához.
− Elég volt ebből a halotti torból, ma elmegyünk
Gardalandba − jelentette ki egyik reggel a muskátlis
ablakú kis szálloda teraszán. A bejáratnál gyerekek közé
keveredtünk. A legegyszerűbb játékokon is rémülten
sikítoztam, a hullámvasúton, az óriáskerék tetején, ahol
egy pillanatra rezegve álltunk meg a levegőben. De
semmi sem hozta vissza annak az estének az izgalmát,
amikor Vincenzóval és Adrianával felültünk a cigányok
zakatoló körhintájára.

Egy tengerparti megállóban szálltam fel a buszra.

Mind a hárman ragaszkodtak hozzá, hogy elkísérjenek,
Vanda még a kutyákat is elhozta, pórázra kötve. Egy
csokor vadvirággal jöttem, és egy csomó füzettel,
fehérneművel, pulóverrel és nadrággal tértem vissza a
faluba, még egy iskolatáskának is használható táskát is
kaptam, hogy legyen mibe tenni az ajándékokat. A
búcsúzásnál kitört belőlem a zokogás, nem bírtam
visszafojtani. Legszívesebben belefulladtam volna a
kékségbe, amelyet csak harmincméternyi homok
választott el a járdától.
Ma is látom, ahogy a helyemen ülök, az ablak mellett,
fejemet az üvegnek támasztva. Nicolától több csomag
kekszet kaptam, és bőséges adag rakott padlizsánt a
szokásos vendéglőből. Azt gondoltam, ezeket majd a
húgomnak adom, hogy megbékítsem. Aznap este talán
megehetjük titokban, csak ő meg én, lent a garázsban.
Nekiadom a füzeteket, és a táskát is kölcsönkaphatja.
Félelemmel töltött el a gondolat, hogy a féltékenységével
felfegyverkezve vár rám. Tudtam, hogy ha leszálltam a
buszról, csak Adriana marad nekem. De legalább addig is
gátlástalanul sírhattam végig a kanyargós utat, a
mellettem lévő ülés üres maradt.
 16

Kijött a főtérre, és késő délelőttől kezdve megvárta az

összes buszt, amely a városból jött. A szeptemberi
alkonyat gyér fényében először nem is láttam, egy kicsit
félrehúzódott. Már elindultam hazafelé, amikor
előrelépett, és észrevettem lelógó, ökölbe szorított kezét,
összevont szemöldöke alatt alig látható szemét. Egy
méterről néztük egymást, nem tudtam, közelítsek-e
ahhoz a jól megrágcsált dühből és fáradtságból
összegyúrt csomóhoz. Éreztem, hogy szokásos, mohó
gyorsaságával szemügyre veszi a ki tudja, mitől duzzadó
táskát, a csomagokat, amiket alig bírtam el. Aztán
hirtelen futva indult felém, átölelt. Mindent letettem az
aszfaltra, magamhoz szorítottam és homlokon csókoltam
a húgomat. Szorosan egymás mellett indultunk útnak,
nem szóltunk egy szót sem, segített cipelni a táskát meg a
többi holmit, de nem akarta azonnal tudni, mi van
bennük. Csak akkor szólalt meg, amikor a házunk előtti
térre értünk, és körbenézett. De nem volt ott egy lélek
sem, mindenki vacsorázott.
− Jobb lesz, ha eldugod ezt a cuccot odalent, különben
rosszul végzi − és a második emelet felé mutatott,
Sergióra meg a többiekre célozva.
Kinyitottuk a garázst a kulccsal, amit mindig ott
hagytak egy tégla mögött, és beosontunk.
− Ne edd tele magad − figyelmeztettem Adrianát,
amikor már felfelé mentünk a lépcsőn. − Hoztam neked
valami finomat.
A családnak láthatólag nem hiányoztam. Csak
Giuseppe szakadt el az anyja mellétől, hogy felém dőljön.
A karomba vettem, mire a számba dugta ragacsos,
édeskés ízű kezét.
− Elrontotta a gyomrát a kisasszony − vágta rá Sergio,
amikor asztalhoz ültem, de nem kértem enni. − Nem
kellett volna annyi nyers halat enni − tette hozzá,
egyértelműsítve a dolgot.
Vincenzo nem volt otthon. A vacsora és a házimunka
után Adrianával kitaláltunk valami ürügyet, bár senki
sem kérdezte, hová megyünk, és leszaladtunk a pincébe.
Adriana a ruhájába rejtette az evőeszközöket. Leült egy
felfordított kosárra, és megkóstolta élete első rakott
padlizsánját, aztán befalta az egészet, látta, hogy
lemondok a részemről. A böfögés, ami a végén kitört
belőle, mintha csak azt jelezte volna, hogy megbocsátotta
kétnapos távollétemet.

Másnap nekünk kellett vigyázni a kisfiúra, az anya

elment valahová vidékre, hogy gyümölcsöt szerezzen a
befőzéshez. Egymás között görgettük a kicsit az ágyon,
mint egy játék babát, amikor hirtelen összerándult, és
ordítani kezdett.
− Úristen, lehet, hogy megcsípte valami? − kérdeztem
rémülten.
− Nem, nem, azért rángatózik így, mert a hasa fáj −
felelte Adriana, és megpróbálta a karjába venni.
A kisfiú csak akkor nyugodott meg, amikor híg, bűzös
ürülék távozott belőle, amely a hátán keresztül a nyakába
folyt. Adriana tudta, mit kell tenni, levetkőztette a
fürdőkádban, aztán ott hagyta hason fekve, mint egy
tehetetlen, szánalmas állatkölyköt, a vízkőtől foltos fehér
felületen. Nem bírtam hozzányúlni ilyen állapotban,
akaratlanul is elfogott az undor, de Adrianának nem volt
szüksége segítségre, módszeresen megmosdatta, puszta
kézzel dörzsölte le róla a lágy, habos székletet. Mire
átöltöztette, jött is a következő menet, amitől megint
mocskos lett a gyerek, aztán a következő, míg végül már
nem tudtunk mit ráadni. Akkor Adriana törülközőbe
csavarta és a karjába vette az újra üvöltő kisfiút, és
masszírozta kólikától meggyötört hasát.
− Mindjárt elmúlik, mindjárt elmúlik − suttogta a
fülébe, nekem meg, ahogy ott ültem bambán, azt
mondta: − Főzzél teát, és csavarj bele sok citromot − de
nem találtam meg semmit a konyhában, és sietségemben
a vizet is melléöntöttem.
− Fogd meg egy kicsit, majd én megcsinálom − de
Giuseppe hangosan ordított, és nem akart elszakadni az
ügyesebbik nővérétől. − Menj, kérd meg a földszinti
lakót, hogy segítsen − adta meg magát Adriana.
A földszinti özvegyasszonyt bizonyára megindította
elkeseredett arcom, úgyhogy megfőzte a teát a saját
konyhájában. Feljött velem, hogy megnézze, mi a helyzet,
aztán visszament, és áthozott néhányat a gyerekei kinőtt
ruhái közül. Ezúttal csak egy trikót adtunk Giuseppére, a
belei továbbra is kiürültek időnként, de már nem olyan
hevesen. Most már képes voltam odamenni hozzá, egy
ruhával törülgettem izzadt haját, és végre hajlandó volt
elszakadni Adrianától a kedvemért.
Délben megint átjött az özvegyasszony, egy tányér
tejberizst hozott Giuseppének. Megetettem, és pár kanál
után álomba merült a karomban.
− Nem teszed be a kiságyba? − kérdezte Adriana, de
úgy éreztem, ennyi szenvedés után jár neki egy kis
kárpótlás.

Az alvó gyereket tartva teljesen elmerevedtek az

izmaim, és amikor finoman megmozdultam, erős
bizsergéssel tértek magukhoz a zsibbadásból. Most, hogy
visszagondolok, korábban sosem éreztem annak az
örömét, hogy ilyen szoros közelségben vagyok egy másik
emberi lénnyel.
 Amikor az anya hazaért, leszidott minket, mert
bizonyos házimunkákat nem végeztünk el, a padló pedig
pár helyen, ahol Giuseppe elengedte magát, ragacsos
maradt.
Később Adrianával nekiálltunk őszibarackot hámozni a
befőtthöz. A húgom jó néhányat megevett, de vigyázott,
hogy ne lássa meg az, aki a gyümölcsöt hazahozta. Nem
is ebédeltünk, annyira lefoglalt minket a kisfiú
hasmenése.
− Az ő korában a gyerekek már járni szoktak, ő még
csak négykézláb mászik, és annyit se mond, hogy
„mama” − jegyeztem meg a kúszó mozdulatokat végző
kisöcsénkre mutatva.
− Mert Giuseppe nem normális, nem vetted észre?
Fogyatékos − felelte Adriana teljes nyugalommal.
A késem megállt a levegőben, a gyümölcs kiesett a
kezemből. Adriana váratlan, spontán összefoglalói olykor
úgy csaptak le az emberre, mint a villám. Elmentem a
kisfiúért, aki fel-alá kúszott a lakásban, felvettem a
földről, és egy darabig a karomban tartottam, beszéltem
hozzá. Attól kezdve más szemmel néztem rá, úgy, ahogy a
mássága megkívánta.
Sosem tudtam meg pontosan, mi baja, vagy mije
hiányzik. Csak pár éve közölt velem egy orvos valami
homályos diagnózist.
− Veleszületett probléma? − kérdeztem.
Az orvos tetőtől talpig végigmért, alighanem úgy
találta, hogy megfelelő az öltözékem, kellemes a külsőm.
− Részben igen. De más tényezők is közrejátszottak…
mondjuk úgy, hogy környezeti tényezők. Kicsi korában
minden bizonnyal hiányt szenvedett valamiben.
Tovább fürkészett az íróasztal mögül, tenyerét a
kartotékon tartva. Talán azt méricskélte, mekkora
különbség van köztem és az öcsém között, és nem tudta
hová tenni a környezeti tényezőket. De lehet, hogy ezt
csak képzelem.
Az általános iskolában Giuseppe az elsők között kapott
fejlesztő pedagógust, de minden évben másikat, és
júniusban mindig megszakadt a kapcsolat. Saját
szememmel láttam, amikor az öcsém emlékül egy
könnycseppet hagyott Mimma néni tenyerében. Amúgy
is a kéz volt a leggyakoribb téma a rajzain, mert már
egészen kicsi kora óta folyton rajzolt, az iskolában is
leginkább ez töltötte ki az idejét. Lerajzolta az
osztálytársait, amint írnak, különös figyelmet szentelt az
ujjaknak, a rajz többi része vázlatos volt, a fej csupán egy
ovális, néhány jellegzetes vonással.
Sosem tanult meg védekezni, és ha véletlenül valami
csetepatéba keveredett, csak állt ártatlanul, az eltévedt
ütéseknek kitéve. Szándékosan sosem verte meg senki.
Egyik nap, amikor érte mentem az iskolába, azt láttam,
hogy van egy seb az arcán. A tanítónő azt mondta, az
egyik gyerek ököllel az arcába csapott, de nem neki
szánta. Giuseppe elkapta a gyerek kezét, szétfeszítette az
ujjait, és hosszan bámulta, mintha összefüggést keresne
a kéz szépsége és a neki okozott fájdalom között. Az
osztálytárs mozdulatlanul hagyta, hogy tanulmányozza.
 17

Becsengettek. A folyosón a többiek messze elkerültek,

mint egy idegent. A padra, ahová be akartam ülni, valaki
láthatatlan címkét ragasztott, rajta a gúnynév, amely
elterjedt a faluban, miután visszakerültem a családba: a
visszaadott lány. Alig ismertem valakit, de ők többet
tudtak rólam, mint én magam, kihallgatták a felnőttek
beszélgetéseit.
Mikor kicsi volt, egy távoli rokon magához vette. De
most, hogy már süldő lány lett, minek kellett
visszajönnie ezekhez a naplopókhoz? Tán meghalt az
asszony, aki felnevelte?
A mellettem lévő hely üresen maradt, senkinek se
kellettem. Az olasztanár úgy mutatott be, hogy a faluban
születtem, de a városban nőttem fel, és most
nagylányként visszajöttem, ki tudja, honnan tudta ezt.
− Veletek fog járni nyolcadikba − jelentette ki suttogás
és nevetgélés közepette. Felszólított egy szabálytalan
fogsorú lányt, hogy üljön mellém, az dühösen fújtatva
engedelmeskedett, csikorogva tolta hátra a széket. − Jót
fog tenni neked − tette hozzá Perilli tanárnő, miután az
undok lány elhelyezkedett, és összeszedte a földről a
tankönyveit −, legalább nem csak tájszólásban beszélsz
majd. − Hozzá beszélt, de az én arcomat nézte, hogy
lássa, hogyan reagálok a feladatra, amit rám bízott. Aztán
mindannyiunktól megkérdezte, hogyan töltöttük a nyári
szünetet.
− Eljöttem ide − feleltem halkan, amikor rám került a
sor. Nem töltöttem ki a másodperceket, amelyeket a
rendelkezésemre bocsátott, hogy folytassam, ő pedig
nem faggatott. Apró szeme volt, de nagyon kék, és ívelt
szemöldöke szinte tökéletes félkört írt le. Jól láttam a
helyemről, az első sorból, középről, még a parfümjét is
éreztem. A szavait kísérő lassú kézmozdulatok máris
kezdtek behálózni. A második órában észrevettem,
milyen vastag a lába a gyógy harisnya alatt viselt fáslitól.
Nagyon közel volt hozzám, az ujjbegyeit a padomon
nyugtatta.
− Nemrég volt visszérműtétem − felelte a szememnek.
Riadtan emeltem fel a tekintetemet, ameddig lehetett,
Perilli tanárnő épp előttem állt. Megtorpantam a színes
kövekkel díszített gyűrűknél, a drágakövek titkos mélyén
rejtelmes fények táncoltak.
− A kék kő zafír − mondta a tanárnő − a vörös pedig
rubin. Földrajzból majd megtanuljuk, hol bányásszák
ezeket a csodákat. − Aztán az osztályhoz fordult: − Most
kezdjünk egy kis nyelvtani ismétléssel, mostantól mindig
gondoljatok arra, hogy év végén záróvizsgát kell
tennetek. − Felemelt a füzetemről egy hajtűt, ami kiesett
a hajából, aztán visszament a katedrára.
Elemzésre váró szavakat sorolt, én halkan a többiekhez
intézett kérdésekre is válaszoltam. Ő észrevette, leolvasta
a helyes választ a számról.
− Mi az „armando”? − kérdezte.
− Armando a bácsikám neve − felelte valamelyik vicces
kedvű gyerek.
− Helyes, tehát tulajdonnév − dicsérte meg a tanárnő,
és alig észrevehetően megcsóválta a fejét.
−Az „armare” igéből képzett jelen idejű melléknévi
igenév − szaladt ki a számon kissé hangosabban.
− Micsoda nagy tudós ez a visszaadott lány − nevetett
Armando unokaöccse.
− Igen, ő megtanulta az igeragozást, nem úgy, mint te
− vetette oda szárazon Periili tanárnő villámló
tekintettel.
 Szünetben Adriana bátran besétált a terembe. Átvágott
a kerten, amely az alsó tagozatot elválasztotta a felsőtől,
hogy megnézze, mi van velem. Világoskék köpenyéről
hiányzott néhány gomb, és a szegélye is leszakadt pár
centi hosszan. Bármely más tízéves kislány
szánalmasnak tűnt volna a soványságával, a zsíros
hajával a nagyfiúk előtt, akik alig várták, hogy
kinevethessék.
− Hát te mit keresel itt? − kérdezte a tanárnő, és kicsit
ijedten állt fel.
− Csak meg akartam nézni, jól van-e a nővérem. A
városi lány.
− És a tanító nénid tudja, hogy átjöttél?
− Szóltam neki, de nem biztos, hogy hallotta, mert a
fiúk rendetlenkedtek.
− Akkor most biztosan aggódik érted. Szólok a
pedellusnak, hogy kísérjen vissza.
− Vissza tudok menni egyedül is, nem tévedek el. De
előbb tudni szeretném, rendben van-e − mutatott rám.
Mozdulatlanul ültem a helyemen, megbénított a
szégyen. Vörös arccal, makacsul bámultam a padot,
mintha semmi közöm nem lenne
Adrianához. Legszívesebben kitekertem volna a nyakát,
ugyanakkor irigyeltem természetes, pimasz
fesztelenségét.
Miután a tanárnő megnyugtatta, hogy jól vagyok,
odakiáltott nekem, hogy a kapunál találkozunk, és
elindult kifelé.
Az osztálytársaim már mind felálltak a helyükről, kis
csoportokba gyűltek a teremben. Eszegettek, nevetgéltek,
tereferéltek, nyilván rólam. Adriana látogatása még
könnyebb célponttá tett, de lehet, hogy túlbecsültem az
irántam való érdeklődésüket.
 Nem volt tízóraim, nem szoktam hozzá, hogy
magamnak kell elkészítenem. Periili tanárnő időnként
diszkréten rám sandított a katedráról, ahol egy könyvet
lapozgatott. Befáslizott lába ellenére egyszer csak
hirtelen felpattant.
− Legalább ezt edd meg. Mindig van néhány a
táskámban, hátha valaki otthon felejti a tízóraiját −
mondta, és letett elém egy becsomagolt piskótaszeletet.
Aztán elment, hogy lecsillapítson egy elfajulással
fenyegető veszekedést. Pár perc múlva megint megállt
mellettem, útban a katedra felé. Közeledett a szünet vége.
Vincenzóról kérdezett, őt is tanította. Nem tudtam, mit
mondjak neki, Vincenzo napok óta nem jött haza, és úgy
tűnt, ez senkit sem érdekel a családban. Még Adriana
sem tudta, hol lehet. Már én is kezdtem megfeledkezni
róla.
− Dolgozik, de nem mindig − mondtam.
Becsengettek, a többiek újra elfoglalták a helyüket a
fémlábú székek szokásos csikorgása közepette.
− Mit dolgozik?
− Ami adódik − és magam előtt láttam, ahogy egy forró
délutánon felhasogatta a tűzifát az egyik
szomszédasszonynak, aki már gondoskodott a téli
tüzelőről. Lementem valamiért a garázsba, és titokban
elbűvölten néztem, amint minden erejét beleadta a
torokhangokkal kísért fejszecsapásokba. Miközben
kicsavarta a törzsét, csillogtak az izmai a nyers nappali
fényben, és izzadságpatak futott végig a gerince mentén,
átáztatva az egy szál sortot, amit viselt.
− Kár a tanulásért.
− Tessék?
− Kár, hogy abbahagyta a tanulást − ismételte meg
Perilli tanárnő.
−Az egy bűnöző! − süvítette egy hang hátulról.
 A tanárnő odament a fiúhoz, aki kihallgatta rövid
beszélgetésünket.
− Rólad is azt hallottam, hogy bűnöző vagy −
provokálta. − Azt is elhiggyem?

Kifelé menet el akartam sétálni Adriana mellett, de

képtelenség volt. Ott várt a kapunál, vidáman
ugrándozva.
− Igeragozási zseni vagy, az alsós tanítók mind rólad
beszélnek.
Némán indultam el. Adriana mindig mindenről tudott,
szinte már azelőtt, hogy megtörtént volna, még ma sem
értem, hogyan. Mindig jó helyen volt, elbújt egy ajtó,
bútor, fa mögött, és hallgatózott a csodafülével. Később
részben elvesztette ezt a képességét.
Pár lépéssel mögöttem ballagott, komor képemet látva
talán elszállt a jókedve.
− Mi bajod velem? − kérdezte a posta elé érve. Meg se
fordult a fejében, hogy esetleg kellemetlen helyzetbe
hozott, amikor berontott az osztályunkba. Épp
elhatároztam, hogy bevárom, de ekkor két osztálytársam
fogta közre, én voltam az idősebb testvér, meg kellett
védenem.
− A szüleitek úgy szaporodnak, mint a nyulak! Hányan
is vagytok most, hogy a visszaadott lány is itt van? Hatan,
heten? − kérdezte tőle csúfondárosan a nagyobbik fiú.
− A mi anyánknak legalább a férjétől vannak a
gyerekei, a tiédet viszont bárki elkaphatja egy fordulóra
− vágta rá Adriana, és már futásnak is eredt. Egy
pillanatra megérintett a karjával, jelezve, hogy fussak én
is. A meglepetés és a könnyű léptek erejével sikerült
elszaladnunk. A fiúk nem értek utol minket, és amikor
már biztonságban éreztük magunkat, a hasunkat fogtuk
a nevetéstől, visszagondolva, hogyan sápadt el a
nagydarab fiú a sértés hallatán.
− De mit jelent tulajdonképpen az, amit mondtál neki?
− kérdeztem. − Nem egészen értettem.
− Ha itt akarsz maradni, tájszólásban is meg kell
tanulnod az igéket.
 18

Pár napi távollét után, egy októberi délutánon hazatért

Vincenzo. Megváltozott az arca, és sütött a szeméből,
hogy átlépett valamilyen határt. Új ruha volt rajta,
frissen lenyírt haja alól jobban kilátszott a halántékán
lévő halszálka. Egy sonkát hozott, óvatosan letette az
egyik konyhaszékre, mint valami tiszteletre méltó
vendéget. Talán azt remélte, hogy ha ilyen ajándékkal jön
haza, senki sem teszi szóvá a sokadik eltűnését. Minden
tekintet a besózott sertéscombra, a száraz húsból kiálló
csontra szegeződött. Az apa nem volt otthon, még nem
ért haza a téglagyárból.
− Megkóstoljuk? − törte meg a csendet Sergio.
− Nem, majd vacsorára − mordult rá a bátyja.
Vincenzo leküldött minket Adrianával a pékhez, hogy
hozzunk egy friss veknit. Az anya általában másnapos
kenyeret vett, mert az olcsóbb volt.
A fiúk nem merték elhagyni a konyhát, ott morzsolták
el a vacsora előtti hosszú, ideges várakozás perceit. A
szék támlájának döntött sonka közönyösen bámult ránk.
Éhségünkkel együtt erősödött a felszínét borító, borssal
beszórt háj réteg illata. Vincenzo időnként sanda
pillantást vetett a testemre és az arcomra, amelyen
látszott, hogy kétségeim vannak az ajándéka eredetét
illetően. Giuseppe a széklábak körül kúszott-mászott, ő is
érezte, hogy mindenki a széket figyeli.
−Addig is felvághatnánk, nem? − vesztette el a
türelmét Sergio.
− Nem, egyben kell látnia − felelte Vincenzo, a
késésben lévő apának szóló haraggal a hangjában.
Végre megjött az apa, a nadrágján a nyers téglák
nyomai, kifehéredett ujjain horzsolások.
 − A fiacskád evvel jött haza − mondta a felesége, és a
sonka felé bökött az állával. − Mosakodjál meg, mindjárt
eszünk.
Az apa szórakozott pillantást vetett a vacsorára.
− Hol lopta? − kérdezte, mintha Vincenzo nem ott ülne
tőle egy méterre ökölbe szorított kézzel, megfeszülő
állkapoccsal.
A fürdőszoba felé tartva az apa nekiment a széknek, és
a sonka tompa puffanással leesett. Sergio gyorsan
felkapta, és az asztalra tette, fogott egy kést, végre
elérkezett az idő. Vincenzo elvette tőle a kést, és odament
a fürdőszoba ajtajához.
− Én egy vágóhídon dolgozom a városban, és olyan
szép hasznot hozok a főnöknek, hogy úgy döntött,
nemcsak a béremet adja ki, hanem meg is jutalmaz −
mondta az apának, aki nedves kézzel lépett ki az ajtón.
Vincenzo a sonka felé mutatott a kés élével, aztán egy
pillanatra odatartotta az apa nyakához. − Neked meg
csak arra telik, hogy a tegnapról maradt száraz kenyeret
vedd meg a péknél a gyerekeidnek, úgyhogy fogd be a
szád − sziszegte, aztán faképnél hagyta.
Megfente a kést egy másikkal, és dühödten szeletelni
kezdett. A sonkaszeleteket egy tányérra rakta, amit
Adriana fogott a kezében, és ide-oda tartotta, hogy
Vincenzo beletaláljon, de a fiúk szinte már röptében
elkapták mindet. Figyeltem, milyen ügyesen fejti le
Vincenzo a bőrt a hájról azzal a vacak késsel, és
bűntudatom volt, amiért ugyanúgy gyanakodtam rá,
mint az apa. Talán tényleg szakmát akar tanulni, és a
múltkor sem hazudott, amikor azt mondta, hogy a
cigányok arannyal fizettek neki. Lehet, hogy a faluban
keringő szóbeszédnek sincs semmi alapja.
− Elég volt, ez így nem lesz jó − mondta a két fiúnak. −
Kenyérrel kell enni, és különben is, nem csak nektek van
szájatok.
 Az anya Vincenzo egyetlen intéséből megértette, hogy
fel kell szeletelnie a kenyeret. Adrianával elkészítettük a
szendvicseket, aztán több menetben szétosztottuk őket,
hármat-négyet is fejenként, de az első az apát illette, aki
szégyenkezés nélkül el is fogadta. Giuseppe egy szelet
sonkát szopogatott, amelyre takony csorgott az orrából,
míg észre nem vettem és meg nem töröltem. Adriana és
én utolsóként részesültünk a sonkából, Vincenzóval
együtt, aki végre jóllakatta a családját. Leült mellénk, és
csendben rágtunk, miközben a többiek, akik már
teleették magukat, lassanként elszivárogtak a konyhából.
− Periili tanárnő üdvözöl − mondtam neki a vacsora
végén.
− Ja, a Perilli. Nem akarta, hogy otthagyjam az iskolát.
− Igen, még most is azt tanácsolja, hogy menj vissza.
− Persze, más se hiányozna! Beállítok így szakállasan,
füzettel a kezemben, hadd röhögjenek rajtam a gyerekek.
− Nagy hangon beszélt, de azért elvörösödött egy kicsit.
− A tanárnő szerint nagyon értelmes vagy.
− Pont ezért nem megyek vissza, más dolgom van. −
Felállt, hogy eltegye a sonkát, bár nem sok maradt belőle.
− Most, hogy a városban dolgozol, a barátaidnál
alszol? − kérdeztem, miközben felsöpörtem a morzsákat
a padlóról.
− Na és? Mi rossz van abban? Azok a cigányok, akiket
én ismerek, házban laknak és rendesek, nem olyanok,
amilyennek az emberek képzelik őket. A csendőr egy
csomó hülyeséggel tömte tele a fejed.

Később a hold eltűnt az ablakból, a szobára teljes

sötétség és csend borult. Nem aludtam, de talán elvonta
a figyelmemet a saját szuszogásom, nem érzékeltem
semmi mozgást, csak a hirtelen arcomba csapó meleg,
sós leheletet. Valószínűleg ott térdelt mellettem a padlón.
Lehúzta rólam a takarót, és kinyújtotta a kezét, nem is
gondoltam volna, hogy ilyen félénk és könnyed tud lenni
az a kéz. De ez csak a kezdet volt, vagy talán félt, hogy ha
hirtelen felébreszt, sikítok. Csak látszólag maradtam
mozdulatlan, libabőrös volt az egész testem, felgyorsult a
szívverésem, azonnal nedves lett a nyálkahártyám. A
távolból látom kamasz testemet, ezt a csatateret, ahol új
vágyak harcolnak annak a tilalmaival, aki visszaküldött a
faluba. Vincenzo a tenyerébe vette az egyik mellem, és
rátalált megkeményedő mellbimbómra. Éreztem, hogy
megmozdul, és hogy a matrac enged a nyomásnak a
csípőm magasságában, de nem tudtam pontosan, milyen
testhelyzetben van. Amikor az ágyékomra szorította az
ujjait, megragadtam a csuklóját. Leállt, de úgy tűnt, csak
egy kis időre, és én sem tudtam, meddig bírok ellenállni.
Nem fogtuk fel, hogy testvérek vagyunk, és nem is
nagyon hittük el. Talán nem is a vérrokonság miatt
utasítottam vissza, bárkivel ezt tettem volna. Zihálva
imbolyogtunk a szakadék szélén.
Adriana ásítása mentett meg minket. Lemászott a
sötétben a létrán, mint egy álmos macska, hogy
mellettem töltse az éjszaka hátralevő részét. Biztosan
megint bepisilt a felső ágyon. Vincenzo némán, sietve
odébb húzódott, akár egy meglepett állat. A húgom észre
se vette. Átengedtem neki az ágy egy részét, amelyet
számára ismeretlen energiák forrósítottak fel, ő pedig
azonnal izzadni kezdett. Kis idő múlva kitakarózott,
forróság sugárzott belőlem is. Hallgattam a Vincenzo
ágya felől érkező neszeket, a ritmikus mozgást, majd a
csöndet. Úgy látszik, egyedül jutott el oda, ahová engem
vitt volna.
Hajnalban keltem, mint mindig, hogy a
konyhaasztalnál tanuljak. Délután erre nem volt
lehetőség a lakásban. Kisvártatva ő is kijött, kinyitotta
mögöttem a csapot, kieresztette a vizet. Hallottam, hogy
hosszan, hangos kortyokkal iszik. Valami háborúról volt
szó a történelemkönyvben, de nem tudtam odafigyelni.
Vincenzo pár percig ott maradt, nem érzékeltem semmi
mozgást. Aztán a székem mögé lépett, kisimította a
hajamat a homlokomból, és csókot nyomott rá. Majd szó
nélkül eltűnt.
 19

Reggel érkezett a zárt boríték, rajta a kusza írás Lídiáé

volt, csendőr apám húgáé. Csak a keresztnevemet
tüntette fel a címzett oldalán, meg a család vezetéknevét
és a falu nevét. A pontos címet nem ismerte, de a sajátját
sem írta oda a feladó helyére. A postás az utcanév nélkül
is kézbesítette a levelet, az anya adta át, amikor
hazaértem az iskolából.
− Aztán nehogy eszedbe jusson most elolvasni, elébb
teríts meg − parancsolt rám nyersen.
Dühös volt rám, mióta összetalálkozott Perilli
tanárnővel az utcán. A tanárnő azt mondta neki, hogy
kitűnő tanuló vagyok, és a következő évben feltétlenül be
kell iratkoznom valamelyik városi gimnáziumba.
Figyelemmel fogja kísérni, hogyan dönt a család ebben az
ügyben, és ha szükséges, a gyámhivatalhoz fordul. Ezzel
a fenyegetéssel hagyta ott a posta előtt.
− Ő akar parancsolni ebben a házban, azt mondja, nem
végezheted úgy, mint a fiúk. Tán én tiltottam meg nekik,
hogy iskolába járjanak? − dühöngött az anya. − És arról
tán én tehetek, hogy túl jó tanuló vagy? Már kora reggel
fogyasztod a villanyt a sok tanulással, de én egy szót se
szólok.
Ebéd után azt akarta, hogy mosogassak el, pedig nem
én voltam a soros, aztán meg törölgetnem kellett.
Többnyire hagytuk lecsöpögni a tányérokat a mosogató
fölött, de aznap már alig vártam, hogy felbonthassam a
borítékot, ő pedig szándékosan húzta az időt.
Lidia csak egy kihajtható üdvözlőlapot küldött. A lap
belsejéből néhány ezerlírás bankjegy hullott ki. Értesült
az átköltöztetésemről, így nevezte, és sajnálja, de én
nagyon okos kislány vagyok, biztos benne, hogy képes
leszek beilleszkedni. Ő sajnos messze van, és leköti a
munka meg a család, máskülönben eljönne, hogy
megnézze, hogy érzem magam a vér szerinti szüleimnél.
Nem rossz emberek ők, nyugtatott meg, távoli
rokonaink, nekem meg apádnak. Tudtam, hogy az ő
lányuk vagy, de nem az én dolgom volt, hogy
megmondjam neked. És különben is biztos voltam
benne, hogy örökre a bátyámnál meg a sógornőmnél
maradsz. Néha elég egy apróság, és hirtelen megváltozik
az életünk.
Néhány kérdés következett, talán nem jutott eszébe,
hogy ha nem közli a címét, akkor hiába várja a választ.
Azzal zárta a levelét, hogy megígérte, nyáron, amikor
szabadságon lesz, meglátogat. Addig is küld egy kis
zsebpénzt. Őt is csak ez érdekelte, mintha az új helyemen
semmi másban nem szenvednék hiányt.
Ott álltam mozdulatlanul, a levelet szorongatva. Savas
düh szállt fel a gyomromból, mint valami visszacsapó
hullám. Odajött az anya, felfigyelt a levegőben szálldosó
bankjegyekre. Összeszedte és átnyújtotta őket, azt kérte,
hogy néhányat hagyjak meg neki. Erőtlenül vállat
vontam, az egyetértés jelének vette. Rajtunk kívül akkor
éppen senki nem volt otthon. Lehajolt, hogy elővegyen
valamit a mosogató alól, az üres és teli üvegek,
szemetesvödör, csótányodúk közül. Visszahúzta a
függönyt a dohszagra, és megfordult. Ott álltam vele
szemben, pár centire tőle.
− Hol az anyám?
− Nem látsz a szemedtől? − mutatott önmagára.
− A másik. Elmondanátok végre, mi történt vele? − És
elhajítottam Lidia levelét.
− Honnét tudjam, hol van? Egyszer találkoztam vele,
nem sokkal azelőtt, hogy hazajöttél. Eljött, hogy
beszéljen velünk, egy barátnője kísérte el. − Kissé zihált,
izzadság gyöngyözött a bajuszkáján.
− Nem halt meg? − faggattam.
 − Miket beszélsz? Száz évig is elél, amilyen aranyélete
van − nevetett idegesen.
− Mikor ideküldött hozzátok, beteg volt.
− Hát akkor nem tudom. − A kétezer líra, amit begyűrt
a melltartójába, kicsúszott, és felbukkant a pulóvere V
alakú kivágásában.
− De örökre itt kell maradnom, vagy később majd
visszafogadnak? − próbálkoztam.
− Velünk maradsz, az biztos. De Adalgisáról ne
kérdezzél, eztet majd ővele tisztázd.
− És mégis mikor? És hol? Elárulná valaki? −
üvöltöttem az arcába közvetlen közelről.
Kitéptem a melle közül az összetekert bankjegyeket, és
miszlikbe szaggattam. Annyira elképedt, hogy egészen
megdermedt, nem reagált azonnal, nem tudott
megállítani. Mozdulatlan, fekete pupillákkal bámult rám.
Kivillantotta a fogait meg az ínyét, mint egy támadni
készülő kutya. Hidegvérrel, erőteljesen vágott pofon,
megtántorodtam. Oldalra léptem, hogy ne veszítsem el az
egyensúlyomat. Ott állt az olajos üveg, amit kivett a
mosogató alól. Felborítottam, és eltört. Pár pillanatig
szinte hipnotizálva követtük az áttetsző, sárga foltot,
amely lassan szétterjedt a padlón, túl az üvegcserepeken
és a bankjegy cafatokon.
− Félig tele volt, és ez volt az utolsó. Idén te is eljössz
olajbogyót szüretelni, akkor majd megbecsülöd, amit
eszel − mondta, mielőtt ütni kezdte a fejemet, amely ezt
az egész katasztrófát előidézte.
A kezemet a fülemre szorítva védekeztem, ő pedig a
fedetlen területeket kereste, ahová minél nagyobb
fájdalmat okozva lesújthat.
− Nem, nem, őt ne bántsd! − üvöltötte el magát
Adriana, aki épp ekkor ért haza Giuseppével, nem is
hallottam, hogy nyílt az ajtó. − Majd én kitakarítok, ne
verd már őt is! − erősködött, és megfogta az anya karját,
hogy megpróbáljon megtartani kivételezettnek, hogy
megmaradjon a különbség köztem és a többi gyerek
között, saját magát is beleértve. Sosem értettem meg,
miért tett ilyen gesztust egy tízéves lány, akinek
mindennap kijutott a verésből, mégis meg akarta őrizni a
nemrég visszatért, érinthetetlen nővér előjogát.
Akkora lökést kapott, hogy térdre esett, az olajos
üvegcserepekre. Giuseppe a járókából csatlakozott
fájdalmas visításához. Felsegítettem Adrianát,
leültettem, kezdtem kiszedegetni a bőrébe fúródott
üvegdarabkákat. A vér ráfolyt a szőrszálakra, amelyek
néha megjelennek az ilyen korú lányokon. Hallottuk,
hogy csapódik az ajtó, és a síró kisfiú hirtelen elhallgat,
elvitte az anya. A legapróbb szilánkokhoz
szemöldökcsipeszt kellett használnom, ki tudja, miért
őrizgetett ilyesmit Adriana. Időnként feljajdult. Le is
kellett fertőtlenítenem.
− Csak alkohol van itthon − mondta beletörődően.
Sírtam én is, amikor üvöltött a fájdalomtól, és azt
kértem, bocsásson meg, az egész az én hibám.
− Nem szándékosan csináltad − oldozott fel −, de most
hétévi szerencsétlenség vár ránk. Ez az első. Az olaj
ugyanolyan, mint a tükör.
Két férfizsebkendővel kötöztem be a térdét, mást nem
találtunk. Amikor felállt, a zsebkendők lecsúsztak a
bokájára. Ragaszkodott hozzá, hogy segítsen a
takarításban, vigyáztunk, nehogy megvágjuk magunkat.
Meglátta a levelet a padlón, meg a széttépett
bankjegyeket, elmeséltem neki, mi történt.
− Folyton csak hallgatsz, mint a kuka, ma meg
egyszerre rád jött az ötperc? − kérdezte, miközben
körbenézett a konyhában. − Legalább eldugtad a többi
pénzt?
Az anya az asztalra tette a bankjegyeket, miután
összeszedte, de onnan eltűntek. Biztosan felkapta,
mielőtt kiment, kártérítésként azért, amit műveltem.
Később úgy jött vissza, mintha mi sem történt volna,
mindig így szokta. Ránk parancsolt, hogy pucoljunk
krumplit a vacsorához.
− A szomszédasszony azt mondja, hogy te vagy a
legjobb tanuló az iskolában − jelentette, és büszkeség
szikrázott fel máskor apatikus hangjában, de lehet, hogy
csak képzeltem. − Aztán nehogy elrontsad a szemed azzal
a sok tanulással, drága ám a szemüveg − tette hozzá.
Ezután nem vert meg többé.
 20

Napok óta nem láttuk. A faluban terjedő pletykák

szerint egy betörőbandához szegődött, akik a környékbeli
tanyákat fosztogatták, több helyen csaptak le egyszerre,
legalábbis ezt beszélték.
A sonka, amit hozott, hamar elfogyott. Az anya több
darabra fűrészelte a csontot, Adriana meg én tartottuk a
két végét. Aztán egyenként bablevesbe főzte a darabokat,
zsíros, ízletes leves lett belőlük. Az étrend sokáig nem
változott, a beleink kezdtek fellázadni.
Aznap a húgom nem jött iskolába, fájt a hasa. A
földszinti özvegyasszony kinyitotta az ajtót, amikor
meghallotta a lépteimet.
− Vigyázz, mert ma valami szerencsétlenség fog
történni − jelentette ki. − Az éjjel két bagoly huhogott
anyád ablaka alatt − felelte kérdő tekintetemre.
Az évszakhoz képest nagyon meleg volt, amikor tanítás
után kiléptem az iskolából. Átvágtam a téren, ahol éppen
lebontották a piaci standokat. A lacikonyhás furgon előtt
kavargó szél felkapta a port meg a szétszórt
papírfecniket, az árus azonnal letakarta a maradék sült
húst egy szalvétával. Aztán észrevett, minden
csütörtökön találkoztunk.
− Mit keresel itt? Nem hallottad, mi történt a
bátyáddal?
A fejemet ráztam.
− Baleset érte, a kotrógép utáni kanyarban.
Megálltam. Nem akartam megkérdezni, melyik
bátyámról beszél. Hozzátette, hogy a szüleink már a
helyszínen vannak. Nem emlékszem, hogyan jutottam el
oda, kit kértem meg, hogy vigyen el.
 Autók álltak az út szélén, a rendőrautó mögött. Valaki
kihívta a rendőrséget egy betörés miatt, már nem bíztak
a helyi csendőrökben, azok sose kapják el ezeket a
csirkefogókat. A rendőrök üldözőbe vették a régi,
hangtompítós motort, az pedig kicsúszott a kanyarban,
talán kavics került az útra, vagy egy olajfolt, az dobta
meg. A fiú, aki vezette, megkapaszkodott a kormányban,
és nem sérült meg súlyosan, már javában operálták a
kórházban.
Vincenzo elengedte a barátja derekát. Elrepült az őszi
fű fölött, egészen a legelő kerítéséig. Ki tudja, látta-e
abban a pár rövidke másodpercben, amikor elszakadt a
földtől, hogy hová fog esni. Nyakkal a szögesdrótra
zuhant, mint egy angyal, akinek nem maradt ereje a
végső szárnycsapásra a végzetes vonalon túl. Avastüskék
átszúrták a bőrét, feltépték a légcsövét, és elvágták az
artériáit. A feje a legelésző állatok oldalán csüngött le a
kerítésről, ernyedt teste a másik oldalon térdelt, az egyik
lába kicsavarodott. A tehenek megfordultak, hogy
megbámulják, aztán leszegett fejjel legeltek tovább.
Amikor odaértem, a gazda mozdulatlanul támaszkodott a
vasvillájára, nézte a földjén bekövetkezett halált.
A rendőrök azt mondták, meg kell várni az orvost. Egy
fának támaszkodva kissé messzebbről láttam Vincenzót.
Nem tudom, miért nem takarták le, ott maradt,
kiszolgáltatva a kíváncsi tekinteteknek, mint egy
félresikerült madárijesztő. Könnyű szellő támadt,
meglengette az inge két szárnyát.
Hátamat a rücskös fakéregnek vetve lecsúsztam,
összekuporodtam. Valahonnan az anya sikoltozása
hallatszott, mint a nappali farkasüvöltés. Aztán a csendet
egy mély, vigasztaló hang váltotta. Időnként az apa
káromkodásai szálltak az ég felé, Istennek szánt,
fenyegető kézmozdulatok kíséretében. Más kezek
fonódtak a kéz köré, nyugtatgatták.
 Az oldalamra feküdtem, és magzatpózba
gömbölyödtem a fűben lakó apró lények fölött. Valaki
meglátott, odajött. A visszaadott lány, mondták, vagy: a
húga. Hallottam őket, de mintha üvegfalon túlról
hallottam volna. Megérintették a vállam, a hajam, a
hónom alá nyúlva felhúztak, hogy legalább üljek.
Mégsem feküdhetek ott a földön. Kitárgyalták a
balesetet, minden részletre kitértek, mintha ott sem
lennék. Azon tanakodtak, vajon lopni voltak-e a fiúk
előtte. Az egyikük megesküdött, hogy igen, de nem tudta,
hol és mit loptak. A rendőrök csak két horgászbotot
találtak a motorról leesve, meg csukákkal teli szákot, lent
a folyónál fogták a halat azon a napfényes délelőttön. A
bátyám talán haza akarta hozni vacsorára, mint a sonkát.
Két férfi ámuldozott, sosem láttak ekkora csukákat
arrafelé.
Fény váltakozott a felhők árnyékával, amelyek a
hegyek felől jöttek, és váratlan hideget hoztak. A
nézelődők azt találták ki, hogy bekísérnek a tanyaházba,
és adnak egy pohár vizet. Nem mentem. Egy idő után
kijött a gazda felesége, egy csésze tejet hozott a tehenei
tejéből.
− Tessék − mondta.
A fejemet ráztam, de volt valami a nőben, talán az
arcom fölé tartott erős kéz, ami rávett, hogy kóstoljam
meg. Ittam egy kortyot, de véríze volt. Eltoltam a csészét,
közben hullani kezdett ránk az eső.

Vincenzót nem hozták haza, ott nem volt elég hely a

virrasztáshoz. A plébániatemplom fogadta be a
nyersfenyő koporsót, benne őt, abban a pólóban és bő
szárú nadrágban, amelyet nemrég vett magának. A
szegények orvosa jótékonyságból összevarrta a nagy
sebet a nyakán. Az öltések a vastüskékre hasonlítottak,
amelyek a repülés végén belefúródtak a húsába. Ennek a
vágásnak nem lesz ideje behegedni, nem úgy, mint a
halántékán lévő halszálkának. A tömjénillatú sötétségben
duzzadtnak és lilásnak tűnt az arca, kivéve néhány
váratlanul világos, már-már zöldes árnyalatú részt.
Adriana tudta meg utolsóként. Hosszan zokogott, a
bátyja üres ágyára vetette magát.
− Most már nem tudom visszafizetni neked a pénzt,
amit kölcsönadtál − ismételgette az ürességbe.
Aztán kutakodni kezdett a lakásban, lázas izgalommal
turkált a fiókokban, faliszekrényekben, üvegekben.
Láttam, hogy zsebre dug valamit, mielőtt elindulna a
templomba. A szomszédasszonyok ott sürgölődtek a
koporsó körül, mindenféle tárgyat raktak a test köré,
amelyekre a túlvilágon szüksége lehet Vincenzónak:
fésűt, borotvát, zsebkendőket. Aprópénzt, hogy legyen
mivel fizetnie Kharónnak, aki a ladikján átviszi a túlsó
partra. Aztán Adriana is csatlakozott hozzájuk,
megérintette a mellkas fölött összekulcsolt ujjakat.
Hátraugrott, nem számított rá, hogy ilyen hidegek és
merevek lesznek. Elővette a zsebéből a cigányok
ajándékát, rá akarta húzni Vincenzo középső ujjára, mert
azon szokta hordani. De hiába próbálkozott, végül a
kisujj ára kellett felhúznia, de arra is csak félig ment fel.
Megforgatta egy kicsit a gyűrűt az ezüstbe vésett díszítés
felől.
Nem sokan jöttek elbúcsúzni Vincenzótól, csak a
rokonok meg a környékbeli öregasszonyok, akiknek az
volt az egyetlen szórakozásuk, hogy elmentek
megbámulni a halottakat. Eljött Periili tanárnő, de nem
keresztet rajzolt Vincenzo homlokára, mint a többiek,
hanem pár percig állt mellette, aztán homlokon csókolta.
Megérkeztek az apai nagyszülők, akik soha nem tették
ki a lábukat a hegyi falujukból. Leültek az unokájuk
mellé, aki ott feküdt örökre kiterítve. Én nem ismertem
őket, és nem tudom, emlékeztek-e rám újszülött
koromból. Adriana a fülükbe súgta, ki vagyok,
mozdulatlanságukba dermedve végigmértek, mint egy
idegent. Magukba zárkóztak. Első anyám már elvesztette
a szüleit, nem volt, aki vigasztalja.
Tizenegy körül a plébános kezdte eloltani a gyertyákat,
és mindannyiunkat kiküldött. Vincenzo egyedül maradt
utolsó éjszakájára, amelyet a föld felett töltött, csupán a
szobrok bámultak rá merev tekintetükkel.

A másnap délelőtti szentbeszédből csak pár szót

tudtam kivenni, valakiről, aki biztos kezű vezető híján
eltévedt, az elveszett bárányokról, akiket imáinknak
köszönhetően majd ismét irgalmas ölelésébe von az Úr.
A kijáratnál özönvíz várt, fekete ernyők gyűltek körénk, a
részvétnyilvánítók. Egy ismeretlen férfi nem tudott mit
mondani, valami jókívánságot mormolva arcon csókolt.
Valószínűleg ekkor éreztem először, hogy Vincenzo
családjához tartozom.
A temetőben már nem esett. Nem sokan maradtunk
Vincenzóval. A gödör túloldalán egyszer csak feltűnt
csendőr apám, zakója felhajtott gallérját a nyaka elé
húzta. Alig észrevehető biccentéssel üdvözölt, aztán
kinyitotta a száját, mintha át akarna kiabálni hozzám.
Majd becsukta. Szakállat növesztett, ahogy Nicola
újságolta, és egy kicsit rendetlen volt a külseje. Szinte
nem is reagáltam a hőn várt találkozásra, nem mentem
oda hozzá, úgysem tudtam volna mit kérdezni tőle. Pár
perc múlva már nem volt ott.
A cigányok is megérkeztek, félrehúzódtak egy
napsütötte részre. Négyen voltak, nagyjából egykorúak
lehettek a bátyámmal, kivéve egyet, aki idősebbnek
látszott, széles gallérú, lila inget viselt, a mellén
gyászgombbal. A cipőjük és hátrafésült, brillantinozott
hajuk úgy csillogott, mintha csak vasárnap lett volna. Ők
így rótták le tiszteletüket a társuk előtt, a puszta
jelenlétükkel.
 A kőkerítésen túl a szabadjára engedett lovak várták
őket.
 21

Visszamentünk a jéghideg lakásba. Éjjel korai hó lepte

be a hegyeket, és pár órája szél ostorozta a völgyet. A
rosszul illeszkedő ablakok üvegei csörömpöltek, a hideg
levegő besüvített a réseken a szobába. A
szomszédasszony, aki Giuseppére vigyázott a temetés
alatt, visszahozta a kisfiút, de amikor odament vele az
anyához, ő elfordult. Adriana sem akarta átvenni. Én
vettem el, leültem egy székre, és a falnak támasztottam a
fejemet. Erőtlenül fogtam a kisfiút. Érezte, hogy nincs
biztonságban, nem mozdult. A házban lakó asszonyok
ételt és italt készítettek ki a családnak az asztalra. Nem
tudom, evett-e valaki.
Giuseppe egy idő után nyugtalankodni kezdett, le akart
mászni az ölemből. Odakúszott fekete ruhát viselő
anyjához, tágra nyílt szemmel, kérdő tekintettel mérte
végig. Minden bizonnyal az anya is látta őt kétségbeesése
magasából. Megkerülte a gyereket, odament az ágyhoz,
végignyúlt rajta, és ott is maradt másnap délutánig. A
szomszédasszonyok időnként meleg levessel kínálták,
mint szülés után, de ő csak elhúzta a száját.
A következő napokban hol az egyik, hol a másik
szomszédasszony hívott át minket ebédre, vacsorára. Én
szívesebben maradtam otthon, inkább csak kenyeret
ettem valamivel, vagy azt, amit Adriana hozott haza
tőlük.
Éjszakánként mintha hallottam volna, ahogy Vincenzo
forgolódik az ágyában, és olyankor a halála csak álom
volt, vagy jól sikerült tréfa. Egyes pillanatokban tisztán
éreztem, ahogy a szaga szétterjed a szobában. Milyen
nehéz volt aztán visszatérni a valóságba! Még az is
előfordult, hogy arra riadtam, az arcomba csap a
lehelete, mint amikor odabújt hozzám a sötétben.
 Nem ő volt az egyetlen, aki kitöltötte az álmatlanság
óráit. A temetőben nem is nagyon figyeltem apámra, de
most folyton magam előtt láttam az arcát, amelyet félig
eltakart a szakáll. Komor vagy inkább csalódott
tekintetét. Nem akart beszélni velem, ebben biztos
voltam. Talán attól félt, hogy megint könyörögni kezdek,
vigyen haza, de lehet, hogy több volt ennél a szemében.
Néma szemrehányás. És ha az ő ötlete volt, hogy
küldjenek el? Ez a lehetőség még sosem fordult meg a
fejemben. De mi lehetett a bűnöm? Tudomást szerzett
egy csókról, amely az iskola folyosóján csattant el? Ez
azért kevés ahhoz, hogy valaki eldobja a gyerekét. Ezzel
még ilyen fiatalon, az éjszaka sötét képzelgései közepette
is tisztában voltam. Nem rémlett, hogy hibát követtem
volna el.
Az anya eleinte ágyban töltötte ideje nagy részét, oldalt
feküdt, nyitott szemmel. Giuseppe ott akart lenni
mellette, ő pedig nem bánta. Az a pár csepp tej, amit a
kisfiú néhány napja még szopni tudott, most beszáradt az
emlőkbe. Ő ott maradt az anyára tapadva, abban a
passzív melegben. Átlépte a tehetetlenül fekvő testet,
körbejárta. Egy-két próbálkozás után már nem is akarta
magára vonni a figyelmét, hiábavaló lett volna. De néha
váratlanul felsírt, ilyenkor odarohantam. Álltam egy
darabig a szobában, nem tudtam, mit tegyek. Az anya
csak nézett rám azzal a tekintettel. Akkor a karomba
vettem Giuseppét, és kivittem.
Egy idő után az anya már felkelt néha, és miután a
szomszédasszonyok látták, hogy talpon van, nem
segítettek többé. De ő hozzá sem nyúlt semmihez a
lakásban, épp csak annyi ereje volt, hogy elballagjon az
országúton a ciprusokkal szegélyezett sétányig. Mindig
fekete ruhát hordott, kócos hajával a téli fákra
emlékeztetett, amelyeken ott maradt néhány levél. Egyik
reggel megkérdeztem, elkísérjem-e, de csak nézett, nem
válaszolt. Egy lépéssel lemaradva követtem, két
kilométeren keresztül egyetlen szót sem szóltunk. Csak
akkor élénkült fel, amikor ahhoz a földhöz ért, amely
alatt Vincenzo nyugodott. Most, hogy meghalt, már csak
ő érdekelte.
Visszafelé figyelmesen néztem, amint előttem
lépkedett. Megfékeztem a lábamat, az ő járásához
igazítottam a lépteimet. A rézsűn terjengő gyomok
megkarmolták a lábszárát, észre se vette. Néha kitért a
két sáv közti vonal felé, nem is érzékelte a veszélyt. Egy
duda hangjára félreugrott, még mielőtt alkalmam lett
volna az út szélére rántani. A szánalmam hirtelen dühbe
csapott át, fellángolt bennem. Tessék, itt a gyászoló anya,
annak a csirkefogónak az anyja. Csak a deszkakoporsóba
zárt fia érdekli. Számomra, aki életben vagyok, nincs
semmi mondanivalója. Bezzeg mikor pár hónapos
koromban lemondott rólam, az biztosan nem viselte meg
ennyire. Utolértem, aztán lehagytam, mentem tovább,
nem fordultam hátra, hogy lássam, nem sétál-e egy kocsi
alá. Lehet, hogy valakinek vigyázni kell rá, de nem én
leszek az.

Pár nap múlva Perilli tanárnő csöngetett fel a

kaputelefonon, azt mondta, velem és Adrianával akar
beszélni. Inkább lementünk, szégyelltük volna beengedni
a lakásba.
− Holnap mind a ketten visszajöttök az iskolába −
jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Nem mondott
mást, a férje járó motorral várta a kocsiban.
− Én azért megyek vissza, mert úgy tartja kedvem,
semmi köze hozzá, engemet nem is tanít − csattant fel
Adriana a lépcsőházban.
Iskola után nekünk kellett főznünk valamit az egész
családnak, többnyire levest készítettünk. Az első
próbálkozásoknál kevés vizet tettem a fazékba, vagy
szétfőztem a tésztát, ha a húgom nem figyelt oda, mit
művelek.
− Neked csak a fejed ér valamit − állapította meg
csüggedten. − A kezed csak arra jó, hogy a tollat fogjad
vele.
Ő bevásárolni is ügyesen tudott, vett egy kiló krumplit
a zöldségesnél, és megkérte, hogy adjon ingyen répát
meg hagymát a zöldségleveshez. A hentesnél a húsz deka
darált hús mellé elkunyerálta a levágott cafatokat a nem
létező kutyánknak. Azokat is megfőztük, de magunknak.
Ma semmit sem eszem meg, ami akár csak kicsit is
hasonlít az akkori étrendünkre. A főtt húsnak már a
szagától is felfordul a gyomrom.
− Csak írja fel, apánk majd kifizeti a hónap végén −
ígérte Adriana a boltosoknak. Már ott szorongatta a
kezében a zacskót, és talpraesettségével, okosságával
egészen lefegyverezte őket. Én csupán néma erősítés
voltam mögötte. Még az üzletből kilépve is magamon
éreztem azokat a futó pillantásokat, amelyeket ránk
vetettek, miközben összeszorított szájjal kiszolgáltak
minket.
A húgom ugyanakkor érzékeny lélek volt. Sokszor
menekült le a földszintre, az özvegyasszonyhoz. A
társaságért és némi házimunkáért cserébe szeretetet és
ennivalót kapott. Giuseppét is magával vitte, „mert
különben elpusztul ez a szerencsétlen”, szaladt ki a
száján egyik este, amikor hazajött a félálomban lévő
gyerekkel.
Az anya elvesztette az étvágyát, és arra nem gondolt,
hogy mi éhesek vagyunk. Az apa a téglagyárból hazatérve
néha hozott egy kis mortadellát vagy sózott szardellát, ha
még nyitva találta az élelmiszerboltot. Egyébként beérte
az általunk főzött levestésztával. A feleségéhez egy szót
sem szólt.
Az anya délután néha csak ült a konyhában, ernyedt
karját az asztalon nyugtatta. Olyankor senki sem volt
otthon. Kenyeret vágtam, olajba mártottam, és felé
toltam a tányért, de nem túl közel. Én is leültem vele
szemben, és enni kezdtem. Megint löktem egyet a
tányéron, épp csak egy ujjal. Ha nem érezte kényszernek,
időnként elvett egy szeletet, és harapdálni kezdte, szinte
önkéntelenül. Lassan rágott, mint aki nincs hozzászokva.
− Nincsen rajta só − mondta egyszer.
− Ne haragudj, elfelejtettem. − Odatoltam elé a
sótartót.
− Nem kell, így is jó − és megette a kezében tartott
szeletet.
Újabb némaságban töltött napok következtek. Mintha
megint lenyelte volna a hangját.
Egyik vasárnap meglátta, hogy hagymát vagdalok a
zöldségleveshez.
− Folyton levest esztek − csattant fel. − Nem tudsz
paradicsommártást főzni?
−Nem.
− Tedd oda az olajat, és dinszteljed meg benne. −
Megvártuk a megszőkült hagyma illatát. Ő bontotta ki a
paradicsomlé üvegét, amit augusztusban tettünk el, és én
öntöttem a lábosba. Megmondta, mekkorára vegyem a
lángot, és milyen fűszereket rakjak bele.
− A tésztát majd én leszűröm − mondta aztán. − Te
nem értesz hozzá, még leforráznád magad.
Feltálaltam a paradicsomos rigatonit az egész
családnak, és úgy láttam, örülnek, hogy normális ételt
kapnak végre, de senki sem szólt. Az anya három-négy
darab tésztát kért csak, kevés mártással. Ott ült a
többiekkel, mint amikor Vincenzo még élt, de a tányért
az ölében tartotta, az asztal pereme alatt, és így evett,
leszegett fejjel.
 22

A krémszínű Mercedes a tér közepén állt meg, azonnal

hitetlenkedő gyerekek vették körbe. Két férfi szállt ki
belőle, az egyik bajuszos, a másikon széles karimájú
fehér kalap. Az ablakból láttam őket, kérdeztek valamit
az egyik gyerektől, ő pedig felém mutatott. Cigányoknak
látszottak, egy kicsit megijedtem tőlük, de még csak fel
sem csöngettek. A motorháztetőnek támaszkodva,
cigarettázva várakoztak. Időnként lenéztem, hogy ott
vannak-e még, de vigyáztam, hogy ne vegyenek észre.
Amikor az apa megjelent a téren − gyalog jött haza a
téglagyárból −, ledobták a csikket az aszfaltra, és
elindultak felé, mint akik régről ismerik. Ő csak
lelassított, és messziről megnézte őket, aztán folytatta
útját a kapu felé, nem vett tudomást róluk. Azok
eléálltak, és a mozdulataikból láttam, hogy először a
bajuszos beszélt. Félig kinyitottam az ablakot, hogy
halljam.
−Az én lakásomba cigányok be nem teszik a lábukat.
Mondjátok meg itt, mit akartok.
Egy gyorsító autó motorjának robaja elnyomta a
választ, aztán megint az apát hallottam, ezúttal emelt
hangon.
− Lehet, hogy a fiam tartozott nektek, de én nem tudok
róla semmit, és nem is akarok tudni. Keressétek meg ott,
ahol van, és kérjétek vissza tőle a pénzeteket.
Az, amelyik közelebb állt hozzá, megérintette a karját,
mintha meg akarná nyugtatni, ő meglökte, a kalap
fehéren pörögve repült el. Adriana is odajött az ablakhoz,
lélegzet-visszafojtva figyeltünk.
Nem történt semmi, a két férfi visszaült a kocsiba, és
elhajtottak, apánk bejött, bevágta az ajtót.
 Pár nap múlva odaléptek hozzánk, amikor kijöttünk az
iskolából, de nem ugyanazok voltak, és az autó, amelyre
csak egy futó pillantást vetettünk, sokkal kisebbnek tűnt,
és több horpadás volt rajta. Adriana kézen fogott, és
csatlakoztunk néhány osztálytársnőjéhez. A két férfi az
autóval lassan követett minket, amint a járdán sétáltunk,
aztán megelőztek, és leállították az autót. A teret
elhagyva ketten maradtunk, a többiek befordultak a
sarkon. A sofőr melletti ülésről kiszállt egy fiú, és halvány
mosollyal elindult felénk. A húgom megszorította a
kezem izzadó tenyerével, ez volt a megbeszélt jel, hogy
azonnal visszafordulunk. Ezúttal ő ijedt meg jobban, sok
történetet hallott a gyerekrabló cigányokról. Sietve
indultunk vissza az iskola felé, de a trafik előtt egyenesen
az üldözőnk karjába futottunk.
− Miért szaladtatok el? Nem akarlak bántani titeket,
csak kérdeznék valamit!
Úgy húszéves lehetett, és közelről inkább vonzó volt,
mint ijesztő. Adriana is megnyugodott, elengedte a
kezem, és biccentett a fiúnak, hogy beszéljen. Ő talán
zavarban volt a két lány előtt, kicsit erőltetettnek
érződött a kedvessége. Nem hagyott véletlenül valamit
Vincenzo rájuk, a barátaira? És nem lehet, hogy az a
valami nálunk van?
− De hát a bátyánk nem sejtette, hogy meg fog halni.
Mit hagyott volna rátok?
Adriana hetyke modora zavarba hozta a fiút. Valami
kölcsönről kezdett beszélni, amiből Vincenzo robogót
akart venni magának. De már épp visszaadta volna a
pénzt, ezt mondta pár nappal a baleset előtt. Nem
tudnánk megkeresni?
− Csak nem gondolod, hogy hazahozta? Épített
magának egy deszkabódét valahol lent a folyónál, ott
dugdosta a holmiját − hazudta a húgom ravaszul. Aztán
azzal tette teljessé az elterelő hadműveletet, hogy
homályos leírást adott a bódé helyéről. Így ráztuk le
Vincenzo hitelezőit.

Ebéd után megláttam, hogy a húgom egy régi

cipősdobozt szorongat a hóna alatt. Odasúgta, hogy
menjek le vele a garázsba.
− Ebben volt a gyűrű, amit a túlvilágon hord − mondta
a lépcsőházban. − De voltak itt más dolgok is.
Alaposabban át kell néznünk.
Miután bezárkóztunk, én emeltem fel a bátyánk titkos
világának fedelét. Egy kulcscsomó, de nem a mi
lakásunké. Egy csillogó-villogó rugós kés. A tárcája a
személyi igazolványával, a fényképen úgy nézett ki, mint
egy körözött bűnöző. Fél pár zokni, valamivel degeszre
tömve. Óvatosan belenyúltam, és kitapogattam, mi van
benne. A falfehérre sápadt Adriana szeme láttára
előhúztam egy összegumizott bankjegyköteget.
Mindenféle címlet, tízlírástól a százezer lírásig. Hát ezt
akarták a cigányok. Ki tudja, tényleg az ő pénzük volt-e,
vagy Vincenzo kereste az alkalmi munkákkal, és
félretette, hogy robogót vegyen belőle.
Adriana megtapogatta a bankjegyeket, valószínűleg
életében először tapintott mást, mint a szegényes
fémpénzeket, amelyek ugyancsak ritkán kerültek a
kezébe. El volt bűvölve.
− Ki ez az öregember? − kérdezte, miközben Leonardo
szakállát simogatta egy ötvenezer lírás bankjegyen.
Halkan beszélt, mintha attól félne, hogy bujkál valaki a
sok limlom között.
− És most? − kérdeztem tőle és önmagamtól. − Ez túl
sok pénz, nem tarthatjuk meg.
− Miket beszélsz? Olyan nincs, hogy túl sok pénz − és
szinte görcsösen szorította a bankjegyeket az ujjaival.
 Meglepett az izgatottsága. A mohó tekintet, amellyel a
bankjegyeket bámulta. Én nem ismertem az éhséget, úgy
éltem a kiéhezettek között, mint egy idegen. Az előző
életemből hozott kiváltságok mássá tettek, elszigeteltek a
család többi tagjától. Én voltam a visszaadott lány. Más
nyelven beszéltem, és már azt sem tudtam, kihez
tartozom. Irigyeltem a falusi osztálytársnőimet, sőt még
Adrianát is, mert ők biztosan tudták, ki az anyjuk.
A húgom álmodozni kezdett, mi mindent veszünk
majd. A pénz alulról világította meg az arcát, a
pupillájában másfajta étvágy fénye gyúlt. A garázs
plafonjáról lógó pislogó villanykörte alatt kénytelen
voltam kiábrándítani, mert túl nagyra méretezte az
álmait, tévékészülék, csillogó sírkő Vincenzónak, új autó
apánknak.
− De ez nem elég − mondtam, és megérintettem a
homlokát, mintha láza lenne.
− Rajtad se lehet kiigazodni − vesztette el a türelmét. −
Hol túl sok, hol meg nem elég.
Láttam, hogy összerezzen valami halk nesztől, mintha
megmozdult volna valami mellette az egyik
kartondobozon. Arrébb rúgta, és egy vékony farok tűnt el
a szárított paprikával teli láda mögött.
− Tudtam − suttogta. − Itt nem hagyhatjuk, mert
megeszik az egerek. Vigyük fel, de nagyon vigyázzunk,
mert ha Sergio megtalálja, mindennek vége.

Estefelé beállított a temetkezési vállalkozó. Akkoriban

gyakran előfordult, hogy várta valaki a családfőt, amikor
megjött a munkából. A gyászhuszár, mert mindenki így
hívta, minden udvariaskodás nélkül kijelentette, hogy
legalább a felét meg akarja kapni a Vincenzo temetéséért
járó összegnek. Apánk arra kérte, legyen türelemmel még
egy kicsit, a téglagyár a csőd szélén áll, a tulajdonosok
több hónapos elmaradással fizetik a béreket.
− Amint kifizetnek, megadom a pénzed, a fiamra
esküszöm − mondta, de a vállalkozó csak egy hetet adott.
A húgom meg én lehajtott fejjel hallgattuk őket, nem
néztünk egymásra. A másnapra gondoltunk, arra, hogy
mi mindent akarunk vásárolni. Amikor délután
kinyitottak az üzletek, nekiindultunk a szúrós hóesésben.
Mivel Adrianának nem volt télikabátja, az első utunk a
falu egyetlen ruhaboltjába vezetett. Az eladó úgy festett,
mint egy nagy krumpli. Két karja ernyedten lógott, rövid,
kövérkés keze csak akkor mozdult, ha muszáj volt. A
világos üzlethelyiségben régi, poros szövetek szaga
terjengett. Az olajkályhának köszönhetően kellemes
meleg fogadott minket, a nő viszont gyanakodva nézett
ránk.
− Egyedül jöttetek vásárolni? Ja persze, a ti bátyátok
az, aki meghalt, akkor nem csodálom, hogy anyátok nem
kísért el. Szegényke, folyton a temetőbe jár, ki gondolta
volna róla? − hadarta egy szuszra. − Pénzetek van
legalább?
Adriana szinte az orra alá nyomott egy Leonardo da
Vincit, aztán gondosan kettéhajtotta, és visszatette a
zsebébe. Ezután szép nyugodtan kiválasztottunk egy
élénkzöld lódenkabátot a szükségesnél nagyobb
méretben.
− Akkor is jónak kell lennie rám, amikor már felsős
leszek − mondta a húgom a nőnek, miközben a tükörben
próbálta megnézni a kabát hátsó hajtását. A régi kabátját
ott hagyta kifordítva a pulton, kilátszott a szakadt bélés.
Nem sokkal ezután merev lábbal gyalogolt hazafelé az
új mokaszinban, nehogy tönkretegye. Rengeteg
kockasajtot, édességet cipeltünk, meg annak a súlyát,
hogyan fogjuk kimagyarázni ezt a délutáni költekezést.
Azt mondjuk majd, hogy találtunk egy degeszre tömött
pénztárcát.
 − Nem akarom eldugni a készletet a garázsban, együtt
esszük meg mindet -jelentette ki Adriana.
Senki sem kérdezett tőlünk semmit, az anya még
mindig gyászolt, az apának csak az adósságokon járt az
esze. A megmaradt fiúk megelégedtek azzal, hogy
teletömték magukat a nutellás kenyérrel, amit kiraktunk
egy tálcára. Giuseppének én adtam pár kanállal a
mogyorókrémből.
Egy hétig azt vettünk magunknak, amit akartunk, de
mindig csak kisebb kiadásokról volt szó, leginkább
édességekről. Azon az estén, amikor visszajött a
temetkezési vállalkozó, többször is szóltunk apánknak,
hogy jöjjön be a szobába, és amikor végre bejött, a kezébe
nyomtuk a pénzt. Így Vincenzo maga fizette ki a
temetését.
 23

Már csak egy hét volt hátra az ünnepekig. Ebédidőben

két láda narancs jelent meg a terítetlen asztalon, ilyen
csodát még nem láttak ebben a házban. Mellette egy
doboz, tele konzervvel, néhány tonhal, a többi
húskonzerv. Úgy látszik, egy elkésett részvétnyilvánító
járt nálunk aznap délelőtt, míg Adriana meg én iskolában
voltunk. A narancs illatán túl még valamit éreztem
időnként, de olyan enyhe és bizonytalan volt, mintha
csak álmodnám.
Giuseppe a sarokban ülve sírdogált, beleharapott a
narancshéjba, és keserűnek találta. A szobából kiszólt az
anya, hogy bontsunk fel egy konzervet, és vigyázzunk a
kisfiúra, ő ledőlt, mert megfájdult a feje, és nem főzött.
Pár napja újra nekilátott a házimunkának, de időnként
hirtelen lefeküdt, és órákig ágyban maradt, nyitott
szemmel, üres tekintettel meredt maga elé.
Meghámoztam Giuseppe narancsát harapásának
nyomdokán haladva, és adtam neki egy gerezdet. Először
hunyorogva, a száját elhúzva fogadta a narancs fanyar
ízét, aztán hozzászokott, megérezte az édes ízt is, és kért
még. Adriana kibontott egy húskonzervet, és megettük
egyenesen a dobozból, felváltva halásztuk ki a falatokat a
villánkkal. Azután a húgom lement az özvegy asszonyhoz
a kicsivel, én pedig egyedül maradtam. A szülők
hálószobájában néma csend.
Nem volt leckém aznap délutánra, unatkozva,
nyugtalanul járkáltam fel-alá a lakásban. Az a sok színes
gyümölcs az asztalon. A tengeri anyámnak a C-vitamin
volt a mániája, ha balettórára mentem, mindig kaptam
tőle két hámozott narancsot, hogy egyem meg a
kocsiban, odafelé menet. Jót tesz a mozgás előtt,
mondogatta. Eszembe jutott valami, besurrantam a
gardróbba. Megtaláltam az összevissza dobált cipőkkel
teli táskát, amit augusztusban magammal hoztam,
turkálni kezdtem benne. A táska mélyére nyúló ujjaim
emlékezetből rátaláltak a balettcipőmre, a konyhában
felvettem a kockás szoknyámhoz. A szaténszalagok kicsit
piszkosak és rongyosak voltak, a nagylábujjam azonnal
megfájdult, ahogy a nyári szünet után mindig. A
lábszáramra rombuszt rajzolt az ajtón beeső hideg fény.
Megérintettem a lábfejemet, a lábikrám izmait, amelyek
elvesztették edzettségüket. De még megvoltak.
Könnyedén megfogtam a szék támláját, és megpróbáltam
ötödik pozícióban lábujjhegyre emelkedni, bemutattam
egy battement tendut, majd pliévQ 1 zártam.
− Mondtam én neki, hogy vissza kell menned a
városba, hogy gimnáziumba járjál, meg ilyen szép
dolgokat csinálj − szólalt meg az anya a hálószoba
ajtajából. Széttárta a tenyerét, mintha csak a csodálatát
akarná kifejezni. − Ma reggel itt volt Adalgisa, és
beszéltünk rólad. De apáddal azóta gondolkodunk rajta,
hogy visszajöttél, kár volt beleszólnia annak a tudálékos
tanárnődnek. Itten hiába töröd magad, itt nincsen
semmi. Jövő októbertől valami jó iskolába kell járnod.
Adalgisa szerint is.
Tehát nem álmodtam azt a naranccsal elkeveredett
másik illatot.
− Akkor visszafogadnak… − próbálkoztam a fogaim
között szétporló hangon. Leültem, kicsit elgyengült a
térdem, nem a tánctól.
−Azt nem, de nyár végén majd keres neked szállást a
városban.
− Miért akkor jött, amikor nem voltam itthon? Nem
tudott volna megvárni?
− Az asszony, aki elhozta, nagyon sietett. Adalgisa
késve értesült szegény fiam haláláról, és meg akart
látogatni.
− Hogyhogy késve értesült róla, mikor az apám ott volt
a temetésen?
 − Úgy látszik, a nagybátyád nem szólt neki −
helyesbített.
− Fura. És hogy van?
− Hát, elég jól − felelte, és hirtelen elfordult. − Láttad,
mennyi mindent hozott? Ideje elpakolni − és nekiállt
berakni a konzerveket a felső konyhaszekrénybe. Újra
makacs hallgatásba merült, mint mindig, amikor ez a
téma került szóba. A kérdéseim nem hatoltak el hozzá.
Mióta valamennyire magához tért Vincenzo halálából,
halkan beszélt magában. A dobozoktól kérdezgette, mi
van bennük, a polctól, hogy miért ilyen magas, ő már föl
sem éri, és hol lehet az ő szegény fia ebben a pillanatban.
Ott maradtam a széken ülve, nem segítettem neki. Vad
harag kezdett dagadni a hasamban. Előbb elszívta az
erőmet, minden vénámból kiszippantotta a vért. Olyan
nehézkesen vettem le a balettcipőt, mint egy fáradt
öregasszony. Végigsimítottam a szaténszalagon,
beleszagoltam a cipőbe, hátha megérzem a lábam
egykori, gondtalan szagát. Hirtelen, mintha azonnal ható
injekciót kaptam volna, valami romboló energia szállt
meg. Jobb kezembe vettem egy narancsot, ez volt az első
tárgy, ami a kezem ügyébe került. Egy helyen puha volt,
rothadt. Vadul belemélyesztettem az ujjaimat, egészen a
közepéig és még tovább, a másik oldal héja felé.
Remegett a kezem és vele együtt a gyümölcs, a színe mint
a távoli napé. Romlott leve lefolyt a csuklómon, eláztatta
a pulóveremet. Nem tudom, mennyi idő elteltével
dobtam el vaktában a fal felé, pár centivel húzott el az
anya feje mellett. Annyi ideje sem maradt, hogy
megforduljon, máris az asztalra borítottam a ládát, és a
gyümölcsök pörögve hullottak a padlóra minden
irányban.
− Elment az eszed? Most meg mi ütött beléd?
− Én nem vagyok csomag, amit hol ide, hol oda
visznek. Találkozni akarok az anyámmal, mondd meg
azonnal, hol van, és én odamegyek. − Felpattantam,
reszkettem.
− Nem tudom, hol van, az biztos, hogy nem a régi
házukban.
Közelebb mentem hozzá, beszorítottam a mosogató
elé. Megfogtam fekete ruhába bújtatott vállát, és durván
megráztam.
− Akkor keresek egy bírót, és mindannyiótokat
feljelentlek. Elmondom neki, hogy úgy dobáljátok
egymásnak a lányotokat, mint egy labdát.
Kirohantam a házból, hamar leszállt a sötétség, és
kezdtem átfagyni. A tér legeldugottabb sarkából láttam,
ahogy kigyúl a fény az ablakokban, és sürgő-forgó
nőalakok jönnek-mennek az ablakok mögött. Az én
szememben ők voltak a normális anyák, azok, akik
megszülték a gyerekeiket, és megtartották őket. Délután
ötkor már a vacsorát készítették, bonyolult, hosszú főzést
igénylő ételeket, amint az évszak megkívánta.
Idővel a normalitásnak ezt a zavaros eszméjét is
elvesztettem, és ma már tényleg nem tudom, mit jelent
az, hogy anya. Úgy hiányzik, ahogy az egészség tud
hiányozni, a menedék, a bizonyosság. Örökös űr, tudom,
hogy ott van, de képtelen vagyok túllépni rajta. Szédülök,
ha a mélyére pillantok. Kopár táj, amely éjszaka nem
hagy aludni, és ha mégis, rémálmokat terem. Az egyetlen
anya, akit sosem vesztettem el, a félelmeimben lakozó
anya.
Aznap este Adriana indult a keresésemre. Két utcai
lámpa kiégett, félelemmel töltötte el a tér sötétsége. Nem
mozdult a kapu közeléből, csak a nevemet kiáltozta a
sötétbe. Fájdalmas volt ellenállni elveszett macskáéra
emlékeztető kiáltozásának, de azért megpróbáltam.
Láttam, hogy ő is kabát nélkül jött ki, topogott, és a
karját dörzsölte, hogy felmelegedjen. Menj vissza, ne állj
ott, könyörögtem neki magamban. Vagy inkább a lelkem
mélyén: várj, várd meg, míg készen állok. Meghallott, és
mindenre fennhangon válaszolt.
− Ha nem jössz haza, itt maradok, és temiattad fogok
megfázni. Máris folyik az orrom.
Vártam még egy kicsit, mielőtt engedtem volna neki.
Aztán odaálltam az egyik működő lámpa alá, és
meglátott. Odarohant, és átölelt.
− Milyen lüke vagy… − mondta, miközben
elgémberedett hátamat dörgölte. − Rám nem is gondolsz,
mikor rád jön a szökhetnék?
Nem voltam éhes, azonnal lefeküdtem. A csukott ajtón
át hallottam a konyhából kiszűrődő hangokat. Aztán
valaki bejött a szobába, én úgy tettem, mintha aludnék.
Az anya volt az, megismertem a papucsa csoszogásáról.
Nyilván rájött, hogy ébren vagyok.
− Tedd ezt a melledre, különben belázasodsz −
mondta, és lehúzta rólam a takarót.
Egy téglát melegített fel a sütőben, és becsavarta
valami rongyba, hogy ne égessen meg. Lassú jó érzés
áradt szét bennem a súly alatt, egészen a szívemig hatolt,
amely most nyugodtabban vert.
Az anya csöndben kimehetett, mialatt én rövid, mély
álomba merültem. Nem lázasodtam be.
 24

A karácsonyt csak az különböztette meg a többi naptól,

hogy nem kellett iskolába menni, és éjfélkor kongtak-
bongtak a harangok. Az ágyból hallgattam őket, a misére
nem mentünk, és halat sem ettünk vacsorára.
Kenyérleves került az asztalra, de nekem jobban ízlett,
mint a főtt angolna, amit az előző években ettem. Mindig
is nyálkásnak találtam, de hagyománytiszteletből muszáj
volt megkóstolnom, anyám így kívánta.
Másnap reggel a szomszédasszonyoknak eszükbe jutott
a közelmúltbeli haláleset, és mindegyikük hozott valamit
az ünnepi ebédhez, tojásos articsókalevest, húsgombócos
palacsintatortát, pulykakocsonyát. A téglagyárban csak
huszonnegyedikén este szánták rá magukat, hogy
legalább az elmaradt bér egy részét kifizessék a
munkásoknak, úgyhogy apánk lement a boltba, és vett
két tábla törökmézet. Miután elfogyott a hús,
feldaraboltuk az édességet, ott maradtunk az asztal körül
− nem úgy, mint máskor −, és ráérősen elrágcsáltuk.
Adriana volt a legtorkosabb, és ő ropogtatott a
leghangosabban. Hirtelen feljajdult, talpra ugrott, az
állkapcsát tapogatta. Sírva rohant be a szobába,
utánamentem.
Kitátotta a száját, és rátette a mutatóujját az egyik,
félig megfeketedett hátsó tejfogára. A közepén lévő
lyukba beékelődött egy világos szilánk, talán mandula, és
felélesztette a fájdalmat, amely már jó ideje jött-ment.
Hogy kipiszkálja a törökmézdarabkát, Adriana turkálni
kezdett az odvas fogban egy fogpiszkálóval, amit a
zsebében tartott, aztán odatolta a végét az orrom alá.
− Ugye milyen büdös? Ez a nyavalyás fog nem akar
kiesni, húzd ki te, mert én nem bírom.
Féltem, hogy fájdalmat okozok neki, de nem tágított.
Úgy láttam, a fognak csak egy része tapad az ínyhez,
mégis alig mozdult, még nem jött el az ideje. Hiába
lökdöstem az ujjaimmal, nem történt semmi. Zsineget
kötöttem rá, de amikor megrántottam, csak az üres
hurok maradt a kezemben.
− Kell valami szerszám − állapította meg Adriana.
Keresgélni kezdtünk a konyhában. A többiek eltűntek,
az asztalt leszedték, csak a piszkos tányérok kupaca várt
ránk a mosogatóban. Találomra kihúztam néhány fiókot,
szemügyre vettem a legkülönfélébb eszközöket. Kést
inkább nem, attól féltem. Villa. Odamentünk az
ablakhoz, amelyen beszivárgott a lemenőben lévő téli
nap fénye. Adriana odatartotta elém az alsó fogsorát. Ott
támasztottam meg a villa egyik ágát, ahol kicsit mozgott
a fog. A húgom mozdulatlanul, némán állt, széttárt
karral. Amikor mélyebbre szúrtam, a szemébe néztem,
hogy kiolvassam belőle a fájdalmat. A pupillája kitágult,
de nem mozdult. Visszafojtott lélegzettel hirtelen
megemeltem a villát. A fog egyenesen Adriana torkába
repült, vér bugyogott ki az ínyéből. A húgom köhögés és
elfojtott szitkozódás közepette megszabadult az idegen
testtől, a tenyerembe köpte, vörös csík húzódott utána.
Aztán megszívogatta a sebet, és betömte egy ronggyal.
Este az ágyban fekve rám tört a sírás. Ki fogja kihúzni a
tej fogait, ha én visszamegyek a városba? Adriana
meghallotta, és lemászott hozzám. Elmeséltem neki, amit
megtudtam két anyám legújabb, egy héttel korábbi
találkozásáról, és arról, hogy megint költöznöm kell.
− Akkor most elmégy? − rémüldözött Adriana a
koromsötétben.
− Nem azonnal, majd amikor elkezdődik a gimnázium,
jövő szeptemberben.
− De hát ezt akartad, nem? − kérdezte rövid hallgatás
után. Felnőttesen csengő hangjába némi szemrehányás
vegyült, de csak halvány, szeretetteljes. −
Visszarángattak ide, de te nem szeretsz itt. Mióta
visszajöttél, minden éjjel sírsz, forgolódsz az ágyban,
nem bírsz aludni. Most meg nem örülsz, hogy
visszamehetsz a városba?
− Már semmiben sem vagyok biztos, minden zavaros.
Senki sem mondja meg, hová megyek. Anyám keres majd
nekem szállást, talán egy kollégiumban.
− Elment az esze? A kollégiumokat apácák vezetik, és
azok a szenthurkák rémesek, még a bugyidat is
ellenőrzik.
− Honnan szeded ezeket?
− Van egy lány, aki a pékség mellett lakik, ő kollégista
volt, és nem akármilyen dolgokat mesélt!
− Nem is az apácák miatt aggódom − suttogtam a haját
simogatva. − Nem látlak többé − és megint kitört
belőlem a zokogás.
Együtt keseregtünk egy darabig, aztán Adriana
megelégelte, és hirtelen felült.
− De hát ez a két nő folyton ide-oda küldözget téged,
amikor csak kedvük tartja. Ebből elég, fel kell lázadnod −
biztatott, és megrázta a vállam.
− Mégis hogyan?
− Hát így kapásból nem tudom, át kell gondolnom. De
addig is esküdjünk meg, hogy nem hagyjuk el egymást
többé. Ha te elmégy, veled megyek.
Összekulcsolta a két mutatóujját, és mindkét oldalról
megcsókolta. Gyors mozdulattal fordította meg a kezét.
Figyeltem a sötétben. Úgy esküdtem, ahogy ő.
Átöleltem, és abban a pillanatban elaludt, háta a
mellemhez simult, a csigolyái akár a rózsafüzér szemei.
Amikor bepisilt, nem mozdultam, hasam a meleg
nedvességhez tapadt. Időnként összerezzent, egyszer
még el is nevette magát, ki tudja, mit álmodhatott. Más
éjszakákon megnyugtatott álomba merült teste, de most
nem. Nem önmagam és a bizonytalan jövőm miatt
aggódtam, Adrianára és Giuseppére vetítettem ki a
szorongásaimat, hátha így megszelídülnek. Alig pár perc
telt el az ígéret óta, de máris elvesztettem a hitemet
abban, hogy együtt maradunk. Szeptemberben egyedül
hagyom el a falut. Mi lesz a két testvéremmel nélkülem?
Adriana elboldogul majd valahogy, de a kicsi? Még
mindig csak kúszott, és sosem hallottam, hogy azt
mondta volna: „mama” vagy „papa”. Lassan, szótagolva
beszéltem hozzá, hogy segítsek neki, eltúlzott
szájmozgással, de nem figyelt rám. Nem állt készen.

Az intézetben, ahol most él, egyetlen gondozóval beszél

csak, mindig ugyanazzal, és ha az illető szabadságon van,
hallgat. Ezt mondják.
Valahányszor meglátogatom, viszek neki
vázlattömböket meg mindenféle keménységű ceruzákat,
megnézi őket, egyenként megtapogatja a hegyüket a
mutatóujjával.
− Jók − mondja. Aztán komolyan hozzáteszi: − Itt
vannak a legújabb műveim.
Többnyire a saját kezét ábrázolják, amint önmagát
rajzolja, a jobb kéz dolgozik, a bal fogja a papírt. De
szokott rajzolni futó állatokat is, kutyákat vagy vágtató
lovakat, amelyeknek egyetlen patájuk sem éri a földet.
A fiúk közül egyébként Giuseppe az egyetlen, aki
elvégezte az általános iskolát, aztán néhány évet otthon
töltött, hallgatagon és magába zárkózva, visszahúzódva.
Most jobb sora van. Az épület valaha kolostor volt, a
bentlakók, hajó idő van, sok időt töltenek a napsütötte
kertben.
Többnyire Adriana is elkísér, és kitölti az időt a
fecsegésével. Ha egyedül megyek, leülünk egy padra, és
hosszan hallgatunk. Giuseppe néha megajándékoz egy
lehullott falevéllel.
 Tavasszal viszek neki egy doboz epret, együtt mossuk
meg a sövény melletti szökőkút vizében. Aztán megeszi,
de előbb a kocsányánál fogva minden egyes darabot a
fény felé tart és alaposan szemügyre vesz.
Tanulmányozza a formák, a színek változatosságát.
Gyanítom, hogy a gyümölcsök felületén lévő apró
magokat is igyekszik megszámlálni.
 25

Hideg és hosszú telünk volt, a lakásban meg lehetett

fagyni. Hajnalban a takaró alá bújva tanultam − a
földszinti özvegyasszonytól kaptam egy olvasólámpát,
amit az ágy mellett tartottam −, és elgémberedett
ujjaimmal alig bírtam lapozni. Márciusban megnyertem
egy iskolai pályázatot, amelynek az Európai Közösség
volt a témája, és Perilli tanárnő a Közoktatási
Minisztérium megbízásából a nevemre szóló
takarékbetétkönyvvel jutalmazott meg. Azután az
osztályhoz fordult:
− Büszkék lehettek az osztálytársnőtökre − és hosszan
elidőzött a tekintete azokon, akik gyakran kinevettek. −
Egész Olaszországban mindössze húsz diák kapott ilyen
jutalmat.
− És egyikük a visszaadott lány − szólalt meg gúnyosan
egy hang a terem végéből, ahogy várható volt.
A húgom, aki a kapunál várt, már értesült a dologról,
ki tudja, honnan, és most előrerohant, hogy elújságolja a
családnak. Ő mutatta meg nagy lelkesen a betétkönyvet a
szülőknek. A könyvecske piros volt, a belsejébe, a betétek
oszlopába kézzel írták be a harmincezer lírás összeget.
− Fel lehet venni a bankban? − kérdezte az anya,
miután elolvasta. Becsukta a könyvet, és letette az
asztalra, de továbbra sem vette le róla a szemét.
− Ehhez nem nyúlunk − felelte meglepetésemre az
apa. − Ez a pénz az övé, az eszével kereste − tette hozzá
rövid szünet után.
− Matekból is jelesre áll, élvezi, ha meg kell oldania
valamit − tájékoztatta őket a körülöttük keringő Adriana.
Szerettem a szilárd testek geometriáját, amit abban az
évben tanultunk, a bonyolult alakzatokat, a hasábokra
helyezett gúlákat, a hengereket, alul kúp alakú nyílással.
Tényleg szórakoztatott, hogy kiszámoltam a területet, a
térfogatot, összeadtam és kivontam a teljességet keresve.
De aztán arra gondoltam, hogy ezek a kiváló osztályzatok
pont olyan jövő felé löknek, amilyet a két anya tervezett
el számomra a megkérdezésem nélkül. És nem voltam
biztos benne, hogy az általuk kijelölt úton akarok
haladni. Jövő télen már egy városi gimnáziumba járok,
de hol fogok enni, aludni? Délutánonként találkozhatok
majd Patriziával? Előfordult, hogy az ijesztő
bizonytalanság helyett inkább a biztosat választottam
volna, Adrianát meg Giuseppét, a szülőket, akik
visszafogadtak, meg Sergiót a másik fiúval együtt.
Periili tanárnő kiosztotta a latindolgozatokat, jelest
kaptam. Egy pillanatra megörültem neki, aztán zavartan
bámultam a padon fekvő füzetet. Anyám bezzeg nagyon
is örülne, ha láthatná. Továbbra is azt gondoltam, hogy a
távolból jobban aggasztja az én sorsom, mint a saját
betegsége. Mégis, amikor rám tört a szomorúság, úgy
éreztem, megfeledkezett rólam. Száműzött a gondolatai
közül. Minek is élek ezek után? Halkan százszor is
elismételtem az „anya” szót, míg el nem vesztette minden
jelentését, és puszta artikulációs gyakorlattá nem vált.
Két élő anyám volt, mégis árván maradtam. Az egyik
akkor engedett el, amikor még a nyelvemen volt a teje
íze, a másik tizenhárom évesen adott vissza.
Elszakadások, hamis vagy titkolt rokonságok,
eltávolodások gyermeke voltam. Már azt sem tudtam,
kitől származom. Tulajdonképpen ma sem tudom.
Tavasszal volt a születésnapom, de senki nem törődött
vele. A szülők megfeledkeztek róla, amíg távol éltem
tőlük, Adriana pedig nem tudta, mikor születtem. Ha
beavatom, a maga módján megünnepel, szökdécselt
volna, és tizennégyszer meghúzza a fülemet. De titokban
tartottam, csak magamat köszöntöttem fel, mihelyt
elütötte az éjfélt az óra. Délután kimentem a főtérre, és
vettem egy krémest a falu egyetlen cukrászdájában.
Tortagyertyát is kértem. A nő furcsán nézett rám, és nem
kellett kifizetnem, így mégis kaptam legalább egy
ajándékot.
A garázsban rögtön megtaláltam a gyufát, tudtam, hol
van. Bezárkóztam, és a szellőzőnyíláson beszivárgó gyér
fényben kivettem a süteményt a zacskóból, majd a
papírtálcával együtt letettem egy régi kredenc poros
lapjára. A közepébe szúrtam a gyertyát, és
meggyújtottam a kanócot. A majdnem fekete
félhomályban nem volt mihez viszonyítani, úgyhogy akár
valódi, normális méretű tortának is hihettem a krémest.
Bámultam a pislákoló lángot, talán a leheletemtől
reszketett. Konkrétan semmire sem gondoltam, de a
szorongáson túl volt bennem valami fénylő erő, olyan,
akár az a pici tűz. A megolvadt viasz kezdett végigfolyni a
gyertyán, le a porcukorra. Akkor magányos taps
kíséretében nagyot fújtam rá, és halkan szülinapi dalt
dúdoltam a sötétben. A krémes friss volt, ropogós
tésztájú, az utolsó morzsát is eltüntettem. Aztán
felmentem a lakásba.
Este jött egy férfi, aki meghívott minket, hogy másnap,
vasárnap menjünk ki hozzájuk vidékre. Kicsit későre járt
már, leült apánkkal a konyhaasztalhoz. Olyan volt, mint
egy kalóz, fekete kendő takarta a jobb szemét, a kendőt
zsinór tartotta, amely körbefutott majdnem teljesen
kopasz fején, csak néhány göndör, szürkés hajtincs nőtt a
tarkóján. Szája sarkában kialudt szivarcsonkot
egyensúlyozott, a vége megfeketedett a többszöri
rágyújtástól. Egy pillanatra sem vette ki a szájából, ezért
ferde állkapoccsal beszélt. Kíváncsivá tett, de egy kicsit
meg is ijesztett a külseje.
− A feleséged már biztosan lefeküdt − hallottam a
hangját. − Nem csodálom, hogy még mindig nem tért
magához a szerencsétlenségből. Meglátod, jót tesz majd
neki a friss levegő, meg aztán Carmela mama is látni
akarja, folyton az ő kis komaasszonyát emlegeti. Ezt
küldte neki, a matrac alá kell tenni, oda, ahol a feje van.
 Nem sokat láttam a tárgyból, szövetdarabnak tűnt,
amibe beletekertek valamit. Apánk zsebre vágta, aztán
felállt, hogy elővegyen egy üveg bort, Adriana meg én
nem értük fel a szekrényt, ahol tartották.
− Hát te kinek a lánya vagy? − vetette oda nekem
foghegyről a kalóz, amikor észrevette, hogy új lány van a
házban.
− Ő a nővérem − szólt közbe azonnal Adriana. − Ezek
odaadták egy rokonnak, még csöppség korában. De mink
visszaszereztük.
− Erről már hallottam. Akkor holnap reggel te is jössz,
mert minálunk megvan minden, ami kell − biztatott a
kalóz, miközben egyetlen szemével méregetett.
Adriana a felső ágyról azután elmesélte a bekötött
szemű férfi történetét. Távoli rokonunk, egy tanyán él.
Gyerekkorában belecsapódott a jobb szemébe egy kavics,
amit egy kanyarodó traktor lánctalpa vert fel, és
megvakította. A szivarcsutka miatt, ami folyton ott lóg a
szájában, mindenki Félszivarnak hívja, de csak a háta
mögött.
− És mi az igazi neve? − kérdeztem.
− Elfelejtettem, de vidéken úgyis minden férfit
bácsizni kell, akkor is, ha nem rokon, ott így szokás.
− Mit hozott neki? − intettem a szülők hálószobája
felé.
− Mit tudom én, tán valami talizmánt. A nagyanyja
vén, mint az országút, és híres javasasszony. Sokan
járnak hozzá tanácsért meg gyógyszerért. Mikor
szamárköhögésem volt, küldött nekem egy szirupot,
pocsék íze volt, mindig kiköptem. Bélférgesség ellen meg
féregmagot ad, úristen, hogy az milyen keserű!
Csak évekkel később tudtam meg, hogy az Adriana
által emlegetett féregmag a fekete üröm, amelynek
gyógyhatását jól ismerte a tanyasi füvesasszony.
 Másnap reggel indultunk el a kissé rendetlenkedő
autóval. A fiúk nem jöttek, azt mondták, a tanyán mindig
akad valami tennivaló, és nekik semmi kedvük hozzá,
hogy munkára fogják őket. Adriana nem szokott rosszul
lenni a kocsiban, de most hányingerre kezdett
panaszkodni, mihelyt kiértünk a faluból, talán az utolsó
pillanatban lehajtott tej miatt. Épp időben álltunk meg a
kotrógép utáni kanyarban.
Annak a mezőnek a szélén adta ki magából a reggelit,
amelyik beitta Vincenzo vérét. Ott volt a kerítés, amely
megállította a bátyánkat.
A húgom mellett álltam, amíg hányt, az anya nem
szállt ki, felhúzta az ablakot, arcát a kezébe temette, és
elfordult. Rázkódott a válla, ebből láttam, hogy sír.
 26

A tanyán a virágzó akácfák illata és egy

többgenerációs, népes család fogadott minket. Mind kint
voltak a földeken, különféle munkákba merülve.
Félszivar sarlót fent, ütemesen csapkodta a szerszám élét
egy nagy kalapáccsal. Úgy látszik, említést tett rólam,
mert senki sem csodálkozott, hogy ott vagyok, csak
kíváncsian méregettek, főleg a gyerekek. Két fiú éppen a
legelőre terelte a birkanyájat, kiáltozva, füttyszóval
hajtották a jószágot, aztán megálltak, hogy üdvözöljenek
minket. Az asszony otthagyta a vödröt a tyúkoknak szánt
búzával, és bement a házba, hogy megkínáljon minket
valamivel. A férfiak ánizspálinkát ittak, nekünk, nőknek
meg a kicsiknek az előző évi meggyszörpből készített
üdítőt.
− Majd visztek belőle pár üveggel − mondta, aztán
halkabban hozzátette, anyánk felé fordulva: − Carmela
mama már vár, tudod, hol találod.
Gyengéden elvette a karjából Giuseppét, és az állával a
ház mellett álló ősöreg tölgyfa felé bökött. Követtem az
anyát, bár nem értettem a dolgot. Pár lépésre voltunk,
amikor megláttam őt, és azonnal megtorpantam. Magas
széken ült, a támláját kezdetleges berakások díszítették,
olyan volt, mint egy rusztikus, szabadtéri trónus. Elöl
gombos köpenyt viselt, a színe akár a rávetülő árnyéké.
Csak álltam és néztem, egészen elbűvölt ez a mesébe illő
jelenség. Száz nyár napsütése aszalta a bőrét, amely
beleolvadt a mögötte lévő fa kérgébe, egyformán
mozdulatlanok voltak, egyformán repedezettek. Az én
szememben mindketten örökkévalónak tűntek, az
öregasszony is, a tölgyfa is.
Később elmondták, hogy egyszer már halálán volt, és
ott is maradt jó néhány napig, de nem bírta a magányt,
és visszatért.
 − Carmela néni… − szólította meg a keresztlánya, és
máris elcsuklott a hangja.
− Tudok ám mindenrül, a lyányom elmondta, mi van
veled − és alig észrevehető karmozdulattal jelezte, hogy
húzódjon közelebb. Valahányszor megmoccant,
megcsikordultak, megreccsentek, megfeszültek
berozsdásodott ízületei.
Az anya könnyek között térdelt le elé, és az ölébe
hajtotta a fejét. A széles, vénséges vén tenyér azonnal
rásimult.
− Arra a kórságra, ami téged gyötör, én sem tudok
orvosságot − vallotta be minden bűntudat nélkül. Egy
pillanatra felemelte a kezét, megnézte a maga
tehetetlenségében, aztán visszaengedte, hogy legalább
annyit adjon, amennyit adhat: egy érdes simogatást.
− Jó napot kívánok − szólaltam meg udvariasan.
Az asszony alaposan megnézett magának, de nem
láttam a szemét, mert szinte teljesen eltakarta lecsüngő
szemhéja, csupán két keskeny résen át fürkészte
mindazt, amit még látni akart a világból. Egy kislány
érkezett futva, a kezében frissen szedett gyógyfüvek
csokra.
− Ezek jók? − kérdezte kifulladva.
− Van-é rajtuk gyöngyharmat?
Igen, harmatcseppek vannak rajtuk. Akkor jók. A
dédunoka betette őket egy pohárba, egy alacsony
asztalra, amely szintén ott állt a tölgyfa árnyékában, de
eddig észre sem vettem. Az asztalon üvegek és tégelyek
voltak, a legkülönfélébb színű és varázserejű, furcsa
kotyvalékokkal és pépekkel. Továbbá egy olajtartó és egy
vízzel teli tányér szemmel verés ellen. Egy kiskés,
amelyet a javasasszony végighúzott a beteg testrészek
fölött, de nem nyomta rá a bőrre.
Ebben a pillanatban behajtott egy autó, ketten szálltak
ki belőle, tanácsot és gyógyszert akartak kérni Carmela
nénitől.
Az anya felállt. Az öregasszony beszélni kezdett hozzá:
− Te gonosz csillagzat alatt gyüttél a világra, de ez a
lyány megcsinálja majd a szerencséjét − mondta, és
felém intett a mutatóujjával.
Aztán hosszú órákon át fogadta az ügyfeleit, akiknek
időnként még sorba is kellett állniuk. Azért jönnek most,
mert fogyó hold van, és ilyenkor minden baj könnyebben
leküzdhető, magyarázta Félszivar felesége.
A fiúknak nem volt igazuk, nem fogtak munkára
minket, csak lóbabot kellett szednünk, amit aztán
megettünk ebédre. Elláttak mindnyájunkat kosarakkal,
és nekiindultunk, Giuseppe ott maradt egy kislánnyal,
aki valósággal imádta. Madarak lármája kísért, fecskék
repkedtek nyílsebesen a fejünk fölött. Rovarokat vittek a
fiókáiknak, akik az istálló gerendáihoz tapasztott
fészkekben vártak rájuk. Megkerültük az árpaföldet,
elmentünk az éretlen, szőrös kalászok mellett. Menet
közben végigsimítottam a tűző naptól elernyedt
fűszálakon, a hosszú tél után elkábított a fény. A
konyhakertben párhuzamosan húzódtak az egyenes
ágyások, a mélyedésekben salátafejek szabályos
egymásutánban. Aztán a paradicsomnak fenntartott rész,
benne a még zsenge, törékeny növénykék.

Odaértünk a lóbabhoz. Olyan ügyetlenül téptem le az

első hüvelyt, hogy a vékony szár a földig hajolt.
Szégyenkezve néztem.
− Gyere ide, megmutatom, hogyan kell − szólalt meg
az anya. − Az egyik kezeddel megfogod itt fönt, a
csúcsánál, a másikkal meg letéped a babot.
Ott maradtam mellette, közös kosárba dobáltuk a
termést. A többiek kicsit messzebb voltak.
 − Kóstold meg, finom − mondta, és telerakta a
markomat babszemmel. Zöldízük volt, hajnali nedv íze,
szinte sajnálta az ember szétroppantani a fogával ezeket
a kis teremtményeket.

Folytattuk a babszedést. A levelek között itt-ott fehéres

habcsomók tűntek fel. A kakukk köpete, magyarázta az
anya, néha Carmela néni is felhasználja a főzeteihez.
Csak nemrég olvastam valahol véletlenül, hogy a tajtékos
kabóca lárvája termeli, úgyhogy szertefoszlott a legenda.
− Itt minden olyan gondozott és rendes − sóhajtottam
fel. − Bárcsak az életem is olyan lenne, mint ez a kert −
csúszott ki a számon.
Lehet, hogy a hely kedvezett a bizalmas
vallomásoknak, vagy a javasasszony jelenléte.
Az anya nem felelt, de figyelt.
− Hány éves voltam, amikor a rokonodnak adtál? −
kérdeztem halkan, minden dühtől mentes fáradtsággal.
− Hat hónapos voltál, akkor választottalak el. Adalgisa
egyszer eljött, hogy megnézzen, aztán hétről hétre
betoppant, és folyton el akart vinni magával.
− De miért?
− Évek óta akartak gyereket, de nem jött össze.
A többiek tőlünk pár lépésre szedték és ették a babot,
időnként elhatolt hozzánk Adriana csengő hangja, amit
nevetés követett.
Anyám eleinte nemet mondott Adalgisának, de aztán
ötödszörre is terhes lett, és apám elvesztette az állását.
Egy éjszaka, a szobájukba zárkózva megtárgyalták a
dolgot, miközben én az egészről mit sem tudva feküdtem
a kiságyban, és a bátyáim is aludtak a szobájukban. Végül
engedtek a kérésnek.
 A rokon kifejezetten engem akart, az apró kislányt,
más gyereket nem tudott volna megszeretni. Akkor vett
magához, amikor még nem fogtam fel, mi történik velem.
− Semmit se vitt el tőlünk, ami a tiéd volt, mindenből
újat vett. Megtartottam a holmidat a picinek, aki a
hasamban volt, de úgy három hét múlva elvetéltem.
Vérezni kezdtem, majdnem belehaltam.
− Nem tudtál volna eljönni értem, hogy visszahozz? −
kérdeztem erőtlenül.
− Adalgisa nem adott volna vissza, már úgy kezdett
nevelni, ahogy jónak tartotta.
Leültem a földre, a térdemre támasztottam az állam.
Égett a szemem a nehezen visszatartott könnyektől. Ő
állva maradt, a teli kosarat a karjára fűzte. Dél körül
járhatott az idő, némán verejtékezett. Nem tudta
megtenni azt az egyetlen lépést, ami elválasztott minket a
vigasztalástól.
Átkiabáltak a földekről, hogy menjünk ebédelni.
Elhagytuk a konyhakertet, mindannyian ugyanott
mentünk ki az ágyások közti ösvényre. Most, hogy elmúlt
a letaposás veszélye, a növények ismét közelebb
húzódtak egymáshoz.
− Hát ti meg mért vágtok ilyen komoly képet? −
kérdezte Adriana jókedvűen.
A tornácon hosszú terített asztal várt minket. Langyos
kenyér, amit olajjal és nyers lóbabbal ettünk; főtt lóbab
újhagymával, kerek juhsajtok, a tavaly levágott disznó
sonkája. A szélcsendes helyen felállított grillsütőn már
készült a sült hús. Apám Félszivarral beszélgetett, tavaly
szüretelt bort ittak, magasztalták az erejét, a színét.
Talán sosem láttam őt így nevetni, csak ekkor vettem
észre, hogy jó néhány foga hiányzik.
Az öregasszony nem mozdult a tölgyfa árnyékából,
valamit odavittek neki, de már nagyon keveset evett, húst
egyáltalán nem. A hosszú ebéd alatt megállás nélkül
fogadta látogatóit, kenőcsökkel és ősi, megfejthetetlen
szavakkal kezelte őket.
Százkilenc évesen érte a halál, akkor is a szokott helyén
ült. Utolsó lehelete úgy csapott fel, mint egy lángcsóva,
azon nyomban elszáradt tőle a fa lombja, minden egyes
levele. Ezért vették észre szinte azonnal, hogy eltávozott.
Három nappal a temetés után, az éjszaka közepén a
hatalmas fatörzs akkorát reccsent, hogy az egész tanya
felébredt, azután kidőlt. De jófelé dőlt, nem zuhant rá a
házra. Hosszú évekre elegendő tűzifát adott Félszivar
családjának. Talán még most is azzal fűtenek be télen.
 27

A téren játszottunk, dél körül járhatott az idő. Ernesto

fia szaladt oda hozzánk, szólt, hogy délután négykor
valaki telefonon fog keresni a kocsmában. Nem ő beszélt
az illetővel, és nem is tudta, ki az. Azonnal elképzeltem az
illetőt, és ebédre már nem is kívántam a zöldbabos
krumplit.

Aznap reggel anyámmal mentem be az iskolába, hogy

átvegyem az oklevelemet. Anyám feketébe öltözött, mint
Vincenzo halála óta mindig, formáját vesztett szoknyát
vett fel, és a sok mosástól kifakult blúzt. Megnéztem a
faliújságra kifüggesztett vizsgaeredményeket,
felolvastam a nevem mellett álló kitűnő-t, de egyáltalán
nem hatott rá. Azt hitte, hogy nekem ez könnyen megy,
fogalma sem volt róla, mennyit szenvedtem a
latinvizsgán azzal a két auttal, amelyek olyan messze
kerültek egymástól, hogy egyszerűen nem fogtam fel a
mondat jelentését, pedig nyilvánvaló volt. A második
órában a tanárnő elsétált mellettem, és a szája kétszer is
némán formázta a „vagy” szót, mire a fordítás
összegubancolódott fonala varázsütésre kisimult.
Mielőtt beléptünk volna a terembe, ahol sor került az
oklevelek kiosztására, megéreztem, hogy anyám keze
végigsimít a hátamon, és határozottan megáll a
lapockámon. Behúztam a fejem, mint egy ijedős kutya,
amelyik hosszú elhagyatottság után megörül az első
simogatásnak. De a következő pillanatban elrántottam
magam, és kissé arrébb léptem. Szégyelltem őt, a
repedezett ujjait, a kifakult gyászruháját, a
műveletlenségét, amely csak úgy áradt minden szavából.
Később is mindig szégyelltem a beszédét, a tájszólást,
amely azonnal nevetségessé vált, mihelyt megpróbált
szabadulni tőle.

A telefonfülke Ernesto kocsmája mögött volt, a napon.

Erőteljesen érződött benne az ócska lőre állott szaga, és
tompán behallatszott az öregek beszélgetése, akik még
ilyenkor, a nagy hőségben is ezt a lőrét itták. Korán
érkeztem, a telefonhívást egy régi ülőkén ülve vártam,
amely minden mozdulatomtól megingott. Mihelyt
megszólalt a telefon, talpra ugrottam, Ernesto odabent
felvette, aztán átkapcsolta hozzám a hívást. Féltem kézbe
venni a telefonkagylót, és újra meghallani a hangját,
ennyi idő után. Becsuktam a fülke ajtaját, de rögtön ki is
nyitottam újra, nem kaptam levegőt. Vártam még egy
kicsit, de közben arra gondoltam, hogy sietnem kell, mert
különben még leteszi, talán örökre. Azt mondtam,
„halló”, és beleszuszogtam a kézibeszélő réseibe.
Arra számítottam, hogy elérzékenyül majd, de nem így
történt. Üdvözölte a fülemet, és megkérdezte tőle, hogy
vagyok, épp csak árnyalatnyi bizonytalanság volt a
hangjában.
− És te hogy vagy?
− Jól, hála istennek. De inkább mesélj magadról.
Hamar megtörte a csöndet, amely a kérését követte.
− Tudom, hogy te voltál a legjobb tanuló az iskolában,
nem is vártam mást.
Meglepő volt, milyen jól tudott informálódni a
távolból. Alig néhány óra telt el azóta, hogy Periili
tanárnő a rövid oklevélátadási ceremónia után bent
tartotta anyámat a teremben.
− A maga lánya volt a legjobb, igazi tehetsége van a
tanuláshoz. Nem szabad eltékozolniuk ezt a tehetséget,
már beszéltünk róla, emlékszik? − kérdezte, miközben le
nem vette róla a szemét. − Itt van három városi
gimnázium neve, gondolkozzanak, aztán tudassák velem,
melyikbe akarják beíratni. És szeretném folyamatosan
figyelemmel kísérni az iskolai előmenetelét, ha nem
bánják − fejezte be, és átnyújtott anyámnak egy
papírlapot.
Nekem pedig könyveket hozott a táskájában nyári
olvasmánynak. Végül a két keze közé fogta az arcom,
mint valami értékes kincset, és homlokon csókolt. Az
egyik gyűrűje beleakadt a hajamba, és amikor sikerült
kiszabadítanom, egy hajszál ott maradt a brazíliai
ametisztkő körül. Nem szóltam neki, így legalább egy
aprócska részem még vele maradt egy ideig.
Az ajtóhoz érve anyámnak eszébe jutott valami, és
visszafordult.
− Iskolába nem jártam, de azért hülye nem vagyok ám,
tanárnő kérem. Magamtól is rájöttem, hogy vág az esze
ennek a lánynak. − Miközben beszélt, megérintette a
fejemet. − Meglátjuk, mire jutunk, de folytatja a tanulást.
A telefonban egy kicsit más volt a hang, mint legutóbb,
teljesebbnek és gömbölyűbbnek éreztem, még úgy is,
hogy sok-sok kilométernyi kábelen keresztül jutott el
hozzám. Nem tűnt szomorúnak, és betegnek sem. Egy
pillanatra azt hittem, hogy meggyógyult, és készen áll rá,
hogy visszafogadjon, talán emiatt hívott? Meglepő
módon a szorongás pengéje fúródott a torkomba, amikor
felsejlett előttem ez a számomra legkívánatosabbnak
tűnő lehetőség. Már nem tudtam, mit kívánjak. De csak
egyetlen pillanatra zavarodtam össze, ezalatt ő
nyugodtan folytatta.
− Anyád talán már említette, hogy egy jó gimnáziumba
akarunk küldeni, igazán megérdemled.
Dermedten hallgattam ezt a megnevezést, amely
akaratlanul csúszott ki a száján, mintha ő már nem lenne
az anyám, csak egy öreg, jómódú nagynéni, aki hajlandó
finanszírozni a jövőmet.
 − Akkor hazamehetek? Itt a faluban nincs gimnázium
− próbálkoztam rövid szünet után.
− Igazából arra gondoltam, hogy az Orsolya-rendi
apácáknál helyezlek el, igazán kiváló a lánykollégiumuk.
A költségeket én állom.
− A kollégiumot felejtsd el. Akkor inkább abbahagyom
a tanulást − jelentettem ki határozottan.
− Akkor keresünk valami más megoldást, esetleg
beadunk kosztos diáknak egy megbízható családhoz.
− De miért nem mehetek haza hozzátok? Mit követtem
el? − kérdeztem szinte kiáltva.
− Semmit, most nem tudom elmagyarázni. De
ragaszkodom hozzá, hogy folytasd a tanulmányaidat.
Egy fiú jött oda a telefonfülkéhez, és türelmetlenül
járkált fel-alá. A függőleges fogantyút megrántva gyorsan
magamra csuktam az ajtót.
− És ha Patrizia szülei befogadnának? − mondtam
kihívóan.
− Szerintem nem a megfelelő család. De ne aggódj, van
időnk, hogy mindent elrendezzünk.
Zaj hallatszott a háttérből, mintha egy széket toltak
volna arrébb. Azután egy férfihang mondott valamit. De
nem esküdtem volna meg rá, időnként mindenféle hang
szűrődött be a vonalba.
− Ki van ott veled? Apa? − kérdeztem. Egész testemen
folyt az izzadság. A fiú megkocogtatta a téglalap alakú
üvegtáblát, aztán a mutatóujjával megütögette a
karóráját.
− Nem, csak a tévé − felelte anyám. − Igaz is, arra
gondoltam, hogy veszek neked egyet, úgy tudom, hogy
nincs tévétek.
− Elhozzátok?
− Nem lehet, majd elküldöm.
 − Akkor tartsd meg a pénzed, nem kell. Úgyis
eldöntöttétek, hogy szeptemberben elmegyek innen,
nem? Nyáron meg mindig kint vagyunk az utcán, nem
nézünk tévét.
Azt reméltem, hogy sikerül provokálnom, de nem
reagált. Ekkor már türelmetlen volt, még türelmetlenebb,
mint a fiú, aki dühösen fújtatva masírozott fel-alá a fülke
előtt. Megint megszólalt a férfi a háttérben, de nem
értettem, mit mond. Aztán valami furcsa hang. Anyám
azt mondta, újra hív majd, és találkozunk is. Sietősen
elköszönt, és letette, meg sem várta, hogy elbúcsúzzam
tőle. Ott álltam, kezemben az össze izzadt
telefonkagylóval, amelyből szaggatott tu-tú hallatszott, a
fejem lángolt a dühtől. Azonnal elhatároztam, hogy soha
többé nem találkozom vele, és nem hívom többé
anyának, magamban is Adalgisaként fogom emlegetni,
ezen a jeges hangzású néven. Most már igazán
elvesztettem, és néhány órára azt is elhittem, hogy képes
leszek elfelejteni őt.
− Á, már látom, te vagy az, a visszaadott lány −
mondta a fiú, amikor kijöttem. Rám nézett, és a földre
köpött.
− Telefonálj csak nyugodtan, addig megkeresem a
bátyáimat. Szétverik a fejedet − fenyegettem meg
összeszorított foggal vicsorogva.

Késő délután Giuseppét fésülgettem az ujjaimmal, ő

pedig mozdulatlanul, csöndben ült az ágyamon, élvezte a
dolgot. Ki tudja, milyen erőfeszítésébe került
Adalgisának, gondoltam, hogy ne sírja el magát, amikor
egy év után újra hallotta a hangom. Vagy talán pár
pillanatra le is kellett takarnia a mikrofont a kezével,
ismertem ezt a mozdulatát. Ha még mindig nem
fogadhat vissza, annak biztosan súlyos oka van, amit
egyelőre nem magyarázhat el, így mondta. Végül is az
olyan fiatal lányok, mint én, nem mindent értenek meg.
De továbbra is biztos voltam benne, hogy egy napon
hazamegyek, még ha nem beszélt is róla soha senki.
Meglepetés lesz, de ezúttal kellemes meglepetés.
Mindig rám gondol, aggódik a jövőm miatt. Majd
találkozunk. Mi mást akarhatok? Hálátlanul viselkedtem
vele, és most nem tudom, hogyan kérhetnék bocsánatot.
Néhány könnycseppem Giuseppe arcára pottyant,
kinyitotta a szemét.
A tévét is megbántam. Megvigasztalná Adrianát,
amikor elmegyek a felső iskolába, ahogy ő szokta
emlegetni. Egyszer kapott egy használt készüléket a
család, de hamar elromlott, és nem tudták megjavíttatni,
újra meg nem futotta. A garázsban landolt, nem sokkal
az érkezésem előtt. Azon a télen a Sandokan összes
részét a földszinten néztük meg, az özvegyasszony
kanapéján ülve. Vele együtt sirattuk Mariannát,
miközben pirított csicseriborsót ropogtattunk. Labuan
gyöngyszeme nagy szerelmünk, a maláji tigris erős
karjában lehelte ki a lelkét. De Sandokan kijelentette,
hogy az ő szívét többé egyetlen nő sem nyerheti el.
Felhorgadó büszkeségemben megfosztottam Adrianát
attól a szórakozástól, amellyel kitölthette volna
távollétem idejét. Kissé szégyenkezve morfondíroztam
ezen.
Az a júniusi nap, amikor két anyám között őrlődtem.
Néha még ma is eszembe jut a pillanat, amikor első
anyám az iskolában megérintette a vállamat. Ma is azt
kérdezem magamtól, miért tette, hiszen oly
szűkmarkúan mérte a simogatást.
 28

Valamivel több mint egy év telt el, addigi életem

leghosszabb éve, a jövőmet leginkább meghatározó év.
Olyan fiatal voltam, és olyan erősen sodort az ár, hogy a
folyót, amelybe belelöktek, nem is láttam.
Most egy másik lépcsőn lépkedtem fel ugyanazzal a
bőrönddel a kezemben, meg az összedobált cipőkkel teli
táskával. Apám parkolóhelyet keresve keringett, nem
szokott a városban vezetni, már előre mentegetőzött az
amúgy némaságban eltöltött út során. A
kereszteződéseknél annyit hezitált, hogy többször is
rádudáltak. Én nem tudtam segíteni neki, túlságosan
megviselt, hogy el kellett jönnöm. Megálltam egy
pillanatra, fél lábbal kint, fél lábbal bent, hogy még egy
pillantást vessek Giuseppére, aki bőgve nyújtogatta felém
a kezét anyánk karjában. Menj már, mondta ő,
túlharsogva az ordítást, így váltunk el. Adriana nem akart
elbúcsúzni tőlem, haragudott, amiért megszegtem a
fogadalmunkat, hogy sosem hagyjuk el egymást. Elbújt a
garázsban.
Valahogy megtaláltuk a címet, amelyet felírtam. A ház
pár kilométerre volt a strandtól, és mindössze néhány
utcára a gimnáziumtól, ahová járni fogok. Miután
kiszálltam a kocsiból, jól megnéztem a komor, zömök,
mogyoróbarnára festett épületet. Éppen a város másik
végén volt, mint az a ház, ahol egy évvel azelőttig laktam.
A harmadik emeleten résnyire nyitott ajtó várt.
Megálltam egy pillanatra, hogy lecsillapítsam a
lélegzetem és a szívem. Már épp kopogtam volna, amikor
lassan kinyílt az ajtó egyik szárnya, és egy hatalmas
termetű lány jelent meg előttem. Legalábbis hozzám
képest. Hangos, szívélyes „sziá”-val üdvözölt, amely
máris bizalmas viszonyról árulkodott. Elbűvölő hangja
volt, apró csengettyűk csilingeltek benne, amelyek csak a
szavak elhangzása után pár pillanattal hallgattak el.
 − Gyere be, anyám mindjárt itt lesz − mondta, és
elvette a csomagjaimat.
Követtem a közös szobánkba. A nekem szánt ágyon két
cipősdoboz és az új ruhák, amelyekben majd iskolába
járok. Szép rendben sorakoztak az ágyon, mint a
menyasszonynak szánt ajándékok az esküvő előtti napon.
Sandra megmutatta a könyvespolcot, a tankönyveim egy
teljes polcot foglaltak el, a füzeteim az íróasztalon vártak,
egy számológéppel együtt. Adalgisa nemrég járt itt, és
nagyvonalú volt, mint mindig.
− A nagynénéd hozta neked ezt a sok holmit −
erősítette meg Sandra.
Csodálkozva nézett rám nagy, barna szemével, talán
mert nem fogadtam elég lelkesen az ajándékokat,
amelyek vártak rám. Láthatta, hogy szükségem van
rájuk, a rajtam lévő ruhák elég ócskák voltak. De torkig
voltam a jótékonykodással.
Titokban én is tetőtől talpig végigmértem Sandrát.
Tekintélyes súlya ellenére fiatalabbnak látszott tizenhét
évesnél, mert a bőre tiszta volt, mint egy kislánynak, az
arca akár egy túlsúlyos angyalé.
Az anyja apámmal együtt érkezett, a lépcsőházban
találkoztak. Apám elfelejtette a család nevét, és emeletről
emeletre bolyongott a házban, mindenhová becsöngetett.
Bice asszony kimentette szorult helyzetéből, és magával
rángatta, miközben a távoli szülőföldjéről hozott erős
toszkán akcentussal beszélt hozzá. Bevitt minket a
konyhába, és frissen sült mandulás keksszel kínált,
apámnak egy pohár édes bort is töltött, hogy legyen mibe
mártogatnia a süteményt.
− Ezt Firenzében szoktam venni, mikor meglátogatom
a másik lányomat. Ugye milyen finom? − és várta a
véleményt a kóstolás után. Aztán felém fordult, jól
megnézett magának, amint udvariasan majszoltam a
süteményt. − Nagyon cingár vagy, nézz csak ránk! −
Önmagára meg a lányára mutatott, és dús keble csak úgy
rázkódott a nevetéstől. Előreugró állkapcsával, kissé
kiálló alsó szemfogaival egy jókedvű buldogra
hasonlított.
Bice asszony első pillantásra ráérzett, hogy nem
ennivalóban szenvedek hiányt, ebben biztos vagyok. Az
együtt töltött évek során nem akart a pótanyám lenni,
beérte azzal, hogy szeretettel táplált, értékelte, hogy
szorgalmasan tanulok, és kitalálta a vacsora utáni
kamillatea rituáléját, hogy jobban aludjak. Ez már így is
jóval több volt, mint ami elvárható lett volna tőle.
Reggelente ő jött be a szobába, hogy felébresszen, de
én már nyitott szemmel vártam rá, gyakran könyvvel a
kezemben.
− Nézd azt a naplopót − intett a nagydarab lány felé,
aki nyugodtan aludt az ágyában.
Cinkosán összemosolyogtunk, aztán szólongatni
kezdte Sandrát.
Még ma is hálás vagyok neki, de érettségi után nem
látogattam meg többé. Nem járok vissza azokhoz, akiket
elhagytam.
Azon a délutánon, mielőtt apám elment volna,
megnéztem, nem találok-e valamit az ágyra fektetett
ruhák között, ami jó lenne Adrianának. Túl nagyok
voltak rá, kivéve egy sapkát meg egy sálat. Ne légy dühös
rám, szombaton, mihelyt vége a tanításnak, rögtön
indulok, várj háromkor a főtéren, írtam egy cédulára. Az
egészet apám kezébe nyomtam, hogy adja át neki.
− Ha kell, csak keverj le neki egy pofont, bánj vele úgy,
mintha a saját lányod volna − tanácsolta apám Bice
asszonynak az ajtó felé indulva. Nem tudta magázni. A
maga faragatlan módján arra kérte, hogy szeressen úgy,
mint egy anya, ma legalábbis már így gondolom.
−Aztán vigyázzál, mikor szombaton hazajössz, mert a
városból nem csak egy busz indul. Nézzed meg jól,
melyikre szállsz föl − mondta nekem, aztán megint a
háziasszony felé fordult: − Tán jobb lesz, ha elkíséred a
megállóba, legalábbis először. És az iskolába is, ha
megkérhetlek, mert egyedül nem talál oda.
Úgy beszélt, mintha az övé volnék. Pedig azelőtt sosem
érdekelte, mi van velem, mint ahogy az sem, mi van a
többi gyerekével. Vagy talán csak nem vettem észre.
Elérzékenyültem, lehajtottam a fejem.
− Húzd ki magad, mert még púpod nő.
A jobbító szándékú ütés erőteljes volt. Ott álltam,
apám nehéz tenyerének nyomával a hátamon.
Sandrának egy idő után feltűnt, milyen elveszett
vagyok.
− Segítek kipakolni − ajánlotta fel.
− Megengeded, hogy kitegyek valamit a falra? −
kérdeztem.
− Persze, itt a rajzszög.
A húgom rajza volt az, egy esős napon készítette, amely véget vetett a
nyárnak. A papíron mi ketten álltunk kézen fogva egy virágos réten. Szabad
kezemben könyv, a borítóra az volt írva: TÖRTÉNELEM, a húgom kezében
szendvics. Kilógott belőle a mortadella, meg lehetett ismerni a rózsaszín hús
fehér zsírfoltjairól. A ceruza egy másik különbséget is megragadott: Adriana
mosolygott a fogacskáival, én nem. Mindig is zseni volt ez a lány.

Felszögeztem a lapot az íróasztal mögötti falra, mellé

erősítettem egy zsebkendőt, amellyel a fejét szokta óvni a
naptól, ezt is a tudtán kívül hoztam el, idén már úgysem
lesz rá szüksége. Párszor láttam, ahogy gyors
mozdulatokkal megcsomózta a tarkóján, például amikor
lóbabot szedtünk.
− Izzadok ettől a vacaktól, de ha nem veszem fel,
elered az orrom vére − mondta ilyenkor.

Mialatt a textilnégyzet sarkait szögeztem ki, megcsapta

az orromat Adriana hajának illata, és az elkeseredésem
csillapodott egy kicsit, mint a láz. Kifakult geometrikus
motívumaival minden éjszaka ott volt előttem a
zsebkendő. Házikók, stilizált fácskák, kosarak lüktettek a
sötétben, mint a szemem által előidézett, foszforeszkáló
figurák. Akkor a húgomra gondoltam, és a fogadalomra,
amit megszegettnek hitt. Egy napon majd
kiengesztelődik, ha valahogy el tudom hozni magammal.
Már felmértem a szobát, beférne még egy ágy, és talán
Sandra, az anyja meg az apja − akit időközben szintén
megismertem − se bánná, ha még egy lakójuk lenne.
Nevetnének Adriana villámgyors bemondásain,
meglepné őket túlságosan is felnőttes gondolkodása.
Máris úgy éreztem, hogy kárpótolnom kell azokért az
előnyökért, amelyekben csak én részesültem, ő nem.
Pedig kettőnk közül biztosan nem én vagyok az
életrevalóbb.
Ki tudja, mi éri a távollétemben. Éjszakáimat
benépesítette a sok szörnyűség, ami lesújthat rá, végül is
egy testvért már elveszítettünk, és talán az a ház vonzza a
szerencsétlenségeket. Az első időkben őrá gondoltam, ha
nem tudtam aludni, de később is mindig találtam
valamit, amin eléggé aggódhattam ahhoz, hogy
elkerüljön az álom. Ma is keresem a megoldást, új
matracot veszek, új gyógyszert próbálok ki, ami most
jelent meg a piacon, újonnan kitalált relaxációs módszert
alkalmazok. De már tudom, hogy úgysem vagyok képes
álomba merülni, legfeljebb rövid időre. A párnán minden
este ugyanaz a kísértetekből, homályos rémületekből
összegabalyodott csomó várt.
 29

Azt a lakást, azt a családot is megszoktam. Sandra

apját, a szelíd és szűkszavú Giorgio urat. Ő volt az
egyetlen sovány a családban, a felesége már nem is
próbálta felhizlalni. Az én súlyomat viszont sikerült
gyarapítania néhány kilóval, olyan volt, mint egy jó
boszorkány, aki nem akar megenni. Bőséges adagokat
tálalt elém, én pedig mindent eltüntettem, mert nem
mertem maradékot hagyni a tányéron.
Az első napon Bice asszony elkísért az iskolába, ahogy
apám kérte. Megjegyeztem a legrövidebb utat, félúton
egy erkélyen kanárik csiviteltek a kalitkájukban, minden
reggel üdvözöltek.
− Köszönöm, idáig elég lesz − mondtam neki, amikor
megláttuk a sárgás épületet és a hangoskodó,
csoportokba gyűlő fiatalokat, akik az iskola előtt várták,
hogy bemehessenek.
Egyedül indultam el a nyitott kapu felé. Torkomban az
újrakezdés izgalomból és félelemből gyúrt gombóca. Az
osztályomból egyetlen lányt ismertem, évekkel azelőtt
ugyanabba az uszodába jártunk. Nem vettem észre, mert
lesütöttem a szemem, ő szólított meg, és egymás mellé
ültünk. Nemrég költözött át a családjával ebbe a
városrészbe.
− És te hogyhogy ezt a gimit választottad? Nem az
északi partszakaszon laksz? − kérdezte később.
Válaszra nyitottam a számat, aztán becsuktam. Nem
tudtam, mit mondjak, az igazságot semmiképpen sem, és
abban a pillanatban egyetlen hihető hazugság sem sietett
a segítségemre.
− Hosszú történet − dünnyögtem végül, egy
másodperccel a megszabadító becsöngetés előtt. Majd
máskor elmesélem, időre van szükségem, hogy
felkészüljek a hazudozásra.
Így kezdődtek a szégyen évei. Nem bírtam szabadulni
tőle, olyan volt, mint valami letörölhetetlen bélyeg, vörös
anyajegy az arcon. Hihető mesét találtam ki, hogy
megmagyarázzam másoknak, a tanároknak, az
osztálytársaimnak, miért olyan szűk körű a család,
amelyet körülöttem látnak. Azt ismételgettem, hogy
csendőr apámat Rómába helyezték át, én pedig nem
akartam elhagyni a városunkat. Egy rokonnál lakom, és
hétvégenként meglátogatom a szüleimet a fővárosban. A
hazugság elfogadhatóbbnak tűnt, mint az igazság.
Egyik délután Lorella, a padtársnőm felhívott, hogy
kölcsönkérje a matekfüzetem.
− Majd én elviszem neked, hol is laksz pontosan? −
kérdeztem sietve.
− Nem kell, pont ott megyek el anyámmal az
utcátokban. Hányas szám?
Csapdába kerültem, kénytelen voltam megmondani a
házszámot és az emeletet. Szerencsére csak Bice asszony
volt otthon.
− Átjön egy osztálytársnőm. Ő úgy tudja, hogy maga a
nagynéném, rendben?
− Persze, csak ügyelj rá, hogy tegezz − és talán kissé
szánakozón rám kacsintott. Megértette, szükségtelen volt
magyarázkodnom. Ő akart ajtót nyitni Lorellának. −
Fáradj be, az unokahúgom már vár.
Ragaszkodott hozzá, hogy a buszmegállóba is
elkísérjen az első szombaton. Soha véget nem érő utazás
volt, féltem. Lehet, hogy a faluban már el is felejtettek.
Rövid volt az idő ahhoz, hogy kötődjünk egymáshoz, már
ha egyáltalán képesek lennénk rá.
Hétfőn képeslapot küldtem a húgomnak, és ráírtam,
hogy adja át üdvözletemet a többieknek. Idővel szokássá
vált, minden héten küldtem egyet, hogy emlékeztessem a
családot, létezem, és nemsokára találkozunk. Adrianának
és Giuseppének szívecskét rajzoltam, és odaírtam, hogy
„puszi”. A posta néha olyan lassú volt, hogy hamarabb
hazaértem, mint a képeslap.
Az első alkalommal pár kilométerre a céltól baleset miatt lezárták az utat,
és sokáig állt a busz. A húgom biztosan megunta a várakozást, már ha
egyáltalán ott volt a megbeszélt időpontban. Amikor a busz végre elhagyta
az ÜDVÖZÖLJÜK! táblát, azt éreztem, hogy már biztosan nincs kint a
téren, és egyedül még nehezebb lesz hazamenni. De mégis ott állt csípőre
tett kézzel, arcán az ismerős, csalódott grimasszal. Már majdnem négy óra
volt.

− Nehogy azt hidd, hogy órákig foglak itt várni. Van

énnekem más dolgom is − csattant fel.
Mulatságosan festett, az enyhe idő ellenére az a
gyapjúsapka volt rajta, amelyet apánkkal küldtem neki.
Adriana gesztusnyelvében ez azt jelentette,
megbocsátotta, hogy elhagytam. Szinte összemorzsoltuk
egymást az ölelésünkkel.
Talán csak mi ketten láttunk újbóli elválást abban,
hogy visszaköltöztem a városba. Otthon anyánk úgy
viselkedett, mintha csak öt perce mentem volna le a
kisboltba egy kiló sóért. De azért ott őrizgetett számomra
a kikapcsolt sütőben egy adagot az ebédről maradt
tésztából. Még meg is melegítette, amíg én a
fürdőszobában voltam. Nyilván kiszámította, hogy a
tanítás vége és a busz indulása között nem lesz időm
enni.
− Na, ez már megint itt van − üdvözölt Sergio sanda
pillantással.
Egy hét telt el, de semmi sem változott.

Decemberben, egy pénteki napon belázasodtam, és

szombaton Bice asszony hajthatatlan volt, kijelentette,
hogy nem enged el. Felhívtam Ernestót a kocsmában, és
megkértem, hogy szóljon a családomnak, azt mondta,
rendben, de ki tudja, értette-e egyáltalán, hallottam a
vendégek dühös kiáltozását, a törhetetlen poharak
csilingelését. Elsősorban azt akartam elkerülni, hogy
Adriana ott várjon a megállóban. Kiszámoltam, mennyi
idő van még hátra a téli szünetig, és aztán napról napra
araszoltam felé.
Amikor hazamentem, azt láttam, hogy Adriana
lefogyott, és mindenkire dühös. Engem is csak egy
biccentéssel üdvözölt, amikor megérkeztem a
táskámmal, aztán savanyú képpel rögtön lement az
özvegyasszonyhoz. Azt akarta, hogy valaki mástól tudjam
meg, mi történt.
− Mi baja van? − kérdeztem anyámtól, aki a
konyhaasztal előtt állt. Mellette a földön egy vödör, tele
hámozásra váró krumplival.
− Kinek, a húgicádnak? Elment az esze, nem hajlandó
enni. Csak a cukros tojássárgája kell neki, kora reggel, de
azt is csak akkor eszi meg, ha nem látja senki.
Megcsinálom neki, aztán kimegyek a szobából.
− És miért viselkedik így? − faggattam, miközben a
babos brokkolit eszegettem, amit félretett nekem. Vele
szemben ültem, a tányér előttem, a terítetlen asztalon.
− Nem akar itt élni ez a kis vadmacska. El akar menni
veled a városba − és hitetlenkedve lengette a kését. −
Van, hogy megmakacsolja magát, mint az öszvér, és nem
megy iskolába, még attól se fél, hogy az apja elveri.
A fejét csóválta, a földre ejtett egy spirál alakú
krumplihéjat.
− Ha ezt megettem, lemegyek érte − mondtam.
− Beszéljél a fejével, hátha terád hallgat. Apád aggódik,
attól fél, hogy ezt a lányt is elveszítjük. Mindennap egy
friss tojással jön haza, úgy hozza neki valaki, aki a
téglagyárban dolgozik, és állatokat tart.
Lementem a húgomhoz. A kanapén ült, és mihelyt
meglátott, felkapta az első, keze ügyébe eső magazint, és
úgy tett, mint aki belemerül az olvasásba. A
dohányzóasztalon keksszel megrakott tálca, de úgy
láttam, egy sem hiányzik róla. Az özvegyasszony
próbálkozott, mert anyám szólt neki. De Adrianát nem
lehetett kicselezni.
Leültem mellé, otthon éreztük magunkat Mariánál.
Elmajszoltam egy kekszet, aztán még egyet, hátha sikerül
neki is kedvet csinálnom hozzá. Miután kifogytunk az
udvariaskodásból − mennyire megnőttem már megint, és
mennyire megszépültem −, Maria a konyhában tett-vett.
Kinyitotta a sütőt, jól ismertük az ajtó nyikorgását.
Megcsapta az orrunkat a fasírt szaga. Adriana továbbra
sem vette le a szemét a magazinról, megfeszülő nyakkal
bámulta.
− Mi ez a história? − súgtam a fülébe.
− Fotóregény, nem látod? − szólalt meg kissé éles,
már-már sírásba fulladó hangon.
− Nem az. Te mit művelsz?
− Nem tudom, miről beszélsz − felelte, és még mindig
nem fordult felém.
Keresztbe tette a lábát, és kissé oldalra dőlt, hogy még
jobban eltávolodjon tőlem. Az újság kicsúszott a kezéből
a másik oldalon, és becsukódott. Adriana találomra
fellapozta valahol, és érdeklődést mímelve folytatta az
olvasást.
− Állítólag nem eszel, és csak minden másnap mész
iskolába. Odafent aggódnak érted.
− Na hiszen, majd pont ők fognak aggódni! Az se
zavarná őket, ha feldobnám a talpam − és olyan hevesen
lapozott, hogy majdnem kitépett néhány oldalt.
− Én nem tudok segíteni?
Nem válaszolt azonnal. Megfogtam cérnavékony
karját, de elhúzta. Nem láttam az arcát, de éreztem, hogy
egy kicsit alábbhagy az ellenállása.
 − Ha eljön az ideje, majd szólok − mondta, és hirtelen
összecsukta a magazint. − Szia, Maria! − köszönt el, és
felállt, én pedig követtem. Maria előjött a konyhából,
rám nézett, és tehetetlenül, aggodalmasan szorította
össze a száját. Adriana már szaladt is felfelé a lépcsőn.
Nélküle vacsoráztunk, nem volt hajlandó kijönni a
szobából. Giuseppe folyamatosan rajtam lógott, amióta
csak megérkeztem. Lefektettem, aztán bementem a
húgomhoz. Nem emlékszem, hol töltötte az éjszakát a
másik két fiú, miért nem voltak otthon. Adriana a felső
ágy szélén ült, a semmibe lógázta a lábát. Amikor
elindultam felfelé a létrán, abbahagyta.
− Az a hülye Sergio törte el − mondta, amikor
észrevettem, hogy hiányzik a létra egyik foka. − Én nem
akarok itt maradni − kezdte nyugodtan, mielőtt még
elhelyezkedtem volna mellette.
Nekiállt levakarni a bal kezén lévő sebhelyről a sötét
vart.
− Mióta visszamentél a városba, nem találom a
helyem. Mindig rád gondolok, meg Vincenzóra − és
állával az üres ágy felé intett, amelyet senki sem mert
kivinni a szobából.
Amikor a körmei nem bizonyultak elegendőnek, a
fogaival is besegített. A var alatt megjelent az új bőr,
amely élénk rózsaszín volt, mintha csak engedni kívánna
az alatta áramló vér nyomásának.
− Hadd menjek oda, ahol te laksz, kérd meg azt a
kedves nénit − tette hozzá, mintha ez lenne a világ
legegyszerűbb dolga.
− Honnan tudod, hogy olyan kedves? És különben
sincs hely, már így is alig férünk el, a lánya meg én −
mondtam hirtelen támadt keménységgel.
− De én kis helyen is elférek. Egy ágyban is alhatok
veled, fejtől-lábtól, mint mikor idejöttél, emlékszel? −
kérdezte, és rám nézett reménykedő kislány szemével.
 Persze hogy emlékeztem rá, mégis volt bennem valami
ellenállás, bár magam sem tudtam, honnan jön. Sokszor
elképzeltem már, hogy magammal viszem Adrianát. A
mögöttünk lévő falnak döntöttem a hátam, amely
elválasztotta a szobánkat a szüleink szobájától.
− Még ha bele is egyeznének, honnan lenne pénzük a
szállásodra? − és halkan megkopogtattam a bütykeimmel
a falat.
− Nekik biztosan nincsen rá pénzük − vágta rá
Adriana. Aztán határozottan hozzátette, mint aki már
sokat gondolkozott ezen: − De ismerek valakit, akinek
van. Adalgisa. Megpróbálhatnád.
Hirtelen kiegyenesedtem.
− Hogy jutott ez eszedbe? Te tényleg megőrültél. Azt
sem tudom, hol lehet elérni.
− Hát jó. De énnekem itt többé egy falat se megy le a
torkomon. Aztán ha éhen halok, már hiába sírsz. −
Megint ráérősen lógázni kezdte a lábát, miközben a
szemközti falat bámulta. Előnyben volt hozzám képest,
mert már kieszelte a tervet. Felnőtt módjára játszotta ezt
a játszmát.
− Gondolkozz már, nagyon kérlek. Az én
tanulmányaimat már így is ő fizeti. Miért kellene még
téged is a nyakába vennie? Nem vagy a lánya −
mondtam. Dőlt rólam a veríték.
− Te sem, ha már itt tartunk. Adalgisa csak pár évre
magához vett, aztán meg visszaküldött.
Bevetettem az utolsó fegyveremet, nem tetszett, hogy
valaki más így becsmérli.
− Azért tette, mert beteg, és nem tudott gondoskodni
rólam. Meg akart óvni.
Ha Adriana rám nézett volna, talán nem folytatja, de
még mindig a piszkosfehér falat fürkészte, és nem látta a
kétségbeesésemet.
 − Persze, beteg! Látom, te még mindig hiszel a
mesékben. Terhes volt, azért hányt folyton. Meg se
fordult a fejedben?
− Neked elment az eszed − mondtam a fejemet rázva.
− Adalgisa meddő, ezért fogadott örökbe.
− Szerintem a férjével volt a baj, mindenesetre most
van egy gyereke, és nem a csendőrtől. Ezért volt a nagy
felfordulás.
− Honnan veszed ezt, te ostoba pletykafészek? − és
undorodva, zihálva fordultam el. A vérem hevesen
lüktetett a halántékomban, mintha egy fogságba esett
ördög püfölné az öklével.
− Mindenki tudja. Én anyától meg apától hallottam,
sajnálkoztak, hogy a gyerek már kezd megnőni, és őket
még mindig nem hívták meg a keresztelőre.
Így szögezett az igazsághoz Adriana két nappal 1976
karácsonya előtt. Az ünnepi ebéden már ketten voltunk,
akik nem ettünk, a tojásos articsókaleves megmaradt
karácsony havas másnapjára.

Nem találtam a szavakat, amelyekkel válaszolhattam

volna neki ott, az Adalgisától egy éve kapott emeletes ágy
felső szintjén. Megfogtam a bal kezét, és amennyire csak
bírtam, belemélyesztettem a körmeimet a húsba,
feltéptem a sebet. Együtt néztük a vért, amely kiserkent
egyetlen megmaradt fegyverem vágásai nyomán. Nem
kiáltott fel, nem húzta el a kezét. Azután elvettem az
ujjaimat, és a hátammal lelöktem Adrianát, de ő tudta,
hogyan essen. Olyan hevesen zokogtam, mint még soha.
Végül elterültem, és nem mozdultam többé. A testem
magától lüktetett, lélegzett. Adriana megértette, hogy
most nem jöhet fel, az alsó ágyra vackolódott be, csak
néhány araszra a gyűlöletemtől.
 30

Az a furcsa hang a háttérben, amikor Adalgisa felhívott

Ernesto kocsmájában. Hát ez volt: gyereksírás. A gyerek
sírása. És a férfihang, amelyik szólongatta − talán szólt,
hogy felébredt a kicsi −, mélyebb volt annál, amelyet
ismertem. Apa az?, kérdeztem tőle, mire ő: nem, a tévé.
Persze, a tévé.
Az ágyban fekvés, a rosszullétek, amelyeket a terhesség
első harmada okozott, nem valamiféle betegség volt. A
hirtelen előtörő könnyek − azt hittem, miattam sír − az
utolsó hetekben, amelyeket náluk töltöttem, a szülői
hálószoba csukott ajtaja mögötti dühös hangok egyik
este. A telefoncsörgést követő csönd, ha én vettem fel a
kagylót. Azután sürgősen el kellett mennie, többnyire a
gyógyszertárba vagy az orvoshoz. Bízd csak rám, anya,
add csak ide a receptet. Nem, már el is múlt, egy kis
levegő jót fog tenni. De egyik nap zárva volt az orvosi
rendelő, véletlenül láttam, amikor arra kószáltam. Ő
mégis onnan jött később haza.
A cammogó buszon ismét számba vettem a jeleket,
amelyekre nem figyeltem fel, mindig ugyanazokat, de
néha eszembe jutott egy-egy újabb. A fürdőszobában a
tamponos doboz, amely mindig félig tele volt. És ahogy
még inkább visszamentem az időben, szinte naponta
akadt valami elintéznivalója a plébánián, én már úgyis
nagy vagyok, nyugodtan egyedül hagyhat. Adalgisa
hittant tanított. Miközben hallgatta, ahogy a gyerekek a
Hiszekegyet skandálják, az ujjaival dobolt az
imakönyvén, láttam, amikor még magával vitt.

Nem vártam meg a téli szünet végét, hamarabb

visszamentem a városba azzal az ürüggyel, hogy leckét
kell írnom, és a füzetem Bice asszonynál maradt. Az
igazság az volt, hogy sürgősen kérdezni akartam tőle
valamit. Másrészt egyetlen nappal sem bírtam volna
tovább maradni abban a házban, ahol Adriana az
arcomba vágta: mindenki tudja. Majd meghaltam
szégyenemben azon az éjszakán. Az örökbefogadó anyám
azért adott vissza, mert az igazi gyerekét várta, mindenki
tudta, csak én nem.
A hír utáni legsötétebb órákban megpróbáltam
leállítani a légzésemet, nem tűnt nehéznek. Csak hogy
passzív maradjon a tüdőm, mint a víz alatt. Csöndben
számoltam, vártam, hogy a maradék oxigén feloldódjon a
véremben, és elnyeljen az álom, amely egyre mélyebb
lesz, végül meghalok. De a határra érve mély, hosszú,
sziszegő lélegzetet vettem, úszó voltam, aki felbukik a víz
alól, és megtölti a tüdejét levegővel, hogy életben
maradjon. A világ, amelyet addig ismertem, összeomlott,
égdarabok hullottak rám könnyű díszletelemekként.

Amikor szenteste napjának fénye megjelent az

ablakban, apám felébredt a falon túl. A régi,
megereszkedett sodrony ritmikus nyikorgása. Vincenzo
halála óta nem lehetett hallani ezt a hangot.
Anyám később kijött a konyhába. Én már ott voltam az
épp csak derengő sötétségben. Nem vett észre, megijedt,
amikor megmozdultam.
− Miért nem mondtad meg, hogy gyereket várt?
Széttárta a karját, leült, lassan ingatta a fejét, mint aki
már régóta várja a kérdést, mégsem tudja, mit feleljen rá.
− Ő maga akarta megmondani neked, de telt az idő, és
nem jelentkezett.
− Ki az apa?
− Nem tudom. A férje volt az, akinek nem lehetett
gyereke, a másik egy pillanat alatt felcsinálta.
 − Valaki olyan lehetett, aki a plébániára járt, mert
egész délutánokat töltött ott − gondolkoztam
fennhangon. Én is leültem, és az asztalra könyököltem
anyám mellett.
− Reméljük, nem a pap volt − próbált viccelni anyám.
− Főzök egy kávét, kérsz egy csöppet? Most már elég
nagy vagy hozzá − és felállt. A kávéfőzővel meg a
kiskanállal babrált, nem néztem oda. Pár perc múlva
bugyborékolás hallatszott, szétterjedt a kávé aromája.
Megragadtam anyám csuklóját, amikor letette elém a
csészét az asztal műanyag lapjára, az a kevés, amit
megittam volna, kiömlött.
− Miért nem te mondtad meg?
Nem haragudott meg rám a kávé miatt, hagyta, hogy
szétterjedjen a forró, illatos folt, egészen az asztal széléig.
Lehullott egy csepp, aztán egy másik. Már megcukrozta,
éreztem a szagán. Tovább szorítottam a csuklóját, a bőre
kifehéredett az ujjaim körül.
− Vártam, hogy megnőjél egy kicsit, mielőtt így
elszomorítalak.
Engedtem a szorításomon, ellöktem a karját.
− Hol vannak? − kérdeztem.
− Kik?
− Adalgisa meg a gyereke.
− Nem tudom, hol lakik a gyerekkel, ezért se
látogattam még meg.
Letörölte az asztalt a szivaccsal, a cseppeket a földről.
− Most aztán nehogy te is azt csináljad, mint a húgod,
aki nem hajlandó enni. Neked is kavarok cukros
tojássárgáját, úgyis sok tojást vettem karácsonyra.
Otthagytam, mielőtt megpróbálta volna.
 Adrianával nem beszéltünk a következő napokban, de
magamon éreztem bűntudatos, figyelmes tekintetét.
Ritkán ment le az özvegyasszonyhoz, mindig ott cirkált
körülöttem, de tartotta a távolságot. Egyik este olvastam
az ágyban, és kiesett a kezemből a könyv. A húgom
gyorsabb volt nálam, leszaladt a létrán, mint egy macska,
és felvette.
− Jó könyv? − kérdezte, miközben kinyitotta.
−Azt hiszem, igen, még csak az elején tartok.
Letérdelt a padlóra, belelapozott.
− Azta, ebben egyetlen rajz sincs. Kölcsönadod majd,
ha kiolvastad? Most, hogy felsős lettem, már ideje, hogy
elolvassak egy-két regényt.
− Rendben − mondtam neki, mire boldogan mászott
vissza.
Felfüggesztette az éhségsztrájkot, és én is magamba
erőltettem az ételt, pedig olyan keserűnek éreztem, mint
az orvosságot. Pár falatot ettem, csak azért, hogy ne
vonjam magamra a figyelmet.
A könyvet ott hagytam Adriana párnáján, mielőtt
elutaztam. Nem volt otthon, és későre járt, búcsú nélkül
kellett eljönnöm. Mihelyt elhagytam a teret,
meghallottam a lépteit a hátam mögül, lihegve rohant
utánam.
− Mariát nem lehet lerázni, minden percben akar
valamit. Meglógtam, mert azt kérte, hogy segítsek
átrendezni a lakást. − Megfogta a táskám egyik fülét,
hogy ne egyedül kelljen cipelnem. Ahogy a buszmegálló
felé lépkedtünk, szinte olyan volt, mintha fogtuk volna
egymás kezét.
− Lehet, hogy néha egy kicsit túl sokat beszélek −
ismerte el zihálva a kaptatón.
 − Nem a te hibád, ha megmondod az igazat. Az
igazsággal van a baj.
A busz lépcsőjéről hátrafordultam.
− Megkérdezem a háziasszonyomtól, volna-e helye
számodra. Igazad van, kedves nő.
Nem ez volt a legsürgetőbb kérdés, ami ott égett a
nyelvemen, amikor Giorgio úr ajtót nyitott. Egy időre
megfeledkeztem Adrianáról. Giorgio úr egyedül volt
otthon, a felesége meg a lánya bement a kórházba.
Sandra eltörte a lábát, pedig nem is esett el, elképzeltem,
ahogy a csont megreccsent a súlya alatt. Másnap reggel
engedik ki, az anyja vele marad éjszakára, várnom kell,
ha beszélni akarok vele. Felhívtam Patriziát, meghívott
magukhoz vacsorára, időnként találkoztunk, amióta
visszamentem a városba tanulni.
Épp a kabátomat vettem fel az előszobában, amikor
Bice asszony elfordította a zárban a kulcsot. Sietett, csak
azért szaladt haza, hogy elvigyen valamit. Udvariasságból
megkérdeztem tőle, hogy van Sandra, de nem is
hallottam a választ, nem érdekelt különösebben.
− Elvesztettem a nagynéném telefonszámát, meg
tudná adni?
Kicsit csodálkozott, talán arra gondolt, milyen makacs
hallgatással fogadtam, valahányszor megemlítette
Adalgisát. Nem tudtam, mennyit tud rólam, annyit
biztosan, hogy a nagynéném finanszírozza a
tanulmányaimat.
− Megvolt a száma, de aztán megváltozott, és az újat
elfelejtette felírni. Sajnálom.
− De hát akkor hogyan intézik… a pénzt? − kérdeztem
merészen, de nem néztem rá.
Egy pillanatra elhallgatott, talán azt mérlegelte,
megmondja-e.
− Minden hónap utolsó péntekén eljön, és átadja.
 Biztosan reggel jön, amikor én nem vagyok itthon.
Különben már összefutottunk volna.
− Egyedül? − csúszott ki a számon.
− Igen. De most mennem kell, Sandra vár. − Ehelyett a
fürdőszoba felé indult, majd megtorpant. Én ott álltam,
kezemet a kilincsen tartva. − Hamarabb visszajöttél, és
gondterheltnek látszol. Örülök, hogy elmész a
barátnődhöz, legalább kikapcsolódsz egy kicsit. Ha
akarod, ott aludhatsz, megengedem.
 31

Előttem egy szelet panettone a karácsonyi abrosszal

leterített asztalon. Az abrosz szélén sorakozó
rénszarvasok ajándékokkal megrakott szánokat húztak,
de az elsőnek lenyisszantották a fejét, ahogy elvágták a
szövetet, és úgy tűnt, a többire is ez a sors vár.
− Te sem szereted a kandírozott gyümölcsöt? −
kérdezte Patrizia anyja, amikor látta, hogy nem nyúlok a
süteményhez.
Mintha csak a szavai szabadították volna ki a
könnyeimet, egyszerre kicsordultak a szememből, rá a
gyümölcsre meg a mazsolára, az édes, sárgás tésztára. A
férj Vanda egyetlen intésére átment a nappaliba, és
bekapcsolta a tévét. Pat feszülten, mozdulatlanul ült
mellettem, és az anyját nézte. Nicola néhány
eredménytelen próbálkozásától eltekintve szokatlan
csöndben fogyasztottuk el a vacsorát. A tányérokhoz érő
evőeszközök csörömpölése, semmi más. A család az öreg
macskát gyászolta.
− Adalgisa nem is volt beteg. Terhes volt − mondtam,
és letöröltem a könnyeimet a piros szalvétával. − Azonnal
rá kellett volna jönnöm, még mielőtt visszaküldték a
faluba.
− Akkor még nem voltál felkészülve rá. − Vanda
megkerülte az asztalt, elindult felém.
− Ezért adott vissza. De én mit tehettem erről?
Segítettem volna neki a kicsivel.
− Ő mit mondott?
− A húgomtól tudtam meg.
Vanda hitetlenkedve a vállamra tette a kezét, én pedig
puha gyapjúba bújtatott oldalának döntöttem a fejem.
Könnyedén magához ölelt. Lehunytam a szemem a
fáradtságtól, azt szerettem volna, ha csak hallgat, és nem
mozdul, legalább egy kicsit, csak hogy pihenhessek pár
percet egy emberi testnek támaszkodva, beleveszve az
illatába, kis időre mindenről megfeledkezve.
− Egy kislánytól kellett megtudnod, ez hihetetlen.
Biztos voltam benne, hogy Adalgisa előbb vagy utóbb
beszél veled, magyarázattal tartozott neked.
A fülemmel éreztem erőteljesen lüktető
felháborodását. Kiegyenesedtem, mintha áramütés ért
volna.
− De most már tudom, mikor hozza a lakbért a
háziasszonyomnak, mindig reggel jön, amikor iskolában
vagyok. Legközelebb megvárom.
Nicola Vanda nevét kiáltotta, sürgős telefonhívása volt.
− Én is ott leszek veled, nem megyek iskolába −
ajánlotta fel Pat, aki eddig egy szót sem szólt.
− Nem. Egyedül.
− Egyébként egyszer találkoztam Adalgisával, vele volt
a kisgyerek meg a mostani párja − folytatta Patrizia,
mintha hirtelen visszanyerte volna a memóriáját. −
Emlékszel arra az özvegyemberre, aki egy időben sokat
járt a plébániára? Tudod, az a jóképű, izmos pasas.
Nem érdekelt az illető, csak halványan emlékeztem rá.
A mi templomunkban volt az esküvője, és a felesége
elvesztése után többször is megfordult ott
délutánonként.
Egy kicsit veszekedtem Pattal − de már csak a
megszokás belenyugvásával −, amiért egészen eddig ő is
mindent titokban tartott.
− És a gyerek? − kérdeztem a veszekedést követő
hallgatás után.
− Azt hiszed, megnéztem? Nem értem rá, mert az apát
tanulmányoztam. Különben is aludt.
 Legalább látta, hogy ki tartotta a karjában? Igen,
Adalgisa. Még csak nem is a féltestvérem, állapítottam
meg. Az ő anyja nem az én anyám.
Patrizia be akart vonni a pletykálkodásba, de
számomra túl fájdalmas volt a téma. Vanda éppen
elkapta az utolsó mondatot, amikor újra belépett a
szobába.
− Hallgass − mondta a lányának villámló tekintettel.

Később Pat arra kért, hogy egy hét múlva kísérjem el

egy buliba. Semmi kedvem nem volt hozzá, de nem
akarta tudomásul venni. Egymással szemben ültünk
törökülésben a szobájában, az indiai szőnyegen. Az
olvasólámpa fénye a búra színes üvegdarabjain szűrődött
át. Pat felsorolta az ismerős fiúkat, akik biztosan ott
lesznek, aztán megmutatta az első magas sarkú cipőjét,
egy belvárosi üzletben vásárolta. Én felvehetném az anyja
valamelyik cipőjét, győzködött tovább, ugyanakkora a
lábunk. Vanda épp ekkor jött be, hogy jó éjszakát
kívánjon nekünk, és Patrizia megkérte, hogy segítsen,
próbáljon rábeszélni. Megismételtem, hogy nem
érdekelnek a bulik.
− Semmi okod a szégyenkezésre, nem te tehetsz arról,
ami történt veled. Ez a felnőttek felelőssége. − így
mondta, mutatóujját figyelmeztetően felfelé tartva.
− Hát, köszönöm. De nem bírnám ki egy csomó bulizó
gyerek között, úgy érzem, nem vagyok már olyan, mint a
többiek. Azt hittem, közéjük tartozom, de minden hamis
volt. Most már tudom, más a sorsom. − Csak Vandához
intéztem a szavaimat, mintha Patrizia ott se lenne velem
szemben, a szőnyegen.
− A sors öregeknek való szó, nem hihetsz benne
tizennégy évesen. És ha hiszel benne, akkor változtatnod
kell rajta. Tényleg nem olyan vagy, mint a többiek, sokkal
erősebb vagy náluk. Mindazok után, ami történt veled,
talpon maradtál, tiszta vagy, rendezett, az első félévben
jeles az átlagod. Mi csodálunk téged − mondta, és a
lányára pillantott, mintha biztosra venné, hogy
megerősíti a szavait.
− El sem tudod képzelni, milyen nehezemre esik, hogy
tiszta és rendezett maradjak, ahogy mondod, és hogy
tanuljak.
Sóhajtva ült le az ágy szélére.
− Tudom, de csak folytasd, ne hagyd, hogy a rossz
gondolatok eltérítsenek.
Patrizia átfogta mindkét csuklómat, megszorította.
− Te a barátnőm vagy, köztünk minden úgy van, mint
régen.
− Köztünk igen − és előrehajoltam, míg a fejünk össze
nem koccant.
Az utcáról behallatszottak a vízkereszt előtti tűzijáték
durranásai.
 32

A közeli utcai lámpák gyér fényében vetkőztem le. A

derült égről is szokatlanul száraz világosság borult a
város fölé. Bice asszony erkélyén még nyárról ott maradt
a kinyitott napozószék, nekidőltem a támlájának,
miközben levettem a pizsamát, a zoknit, a trikót, ami
még őrizte a testem melegét. Mellemen a hold sápadt
visszfénye. A szobában hagytam az álomba merülő
Sandrát, begipszelt lába akár egy oszlop a takaró alatt.
Átjárt a hideg, pont úgy, ahogy akartam. Csak időre
volt szükségem. Borzongtam és reszkettem, vacogott a
fogam. Az volt a tervem, hogy fél óráig maradok kint
meztelenül, figyelem az ébresztőórát, amit magammal
hoztam. Egy darabig a kezemben tartottam, követtem a
foszforeszkáló percmutató alig érzékelhető mozgását,
aztán letettem a földre, és leültem a székre. Éreztem,
hogy a mellbimbóm fájdalmasan összezsugorodik,
miközben a lábujjaim, amelyek a legtávolabb estek a
szívemtől, úgy elzsibbadtak, mintha elhaltak volna.
Szememet a fénylő számokra és a lassan vonszolódó,
zöldes óramutatóra szegezve vártam, és közben
elismételtem magamban, mit fogok mondani másnap,
január utolsó péntekén. Reggelre muszáj belázasodnom.
Nem sokkal nyolc előtt a szoba ajtajának tejüvege
mögött megjelent Bice asszony, aki nem látta, hogy
éjszaka kimentem, de ekkor már beteg voltam. Ahogy
meghallotta a köhögésemet, elővette a lázmérőt a lánya
éjjeliszekrényéből. Tényleg harmincnyolc fölötti lázam
volt.
− Akkor itthon maradsz. Behozom a reggelidet − és
elindult a konyha felé. Megállt, hirtelen eszébe jutott
valami. Rám nézett.
Ágyban maradtam, egy könyv volt a kezemben, de
egyetlen oldallal sem jutottam előrébb. Elolvastam
néhány sort, de nem hagyott nyomot bennem, folyton
vissza kellett térnem ugyanahhoz a bekezdéshez. Vártam
a csöngetést. Először csak a postás jött, valamit alá
kellett írni. Sandra felébredt, beszélgetni akart velem, de
a várakozás ürességébe hullottak a próbálkozásai.
Tizenegykor megérkezett Adalgisa. Mialatt feljött a
lépcsőn, Bice asszony egy pillanatra kérdő tekintettel
bedugta a fejét a szobába.
− Beszélnem kell vele − mondtam neki.
− Rendben, mihelyt elintéztük a dolgainkat, szólok −
és becsukta az ajtót.
Érkező léptek, aztán az előszobában tompábbak, a zár
kattanása az asszony mögött, aki felnevelt. Egymást
üdvözlő hangok, Adalgisa még nem tudja, hogy ott
vagyok, és feszülten figyelek. Bementek a konyhába,
talán kávézni. Pár perc múlva a hátratolt székek zaja,
féltem, hogy megint elszalasztom. Nem vártam meg,
hogy hívjanak.
Az a pillantás, amelyet akkor vetett rám, amikor
meglátott, az egyik legelevenebb emlékem róla, és
valószínűleg a legfájdalmasabb is. Úgy nézett, mint aki
csapdába esett, és nem találja a kiutat, mintha rég
eltemetett kísértet jelent volna meg előtte, hogy üldözőbe
vegye. Én voltam az, alig túl a gyerekkoron, és a
gyerekektől nem szokás félni.
Ülve maradt, kissé előredőlt. Az állán lévő nagy
anyajegy még sötétebbnek hatott, talán mert körülötte
olyan sápadt volt a bőr. Leborotválta a szőrszálakat,
amelyek kinőttek belőle, most épp csak a felszínre törtek.
A barna faasztalon a cukortartó mellett ott virított a
pénz, amit minden hónapban fizetett értem.
− Hát te nem vagy iskolában? − dadogta, nehezen
mozgatva a szokottnál vörösebbre festett ajkát.
Nem feleltem. Lángolt a testem, csak a falnak
támaszkodva tudtam talpon maradni.
 − Lázas − szólt közbe Bice asszony. − Beszélni akar
magával, menjenek az étkezőbe, ott nem zavarja
magukat senki.
Bekísért minket. Adalgisa előttem ment, és úgy láttam,
elég bizonytalan léptekkel jár magas sarkú antilopbőr
cipőjében. A teste még nőiesebbé gömbölyödött, valami
tejszerű ködön át láttam, ahogy a folyosón lépked. A
szobában, amit szinte soha nem használtak, leültünk a
négyszögletű asztalhoz, ahogy Bice asszony javasolta. Ő
azután kiment, mi pedig magunkra maradtunk a
csönddel, egymással szemben. A zöld gyapjúruha
megfeszült Adalgisa kikerekedett mellén.
Ekkor már minden sietség nélkül nézegettem, úgy
éreztem, a sérelmem erőt ad. Dühös voltam, de nyugodt
is, ennyi idő után. Másfél éve várok rá, most rajta a sor.
Az öléből az asztalra emelte a kezét. Csupaszak voltak
az ujjai, nem viselt jegygyűrűt. A kisgyereke jutott
eszembe, vajon ki vigyáz rá most, mindjárt dél, és ő még
el sem indult hazafelé. Sóhaj emelte meg a mellén lógó
aranymedált, amely egy pillanatra megcsillant.
− Én szerettelek, és most is szeretlek − kezdte.
− Egyáltalán nem érdekel már a szereteted, láttuk,
mennyit ér. Azt mondd meg, miért küldtél el.
− Nem volt könnyű. Nem tudom, mit gondoltál… − És
a mutatóujját végighúzta az asztal intarziás szélén.
− Mégis mit gondoltam volna? Te azt hazudtad, hogy a
család vissza akar kapni, a faluban pedig tudták, de nem
beszéltek. Amikor elváltam tőled, ágyban feküdtél,
hánytál, azt hittem, súlyos beteg vagy. Én aggódtam
miattad. Telefonáltam, de nem vette fel senki, kétszer is
elmentem a házunkhoz, de zárva találtam. Azt hittem,
valami távoli kórházba vittek, talán halálodon vagy. És
hónapokig vártalak, azt reméltem, hogy meggyógyulsz, és
visszafogadsz.
 A mellette levő szék támlájára akasztott táskájából
kivett egy zsebkendőt, azzal itatta fel a könnyeit.
− Nem volt könnyű − ismételte meg a fejét ingatva.
− Egyszerűen megmondhattátok volna az igazat −
hajoltam közelebb hozzá az asztal fölött.
− Túl kicsi voltál, meg akartam várni, míg megnősz
valamennyire. − Ő is ezzel jött, mint az a másik.
A köhögés, amely eddig nem mert megzavarni, most
hirtelen rám tört, és pillanatnyi szünetet engedett.
− Nem azt prédikáltad mindig, hogy a házasság
felbonthatatlan szentség?
− A gyereknek szüksége volt az apjára −
mentegetőzött. − Megértem, hogy dühös vagy, de nem
egyedül hoztam meg a döntéseket.
− De én veled tartottam volna, csak hogy melletted
maradhassak.
Próbáltam uralkodni a hangomon, visszafojtani a
sírást. Hirtelen megéreztem a bennem tomboló lázat, és
minden erőm elhagyott.
− Mindent megtettem, hogy gondoskodjam rólad.
Nem akartam, hogy elszakadj tőlem, de így alakult.
− És a férjed nem szólt semmit? Nem maradhattam
volna vele?
− Nehéz időszakon ment keresztül. Nem érzett elég
erőt magában.
Megint az ölébe ejtette a kezét, lehajtotta a fejét. Én
hátradőltem a széken, a csillár csiszolt kristály cseppjeit
bámultam. Úgy láttam, remegnek, mintha földrengés
lenne, de csak a láz tette.
− Egyszer sem kerestél, sőt kifejezetten kerültél.
− A megfelelő pillanatra vártam, mondtam már. A
távolból támogattalak.
 Azt, amit az arcába akartam ordítani, mostanra
elfelejtettem, vagy erőtlenül jött ki a számon, mintha már
úgyse számítana igazán. Végül is mit tehetnék vele? Még
a pizsamám gombja is, amit addig csavargattam, hogy
leszakadt, úgy repült felé, hogy végül nem találta el.
Hallgattunk egy darabig. A szája két vékony rúzsvonal.
Aztán könnyedén felemelte az ujját.
− Tudod, folyamatosan követtem, mi van veled.
Nehogy azt hidd, hogy nem érzek felelősséget irántad.
− Hagyjuk − és elfordultam, a falon lógó metszet felé,
amely a hajdani Firenzét ábrázolta. A konyhából beáradt
Bice asszony ragujának illata. Aztán kulcscsörgés, a
bejárati ajtó kinyílt, majd becsukódott, Giorgio úr
hazajött ebédelni.
− Most boldog vagy? − szaladt ki a számon. Félig vád
volt, félig kíváncsiság.
Nem felelt, de kisvártatva felderült az arca, és elővette
a táskájából a pénztárcáját. Óvatosan kihúzott belőle egy
fényképet, rámosolygott, letette az asztalra, majd
elégedetten felém lökte. Ellenálltam a késztetésnek, hogy
felkapjam, úgy éreztem, nem süllyedhetek idáig.
Egyetlen pillantásra sem méltattam a kisfiút, csak lefelé
fordítottam a képet, és visszalöktem az anyjának, egészen
az asztal széléig. Alig tudta elkapni, mielőtt leesett volna.
Odaát evőeszköz csörgése, Bice asszony teríteni
kezdett. Adalgisa összerezzent, hirtelen ránézett a kis
aranyórára, amelyet mindig ott láttam a csuklóján.
Felállt, én nem mozdultam. Nem lettem okosabb.
− Várj egy pillanatra, légy szíves, a húgomnak,
Adrianának szeretnék segítséget kérni. Már nem sokáig
maradhat ott a faluban.
− Hányadikba jár? − kérdezte rosszul leplezett
türelmetlenséggel.
− Most kezdte a felső tagozatot.
 − Nyugodj meg, legközelebb beszélünk róla. Ne
felejtsd el, hogy rám számíthatsz. És ami a tanulást illeti,
csak így tovább.
Lefirkantotta az új telefonszámát egy cédulára.
− Ha kell valami, hívj fel.
Még mindig hezitált, akkor nem értettem, miért,
hiszen sietett. Talán azon tűnődött, odajöjjön-e hozzám
elbúcsúzni, és ha igen, mennyire jöjjön közel. A
viselkedésem elbátortalaníthatta, ott maradt az asztal
túloldalán. Én is felálltam − a lábam alig bírt el −, és az
ablakhoz mentem, mintha ő már ott sem volna. Néztem
az utcát, a szemközti erkélyeket, amelyeket megfosztott a
virágoktól a tél, a helyi buszt, amely hazavitte a
gyerekeket.
 33

Attól a januári péntektől kezdve Adalgisa egyik

meglepetést okozta a másik után. Azt hittem, hogy
találkozásunk után jó ideig nem látom, talán soha többé.
A biztonságos távolból költi majd rám a pénzét. Ehelyett
két nap múlva telefonált.
− Itt van − mondta Bice asszony, és jelentőségteljesen
nézett rám. A fürdőszoba felé mutattam, mint akinek
sürgősen ki kell mennie, és bezárkóztam. A kád szélén
ülve hallottam, hogy rólam beszélnek − a
tanulmányaimról, az étkezésekről, a szokásos témákról.
Később újra hívott, és akkor már kénytelen voltam
beszélni vele.
− Arra gondoltam, hogy megint beíratnálak úszásra,
elmehetnénk együtt valamelyik délután.
− Nem kell − vágtam rá gondolkodás nélkül.
− Akkor balettra.
− Az sem.
De hát annyira szeretem, próbált győzködni, és újra
találkozhatnék a barátnőimmel.
− Már biztosan elfelejtettek. És most ne haragudj, de
kész a vacsora.
Nem akartam a szükségesnél többet elfogadni tőle. De
a balettra mondott „nem” úgy megfeküdte a gyomromat
éjszaka, mint valami nehéz étel. Tényleg szerettem
balettozni.

Az iskola előtt állt a tanítás végén, egy derűsnek indult

esős napon. A gyerekeik segítségére siető szülők
tolongásában egy nagy férfiesernyővel várt rám.
Visszafordultam volna, de magával sodort a kirajzó
diákok forgataga. Igen, értem jött, már integetett is,
muszáj volt odamennem hozzá.
− Biztos voltam benne, hogy nincs ernyőd. Reggel még
sütött a nap.
A karját nyújtotta, de úgy tettem, mintha nem látnám,
ballagtam mellette, és reméltem, hogy nem látnak meg
az osztálytársaim. Nem tudtam volna megmagyarázni, ki
ő.
Ugyanakkor valami megkönnyebbülést is éreztem,
vonzott a lehetőség, hogy egyszer az életben olyannak
érezzem magam, mint a többiek. Valaki értem is eljött
ebben a téli zivatarban.
Azt magyarázta, hogy egy kicsit messze tudott
parkolni, mert mindenki egyszerre özönlött ki ebben a
rossz időben. A fejünk fölött úgy zuhogott, mintha
dézsából öntenék. Már láttam is az esőáztatta, kék
kisautót. Fölém tartotta az ernyőt, amíg beszálltam,
aztán megkerülte a kocsit, és beült a vezetőülésre. Az
utastérben még mindig fanyar szag érződött, amióta −
több éve − kiömlött egy üveg ecet. De még erősebben
csapott az orromba az ő illata egy-egy fejmozdulatára.
Reggel mindig beparfümözte a füle mögötti mélyedést és
a csuklóját, jól emlékeztem a tükör előtt végzett
mozdulatokra.
A műszerfalon egy Gábriel arkangyalt ábrázoló mágnes csillogott, alatta
kis fénykép a gyerekről és a felirat: NE SZÁGULDOZZ, GONDOLJ RÁM.
Mellette a régi mágnes, az én kifakult, fekete-fehér arcommal. Néztem a
bepárásodott üvegen legördülő vízcseppeket, és egy szót sem szóltam, míg
haza nem értünk.

− Itt a paradicsomos hús, amit ma főztem,

megmelegítheted − mondta a kapuban, és a kezembe
nyomott egy konyharuhába tekert kislábost.
Megálltam pár percre a lépcsőn. Mi folyik itt? Mi ez a
hirtelen közeledés? Megijesztett, összezavart. Már
lemondtam róla, odalett a bizalom. Aztán hirtelen ilyen
kedvesnek mutatkozik, miután rákényszerítettem, hogy
találkozzon velem. Éreztem, fennáll a veszély, hogy ismét
engedek neki. Kimondhatatlanul vágytam erre.
Pár hétig megint nem hallottam róla. Újra eltűnt. A
kislábos, amelyben a hús volt, kimosva és eltörölgetve
várt rá Bice asszony konyhájának egyik polcán. Lehet,
hogy én üldöztem el az ellenséges viselkedésemmel?
Nem, ez később is így váltakozott. Idővel hozzászoktam,
hogy hol ott van mellettem, hol eltűnik hosszabb-
rövidebb időre. Köztem és az új családja között osztotta
meg magát. Vártam rá, bár ezt magamnak sem vallottam
be. Kissé sértetten viselkedtem, amikor visszatért. Így
ment ez, ameddig csak szükségem volt rá.
Meggyőződésem volt, hogy nem érdekelnek a
látogatásai, mégis összerezzentem, ha megszólalt a
csengő.
Egy pulóvert hozott, a kedvenc színemben, kissé
túlságosan is hirtelen mozdulattal kaptam ki a kezéből.
− Pirosat vettem. Jó a méret?
Megvontam a vállam, eltettem a pulóvert anélkül, hogy
felpróbáltam volna, ő utánam jött a szobába.
Körülnézett.
− Kicsit szűkösen vagytok − mondta elgondolkodva.
Mesélt a költözésről, mert amiatt tűnt el. − Ne haragudj,
hogy nem jelentkeztem, rengeteg dolgom volt. −
Visszament a tengerparti házba. − Mindent rendbe kell
hozni. Így, hogy Guido folyton dolgozik, és ott a
kisgyerek, hónapokig fog tartani.
Még sosem ejtette ki előttem annak a nevét, aki
megváltoztatta az életünket. A fia nevét mosolyogva
mondta ki: Francesco, mint azoknak a szenteknek az
egyike, akikhez imádkozni szokott. Figyelmesen
hallgattam, bár kissé elfordultam, hogy ne lássa.
− Még megvan az ágyad − dünnyögte inkább csak saját
magának, és közben megérintette az abruzzói szőttest,
ami éjszaka melegített.
A táskájában más is volt számomra: térdzokni, ezüst
karkötő, kakaóvajas ajakír örökösen kirepedezett számra.
Fesztelenül fogadtam el az ajándékokat, nem köszöntem
meg. Míg letette őket az éjjeliszekrényre, már el is
döntöttem, melyiket viszem majd el a húgomnak.
− Vasárnap eljönnél hozzánk ebédre? − kérdezte
váratlanul.
− Hétvégén visszamegyek a faluba − feleltem rövid
szünet után, és nem néztem rá.
− Talán majd legközelebb − biztatta magát.
Jó néhány vasárnap telt el.

A húsvéti szünetben megemlítettem anyámnak a

meghívást egy bizalmas pillanatban, amikor a konyhában
magunkra maradtunk. A keménytojásókat hámoztuk,
amelyeket majd megáld a plébános.
− Fogadd el, ne felejtsd el, hogy Adalgisa nevelt föl.
Nem ez volt az egyetlen békítési kísérlete az évek
során. Valamiféle csendes hálát érzett a rokona iránt,
amiért ilyen más lettem, mint a többi gyereke.
− Ha ő nem lett volna, mostan nem a tanulással
foglalkoznál, hanem napszámos lennél a földeken. Te
nem ismered a nyomort, a nyomor több, mint az éhség −
mondta egy napon figyelmeztetésképpen. Aztán: −
Hibázott, de nem durcáskodhatsz egész életedben.
Adalgisa nem hozta szóba többé, de éreztem, hogy nem
tett le az ebédről. Továbbra is Bice asszonynál
találkoztunk, kivéve egyszer, amikor rávett, hogy
kísérjem el a Nagyáruházba. Rájött a vásárlási láz, nekem
is vett ezt-azt, a kicsinek is. Egyik osztályról a másikra
bóklásztunk, a kívülállók szemében megint olyanok
lehettünk, mint anya és lánya.
Május elején próbálkozott újból. Lelkesen,
kimelegedve érkezett, volt benne valami különös
nyugtalanság.
− Guido most már tényleg szeretne megismerni −
mondta, és többször is összeütötte a kezét, mintha
lassan, hangtalanul tapsolna. − Ne mondj azonnal
nemet, pénteken felhívlak.
Bice asszony bátorító mosollyal nézett ránk. Pénteken
odahívott a telefonhoz, de befogta a kagylót egy
pillanatra, mielőtt átadta.
− Menj el hozzá, annyira szeretné.
Így hát vasárnap reggel azon kaptam magam, hogy
gondosan felöltözöm, a szememet Sandra fekete
szemceruzájával és szempillaspiráljával festem
nagyobbra, talán egy kicsit túlzásba esve. Adalgisa korán
telefonált, alig várta, hogy értem jöhessen. Azt mondtam
neki, hogy inkább gyalog mennék ebben a szép, napos
időben.
Nem voltam elégedett, az utolsó pillanatban
átöltöztem. Pirosítót kentem sápadt arcomra. Magam
sem értettem, kinek a kedvéért készülődöm. Késve
érkeztem a busz végállomására, Adriana már leszállt, és
sötét arccal várt rám.
− Megőrültél, egyedül hagysz a város közepén?
Felhívsz Ernesto kocsmájában, kora reggel kiugratsz az
ágyból, aztán meg nem vagy sehol?
Előzőleg megkértem, hogy kísérjen el, nem akartam
egyedül odamenni. Most megbántam egy pillanatra. A
ruhája gyűrött volt, a cipője piszkos. A haja zsíros, mint
mindig, pedig vasárnap volt, a fürdés napja. Elkapta a
pillantásomat.
− Ha megmosom a hajam, nem érem el a buszot.
 − A buszt, Adriana, nem a buszot, és azt kell
mondanod, nem szóltál, hogy jössz. − Átöleltem.
Felváltva megköpködtünk egy zsebkendőt, és némi
kuncogás közepette megtörölgettük a régi mokaszinját.
Gyors léptekkel indultunk el, belemerültünk a
beszélgetésbe, rengeteg intelmem volt számára.
− Nagyon kérlek, ne beszélj tájszólásban. A kenyér
kivételével ne nyúlj kézzel az ételhez, használd az
evőeszközöket. Ha nem tudod, hogyan kell, figyelj
engem. És csukott szájjal rágj, ne csámcsogj.
− Úristen, az idegeimre mész. Mintha legalábbis az
angol királynőhöz készülnénk. Egyszeriben elfelejtetted,
mit tett veled?
− Ne üsd bele az orrod. Viselkedj rendesen, ha azt
akarod, hogy Adalgisa segítsen a városba költözni.
Még messze jártunk, de valahányszor a városi busz
megállójához értünk, Adriana mindig kijelentette, hogy
gyalog akar továbbmenni.

Késve érkeztünk. Megnyomtam a kapucsengőt, új

hangja volt, dallamosabb. A kerítést is kicserélték,
egyáltalán nem lehetett belátni. Még egy utolsó pillantás
Adriana izzadt arcára, a füle mögé simítottam a haját,
talán így kevésbé feltűnő, hogy zsíros.
− Ne felejtsd el, amit mondtam − intettem.
Kattant a zár, beléptünk. Gyorsan körülnéztem, frissen
nyírt fű, különféle virágokkal teli ágyások geometrikus
elrendezésben. Egy nemrég ültetett fácska, körülötte
megbolygatott föld. A szám kiszáradt, a szívem
összeszorult. A férfi az ajtóban állt, fehér ingben.
− Egy kis hölgyet vártunk, és kettő jött − mondta
megnyerő mosollyal. Kezet fogott velünk, mintha
felnőttek lennénk, erőteljes, kellemes szorítása volt.
 − Jó napot kívánok. A húgom váratlanul beállított −
mentegetőztem.
− Jól van, gyertek csak be. Majd felteszünk még egy
terítéket.
Az étkezőben riadtan álltunk egymás mellett. A ház
látszólag ugyanolyan volt, mint azelőtt, mégis valami
meghatározhatatlan, de visszafordíthatatlan változáson
ment keresztül.
− Adalgisa mindjárt jön, a kisfiúval van. A baba pont
délben eszik, és ilyenkor aludnia kell. Addig mossatok
kezet, erre van a fürdőszoba.
− Tudom, köszönöm.
Adriana a lábát összeszorítva vetette rá magát az
ajtóra, zajosan kitárta. Már jó ideje mondta, hogy pisilnie
kell, de elfelejtettem. Mialatt becsuktam az ajtót,
megláttam a pillantást, amely elkísért minket.
− Pár csepp a bugyimra ment, reméljük, nem lesz majd
büdös.
Őt nyugtatgattam, nem magamat. Elbűvölten nézte a
polcon a kozmetikumokat, de kiparancsoltam a
fürdőszobából. Óra híján elvesztettem az időérzékemet,
úgy éreztem, nagyon késő van az ebédhez.
Az étkezőben nem volt senki. De a konyhából két hang
hallatszott, és annak a halételnek a szaga érződött,
amelyet Adalgisa szokott készíteni. Előző életemből rám
tört a késztetés, hogy bemenjek, meglessem, mi fő a
tűzhelyen, megkóstoljak valamit. Egy lépés, és zavartan
torpantam meg. Ez már nem az én otthonom. Vendég
vagyok.
De a szobámat mindenképpen meg akartam nézni, ha
csak egy pillanatra is.
− Adriana, megmutatom, hol aludtam, erre van.
Az ágyam tényleg megvolt még. De eltűntek a
könyveim, a plüssállataim, a Barbie-k, amelyekkel alsós
koromban játszottam. A polcokat mindenféle nagyságú
üvegekbe épített hajók foglalták el, volt köztük egészen
picike is, a vitorlái akkorák, mint egy bélyeg. Egy
készülőben lévő darab az íróasztalon állt, már benne volt
a palackban, de az árbocok a hajóhídra hajoltak, és
néhány hosszú zsinór kilógott az asztal lapjára. Körülötte
a szerszámok: csipeszek, egy tokban vésők, más apró
eszközök, ki tudja, mire valók.
Belőlem semmi sem maradt a szobában.
− Tetszik?
Összerezzentem, de a kérdés Adrianának szólt. Míg
nem néztem oda, kíváncsian a kezébe vette az egyik
palackot.
− Ez volt az egyik legnehezebb feladat − mondta a
férfi, és közelebb lépett, hogy elmagyarázza neki a titkot.
− Ügyes vagy, nagyon jól sikerült − dicsérte meg a
húgom.
− Ne tegezd − súgtam oda neki, de nem elég halkan.
− Dehogyis, hagyd csak, így természetesebb.
Végre megjött Adalgisa.
Kék ruha volt rajta, fölötte kötény. Nem lepődött meg
Adriana láttán, barátságosan fogadta, a szüléinkről
kérdezgette. Megfogta a kezem, az övé kicsit nyirkos volt
az izgalomtól.
− Guido, annyit beszéltem neked róla, és most itt van
velünk. Már megismerkedtetek, ugye?
− Persze. Igazad volt, tényleg remek lány.
Akkor Adalgisa erősebben megszorította a kezemet, és
kicsúszott a száján egy „köszönöm” a nevemben, amit
egy kis mozdulat követett, szinte gyerekesen ugrott egyet
örömében.
Az asztalhoz kísért minket, feltett egy terítéket
Adrianának. Amikor a húgom meglátta az aranyszegélyes
tányér fölé fektetett desszertes evőeszközöket, felkiáltott:
− Mihez kezdjek én ennyi mindennel? Nekem elég egy
villa meg egy kés, legföljebb egy kanál, ha leves is van.
Titokban ráléptem a lábára, mellette ültem, hogy féken
tarthassam. A velünk szemben ülő Guido mosolyogva
nézett rá.
− Ne izgulj, használd azt, amelyiket akarod. De
meglátod, a kisebbek valami finomsághoz kellenek majd
a végén.
Aztán megkérdezte tőle, szeret-e iskolába járni, mire
Adriana azt felelte, hogy igen is meg nem is.
− Rólad már tudom, milyen jó tanuló vagy, Adalgisa
mindig elmeséli − mondta, mintha bocsánatot akarna
kérni, amiért csak a húgom iránt érdeklődik.
A faluról beszélgettek, ahová Guido gyerekkorában
rokonlátogatóba járt. Felidézte a véget érni nem akaró
ebédeket, a finom kolbászokat. Adriana cserébe leírta
Félszivar vesepecsenyéit, amelyektől a holtak is
feltámadnak. Látszott rajta, hogy elemében van, teljesen
megfeledkezett a figyelmeztetéseimről. Reszketni
kezdtem, valahányszor kinyitotta a száját. Adalgisa
elégedetten jött-ment a konyha és az étkező között.
Előételnek tenger gyümölcsei. Adalgisa figyelte, amint
a párja megkóstolta az ételt, hogy lássa, jó lett-e. Guido
egy biccentéssel elfogadottnak nyilvánította. Adriana egy
olló nélküli langusztint tanulmányozott, forgatta a
villáján.
− Valami baj van? − kérdezte tőle Guido.
− Olyan, mint egy giliszta − mondta a húgom, aztán
jókedvűen beleharapott.
Gúnyolódni kezdtek azokon a népeken, amelyek
rovarokat meg lárvákat esznek. Nekem melegem volt, és
elment az étvágyam. Már letettem arról, hogy minden
kínos megnyilatkozásnál rátapossak Adriana lábára. A
húgom csak önmagát adta.
Adalgisa felszolgálta a kagylós spagettit, az olaj épp
Guido ingére fröccsent.
− Sajnálom, édesem, mindjárt hozom a hintőport.
Odaadó ujjakkal szórta rá a foltra, Guido hátrahajtotta
a fejét, hogy megkönnyítse a dolgát. Egy lassú simogatás
a mellkasára, mielőtt Aldalgisa otthagyta volna, és
visszaült volna a helyére. A férjével sosem láttam így
viselkedni.
− Most nincsenek benne homokszemek? − kérdezte
aztán kissé aggódva.
− Nagyon finom − nyammogta Adriana rágás közben,
de a kérdés nem neki szólt.
− Homokot eddig nem találtam. Csak egy kicsit sós, de
nem baj. Tovább kellett volna áztatni a kagylókat.
Hirtelen egy vékony hang az anyját hívta.
− Előbb felébredt. Mindjárt megnézhetitek − mondta
Adalgisa, és felállt.
− Nem, drágám, maradj ott, és egyél. Francescónak
megvan a napirendje.
− De sír − tiltakozott Adalgisa erőtlenül.
− Meghoztuk a szabályokat a gyerekorvossal
egyetértésben. Nem baj, hogy sír, mindjárt visszaalszik. −
Adalgisa tányérjára mutatott: − Edd csak meg, nehogy
kihűljön.
Ő visszaült, de csak a szék szélére, merev háttal.
Feltekerte a spagettit a villára, aztán otthagyta,
mozdulatlan ujjakkal fogta az evőeszközt. A gyerek
időnként elhallgatott, ilyenkor Adalgisa arca felderült.
Már-már a szájához emelte a villát, ahogy Guido kérte.
De a sírás folytatódott, sőt egyre hangosabb lett.
 Guido ivott egy korty fehérbort a kristálypohárból,
megtörölgette száraz ajkát a szalvétával.
−Azzal ne erőlködj. Ha nem nyílt ki, el kell dobni. −
Semleges hangjában alig maradt nyoma a korábbi
kedélyességnek.
Adriana felé fordultam. A kés hegyével próbált
felfeszíteni egy kagylót.
− Nem akartam elpazarolni − mondta, és az üres
tányér közepére rakta.
A kerámiához érő kagylóhéj koccanását elnyomta a
gyerek immár hangos üvöltése. Az apa a jobb kezével
dobolt az asztalon. Egyszer csak felállt, mindhárman
követtük a tekintetünkkel, biztosak voltunk benne, hogy
a fia szobájába megy. Ehelyett a konyha felé vette az
irányt, Adalgisa megfeledkezett a második fogásról, ami
tengeri süllő volt krumplival. Adalgisa most erőtlenül
ejtette az ölébe a kezét.
− Nem mész be hozzá? − biztatta Adriana, kihasználva
Guido rövid távollétét.
Adalgisa nem felelt, talán nem is hallotta. A férfi
visszajött a tepsivel, és rátette a damasztabroszra.
Lehúzta a hal bőrét, kiszedte a szálkákat, jókora adagokat
pakolt a tányérunkra a fehér halhúsból. Aztán a köretből.
Azt mondta, „egyetek”, igyekezett mosolyt erőltetni az
arcára. Az ordítás ott vibrált a levegőben.
− Lehet, hogy valami baja van − szólalt meg Adalgisa
könyörgő hangon.
− Öt perc múlva elalszik. Ez csak szeszély.
Guido megint kiment a konyhába, a kenyérkosárral
jött vissza. Elvette Adalgisa elől a kihűlt spagettit, a
helyére odatette a második fogást, mire ő kissé elfordult,
mint aki látni sem akarja a tányért. Két mély árok jelent
meg a szája mellett, mintha hirtelen megöregedett volna.
 Adriana épp csak megkóstolta az ételt, mi, többiek
hozzá sem nyúltunk. Csak a csönd maradt, és a pár
méterről hallatszó visítás. A hang elhalkult, és hirtelen
megszűnt, Guido elégedetten bólintott. Aztán
újrakezdődött, még hangosabban.
Akkor nem értettem, hogyan képes Adalgisa ellenállni
ennek az üvöltésnek, vele együtt szenvedtem. De az
élettársa odaszögezte a székhez a tekintetével.
Adriana felállt, ők talán észre sem vették. Biztosra
vettem, hogy a fürdőszobába megy. Szinte bénultan
ültem a helyemen, a bőgés betöltötte a házat és az
agyakat. Talán csak percek teltek el, de úgy tűnt, ez a
sírás, amely megváltoztatta az egész napot, örökké tart.
Adalgisa hátradőlt a széken, a csillárt bámulta, amely
nem égett. Az egyik szeme körül elmázolódott a festék.
Guido a tányér aranyozott szélén húzkodta az ujját.
Aztán láttam, hogy a hátam mögé pillant, és összerezzen.
Megfordultam.
Adriana a karjában tartotta a kisfiút, aki kezdett
megnyugodni. Könnyű mozdulatokkal ringatta, a gyerek
arca még vörös volt és feldúlt, a haja izzadtan tapadt a
homlokára.
− Hogy mersz hozzáérni a fiamhoz? − pattant fel az
apa. A szék felborult. Guido zihált, egy kidagadó ér
lüktetett a nyakán.
Adriana átnézett rajta. Óvatosan átadta a kicsit az
anyjának.
− Beszorult a keze az ágy rácsai közé − mondta, és a kis
csuklón lévő piros foltokra, a bőr jól látható duzzanatára
mutatott. Hátrasimította a gyerek haját, és letörölte a
könnyeit egy szalvétával, mielőtt visszaült volna mellém.
Adalgisa egyenként végigpuszilta a fájós ujjacskákat.
A tenyeremmel megtapintottam a húgom kemény,
megfeszülő lábszárát. Az imént nagyon erős volt, de most
egész testében remegett.
 Guido felállította a széket, és leroskadt rá, ernyedten
csüngött a karja. Nyomtalanul eltűnt az a férfi, aki emelt
hangon támadt rá egy kislányra, és fenyegetően rázta felé
az ujját. Üres tekintettel bámulta két poharát, az
egyikben víz, a másikban bor. Nem tudom, meddig
maradt így, de mindig ilyennek látom, ha eszembe jut az
a nap.
Senki sem szólt. Csak egy-egy csuklás hallatszott néha
az alvó gyerek felől. Elég volt megérintenem Adriana
vállát, értette, mit akarok.
− Köszönjük az ebédet, minden finom volt, tényleg. De
most mennünk kell, egy óra múlva indul a húgom busza
− hadartam.
Adalgisa tehetetlen, szomorú tekintettel nézett ránk.
Alig észrevehető mozdulattal nemet intett. Nem így
képzelte ezt a vasárnapot.
Odamentem hozzá elköszönni, és beszívtam a fiából
áradó meleg kenyérillatot. A kicsi néha megrándult mély
álmában. Engedtem a késztetésnek, hogy
megsimogassam a kötött pamutpulóver fölött. Talán az
enyém volt valamikor ez a puha pulóver. Adalgisa egy
dobozban őrizgette az ilyesmit a szekrény legfelső polcán,
más gyerekkori emlékeimmel együtt. Ösztönösen
levettem egy lehullott hajszálat az égszínkék ruháról,
mintha vissza akarnám állítani egykori tökéletességét.
− Legalább a desszertet várjátok meg − próbálkozott.
− Talán majd legközelebb − felelte Adriana.
− Egy pillanat − szólalt meg Guido. Papírba csomagolt
egy darab tortát, és kikísért minket.
− Épp a kertet rendezgetem. Gyertek el máskor is,
akkor majd kint eszünk.
Becsuktam magunk mögött a kaput, mély lélegzetet
vettünk.
− Nagy voltál − mondtam a húgomnak.
 − Valakinek muszáj volt bemennie ahhoz a
csöppséghez. Meg se fordult a fejükben, hogy
fájdalmában sír?
Elindultunk a járdán, a kerítés mellett. A sarkon
meggondoltam magam, volt még időnk a busz
indulásáig. Rábeszéltem a húgomat, hogy menjünk le a
strandra. Mindössze pár napernyő volt nyitva, épp csak
megkezdődött a szezon. Levettük a cipőnket, és Adriana
kissé vonakodva követett a hullámtörőig. Majdnem
ugyanott voltunk most, mint azon a távoli napon
Vincenzoval. Némán emlékeztünk rá.
Adriana úgy nézett rám, mintha megőrültem volna,
aztán ő is levetkőzött, és a langyos homokon hagyta a
ruháit, a félelmével együtt. A kezemre bízta magát, és
fehérneműben a vízbe gyalogoltunk. Apró halakból álló
raj súrolta a bokánkat. Idővel megszoktuk a hideg vizet.
Adriana óvatosan lépkedett, én körülötte úszkáltam.
Lefröcsköltem, mire ő a víz alá nyomta a fejemet.
Megálltunk egymással szemben, csak mi ketten,
egymás közelében, én mellig a vízben, ő nyakig. A
húgom. Mint egy valószerűtlen virág, amely a sziklához
tapadva nőtt ki egy apró göröngyből. Tőle tanultam
kitartást. Felnőttként már nem hasonlítunk annyira, de
ugyanúgy gondolkozunk arról, mi végre vagyunk itt a
világba vetve. A cinkosságunk mentett meg bennünket.
Néztük egymást a finoman reszkető felszín, a nap
vakító visszfényei fölött. Mögöttünk a mély víz határa.
Kissé összeszorítottam a szemhéjamat, hogy örökre a
pilláim közé zárhassam őt.